A gyógyíthatatlan utazó - kötetlen beszélgetés Szabados Péter tanár úrral –
- Az utazás az egyetlen hobbija? - Úgy képzelek el egy ideális helyzetet, hogy egy csomó könyv között üldögélek és olvasgatok. Igen, mert nagyon szeretek olvasni. Édesapám megvette nekem valamikor általános iskolás korom elején, talán harmadikban a „Verne összest”. Az öreg Jules szinte minden regénye ott várt a polcon. Azt hiszem rengeteget tanultam belőlük, biztosan ezért lettem ennyire kis okos. Hatodikban jött Tolkien, szerencsére még a Gyűrűk Ura filmsikere előtt. Jól telefirkáltam a nagy Tolkien mester térképeit a borítók belső oldalán. Mondjuk tündéül nem tanultam meg, ez tényleg súlyos mulasztás. No, és hogy legyen egy kis igazi nagyképű „vetítés” is, alsós koromban bárkivel kiálltam egy főváros-csatára, azaz bármelyik ország nevére rávágtam a fővárosát, mert imádtam atlaszokat nézegetni. Szerencsére még nem volt Facebook, hogy elterelje a figyelmemet a térképekről. A könyveket sétálgatva is szerettem olvasgatni, ez több helyen váltott ki nem elhanyagolható riadalmat. Amikor Németországban voltam Erasmus ösztöndíjas, akkor a Rajna partján, a Köln melletti gyönyörű parkerdőkben sétálgattam kis könyvekkel. A kutyájukkal beszélgető sétáltatók, görkorcsolyázók illetve biciklizők számára erős kulturális sokk lehettem… Mindig az a szám járt az eszemben, hogy ’I’m a little alien’. - Mikor utazott először? - Még abban a korszakban, amikor két útlevél létezett, egy kék meg egy piros. A nem szocialista országokba csak három évenként utazhatott normál földi halandó magyar. Óriási élmény volt, amikor a családi Zsigulival elmentünk Ausztriába. Nem volt, nem is lehetett elég valutánk, így az autó lehajtott ülésein aludtunk, Zimmer Ferire talán egy éjszaka futotta. De állati buli volt, mert nem lehetett mindennapos. Aztán a rendszerváltás után, már iskolás, majd egyetemista koromban jöttek a a diákkonferenciák. Norvégiában, a festői fekvésű Trondheimben két évenként rendezik meg a legnagyobb nemzetközi egyetemista diáktalálkozót. Itt adják át a kilencvenes években alapított Diák Béke Nobel-díjat, ezt talán kevesen tudják. Aztán ez egy olyan dolog, amiről nem lehet leszokni. - Akkor ezt nevezhetjük egyfajta függőségnek? - Igen, felőlem nevezhetjük annak, bizonyára gyógyíthatatlan vagyok. - Egyedül vagy másokkal együtt szereti felfedezni a világot? - Itt nincsen alapelv. Utaztam már csoporttal, voltunk ketten, de egyedül is szívesen megyek. Nagyon fontosnak tartom viszont azt, hogy bárhova indulok, ott mindenképpen igyekszem helyi ismeretségeket szerezni. Szerencsére a digitális világ nagyon sokat segít ebben. Rengeteg utazást segítő hálózat létezik már. A Couchsurfing például egy ilyen közösség, ahol a világ összes országából jelentkező tagok kalauzolják egymást a vendéglátók országaiban. Szállást is adhatnak egymásnak. Aztán ott a Tripadvisor, a Housesitting, a Bookcrossing. Okosan használva ezek nagyszerű
lehetőségek. Minden ország más perspektívába helyezi az ember világlátását vagy életfelfogását. Nekem állandóan szükségem van a stimulusra és a változásra, különben cudarul érezném magamat. A turizmus óriási lehetőség a tanulásra, hogy ezt a farkasordító közhelyet itt is elsüssem. Persze annak lehetőség, aki tanulni akar. Mindenki a pszichológiai hendikepjét viszi magával útravalóul, aki otthon is főleg nyafogásban „utazik”, az a világegyetem legszebb helyén is panaszkodni fog. - Milyen országokban járt és miért épp azokat választotta? - Most tartok 67 meglátogatott országnál, ha jól számolom. Teljesen véletlenszerűen jönnek, mert nagyon sokat számít ilyenkor az is, hogy éppen melyik országba van olcsóbb eljutási lehetőség. Ez lényegesen befolyásolja a dolgot, nincsen egy előre megírt programom. Gyakran egy hónappal az utazás előtt még nem tudom, hogy hova fogok menni. Kedvelem a spontaneitást. - Melyik a kedvenc helye az eddig látottak közül? - Minden hely a maga módján szép. Beauty is in the eye of the beholder (A szépség a szemlélő szemében van.) Én úgy szemlélek, hogy a vonzót keresem, ez biztos a tanárságból is jön. A tanársághoz egészen elképesztő türelem kell, pontosabban kellene, hogy az ember akkor is a jót és a szépet vegye észre, amikor éppen nagyon sok nehézséggel kell szembenéznie. Ez talán egy elég cirkalmas gondolat volt, egyszerűbb, ha rögtön a kérdésre válaszolok. Mondjuk azt, hogy legyen Seychelles, Praslin, Május-völgy. Európában pedig Moldova a kedvencem, pedig a világ legkevésbé látogatott 20 országa közé tartozik. Európa „rejtett kincse”. - Csak az angol nyelvet használta az utazások alatt vagy más nyelvet is használt? - Mindig törekszem arra, hogy a helyi nyelveket tanuljam egy picit. Ez gyakran azt jelenti, hogy más írásrendszerrel kell, hogy megbarátkozzak. Ilyen például a grúz vagy az örmény. Mindkettő nagyon szép és körülbelül ugyanannyira nehéz, mint amennyire szép. Tanulgattam sok rendkívül izgalmas és igen fura hangzású nyelvet, a nepálitól kezdve a malgasig (madagaszkári nyelv). Sajnos nagyon hamar elfelejti az ember azt, amiből csak egy nagyon keveset tud. Azért becsülettel igyekszem, hogy a helyi nyelvet egy picit használjam és ne csak az angolt. Ez persze olyan, mint a szaki a Ragadozók című filmben, amikor azt mondja, hogy jó ötlet volt, bár nem működött… De akkor is jó ötlet volt! A baj az, ha valaki jobban tud angolul, akkor ösztönszerűen elkezdi az angolt használni, mert azon biztosabbnak érzi magát. Egy eleve bizonytalan helyzetben nagyobb biztonságot ad, ha angolul rendesen elmondhatom azt, amit oroszul, a számomra furcsa hangzású francián vagy akár mondjuk, a grúz vagy a nepáli nyelven nem mondanék el annyira makulátlanul szépen. Hát igen, ez lustábbá teszi az embert. Tanulság? Olyan helyre kell járni, ahol nem beszélnek angolul, ott aztán muszáj lesz. Ez általában ott történt meg velem, ahol csak oroszul akartak érteni. - Van olyan kifejezés, ami nagyon megmaradt Önben? - Imádom a szuahéli köszönési rituálékat. Ezeknek az a lényege, hogy soha nem azzal a szóval kell válaszolni, amivel az ember köszön valakinek. Amikor azt mondjuk, hogy: „Mambo!”- arra úgy válaszolunk, hogy „Poá!”. Ezek különösebben nem jelentenek semmit, egyszerűen csak annyit fejeznek ki, hogy örülünk a másiknak. Kedvemre vannak aztán azok a kifejezések, melyek nagyon ügyesen fognak meg valami olyan koncepciót, amire magyarul nincsen olyan jó kifejezésünk. A magyar egy különösen gazdag nyelv, tehát rengeteg dologra van bámulatosan találó kifejezésünk. Ezért is nagy élmény, amikor éppen nincsen olyan telitalálat szó, mint egy másik nyelvben. - Hova szeretne még eljutni? - Mindig gondolkodnom kell még, hogy éppen hány ország van most éppen. Dél- Szudánból nemrég lett független ország, de ezt sose tudom követni, hogy ez most 198 vagy 199 talán. Nagy örömömre szolgálna, ha mind a körülbelül 200 országba eljuthatnék. Egyszer kiszámoltam, hogy bizonyos életkorig 4-5 új ország, ilyen ütemben kellene haladnom.
- Volt-e olyan személy, akivel annyira jóban lett, hogy ma is tartják a kapcsolatot? - Számos országból tartok kapcsolatot azokkal, akikkel megismerkedtem. Úgy látom, hogy a nyugati embert igen gyakran éri az a kritika, hogy felületes, sok helyre jár, sokat markol, de keveset fog. Ez az emberi kapcsolataira is vonatkozik. Nagyon sok emberrel kapcsolatba kerül, de ezek csak felületes viszonyok. Én igyekszem hosszú távon kapcsolatban maradni azokkal, akikkel valaha megismerkedtem. - Hisz babonákban? - Nem, azokban biztosan nem. Néhány rejtély viszont eléri az ingerküszöbömet. A viccesek és a félelmetesek is. Izgat a Gyatlov-rejtély, bár az Urál-hegységben még sajnos nem jártam. Amikor Kazahsztánban utazgattam, akkor sajnos nem jutottam el Bajkonurba, de nagyon izgatja a fantáziámat az a kérdéskör, hogy már Gagarin előtt voltak, már elindultak űrhajósok az űrbe csak ők nem jártak sikerrel. Állítólag van egy titkos emlékművük a bajkonuri űrközpont területén, mely 63 ilyen Gagarin előtti hősnek állít emléket. Ám erről sehol nem találtam fényképes dokumentumot. Tavaly jártam Kazahsztánban, de Bajkonurba bejutni sajnos nem olyan egyszerű és nekem nem volt időm a procedúrához. Az űrkutatás szenvedélyesen érdekel. Mindenképpen szeretnék látni még ebben az életben egy emberes Mars expedíciót, így nem bánnám, ha igyekeznének egy kicsit. - Semmi péntek 13? Fekete macska? - Nem, így szerencsére nem nagyon kell félnem semmitől. Racionalitásra szocializálódtam, a rajzfilmek közül a Scooby Doo volt a kedvencem, ahol minden szörnyről kiderül, hogy egy beöltöztetett ember. - Mikor, illetve hogyan jött rá, hogy tanár szeretne lenni? - Soha nem fedezett fel csodamenedzser a tengerparti focipályán. Akadt néhány életpálya modellem. Úgy rémlik, hogy a fagylaltossal kezdődött, aztán volt csillagász, volt buszsofőr, tényleg, még ENSZfőtitkár is. Igen, ez talán egy kicsit túl ambiciózus volt. - Miért pont a Leőweyben lett tanár? - Spanyol nyelvből itt csináltam a tanítási gyakorlatomat és itt éppen volt állás. Tehát a véletlen műve. Bár vannak, akik azt mondják, hogy az életben semmi sem véletlen. Azt hiszem, mindenhol egészségesen rendszeridegen elemnek érezhetem magamat, de a Leőweyt erősen szeretem. Talán tényleg lehet, hogy ez az egyetlen kötött munkahely az országban, amit el tudok viselni. Nagyon sokat számít a szabad légkör, a függetlenség, a humor, illetve az, hogy okos emberekkel vagyok körülvéve. Persze a mai, teljesen abszurddá vált közállapotok mellett mindenhol rengeteg humorérzékre van szükség. - Hogyan csinálja, hogy a legtöbb helyzetben magabiztos? - Ez a kérdés épp jókor jön, mert mostanában elég sokat gondolkodom rajta, hogy mennyi értelme van még annak, amit csinálok. Igen, az embernek határozottnak kell lennie, ha valakiknek határozottan segíteni szeretne. Mondjuk itt, a középiskolában az a képlet, hogy a tanár szeretné átsegíteni a diákokat egy alapvetően óvodás reflexekkel terhelt korból egy érettebb gondolkodás világába. A tanárnak is biztosnak kell lennie abban, hogy ez menni fog, és hogy ebben lesz valami öröm. Érdemes lesz a nagyobb szabadsággal járó nagyobb felelősséget vállalni. Épp tavaly fejeztük be ezt a munkát egy nagyszerű társasággal, akiket nyelvi előkészítős osztályként öt éven át igyekeztem meggyőzni arról, hogy érdemes keményen dolgozni és érdemes a világról gondolkodni, illetve a rengeteg ránk zúduló információt okosan szűrni. Öt évvel én is okosabb lettem. Most kezdjük éppen elölről az élvezetet egy új osztállyal. - Élvezi ezt a kihívást?
- Megtanultam, hogy a szűrés fontosabb, mint a töltés. Az egyértelmű, hogy ma nem lehet azt várni, hogy egy diák kíváncsiságtól csillogó szemmel lesse a tanár minden szavát, ha egyszer másodpercek alatt bármilyen információt leguglizhat valami kényelmesebb helyen. Ugyanakkor a legkisebb figyelmet mutató diák is igényli, hogy halljon valamilyen támpontokat a szűréshez. Ha másért nem, hát azért, hogy ezekre a támpontokra azt mondhassa, hogy ezek nagy butaságok. Ezzel már gondolkodunk és van valamilyen párbeszéd a különböző generációk között. - A tanárokra óriási teher hárul. Bírja? - Most rémesen sok minden jut eszembe, először is a Turné című film. Biztosan ismerős, noha én nem emlékszem már, miről szól, de Eperjes Károly valakinek a szerepében mond egy nagyon tutit: „aki minden egyes nap jó akar lenni, az beledöglik". Nyilván vannak erősebb napok és gyengébbek. Ezt a környezetem persze valószínűleg tökéletesen érzékeli. A tanárnak inspirálnia kell, de az mégiscsak lehetetlen, hogy valaki állandóan inspiráló legyen mindenki számára. Pillanatok vannak, amikor csillogás van, és mellette rengeteg úgynevezett küszködés. Egyik sem létezik a másik nélkül. Az viszont nagyon nagy baj lenne, ha a különböző generációk soha nem merítenének inspirációt egymásból, ez a legrosszabb, ami történhet. A fiatalok nem válhatnak passzívvá, mert ez a felelősségtudatot is csökkenti. Aktív, a világot alakító, felelős emberekké kell inspirálódni. Persze az aktuális lopakodó diktatúra nem feltétlenül kedvező ehhez, az információdömping pedig inkább agytompító, mint motiváló. - Akkor a tanári pályából meríti a magabiztosságát? - Jó, akkor menjünk bele rendesen. Igen, azt hiszem, egy ponton tényleg biztosan van összefüggés. A tanításban, legalábbis a középiskolaiban biztosan, abból kell kiindulni, hogy hosszú távra játszunk. Egy mondat lehet, hogy tíz év múlva nyer értelmet majd valaki számára, egy viselkedési modell lehet, hogy húsz év múlva lesz valakinek segítő erő, hogy csak néhány ilyen patetikus példát mondjak. Ez fordított irányban is működik. - Mit gondol a tanárok helyzetéről? - Most egy kicsit komoly leszek végre. A tanároknak most tényleg, közhelytől függetlenül óriási a felelőssége. Az oktatást alapvetően a tanárok áldozatvállalása tartja össze. Jó, ez talán mindig így volt, mert egyik vészterhes időszak követi általában a másikat. A lényeg, hogy azt gondolom, hogy a családi, illetve baráti közösségek mellett még mindig a tanároknak van a leginkább esélyük arra, hogy valamilyen folyamatos nemzedékek közötti inspirációt fenntartsanak. Az inspiráció itt nagyon fontos szó. A közéleti döntéshozók világa nekem ma a fiatalok szavára teljesen süket, az ő generációjuk életétől, illetve egyáltalán a mindennapi valóságtól teljesen elszakadt, görcsös tévhitekkel terhelt párhuzamos univerzumnak tűnik, aminek lassan semmi kapcsolata nem marad a normális világgal. Ebből előbb vagy utóbb nagy baj lesz. A baj előtt egy perccel még nem látszott, hogy mekkora baj van, mondta talán Micimackó, vagy valamelyik másik figura abban az erdőben. - Hogyan érzi magát ebben az oktatási rendszerben? - Persze lehet, hogy nincsen igazam, de néha egészen orwelli mélységeket látok. Ha eltörlik a hivatalos szóhasználatban azt a kifejezést, hogy „gyermekszegénység”, akkor az megszűnik? Egy kávé mellett még kötetnyi hasonló példát tudnék mondani az utóbbi 10-15 év „Best of Absurdity”, vagy „Daily Orwellian” terméséből. Az oktatási rendszer keretei alapvetően hibásak vagy elavultak, a tankönyvek egy része használhatatlan. Minden a tanárokon múlik. Tulajdonképpen tényleg jó, ha valaki magabiztosnak lát, mert akkor talán tudok bizalmat adni. - Mit gondol a diákok helyzetéről? - Jó nehéz nekik. A történelem órákon például mindig az a tét, hogy „próbáljunk meg gondolkodni”. Igen, de mindig félek tőle, hogy egyszer egy diák majd megkérdezi tőlem, hogy tulajdonképpen mi értelme van annak, hogy mindent átlátunk és mindenről gondolkodunk, ha ettől szerinte mégsem
lesz lényegesen jobb semmi. Egészen hihetetlen szellemi potenciál, rengeteg nagyon okos ember van ebben az országban, aki gondolkodik, nemde? Mégis alapvetően hasonló problémákkal küszködünk ugyanolyan borzalmas struktúrák és szokások között, mint évtizedekkel, vagy akár évszázadokkal ezelőtt. A kontraszelekciót és a feudális reflexeket nem sikerül háttérbe szorítani, függetlenül attól, hogy a technikai fejlődés vagy a kényelmesebb életmód a lényeget gyakran eltakarja. Tényleg szerencse, hogy ilyet egyetlen diák sem mer tőlem kérdezni… Eléggé össze kellene szednem magamat ahhoz, hogy erre a felvetésre magabiztos és egyben értelmes választ adjak. Bár persze sikerülne, de most már tényleg sokat beszélek. - Milyen motivációt tudna adni a nyelvtanulásra? - Két tuti tipp. Ha angol, azt mondom TED. A világ legokosabb emberei adnak elő izgalmas témákról, inspirálóan, Stephen Hawkingtól kezdve Benjamin Zanderig. Rövid, tíz-tizenöt perces előadások ezreit lehet ezen az oldalon meghallgatni. Ha bármilyen más nyelv, azt mondom tunein. Ez egy hihetetlenül hasznos internetes alkalmazás, a földkerekség minden digitális formában elérhető rádióadója elérhető vele. Az mégiscsak csodálatos, hogy a világ összes rádióját hallgatni lehessen egy alkalmazás segítségével, akár az új-zélandi maori őslakosok hagyományőrző csatornáját is!
Radnai Dóra, Horváth Zsófia 9/Kny
