3. A KÖNYVTÁR VEZETŐI, BELSŐ SZERVEZETE, LÉTSZÁMA ÉS MUNKATÁRSAI

76 3.

A KÖNYVTÁR VEZETŐI, BELSŐ SZERVEZETE, LÉTSZÁMA ÉS MUNKATÁRSAI

ALMÁSY Pál, a képviselőház alelnöke 1849. június 26-án kinevezte VASVÁRY Károlyt "a képviselőház könyv- és alirattárnokává". A könyvtár történetében tehát ő az első könyvtárnok, de csak névlegesen, hiszen tudjuk, hogy a szabadságharc közeli bukása miatt nem tudott megszerveződni. VASVÁRY Károlynak már arra sem volt ideje, hogy állását elfoglalja. Kinevezésén kívül, amely a Közlöny 1849. június 28-i számában jelent meg, egyéb adatunk nincs róla. 3.1. BASSÓ ÁRMIN

(?, 1834. ? – Budapest, 1884. november 9.) Könyvtárnok: 1875–1884.

A könyvtár tényleges létrehozása után csak több évvel később került sor az első igazi könyvtárnok kinevezésére, aki "mindenes"-ként, egy személyben az egész intézményért viselte a közvetlen felelősséget, tehát a Képviselőházi Könyvtár felelős vezetője is volt (ne feledjük: a könyvtár közvetlen vezetője 1911-ig a könyvtárnok). Addig azonban még hiányzott az "igazi" (szakképzett) könyvtáros. 1873-ig ugyanis a levéltárnok, 1873-tól pedig képviselőházhoz beosztott írnok, illetve napidíjas segéderők végezték el a könyvtári teendőket, helyezték el az újonnan vásárolt könyveket, és ők bonyolították le az akkor még nem jelentős olvasóforgalmat. Ilyen módon évek teltek el, amikor is 1875-ben, a képviselőház akkori elnöke, GHYCZY Kálmán kinevezte a Képviselőházi Könyvtár könyvtárnokává BASSÓ Ármint, aki ténylegesen első volt a Ház könyvtárnokainak sorában. BASSÓ Ármin könyvtárosi pályáját egyetemi tanulmányainak befejezése után a Nemzeti Múzeum könyvtárában kezdte meg gyakornokként 1871-ben. 1874. január 1-jén került a Képviselőházi Könyvtárba, díjnokként. Mint "az országházi könyvtár első könyvtárnoka ... a könyvtár szervezése, rendezése, a tudomány mai színvonalán való fönntartása és lajstromozása körül érdemeket szerzett magának" – írta a Magyar Könyvszemle című folyóirat 1885-ben. A Fővárosi Lapok (1884. november 11.) is elismerően méltatta könyvtárosi működését: "Képzett és igen tevékeny tisztviselő volt. Neki köszönhető a képviselőházi könyvtár rendezése és rendbentartása. Néhány magánkönyvtárt is mintaszerűen állított fel."

BASSÓ tevékenységéről és személyiségéről MIKSZÁTH kedves sorai mondják el a legtöbbet. (A derék Bazsó című nekrológ egyébként jeles írónknak "Az én halottaim" című 1925-ben kiadott kötetében is megjelent.) Az írás külön érdeme, hogy a könyvtár mindennapjait s a korabeli időszak levegőjét is érzékelteti. A következőkben idézünk néhányat a BASSÓ Árminnal kapcsolatos érdekes részletetekből, amelyekből a képviselőket elmarasztaló irónia is észrevehetően felcsillan: "Nagy szeretettel sürgött-forgott szekrényei közt, ... nyájas, előzékeny modora miatt ...napról napra jobban tanultam megbecsülni a kedves szakembert, akinek egy millió könyvczím volt a fejében. Nagy figyelemmel kísérte az összes megjelent műveket a kontinensen, s valóságos lázban volt, mikor az új megrendelt műveket várta. Annak is örülni tudott, ha valamelyik képviselő hazahozta vagy hazaküldte a kölcsönvett könyveket... Eleget búsította, hogy a könyvtárt nem igen látogatják. Ingerkedve csörgette sokszor a kulcsokat, hogy olvasót fogjon – de

77 sikertelenül. ...Legjobban ... azokat a keveseket szerette, akik a könyvtárt használták... A legnagyobb dicséret az volt tőle, hogy valaki olvasott ember..." (M.3.1. MIKSZÁTH Kálmán).

BASSÓ volt tehát, aki a könyvtárral mellékesen foglalkozó levéltárnok, képzetlen írnokok, napidíjasok után szakavatott módon látta el a könyvtári feladatokat. Lelkiismeretes ügybuzgósággal igyekezett rendet teremteni a könyvek elhelyezésében, s miként az 1876-os, 1880-as és 1882-es katalóguskötetek is bizonyítják, a szakrend kialakításához is nagymértékben hozzájárult. Ő rendezte először – még az elajándékozások előtt – GHYCZY Ignác hagyatékát, illetve a gyűjtemény feldolgozásra kerülő, állományba vett részeit is. A súlyos helyhiány miatt BASSÓ-nak igen nehéz dolga lehetett, ráadásul 1881-ig az egyre gyarapodó könyvtár tennivalóit gyakorlatilag egyedül végezte (ekkor kapott segítséget KÜFFER Béla segédkönyvtárnok személyében). Tizenegy évig teljesített könyvtárnoki szolgálatot a T. Ház könyvtárában a "derék Bazsó", aki a maga szerény módján éppúgy harcolt az érdektelenség, a közöny ellen, mint amennyire hivatásának érezte a kultúra, az "olvasottság" terjesztését. 50 éves elmúlt, amikor 1884. november 9-én – ahogy a korabeli lapok beszámoltak róla – "kétheti súlyos betegség után, hagymázban, kiugrott lakása ablakán, s azonnal meghalt." (Vasárnapi Újság, 1884. november 16.) A források nem említenek öngyilkossági okokat, csak azt, hogy "a szerencsétlen lázrohamban követte el végzetes tettét" (Fővárosi Lapok, 1884. november 11.). S bár élete szomorú véget ért, ma is látnunk kell: BASSÓ Ármin volt az, aki lerakta az alapjait a Képviselőházi Könyvtár működési rendjének és ma is használatos sajátos szakrendszerének. Ő volt, aki a könyvtár születése utáni nehéz években az intézmény fejlődése érdekében megtette a fontos kezdeti lépéseket, és hangyaszorgalommal, áldozatos munkával hozzájárult ahhoz, hogy a múlt század utolsó negyedében a törvényhozás könyvtára – szakmai körökben is – elismert szakkönyvtárrá vált. 3.2. KÜFFER BÉLA

(Szárca, 1856. február 23. – Budapest, 1928. május 19.) Könyvtárnok: 1884–1904.

Amikor 1884 novemberében BASSÓ Ármin, a Képviselőházi Könyvtár első könyvtárnoka tragikus körülmények között elhunyt, mindössze egy segédkönyvtárnok dolgozott a Sándor utcai pesti képviselőházban: KÜFFER Béla. A rendkívüli haláleset következtében ő lett a könyvtárnok, s e beosztásában két évtizedig látta el annak vezetését. KÜFFER hosszú működése kedvezően hatott a könyvtár fejlődésére: a századforduló széles látókörű, tevékeny könyvtárosát az alábbiakban mutatjuk be (l. M.3.5. Jónás Károly: Küffer Béla.). 1856. február 23-án született a Torontál megyei Szárcán. Középiskoláit Szegeden és Szarvason végezte. Ezt követően a budapesti tudományegyetem jogi karára iratkozott be 1876ban, s itt szerzett államtudományi oklevelet. Az Országos Levéltárban töltött néhány hónap után 1881-ben került a Képviselőházi Könyvtárba, ahol mint segédkönyvtárnok BASSÓ Ármin egyedüli munkatársa lett. 1884 nevezetes év KÜFFER életpályáján: ekkor kapta meg Pesten a bölcsészdoktori oklevelet. Egy évvel később, 1885. október 12-én a nagy építész, STEINDL Imre díjnyertes pályamunkája alapján megkezdték a mai Országház építését, ami – KÜFFER nem kis örömére – belátható közelségbe hozta a régi pesti képviselőház zsúfoltsá-

78 gából eredő lehetetlen könyvtári állapotok megszüntetését. 28 éves volt tehát, amikor ugyancsak az 1884. esztendőben – BASSÓ hirtelen halála után – könyvtárnoknak nevezték ki, és a könyvtár vezetője lett. Nagy szakértelemmel és szorgalommal végezte munkáját, angol, német, francia, latin és olasz nyelvismerete nélkülözhetetlen volt a gyarapítási és az osztályozási tevékenységben. Ő képviselte a könyvtárt az Országos Múzeum- és Könyvtár-Bizottságban, sőt e bizottság törvényhatósági, községi és vándorkönyvtárak szervezésében szakértőként is alkalmazta. Helyi és országos könyvtári tevékenysége mellett jogi és történelmi tudományos kutatásokat is folytatott, különösen a Mátyás-kori bíráskodással, Anonymusszal és Franciaország történetével foglalkozott. Tanulmányai a Budapesti Szemlében és a Magyar Gazdaságtörténelmi Szemlében jelentek meg; a Pesti Hírlapba pedig vezércikkeket írt. KÜFFER könyvtárvezetői működésének jelentősége több területen is kiemelkedő. Azt vallotta, hogy a Képviselőházi Könyvtár "a parlamenti harcok fegyvertára", s a törvényhozói munka színvonalának emeléséhez több és jobb könyvtári dokumentumra van szükség, tehát mindent, ami a képviselőknek fontos lehet, be kell szerezni. Ennek alapján javította a könyvtár gyarapítási tevékenységét, amely a nyomasztó helyhiány és zsúfoltság miatt egyáltalán nem volt könnyű feladat. Gondot fordított a katalógusok szerkesztésére, és az osztályozási rendszer fejlesztésében is jó eredményeket ért el. 1881-től részt vett a kötetkatalógusok gondozásában. Az első nagy kötetkatalógus (A Képviselőház Könyvtárának katalógusa, 1866– 1893) és annak pótkötettel való kiegészítése (1893–1899) elsősorban az ő nevéhez fűződik. E terjedelmes, több mint 1500 oldalas, részletes tárgyköri felosztással tagolt, pontos név- és tárgymutatóval ellátott összeállítás a századvégi könyvtári életben érdeklődést és pozitív visszhangot váltott ki: a színvonalas szerkesztést, a szakkatalógus felépítésében és kezelésének megkönnyítésében bevezetett újításokat a szakma egyértelmű elismeréssel fogadta. A kiadás előtt KÜFFER Béla európai tanulmányúton vizsgálta a parlamentek működését, s különös figyelmet fordított a porosz és a német birodalmi törvényhozásra. Útja során tapasztalatokat szerzett az egyes könyvtárak tevékenységéről, szakrendszeréről, és élénk érdeklődéssel tanulmányozta Otto Hartwig-nak, a hallei egyetemi könyvtár vezetőjének 1888-ban megjelentetett könyvtári szakrendszerét (ez 20 főszakból állt: a főszakokat az ABC nagy-, az osztályokat kisbetűivel, az alszakokat római, a szakokat arab számokkal jelölte). Ettől kezdve a Képviselőházi Könyvtár szakrendszere néhány hasonlóságot mutat a Hartwig-féle osztályozással, noha alapjait és felépítését tekintve – a gyűjtőköri és funkcióbeli különbségek, az eltérő belső sajátosságok, tapasztalatok és gyakorlat miatt – lényegileg más, önálló, egyedi szakrendszerré fejlődik. A szakkatalógus átfogó fejlesztése mellett KÜFFER 1882-től bevezette a cédulakatalógusokat (betűrendes és szakkatalógust) is. Napjainkig ható tette a magyar parlamenti dokumentumok tervszerű gyűjtésének megindítása. Nem kis érdemei voltak ugyanis KÜFFER Béla könyvtárnoknak a képviselőház könyvtári bizottsága 1892-ben hozott ilyen értelmű határozatának végrehajtásában. A gyűjtési munka koncepciójának kialakításában, megszervezésében, irányításában, a pénzügyi támogatások kiharcolásában is oroszlánrészt vállalt. Mindez nagymértékben hozzájárult ahhoz,hogy a negyedszázados gyűjtési tevékenység során (amelyben kiemelt szerep jutott TAKÁTS Sándor történetírónak, a képviselőház főlevéltárnokának) sikerült megszerezni a magyar parlamenti dokumentumok zömét – közöttük sok régi nyomtatványt, illetve kéziratot –, s ezzel megte-

79 remteni a Magyar parlamenti különgyűjtemény alapjait. A nemzetközi cserekapcsolatok kialakításában és folyamatos ügyintézésében is fáradságos munkát végzett. Kiemelkedő szerepet vállalt 1894-ben a könyvtár kezelési szabályzatának összeállításában, megszerkesztésében. E munka során a könyvtár egész helyzetét, jövőjét, szervezeti működését, szerteágazó feladatait koncepcionálisan is újra kellett gondolni, s érdekeit olykor a bizottság és a házelnök elképzeléseivel szemben is megvédeni. KÜFFER Béla a könyvtári munkát magas színvonalra fejlesztette. 1892-ben a könyvtári bizottság egyik ülésén elérte, hogy a könyvtári személyzet fizetését a Ház többi hivatalnokainak a szintjére emeljék. Jó munkatársi gárdája volt. Mellette dolgozott segédkönyvtárnokként 1884-től 1893-ig PIKLER Gyula (1864–1937), aki később híres jogász, egyetemi tanár lett, és a Társadalomtudományi Társaságnak, valamint a Huszadik Század című folyóiratnak és mozgalomnak egyik neves vezető egyénisége. Ugyancsak a könyvtár munkatársa volt 1893 és 1896 között SUGÁR Kornél segédkönyvtárnok, az Egyetemi Könyvtár volt alkalmazottja, 1896-tól pedig FÜLÖP Áron, a majdani könyvtárigazgató, és ZELLER Árpád képviselőházi írnok, aki a katalógusszerkesztésben, az országgyűlési dokumentumok gyűjtésében, a GHYCZY-hagyaték rendezésében és más intézményeknek történő átadásában nyújtott komoly segítséget. KÜFFER irányítása alatt kezdte meg könyvtárosi pályafutását SZABÓ Ervin is, aki gyakorlóévét töltötte a Képviselőházi Könyvtárban (1899–1900), valamint 1902-ben dr. FERENCZY Árpád segédkönyvtárnok, ÁGNER László könyvtári segédtiszt és 1903-ban PLECHL Béla segédkönyvtárnok, a Képviselőházi Könyvtár későbbi igazgatója is. Az 1894-ben megjelent – a már említett – kötetkatalógus Tájékoztató című részében KÜFFER részletesen foglalkozott a képviselőházi könyvtárhasználattal, annak módjával. Mindez könyvtár- és művelődéstörténeti szempontból ma is érdekes és fontos adalék, hiszen a képviselők mindenkori információellátásához a korabeli felfogás és gyakorlat tapasztalataiból akárki meríthet(ett). Érdemes ebből a műből is idéznünk néhány fontos megállapítást: közülük nem egyet a mai törvényhozók, könyvtárosok és más szakmabeliek is megszívlelhetnek: "Hogyan olvas a törvényhozó?""A törvényhozó a dús közéletnek változatos szükségei szerint olvas... És aztán többnyire sürgősen kell, a mi kell... Kell az adat, és pedig most, és ha nincs meg, ...nem ér akkor az egész könyvtár annyit se, mint azok a silány rongyok, a mikből készült. Ha nincs az a fegyver, a mi éppen kell, rossz akkor az egész fegyvertár." (M.3.1. Küffer Béla: Tájékoztató.) (Részletesebben lásd "A Könyvtár használatának eredményessége" című részben.)

S miután a parlamenti könyvtár a parlamenti harcok fegyvertára, KÜFFER mindent megtett, hogy az lehetőleg kifogástalanul felszerelt legyen. Ugyanebben a kötetben a beszerzés elveire, a katalógus használatára és a könyvtár történetére vonatkozóan is található jól hasznosítható tényanyag, amely KÜFFER felkészültségét, könyvtárosi tevékenységének alaposságát, könyv- és könyvtárszeretetét illusztrálja. Szakszerű és nagy szellemi megterheléssel is járó munkát végzett a könyvtár költöztetésekor. Az új Országház felépítése (1902-ben) lehetővé tette, hogy a Sándor utcai képviselőházban 30 évig helyhiánnyal küszködő könyvtár új, hivatásához méltó elhelyezést nyerjen. A felépülés előtti években már jó előre szorgalmazta a hosszú, történelmi távú működéshez szükséges hely megteremtését, nemcsak a dokumentumok, hanem a könyvtári személyzet részére is. Az akkoriban is rendkívüli értéket jelentő kötetek (számuk elérte az 50 ezret) köttetése, be-

80 csomagolása, átszállítása, gondos elhelyezése, az értékek megóvása átlagon felüli figyelmet, körültekintést, felelősséget és fizikai igénybevételt rótt KÜFFER Bélára és segítőtársára, FÜLÖP Áronra, akik az egész akciót lelkiismeretesen irányították és ellenőrizték (M.3.5. Jónás Károly: Az Országgyűlési Könyvtár költözése az Országházba.) Összegezve KÜFFER Béla könyvtárvezetői tevékenységét, elmondhatjuk, hogy céltudatos, következetes, összehangolt munkával, a törvényhozói tevékenység igen alapos könyvtári támogatásával, a tudományosság és a szorgalom ötvözetével a Képviselőházi Könyvtárt "a szakkönyvtárak között mintakönyvtárrá" és "európai színvonalra emelte", ezzel "elévülhetetlen érdemeket szerzett". A könyvtári bizottság kéziratos jegyzőkönyve ily módon rögzítette és hagyta az utókor számára az elismerő szavakat (Kbiz. jkv. 1904. október 28.), amikor a feszített munkától megromlott egészségi állapota miatt 1904-ben nyugalomba vonult. Hosszú betegség után 1928. május 19-én halt meg – 72 éves korában – Budapesten. Özvegyének, DIÓSSY Ilonának a képviselőház illetékes bizottsága és NAGY Miklós könyvtárigazgató tolmácsolta részvétét, melyet – csaknem negyedszázaddal KÜFFER Béla képviselőházi könyvtárnok visszavonulása után – jegyzőkönyvben is megörökítettek (Kbiz. jkv. 1928. május 24.). 3.3. FÜLÖP ÁRON

(Felső-Boldogasszonyfalva, 1861. március 15. Felső-Boldogasszonyfalva, 1920. október 22.) Könyvtárnok:1904–1905, főkönyvtárnok:1905–1911, könyvtárigazgató:1911.07.01–1916.01.31.

1904-ben a könyvtárt két évtizeden át vezető KÜFFER Béla átadta helyét és funkcióját. Két évvel az Országházba költözés után FÜLÖP Áron került az intézmény élére. Személyében az irányítást – könyvtárnoki beosztásban – egy költő vette át, aki ekkor már nyolc éve szolgálta a törvényhozás belső és zárt jellegű szakkönyvtárát. FÜLÖP Áron szintén a magyar könyvtárügy egyik század eleji jelentős képviselőjének tekinthető. Ő volt egyben az Országgyűlési Könyvtár (akkor még Képviselőházi Könyvtár) első olyan vezetője, aki igazgatói funkciót töltött be (M.3.5. Jónás Károly: Fülöp Áron.). 1861. március 15-én Felső-Boldogasszonyfalván, Erdélyben született. Költői tehetsége már középiskolai tanulmányai során kibontakozott, sorban nyerte el az önképzőkör díjait. A budapesti egyetem bölcsészkarán szerzett diplomát, majd magyar és latin szakos gimnáziumi tanárként Hódmezővásárhelyen és Szatmárnémetiben tevékenykedett. 1884-ben díjat nyert a Magyar Tudományos Akadémia Nádasdy-pályázatán. Ettől kezdve költeményei a Fővárosi Lapokban, az Ország-Világ, valamint a Magyarország és a Nagyvilág című folyóiratokban jelentek meg. Legfőbb munkája az Attila fiai című trilógia, amellyel befejezte a hun mondakör költői feldolgozását (ezt ARANY János kezdte meg a Buda halálával). A trilógia részei: Ellák (1885), Aladár (Szatmár, 1892), Csaba (1908). Attila című költői elbeszélése 1909-ben jelent meg. Korábban adta ki Debreceni Márton és a kióvi csata című esztétikai tanulmányát (Szatmár, 1887), 1893-ban pedig a Szatmári Hírlap szerkesztője lett. Irodalmi működése mellett könyvtárosi tevékenysége sem elhanyagolható, sőt a múlt század végétől már ez válik elsődlegessé életében. 1896-ban került a Képviselőházi Könyvtárba: SZILÁGYI Dezső képviselőházi elnök pályázat útján vette fel segédkönyvtárnoknak.

81 Ezt megelőzően az Országos Közoktatási Tanácsban az irattárnak mutatókészítési, a könyvtárnak pedig katalógusszerkesztési munkálatokat végzett. Latin nyelvismeretén kívül német és francia nyelvtudása is volt. Jó képességei révén hamarosan KÜFFER Béla legjobb munkatársa lett, és részt vett a legfontosabb feladatok megvalósításában. A könyvtár összefoglaló katalóguskötetének (1866– 1893) készítésébe tevékenyen bekapcsolódott. Ő dolgozta fel a századfordulón kiadott pótkötet részére az 1893 és 1899 között beérkezett és állományba vett dokumentumokat. 1901-től – KÜFFER Béla mellett – FÜLÖP Áron is tagja lett az Országos Múzeum- és Könyvtár-Bizottságnak. Szakszerű irányító, szervező és ellenőrző munkát végzett, amikor 1902 júliusában a könyvtár a régi pesti képviselőházból az új Országházba költözött. KÜFFER Béla betegsége és nyugdíjaztatása (1904. november 1.) után ő lett a könyvtár első embere: előbb könyvtárnok, majd 1905-ben JUSTH Gyula képviselőházi elnök főkönyvtárnokká léptette elő. Nem sokkal később a könyvtár új munkaerőkkel gyarapodott: 1906-ban PANKA Károly könyvtári segédtiszttel, 1907-ben NAGY Sándor segédkönyvtárnokkal, 1908-ban NAGY Miklós segédkönyvtárnokkal, majd 1912-ben HUGONNAI Viktor könyvtári gyakornokkal. FÜLÖP Áron nevéhez fűződik a költözés utáni új könyvtári rend kialakítása. HEGEDŰS Lóránt könyvtári bizottsági tag decimális rendszerű indítványa helyett az ő javaslatát, az ún. magazin-rendszert fogadták el a képviselők. A minden könyvtári területet átölelő rendezés munkájának megindítása, s hosszú ideig tartó irányítása, igen nagy feladatot jelentett. Mindehhez az is hozzátartozott, hogy a működés alapelveit, célkitűzéseit, módjait és eszközeit részletes, kötelező érvényű szabályzatba foglalták. A könyvtárért felelős FÜLÖP Áron és a képviselőház könyvtári bizottsága két évig dolgozott a Képviselőházi Könyvtár ügyrendjének összeállításán. Többszöri újratárgyalás után a bizottság 1909. október 4-i ülésén fogadták el az ügyrendet, s ezt a képviselőházi ülésen hozott határozat is megerősítette. Ezzel párhuzamosan folyt a könyvtári rendszer legfontosabb összetevőinek, a katalógus-, szak- és raktározási rendszernek összehangolt – leltározással egybekötött – újjászervezése, átalakítása. FÜLÖP Áron e fáradságos, időigényes tevékenységről és a megvalósulás folyamatáról így beszélt a könyvtári bizottság 1911. májusi ülésén: "Az újrarendezésnél alapelvünk az volt, hogy egyfelől a könyvtár meglevő anyagát a tudomány mai állapotának megfelelően osszuk be, másfelől pedig, hogy a könyvtári bizottság által elfogadott raktárrendszer keresztülvitelével biztosítsuk a férőhely gazdaságos kihasználását és az elhelyezés és kikeresés gyorsaságát." (Kbiz. jkv. 1911. május 13.)

FÜLÖP Áron vezetésével a tudományszakok összeállításába és ellenőrzésébe a kor több kiváló tudósa is bekapcsolódott. A hosszú ideig tartó munka után FÜLÖP Áron személyes irányítása mellett a különböző szakokba tartozó köteteket elhelyezték a szakrendszerhez illeszkedő raktározási rend szerint, és ellátták a megfelelő sorszámokkal is. E nagy felkészültséget, szervező- és irányítókészséget követelő tevékenység közben, 1911. július 1-jétől nevezte ki a könyvtár igazgatójává BERZEVICZY Albert házelnök az addigi főkönyvtárnokot. FÜLÖP Áron lett tehát a Képviselőházi Könyvtár első igazgatója, hiszen 1911-ig a rangidős könyvtárnok, illetve (1905-től) főkönyvtárnok látta el az intézmény közvetlen vezetését, igaz-

82 gatói tisztséget a könyvtári hivatalban előtte senki nem töltött be. Ő valóban kiemelkedett jeles munkatársai (PLECHL Béla, NAGY Miklós, PANKA Károly, a könyvtár későbbi igazgatói) közül is, akik mellette fejlődtek szakmailag képzett és gyakorlott könyvtárosokká. FÜLÖP Áron igazgatói működése idején olvadt bele a főrendiház ötezer kötetes könyvtára a Képviselőházi Könyvtárba, amely viszonzásként lehetővé tette a főrendiházi tagoknak is a könyvtár használatát. Az átfogó rendezés fokozatos megvalósításának részeredményeként 1912-ben és 1913-ban megjelent a kialakított új szakrendszerre épített két katalóguskötet. Az igazgató 1913. december 20-án, a könyvtári bizottság ülésén így foglalta össze a kiadott munkák visszhangját: a könyvtári rendezést hűen tükröző két kötet "a képviselő urak és a magyar tudományos világ több kiváló tagja részéről is osztatlan helyeslésre és elismerésre talált" (Kbiz. jkv. 1913. december 20.). A háború kirobbanása derékba törte az addigi fejlesztési tervek megvalósítását: az újjárendezési, katalógusszerkesztési, raktárrendezési munkák nem sokkal a befejezés előtt (a végső határidőt a könyvtáralapítási időpont 50. évfordulójára, 1916-ra tűzték ki) leálltak. A munkatársak hadba vonultak, a könyvtár bezárt, a képviselők széthordták a könyveket, az elkészült cédulák elhányódtak, részben elvesztek, tönkrementek, a gyarapítás rendetlenül folyt: a hoszszú, küzdelmes munkával megvalósított könyvtári rend szétzilálódott. A kialakult káosz miatt az eredmények jórészt megsemmisültek. FÜLÖP Áron, aki igazgatóként csupán öt évig volt a könyvtár vezetője (egyébként 11-ig), hosszabb betegeskedés után 1916. január 31-én nyugállományba vonult, és húsz évi könyvtári szolgálat után visszatért a szülőföldjére. Életének 60. évében ott halt meg, 1920. október 22-én. A nagy könyvtárrendező munkája mégsem volt hiábavaló: úttörő tevékenysége alapján és nyomdokain született meg a húszas évek végén és a harmincas évek elején az új könyvtári rend, az egymással szoros összefüggésben levő katalógus-, szak- és raktári rendszer. A FÜLÖP Áron-i hármas egység, az Országgyűlési Könyvtár változó és meg-megújuló rendjének ma is szerves része: a költő-könyvtárnok tehát maradandót alkotott. FÜLÖP Áron idején a könyvtár létszámhelyzete az említetteken túl a következőképpen alakult: az 1909-es szolgálati szabályzat és ügyrend a könyvtár tisztviselőinek létszámát 4 főben állapította meg; egy könyvtárnok, két segédkönyvtárnok és egy könyvtári segédtiszt személyében. Rajtuk kívül a képviselőházi segédszemélyzetből beosztottak a könyvtárba egy könyvkötőt, aki "kizárólag a könyvtár szolgálatában áll". Teendői közé tartozott a folyóiratoknak és a parlamenti kiadványoknak szám szerinti összegyűjtése, a könyvkötőtől visszaküldött könyvek kötésének felülvizsgálata, a megrongálódott kötések kijavítása. Az ő felügyelete mellett történt a könyveknek szakokba való raktári besorolása, elhelyezése is, amelyet két begyakorolt szolga végzett. Az ügyrend arról is rendelkezett, hogy a könyvtárnak 8 képviselőházi szolgát is bocsássanak rendelkezésére, akiket a könyvtár vezetője osztott be a könyvtári helyiségekbe szolgálatra (kettő volt közülük a fentebb már említett raktári dolgozó). A 8 szolgából négy csaknem állandóan a könyvtárban tevékenykedett, míg a másik négyet szükség szerint a Ház egyéb részeibe helyezték. A könyvtári bizottság 1910. július 22-én tartott ülésén határozatot hozott három könyvkezelő altiszti (raktárosi) állás szervezésére, mert ezt a feladatot az állandóan változó, képzetlen szolgák látták el, nem kielégítő módon. Ez a határozat azonban – a változó házelnöki elképzelések, majd a háborús viszonyok miatt – még hosszabb ideig nem

83 valósulhatott meg, de a könyvtár létszáma 1910–1911-ben egy tisztviselővel és egy napidíjassal gyarapodott.

3.4. PLECHL BÉLA

(Nagybecskerek, 1875. ? – Budapest, 1921. november 26.) Könyvtárigazgató: 1916–1921.

A FÜLÖP Áront követő könyvtáros egyéniség tényleges vezetési képességei az első világháború és az azt követő zűrzavaros állapotok miatt nem bontakozhattak ki, pedig PLECHL Béla, aki kinevezése szerint 1916-ban, ténylegesen csak a 1918 végén lett a Képviselőházi Könyvtár vezetője, – szerencsésebb körülmények között – a könyvtár által az országnak adott nagy könyvtárosok közé tartozhatott volna – írta TRÓCSÁNYI Zoltán 1942-es visszaemlékezésében (l. M.3.3.). PLECHL Béla 1875-ben született egy gazdag nagybecskereki család sarjaként. Festőnek készült, de (szülei kívánságára) előbb elvégezte a jogot. A doktorátus megszerzése után Münchenbe ment festészetet tanulni. Tehetségében azonban nem hitt, és otthagyta a pályát. Nyugat-Európát bejárva kiválóan megtanult németül, angolul és franciául. 1903. március 1jén segédkönyvtárnokként lépett a magyar képviselőház könyvtárának szolgálatába, ahol nagy szükség volt több nyelven beszélő tisztviselőkre: egyrészt az idegen nyelvű művek katalogizálásához, másrészt azért, mert a külföldi politikusok és államférfiak – látogatásaik alkalmával – a képviselőház épületét, könyvtárát is megtekintették, és politikai-kulturális kérdésekben a könyvtár munkatársaitól is kértek információkat. PLECHL Béla nyelvismeretével, szorgalmával, széles körű tudományos tájékozottságával egyre nagyobb elismerést vívott ki. 1911-ben könyvtárnoknak, a háború elején főkönyvtárnoknak, 1916-ban pedig FÜLÖP Áron könyvtárigazgató nyugdíjba vonulása után igazgatónak nevezték ki. Nagy műveltségű, sokat és sokfélét olvasó könyvtáros volt, olyan professzor-lélek, aki nem művek létrehozásában jeleskedett, hanem a befogadott tudományos ismereteket továbbadó, szétsugárzó önzetlen tevékenység volt az életeleme. A jogon kívül foglalkozott filozófiával, szociológiával, irodalommal, később pedig nyelvészettel is. Annak ellenére, hogy műveltsége messze fölülmúlta azt az átlagszínvonalat, amit a könyvtárosoktól megkívántak, és – pályatársai szerint – minden adottsága meglett volna hozzá, mégsem lépett fel nagy művek, elméletek vagy könyvtári rendszerek megalkotásával a tudományos és a szakmai élet különböző területein. TRÓCSÁNYI Zoltán, több tudományág tevékeny és elismert művelője írta róla 1942-ben a Magyar Könyvszemlében (48. p.): "...jogász, általános nyelvész, bölcselő, mindent olvasó általános műveltségű könyvtárnok, aki a leggyorsabban vesz tudomást minden fontosabb új könyvről, a szellemtudományok egész területén, aki a képviselőházi könyvtárban és baráti körben valóságos ismeretterjesztő előadásokat tartott, művelt és hatott éveken keresztül, nyomtalanul maradt ki a magyar tudományos életből".

Hivatalos megbízásból és magánszorgalomból fordított is. 1913-ban az ő fordításában közölte az Ungarische Rundschau SZEKFŰ Gyula "Szerviensek és familiáriusok" című történeti értekezését, majd a Modern Könyvtár 260–262. számában TAINE "Napoleon Bonaparte" című esszéjét. Gabriel TARDE több szociológiai értekezését németre fordította, ezek azonban nem jelentek meg. Élete utolsó éveiben a szanszkrit nyelvet tanulmányozta, írt egy szanszkrit grammatikát is, de a kéziratok halála után elkallódtak.

84 Könyvtárvezetői működéséről nincs sok adatunk (lásd még: M.3.5. Jónás Károly: Plechl Béla 1875–1921.). Igazgatói kinevezése 1916-ban a háború miatt névleges volt, hiszen a Honvédelmi Minisztériumba osztották be, és évekig ott kellett szolgálatot teljesítenie. A könyvtári bizottság 1917. július 23-i ülésén BECK Lajos képviselő indítványozta PLECHL Béla felmentését a katonai szolgálat alól, mert korábban, a háború előtt a könyvtárban 5 tisztviselő, 1 napidíjas, 1 könyvkötő és 8 beosztott szolga dolgozott (később mindenki hadba vonult, 1916-ban NAGY Sándor segédkönyvtárnok elesett a fronton). 1915 végétől pedig a katonaságtól visszarendelt NAGY Miklós segédkönyvtárnok egyedül látta el a teendőket a szétzilált könyvtárban (1917-ben 1 könyvkötő és 1 szolga segítségével). Bár a bizottság az indítványt magáévá tette és megpróbálta PLECHL Bélát kikérni, e lépés sikertelen maradt. A lehetetlen állapotokon úgy igyekeztek segíteni, hogy KONCZ Imre szolgát könyvtárkezelő altisztként (laboránsként) alkalmazták, majd egy könyvkötősegédet is felvettek TÓTH István személyében. PLECHL Béla könyvtárigazgató ténylegesen csak 1918 végén, az események sodró áramában vette át a könyvtár irányítását az őt helyettesítő NAGY Miklós főkönyvtárnoktól. Az őszirózsás forradalom, az országgyűlés feloszlatása, a Károlyi-rendszer, a tanácsköztársaság néhány hónapos uralmának gyökeres átszervezései, új és új helyzetek közepette, gyors intézkedésekkel kellett ellátnia a volt képviselőházi könyvtár vezetését, miközben a felügyeleti szervek, az irányítók és az utasítások állandóan változtak: előbb a képviselőház elnöke és könyvtári bizottsága, majd a belügyminiszter, illetve a Belügyi Népbiztosság, utóbb a Szabó Ervin Könyvtár és a Történelmi Materializmus Kutató Intézet, később újból a belügyminiszter felügyelete alatt dolgozott. PLECHL Béla végig a helyén maradt, egyik hatalom sem távolította el az igazgatói székből; politikailag a háttérbe húzódva, a szakmai feladatok teljesítésére összpontosítva figyelmét, igyekezett betartani a változó utasításokat. A tanácsköztársaság idején a könyvtár személyzete, mint ezt PLECHL Béla "Országházi Könyvtár személyzete" című, 1919. április 12-i jelentésében olvashatjuk, a háború után új emberekkel kiegészülve, a vezető könyvtárossal (az igazgató új megnevezése) együtt három könyvtárosból, továbbá egy levéltárosból (TAKÁTS Sándor), két gépírónőből (egyikük TAKÁTS Sándorhoz volt beosztva, másikuk pedig a kölcsönzési nyilvántartást is végezte), egy laboránsból (könyvkötőmester), egy könyvkötősegédből, 3 kezelőmunkásból (raktárosok) és 3 takarító-kézbesítő alkalmazottból állt (OK Irattár, 1919.). A tanácsköztársaság bukása után is megmaradt a vezetői poszton. Tevékenységéről a képviselőház könyvtári bizottságának jegyzőkönyvei és az Országgyűlési Könyvtár irattárában fellelhető iratok alig tesznek említést. A könyvtári bizottság 1921. május 7-i ülésén ő szorgalmazta a parlamenti dokumentumok nemzetközi cseréjének újrafelvételét, amely a világháború következtében súlyosan leépült. Javaslatát elfogadva RAKOVSZKY István házelnök meg is tette a szükséges lépéseket. 1921. november 26-án, 46 éves korában halt meg Budapesten. Haláláról a könyvtári bizottság kéziratos jegyzőkönyve 1921. december 12-én emlékezett meg. NAGY Miklós, a könyvtár új vezetője "kegyeletes szavakban áldoz néhai PLECHL Béla könyvtárigazgató emlékének, s kéri a könyvtári bizottságot, hogy a könyvtárt ért veszteség felett nyilvánítsa részvétét és elhunyt kiváló főtisztviselőjének emlékét... örökítse meg" (lásd: OK Irattár, Kbiz. jkv. 1921. december 12.).

85 Az indítványt elfogadták, és jegyzőkönyvben állítottak maradandó emléket PLECHL Béla igazgatónak, aki majdnem két évtizedig szolgált egy könyvtárban úgy, hogy tevékenységével a kiváló jelzőt méltán kiérdemelte. Kiválóságát, áldozatos könyvtári munkáját a haláláról tudósító napilapok (a cikkek adatai a Melléklet M.3.3. jelű részében találhatók) is első helyen emelték ki: "A képviselőházi könyvtárnak tudós igazgatója, hosszú betegség után ... 46 éves korában meghalt a Szent Margit-kórházban... A könyvtárat nagy szakértelemmel és buzgalommal vezette s fejlesztette..." (Az Est, 1921. november 29.); "Az elhunyt...csupán a könyveknek, a könyvtárnak és a tudománynak élő ember volt", aki a Képviselőházi Könyvtárt "szerető gondoskodással fejlesztette" (Budapesti Hírlap, 1921. november 29.).

Nem lehetett véletlen, hogy PALMER Kálmán nemzetgyűlési elnöki főtanácsos vezetésével az Országház egész tisztviselői kara testületileg jelent meg a temetésen, s "NAGY Miklós képviselőházi könyvtárigazgató megható szavakban búcsúztatta a ritka képzettségű tisztviselőt, a kitűnő kollégát" (Pesti Hírlap, 1921. november 30.).

3.5. NAGY MIKLÓS

(Dés, 1881. január 27. – Budapest, 1962. március 12.) Könyvtárigazgató: 1921.12.03.–1940.05.01.

A két világháború közötti könyvtárosnemzedék jelentős alakja. Az Országgyűlési Könyvtárnak 34 évig volt munkatársa, és ebből 22 évet töltött könyvtárvezetői funkcióban (lásd: M.3.5. Jónás Károly: Nagy Miklós 1881–1962.). 1881. január 27-én született a Szolnok-Doboka megyei Désen. Középiskoláit Kolozsváron végezte, ezután a budapesti egyetem jogi és államtudományi karára iratkozott be, ahol államtudományi doktorátust szerzett. Közben húszéves korában, 1901. november 7-én napidíjasként a képviselőház szolgálatába szegődött. 1904. november 1-jén naplószerkesztő segédtisztté nevezték ki, majd 1907. július 1-én segédkönyvtárnokként a Képviselőházi Könyvtár tisztviselője lett. Ettől kezdve a könyvtár újrarendezésén dolgozott, ő is sokat tett a katalógus- és a raktározási rendszernek a kor követelményeihez igazodó, korszerű kialakításáért és összhangjuk megteremtéséért. Az első világháború kitörése után – mint már említettük – a könyvtár összes tisztviselője bevonult katonának, emiatt a törvényhozást szolgáló intézmény működésképtelenné vált: a háborús nehézségek nem kerülték el a könyvtárt sem, a gazdátlanná vált 75 ezer kötetes állomány kevéssel az újjárendezés évtizedes munkájának befejezése előtt visszaesett a rendezetlenség, sőt, a súlyos rendetlenség állapotába. Az áldatlan helyzet miatt NAGY Miklóst 1915 decemberében felmentették a katonai szolgálat alól, és visszatérhetett a képviselőházba: hoszszabb időn át egymaga, mindössze egy segéderővel látta el a könyvtár gondozását, mindennapi teendőit. 1917. július 1-jén könyvtárnok, 1918 májusában főkönyvtárnok lett, és PLECHL Béla igazgató helyett 1918 végéig gyakorlatilag a könyvtár vezetője volt. Nem véletlen, hogy a könyvtárigazgató hirtelen bekövetkezett halála után ő kapott szakmai és politikai bizalmat is a nemzetgyűléstől (1920-tól 1926-ig egykamarás volt a parlament): 1921. december 3-án GAÁL Gaszton, a nemzetgyűlés elnöke NAGY Miklóst nevezte ki a könyvtár igazgatójává. Ez várható is volt, hiszen kiemelkedő tudása, szakmai és vezetési gyakorlata, tudományos tevékenysége, rangidős helyzete egyértelműen őt tette a könyvtárvezetői poszt várományosává (1920. július 5-től már címzetes könyvtárigazgató volt).

86 Politikai aktivitása, közéleti szereplése mellett (a húszas és harmincas években tanácstagja volt a Magyar Külügyi Társaság elnökségének, választmányi tagja a Magyar Revíziós Ligának, a Magyar Nemzeti Szövetségnek, a Bethlen Gábor Szövetségnek, a Magyar-Székely Szövetségnek, a Magyar Protestáns Irodalmi Társaságnak stb.) tényszerűen állapíthatjuk meg, hogy a magyar könyvtárügy kiváló szakembere volt. Két évtizedes igazgatói tevékenysége során a Képviselőházi Könyvtárt tudományos színvonalon vezette és irányította. A könyvtár érdekeit valamennyi fórumon lankadatlanul képviselte: a könyvtári bizottság ülésein, ha a helyzet úgy kívánta, még a képviselőházi elnökökkel szemben is. 1922-ben NAGY Miklós szorgalmazta és készítette elő a kötelespéldány-törvényt, melyet az ő megfogalmazásában terjesztett a parlament elé KLEBELSBERG Kunó vallás- és közoktatásügyi miniszter. E törvény tette lehetővé, hogy a Képviselőház Könyvtára (akkor: a Nemzetgyűlés Könyvtára) az Országos Széchényi Könyvtárral és a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárával egyetemben ingyen kapja meg a Magyarországon kiadott könyveket és periodikus kiadványokat, s ezáltal a súlyos infláció okozta válságos pénzügyi helyzetben a felszabaduló pénzeszközöket külföldi dokumentumok vásárlására fordíthassa. A könyvtár jövője szempontjából az is lényeges, hogy ekkor kezdődött a könyvtár általános gyűjtőkörű, országos közkönyvtárrá fejlődése, ami az egyik oka annak, hogy az Országgyűlési Könyvtár dokumentumállománya csaknem valamennyi társadalomtudomány területén ma is igen gazdag. NAGY Miklós a horthysta korszakban, a költségvetések durva lefaragása idején is kiharcolta, hogy a honatyák többet törődjenek a törvényhozás könyvtárával. Sikerült is elérnie, hogy az 1914-ben félbeszakadt, és a háború miatt teljesen összeomlott könyvtárrendezési munkálatok a húszas évek közepétől újra folytatódjanak, sőt ezeket állományrevízióval is összekötötte. 1923-ban ő állította fel a helyrajzi katalógust, amely a leltározás nélkülözhetetlen alapja lett. Kezdeményezései és ezek szívós végrehajtása vezetett oda, hogy az újjárendezés a harmincas évek elején véget ért. Ezzel befejeződött a könyvtár egymásra épülő katalógus- és raktározási rendszerének kialakítása. E munkákkal összhangban és egyidejűleg jelent meg 1929-ben és 1932-ben két vaskos kötetkatalógus (Közjog és közigazgatási jog; Közgazdasági és pénzügyi irodalom), amelynek szerkesztője és irányítója ugyancsak NAGY Miklós volt . A nem csekély idegi és fizikai megterheléssel járó feladatot nagyrészt két kitűnő segítőtársával, PANKA Károly címzetes könyvtárigazgatóval és TRÓCSÁNYI György főkönyvtárnokkal együtt végezte el (a második kötet munkálataiban SPÓNER Ferenc segédkönyvtárnok is közreműködött). A könyvtárrendezés hosszú, nehéz munkája mellett kézben tartotta a könyvtár működésének többi területét is, az állománygyarapítástól a kölcsönzésig, a képviselőknek nyújtott szolgáltatásoktól az állomány védelméig. NAGY Miklós érdeme, hogy sikerült visszaszerezni a GHYCZY Ignác képviselő által 1872-ben a képviselőháznak adományozott 14 500 kötetes hagyatékból azt a csaknem 6 ezer kötetre tehető, muzeális értékekben rendkívül gazdag állományrészt, amelyet a Ház – bár a tulajdonjog fenntartásával – öt különböző intézmény birtokába juttatott. A könyvtári bizottságnak 1928-ban NAGY Miklós javaslatára hozott határozata, valamint a képviselőház jóváhagyása alapján indult meg az "elherdált kincsek" megkeresése, visszakérése. Végül is a nagy értékű hagyaték különböző egységei kevesebb mint 500 kötet híján visszakerültek. NAGY Miklós könyvtárigazgató a könyvtári állomány védelmének ügyét is különös gonddal, következetesen és hajthatatlanul képviselte. A nehéz viszonyok, a gazdasági válság ellenére, a könyvek és az időszaki kiadványok köttetését erőteljesen szorgalmazta,és sikerült magas összegű pénzügyi támogatást szereznie különösen ZSITVAY Tibor és ALMÁSY László

87 elnöksége idején (1926–1935 között). Ennek eredményeként 1928-tól 1940-ig 40 ezer darabot köttettek be, s így majdnem két évtizedes hátrányt sikerült felszámolniuk. Bibliográfusi tevékenysége is számottevő. Ő készített általános mutatókötetet a Magyar Országgyűlés képviselőházának 1901–1906. évi naplóköteteihez (Budapest, 1905. 310 p.), s összeállításában jelent meg 1913-ban és 1914-ben a Képviselőházi Könyvtár 1912. és 1913. évi gyarapodásának katalógusa is . A húszas években (1922-től 1929-ig) TISZA István volt miniszterelnökről és képviselőházi elnökről igen pontos és teljességre törekvő bibliográfiája, illetve repertóriuma jelent meg a TISZA-évkönyvben, amelynek 1926-tól 1934-ig szerkesztője is volt. Érdekes bibliográfiai vállalkozásának tekinthetjük a már említett két, 1929-es és 1932-es katalóguskötetet is. Tudományos téren szintén figyelemreméltó munkásságot fejtett ki. Kezdetben mint jogász államtudományi, később mint történész történelmi és politikai kérdésekkel foglalkozott. Számos tanulmánya, könyvismertetése és kritikája jelent meg a Jogállam, a Budapesti Szemle, a Történeti Szemle, a Századok, a Magyar Szemle, a Magyar Élet, a Protestáns Szemle, A Magyar Törvényhozók Lapja, a Turul stb. című folyóiratokban, különféle évkönyvekben és emlékkönyvekben. 1927. május 5-én az akadémia levelező tagja lett (székfoglalóját 1928. november 5-én tartotta A Ghyczyek a magyar nemzet történelmében címmel). A harmincas években jó néhány történeti témájú előadást tartott az Akadémia nagygyűlésein. 1939-ben egy nemzetközi politika- és alkotmánytörténeti intézet, az Institut International d'Histoire Politique et Constitutionelle tagjává választották, s ez a nemzetközi elismerést is meghozta számára. A 30-as évtizedben több közéleti és szakmai funkciót töltött be. Elnökségi tagja volt a Magyar Könyvtárosok és Levéltárosok Egyesületének, s fontos szerepet játszott a Magyar Könyvszemle szerkesztő- és kiadó-bizottságában is. Volt munkatársai és hozzátartozói egybehangzó vallomása szerint: személyiségét nagy tudás és szerénység jellemezte. Munkatársaihoz, akiknek szakmai és emberi gondjaikban igen sokat segített, jó kapcsolat fűzte: egyszerűsége, humanizmusa, segítőkészsége a tudományos kutatás hangyaszorgalmával párosult a könyvtári ügyek előbbre vitelében is. A könyvtári bizottság ülésén utoljára 1939. december 1-jén képviselte a könyvtár intézményét. Ekkor TASNÁDI NAGY András házelnök "a tagok éljenzése közepette fejezi ki a maga és a bizottság köszönetét a könyvtárigazgató munkássága iránt" (l. Kbiz. jkv. 1939. december 1.). 1940-ben a képviselőház elnöke elnöki osztályfőnökké nevezte ki, de még ebben az évben nyugdíjba vonult. A könyvtári bizottság 1940. december 12-én "megemlékezik Nagy Miklósnak a könyvtár fejlesztése körül kifejtett érdemeiről", amelyeket jegyzőkönyvben örökített meg (Kbiz. jkv. 1940. december 12.). Történelmi kutatásokkal, főleg a GHYCZY család történetével továbbra is foglalkozott (ennek kézirata halála után a Ráday-könyvtárba került). 1945 után az Akadémia munkájából már csökkenő mértékben vette ki a részét. Az Akadémián 1948. április 16-án tartotta utolsó előadását "1848. évi törvényeink jelentősége alkotmányunk történetében" címmel. 1949-ben – a Horthy-korszakban vállalt szerepe miatt – a Magyar Tudományos Akadémia tanácskozó tagjává minősítették vissza.

88 Ezt követően, élete utolsó évtizedében, a Rákosi-korszak okozta sérelmek között visszavonultan, szegényes körülmények között élt. 81 éves korában, 1962. március 12-én halt meg Budapesten. Könyvtári tevékenységének, életművének értékelése végén egyértelműen megállapíthatjuk: NAGY Miklós mint könyvtáros és bibliográfus elismerésre méltó munkát végzett. A Képviselőházi Könyvtárt egy egész korszakban, a két világháború között tudományos színvonalra emelte, s a gazdasági nehézségek ellenére ezen meg is tartotta. Mint kutató-könyvtáros rengeteget tett a könyvtár fejlődéséért, s vitathatatlan érdemeket szerzett abban, hogy az ma is egyik legnagyobb és leggazdagabb állományú közgyűjteményünk. NAGY Miklós könyvtárvezetői időszakának elején a háborús állapotok súlyosan befolyásolták a létszámhelyzetet. Az 1918. április 26-án elfogadott szervezeti szabályzat a képviselőházi hivatalok szervezeti rendjén, jog- és feladatkörén, a tisztviselők, alkalmazottak jogain és kötelességein túl meghatározta a betölthető állások megnevezését, címét, jellegét, a szükséges képesítés fokát, a fizetési besorolásokat is. A könyvtári munka megőrizte a korábban kialakult hierarchiát (igazgató, főkönyvtárnok, könyvtárnok, segédkönyvtárnok, az egyéb segéderőket pedig a Ház segédszemélyzetéből – altisztek, szolgák – osztották be). A képviselőház hét fizetési osztályt állapított meg, ezeket V–XI számokkal jelölték. A könyvtárigazgató a VI. osztályba tartozott, de végső esetben a legmagasabb osztályba (V.) is bekerülhetett. A főkönyvtárnok a VII., a könyvtárnok a VIII., a segédkönyvtárnok pedig a X. osztályt kaphatta (utóbbit – kiemelkedő képesség és teljesítmény esetén – a IX. osztályba is sorolhatták). Egy-egy fizetési osztályon belül a szolgálatban töltött évek számától függően két vagy három fizetési fokozat szerepelt. A hivatalos beosztáson kívül a Ház bármely részében – ideiglenes jelleggel – gyakornoki állást lehetett szervezni, amelynek betöltőjét egy éves szolgálat után a házelnök véglegesíthette. A tisztviselői állásokat a jelölt vagy pályázó csak a felvételi követelmények megléte, illetve teljesítése (magyar állampolgárság, szellemi és testi épség, 18 betöltött életév, büntetlen előélet, erkölcsi kifogástalanság, az előírt képesítés megszerzése) esetén foglalhatta el. A felvételhez, kinevezéshez, előléptetéshez szükséges volt a jogi vagy bölcsészeti egyetemi végzettség és három nyelv (latin és még kettő a német, francia, angol és olasz közül) ismerete. Az 1935-ös szervezeti szabályzat 12. paragrafusa a választható nyelvek közé a szlávokat is felvette. A kinevezett, véglegesített tisztviselők a Ház elnöke és az elnöki hivatal vezetője előtt kötelesek voltak letenni a hivatali esküt, amely megkövetelte a rendszerhez, az alkotmányhoz való hűséget és a teljes hivatali engedelmességet. A könyvkötői állás betöltéséhez csak felszabadult segéd (négy elemivel és szakmai gyakorlattal) jöhetett számításba, míg az altisztek és szolgák felvételéhez négy elemi elvégzése szerepelt előírt feltételként. Az első világháború után a gazdasági krízis, a rohamos inflációval súlyosbodó pénzügyi válság a létszámhelyzetet is negatívan érintette. 1921. december 3-án (NAGY Miklós igazgatói kinevezésével egyidőben) PANKA Károly címzetes főkönyvtárnok ténylegesen is főkönyvtárnokká lépett elő, TRÓCSÁNYI György pedig segédkönyvtárnok lett. Ekkor tehát csak három tisztviselő dolgozott a könyvtárban, néhány segéderővel. 1922-ben NAGY Mik-

89 lós igazgató ismételt kérésére a könyvtári bizottság újból határozatot hozott a három könyvkezelő altiszti (laboránsi) állás megszervezésére, amelyet már 1910-ben is elfogadtak. (Az ügy 1925-ig újabb halasztást szenvedett, végül a kezelő altisztek átsorolása – csak másfél évtizedes késés után – történt meg.) 1923. december 1-jén a Ház elnöke TRÓCSÁNYI Györgyöt könyvtárnokká, BOCHKOR Piroska irodasegédtisztet segédkönyvtárnokká nevezte ki, FELHOFFER Géza könyvkötő az I. osztályú altiszt illetménycsoportjába került. Ezt követően KAJDACSY Ferenc, KISS József, KONCZ Imre és KOVÁCS Vince altisztek könyvtári altiszti címet kaptak. Ezzel párhuzamosan – a létszámcsökkentésről szóló törvény végrehajtása kapcsán – TÓTH István könyvkötősegéd, LÓDY János és TÓTH Bertalan altisztek távoztak a könyvtári szolgálatból. 1926-ban tehát 9 fős (4 tisztviselő, 1 könyvkötő és 4 könyvtári altiszt) a Képviselőházi Könyvtár létszáma, amely 1927-ben egy érettségizett könyvtári segédtiszttel növekedett. NAGY Miklós ismétlődő panaszai szerint ekkor a tisztviselői létszám évek óta 50%-kal kevesebb a szükségesnél. 1928-ban lett a könyvtár tisztviselője dr. SPONER Ferenc, és könyvtári segédtisztté nevezték ki DÁRDAY-ABRIANI Dezsőt. Még ebben az évben PANKA Károly főkönyvtárnok megkapta a címzetes könyvtárigazgatói, 1929. július 1-jén pedig TRÓCSÁNYI György a címzetes főkönyvtárnoki beosztást. Az 1930-as években a létszámhelyzet nem sokat változott, a gazdasági válság és következményei nem segítették elő a kedvezőbb személyi feltételek kialakítását. Az 1935-ös szervezeti szabályzat (M.2.1.) a könyvtári állások megszervezését, ranglétráját és fizetési osztályba sorolását a következőképpen állapította meg: – tudományos tisztviselői kar könyvtárigazgató főkönyvtárnok könyvtárnok I. oszt. segédkönyvtárnok II. oszt. segédkönyvtárnok gyakornok

V. fizetési osztály VI. fizetési osztály VII. fizetési osztály VIII. fizetési osztály IX. fizetési osztály

– tudományos segédszemélyzet könyvtári főtiszt könyvtári tiszt I. oszt. könyvtári segédtiszt II. oszt. könyvtári segédtiszt

VIII. fizetési osztály IX. fizetési osztály X. fizetési osztály XI. fizetési osztály

– altisztek műszaki altiszt szakaltiszt I. oszt. altiszt II. oszt. altiszt kisegítő szolga A szervezeti szabályzat könyvtári aligazgató beosztást is megjelölt, de a gyakorlatban ezt nem alkalmazták, hiszen PANKA Károly 1928-tól már a könyvtárigazgatói címet használhatta.

90 A 30-as években NAGY Miklós könyvtárigazgató, PANKA Károly címzetes könyvtárigazgató, TRÓCSÁNYI György címzetes főkönyvtárnok, SPONER Ferenc segédkönyvtárnok alkották a tudományos tisztviselői kart, míg a segédszemélyzet változó létszámmal és emberekkel szerepelt (DÁRDAI-ABRIANI Dezső, ZÁMBORSZKY Ilona, LAKY Margit és JAMNICZKY Valéria voltak állandóbb tagjai), a Ház bármely részére beosztható altisztek mozgása pedig még jelentékenyebb. A II. világháború előtti utolsó békeévben a könyvtár létszáma 18 fő. NAGY Miklós nyugdíjba vonulásakor a könyvtárban öt tudományos tisztviselő (NAGY Miklós, PANKA Károly, TRÓCSÁNYI György, SPONER Ferenc, DÁRDAY Dezső, valamennyien doktori címmel), 1 gyakornok (dr. ÁGNER László) volt, 4 fő a tudományos segédszemélyzethez tartozott (LAKY Margit, JAMNICZKY Valéria, dr. ZÁMBORSZKY Ilona, dr. MIKÓ Tiborné). A létszámhoz tartozott még 6 könyvtári altiszt (a raktárkezelői és teremőri feladatok ellátására), valamint 1 könyvkötő és 1 takarítónő.

3.6. PANKA KÁROLY

(Pécska, 1882. július 30. – Sárospatak, 1970. június 21.) Címzetes könyvtárigazgató: 1928–1940, könyvtárigazgató: 1940.05.01.–1940.12.31.

A Képviselőházi Könyvtárnak szakmailag jól képzett élgárdájához tartozott, azok közé, akik FÜLÖP Áron, a könyvtár első igazgatója mellett szereztek jó elméleti és gyakorlati felkészültséget. PLECHL Béla és NAGY Miklós munkatársaként PANKA Károly évtizedekig állt a képviselőház, illetve annak belső, de a tudományos és a szakmai életben, sőt közvetve a politikában is fontos szerepet játszó könyvtárának szolgálatában (M.3.5. Jónás Károly: Panka Károly. 1882–1970.). 1882. július 30-án született Pécskán, az akkori Arad megyében. Életének legfontosabb színhelyei Sárospatak, Kolozsvár és Budapest voltak. A pataki középiskolai évek jól megalapozták további pályáját. E szép, és művelődéstörténeti szempontból is kiemelkedő várostól soha nem is szakadt el: budapesti évtizedei alatt is szoros kötelékek fűzték ide, nyugdíjba vonulása után pedig ide tért vissza, s itt élt haláláig. Egyetemi tanulmányait Kolozsváron végezte. Az államtudományi doktorátust is ott szerezte meg munkája mellett, 1910-ben. Könyvtárosi pályafutásának, munkahelyének, közéleti tevékenységének legfőbb színtere a főváros volt, ahol több évtizedet töltött el. 1903. szeptember 1-jén lépett a képviselőház szolgálatába, amikor APPONYI Albert házelnök napidíjasként alkalmazta. 1906. március 1-jén lett a Képviselőházi Könyvtár munkatársa mint segédkönyvtárnok. 1910-től a háború kitöréséig ő is részt vett a könyvtár újrarendezési munkálataiban, a katalógus-, a szak- és a raktárrendszer együttes fejlesztésében, amelyben német és francia nyelvtudása igen hasznosnak bizonyult. A háború alatt ő is frontszolgálatot teljesített, tartalékos főhadnagyként szerelt le, majd visszatért a félig gazdátlan, nagy változások viharában hányódó egykori Képviselőházi Könyvtárba. A proletárdiktatúra ideje alatt előbb a tanácsköztársaság gondnoki hivatalának alkalmazottjaként, majd "a kormányzótanács elnökségének munkása"-ként dolgozott, s részt vett a Tanácsok Országos Gyűlésének előkészítési és lebonyolítási munkálataiban. 1919. július 19-én, amikor az Országházi Könyvtár – amelyet áprilisban a Szabó Ervin Könyvtár irá-

91 nyítása alá helyeztek – a Történelmi Materializmus Kutató Intézetének felügyelete alatt folytatta tevékenységét, könyvtárosként PANKA Károly is az intézet szolgálatába állt. A tanácsköztársaság bukása után, 1919. szeptember 15-én PLECHL Béla könyvtárigazgató PANKA könyvtárnoki kinevezését kérve a következőket írta: "a könyvtárban 1906 óta kiváló ügyszeretettel szolgálatot teljesítő dr. PANKA Károly ... mindenképpen érdemes" a könyvtárnoki állás elnyerésére. Nem véletlen, hogy 1921. december 3-án, NAGY Miklós igazgatói kinevezésével egy időben már főkönyvtárnok, 1928. július 5-én pedig címzetes könyvtárigazgató lett. A 20-as évek katalógus- és raktárrendezési munkálataiban az igazgató egyik fő segítőtársa volt (a másik TRÓCSÁNYI György). NAGY Miklós a képviselőház elnökéhez 1937. november 26-án írt felterjesztésében igen kedvező jellemzést adott az 55 éves PANKA Károlyról: könyvtári szolgálatának kezdete (1906) óta "mindenkor szorgalmas, kötelességtudó, lelkiismeretes munkásnak bizonyult" (OK Irattár, 1937.). NAGY Miklós nyugdíjba vonulását követően 1940. május 1-jétől nevezték ki a könyvtár vezetőjévé (kinevezése előtt éveken át a kötelespéldányok válogatásával, állományba vételével kapcsolatos feladatokat és a kötészeti munkálatokat irányította), de e tisztében csak rövid ideig tevékenykedett, hiszen 1941-től maga is nyugdíjba ment. Tudományos kutatásainak, publikációinak tekintélyes része a könyvtári, bibliográfiai területhez kapcsolódik. Első könyvészeti munkája 1912-ben látott napvilágot, a Boszniára és Hercegovinára vonatkozó, 1601 és 1912 között megjelent magyar és külföldi művekről. A témakör irodalmának felkutatása összefügg a korabeli történelmi körülmények alakulásával. Egy évvel később adta ki A választójogi irodalom könyvészete című bibliográfiai összeállítást, amely jól bizonyítja jogászi felkészültségének és könyvtárosi alaposságának összekapcsolódását (Bp. 1913. 45 p.) A szaksajtó is kedvezően értékelte a megjelent bibliográfiai összeállítást: a Könyvtári Szemle 1913. június 5-i száma például így írt róla: "Jól használható jegyzék, mely a legújabb irodalmat sem hanyagolja el s különösen a magyar nyelvű művek és folyóiratcikkek tekintetében a gyakorlati használat szempontjából teljesnek mondható". Ugyanennek a folyóiratnak a 4. számában (1913. július 5.) PANKÁnak érdekes cikke jelent meg Az országos könyvtár felállításának eszméje a törvényhozás előtt címmel. Az írás, amely egyben hozzászólás is volt a Könyvtári Szemle hasábjain folyó vitához, egyrészt az 1871-ben felvetett téma 40 éves történetéről adott áttekintést, másrészt az országos közkönyvtár megvalósításának lehetőségeit elemezve egyértelműen állást foglalt a merev, értelmetlen egyesítések és átszervezések ellen. Eközben szinte kulcsot adott a megoldáshoz: "minden budapesti könyvtár egyöntetű rendszer mellett egy meghatározott szakban a lehető teljességre fejlesztetnék", és ezek összefüggésükben "egy teljes könyvtárt képeznének, mely nem csak felvehetné a versenyt a külföldi könyvtárakkal szemben, hanem túl is szárnyalná azokat". Az első világháború idején jelent meg A képviselőház könyvtárának története a Magyar Könyvszemle 1917-es kötetében. Az Országgyűlési Könyvtár történetéről ez volt az első szakszerű tanulmány, amely a képviselőház szerkezetébe illeszkedő és a törvényhozók információs bázisául szolgáló intézmény életének, fejlődésének első ötven évét valósághűen és pontosan dolgozta fel, mutatta be. A húszas, harmincas, sőt még a negyvenes években is anekdota gyűjtemények jelentek meg PANKA Károly szerkesztésében (A pataki diákvilág anekdotakincse. 1–2. köt. Bp.

92 1927–1930; Régi vadászatok. 1–2. köt. Bp. 1935–1940.), s jó néhány jogi, történelmi, politikai cikke és tanulmánya is napvilágot látott. A fontosabbak: Összeférhetetlenség és parlamenti eskü (1938); Kossuth Lajos véleménye a külpolitikáról (1939); Széchenyi kortársa: Bezerédj István (1941); Ferenc Ferdinánd és gróf Zichy János (1944). Jogi és történelmi tárgyú tanulmányai főként a Magyar Törvényhozók Lapjában, a Református Figyelőben és a Városok Lapjában jelentek meg. A két világháború között hosszabb időn át töltötte be a Pataki Diákok Országos Szövetsége Budapesti Egyesületének elnöki és a Magyar Vadászok Országos Szövetségének alelnöki tisztségét. Sokirányú érdeklődése és tevékenysége jól megfért a könyvtári feladatokkal. 1926-tól 1928-ig alapos munkát végzett – NAGY Miklós és TRÓCSÁNYI György oldalán – az Országgyűlési Könyvtár katalógusa első kötetének (Közjog és közigazgatási jog) összeállításában; ez a kötet szakmai körökben osztatlan sikert aratott. A harmincas években a folyóiratok több ismertetését közölték az Országgyűlési Könyvtár működéséről, 1939-ben pedig Deák Ferenc könyvtára címmel "a haza bölcse" könyveiről írt érdekes, művelődéstörténetileg is fontos adalékokat tartalmazó cikket a Magyar Könyvszemlébe. 1940-ben – amikor már ő vezette az Országgyűlési Könyvtárt – a Magyar Törvényhozók Lapja tette közzé A külföldi államok között fennálló könyv-csereviszony és annak történeti előzménye című írását, amely a könyvek, hivatalos és parlamenti kiadványok nemzetközi cseréjének kialakulását, jó fél évszázados fejlődését s a könyvtárak életére gyakorolt hatását tárja fel a tőle megszokott alapossággal. Ugyanúgy otthon érezte magát a könyvtártörténeti, bibliográfiai, történelmi témákban, mint a városi közigazgatás vagy a vadászati jog területén. Irodalomtörténeti és természetrajzi "vizekre" is többször elkalandozott. A második világháború félidejéhez közeledett, amikor PANKA Károly – 1941-től – átadta a könyvtárigazgatói széket TRÓCSÁNYI Györgynek. Nyugdíjba vonult, és Sárospatakra tért vissza . Ezt megelőzően a könyvtári bizottság 1940. decemberi ülésén gróf APPONYI György indítványára a képviselőházi "könyvtárigazgatónak a könyvtár szolgálatában hosszú időn át kifejtett munkásságáért jegyzőkönyvi köszönetét" fejezte ki (Kbiz. jkv. 1940. december 12.). Még folytatta A pataki diákvilág anekdotakincse további köteteihez az anyaggyűjtést, de a kiadás már nem sikerült, az anyag kéziratban maradt. A háború után visszavonultan, nehéz körülmények között élt családjával. Élete végéig szellemi frissességben tevékenykedett. Halála évében a szegedi József Attila Tudományegyetemtől gyémántoklevelet kapott. 88 éves korában, 1970. június 21-én halt meg Sárospatakon az Országgyűlési Könyvtár egykori könyvtárnoka és igazgatója, aki könyvtárosi, bibliográfusi és egyéb, tudományos munkásságával is maradandót alkotott. Könyvtárvezetői működése alatt a létszámhelyzetben csak annyi változás történt, hogy NAGY Miklós igazgató és dr. DÁRDAY Dezső segédkönyvtárnok távozása miatt felvették LUKÁCS Gyula és dr. ZÖLD Gábor gyakornokokat (ők később segédkönyvtárnoki, majd könyvtárnoki kinevezésben részesültek), dr. ÁGNER László helyét pedig dr. HARSÁNYI Márta foglalta el.

93 3.7. TRÓCSÁNYI GYÖRGY

(Sárospatak, 1896. március 29. – Budapest, 1973. július 5.) Igazgató: 1941.01.01.–1945.07.15, főigazgató: 1945.07.15.–1949.02. hó.

A nagy múltú és mai tudományos életünkben is fontos szerepet játszó TRÓCSÁNYIcsalád tagjaként 1896. március 29-én született Sárospatakon. Testvérei közül József, a sárospataki Református Főiskola tanára, jogügyi igazgatója, Zoltán irodalomtörténész, nyelvész, művelődéstörténeti író, egyetemi tanár, műfordító, a Magyar Könyvszemle szerkesztője, könyvtörténész, könyvtáros is volt, Dezső pedig filozófiai író, akadémiai tanár. Az édesapa, TRÓCSÁNYI Bertalan szintén közvetlen kapcsolatban állt a könyvszakmával: előbb nyomdász volt Nagyváradon, majd a Pesti Könyvnyomdánál, később a sárospataki Református Főiskola könyvbizományosaként könyvkereskedői tevékenységet is folytatott 1896-ig, ekkor – György születésének évében – meghalt. Az özvegy édesanya nehéz körülmények között nevelte fel nyolc gyermekét. A sárospataki gimnázium jó indítást adott TRÓCSÁNYI Györgynek, a majdani könyvtárosnak, aki saját erejére és keresetére támaszkodva kezdte meg jogi tanulmányait Pesten 1913-ban. Az 1948. október 30-án kelt önéletrajzi írása szerint Pestre érkezésekor azonnal belépett a Galilei-körbe. 1914 februárjában az Országgyűlés számvevőségén kezdett dolgozni, miközben tanulmányait tovább folytatta. A munkát és a tanulást nem sokkal később egyszerre szakította meg a háború. 1915 márciusában katonai szolgálatra vonult be, 1917 júliusában (tartalékos zászlósként) orosz hadifogságba esett, ahonnan 1921-ben tért haza. A jogi egyetemet tehát csak hatéves szünet után folytathatta: így 1922-ben szerzett államtudományi doktorátust. A hadifogság után rövid ideig a nemzetgyűlés számvevőségén, majd iroda-segédtisztként dolgozott, s 1921 decemberében került a könyvtárba mint segédkönyvtárnok. Életének ezután következő időszakában a legnagyobb szerepet a könyvtárosi hivatás és munkaterület töltötte be (lásd: M.3.5. Jónás Károly: Trócsányi György. 1896–1973.). Ennek gyakorlása közben és mellette, sokrétű szociológiai, politikaelméleti, szerkesztői munkásságot is folytatott, 1949-ben bekövetkezett nyugdíjazása után pedig nem lebecsülendő műfordítói tevékenységet végzett. A Képviselőházi Könyvtárban csaknem három évtizedet töltött el. 1923 és 1929 között könyvtárnokként dolgozott a NAGY Miklós igazgató által vezetett könyvtárban. Kiemelkedő nyelvtudását (német, francia, orosz, angol) főként a gyarapítási tevékenységben és a könyvek osztályozásában hasznosította: az ő feladata volt a külföldi jogi, történelmi, politikai, közgazdasági, statisztikai, szociológiai stb. művek beszerzése, amelyet a törvényhozási munka maximális támogatására törekedve, ám a sohasem elég dotáció összegének figyelembevételével kellett szakszerűen, és a képviselői igények kielégítése mellett végeznie. 1926-tól felgyorsultak a könyvtár újrarendezési munkálatai, s ezzel párhuzamosan szerkesztették és kiadásra készítették elő a kötetkatalógusokat is. A képviselőház elnökének vezetése alatt álló könyvtári bizottság határozatot hozott, hogy a kiadásra kerülő katalóguskötetek szakonként, tudományáganként tartalmazzák a könyvtár teljes anyagát. A már említett két katalóguskötet 1929-ben és 1932-ben jelent meg (a gazdasági válság utóhatása és a képviselőházi elnökök változó elképzelései a tervezett történelmi, jogi és általános szakok katalógusainak kiadását meghiúsították.) Ennek a korabeli könyvtári szakirodalomban és egyéb kritikákban is elismert és igen kedvezően méltatott bibliográfiai vállalkozásnak egyik oszlopa TRÓCSÁNYI volt, és az összeállított, de ki nem nyomtatott katalógusokba is rengeteg mun-

94 kát fektetett. Ugyanakkor a könyvtár önálló szakrendszerét kiépítő munkálatok irányítása is az ő vállára nehezedett. Ebben az időben, 1929-től 1938-ig már címzetes főkönyvtárnokként dolgozott, 1938 és 1940 között pedig mint főkönyvtárnok vett részt a könyvtár tudományos tisztviselői karának munkájában. 1929–30-ban ösztöndíjasként Párizsban, majd Berlinben folytatott tanulmányokat, amelyeknek gazdag tapasztalatait a könyvtárban is értékesítette. A széles látókörű, könyvtártani és bibliográfiai kérdésekkel behatóan foglalkozó, szorgalmas tisztviselő a könyvtárügyek és a könyvtárpolitika elismert szaktekintélye lett, miként azt egy korabeli kiadású lexikonban olvashatjuk. 1937-ben a Magyar Könyvtárosok és Levéltárosok Országos Egyesületében – melynek előbb rendes, a 30-as évek végétől pedig választmányi tagja volt – előadást tartott a dokumentációról, annak alapján, amit az első dokumentációs világkongresszuson (Párizs, 1937. augusztus 16–21.) tapasztalt. Tevékenyen közreműködött a Könyvtáros Egyesületek Nemzetközi Szövetségének, az IFLA-nak parlamenti könyvtári albizottságában is, például a szövetség 1937. augusztus 24–25-i párizsi ülésén a Könyvtárosok Egyesületének megbízásából ő képviselte Magyarországot. Ebben az évben jelent meg a Parlamenti könyvtárak című tanulmánya (Magyar Könyvszemle, 1937. 2. sz.), amely itthon elsőként elemezte és rendszerezte e könyvtártípus általános feladatait, a magyar és európai parlamenti könyvtárak funkcióit, szerepét és helyét a könyvtárak között (előadást is tartott róla a Könyvtárosok Egyesületének 1936. október 2-i közgyűlésén). TRÓCSÁNYI a bibliográfiai kérdések elméleti és gyakorlati szakembere is volt: 1938-ban jelent meg a Magyar Könyvtárosok és Levéltárosok Évkönyvében a rendkívül alapos felkészültséget és bibliográfiai jártasságot tanúsító Magyar nemzeti bibliográfia című tanulmánya, amelyben az elhanyagolt és megoldásra váró nemzeti bibliográfiai ügyünknek részletes helyzetképét s a megoldás igényes program- és feladattervét vázolta fel. TRÓCSÁNYI Györgyöt 1941-től NAGY Miklós, illetve PANKA Károly igazgató nyugdíjba vonulása után nevezték ki igazgatónak. Vezetőként is az Országgyűlési Könyvtár szakmai tudományos fejlesztését tartotta szem előtt, a háború alatt pedig – minthogy maga is a Parlament épületében lakott – saját jelenlétével is óvta a könyvállományt, amely könyvtárosi pályája során 100 ezerről 230 ezer kötetre növekedett. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés elnöke, ZSEDÉNYI Béla 1945 júliusában nevezte ki főigazgatónak. A nehéz háborús időszak után a háborús károk mielőbbi helyreállítását szorgalmazta. Ő vetette fel először (a könyvtár irattárában található, ZSEDÉNYI Béla elnökhöz írt feljegyzésében), már 1945 szeptemberében a kutatószobák kialakítását a földszinti és a félemeleti két-két úgynevezett toronyszoba rendbehozatalával, mert az "egészen kiváló kutatók számára olyan helyiségeket" kell biztosítani, "amelyben teljesen zavartalanul folytathatnak törvényhozói, illetve tudományos munkásságukhoz nélkülözhetetlen kutatómunkát". Az ok: "nem egyszer 30–50 kötetet is kell egyidejűleg rendelkezésre bocsátani, ezt pedig olvasó helyiségeink zsúfoltsága miatt másképpen, mint erre a célra berendezett külön szobában, nem tudjuk megoldani" (OK Irattár, 1945.) – érvelt a főigazgató. (E terv később – részben – valóra is vált.) Nem sokkal a háború után TRÓCSÁNYI közreműködött a fasiszta könyveket ellenőrző bizottság munkájában, a kiválasztott és összegyűjtött fasiszta és szovjetellenes könyvtári dokumentumok – OSZK-nak történő – kényszerű átadásában. A könyvtári bizottság ülésein többször síkraszállt a zárt jellegű könyvtár nyilvánossá tétele mellett, mert világosan látta, hogy ez a jövő útja: "A Nemzetgyűlés Könyvtára ... nem szorítkozhatik a jövőben csak a törvényhozó testület tagjainak szolgálatára, hanem kötelessége lesz, hogy gazdag könyvanyagát... bocsássa

95 a ... kutatómunkát végző olvasók rendelkezésére" – mondta már 1946-ban, a könyvtári bizottság ülésén (Kbiz. jkv. 1946. december 18.), hat évvel a tényleges nyilvánossá válás előtt. Ezért is vetette fel többször az olvasói helyek számának bővítését. Az Országos Könyvtári Központnak 1947. január 15-én írt jelentésben már jelezte, hogy az eddigi olvasótermek (egy képviselői olvasóterem 10 olvasóhellyel, egy képviselői kézikönyvtár 16 hellyel és a nyilvános olvasóterem 16 olvasóhellyel) bővülni fognak, mert várható "3 további olvasóhelyiség 50 férőhellyel". A könyvtári bizottság azonban a kérés teljesítését későbbre halasztotta, majd 1947 végén albizottságot küldött ki a helyzet megvizsgálására. Ennek nyomán 1948 végén a következő év őszére kilátásba helyezték a megfelelő helyiségeket, de az 1949-es gyökeres fordulat előtt – amely az efféle problémák rendezését teljesen elsöpörte – már változás nem történt. 1946-tól 1948-ig a Könyvtári Évkönyv szerkesztési munkálatait is végezte. (A parlamenti könyvtár évkönyvének kiadását ugyanis az első parlamenti könyvtáros, VASVÁRY Károly kinevezésének 100. évfordulójára tervezték.) Az évkönyv kefelenyomata el is készült, kiadására azonban már nem került sor. A kor szellemének nyomására és a korabeli változások (a kommunista befolyás erősödése, majd egyeduralkodóvá válása) kényszerítő hatása következtében ő emelte ki a B8 (közgazdaság) szakból a B8K (szocializmus és kommunizmus) könyvtári katalógusegységet és dolgozta ki – hosszú gyötrődő töprengés után – önálló szakká, melylyel az 1950–1952 között működő igazgatók mint saját – rövid – tevékenységük eredményével büszkélkedtek. 1948 januárjában TRÓCSÁNYI még előadást tartott a Könyvtárosok Egyesületének évi rendes közgyűlésén a demokratikus könyvtárpolitika feladatairól, a könyvtári bizottság utolsó ülésén (1948. november 24-én) pedig a könyvtár nyilvános olvasótermének bővítését, a helyiséghiány felszámolását és az évkönyv kiadását szorgalmazta, de 1949 fagyossá vált politikai légkörében a kiemelkedő szakembert, a nagy tudású, átlag feletti intelligenciájú, rendkívüli olvasottságú és tájékozottságú könyvtárvezetőt nemsokára (márciusban) – érdemtelenül – nyugdíjazták. A régebbi munkatársakat is elküldték, a könyvtári bizottságot pedig – hosszú, eredményes múltja után – szinte észrevétlenül és dicstelenül elsüllyesztették. Vezetői működése alatt az intézmény többször is létszámproblémával küzdött. PANKA Károly nyugdíjba vonulása miatt egy álláshely megüresedett: az utánpótlást 1942-ben dr. RÉVÉSZ Gábor segédkönyvtárnok felvételével biztosították. A háború következtében 3 tisztviselőt és 3 könyvtári altisztet katonai szolgálatra hívtak be, az előbbieknél 1943-tól dr. GYÖRE Pál díjnok, az utóbbiak esetében KARAY Marianne és NAGY Edit kisegítő munkaerők kapcsolódtak be a könyvtári ügyintézésbe. 1945-ben a könyvtár szolgálatában állt 7 tudományos tisztviselő (TRÓCSÁNYI főigazgató, SPONER, azaz új nevén MÁRIÁSSY Ferenc és SALGÓ Ottó igazgató lett). Közülük kettő még nem jött vissza a frontról. Rajtuk kívül 6 tudományos segédtisztviselő, 2 kisegítő, 6 könyvtári altiszt, 1 könyvkötő és 1 takarítónő, összesen tehát 23 fő alkotta a személyi állományt. 1946-ban dr. ZÖLD Gábor helyére belépett dr. TOMBOR Tibor segédkönyvtárnok, 1947-ben nyolcadik tisztviselőként dr. DÁVID Zoltán, míg a tudományos segédszemélyzet is 8 főre emelkedett (kisegítő csak egy maradt, és az altisztek száma is 1 fővel csökkent). 1948-tól újabb létszámcsökkenés következett. Az egyik igazgató, dr. MÁRIÁSSY Ferenc betegsége, majd halála miatti kiesését dr. ZÁMBORSZKY Ilona átsorolásával igyekeztek pótolni (ő addig a tudományos segédszemélyzethez tartozott, amelynek létszáma egyidejűleg 3

96 fővel alacsonyabb lett). Ugyanekkor már csak 1 kisegítő, 4 altiszt és 1 takarítónő maradt a könyvtárban. 1949 elején a tudományos tisztviselők dr. RÉVÉSZ László távozásával ismét kevesebben lettek. TRÓCSÁNYI György 1949. február 11-i feljegyzése szerint a személyi állományból legalább 2 felsőfokú és 2 középfokú tudományos tisztviselő, valamint 1 könyvkötő és 2 raktárkezelő altiszt hiányzott (a létszám TRÓCSÁNYI nyugdíjba vonulásakor, 1949 márciusában 18 fő). Könyvtárosi hivatása mellett TRÓCSÁNYI több más területen is tevékenykedett. A 30-as években és a 40-es évek elején szociológusként fejtett ki gazdag irodalmi munkásságot. Éveken át a Magyar Társadalomtudományi Társaság főtitkára volt, és e minőségében gyakran képviselte Magyarországot külföldön a nemzetközi szociológiai kongresszusokon (Bécs, Zürich, Genf, Párizs). Szociológiai és elméleti politikai tanulmányai, könyvismertetései főként a Társadalomtudomány című folyóiratban jelentek meg, amelynek 1942-től 1944-ig társszerkesztője is volt. Számos szociológiai és politikaelméleti előadást tartott 1929 és 1941 között a Magyar Társadalomtudományi Társaságban, a Protestáns Irodalmi Társaságban, a Sol Clubban, valamint külföldön is (Párizsi Magyar Ház és nemzetközi kongresszusok). 1943 szeptemberétől jelent meg a Közgazdasági és Politikai Irodalmi Szemle című, bizalmas jellegű folyóirat. Ezt 50 számozott példányban a Magyar Nemzeti Bank adta ki. A kiadvány, amelyet a Külügyminisztérium politikai osztályának SZEGEDI MASZÁK Aladár és KERTÉSZ István által tolmácsolt felkérésére TRÓCSÁNYI György szerkesztett, az Országygyűlési Könyvtár állományának felhasználásával készült, s 1944 márciusában szűnt meg. Nyugdíjazása után, 1949 és 1961 között műfordítói tevékenységet folytatott. Oroszból fordította A dekabristák emlékiratai című kötetet (Bp. 1954.), és nyolc tanulmányt Az orosz irodalom klasszikusai című könyv számára (Bp. 1956.). Angolról magyarra ültette át az alábbi műveket: A. M. Jegolin: Gorkij és az orosz irodalom, A. M. Ragyiscsev: Utazás Pétervárról Moszkvába, Szaltikov-Scsedrin: Külföldön, I. A. Goncsarov: A "Pallada" fregatt, V. Scserbina: Alekszej Tolsztoj, J. Danyilin: Maupassant, M. Jelizarova: Balzac, M. Bobrova: Mark Twain. TRÓCSÁNYI Györgynek az előbbiekben vázolt, sokoldalú kulturális tevékenysége közül időben és jelentőségében is a könyvtárosi munkássága emelkedik ki: a könyvtárügy tekintélyes egyénisége volt. 1973. július 5-én halt meg Budapesten, 77 éves korában, "a régi könyvtáros-generáció egyik utolsó tagja"-ként (lásd: Könyvtáros, 1973. 9. sz. 530. p.). 3.8. BEŐTHY OTTÓ (Budapest, 1904. május 22. – Budapest, 1985. március 1.) Könyvtárigazgató (mint TRÓCSÁNYI főigazgató helyettese): 1945. július 15.–1949. március, könyvtárigazgató (önálló vezetőként): 1949. március–1950. május). 1904. május 22-én született Budapesten SALGÓ Ottó néven (édesapja SALGÓ Béla magánhivatalnok volt). Iskoláit is a fővárosban végezte. A gimnáziumi érettségi után közel három éven át műegyetemi tanulmányokat folytatott a József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem közgazdaságtudományi karán. 1928. október 1-jétől 1931. március 31-ig az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt. kiadásában és szerkesztésében megjelent Közgazdasági enciklopédia szerkesztőségi titkáraként működött. "Kiváló képzettségével, bibliográfiai tudásával, ... megbízható nyelvtudásával, ernyedetlen szorgalmával és előzékeny modorával úgy a

97 kiadónak, mint a szerkesztőnek és a szerkesztő bizottságnak különös elismerését vívta ki", mert "a Közgazdasági Enciklopédia nagyszámú címszavát, sok jelentősebb dolgozatát Beőthy Ottó kifogástalan szakértelemmel írta meg"- olvashatjuk az Országgyűlési Könyvtár irattári anyagai között, egy 1947-ben róla írt feljegyzésben. 1932. május 1-jétől 1941 július 1-jéig előbb kereskedősegéd, majd könyvkereskedő a Grillnél az angol, francia és német nyelvterületen. A II. világháború alatt, 1941-től munkaszolgálatosként különböző táborokba vitték. 1944. április 17-től 1945. január közepéig a szerbiai bori rézbányában (ahová – mint ismeretes – nagy költőnket, RADNÓTI Miklóst is hurcolták) raboskodott. Onnan nagy erőfeszítések árán és szerencsével jutott el gyalog Szentesre SZÁNTÓ Tibor nyomdásszal (később mestertipográfus, a Magyar Helikon művészeti vezetője). Szentesen a romos házakból gyűjtötte öszsze az otthagyott könyveket a városi közkönyvtár számára. Budapestre hazatérését követően 1945 februárjában a Budapesti Nemzeti Bizottságnál dolgozott, amelynek elnöke (OLTVÁNYI Imre) és titkára (FARKAS Ferenc) adott papírt, hogy 1945. március 12-től a parlament könyvtárában dolgozhasson, "mivel életem vágya volt, hogy könyvtáros lehessek" – írja egy 1975-ös visszaemlékezésben. Ugyanitt olvashatjuk a következőket is: "...a Parlament romos épületében TRÓCSÁNYI György ... szívesen fogadott. Az ablaktalan romos könyvtárban ült, télikabátban, fülig sálakba-kendőkbe burkolózva, a katalógusszekrényeket őrizvén. Csakhamar beszállingóztak a könyvtár tisztviselői, férfiak és nők, s együtt nekiláttunk a takarításnak, a nyílások elzárásának, a rendcsinálásnak. Így lettem a gyönyörű, gazdag tudományos gyűjteménynek helyettes vezetője, majd – amikor az országgyűlés Pestre költözött vissza – kinevezett igazgatója. (TRÓCSÁNYI főigazgatóvá lépett elő)." (Beőthy Ottó: M.3.5.)

Helyettes könyvtárigazgatóvá ZSEDÉNYI Béla, az Ideiglenes Nemzetgyűlés elnöke 1945. július 15-től nevezte ki. 1946-ban – a híres családnév fenntartása érdekében – vette fel a BEŐTHY-nevet (második felesége, a népszerű rádióbemondónő, BEŐTHY-lány volt: BEŐTHY Zsolt író, irodalomtörténész, akadémikus és RÁKOSI Szidi színművésznő unokája, illetve BEŐTHY László, a híres színigazgató lánya). Ekkortájt született egyetlen gyermekük, Mihály. A háború után BEŐTHY is részt vállalt a könyvtár talpraállításában, 1949-ig TRÓCSÁNYI György helyetteseként. Kiváló nyelvtudását a könyvtári munkában (szerzeményezés és szakozás) jól hasznosította. Németül anyanyelvi szinten beszélt, perfekt volt az angol, a görög nyelvismerete, jól értett és fordított franciául, s elboldogult az orosszal is. 1947ben több mint két hónapra Oxfordba utazott, ahol a II. világháború alatt be nem érkezett, nyugati országokból (elsősorban Angliából) származó dokumentumok hiánypótlása érdekében sikeresen tevékenykedett. Erre a Ház – az egymásnak ellentmondó visszaemlékezésekkel szemben – 200 font sterlinget (kb. 10 000 Ft-ot) biztosított, így Magyarországon egyedül az Országgyűlési Könyvtár tudta ezt az értékes, történelmi–politikai–jogi vonatkozásokban igen gazdag dokumentumanyagot beszerezni. 1947. május 23-ától ő volt az Országos Könyvtári Központ elnöke is, majd TRÓCSÁNYI György főigazgató menesztése után, 1949 márciusától igazgatóként a könyvtárnak tényleges vezetője lett (M.3.5. Jónás Károly: 90 éve született Beőthy Ottó könyvtárigazgató.). E posztot csak rövid ideig (alig több mint 1 évig) töltötte be.

98 1950 tavaszán az ÁVH őrizetbe vette, és a szociáldemokrata perben SZAKASITS Árpád, MAROSÁN György, VAJDA Imre, HORVÁTH Zoltán, SCHIFFER Pál, SZALAY Sándor, GOMBOSI Zoltán, IGNOTUS Pál, RIES István (akinek BEŐTHY egyik legjobb barátja volt) és DOBOS István mellett őt is elítélték. Az Elnöki Tanács titkára 1950. október 2-án hozott fegyelmi határozatával, mert BEŐTHY "szemben áll a népi demokráciával" a 159/1950. MT számú rendelet 5. paragrafusára hivatkozva a könyvtár addigi vezetőjét azonnali hatállyal elbocsátotta ("fellebbezésnek helye nincs"). Felesége nem bírta sokáig a megpróbáltatásokat, és hamarosan meghalt. Őt Recskre vitték, innen 1953 nyarán, az első NAGY Imre-kormány hatalomra jutása után szabadult. Ártatlansága tudatában hamarosan, 1953. augusztus 22-én levélben, majd személyesen is, újra jelentkezett – az Országgyűlési Könyvtárban – szolgálattételre. Egykori munkatársai és felesége visszaemlékezése szerint felsőbb pártszervek ígéretei alapján ekkor még úgy gondolta: újra igazgatóként térhet vissza. Meg is kereste régebbi munkatársát, az 1952. december 31-én elküldött TOMBOR Tibort, és felajánlotta számára az igazgatóhelyettesi funkciót. VÉRTES György igazgató azonban azt sem vállalta, hogy BEŐTHY az ő helyettese legyen, arról pedig, hogy BEŐTHY legyen a könyvtár igazgatója, hallani sem akart. Ugyancsak párttámogatás segítségével VÉRTES bizonyult erősebbnek: 1953. augusztus 26-án írt levelében – a munkaviszony 1950. októberi megszűnésére hivatkozva – a visszavételt megtagadta, és BEŐTHY többé soha nem dolgozhatott az Országgyűlési Könyvtárban. Jó ideig nem tudott elhelyezkedni, mert rehabilitására csak 1956-ban került sor. A Legfelsőbb Bíróság felmentő ítéletéről NON György legfőbb ügyész 4240/1956. szám alatt tájékoztatta az alábbiak szerint: az 1950-ben "lefolytatott büntető eljárás alaptalan volt és ezért a perújítási eljárás során önt a Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bírósága az összes vádpontok alól, jogerősen felmentette", tehát "büntetlen előéletűnek tekintendő" (az irat eredetijét BEŐTHY Ottóné (harmadik felesége) őrzi, az erről készült másolatot pedig a szerző). 1957 nyarán több mint egy évre a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem könyvtárának főigazgatója lett, majd 1958. szeptember 1-jétől SÍK Endre külügyminiszter a Magyarok Világszövetségének főtitkárává nevezte ki. E funkciót 1968-ig, nyugdíjba vonulásáig látta el, de haláláig a szövetség elnökségi tagjaként tevékenykedett. Nyugdíjazása után a New Hungarian Quarterly és a Világosság című folyóiratok lektoraként dolgozott. Filozófiai tanulmányokat írt, LUKÁCS György három kötetes Ontológiájához ő készítette a bibliográfiai egyeztetéseket és kiegészítéseket. 81 éves korában, 1985. március 1-jén halt meg Budapesten . A könyvtárban töltött öt éve alatt az intézménynek a háborús sebeket kellett begyógyítania és a történelmi idők rendszerváltozása szellemében elindított nagy munkák és változások "jégzajlásában" kellett helytállnia. Csak a jelentősebbeket emeljük ki: a szovjet vezetésű SZEB-vizsgálatok, a fasiszta, szovjetellenes anyagok kiválogatása és elvitele, a cserekapcsolatok felújítása, a háborús hiányok pótlásának megszervezése, a károk megszüntetése, újabb leltározási munkálatok és katalogizálások, a tervezett könyvtári évkönyv kiadásának előkészületei, az új könyvtári ügyrend kidolgozása, a könyvtár régi személyzetének szinte teljes kicserélése, a régi vezető nyugdíjazása 1949-ben, ezzel egy időben szervezeti változások életbe léptetése, a könyvtár beosztása az Elnöki Tanácshoz stb. BEŐTHY idejében kezdődött meg – a TRÓCSÁNYI által sürgetett helybővítések helyett – a könyvtárhoz tartozó különböző területek elvétele és nem könyvtári célú felhasználása. A

99 képviselői és a nyilvános olvasótermeket, a munkahelyi irodákat "egy nemzetközi szervezet várható beköltözése miatt" – miként erről egy korabeli munkatárs visszaemlékezése szerint BEŐTHY Ottó könyvtárigazgató bizalmasan beszámolt – ki kellett üríteni. Ekkor az Országház Kossuth Lajos tér felőli részén elhelyezett olvasótermek, raktárak és a munkahelyi irodák a Duna felőli oldalra költöztek át. Nehéz időszak, újabb és újabb megpróbáltatásokkal: a vezetési feladatok ellátása nem lehetett könnyű. Nem sokkal TRÓCSÁNYI György nyugdíjazása után a vele együtt dolgozó munkatársak zöme (dr. LUKÁCS Gyula, dr. GYÖRE Pál, dr. DÁVID Zoltán, dr. ZÁMBORSZKY Ilona, BIBÓ Irén, JAMNICZKY Valéria stb.) kénytelen volt távozni. Az emberek nagyrészt kicserélődtek. Az év során a régiek helyére 13-an léptek be: közöttük dr. BALÁZS Sándor, BERKÓ Pál, TORDAI György, SZILÁGYI János, LAKATOS Éva, MARKOVITS Pálné stb. Betanításukkal főként TOMBOR Tibor foglalkozott, aki 1946-tól dolgozott a könyvtárban.

3.9. DAKA SÁNDOR

(Bácstopolya, 1905. március 17. – Budapest, 195?. ? Főigazgató: 1950. május 1.–1951. május 1.

1905. március 17-én született, Bácstopolyán. Hosszabb ideig mint nyomdász dolgozott. Végzettség nélkül, szerény felkészültséggel – volt munkatársai emlékezete szerint a pártközpont révén – 1950-ben került az adottságait meghaladó pozícióba, az ország egyik legjelentősebb közgyűjteményének, az Országgyűlési Könyvtárnak vezetői székébe. (Ebben az időben a káderpolitika, valamint a könyvtárügy "szocialista átszervezése" kapcsán másutt is ez a megoldás válik jellemzővé.) BEŐTHY letartóztatását követően már 1950. májusától ő a könyvtár főigazgatója. Odahelyezése körül szűnt meg hivatalosan is a könyvtári bizottság 1950 májusában. A nyilvánossá válás előkészítésének lázas munkájában – amelyet még BEŐTHY igazgatói működésének időszakában kezdtek el – a hozzáértés hiánya miatt, DAKA érdemben nem vett részt. A sokrétű szakmai és szervezési feladatot a könyvtár szakgárdája és tapasztalt könyvraktárosai végezték – komoly áldozatvállalással. A könyvtárnak (a nyilvános használat miatt) külön bejáratot biztosítottak, hogy az Országggyűléstől elválasztható legyen, s ennek érdekében a költözés a XXV-ös kapuhoz (ma ez a könyvtár főbejárata) közel eső területeket részesítették előnyben. A nagy olvasótermet szegélyező későbbi kutatószobák helyén ekkor – még az olvasóteremtől (amely DAKA főigazgatói időszakában kézikönyvtári és folyóiratolvasóként funkcionált) el nem választva – a könyvtári személyzet irodái helyezkedtek el, és felettük (a félemeleten) a képviselői, valamint a nyilvános olvasótermek. Az első nyilvánossá válás bevezetése 1950. szeptember 1-jén DAKA idejében történt. Erről az 1950. augusztus 28-án különböző intézményeknek megküldött tájékoztatóban így írt: "... az Országgyűlési Könyvtárban a múlt év novembere óta tartó átalakítási, költözködési és rendezési munkák lényegileg befejeződtek és a könyvtár folyó évi szeptember hó 1-én korlátolt nyilvánossággal megnyílik" (l. OK Irattár, 1950.). A "korlátolt" nyilvánosság azt jelentette, hogy "a könyvtár gazdag jogi, hazai és külföldi parlamenti, politikai, gazdasági, történelmi, publicisztikai és évkönyv anyaga, valamint széleskörű hazai és külföldi hírlaptára napon-

100 ként 10 órától 20 óráig" csak az intézmények "írásbelileg felhatalmazott" megbízottainak állt rendelkezésére (l. uo.). Főigazgatói tevékenysége alatt a létszám ugyanannyi maradt, mint elődei idején, bár több személyi változás történt. Egy 1951. január 11-i kimutatás szerint az alábbi 20 fő dolgozott a könyvtárban: BALÁZS Sándor, BERKÓ Pál, BUZÁS István, CZIHÁT Sándorné, CSENDES Katalin, DAKA Sándor, JELLINEK Jánosné, KARAY Mária, LAKATOS Éva, LÓRÁND István, LOVAS József, MARKOVITS Pálné, MOKCSAI Júlia, MIHÁLY Sándor, PODONYI András, PODRÁCZKY Kálmán, STERN János, SZILÁGYI János, TOMBOR Tibor, TORDAI György. Az eltelt időben tehát ismét több új munkatárs állt a – még az Országgyűlés-Elnöki Tanács felügyelete alatt nagyfokú bizonytalanságban élő – könyvtár szolgálatába. Miután DAKA Sándor főigazgató a magas nívón működő kulturális intézmény irányításához és a különböző könyvtári tevékenységek megszervezéséhez, illetve ellenőrzéséhez teljesen laikus volt, 1951 májusában – a szaporodó hiányosságok miatt – hirtelen felmentették, szabadságáról már vissza sem tért. Egy évig volt a könyvtár vezetője. Távozása után – egyik régi munkatársa emlékei alapján írjuk ezt le – hamarosan meghalt (dr. SZILÁGYI János szóbeli közlése).

3.10. TORDAI GYÖRGY (Gyöngyös, 1920. május 26. – Budapest, 1964. szeptember 1.) Könyvtárvezető: 1951. május 1.–1952. február. 1920. május 26-án született Gyöngyösön. 1945 után Eger városában évekig rendőrkapitány volt. 1949. december 1-jén esti tagozatos, filozófia és politikai gazdaságtan szakos egyetemi hallgatóként került az Országgyűlési Könyvtárba. Alig másfél év múlva (ekkor IV. éves hallgató volt az egyetemen) már igazgató lett. Azok közé tartozott, akik a könyvtár vezetését igen rövid ideig látták el. BEŐTHY Ottó és DAKA Sándor igazgatók után mindössze 3/4 évig volt vezetője: 1951 május 1-jétől mint megbízott, 1951. július 1-jétől kinevezett könyvtárigazgató. Ebben az időben még az Országgyűlés, gyakorlatilag azonban az Elnöki Tanács Titkárságának felügyelete alatt intenzíven folyt a korlátozott nyilvánossággal működő intézmény teljes körű nyilvánossá tételének előkészítése az Elnöki Tanács hivatalvezetője, BENK Vilmos és az Elnöki Tanács titkára, SZABÓ Piroska irányításával a Népművelési Minisztérium bevonásával. TORDAI az új, RÁKOSI-féle diktatórikus politikai rendszer híveként vett részt az előkészítő munkálatokban. 1951. április végén (DAKA eltávolítása ekkor már napirenden lehetett), a poszt új várományosa, TORDAI dolgozott ki egy javaslatot a könyvtár széles körű nyilvánossá tétele ügyében a Népművelési Minisztérium könyvtárügyi osztályának. Ebben – a szabadságon levő és onnan már vissza sem térő DAKA Sándor főigazgatót helyettesítve – a következőket írta: "...a nyilvánossá válás tekintetében csak a könyvtár sajátos könyvanyaga, ennek az anyagnak a gazdagsága, valamint ennek az anyagnak maradéktalan hasznosítása jöhet mint döntő szempont számításba... A közelmúltban a könyvtári dolgozó helyiségeknek, a könyvtári olvasónak és a raktáraknak történt összevonása által

101 a könyvtár egy egységes egészet képez, külön bejárattal bír (ezt az átszervezést már a korlátozott nyitvatartás bevezetéséhez, 1950. szeptemberéig elvégezték – JK.) s az Országgyűlés többi helyiségeitől, folyosóitól teljesen elszigetelhető. Ezen túlmenően az Országgyűlés biztonságát ellátó ÁVH a könyvtár teljes nyilvánossá válása esetén is... vállalja az ebből a helyzetből adódó fokozott... biztonsági szolgálatot". (OK Irattár, 1951.)

Feljegyzésében TORDAI a személyi és tárgyi feltételek megfogalmazásában nagyon óvatos, és valójában az ilyen jellegű tapasztalatok összegyűjtéséhez átmeneti időt javasol: "a könyvtár nyilvánossá tételéhez elengedhetetlenül fontos tárgyi előfeltételek mellett azokat a szükségleteket, amelyek a könyvtár várható forgalmától függenek, csak menetközben látja megoldhatónak akkor és olyan formában, ahogyan ezek a szükségletek jelentkeznek, mert ha ezeket... még a könyvtár nyilvánossá válása előtt akarnánk leszögezni, el kerülhetetlenül abba a hibába esnénk, hogy vagy a könyvtár forgalmával arányban nem álló túlkövetelést támasztana felettes hatóságok felé, vagy pedig ezt az igénylést olyan szűkre méretezné, ami esetleg a könyvtárat képtelenné tenné nyilvános könyvtári feladatainak megoldására" (l. uo.).

Az "elengedhetetlenül fontos" feltételek a következők: "Döntő fontosságú... egy a nyilvánosság számára szolgáló katalógus elkészítése, amely katalógusban nem foglaltatnának benn a nem kívánatos és a zárt jellegű művek. Ugyanilyen ... fontos a jelenlegi katalógus egységesítése, amely ma a rendes katalóguscédulákon kívül nyomtatott és írott katalógusból áll". A másik fő feltétel a 20 fős létszám (részletezve: I. tudományos munkakörben dolgozik: 12 fő, II. általános igazgatási munkakörben 1 ügyintéző, 2 adminisztrátor, III. hivatalsegéd: 5 fő) erősítése a "megnövekedett számú olvasó megfelelő ellátása" miatt, másrészt mert "a könyvtár mint nyilvános könyvtár reggel 8-tól este 10-ig tartana nyitva". Ezért a raktári személyzetnél a három főt öt–hatra kell kiegészíteni, szükséges továbbá két olvasótermi ügyeletes és egy vagy két adminisztrátor beállítása is. Harmadszor: "amennyiben a könyvtár forgalma a nyilvánossá válás következtében olyan jelentős mértékben megnövekedne, hogy az olvasóknak a jelenlegi félemeleti olvasóhelyiségekben (befogadóképesség 35–40) elhelyezni nem tudnánk, az olvasókat a lenti nagy olvasóteremben (befogadóképesség 100–120) helyeznénk el, ez esetben azonban szükségessé válna a jelenlegi dolgozóhelyiségeknek az olvasóteremtől üvegfallal történő elválasztása, valamint a nem kielégítő világítás miatt az olvasói asztaloknak asztali lámpákkal való felszerelése" (OK Irattár, 1951.). Feszített munka után TORDAI vezetésével 1951. (szeptember 1-je helyett) november 8-án az alábbiak szerint nyílt meg az Országgyűlési Könyvtár: – a könyvtár tudományos közkönyvtárként, az ország központi jogi és politikai könyvtáraként működik – változatlanul az Országgyűlés-Elnöki Tanács égisze alatt –, az 1948-as könyvtári ügyrend szerint (tehát elsősorban a törvényhozás munkáját segíti); – gyűjtési területek főgyűjtőkör: jog, politika, parlamenti kiadványok kiegészítő gyűjtökör: politikai gazdaságtan, statisztika, szociológia, filozófia, magyar, külföldi és egyetemes történelem, könyvészet, könyvtárügy, szótárak, enciklopédiák, cím- és névtárak; – nyitvatartási idő (a tervezett helyett): fél 9–20 óra szombaton: 9–14 óra; – olvasótermek: a félemeleten megmaradt a Nyilvános olvasó (16 olvasóhellyel); ezen a szinten a képviselők számára ugyancsak megtartották a Képviselői olvasótermet (13 olvasóhellyel);

102 két kutatószobát biztosítottak a félemeleti két toronyszobában (4 olvasóhellyel); a földszinti nagyteremben, amely kézikönyvtári és folyóiratolvasói célokat is szolgált, 40 olvasóhelyet létesítettek; – katalógusok: a korábbi B6-os és B8-as kötetkatalógusok felvágása és kartonokra ragasztása, valamint a régi, kézzel írt katalóguscédulák legépelése révén négyféle katalógust hoztak létre: betűrendes, szak-, folyóirat- (ezen belül: betűrendes, szak- és földrajzi) és cirill-katalógust (utóbbit csak betűrendben); – a képviselőkön kívüli látogatók: (csak névre szóló, pecsétes megbízólevéllel) az államigazgatás központi és helyi szerveinek dolgozói, párt- és társadalmi szervezetek munkatársai, egyetemek, iskolák tanárai, tudományos intézetek tagjai, dolgozói, írók, hírlapírók, szakdolgozatot, tudományos munkát készítő egyetemi hallgatók, egyéb magyar állampolgárok, akik "a ... szükséges anyagot más magyarországi könyvtárban nem találhatják meg, vagy nem olyan rendszerezésben, mint az Országgyűlési Könyvtárban"; – kölcsönzés: hivatalos jótállás esetén (5 kötet, maximum 30 napra). (M.4. Az Országgyűlési Könyvtár a szocialista tudomány szolgálatában.) TORDAI időszakában a könyvtár személyzetében újabb változások történtek: DAKA Sándort, LÓRÁND Istvánt és KARAY Mariannet elbocsátották, JELINEK Jánosné és MARKOVITS Pálné áthelyezéssel távoztak, a raktárkezelők közül is ketten más területre kerültek. 1951 júniusában PODONYI András főkönyvtáros könyvtárvezető-helyettes lett. A 20 főnyi létszámból 7 új emberrel kellett a nagyszabású feladatokat végezni, amelyek közül néhány a novemberi nyitás utáni időkre is átcsúszott. 1951 végén TORDAI a könyvtár szűkített gyűjtőkörének bővítését szorgalmazta az Országos Könyvtári Központnál. A nagyobb nyilvánosságot kapott könyvtár megnövekedett feladatait a szükséges szakképzettség híján, változatlan létszámú munkatársi gárdával – nem kis erőfeszítések árán – igyekezett teljesíteni. 1952 februárjában (TORDAI egykori munkatársának visszaemlékezése szerint) egyik hozzátartozója bűncselekménye miatt leváltották a vezetői tisztségről. Nem sokkal később a frissen megalakult TIT könyvtárának igazgatója lett. Miután az egyetemet befejezte és filozófiai doktorátust szerzett, tanított a Bölcsészkaron, majd a budapesti Pedagógiai Főiskolán. 1956tól 1962-ig a Gödöllői Agrártudományi Egyetem marxizmus-leninizmus tanszékének, majd – haláláig – a Marxizmus-Leninizmus Esti Egyetem filozófiai tanszékének vezetőjeként, valamint az Építőipai és Közlekedési Műszaki Egyetem filozófia tanszékének docenseként tevékenykedett. Egy ideig az MTA Filozófiai Intézetének tudományos munkatársa is volt. Filozófiatörténészként – a korlátolt dogmatizmus és szektariánizmus képviselőjeként – számottevő munkásságot végzett. 1954-ben jelent meg Horárik János című munkája a Művelt Nép Kiadónál, 1961-ben a Forradalom és papi rend című vallástörténeti műve a Kossuth Kiadónál. Ugyanez a kiadó adta ki az Ubryk Borbála története című kisregényt (1956–1959), és

103 1958-ban a Gondolat Kiadó gondozásában adták ki történelmi regényét "Pernyét hord a szél" címmel. Jónéhány novellája, filozófiai tanulmánya, cikke jelent meg a különböző lapokban, folyóiratokban, ugyanakkor széles körű publicisztikai és népművelő tevékenységet is folytatott. Az 1848/49-es magyar forradalom radikális plebejusainak vallás- és egyházellenes nézetei című kandidátusi disszertációját még befejezte és elbírálásra benyújtotta, de – a róla szóló nekrológok szerint – megvédeni már nem tudta. 1964. szeptember 1-jén "tragikus hirtelenséggel" Budapesten, szívtrombózis következtében (dr. SZILÁGYI János közlése), 44 éves korában elhunyt.

3.11. Dr. PODONYI ANDRÁS

(Heréd, 1914. december 12. – Budapest, 1985. március 19.) Igazgatóhelyettes: 1951–1952 és 1955–1975.

PODONYI András 1950 végén vagy 1951 elején került a könyvtárba főkönyvtárosként (addig a 30-as évek végétől az Országgyűlés számvevőségén dolgozott). Jogi végzettségét és doktorátusát nem sokkal korábban szerezte meg. TORDAI György vezetése alatt hamarosan könyvtárvezető-helyettesi feladatkört kapott (1951 júniusában). TORDAI távozását követően, 1952 februárjától néhány hónapig ebben a minőségében, helyettesként ő irányította a vezető nélkül maradó–működő Országgyűlési Könyvtár munkáját. PODONYI Andrást – korabeli munkatársak visszaemlékezései szerint – a könyvtárvezetői posztra sem szakmailag, sem politikailag nem tartották alkalmasnak (érvként szerepelt az is, hogy nemrég még egyszerű parlamenti altisztként szolgált). Az Országgyűlés Elnöki Tanácsának vezetése SZILÁGYI Jánost akarta igazgatónak kinevezni (ő a könyvtár munkatársaként éppen befejezte történelem– magyar szakon az egyetemet és politikailag is alkalmasnak mutatkozott, hiszen agitációs és propagandatitkár volt a Ház pártszervezetében). SZILÁGYI a megbízást nem vállalta el (dr. SZILÁGYI János személyes közlése, 1995. április hó), így az új igazgató érkezéséig PODONYI látta el irányítást. Vezetői tevékenysége mintegy átmenetet és összekötő kapcsot jelentett a könyvtár régi és új helyzete, státusza, szervezeti rendszere, jellege és funkciója között. VÉRTES György 1952 májusában történt igazgatói kinevezése után (papíron) helyettesi jogköre is megszűnt. Főkönyvtárosként, majd 1954. január 1-jétől osztályvezetőként a feldolgozás munkaterületéért volt felelős. Később, 1955-től ismételten igazgatóhelyettesként dolgozott az intézményben, a könyvtár gazdasági és műszaki tevékenységét irányította. Több technikai újítást vezetett be a könyvtári munkában, a gépesítésben. Néhány cikke is megjelent a könyvtári szaksajtóban, egy ideig az Országgyűlési Könyvtár történetével is foglalkozott. VÉRTES 1971 végén történt nyugdíjazása után is igazgatóhelyettesi beosztásban maradt. Ebben a funkciójában 1971-től 1975-ig, nyugdíjba vonulásáig a könyvtár műszaki fejlesztését, raktározási rendszerének korszerűsítését, valamint leltározási munkálatait irányította. 1985. március 19-én halt meg – 71 éves korában – Budapesten.

104 3.12. VÉRTES GYÖRGY

(Budapest, 1902. december 21. – Budapest, 1976. február 9.) Igazgató: 1952. május–1971. december 31.

1902. december 21-én született Budapesten. Középiskolásként részt vett a tanácsköztársasági mozgalmakban, mint a Szocialista Középiskolás Diákok Országos Szövetsége direktóriumának tagja. Műegyetemi tanulmányait Bécsben és Prágában a vegyészmérnöki karon végezte. Ezt követően három évig nem kapott munkát, majd a Magyar–Jugoszláv Gazdasági Kamara alkalmazottja volt. Az illegális KMP tagjaként (1929-től) a Szocialista Képzőművészek Csoportjának egyik alapítója. 1936–1937-ben a Gondolat című KMP-folyóirat társszerkesztője Budapesten. 1937-ben letartóztatták és 4 évi fegyházbüntetésre ítélték. RÁKOSIval együtt raboskodott a szegedi Csillagbörtönben, 1940-ben szabadult. 1945-től a SZOT sajtóosztályának vezetője, valamint a Szakszervezeti Közlöny szerkesztője volt, és a Szakszervezeti Tanács kulturális titkári funkcióját is betöltötte. 1946 és 1950 között, megszűnéséig, a Fórum című irodalmi, kritikai, társadalomtudományi folyóiratot szerkesztette (a szerkesztőbizottságot DARVAS József, LUKÁCS György és ORTUTAY Gyula alkotta). 1948 1949-ben – ugyancsak megszűnéséig – az Országos Könyvhivatal elnökeként tevékenykedett, és rövid ideig az Athenaeum kiadó vállalat vezérigazgatója is volt. Funkcióiból – régi munkatársak emlékei szerint – RÁKOSI Mátyással való személyi ellentétei és összeférhetetlensége miatt felmentették. Korábbi kapcsolatai révén SZABÓ Piroskának, az Elnöki Tanács titkárának támogatásával lett a hónapok óta igazgató nélkül működő Országgyűlési Könyvtár vezetője. 1952 májusában nevezték ki, a 2042/1952. számú minisztertanácsi határozat megjelenése után. Az Elnöki Tanács irányítása alatt álló Országgyűléstől elszakadófélben lévő, majd 1953-ban ténylegesen is elválasztott könyvtárnak csaknem 20 éven át volt az igazgatója. 1953 nyarán, BEŐTHY Ottó ekkor szabadult ki a recski táborból, VÉRTES keményen szembeszegült a könyvtár volt igazgatójának helyettesi funkcióba történő visszahelyezésével, és – pártkapcsolatai révén – ezt véglegesen meg is tudta akadályozni. Az ő nevéhez fűződik az Országgyűlési Könyvtár négy különgyűjteményének létrehozása 1958 és 1962 között, ezekből három (ENSZ-letéti gyűjtemény, Magyar parlamenti különgyűjtemény és a Külföldi parlamenti kiadványok gyűjteménye) ma is működik. A könyvtári törvény (1956. 5. sz. tvr.) alapján még 1956 tavaszán a népművelési miniszter az Országos Könyvtárügyi Tanács (OKT, a minisztérium szakmai tanácsadó szerve) tagjává, 1958 elején pedig az OKT állandó elnöksége tagjává nevezte ki VÉRTES Györgyöt, aki vezető funkciókat töltött be az OKT olvasószolgálati szakbizottságában is. 1958-ban szerkesztésében jelent meg "A Magyar Tanácsköztársaság kiadványai" című, az Országgyűlési Könyvtár különgyűjteményét bemutató bibliográfia. Nem sokkal később, 1959-ben adták ki "Goldmann György" című könyvét. 1960-ban az Országgyűlési Könyvtár élén ún. szocialista szerződést kötött a Magyar Távirati Irodával, 1962-ben pedig megállapodott a Minisztertanács Tanácsszervek osztályával a tanácsi hivatali könyvtárak megszervezéséről.

105 VÉRTES hosszabb ideig a Magyar Írók Szövetsége kritikai bizottságának tagjaként és – ugyancsak a szövetségben – pártbizalmiként tevékenykedett, innen 1962-ben távozásra kényszerült. 1965-ben nagy vitát kavart egy évvel korábban megjelent művével: a "József Attila és az illegális kommunista párt" című kötettel. Egyik közvetlen munkatársa elmondása alapján a könyvben saját, illegalitásban játszott szerepét felnagyította: pártvizsgálat indult ellene, s a valótlan adatok miatt elmarasztalták. Publikációi számos lapban és folyóiratban jelentek meg, főként a Szabad Művészet, az Élet és Irodalom, a Kortárs, az Alföld, a Művészet, az Irodalomtörténeti Közlemények, a Tiszatáj és a Kritika hasábjain. Az 1960-as évek végén újabb irodalmi botrány szereplőjévé vált: a RAJK-perrel kapcsolatos VÉRTES–DÉRY-vitában (l. RÉNYI Péter cikkét a Respublika c. hetilap 1995. április 15-i számában), amelyben a jeles író is kénytelen volt önkritikát gyakorolni. A pártközpont számára is újra bebizonyosodott, hogy VÉRTES valótlanságokat állít. 1972. január 1-jétől 70 éves korában – ellentmondást nem tűrő, diktatórikus természete, vezetői alkalmatlansága elleni támadások miatt indított különböző szakmai, párt- és szakszervezeti vizsgálatok után – vonult nyugalomba. Mozgalmi múltjáért több magas kitüntetést kapott, többek között 1946-ban a Szabadságrendet, 1947-ben a Köztársasági érdemrendet. 1962-ben, 60. születésnapján "irodalmi és társadalmi tevékenysége elismeréséül" az Elnöki Tanács a Munka Vörös Zászló Érdemrend kitüntetésben részesítette. 1970-ben, "hazánk felszabadulásának 25. évfordulója alkalmából" az Elnöki Tanács a Munka Érdemrend arany fokozatát először adományozta VÉRTES Györgynek, majd 70. születésnapja tiszteletére, nyugdíjba vonulásakor másodszor is megkapta ezt a kitüntetést. Budapesten halt meg, 1976. február 9-én, 74 éves korában. Két évtizedes könyvtárigazgatói tevékenységének főbb eseményei, jellemzői:1952 májusától a – feltételek híján még nem egészen nyilvános – könyvtár vezetői székében a teljes nyilvánossá válás minisztertanácsi határozatának végrehajtását mindennapi feladatként végezte. VÉRTES György vezetésével az Országgyűlési Könyvtár, mint "politikai alapkönyvtár, teljes nyilvánosságú tudományos közkönyvtár", kezdte meg új – helyzetéből adódóan a korábbiaktól jelentősen eltérő – időszakát. Az 1952-es év második felére kidolgozott terv szerint a legsürgősebb tennivalók és elérendő célok a következők voltak: – az év első felében jellemző átlagos napi 60 olvasói forgalom 80-ra emelése; – a 20 fős könyvtári létszám jelentős növelése; – a szolgálati katalógus további egységesítése, rekatalogizálási munkák elvégzése, a szakkatalógus kiegészítése (az 1953-ban létesítendő olvasói katalógus részére 64 fiókos szekrények készíttetése); – egységes folyóiratkatalógus (betűtendes, szak-, helyrajzi, földrajzi, időrendi) felállítása a régi időszaki kiadványok feldolgozásával; – az 1951-től bevezetett "numerus currens" raktározási rendszer alapján a raktári állomány átrakása; – a nem gyűjtőköri dokumentumok átadása más intézményeknek;

106 – a zárt anyagok tárolási és nyilvántartási rendjének elkészítése; – a 270 ezer kötetes állomány leltározása (4 dolgozó 6 hónapi teljes munkájával, ha a munkaerőt az Elnöki Tanács biztosítja); – a könyvtár munkatársainak oktatásban, belső szakmai továbbképzésen, különböző tanfolyamokon, tapasztalatcseréken való részvétele. A teljes nyilvánossá válás előkészítéséhez a könyvtár kiterjedt propagandatevékenységet folytatott. Felhívást intézett a különböző politikai szervezetek, felsőoktatási intézmények munkatársaihoz, a tudományos kutatókhoz, a Magyar Írók Szövetségének tagjaihoz, üzemek és más intézmények dolgozóihoz stb., hogy látogassák az Országgyűlési Könyvtár olvasótermeit, és vegyék igénybe szolgáltatásait. A napi látogatók átlagos száma a második félévben így 94-re emelkedett. A megnövekedett olvasóforgalomra tekintettel az igazgató többször kért létszámemelést (június 19-én 22 főt és szeptember 26-án még újabb 4 főt a korábbi 20 fős létszámhoz). A félemeleti olvasótermek csak 56 látogatónak adtak elhelyezési lehetőséget, ezért egyre több olvasó vette igénybe a földszinti nagytermet, ahol a kézikönyvtári polcoknak és a folyóiratok bekötött sorozatainak gazdag állományát bárki igénybe vehette. A kézikönyvtári polcok egységei között, az olvasóktól és egymástól el nem választva dolgoztak a könyvtár munkatársai, a nyilvánosság kiterjesztése miatt egyre zavaróbb körülmények között. VÉRTES György a helyzet javítása érdekében 1952. október 24-én kérte az országházi gondnokságot, hogy a nagyterem ablak felőli, munkahelyi célokat szolgáló részeit a kézikönyvtári polcoktól és az olvasóktól válasszák le. Erre 1953-ban került sor, amikor a nagy olvasótermet teljes egészében olvasói célokra adták át, így 96 lett az olvasóhelyek száma. Az említett munkahelyi irodákból kutatószobák lettek, ezért a könyvtár 1954-ben már 136 olvasót tudott egyszerre fogadni. A félemeleti olvasótermekből és kutatószobákból a könyvtári személyzet munkaszobáit alakították ki (ezek közé 1954-ben ólomüvegezett válaszfalat emeltek). A nagy olvasóteremben levő könyv- és folyóirat sorozatokat a félemeleti raktárakban helyezték el. A könyvraktárak termeit úgy költöztették át, hogy az olvasókhoz a legkeresettebb dokumentumok legyenek legközelebb. A nagy olvasóteremben 1953-ban állítottak fel egy 3000 kötetes kézikönyvtárt. (A könyvtár az átalakítások idején is fogadta az olvasókat.) Ugyancsak 1953-ban VÉRTES könyvkötészeti műhelyt rendezett be KARDOS Ferenc könyvkötő vezetésével. A könyvek olvasókhoz juttatására és visszaszállítására alkalmas, 1951. november 15-ére elkészült teherlift mentesítésére az Országház műszaki osztálya a félemeleti könyvraktár és a földszinti nagy olvasóterem között csúzdát épített: az olvasói kérések jelentős emelkedése miatt ugyanis a lassú és nehézkes lift a nagy forgalom lebonyolítását nem bírta ellátni (ezt 1954-ben adták át). Az átalakított Országgyűlési Könyvtár új helyiségeit 1953 végén MIKÓ Zoltán, a Népművelési Minisztérium könyvtár- és ismeretterjesztő főosztályának vezetője nyitotta meg. A nyilvánosság kiterjesztését követően az intézmény megújításáról a Könyvtáros című folyóirat 1954. márciusi számában – fotóillusztrációval – így tudósított: "Az Országgyűlési Könyvtár helyiségeit korszerűen átalakították és ugyanakkor az olvasóhelyeket újrendszerű lámpákkal szerelték fel. Az olvasótermi asztalok megvilágítása a könyvtári berendezés egyik legnehezebben megoldható kérdése, ez a körülmény tehát fokozza az Országgyűlési Könyvtár új lámpáinak sikerét. A

107 villanykörték gondosan megtervezett bronztalpakon, homályosított üvegbúrában égnek és fényüket széleskarimájú, színes lámpaernyők vetik az asztalokra." (Könyvtáros, 1954. 3. sz. hátsó borítólap.)

Létszámnehézségek miatt viszont a leltározás a megnyitás után is elmaradt, a katalógusegységesítési munkálatokat nem tudták befejezni, s az olvasói katalógust sem állították fel (a szolgálati katalógust egészítették ki, s ezt használták az olvasók). Ugyanakkor az olvasóforgalom fokozatosan és jelentősen nőtt, mert az igazgató a tudományos szakkönyvtári funkció háttérbe szorításával az intézmény közművelődési könyvtári jellegét egyre több középiskolai tanuló beengedésével erősítette. Emiatt 1955. január 12-én egy, a nagy olvasóteremből nyíló, 24 személyes kisebb olvasótermet is átadtak a közönségnek. 1955. január 22-i ülésén a Magyar Tudományos Akadémia Állam és Jogtudományi Főbizottsága az állam- és jogtudományi kutatómunka kérdéseivel foglalkozva az Országgyűlési Könyvtár jogi gyűjtőkörét és használatát is vizsgálat tárgyává tette. A számos gyűjtési, katalogizálási hiányosságról VAS Tibor, az Állam és Jogtudományi Intézet igazgatója levelet küldött a Népművelési Minisztérium Könyvtár Főosztálya vezetőjének, ÚJHELYI Szilárdnak. Ezt követően a minisztérium február 14-től 16-ig a könyvtárban vizsgálatot rendelt el egy erre a célra könyvtári és jogi szakemberekből felállított, független bizottság kiküldésével. A vizsgálat és a bizottsági jelentés VÉRTES György igazgató és a könyvtár gyűjtőköri politikáját éles bírálatban ítélte el, majd a KÉKI Béla vezette bizottság javaslatára a felügyeleti szerv intézkedéseket hozott a jogtudományi gyűjtés és feldolgozás megerősítésére (OK Irattár, 1955.). Nem sokkal később az Országos Széchényi Könyvtár kötelespéldány-osztálya – a minisztérium könyvtári főosztályára hivatkozva – megtagadta a szépirodalmi művek kiszolgáltatását az Országgyűlési Könyvtárnak. VÉRTES 1956. május 8-i levelében (OK Irattár, 1956.) tiltakozott a főosztálynál az intézkedés ellen, és kérte a Magyar Dolgozók Pártja tudományos osztálya véleményének kikérését az ügyben, valamint a problémának a Könyvtári Tanács és a Népművelési Minisztérium kollégiuma elé terjesztését. Egy héttel később VARJAS Béla, az OSZK főigazgatója értesítette VÉRTES Györgyöt, hogy közös felügyeleti szervük, a Népművelési Minisztérium egyetértésével a szépirodalmi művek kötelespéldányként történő átadására nincs mód, mert az "nem tartozik az Országgyűlési Könyvtár gyűjtőkörébe" (l. uo.). Kérte az igazgató intézkedését, hogy a válogató "csak gyűjtőköri anyagot válasszon ki" (uo.). Amikor viszont a kezdeti szigor enyhülni látszott, az Országgyűlési Könyvtár – a háttéranyagok fontosságára hivatkozva – újra visszatért a régi gyakorlathoz, s valójában a rendelkezést soha nem tartották be (egy későbbi jogszabály pedig hivatalosan is biztosította a könyvtár számára a szépirodalom kiválogatását a köteles példányokból). VÉRTES már 1955 végén – Magyarország ENSZ-be történő belépése előtt – kezdeményezte, hogy az Országgyűlési Könyvtár legyen az ENSZ letéti könyvtára, és kapja meg a különböző ENSZ-dokumentumokat (a februári gyűjtőköri felülvizsgálat az ENSZdokumentumok gyűjtésének kiterjesztését is szorgalmazta). Erről a Népművelési Minisztérium könyvtári főosztályának 1955. november 18-án írt levelében a következőt olvashatjuk: "Most, amikor hazánknak az ENSZ-be való felvétele küszöbön áll, időszerű lenne az eddig megjelent ENSZ kiadványok ügyét rendezni és gondoskodni arról is, hogy a további ENSZ kiadványok rendszeresen beszereztessenek. Tekintettel arra, hogy az Országgyűlési Könyvtár már gazdag ENSZ anyaggal rendelkezik, a rendelkezésre álló anyagot rendeztük és hozzáférhetővé tettük az állami szervek és kutatók számára: az Ország gyűlési Könyvtár lenne a legilletékesebb az ENSZ-anyag gyűjtésére, annál is inkább, mert ez profiljához is tartozik." (OK Irattár, 1955. november hó.)

108 VÉRTES azt javasolta, hogy a Magyar ENSZ Bizottságban az elnöki és titkári teendőket ellátó MIHÁLYFY Ernő népművelési miniszterhelyettes és KEREK Gábor titkár (Kulturális Kapcsolatok Intézete) bízza meg az Országgyűlési Könyvtárt az ENSZ kiadványainak gyűjtésével, illetve megőrzésével: "Javasoljuk mindazon ENSZ kiadványok sürgős beszerzését, melyek mindezideig az Országgyűlési Könyvtár állományából még hiányoznak, mert ezeket nélkülözhetetlennek tartjuk az államvezetés és a tudományos kutatás számára." (Uo.)

VÉRTES az elérendő cél érdekében minden érvanyagot felhasznált: "...napról-napra tapasztaljuk már az érdeklődést az ENSZ-anyag iránt és fontos állami érdek megköveteli, hogy ezen ügyben mielőbbi döntés és intézkedés történjék." (Uo.)

A minisztérium ezt követően a Külügyminisztériumhoz fordult, amely 1956. február 22-i levelében jelezte, hogy nem tudja saját ENSZ-dokumentumait a könyvtár részére átadni, de ígéretet tett, hogy a washingtoni követség révén az ENSZ Információs Irodájánál tájékozódik a kurrens és a régebbi ENSZ-dokumentumok megszerzése érdekében. A fáradozásokat végül siker koronázta, hiszen VÉRTES előzetes offenzívája eredményesen fejeződött be: 1956 nyarán Magyarországon az Országgyűlési Könyvtár lett az ENSZ letéti könyvtára. Az igazgató 1956-os forradalmi események előtti magatartására egy – a vele akkor jó kapcsolatban levő – magát megnevezni nem kívánó munkatársa így emlékezik: Az 1956-os forradalom előtt VÉRTES antisztálinistának mondva magát az Írószövetségben igyekezett a kedélyeket csillapítani és lavírozni a különböző irányzatok között (pártbizalmiként kb. 10 író fejlődéséért volt felelős). Valószínűleg neve ezért merült fel a forradalom szellemi előkészítésében résztvevő Irodalmi Újság szerkesztői tisztségére. Akkoriban számos nagynevű író, újságíró (LUKÁCS György, SZÁNTÓ Zoltán, VÁSÁRHELYI Miklós, KUCZKA Péter stb.) járt VÉRTES Györgyhöz a könyvtárba, amely szinte féllegális irodalmi–politikai központként működött abban az időben. Végül a radikálisabb liberális irány kerekedett felül az Irodalmi Újságnál. VÉRTES a balos (de nem szélsőbalos), dogmatista irányzat híve volt. Ezt bizonyítja, hogy az Írószövetségben, 1956. október elején több mint száz író közül hatodmagával a GERŐ irányította HEGEDŰS-kormány mellett szavazott a többiekkel szemben.

A forradalom kitörése után a könyvtárban is forradalmi bizottság jött létre. Vezetője dr. SÁRI József jogi szakozó, tagjai dr. BERZA Lászlóné és MARÓTI Mihály lettek. Október 25-én SÁRI József – erélyes fellépéssel – magához vette VÉRTES igazgatótól a könyvtár kulcsait. Közben a Kossuth téren drámai események zajlottak. A Kossuth téri sortűz miatt a könyvtárnak a Parlament épületében dolgozó kb. 20 munkatársa – VÉRTES Györggyel együtt – csak egy ÁVO-s vezetésével tudott kijutni: a parlamenti pincerendszeren át a Balassi Bálint utcába. Ezt követően a könyvtár hosszú ideig zárva tartott, a forradalmi bizottság gyakorlatilag érdemi tevékenységet nem fejtett ki. A gyarapodási, állományfejlesztési, feldolgozási tevékenység és valamennyi szolgáltatás szünetelt, a Parlamentet szovjet, majd később karhatalmista csapatok zárták körül. A közgyűjteményt teljesen lezárták, és egyáltalán nem működött. Csak 1957 tavaszán indult meg újra a könyvtár élete: az intézmény dolgozói, akik a kényszerszünet ideje alatt is kapták fizetésüket, áprilisban vették fel a munkát. Addig VÉRTES megpróbálta együtt tartani a munkatársi gárdát: heti egy alkalommal összejövetelt tartottak HAJNAL János

109 (ő volt az intézmény gondnoka) lakásán, ahol főleg a politikai helyzet értékelésével foglalkoztak. A megszűnt MDP tagjainak zöme a nagy krízis után nem lépett be az MSZMP-be, emiatt – korabeli munkatársak visszaemlékezései szerint – a felügyeletet ellátó minisztérium jelezte VÉRTES György igazgatónak, hogy az igazgatóhelyettes PODONYI András és a volt párttitkár, SZILÁGYI János osztályvezető nem maradhat vezetői poszton, ha nem lépnek be a pártba. VÉRTES azonban kiállt két munkatársa mellett, akik végül is vezetői funkciójukat továbbra is betöltötték annak ellenére, hogy nem vállaltak az "ellenforradalom" leverése után MSZMP-tagságot. A forradalmi bizottság vezetőjét, dr. SÁRI Józsefet viszont VÉRTES akkor sem vette vissza, amikor SÁRI, aki a II. világháborúban főhadnagyként megsebesült és fél karját elvesztette, ártatlansága kiderült. A volt jogi osztályozót összetévesztették egy azonos nevű, volt horthysta ezredessel, és azzal vádolták, hogy géppisztolyt használt a szovjet csapatok ellen. Két–három havi börtön után engedték el, miután bebizonyosodott, hogy egy kézzel nem követhette el a neki tulajdonított fegyveres akciókat. Munkatársi visszaemlékezések szerint VÉRTES György igazgató SÁRI ismételt munkába állítását korábbi személyes ellentétek miatt és azért tagadta meg, mert a könyvtári kulcsok említett elvételét megbocsáthatatlannak tartotta. A két bizottsági tagnak, akik a tagság elvállalásán kívül semmilyen eseményben nem vettek részt, nem esett bántódásuk. VÉRTES 1957 májusában – csak felsőbb felszólításra – lépett vissza a pártba, különben igazgatói tisztségét fel kellett volna áldoznia. Az igazgató egyik akkori – ugyancsak névtelenségbe burkolózó – munkatársa így jellemzi a könyvtár korabeli vezetőjét, VÉRTES Györgyöt és az akkori állapotokat: Az 1956-os események után VÉRTES többször pozitív hozzáállást tanúsított. Részben józan magatartással kívülmaradt az eseményeken, mert nem vett részt semmiben, és utána sem gondolt (egy kivételtől, SÁRI Józseftől eltekintve) bosszúra. A minisztériumi fellépéssel szemben az igazgatóhelyettest és az egyik osztályvezetőt is védelmébe vette, így nem váltották le őket a vezetői beosztásból. Ő is csak úgy maradhatott igazgató, hogy – hosszabb töprengés után – 1957 májusában visszalépett a pártba. A korábbi 20 tagból kb. öten léptek vissza: a vezetők közül VÉRTES Györgyön kívül, RÁCZ Edit, az olvasószolgálati osztály vezetője. Később is kiállt több "56-os" személy mellett: felvette munkatársnak pl. VEREDY Katalint, az Országos Műszaki Könyvtár forradalmi bizottságának tagját, dr. TAKÁCS Józsefet, az Országos Széchényi Könyvtár forradalmi bizottságának elnökét és dr. HARASZTHY Gyulát, az Akadémiai Könyvtár igazgatóját, aki egyik 1956-os írásában a szovjet csapatok kivonását követelte.

A könyvtár élete 1957 közepén visszatért rendes medrébe: igyekeztek pótolni az elmaradt szerzeményezést és feldolgozást, a szolgáltatások újra megindultak. A forradalom szelleme azonban – tényleges áldozatvállalással – ebben az intézményben is tovább élt. Az előbbi munkatárs visszaemlékezése erről így számol be: A forradalom után (1957-ben és 1958-ban) – a könyvtárból körülbelül tízen – részt vettünk egy illegális segélyakcióban, amelyet a könyvtár munkatársa, ZOLNAY Vilmosné szervezett az egyik, 1956 miatt elítélt és börtönböntetését töltő, sokgyermekes író (VARGA Domokos) családjának megsegítésére. Egy jó éven át havonta odaadtuk fizetésünknek egy bizonyos részét, és ZOLNAY Vilmosné (akinek férje szintén részt vett a forradalmi eseményekben, és ezért hátrányok is érték) eljuttatta a családhoz a támogatást.

1958-tól VÉRTES különgyűjtemény-alkotási koncepciója megvalósítását tűzte ki célul. Az alapot a 164/1958. számú MM utasítás szolgáltatta, amely az Országgyűlési Könyvtárt – a politika és a jogtudomány mellett – a legújabb kor történelmének országos szakkönyvtárává mi-

110 nősítette. VÉRTES számára ez azt jelentette, hogy a könyvtár országos hálózati központi szerepkörét ki kell építeni. Ehhez – minthogy a magyar történelem része az egyetemesnek – a Tanácsköztársasági különgyűjtemény létrehozása (részletes menetét lásd a könyvtár gyűjteményeiről szóló fejezetben) a közelgő, 40 éves kerek évfordulót kihasználva, jó alapot teremtett. A hálózati funkciók és a különgyűjtemények bővítése pedig a kijelölt alapon tovább folytatódhatna. Az igazgatói koncepció érlelődése, egy hónappal a Tanácsköztársasági különgyűjtemény 1958. novemberi megnyitása előtt, a könyvtári kiadványhoz írt VÉRTESbevezetőben így követhető (l. M.3.4.): A könyvtár "mint a legújabbkor (1917-től) történelmének országos hálózati központja, megtette az első – talán nem is kis – lépését azon az úton, amely kötelezettségének megfelelően a magyar könyvtárhálózatok kiépítése terén az Országgyűlési Könyvtárra hárul. Soron következik majd a nagy Októberi Szocialista Forradalom időpontjától az 1918-as magyar polgári demokratikus forradalom időpontjáig (1918. október 31.) megjelent magyar történelem szakhoz tartozó anyag lelőhelyi kiegészítése teljességgel és e korszak egyetemes történelme anyagának lelőhelyi – külföldi viszonylatban is – kiegészítése viszonylagos teljességgel. Ezek után következhetik majd, hasonló módon a kiegészítés 1918. október 31-től 1919. március 21-ig. Mindezek elkészülte után lehet hozzákezdeni – szakaszokra bontva – a kétésfél évtizedes fasiszta korszak (1919. augusztus 2-től hazánk felszabadulásáig) történelmi forrás anyaga hálózatközponti címtárának felállításához. A Magyar Tanácsköztársaság Különgyűjtemény tehát egyúttal az első lépcső az Országgyűlési Könyvtár tudományos távlati tervében a legújabbkor történelmének szakterületén..."

Az 1958-as művelődési miniszteri utasítás megjelenése után – amely először deklarálta, hogy az Országgyűlési Könyvtár a politika, a jog és a legújabb kori egyetemes történelem országos tudományos szakkönyvtáraként alapkönyvtári funkciókat teljesít – VÉRTES átszervezéseket hajtott végre. Ekkor hozta létre a szaktudományi részleget történettudományi és jogtudományi csoporttal. Politikatudományi csoportot azért nem alakított, mert – s ez a Művelődésügyi Minisztérium könyvtári osztályához írt, a hármas főgyűjtőkört bevezető utasítást véleményező leveléből egyértelműen kitűnik – nem értett egyet a politikai alapkönyvtári funkció kinyilvánításával. VÉRTES szerint a magyar politikai szakirodalmat szinte minden könyvtár gyűjti, az Országgyűlési Könyvtárnak tehát csak a nemzetközi kérdések, a külpolitika témakört kellene gyűjtenie. Ehhez szervesen kapcsolódik az ENSZ letéti könyvtári funkció már elkezdett kiépítése. VÉRTES azt remélte, hogy a legközelebbi gyűjtőköri módosítás majd az ő elképzelése szerint történik. Az 1968-as gyűjtőköri kódex ezt látszik igazolni, mert a politika a felsorolásból formailag ténylegesen kimaradt, anélkül, hogy a lényegen változtatott volna. 1962-ben "Az Országgyűlési Könyvtár tíz éve" című cikkben (Könyvtáros, 1962. 6. sz.), amelynek alapanyagát VÉRTES szolgáltatta a szerkesztőségnek, nem véletlenül olvasható így és ilyen sorrendben a gyűjtőkörök felsorolása: "A könyvtár a legújabbkori történettudomány, a jogtudományok és a nemzetközi kérdések országos szakkönyvtára." A könyvtár tehát külön politikai csoportot nem hozott létre, s az akkoriban megjelent kiadványok is – az előbbi koncepcióhoz szervesen illeszkedve – a történelmi és a jogi funkciót erősítették. A történelmi csoport feladata a két parlamenti különgyűjtemény kialakítása előkészítő munkálatainak az elvégzése, a már korábban létrejött Tanácsköztársasági gyűjteménnyel kapcsolatos teendők ellátása, valamint a történelmi gyűjtőkörrel összefüggő hálózati központ megszervezésének munkálatai: együttműködés a kapcsolódó könyvtárakkal, lelőhelyjegyzékek összeállítása, kiadványok készítése új történelmi szerzeményekről, a külföldön megjelent legújabb kori történeti munkákról, a történészek kataszterének – a kutatási témák személyre szóló – összeállítása, szakmai segítségnyújtás vidéki történelemtanároknak, a helytörténeti

111 kutatást segítő segédeszközök, könyvjegyzékek, bibliográfiák készítése stb. A kooperációs kísérletekbe kezdetben több történelmi gyűjtőkörű könyvtár bekapcsolódott: így a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézete, az MSZMP Párttörténeti Intézet Könyvtára, a Hadtörténeti Könyvtár és a különböző történelmi tanszéki könyvtárak. Ezek bevonása a terv szerint hálózati központként működő Országgyűlési Könyvtár égisze alá – a kezdeti lelkesedést a tényleges érdekellentéteken alapuló, egyre csökkenő érdeklődés kísérte – nem járt sikerrel. Csak részeredmények születtek. A jogi csoport is a hálózati központi funkció kialakításáért szorgoskodott. 1961-ben a Könyvtáros című folyóirat 10. számában (640. p.) az e szakterületen folytatott erőfeszítésekről így tudósított: ... az Országgyűlési Könyvtár "szakhálózati munkájának fejlesztése érdekében új szolgáltatást vezetett be... Külön betűrendes, szakrendi és országok szerinti katalógusban tárja fel a jelentősebb kurrens jogtudományi irodalmat, a legújabb külföldi jogszabályi rendezést és a szakmai fordításokat. A könyvtár ezt a szolgáltatását is kooperációs alapon készítette el".

Az alábbi tevékenységi körök kialakítása is erről tanúskodik: A könyvtár 1962 májusában állította fel a magyar jogszabályok katalógusát (kibocsátó szerv és szakrend szerint), valamint 1963. január 1-jétől a hazai jogi cikkek katalógusát. Ezekben az években kezdte nyilvántartani az intézmény 11, jogi anyagot is gyűjtő könyvtár külföldi jogi szaklapjait, amit felhasznált a "Külföldi szakfolyóiratok a jogtudományok hálózati könyvtáraiban" című, rendszeresen megjelenő lelőhely-jegyzék kiadásához is. A hálózati központi feladatkörbe tartozott az is, hogy a könyvtár elkészítette a jogászok kataszterét. A jogi kutatók kutatási területeinek ismeretében egyéni értesítéseket tudott küldeni a beérkező és kinek-kinek a témájához kapcsolódó, új külföldi szakkönyvekről. A helyszíni segítségnyújtás fejlesztése érdekében pedig szakreferensi szolgálatot vezetett be. Az országban a leggazdagabb jogtudományi dokumentumbázist birtokló közgyűjtemény a többi jogi gyűjtőkörű könyvtárral is igyekezett fejleszteni együttműködését: egyeztette a külföldi megrendeléseket, kiadványokat szerkesztett ezek segítésére. "Az Országgyűlési Könyvtár tíz éve" című, már idézett cikk a hálózati központ megszervezéséről csaknem befejezett tényként így írt: "... szakmai hálózati központtá vált az Országgyűlési Könyvtár abban a tekintetben, hogy módszertani tanácsadást nyújt a jogi szakhálózathoz önként csatlakozó olyan könyvtárak számára, amelyek különben nem tartoznak semmiféle hálózathoz. Ilyenek pl. az Igazságügyi Minisztérium, a Legfőbb Ügyészség, a Legfelsőbb Bíróság Könyvtára. De együttműködést folytat a más hálózatokba tartozó jogi szakkönyvtárakkal is, pl. a Magyar Tudományos Akadémia Állam- és Jogtudományi Intézetének könyvtárával." (Könyvtáros, 1961. 10. sz. 640. p.)

Az egyeztetési értekezleteken később részt vettek még: az Egyetemi Könyvtár, az Államés Jogtudományi Kar Könyvtára, a Pécsi Egyetemi Könyvtár, a Szegedi Egyetemi Könyvtár, az Országos Kriminalisztikai Intézet Könyvtára. Az eltérő funkciók és a különböző érdekek miatt azonban igazi, tartalmi együttműködés nem alakult ki: az Országgyűlési Könyvtár hálózati központi szerepe – számos pozitív intézkedés bevezetése ellenére – csak formális volt. A jogtudományi hálózati központ erősítését hivatott segíteni a Minisztertanács Tanácsszervek Osztálya és az Országgyűlési Könyvtár között 1962 nyarán kötött megállapodás, amelynek értelmében "a könyvtár mint szaktudományi hálózati központ" segíti "a tanácsappa-

112 rátus munkájának színvonal-emelése érdekében" létrehozandó hivatali szakkönyvtárak szervezését és szakkönyvekkel való ellátását. Dr. TAKÁCS József a szaktudományi jogi csoportvezető (majd hamarosan a szaktudományi osztály vezetője) még ugyanabban az évben körvonalazta a hivatali könyvtárak megszervezésének módját és feladatait (Tanácsok Lapja, 1962. okt. 18. 6. p.). Az 1970-es évek közepéig azonban jelentős eredmény – a szükséges feltételek és a helyi tanácsi aktivitás hiánya miatt – ezen a területen sem született. A VÉRTES által harmadik gyűjtőkörnek tartott területen is indult kezdeményezés 1960– 1961 táján: "A szakkönyvtári funkciót újabban a nemzetközi kérdések irodalmának feltárása terén fejleszti erőteljesen a könyvtár." (Könyvtáros 1962. 6. sz. 325. p.)

Ehhez az akkor már létrejött ENSZ letéti gyűjtemény, a szervezés alatt álló Nemzetközi szervezetek kiadványainak gyűjteménye és a Magyar Távirati Irodával kötött megállapodás adott kereteket. VÉRTES 1960. június 30-án írt levelet az MTI vezérigazgatójának, BARCS Sándornak, és kölcsönös előnyökön alapuló együttműködést ajánlott fel: "Felmerül a ... kérdés, vajon az Országgyűlési Könyvtár gazdag anyagát nem használhatná-e fel az MTI megfelelő kooperáció kialakításával, ami kölcsönösen lényeges nyugati valutamegtakarítást eredményezhetne. Másrész feleslegesnek látszik az Országgyűlési Könyvtárban politikai és különösen külpolitikai vonatkozásban anyagfeltáró dokumentációs munkát végezni, hiszen az MTI nagyszabásúan fejt ki ilyen tevékenységet." (OK Irattár,1960. június hó.)

VÉRTES még 1960-ban látogatást tett az MTI-ben, és tárgyalásokat folytatott BARCS Sándorral, aki megbízta GALLYAS Ferencet, az MTI Külpolitikai dokumentációjának vezetőjét, hogy a szükséges előkészítő munkálatokat az Országgyűlési Könyvtárral (melyet dr. TAKÁCS József képviselt) végezze el. Az 1961-ben megkötött együttműködési megállapodás az alábbi lényegesebb pontokat tartalmazta: – Az MTI a Cikkek a Nemzetközi Sajtóból című kiadványában rendszeresen és díjmentesen közli a könyvtár bizalmas politikai és legújabb kori történelmi, külföldi könyveinek jegyzékét. – A könyvtár soron kívül kölcsönöz az MTI-nek külföldi könyveket és folyóiratokat a C bizalmas kiadvány készítéséhez. – Összehangolják a külföldi napilapok és folyóiratok megrendelését. – Az MTI a neki járó lapokat feldolgozás után átadja az Országgyűlési Könyvtár állományába. – Az MTI munkatársai – könyvtári díjazás ellenében – elkészítik az általuk szemlézett lapok külpolitikai cikkeinek jegyzékét. – Közösen jelentetik meg a Külpolitikai Dokumentációs Füzetek című sorozatot és egyéb kiadványokat. A két intézmény együttműködésének keretében VÉRTES szerkesztésében jelent meg Az ENSZ-ről című könyv 1961-ben, valamint a Külpolitikai Dokumentációs Füzetek sorozat, négy közös kiadvánnyal: 1961-ben 1. Algéria., 2. A német kérdés., 1962-ben 3. Kuba., 4. Laosz.

113 Ugyancsak 1962-ben látott napvilágot "Az űrjogról" című közös kiadvány. Az intenzív együttműködés két–három évig tartott, de a könyvtár a későbbiekben is szolgáltatott anyagot a Cikkek a Nemzetközi Sajtóból című MTI-kiadvány számára. 1967-ben jelent meg az utolsó közös könyvecske A Nagy Októberi Szocialista Forradalom a kapitalista sajtó tükrében címmel. A hálózati központtal és a különgyűjteményekkel kapcsolatos elképzeléseket az idő, illetve VÉRTES azon tulajdonsága, hogy szeretett új ügybe kezdeni, s a korábbi (számára már kevésbé fontos) koncepció, illetve feladat befejezéséhez nem volt elegendő kitartása, elsodorta. 1960-ban, az ENSZ letéti gyűjtemény megszervezésekor (részletesen a könyvtár gyűjteményeiről szóló fejezetben olvashatunk róla) a korábbi elgondolásokról már szó sem esik, a régiek helyébe újabbak léptek. VÉRTES közvetlenül az ENSZ-különgyűjtemény után akarta felállítani a Nemzetközi Szervezetek Kiadványainak Gyűjteményét. Erről a Magyar Könyvszemle 1960. 4. számában (444. p.) is olvashatunk: "Az Országgyűlési Könyvtár célul tűzte ki a különféle nemzetközi hivatalos, politikai, társadalmi, kulturális, tudományos és egyéb szervezetek anyagának gyűjtését, feldolgozását, feltárását. Ennek a munkának első és egyik legjelentősebb állomása az ENSZ kiadványait és okmányait feltáró különgyűjtemény kialakítása."

A mindenféle magyar tagságú szervezet dokumentumaiból szervezendő nemzetközi gyűjtemény funkcióit egy ideig névlegesen az ENSZ letéti gyűjtemény látta el, mintha ténylegesen is kialakították volna a Nemzetközi Szervezetek Kiadványainak Gyűjteményét. E gyűjtemény valójában sohasem jött létre. 1962-ben a magyar és a külföldi parlamenti különgyűjtemények létesítése miatt a korábbi történelmi és nemzetközi gyűjteményekre vonatkozó elhatározások háttérbe szorultak. A könyvtár egyik 50-es évekbeli munkatársa, aki nevének közléséhez nem járult hozzá, így emlékszik a különgyűjtemények kialakításának eseményeire: A különgyűjtemények szervező munkájába VÉRTES valóban aktívan belekapcsolódott: abban az időszakban már úgy gondolta, hogy ha irodalmi tevékenységéért nem, akkor könyvtárvezetői munkásságáért fog Kossuth-díjat kapni. Mivel fellángoló típusú, szalmaláng ember volt, sokmindenbe belefogott, aztán abbahagyta. A Tanácsköztársasági gyűjtemény avatásakor (1958. november 20.) tett ígéreteket nem teljesítette, a tervezett intézkedések elmaradtak. Az ENSZ-gyűjtemény felállítása (1960) után ugyanez történt. Az 1962-ben létrehozott parlamenti különgyűjtemények belső feltárása, feldolgozása a nagy beharangozás ellenére sem valósult meg. A 60-as évek végén is több különgyűjtemény kialakításába (Történelmi gyűjtemény, Memoár gyűjtemény stb.) belekezdett, de nem lett belőlük semmi.

VÉRTES a 60-as évek második felében is több különgyűjtemény létesítését tervezte: – a Nagy októberi szocialista forradalom dokumentumainak gyűjteményét (az 50. évfordulóra szerveztek is egy bemutatót a témára vonatkozó kiadványokból, erről a Könyvtári Figyelő közli VÉRTES elgondolásait az 1967. évi 3. számban, 147–150. p.); – 1967–1968-ban a parlamenti különgyűjteményekhez kapcsolva a Törvények különgyűjteményét, amely a magyar és külföldi törvények, rendeletek és egyéb jogszabályok anyagát tartalmazta országok szerinti bontásban. A 70-es évek közepén az új igazgató idején e szoba örökségének felhasználásából született az ún. Jogi olvasóterem (a Jogi kutatószoba), de csak néhány évig tárolta a – többnyire szabadlapos – törvénygyűjteményeket; – a Történelmi különgyűjteményt (ennek termeit ki is alakították a 60-as évek végén, és olvasótermet is berendeztek a Magyar Országgyűlések Írásai Gyűjtemény áthelyezésével egyidőben), amelynek szervezését – némi szünet után – az új igazgató, VÁLYI Gábor 1972-ben állította le, s a termeket más célra alakíttatta át;

114 – a Memoárok gyűjteményét (felállításának előkészítéséhez a szerzeményezési csoport éveken át különválasztotta a beérkező, ilyen jellegű új műveket); – a Felszabadulási gyűjteményt (szervezését – olvasóteremmel együtt – 1970-ben a 25. évfordulón jelentették be a sajtónak). Ezek tényleges létrehozására már nem került sor (a szervezésben a legtovább a Törvények gyűjteménye jutott, amelyet egy időben a parlamenti gyűjteményekkel összevont néven kezdtek a jelentésekben emlegetni, és rövid ideig működött is). Annak, hogy több különgyűjtemény kialakítása ténylegesen nem történt meg, valószínűleg több oka volt. Egyrészt az igazgatóban a kezdeti fellángolás fokozatosan lanyhult: ez természetéből és idős korával összefüggő elfáradásából is következhetett. Másrészt ebben az időszakban a könyvtár vezetője és beosztottai közötti viszony, a munkahelyi légkör annyira megromlott, hogy érdemi, kölcsönös együttműködést feltételező, új feladatokat igen nehéz volt megszervezni, megoldani. A 60-as évek második felében ugyanis – egyes korabeli munkatársak visszaemlékezése szerint – a könyvtár dolgozói és a középvezetők panaszai miatt egymást érték a szakmai és a szakszervezeti vizsgálatok. Az egyiket a Művelődésügyi Minisztérium könyvtári osztályának felkérésére PAJKOSSY György vezette az Országos Széchényi Könyvtárból, egy másikat CSŰRY István, a Debreceni Egyetemi Könyvtár igazgatója. Mindegyik megállapította a VÉRTES Györggyel szembenállók igazát, az igazgató szakmai és vezetői alkalmatlanságát, elmarasztalták módszereit. A pártközpont viszont, amelyhez az Országgyűlési Könyvtár – a legfőbb vezető szintjén – káderkérdésekben tartozott, NEMES Dezső és GÁSPÁR Sándor vezetésével megvédte és meghagyta őt az igazgatói székben. VÉRTES a felsőbb párttámogatás révén a különböző szakszervezeti vizsgálatok után is vezetői helyén tudott maradni annak ellenére, hogy akkoriban már a könyvtári pártszervezet, a szakszervezet és a szakmai vezetés (az igazgatóhelyettessel és az osztályvezetőkkel együtt) egységesen lépett fel a 70. életéve felé közeledő igazgató nyugdíjaztatásának elérése érdekében. VÉRTES nyugdíjba vonulásának közvetlen előzményét újra az igazgató egyik legjobban informált (névtelenségben maradó) munkatársának visszaemlékezésére támaszkodva ismertetjük: 1970 végén 1971 elején a könyvtár egyik munkatársa levelet írt ACZÉL Györgyhöz (a 60-as évek végétől ő volt a kulturális KB-titkár, és tudtuk, hogy nincs jó véleménye VÉRTES Györgyről). A levél másolatát megkapta a KB Kulturális osztálya és a Művelődésügyi Minisztérium könyvtári osztálya is – ez utóbbi szintén a könyvtár mellett állt az igazgatóval szemben. A levél VÉRTES azonnali nyugdíjaztatását kérte a könyvtár nevében. Két hét múlva közölték az igazgatóval, hogy azonnali hatállyal nyugdíjba küldik. VÉRTES nem hagyta annyiban, ismét NEMES Dezsőt kereste fel, akinek közbenjárására még egy fél évig – 70 éves koráig – maradhatott az igazgatói székben. Körülbelül 2 hónap múlva megérkezett az utód, VÁLYI Gábor, 1971. július 1-jén. VÉRTES már nem szólt bele semmibe, de a felelősséget az intézményért még ő viselte. 1972. január 1-jén ténylegesen is nyugdíjba vonult.

115 A könyvtár belső szervezetének és létszámának alakulása 1952 decemberében a következő munkatársak dolgoztak a könyvtárban: VÉRTES György LAKATOS Éva PODONYI András KŐVÁRI Ilona TOMBOR Tibor MARÓTI Mihály BALÁZS Sándor BUZÁS István SZILÁGYI János PODRÁCZKY Kálmán BAJÁKY Elemér FÜRCHT Istvánné MURÁNYI József STELLY Magdolna SIMON Mária VASAS István CSENDES Katalin HAJNAL János FARAGÓ Pálné KUSZI Pál BEÉR Endréné SZENDE Dezsőné GERGELY Zsuzsa. (OK Irattár, 1952. december hó.) A 23 főből hármat (TOMBOR Tibort, BALÁZS Sándort és LAKATOS Évát) december 31-én elküldtek, és hamarosan 9 új munkaerőt vettek fel. A könyvtár létszáma az Országgyűlés-Elnöki Tanácstól a Népművelési Minisztérium felügyelete alá helyezésekor, 1953. január 1-jén így ténylegesen 29-re nőtt. Az 1952–1953-as nyilvánossá válás után még nem volt szervezeti tagolódás, csak különböző munkaterületek. VÉRTES irányította a szerzeményezést, PODONYI (1954. január 1jétől osztályvezetői besorolással) a feldolgozást, SZILÁGYI János az olvasószolgálatot. 1954. január 1-jén – a részfoglalkozásúakat, takarítónőket is beszámítva – a teljes létszám az alábbi 36 fő (1953-ban SIMON Mária könyvtáros áthelyezéssel, KOVÁCS Istvánné hivatalsegéd kilépéssel és SZENDE Dezsőné könyvtári főmunkaerő "átszervezés következtében" távozott): 1. VÉRTES György 2. PODONYI András 3. BAJÁKY Elemér 4. KARDOS Ferenc 5. BAKÓ József 6. SZILÁGYI János 7. MURÁNYI József 8. SÁRI József 9. RÁCZ Edit liográfiakészítés 10. BERZA Lászlóné irat11. BEER Endréné 12. ZOLNAY Vilmosné 13. FARAGÓ Pálné

igazgató osztályvezetőként VÉRTES helyettese gazdasági előadó besorolásban a könyvtár gazdasági vezetője könyvkötő, műhelyvezető tájékoztató szolgálat tájékoztató szolgálat, osztályozás, bibliográfiakészítés (besorolása szerint nem, de ténylegesen ő is vezet és irányít) osztályozó, szakkatalógus szerkesztése osztályozó, szakkatalógus szerkesztése tájékoztató szolgálat, kézikönyvtár fejlesztése, bibosztályozó, betűrendes katalógus szerkesztése, folyókatalógus szerkesztése szerzeményezés, címleírás ellenőrzése tájékoztató szolgálat, folyóirat-katalógus szerkesztése szerzeményezés, orosz nyelvű csere feldolgozása

116 14. CSENDES Katalin 15. PINTÉR Lászlóné 16. HORVÁTH Sándorné 17. GERGELY Zsuzsa 18. LACZHÁZY Judit 19. HORVÁTH Gyuláné 20. KISS Ferenc 21. SEDIÁNSZKY János 22. BUZÁS István 23. MARÓTI Mihály 24. KUSZI Pál 25. HAJNAL János 26. KŐVÁRI Ilona 27. KELEMEN Ferenc 28. FÜRCHT Istvánné vábbító 29. VASAS István 30. RÓKA Mihályné 31. PODRÁCZKY Kálmán 32. PÁLVÖLGYI Józsefné 33. VÁRSZEGI Ferencné 34. CSAPÓ Ferencné 35. VÁCZY Györgyné 36. MOLNÁR Jánosné (OK Irattár, 1954. január hó.)

állománynapló vezetése, stencilellenőrzés periodika-nyilvántartás vezetése címleírás, stencilgépelés tájékoztató szolgálat, kölcsönzés címleírás, stencilgépelés titkárnő osztályozás, betűrendes katalógus szerkesztése osztályozás, betűrendes katalógus szerkesztése könyvraktár vezetője folyóiratraktár vezetője raktári szolgálat és szerelő munka pénztárkezelő, raktári szolgálat olvasótermi felügyelő olvasói ellenőr és sokszorosító ruhatárkezelő és olvasótermi könyv- és folyóirat- toolvasótermi könyv- és folyóirat-továbbító és kézbesítő olvasótermi felügyelő ruhatárkezelő és portás olvasói ellenőr és sokszorosító olvasótermi felügyelő takarítónő takarítónő takarítónő

1955-ben, a könyvtár szakmai felülvizsgálatának elmarasztaló véleménye után – amely a hiányosságokat szervezeti okokkal is alátámasztotta – két osztály jött létre. Ekkor alakult ki a szerzeményezési és feldolgozási osztály, amelynek vezetője az olvasószolgálatról áthelyezett SZILÁGYI János lett. RÁCZ Editet pedig osztályvezető-helyettesként az olvasószolgálati osztály vezetőjévé nevezték ki. PODONYI ekkor kapta meg hivatalosan is az igazgatóhelyettesi besorolást, addig papíron egyedül volt osztályvezető (osztály nélkül), de VÉRTES Györgyöt már addig is, mint rangban második, ő helyettesítette. 1955-től a vezető helyetteseként főleg gazdasági és műszaki jellegű feladatokkal foglalkozott.

117 A könyvtár belső szervezete 1955-ben tehát az alábbiak szerint épült ki: I. Olvasószolgálati osztály (16 fő) Osztályvezető: RÁCZ Edit. 1. Tájékoztatási csoport (4 fő) Feladata: felvilágosítás, tájékoztatás, beiratkozás, kölcsönzés, kézikönyvtárak kezelése, kiállítások szervezése, propaganda, könyvtárfejlesztési feladatok (pl. bibliográfiai összeállítás, üzemi könyvtárak patronálása, tudományos munka végzése) 2. Olvasótermi és ellenőrzési csoport (6 fő) Tevékenysége: olvasótermi felügyelet ellátása, stencilezés, kézbesítés, különböző szerelési munkák végzése 3. Raktári csoport (4 fő) Feladata: a beérkező új könyvek, sajtótermékek elhelyezése, rendbentartása, az olvasói kérések teljesítése, a dokumentumok kiadása, visszaosztása 4. Kapus és ruhatári csoport (2 fő, + csúcsforgalmi időben egy kisegítő)

II. Szerzeményezési és feldolgozási osztály (11 fő) Osztályvezető: SZILÁGYI János 1. Szerzeményezés (2 fő) Feladata: könyv- és folyóiratgyarapítás, kötészeti előkészítés 2. Feldolgozás (9 fő) Feladata: könyvek és folyóiratok címfelvétele, osztályozása, katalógusszerkesztése, könyvtárfejlesztés (pl. állományellenőrzés, katalógusfejesztés, tudományos munka végzése) III. Igazgatás (9 fő) E területhez tartozott a vezetési, szervezési, irányítási, ellenőrzési, ügykezelési, költségvetési, gazdálkodási, munkaügyi feladatok ellátása, kötészeti munkák és a takarítás. (OK Irattár, 1955.) 1956 nyarán VÉRTES a feldolgozási osztályon két csoportot hozott létre: a szerzeményezési csoportot BEER Endréné és a katalogizálási csoportot CSENDES Katalin vezetésével. Tájékoztató csoportvezetővé ZOLNAY Vilmosnét nevezte ki az olvasószolgálati osztályon

118 belül. Emellett a szervezeti tagolódáson kívül az igazgató a könyvtár tudományos dolgozóit – egy 1956. július 31-én a felügyeleti szervnek írt feljegyzés alapján – a gyűjtőkör szempontjai szerint 4 tudományos osztályba sorolta: 1. Politika osztályvezető: RÁCZ Edit közreműködnek: ZOLNAY Vilmosné, PINTÉR Lászlóné, GERGELY Zsuzsa 2. Történelem osztályvezető: MURÁNYI József közgazdaságtan: FARAGÓ Pálné irodalom: SZILÁGYI János közreműködnek: SEDIÁNSZKY János, PETROVAY Istvánné, LACZHÁZY Judit 3. Jog és államigazgatás osztályvezető: dr. PODONYI András közreműködik: dr. SÁRI József 4. Könyvtárügyi osztály osztályvezető: BEER Endréné közreműködnek: CSENDES Katalin, dr. BERZA Lászlóné, KISS Ferenc (OK Irattár, 1956. július hó.) 1957-ben a forradalmi események után a könyvtár létszáma – takarékossági intézkedés következtében – 37 főről 34-re csökkent. A megszervezett különgyűjtemények kezdetben a feldolgozási osztályhoz tartoztak. VÉRTES 1960-ban – egy akkori munkatárs emlékezése szerint: miután összeveszett a feldolgozási osztály vezetőjével – leválasztotta a feldolgozásról a szerzeményezést, amely ZOLNAY Vilmosné vezetésével önálló csoport lett. A különgyűjtemények az új, hálózati központi szerepkör kiépítésével összefüggésben – az ENSZ-gyűjtemény kivételével, amely közvetlenül VÉRTES irányítása alatt, de az olvasószolgálat osztályvezető-helyettese kezelésében működött – a szaktudományi csoporthoz kerültek. Ezen belül a történelmi csoport vezetője MURÁNYI József, a jogié dr. TAKÁCS József volt. Utóbbi nemsokára a csoportból megszervezett szaktudományi osztály vezetőjévé lépett elő. Ebben az időben nevezték ki BAJÁKY Elemért gazdasági igazgatóvá. 1962-ben a könyvtári létszám 36 volt (ebből 34 a főfoglalkozású, 2 a mellékfoglakozásúak száma), a következő évben jelentősen emelkedett: az 1963-as évi jelentés 43 főfoglalkozású és 8 egyéb dolgozót említ. 1964-ben az 50-es létszámból viszont 41 a főfoglalkozású munkatárs. Az 1965-ös Szervezeti és működési szabályzat szerint – ekkor már dr. TAKÁCS József szaktudományi osztályvezető kilépett – az intézmény szervezeti felépítése a következő:

119

a)

Igazgatóság (szakmai–gazdasági vezetés, gondnoki feladatkör, kötészeti és másolóüzem) A három vezető: VÉRTES György igazgató dr. PODONYI András igazgatóhelyettes BAJÁKY Elemér gazdasági igazgató

b)

Szerzeményezési csoport (vezetője: ZOLNAY Vilmosné)

c)

Feldolgozási osztály (vezetője: dr. SZILÁGYI János)

d)

Olvasószolgálati osztály (vezetője: RÁCZ Edit, helyettese: VEREDY Katalin)

e)

Szaktudományi osztály (vezetője: MURÁNYI József osztályvezető-helyettes, csoportvezető: CSENDES Katalin) (OK Irattár, 1965.) A könyvtár dolgozóinak száma változatlanul 50 (42 főfoglalkozású és 8 egyéb).1971 elején, a könyvtár első évszázadának lezárásakor, a létszám a takarítószemélyzettel együtt 50 felett volt (ebből 43 nyolcórás főfoglalkozású). A szervezeti tagolódás – a vezetők és a beosztott dolgozók felsorolásával – a következő: Igazgatás: igazgató titkárnő igazgatóhelyettes gazdasági igazgató gondnok

VÉRTES György BARÁTH Sándorné dr. PODONYI András BAJÁKY Elemér VASAS István (az ő irányítása alatt működött a takarító személyzet)

Szerzeményezési csoport ZOLNAY Vilmosné SETÉNYI Mátyásné GÖNDÖS Gáborné KELEMEN Györgyné TÓTH Istvánné

csoportvezető

Feldolgozási osztály dr. SZILÁGYI János dr. CSENDES Katalin FRANCSICS Gyuláné ZACHARA Magda CZÉKMÁNY Márta TÖRÖK Imréné KALMÁR Gáborné

osztályvezető osztályvezető-helyettes

120 Olvasószolgálati osztály RÁCZ Edit dr. BALÁZSNÉ VEREDY Katalin

osztályvezető osztályvezető-helyettes

Tájékoztató szolgálat: VALCZ Lászlóné STEINERT Ágota LÉNÁRT Tiborné Olvasótermi szolgálat: MÉSZÁROS Jánosné PÁLVÖLGYI Józsefné MAJOR Vera (1 munkatárs nevét nem sikerült megállapítani.) Raktári szolgálat: MARÓTI Mihály ÁRPÁSI Károlyné FARKAS Józsefné TÓTH László Eligazító: BÁNSÁGI Lászlóné JÁRAY Jenőné Ruhatár: PÁLINKÁS Józsefné HORVÁTH Istvánné Szaktudományi osztály MURÁNYI József BOCK Györgyné CZIGÁNY Edit dr. SZABÓ KATALIN DUBAY Györgyné ENSZ-letéti gyűjtemény: dr. BALKAY Bálintné

mb. osztályvezető

121 Kötészeti üzem: KARDOS Ferenc FÖLDES Józsefné Másolóüzem: KOZÁR Lászlóné RAFFAY István