1Móz 1,9-13 A vizek és a szárazföld elválasztása „És monda Isten: Gyűljenek egybe az ég alatt való vizek egy helyre, hogy tessék meg a száraz. És úgy lőn. És nevezé Isten a szárazat földnek; az egybegyűlt vizeket pedig tengernek nevezé. És látá Isten, hogy jó. Azután monda Isten: Hajtson a föld gyenge fűvet, maghozó fűvet, gyümölcsfát, a mely gyümölcsöt hozzon az ő neme szerint, a melyben legyen néki magva e földön. És úgy lőn. Hajta tehát a föld gyenge fűvet, maghozó fűvet az ő neme szerint, és gyümölcstermő fát, a melynek gyümölcsében mag van az ő neme szerint. És látá Isten, hogy jó. És lőn este és lőn reggel, harmadik nap.” Bevezetés A felolvasott Igét most történelmi, prófétai szempontból, valamint a ma nekünk szóló személyes üzenetének fényében vizsgáljuk és értsük meg! Látjuk ebben a történetben, hogy Isten újból szétválaszt. Az első napon szétválasztotta a világosságot a sötétségtől. A másodikon a mennyezet alatt való vizeket a mennyezet felett való vizektől. A harmadikon pedig a vizet és a tengert választotta el a szárazföldtől. Látszik a cél, hogy az elválasztás miért történt. Úgy olvastuk: „…monda Isten: Hajtson a föld gyenge fűvet, maghozó fűvet, gyümölcsfát…”, aminek gyümölcsében mag van. Azért kellett a világosság, hogy a növényzet, amit Isten teremtett, gyümölcsöt teremjen, és magot hozzon. Azért kellett elválasztani a vizeket - a mennyezet alatt való vizeket a mennyezet felett való vizektől -, hogy Isten esővel öntözze meg a földet. Azért kellett a tengert is elválasztani, hogy szárazföld legyen. 1.) Az Ige prófétai jelentése Korábban láttuk, hogy egy-egy nap egy-egy ezer esztendőt jelent az emberiség történetében, mert a 90. zsoltár 4. verse szerint: „Mert ezer esztendő annyi előtted, mint a tegnapi nap…”. Isten a harmadik ezer esztendőben is végezte az elválasztó munkáját. Azt már láttuk, hogy a „vizek” jelentése: népek. Mi a szárazföldnek a jelentése? A szárazföld: Izráel. A Szentírás végig - egészen a Jelenések könyvéig -, amikor a vizekkel szemben szárazföldről beszél, akkor mindig a pogány népekkel szemben Izraelről szól. Pl.: a Jelenések könyvében is olvashatunk arról, hogy feljön a tengerből egy fenevad, azután feljön a szárazföldből is egy. Amelyik a szárazföldből jött fel, annak két szarva volt, hasonló a bárányhoz. Ez azt jelenti, hogy Izráel népéből származik. A másik fenevad pedig a népek közül, a pogány emberek közül jön fel, hogy elvégezze azt, amit Isten megenged neki, a Sátán erejével. Az Ézsaiás próféta könyve 53. részének 1. versétől olvashatunk arról, ami Krisztusról szóló prófécia: "Ki hitt a mi tanításunknak, és az Úr karja kinek jelentetett meg? Felnőtt, mint egy vesszőszál Ő előtte, és mint gyökér a száraz földből, nem volt néki alakja és ékessége…". Ki az, aki a szárazföldből nőtt fel, mint gyökér, és nem a tengerből? Ez Krisztus! Reá mutat az egész Ézsaiás próféta könyvének 53. része. Lássuk világosan, hogy - a Biblia képes beszédében - amikor szárazföldről beszél az Ige, akkor Izráelről van szó; amikor a vizekről és a tengerről, akkor pedig a népekről. (1) A harmadik ezer esztendő A harmadik ezer esztendőben történt az, hogy Isten elhívta Izraelt a népek közül. A második ezer év végén volt Noé özönvize. Az özönvíz után Noé családja elszaporodott. Mózes első könyve 10. részének 1. versében ez áll: "Ez pedig a Noé fiainak, Sémnek, Khámnak és Jáfetnek nemzetsége; és fiaik születének az özönvíz után". Itt leírja a nemzetséget, hogy kikből milyen nép származott. A 11. rész így folytatódik: "Mind az egész földnek pedig egy nyelve és egyféle beszéde vala". Itt van leírva a bábeli torony építése, amikor összegyülekeztek, hogy egy égig érő tornyot építsenek. Maga a toronyépítés is Isten elleni lázadás volt. Isten azt mondta: „…töltsétek be a földet…” (1Móz 1,28), de az ember nem akart szétszóródni. Isten összezavarta a nyelveket, és szétszórta az embereket az egész föld színén. Látszik ebből az is: Noé özönvize ellenére az ember az maradt, aki volt. Bűnösnek született, és bűnös maradt.
Isten nem mondott le az emberről. Tervét úgy akarta megvalósítani, úgy látta jónak, hogy egy népet válasszon ki magának a népek tengeréből. Ezen a népen, Izraelen keresztül áldja majd meg a föld minden nemzetségét. Tehát Isten szétválasztotta Izraelt a népektől, a szárazföldet a tengertől. Mi volt a szárazföld megalkotásának a célja? „…Hajtson a föld gyenge füvet, maghozó fűvet, gyümölcsfát, a mely gyümölcsöt hozzon […] a melyben legyen néki magva…”. Figyeljük meg, hogy nemcsak maghozó fű és gyümölcsfa népesítik be a földet, aminek a termésében és gyümölcsében mag van. Mégis, a Szentírás csak ezt említi. Ennek jelentősége van! Különösen, amikor a prófétai jelentését nézzük, és az életünkre szóló üzenetét, akkor jövünk rá, hogy miért tartotta szükségesnek Isten ezt kiemelni. Miért is hívta el Izráel népét? Hogyan akarta rajta keresztül megáldani a föld minden nemzetségét? Isten tudta előre, hogy ez a nép engedetlen nép lesz. Maga a nép nem lesz alkalmas, hogy az Ő neve megdicsőüljön az egész földön, és megáldja benne az egész földet. (2) Mi volt a cél? Mit kellett teremnie a földnek? Magot! Maghozó fűnek és olyan gyümölcsfának kellett teremnie, amiben van mag. Amikor a Biblia magról beszél, akkor tudjuk, hogy kiről beszél? Krisztusról! El is olvasom a Galatákhoz írott levél 3. részéből az Igét, a 16. verstől: „Az ígéretek pedig Ábrahámnak adattak és az ő magvának. Nem mondja És a magvaknak, mint sokról; hanem mint egyről: És a te magodnak, a ki a Krisztus. Ezt mondom pedig, hogy a kötést, melyet Isten először megerősített a Krisztusra nézve, a négyszázharmincz esztendő multán keletkezett törvény nem teszi erőtlenné, hogy megsemmisítse az ígéretet. Mert ha törvényből van az örökség, akkor többé nem ígéretből; Ábrahámnak pedig ígéret által ajándékozta azt az Isten. Micsoda tehát a törvény? A bűnök okáért adatott, a míg eljő a Mag, a kinek tétetett az ígéret…”. Bármilyen is volt Izrael népe, megtermette a Magot, mert belőlük származott test szerint Krisztus, Ábrahám nemzetségéből és Júda törzséből. Isten soha nem gondolta azt, hogy majd Izrael népe a törvény által fogja őt megdicsőíteni. Hiszen itt olvastuk, hogy ha törvényből volna az örökség, akkor nem ígéretből: „Micsoda tehát a törvény? A bűnök okáért adatott, a míg eljő a Mag, a kinek tétetett az ígéret” (Gal 3,19). Ezért választotta ki Isten a zsidó népet, amit itt a szárazföld jelképez, hogy megteremje a Magot. Megszülessen belőlük Jézus Krisztus, és megszületett! Igaz, hogy nem a harmadik napon. Nézzük meg, mit olvasunk Mózes első könyve 2. részének 4. versétől: „Ez az égnek és a földnek eredete, a mikor teremtettek. Mikor az Úr Isten a földet és az eget teremté, Még semmiféle mezei növény sem vala a földön, s még semmiféle mezei fű sem hajtott ki, mert az Úr Isten még nem bocsátott vala esőt a földre; és ember sem vala, ki a földet mívelje; Azonban pára szállott vala fel a földről, és megnedvesíté a föld egész színét. És formálta vala az Úr Isten az embert a földnek porából, és lehelle vala az ő orrába élet lehelletét. Így lőn az ember élő lélekké. És ültete az Úr Isten egy kertet az Édenben, napkelet felől, és abba helyezteté az embert, a kit formált vala. És nevele az Úr Isten a földből mindenféle fát, tekintetre kedvest, és eledelre jót, az élet fáját is, a kertnek közepette, és a jó és gonosz tudásának fáját". A harmadik napon elkezdte Isten, hogy: „hajtson a föld gyenge füvet, maghozó füvet”. A következő részben - amikor már a hetedik napról is beszélt és az ember teremtéséről is -, újból visszatér a növényekhez, és azt olvassuk: „Még semmiféle mezei növény sem vala a földön, s még semmiféle mezei fű sem hajtott ki, mert az Úr Isten még nem bocsátott vala esőt a földre; és ember sem vala, ki a földet mívelje” (1Móz 2,5). Így történt ez prófétailag. Izráel népe akkor még nem hozta meg a Magot. A maga idejében, amikor Jézus Krisztus megszületett, mint második Ember, akkor megtermett a Mag, megszületett az Úr. (3) Az Úr Jézus a földbe esett és elhalt mag Amikor az Úr Jézus eljött, akkor azt mondta a János evangéliuma 12. részében: „…Ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad…”. Úgy is fordítják: „…ha a gabonamag a földbe nem hull és meg nem hal, egyedül maga marad…” (V.S.). Amikor az Úr
Jézus Krisztus eljött, végre eljött a Mag. Földbe esett, hogy elhaljon, ne maradjon egymaga, hanem sok gyümölcsöt teremjen. Tudjuk, ez azt jelenti, meghalt. Nemcsak a mi bűneinkért, hanem az egész világért is, hogy minden embert megváltson a kárhozatból és a halálból: „…hogy valaki hiszen ő benne, el ne veszszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3,16). „Mert nem a törvény által van az üdvösség, nem a cselekedetekből, hanem „…a törvény Krisztusra vezérlő mesterünkké lett…” (Gal 3,24). Minden ember értse meg: az üdvösség kegyelemből van, ingyen, a Krisztus Jézusban való hit által! Azért, mert földbe esett, meghalt, de feltámadt, és sok gyümölcsöt termett. Mi vagyunk, és még sokan mások az Ő halálának és feltámadásának gyümölcsei. 2.) Az Ige személyes üzenete Nézzük meg, mi a személyes üzenete ma számunkra a felolvasott Igének! Azért teremtette tehát Isten a földet, hogy gyümölcstermő fa legyen rajta, amelynek a gyümölcsében mag van. (1) Gyümölcstermő életünk legyen! Mi is azért vagyunk itt ezen a földön, mint Isten népe, Istennek a gyermekei, hogy gyümölcstermő életünk legyen. Az Úr Jézus mondott egyszer egy példázatot a szőlővesszőkről és a szőlőtőről. Azt mondta: „Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők…" (Jn 15,5). A szőlővesszőnek egy célja van - amiért metszi és meghagyja a gazda -, hogy gyümölcsöt teremjen. Amelyik gyümölcsöt terem, megtisztítja, hogy még többet teremjen. Azt mondta az Úr Jézus: „Abban dicsőíttetik meg az én Atyám, hogy sok gyümölcsöt teremjetek…” (Jn 15,8). Egy szőlőtőke, egy szőlővessző soha nem szép, nem sudár, nem nagy és nem mutatós. Bizony göcsörtös, hajlik, kicsi, törékeny (mikor milyen), de az a célja, azért van, hogy gyümölcsöt teremjen. „Abban dicsőíttetik meg az én Atyám [mondta az Úr Jézus], hogy sok gyümölcsöt teremjetek…”. Mik ezek a gyümölcsök? „De a Léleknek gyümölcse: szeretet, öröm, békesség, béketűrés, szívesség, jóság, hűség, szelídség mértékletesség” (Gal 5,22). Jó, ha megjegyezzük, hogy ez a gyümölcs! Nem az a mi gyümölcsünk, ha valaki a bizonyságtételünkre megtér. A megtért ember Krisztus gyümölcse. Az Ő halálának a gyümölcse. Ő kelti életre, és nem mi! Bennünket használ, a mi szánk által szól, de akkor sem mi adunk életet. Mi hiába beszélnénk, ha Ő nem adná a Szent Szellemét, és nem gyújtana világosságot a szívében! A megtért ember tehát az Ő gyümölcse! A szeretet, öröm és a többi, az pedig a Szent Szellem gyümölcse és mind, ami az Igében fel van sorolva. Ha annyira eggyé válunk Krisztussal, az Ő halálával, és a Szent Szellem annyira be tud tölteni bennünket, hogy eggyé leszünk Vele, akkor az Úr mindezeket nekünk is tulajdonítja. A Szellem gyümölcse - így olvastuk - szeretet, öröm, békesség, de itt első helyen van a szeretet. Egyes számban mondja az Ige, hogy a Szellem gyümölcse. Hadd olvassak fel a Korinthusiakhoz írott első levél 13. részének 1. verséből valamit erről a szeretetről, ami a gyümölcs, amire elhívott bennünket az Úr: „Ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is, szeretet pedig nincsen én bennem, olyanná lettem, mint a zengő ércz, vagy pengő czimbalom. És ha jövendőt tudok is mondani, és minden titkot és minden tudományt ismerek is; és ha egész hitem van is, úgyannyira, hogy hegyeket mozdíthatok ki helyökről, szeretet pedig nincsen én bennem, semmi vagyok. És ha vagyonomat mind felétetem is, és ha testemet tűzre adom is, szeretet pedig nincsen én bennem, semmi hasznom abból". A 8. vers: „A szeretet soha el nem fogy: de legyenek bár jövendőmondások, eltöröltetnek; vagy akár nyelvek, megszűnnek; vagy akár ismeret, eltöröltetik". A 13. vers: „Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három; ezek között pedig legnagyobb a szeretet". Ez a gyümölcs az, amit Isten keres rajtunk. Ezért vagyunk itt, hogy gyümölcstermők legyünk. Ha a Szellem termi meg a szeretetet, akkor mindig Krisztust ábrázolja! (2) Magot hozó életünk legyen!
A másik fajta növény, aminek teremnie kellett: a maghozó fű! „Azután monda Isten: Hajtson a föld gyenge fűvet, maghozó fűvet…” (1Móz1,11). Maghozó életre hívott e bennünket Isten. Maghozó, Magot hordozó, Magot termő életre, azaz Krisztust termő, Krisztust hordozó, Krisztust bemutató életre. Amikor a búzát elvetik, akkor először „fű” nő ki, de azután a tetején megjelenik a kalász. A kalászban mag van. Ez a cél, ez a fontos. Ez az értelme annak, hogy volt fű, hogy kinőtt, hogy él. A jó fajta búzánál nem a hosszú szár a lényeg, hanem a kalász, a sok mag. Ilyen maghordozó, Krisztust hordozó életet gondolt és rendelt számunkra Isten. Maghordozók legyünk! Egyszer a görögök odamentek az Úr Jézus tanítványaihoz. Éppen akkor, amikor az Úr Jézus arról beszélt: „Most az én lelkem háborog; és mit mondjak? […] De azért jutottam ez órára!” (Jn 12,27). „… Ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad…” (Jn12,14). Ekkor mondták a görögök a tanítványoknak, hogy látni akarják a Jézust. Szerették volna látni, akarták látni! Az Úr Jézus akkor azt mondta nekik, hogy ha a gabonamag nem esik földbe és nem hal el, csak egymaga marad, de ha elhal, sok gyümölcsöt terem. Tudjuk, mi van ebben? Ő elhal. Aki látni akarja, majd láthatja: az Ő gyermekeiben, Isten gyermekeiben, Krisztus testvéreiben, mert testvérünk nekünk. Mireánk alkalmazva: bennünk akarja bemutatni, azoknak, akik látni szeretnék a Jézust. Legyünk Jézust hordozók, Krisztust hordozók, Maghozók, Maghordozók! Teremjen a föld maghozó füvet! (3) A maghozó élet ára A Korinthusiakhoz írott második levél 4. részében leírja az Ige, hogy mivel jár az, ha Maghozók vagyunk. Ennek ára van! „Ez a kincsünk cserépedényekben van, hogy amaz erőnek nagy volta Istené legyen, és nem magunktól való. Mindenütt nyomorgattatunk, de meg nem szoríttatunk; kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe; Üldöztetünk, de el nem hagyatunk; tiportatunk, de el nem veszünk; Mindenkor testünkben hordozzuk az Úr Jézus halálát, hogy a Jézusnak élete is látható legyen a mi testünkben. Mert mi, a kik élünk, mindenkor halálra adatunk a Jézusért, hogy a Jézus élete is látható legyen a mi halandó testünkben. Azért a halál mi bennünk munkálkodik, az élet pedig ti bennetek" (2Kor 4,7-12). A János evangéliuma 12. részében leírtak után - hogy a görögök látni akarták az Urat -, a 21. verstől ezt olvassuk: „… Uram, látni akarjuk Jézust. […] Jézus, pedig felele nékik, mondván: Eljött az óra, hogy megdicsőíttessék az embernek Fia. Bizony, bizony mondom nektek: Ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad; ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem. A ki szereti a maga életét, elveszti azt; és a ki gyűlöli a maga életét e világon, örök életre tartja meg azt. A ki nekem szolgál, engem kövessen; és a hol én vagyok, ott lesz az én szolgám is: és a ki nékem szolgál, megbecsüli azt az Atya" (Jn 12,21-26). Ugyanarról beszélt az Úr Jézus is, mint amit a Korinthusiakhoz írott levélben olvastunk. Ahhoz, hogy Jézus élete látható legyen, először a halálnak kell munkálkodnia bennünk, mint Ő is, földbe esett, és elhalt. Aki nekem szolgál, engem kövessen! Ezen az úton is! Földbe esik, és elhal! Elhalni azt jelenti, hogy: aki szereti a maga életét, aki meg akarja tartani a maga életét, aki kedvez a testének, aki kedvez a lelkének, aki kedvez magának, aki a világhoz szabja az életét, aki a földön akar boldogulni és berendezkedni, az elveszíti az életét az örökkévalóságra. Aki elveszti a földön Érte, az leteszi: legyen meg az Ő akarata. Isten olyan utakon járatja majd, ami külsőleg nem kedves, nem irigylésre méltó út. Külsőleg a halálnak az útja. Viszont megtalálja az életét az örökkévalóságra, mert elhal, de utána Magot terem. Maghozó fű: „…hogy a Jézusnak élete is látható legyen a mi testünkben” (2Kor 4,10). (4) Miért van szükség gyümölcsre és magra? Nyilvánvaló, hogy nem azért kell a maghozó fű, és nem azért van szükség a gyümölcsre, hogy az emberek csak nézzék (mint amikor a tanítványoknak azt mondták a görögök: hogy „látni akarjuk a Jézust”)! A maghozó fű, gabona, búza nem azért érlel magot, hogy nézzék; a gyümölcs sem azért terem; hanem a célból, hogy megegyék.
Nézzük meg az Igében! „… Hajtson a föld gyenge fűvet, maghozó fűvet, gyümölcsfát…” (1Móz1,11), amelynek gyümölcsében mag van. Amikor Isten megteremtette az embert, azt mondta neki: „…Ímé néktek adok minden maghozó fűvet az egész föld színén, és minden fát, a melyen maghozó gyümölcs van; az legyen néktek eledelül” (1Móz 1,29). Éppen ezt - amit kiemelt a harmadik napon, hogy mit hozzon a föld -, ezt adja eledelül az embernek. Nem a többit! Azt a maghozó füvet és gyümölcstermő fát, aminek a gyümölcsében mag van. Szó szerint mondja. Ezt adja eledelül! „A föld minden vadainak pedig és az ég minden madarainak, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatoknak, a melyekben élő lélek van, a zöld fűveket adom eledelül…” (1Móz 1,30). Az állatoknak nem a maghozó füvet, nem a gyümölcsöt, hanem a zöld füvet adja. Az embert más nem elégíti ki, más nem táplálja, csak Krisztus, a Mag. Az emberiségnek és az egyes embernek Krisztusra van szüksége. Nem szépen zöldellő fűre, az az állatoknak való. Az embernek nem az kell, az embernek a Mag, Krisztus kell! A világ ezt várja, hogy Krisztust adjuk eledelül, mert így rendelte Isten. Ezért rendelt minket ide, ezért vagyunk itt ezen a földön. Mit jelent, hogy eledelül? Elfogyasztanak, megemésztenek, elkopunk, halálra adatunk. Kérdés, hogy ki milyen módon. Van, aki apródonként, mint a gyertya, amelyik elég és fénnyé alakul át. Ki, mivé lesz a családjában, a munkahelyén, a társadalomban, a gyülekezetben. Mindenki másként, de az embert más nem elégíti ki, csak Krisztus. Hiába itt minden szikrázó és sziporkázó emberi elme és filozófia; meg lehet csodálni, el lehet beszélgetni róla: ez aztán jókat mondott; de ez nem táplálja az embert! Ez nem ad életet! Életet csak Krisztus ad! Hiába akármilyen sudár, magasra növő fa, amelyet meg lehet csodálni, hogy milyen nagy ember: de ez életet nem ad! Életet csak Krisztus ad, a Mag! Ahogy az előbb mondtam, a szőlővesszőt nem szokás csodálni. Nem nő magasra, kicsi, silány, semmi. A füvet sem lehet csodálni, még a gyümölcsfák sem olyan csodálatra méltók. Göcsörtös a törzse, lehúzza a termés, lehajlik, letörik. Ilyen az életünk is, de a feladatunk az, hogy Krisztust adjuk. Csak Krisztus táplálhatja az embert. Csak Krisztus ad életet. Csak rá van szüksége az embernek, és más nem elégíti ki. Más nem ad életet az embernek, ezért vagyunk itt. Ez a felelősségünk, ezért választott Isten külön ettől a világtól, mint világosság fiait. Külön a népektől, külön mindentől, hogy hozzuk meg a gyümölcsöt. Mutassuk be a Magot, Krisztust, hogy legyen eledelül az embereknek! (5) A gyengék ereje Jézus Krisztus „…Hajtson a föld gyenge fűvet…" (1Móz 1,11). Nem erős füvet, hanem gyenge füvet. Minden Maghozó hívő emberre az jellemző, hogy gyenge. Az előbbiekben láttuk, milyen a szőlővessző, és milyen némelyik gyümölcsfa. Az Ige ki is emeli, hogy a fű is, amelyik a magot hozza, gyenge. Azt olvastuk a Korinthusiakhoz írott második levél 4. részében, hogy ez a kincsünk cserépedényben van. Nagyon nagy kincs van az edényben, de az edény gyenge, mert cserép. Nagyon nagy kincset „hoz” az a fű, de maga a fű gyenge. Ilyen a mi életünk is. A 103. zsoltár 15. és 16. versében ez áll: „Az embernek napjai olyanok, mint a fű, úgy virágzik, mint a mezőnek virága. Hogyha általmegy rajta a szél, nincsen többé, és az ő helye sem ismeri azt többé". Testvérek, ez beszél nekünk valamiről! Először is beszél nekünk arról, hogy a földi életünk is ilyen rövid. Az embernek napjai olyanok, mint a fű. Virágzik - mint a mezőnek virága -, de átmegy rajta a szél, és nincs többé. A helyét sem ismerik többé. Beleszülettünk ebbe a világba, de egyszer elmegyünk. Amíg itt vagyunk, megteremjük-e a Magot? Ugyanannyi ideig vagyunk itt: ha termünk, ha nem; ha hasznos lesz az életünk, ha nem. Napjaink olyanok, mint a fű, de megteremjük-e a Magot? Olvassunk még egy Igét! „Szózat szól: Kiálts! És monda: Mit kiáltsak? Minden test fű, és minden szépsége, mint a mező virága! Megszáradt a fű, elhullt a virág, ha az Úrnak szele fuvallt reá; bizony fű a nép. Megszáradt a fű, elhullt a virág; de Istenünk beszéde mindörökre megmarad!” (Ézs 40,6-8). Mielőtt magot terem a fű, virágzik. Mi lesz akkor, ha megszárad a fű, és elhull a virág? Még virágzáskor megszárad, és elhull. Nem lesz mag. Annak az embernek lesz
ilyen az élete, aki meg akarja tartani a virágkorát, aki mindig virágozni akar, aki mindig pompázni akar ezen a földön. Nem vállalja a maghozásnak, a gyümölcstermésnek a terhét. „Mert a ki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt…” (Luk 9,24). Vajon elhull a mi életünk virága is, mielőtt meghozzuk a magot? Rövid az élet. Napjaink olyanok, mint a fű. Magunkat, az életünket, a testünket odaszántuk-e mindenestül? Odaszántuk-e, hogy csak azután hulljon el, miután meghozta a Magot? Befejezés A gyümölcstermésnek, a maghozásnak előfeltételei vannak. Isten minden előfeltételt megadott már ott, a teremtéskor, hogy magot és gyümölcsöt teremjen a föld. Isten Szelleme ott lebegett, és most is itt van. Elválasztotta a világosságot a sötétségtől. Ez volt a célja. Ezért gyújtott világosságot a szívünkben. Nem azért, hogy nekünk nagyobb világosságunk legyen és dicsekedjünk azzal! Azért gyújtott világosságot, és azért választott el a sötétségtől, hogy Magot és gyümölcsöt teremjünk. „Elválasztotta a mennyezet felett való vizeket a mennyezet alatt való vizektől.” Ez azt jelenti, hogy átvitt az Ő szeretett Fia országába a Sátán uralma alól. Miért? Azért, hogy Magot teremjünk. „Elválasztotta a szárazföldeket a tengertől.” Ezért vagyunk az Ő népe. Azért vagyunk ezen a földön, hogy gyümölcsöt teremjünk. Elhull a virág, megszárad a fű. Az életünkben ne így legyen! Amikor eljön az idő, az életünk befejeződik. A szőlővessző is csak egy nyáron teremhet gyümölcsöt. Utána már az a vessző nem terem többet, lemetszik. Új hajtásnak kell jönnie. Mire elmúlik a földi életünk - Isten azt akarja -, hozzuk meg a Magot! Hordozzuk a Magot! Hordozzuk Krisztust! Legyen Krisztus a mi életünk által is eledele, tápláléka az embereknek! Ámen. Debrecen, 1994. február 2.
