2. INFORMÁCIÓGYŰJTÉS A FOK-GAZDÁLKODÁS

Környezet- és Tájgazdálkodási Intézet Közhasznú Társaság 2103 Gödöllő, Páter K. u. 1. Tel: 28/410200 Fax: 28/415383 email: [email protected]

“Integrated (multi-level inundation) water management system solving flood-protection, nature conservation and rural employment challenges” LIFE (03/H/000 291) project

V. részfeladat V/1. RÉSZLETES MONITOROZÁSI TERV KIDOLGOZÁSA V/2. INFORMÁCIÓGYŰJTÉS A FOK-GAZDÁLKODÁS KÖRNYEZETVÉDELMI HATÁSAIRÓL, TECHNIKAI ALKALMASSÁGÁRÓL

Témafelelős: Podmaniczky László

Gödöllő 2006

Környezet- és Tájgazdálkodási Intézet Közhasznú Társaság

“Integrated (multi-level inundation) water management system solving flood-protection, nature conservation and rural employment challenges” LIFE (03/H/000 291) project V. részfeladat V/1. RÉSZLETES MONITOROZÁSI TERV KIDOLGOZÁSA V/2. INFORMÁCIÓGYŰJTÉS A FOK-GAZDÁLKODÁS KÖRNYEZETVÉDELMI HATÁSAIRÓL, TECHNIKAI ALKALMASSÁGÁRÓL Témavezető: Podmaniczky László Készítették: Barnáné Belényesi Márta Dévai György Fodor Zoltán Kristóf Dániel Magyari Julianna Nagy Sándor Alex Podmaniczky László Takács Péter Szerkesztette: Magyari Julianna

Gödöllő 2006 2

Tartalom 1.

Monitoring tevékenység a Borsodi-mezőség területén __________________________4 1.1. 1.2. 1.3.

Bevezetés _______________________________________________________________ 4 A Nemzeti Biodiverzitás-monitorozó Rendszer________________________________ 5 A Borsodi-Mezőség élővilága és monitorozása ________________________________ 6

1.3.1. Élőhelyek ___________________________________________________________________ 6 Általános jellemzés_________________________________________________________________ 6 Vegetációtörténet __________________________________________________________________ 7 Vizes és üde vízellátottságú élőhelyek __________________________________________________ 7 Vizes élőhelyek monitorozása ________________________________________________________ 8 Száraz élőhelyek ___________________________________________________________________ 9 1.3.2. Flóra ______________________________________________________________________ 10 Értékes növényfajok _______________________________________________________________ 10 Mezőgazdasági területek monitoringja _________________________________________________ 11 1.3.3. Fauna______________________________________________________________________ 13 Rovarok ________________________________________________________________________ 13 Gerinctelen zoológiai felmérések _____________________________________________________ 13 Halak___________________________________________________________________________ 14 Kétéltűek és hüllők ________________________________________________________________ 18 Madarak ________________________________________________________________________ 18 Emlősök ________________________________________________________________________ 20 Élőhelyvédelemi programok a területen ________________________________________________ 21

2.

A beépített műtárgyak hatásvizsgálata távérzékeléssel _________________________23 2.1. 2.2. 2.3. 2.4.

3.

Felhasznált adatok ______________________________________________________ Előfeldolgozás__________________________________________________________ Adatelemzés ___________________________________________________________ A változásvizsgálat és eredményei _________________________________________

Az ártéri gazdálkodás múltja és környezeti hatásának néhány vonása ____________35 3.1. 3.2.

Bevezetés: az ártéri gazdálkodás értelmezésének problémája___________________ 35 A fokok eredetével kapcsolatos kérdések____________________________________ 35

3.2.1. Adalékok a vitához: a Tisza-menti fokok vizsgálata__________________________________ 3.2.2. A felhasznált források _________________________________________________________ 3.2.3. A térképi forrásokban szereplő fokok vizsgálata ____________________________________ A térképi forrásokban szereplő fokok osztályozása _______________________________________ A fokok egyes csoportok szerinti eloszlása a hazai Tisza-szakaszon __________________________ A fokok osztályozása alapján levonható következtetések___________________________________ Mesterséges eredetre utaló foknevek __________________________________________________ A névhasználatból levonható következtetések ___________________________________________ 3.2.4. A Duna- és a Tisza-menti fokok közti különbség ____________________________________ 3.2.5. A fok fogalmi meghatározása ___________________________________________________

3.3. 3.4. 3.4.1. 3.4.2.

3.5. 3.6.

4.

24 27 27 28

37 37 39 39 40 40 42 44 44 45

Az ártéri gazdálkodás fogalmának különböző értelmezései ____________________ 46 Egykori fokok emlékei a Borsodi Mezőség vizsgált falvaiban ___________________ 48 Az ártéri gazdálkodás múltja a Borsodi Mezőség térségében ___________________________ 48 Fokok a vizsgált települések kéziratos térképein ____________________________________ 50

Az ártéri gazdálkodás környezet-átalakító hatása ____________________________ 53 Összefoglalás___________________________________________________________ 55

Irodalom _____________________________________________________________57

3

1.

Monitoring tevékenység a Borsodi-mezőség területén (Barnáné Belényesi Márta, Magyari Julianna, Podmaniczky László)

1.1.

Bevezetés

A természetbarát gazdálkodási módok hatását a területek földhasználatának alakulására, élővilágára, a tájképre és a gazdálkodók megélhetésére rendszeresen meg kell figyelni, értékelni kell. A jó monitoring egyik kulcskérdése a kiindulási állapot megfelelő rögzítése, azaz a viszonyítási alapok megteremtése. Európában különböző monitorozási rendszerek terjedtek el, melyek biodiverzitásmonitorozó rendszerei nagymértékben eltérnek a vizsgálandó objektumok tekintetében és különböző megközelítés alapján választják ki a mintavételi helyszíneket is. Az 1. táblázat táblázat a fontosabb, országos léptékű monitorozó rendszereket mutatja be (Bischoff, 2000). 1. táblázat Az országos léptékű monitorozó rendszerek Ország Projekt neve Fő komponensek Nagy Britannia Countriside Survey táj (CS) Németország táj Ecological Areas élőhelytípusok Sampling (EAS) fajok véletlenszerű Svájc Biodiversity fajok mintavétel alapján Monitoring Swityzerland (BDMCH) Magyarország Hungarian Biodiversity táj Monitoring System közösségek fajok (HBMS) Svédország Environmental környezeti Monitoring Projekt indikátorok (PMK) site orientált Dánia madarak Nagy Britannia Environmental Change környezeti Network (ECN) indikátorok Hollandia, különböző növény Dánia, és állatfajok, a Németország, leginkább Finnország, megalapozott fajközpontú Svédország, projektek a Nagy Britannia, madarakra és Norvégia, lepkékre léteznek Litvánia, Lettország Megközelítés

A biológiai sokféleség (biodiverzitás) nemcsak a fajok sokféleségét, hanem a fajon belüli variabilitást és az élőlény-együttesek változatosságát is jelenti. A biodiverzitás-monitorozás kiválasztott élőlények, életközösségek bizonyos sajátosságainak hosszú időn keresztül történő nyomon követése. A természetes állapot megfigyelése viszonyítási alapot ad a természetestől eltérő viselkedések felismeréséhez, értelmezéséhez. A monitorozás célja lehet valamilyen

4

ismert vagy várható környezeti változás élővilágra gyakorolt várható hatásának vizsgálata is, mint pl. a talajvízszint süllyedése vagy a klímaváltozás. 1.2.

A Nemzeti Biodiverzitás-monitorozó Rendszer

Magyarországon a Nemzeti Biodiverzitás-monitorozó Rendszer kialakítását a Környezetvédelmi Minisztérium Természetvédelmi Hivatala kezdeményezte és szervezte. A nagyszabású feladat elvégzéséhez a PHARE jelentős anyagi támogatást nyújtott. Ez a biodiverzitás-megőrzési stratégia szellemében kialakított program egy egységes, országos megfigyelési rendszer kialakítását tette lehetővé. Tekintettel a fajok és élőhelyek rendkívül nagy számára, mindent mindenütt monitorozni lehetetlen és egyben értelmetlen is. A hazai monitorozás feladatainak meghatározása a következő fő tevékenységek figyelembe vételével került kijelölésre: – védett, veszélyeztetett természeti értékek állapotának nyomon követése, – Magyarország élővilágának, életközösségeinek általános állapotát jelző elemek megfigyelése, – valamilyen emberi tevékenység vagy környezeti tényező közvetlen vagy közvetett hatásának vizsgálata. A monitorozás programjára vonatkozó javaslat 1997-ben egy 10 kötetből álló sorozatban jelent meg. Számos ökológus szakmai véleményét ötvözve a program tartalmazta az élővilágmonitorozás elvi alapozását, az élőlények és életközösségek kiválasztási szempontjait, mintavételi módszereit. A program jelentős szakmai újdonságként leírta Magyarország élőhelytípusait, ez az osztályozási rendszer biztosítja az élőhelytérképezés alapját. A monitorozási munka 10 projekt köré szerveződik. A projektek a célok megfogalmazásával, valamint a feladatok pontos kijelölésével kerültek kialakításra a következők szerint. I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X.

Védett és veszélyeztetett fajok monitorozása Vizes élőhelyek és közösségeik monitorozása Magyarország élőhelyeinek felmérése, térképezése és monitorozása Invázív fajok monitorozása Erdőrezervátumok – kezelt lombos erdők monitorozása Kis-Balaton II. ütem élővilágának monitorozása Szigetköz életközösségeinek monitorozása Szikes élőhelyek monitorozása Száraz gyepek monitorozása Hegyi rétek monitorozása

Az egyes projekteken belül a meghatározott célok elérésére alkalmas objektumok (komponensek: élőhelyek, életközösségek, fajok populációi) kerültek kiválasztásra. A monitorozó munka standardizálása érdekében az egyes komponensekre vonatkozóan részletes útmutatók, ún. protokollok készültek specialistákból álló szakértő csoportok bevonásával. A protokollok részletes leírást tartalmaznak a mintavételi helyszínek megválasztására, a vizsgált változókra, mintavételi módszerekre, mintavételi gyakoriságra, és a trendek kimutatására illetve az összefüggések bemutatására alkalmas származtatott változókra vonatkozóan. A NBmR által jelenleg monitorozott komponensek a következők: élőhelyek, növénytársulások, védett és invázív növényfajok, mohák, zuzmók, nagygombák, emlősök (vidra, hód, kisemlősök, patkányfejű pocok, denevérek, ürge, güzüegér), madarak, kétéltűek, hüllők, halak, csigák, vízi gerinctelenek, szitakötők, nappali lepkék, éjszakai nagylepkék, talajfelszíni ízeltlábúak, egyenesszárnyúak, rákok, méhalakúak.

5

1.3.

A Borsodi-Mezőség élővilága és monitorozása

A projekt vizsgálati területe hordalékkúpon kialakult síkság, melyet felszíni erek szabdalnak. A hordalékkúpot az ős-Sajó építette, de NY-i részén szerepet játszhattak a Csincse- és Kácsipatakok is. ABorsodi-Mezőség északi részének vízellátását a Bükkből lefutó patakok biztosították. • Eger (87 km, 1379 km2) • Csincse felfogó csatorna (48 km, 430 km2) vízrendszere ágazza be. A Bükkből számos patak folyik hozzájuk. Ezek: • Kis-Csincse (9 km, 29 km2), • Geszti- patak (13 km, 28 km2), • Sályi- patak (19 km, 57 km2), • Kácsi-patak (26 km, 170 km2), • Tardi-ér (28 km, 55 km2), • Hór-patak (30 km, 106 km2), stb. A terület déli részét 1939-ig, a Tisza gátjának megépítéséig rendszeresen érintették annak árvizei. Vásárhelyi terve szerint a Tisza mentén 1846-ban megkezdett munka – a Kvassayféle korrekciókkal – 97 év munka után, gyakorlatilag 1937-ben, a Borsodi nyílt ártér begátolásával fejeződött be. A terület később javarészt emberi beavatkozás következtében kiszáradt, a talajvízszint a kritikus szint alá csökken rendszeresen a vegetációs periódusban. A talajvíz Mezőnagymihály térségében 2 m felett van, máshol 2-4 m között. Száraz, gyér lefolyású, vízhiányos terület, amely természetes mederrel rendelkező vízfolyással ma már nem rendelkezik, élővízfolyásait szabályozták. Jelenleg a belvízlevezető csatornahálózat hossza kb. 200 km. Élővízfolyásnak tekinthető a Csincse, amely a körzet nyugati szélén halad. 1.3.1. Élőhelyek

Általános jellemzés A Borsodi Mezőség TK a hivatalos földrajzi kistájbeosztás szerint a Borsodi-ártér és a Borsodi-sík (Borsodi-Mezőség) kistájak területén fekszik. A két kistáj eltérő földrajzi jellemzői, a változatos vízrajz és vízjárás, a Tisza és a Bükkből lefolyó patakok szabályozási munkálatai, valamint a belvízelvezető csatornák kialakítása mind nagymértékben befolyásolta az emberi tájhasználat mellett a növényzet kialakulását, változásait. A TK területének legnagyobb központi részét a Bükkből leérkező patakok (főként a Csincse) által emelt hordalékkúp alkotja. A hordalékkúpon felismerhetők a folyómeanderek, amelyekben mocsári vegetáció alakult ki. A mocsári vegetáció mellett a hordalékkúp által alkotott központi részen ősi ürmös szikespuszták, löszgyep-zárványok találhatók, valamint egyéb mezőgazdasági területek. Dél felé a hordalékkúp lejtésében a lefutó patakok hajdan számos mocsarat, lápot tápláltak, ezeknek jelentős része azonban a vízrendezési tevékenységek következtében kiszáradt, másodlagosan szikesedett. Ezen a területen másodlagos cickórós szikes puszták találhatók nagy kiterjedésben. A Csincse egykori árterén nagy számban találhatók ártéri rétek, kis kiterjedésben vizes élőhelyek. A TK legdélibb részén, a Tisza mentén a Borsodi-Ártér területén a Tisza a 30-as évekig, az első gát megépítéséig rendszeresen kiöntött, komplex ártéri vegetációs mozaikot fenntartva. A 30-as és a 70-es években lezajló gátépítések hatására az eredeti ártér nagyrésze a mentett oldalra 6

került, ahol szárazodási, másodlagos szikesedési folyamat indult meg. Az elárasztás abbamaradásának idejétől függően a hajdani ártéri rétek, mocsári vegetáció eltérő mértékben mutat szárazodást, emellett az övzátonyok mentén az erdei sziki rétek – ártéri rétek – mocsári vegetáció zónái felfedezhetők. Vegetációtörténet A negyedidőszakban „a terület ártéri részein elsősorban puha- és keményfaligetek voltak, helyenként megszakítva ártéri rétekkel, illetve kisebb-nagyobb mocsarakkal. A hordalékkúpon és az ártérből kiemelkedő szigeteken azonban gyakoriak lehettek a sziki- és lösztölgyesek is, közöttük szikes és löszpusztákkal. A homokos részeken (pl. Igrici közelében) nyílt növényzetű homokpuszták is voltak.”1 A területen a rideg állattartás volt jellemző, a középkor végére az erdőségek eltűntek, a folyómenti részeket és Mezőcsát határát leszámítva. A nem szikes réteket, löszgyepeket felszántották. A török hódoltság során a térség elnéptelenedése után a XVIII. sz-tól újra benépesedett a terület illetve az intenzívebb szántóföldi művelés is megkezdődött. Kialakultak a pusztai szállások, “a legeltetés helyhezkötöttebbé vált.” 1 A XIX-XX sz. elején a bükki patakok vize és a Tisza árvizei gazdag vizi világot tartottak fent, bőséges halállománnyal, a legelőkön nagyszámú marha legelt. A nem szikes réteket, löszgyepeket a tanyasi gazdálkodás kialakulásával nagyrészt felszántották, a megmaradt kis foltokat túllegeltették. A vizes élőhelyekben gazdag terület vegetációjában drasztikus változásokat eredményezett a 39-ben majd a 60-70-es években lezajlott vízrendezés, a Tisza-tó kialakításához kapcsolódó csatornaépítések (ld. vízrajzi fejezet). A vizes élőhelyek nagyrésze eltűnt, a hajdani ártéri rétek helyén másodlagos szikesek alakultak ki. A szárazodási folyamatok eredményeként a gyepek fűhozama nagymértékben csökkent, a legelő állattartás feltételei nagyban romlottak. Az elmúlt évtizedekben a mezőgazdasági tevékenységek – legeltetés, kaszálás – abbamaradása a vegetációszerkezetre és összetételre kedvezőtlen hatással volt – pl. az invazív fajok tömeges terjedése figyelhető meg az ártéri kaszálókon. Vizes és üde vízellátottságú élőhelyek A vizes illetve üde vízellátottságú élőhelyek a TK-n belül természetvédelmi szempontból a legértékesebbek közé tartoznak. A vízrendezések miatt a 30-as évektől kezdve kiterjedésük nagyon nagy mértékben csökkent. Ugyanakkor regionális léptékben igen jelentősek, és a megfelelő vízellátottság biztosításával megvan a lehetőség visszaállításukra és megőrzésükre. Műholdfotók elemzésével1 a Borsodi Mezőség TK területén 1500 vizes terület különíthető el. Ezeknek 20%-a mocsári vegetáció, 80%-a üde illetve kiszáradó rét. A vizes területek jellemző növénytársulásai: Mocsarak – lápok

A pusztai mocsarak ártéri eredetűek. Megjelennek bennük a szikes mocsarakban nem előforduló illetve ritka mocsári fajok, pl. Cirsium palustre, Ranunculus polyphyllus, Iris pseudacorus, Phalaroides arundinacea, Lycopus europaeus. Jellemzőek a hínár fajok, amelyek pár kivétellel (pl.Utricularia vulgaris, Lemna minor) kizárólag a csatornákban maradtak meg (pl. Nymphaea alba). A szárazság idején, amikor már tavasszal is száraz lehet a mocsár, felszaporodhatnak egyéb kétszikű fajok (pl. Cirsium arvense). A mocsarak tartósabb kiszáradásakor megjelennek a hangyabolyok és pocokvárak, az egykori zsombékszerű képződmények begyepesednek.

7

A területen található mocsári vegetáció típusai: • Nádas, gyékényes mocsarak (Scirpo-Phragmitetum et typhaetosum) • Tavi kákások (Schoenoplectetum lacustris) • Harmatkásások (Glycerietum maximae) • Zsombékláp (Caricetum elatae) • Magassásosok • Posványsásos (Caricetum acutiformis-ripariae) • Kétsoros sásos (Caricetum distichae) • Bókoló sásos (Caricetum melanostachyae) Ártéri - nem szikes - rétek

Az ártéri rétek összes állománya erősen szárad, szikesedik és gyomosodik. Egykor kaszálók lehettek, ma legelők. A sziki réteken nem vagy ritkán előforduló, erre az élőhelyre jellemző fajok pl. a Iris spuria, Serratula tinctoria, Pastinaca sativa, Senecio erucifolius, Potentilla anserina, Ranunculus repens, Glechoma hederacea. Szikes rétek

A puszták igen jellegzetes, nagy területeket borító vizes élőhelytípusai a szikes rétek. Természetvédelmi szempontból igen értékesek, reliktum jellegűek a sziki erdeirétek, amelyek a hajdani sziki tölgyesek tisztásainak társulásait alkották, és számos értékes védett növényfajnak adnak otthont. Típusai: • Sziki erdeirét (Peucedano-Asteretum) • Ecsetpázsitos sziki kaszáló (Agrostio-Alopecuretum pratensis) • Hernyópázsitos kaszáló (Agrostio-Beckmanietum) • Sziki harmatkásás kaszáló (Agrostio-Glycerictum poiformis) Padkás szikesek, szikerek

Vizes élőhelyeknek tekintendők a tavasszal általában vízzel borított (nyárra kiszáradó), erősen szikes talajú, padkás szikesek és szikerek. A rendszeres vízborítás elmaradása következtében általában zárt sziki gyepekké alakulnak. Típusai: • Vakszik (Camphorosmetum annuae) • Szikerek iszapnövényzete (Pholiuro-Plantaginetum) • Szikfok (Puccinellietum limosae) • Iszapnövényzet Vizes élőhelyek monitorozása Speciális szakértelmet igényel, a hidrobiológiai módszerek alkalmazását teszi szükségessé, a víztestek életközösségeinek vizsgálata. A víz, mint élőhely is rendkívül sokféle lehet, így a benne élő fajok, közösségek mintavételezésének is illeszkednie kell az élőhely jellegzetességeihez. Ezért legtöbbször nem adható meg egységes mintavételi metodika a kis állóvizekre, patakokra vagy folyókra. Nehezíti a mintavételt, hogy sokszor átláthatatlan közegben kell dolgozni. A vizes életközösségek monitorozása csak részben indult be, számos módosítás szükséges a protokollokban az első évi tapasztalatok alapján. A szárazföldi vegetáció monitorozáshoz kidolgozott metodika alapelveinek felhasználásával került kialakításra a vízi makrovegetáció felmérésének protokollja. Itt azonban a növényfajok tömegességének becslése rendkívüli nehézségekbe ütközik, sokszor kiegészítő kellékekre van szükség, mint gereblye, csónak. Közös mintavételezési gyakorlat segíthet a módszerek

8

országosan egységes alkalmazásában. A biológiai vízminősítésre a makroszkópikus gerinctelen állatokat hazánkban is hosszabb ideje használják. A makroszkópikus gerinctelenek egy összefoglaló név, mert számos rendszertani csoportot foglal magába, elsősorban a rovarok és puhatestűek közül. Azonos mintavételi módszerrel, az üledékből hálózással gyűjthetők, összetételükből a víz minőségére következtethetünk. 2001-ben országos szinten tesztelték a kidolgozott mintavételi protokollt folyó- és állóvizekre. A mintavételi helyek kijelölésénél a Víz Keretirányelv előírásait is figyelembe vették. A mintákból a következő állatcsoportokat határozták meg: puhatestűek vízi fajai, piócák, tízlábú rákok, tócsarákok, felemáslábú rákok, kérészek lárvái, szitakötők lárvái, karmosbogarak, álkérészek, búvárpók és édesvízi medúza. A halak populációinak és közösségeinek kvantitatív becslése szintén komoly szakmai problémákat vet fel. A halászati hasznosítású vizekben a fajok nem természetes összetételben és arányban élnek együtt, a folyamatos beavatkozás megnehezíti a közösségek változásainak értelmezését. A megfelelő engedélyek beszerzésének nehézségei szintén akadályozzák a zavartalan monitorozást. A mintavételezés komoly szakmai tudást és felszerelést igényel: alapja az elektromos halászat. A halak esetében szintén figyelembe kell venni a Víz Keretirányelv előírásait. A protokoll tesztelése során faunisztikai szempontból sok újdonság került elő, további elemzést igényel azonban a mintavételezés gyakoriságának meghatározása, mivel a populációk túlélését meghatározó jellemzők csak igen intenzív mintavételezés segítségével becsülhetők, ami csak kevés helyen valósítható meg. Száraz élőhelyek Ma a puszta legnagyobb kiterjedésű társulásai az ürmös és cickórós pusztagyepek. Előbbi inkább az ősi, utóbbi inkább a másodlagos szikesek jellemzője. A Borsodi-Mezőségben a déli – másodlagos – részen (Borsodi Ártér) inkább a cickórós, a központi - ősibb - részen inkább az ürmös pusztagyep jellemzőbb, az északi részen mindkettő, a Csincse mentén egyik sem jelentős. A hajdani löszgyepekből igen kis fragmentumok maradtak fent, azok is igen degradált formában. Sok értékes faj azonban még megtalálható bennük (pl. Adonis vernalis, Phlomis tuberosa). Típusaik: • Ürmös szikes puszta (Artemisio-Festucetum pseudovinae) • Másodlagos, csak kissé szikes cickórós puszta (Achilleo-Festucetum pseudovinae) • Löszpusztagyepek (Salvio-Festucetum rupicolae, degradált állapotban: CynodontiPoetum augustifoliae) Egyéb száraz élőhelyek Felhagyott szántók: A pusztán többfelé találtunk különböző korú felhagyott szántókat, melyeken a löszgyepek regenerálódása megkezdődött, de a környezet gyenge propagulumforrása gyors fejlődésüket nem teszi lehetővé. Gyepjavítások: Igen jellegtelenek, ha a talaj nem szikes, akkor még gyomosak is. Az “ősgyepek” rendszerint visszafoglalták már a területeket, de az eredeti vegetációmozaikok általában elmosódtak a szántás következtében. Szántók, telepített erdők, fasorok, facsoportok, majorok: Növénytani értéket nem őríznek, a facsoportok erősen pusztulnak. Füzek, nyarak, akácosok jellemzőek a területen illetve telepített tűlevelű erdők.

9

1.3.2. Flóra

Értékes növényfajok Az eddigi nem teljes fajlista szerint a TK területén 347 növényfaj található (a gyom és a szántóvegetáció fajlistái hiányosak). Ez a fajszám az egész területre vonatkozóan közepes fajgazdagságot jelez, aminek oka a nagy kiterjedésű száraz puszták fajszegénysége. A fajok közül 33 értékesebb növényfajt lelőhelyét azonosították konkrét terepbejárással (Molnár Zsolt, Bíró Marianna), illetve irodalmi adatok alapján. Az értékesebb növényfajok élőhely szerinti listája: Réteken és mocsarakban: • Buglyos boglárka (Ranunculus polyphyllus) • Elegáns kosbor (Orchis laiflora) • Festő zsoltina (Serratula tinctoria) • Kétsoros sás (Carex disticha) • Kisfészkű aszat (Cirsium brachycephalum) • Kisvirágú kakukktorma (Cardamine parviflora) • Kolokán (Stratiotes aloides) • Korcs nőszirom (Iris spuria) • Kornistárnics (Gentiana pneumonanthe) • Közönséges rence (Utricularia vulgaris) • Lápi ibolya (Viola stagnina) • Mocsári aszat (Cirsium palustre) • Mocsári kutyatej (Euphorbia palustris) • Szürke aszat (Cirsium canum) • Tündérrózsa (Nymphaea alba) • Vízitök (Nuphar luteum) • Zsombéksás (Carex elata) Szikeseken: • Aranyfürt (Aster linosyris) • Erdélyi útifű (Plantago schwarzenbergiana) • Heverő seprőfű (Kochia prostrata) • Sziki kocsord (Peucedanum officinale) • Tőrfű (Pholiurus pannonicus) Löszgyepekben: • Agárkosbor (Orchis morio) • Bugás hagyma (Allium paniculatum) • Egyenes pimpó (Potentilla recta) • Hengeres peremizs (Inula germanica) • Közönséges borkóró (Thalictrum minus) • Kunkorgó árvalányhaj (Stipa capillata) • Macskahere (Phlomis tuberosa • Méreggyilok (Vincetoxicum hirundinaria) • Orchideaképű veronika (Veronica orchidea) • Szürke káka (Holoschoenus romanus) • Tavaszi hérics (Adonis vernalis) • Változó gurgolya (Seseli verium)

10

Mezőgazdasági területek monitoringja A területen bekövetkező természetes növényzetben bekövetkező változások monitorozásakor nem alkalmazhatók a klasszikus monitorozó rendszerek – pl. élőhelytérképezési protokolljai, lévén: • a változások iránya, intenzitása bizonytalan; • a változások nagy része klimatikus, meterológiai jellegű (l. belvízes évek „regeneráló hatása”, stb.); • a gazdálkodási előírások egy részének köre (pl. a gyep művelési ág esetében) bizonyíthatóan nem válik szét az ÉTT-be bekerült illetve abból kimaradt területek között; • az előírt számosállat mennyiség releváns eltérést nem mutat az ÉTT-be bekerült illetve abból kimaradt területek között; • A nagyobb táji léptékű változásokat (pl. gyepek telepítése, feltörése, esetleges erdősítés) a teljes területre vonatkoztatható, térinformatikai alapú területhasznosítási térképek elkészítésével lehet detektálni; Releváns finomszerkezeti változásokat (úgymint gyomközösségek átrendeződése, egyes invázív gyomfajok arányának elmozdulása, gyepszegély esetén a szántószegélyek gyomterhelésének esetleges csökkenése) csak, cönológiai mintavételezéssel lehet megvalósítani. Ehhez 1-1 mintaterületet kell kijelölni (ami a monitorozás többi komponensére kijelölt UTM négyzettel egyezik meg), amelyek közül az egyik az ÉTT-hez tartozó területeken van, míg a másik („kontroll”) ezen kívül van. A mintaterületeken olyan táblákat kell kijelölni mintavételezésre, ahol a szántó művelési ág főbb kultúráinak táblái (KAL – „kalázsos”; KAP – „kapás” (napraforgó, kukorica); LUC – „lucerna”) megtalálhatók, jelentősebb gyepterülettel illetve erdősávval, fasorokkal érintkezve. Alapesetben 11 transzektsort kell kijelölni a kultúrák illetve a természetes vegetációjú foltok között. A transzektekben 4 db 1 m2-es cönológiai felvételt kell elhelyezni, úgy hogy a 1-1 db essen a vegyszermentes szántószegélybe illetve annak tükörképeként az érintkező természetes vegetációjú gyepbe illetve erdősávba. A transzekt másik két felvétele a homogén jellegű „tiszta” vegyszerezett szántóba (illetve gyepbe) esik, kb. 20 méterre a táblahatártól. A kijelölendő transzekt-vonalak: • Gyep – Szántó: 3 Altípus (Gy – Kal; Gy – Kap; Gy – Luc) • Szántó – Szántó: 6 Altípus (Kal – Kal; Kal – Kap; Kal – Luc; Kap – Kap; Kap – Luc; Luc – Luc) • Szántó – Erdősáv – Szántó 1 Altípus • Szántó – Erdősáv – Gyep 1 Altípus A transzektek kijelölését az 1. ábra mutatja.

11

SZ 6 altípus

SZ 3 altípus

GY

Magyarázat: SZ - szántó GY - gyep E - erdősáv, fasor

1 altípus

Cönológiai minta

E 1 altípus

SZ 1. ábra: A transzektek kijelölése A kvadrátok kijelölése GPS-szel történik, megjelölni csak a táblaszegélyek érintkezési pontjában kell a felvételeket. A területek kijelölésénél alapvető vezérlő elv, az hogy a transzekteknek kb. 50-100 méteres távolságra kell lenniük a mesterséges vonalas létesítményektől (pl. utak, csatornák). A felvételezésekkor klasszikus cönológiai felméréseket végzünk 1 m2-es sugarú körökben. Az abundancia-dominancia értékek becslésére az alábbi, 7 fokozatú klasszikus BraunBlanquet skálát kell használni: r + 1 2 3 4 5

borítás < 1%, egyedszám 1(-2), kis borítású egyed borítás <1%, legfeljebb 5 kis borítású egyed borítás 1-5%, egyedszám 6-50 (illetve 1-5 nagy borítású egyed) borítás 5-25%, egyedszám 50 felett borítás 25-50%, egyedszám tetszőleges borítás 50-75%, egyedszám tetszőleges borítás 75-100%, egyedszám tetszőleges

A felvételezéseket 1 év során három alakalommal kell elvégezni (I. április 25 – május 10; II. június 25 – július 10; III. szeptember 15 – október 5). Az adatok rögzítése táblázatos formában történik, a fajok frekvencia-értékei alapján válnak lehetségessé a kvantitatív kiértékelések.

12

Erőforrásigény: • 11 kvadrát → x4 felvétel = 44 felvétel / mintaterület • Összesen 2 mintaterület → 88 felvétel • Évi 3x-os felméréssel számolva → 264 felvétel • 1 botanikus 1 nap 40 mikrokvadrátot tud felvenni, ez alapján számítva 7 embernap munkaerőráfordítással kell számolni + kocsifutás. • Adatok feldolgozása: 5nap 1.3.3. Fauna

A Borsodi Mezőség Tájvédelmi Körzet ritkaságai főleg az állatvilágból kerülnek ki. Mivel a terület földrajzilag két részre különül, hasonlóan oszlik meg az állatvilág is. A nagyobb területen leginkább pusztai fajokkal találkozhatunk, a Tiszakeszi és Tiszadorogma közötti hullámtérre azonban az ártéri fajok a jellemzők. Rovarok A lepkék közül előfordul itt a pillangókhoz tartozó farkasalma (Zerynthia polyxena), fecskefarkú (Papilio machaon), és kardoslepke (Iphiclides podalirius). Találkozhatunk még a szigorúan védett gyászlepkével (Nymphalis antiopa), a fekete-piros-fehér mintázatú admirális vagy Atalanta-lepkével (Vanessa atalanta), és a tarka nappali pávaszemmel (Inachis io). Az egyik legértékesebb lepke, a nagy szikibagoly (Gortyna borelli) egyedeire a szikesréti magaskórósok környékén bukkanhatunk rá. Hernyójának tápnövénye a védett orvosi kocsord (Peucedanum officinale), így a rovar fennmaradásához elengedhetetlen a megfogyatkozóban levő növénytársulás megőrzése. Gerinctelen zoológiai felmérések Főbb trofikus szinteket reprezentáló illetve természetvédelmi szempontból jelentős fajokra vonatkozóan. Felvételezés helyszíne: a botanikai tanszektek mintavételi pontjai. A vizsgálat során elsősorban a taxononkénti biomasszatömeg vizsgálatát célszerű elvégezni, ezzel jellemezve a terület rovartáplálékbázisát. Amennyiben lehetőség nyílik rá, a későbbiekben célszerű lehet a főbb trofikus szinteket képviselő taxonok határozását és elemzését is elvégezni (Orthoptera, Carabidae, Aranea). A vizsgálat az ÉTT finom strukturális hatásaira adhat jól értékelhető támpontokat. A mintavételek ütemezése: A különböző élőhelytípusokban kijelölt mintatereken történik a mintavétel, Barber csapdával: A talajfelszínen tartózkodó ízeltlábúak (pókok, egyenesszárnyúak, futóbogarak) gyűjtésére általánosan elfogadott módszer a talajcsapdákkal történő gyűjtés Az irodalom szerint Barber alkalmazza először 1931-ben úgy, hogy a csapdákba ölő és konzerváló folyadékot helyez ölőés konzerválószerként 50%-os etilénglikolt alkalmazunk. Formalint az ölőfolyadékhoz nem keverünk, mivel kiszárítja a szöveteket, az utólagos preparálás ennek folytán nehézkes, valamint a lágy testű pókok a kiszáradás következtében igen széttöredeznek. Mivel az etilénglikol 14 nap után bizonyos esetekben rosszul konzerválhat ezért a csapdákat két hetenként ürítjük. Két csapdázási szezont tervezünk május-június és október-november folyamán hat-hat hetes időtartammal.

13

Erőforrás igény: • Gyűjtések: 16 nap + kocsifutás + gyűjtőeszközök (pohár, glikol, tárolóeszközök) • Válogatás 6nap + anyag, eszköz (alkohol, tárolóedények, mérleg) • Határozás: esetleges! • Adatok feldolgozása értékelése: 5 nap Adatok összesített kiértékelése: Az egyes részfeladatokból származó, esetenként külön kutatók által készített részjelentések összevont értékelése, egységes anyaggá alakítása. Halak A terület folyamatos szárazodásának hatására a halállomány jelentősen megcsappant. A nagyszéklápai élőhely-rehabilitációs területen, illetve az 1998-as és 1999-es csapadékosabb években több helyen újból megjelent fajok igazolták, hogy megfelelő viszonyok kialakulása esetén a halak igen gyorsan elfoglalják eredeti élőhelyeieket. Egyes fajokat a pákászat hagyományait őrző helybeliek telepítettek vissza a Tisza-menti kubikgödrökből. Ilyenek a kárász (Carassius carassius), törpe harcsa (Ictalurus nebulosus), nyurga ponty (Cyprinus carpio), vagy a csuka (Esox lucius). Emberi beavatkozás nélkül jelent meg újra a réti csík (Misgurnus fosilis) és a compó (Tinca tinca). Halak monitorozása (Takács Péter, Nagy Sándor Alex, Dévai György) A 2003. év során halfaunisztikai kutatásokat végeztünk a Bükkalja és a Borsodi-Mezőség kisvízfolyásain. Mintaszakaszaink között számos olyan akadt, melyek halállományának fajösszetétele és nagysága jelentősen eltért a hasonló földrajzi fekvésű mintavételi szakaszokon található állományokétól. A Banarescu (1964) által a kisvízfolyásokra megalkotott zónarendszerbe ezek a szakaszok csak nehezen illeszthetők be. Mintavételi szakaszainkat az előzetes terepbejárás során jelöltük ki, ügyelve arra, hogy azok a lehető legjobban reprezentálják az adott víztér élőhelyeinek mozaikos jellegét (lásd 2. ábra). Fokozott figyelmet fordítottunk a műtárgyak, zsilipek, vízmércék, kövezések mintázására, mert feltételezésünk szerint ezeken a területeken eltérő fajösszetételű közösségek találják meg életfeltételeiket. Vizsgálataink során kis teljesítményű elektromos halászgépet használtunk, a fogott fajokat Berinkey (1966) alapján azonosítottuk. Mintaszakaszaink hossza mindenhol 100 méter körüli volt. A mintavételi szakaszok leírása A vizsgált kisvízfolyások egységes vízrendszert alkotnak, melynek tengelyét a Csincse képzi. Ez vezeti a Bükkalja keleti részének és a Borsodi-Mezőségnek a vizeit a Rimán keresztül a Tisza-tóba. Tardi-patak: Az általunk vizsgált kisvízfolyások közül ez fekszik a legnyugatabbra. Vízhozama ennek volt a legkisebb. A Bükkben, Cserépváraljától északra ered, vizét Mezőkeresztes alatt a Csincse fogadja be. A térképen T1 jelű mintaszakasz Tard község alatt található. Rendkívül kis vízhozam, kis vízmélység, viszonylag vastag üledékréteg és nagy növényborítás jellemzi. Az T2 jelű szakasz Mezőkeresztestől északnyugatra fekszik. A medret a közelmúltban kotorták, így a növényzet szinte teljesen hiányzik a vízfolyásból és annak partjáról. A növényzet árnyékoló hatásának hiányában a vízhozam még jobban lecsökkent. A vízfolyás szélessége egyik szakaszon sem haladja meg a fél métert.

14

Kácsi-patak: Kács községtől északra ered, forrására vízkivételi mű települt. Ennek ellenére a bükkaljai szakaszon ez a legnagyobb vízhozamú vízfolyás. A K1 jelű mintaszakaszt a falutól délre jelöltük ki. A meder kavicsos, minimális növényborítással. A K2 jelű mintaszakasz Tibolddaróc község felett fekszik, ahol természetes állapotú, fákkal árnyékolt rész és kövezés egyaránt található. Az első két mintavételi szakaszra vízben gyökerező makrofiton-állomány nem jellemző, a mederfenék kavicsos. A K3 jelű szakasz Bükkábrány község mellett fekszik. Itt a patak már kifut a dombok közül, síkvidéki jellegűvé válik. Jellegzetessége a dús növényborítás (főleg harmatkásás és nádas) és a homokos, néhol laza üledékborítású aljzat. A K4 jelű szakasz Mezőnyárád mellett fekszik, itt a vízfolyás esése megnövekszik, és burkolt mederben fut tovább. A medret burkoló betonlapok hézagaiban harmatkása és a vízimenta nő, rejtekhelyül szolgálva az itt élő halegyütteseknek. A mintaszakasz magában foglalja a Sályipatak torkolatát is. A Sályi-patak viszonylag sok hordalékot szállít, ezért beömlése után a mederben viszonylag nyugodtabb vizű részek is megfigyelhetők. A mozaikosságot tovább növelik a két vízfolyás egyesülése alatt megjelenő nádasállományok is. A K5 jelű mintaszakasz Mezőkeresztes községtől északra található. A patak itt mélyen bevágódott mederben fut, jelentős növényborítás, főleg nádas jellemzi. Egy híd is keresztezi a mintavételi szakaszt, a hídláb környékén kövezés van, tovább növelve a szakasz élőhelyi változatosságát.

2. ábra

A mintavételi szakaszok elhelyezkedése

Sályi-patak: Sály községtől északra ered a Bükkben, Mezőnyárád alatt torkollik a Kácsipatakba. Forrására ivóvízkivételi mű települt, vízhozama kisebb, mint a Kácsi-pataké. Bükkábrány felett egy halastavat létesítettek rajta, ami jelentősen befolyásolja az alatta fekvő patakrész vízellátását. Főleg a nyári hónapokban alig van átfolyás az alsóbb szakaszok felé. Az első (S1) mintavételi szakaszt a halastó felett jelöltük ki, ahol érződik a tavak visszaduzzasztó hatása. Itt is úgy vettük fel a 100 méteres mintaszakaszt, hogy többféle élőhelyen (kövezés, nádasállomány) is halászhassunk.

15

Az S2 jelű mintaszakasz a halastó alatt, Bükkábrány községtől keletre fekszik. A halastó vízvisszatartó hatása miatt kevés víz folyik a mederben. A másik jelentős hatást korábban a falu mellett fekvő lignitbánya kiszivattyúzott, nagy hordaléktartalmú talaj-, illetve rétegvizének a mederbe engedése jelentette, ami ugyan vízpótlásként javította a vízi élőlények létfeltételeit, viszont magas üledéktartalmával a meder feliszapolódását idézte elő. A vízbevezetés megszűnése óta a Sályi-patak itteni szakasza mocsaras jellegűvé vált. Ezt tükrözi a néhol 100%-os nádborítás, és olyan mocsári fajok megjelenése, mint a virágkáka (Butomus umbellatus). Ezen a mintavételi szakaszon is átível egy híd, ez alatt köves aljzatú nyílt víztest található. Az S3 jelű szakaszt a Kácsi-patakba torkollás előtt találhatjuk. A feltöltődés itt olyan mértékű, hogy a patak ágakra bomlik, a vízmélység csekély, a nádborítás 100%-os. Geszti-patak: Borsodgeszt község felett ered, a már említett lignitbánya területén átfolyva, s annak bányavizét befogadva éri el a Csincsét. A G1 jelű mintaszakaszt Borsodgeszt község területén vettük fel. A patakon több híd is átível, aljzata kavicsos, medrében a gyökerező makrofiton-állomány minimális. A G2 jelű mintavételi szakasz egy részét a közelmúltban kotorták, másik része növényzettel borított. Az aljzat a kotort részen kemény, agyagos; a nem kotort részen viszonylag vastag növényi törmelékkel vegyes laza üledék volt. A G3-as szakasz felett bányavizet vezetnek a patakba, így annak vízhozama körülbelül háromszorosára nő. Bár a meder kotorták, a növényborítás nagy, a mederben jól fejlett nádasgyékényes állományok tenyésznek. A mintaszakasz egy része kövezett, itt növényborítás nincs. Csincse: Ez a Kisgyőr mellett eredő vízfolyás veszi fel a másik négy vízfolyás vizét és szállítja a Rimába. Legfelső szakaszán vízhozama igen csekély. Az első, CS1 jelű mintaszakaszt Harsány községtől délre jelöltük ki. Egy közúti híd is átível rajta, ez alatt nyílt víztest található, a szakasz nagyobb része viszont nádassal borított, aljzata laza üledékes. A vízmélység 50 cm körüli volt. A második, CS2 jelű mintaszakasz Csincse község mellett található, már a Borsodi-Mezőség területén. Itt a patakba bányavizet vezetnek, vízhozama négyszer-ötször nagyobb, mint a CS1 jelű mintavételi szakaszon. A patak kotort mederben fut, mélysége 40–100 cm közötti. A nagy vízsebesség és hozam miatt padmalyosodás is megfigyelhető. Aljzata homokoskavicsos; a növényborítás minimális. A mintavételi szakasz alatt fekszik a Geleji-víztározó, ahol haltelepítés is folyik. A CS3 jelű szakasz Mezőnagymihálytól keletre fekszik, itt van a Kácsi-patak torkolata. A Csincse szélessége már néhol a 4–5 métert is eléri, aljzata laza üledékes. Széles gyékényállományok szegélyezik, a borítás néhol teljes. A hínárnövényzet is jelentős. A CS4 jelű mintavételi szakasz Szentistván községtől 1 km-re délre található. A meder szélessége és mélysége tovább növekszik. Magas töltései arra utalnak, hogy időnként igen nagy mennyiségű vizet szállít. A partszegély makrofiton-állományait főleg harmatkása és gyékény alkotja. A CS5-ös mintaszakaszt Négyes községtől északra jelöltük ki. A meder szélessége eléri a 8– 10 métert, a vízmélység a mintavételek idején 1 méter volt. A szegélynövényzet fejlett, néhol eléri az 1–2 méter szélességet is. A mintavételi szakaszon belül egyaránt találhatók kövezett, illetve nádassal borított részek is. Nád-ér: A vizsgált kisvízfolyások közül az eredési helye ennek esik legdélebbre. A CS4 jelű mintavételi szakasz fölött néhány száz méterrel torkollik a Csincsébe. Néhol teljes mértékben

16

nádasállományok borítják. Vízmélysége 50 cm körüli. A mintavételi szakaszt a térképen N1 kód jelöli. Rima: Ez a vízfolyás gyűjti össze és vezeti a Tisza-tóba a Bükkalja és a Borsodi-Mezőség vizeit. Az R1 jelű mintaszakaszt a Négyest és Borsodivánkát összekötő közúti hídnál jelöltük ki. A vízfolyás szélessége itt már meghaladja a 10 métert, mélysége 120–140 cm. A part mentén széles makrofiton-állomány, főleg nádas figyelhető meg. Jelentős a hínárállomány is. Vizsgálataink során hét vízfolyás húsz szakaszán végeztünk mintavételezést. Halfaunisztikai felméréseink során a vizsgált vízfolyásokból 21 halfaj jelenlétét sikerült kimutatnunk. Eredményeinket a területről rendelkezésre álló egyetlen irodalmi adatsorral (Harka 1992) összevetve a területről ismert fajok száma 25-re nőtt. Faunisztikai adatsorunkat a 2. táblázatban mutatjuk be, ahol az egyes fajok gyakoriságát is feltüntettük. A fogott fajok közül tizenhat őshonos, közülük öt természetvédelmi oltalom alatt áll; öt behurcolt vagy betelepített. 2. táblázat A fogott fajok jegyzéke és gyakorisága az egyes mintavételi szakaszokon (+++: tömeges; ++: gyakori; +: szórványos előfordulású) FAJLISTA

Tardi-p.

Kácsi-p.

Sályi-p.

1.

2.

1.

2.

3.

4.

5.

1.

-

-

-

-

+

+

2.

-

-

-

-

-

-

-

-

-

-

-

+

-

-

+++

++

+

-

-

-

-

-

-

-

-

-

-

-

-

-

-

-

Rutilus rutilus Ctenopharyngodon idella 3. Scardinius erythrophthalmus 4. Leuciscus cephalus 5. Leuciscus idus 6. Aspius aspius 7. Alburnus alburnus 8. Abramis brama 9. Gobio gobio 10. Pseudorasbora parva 11. Rhodeus sericeus amarus 12. Carassius auratus 13. Barbatula barbatula 14. Misgurnus fossilis 15. Cobitis elongatoides 16. Ictalurus melas 17. Esox lucis 18. Lepomis gibbosus 19. Perca fluviatilis 20. Gymnocephalus cernuus 21. Stizostedion lucioperca

Geszti-p.

1.

2

3.

+

-

+

-

-

-

-

-

+

-

+++

-

++

+

+

-

-

-

-

-

-

-

-

-

-

-

-

-

-

+

-

-

-

-

Csincse

1.

2.

3.

2.

-

-

+

-

-

-

+

-

-

-

-

-

-

Nád-ér Rima 1. 1.

3.

4.

5.

+

+

++

++

+

-

+

-

-

-

-

-

-

+

+

+

-

+

+

++

+++

-

-

-

-

-

-

-

-

+

+

+

-

+

-

-

-

-

-

-

+

-

+

-

-

-

-

+

++

++

+

+++

+++ +++

1.

++

-

-

-

-

-

-

-

-

-

-

-

-

-

-

-

+

+

+

+

+

+

+

++

++

+

+

+

+++

+

-

+++

++

+

++

+

-

-

-

-

-

+

+

-

+

+

+

+

++

+++

-

-

-

-

-

-

+

+

-

-

-

-

-

+

+

+

++

-

+

+

-

-

-

+

-

-

+

+

+

-

++

-

-

-

-

-

-

-

+

-

-

+

+

+

+

++

+

-

++

+

+

+

-

-

-

-

+

+

+

-

+

+

+

+

-

-

-

-

-

-

-

-

-

-

-

-

+

-

-

-

-

-

-

-

+

-

-

-

-

-

-

-

-

+

-

-

++

-

-

-

-

++

-

-

+

-

+

-

-

-

-

-

-

-

-

-

-

+

-

-

-

-

-

-

-

-

-

-

-

-

-

-

-

-

-

-

-

-

-

-

-

-

-

+

+

+

+

+

+

-

-

-

-

-

-

-

-

-

-

-

-

-

+

-

-

-

-

-

-

-

-

-

+

+

+

+

+

+

-

-

-

+

+

+

+

+

+

+

-

-

-

-

-

+

-

-

+

+

-

-

-

-

+

+

-

-

-

-

-

-

-

-

-

-

-

-

-

-

-

-

-

+

-

++

-

-

+

-

+

+++ +++

Az öt legdélebbre fekvő mintaszakasz elkülönülésében fontos szerepet játszhatnak az egyenletesebb vízjárású és nagyobb víztereket kedvelő, illetve a közelben fekvő Kisköreitározóból felhúzódó fajok állományai is. A többi mintavételi szakasz halállományainak szinte mindegyikében jelen volt a domolykó, a kövi csík és a fenékjáró küllő. Véleményünk szerint ez a három reofil faj adja a dombvidéki zóna halegyütteseinek alapját, de a vízbetáplálások miatt felgyorsult áramlású síkvidéki szakaszokon is jelentős állományaik vannak jelen. Mind a főkoordináta-, mind a clusteranalízis eredményei azt mutatták, hogy ezeknek a vízbetáplálással zavart síkvidéki szakaszoknak az állományai jobban hasonlítottak a természetes állapotú dombvidéki szakaszok állományaira, mint a zavart dombvidéki területek állományai a természetes állapotú síkvidéki szakaszok állományaira. Ennek az lehet az oka, hogy a három reofil faj még a perturbált szakaszokon is megtalálható, bár sokkal kisebb egyedszámban, míg az inkább síkvidéki vizekre jellemző fajok közül nem mindegyik képes megélni a többnyire ingadozó vízjárású szakaszokon.

17

Ha az egyes szakaszok állományait alkotó fajokat élőhelyigény alapján csoportosítjuk, hasonló eredményre juthatunk, mint a statisztikai értékeléssel. A civilizációs hatás az adott terület fajkészletében is változásokat okoz. Olyan élőhelyigényű fajok populációi válhatnak dominánssá, amelyek ilyen jellegű zavarás hiányában vagy egyáltalán nem, vagy csak színező elemként lennének jelen az adott terület halfaunájában. Kétéltűek és hüllők A kétéltűeket a Borsodi Mezőségben a vöröshasú unka (Bombina bombina), a tavi béka (Rana ridibunda), a barna ásóbéka (Pelobates fuscus), a zöld levelibéka (Hyla arborea), valamint a pettyes (Triturus vulgaris) és tarajos gőte (Triturus cristatus) képviselik. A hüllők közül jellemző a vízisikló (Natrix natrix) és a fürge gyík (Lacerta agilis). Kétéltűek és hüllők monitorozása Tekintettel arra, hogy a mintavételezés során egy időben nem kizárólag egy-egy fajt vizsgálunk, a gyűjtött adatok a közösségek jellemzésére is felhasználhatók. A protokoll alapján a kétéltűek mintavételi gyakorisága évi négy vagy öt alkalom, a hüllők vizsgálatára öt mintavételi nap szükséges. Mintavételi módszerek kétéltűek monitorozására: – Lámpázás, csapdázás: a vízben tartózkodó farkos kétéltűek, valamint kétéltű lárvák (pl. barna ásóbéka) kimutatására alkalmas módszerek. – Petecsomó számlálás: a varangy fajok, a zöld levelibéka és a barna ásóbéka szaporodó nőstényeinek egyedszám becslésére alkalmas módszer. – Kifejlett állatok számlálása (foltos szalamandra esetében a szárazföldön is végezhetünk egyedszám becslést). – Hang alapján történő számlálás: egy új módszer a békák egyedszámának becslésére. Mintavételi módszerek a hüllők monitorozására Az egyik módszer a sáv menti mintavétel, mely során a megfigyelt fajok egyedszámát jegyezzük fel. A másik módszer a négyzetben történő mintavétel, melyet akkor alkalmazunk, amikor a terület jellegzetességei nem teszik lehetővé a sáv menti mintavételezést, ekkor állandó mintavételi négyzetet jelölünk ki közel-homogén élőhelyfoltban, amelynek mérete 1 hektár. A mintavételi területet az összes egyedszám becslési módszer esetén le kell határolni. Értékelés Az adatok értékelését egyrészt a fajok populációmérete és ennek területi, időbeli eloszlása alapján végezhetjük, másrészt a kétéltűek/hüllők előfordulása, gyakorisága alapján az élőhelyet minősíthetjük. Az egyedszám alapján történő élőhely értékelés elsősorban lehatárolható, bejárható vízterek értékelésére alkalmas (5-10 ha). A módszerek az évek közötti összehasonlítás mellett az egyes területek összehasonlítására is alkalmasak. Madarak A gazdag madárvilágból előbb a gyakoribbakat ismertetjük, majd kitérünk néhány olyan fajra, amelyek jelenléte, védelme országos viszonylatban is igen fontos. Nagy számban fészkelő madár a területen a kárókatona (Phalacrocorax carbo), szürke gém (Ardea cinerea), bakcsó (Nycticorax nycticorax), tőkés réce (Anas platyrhynchos), hamvas rétihéja (Cicrus pygargus), szárcsa (Fulica atra), vörös gém (Ardea purpurea), üstökös gém (Ardeola ralloides),

18

kanalasgém (Platalea leucorodia), kis kócsag (Egretta garzetta). Találkozhatunk még héjával (Accipiter gentilis), bölömbikával (Botaurus stellaris), fehér gólyával (Ciconia ciconia), gyöngybagollyal (Tyto alba), tövisszúró gébiccsel (Lanius collurio), búbos bankával (Upupa epops) is. Gyakran fordul elő a kisebb testű madarak közül a parti fecske (Riparia riparia), nádirigó (Acrocephalus arundinaceus), cserregő nádiposzáta (Acrocephalus scirpaceus), nádi sármány (Emberiza schoeniclus), függőcinege (Remiz pendulinus), erdei pinty (Fringilla coelebs), kakukk (Cuculus canorus) és a nádi tücsökmadár (Locustella luscinioides). Ritkán látni, de él itt barna kánya (Milvus migrans), kerecsensólyom (Falco cherrug), kabasólyom (Falco subbuteo), és jégmadár (Alcedo atthis). A kékvércsének (Falco vespertinus) 50 és 100 pár között mozog az állománya, a szalakótáé (Coracias garrulus) és a kis őrgébicsé (Lanius minor) 50-60 pár. Átvonuló madarak a területen a darvak (Grus grus), nyári ludak (Anser anser), cankók (Tringa spp.) bíbicek (Vanellus vanellus). A terület kiemelkedő természeti értéke a parlagi sas (Aquila heliaca), amely gyakran megtelepszik gyepterületeken, vagy mezőgazdasági táblákon keresztülhúzódó fasorokban, magányos fákon. Hazánkban fokozottan védett, a legmagasabb – 1.000.000 Ft – természetvédelmi értékű kategóriába tartozik. A magyar Vörös Könyv a kipusztulással közvetlenül veszélyeztetett fajok között tartja számon. A nagyüzemi gazdálkodást felváltó kisparcellás földművelés a parlagi sas számára nagyobb zavarást jelent a szinte állandó emberi jelenlét miatt. Korábban a nagy teljesítményű gépekkel a fészek közelében végzett tevékenység viszonylag rövid időre korlátozódott, illetve maga a gép sokkal kisebb zavarást jelentett, mintha emberek dolgoztak volna a közelben. A Borsodi Mezőség hasonlóan ritka és különleges madara a túzok (Otis tarda). Ez a nagytestű madár a füves pusztákon és az extenzív mezőgazdasági környezetben egyaránt megtalálja az életfeltételeit. A mezőgazdasági területek bővebb táplálékkínálatot, kedvezőbb mikroklímát biztosítanak számára, mint a természetes élőhelyek, ugyanakkor fészkei súlyosan veszélyeztetettek. Jelenleg hazánkban a túzok fokozottan védett madár, természetvédelmi értéke 1.000.000 Ft. A magyar Vörös Könyv szerint kipusztulással közvetlenül veszélyeztetett faj. Az IUCN európai Vörös Listája a sérülékeny fajok közé sorolja. Az intenzív gazdálkodási módszerek (műtrágyázás, vegyszerezés, gépi művelés, gyepek feltörése, stb.) nagy károkat okoztak magyarországi állományában. Területünkön mintegy 40-50 fős állománya él. Jelenleg az Érzékeny Természeti Területek programjának keretében túzokkímélő gazdálkodás zajlik térségben. A túzok állományra vonatkozó vizsgálatok Mivel az ÉTT kialakításában főszerepet kapott a túzok, ezért monitorozását be kell illeszteni a kutatási programba. Ennek két fő területe vehető számításba, az állományváltozás és élőhelyhasználat. Az állomány változásának nyomon követése: Szinkron számlálások: A gyakorlatban évente 2 hivatalos országos szinkronizált számlálás működik. A térségben évente átlagosan 3-4 szinkronizált számlálást tartanak néhány önkéntes és vadőr bevonásával. A létszám adatokon kívül fontos szempont az egyéves fiatal kakasok létszámának megállapítása, hiszen ebből lehet következtetni az áttelelt fiatal madarak számára (egyéves kakasok száma x 2 = egyéves szaporulat). Az állomány változásának nyomon követése érdekében az alábbi szinkron számlálások elvégzése indokolt:

19

• • •

Tavaszi számlálás: o 4 alkalom (ebből kettő a teljes terület sok résztvevős lefésülésével tartandó) o ideje: március – április (heti gyakorisággal) Őszi számlálás: o 2 alkalom o ideje: október (heti gyakorisággal) Téli számlálás: o 2 alkalom o ideje: december (heti gyakorisággal)

Erőforrás igény: • Számlálások: 8 nap * 4 terepjáróval mozgó megfigyelő • Feldolgozás: 1 nap Az állomány élőhely használatának vizsgálata A monitorozás során az élőhely- és terület használat vizsgálata során az adatokat tábla szinten rögzítik, felvesszik a preferált növényt, a csapat összetételét. Ezzel a módszerrel tisztázzák a túzok különböző életciklusainak az élőhely igényét. A terület használati adatokat rendkívül jól lehet hasznosítani az állomány mezőgazdasági eredetű veszélyeztetettségének megítélése során, ezáltal jól detektálható az ÉTT szerepe a veszélyeztető tényezők kivédésében. A fészket és fiókát veszélyeztető tényezők vizsgálatával egyértelműsíthetik, hogy milyen problémákra kell koncentrálni a továbbiakban. Erőforrás igény: • Adatgyűjtés: nem tervezendő • Feldolgozás: 5 nap Élőhely szerkezetre vonatkozó vizsgálatok A teljes ÉTT területen el kell végezni az élőhely szerkezetének felmérését. Ez a munka egy műholdfelvételből vagy légifotóból kiinduló interpretáción alapul, mellyel meghatározzuk a táblaszerkezetet (lépték: 1:10.000, esetleg 1:20.000) Ezt követően terepi bejárásokkal fölveszik az adott táblakiosztáshoz tartozó növénykultúrát. Kultúrnövények esetében a termesztett növényfajt, természetközeli élőhelyfoltoknál a gyep, erdő, nádas stb. státuszt. A felmérés alapján következtetni lehet a teljes terület élőhelymegoszlására és művelési módjára. Az egyes évek összehasonlításával a változások tendenciáira (gyepterületek megszűnése, intenzív, kedvezőtlen kultúrák arányára, elhelyezkedésére). Lehetőség nyílik a belépett és be nem lépett területek összehasonlító értékelésére, a túzok észlelési adatokkal összevetve pedig a veszélyeztetettség korrektebb elbírálására. A terepi felmérések elvégzésére legkésőbb június folyamán kell sort keríteni a betakarítás megkezdéséig. Emlősök A Borsodi Mezőségben 2002-ben végzett felmérés szerint a területen 23 kisemlős faj fordul elő. Megtalálhatók itt különböző Mus, Apodemus és Rattus fajok, törpeegér (Micromys minutus), hörcsög (Cricetus cricetus), vízi pocok (Arvicola terrestris), mezei pocok (Microtus arvalis). A denevérek rendjét a korai (Nyctalus noctula), törpe (Pipistrellus pipistrellus), fehértorkú (Vespertilio murinus), kései (Eptesicus serotinus), hegyesorrú (Myotis blythi), közönséges (Myotis myotis), és a tavi denevér (Myotis dasycneme) képviselik. Ez utóbbi szerepel az IUCN Vörös Listáján is. A rovarevő emlősök közül megemlíthetjük a erdei (Sorex

20

araneus), törpe (Sorex minutus), keleti (Crocidura suaveolens), mezei (Crocidura leucodon) és a vízi cickány (Neomys spp.) fajokat, és a keleti sünt (Erinaceus concolor). A világon egyedül a Borsodi Mezőség területén fordul elő a háromcsíkos szöcskeegér (Sicista subtilis trizona). Ez a faj szerepel az IUCN Vörös Listájának II. Függelékében, Magyarországon pedig fokozottan védett, eszmei értéke 250.000 Ft. Élő egyedet hazánkban 1929 óta nem találtak, de jelenlétét bagolyköpetek elemzésével bizonyították. Mivel csak ezzel az indirekt módszerrel mutatható ki, élőhelyigényéről kevés információ áll rendelkezésre. Egyes szerzők szerint kötött, szikes, és homokos talajon egyaránt előfordul, mások füves szikes pusztáról, vagy „fás szyeppei biotópból”, homokpusztagyepekből írták le. Feltehetően nem veti meg a működő vagy elhagyott tanyai házak, gyümölcsöskertek környékét sem. Az eddigi kutatások szerint a csíkosegér a Borsodi Mezőség védett területein általánosan előfordul. A faj megjelenését a térségben a Tisza szabályozása tette lehetővé, mivel e munkálatok eredményeképpen szűnt meg itt a vízborítás, és vált az egykori ártér a csíkosegér számára alkalmas száraz élőhellyé. A stabil állomány kialakulásának a 60-as évek belvízelvezetései is kedveztek, így a korábban még mocsaras területek is kiszáradtak, a terület száraz, löszgyep maradványokkal és kiszáradó mocsarakkal tarkított szikes pusztává változott. Borsodi Mezőségi jelenléte többek között a térség elmaradottságának is köszönhető. A fajvédelem és a térségfejlesztés sikeres összeegyeztetéséhez ez a tényt is figyelembe kell venni. Egy lehetséges megoldás az Érzékeny Természeti Területek rendszerében folyó, természetvédelmi felügyelet alatt álló extenzív gazdálkodás. Ez hozzájárulhat a terület társadalmi felemelkedéséhez, és a legeltetéssel megakadályozott szukcesszió megőrizné a csíkos szöcskeegérnek is kedvező feltételeket. Az emlősök közül jellemző fajok még a mezei nyúl (Lepus europaeus), a róka (Vulpes vulpes) és az őz (Capreolus capreolus). A nyílt pusztákon él a védett molnárgörény (Mustela eversmanni), a nádas-gyékényes laposok faja a hermelin (Mustela erminea). A szintén védett ürge (Citellus citellus) a ragadozó madarak táplálékállataként játszik fontos szerepet. Élőhelyvédelemi programok a területen A területen kétféle madárvédelmi program folyik: az első keretében ragadozó madarak számára helyeznek ki műfészkeket, a másik a szalakóták védelmét célozza mesterséges fészekodúk kihelyezésével. Egy harmadik projekt a vizes élőhelyek helyreállítását szolgálja. Ennek már a kezdeti stádiumában is számos vízközelben élő madárfaj jelent meg: mind a négy hazai vöcsök faj (Podiceps spp.), fattyú- (Chlidonias hybrida) és kormos szerkők (Chlidonias niger), gólyatöcs (Himantopus himantopus), cigányréce (Aythya nyroca), stb. Az ártéri részeken megtalálható a kis színjátszólepke (Apatura ilia), a szarvasbogár (Lucanus cervus), valamint az orrszarvúbogár (Oryctes nasicornis). A madarak közül kiemelendő a macskabagoly ( Strix aluco), a fekete harkály (Dryocopus martius), a guvat (Rallus aquaticus), és a vízityúk (Gallinula chloropus). A csendes vízfolyásokkal váltakozó erdős területeken költ a fekete gólya (Ciconia nigra), amely megkülönböztetett védettséget élvez: Egész fészkelőterületén veszélyeztetett, Magyarországon fokozottan védett, eszmei értéke 500.000 Ft. A magyar Vörös Könyv szerint közvetlenül veszélyeztetett. A BirdLife International és az IUCN a ritka fajok között tartja számon. Szerepel a Berni és a Bonni Egyezmény II. függelékében, és az Európai Unió Madár Direktívájának I. függelékében. Fészkeléséhez nélkülözhetetlenek az idős hagyásfák, öreg kocsányos tölgyek, amelyeket az erdők kitermelése során gyakran megsemmisítenek. Nedves rétek, kaszálórétek, ártéri ligetes területek rejtőzködő madara a haris (Crex crex). Magyarországon fokozottan védett faj, természetvédelmi értéke 500.000 Ft. A hazai Vörös

21

Könyv besorolása szerint aktuálisan veszélyeztett. Csapadékban gazdagabb években költ nagyobb számban. Különösen kedveli az olyan területeket, ahol a párbaállási időszakban a növényzet 50 cm-nél alacsonyabb, és amelyek jó takarást biztosító száraz kórósokkal szegélyezettek. Sikeres fészkelését erősen veszélyeztetik a késő tavaszi tüzek, illetve a gépi kaszálás nemkívánatos technikája. Szintén káros a kaszálás elmaradása, mert a terület bebokrosodásával, a gyalogakác gyors terjedésével megszűnik az élőhelye. Védett emlősök a nyuszt (Martes martes) és a vadmacska (Felis silvestris), melyek állománya gyarapodó tendenciát mutat, valamint az újabban nedves rétek szárazabb magaslatain is megtelepedő borz (Meles meles). Az állatvilág védelme szempontjából alapvető fontosságú az élővilág érdekeit is figyelembe vevő gazdálkodás. Ezen belül lényeges elem a korlátozott vegyszerhasználat, a megfelelő módszerekkel és időben végzett gépi művelés. A rendszeres kaszálás elengedhetetlen az invazív fajok visszaszorítása érdekében, ugyanakkor a munka során biztosítani kell a földön fészkelő madarak számára a menekülési lehetőséget. Az agresszíven terjedő növények inváziójának megállítása azért is fontos, mert például a mindent elözönlő gyalogakác jónéhány állatfaj alapvető életfeltételeit szünteti meg. A nagytestű emlősök mozgásterét leszűkíti, kiszorítja az állatokat táplálkozó-, lakó-, és szaporodóhelyükről. További fontos aspektusa a természetvédelmi gazdálkodásnak a szántó-gyep konverzió, és a kialakuló gyepen történő extenzív legeltetés.

22

2.

A beépített műtárgyak hatásvizsgálata távérzékeléssel (Kristóf Dániel)

A LIFE projekt eredményeinek kimutatására a lehető legkorszerűbb eszközként a távérzékelést választottuk, és egy, a beavatkozások előtti illetve azok után készült űrfelvételpáron alapuló változás-vizsgálattal dokumentáltuk a projekt eredményeit. A távérzékelési és térinformatikai módszerek egyre nagyobb teret nyernek a földfelszín vizsgálatában, a felszínen lezajló folyamatok elemzésében. A földmegfigyelő műholdak felvételei több évtizedre visszamenően elérhetők. Az archív felvételekben rendelkezésünkre álló adatmennyiség ma is rohamosan növekszik, és az új fejlesztéseknek köszönhetően egyre nagyobb a felvételek adattartalma. Az in situ módszerekkel összevetve a távérzékelési eljárások jóval nagyobb területről szolgáltatnak egyidejűleg adatokat. Ezen túlmenően az archív távérzékelési adatok felhasználhatók arra, hogy elemzésünket kiterjesszük olyan időperiódusokra is, amelyekről más adat nem áll rendelkezésre. A távérzékelt adatok feldolgozása, egyéb adatokkal történő összevonása azonban sajátos problémákat vet fel, és különleges előfeldolgozási és adatkinyerési eljárásokat igényel A távérzékelés azon technikák összessége, amelyek segítségével információt szerezhetünk a megfigyelés tárgyáról, anélkül, hogy azzal közvetlen fizikai érintkezése kerülnénk. Tulajdonképpen az ember az érzékszerveivel is távérzékelést végez. A szem, a látás szerve, az elektromágneses spektrum meghatározott hullámhossztartományába tartozó sugárzásokból alkot képet. A retinán található érzékelősejtek (receptorok, vagy detektorok) a látóideg útján továbbítják az általuk észlelt jeleket az agyba. Az agy pedig ezeket a mérési eredményeket dolgozza fel, s végeredményként egy képet állít elő. Ez a kép tehát tulajdonképpen nem más, mint a szín- és fényesség-adatok térbeli eloszlásának együttes megjelenése, amely az észlelő számára lényeges információkat hordoz a környezetéről; ebben az esetben egy bizonyos fajta elektromágneses sugárzás, a látható fény segítségével, annak közvetítésével nyerünk információt a környezetről. A távérzékelési eljárások legfőbb jellemzői az alábbiakban foglalhatók össze: • A megfigyelt tárgyat nem befolyásolják, nem roncsolják, annak állapotát nem változtatják meg. • A távérzékelési eljárások alkalmazásával valós fizikai mennyiségekből indulunk ki, s ebből fakad e módszerek objektivitása. A feldolgozás során ezekből az adatokból kvantitatív és kvalitatív információkat is nyerhetünk. • A távérzékelési eszközök, módszerek és eljárások nagy választéka lehetővé teszi, hogy mindig az adott kutatás, kérdésfelvetés témájához válasszuk ki a megfelelő észlelési módot és adatfeldolgozási eljárást. • A távérzékeléshez alkalmazott eszközök lehetővé teszik, hogy az elektromágneses spektrum látható tartományán kívüli hullámhosszokon végezzük a környezet megfigyelését - így a láthatatlan láthatóvá válik. • Az összegyűjtött, eltárolt adatok bármikor feldolgozhatók, együtt elemezhetők más időpontú vagy különböző helyen készült felvételekkel, lehetővé téve ezáltal az összehasonlító elemzést, a változásvizsgálatokat, a folyamatok nyomon követését. Az emberi tudás növekedésével, a módszerek javulásával az elemzések megismételhetők, így a rögzített felvételek mindig értékes új információk forrásai lehetnek, például a változásvizsgálatokban.

23

• A távérzékelési technikák lehetővé teszik nagy térbeli kiterjedésű területekről rendkívül rövid idő alatt sok adat gyűjtését. Ezek az adatok a térbeli összefüggésekkel együtt kezelhetők, ami elősegíti a tematikus információk kinyerését. Ezen túlmenően, ez a jellemző biztosítja a magas fokú aktualitást a hagyományos térképezési/felmérési eljárásokhoz képest. • A távérzékelési eljárásokkal más módszerekkel elérhetetlen, megfigyelhetetlen területek is megfigyelhetők, legalább olyan szinten, amely megalapozza a tudásbázis későbbi kibővítését. • Mindezen szempontok figyelembevételével elmondható, hogy a távérzékelés olyan adatokat szolgáltat, amelyek a múltban nem voltak elérhetők, s így a környezet megfigyelésében új távlatok nyílnak általa. 2.1.

Felhasznált adatok

A LIFE projekt keretében az innovatív vízgazdálkodási rendszer kialakítása során elvégzett feladatok hatásainak monitorozására olyan adatelemzési eljárásra volt szükség, amely a legfontosabb elem: a víz mennyiségének változásairól képes információt szolgáltatni. Olyan távérzékelt felvétel-párt kellett tehát találnunk, amely alapján a vízgazdálkodási rendszer kialakítása előtti és utáni állapot szerepel, és a vízmennyiség változásai nyomon követhető. E két cél szem előtt tartásával választottuk a NASA TERRA műholdjának ASTER szenzorával készült felvételeket (bővebb információért ld. http://asterweb.jpl.nasa.gov). A TERRA-t amerikai-japán együttműködésben lőtték fel 1999-ben, és azóta is így üzemel. Sokféle érzékelőjével a földmegfigyelés számos területén alkalmazhatóak a felvételei. Az ASTER (Advanced Spaceborne Thermal and Reflection Radiometer) szenzort a NASA JPL laboratóriumában fejlesztették, feladata a nagy felbontású, részletgazdag, sok hullámhossztartományt tartalmazó űrfelvételek készítése. Fontos jellemzője, hogy számos felvétel-sávja található a víz kimutatása szempontjából kritikus rövidhullámú infravörös tartományban (Short-Wave InfraRed, SWIR, ld. 3. ábra és 3. táblázat).

3. ábra Az ASTER szenzor felvételi sávjainak elhelyezkedése az elektromágneses spektrumban (alul összehasonlításképp a Landsat 7 műhold ETM+ szenzorának sávjai láthatók).

24

3. táblázat Az ASTER szenzor érzékelési hullámhossz-tartományai, kiemelve a víztartalom érzékelése szempontjából legfontosabb sávokat. Forrás: ASTER User Handbook, Version 2. Alrendszer Sáv száma Spektrális tartomány (µm) Térbeli felbontás, m Kódolás 1 0.52-0.60 VNIR 2 0.63-0.69 15 8 bit 3N 0.78-0.86 3B 0.78-0.86 4 1.60-1.70 5 2.145-2.185 30 8 bit SWIR 6 2.185-2.225 7 2.235-2.285 8 2.295-2.365 9 2.360-2.430 10 8.125-8.475 11 8.475-8.825 TIR 12 8.925-9.275 90 12 bit 13 10.25-10.95 14 10.95-11.65 A NASA/USGS LP DAAC (Land Processes Distributed Active Archive Center, http://lpdaac.usgs.gov) online katalógusa ad lehetőséget az űrfelvételek böngészésére. A területről az archívumban összesen 24 db felvétel áll rendelkezésre. Ezek közül egy olyan felvétel-párt kellett kiválasztani, amely a beavatkozások megkezdése előtt illetve azok befejezése után, minimális felhőborítás mellett, és egymással jól összevethető időpontokban készült. Szerencsére akadt ilyen: a 2003.09.14-i (5. ábra) és a 2005.09.03-i (6. ábra) felvételek megfeleltek minden kritériumnak. A felvételek bögészőképeit és fő adatait ld. a következő oldalon. A felvételek megrendelése és kifizetése után a NASA FTP szerveréről letöltöttük azokat, majd megkezdődhetett az előfeldolgozás és az adatelemzés, amelyekhez az ERDAS Imagine 8.4 és az ArcGIS 9.1 szoftvereket használtuk.

25

26

2.2.

Előfeldolgozás

A felvételek előfeldolgozása során a felvételek térbeli, geometriai összevethetőségét biztosítottuk, hogy a változásvizsgálat elvégezhető legyen. A felvételek geometriai korrekciójához meglévő digitális térkép-adatbázisaink alapján jelöltünk ki illesztőpontokat mindkét felvétel jól azonosítható felszíni objektumai (útkereszteződések, hidak) és a térképek között, majd a felvételeket polinomos illesztőfüggvény segítségével EOV (Egységes Országos Vetület) koordinátarendszerbe transzformáltuk. 2.3.

Adatelemzés

A LIFE projekt keretében az innovatív vízgazdálkodási rendszer kialakítása során elvégzett feladatok hatásainak monitorozására olyan adatelemzési eljárásra volt szükség, amely a legfontosabb elem: a víz mennyiségének változásairól képes információt szolgáltatni. Választásunk ezért esett a Tasseled Cap-transzformációra, amelynek egyik eredménykomponense közvetlenül a felszín víztartalmával kapcsolatos. A Tasseled Cap- (TC-) transzformáció abszolút, fizikai alapokon nyugszik. Meghatározásához a felvételen előforduló legfontosabb felszíni összetevők (talaj, növényzet, víz) laboratóriumban és terepen mért radiometriai tulajdonságait vesszük alapul, és meghatározzuk a spektrális térben ezekre jellemző irányokat. A spektrális karakterisztika ismeretében minden szenzorra egyértelműen meghatározható egy forgatási mátrix, amely azután minden, az adott szenzorral készült felvételre alkalmazható (leszámítva a kalibráció változásait és a szenzoröregedést; ebben az esetben újra kell számolni). A fenti alapötletből kiindulva Kauth és Thomas 1976-ban dolgozta ki a Tasseled Cap-transzformációt (amelyet a szerzők nevéből Kauth-Thomas- vagy K-T-transzformációnak is neveznek), eredetileg a Landsat műholdak MSS szenzorása. Crist és Cicone 1984-ben számították ki a transzformáció paramétereit a Landsat TM (Thematic Mapper) szenzorra, ahol az eredményül kapott transzformált értékek száma a nagyobb spektrális információ-tartalom miatt jelentősen megnőtt. Az azóta eltelt időben egyre több új szenzorra határozták meg a paramétereket, köztük az ASTER szenzorra is (www.umgc.olemiss.edu), amellyel a munkánkban felhasznált felvételek készültek. Bebizonyosodott, hogy a nedvesség-értékek igen kevéssé érzékenyek a domborzati hatásokra, a különböző látószög-értékekre és a légköri hatásokra. Ugyanebben a munkában a szerzők azt is bemutatják, hogy a légköri hatások csökkentik a zölderősségértékeket, ugyanakkor növelik a nedvesség értékét. A zölderősség-értékek az NDVI-hez hasonlóan korreláltak a levélfelülettel és a növényzet vitalitásával; fontos különbség ugyanakkor, hogy a zölderősség kiszámítása a sávok lineárkombinációjával, és nem a sávok arányának kiszámításával történik, így a légköri hatásokra kevésbé érzékeny. A K-T-transzformációt éppen ezért széleskörűen alkalmazzák a növényzet és általában a földfelszín kvantitatív megfigyelésére. A transzformáció kvantitatív változókat eredményez, Landsat TM/ETM+ esetében a három legjelentősebb az ún. fényesség (brightness), zölderősség (greenness) és nedvesség (wetness). A fényesség leginkább a látható tartományú felvétel-sávok értékeit összesíti, és a talajvonalat reprezentálja. A zölderősség a vegetációs indexekhez hasonlóan a vörös és közeli infravörös sávok közötti kontrasztot hangsúlyozza ki, a növényzet vitalitásáról szolgáltat információt. Munkánk szempontjából a legfontosabb mutató a harmadik komponens, a nedvesség (wetness) volt. Ez a középső infravörös sávok információ-tartalmát aknázza ki, így a felszín nedvesség-tartalmával korrelál.

27

A Tasseled Cap-transzformáció ASTER szenzorra érvényes együtthatóit a 4. táblázat tartalmazza. 4. táblázat A Tasseled Cap-transzformáció együtthatói az ASTER szenzorra, kiemelve a „Wetness” kiszámításához használtakat. Forrás: www.umgc.olemiss.edu Sáv 1, „Brightness” 2, „Greenness” 3, „Wetness” 4 5 6 7 8 9

2.4.

1 0,047 -0,477 0,015 0,251 0,379 0,426 0,374 0,371 0,322

2 0,927 -0,213 0,038 0,175 -0,068 -0,086 -0,065 -0,124 -0,176

3 0,260 0,844 -0,100 0,214 0,169 0,206 0,158 0,171 0,198

4 -0,237 -0,050 -0,338 0,855 -0,151 -0,100 -0,065 -0,062 -0,235

5 0,116 -0,101 -0,852 -0,270 -0,192 -0,103 -0,070 0,219 0,276

6 -0,018 0,033 -0,306 -0,236 0,221 0,328 0,316 -0,035 -0,769

7 -0,010 -0,034 -0,170 0,007 0,237 0,543 -0,478 -0,594 0,194

8 0,011 0,008 0,159 -0,008 -0,642 0,570 -0,264 0,389 -0,129

9 0,003 0,006 0,018 0,006 0,496 -0,146 -0,651 0,510 -0,219

A változásvizsgálat és eredményei

A változásvizsgálat elvégzéséhez mindenképpen azonosítani kellett a felvételeken a felhőket és a felhőárnyékokat, hiszen ezek a valós változásoktól független, igen erős látszólagos változásokat okozhatnak. A 2003-as felvételen a vizsgált terület fölött található néhány felhő. Ezeket az 1-es felvételsáv alapján, a két felvételi időpont közötti küszöbértékes szűréssel azonosítottuk és kitakartuk. A 2003 és 2005 között bekövetkezett változások kimutatására ezután kiszámoltuk a két felvétel nedvesség-értékeit minden képpontra, majd a 2005-ös értékekből kivontuk a 2003-as értékeket, így minden 15x15 m-es képpontra megkaptuk a két időpont között bekövetkezett nedvesség-változás értékeit. A kivonás sorrendjéből következően a nedvesség-csökkenések negatív, a növekedések pozitív értékként jelentkeztek. (lásd 7. és 8. ábra) Fontos megjegyezni, hogy a vízgazdálkodási beavatkozásokon kívül a felszínborítás változásai is nedvesség-változásokat okoznak. Jó példa erre a mezőgazdaság, hiszen pld. egy csupasz talajfelszín, egy tarló és egy kukoricatábla nedvességtartalma is jelentősen különbözik. A mezőgazdasági területeken tehát a vetésforgó és az agrotechnikai beavatkozások eredményeképp a nedvesség-értékek éven belül és az egyes évek között is tág határok között változhatnak. A nedvesség-változások térképén (9. ábra) szintén megfigyelhetők olyan változások, amelyeket egyértelműen a mezőgazdasági táblákhoz köthetünk. Szerencsére térben igen jól elkülöníthetők, így markánsan megfigyelhetők a vízgazdálkodási beavatkozások hatásai, amelyek igen erős nedvesség-növekedéseket eredményeztek (vö. a térképen a vízgazdálkodási rendszer elemeivel, 4. ábra).

28

4. ábra

A vizsgált terület térképe a vízgazdálkodási rendszer elemeivel.

29

5. ábra

A 2003.09.13-i TERRA ASTER felvétel. Színkompozit: 3,4,2 (RGB)

30

6. ábra

A 2005.09.03-i TERRA ASTER felvétel. Színkompozit: 3,4,2 (RGB)

31

7. ábra

A 2003.09.13-i felvételből számított nedvesség-értékek.

32

8. ábra

A 2003.09.13-i felvételből számított nedvesség-értékek. 33

9. ábra

A 2003. és 2005. között bekövetkezett nedvesség-változások.

34

3.

Az ártéri gazdálkodás múltja és környezeti hatásának néhány vonása (Fodor Zoltán)

3.1.

Bevezetés: az ártéri gazdálkodás értelmezésének problémája

A hazai folyóink mentén folytatott ártéri gazdálkodásról napjainkra többféle nézet alakult ki. Ezek esetenként olyannyira eltérő gondolatokat fogalmaznak meg erről a tájhasznosításról, hogy óhatatlanul arra kell gondolnunk, hogy a különböző szerzők teljesen mást értenek az ártéri gazdálkodáson. Szükség van tehát arra, hogy áttekintsük, hogy miféle értelmezések is alakultak ki ebben a tárgykörben, illetve hogy ezen néztek sarkalatos tételei mennyiben fogadhatók el. Mielőtt az egyes megközelítéseket részletesen ismertetnénk, elöljáróban rá kell mutassunk, hogy az egyes szerzőknél a legjelentősebb különbségek ártereink egykori „fok” nevű vízmedreinek a megítélésénél jelentkeztek. A leghevesebb vita akörül dúlt, hogy ezek a medrek vajon természetes vagy mesterséges eredetűek, illetve ha mesterségesek, akkor létesítésük mennyiben változtatta meg az egyes árterek vízrajzi viszonyait. Az ártéri fokok eredetéről szóló viták során csupán az utóbbi években irányult a figyelem azokra a tényadatokra, amelyek arra utalnak, hogy ezek a medrek elsődlegesen természetes eredetűek lehettek, az ártérről levonuló, apadó víz vájhatta ki őket. Ezt megelőzően e medrek eredetéről három fő nézet, vagy inkább nézetcsoport alakult ki. Ezek a fokokat mesterséges, vagy természetes és mesterséges, illetve természetes eredetű képződményekként írták le. Az alábbiakban először a fokok eredetéről született nézeteket fogjuk bemutatni, és egy, a hazai Tisza szakasz kéziratos térképein szereplő fokokat feldolgozó kutatás alapján értékeljük azt, hogy mennyiben fogadhatók el az egyes megközelítések. A tiszai fokok milyenségének ismeretében fogjuk elemezni azt, hogy az ártéri gazdálkodásról született elméletek egyes vonásai mennyiben tekinthetők megalapozottaknak. Végezetül azt tekintjük át, hogy a részletesebben vizsgált Tisza-menti települések határában milyen fokok voltak egykor, és ezek sajátosságai mennyiben illeszkednek az ártéri gazdálkodásról szóló egyes elképzelésekhez. 3.2.

A fokok eredetével kapcsolatos kérdések

A tudományos kutatók között a fokok mesterséges eredete mellett először ANDRÁSFALVY Bertalan tört lándzsát, a Tolna és Baranya megyei Duna-ártérről szóló levéltári források és saját néprajzi kutatómunkája alapján (1973:12; 1975:15-17). Szerinte az ember vájta fokok a folyómeder és az ártér közötti folyóhátakat, a hordalékból épülő övzátonyokat mindig a vízfolyás iránya szerinti legalsó részeken vágták át az egyes ártéri öblözetekben. A fokokon kiömlő ár alulról felfelé öntötte el az öblözeteket, és apadáskor rajtuk keresztül vonult vissza a víz az anyamederbe. E medrek kialakítása alapvetően a halászati hasznosítással függött össze: ezek a csatornák biztosították, hogy az ártéri vizek halállománya áradáskor az élővízből megújulhasson. Az árvizek irányított szétvezetése-összegyűjtése azonban áttételesen az ártéri legeltetés, az erdőművelés, a gyümölcstermesztés feltételeit is javította, illetve megteremtette. ANDRÁSFALVY szerint a mesterségesen létrehozott fokok nélkül az ártér mocsaras, gazdaságilag csekély értékű terület lehetett. A fokok vájását olyan tájformáló hatású beavatkozásnak tekintette, amely megteremtette a gazdásági hasznosíthatóság alapjait, ezért a fokokra alapozott tájhasznosítást ártéri gazdálkodásnak nevezte. Az elsősorban a Tisza-mentével foglalkozó SZILÁGYI Miklós ANDRÁSFALVY több megállapítását is vitatta. Megjegyzései elsősorban a fokok vízrendszerbeli szerepére, rendszerszerű szervezettségére, valamint az „ártéri gazdálkodás” kifejezés használatának jogosságára 35

vonatkoztak (1982:300-303; 1995:98-100). Azt azonban nem vonta kétségbe, hogy a hazai nagy folyók árterein a halászati hasznosításban a fokok egykor kitüntetett szerepet játszottak. A második nézetcsoporthoz sorolható, a Közép-Tiszavidék múltját feldolgozó KÁROLYI Zsigmond és NEMES Gerzson a fokok kialakulását másképp ítélte meg, mint ANDRÁSFALVY. Szerintük a fokok egyaránt lehettek természetes és mesterséges képződmények. A természetes eredetű fokok az öblözetekben – a folyó folyásirányához képesti – alsó és felső részeken egyaránt létrejöhettek. Az árteret használók az öblözetek alsó részén kialakuló, alulról töltő fokokat kimélyítették, gondozták, esetleg teljesen új fokot is vájhattak, míg az öblözetek felső részén lévő természetes eredetű fokokat elzárták. Ezekre a beavatkozásokra azért volt szükség, mert az öblözet felső részén nyíló fokokon keresztül kiömlő, és az öblözet belső, legmélyebb részeire lezúduló víz meglassulva hordalékát ott elejti, és gyorsan feliszapolja az egész öblözetet, különösen a mélyebb fekvésű részeket. Ha azonban az alsó fokon ömlik be a víz, lépést tartva az anyamederbeli vízszint-emelkedéssel, akkor a hordalék az ártérre vezető fok bevezető szakaszán rakódik le, és ez a lerakódó hordalék rendszeres karbantartással eltávolítható a fok medréből. Így az alulról töltés elvét alkalmazva az ártér feliszapolódása is lassítható. NEMES külön kiemelte, hogy azokon a helyeken, ahol az öblözet felső és alsó részén is találni fokot, minden esetben az alsó a jelentősebb és a nagyobb. Ezt a jelenséget szerinte az emberi beavatkozás magyarázza, miszerint szándékosan a legalsó fokot vájták a legnagyobbra, hogy az alulról töltés elve következetesen megvalósuljon (1975a:16, 63). A harmadik nézet egyik első megfogalmazása VÁSÁRHELYI Pálnak a Tisza szabályozásáról 1845-ben írott előleges javaslatában lelhető fel: szerinte a fokok természetes eredetű vízkitörési pontok, amelyeken keresztül a víz elönti az árteret (1995:337-338). Az ehhez a véleményhez csatlakozók többsége – akik közül külön ki kell emelni a Tisza-monográfia szerzőjét, LÁSZLÓFFY Woldemárt (1982:161) – nem foglalkozott azzal, hogy miképpen alakultak ki ezek a medrek. A fokokat vízkitörési pontokként, kifolyóhelyekként tárgyaló leírások azonban akarva-akaratlanul olyan színben tüntetik fel e medreket, mint amelyek kialakulásában a kitörő víz játszott meghatározó szerepet. A különböző alapokról induló megközelítések többnyire hallgatólagosan azt feltételezték, hogy az átfogó szabályozások után a folyók árterein nem alakultak ki fokok. A mesterséges eredetet vallók szerint erre azért nem került sor, mert a megváltozott körülmények között a folyók mellett lakók nem vájtak (nem vájhattak) fokot: hiszen a helyi szabályozási munkálatok is többnyire éppen a fokok elzárásával kezdődtek el. A fokok természetes eredetét pártolók nézetei szerint azért nem keletkezhettek az átfogó szabályozás után fokok, mert a töltésezéssel megszűnt annak a lehetősége, hogy a kitörő és az árteret elöntő víz medret mélyítsen magának. A vita-sorozat menetében jelentős változást hoztak a 2000. évi tiszai árvíz után született közlemények. TÓTH Albert (2000) arról számolt be, hogy ennek az árhullámnak a levonulása során, apadás idején az anyamederbe visszavonuló víz Tiszavárkony és Szajol határában medreket, fokokat vágott magának. DEÁK Antal András szerint az ANDRÁSFALVY által leírt Duna-menti fokokat is az ártérről levonuló víz vágta (2001:39; 2002:58-59). A Gemenci erdőben természetvédelmi őrként dolgozó FELSŐ Barnabás véleménye alapján, aki megosztotta velünk személyes tapasztalatait, tovább árnyalhatjuk a fokok sajátosságairól kialakuló képet. FELSŐ Barnabás szerint Gemencen a lefűződött holtágakat és az anyamedret természetes eredetű, időszakos vízfolyások kötik össze. Ezek medrét a levonuló víz vájja. Természetes eredetű fokok alakulhatnak ki ott is az ártéren, ahol a folyó medrét kísérő parti magaslatok (folyóhátak, övzátonyok) ellaposodnak. Itt az ártéri síkról levonuló víz mélyíthet medret magának. Az ártéren belüli, valamely részöblözetek közötti partosabb sávokat áttörő fokok azonban nem természetes úton jöttek létre. Ezeket mesterségesen készítették egykor, hogy vízi utat rövidítsenek velük.

36

FELSŐ Barnabás szerint az emberi beavatkozás – ami elsődlegesen a halászoknak állhatott érdekükben – nem csak a mesterséges fokok vájásához, hanem a természetes eredetű fokok fennmaradásához is szükséges. Ha ugyanis a természetes eredetű fokok medrét nem tisztítják rendszeresen, megtelepszik bennük a (fás szárú) növényzet. A medrek benőttsége miatt a későbbi áradások során fokozottabb mértékben ülepedik le bennük a hordalék, és a víz útja előbb-utóbb áttörhetetlenül elzárul. 3.2.1. Adalékok a vitához: a Tisza-menti fokok vizsgálata

A fokok eredetét, tájhasznosításbeli szerepét tárgyaló különböző elméletekkel magunk is foglalkoztunk korábban – még mielőtt a természetes eredetű fok-keletkezés leglogikusabb magyarázatával találkoztunk volna. Eredményeinkről egy, az Agrártörténeti Szemlében közreadott tanulmányban számoltunk be (FODOR 2001). Ebben a dolgozatban arra kerestük választ, hogy a három előbbi nézetcsoport által vallott tételeket mennyiben igazolják a ránk maradt történeti források. Az ennek jegyében végzett kutatómunkánk során önkéntelenül is elfogadtuk a téma korábbi, sokszínű irodalmában burkoltan benne rejlő nézetet, miszerint folyóink árterein a szabályozások óta nem alakulnak ki fokok. E medrek jelenkorú terepi vizsgálatának igénye ezért nem merült fel bennünk. Miután a fokokat – a helyenként még meglévő medermaradványoktól eltekintve – múltbeli jelenségeknek tekintettük, csupán azt kívántuk értékelni, hogy a folyószabályozások előtt az ártéri fokok vajon természetes vagy mesterséges úton jöhettek-e létre. Ezt annak alapján próbáltuk eldönteni, hogy a magyarországi Tisza-szakasz XVIII-XIX. századi kéziratos térképein feltüntetett fokok vízrajzi sajátosságai mennyiben igazolják, illetve cáfolják az ezekről a medrekről tett kijelentéseket. A kutatás kezdeti szakaszában úgy gondoltuk, hogy elegendő azt megvizsgálni a szóban forgó tételek igazságtartalmának megítéléséhez, hogy a fokok az ártéri öblözetek mely részein, a folyó folyásirányához képesti felső vagy alsó területeken helyezkedtek el. Úgy véltük, hogy amennyiben a fokok csak az öblözetek alsó részén fordultak elő, az az első elmélet helyességét jelzi, ha elvétve a felső részeken is előfordultak, az már a második értelmezés megalapozottságát mutatja, míg e medrek véletlenszerű eloszlása a harmadik megközelítés igazát erősítené meg. 3.2.2. A felhasznált források

Kutatásaink során a vizsgált területről a hazai levéltárakban fennmaradt XVIII-XIX. századi kéziratos térképeket tekintettük át. Ezek között a legnagyobb anyagot a Magyar Országos Levéltárban őrzött helytartótanácsi, kamarai térképek, és az egykori Vízrajzi Intézet tiszai mappái jelentették. Ezt egészítették ki a területileg számításba jövő megyei levéltárak úrbéres és törzsanyagbeli térképei. A vizsgálódás során átnézett térképek közül azok bizonyultak kiemelkedő jelentőségűnek, amelyek az áttekintett terület jelentős részét vagy egészét lefedik. A magyarországi Tisza-szakaszon ábrázolt egykori fokok elhelyezéséhez, a különböző névváltozatok elkülönítéséhez alaptérképként a Hadtörténeti Múzeum Térképtárában őrzött első katonai felvétel szelvényeinek másolatát használtuk. Jellemző, hogy az első katonai felmérés csak a legnagyobb tavak esetében jelöl összefüggő víztükröt, számos olyan vízállást mocsaras területként tüntet fel, amelyet az évekkel, évtizedekkel későbbi községi, úrbéri térképek nyílt vízfelületként jelölnek. A vizsgált Tisza-szakaszt ábrázoló térképszelvények egyébként a fok-nevek tekintetében nem túl gazdagok. Készítése idején, és azt követően is az első katonai felmérés anyaga hadititoknak számított, ezért lapjait nem használhatták a későbbi vízrajzi felméréseken dolgozó mérnökök. Így önálló munkán alapulnak azok a csaknem azonos időből származó, nagyobb területeket ábrázoló 37

térképsorozatok, amelyek a korabeli Heves és Külső-Szolnok törvényesen egyesült vármegyékhez, illetve a korabeli Csongrád vármegyéhez tartozó Tisza-szakaszokat ábrázolják. Az előbbi felmérést – a korábban elhunyt KRIEGER Sámuel „instructio”-ja alapján – LIETZNER Keresztelő János végezte, a térképlapokat segédmérnöke, SÁNDOR József rajzolta meg (HML. T. 117. [1783-1790.]; HML. T. 118. [1783-1790.]). KÁROLYI megállapítja, hogy a kiskörei Tisza-szakaszon ez a felvételezés gazdagabb vízrajzi anyagot tartalmaz és differenciáltabb terepalakulatokat ismertet, mint az első katonai felmérés vonatkozó szelvénye. A két mérnök munkájának megbízhatóságát számos későbbi mappa támasztja alá, az általuk rögzített vízrajzi elemek, vagy legalábbis azok nyomai csaknem valamennyi szabályozási célú vízrajzi felvételen, társulati térképen fellelhetők (KÁROLYI – NEMES 1975a:111-112). A Csongrád megyei folyórészletet ábrázoló XVIII. századi sorozat hasonlóan részletes, névanyaga esetenként gazdagabb, az ábrázolás pontossága és kivitele azonban nem ér fel LIETZNER és SÁNDOR munkájával (OL. S.12. Div. XI. No. 126./6. [1790.]). A Felső-Tisza vidékéről is fennmaradt néhány fontos XVIII. századi felvétel, így SEXTY Andrásnak a Bereg, Ung, Zemplén és Szabolcs megyei folyószakaszt ábrázoló felmérése (OL. S.80. Tisza 13. [É.n.]), HANKUSS Jánosnak a Bereg megyei Tiszát ábrázoló térképlapjai (OL. S.12. Div. XI. No. 126./2./a-b. [1792.]), illetve a Tiszaújlak és Jánd közötti szakaszt ábrázoló sorozat (OL. S.80. Tisza 9. [É.n.]). Ezek a felmérések azonban fok-nevek tekintetében szegények. A tiszai fok-nevek legfontosabb térképi forrásai közé tartozik a HUSZÁR Mátyás vezetésével készült két felvétel, amelyek a folyó Tiszahalász és Szeged közötti (OL. S.80. Körös 39. [1822.]), illetve a Rakamaztól a torkolatig tartó szakaszát ábrázolják (OL. S.12. Div. XI. No. 61. [1830.]). A Tisza-szabályozást előkészítő, LÁNYI Sámuel vezette felmérés térkép- és tervanyaga részben már korábban szétszóródott, zömmel pedig a II. Világháború során pusztult el (KÁROLYI − NEMES 1975b:10). A fennmaradt, vizsgálódásunk idején kutatható részletes térképlapok a mai országhatáron kívül eső – zömmel délvidéki – területeket ábrázolnak (OL. S.80. Tisza 60. [É.n.]). Ebből a felmérésből a korabeli Heves megyére vonatkozó, kisebb méretarányú áttekintő lapok másolatai az egri levéltárban megmaradtak (HML. T. 119. [1833-1844.]). A második katonai felmérés térségünket érintő lapjait (néhány korábban készült felső-tiszai szelvény kivételével) már a rendszeres szabályozás megindulása után, 1858 és 1861 között, zömmel 1860-1861-ben mérték fel. A nagy pontosságú térképlapok jól mutatják a folyamatban lévő szabályozási munkák eredményeit is. A gazdag helynévanyagú felméréseken a főmederből kivezető fokok közül keveset neveztek meg, de ezek a medrek az épülő töltések miatt sok helyen ekkorra már el is veszítették jelentőségüket. A kutatás során a legfontosabbnak bizonyult, nagyobb területeket ábrázoló térképek, térképsorozatok névanyagát részben ismétlik, részben kiegészítik az egyes Tisza-menti települések hasonló korú térképei. Ezek többnyire a települési határok rendezéséhez, vagy az elkülönözéshez készített részletes, gazdag helynévanyagú térképek. Többségük a folyószabályozás megindulása után készült, de vannak közöttük XVIII. századi, családi levéltárakból való, általában szegényesebb helynévanyagú mappák is. A vizsgált tiszai folyószakasz mérnöki ábrázolásai közül a legtöbb megnevezett fok nem kéziratos térképen, hanem a szabályozást előkészítő Tisza-mappáció során készült folyami hosszmetszeten szerepel (OL. S.80. Tisza 50. [É.n.]). Ennek lapjai a mederfenék és a partok hosszmetszetét, illetve a folyó kisvízszintjét ábrázolják, a partokon az egyes szakadásokat, torkolatokat is feltüntetik. További, más ábrázolásokon nem szereplő fok-neveket találunk a Tokaj és Tiszafüred közti folyószakasz töltésvonalainak hossz-szelvényén (OL. S.80. Tisza 42. [É.n.]). A hosszmetszeti ábrázolás sajátossága miatt azonban az ártérre vezető egyes medrek töltésiránya nem állapítható meg, ezért a csupán itt megnevezett fokokat a töltésirány-

38

vizsgálatnál nem vettük figyelembe, csak a foknév-gyűjteményünkbe vettük fel. Ez a gyűjtemény közel ötszáz Tisza-menti fok nevét tartalmazza (FODOR 2003:121-135). 3.2.3. A térképi forrásokban szereplő fokok vizsgálata

A térképi forrásokban szereplő fokok osztályozása A töltésirány meghatározása során a fokokat vízrajzi sajátosságaik alapján különböző csoportokba soroltuk be. A feldolgozás kezdetén csak a felülről és az alulról töltő fokok csoportjait különítettük el, miután a töltésirányról korábban folytatott vitában hangsúlyosan jelent meg az a kérdés, hogy a fokok vajon az ártéri öblözeteket alulról vagy felülről árasztották-e el (SZIGYÁRTÓ 1991:16-17; MOLNÁR 1992b:23-24). E kettős besorolásnak megfelelően az öblözetek felső részén lévő medreket felülről töltőknek tekintettük, az öblözetek alsó részén nyílókat pedig alulról töltő fokoknak neveztük. A térképeket vizsgálva feltűnt, hogy voltak olyan medrek, amelyek az ártéri öblözetek középső részén, a középső harmadban törték át a folyót és az ártér mélyét elválasztó magaspartot. Ezeket a medreket megnyugtató módon nem lehetett besorolni az előbbi két csoport egyikébe sem. Ezért a két „véglet” közötti átmenet jellemzésére egy újabb osztályt állítottunk fel: ide kerültek az eldönthetetlen töltésirányú fokok. A töltésirány szerinti besorolást megnehezítette, hogy a kéziratos térképeken magassági szintvonalakat nem tüntettek fel. Az egyes ártéri öblözetek határait, zártságát ezért nem tudtuk minden esetben megállapítani. A kanyarulatok belsejébe eső öblözet-részleteknél természetesen a folyó egyértelműen megmutatja a határokat, a kanyarulatokon kívül pedig az esetlegesen feltüntetett legelők, szántók közt fekvő mocsaras területekből következtethetünk az ártér kiterjedésére, illetve az ártéri felszínmagasságokra. A fok-ábrázolásokban gazdag térképek többségén azonban nem tüntették fel az egykori területhasználatokat, így – a nem a folyókanyarulatok belsejébe eső ártérrészeknél – a kéziratos térképek alapján nem könnyű eldönteni, hogy az adott fok az öblözet felső, alsó, vagy köztes középső részén kapcsolta az árteret a folyóhoz. Ezt csak a kéziratos térképek mai, szintvonalas térképekre való illesztésével lehetett volna megnyugtatóan tisztázni, ez azonban meghaladta a lehetőségeinket. Ezért kénytelenek voltunk egy olyan közelítő eljárást keresni, amely segítségével az ártéri öblözetek töltődési iránya, ezzel együtt a fokok töltésiránya megállapítható, vagy legalábbis megbecsülhető. A jól lehatárolható öblözetekben megfigyelt fokok sajátosságai alapján ehhez a fok-medrek és az anyamederbeli vízáramlás irányának a viszonyát használtuk fel. Amennyiben a térképi ábrázolás szerint áradáskor az anyamederben és az ártérre kivezető mederben áramló víz iránya derékszögnél nagyobb szöget zárhatott be egymással, akkor a fokot alulról töltőnek tekintettük. Ha ez a szög kilencven foknál kisebb volt, a vízfolyást felülről töltőnek vettük. Az átmeneti, eldönthetetlen töltésirányú csoportba azokat a fokokat soroltuk, ahol a medrek közelítőleg (tól-ig mintegy tízfokos pontossággal) derékszöget zártak be a folyó mederágyával. Az osztályozáskor figyelembe vettük a fok medrének vonalvezetését is, valamint a folyómeder lefutását a fok torkolati környezetében. E két tényező közül az előbbire csak ritkán építhettünk, miután az ábrázolt fokok többségét a parti magaslatot átvágó, rövid mederként tüntetik fel a térképek, így a fokon túl, az ártéri öblözetben szétterülő víz mozgásirányáról a mappák nem nyújtanak biztos tájékoztatást. Ezért a fok és az anyameder által bezárt szög az ártéri öblözetek töltődési irányának meghatározásában csak viszonylagos érvényességű lehet. Volt néhány olyan eset is, amikor a kétféle osztályozási szempont alapján a fok két különböző csoportba került volna. Ez többnyire akkor fordult elő, ha az öblözetek alján nyíló fokok torkolatuknál derékszög körüli szögben kapcsolódtak a folyóhoz. Ilyenkor mindig az öblözetbeli helyzet alapján végeztük el a meder osztályba sorolását. 39

Az áttekintett anyagban voltak olyan „fok” nevű terepalakulatok is, amelyeket nem lehetett besorolni a három alapcsoport egyikébe sem. Ezért az elemzés során további csoportokat állítottunk fel. Külön kezeltük a kanyarulatot rövidítő fokokat, amelyek valamely folyóív, folyókanyarulat belső oldalát átvágva lerövidítették a víz útját. Mellékág jellegűnek tekintettük azokat a fokokat, amelyek a Tisza árterében lévő kisebb vízfolyásokat kötötték össze. Ide soroltuk az élő vízzel ábrázolt összeköttetésben nem lévő ártéri vízállások között kapcsolatot létesítő néhány fokot is. Önálló csoportot alkotnak az élő vízzel összeköttetésben álló, „fok” nevű tavak, vízállások, valamint a hasonló nevű elszigetelt medrek, az élő vízzel ábrázolt összeköttetésben nem lévő laposok. Az elemzés során elkülönítettük a meder feltüntetése nélkül, csak névvel jelzett fokokat is. Ez utóbbi esetben a töltésirány természetesen elvileg sem volt vizsgálható. A fokok egyes csoportok szerinti eloszlása a hazai Tisza-szakaszon Az elemzés során a magyarországi Tisza-szakaszt hat részre tagoltuk, és e területeken különkülön is értékeltük a fokok töltésirány-eloszlását. Ezek a szakaszok sorra az országhatártól a záhonyi nagy kanyarig, Záhonytól a Bodrog torkolatáig, a Bodrog torkolatától az Eger-patak egykori tiszavalki torkolatáig, innen a Zagyva-torkolatig, majd ezt követően a Köröstorkolatig, innen a déli országhatárig tartanak. Az eredmények áttekintése előtt meg kell jegyezzük, hogy a levéltári kutatómunkánk idején (1999-2002) néhány térképet leromlott állapota, vagy folyamatban lévő restaurálása miatt nem láthattunk. Az ezeken esetleg szereplő, eddig nem értékelt fokokkal a későbbiekben még tovább bővülhet a vizsgálati anyag, de a különböző töltéscsoportok arányát ezek érdemben aligha befolyásolhatják. A töltésirány-elemzés eredményének első részletes közlése után (2001:137), a kiegészítő kutatások során csak egyetlen további, kéziratos térképen szereplő fokra bukkantunk, amely az Eger-patak és a Zagyva torkolata közötti területen lévő alulról töltő fokok számát gyarapította. Az átvizsgált kéziratos térképek alapján a Tisza mentén a fokok eloszlása nem volt egyenletes. Az értékelésnél elkülönített két felső-tiszai szakaszon feltűnően kevés fokot találtunk (5. táblázat). Tiszabecs és Záhony közt ennek az oka a fennmaradt térképeken szereplő vízrajzi névanyag szűkössége. Ezek a mappák számos, a folyóból kivezető medret tüntetnek fel, de ezek megnevezetlenek. Miután vizsgálódásunk során a „fok” nevű csatornákra összpontosítottunk, ezeket a név nélküli medreket nem vontuk be az elemzésbe. A szabályozást előkészítő folyami hosszmetszeten szereplő foknevek alapján azonban a térképeken megnevezetlen medrek közül számosat foknak neveztek. Záhony és Tokaj között, a Rétköz és a Bodrogköz partjai mentén a térképek csak néhány, többnyire megnevezetlen medret jelölnek. Az ezt a folyószakaszt ábrázoló hosszmetszeti lapokon is csak néhány foknevet találunk. Úgy tűnik, hogy ezeken az alacsony süllyedékterületeken a terepadottságok miatt nem alakultak ki nagyobb számban partszakadások (BORSOS 2000:42; RÉFI OSZKÓ 1997:53). A fokok osztályozása alapján levonható következtetések A fokok töltésirány-megoszlásáról az előbbiekből adódóan csak a vizsgálatnál elkülönített alsóbb négy szakasz esetében tehetünk érdemi megállapítást. E szakaszok közül háromnál az alulról töltő fokok csoportja volt a legnépesebb, ugyanakkor az eldönthetetlen töltésirányú és a felülről töltő fokok száma együttesen a háromból két területen meghaladta az alulról töltő fokok számát. A Körös-torkolat és a mai déli országhatár között alulról töltő fokból több volt, mint az eldönthetetlen töltésirányúakból és felülről töltőkből együttesen. Igaz azonban, hogy ezen a területen írtuk össze a legtöbb olyan alulról töltő fokot, amely valójában valamelyik

40

állandó vízfolyás, ér torkolata volt – ellentétben a többi, általában időszakosan vizet vezető fokkal. Ezek a torkolatok eltolhatták az arányt az alulról töltő fokok javára. Az érdemben értékelhető vizsgálati egységek közül a Szolnok és a Körös-torkolat közötti szakaszon felülről töltő fokból volt a legtöbb. Összességében a három alapcsoportba, vagyis az alulról töltő, a felülről töltő és az eldönthetetlen töltésirányú fokok közé tartozik a fellelt fok-ábrázolások közel négyötöde. E három csoport közül az alulról töltőké a legnépesebb (127), bár a felülről töltők (88) és az eldönthetetlen töltésirányúak száma (50) együttesen magasabb (138). A három fő csoportban szereplő fokokhoz még hozzászámolhatjuk azokat az ártéri medreket, amelyeket – jobb híján – mellékág-jellegű fokoknak neveztünk. Lényegében ezek azok a vizek, amelyeket a fokok eredetét magyarázó különböző megközelítések példaként használhatnak fel érvelésük során. A kanyarulatot átvágó, rövidítő fokok esetében többnyire természetes képződményekről van szó, számuk egyébként nem túl jelentős. 5. táblázat A kéziratos térképeken ábrázolt Tisza-menti fokok vízrajzi sajátosságaik és területi elhelyezkedésük szerint

Tiszabecs – Záhony Záhony – Bodrog torkolat Bodrog torkolat – Egerpatak torkolat Egerpatak torkolat – Zagyva torkolat Zagyva torkolat – Körös torkolat Körös torkolat – Szeged Összesen

Alulról Felülről Eldönt- Fok-név töltő fok töltő fok hetetlen feltüntöltéstetett irányú meder fok nélkül 7 -

Kanyarulatot átvágó fok

Mellékág jellegű fok

Fok nevű tó

Fok nevű lapos

Összesen

-

-

-

-

7

-

-

-

1

-

-

-

-

1

35

20

18

4

2

9

6

1

95

43

39

16

8

7

3

3

2

121

16

19

4

1

2

-

1

-

43

26

10

12

4

2

5

-

1

60

127

88

50

18

13

17

10

4

327

Ez a töltésirány-eloszlás egyértelműen azok ellen a vélemények ellen szól, amelyek szerint csak az ártéri öblözetek alsó részén lettek volna fokok. A töltésirány szerinti fok-csoportok egymáshoz viszonyított nagysága arra utal, hogy a fokok eredendően természetes eredetű 41

medrek lehettek, még ha a néprajzi emlékek és a levéltári források alapján nem is vonhatjuk kétségbe, hogy a gazdaságilag jelentős fokokat karbantartották, illetve mesterséges csatornákat is vájtak, ha arra szükség volt. A Tisza menti fokok mesterséges eredetét vallja egy értékes leírás, DANICSKA József mindszenti halászmester „A jelen és múlt idők. A halászati viszonyokról.” című, a XIX. század végén írt emlékirata. A szerző ebben a művében az vallja, hogy ezek az emberkéz vájta fokok a Tisza menti halastavakat – amelyek eredetét nem részletezi – látták el friss vízzel (É.n.:3-4). Éppen ezért indokolt utána járni, hogy a kéziratos térképeken találunk-e olyan fok-neveket, amelyek az illető fok mesterséges eredetére utalnak. Mesterséges eredetre utaló foknevek Elsősorban az „ásott” vagy „ásvány” jelzőt vehetjük gyanúba, amely általában minden vízmeder, így a fokok kialakulásában is a közrejátszó mesterséges hatásra utalhat. A vizsgált terület áttekintett forrásaiban ez a jelző összesen tíz fok-névnél fordult elő (6. táblázat). A kigyűjtés során nem vettük figyelembe a cibakházi Ebásta Fokot (OL. S.80. Tisza 50./XLII. [É.n.]) és a hódmezővásárhelyi Ebásta-fokot (BODNÁR 1983:48), amelyek nevük alapján valószínűleg apró, természetes medrek voltak. A Mártély és Atka közti „Hét bolond ásta fok” nevét öreg gazdák, halászok visszaemlékezése alapján jegyezték fel, akik nagyapjuktól, apjuktól hallották ezt az érdekes nevet, amely hajdan egy erős folyású fokot jelölt (BODNÁR 1983:70, 648). A bizonytalan, legendás adatolás miatt ezt a fok-nevet sem számoltuk a mesterséges eredetről valló vízfolyás-nevek sorába. 6. táblázat Mesterséges eredetre utaló fok-nevek a magyarországi Tisza-szakasz mentén A fok neve: Település: Forrás: Adatolás éve: Asot fok Szegvár OL. S.82. 153. 1755 Ásás Fok Tiszaroff, Tiszagyenda HML. T. 119./6. 1833-1844 Ásott F. Törökszentmiklós OL. S.80. Körös 39./16. 1822 Ásott fok Tiszafüred HML. U. 371./1. 1859 Ásott fok Tiszakeszi BAZML. Bm.U. 682. 1854 Ásott Fok Tiszakécske SZML. T. 322. 1853 Ásott fok Tiszasüly SZML. T. 131. 1863 ásott fok Tiszaszőlős BOGNÁR 1978:137 É.n. [1860 körül] ássot Fok, Tiszapüspöki HML. T. 117./71., 1783-1790 Asott F. OL. S.80. Körös 39./16. 1822 Ásvány Fok Tiszaroff HML. T. 117./47. 1783-1790 A számításba vett, vélhetőleg mesterséges eredetű fokok közül a tiszafüredi valószínűleg a folyószabályozási munkák idején keletkezett, csak a töltésezés utáni térképen találni meg. A tiszasülyi térkép külön medret nem, csak a nevet tünteti fel. A tiszakécskei fok a Fehér tavat kapcsolta a Tiszához; a Tiszakeszi határában lévő kanyarulatos meder pedig alulról töltötte a bal parti Karacsa tavat. A tiszaroffi Ásvány Fok a községi réthez, a Tiszaroff és Tiszagyenda közötti Ásás Fok a Határ Éren keresztül a Gyantai Tóhoz kapcsolódott. A tiszapüspöki ásott fok is vízjárta, rétes területekre vezetett. A törökszentmiklósi Ásott fok a Kis Morotvát feltöltő meder kezdeti szakasza volt. Ez a Kis Morotva összeköttetésben állt azzal a Nagy Morotvával is, amelynek alsó részét a Tinóka fok kötötte össze a Tiszával. Egy áttekintő térképlap ezen a területen egy mellékág jellegű vízfolyást jelöl, amely a folyóból kiszakadó

42

két ágból egyesülve a Tinóka medrén keresztül tér vissza a Tiszába. A két holtág medrét ez az utóbbi mappa nem tünteti fel (OL. S.80. Tisza 8./3. [É.n.]). A szegvári ásott fok a Tisza és a Kurca közötti mederhálózatban a „Pitso”-t és a „Samsony ere”-t összekötő rövid, apró vájat volt. A tiszaszőlősi ásott fok térképi ábrázolását nem találtuk, csak PESTY helynévgyűjtésében szerepel. Néhány további meder neve is mesterséges eredetre utalhat. Szatmárcsekén a Nagy tóközt ölelő holtág felső részét az „Arok” kötötte a Tiszához (OL. S.80. Tisza 9./2. [É.n.]). A XVIII. századi ábrázoláson ennek az ároknak a kitorkolását már elzárta a folyó partján épített töltés. Demecsertől északkeletre az Ásvány nevű árok a Berzsenytavat kötötte össze egykor a gégényi tóval (KISS 1961:51). Tiszaeszlár és Tiszalök között az ártér lapos, vízállásos része és a Tisza között volt a „Fodor Árka”, amelyen keresztül a két települést összekötő út egy hídon haladt át (OL. S.80. Tisza 13./14. [É.n.]). Tiszalök határában a „Varka arka” egy kisebb kenderáztató lapos alsó részét kapcsolta a Tiszához, amiből az árok kialakításának céljára is következtethetünk: valószínűleg a kenderáztató vízellátását biztosította (OL. S.11. 830./19. [É.n.]). Vízrajzi szempontból mind a lapos, mind az árok jelentéktelen méretű volt. A kiskörei határból délnyugat felé, a pélyi földekre vezető Türügy laposa a Tiszába ömlő Saj fokba torkollott. A Kisköre alatt a Tiszával közel párhuzamosan haladó Türügy lapos medrét a Farkas Dombnál az egyenes vonalvezetésű Kis Árok kötötte össze a folyóval (HML. T. 219. [É.n.]). Ezt az árkot más ábrázolásokon nem találtuk meg. A Kőtelek melletti Ásvány rendeltetésével kapcsolatban csak találgatni tudunk, valószínűleg lecsapoló meder volt (OL. S.80. Körös 39./6. [1822.]). Emberi kezek alakították ki egykor Nagykörűtől északra a folyóhoz kapcsolódó „Sántzos Fok”-ot, amely a Tiszába futó Hidas Ér útját kismértékben lerövidítette, közvetlenül a torkolata fölötti szakaszon (OL. S.80. Körös 39./7. [1822.]). Jelentős víziút-rövidítést tett lehetővé a Sebes fok, vagy Sebesfok csatorna, amelynek kurta, egyenes vonalvezetésű medre a dóci Kis Tisza könyökét kötötte össze a Tiszával, Mindszenttel átellenben. Miután ez a csatorna csupán egy 1879-es ábrázoláson jelenik meg, nyilvánvaló módon a folyószabályozási munkálatok megindulása után készülhetett (CSML. Szf. Csm.T. 108./1-2. [1879.] Másolat.). A második katonai felvételen szerepel Tápétól északnyugatra az „Asvany ér”, amely a Tiszától távolabbi, a Tápai érbe ömlő vízfolyás volt (II. kat. XXXVII./61. [1861.]). Az utóbbi, mesterséges eredetre utaló nevű vagy vonalvezetésű vízfolyások közül a Varga árka és a tápai Ásvány ér lefutása felel meg egyértelműen az alulról töltés elvének, bár az utóbbi valószínűleg egyszerű vízlevezető folyás volt. Néhány meder neve csak közvetetten utal a keletkezésében esetleg közreműködő mesterséges hatásra. A család- vagy személynevű medrekre gondolunk elsősorban, amelyek neve a fok gazdasági hasznosítottságát, esetleg emberkéz alkotta voltát jelölheti. A térképen ábrázolt fokok közül 31 viselt bizonyosan ilyen nevet. Az alulról töltők közül ide sorolható a panyolai Bencze fok és Kovács fok (PML. Pm.T. 93. [1774.]), a tiszatarjáni „Fekete győgy foka” (OL. S.11. No. 830./17. [É.n.], az ároktői Kis Miska Fok (BAZML. Bm.U. 83. [1847.]), a tiszahalászi „K. Mihály Fokja” (OL. S.80. Körös 39./3. [1822.]), a rákóczifalvi Rátz Gyuró Fok (HML. T. 119./11. [1833-1844.] Másolat.), összesen 15 meder. A felülről töltők között hat ilyet találtunk, mint a tiszacsegei Bencsik Fokja (HBML. Szm.T. 12. [1787.]) vagy az abádszalóki Kis Márton fokja (OL. S.21. No. 2. [1777.]). Az eldönthetetlen töltésirányú medrek közül csupán hármat vehetünk itt számításba, a tiszadobi Máté fokot (OL. S.80. Tisza 13./16. [É.n.]), a sarudi „N. Mihály Fok”-ot (OL. S.12. Div. XI. No. 61./2. [1830.]), és a hódmezővásárhelyi Varga János Fokját (OL. S.80. Körös 39./60. [1822.]). E három közül a Máté fok csak a főmederbeli vízáramlás irányához képest nevezhető eldönthetetlen töltésirányúnak. A szomszédos Rákos fokkal egyesülő medrén át kitörő nagyobb árvizek egészen a Hortobágyig leszaladhattak. KÁROLYI a Rákos-fokot a Tisza által lefejezett mellékfolyók

43

egykori medreibe ömlő kitörések között sorolja fel (KÁROLYI – NEMES 1975a:63). MOLNÁR a Máté-fok és a Rákos-fok összekapcsolódó medreit, melyek az „ártér mélyébe” futnak, az alulról töltő fokok példái között említi (1992a:41). Ez a besorolás azonban egyértelműen hibás. A töltésirány szerinti fő csoportokon kívül a kisebb csoportokban is találunk családnévvel jelölt fokokat. A kanyarulatot átvágó medrek között a tiszaburai Paladiné Fokját (HML. T. 117./41. [1783-1790.]) és a szegvári Károli fokját (OL. S.80. Körös 39./49. [1822.]); a mellékág jellegűek között az újtitkosi Menyhá(r)d Fokot (OL. S.12. Div. XI. No. 61./1. [1830.]), a Hegedűs fokot Tiszakeszi határában (BAZML. U. 682. [1854.]), a szegvári „Ratz foká”-t (OL. S.82. 153. [1755.]); a tavak közül a taktaharkányi „Lázár fog”-ot (I. kat. Coll. XXII. Sect. XIV.); az elszigetelt laposok közül a tiszahalászi Kozma fokot (HML. U. 404. [1865.]) tekinthetjük ilyennek. A névhasználatból levonható következtetések A személy- vagy családnevű fokok közül a legtöbb az alulról töltő medrek között található. Ha a főbb csoportok arányait vesszük szemügyre, azt tapasztaljuk, hogy az ilyen nevű fokok az alulról töltők között csaknem kétszer gyakoribbak (11,9 %) mint a felülről töltők (6,7 %) és az eldönthetetlen töltésirányúak (6,0 %) között. Ha azt feltételezzük, hogy az ilyen megnevezések a fokok hasznosításra utalnak, akkor ezeknek az előfordulási arányoknak az ismeretében azt kell mondanunk, hogy csupán a főmederhez viszonyított töltésirány alapján nem vonhatunk le egyértelmű, a fok hasznosítottságára vonatkozó következtetéseket. Ebbe az irányba mutat egyébként az is, hogy az egyik felülről töltőnek mondható fokot egykor egészen bizonyosan halászatilag hasznosították. A nagyfai kanyarban a Sárkány fok (I. kat. Coll. XIX. Sect. XXIX.; OL. S.12. Div. XI. No. 126./6./e. [1790.]) és az általa a folyóhoz kapcsolt Sárkány tava (CSML. Szf. Csm.T. 128. [1900.]) csak külön térképeken szerepel, együttes megnevezésüknek nem találtuk nyomát az átvizsgált levéltári anyagban. A fok a kanyarulat által körülzárt földszeglet felső, a tó az alsó részén volt. BODNÁR szerint ez a fok egykor mély és bővizű, kitűnő halászó hely volt, amely nem csak kivezette, de össze is gyűjtötte a környező területek vizét (1983:161). Valószínű, hogy a térképi ábrázolásokról kikövetkeztethető felülről töltés ellenére itt a terep csekély esése és a mély meder lehetővé tette a fok kettős működését. Éppen ezért nem állíthatjuk azt, hogy csak az alulról töltő fokok voltak alkalmasak gazdasági – nevezetesen halászati – hasznosításra. A nagyfai Sárkány fok példája azt jelzi, hogy a főmedri vízáramlás irányához képest felülről töltőnek mondott fokon is lehetett jelentős halászat – bár a Sárkány fok gazdasági hasznosíthatósága talán összefüggött a kanyarulaton belüli helyzetével is. Nyilvánvaló, hogy csupán a töltésirány milyenségéből nem következtethetünk teljes bizonyossággal a fokok egykori gazdasági jelentőségére: hasznosíthatták a felülről töltő fokokat is, ugyanakkor az alulról töltő fokokról nem állíthatjuk azt, hogy mindegyikük az ártéren folytatott (gazdásági) tevékenység eredményeként jött létre. 3.2.4. A Duna- és a Tisza-menti fokok közti különbség

A Tisza-mente kéziratos térképein ábrázolt fokokról még egy dolgot kell megemlítenünk: nem találtuk nyomát olyan több száz, illetve több ezer méter hosszú fokoknak, amilyeneket ANDRÁSFALVY a Duna mellett leírt, illetve műveinek térképmellékletein bemutatott. Ennek megfelelően kell értékelnünk a Közép-Tiszavidékről író KÁROLYI alábbi gondolatait: „Az övzátonyok kisebb nyílásaitól eltérő típusú fokok voltak az egykori Tisza-ágak, vagy a jobb oldali mellékfolyóknak az őket keresztező Tisza-meder által „levágott” alsó szakaszai: a Sajó, Hernád, Eger és más folyók feltöltött völgye vonalán kialakuló kitörések és időszakos 44

vízfolyások, mint pl. a T.Dob alatt a Hortobágy fokja, Rákos-fok, Csuka fokja, alább a Mirhófok stb. Ilyen esetekben a vízfolyásnak két fokja, pontosabban egy fokja, esetleg: „feje” (mint pl. a Mirhó-fok) és egy „torka” (Mirhó-torok) is volt” (KÁROLYI – NEMES 1975a:63). Az áttekintett térképi anyagban a Mirhón kívül nem találtunk olyan vízfolyást, amelynek kezdeti szakaszát „fok”, végső szakaszát pedig „torok” névvel illették volna. Nem bukkantunk annak nyomára sem, hogy valamely, több tíz kilométer hosszú vízfolyást „fok” névvel jelöltek volna az áttekintett térképeken. Ezt még a Mirhóról sem mondhatjuk el. Ezért ezeket a KÁROLYI által „eltérő típusú fokok”-nak nevezett tiszai mellékágakat nem számolhatjuk a fokok közé. El kell fogadnunk, hogy a tiszai fokok döntő többsége rövid, az ártérre vezető meder volt. A fokoknak ezt a sajátosságát emeli ki két Tisza-vidéki leírás is, amelyek a fokok és az erek között tesznek különbséget. A közép-tiszai Vezseny községben a PESTY Frigyes helynévgyűjtő kérdőívére válaszolók a XIX. század derekán elkülönítették a fokokat és az ereket: „Minden fok a’ Tisza partjaitól − szeldeli a’ rétet, − az erek pedig − mint közlők különféle irányban nyúlnak” (BOGNÁR 1978:152). A Hódmezővásárhely régi vízrajzát feldolgozó BODNÁR is megkülönbözteti munkájában a fok és az ér fogalmát. „Fok szó alatt a régi vásárhelyi népnyelv első sorban a folyókból az ártér mélyedéseibe vezető, azon rövid, természetes csatornákat értette, melyeken át a víz az ár ingadozása szerint ki, vagy befelé folyt; ellenben erek alatt azokat a szintén természetes, de hosszú árkokat értette, melyeken át a víz valamilyen medencébe, vagy folyóba csak befelé folyt, legfeljebb a szokatlan nagy áradások alkalmával történt ez visszafelé. Később, midőn a Tisza szabályozásával megváltoztak a vízrajzi viszonyok, az erek és fokok elvesztették jelentőségüket s a nép is, főleg a fiatalabb nemzedék összezavarja e két meghatározást. Továbbá fokoknak nevezik ma még a tiszamenti halászok azokat a mesterséges csatornákat is, melyek az átvágások által keletkezett holt-ágakból, – a már feliszapolódott részein keresztül, – áradások után visszavezetik a fölös vizet az élő Tiszába” (1928:4, 2. jegyzet – a kiemelések a szerzőtől). BODNÁR Béla leírásából annyit fenntartások nélkül elfogadhatunk, hogy Hódmezővásárhely határában – és általában a vizsgált Tisza-szakaszon – a fokok többsége valóban a folyóból az ártér mélye felé vezető rövid meder volt. A térképi anyag áttekintése alapján azonban tudjuk, hogy nem mindegyik volt ilyen. Ugyanígy nem csupán természetes, hanem mesterséges eredetű fokokkal is számolhatunk ezen a területen. Ha a fokok egyéb csoportjait is figyelembe vesszük – például a Duna-menti egykori hosszabb fokokat, vagy a hortobágyi szikfokokat – felmerül a kérdés, hogy vajon miben határozhatjuk meg a fokok sajátosságait. 3.2.5. A fok fogalmi meghatározása

A fokok meghatározására korábbi, nagyobb kitekintésű munkánkban (2001) a nyelvész Kiss Lajos meghatározását használtuk, amely véleményünk szerint kellően általános és ugyanakkor e medrek jellegzetességeit kellő pontossággal határozza meg. Ezek szerint a fok „(magas vízállású) folyóág vagy tó vizét elvezető ér, csatorna” (KISS 1983:223, „Foktő” címszó). Ez a meghatározás rendkívül szerencsés: nem tér ki a fok kialakulására, töltésiránybeli sajátosságára, és arra sem, hogy az így nevezett meder csupán az egyik irányba, vagy a vízállás függvényében mindkét irányba vezetheti-e a vizet. Egy olyan meghatározásról van szó, amely az eddig érdemben tárgyalt mindegyik fok-csoportra – egy kivétellel – illeszkedik. A fok-nevű tavak csoportja az egyetlen, amely nem fér be a meghatározás keretei közé, de ezek neve – ANDRÁSFALVY leírásának megfelelően (1973:12) – az őket az élővízhez kötő mederről mehetett át a vízállásokra. Az általunk vizsgált területen egyébként a fok nevű tavak kisebb méretű, apró állóvizek voltak. Van egy olyan kutató, DEÁK Antal András, akinek a fok-meghatározása nem egyeztethető össze az előbbi definícióval. „Ami pedig a fok szó jelentése körüli vitát illeti, fontosnak 45

tartom, hogy az oklevelek zűrzavaros szóhasználatával szakítva világosan megfogalmazzuk: a fok az áradás után az ártér mély vonulataiban az apadó folyóba visszahúzódó vizek által vájt és használt időszakos meder. Mivel ezeknek a természet alkotta medreknek a vízlevezető képessége a feliszapolódás és a benne megtelepült sás és nád miatt egyre romlott, az ártéri embereknek érdekében állt tisztogatásuk, hogy minél kevesebb víz rekedjen meg rétjeiken. Ugyanezen célból beléjük csatlakozva ástak csatornákat is, de ezek – még ha foknak hívták is őket – nem tekinthetők fokoknak. Mesterséges fok nem létezik. Ha ugyanis ebben a kérdésben nem foglalunk határozottan állást, akkor anélkül, hogy szó érhetné házunk elejét, nyugodtan beszélhetünk Ferenc fokról, Principális fokról, Duna-Tisza-fokról, Keleti Fő-fokról, sőt – ad abszurdum vive a dolgot – szennyvíz fokról is” (2002:59 – a kiemelések a szerzőtől). Az alapkérdés természetesen az, hogy DEÁK vajon helyesen határozza-e meg a fok fogalmát. Vagyis a fokok tényleg eredendően természetes képződmények-e, és vajon tényleg ki kell-e zárnunk a mesterséges fokok létét? A kérdés azonban ebben az alakjában álprobléma. Elsősorban azért, mert kimondatlanul azt feltételezi, hogy a fokok meghatározó, lényegi mivolta az eredetükből fakad. Először pedig éppen abban kell határozottan állást foglalni, hogy valóban az eredet tekinthető-e a fokok meghatározó, lényegi tulajdonságának, vagy pedig valami más. Kétségtelen, hogy az eredetnek először ANDRÁSFALVY tulajdonított központi szerepet. Igaz, ő éppen a mesterséges készítést tekintette a „fok” alapvető ismérvének. DEÁK álláspontja annyiban közös ANDRÁSFALVYéval, hogy az eredetnek ő is meghatározó szerepet tulajdonít, csak éppen ő a fokok alapvető jellegzetességének a természetes eredetet tekinti. A fennmaradt népi emlékek és a Tisza menti kéziratos térképeken szereplő foktípusok alapján azonban egyértelműen kijelenthetjük: a fokok megnevezése nem az eredetükön alapult. A nyelvészet történeti-etimológiai meghatározása – amely az „oklevelek zűrzavaros szóhasználatára” is épít – megengedő az eredet tekintetben, ezek szerint a fok „vízlevezető természetes vagy mesterséges csatorna” (MTESZ 1967:941). A két idézett nyelvészeti meghatározáshoz csak annyit tehetünk hozzá, hogy eredendően természetes okokból magas vízállású medreket megcsapoló, saját forrás nélküli medrek voltak a fokok. Ha ehhez a kiegészített meghatározásnak tartjuk magunkat, mesterséges eredetű csatornákat is tekinthetünk fokoknak. A Ferenc-csatorna, a Principális-csatorna, a Duna-Tisza-csatorna, a Keleti-Főcsatorna és a szennyvízcsatorna esetében pedig először azt kell tisztázni, hogy vajon alapműködésük megfelel-e a „fokság” fenti követelményeinek, és ha nem – itt nyilvánvalóan erről van szó – akkor ezeket a mesterséges csatornákat semmiképpen sem mondhatjuk fokoknak. A szóban forgó nyelvészeti meghatározásoknak megvan az az előnyük, hogy a fogalom hagyományos, a történeti múltból kimutatható használatára épülnek, és az eredet alapján nem zárják ki sem a természetes, sem a mesterséges eredetű medreket a fokok közül. Ezért mindenképp indokolt e meghatározások mellett továbbra is kitartani. 3.3.

Az ártéri gazdálkodás fogalmának különböző értelmezései

A fokokról szóló nézetek és a hazai Tisza-szakasz egykori fokainak áttekintése után immár áttérhetünk annak bemutatására, hogy az ártéri gazdálkodás fogalmának miféle értelmezései alakultak ki, és megítélhetjük azt is, hogy ezek mely tételeit fogadhatjuk el. Ha a laikus vélekedések tárgyalásától eltekintünk – mert szép számmal vannak ilyenek is –, a különböző szakterületeken született közlemények alapján lényegében az „ártéri gazdálkodás” háromféle értelmezését különíthetjük el.

46

Az első ANDRÁSFALVY nevéhez köthető, aki a fokok mesterséges eredetét valló nézeteivel szoros összefüggésben vezette be a hazai vizes területek hasznosításával kapcsolatban az ártéri gazdálkodás fogalmát. A Dunának Pakstól az országhatárig tartó, jobb parti szakaszát fokozatosan feldolgozó közleményekből nyomon követhető, miként született meg a mesterségesen létesített fokok alapgondolatára épülő elmélet neve. ANDRÁSFALVY ezt a tájhasználati módot előbb „fokkal való vízgazdálkodás”-nak (1970:225), majd „ártéri gazdálkodás”-nak nevezi (1973:7, 18). Mivel ez a „régi vízhaszonvétel” a fokok segítségével történt, a kérdésről írt összefoglaló monográfiájában egy helyen az ártéri gazdálkodás fogalmával azonos értelemben használja a „fokgazdálkodás” fogalmát is (1975:161). Amint ANDRÁSFALVY Bertalantól egy személyes egyeztetés során megtudtuk, a „fokgazdálkodás” kifejezést nem kedveli, általában nem is használja, többnyire az „ártéri gazdálkodás” fogalmával él. Ehhez képest a „fokgazdálkodás” kifejezés jóval elterjedtebb lett. Ebbe a „népszerűségbe” talán az is belejátszik, hogy a „fokgazdálkodás” – mint egy meghatározott ártéri felszínformával való gazdálkodás – a természeti folyamatokba való irányított beavatkozás, a tudatosság magasabb fokát sugallja, mint az általánosabb és átfogóbb értelmű „ártéri gazdálkodás”. Így e kifejezés használatával akaratlanul is azokat az értékeket hangsúlyozzuk, fedezzük fel a múltban, amelyek a mai kulturális környezetben fontosnak számítanak. Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról, hogy az „ártéri gazdálkodás” és a „fokgazdálkodás” kifejezések egy bizonyos történeti jelenség szabatos leírására alkotott mesterséges, csinált fogalmak, ezeket az egykori „ártéri gazdálkodó” falvak lakói a saját gazdálkodásuk megnevezésére nem használták. Az ilyen mesterségesen alkotott fogalmak előnyösek lehetnek, ha megvilágosító erővel mutatnak rá a vizsgált valóság mélyebb, általában nem szembetűnő összefüggéseire, ugyanakkor alkalmazásuk esetén az a veszély is fennáll, hogy az új kifejezés miatt bizonyos, korábban esetleg nyilvánvaló kapcsolatokról elterelődik a figyelem. Az „ártéri gazdálkodás” fogalmának használatakor szem előtt kell tartanunk, hogy az árterek, az időszakosan vagy állandóan vízborította területek hasznosítása egykor elválaszthatatlan volt az ármentesen maradó felszínformák használatától, mint ahogy ez a kérdést feldolgozó ANDRÁSFALVY monográfiájából pontosan kiderül. A kétféle terület eltérő adottságai, növényzetük más-más hasznosításokat tettek lehetővé, amit a táji elemek népi megnevezése is visszaadott. Amíg azonban a legfontosabb haszonvétel a kétféle térszintre egyaránt alapozó legeltető állattartás volt, nem lehetett külön az „ártéri”, és külön az „ármentes” részek gazdálkodásáról beszélni, amint ezt az „ártéri gazdálkodás” fogalma esetleg sugallná. Az „ártéri” és az „ármentes” területek egyedi sajátosságaihoz illeszkedő egyéb hasznosítások fontossága a faluközösségek értékrendjében valószínűleg nem ért fel az állattartás jelentőségével. A történeti középkorban vélhetőleg az „ártéri gazdálkodó” falvak „egész határa élés, marha-élés, marha-élő föld volt, és így is nevezték.” A legeltetés alól csak időszakosan mentesítettek kisebb-nagyobb területeket: a bevetett szántóföldeket, a kaszálásra kijelölt erdőket, a megújulásra tilalmassá tett erdőket (ANDRÁSFALVY 1997:87 – a kiemelés a szerzőtől). A legelőterületek fontosságára, az ártér peremvonalának telepítő erejére a földrajz szempontjából elsőként GLASER mutatott rá: az ilyen helyeken települt falvak téli és nyárközépi legelői az ártereken, a tavaszi és őszi legelői az ármentes szint peremén voltak (1939:298, 205-306). FRISNYÁK a legelőváltásnak ezt a síksági tájtípusokhoz kapcsolódó módszerét – SZABADFALVI leírása nyomán – réti transzhumációnak nevezte (1995:15). Az ártéri gazdálkodás második értelmezése DÓKA Klára munkásságában jelent meg. A Tisza árterein folytatott gazdálkodást vizsgálva DÓKA az ártéri gazdálkodás fogalmán már nem a fokokra alapozott ártérhasznosítást, hanem általában az ártér hagyományos, az átfogó folyó-

47

szabályozások előtti hasznosítását érti (1982:282). Az így értelmezett ártéri gazdálkodásnak a hangsúlyos termelési ágak alapján több fajtáját különbözteti meg: a földművelő, az állattenyésztő, az ártérhasznosító és a vegyes típust. DÓKA szerint a XIX. század elején a gazdálkodás Szabolcs megyében a földre épült, a korszak viszonyai között magas népsűrűségűnek mondható Szatmár, Zemplén és Bereg megyék falvaiban a szántó és a legelő is kevésnek bizonyult. A Közép-Tiszavidék északi részén az állattartás, Szolnoktól délre a földművelés vált a legfontosabbá. Csongrád és Szeged közt a mezővárosokon kívül a lakosságot főleg a földesúri majorságok népessége adta, amely külterjes állattartással foglalkozott. A gyér lakosság miatt itt nem volt szükség intenzív gazdálkodásra (1987:40-48; 1982:288-295). Ehhez az összetettebb „ártéri gazdálkodás” fogalomhoz hasonló a történeti földrajz szóhasználata is. Az ANDRÁSFALVY által bevezetett fogalomhoz képest megkülönböztetéssel élő FRISNYÁK Sándor az ártéri gazdálkodás egy változatának tekinti a fokgazdálkodást (1995:13). A fokgazdálkodáson lényegében a mesterségesen létesített fokokra alapozott ártérhasznosítást – tehát az ANDRÁSFALVY szóhasználata szerinti „ártéri gazdálkodást” – érti. Ebben a tekintetben hasonló nézeteket vall SOMOGYI Sándor is, aki szerint a fokgazdálkodás valójában az ártéri gazdálkodás „egyik, napjainkban kiemelt hírnévre szert tett” módja (2000:231). A harmadik értelmezéssel nem a tájtörténeti munkákban, hanem mai gyakorló mezőgazdasági, vízügyi szakemberek véleményében (illetve gyakran a közfelfogásban) találkozhatunk. Ebben a környezetben az „ártéri gazdálkodás” általában az árvízjárta területeken folytatott gazdálkodást jelenti, ide értve az átfogó folyószabályozások előtti, és a folyószabályozás utáni, hullámtéri hasznosítást is. Az előző két felfogástól ez az utóbbi mozzanat határozottan elkülöníti ezt az értelmezést, ugyanis azok az ártéri gazdálkodást kifejezetten folyószabályozások előtti jelenségnek tekintik, és a mai hullámtéri gazdálkodást nem nevezik ártéri gazdálkodásnak. A szerteágazó vélemények láttán felmerül a kérdés, hogy melyik értelmezést használjuk. A tájtörténeti feldolgozások készítésekor a legbölcsebb magatartásnak az tűnik, ha a kialakult helyzethez igazodunk, vagyis az ezen a szakterületen legelterjedtebb, a másodikként említett megközelítést fogadjuk el, azaz ártéri gazdálkodáson a hazai ártereknek az átfogó folyószabályozások előtti használatát, hasznosítását értjük. Az egyes tájak, településhatárok tárgyalásakor ugyanakkor pontosíthatjuk, hogy a történeti források alapján az adott terület ártéri gazdálkodása – különös tekintettel a természeti folyamatokba való beavatkozás milyenségére és fokára – valójában milyen jellegzetességeket mutatott. 3.4.

Egykori fokok emlékei a Borsodi Mezőség vizsgált falvaiban

3.4.1. Az ártéri gazdálkodás múltja a Borsodi Mezőség térségében

A Borsodi Mezőség vizsgált Tisza menti településeinek (Mezőcsát, Ároktő, Tiszadorogma, Tiszabábolna, Tiszavalk, Négyes) ártéri gazdálkodásán a fentiekben elmondottak szerint az árterek folyószabályozások előtti hasznosítását értjük. Az itteni fokok milyenségéből kirajzolódó képet a későbbiekben részletesen ismertetjük. Miután azonban az esetleges mesterséges fok-létesítés, illetve a fokok gondozása elsősorban a halászoknak állhatott érdekében, először a vizsgált terület folyószabályozások előtti halászatáról kell néhány olyan dolgot felidézni, amelyek az adott folyószakasz egykori jelentőségét domborítják ki. E települések holtágai, halastavai a középkorban Magyarország legértékesebb halászvizei közé tartoztak. Értékes halászvíz volt maga a Tisza is: a folyó évszázadokkal ezelőtti vizahalászatát SUGÁR István dolgozta fel. Az alábbiakban az ő munkája alapján mutatjuk be az egykori vizafogás néhány jellegzetességét.

48

A halászat egykori jelentősége a térségben A történeti középkorban a hazai nagy folyókban fogott egyik legértékesebb hal a viza volt. A viza a Fekete-tengereben élt, innen évente kétszer a Dunán felvándorolt hazai folyóvizeinkbe ívni. Az első sereg március-májusban, a második pedig augusztus-szeptemberben jelent meg a Dunában, a Tiszában, a Marosban, a Vágban és a Zagyvában. A vizáknak a vándorlását használták ki magyarországi halászatukban, és tartózkodási helyük határozta meg fogásuk helyét és idejét. A vizák hazai vizeinkben való vándorlásuk során aránylag gyorsan haladtak a víz magasabb rétegében. Téli itt-tartózkodásukkor leszálltak a folyók fenekére, s a meder mélyedéseiben húzódtak meg, ott rakták le ikráikat is. A tél multával, amikor a víz felmelegedett, a vizák folyóinkból vissza vándoroltak a Fekete-tengerbe, hogy augusztusban, illetve a későbbi hónapokban ismét a hazai folyóvizeinkbe vándoroljanak (SUGÁR 1985:218-219). A viza halászatáról több leírás is ránk maradt, ezek egyike 1536-ban született OLÁH Miklós tollából. Személyes élményei alapján a következőképpen örökítette meg a vizafogó szégyével folyó halászatot. A folyót teljes szélességében, még a víz befagyása előtt, két, egymással párhuzamosan a mederbe vert gerendasorral (a tulajdonképpeni szégyével) rekesztették el, üresen hagyva a meder közepén az alsó gerendasort. Ezen az úgynevezett kapun át úsztak be a halak az elrekesztett térségbe. A nyílást aztán kámzsahálóval vagy vejszével elzárták. A két gerendasor alkotta rekesztékben aztán a halászok csónakból hálót feszítettek ki. A szégyében fogságba esett vizák a folyó fenekére húzódtak, de a folyóparton elsütögetett ágyúk és puskák durrogásának zajára a felszín közelébe emelkedtek, ahol azután a készenlétbe állított háló zsákmányául estek. A vizával vagy vizákkal terhes hálókat gyakorta igás állatokkal vontatták partra. Az a hal, amely a halászat idején a szégye kapuján át próbálkozott volna a meneküléssel, a kámzsaháló fogságába esett. Egy 1570-ből keltezett jelentés hasonlóképpen örökíti meg a tiszai szégyék szerkezetét. Ezek szerint a Tisza medrében hatalmas tölgyfaoszlopokat vernek le a folyó medrén át párhuzamosan. Az alsó soron kaput hagynak, hogy a felfelé igyekvő halak a szégyébe juthassanak. A halászat idején a kaput elzárják. Ezeket a szégyéket a környező falvak lakói építették, a szégyemester utasításai szerint. (SUGÁR 1985:219-220) Ilyen szégyék létesítésére valószínűleg uralkodói engedély kellett, és rendkívül költséges megépíttetése és fenntartása miatt csak a legnagyobb földesurak vagy egyházi birtokok részesülhetek ilyen jogban. A vizsgált terület két településén működött a Tiszán hosszabb-rövidebb ideig ilyen szégye (10. ábra). Az egri káptalannak Ároktőn volt szégyéje a folyón, a XV-XVI. század során. Valószínűleg az 1400-as évek legvégén készült, először BAKÓCZ Tamás egri püspök 14931495. évi számadáskönyve említi. Az egri egyház – azaz a káptalan – a BAKÓCZ püspöktől kapott adományként jutott a szégye birtokába, amelyet a XVI. században folyamatosan használtak. Az utolsó róla szóló adat az 1569-1571. között összeállított urbáriumban szerepel (SUGÁR 1985:231). A mai Tiszabábolna területén is volt egy szégye a XIV. században, legalábbis egy 1396-os határmegosztási perben említenek a falu területén a halastavak és a morotva mellett szégyét is. A bábolnai szégyét azonban a későbbiekben megszüntethették, mert a falu későbbi tulajdonosának, az egri káptalannak a fennmaradt, a faluhoz köthető okleveleiben nem történik említés róla. A káptalan 1477-től kezdődően fokozatosan szerezte meg az egész falu birtokát, de egyetlen szerzeménnyel kapcsolatban sem történik említés szégyéről (SUGÁR 1985:233).

49

10. ábra

Az örvényi, poroszlói, lövői, bábolnai, egyeki, csegei és ároktői vizafogók helye a Tiszán (SUGÁR 1985:237, 6. ábra)

3.4.2. Fokok a vizsgált települések kéziratos térképein

Az egykori ártéri gazdálkodás hangsúlyos eleme volt a folyó árvizei által meghatározott ártéri halászat. E halászatban kitüntetett jelentőséggel bírt az ártéri fokok halmegállító rekesztése, illetve a fokok rekesztő halászata. A terület egykori fokairól szóló alábbi áttekintés nem jelenti e falvak régi ártéri halászatának vizsgálatát, arra nézve csak közvetett információértékkel bírhat. Elöljáróban azt is kijelenthetjük, hogy a felvázolandó kép nem erősíti meg azokat a véleményeket, amelyek szerint e vidéken tudatos tájformálás, egyfajta sajátos vízrendezés zajlott volna le az újkori folyószabályozások előtt. A következőkben a vizsgált falvak határában fellelt egykori fokokat mutatjuk be. Településenként táblázatos formában megadjuk az egyes fokok nevét, a forrást, amelyben az illető mederre vonatkozó adatokat megtaláltuk, és ha térképi ábrázolásról van szó, akkor megadtuk a fok megállapított töltésirányát is. A táblázatokban a töltésirányt jellemző betűjelek feloldása az irodalomjegyzék utáni rövidítésjegyzékben található. Mezőcsát: a településről két foknév szerepel SERESNÉ azon művében, amely a Borsod-AbaújZemplén Megyei Levéltár kéziratos térképeinek névanyagát dolgozza fel: a Bokor nád foka és a Liba fok. A vonatkozó térképek kutatásunk idején restaurálás alatt álltak, ezért ezeket nem láthattuk, így a fokok elhelyezkedéséről, milyenségéről nem szolgálhatunk részletekkel (7. táblázat). 7. táblázat Mezőcsáti fokok A fok neve Forrás Töltésirány Bokor nád foka SERESNÉ 1979a:57 (BAZML. Bm.T. 179./1.) Liba foc (!) SERESNÉ 1979a:61 (BAZML. Bm.T. 139./17.) Ároktő: a településről fennmaradt térképek számos egykori fok elhelyezkedését örökítették meg. A belső telkektől északra fekvő Felső Rétségen lévő, mélyebb fekvésű fenekeket alulról töltötte a Kún fok, amely a Tisza partjától, az urasági Kis Erdőt átszelve vezetett a rétségre. A beltelkektől délre fekvő közlegelőt az alulról töltő Kis Miska Fok kötötte össze a Tiszával. Valószínűleg ez a meder jelenik meg más térképen Csípő fok néven. A Tisza folyása szerint kissé lejjebb az Aranyos Fok vagy más néven Arany Ásó Fok szakadt ki a Tiszából, amely a község és a pap rétjén keresztül a falutól délnyugatra fekvő Fejéregyháza pusztára vezetett. A fok folyóhoz közeli szakasza alulról töltőnek mondható. A foktól egy-egy olyan kisebb meder szakadt ki, amely a falu alá felnyúló Angyal fenék és Varga fenék alsó részéhez kapcsolódott. A Selypes fok a falu balparti területének keleti határán a Tiszába folyó Selypes ér torkolatának a neve volt. A folyószabályozást megelőzően készített folyami hosszmetszet fölötte egy Kerék 50

Tó Fok nevű torkolatot tüntet fel, ennek térképi megnevezésének nem találtuk nyomát (8. táblázat). 8. táblázat Ároktői fokok A fok neve Forrás Töltésirány Aranyos Fok, BAZML. Bm.U. 83.; a Arany Ásó Fok OL. S.80. Tisza 50./XXIX. Csípő fok SERESNÉ 1977:40; 1979b:125; (Kis Miska Fok ?) OL. S.80. Tisza 50./XXIX. Kerék Tó Fok OL. S.80. Tisza 50./XXIX. Kis Miska Fok BAZML. Bm.U. 83. a Kún fok BAZML. Bm.U. 83. a Selypes Fok OL. S.80. Tisza 50./XXIX.; OL. S.80. Tisza 42./3. Tiszadorogma: a vizsgált falvak közül a legtöbb foknév e község térképeiről került elő. Tiszadorogma az egész hazai Tisza-szakaszon a fokokban leggazdagabb települések közé tartozik. Ároktő és Tiszadorogma között, Pély pusztán, a Pély tóból indult ki a Pély fok medre, amely a puszta és Tiszadorogma határán vezetett északnyugat felé. Az említett tó felső része egy medren keresztül a Tiszával közlekedett, az alsó részén kivezető vízfolyásból pedig egy Hamis Fok néven jegyzett meder nyílt. A második katonai felvétel térképszelvénye egy, a tó és a közeli Tisza medre között fekvő vízállásként tünteti fel ezt a fokot. Fejéregyháza pusztán, a pusztai, a mezőcsáti és az ároktői földek hármashatáránál, a Stagnum Batúz nevű vízálláshoz kapcsolódott a Deák Réttye fokja. Ennél a Tiszától távol eső rövid mederrészletnél a töltésirányt nem lehet értékelni. Fejéregyházától délre a dorogmai határban, a Batúz bal partján volt egy Lápán Fokja vagy Lapári fok nevű meder. A fennmaradt térképi ábrázoláson csak a Földvár nevű határrészre eső szakasza szerepel, vélhetőleg a Batúz és a Lápán Fenék között létesített összeköttetést. Egy másik ábrázolás szerint nyugat felé a Csincsével is kapcsolatban állott. A Tiszadorogmától délre, egy Tisza-parti legelőre a Tiszsza Fok vezette ki a vizét. A meder vonalvezetése alapján ezt felülről töltő foknak kell mondanunk. A falutól északra folyó Sulymos, illetve Batúz között terült el a Fejér nád nevű vízállásos terület, amely egy térképen Fejér Nád fokja néven szerepel. A Sulymos medre és az Ároktőre vezető út között húzódott az Altal ér fokja, amely a Kis Mincsed medréből szakadt ki és az Elő Érbe torkollott a falutól északra. A falu fölötti, Tisza-parti rétre több fok is vezette a vizet: a Palocsa fokja, a Hoba fokja, a Fontos fokja. Ezek közül az első és a harmadik felülről töltő, a második eldönthetetlen töltésirányú meder volt. Tiszadorogma bal parti területén a Hereb morotvát kötötte két meder a Tiszához: a tó felső végén a Hereb fokja, alsó végén a Dajka fokja feküdt. Mindkettő a holtág lefűződésénél kötötte össze a tavat a folyóval. A morotvából a Tarto fokja vezetett ki délre, ohati területre. A tó fölött a Pircs fokja törte át a Tisza partját. A tó alsó végénél, a Dajka fokjától nyugatra eső nádasnál is volt egy Hereb fokja nevű vízmeder, amely az ábrázolás alapján medermaradványnak tűnik, nincs közvetlen összeköttetésben a víztestekkel. A falu jobb parti birtokain, közvetlenül a település és a Tisza között feküdt a Cigány tó. Ennek alsó végét a Cigány tó fokja kapcsolta a folyóhoz. A falu alatti nagy kanyarulat alsó részén egy alulról töltő fok, a Kondora fokja törte át a Tisza partját. A kanyarulat alatt, a tiszabábolnai határon pedig a Sulymos torkollott a folyóba, Sulymos Fokja néven (9. táblázat).

51

A fok neve Altal ér fokja Czigány toó fokja Dajka fokja Deák Réttye fokja (Fejéregyháza) Fejér nád fokja Fontos (?) fokja Hereb fokja (kettő) Hamis fok (Pély puszta) Hoba fokja Kondora fokja Lápán Fokja, Lapári fok Palotsa fokja, Palotsa Fok Pélyi fok, Pey Fok (Pély puszta) Pircs fokja Sulymos Fokja Tarto fokja Tiszsza Fok

9. táblázat Tiszadorogmai fokok Forrás BAZML. Bm.T. 34./2. BAZML. Bm.T. 34./2. BAZML. Bm.T. 34./2. SZML. Blaskovits család lta. Fasc. 9. Nro. 307. BAZML. Bm.T. 34./2. BAZML. Bm.T. 34./2. BAZML. Bm.T. 34./2.

Töltésirány e a a e t (e) f a m

BAZML. Bm.T. 231./1. BAZML. Bm.T. 34./2. BAZML. Bm.T. 34./4. SZML. Blaskovits család lta. Fasc. 8. Nro. 255.; OL. S.12. Div. XI. No. 61./1. BAZML. Bm.T. 34./2., 4. SZML. Blaskovits család lta. Fasc.8. Nro. 256.; I. kat. Coll. XXI. Sect. XVI.; II. kat. XL./48. BAZML. Bm.T. 34./2. BAZML. Bm.T. 34./4.; OL. S.11. 711./2. BAZML. Bm.T. 34./2.; HBML. Dv.T. 41 SZML. Blaskovits család lta. Fasc. 8. Nro. 257.

e a e (l) f e (m) n a f f

Tiszabábolna: a határát érintő első fok a folyásirány szerint haladva az előbbiekben említett Sulymos Fokja. A falu alatt szakadt ki a Kappan fok, amely a Kappan eret táplálta. Ez az ér a tiszavalki határba, a Lapos Morotva, vagy más névváltozatai szerint a Nagy, illetve Felső Morotva felé folyt. A Szoros fok szintén a Tiszából szakadt ki, a Kappan fok alatt, és hasonlóképpen a tiszavalki Nagy Morotvába torkolló, felülről töltő meder volt (10. táblázat). A fok neve Kappan-fok Sulymos Fokja Sz(oro)s Fok ?

10. táblázat Tiszabábolnai fokok Forrás BAZML. Bm.U. 678.; HML. T. 117./1., 14. BAZML. Bm.T. 34./4.; OL. S.11. 711./2. OL. S.11. 711./1.

Töltésirány f a f

Tiszavalk: elsőként a tiszabábolnai határból átnyúló két fok, a Kappan fok és a Szoros fok medrét kell megemlíteni. A Nagy Morotva alsó részén két fok nyílt: a Káposzta fok és a Görbe Fok. A Káposzta fokot rövid kivezető mederként jelöli a térkép, a Görbe fok viszont egészen a Tiszához közeli Alsó Morotváig vezetett. Ez utóbbi tó a Morotva fokon keresztül közlekedett a Tiszával. A Nagy Morotvából eredő, a Görbe foktól nyugatabbra délnek folyó Nyárád ere a Mély fenékbe ömlött. Ezen az éren, a falu poroszlói határán egy apró kiszakadásnak tűnik egy XVIII. századi mappán a Séka foka, amelynek töltésirányát nem sikerült értelmezni. A folyószabályozást előkészítő folyami hosszmetszet a tiszavalki határban egyetlen megnevezett partszakadást tüntet fel, ezt Farkas Fenék Foknak nevezi. Valószínűleg arról a mederről van szó, amely az Alsó Morotvától keletre, a Farkas Fenéken vezetett át a Tiszától egészen a Görbe Fok medréig (11. táblázat).

52

11. táblázat A fok neve Görbe fok Farkas Fenék Fok Kappan-fok Káposzta Fok Morotva Fok Séka foka Sz(oro)s Fok ?

Tiszavalki fokok

Forrás OL. S.11. 711:1; BAZML. Bm.T. 231./10.; HML. T. 117./1., 14. OL. S.80. Tisza 50./XXXI. BAZML. Bm.U. 678.; HML. T. 117./1., 14. HML. T. 117./14. BAZML. Bm.U. 696. BAZML. Bm.U. 696. OL. S.11. 711./1.

Töltésirány a f a a e f

Négyes határából egyetlen fok-ábrázolás maradt fenn. Az Apota fok az Eger-patakba ömlő Csincse folyását rövidítette meg kissé, közvetlenül a torkolata előtti szakaszon. A medrének jellege alapján mellékág-jellegű foknak mondhatjuk (12. táblázat). 12. táblázat A fok neve Apota fok 3.5.

A négyesi fok

Forrás HML. T. 117./11.

Töltésirány m

Az ártéri gazdálkodás környezet-átalakító hatása

A hazai árterek folyószabályozások előtti hasznosítását a környezet-átalakító munka szempontjából is értékelnünk kell. Ehhez ORLÓCI István gondolatait fogjuk vezérfonalként használni. „A gazdálkodási technológiák történelmi fejlődésében két, alapvetően különböző módozat jelölhető meg. Az egyik a környezethez alkalmazkodás, azaz olyan természetes termelés, közlekedés és életmód, ami szervesen illeszkedik a földrajzi (éghajlati, geológiai vízháztartási és az ezekkel összhangban levő biológiai) adottságokhoz, és amelynek az anyag-, illetve energiaforgalmat módosító hatásai csak lokális érvényűek. A másik, napjainkra uralkodóvá vált gazdálkodási módozat lényege az, hogy a technológiai korlátokat kitágítva törekszik a természeti adottságokat és folyamatokat a maximális profit és a környezettől független életmód érdekében kialakítani és módosítani. Ez az út egyértelműen a művi élettér (a műbolygó”) irányaiba halad, és abba a zsákutcába torkollik, amit az alapvető létfeltételek (a térszinti sugárzás, a levegő összetétele, a víz- és a kiegyenlített hőháztartás) földi méretű helyettesíthetetlensége teremt. Nyilvánvaló, hogy a természet valamikori, ideális állapota és az alkalmazkodó gazdálkodás módozata nem rekonstruálható. De ma már bizonyos az is, hogy a részleteket elkülönülten szabályozó környezetvédelem sem gátolja meg a nagy térségi környezetpusztulást. Kedvező változás a gazdálkodás és az életmód célrendszerének módosításával várható. Egyszerűsítve ezt a sokrétű feladatot, úgy fogalmazhatok, hogy ki kell alakítani a regionális környezetei feltételekhez alkalmazkodó gazdálkodást, ami olyan technológiákat alkalmaz, amelyeknek nincsenek nagy térségben összegeződő hatásai” (1991:204). ORLÓCI a gazdálkodási technológiák fejlődésében láthatólag három szakaszt különít el, amelyek az emberi művelődés és a természet viszonyának három módozatát is jelenthetik. Az első szakaszt alkalmazkodásnak, a másodikat természetátalakításnak, míg a harmadikat integrált használatnak nevezhetjük. Most már csak az a kérdés, hogy a hazai árterek egykori hasznosítását melyik lépcsőfok fejlettségi állapotának feleltethetjük meg. A műszaki szemléletű megközelítés álláspontja egyértelmű: az ártéri gazdálkodás helye csakis az első szakaszban, az alkalmazkodás fázisában lehet. 53

E megközelítés helyességét a tiszai ártéri gazdálkodással foglalkozó MOLNÁR Géza kétségbe vonta. „E történelemszemlélet szerint az ember mindig is szemben állt a természettel, és a történelmének egy jelentős szakaszában csak azért nem tudott súlyos károkat okozni, mert a fejlődés adott fokán erre képtelen volt.” MOLNÁR szerint ez a megközelítés nem fogadja el, hogy „…olyan társadalmak is kialakulhattak, amelyek nem a természeti folyamatokkal szemben, azok kiuzsorázásával és keretek közé szorításával elégítették ki szükségleteiket, hanem azok mentén, azokat kiegészítve. Az első hallásra talán meghökkentő, de nem zárható ki, hogy a primitívnek tételezett népek igen gyakran, és igen jelentősen beavatkoztak a természeti folyamatokba, csakhogy tevékenységük maradványai mellett ma már elmegyünk, természetes képződményeknek tekintve azokat” (1991:30-31). Noha az ártéri gazdálkodást MOLNÁR is egyfajta alkalmazkodásnak tekinti, az alkalmazkodáson egészen mást ért, mint ORLÓCI. „A Tisza-völgy népe egészen a XVIII. századig az ártéri viszonyokhoz alkalmazkodva azoknak az emberre és a természetre egyaránt káros hatásait igyekezett kiküszöbölni.” (uo.) Ennek a beavatkozásnak volt része szerinte a fokrendszer kiépítése is. Molnár úgy gondolta, hogy a fokokra alapozott ártérhasznosítás valójában a természetátalakítás egy sajátos fajtája volt, amelynek nagy térségben összegződő hatásai voltak. Azonban a mai természetátalakító munkálatok összegződő káros hatásaival szemben szerinte ezek a hatások nem károsak, hanem mind az ember, mind a „természet” szempontjából kedvezőek voltak. Az alábbiakban áttekintjük azokat a nagyobb térségekben jelentkező hatásokat, amelyeket MOLNÁR a fokrendszer egykori létének tulajdonít. E rendszer segítségével: „1/ csökkenteni lehetett az ártéri mederváltozások mértékét és ütemét, és 2/ mivel a medréből kilépő víz sebessége csökkent és hordalékának nagy részét már a fokokban lerakta, meg lehetett gátolni, hogy a folyó által szállított durvább anyagok a mélyártérbe kerüljenek, s a fokok állandó tisztításával az ártér feltöltődése, feliszapolódása is korlátozhatóvá vált. […] 4/ A víz fokozatos és lehetőség szerint teljes szétterítése csökkentette az árvízszint magasságát, a mederbe folyamatosan visszahúzódó víz pedig megemelte a kisvíz szintjét, tehát a folyó vízjátéka – az ár- és a kisvíz szintje közötti különbség – a lehető legkisebb volt, vízjárása pedig a lehető legegyenletesebb. […] 5/ Az időszakos elborítás kiegészítette az árterek szűk vízkészleteit. A Kárpát-medence középső területein ugyanis az évi csapadékátlag meglehetően alacsony, alig haladja meg az 500 mm-t. A terület tehát rá van szorulva a környező csapadékosabb területek vízfeleslegére, melyet az árvizek szállítanak. Ez a vízmennyiség elérheti az 5-6 köbkilométert is. A fokrendszer segítségével ezt egyideig csaknem teljes egészében, azt követően pedig részben vissza lehetett tartani, s így az egész vidéket meg lehetett öntözni. […] 6/ A fokrendszer segítségével az ártéren kialakított vízrendszernek volt egy közvetett hatása is. Az ártér nagyobb, nyílt vízfelületei, a mocsarak, lápok, ártéri ligeterdők és a rétek, legelők növényzete nagy mennyiségű vizet párologtatott el, ily módon csökkente az Alföld ma köztudottan nagy páraéhségét. Az elpárolgott, illetve elpárologtatott víz egy része helyi jellegű zápor formájában visszahullott az Alföldre, más része pedig a Kárpát-medencét körülölelő hegyek koszorújának ütközve a medence középső vidékei felé futó folyók vízgyűjtőterülete fölött csapódott ki, és ezek közvetítésével legalábbis részben az árterekre jutott. […] Az erdőkben emellett valamivel alacsonyabb volt a nyári középhőmérséklet is. A területen tehát egy olyan mezoklíma alakult ki, amely kiegyenlítette a szárazföldi éghajlat szélsőségeit.” (1992a:47) Ezekkel az elképzelésekkel kapcsolatban meg kell jegyezzük, hogy azok a hatások, amelyeket MOLNÁR a fokrendszer létének tulajdonít, valójában nem az emberi beavatkozásra, hanem a természeti adottságokra vezethetők vissza. A vizek kiterjedése, szétterülése az Alföldön – ami 54

a viszonylag kicsi vízjátékot eredményezte –, a párásabb mezoklíma a természeti viszonyok, és nem az emberi munka eredményeként alakult ki. MOLNÁR néhány további feltételezése is vitatható. Az egyik ilyen tétel az erdőknek, illetve a kiterjedt vizeknek tulajdonított csapadékgyarapító szerep. Kétségtelen, „hogyha egyáltalában esik az eső, az erdőre hullott csapadék mennyisége nagyobb, mint a szabad talajra esetté. Ennek oka az, hogy az erdő felett a nagy kipárolgás következtében mindig páragazdagabb a levegő, tehát a leeső eső ezen keresztülmenve, bizonyos mértékig megszaporodik. Azonban nagyon tévedne az, aki ezen a réven való szaporodást nagymérvűnek venné. Az bizony alig tesz ki 1 %-ot s csak igen kivételes esetekben emelkedik 4 %-ig” (KENESSY 1931:20). Az elpárolgó nedvességből Molnár szerint kétféle csapadék képződik. A szóban forgó egyik csapadékforma a helyi eső. A helyi csapadékok az úgynevezett instabilitásos esők közé tartoznak. Ezek úgy keletkeznek, hogy a felszín közelében a levegő túlságosan felmelegedik, és szelek híján függőlegesen felemelkedik. Minél magasabbra emelkedik a levegő, annál jobban lehűl, s ha van benne elegendő páramennyiség, az eső formájában fog lehullani. Az instabilitásos esők szülőföldje tehát a túlzottan fölmelegedő földfelszín, legyen az síkság vagy hegyvidék. Éppen ezért a kiterjedt, nagy vízfelületek, illetve az erdők, miután felettük a levegő nem melegszik fel túlságosan – legalábbis kevésbé, mint a puszta föld felett – az instabilitásos esők kialakulásának nem kedveznek (KENESSEY 1931:22). A másik csapadékképződés-többletet MOLNÁR szerint az jelentette, hogy az ártereken képződött pára az uralkodó széljárással a Kárpátok fölé jutott, és ott vált ki csapadék formájában. ANTAL a tiszai árterekről elpárolgó, mintegy évi 100 mm-nyire tehető nedvességnek ezt a csapadéknövelő hatását lényegében elismeri. Becslése szerint az ártereken elpárolgott víz az uralkodó széljárással haladva valahol az Erdélyi-középhegység fölött, vagy a Keleti-Kárpátok térségében emelkedhetett fel a 8 kilométeres csapadékképződési magasságba. Ennek megfelelően a vízjárta területekről elpárolgott többlet nedvesség a Kárpátokban, vagy azon túl növelte a kihullható vízmennyiséget (2000:171-183). Ez a csapadéknövekedés azonban egyértelműen a természeti adottságokra, és nem az emberi munkára, vagyis nem az ártéri gazdálkodásra vezethető vissza. Szintén kétséges az a felvetés, amely a mesterséges fokoknak a folyó mederváltozásait, illetve az ártér feltöltődését mérséklő hatást tulajdonít. Ezt a feltételezést természettudományos bizonyítékok mindezeddig nem támasztják alá. Összességében tehát nem igazolható az az elgondolás, miszerint az egykori ártéri gazdálkodásnak az emberi munka nyomán olyan nagy térségben összegző hatásai voltak, amelyek kedvező irányba módosították az alföldi vízgyűjtők vízháztartását. 3.6.

Összefoglalás

A hazai különböző szakmai közegekben az ártéri gazdálkodás fogalmának háromféle értelmezése alakult ki. Vízügyi szakemberek, gyakorló mezőgazdálkodók általában a vízjárta területeken folytatott mezőgazdálkodást értik rajta, így a mai viszonyok között elsősorban a hullámtéri gazdálkodást nevezik meg így. A tájtörténeti, néprajzi feldolgozások szerzői többnyire az ártereknek az újkori folyószabályozások előtti hasznosítását hívják ártéri gazdálkodásnak, a mai hullámterek mezőgazdásági hasznosítását ugyanakkor nem tekintik annak. A harmadik megközelítés hívei az egykori ártérhasznosítások közül azt tekintik ártéri gazdálkodásnak, amely a mesterségesen létesített fokok vízrendező hatásán alapult. Miután a hazai ártereken a fokok ilyen eredete és szerepe kétséges, a harmadik értelmezés érvényessége vitatható. A hazai Tisza-szakasz, ezen belül a vizsgált települések fokainak az áttekintése során nem találtunk olyan jeleket, amelyek a fokok kétségtelen mesterséges eredetére, illetve rendszerszerű szervezettségére utalna. 55

A Tisza újkori folyószabályozása előtt a fokok kétségkívül meghatározó szerepet játszottak a vidék ártéri halászatában, ezért nem kérdőjelezhető meg, hogy ezeket a medreket rendszeresen karbantarthatták a halászok, illetve mesterségesen is létrehozhattak ilyen vízvezető árkokat. Ezek a beavatkozások azonban érdemben aligha befolyásolhatták a Tisza vízjárását. ORLÓCI István műszaki-technológia szemléletű leírása alapján az ember és a természet viszonyában három fejlődési fokozatot különítettünk el: az alkalmazkodást, a természetátalakítást és az integrált használatot. A folyószabályozások előtti ártéri gazdálkodást a folyó vízjárására, az ártéri vízrendszerekre gyakorolt hatása alapján az alkalmazkodó hasznosítás egy sajátos változatának tekinthetjük.

56

4.

Irodalom

ANDRÁSFALVY B. (1970): A fok jelentősége a régi vízgazdálkodásban. 224-228. p. In: KÁZMÉR M. – VÉGH J. (Szerk.): Nyelvtudományi előadások. II. névtudományi Konferencia Budapest 1969. Akadémiai Kiadó, Budapest. 396 p. ANDRÁSFALVY B. (1973): A Sárköz és a környező Duna-menti területek ősi ártéri gazdálkodása és vízhasználatai a szabályozás előtt. (Vízügyi Történeti Füzetek 6.) [VIZDOK], Budapest. 74 p. ANDRÁSFALVY B. (1975): Duna mente népének ártéri gazdálkodása Tolna és Baranya megyében az ármentesítés befejezéséig. (Tanulmányok Tolna megye történetéből VII.) Tolna megyei Tanács Levéltára, Szekszárd. 480 p. ANDRÁSFALVY B. (1997): Nyájszervezet − csordatartás. 85-94. p. In: [ KOVÁCS L. − PALÁDI – KOVÁCS A. (Szerk.)]: Honfoglalás és néprajz. (A honfoglalásról sok szemmel IV.) Balassi Kiadó, Budapest. 382 p. ANTAL E. (2000): Helyi klíma-módosulások a vízrajzi változások nyomán. 170-183. p. In: SOMOGYI S. (Szerk.): A XIX. századi folyószabályozások és ármentesítések földrajzi és ökológiai hatásai. MTA Földrajztudományi Kutatóintézet, Budapest. 302 p. BALON, E.K. 1975. REPRODUCTIVE GUILDS OF FISHES: A Proposal and Definition. J. Fish Res. Board Can., 32: 821–864. BANARESCU, P. 1964. Pisces-Osteichthyes. In: Fauna R.P.R., XIII. Ed. Academiei R.P.R., Bucuresti, 489 pp. BARNÁNÉ BELÉNYESI MÁRTA (SZERK): Érzékeny Természeti Területek monitorozása, Gödöllő, 2004 BERINKEY. L. 1966. Halak–Pisces. In: Fauna Hungariae XX/2 (79.). Akadémiai Kiadó, Budapest, 138 pp. BODNÁR B. (1928): Hódmezővásárhely és környékének régi vizrajza. (A Szegedi Alföldkutató Bizottság Könyvtára III./5.) Szeged Városi Nyomda és Könyvkiadó Részvénytársasság, Szeged. 44 p. BODNÁR B. (1983): Hódmezővásárhelynek és környékének földrajzi nevei. (Tanulmányok Csongrád megye történetéből VII.) [Csongrád megyei Levéltár], Szeged. 252 p. BODNÁR MIHÁLY (2003): A Borsodi Mezőség Tájvédelmi Körzet tervei és a területhasználat2 - in Tájvédelem és gazdálkodás a Dél-Borsodi Mezőségben, szerk.: Hamar Anna, Szolnok, 2003 BOGNÁR A. (1978): Pesty Frigyes kéziratos helynévtárából. II. Külső-Szolnok. Katona József Megyei Könyvtár és Verseghy Ferenc Megyei Könyvtár, Kecskemét − Szolnok. 331 p. BORSOS B. (2000): Három folyó között. A bodrogközi gazdálkodás alkalmazkodása a természeti viszonyokhoz a folyószabályozási munkák előtt és után (1840-1910). (Néprajzi tanulmányok) Akadémiai Kiadó, Budapest. 223 p. DANICSKA J. (É.n.): A jelen és a multidők. A halászati viszonyokról. Néprajzi Múzeum, Ethnologiai Adattár 4289., Budapest. DEÁK A. A. (2001): Fokok és délibábok. Hidrológiai Közlöny, LXXXI (1) 39-41. p. DEÁK A. A. (2002): Válasz Andrásfalvy Bertalan: „Adatok a fokok készítéséről” mondolatára. Hidrológiai Közlöny, LXXXII (1) 57-59. p. DÓKA K. (1982): Gazdálkodás a Tisza árterein a XIX. század első felében. Agrártörténeti Szemle, XXIV (3-4) 277-303. p. DÓKA K. (1987): A vízimunkálatok irányítása és jelentősége az ország gazdasági életében (1772-1918). I.k., Budapest. 384 p.

57

FODOR Z. (2001): Az ártéri gazdálkodást tárgyaló elméletek és alkalmazhatóságuk a magyarországi Tisza-szakasz kéziratos térképein szereplő fokok alapján. Agrártörténeti Szemle, XLIII (1-2) 87-149. p. FODOR Z. (2003): Az ártéri gazdálkodás öröksége és jövőbeli lehetőségei Magyarországon. Doktori értekezés. Szent István Egyetem Könyvtára, Gödöllői Tudományos Könyvtár, F35430. 217 p. FRISNYÁK S. [1995]: Magyarország történeti földrajza. [Harmadik kiadás.] Nemzeti Tankönyvkiadó. Budapest. 213 p. GLASER L. (1939): Az Alföld régi vízrajza és a települések. Földrajzi Közlemények, LXVII (4) 297-307. p. HARKA, Á. 1992. Halfaunisztikai megfigyelések a Bükk hegység déli előterének vízfolyásain. A Természet XLII/6: 108–109. KERESZTESSY, K. 1998. Természetesvizi halfaunisztikai monitorozás. Oktatási segédanyag. Gödöllő. KÁROLYI ZS. − NEMES G. (1975a): Szolnok és a Közép-Tiszavidék vízügyi múltja I. Az ősi ártéri gazdálkodás és a vízi munkálatok kezdetei (895-1846). (Vízügyi Történeti Füzetek 8.) [VIZDOK], Budapest. 114 p. KÁROLYI ZS. − NEMES G. (1975b): Szolnok és a Közép-Tiszavidék vízügyi múltja II. A rendszeres szabályozások kora (1846-1944). (Vízügyi Történeti Füzetek 9.) [VIZDOK], Budapest. 134 p. KENESSEY B. (1931): Az alföld állítólagos kiszárítása, elszikesítése és öntözésének kérdése. Vízügyi Közlemények, XXI (2) 1-27. p. KISS L. (1961): Régi Rétköz. Akadémiai Kiadó, Budapest. 481 p. KISS L. (1983): Földrajzi nevek etimológiai szótára. Harmadik kiadás. Akadémiai Kiadó, Budapest. 786 p. LÁSZLÓFFY W. (1982): A Tisza. Vízi munkálatok és vízgazdálkodás a Tisza vízrendszerében. Akadémiai Kiadó, Budapest. 609 p. MOLNÁR G. (1991): Az ártéri gazdálkodás. A Kárpát-medencei gazdasági-politikai kontinuitás alapja I. Országépítő, I (2) 30-34. p. MOLNÁR G. (1992a): Az ártéri gazdálkodás. A Kárpát-medencei gazdasági-politikai kontinuitás alapja II. Országépítő, II (3) 38-47. p. MOLNÁR G. (1992b): Néhány megjegyzés Szigyártó Zoltán: A fokgazdálkodás és az ármentesítés című cikkéhez. ÖKO, III (1) 15-31. p. MOLNÁR ZSOLT ÉS BÍRÓ MARIANNA (1995-96): A Borsodi-Mezőség Tájvédelmi Körzet kezelési szabályzata, Botanikai rész1 - Vácrátót, 1995-1996 MTESZ (1967): A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára. Első kötet. A-Gy. Akadémiai Kiadó, Budapest. 1142 p. ORLÓCI I. (1991): Rendszerelvű kutatások a Tisza hazai vízgyűjtőjén. Hidrológiai Közlöny, LXXI (4) 202-208. p. RÉFI OSZKÓ M. (1997): Gazdálkodás a Rétközben a XVIII-XIX. században. (A SzabolcsSzatmár-Bereg Megyei Önkormányzat Levéltárának Kiadványai III. Tanulmányok 4.) [Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzat Levéltára], Nyíregyháza. 230 p. SERES P.-né (1977, 1978, 1979a, 1979b): Földrajzi nevek a Borsod − Abaúj − Zemplén megyei Levéltár kéziratos térképein I-IV. Miskolc: Borsod − Abaúj − Zemplén megyei Levéltár, 113 p., 144 p. 158 p., 178 p. SOMOGYI S. (2000): A lezajlott állandó és időszakos ökológiai változások mai értékelése. In.: SOMOGYI S. (Szerk.): A XIX. századi folyószabályozások és ármentesítések földrajzi és ökológiai hatásai. MTA Földrajztudományi Kutatóintézet, Budapest. 302 p. SUGÁR I. (1985): Az egri püspökség és káptalan középkori vizafogó szégyéi a Tiszán. Agrártörténeti Szemle, XXVII (1-4) 215-239. p. 58

SZIGYÁRTÓ Z. (1991): A FOK-gazdálkodás és az ármentesítés. ÖKO, II (2) 15-21. p. SZILÁGYI M. (1982): Az „ősi ártéri gazdálkodás” elméletéhez. 299-312. p. In: [SZILÁGYI M. (Szerk.)]: A Szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve X-XI. 1979-1980. [Tolna megyei Tanács V. B. Művelődésügyi osztálya és a Béri Balogh Ádám Megyei Múzeum], Szekszárd. 494 p. SZILÁGYI M. (1995): A tiszai halászat. Az eszközök és fogásmódok történeti változásai. (Néprajzi tanulmányok) Akadémiai Kiadó, Budapest. 291 p. TÓTH A. (2000): A Szajoli- és a Tiszavárkonyi fokról. 3 p. http://bite.baja.hu/fok/szajol.html VÁSÁRHELYI P. (1995): Előleges javaslat a Tisza áradásainak minél elébbi gátlása tekintetéből. (!) Hidrológiai Közlöny, LXXX (6) 337-342. p. A MAGYAR MADÁRTANI ÉS TERMÉSZETVÉDELMI EGYESÜLET FEKETE PARLAGI SASRA, TÚZOKRA KIDOLGOZOTT FAJVÉDELMI TERVEI

GÓLYÁRA, HARISRA,

NEMZETI BIODIVERZITÁS-MONITOROZÓ RENDSZER TERRESZTRIÁLIS KISEMLŐSÖK KUTATÁSA A BÜKKI NEMZETI PARK EGYES TERÜLETEIN 2002BEN. KUTATÁSI JELENTÉS. BÜKKI EMLŐSTANI KUTATÓCSOPORT EGYESÜLET Rövidítések: a BAZML. CSML. Szf. e I. kat. É.n. f HBML. HML. I.k. l m II. kat. n OL. t SZML. PML.

alulról töltő fok Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltár, Miskolc. Csongrád Megyei Levéltár, Szentesi Fióklevéltár. eldönthetetlen töltésirányú fok Magyarország első katonai felmérése. Hadtörténeti Múzeum Térképtára, Budapest. Év megjelölése nélkül felülről töltő fok Hajdú-Bihar Megyei Levéltár, Debrecen. Heves Megyei Levéltár, Eger. Ismeretlen kiadó lapos, elszigetelt meder fok névvel mellékág jellegű fok, összekötő meder Magyarország második katonai felmérése. Hadtörténeti Múzeum Térképtára, Budapest. a meder feltüntetése nélkül, csak névvel jelölt fok Magyar Országos Levéltár, Budapest. élő vízfolyáshoz kapcsolódó tó, vízállás fok névvel Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár, Szolnok. Pest Megyei Levéltár, Budapest.

59