2. SZÖVEGALKOTÁS A) ÉRVELÉS

2. SZÖVEGALKOTÁS A) ÉRVELÉS Mindnyájan szeretjük a nyelvünket, mégis – vagy éppen ezért – már sokszor vészharangot kongattunk: pusztul a nyelvünk, mentsük meg! Ez manapság is gyakran felmerülő felszólítás. Érveljen ennek szükségessége mellett vagy ellen! Vegye figyelembe az alábbi idézeteket, hozzon legalább két irodalmi példát, amelyben a szerzők az anyanyelvről vallanak! „A minap egy házibuliban nyelvtani vitába keveredtem. Mertem azt állítani, hogy nincs olyan, hogy ’deviszont’. Erre egy srác azt mondta, hogy márpedig van. Nem helyes, de mivel mindenki használja, ezért beépült a nyelvbe. Úgyhogy ezt vegyem tudomásul, és fogadjam el.”1 „Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. Nem külsőséges valami, mint a kabátom, még olyan sem, mint a testem. Mélyen bennem van, vérem csöppjeiben, idegeim dúcában, metafizikai rejtélyként.” (Kosztolányi Dezső: Ábécé a nyelvről és lélekről)”2 „Az idegen szó, az még a legkisebb baj, mert az idegenséget magán viseli. Nagyobb baj az észrevétlen idegenség, ami onnan keletkezik, hogy most nagy nekidurálással tanul mindenki idegen nyelveket. Iparkodik, hogy annak helyes kiejtését elsajátítsa, ezáltal magyar beszédébe is belekerülnek idegen fonetikai elemek, amik azt megrontják. Elsősorban éppen a ritmusba és a dallamba.” (Kodály Zoltán)3 B) EGY MŰ ÉRTELEMZÉSE Értelmezze Szabó Magda Ókút című regényének idézett fejezetét, mint emlékezést, memoárt, a gyerekkor világába tett okkereső és magyarázatot találó utazást, ahol „a világ egyszerű volt, boldogító és biztonságos”. Találja meg ennek okát! „Ez a kislány a mennyországban töltötte a gyermekkorát, szülei félistenek, minden jó, ami meg nem az, annak értelme van, aminek meg nincs, annak majd lesz. Nem idill ez, hanem teljesség.”4 (Esterházy Péter)

28

1 2 3

http://erveles.komm.bme.hu/2010/11/15/a-magyar-nyelv-halala/ www.net.klte.hu/~keresofi/alap/idezetek.html#6. Kodály Zoltán: Visszatekintés. Összegyűjtött írások, beszédek, nyilatkozatok, III, Zeneműkiadó, Budapest, 1974, 436., www.net.klte.hu/~keresofi/alap/idezetek.html#6.

4

Esterházy Péter: Az Ókútról = E. P., A szabadság nehéz mámora, Bp., 2003, Magvető, http:// dia.pool.pim.hu/html/szakirodalom/szabo_magda/szabo_m_esterhazy00439.html. II. FELADATKÖR • KÖZÉPSZINT

erettsegi_feladat2.indd 28

2011.10.25. 11:13:41

FELADATOK II. KÖZÉPSZINT

Szabó Magda: Önarckép Regényrészlet (Ókút. Bp., 1970, Magvető, 354 o. = Bp., 2000, Európa, 250 o.) A világ egyszerű volt, boldogító, biztonságos. Egységes is. Nemcsak az emberek meg az állatok, de a tárgyak is éltek benne, és éltek, konkrét, hús-vér személyként mind a mesebeli lények, sőt olyanok is, akik semmiféle mesében nem fordultak elő, saját családi mitológiánk szüleményei. Szerettem élni, a nappal azért volt gyönyörűséges, mert sárga volt vagy fehér, az este, mert kék vagy fekete. Veszekedést, durva szót sosem hallottam (apám epikus kerekségű, hosszú körmondatokra terjedő, már-már művészi, szülőfalujából hozott és mindig minden indulat nélkül, majdnem mint egy áriát előadott káromkodásait nem lehetett „durva szó”-nak vagy pláne valami ocsmányságnak minősíteni, apám káromkodása művészet volt, mint egy átok a homéroszi eposzokból, mint egy vadnép kultikus szövege), ha belebotlottam valamibe, ha megütöttem magam a székben, vagy hasra estem a padlón, mikor leporoltak, talpra állítottak, szegény széklábon vagy szegény padlón is ugyanúgy sajnálkoztak a szüleim, mint az én zúzott térdemen vagy homlokomon. „Ejnye, hát kövesd meg őket!” – tanított anyám, s én bőgve, magamat is szánva, meg őket is, simogattam a bútort, amelynek nyilván ugyanúgy fájhat valamije, mint énnekem. Élt minálunk minden, élt, beszélt, érzelmeit, indulatait is kifejezte. „No nézd, milyen dühös!” – mondta elragadtatva anyám, aki különben is rendkívül élvezte, ha dörgött, villámlott, odaállított az ablakpárkányra, hogy a zuhogó esőn át lessem a morgó, háborgó eget. Törtem a fejem, ugyan mi háboríthatta fel úgy a fellegeket, hogy akkorát villannak, és olyan mély hangon kiáltoznak egymásnak. A lét sokrétű volt, s annyi gondolkoznivalót adott, hogy a napok csak úgy repültek a feszült figyelésben és állandó gondolkozásban. A ház, ahol éltünk, L alakú volt, L-jének a talpa nézett az utcára, szára mentén keskeny udvar húzódott, amely faráccsal elzárt kertben végződött. Az utcai fronton, közvetlenül a kapu mellett, szabó dolgozott kis műhelyében, karján-térdén mindig férc fehérlett, s ha vasalt, s a facsaróvizes vasalóruhán át füstölni kezdett a kelme, pára lengte be az arcát. A szabó barátom volt, mint minden iparos vagy kiskereskedő az utcánkban. Megőriztem a képét, mint ahogy minden képet megőriztem, amely gyerekkoromban felkeltette a figyelmemet, s később, felnőttként ezek a képek mindig valami új fogalomhoz, látnivalóhoz kapcsolódva tértek vissza a tudatomban. Évtizedekkel később a Rigi csúcsán állva, míg lefelé bámultam a Tell Vilmos-vidékre, a hegyen pára úszott, híg köd; teteje, én magam is eltűntem a semmiben, ám a hegy lába-dereka vígan zöldellt odalenn. Álltam, éltem a pillanatot, hogy ott vagyok, aznap, akkor, s ugyanakkor mást is, mert annak, amit átéltem, két arca volt, a svájci tájkép, a Rigi ködfedte csúcsa, és ellenképe, egy alföldi városban a vasalójával győzködő, szelíd szabó. 2. SZÖVEGALKOTÁS


29

2011.10.25. 11:13:41

A kapualj és a szabóműhely fölött az emeletet a háztulajdonosék foglalták le, túl a kapun, az L szárából nyílt a többi lakás, három a földszintről, három az udvarra néző emeletről. A földszint középső lakása volt a miénk, ablakainkból jázmin- és spireabokrokat lehetett látni, bejárati ajtónkkal szemben ott volt a poroló, amelyet két bodzafa lecsonkolt vállára rögzítettek, s amelyek minden tavasszal megpróbáltak úgy élni, mint a többi fák, levelet hoztak, friss hajtásokat, ha tűrték volna, kibontják virágaikat is. Ám a háziúr lemetszette minden évben az újszülött, próbálkozó gallyakat, a poroló tárgy volt a szemében, nem illett hozzá se levél, se virág, hiába állt két eleven fatörzsön. Az elmúlás és halhatatlanság sajátságosan bonyolult viszonylatára a lecsonkolt és évente újra kihajtó bodzafák tanítottak először. A kapubolt mellett, az udvar jobb sarkában állt a tilalmas ókút. Szemben vele, hátul, a faráccsal elrekesztett kertecskében vérszegény pöszmétebokrok, ribizlicserjék és mindig férges gyümölcsöt hozó szilvafák tengődtek, a kert végéből három intézmény kertjébe nyílt kilátás. Jobbra a zárdára látott a nézelődő, bal felé egy zsidó magáninternátus kertjébe, középen a kálvinisták iskolájára. Minden érdekelt, de az apácák voltak a legizgalmasabbak, sokat figyeltem őket a mi kerítésünk mögül, míg sétáikon különös, fegyelmezett mozdulattal összefonva kezüket ott lépdeltek a zárdakert kavicsos ösvényén. Fekete-fehér ruhás alakjukat nem középkort idéző öltözék viselőinek érzékeltem, színeik és fátyluk hátrészének sajátos szabása miatt olyanok voltak a szememben, mint a pingvinek. Sovány voltam, beteges, meghizlalhatatlan. Gyakran kényszerültem ágyba, s ha véletlenül senkinek nem volt ideje mesélni vagy játszani velem, könyvet adtak kezembe, már akkor is, mikor még nem tudtam olvasni. Legelső könyvemet a szüleim csinálták összefűzött lapokból, amelyet teleragasztottak metszett képpel, s a képek alá, szövegnek, saját verseiket írták. A második, amelyet annyiszor felolvastattam magamnak, hogy mielőtt még ismertem volna a betűket, már könyv nélkül tudtam a tartalmát, egy különös ábécés könyv volt, utóbb, már felnőttként, megtaláltam azt az eredetit, amiből magyarították: Wilhelm Busch egyik kötete volt. Nem tudom, ki végezte az átalakítást, esztétikai érzékem kifejlesztésében mindenesetre nagy szerepe volt. Az F betűhöz írt verse például: „Fáj a fogad friss fügére? Foly a fenyvesmadár vére!” – azonnal elkezdte olyan irányú képzésemet, hogy ne legyen olyan irodalmi vagy képzőművészeti absztrakt vagy szürrealista alkotás, ami bármikor is meglepne. Mi érhetett volna már az után, hogy az F betűn kívül azt is megtanultam, hogy abszurd elemek is eredményezhetnek harmóniát? Fügét nem láttam még, nem volt behozatal, a fogam tejfog volt, nem fájt, a „fogam fáj valamire” kifejezést nem ismertem, nem is tudtam, micsoda, a fenyvesmadárról sejtelmem se volt, miféle madár lehet, de mindenesetre olyannak képzeltem, akinek foga van, ami egy madárnál eléggé kivételes tulajdonság. Hogy a fügére fájó fog miatt miért csorog szegénynek a vére, az életemért nem tudtam volna rájönni, de egy idő múlva éreztem: nem is fontos. Megsejtettem, hogy mindegy. A hétköznapi érzékelés elma30

II. FELADATKÖR • KÖZÉPSZINT


2011.10.25. 11:13:41


radásáért bőven kárpótolt az a tulajdonképpen boldogító és töprengésre késztető ámulat, amelyet egy fogsoros madár füge miatt csorgó vére keltett bennem. Ha elfáradtam könyvet tartani, gondolkoztam, gondolataim megpróbáltak valami rendet teremteni a látottak között. A határok eredeti adottságaim, szüleim sajátos természete és neveltetésem miatt amúgy is elmosódtak a valóság és a képzelet között a mi otthonunkban, ám egyvalamiben azért az eszmélés legelső idejétől fogva különböztem családtagjaimtól: rendkívüli igény élt bennem, hogy túl meséken és mágikus víziókon, rájöjjek a dolgok okára, magyarázatára, összefüggéseire. Az átmitizált világ csak reális talapzaton volt hiteles és otthonos a számomra, néha órákig csak feküdtem a betegágyban, néztem az ablakon át a szomszédos zárdaépület akkor még alacsony tetejét, s töprengtem valamin. Töprengtem például azon, hogy mi a magyarázata a szélnek. A szelet mindig szerettem, jobban éreztem magam, ha fújt, mint ha hallgatott, a viharos szelet is szerettem, valami elemit éreztem ki belőle, valami elsődleges megnyilvánulását a természetnek. Megfigyeltem, ha feltámad, mozog gally és levél. Ha a szél megindulásakor megmozdul a gally és a levél, akkor nyilvánvaló, hogy a szél és a mozgás között összefüggés van, és a szelet a levelek mozgása okozza, télen meg ősszel, mikor pedig nincs levél, s a gallyak csupaszon mozognak, a puszta gallyak okozzák a szelet. Az is világos volt, hogy a zene, amelyhez, hogy az utcakép még színesebb, érdekesebb legyen, katonákat is felvonultatnak, akik fényes hangszereket cipelnek, úgy masíroznak, és még a szájukat is mozgatják meg a kezüket, vagy felfújják a pofájukat, hogy a látvány jobban vonzzon, a tamburmajor vezénylőbotjából jön, bizonyos, hogy a botban lakik a zene. Színházba hároméves koromtól szinte mindennap elvittek, a zenés darabokban csak megerősödött a hitem, hogy a muzsika előidézője és teremtője a bot: a karmesternek is botja volt, míg fel nem emelte, abban a vájatban, ahol a zenészek ültek, csak néha-néha pittyent valami, de mikor fellendült az a pálca, egyszeriben elkezdődött a muzsikálás. A színpadon az énekesek produkciója is összefüggött a bottal, nyilván azok hangja is a botból áradt, azt gondoltam, mi különösen tehetséges család vagyunk, mert az én szüleim bot nélkül is tudnak muzsikálni, ez nyilván olyan külön adomány, mint amiről annyit hallottam, őseim irodalmi tehetsége. Évekig nézegettem, emelgettem minden férfilátogatónk botját, nem ad-e hangot, ha felemelem, s évekig hittem a színházi zenekarról is, hogy tagjai csak azért ülnek ott, mindenféle hangszerrel a kezük ügyében, mert így szebb a látvány, de voltaképpen nem csinálnak semmit, a zene, a nyilvánosan színházban vagy utcán hallott muzsika feltétlenül varázslat, a pálca műve. Vézna testemben szokatlanul heves indulatok éltek, s örökké elemző logikámat olykor különös irányba csalták a hirtelen lobbant szenvedélyek. Miután születésemtől rendkívüli gyöngédség vett körül, minden barátságtalanabb megnyilvánulásra elsődlegesen, primitíven jelentkező vadsággal válaszoltam, azonnal bosszúállásra készen. Volt egy ostoba rokonunk, aki örökké kövérre hizlalt gyermekeivel büsz2. SZÖVEGALKOTÁS


31

2011.10.25. 11:13:41

kélkedett, az előttem bökte ki egyszer, miután megajándékozott egy labdával, amire régóta vágyódtam, milyen csúf kis teremtés vagyok, minden bordám kinn van, talán fel se növök, amennyit betegeskedem; íme, megint ágyban talált. Értettem, mit beszél, hogy arra céloz, még majd én is odakerülök a temetőbe, ahol mindig azzal a haraggal keveredett elképedést szoktam érezni a rokonok sírjai láttán. Egy darabig csak pislogtam a kövér rokonra kanyarós, gyulladásos szememmel; aztán mint egy miniatűr, mindennel leszámolt Caesar Pompeius oszlopalján, arcomra húztam a takarót, a labdát meg leeresztetten az ágy mellett a földre. Minek egy csúf halálraítéltnek akármi? A labdát felvették, visszatették mellém, azt hitték, leesett. Akkor már eldobtam, nem lehetett félreérteni. „Lázas szegény – mentegetett az anyám –, beteg.” „Na de akkor is – mondta a rokon –, miféle gyerek ez? Annyira talán csak nem lázas, hogy hajigálja a játékszereket!” Felemelte újra, megtörülgette a labdát. Anyám később gyakran elmesélte, hogy arcom, amely végre ismét kibukkant a paplan alól, aszott, betegségtől foltos és kontroll nélkülien gyűlölködő volt, mint egy bosszúra készülő vademberé. Mire meggyógyultam, a rokon túltette magát az epizódon, ha emlegette is, csak nevetett rajta, legyintett, s egy idő múlva azzal állt elő, hogy magával visz. Vidéken lakott, sokkal jobb anyagi körülmények között, mint mi, azt ígérte, meghizlal, megerősít, ott, falun olyan ennivalóhoz is hozzájutok majd, amihez a húszas évek elején a mi lehetőségeink között városon soha. Szüleim azonnal beleegyeztek, tudták, szükségem van levegőváltozásra, jobb kosztra is, én ordítottam, küszködtem, megpróbáltam könyörögni, hogy maradhassak, de nem segített semmi. Mikor láttam, hogy összekészítik a holmimat, abbahagytam a sivalkodást, felfogtam, hogy nem érek el vele semmit, s a kövér rokont annyira idegennek éreztem, hogy szégyelltem előtte a könnyeimet. „Látod, jó kislány!” – ajánlgatott az anyám. „Remélem is!” – búcsúzott a rokon. „Nem is vállalnám máskülönben.” Vonaton vittek el, sőt első osztályon, ez más körülmények között szenzáció lett volna, de akkor, úgy, csak kiterjesztése annak a borzalomnak, ami az idegen helyre való kerülés tényével járt. Logikám élén próbáltam elmetszeni a láthatatlan kötelet, amivel a rokonhoz rögzítettek. Jó kislányokat vállal, azt mondta? Akkor nyilván rossz kislányokat nem. Akkor rossz kislánynak kell lennem, és kidob a házából. Az ételét úgysem akarom megenni, mert azt mondta rólam, rút vagyok meg beteges, ha pedig sovány vagyok, magamnak meg anyáméknak vagyok az, otthon így is jó, otthon senki se lát csúnyának, ha nem is esik szó a külsőmről. Ezektől nem kell semmi. Csodálkozott a rokon, milyen csöndes vagyok, bele se nézek a képeskönyvbe, amit az útra velem adtak; csak ültem mellette, de az ablakon se bámultam ki, néztem az ölembe, hallgattam. Nem tudta, milyen feszülten, milyen kétségbeesetten koncentrálva gondolkozom. Éreztem, hogy néz, de nem néztem vissza rá, ismertem jól az arcát, kerek volt, tulajdonképpen jóságos, nem okos arc. Még a labdaepizód előttről idegenkedtem tőle, felejthetetlen és undorító élmény kapcsolódott hozzá. A rokon 32



2011.10.25. 11:13:41


abnormisan hosszú ideig táplálta egyik gyerekét, az már régen futott, mikor még szoptatta, s egyszer, mikor éppen riadtan bámultam, hogy a nálam alig fiatalabb kislány állva szopik, a rokon észrevette, hogy nézem őket. Nagyot nevetett, rám fogta a mellét, mint egy vízipuskát, és a szemem közé fröcskölt a tejjel. Eszementen, visítozva menekültem előle, s mire az udvar szélére értem, már hánytam is. Mikor megérkeztünk, a rokon családtagjai összecsókoltak, ételt raktak elém, mindenki nagyon kedves volt. Csak annyit ettem, hogy éppen egyem, nem sírtam, nem ellenkeztem, nem is panaszkodtam, dicsérgettek, milyen csendes kislány vagyok, latolgatták, mennyi idő alatt lesz normális az étvágyam. Békén hagytak, hadd barátkozzam a környezettel, bebolyongtam a szobákat. A szalonra külön felhívták a figyelmemet, hogy ott mindenre nagyon vigyázzak, ott lehetőleg ne is tartózkodjam, mert azt nagyon féltik, vadonatúj. De különben csak éljem bele magam, hogy most az ő gyerekük leszek, és mire visszavisznek, gyönyörű, kövér kislány lesz belőlem. Hogy mikor visznek vissza? Hát soká. Majd ha meghíztam. Két-három hónap múlva. Másnap estére otthon voltam. Az olló, a tilalmas, nálunk is az éjjeliszekrény fiókjában állt otthon, ott leltem meg, azzal szöktem be a szalonba később, és hasogattam fel végtelen türelemmel és szorgalommal a hat szék és a kanapé huzatát. Mikor elkészültem a szúrásokkal, metélésekkel, ahol csak bírtam, belenyúltam a hézagokba, és a lószőrt is kicibáltam, hogy feketén kunkorogjon elő a sebhelyeken. Mint a füst valami iszonyú tűzvész jeleként, gyűrűztek a lószőr fekete végecskéi a halott garnitúra felett. Mikor végeztem, kimentem az udvarra, ahol a rokon gyermekei ettek, nem maradt róluk más emlékem, csak irtózatos nagy tálak, amelyekből kanállal tömik a szájukba az ételt. Vártam, mikor veszik már észre, hogy rossz kislány hagyok, mikor zavarnak haza, mennyi idő múlva mehetek vissza a szüleimhez. Mikor kiderült, mit csináltam, a botrány valahogy nagyobb, ugyanakkor csendesebb, méltóságteljesebb volt, mint amilyennek vártam. A rokon rosszul lett, le kellett fektetni, vizes ruhát tenni a szívére, de aztán felkelt, s mintha mi se történt volna, ő maga etetett meg, éppúgy, mint a saját gyerekeit, módszeresen, jó falatokkal, csak éppen némán, s mikor elkészültünk, becsukott a szalonba, nyilván, hogy ne tegyek több kárt, ott már igazán nem volt mit félteni. Nyár volt, az ablakok nyitva, hallottam, hogy a rokon gyerekek álnok, gömbölyű szavakat kiabálnak az udvaron, mindenki tudta, mit csináltam, valami gúnyverset-mit énekelgettek, az volt a lényege annak is, hogy csúnya vagyok, fekete, nem szeret engem senki sem, még az anyukám se szeret. „Dehogynem – gondoltam, míg ültem a kanapén, és huzigáltam a lószőrt –, dehogynem szeret. Mit tudja azt itt valaki.” Ágyat is a szalonban vetettek nekem, nem alhattam odabent a rokon gyerekekkel, voltaképpen ez se bántott, pedig akkor aludtam életemben először egyedül. A visszafelé úton is a rokon vitt, különös módon csepp haragot nem éreztem iránta, valahogy úgy képzeltem, most kvittek vagyunk a spriccelés meg a sértések 2. SZÖVEGALKOTÁS


33

2011.10.25. 11:13:41

miatt. Anyám az udvaron volt, mikor beléptünk a kapun, ott állt a bokrok előtt, ránk bámult, mikor a rokon belépett. Addig nem sírtam, akkor kezdtem rá, odavetettem magam a karjába, anyám tudta, hogy örömömben sírok, mert ismerte minden hangomat. A rokon lassabban lépegetett, ő hozta a koffert, levágta a földre a porolónál. Míg beszélt, áradt belőle a vád, a panasz, belefúrtam az orromat anyám ruhájába, hogy ne lássak semmit, csak azt érezhessem, hogy itthon vagyok megint, minálunk, ahol ha a szüleim így akarják, a csillagok is besétálnak a szobába, anyám az elemekkel társalog, apám meg, ha valami váratlanul jól sikerül, mélyen meghajol, mint egy cirkuszos, és képzeletbeli pántlikát húz ki a szájából. A rokon le sem ült, ment azonnal, senki sem marasztotta. Anyám csendesen bocsánatot kért a nevemben. Mikor egyedül maradtunk, lefejtette magáról a karomat, szemembe nézett, olyan mélyen, mintha a pupillámon át a gondolataim közé akarna látni. Nem szólt, nem szidott, csak némán csóválta a fejét. „Hazajöttem” – gondoltam, és hirtelen összeborzadtam, mint amikor fürdettek, s a váratlanul forró vízben hirtelen megrándult a testem. Apám kilépett a szobából, nyilván hallott mindent, mert nem kérdezősködött. Felhős volt az arca neki is, anyámnak is, ezt nehezen tudtam elviselni. Éreztem, hogy magyarázattal tartozom. A rokonnak nem, nekik igen. – Nem szeretett – suttogtam. – Azt mondta, rút vagyok, beteges, és meg fogok halni. Nem szeretett. – Jajistenem – mondta anyám –, hogyne szeretett volna. Ha nem szeret, nem visz magával, nem akar meghizlalni. Igazán sovány vagy. És milyen hiú! Mert nyilván azért ölted meg azt a kanapét, mert egyszer azt mondták, hogy csúnya vagy. Ez fájt, mert addig még nem gondoltam végig, hogy valóban megöltem szegény székeket, szegény kanapét. A földet néztem, kétségbeesetten próbáltam valami érvet keresni, amivel menthetném magam. Hogy nem szeretek máshol lenni, csak velük, úgyis tudják. Mit mondjak még? Mivel védekezzem? – Állva szoptatott, és lespriccelt tejjel – suttogtam. Egy darabig senki se szólt, aztán hallottam, hogy apám kuncog, és akkor tudtam, hogy rendben van minden. Mielőtt reagálhattam volna, hallottam az anyám hangját. – Ha már nem bünteti meg, legalább ne kuncogjon. Rémes, hogy neveljük. És nem mondaná meg, miből húzatjuk be azt a garnitúrát? Megállt a szívverésem. Ezt nem gondoltam végig, ezt a részét a menekülési akciónak, hogy mi lesz azután, ha tönkreteszem a szalont. Hát hiszen azt nekünk kell rendbe hozatni, akármilyen gazdagok ők, és akármilyen szegények vagyunk mi. Miből? Apám kisujján gyűrű volt, egyetlen ékszere, amit a jegygyűrűjén kívül viselt. Lehúzta, még csak rá se nézett búcsúzóul, míg letette az ablakpárkányra, anyám elé. Nem mondta, hogy adja el, azt se, hogy fizesse ki a kárpitost, nem mondott semmit. 34



2011.10.25. 11:13:41


Tudtam, hogy szereti a gyűrűjét, játszott vele, beszélt róla, mutogatta. Leguggoltam a földre, és eltakartam a szememet. A kanapé és a hat szék ott volt lehunyt szemem mélyén, de már temették őket, nagy üveges temetkezési kocsin kocogtak, és mindnek olló állt ki a szívéből, mereven feszülve félszárán, mint a kés. A gyűrűt is temették, láttam világosan, apám kedves, utolsó gyűrűjét. – Nem szeretem a rokonait – mondta apám. Azt hittem, rám szakad az ég. Vihar készülhetett, nyári vihar, mert a fecskék alacsonyan vadásztak.

C) ÖSSZEHASONLÍTÓ ELEMZÉS Hasonlítsa össze Tóth Árpád Meddő órán, Juhász Gyula Mint a hajótörött és József Attila Reménytelenül (Lassan, tünődve...) című verseit mint a halál aspektusából szemlélt magány és reménytelenség életérzésének változásait! Tóth Árpád: Meddő órán Magam vagyok. Nagyon. Kicsordul a könnyem. Hagyom. Viaszos vászon az asztalomon, Faricskálok lomhán egy dalon, Vézna, szánalmas figura, én. Én, én. S magam vagyok a föld kerekén. (1908)

2. SZÖVEGALKOTÁS


35

2011.10.25. 11:13:41

kezdett szólni a tárgyeset t-jének és a ragok kapcsolásának semmi törvénnyel meg nem határozható szabálytalanságáról. Mikor ez ellen tiltakoztam, néhány tucat példát sorolt fel. ’Tűz-tüzet,’ mondta, ’szűz-szüzet, de bűz-bűzt. Vagy dél-délben, tél-télen, és cél-célba. Vagy sár-sarat, nyár-nyarat, de gyár-gyárat, zár-zárat, és kárkárt. Vagy tő-tövet, kő-követ, cső-csövet, de nő-nőt, vő-vőt és hő-hőt, de inkább hevet – nyári hevet.’ A továbbiakban elmondta: nem ismer francia verset a francia, angol költeményt az angol nyelvről. Mi magyarok viszont többet törődünk önmagunkkal, mint mások, amiért van versünk a magyar nyelvről Endrődy Sándortól. Sajnálatos módon szónokias és hencegősen üres poéma. ’Írj jobbat. Nem esik nehezedre,’ bíztatott. Ezért ajánlottam néki az Ódát. […]” (Faludy György: Anyanyelvünk szépségét dicsértük, www.forrasfolyoirat.hu/0107/ faludy.html) Befejezés Összegző gondolatok, egyéni vélemény megfogalmazása.

B) EGY MŰ ÉRTELMEZÉSE Értelmezze Szabó Magda Ókút című regényének idézett fejezetét mint emlékezést, memoárt, a gyerekkor világába tett okkereső és magyarázatot találó utazást, ahol „a világ egyszerű volt, boldogító és biztonságos”. Találja meg ennek okát! „Ez a kislány a mennyországban töltötte a gyermekkorát, szülei félistenek, minden jó, ami meg nem az, annak értelme van, aminek meg nincs, annak majd lesz. Nem idill ez, hanem teljesség.”1 • Esterházy Péter

Lehetséges tartalmi elemek Bevezetés Vonatkozó életrajzi elemek • Szabó Magda szülővárosa Debrecen; az itteni Református Kollégium Dóczy Gimnáziumában tanult; ebben a városban szerzett latin–magyar szakos tanári és bölcsészdoktori diplomát. • Tanárként kezdte, és ha el is szakadt a pályától, a tanítás gyakran volt később is megélhetési forrása; később öt éven át a Tiszántúli Református Egyházkerület fő1

104

Esterházy Péter: Az Ókútról = E. P., A szabadság nehéz mámora. Bp., 2003, Magvető, http:// dia.pool.pim.hu/html/szakirodalom/szabo_magda/szabo_m_esterhazy00439.html. MEGOLDÁSOK • KÖZÉPSZINT

erettsegi_megoldas2.indd 104

2011.10.25. 11:07:34

MEGOLDÁSOK KÖZÉPSZINT

gondnoka és zsinati világi alelnöke volt. 1992-ben a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia alapító tagja és az irodalmi osztály rendes tagja lett. • Költőként indult, regényíróként teljesedett leginkább ki. • Számos önéletrajzi ihletésű regényt írt, ezek közé tarozik az Ókút (1970) is. • Visszatérő témája a család mellett szeretett szülővárosa, Debrecen. Tárgyalás Egy családregény egy fejezete az idézett szöveg; a történés emlékidézés, emlékezés. „… az emlékezés nem akar bizonyítani semmit, sőt, állítani sem, csak megmutatni, és megmutatni sem valami előre elgondoltat, hanem amit lehet, vagyis amit a nyelv megenged, amit a nyelv az írás közben megmutat.” (Esterházy Péter)2 Az Önarckép fejezetcímű regényrészlet jól kapcsolható – az addigi fejezetek kihagyásával is – a bevezető részhez, nevezetesen az Ókút bemutatásához, mely nem egyszerű leírás, hanem a szülői féltés megható emlékképének a felidézése (utalás / visszacsatolás a szöveg 4. bekezdésében). Esterházy Péter szerint: „Szabó Magda […] visszalép a régi debreceni ház kapuján, felnőtt, se apja, se anyja, már nincs, aki utána kiáltson, hogy nem szabad, nincs, aki óvja a múlt betemetett kútjától, süppedős, veszélyes ókútjától. Mire is óvná magát, más mesterséget választott, nem óvósat. Látszólag tehát író emlékezik gyerekkorára. Emlékezés van, gyerekkor is van, de nincs író, vagyis valaki, aki kívül volna a könyvön, Szabó Magdának híre-hamva sincsen itten. Miközben forma szerint nem fiktív, amit olvasunk, a szöveg által definiált hős emelkedését látjuk, vagyis regényt, tiszta fikciót. Ám ez a nem-fiktív alapozás jó hatással van a mondatokra, a valóságban, a valóságosságban tartja őket, a létezőben. Minden mondat él ebben a könyvben.”3 Az elbeszélő összegző mondattal indítja a regényfejezetet: „A világ egyszerű volt, boldogító, biztonságos.” Erre ráadás: „Egységes is.” A továbbiakban ezt támasztja világosan és meggyőzően alá → argumentáció: 1. szerkezeti egység: leíró rész (család, lakókörnyezet) • a családi létszemlélet alapját fogalmazza meg a következő mondatban; mindent élőnek ítéltek a szülők a környezetükben, a tárgyakat is; ehhez csatol majd vissza a 14. bekezdés „megölted a kanapét” gondolata, érzelmi asszociációja • az 1. bekezdés a családi összhang kifejezője, amelyben az apai káromkodás is „művészet”-nek hat • a 2. bekezdés a lét sokrétűségének gondolatát fejti ki, konkrét példaként a ház leírását tartalmazza, és kitér a szabó bemutatására

2 3

Uo. Uo. II. FELADATKÖR • 2. SZÖVEGALKOTÁS


105

2011.10.25. 11:07:34

• a 3. bekezdés az előbbi síkon halad tovább (háztulajdonosék; a saját lakásuk); ki-

fejtett példa a porolóhoz való különféle viszonyulás: a poroló = bodzabokor ága, melyet a háziúr tárgyként kezel → élő növény = tárgy ↔ család felfogása → a világtól való különbözés • a leíró rész folytatódik; az ókútra történő utalás után a ház világából a külvilágra nyit: zárda (apáca~pingvin), zsidó magániskola, kálvinisták iskolája 2. szerkezeti egység: „az én világa” • az 5. bekezdéstől az elbeszélő az „én” világára összpontosít: beteges, vékony testalkatú, az olvasás lesz a központi foglalatossága (még mielőtt megtanulna olvasni); szabad asszociáció: „a fogsoros madár füge miatt csorgó vérének” képi világa → konklúzió: a lényeges és lényegtelen dolgok megkülönbözetésének megtanulása • a 6. bekezdés az elkezdett gondolat folytatása: a valóság és a képzelet határvonalának az elmosódása: igény, hogy rájöjjön a dolgok okára (pl. szélképzet); az énnek a közvetlen környezetétől való megkülönböztetése • további szabad asszociációk: zene – katonák – (muzsika) bot – a szülők felmagasztalása (bot nélkül is tudnak muzsikálni); a külvilággal szemben újabb elkülönítési pont 3. szerkezeti egység: a külvilág behatol az egyén intimszférájába, felborítja a fejezet elején megfogalmazott harmóniát • a 7. bekezdés az érzelmi reagálásokat elemzi (bemutatja és magyarázza); ok: a fejezet központi történése: a „buta rokon” csúfnak, betegesnek nevezi (egyéni értelmezés: temetőbe való); reakció: kontroll nélküli gyűlölet • a 8. bekezdés a vidékre történő utazást írja le (kulcsszavak: falu, meghizlal, idegen) • gyerekes védekezés; alapszituáció: idegen hely = borzalom; a rokon a jó kislányokat szereti, tehát, hogy megszabadulhasson, rossznak kell lennie (szillogisztikus logika); a rokon védelmére utólag árnyalja negatív alakját („tulajdonképpen jóságos, nem okos arc”) alapérzés: az idegenkedés ← indoklás: a szoptatási jelenet (undor) / utalás Camus-ra (Az idegen / Undor) • a 10. bekezdés a vidéki élet határvonalainak kijelölése: a szalon tiltott zóna • a 11. bekezdés előtt egyetlen tételmondat: „Másnap estére otthon voltam.” Az első tételmondat argumentációs sorához hasonlóan újabb magyarázó, kifejtő rész következik 4. szerkezeti egység: a fejezet csúcspontja (drámai) • a 11. bekezdés: a szalon bútorainak a felhasogatása; 12. bekezdés: a botrány, a nagy történésekhez méltóan biblikusan csendes (életében először alszik egyedül, büntetésből) • a hazaút: lelki elégtétel: „kvittek vagyunk” 106

MEGOLDÁSOK • KÖZÉPSZINT


2011.10.25. 11:07:34

MEGOLDÁSOK KÖZÉPSZINT

5. szerkezeti egység: megoldás • kulcsszó: „Hazajöttem.” • magyarázata: csak a szülőknek tartozik vele; megsemmisülés: apai borús arc • feloldás: apai kuncogás; a gyűrű csöndes „feláldozása” (a szalonbeli bútorok újrakárpitozásának anyagi fedezete); ellentét: ők gazdagok, mi szegények • lezárás: apai kijelentés: „Nem szeretem a rokonait.” • A nyári vihar képének idézésével a belső lelki történésekre reflektál Drámai szerkesztés (~ ötfelvonásos) Befejezés Összegzés: egy különös szülőpáros emlékének felidézése, ki nem mondott köszönetnyilvánítás (anya: „Rémes, hogy neveljük.”). „Az Ókút, mint minden önéletrajz vagy memoár, az eltűnt idő nyomában kutat; s ez a kutatás tűnődéssel lengi be a felszínre kerülő emlékeket. Ám a nosztalgia és a tűnődés mellett az író derűje is érezhető, szelíd humora, amely váratlan fénnyel villan fel a régi történetek között. Szabó Magda finom iróniája alighanem meglepetéssel szolgált. Igazából csak most, az Ókút emlékezéseiből derült ki, hogy írói alkatának mennyire része ez a humor, ez az irónia is.” (Pomogáts Béla)4 A rész (a regény) nyelvezete Esterházy szerint: „Nyelve: természetesen pontos. Pontoson azt értem, hogy bonyolult helyzeteket, tárgyakat, ügyeket elképzelhetően ír le, természetesen meg azt, hogy nem figyelek föl arra, hogy ezt tudja. Könnyen mesél, de nem fecsegősen, nem akarnok, és nem is könnyelmű. Ismeri a nyelv birtoklásának nehézségeit, a buktatóit, nem naiv, de nehézség nélkül birtokolja a nyelvet. […] Szórakoztatóan tud írni, jó ritmusban, váltani hogyan, mikor: tudja nagyon. Valahová, ide, beszúrni: Szókincs. Sok szót ismer. Talán így: Szabó Magda közel van a nyelvhez, a magyar nyelv nagy használója.”5 „Tiszta nyelve, klasszikusokon nevelt formakultúrája külön is hangsúlyozta a józan ész, a humanista örökség szerepét.” (Pomogáts Béla)6

4

5 6

Pomogáts Béla: Szabó Magda három alkotó évtizede = Salve scriptor! Tanulmányok, esszék Szabó Magdáról. Szerk.: Aczél Judit, Debrecen, 2002, Griffes Grafikai Stúdió, http://dia.pool.pim.hu/xhtml/_szakirodalom/szabo_m_pomogats_szabo_magda_harom_alkoto_ evtizede.xhtml Esterházy, i. m.

Pomogáts, i. m. II. FELADATKÖR • 2. SZÖVEGALKOTÁS


107

2011.10.25. 11:07:34

2. SZÖVEGALKOTÁS A) ÉRVELÉS

Recommend Documents