2010.március. Nagy Erika: Zsákutca. Zöld Zöld rovat rovat

2010.március

AATTaavvasz dícsére asz dícsérete te

Józanság és D elírium Beszélgetés Eve Rigel ír ónıvel

Nagy Erika: Zsákutca

A kutyam entésrıl Balogh A nikó színészn ıvel

Zöld Zöldrovat rovat––

Bloemblad Bloembladaatavaszi tavaszivirágokról virágokról

PENNA magazin PENNA magazin

2010.március 2010.március

– gondolatok a kikeletrıl –

Forgatom a számban a szót: tavasz… Mit is jelent valójában? Nincs ember talán ezen a megnyomorodott planétán, aki ne arra gondolna, hogy a tél diktatúrája alatt sínylıdı természet ilyenkor végre megtalálja önállóságát és szabadságát. Végre lerázza magáról a fagy zsarnokságát és öntudatára ébred. Évelı lázadás, újra és újra visszatérı szabadságharc veszi kezdetét a természetben, a legapróbb főszáltól a terebélyes kocsányos tölgyesekig… A kód, amit az Ismeretlen beléjük (belénk) ültetett, pontosan és tévedhetetlenül indítja el az örökké visszatérı folyamatot… A tavasz az új élet kezdete, tudjuk. Meleg. Fény. Mosoly. Szerelem. Létezés. Lehetıség. Így érezzük. Ekkor van erınk nemcsak egy igazi nagytakarításhoz, de talán az életünk megjobbításához is. A legnagyobb változások mindig ilyenkor történnek, gondoljunk csak a márciusi forradalomra. A legtöbb gyermek ilyenkor születik. Ilyenkor cseréljük ki a ruhatárunkat. Többet találkozunk egymással ilyenkor, több idınk adódik egy kis eszmecserére, több programra mondunk igent. Csak egy példa: a minden évi Tavaszi Fesztivál, melynek eseményeit szívbıl ajánlom mindenki figyelmébe ezúttal is, számomra nemcsak a kulturális események felsorakoztatásának örömét jelenti, hanem azt is, hogy ezek a programok összeköthetık a kikelet könnyedségével, a nagykabát sutba dobásával, a sétákkal két program között, a szabadtéri rendezvényekkel, mosolygós bámészkodással.

Valami titokzatos delej rejtızik a tavaszban. Amíg egy téli napon kimondott küzdelem a munkából hazajutni, és még vacsorát is készíteni, addig kikeletkor ez egyszerően örömteli program. A fagyok utáni talaj természetes szaga, a rügyezı, zöldellı fák, virágzó bokrok látványa és illata, a gyermekek kacaja, a hölgyek egyre kívánatosabb mosolya mind-mind impulzus az érkezı kikeletrıl. Igazi felüdülés a testnek, öröm a léleknek. Szeretem a tavaszt, a felhıkbıl egyre elszántabban elıtörı napsugarakat, bár igazából a nyár nıtt a szívemhez. Nem érthetetlen ez, hiszen e két évszak találkozásánál, májusban születtem. És hiszek abban, hogy ez az idıszak alkotói erıt, gyıztes energiákat rejt magában. Megújulást testben, lélekben, értelemben. Egyénileg, és remélem, közösségileg. És nagyon remélem, akár társadalmilag is…

mansfield mansfieldjegyzete jegyzete



Ahogy az Elhagyott szoba esetében is ügyesen kacsintgatott hol Hitchcock Psychója, hol Joel Schumacher 8 milliméterje felé, úgy A szállítmányban is érezhetı a fıhajtás a nagy elıdök, fıleg Quentin Tarantino elıtt. (Érdemes egyébként megjegyeznünk, hogy az operatır ugyanaz az Andrzej Sekula, aki a mára kultfilmekké vált Kutyaszorítóban és Ponyvaregény c. Tarantino-mőveket is lencsevégre kapta.) Említésre méltó a szereplık névsora is, illetve az adott színészek rendhagyó szerepeltetése. Antal Nimród ugyanis ügyesen alkalmazta azt a többek közt Alfred Hitchcock és Sergio Leone által is kedvelt húzást, mely szerint az átlag filmnézı számára szokatlan bırbe bújtat ismert színészeket. Ez nagyszerően be is vált: Matt Dillon, Laurence Fishbourne vagy Jean Reno valóban pozitív hısöket szoktak alakítani, így aztán A szállítmányban még ütısebben, még élvezetesebben hat, ahogy hirtelen átvedlenek kigúvadt szemő állatokká. Antal Nimródnak ezúttal sincs miért szégyenkeznie, hiszen A szállítmány a maga mőfaji és egyéb korlátai ellenére egy nagyon jól megkomponált darab lett. Igazság szerint kissé alulértékeltnek is tartjuk, bár azért akad még pár kritikus, aki elismerıen szólt róla. Lassan érkezik hazánkfia következı dobása, a Robert Rodriguez produceri felügyelete alatt készült Predators, de aztán szívesen látnánk már egy újabb szerzıi filmet is. Ha a rendezı Amerikában is megcsinálja azt, amit Magyarországon a Kontrollal tett le az asztalra, akkor aztán mind vállon veregethetjük egymást. İ lesz a mi faszagyerekünk – még jobban, mint amennyire most az.

sszzéélelessvváásszzon on Végre hozzánk is megérkezett Antal Nimród legújabb nagyjátékfilmje, A szállítmány. Az ismert hollywoodi arcokkal forgatott filmen még érezhetı, hogy nem szerzıi alkotás, hanem megrendelésre készült közönségfilm, ennek megfelelıen pedig csak egy erıs közepest tudott felmutatni mind a kasszáknál, mind a kritikusok zömének szemében. A kevesebb, mint másfél órás alkotáson viszont azt is érezzük, hogy Antal Nimród valóban igyekezett, és a gyérnek mondható nyersanyagból kihozta, amit csak lehetett. A szállítmány ügyesen sorakoztatja fel az akciófilmek és a thrillerek legjobb jeleit, az pedig kifejezetten sokat dob az egészen, hogy a szereplık közelrıl sem hısök: mind egy szálig szürke, megkeseredett, kikopott figurák, akik azt hiszik, életük buliját készülnek végrehajtani. Tulajdonképpen egy rakás (pontosabban két páncélkocsira való) tökös lúzer szállít még több pénzt nap mint nap, hogy aztán este együtt dumáljanak és sörözzenek a biliárdasztal körül. Aztán eljön az a nap, amelyikbıl csak kettı van egy évben (árulja el nekünk a feltőnıen borostás Matt Dillon), azaz amikor igazán nagy lóvét – pontosan 42 millió dollárt – kell elszállítani a város egyik végébıl a másikba. Antihıseink pedig úgy döntenek, kirabolják saját magukat, elrejtik a pénzt, majd egy szép mesét kerekítenek az ügy köré. Minden szépen le is lenne vajazva, hiszen Dillon (aki láthatóan a banda agya) többször is elmondja, hogy senkinek sem eshet bántódása, hiszen ebben a buliban nincsenek rosszfiúk – azzal persze ekkor még senki sem számol, hogy mennyire könnyő átcsúszni a határon, és egy pillanat alatt igazi véreskező vadállattá válni. Antal Nimród már a Kate Beckinsale-lel és Luke Wilsonnal forgatott elsı hollywoodi filmjében is megmutatta a nagyközönségnek, hogy legyen bármilyen sablonszerő az adott alapanyag, ı azt ıszintén élvezhetı masszává tudja gyúrni.

8 / 10 pont Bíró Szabolcs

Az e-könyvek kiadója! 2



Interjú Interjú Eve Rigel írónıvel, a Delí Delírium c. regé regény szerzı szerzıjével Beszélgetıtárs Michael Mansfield családommal vagyok, és a barátaimmal találkozom. Viszont amikor elmerülök az írásban, megszőnik körülöttem a való világ, én magam is, és már csak Eve Rigel létezik, aki szeretne felépíteni egy másik világot, létrehozni egy másik valóságot. Épp ezzel szoktam érvelni, amikor megkérdezik, miért nem a polgári nevemen publikálom a mőveimet, miért választottam angolszász nevet. Egyrészrıl a Rigel arab eredető, nem angol, nem kell cifrázni a kiejtését, másrészrıl – meg fogsz lepıdni – Czinkos Éva, akinek születtem, teljesen más személyiség, mint Eve Rigel, aki fantasy és sci-fi történeteket ír, és idınként átveszi a szereplıi jellemzıit. Nehéz arra válaszolni, hogy mit képviselek. Nincs bennem elhivatottság-érzés, nem akarom megváltani a világot, nincsenek profetikus hajlamaim, senkinél sem vagyok több, de annyi vagyok, mint bárki más. Életem egyik fontos tényezıje az „igazság” keresése. Nehezen tőröm a rosszindulatot, elvtelenséget, árulást, nem könynyő a közelembe férkızni, kevés barátom van, de ık már mellettem maradnak ebben az életben. Nem vagyok finomkodó, képmutató ember, általában kimondom, amit gondolok, emiatt is sok ellenségem van. Nem vagyok haragtartó, ám ahogy J. F. Kennedy mondta, bocsáss meg ellenségeidnek, de jegyezd meg a nevüket. Az ars poeticámról többen kérdeztek már, de mindig ugyanazt tudom mondani. Ne azzal foglalkozzunk, hogy mikor kapjuk meg, amire vágyunk, éljük meg az eltelt idı minden pillanatát úgy, mintha az lenne az utolsó. Vagyis, nem a cél elérése a legfontosabb az életben, hanem az odáig vezetı út. Mansfield: – Kennedynek mélységesen igaza van, bár úgy tőnik, mégsem figyelt elég jól a nevekre… Tovább… Barátodként, aki ismeri a tehetséged, azt gondolom, nagyon jól forgatod a tollat, és ezt bizonyítja a könyv is, amirıl beszélni fogunk. De elıtte az érdekel, honnan e „delírium” arra, hogy elvarázsold az Olvasóidat? Honnan táplálkozott az elbeszélıi tehetséged? Hogyan tanultad a mesélés fortélyait? Kik hatottak rád?

Eve Rigel fáradhatatlan. Ha éppen nem a sokadik regényét írja, melyek a legjelentısebb magyar sci-fi és fantasy írók mővei között láthatók, akkor nagy esélylyel éppen az egyik legismertebb irodalmi portál, a Karcolat szerkesztıjeként dolgozik. Mindemellett a KIMTE azaz, Karcolat Irodalmi és Mővészeti Tehetségkutató Egyesület elnöke és vezéregyénisége. Igazi szervezıalkat. Erıs, józan, türelmes, mint egy igazi „tyúkanyó”, aki fáradhatatlanul nevelgeti irodalmi „csibéit…”. A magánéletérıl csak annyit tudunk, hogy valaha szülészként végezte hivatását, ami önmagában is felemelı elhivatottság. Ennek amúgy lesz még jelentısége a beszélgetésben. De ki is valójában a Delírium írója? Mansfield: – Az elsı kérdés adja magát. Ki Eve Rigel, mit képvisel és mi az ars poeticája? Eve Rigel: – Eve Rigel az írói nevem, magam választottam eléggé tudatosan. Azt mondják, a név kötelez, és összhangban kell lennie a személyiséggel, ráadásul karmikus hatása van. A Rigel nekem erıt, kitartást és nem kevés szerencsét is adott, lehetıséget az önmegvalósításra. Itt idézıjelben megjegyzem azoknak, akik nem tudnák, hogy a Rigel egy fehér szuperóriás kettıscsillag, az Orion bétája, vagyis második számú, de legfényesebb csillaga, mely tılünk kilencszáz fényévnyire van. A polgári vagy születési nevemre sem panaszkodhatom, sosem válnék meg tıle, de a kétféle név kétféle személyiséget takar. Mansfield: – Ó, egy kis skizofrénia mindig jól jön! (nevet) Eve Rigel: – Nem, gyorsan megsúgom, nem vagyok skizofrén, de úgy érzem, az „íróság” nincs jelen az életem minden pillanatában, el tudok vonatkoztatni tıle, amikor intézem az ügyeimet, a 3



Eve Rigel: – Hiszek a reinkarnációban. Hiszem, hogy az életünkben létrejövı kapcsolataink akár barátiak, akár ellenségesek egyfajta meghatározott rendszert alkotnak. Nem véletlen, hogy kikkel kerülünk közel egymáshoz, kikkel leszünk szerelmesek, válunk barátokká vagy ellenféllé. Nem véletlen, hogy egy ember elsı látásra szimpatikus, bár még meg sem szólalt, majd az elsı mondatok után azonnal megtaláljuk vele a közös hangot, és az sem véletlen, hogy valaki ellenszenves, tegyen bármit, sosem engedjük be a köreinkbe. A szülı-gyermek-testvér kapcsolatok is meghatározottak. Úgy gondolom, ezekkel az emberekkel kapcsolatban voltunk elızı életeinkben, lelkünk hordozza a „képmásukat”, lelkük lenyomata belénk ívódott. Persze elıfordulhat, hogy a gyermekem valamikor az anyám volt, a legjobb barátom pedig a testvérem (mosolyog). Mindezzel arra akarok utalni, hogy az affinitásunkat, a különbözı tevékenységek iránti szeretetet vagy elutasítást is örököljük, az adott életünkben magunkban hordozzuk, ha alkalom adódik rá és felismerjük, akkor ismét rátalálhatunk és mővelhetjük. Ezt nevezhetjük „delíriumnak” vagy inkább tehetségnek, bár ez a szó sem fedi igazán, amit jelent valójában. Amikor azt mondjuk valakire, rendkívül tehetséges, van készsége bizonyos dolgokhoz, akár mővészetrıl, akár az orvostudományról vagy a növénytermesztésrıl beszélünk, valójában megerısítjük ezt az elgondolást. Mansfield: – Igen, így van. De ez csak az egyik fele az elhivatottságnak… Eve Rigel: – Pontosan errıl beszélek. Bármilyen tehetséges legyen valaki, ha nincs meg benne az elszántság, akarat és kitartás, no meg a lehetıség, talán sosem tör a felszínre a benne rejtızı tehetség vagy hajlam. Hiszem, hogy minden emberben ott szunnyad valahol mélyen, csak épp nincs módja a felszínre hozni, kifejezni önmagát. Lehet, hogy remek hosszútávfutó lehetne, vagy ügyesen tud szınyeget szıni, esetleg énekelni, ha a körülményei, családi háttere nem biztosítják számára, hogy mindezt felfedezze magában, a középszerő emberek szürke életét éli. Mansfield: – Beszéljünk a tiedrıl is. Te hogyan startoltál? Eve Rigel: – Mondhatom, hogy az enyém is átlagosan indult, várhatóan átlagosan is folytatódott volna, házasság, gyerekek, monoton munka, konvenciók, elvárások, és most lestrapált, elfásult, az 4

élet igazi kihívásaival szemben közömbös ember lennék, ha a sors nem keveri ismét össze a lapokat, és nem oszt ki sokkal rosszabbakat, mint legelıször. Ezek után persze már a kezembe kellett vennem az irányítást, és bebizonyítani, hogy egészen másként is élhetek, mint amire „predesztináltak”. Muszáj volt felismernem a lehetıségeimet, és felugrani arra a bizonyos szekérre, mert sokkal jobb rajta ücsörögni, mint az út szélérıl bámulni, hogyan húz el mellettem. Hogy van-e elbeszélıi tehetségem, nem tudom, de szeretek mesélni, történeteket szövögetni, a hıseimet mozgatni, beszéltetni, új területeken kipróbálni magam, és tanulni. Elsısorban a hibákból, amiket nem szeretnék elkövetni még egyszer, de idınként persze sikerül. Azt gondolom, a legtöbb ember, aki írásra adja a fejét, ott véti a legnagyobbat, hogy külsı elvárásoknak próbál megfelelni, sémákat követ, és ezzel elfojtja a természetes hajlamait arra, hogy igazán jó elbeszélı vagy mesélı legyen. Aki a fanyalgó és többnyire fogadatlan kritikusokkal szemben képes megırizni a maga igazát, keresztülvinni az akaratát, biztosan magasabb szintre jut. Mansfield: – Mi a te személyes recepted arra, hogy – ahogy mondtad az elıbb – ne fojtsa el az író a természetes hajlamait a mesélésre? Eve Rigel: – Véleményem szerint a mesélés fortélyait a legjobban olvasással lehet megtanulni. Megérteni, miért hat rám az egyik történet és a másik miért nem. Mitıl nem tudom letenni az egyik író könyvét, és mitıl fordulok el undorral vagy unottan a másiktól. Nagyon izgalmas megfejteni, mi a zseniális és lenyőgözı a mondatokban, amiket nem lehet és nincs is értelme elemezgetni, csak engedni kell, hogy hassanak ránk. És ugyanilyen izgalmas, amikor sikerül olyasmit írni, ami a másik ember számára jelent valamit, elgondolkodtatja, és örömet szerez neki. Nekem sokat jelent az olvasók véleménye, fıleg a spontán megnyilvánulások. Inkább ne mondjon semmit, de ne dicsérgessen elvtelenül, ne hízelegjen, és ne is fröcsögjön a mővemre csak azért, mert engem személy szerint utál. A legjobban az bosszant, amikor valaki úgy mond véleményt, hogy látszik, el sem olvasta a könyvet, csak épp hozzácsapódott az aktuális fanyalgó kórushoz, mert tartozni szeretne valahová, és azt hiszi, ezzel bekerül a falkába. Mondja, hogy ez vagy az nem tetszett



csak orvosi kriminek vagy sci-finek nem. Ez a botrány azóta bejárta fél Magyarországot. Visszatérve az én regényemre… a sztori megalkotásában adta magát az ötlet, hogy olyan területrıl írjak, amit jól ismerek. A leghitelesebben abban a közegben lehet elmerülni, ami a kisujjunkban van. Eredeti végzettségem szerint szülész vagyok, de a majd két évtizednyi munka során nem csak a szülıszobában szereztem tapasztalatokat, hanem a mőtıben, asszisztált reprodukciós osztályon, genetikán, különbözı ambulanciákon, így a regényben szereplı közeg hitelesnek mondható túl azon, hogy természetesen minden szereplı és helyszínek a képzelet szüleményei. Aki magára ismer, tegye szóvá most vagy hallgasson örökre (nevet). Mansfield: – Azt kell mondanom, neked viszont sikerült megalkotni a Kossuth Kiadó kritériumát. Izgalmas akcióelemek, sci-fi-háttér, bár úgy érzem, ez inkább csak szükséges koreográfia, de hogy minden tekintetben orvosi krimi, az biztos. Eve Rigel: – A történetet igyekeztem úgy megalkotni, hogy megfelelı arányban legyen benne a tudományos-fantasztikus vonal, a krimi, misztika és sci-fi. A szereplıket úgy hoztam létre, hogy ne lehessen rájuk húzni a „tápos maca” vagy a „papírfigura” jelzıket, de természetesen ez egyeseknek mégis sikerült. A szereplık azért sem kliséfigurák, mert olyan élı emberekrıl mintáztam ıket, akiket ismertem, és bizonyos tulajdonságaik emlékezetesek maradtak számomra. Nincsenek benne vegytiszta jellemek, mindegyik többfélébıl lett összegyúrva. Ráadásul felhasználtam néhány ismerısöm gyermekkori elbeszélését (meg sem jegyzem, hogy az engedélyükkel) és a magam életébıl is hozzátettem egy keveset. A történet fıhıse egy orvosnı, akit kényszergyógykezelésre ítélnek alkoholizmusa, gyógyszerfüggısége alatt elkövetett többszörös gyilkosságért (nem ez vagyok én), visszatoloncolják a Földre a marsi kutatóbázisról, hogy visszailleszkedhessen a társadalomba. Szabadulása után úgy érzi, lassan sikerül visszazökkennie a rendes kerékvágásba, ám csak akkor kezdıdik körülötte az igazi zőrzavar. Mansfield: – Jó, jó! De a többit ne áruljuk el, hiszen éppen az a tisztem, hogy kedvcsináló interjút készítsek, anélkül, hogy lelınénk a poént. Beszélj inkább a fogadtatásról.

a mőben, nem bírta végigolvasni, nem az ı mőfaja vagy hasonló, de ne mondja, hogy az írónak már a neve sem tetszik neki, illetve az önéletrajzában is talál kifogásolnivalót. Továbbá nem szeretem azokat a „kritikusokat” sem, akiknek küldetéstudatuk van, és azt gondolják magukról, sokkal jobbat tudnának írni, de valamiért mégsem teszik. Úgy hiszik, szükség van arra, hogy megmondják a frankót, mert nélkülük nem forog a Föld, és a szerencsétlen író nem tudja, mihez kezdjen önmagával. De a legrosszabb az, amikor a kritikus felsıbbrendőnek érzi magát, szélsıséges elveket vall, azt hiszi, az ı magasabb szellemi színvonalához senki sem érhet fel. Megpróbálja befolyásolni az átlagos olvasói ízlést. És ahogy régen, most és a jövıben is mindig akadnak követık, akik kórusban szajkózzák a hülyeséget. Mansfield: – Hölgyeim és uraim, a mindenkori kritikus anatómiáját hallották… (nevet). Ezzel egyébiránt teljesen egyetértek. Magam is azt szoktam tanácsolni, hogy legyünk kicsit nagyothallók a hívatlan és többnyire mőkedvelı prókátorok véleményével szemben, különösen, ha elhivatottságunk van az alkotásban. De folytassuk: kik inspiráltak az általad képviselt mőfajban? Eve Rigel: – Több beszélgetés alkalmával is elmondtam már, hogy a legnagyobb hatással Nemes István volt rám, rengeteg segítséget kaptam tıle, és nagyon szerencsés vagyok, mert a barátjának tarthatom magam. Ezen túl jelenleg is van körülöttem néhány ember, mint például Gáspár András, aki támogatja a legújabb fantasy regényemet. Nagyra becsülöm a sok segítséget, amit kapok tıle. Mansfield: – Említést tettünk e beszélgetésben delíriumról és hát ennek az interjúnak is ez a címe, nem véletlenül. Karácsony elıtt napvilágot látott egy sci-fi antológia, ami ezt a címet viseli. Egész pontosan így hívják a benne szereplı teljes regényedet. Bevallom, amikor olvastam, meghökkentett a téma, de leginkább az az aprólékosság, amivel végigvezeted a cselekményt. Hogyan jött ez a nem mindennapi és számomra igen hatásos sztori? Eve Rigel: – Ezt a történetet két évvel ezelıtt írtam a Kossuth Kiadó regénypályázatára, amelynek kiírásában eredetileg az szerepelt, hogy a történet legyen orvosi krimi-sci-fi. Zárójelben jegyzem meg, hogy azóta tudjuk, a zsőrinek semmit sem jelentett a kiírás, a gyıztes mővet mindennek lehet nevezni, 5



Eve Rigel: – Van mit mondani. Valamelyik csökött agyú, fogadatlan kritikus megjegyezte, hogy a történet rengeteg ötletet tartalmaz, de túlzottan pergı és lendületes, vagyis túlzsúfolt (finomítottam a jelzıin). Én meg azt gondolom, ennek a történetnek ilyennek kell lennie, ezért írtam meg így és nem másképpen. Továbbá azt is szóvá tették, hogy nem mélyedtem el a történetben felmerült terhesség-megszakítások körüli problémában, nem mutattam be jobban a szerencsétlen asszonyok lelkivilágát, satöbbi… Kérem szépen, miért is tettem volna? A történet középpontjában nem az áll, hogy Mrs. Akárki hogyan élte meg az abortuszát, hanem az, hogy a fıhısöm életében ezek az esetek hogyan függtek össze a felbukkant rejtélyekkel. Nem ez volt a központi téma, csak egy közeg, amelyben zajlottak az események. Az abortuszt kérık lelkivilágával és az etikai problémákkal egy másik, féldokumentalista regényben foglalkozom majd, az fogja taglalni ezt a társadalmi problémát. Mansfield: – Érdekes módon bennem nem vetıdött fel semmiféle kritika, inkább tanultam belıle és olyan információkra tettem szert, hogy mi is az a „triszómia” és hasonlók. Így aztán valahol a könyv felénél felötlött bennem a Zsoldos Péter-díj, hiszen tudom, hogy szeretnéd a magadénak tudni. E mővel indulhattál volna, és minden valószínőséggel, nem eredménytelenül. Elárulod, miért nem tetted? Eve Rigel: – Ki nem szeretné a Zsoldos-díjat megkapni? Rangos elismerés. Azonban az elmúlt években azt tapasztaltam, hogy sorra olyan regények kapták, amelyek nem voltak méltóak rá. Úgy gondolom, a díjra jelölés nem lehet evidens az adott évben megjelent minden regény esetében. Csak azért, mert valaki írt egyet és meg is jelent, automatikusan jelöljék is? Miért? Csak hogy a zsőri elolvassa? A tavalyi jelöltek listáját elemezve elszörnyedtem a végeredményen. A zsőrinek meg kellene fontolnia, hogy ha nem talál igazán megfelelı mővet a díjra, abban az évben ne adja ki. De lehet, hogy ez már létezik is. Visszatérve a Delíriumra… Ez a regény egyik kedvencem, szerettem írni, de nem nevezhetem echte tudományos-fantasztikus mőnek. Úgy gondoltam, nincs keresnivalója a jelölések között. Halkan súgom meg, gyakorlatilag a többinek se. Nevettem az ostoba és elhamarkodott esélylatolgatásokon, amikor természetesen kéretlen önjelölt kritikusok kezdték boncolgatni a mőveket, 6

természetesen úgy, hogy ık még nem sokat tettek le az asztalra. Nekem ezzel a regénnyel nem volt más célom, mint a szórakoztatás, és bıven elegendı az a néhány dicsérı levél, amit kaptam olvasóktól. Amikor majd vegytiszta sci-fit írok, nem hagyom ki a jelölést. Mansfield: – Remélem, ez hamarosan megtörténik és megfelelıen jó eredményekkel. Én azonban mindenkinek ajánlom olvasásra – kritikusok ide, Zsoldos-díj oda – szórakoztató és lebilincselı olvasmányként a Delíriumot, Eve Rigel tollából. És egyben köszönöm a beszélgetést, Évi. Tanulságos volt.

Megvásárolható bármely könyváruházban



Kovács KovácsAndrea Andreaversei versei Tükrök között Világos szobában, valahol egy más világban tükrök között fekszem. Fényük húsomig szánt, s borzasztóan bánt, hogy meztelen a testem. Nem akarom látni, hogy megtámadhat bárki, még fátyol sem takar. A tükör ellenségem, Láblógatva s kineveti szépen, amit látni akar Itt ülök a világ végén, lábam a tengerbe lógatom, s annyira édesen kesernyés a hangulatom. Elıttem a végtelen kékség, a nap lassan bukik alá, ha hallatszódna a gondolatom, most senki sem hallaná. Fejemben lefényképezem a vörös eget, amit éppen látok, hátrahagyom az utókornak, csak szép albumba ragasszátok.

A fél zebra (kétperces zizzenet) A fél zebra maga sem tudja, miért vágták félbe. Elröppent körfőrészlap, bővészmutatvány vagy saját döntés? Ki tudja. Csak néz kimeredt, bamba szemekkel. Így már nem szalad sehova. Nem fogad el ennivalót vigyorgó gyerekektıl az állatkertben. Nem sértegetik „csíkos ló“ névvel. Nem hasonlítgatják holmi útra festett csíkokhoz. Nem nyúzzák le a bırét kandalló elé. Nem kell félnie az oroszlánoktól. Igazából nem is jó semmire. Még az istállóban is eldıl. Esetleg ki lehet tömni, de csak fal elé állítva mutat jól.

Vigasztaló Hajtsd ide most a fejed, nyomd hozzám a homlokod, lehet épp összedılt minden, de neked mindig itt vagyok. Szorosan foglak, ne félj! Mint erdık a fát, úgy ölellek. Ne légy szomorú, bánatos, karjaimban pihenj meg! Látod, mindjárt könnyebb minden, lelassul a lélekzeted. S ha álmodni kívánnál, altatót dúdolok neked.

Álomkék Világoskék álmot láttam, tengerszín volt a vidék, ibolyák voltak a fák, a fényt indigó nap szórta szét. Minden furcsa volt és ködös, mozdulatlan vízszín világ, nem moccant egy lélek sem, s nem nyílt ki egy kék virág. Nem volt sztori, csattanó, nem mászkáltak emberkék, de hullámzó volt, megnyugtató, hogy minden szép volt s minden kék.

Süket világ Süket utcán süket bácsi a padon galambot etet. A süket világ mindig csendes, hiszen szólni nem lehet. Némaság van régóta, nem rezzen egy árva levél, Süket földön a süket ember csak magának, önzın él. Nem bírom így már sokáig, ordítani akarok! De jaj, ha kiáltani merek, biztosan meghallotok?



Nagy Erika: Zsákutca

kkönyvespolc önyvespolc Nagy Erika könyvét bátran nevezhetjük hiánypótló kiadványnak: mőfaja, a tárca már réges-rég nincs jelen a magyar prózairodalomban. A mőfaj még a kommunizmus elıtt dívott igazán: olyan írók publikálták tárcáikat különbözı napilapokban, mint Kosztolányi, Krúdy, Karinthy, Márai… A Zsákutca tizennyolc rövidebb írást tartalmaz. Az írónı hol egy érzést, hangulatot, gondolatfoszlányt kap el és fogalmaz meg, hol egy-egy érdekes történeteket mesél el a maga tömör, kifejezetten kellemes és többnyire vidám stílusában. Könnyő és könnyed mővekrıl beszélhetünk, egy olyan győjteményes kötetrıl, amit bárhol, bármikor elıvehetünk, lapozhatunk, olvashatunk. Tökéletesen alkalmas egy-egy szabad percünk kitöltésére, de ha nem tudjuk, mivel töltsük el egy magányos szombat délutánunkat, akkor is bátran elıvehetjük a Zsákutcát – megnevettet, elgondolkodtad, néha talán el is szomorít kicsit. Akár egyetlen szóval is összefoglalhatjuk, jellemezhetjük Nagy Erika elsı könyvét: elegáns.

Kenguru zsebkönyvek Kiadja: AB-ART-Kiadó Kiadás: 2008 Kategória: szépirodalom Oldalszám: 100 Nagy Erika a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának (SZMÍT) titkárnıje, így nem csak lélekben, de tulajdonképpen fizikailag is közel tudhatja magát a kultúrához, az irodalomhoz. Elsı könyve 2008 decemberében jelent meg, Zsákutca címmel, a felvidéki AB-ART Kiadó gondozásában. Keménytáblás borító, tenyérbe simuló méret, és bár egyetlen szembetőnı furcsaságot találhatunk (a gerinc teljesen üres), a kötet fülszövegét mégiscsak a Kossuthdíjas Grendel Lajos jegyzi. Ha pedig jobban belelesünk az adatokba, azt is láthatjuk, hogy a szerkesztés H. Nagy Péter munkája – így már elsı nekifutásra is kijelenthetjük, hogy érdekes és értékes kiadvánnyal van dolgunk...

Mindenképp megéri tehát megvenni és átlapozni (egyszer, kétszer, többször) a Kenguru zsebkönyvek sorozat tizenötödik darabját, és közelebbrıl is megismerkedni az írónıvel, rendkívül intelligens, kiforrott stílusával, optimista életfilozófiájával. Reméljük, a jövıben több kötetével is találkozhatunk majd! 8 / 10 pont Bíró Szabolcs

gazin PPeennnnaammaagazin 8



A gátlástalan győjtés megszüntetése érdekében a hóvirág 2005-tıl jogi értelemben védetté vált, természetvédelmi értéke 10 ezer Ft – ennyit kell fizetni minden egyes szálért, ha természetes állományból győjtik. A másik nagyon korai hagymás növényünk a téltemetı, amelynek sárga virágai sokszor szintén még az utolsó hófoltok elolvadása elıtt megjelennek. Ugyancsak védett növényfaj, február-márciusban virágzik. Eredeti hazája Dél-kelet Európa és Olaszország, de hazánkban is ıshonos faj. Nagy tömegben botanikus kertekben és arborétumokban találkozhatunk vele. Márciustól számtalan hagymás és nem hagymás növény mindenféle színő virágaival találkozhatunk erdın, mezın, réten, kertben. A tulipán, nárcisz, fürtös gyöngyike, sáfrány, keltike, szellırózsa, csillagvirág egymással versenyezve bújnak elı és borítják virágba környezetünket. Virágos tavaszt kívánok mindenkinek! :-)

foto: Halász Ferenc

Lassan vége a télnek, és erre nemcsak a melegedés, a napsütés idıtartamának növekedése és a hótakaró eltőnése utal, hanem bizonyos – mindenki által jól ismert – növények elıbújása is. A téltemetı és a hóvirág a tavasz elsı virágai, megjelenésük a jobb idı közeledtének bizonyítékai. İket követi számos más hagymás növény virítása, amelyeknek köszönhetıen mindenféle színekben pompázik a természet.

- bloemblad Hóvirág Ünnep az Alcsúti Arborétumban

Az ún. hagymás vagy hagymagumós növényeket összefoglalóan geophytonoknak nevezzük. Sokszor termı növények, más néven évelık: minden esztendıben virágoznak és termést érlelnek. A hagyma vagy hagymagumó tápanyagokat raktároz. Tavasszal a megfelelı víz, levegı és tápanyag-ellátottságnak köszönhetıen indul fejlıdésnek, és jelennek meg az elsı zöld levelek a talaj felszíne fölött. Virágzásukat – mint minden növénynél – a megvilágítottság idıtartama határozza meg.

2010. március 11-én Hóvirág Ünnep lesz az Alcsúti Arborétumban, az ország legnagyobb egybefüggı mediterrán hóvirágmezején. A több mint két hektáron elterülı hóvirágözön egyedülálló látvány! Minden kedves érdeklıdıt sok szeretettel várunk az Alcsúti Arborétumba!

Legelıször a már említett hóvirág apró, fehér és gyönyörő virágaival találkozhatunk, amelyek sokszor a hófoltok között jelennek meg. Néhány éve hazai állománya a Valentínnap és nınap virágdömpingjének „köszönhetıen” veszélybe került. A legtöbb virágot ugyanis vadon termı állományokból győjtötték, Budapestre például a Duna-Dráva Nemzeti Park területérıl érkezett a növények legnagyobb része.

foto: mansfield 9



Kutya egy élet: Sanzon és társai… Beszélgetés a kutyabolondságról és Kutyabajról „nekem már van saját kutyám, kit izgat az az utcán kószáló, éhezı, szerencsétlen kutya, majd csak hazamegy”, akkor már több vagy, mint a nagy átlag. Nálam is így kezdıdött. Sétáltam a sajátommal, és megláttam egy kóborlót. Telefonálgattam, hova lehetne bevinni, ahol biztonságban van, ételt kap, esetleg gazdira lel. Szinte sehova. Minden menhely, egyesület általában dugig van. Az állatvédık elaltatás elıl, sokkal rosszabb helyrıl mentenek, mint az utca. Van rosszabb? – kérdezhetné bárki. Igen. Egy életet leélni egyméteres láncon, vagy szeméttelepi gyepmesteri telepeken várni a halált, az rosszabb. Mansfield: – Mára szinte országosan ismert kutyamentı lettél a barátaiddal és az alapítványoddal. Honnan ez az energia? És leginkább – ami itthon mostanában elsıdleges kérdés –, honnan az anyagi kondíció, mondjuk, egy törött lábú kedvenc megmőttetéséhez? Balogh Anikó: – Sajnos az még messze van, hogy országosan ismert kutyamentı legyek. Az alapítványunk még csak alakulóban van. De bizakodom, hogy elıbb-utóbb sikerül létrehozni, támogatókat szerezni és minél több kutyust megmenteni. Az igazi persze az lenne, ha nem találnánk minden bokorban egy kutyust, aki senkinek nem kell. De valóban, a kutyatartásnak sincs még nálunk kultúrája. Szörnyő állapotok vannak. Mansfield: – No és honnan van energia? Balogh Anikó: – Onnan, hogy belenézel a szemébe, és a lelkiismereted beindul. Aztán a következı löketet megkapod, amikor egy félıs kis beszariból öntudatos, labdáját húrcibáló kutyus válik, melletted, általad, a csapatod által. Aztán amikor már abba akarod hagyni, mert mindenki ellened van, pénzed alig, furdal a felelısség terhe, akkor jön egy álomgazdi, aki úgy szereti majd, mint ahogy te szeretnéd. Családtagnak fogadja örökbe, figyel rá. Közös programokat tervez. Élvezi a vele töltött idıt. Nem kertbe rakja, ahol dög unalom reggel 7-tıl este 6-ig punynyadni, hanem társnak választja. Foglalkozik vele, jó kaját kap, meleg plédet rak alá, minden oltást beadat neki... és sorolhatnám. Pénz? Honnan van? Jó szakmám van, illetve a jobban fizetıst választottam. Gyógypedagógus vagyok eredetileg. Sérült gyerekekkel foglalkoztam, de lehetıségem adódott a másikat, a színészetet is gyakorolni. Ez hozta a

Ismertem egy kutyát. Kutyaélete lehetett. Verték. Betévedt egy házhoz, ahol csak hevert a fagyos földön egy kertben, fedél, kutyaház nélkül, megtőrt hajléktalanként. Helyzete, sehovatartozása megviselte a lelkét. Még azt sem vették észre, hogy hamarosan kicsinyei lesznek és Sanzon hogy bélbetegség is gyötri. Ráadásul ez a kutya – Sanzon – még süket is… Nyílván vannak, akik ezt hallva azt mondják, vajon miért is él ez a kis négylábú „csıdtömeg”? Minek is kell életben tartani? Szerencsére, az ilyen véleményt felvállalók egyre inkább háttérbe szorulnak a társadalom általános felfogásával, de leginkább az olyan elkötelezett állatvédıkkel és kutyabarátokkal szemben, mint Balogh Anikó. A hangja már bizonyára mindenki számára ismerısen cseng, több sorozatban, számos reklámban hallható. Egy színésznı (szerényen színész2-nek mondja magát ), aki az egyik nıi magazin reklámarca is, néhány évvel ezelıtt megelégelte, hogy a négylábú kedvencek a legkevésbé sem kedvencek módjára, kicsapva, elhagyatva kóborolnak az éhhalál küszöbén. A tettek mezejére lépett, ahogy ezt mondani szokás. És ezzel a lépéssel azóta nem kevés szerencsétlen kutyus sorsát változtatta meg. Mára már közismert „ebmentı” lett, aki akár az M7-en is képes leparkolni, hogy a cikázó autók között megmentsen egy kutyaéletet. Vele beszélgetek az alapítványáról, tapasztalatairól és a jövıbeli lehetıségekrıl… Mansfield: – Hogyan kezdıdött ez az elhivatottság? Mikor és miért érezted úgy, hogy tenned kell valamit a négylábú társainkért? Bár a kérdés elég költıi, ugyanis Magyarországról beszélünk ez esetben is és hát, miért éppen a kutyatartás mőködne kultúráltan idehaza, ha semmi más sem… Balogh Anikó: – Ha nyitott szemmel jársz, és tovább tudsz lépni a saját nyőgödön-bajodon, ha elég empatikus vagy, ha van egy kis talpraesettség benned, akkor mőködik. Ha nem csak azt mondod: 10



hangi munkákat. Szinkron és fıleg a fizetısebb tévéreklámok. Otthon csöpög a csap, hullik a vakolat, volna mire, hova költeni, de az ráér. Egy életet megmenteni, az azért MÁS. Mansfield: – Ez megható, bevallom. De abban is biztos vagyok, még több hozzád hasonló elhivatottnak kellene ezért az ügyért hadakozni. Van valamiféle stratégiai elképzelésed a kutyatartás kultúrájának megváltoztatására? Van bármi, amit szívesen megosztanál azokkal, akik kutyába sem veszik a kutyákat? Balogh Anikó: – Sajnos sokan vannak ilyenek. Egy erısebb állatvédelmi törvény kellene, amely szabályozza a felelıs kutyatartást, kötelezıvé tenné az ivartalanítást, a chip beültetést. Ami ellenırzi a „tenyésztık” mőködését, amit nem csak megszavaznak, hanem be is tartatnak, az nagyon sürgetı lenne. Most márciusban lesz a II. Állatvédelmi Kerekasztal találkozó. Ezen több mint 30 állatvédı szervezet képviselteti magát. Ez nagyon ígéretes, hogy szándékukban áll közös ügyért összefogni, és konszenzusra jutni. A mi csoportunk is meghívást kapott, de sajnos nem tudunk ott lenni, mert még nincs jogerıs határozatunk az alapítvány hivatalos bejegyzésére. Mansfield: – Tehát a Kutyabaj Alapítvány még mindig nem úgy mőködik, ahogy szeretnéd. Mi ennek az oka? Esetleg a tipikus honi állapotok? Balogh Anikó: – Ehhez nem értek. Csak azt tudom, 2009 ıszén beadtuk a papírokat, azóta eltelt pár hónap és még semmi. Pedig nagy szükség volna rá. Egy kutya mentése: ivartalanítás, chip, oltások, panzió díj, egy egészséges kutyusnál is több tízezer forint. De ahogy mondtad a beszélgetésünk elején, a legtöbb kutyus nem csak lelkileg sérült. Volt már lovardába bedobott vak, autóból kidobott törött medencéjő, szemétteleprıl mentett bırbeteg, és volt már süket kutyusunk is, Sanzon, akirıl beszéltél. İ tényleg sok szenvedésen volt már túl, amikor jelentkezett az a fiatal pár, aki csak ıt akarta, úgy ahogy van, süketségével, bélproblémájával együtt. Ritka, hogy azt mondja valaki, hogy szeretne egy kutyust, de a legesélytelenebbet. És Sanzon gazdái álomgazdik. Rengeteget sétálnak vele, ott alhat a kanapén, tanítják, hogyan tudnak egymással kommunikálni, kapjuk a sok képet és szeretettel teli beszámolókat. Az ilyen gazdik adják az erıt, a löketet, az optimizmust, hogy nem szabad abbahagyni és érdemes továbbcsinálni. 11

Mansfield: – Sanzonnal kezdtem és így is fejezzük be a mi nagyon is értékes beszélgetésünket. Megnyugtató, hogy ez a süket, de egyébként bájos kutyus jó gazdik kezébe került. Számomra is személyes öröm. Egyetlen kérdés az interjú végére: ha bárki segítséget kér tıled, mert megmentendı kutyát talál, kereshet-e téged, és ha igen, hogyan? Balogh Anikó: – Én lennék a legboldogabb, ha már abban a helyzetben lennék, hogy aki hozzám fordul hasonló problémával, hogy talált, vagy lát egy szomorú sorsú kutyust, azt meg tudnám oldani. Sajnos nem így van. Igazából nekünk is elkélne a segítség. Ha hirdetésekben, fotózásban, a kutyus ideiglenes befogadásában tudna valaki segíteni, azt nagyon megköszönném. Telefonszámom: 06-20974-4680, vagy e-mail címem: [email protected]. De ha hozzám fordul valaki problémával, természetesen megpróbálok segíteni. A kutyatartás, kutyamentés rengeteg költséggel jár. Az emberek segítı szándéka általában kimerül abban, hogy ha találnak egy kutyát, beviszik – jobb esetben – a közelükbe esı állatorvosi rendelıbe. İk „megmentették” címszóval. De sajnos ez tévedés. Még csak most kezdıdik a java. Orvosi vizsgálatok, elhelyezés, gazdikeresés. A „megmentés” az anyagi és erkölcsi felelısség együttese. Anyagi, hogy megvizsgáltatom, ha baja van gyógyíttatom. Erkölcsi, hogy körültekintıen adom örökbe, a leendı gazdival mindent átbeszélve, örökbeadási szerzıdéssel. A mentett kutyusainkat a Felicavet rendelıben szinte fél áron látják el. Fantasztikus orvosok és ápolók dolgoznak itt. Éjjel-nappal lehet rájuk számítani. A mentés csapatmunka. Akad egy-két barát, aki rövid idıre, ideiglenesen befogadja a kutyust. Van, aki a hirdetések kiragasztásával segít. De egyedül nem megy. Ezért ha valaki segítséget kér, csak úgy áll módunkban segíteni, hogy ı is hozzátesz. A legtöbb, amit tehet, hogy addig megoldja az elhelyezését, amíg érte is – mint Sanzonért – eljön az álomgazdi. Sanzon és az álomgazdik – itt ér véget a történet. Én pedig Anikónak és minden jószívő ebmentınek kívánok hasonló jó eredményeket. mansfield mansfield



mansfield

FEJEKET FEL!

építészrovat

FEJEKET FEL!

Egy kis biciklizés mindig jó eredményekre vezethet. Így történt ez velem a múlt héten is. Budán, a Szépvölgyi út környékén kerekeztem, amikor a bicikliútról feltőnt ez az épület. Valószínőleg milliószor eltekertem, vagy elhéveztem elıtte, de csak most szembesültem azzal a nem is magyaros virtussal és romantikával, amivel e ház épült. Elsı látásra természetesen nem ajánlja magát a figyelmünkbe, de ha figyelünk, ha keressük a lendületes épületeket, ha felemeljük a fejünket, akkor ez az épület élményt ad a számunkra. És hogy miért? Talán mert a megfáradt és megkopott fıvárosi bérházak között valamiféle játékos és friss élményt nyújt a könnyed ívő zsalugátereivel, ablakformáival. Talán érdemes lenne e példa alapján elgondolkodni azon, hogyan adhatunk lendületet és harmóniát épületeinknek…

foto: mansfield

Személyes ajánlatom:

AAPPRRÓÓKK

A Tavaszi Fesztivál keretében újra megrendezik a Magyar Sajtófotó kiállítást.

10 hónapos, ivartalanított kisfiú, Gogo, akkora, mint egy skótjuhász. Nagyon kedves, barátságos. Nagyon okos. Bújós, játékra, túrákra nagyon vevı. Beoltva, féregtelenitve, chippel várja álomgazdiját. 06-20-974-4680

Magyar Nemzeti Múzeum 2010. március 18-tól „A Magyar Sajtófotó Pályázaton idén is több száz kép ütötte meg a mércét - Roma gyász, Balaton Sound, Jégmadarak, Massa baleset -, hogy csak párat említsünk a témák közül. Az abszolút gyıztes a „Roma gyász” címő sorozat és készítıje, Szandelszky Béla, az Associated Press fotóriportere lett. A díjazott képeket már megnézheted a verseny honlapján. Kattints, vagy látogass el a március 19én nyíló kiállításra, ha látni szeretnéd például, hogy milyen a Balaton Sound alkonyattól pirkadatig.” – idézet a divány.hu-ról

Pihe fiatal nagyon bújós, kisközepes mérető, nagyon kedves kutyus, aki egy szemétteleprıl menekült a kölykeivel. Két kölyke meghalt, csont és bır volt szegény. Mára már puha selymes, egészséges, már hízott 4 kilót. Nagyon várja álomgazdiját, aki sokat szeretgeti, kényezteti. Nyugodt, mókás kutya, meghálálja nagyon a szeretetet. Chipje, oltásai megvannak. Telefon: 06 20 9 74 46 80

12



A lapos háztetın ült. Kacérkodott a hatemeletnyi mélységgel. Odalenn aranyszínő, izgága bogarakként zsongtak a jármővek, ahogyan a reflektoraikkal belevájtak a reménytelen belvárosi éjszakába. A hangzavar nem hatolt fel ide, csak valami piszmogó háttérzaj, mint amikor a rovarok hormonjaiktól vezérelve döngicsélnek a buja nyári éjszakákon. Bár néha a türelmetlen tülkölés is feljött és felkaristolta a monoton zsongást, de ez már nem zavarta Tomit. Már nem zavarta semmi. Talán csak egy – hogy a kezében az a formás, háromszöglető whiskys üveg egyre kevesebb aranyos levet nyújt az elbóduláshoz. Átvetette a lábait a tetı peremén. Bámult a fényekbe, de valójában nem is a messze lenn zúgó fénybogarakat látta, amik megállíthatatlanul döngicséltek a Kiskörút aszfaltján. Egészen más vetült a szemei elé, sokkal élesebb kép, felkavaró. Végtelenül idegesítı és… És, igen, egyben könnyekre fakasztó. Ahogyan bámulta a vetített képet az alkohol ködén át, egyszerre potyogni kezdtek a könnyei, úgy, mint valaha, gyerekkorában. Szégyellte volna, de itt és most nem volt ki elıtt. …Az a lány, akit maga elé idézett, magas volt, és végtelenül karcsú. Kecses, elegáns, mintha nem is emberi lény lenne – mintha tündérként lebegne elıtte. Könnyedség áradt minden mozdulatából. Tomi soha nem tudta eldönteni, az érzései – amik olyan megmagyarázhatatlan erıvel törtek fel Réka, a lány iránt – festették-e ilyenné ezt a tüneményt, vagy valóban különleges teremtmény volt. De ez nem is számított már. Hát hogyne lett volna különleges, hiszen életében elıször szeretett bele valakibe ilyen mélységesen. És reménytelenül. Hát igen, mélységesen és reménytelenül… Mi tagadás, peches párosítás: olyan valakibe ırült bele, aki nem viszonozta az érzéseit. Talán még játszott is vele.

Vagy talán mégsem, csak ı gondolta így. Vagy csak egy kicsit kacérkodott az a lány. Nem tudni. Ezen a végtelenül emocionális szinten már nem tudta, mi az igazság – minden összekuszálódott. De Tomi azt érezte, akárhányszor látja ıt maga elıtt, a mosolyát, és tapasztalja a mágneses erejét és mellette ırjítı kontrasztként a mentalitásából származó finom elutasítást, mély karcolások fakadnak a lelkén. És most úgy érezte, elég volt, mert ezek a karmolások soha nem gyógyulhatnak be… Bassza meg! Baaasssszzzzaaaa meeeg! Felhördült a tetın; dühös kiáltását egy hatalmas kortynyi whiskybe fojtotta. …A lány fekete hajú volt, fehér bırő, és minden mozdulatában az ızikék törékeny kecsessége rejlett. Tomi imádta minden lépését, pillantását és hangjának finom búgását. Imádta a nevetését. És az illatát, amikor arcuk és a szájuk összeért. Mert egyszer tényleg összeért. Imádta, ahogyan a húsos ajkait kóstolhatta, szájába vehette, mint valami nedves, édeskés, túlérett gyümölcsöt. Megint felhördült, ahogy eszébe jutott, hogyan bántak el vele. Mindennek ellenére. Újabb keserő kortyot gördített le. Legalább kétpohárnyit… Aztán nem gondolkodott tovább. Az emlékek vetítıvászna kettéhasadt. Tomi eldobta a whiskys üveget, ami zajosan széttört mögötte a cserepeken, és ı ugyanazzal a hibbant lendülettel átvetette magát a háztetı peremén.

13



Tisztelt Olvasóink!

m. mansfield, fıszerkesztı: dizájn, épitészrovat, képek

Elérhetıségünk megváltozott. Köszönjük eddigi számos levelüket, támogatásukat. Ha észrevételeket, reklámfelkérést írnak nekünk a továbbiakban is, mostantól a következı címen tehetik meg: [email protected]

Bará átaink éés s partnereink: Bar Barátaink partnereink: bíró szabolcs, szerkesztı: film- és könyvkritika, ajánlók

bloemblad: zöld rovat schenk iván: interjúk

A Penna magazin elérhetısége: [email protected]

2010.március. Nagy Erika: Zsákutca. Zöld Zöld rovat rovat

Recommend Documents