A FOLYÓVÍZ REHABILITÁCIÓ NEMZETKÖZI GYAKORLATA ÉS HAZAI MEGJELENÉSE Nagy Ildikó Réka1 - Novák Tibor József2 Bevezetésés A legtöbb vízfolyás napjainkra átesett valamilyen vízszabályozási beavatkozáson. A közvetlen beavatkozástól mentes szakaszokon a vízrendezések közvetett hatásai érvényesülnek. Ezáltal nem csak az árvízszintek, a vízjárás, és a az ártéri élőhelyek módosulnak, de közvetve vagy közvetlenül a vízfolyások futásdinamikája is átalakul. A káoszelméletek elterjedése révén közismertté vált az alsó-, és elsősorban a közép szakaszjellegű folyók mederalakulatainak fraktálkénti értelmezése, amelynek stabil állapotai jellegzetesen ismétlődő mintázatokat mutatnak. Ezek az attraktorok a folyó fejlődése során ugyan áthelyeződnek, morfológiai sajátságaikat azonban megőrzik. A vízszabályozás a stabil állapotokat megszüntette, és mesterségesen fenntartott keretek közé szorította. Kellő játéktér hiányában szélsőséges vízhozamok esetén a mesterségesen stabilizált vízfolyások újra és újra egy stabil – attraktor – mintázat felvételére törekednek. Ez a folyamat újabb és újabb árvizi katasztrófákhoz, illetve vízgazdálkodási problémákhoz vezet. Véleményünk szerint az ártéri rendszerek stabilitásának megőrzése nem a mesterséges stabilizáló elemek számának és méretének növelésével, hanem a kellő játéktér biztosításával oldható meg. Ennek egyik lehetséges eszköze a vízgazdálkodási feladatok szolgálatába állított restaurációs ökológiai eszközök alkalmazása. A folyóvizek erőteljes antropogén átalakítottságának következtében az elmúlt évtizedekben a társadalom elsősorban a nyugat-európai országokban új követelményeket támasztott a vízgazdálkodással szemben. A hagyományos vízgazdálkodási célok (ipari- és öntözővíz nyerése, árvízbiztonság megteremtése, esetenként hajózhatóság biztosítása, stb.) mellett egyre nagyobb hangsúlyt kap a megfelelő minőségű víz biztosítása, a természetvédelem szempontjainak figyelembe vétele, a rekreációs potenciál megteremtése, vagy megőrzése. Az újonnan felmerült igények nem oldhatók meg pusztán a hagyományos vízgazdálkodási eszközökkel. Az új szempontrendszer érvényesítéséhez ökológus, tájtervező, tájgazdálkodási szakemberek közreműködése szükséges. A hagyományos vízgazdálkodási célok kiegészítése az újonnan felmerült igényekkel integrált vízgazdálkodási modellek kialakítását sürgeti, amelyeknek fontos elemét képezik a restaurációs ökológiából a vízgazdálkodási gyakorlatba átültetett elemek (Dahlmann 1996, Tent 1994, Stöckmann 1994). Az integrált vízgazdálkodásban megjelenő élőhely helyreállítást célzó beavatkozások ugyanúgy nem végezhetők el vízügyi beavatkozások nélkül, ahogyan a vízügyi beavatkozások sem nélkülözhetik a várható hatások talajvízre, árvízbiztonságra, élővilágra gyakorolt hatásainak mérlegelését. Az élőhely helyreállítás sok esetben egyéb vízgazdálkodási feladatok eszköze. Árterek revitalizációjával javítható az érintett terület vízgazdálkodása, a talajvíz minősége, növelhető az árvízbiztonság. A restauráció tehát egyre kevésbé jelenik meg természetvédelmi öncélként, inkább az új vízgazdálkodással szemben támasztott társadalmi elvárások érdekében bevetett eszköztár részévé vált (Schiechtl- Stern 2002) (Patt – et al. 1998). 1
tanszéki mérnök, PhD hallgató, Budapesti Közgazdaságtudományi és Államigazgatási Egyetem, Tájvédelmi és Tájrehabilitációs Tanszék, Bp 1118 Villányi út 35-43. Tel/fax: 3726200/
[email protected] 2 egyetemi tanársegéd, Debreceni Egyetem, Tájvédelmi és Környezetföldrajzi Tanszék, 4010 Db., Egyetem tér 1. pf.9. Tel.-Fax: (52) - 512-945, E.mail:
[email protected]
Előadásunkat a címben megjelölt témán belül három fő egység köré szeretnénk csoportosítani. Elsősként a folyóvizek természeti-ökológiai állapotát célzó integrált vízgazdálkodási beavatkozások fogalomrendszerét szeretnénk tisztázni, ahol a kiindulási állapot és az elérendő célállapot egymáshoz való viszonyában látjuk a legmegfelelőbb rendező elvet. A restaurációs ökológia és az integrált vízgazdálkodási rendszerek újszerűsége révén mind a nemzetközi, mind a hazai fogalomhasználat kaotikus. Ezek a fogalmak több alkalmazott tudományterületen, kisebb-nagyobb átfedéssel egy időben jelentek meg, és jelenleg sem határolódnak el egymástól minden esetben pontos definíciók alapján, továbbá nyelvterületenként is változik jelentéstartalmuk, ezért nem gondoljuk, hogy teljes áttekintést tudunk róluk adni. Megkíséreltük viszont felvázolni, hogy a vízgazdálkodási szakterület milyen jelentéstartalommal használja a restaurációs ökológia különböző alapfogalmait az általunk ismert nyelvterületeken. A második témakörben néhány általunk megismert, illetve az irodalomban jól dokumentált külföldi példán keresztül kísérletet teszünk annak bemutatására, hogy ezek a célok a hagyományos vízgazdálkodási célokkal együttesen, illetve azok szolgálatában is megvalósíthatók. Végül a teljesség igénye nélkül megpróbálunk áttekintést nyújtani a folyóvíz-rehabilitáció hazai helyzetéről, lehetőségeiről és korlátairól, a csatlakozó programokról, bemutatva a megvalósítás kapcsán felmerülő problémákat és nehézségeket. 1. Fogalmak A kisvízfolyások és vízgyűjtőik ökológiai állapotának javítását célzó integrált vízgazdálkodási beavatkozások fogalomrendszere szerteágazó. A patakrendezésekkel foglalkozó tudományágak, illetve a gyakorlati tervezést végző szakemberek más-más elnevezéseket használnak, ezzel lényegesen megnehezítve a tudományágak és szakágak közötti kommunikációt és együttműködést. A fogalomhasználat nehézségeit tovább fokozza, hogy az eredetileg többnyire latin eredetű angol szakkifejezések más és más jelentéstartalommal kerültek át a különböző nyelvekbe. Véleményünk szerint az egyes fogalmak közötti különbségek alapvetően a kiindulási állapot és az elérendő célállapot egymáshoz való viszonyából, illetve a vízrendezési célok szakágankénti változatosságából és a szakágak közötti hierarchiából adódnak. Mivel a beavatkozások közötti összekötő kapocs az ökológiai állapot javítása, ezért az általunk ismertetett, a vízfolyásrendezés során felmerülő és gyakran használt fogalmakat az restaurációs-ökológia diszciplína fogalomhasználatából vezetjük be, majd összevetjük, illetve kiegészítjük a vízrendezők és a tájépítészek által használt fogalmakkal. A fogalmak egymás mellett említésével szeretnénk felhívni a figyelmet az egyes kifejezések által takart tevékenységek közötti árnyalatnyi különbségekre. A fogalomhasználatban jelentkező különbségek az egyes nyelvterületek között is jelentősek.
folyó vízjárásának helyreállítása ártér talajvízháztartásának helyreállítása veszélyeztetett fajok élőhelyének védelme veszélyeztetett életközösségek fennmaradásának biztosítása ökológiai átjárhatóság helyreállítása kedvező szukcessziós feltételek megteremtése vízszabályozással eltűnő mikro-élőhelyek újraképződési feltételeinek biztosítása (zátonyok, magaspartok, uszadékfaszigetek) esztétikai érték növelése rekreációs potenciál növelése
creation – l’Aménagement
– Renaturierung -
revitalisation Revitalisierung
HELYREÁLLÍTÁS CÉLJAI:
reconstruction Rekonstruktion la Restauration
restoration – -
HELYREÁLLÍTÁS TÍPUSA:
rehabilitation – reaménagement
1. táblázat. Az egyes elnevezések mögött rejlő helyreállítási célok összefoglalása
o
o
+
o
+
+
+
+
+
+
+
+
+
o
+
+
+
o
+
o
+
+
+
+
+
+
+
+
+
+
+
+ (tájrehabilitáció)
+
+
+
+ (tájrehabilitáció)
+
+
+
+
+
+
+
+ (zöldfolyosó fejlesztés)
árvízbiztonság növelése
o
+ (tájrehabilitáció)
+ = igen o = részlegesen, nem elsődleges cél Helyreállítás (Restoration) A Society for Ecological Restoration (Restaurációs Ökológiai Társaság) által 2002-ben közre adott definíciójegyzékben „az ökológiai helyreállítás a degradált, súlyosan sérül vagy elpusztított ökoszisztémák felépülését segítő tevékenység” (SER 2002). Az ökológai helyreállítás különböző lehet a leromlott élőhelyek ökológiai állapotától függően. Ha van mód az életközösséget részlegesen vagy teljesen helyreállítani, az eredetinek tekintett „természetközeli” célállapotnak megfelelően, akkor beszélhetünk élőhely rekonstrukcióról. Ha az előzetes rendezések már megszüntették az élőhelyet, vagy súlyosan lerontották, akkor a területen új élőhelyek létesítése, „felélesztése”, a terület ökológiai rehabilitációja a feladat. A rehabilitációval egy eltűnt, de a területre egykor jellemző ökológiai állapot létrehozása a cél. Rekonstukció (Reconstruction, la Restauration) Rekonstrukció alatt többnyire egy valamikori korábbi állapot teljes visszaállítását értik. A restaurációs ökológiában ennek az élőhely-rekonstrukció felel meg, amely egy, az adott helyen korábban létező ökoszisztéma létrehozására való törekvés a meglévő
élőhelytöredékek, maradványok felhasználásával. A rekonstrukció általában aktív termőhely átalakítással, számos faj betelepítésével és az élőhelyet veszélyeztető tényezők felszámolásával jár (Gergely in: Csima-Gergely-Kiss-Módosné Bugyi 2004). Rekonstrukció során kulcsfontosságú a visszaállítani kívánt célállapot meghatározása, amelyet a beavatkozást megelőző széleskörű ökológiai kutatások támasztanak alá. A tájépítészeti nomenklatúrában ehhez a tájrekonstrukció fogalom kapcsolódik, amely során a patakvölgy, vagy annak egy részének egy előre meghatározott előző tájállapotának megfelelő tájszerkezet visszaállítása a cél, tájrendezési terv alapján (Csemez 1996). Az ember tájalakító tevékenységét megelőző idők természetes állapotának rekonstrukciójának nincs realitása. A rendezés során csupán egyes patakszakaszok és azokat magukba foglaló táj részleges rekonstrukciójára nyílhat lehetőség. Ilyen esetben a legfontosabb a tájtörténeti kutatásokon alapuló referencia tájszerkezet meghatározása. A rekonstrukció rendkívül helyigényes beruházás, ezért erre a legkisebb az esély az európai vízrendezési hagyományokat és népsűrűségi mutatókat ismerve. Rehabilitáció (Rehabilitation) A korábbi vízrendezés és tájrendezés által teljesen megszüntetett, vagy még létező, de funkcionálni nem képes vízi, vízparti élőhelyek újonnani kialakítása az élőhely rehabilitáció. Ennek elsődleges célja a víz és vízpart ökológiai újjáélesztése, a jövőbeni kedvezőbb ökológiai állapot reményében. A rehabilitáció során egy, a területre korábban jellemző fajkompozíció és társulás-szerkezet létrehozása a feladat. A tervezési folyamatban szintén meghatározó szerepet kap a referencia ökoszisztéma meghatározása, amelyet létesíteni szeretnénk (SER 2002). A tájépítész nevezéktanban hasonló fogalom a tájrehabilitáció, amely a tájrendezési tevékenységek közül a tájhasználat során tönkretett, rombolt, illetve spontán folyamatok következtében degradálódott tájrészlet helyreállítása (Csima 1999). A tájrehabilitációs beavatkozásokat megelőző kutatásokban fontos szerepe van a történeti kutatásoknak. A tájtörténeti adatok hozzásegítenek a tájrehabilitációs cél és eszközök meghatározásához, de nem követelmény a múltbeli állapot teljes és korhű visszaállítása. A hazai vízfolyásrendezések kapcsán a rehabilitáció sokkal inkább elképzelhető megoldás, mint a rekonstrukció, mivel a vízgyűjtőn bekövetkezett visszaalakíthatatlan változások miatt (beépítésre szánt területek arányának megnövekedése, infrastruktúra hálózatok kiépülése stb.) az eredeti állapot teljes egészében nem rekonstruálható. Renaturierung A szó maga „visszatermészetesítést” vagy „újratermészetesítést” jelent és a német vízrendezési kifejezéstárban meghonosodott fogalom, amely leginkább egy adott vízfolyás – vagy vízfolyásszakasz – természetes állapotának mesterséges eszközökkel való visszaállítását célozza. A kifejezés az elmúlt évtizedekben német nyelvterületen a vízgazdálkodáson kívüli szakterületeken is meghonosodott, használják például városi területek burkolt felszíneinek „természetközelivé“ átalakítása kapcsán is. Az angolszász nyelvterületen használatos reconstruction- tól illetve restoration-tól elsősorban az elérendő célállapot terén tanúsított rugalmassága különbözteti meg. Bár a „Renaturierungsprojekt”-ek többnyire a tájtörténeti kutatások révén jól rekonstruálható korábbi állapot elérését célozzák, az ettől való eltérést nem tartják tragédiának. Sőt, célként
általában nem egy elérendő állapot, hanem a folyóvíz által életre hívott dinamikusan fejlődő rendszer elérését jelölik meg. Így a legsikeresebb beavatkozásnak azokat tekintik, ahol az adott keretek között a folyó által kialakított stabil rendszer kialakulása figyelhető meg. A renaturáció tervezését igen alapos helyszíni vizsgálat, tájtörténeti és vízrendezési kutatás előzi meg. A tervezést ökológiai és hidrológiai modellezés segíti. Célja a vízfolyás jellegének és méretének megfelelő természetes dinamika alapjainak a biztosítása, amely a továbbiakban alapul szolgál a vízfolyás természetes tájalakító, környezetalakító tevékenységéhez, a vízháztartás javításához, a vízminőség javulásához. Célkitűzésében területfejlesztési és gazdasági elvárások is megjelennek, így valójában komplex vízgazdálkodási szemléletmódot tükröz. Revitalizáció (Revitalisierung) A magyar vízrendezési nomenklatúra által használt revitalizáció kifejezés olyan vízrendezést, vízfolyás átalakítást takar, amely a következőket célozza: • „- a vízi ökoszisztéma szempontjából kedvező (ún. természet-közeli állapotú) élettér jellege legyen, • a patak által esetleg veszélyeztetett települések árvízi biztonsága maximálisan garantálva legyen, • a patakhoz tartozó vízhasználatok igényeit kielégítse.” (Bócz 2003) A revitalizáció („újjáélesztés”) szintén az ökológiai állapot javítását célzó rendezés, amely során a vízrendezési és ökológiai elvek azonos mértékben érvényesülnek. Általában a revitalizáció egyes patakszakaszok és szűkebb környezetük átalakítására koncentrál. Ez a beavatkozás enged a legnagyobb szabadságot a patak egykori állapotától eltérő rendezés terén, ugyanakkor nem helyez megfelelő hangsúlyt a tágabb környezet, illetve az egész vízgyűjtőn jelentkező problémák rendezésére. Egy-egy patakszakasz lokális gondjait orvosló revitalizációs rendezés nem oldja meg a vízgyűjtő térségi problémáit, sőt, bizonyos esetekben felerősítheti azokat (pl. belvizesedés). Pedig a tényleges újjáélesztés csak akkor lehet eredményes, ha az adott vízfolyás vízgyűjtőjének tájállapotát javító tájrehabilitációs beavatkozások megelőzik a patakszakaszok part- és mederrendezését. Ezért célszerűbb a revitalizáció helyett inkább a (táj)rehabilitációra helyezni a hangsúlyt, amely a vízgyűjtő ökológiai állapotának javítása mellett jobban megfelel az integrált vízgazdálkodás támasztotta elvárásoknak is. 2. Külföldi példák Az Észak-Amerikai kontinensen a természeti területek aránya az európaihoz képest igen magas. A hegyvidéki és dombvidéki kisvízfolyások vízgyűjtőjének ökológiai vizsonyait és a mederátalakításokat leginkább az ipari tájhasználat (bányászat pl. aranymosás, ércbányászat, kőbányászat energiatermelés, nehézipar stb.) és az erdőgazdálkodás (fakitermelés, faúsztatás) okozta. A síkvidéki kisvízfolyások hidrológiai és ökológiai viszonyait az intenzív mezőgazdasági tájhasználat mellett az urbanizáció alakította. A hegyvidéki és dombvidéki kisvízfolyások vízgyűjtőjének nagy része ritkán lakott természeti területekre esik, medrük és partjuk kismértékben szabályozott, átalakított. Az átalakított meder- és partszakaszok általában kis területre koncentrálódnak, ahol az átalakítás mértéke viszont igen magas. Ezzel szemben a síkvidéki kisvízfolyások vízgyűjtőjét igen nagy területen érintették az átalakítások
(lecsapolások, csatornásítások, árvízvédelmi gátak stb.) és a mederviszonyai jelentősen átalakítottak az árvízvédelem és egyéb intenzív tájhasználatok miatt. A jelentősen átalakított vízgyűjtők és szabályozott folyóvizek megváltozott ökológiai és hidrológiai adottságainak köszönhetően a vizek egyre romló környezeti és ökológiai mutatói már az 1970-es évek elején felkeltették az amerikai szakemberek érdeklődését.1980-as évektől egyre másra születtek meg a vízfolyás ökológiai, hidrológiai és tájszerkezeti szerepének helyreállítását (river restoration), a helyreállítás lehetőségét és módját boncolgató kutatások, valamint a gyakorlati megvalósítást célzó tervek. Az 1980-as évek elejétől jelentek meg a helyreállítási tervekkel kapcsolatos publikációk a Landscape Architecture (Tájépítészet) c. periodika hasábjain. A beruházások során leginkább a patakmeder természetközeli visszaállítását, a part- és medervédelmi művek természetes építőanyagok felhasználásával való átalakítását, valamint a partok és maga a víztest rekreációs hasznosítását célozták. Észak-Amerikában nagy hagyománya van a városrészeket, településeket összekötő, összefüggő, elsősorban rekreációs hasznosítású zöldhálózat (green network) tervezésének és megvalósításának. A zöldhálózat egyik gerincét a a vízfolyások mentén kialakított többcélú hasznosítású zöldfolyosó hálózat (greenway system) adja, amelyre láncszemekként fűződnek fel az egyéb, nagyobb kiterjedésű zöld felületek (parkok, parkerdők stb.) A zöldfolyosó hálózat fejlesztés magával vonta a patak-helyreállítást is, bár ilyen esetekben a helyreállítás elsődleges célja a minél sokrétűbb rekreációs hasznosítás volt (evezés, rafting, táborozás, kerékpározás, túrázás, sporthorgászat, stb.). A zöldfolyosó fejlesztés és kialakítás az Egyesült Államokban ma is széles társadalmi részvétellel, szinte mozgalomként, több lábon álló támogatási rendszerben zajlik (Schwarz 1993). Az ökológiai célú helyreállítások megvalósítását, illetve új vizes élőhelyek kialakítását segítette az a törvényi szabályozás is, amely minden elpusztult vagy egy más beruházás során elpusztított vizes élőhely után egy új vizes élőhely létrehozását írja elő. Nyugat-Európában az Észak-Amerikai viszonyokhoz sokban hasonlóan alakultak a vízrendezések, illetve a vízgyűjtőt érintő változások. Alapvető különbséget jelentett azonban az európai kontinens jóval nagyobb népsűrűsége, valamint ebből következően a fennmaradt természeti területek jóval kisebb aránya, a vízrendezések okozta környezeti-ökológiai problémák széleskörűbb, koncentráltabb megjelenése. A vízgyűjtők tájhasznosítása és a vízfolyásrendezések azonban hasonló hidrológiai, környezeti, ökológiai és tájszerkezeti problémákat okoztak. Nyugat-Európában szintén az 1970-es évektől került előtérbe az a társadalmi és tervezői igény, amely a vízrendezés során kielégítendő műszaki-gazdasági igényekkel azonos súllyal kezeli a vízfolyás és mellékének természeti és táji érdekeit. Ezért a környezet orientált-tervezés és a természetközeli visszaállítás került előtérbe. Az egyes országok eltérő vízrendezési és tájhasznosítási hagyományai miatt azonban a patakok ökológiai állapotának javítását célzó kutatásoknak és beruházásoknak is nemzeti sajátosságai vannak. Amiben egyeznek, az az integrált vízgazdálkodás keretein belül megvalósítandó, a sokrétű, de a patak mente ökológiai terhelhetőségét figyelembe vevő hasznosítások tervezése, amely során a patak ökológiai állapotának javítására is sor kerül. Az ökológiai állapot javítását célzó beavatkozások nagyon széles skálán mozognak attól függően, hogy cél-e, illetve mennyire van lehetőség az eredeti állapot visszaállítására. Így Európa szerte szinte minden „rendezés-típusra” – a teljes rekonstrukciótól a részleges beavatkozásokat jelentő revitalizációig – találhatunk példát.
A Nagy-Britanniában is használatos angolszász nevezéktan ökológiai helyreállítást (ecological restoration) említ. A rendezések a víztest és partja közötti ökológiai kapcsolat fenntartását, helyreállítását, valamint a külső beavatkozás mértékének csökkentését célozza. Általában nem egy, a múltban létező és a tervezés során meghatározott eredeti – természetközeli – állapot visszaállítására törekszik, sokkal inkább a jelenlegi adottságokhoz és lehetőségekhez mérten egy kedvezőbb ökológiai állapot elérésére törekszik. Franciaországban a 80-as években volt tapasztalható a vízfolyás-helyreállítási hullám. A témakutatást, valamint az elkészült tanulmányokat, esettanulmányokat, terveket a környezetvédelmi minisztérium és a mezőgazdasági minisztérium támogatta. A helyreállítás során – az ökológiai állapot javítása és a hidrológiai, hidraulikai rendezés mellet – nagy hangsúlyt fektettek a patakhoz kapcsolódó történeti tájhasználatok megőrzésére, az egyedi tájértékek, műemlékek védelmére (Cacas – Degoutte – Dutartre – Gross-Vuillot 1988). A téma azóta két irányba fejlődött tovább. A nagyobb városok intenzíven használt, az iparterületek átalakulása miatt változó igényekkel és lehetőségekkel rendelkező vízfolyáspartokra koncentráló rendezések inkább városrendezési, városi szabad tér tervezési feladatokat adnak. A jelenleg folyó, főleg nagyobb városok (Bordeaux, Lille stb.) vízfolyásait érintő tervezések kapcsán az ökológiai szempontú helyreállítás csak a külterületi részen, kisebb szakaszokon kerülhet előtérbe. Németországban a ’70-es évek végétől terjedt el a „renaturáció” fogalma és gyakorlata. Sok vízépítő mérnök fogalmazott úgy, hogy lényegében szöges ellentétét jelenti annak a vízépítési gyakorlatnak, amit azelőtt végeztek. A beavatkozásokat folyók teljes hosszára tervezik, magában foglalja műtárgyak eltávolítását vagy átalakítását, az ártér szélesítését gát lebontással, vagy a gátak közötti terület szélesítésével. Célként általában nem egy elérendő, kívánatos állapotot jelölnek ki, hanem azt, hogy az új feltételek által biztosított kereteken belül a folyó minél inkább felvegye a rá jellemző sajátos dinamikát. Példaként egykori poldereken futó marsh vízfolyások csatornázásának teljes megszüntetését, a polder és a vízfolyás ár-apály dinamikájának teljes helyreállítását lehetne említeni Greetsiel mellett. Természetesen a polderen lévő egykori legelőket és szántóföldeket az állam előzetesen felvásárolta, és onnan minden műtárgyat eltávolítottak. 3. Hazai körkép Magyarországon a Vásárhelyi terv újragondolásával, a holtág-rehabilitációs programokkal, és számos más, helyi léptékben jelentős vízügyi beavatkozással szintén megjelentek a vízgazdálkodásban az ökológiai, természetvédelmi elvárások, amelyek azonban az elmúlt évek nagy árvizei, a belvízgondok megoldásának sürgető feladatai mellett sokszor másodlagosnak tűnnek. Az utóbbi 15 évben a gyakorlatban is bekerültek az ökológai szempontokat integráló vízépítési elvek. A hazai kisvízfolyások közül pl. a budapesti Szilaspatak, Rákos-patak, Ördög-árok, valamint a Hosszúréti-patak, az agglomerációs helyzetű Csömöri-patak, Gombás-patak és Morgó patak, valamint az Aggteleki Nemzeti Park területén lévő Jósva-patak rendezésére készültek revitalizációs-renaturalizációs tervek. Az eddigi tervek különböző mélységben foglakoztak a revitalizációs munkálatokkal: tanulmány, tanulmányterv, kiviteli terv szinten. Kivitelezett revitalizációs-renaturációs beruházásról nincsen tudomásunk. Nagyobb folyóink mentén a Gemenci erdő holtágainak revitalizációs terve, a Bodrogköz egészének revitalizációs elképzelése (Molnár 2002), a Tisza ártér Nagykörü melletti holtágainak töltésépítés során létrehozott digó gödrök bevonásával tervezett helyreállítása (Balogh 2002) említhető.
Az elmúlt években a környezetvédelmi alap célelőirányzatból (KAC) finanszírozott, kisvízfolyás rehabilitációval foglalkozó tanulmányok, tervek elkészítésére vagy egyedi feladatok megoldására pályázhattak a civil szervezetek, települési önkormányzatok. A pályázati struktúrában ez a témakör más környezetvédelmi beruházásokkal egy kalapba került. A 2004-től megújult pályázati és támogatási struktúrában már több szinten és témakörben is előtérbe kerül a patak-revitalizáció. A 2004. évi Zöld forrás program pályázati felhívása – a kiemelten kezelt Vásárhelyi terv és Balaton-fejlesztés mellett – olyan alprogramokat tartalmaz, amelyben alfejezetként az integrált vízgazdálkodással és a patakrevitalizációval kapcsolatos fejlesztési beruházások szerepelnek. A Zöld lánc alprogram kifejezetten az ökológiai hálózat fejlesztését, a hálózat egyes elemeinek (Natura 2000 területek) védelmét, rehabilitációját célozza. Az alprogram nyertes pályázataira a környezetvédelmi és vízügyi célelőirányzatból (KöViCE) ebben az évben összesen 400 millió forintot különtettek el. Az alprogramban elkülönítve lehet pályázni a Duna mellékágainak természetközeli állapotának megőrzésére, javítására, helyreállítására, valamint a patakok medrének és partjának tisztítására, elsősorban hulladékmentesítésére. A pályázatot települési önkormányzatok, azok társulásai és civil szervezetek nyújthatnak be. Sajnálatos módon a kiírás nem emeli ki külön támogatandó feladatként a rehabilitációt, de lehetőséget nyújt patakok környezeti állapotát célzó kisebb vízrendezési munkák elvégzésére. A renaturációs vízfolyásrendezések megvalósításának hazai korlátai Hazánk európai uniós csatlakozásával azonban számunkra is kötelezővé vált az európai vízvédelmi irányelveknek való megfelelés. Az ezekben megfogalmazott természetvédelmi elvárások nem vethetők el abból a meggondolásból, hogy vízfolyásaink természeti állapota kedvezőbb a nyugat-európai átlagnál. Folyóink többségének, különösen az Alföldön, antropogén átalakítottsága nagy mértékű. Nem változtat ezen az a tény sem, hogy a vízminőség és az élővilág tekintetében sok esetben kedvezőbb megítélés alá esnek, mint a nyugat-európai vízfolyások, bár ez az általános nézet is újraértékelésre szorul. A Vízügyi Keret Irányelv (VKI) hazai adaptálásának lehetőségeit Reich Gyula és Simonffy Zoltán a Vízügyi Közleményekben megjelent cikke részletesen ismerteti. A magyar vízgazdálkodás intézményi rendszere alapjában véve megfelelő feltételeket tud biztosítani az integrált vízgazdálkodás megvalósításához és a tervezési-működési gyakorlatban is megmutatkozik az integrációs hajlam. Az intézményrendszeren túlmenően számos olyan nemzeti sajátosság van, amely azonban jelentősen megnehezíti a megvalósítást. A vízfolyások ökológiai szempontú rendezését hátráltató tényezőket a cikk és egyéb tapasztalatok alapján a következőkben látjuk: - Az országos vízgazdálkodási politika külön van választva a környezet- és természetvédelmi, valamint a területfejlesztést meghatározó politikáktól. Ez a különválasztás az országos szintű programok kidolgozásában, azok ütemezésében, valamint a törvényi szabályozásban is jelentkezik. Amíg törvényi szinten még jelen van az integrációs szándék, addig a végrehajtási rendeletek már jóval korlátozottabb lehetőséget kínálnak a különböző érdekek érvényesítésére. A természetvédelmi törvény és az árvízi biztonságot célzó rendeletek közötti ellentmondás nehezen feloldható. Egy, a vízfolyásokkal kapcsolatos konkrét példára hívnánk fel a figyelmet. Az 1996.LII. törvény a természet védelméről kimondja, hogy „a vízfolyások… természetközeli állapotú partjait – a vizes élőhelyek védelme érdekében – meg kell őrizni és a vízépítési munkálatok során a természetkímélő megoldásokat kell előnyben részesíteni.” Sajnos a
törvény csak az eleve természetközeli állapotban lévő, vagy természeti területen található vízfolyáspartokról rendelkezik, kiegészítve a vízfolyás, vagy vizes élőhely partvonalától számított 50 m-en belüli építési tiltással. Természetesen kiemelt helyzetben vannak a védett természeti területeken található vízfolyások, ahol a természetvédelem és vízgazdálkodás szempontjai egyenlő arányban érvényesülnek. Sajnos ez a törvényi szabályozás a meglévő épületekre, műtárgyakra, a vízfolyások belterületi szakaszaira, és egyáltalán, a természetközeli állapotúnak nem nevezhető, de ökológiai szempontból még nem visszafordíthatatlan állapotú, a helyreállításra jó adottságokkal rendelkező vízfolyásokra nem vonatkozik. Így ezek a vízfolyáspartok a leginkább veszélyeztetettek a beépítések által. Az általános tájvédelemről rendelkező fejezet sem fektet megfelelő hangsúlyt a vízrendezések által megváltoztatott területek rehabilitációjára. A vízgazdálkodási törvény végrehajtási rendeleteinek egyike a 46/1999 (III. 18.) sz. kormányrendelet, ami többek között a vízfolyások parti sávját definiálja és szabályozza az ott folytatható tevékenységeket. Parti sávnak a rendelet szerint a – Dunát, Tiszát, a Bodrogot és a Körösöket leszámítva – a vízfolyás mindkét oldalán a partéltől számított 6 méteres sáv tartozik. Ugyanezen rendelet szerint a parti sávban általában csak gyepgazdálkodás folytatható és tilos mindennemű növényzet, pl. fák telepítése, amely akadályozhatja a szakhatósági feladatok (pl. medertisztítás, mederkotrás, uszadék eltávolítás) elvégzését. Ilyen szabályozás mellett a természeti területnek nem minősülő területeken található vízfolyásmedrek rehabilitációjakor nehezen keresztülvihető a patakparti fásszárú élőhelyek helyreállítás. - A természetvédelmi-ökológiai szemlélet áttörése új ellentéteket szült a társadalmigazdasági érdekviszonyok érvényesítésekor, mivel a közvetlen igények sokszor szemben állnak a hosszú távú ökológiai érdekekkel. Nem is említve azt a tényt, hogy az ökológiai szemlélet érvényesítését lehetővé tevő szigorú szabályozás nagyon megterhelő lenne a jelenlegi gazdaságra. - A rendszerváltás óta nincs központi irányítású tervkoordináció, nem születtek jogszabállyal kötelezően elrendelt vízgazdálkodási tervek, nincs kötelező koordinációs rend. A terület- és településfejlesztési tervezés rendszerében nem megfelelően tükröződnek a vízgazdálkodási szempontok. A települési önkormányzati rendszer helyreállításával megnövekedett az önkormányzati döntés- és szerepvállalás súlya, ami a vízgazdálkodási célok, feladatok szétdarabolódását eredményezte. A vízügy kezdeményező és koordináló szerepét pedig gyakorta ellenérzések fogadják. A területi vízgazdálkodási tanácsok felállítása ezt a szerepkört hivatott betölteni, de sajnos valódi súlya nincs. A mai koordináció a hagyományos közigazgatási hagyományok szerint, a különböző engedélyezi eljárásokon keresztül zajlik. Egy vízfolyás rendezése kapcsán sokszorosára növeli a feladatokat az a tény, hogy a vízgyűjtő általában több közigazgatási egységet is érint. Így a komplex vízgyűjtő-gazdálkodásra irányuló törekvések hamar lecsillapodnak, a bonyolult, szerteágazó és időfaló engedélyezési eljárás miatt. Az integrált vízgyűjtő-gazdálkodás sikeressége a térségi összefogásban rejlik (kistérségi összefogás). A kedvezőtlen helyzetet fokozza az önkormányzatok ilyen irányú szakmai felkészültségének, valamint a finanszírozásnak a hiánya. Ezért a vízgyűjtő-gazdálkodási tervek részeként megvalósuló vízfolyás-rehabilitációk megkönnyítésére az egyeztetési mechanizmusok reformjára van szükség. A vízgyűjtő-gazdálkodási egységek alapját a jelenleg erőtlen területi vízgazdálkodási tanácsok adhatják
- A folyóvíz értelmezése a mederre korlátozódik, és a partvonallal lezárul. Ez az értelmezés azért is alapvetően hibás, mert nem vesz tudomást arról, hogy a folyó partvonalának állandó – szinte minden árvizet követő – áthelyeződése természetes folyamat és a folyóártér rendszerek stabilitásának egyik alappillére. Az akkumulációseróziós folyamatok állandó váltakozását követő mederalakulatok nélkül a folyóvíz kvázistabil állapotát csak a mesterséges rendszerelemek egyre fokozottabb igénybevételével lehet fenntartani. Hibás ez az álláspont abból a szempontból is, hogy a mederből kilépő nagyvíz, illetve a folyóval egy víztestet alkotó ártéri talajvíztömeg kimarad a folyó értelmezéséből. Az ezen víztesteket szennyező, minőségi illetve mennyiségi viszonyait kedvezőtlenül befolyásoló tényezők azonban közvetlenül hatnak a folyóvízre is. - A mai szabályozás nem veszi figyelembe a folyók természetes fejlődése szempontjából alapvető sajátságokat, azt, hogy minden vízfolyás dinamikusan változó rendszer, a mai keretek között azonban általában egy kívánatosnak tekintett állapot konzerválására törekszünk. Sok esetben a kívánatosnak tekintett állapot is inkább csak a társadalmi elvárások egy csekély szeletének próbál megfelelni (pl. árvízbiztonság). A folyóvíz-helyreállítás (revitalizáció, restauráció stb.) céljait az ár- és belvízbiztonság megteremtésével szemben továbbra is alárendelt szempontnak tekintik, holott nyugat-európai példák bizonyítják, hogy ezekkel az eszközökkel az árvízbiztonság is növelhető. - A hasonló igényű beavatkozások koordinálásának nincs egységes szemléletrendszere, nem fogalmazódnak meg a legalapvetőbb elvárások sem a helyreállítási munkákkal szemben. Az egységes fogalomrendszer hiánya lehetetlenné teszi a különböző célokkal készülő tervek egységes megítélését. A jelenlegi tervezési gyakorlat nem tesz különbséget a revitalizáció, rehabilitáció, renaturáció és egyéb kapcsolódó megnevezések mögött megbújó rendezési célok és tevékenységek között. Holott az egyes esetben a kiindulási állapot és az elérendő cél is nagymértékben eltérő lehet, ami meghatározza a beavatkozások jellegét és mértékét, ami pedig kihat a szakterületi kompetenciákra és a mozgósítható finanszírozási forrásokra is.
1800. 1. ábra. Vízfolyások múltja és jövője
2000.
2100.
Az elmúlt időszak vízrendezési munkálatainak irányadó szempontjait az árvízbiztonság megteremtésének igénye adta. Eredménye a folyóvizek vízelvezető funkciójának erősödése, az ökológiai funkcióképesség csökkenése. A jövő vízrendezési munkálatainak tervezésénél más szempontok is érvényre kell, hogy jussanak ahhoz, hogy vízfolyásaink újra betölthessék a természetes rendszerekben őket megillető szerepet.
Felhasznált irodalom: • • • • • • • • • • •
• • • •
Aradi Cs. – Gőri Sz. (2002): Szemléletváltás a természetvédelemben, In: Buka L. – Gyarmathy I. (szerk)(2002): Élő táj 2. Dél-Nyírség Bihari Tájvédelmi és Kulturális Értékőrző Egyesület, Debrecen, pp.: 177-181. Balogh P. (2002): Az ártéri tájgazdálkodás koncepciója In: Buka L. – Gyarmathy I. (szerk)(2002): Élő táj 2. Dél-Nyírség Bihari Tájvédelmi és Kulturális Értékőrző Egyesület, Debrecen, pp.: 192-202. Bócz B. N. (2003): A Csömöri-patak természetbe illõ szabályozása, Hidrológiai Közlöny 83 (6): 321-335. Cacas -Degoutte –Dutartre –Gross-Vuillot (1988): Aménagement de rivieres: trois etudes de cas, Ministre de l’Environement et Ministre de l’Agriculture, CEMAGREF Csemez A. (1996): Tájrendezés, Mezőgazdasági Könyvkiadó, Budapest Csima P. – Kincses K. (1999): Tájrehabilitáció, KÉE, Budapest, egyetemi jegyzet Csima P.- Gergely A.- Kiss G.- Módosné Bugyi I. (2004): Természetvédelem – Védett területek tervezése, BKÁE Budapest, egyetemi jegyzet Margóczi K. (1998): Természetvédelmi biológia, JATEPress Szeged Molnár G. (2002): A folyó, mint ökológiai rendszer, In: Buka L. – Gyarmathy I. (szerk)(2002): Élő táj 2. Dél-Nyírség Bihari Tájvédelmi és Kulturális Értékőrző Egyesület, Debrecen, pp.: 182-191. Patt, H. – Jürging, P. – Kraus, W. (1998): Naturnaher Wasserbau, Entwicklung und Gestaltung von Fliessgewässern, Springer-Verlag Berlin, 358.p. Reich Gy. - Simonffy Z. (2002): Az integrált vízgazdálkodást támogató magyarországi intézményrendszer, Vízügyi Közlemények 84 (3): 411-441. Schwarz L.L.B. (szerk.) (1993): Greenways- A guide to planning, design and development, Island Press, Washington D.C. Schiechtl, H. M. – Stern, R. (2002): Naturnaher Wasserbau – Anleitung für ingenieurbiologische Bauweisen, Ernst & Sohn Berlin, ISBN 3-433-01440-X , p.229. Society of Ecological Restoration International Science & Policy Working Group. 2002. The SER Primer on Ecological Restoration. www. ser.org. (SER 2002) Stöckmann, A. (1994): Ökologische Grundlagen und Mindestanforderungen bei der Revitalisierung von Fließgewässern, Mitteilungen aus der NNA 5(4): 23-27. Tent, L. (1994): Spannungsfeld zwischen Unterhaltungspflicht und Gewässerrevitalisierung – Problemstellung, Mitteilungen aus der NNA 5(4): 2-5.
