A fejıstehenekké szánt borjúk fölnevelése. B. Martiny, Mentzel und Lengerke: „Landwirthschaftlicher Hilfs- und Schreib-Kalender”.
A fejısteheneknél csakúgy mint az egyéb háziállatok tenyésztésénél, a kívánt eredmény a párositásra és a fölnevelésre forditott gondtól és figyelemtıl függ; mert figyelembe kell vennünk, hogy háziállataink azon tulajdonságai, amelyek végett mi azokat tartjuk, nem voltak meg kezdettıl fogva és nem is olyanok, hogy nélkülök az állat el ne lehetne, amiért is elhanyagolás mellett e tulajdonságok csökkenhetnek, sıt egészen el is tünhetnek. A háziállatok kivánt tulajdonságainak mértéke leginkább az átörökitéstıl és az ápolástól függ; az utóbbi alá foglalván össze a takarmányozást, a tulajdonképi ápolást, a mozgást stb. Az átörökités a párositással véget ér, az ápolásnak azonban folytonosnak kell lenni, de az állat kora szerint módosulnia kell; megkülönböztetvén a borju, az üszı, a megfolyatott és hasasüszı s a tehén ápolását. A tenyésztésnél figyelembe veendıktıl eltekintve, itt csakis az ápolás megbeszélésére szorítkozunk; e tekintetben elsı kérdés, amivel tisztába kell jönnünk, hogy melyik idı a legalkalmasabb a leborjaztatásra? Igen sok körülmény a mellett szól, hogy a leborjaztatásra a legalkalmasabb idıszak a tél. Hegyek, ahol a tehenek - egynéhány kivételével - az egész nyáron át a hegyeken vannak, csakis a februárhó végeig ellett borjúk nevelhetık fel, mert a késıbb ellettek nem birnák ki az idı viszontagságait, mivel a folytonos legeltetés is bizonyos edzettséget, erıt kiván, ami nélkül a legeltetés nem válik az illetı állatok hasznára. A síkságon pedig a nyáron ellett borjút a forróság, a legyek agyon kinozzák és a bekövetkezı tél éppen azon korban kényszeriti a borjút az istállóban való maradásra, amidın a szabadban való mozgás a legkivánatosabb volna, holott a 2-3 hónapos borju mozoghatására elég tér adható akár az istállóban, akár az istálló közelében e czélra berendezett kifutókban. Nem hagyható figyelmen kivül az se, hogy a gazda télen át sokkal inkább ráér arra ügyelni, hogy az ellett borjúk a kellı ápolásban részesíttessenek, mint nyáron, amidın egyéb munkák egész idejét igénybe veszik, de még a cselédség se ér rá annyira a borjúk ápolására, mint télen. A téli elletésnek tehát elvitázhatlan elınyei vannak; mindazáltal nem lehet szabályul felállitani, hogy csakis télen kell borjaztatni. Oly tehenészetekben, ahol a tejet télen-nyáron egyaránt jól tudják értékesiteni, kivánatos, hogy az egész éven át egyenlı mennyiségü és minıségü tej álljon rendelkezésre; amiért is szükséges, hogy a tehenek részben mindig frisfejetüek legyenek. Ezenkivül, eltekintve az idıveszteségtıl, rosz következményei lehetnek, ha a többször jelentkezı üzekedési vágy daczára a tehén nem lesz megfolyatva, és végül a fejıstehén-tenyésztésnél - amint késıbb látni fogjuk - sok függ attól, hogy az üszık kellı idıben folyattassanak meg; egy negyed vagy fél évvel késıbb, mint ahogy kellene, ellene mond a tenyésztés követelményeinek. Tény az, hogy bármely évszakban ellett borjúkat föl lehet nevelni, csakhogy a nyári borjúk több figyelmet és gondozást kivánnak, mint a téliek. A nyári borjúk nyáron át nem egészen világos, lehetıleg hüs és szellıs istállóban tartandók, a legelıre való hajtásnál, amennyire csak lehet, óvni kell ıket a legyektıl; télen pedig, amint csak egy kissé megenyhül az idı, a szabadba kell ıket ereszteni, hogy a fris levegın eleget mozoghassanak. Az ellett borjunak a tej kétféle módon adható: itatás és szoptatás útján. A borju szopnihagyásának az itatás fölött az a nagy elınye van, hogy a borju közvetlenül fris, tiszta és testmelegségü anyatejet kap. Ez az oka hogy, kellı ápolást feltételezve, a szopósborjúk addig míg szopnak - jobban díszlenek, mint azok, amelyek itatva lesznek; mindazáltal a borju szopnihagyásának - szemben a borjúk itatásával - oly jelentékeny hátrányai vannak, hogy az itatás a legtöbb esetben inkább helyén való leend. Ha a borju a szopást egyszer megszokta, akkor nagyon nehezen megy: nemcsak a borjút a tehéntıl, hanem a tehenet is a borjutól elválasztani. Az elválasztás sohase folyik le simán: a borju a tehén után, a tehén a borju után bıg; a tehén nyugtalansága átszármazik az istálló
többi teheneire, különösen a közelében állókra. A tehén nyugtalansága néha csak 1-2 napig tart és könnyen elmulik, de máskor még több napig is eltart, keveset eszik, megapad a teje, nem hagyja magát fejni, rázza a kötelét vagy lánczát, rugdalja a szomszédos teheneket stb.; a borjunál szintén elıfordul, hogy az anyjától elválasztva, egy ideig nem akar enni, aminek következtében növekedésében szünet áll be. Egy másik nehézség, ami a borju szopnihagyásánál elıfordul, hogy igen nehéz a borjunak adandó tej mennyiségét helyesen megszabni. Ha a borjút szabadjára eresztjük, hogy annyiszor és annyit ihassék, ahányszor és amennyit akar: akkor igen gyakran elıfordul, hogy a kelleténél többet iszik; de az is elıfordulhat, hogy a tehén a borjazást követı napokban daczára, hogy a tıgye teltnek látszik - csak kevés tejet ad, lassan következvén be a tejelválasztás, és így a borju nem kap eleget. Az ügyes és tapasztalt tehenésznél ugyan ezen hátrányok nem fognak bekövetkezni, mert a tıgy állapotából és a borju kinézésébıl képes megitélni, hogy eleget kap-e a borju, s hogy marad-e még a szopás után tej a tıgyben? és az által, hogy csak idınkint engedi a borjút a tehénhez, s esetleg csak a tıgy felét engedi át a borjunak, a másik felét pedig kifeji: némileg szabályozhatja, hogy a borju neki megfelelı mennyiséget kapjon. Azonban nem mindenki rendelkezik ügyes és tapasztalt tehenészszel, s a gazda se ér mindig rá ellenırizni: valjon a tehenes csakugyan helyesen jár-e el? A szopnihagyás ellen szól továbbá azon körülmény, hogy ameddig a borju szopik, a tehén tej hozamát megállapitani nem lehet; végül, hogy netán bekövetkezı tej- és tıgyhibák inkább elkerülik a figyelmet, s hogy a borjúk sokszor nem szopják ki egyenletesen a tıgyet, hanem leginkább csak azon csecsbimbókat szopják, amelyekbıl a tej könnyen és bıségesen folyik; a netán nehézfejetü csecsbimbóhoz tartozó tıgynegyed ily esetekben nem ingereltetik a többi részhez hasonló mértékben a tejelválasztásra és tevékenysége csökkenni fog. Mindezen hiányok elmellızhetık a borjúk itatásával. Amint a tehén a borjút megellette és azt minden oldalról lenyalta, adjunk a tehénnek langyos ivóst; ha a tehén elég jó húsban van, pusztán tiszta vizet, különben pedig daraivóst és amíg a tehén - rendesen mohón - iszik, vitessük a borjút a tehéntıl távolabbesı helyre legjobb a borjúk számára az istállóban egy külön helyet rekeszteni el - és fedjük be, a fejét kivéve, szalmával. Íly módon legkönnyebb a borjút a tehéntıl elválasztani; csak igen ritka esetben fog a tehén a borja után hátrafelé tekintgetni, a legtöbb esetben észre sem veszi a borju hiányát. Ha csak nem kell tıgygyuladástól tartani, ne fejjük ki rögtön a tehenet, hanem hagyjuk pár óráig nyugodni, szintúgy a borjút is. Ha azután a borju kezd fölemelkedni s a szájába dugott ujjat erısen szopja, akkor fejessük meg a tehenet és a tejbıl adjunk ¼-½ 1-t a borjunak olyformán, hogy a borjút a hátsó részével egy sarokba állítva, a lábak közé vett itatóedénynyel a borju elé állunk és egyik kezünk középujját a borju szájába dugjuk, hogy azt szopja, a másik kezünkkel pedig a borju száját belenyomjuk a tejesedénybe. Gyenge borjúknál, amelyek még 3-4 óra mulva az ellés után se mutatnak étvágyat, egyik ujjunkat bedugjuk a szájukba s e közben egy megfelelı edenybıl egy kevés tejet - hacsak egypár kanálnyit is - öntünk a szájába, hogy a gyomor tevékenysége meginduljon. Tudvalevı dolog, hogy az ellés utáni tej a borjura gyengén hashajtólag hat és emészthetıség tekintetében is nagyon megfelelı. Az ily tejet ezért sohasem szabad a borjutól megvonni. Ha a tej igen sőrő volna, egy kevés langyos vízzel lehet felhigitani, de arra ügyelni kell, hogy a víz 60º C-nál melegebb ne legyen, különben megalszik a tej fehérjéje. Pár napra az ellés után a tehén teje már normális minıségüvé lesz, s ez idıtıl kezdve az össztejbıl vehetjük a borjúknak adandó mennyiséget. Az itatási eljárásnál fıfigyelem forditandó arra, hogy az itatóedények teljesen tiszták legyenek, és hogy a tej megfelelı hımérsékü legyen. Ez utóbbi követelményre való tekintetbıl a faedények legalkalmasabbak az itatásra. Hogy pedig az edények mindig tiszták legyenek, s a surolásnál netán visszamaradt erjesztıanyagok tönkremenjenek, és hogy a tej
hamar le ne hőljön, az edényekbe - mindenkor a használat elıtt, a fejés megkezdésekor - forró víz töltendı, s legelsıbben a legfiatalabb borjúkat kell megitatni. Az itatás megkezdésekor a vizet egy más edénybe öntjük, s a lemért tej a kiforrázott edénybe - dézsába - kerül. A fejés közben kissé lehőlt tej itt a dézsában fölmelegszik eredeti hımérsékére (35º C.), 2-3º különbség figyelmen kivül hagyható, s e hımérséken meg is marad mindaddig, míg a borju iszik. Ha a borjúk igen hideg istállóban állanak, vagy ha - ami eleinte elıfordul - nagyon lassan isznak, a tejet egy kevés meleg víz közbekeverése által kell az eredeti hımérsékre fölmelegiteni. A tej utólját a borju nehezen tudja meginni, ha egyik ujjunkat a szájában tartjuk, s ezért mielıbb hozzá kell szoktatni, hogy az ujj nélkül is meg tudja inni. Az itatás végével a borjúk száját, orrát a dézsa kiforrázására használt vízzel le kell mosni, különben igen könnyen szájsömört kapnak. Az igen mohón ivó borjúknál az ujj segélyével való itatásnak 4, sıt 6 hétig is kell tartani, mert a mohó ivás könnyen megárthat nekik. Közvetve azáltal is visszatarthatjuk a borjúkat a mohó ivástól, hogy az egyik kezünkkel a hátukat simogatjuk. Fiatal borjúk igen szeretnek földféle anyagokat enni, amiért is czélszerü: addig, amíg az istállóban vannak, idınkint tiszta homokot adni eléjük. A borjúk fölnevelésénél egy további fontos kérdés: mennyi tejet adjunk a borjúknak? A fejıstehenekké szánt borjúkat sohase tápláljuk bıségesen, mert az oly tehenek, amelyek borjukorukban a bıséges táplálás következtében buján fejlıdtek, nem igen fogják a test fentartásához szükséges mennyiségen felül nyujtott takarmányt tejjé változtatni, hanem inkább hús és zsír alakjában halmozzák azt fel; ellenben a szőkre mért takarmánynyal fölnevelt teheneknél a hizóképesség olyannyira el van nyomva, hogy a termelı-takarmányt úgyszólván csakis tejjé tudják átváltoztatni. Általánosságban szabályul lehet felállitani, hogy az üszı 12-15 hónapos, koráig - vagyis azon idıig, amidın a bikához bocsáttatik - élısúlyban 5-6-szor meghaladja azon súlyt, amelylyel elléskor birt, vagy a hasonfajtához tartozó teljesen kifejlıdött állat sulyának 4-5 tizedével birjon. Ezen követelménynek megfelelhetünk, ha a borjúkat oly módon takarmányozzuk, hogy növekedésük meg nem akad, a borjúk élénkek, szırözetük sima, de azért inkább sovány, mint jól táplált külsejüek. Ha a borju az elléskor 35 k/g-ot nyom, megfelelıleg a tehén 400-450 k/g sulyának; s ha a fentebb elmondottak szerint azt akarjuk, hogy az l¼ éves üszı 190-200 k/g-ot nyomjon: akkor a borju sulyának naponta 1/3 k/g-mal kell gyarapodni, és pedig, megfelelıleg a gyorsabb növekedésnek, a fiatalabb korban olyformán, hogy a növekedés az elsı három héten naponta 0·6 k/g-ot tegyen ki; miután pedig átlag 10 1 tejbıl származik 1 k/g élısúly: ezért a borjunak ezen idı alatt naponta 6 k/g tejet kell adni, ami élısúlya 1/7-ének felel meg. Ha a borjúkat szopni engedjük, akkor azok átlag az élı súly 1/5ének megfelelı tejmennyiséget szopnak naponta. Az itatást 1 k/g vagy liter tejjel kezdjük meg, napjában háromszor itatva, s ezt fokozzuk lassankint olyformán, hogy minden másodharmadnap minden itatásnál az adagot ¼ l-rel fokozzuk mindaddig, amíg a napi adag 7½ l-re emelkedik. Ha a tej tápdusabb a szokottnál, akkor az adagokat kisebbre lehet szabni. Ezen általunk ajánlott eljárástól nagyon különbözik az alpesi vidékeken itt-ott divó borjutáplálási mód, ahol a fiatal borjúkat lehetıleg bıségesen táplálják amit azért tesznek, hogy a nyári legeltetés fáradalmait a borju jól kibirja, amely fáradalmak a fejlıdést különben is lassítják s a legeltetés végén a borjúk a tenyészczélnak megfelelı állapotban vannak. Nagy hiba volna azonban: ezen eljárást sík vidékeken követni. Bármilyenek legyenek is különben a külsı viszonyok, a borjunak adandó tej mennyiségének megszabásánál mindig figyelembe veendı még a borju étvágya; erre nézve szabályul állítható fel, hogy a borju sohase legyen jóllakva. Arról, hogy a kellı mértéket nem haladtuk túl: legjobban meggyızıdhetünk, ha látjuk, hogy az itatás közeledtével a borju fekhelyérıl fölkel szinte várja, hogy a tejet hozzák; erısen szívja az ujjat, szétterpeszti a lábait és csóválja a farkát; a dézsából még akkor sem akarja kiemelni a fejét, midın a tejet már
utolsó cseppig kiitta; az eltávozó tehenésznek utána néz, füleit elıre billentve, mintha csak követni akarná s több tejet várna és sajátságos dörmögı hangot hallat. Ha ellenben a borju magától még akkor sem kel fel, ha a tehenes a tejjel hozzálép; fölverve pedig lustán iszik, fejét közbe-közbe kiemeli a dézsából: akkor ez - feltéve, hogy a borju nem beteg - annak a jele, hogy a borju a kelleténél többet ivott; ilyenkor egy itatás kihagyása után az adagot jóval szükebbre kell szabni, mindaddig, míg a borju étvágya be nem következik. Kétes esetekben legjobb a tejbıl azonnal kevesebbet adni, mert sokkal kisebb hátrány származik abból, ha a borju egyszer-máskor ½-1 1-rel kevesebb tejet kap, mint ha megzabál s így több napig koplalni kénytelen; ami által fejlıdésében nagyon visszatartatik. A tejnek mint emberi tápszernek nagy az értéke, s ezért kivánatos: a borjúk fölnevelésénél tejsurrogatumok után nézni, amelyektıl megkivántatik, hogy hatásuk a tejével megegyezzen, de a tejnél olcsóbbak legyenek. Ilyen tejsurrogatumok mindenekelıtt a tejgazdasági hulladékok, mint: lefölözött tej, iró és savó. A lefölözött tej édes vagy savanyu lehet, de szükséges, hogy vagy egészen édes, vagy egészen savanyu legyen, különben megárt a borjúknak. Tökéletesen édes lefölözött tejet amilyen a centrifuggal vagy a Schwarz-féle eljárásnál nyeretik - vagy pedig tökéletesen megaludt és lefölözött tejet vagy irót bátran adhatni a borjúknak és kisérletképen már az elsı héten meg lehet kezdeni az ilyen tej itatását. Olyan tejet azonban, mely megsavanyodott, anélkül hogy megaludt volna: az emésztésre fölötte hátrányosan hat, s ezért mellızendı. A lefölözöttség mértéke szerint 12-18 1 lefölözött tej táphatásra egyenértékü 10 1 fris tejjel miatt, különösen alkalmas és nem eléggé ajánlható. A savó nem annyira a fejıstehenekké, mint inkább az igásökrökké szánt borjúk itatására alkalmas, mert elımozdítja a durva bır, a goromba csontok képzıdését. Borjuhízlalásnál a testsúly 1/5-ének megfelelı savót, is itattak s azt tapasztaltak, hogy 20 1 savó eredményez 1 k/g testsúly-gyarapodást. Egyéb tejsurrogatumok: a szénathea, liszt- vagy kenyérleves, borsóleves, Liebig-féle leves, lenmag, zabliszt stb. Ezen surrogatumok készitésének módját mellızzük, mivel nálunk nem használtatnak; s ezt annál inkább tehetjük, mert a legtermészetszerőbb, legegyszerőbb és legbiztosabb tápláléka a borjúknak, legalább hathetes korukig, mindig csak a tej marad: akár mint teljes tej, akár mint lefölözött tej adassék az. Az egyes surrogatumok vagy azok alkatrészei igen könnyen megromolhatnak az eltartás vagy elkészités közben, amibıl nagy hátrány származhatik; de még a teljesen hibátlan surrogatumok is könnyen emésztési zavarokat okoznak, amiért is jobb a tej mellett maradni, ha mindjárt a tejjel való táplálás többe is kerül. A 3-4 hetes borju már szálastakarmányt kezd enni, amiért az ilykoru borjúknak egy kevés finomminıségü szénát kell adni. Ha szárazminıségü, de finom takarmánynövényeket termı legelıkkel rendelkezünk: akkor a borjúkat, amint csak lehet, az ily legelıkre kell naponkint kihajtani; de ezenkivül az istállóban szénát is kell nekik adni. Ha elég helylyel rendelkezünk, akkor czélszerü: a borju mindenikét külön-külön, legalább az ellésutáni 3-4 napig, 2-3 m/2 nagyságu rekeszben szabadon hagyni; ha nincs hely, akkor kezdettıl fogva kötélen tarthatók, csak arra kell ügyelni, hogy a kötéllel vagy lánczczal magukban kárt ne tegyenek. A kötélen tartott borjúkat azonban naponta 1-2 órára szabadon kell ereszteni, hogy akár az istállóban, akár az istálló tövében lévı szabad téren magukat kitombolhassák. Helytelen eljárás azonban több borjút szabadon hagyni egy rekeszben, mert itatásuk ezáltal nehezebbé válik és könnyen rosz szokásokat sajátitanak el; egymást nyalják, aminek következtében könnyen szırgomolyok képzıdnek a gyomorban. Ugyanez okból a megkötözésnél a borjúkat egymástól oly távolra kell kötni, hogy fejökkel egyik a másikhoz ne érhessen. A borjúk fölnevelésénél még arra is figyelem forditandó, hogy azok hathetes korukig minél többször megkeféltessenek vagy ledörzsöltessenek; késıbb a tisztogatás nagyobb
idıközökben eszközölhetı, és nagyobb borjúknál - feltéve, hogy az alommal nem takarékoskodunk - egészen beszüntethetı. Az istálló hımérséke télen 12-15º C.-nál ne legyen se több, se kevesebb; ezenkivül még arra kell ügyelni, hogy a borjúk a léghuzamtól tökéletesen megvédessenek.
