Erdők, s vizek között

Erdők, s vizek között (Patrick Leigh Fermor útinaplója nyomán ­ 1934.)   Török sziget a Duna fenekén ∙         Török sziget a Duna fenekén ∙         Erdők s vizek közt I. ­ A Kazán­szoros üstje ∙         Erdők s vizek közt II. ­ Orsovától Traianus császár hídjáig ∙         Erdők s vizek közt III. ­ Rózsasziromlekvár Ada Kálén ∙         Erdők s vizek közt IV. ­ Epilógus

   Mindenkinek   szeretettel   ajánlom   a   Falanszter blogon a   minap megjelent  "40   éve   a   Duna   mélyén   a   titokzatos   Senki­sziget"  című bejegyzést. Szávoszt­Vass Dániel nagyszerűen összefoglalt munkája erről a kis szigetről, melyet leginkább   az   al­dunai Bözödújfaluként lehetne   jellemezni.   A   sziget   egykori   otthonaiban   ma halak laknak, török lakosai szétszóródtak a világban. In memoriam Ada­Kaleh.

Ada Kaleh szigete és Orsova a II. katonai felmérésen

Ada­Kaleh erődjének vázlata 1736.

Ada Kaleh 1835 körül.

Erdők s vizek közt I.  A Kazán­szoros üstje Patrick Leigh Fermor 1934 nyarán gyalogszerrel indult el Hollandiából Konstantinápolyba. Mindössze 19 éves volt ekkor. A kalandvágyó angol ifjú   húsvétkor   lépett   magyar   földre   Esztergomnál.   A   korabeli arisztokrácia   angol   szimpátiájának   köszönhetően   szinte   kézről   kézre adták őt. Kastélyról kastélyra vándorolt nem csupán Magyarországon, de Erdélyben is. Mindenütt szívesen fogadták, s amin maga is meglepődött, mindenütt angolul szóltak hozzá.  Élményeit   útinaplójába   gyűjtötte,   melyben   az   budapesti   Arizona   mulató   éppúgy   helyet kapott,   mint   a   vándorcigányokkal   eltöltött   éjszakák,   Segesvár   temetője,   vagy   a   Kárpátok bércein   megfigyelt   hatalmas sas­madarak.   Egy   letűnt   mesevilág   utolsó   pillanatfelvételét készítette   el,   mindig   próbálva   megérteni   a   számára   ismeretlen   tájat   és   embereket.   Hosszú útjának   magyarországi   és   erdélyi   szakasza   szerencsére   elérhető, Erdők   s   vizek   közt címmel jelent meg. Története a Dunánál kezdődik és az Al­Dunánál végződik. Hogyan látta egy angol legény ezt a vadregényes tájat 1934 augusztusában? A Dunai Szigeteken részletekben  közölt leírásának első részében a Kazán­szoros örvényei elevenednek meg.  ****  "...Az   utazó,   aki   a   szokásos   útvonalat   választotta,   a   Duna   folyását   követte   volna,   vagyis középen, déli irányban keresztülvág Magyarországon, és utána a keletre kanyarodó folyammal Belgrádba érkezik, aztán pedig a Duna északi partját követi, és a Nagy Síkság legdélibb részére ér.  Ha ott megáll s a lekaszált nádasok és a délibáb fölött kelet felé tekint, a sík látóhatárból magasba   törő   hegyeket   lát,   mintha   egy   csapat   bálna   járna   arra.   Ezeknek   a   hegyeknek   az északi vonulata, mely egészen a Duna bal partjáig leér, a Kárpátok végpontja. A jobb parton emelkedő   déli   vonulat   lényegesen   alacsonyabb   ugyan   az   északinál,   de   mindazonáltal   az   a Balkán­hegység kezdete; nem akármilyen találkozás ez.  E két hegyvonulat, mely minden közelítő lépésre  magasabbnak tetszik, egyetlen  hatalmas tömbnek   hat,   holott   a   valóságban   ormától   tövéig   láthatatlan   repedés   hasítja   ketté,   és   utat enged Európa legnagyobb folyamának, amely átzúdul rajta.  Én az ellenkező irányból értem erre a pontra, s most  éppen a repedés  nyugati pofái közt jártam, ismét  keleti irányban. A kanyon sötét kanyarjain túl már pirkadt, magasan az  égen pedig szétterültek a hajnali sugarak, akár a japán zászlón. Jobb   kéz   felől   a Babakai nevű   börtönsziget   még   sötét   árnyékba   burkolt   foltja   maradt   el mellettünk. Valaha egy pasa láncra veretve oda száműzte egyik hűtlenkedő feleségét, aki éhen is   halt,   annak   rendje   s   módja   szerint.   Nemsokára   fönn   a   magasban   áttört   a   napsugár   a fatörzsek és a bozót között, s a Golubac nevű szerb vár falait világította meg.

Sziklába vájt út a Kazán­szorosban

Az erdő pereme alatt román és szerb halászfalvak követték egymást, s a hegyoldalak egyre fenyegetőbben meredekek és függélyesek lettek, míg végül a Duna egy szabályos folyosó alján hömpölygött tova. A hajó egyetlen utasa, egy művelt román orvos, aki Bécsben tanult, Turnu­ Severinbe tartott.  Ahogy  a  víz  alatti  zuhatagok  felé   hajóztunk,  elmondta,  hogy  a  Visegrádtól idáig sík terepen folyó Duna itt hirtelen tökéletesen megváltozik.

A Babakáj­szikla

Börtön   volt   valaha   az   is,  egy   nevenincs  római   császár  hitvesé.   A   támpilléres   falak  romos hengerek és sokszögű építmények egész sorát hurkolták körül, föl a hegyfok csúcsáig, ahol a tátongó szakadékok és meredélyek miatt megint csak félhomály uralkodott.  Az iszapos meder kemény fenekű, keskeny vályúvá válik, melyet a víz alatti kvarc­, gránit­ és csillámpalabordák   kereszteznek,   s   ezek   közt   mély   hasadékok   nyílnak. Ez   alatt szinte észrevétlenül egyre közelebb nyomultak hozzánk a hegyoldalak. Egy kétszázötven méter magas sziklatömb egészen a folyó közepéig benyúlt, és a falának ütköző víz élesen délnek fordult, ahol is a szerb oldalon egy jó ötszáz méter magasra törő, függőleges falnak ment neki, miközben a folyó szélessége  is alig több mint százméteresre csökkent. A két  egymáshoz közeli szirt  és a felszín alatti zátonyok és szakadékok okozta kavargás és zubogás remegő hullámokat küldött a vízben   folyásiránnyal   szemben   fölfelé,   egészen   Belgrád   magasságáig.   A   folyam   dühöngve sistergett   keresztül   a   szoroson,   és   kormányosunk   gyors,   elegáns   mozdulatokkal   tekerte   a kormánykereket, hogy elkerüljük a veszélyt.  Végre kiértünk a szabadba. Kinyílt a táj, az áramlatok elcsöndesedtek, és máris egy hegyek békés karéjába foglalt, széles és sima vízi térségen siklottunk. Ez volt a Kazán­szoros "üstje". Sirályok   kíséretével,   halkan   lopakodtunk   át   a   kerek,   rezzenetlen   tükrön,   fölöttünk   magas, széltől nem zavart füstoszlop állott, akár egy Jules Verne­regény acélba metszett illusztrációján. Elértük a túloldalt, s most megint hegyek közébe furakodott a hajó, a folyosó sziklateremből szilaterembe vitt bennünket. A kanyargó folyam szüntelenül új meg új, haránt eső fényekkel és árnyakkal   tarkított   látványokat   tárt   föl   előttünk.   Itt­ott,   enyhébb   szakadékok   zugaiban házcsoport, néhány fa, egy­egy kék vagy sárga templom bújt meg, mögöttük meredeken, sziklák és omlások közt kapaszkodott fölfelé a rét, míg el nem érte az erdők sötét hullámvonalát. 

A Traianus­tábla

A bal parton a napvilág most már teljes bonyolultságában mutatta a Széchenyi­féle utat, és ami   még   annál   is   merészebb   vállalkozás   lehetett,   itt­ott   a   jobb   part   függőleges   falába   is gyalogjárót vájtak, éppen annyira, hogy két ember eljárhasson rajta egymás mellett. Helyenként már csak nyomait, a sziklába vésett hornyokat lehetett látni, ahová valaha a víz fölé kiszögellő folyamatos fapalló tartógerendái illeszkedtek. A Tiberius által megkezdett (aztán Vespasianus   és   Domitianus   által   folytatott)   és   Traianus   által   befejezett   hadi   út   a   víz   fölött vezette a támadó légiókat a néhány mérfölddel lejjebbi, Dáciába nyúló hídfőálláshoz. Fölötte nagy,   négyszögletes   kőtáblát   illesztettek   a   sziklafalra,   rajta   faragott   delfinek,   szárnyas védőszellemek és császári sasok fogták körül a föliratot, mely a hadi út építésének befejezését és az arra A. D. 103­ban következő hadjáratnak az emlékét örökítette meg. Az idő már szinte az olvashatatlanságig lekoptatta a szöveget. További kanyarok következtek, majd pedig kiszélesült a szoros, és megérkeztünk Orsova utcái közé." **** 

Erdők s vizek közt II. Orsovától Traianus császár hídjáig A   Kárpátok   vonulatait   keresztező   Duna   szorosát   általánosan Vaskapunak hívják. Szűkebb, földrajzi értelemben azonban a Vaskapu ennek   a Báziástól Szörényvárig (Turnu Severin)  terjedő   szoros­ rendszernek csupán egy része.  A Sip­szurdokként is   ismert,   zúgókkal,   zátonyokkal   teli   hegyvidéki Duna­szakasz   utoljára   itt   mutatja   meg   hatalmas   erejét. Az Orsovától kezdődő Turnu Severinig tartó  Vaskapuban  ér ki a  Duna Havasalföldre. Patrick Leigh Fermor leírása   ide   kalauzol   el   most bennünket.

"Kockázatos   döntésemért,   mellyel   hagytam,   hogy   a   földmérők   esetleg   túlvigyenek   azon   a ponton,   ahonnan   még   aznap   visszatérhetek  (gyalog   legalábbis),   bőven   kárpótolt   a Moldova Vechén lelt   kis   gőzös;   még   a   délelőtt   folyamán   vissza   is   érkeztem   rajta orsovai kiinduló­pontomra.  Roppant hálás voltam a földmérőknek. A Vaskapu hangzatos neve oly kíváncsivá tett, hogy elmulasztottam volna miatta a lenyűgöző Kazánt. Ez volt az utolsó napom Közép­Európában; úgy   döntöttem   kockáztatok   még   egy   kicsit:   nem   szállok   ki  az orsovai rakparton,   hanem elkísérem a doktort a következő megállóig, aztán pedig majd csak visszajutok ide, ahogy tudok. A folyamnak ezen a szakaszán szinte túl sok volt a látnivaló. kevéssel az után, hogy hajónk eltávolodott a rakparttól, a doktor az északi parton egy sokszögletű kápolnát mutatott nekem, amely egy fasor végében állt. Mikor az 1848­as felkelés idején az osztrákok kelet felé szorították a   magyar   forradalmi   sereget,   nehogy   a   fiatal   Ferenc   József   királlyá   koronáztathassa   magát, Kossuth   a   budai koronázó   templomból Erdélybe   vitte   Szent   István   koronáját   a   koronázási jelvényekkel együtt. A fegyverletétel  után a felkelés vezetői egy mezőn titokban elásták ott a koronát, aztán átkeltek a Dunán, és török fennhatóság alatt álló területre léptek. 

Egész   Magyarország   gyászolta   a   korona   vesztét,   ám   a   kincset   később   a   kellő   időben megtalálták   és   kiásták.   A   császárt   végül   mégis   királlyá   koronázták,   s   ezt   a   nyolcszögletű kápolnát azon a helyen emelték, ahol a korona el volt rejtve.  

  Ugyanazon

 

a

 

parton

 

Trianon

 

előtt

 

egy

 

kis

 

falucska

 

volt

Románia legdélnyugatibb határállomása Magyarország felé. Közben mindkét parton újra fölénk magasodtak a hegyek, beszorították a folyamot, s a Kazán­szoros valamivel enyhébb változatát hozták létre. A hajónk körüli viharos remegés, zubogás jelezte, hogy már a Vaskapuban járunk. Itt   azonban   a   teljes   dráma   a   víz   színe   alatt   zajlott,   és   a   folyómeder   nagyszabású egyenetlenségei vad és bonyolult áramlatokat hoztak létre. A sárkányfogakhoz hasonló sziklák sora   évszázadokig   életveszélyessé   tette   ezt   a   szakaszt,   mely   csak   magas   vízállásnál   volt hajózható.   A   múlt   század   végén   aztán   a   szerb   oldalon,   a   part   mentén   a   mérnökök   egy biztonságos,   egymérföldes   csatornát vájtak,   kotortak   és   robbantottak a   vízben,   s   a   végét   víz alatti   gáttal   zárták   le.   E   veszedelmes   pontok   kerülgetése   miatt,   mint   megtudtuk,   csak   igen lassan és nehézkesen lehet az árral szembe, fölfelé haladni, lefelé viszont gyorsan és könnyedén közlekedett velünk a hajó.  Nemsokára békésebb tájra értünk, a hegyek szelídebb lankákba mentek át, és hamarosan Turnu­Severinben a Regat, vagyis a Trianon előtti Románia földjére léptem. 

Azért jöttünk ide, hogy megnézhessük a Római Birodalom legnagyobb hídjának, Traianus lenyűgöző építményének a romjait. Építője, Damaszkuszi Apollodórosz, szíriai görög volt, és a román oldalon még álltak a híd két hatalmas csonka pillérének romjai, egy harmadik pedig a túlparton, egy szerbiai réten állt.  A víztükör fölött fecskék cikáztak, vörös lábú vadászsólymok lebegtek és lecsaptak a valahai húsz hatalmas pillér e három megmaradt hírmondója körül. Egykor ezek rendkívül magasra nyúltak,   és   több   mint   egy   mérföld   hosszúságú,   boltozatos   gerendaépítményt   hordoztak, amelyen átkaptatott a lovasság és végignyikorgott az ökör vontatta hadiszekerek sora, mikor a Tizenharmadik Légió Decebal ellen Sarmizegethusa ostromára indult. 

Ott   helyben   csak   e   három   pillér   maradt   meg,   de   a   fölszentelési   ceremóniát   teljes részletességgel   ábrázolja   Traianus   római   oszlopa.   A   Forum   Romanum   galambjai,   ha csavarmenetben körülröpülik az oszlopot, domborműábrázolásban szemlélhetik ugyanezeket a pilléreket; a balusztrádos hídmű épen ível át a folyam fölött, és a köpenyes generális maga is ott várakozik az áldozati bika s az oltár lángja előtt, legionáriusai pedig sisakkal a kézben állják körül sasos hadijelvényeik alatt.  Itt végződik a nagy szoros. Innen keletre a Kárpátok roppant lánca húzódik délkeleti irányba, a   folyam   pedig   délnek,   majd   keletnek   kanyarog,   miáltal   egyidejűleg   jelöli   a vallachiai síkság peremét,   Bulgária   északi   határát   és   a   Balkán   kezdetét.   Végül   aztán   ezer   négyzetmérföldnyi susogó nádas és sokmilliónyi madár ricsaja közepette érkezik el a Fekete­tengerhez.  Most, hogy visszatértem   ide,   kezdtem   már   valamennyire   kiismerni   ezt   a   szinte   hihetetlen   hegyszorost, amelyet kora hajnalban láttam meg először. Ez a folyam teljes hosszának legzordabb szakasza.

A   kormányosnak,   aki   hajózik   rajta,   és   a   part   menti   lakosságnak   egyaránt   sokfajta veszedelemmel   kell   itt   számolnia.   Legkomiszabb   ezek   közt   a   koszovói   szél,   amely   Koszovó tragikus   földjéről   kapta   a   nevét,   ahol   a   régi   Szerbia,   Macedónia   és   Albánia érintkezik egymással.  Arrafelé pillanatok alatt szörnyű délkeleti irányú  viharok tudnak kitörni, s a monszunnal egyesülve, a föld forgásától is táplálva lecsapnak a Duna középső és alsó folyására. A tavaszi napéjegyenlőség idején sebességük eléri az ötven vagy hatvan mérföldet óránként, és görcsösen hánykolódó infernóvá változtatják a folyót, elviszik a hajók árbocait, betörik az ablakokat, és egymáshoz kötözött uszályok sorát küldik a fenékre. 

  Ősszel   viszont,   mikor   csökken   a   vízszint   s   a   sztyeppszerű   vidék   fölmelegszik,   akár   a kemence,   a   szélvész   forró,   kavargó   porviharként   tombol,   elvakítja   a   kormányost,   s   az   egyik partot lepusztítja a víz színéig, olyannyira, hogy a folyó néha kicsap medréből és áradást okoz, egyidejűleg   a   túlsó   part   mentén   megdöbbentő   gyorsasággal   rögtönzött   homokpadokat   és zátonyokat hord össze, miáltal eltorlaszolja a navigációs folyosókat és földuzzasztja a folyót. E szezonális   katasztrófákat   aztán   hónapok   munkájával,   töltések   építésével   és   kotrással   kell helyrehozni.  Ahogy  a leírást  hallgattam, fölsejlett bennem a  folyó  jellemrajza. Víz  alatti források százai táplálják   névtelen adományozóként;   a   víz   sodra   tömegesen   görgeti   a   kavicsot,   ami   bizonyos szakaszokon   hallhatóan   énekel   az   áramlás   tompa   zúgásában.   Hordalék   állandóan millió tonnaszám utazik   a   vízzel;   a   mélybeli   árkokban   és   hasadékokban   billegő   hatalmas   sziklák leszippantják az áramlatokat, majd pergő vízmotollákban a felszínre hajtják. 

Hernyószerű   mozgással   híg   iszaptömegek   vándorolnak,   és   roncsok   láthatatlan   menete bukdácsol le a mélybe a fenék hosszú lépcsősorán; a hegyszorosokban a folyam roppant súlya és ereje egyre mélyebbre vájja útját, óriási sziklatömböket repeszt le és ragad magával a sötét mélyben, lassan kaviccsá koptatja őket, majd sóder válik belőlük, aztán kődara, s végül homok. A   szoros   keleti   végében, Vallachia sík   déli   vidékein   kegyetlen   téli   szél,   a buran támad   a vidékre   Oroszország   felől. Romániában  crivatz lesz   belőle,   és   mikor   megindul,   mélyen   a fagypont alá zuhan a hőmérséklet, a folyó negyvennyolc óra leforgása  alatt beáll, egyenletes jégpáncél borítja be, amely egyre vastagszik, ahogy halad előre a tél.  Mindezt   a   meleg   nyárban   csak   bizonyos   erőlködéssel   tudtam   elképzelni   magamban   ­ szántalpak szürke vagy csillogó végtelenbe vesző nyomvonalát, a hatalmas jégtáblákat, mintha ezernyi   összegyűlt   és   eggyé   fagyott   jéghegy   alkotná   őket,   ameddig   csak   ellát   a   szem. Jaj az elővigyázatlan hajósnak, akit fogollyá tett a jég!  Mikor a víz jéggé tágul, úgy roppan szét a hajótest, akár a dióhéj. "Föl szoktunk vinni a hídra egy   vödör   vizet,   és   mikor   jegesre   fordul   az   idő,   belemártogatjuk   a   kezünket",  magyarázta   a kormányos. "Ahogy megjelenik rajta a jéghártya, irány a téli kikötő."    ****                                 

 

Erdők s vizek közt III.  Rózsasziromlekvár Ada­Kálén Patrick Leigh Fermor al­dunai   kirándulásának   egyik   legfontosabb leírása   Ada Kaleh szigetéről   készült.   A   haladás   nevében   elsüllyesztett szigetecske   utcái   egy   pillanatra   újra   megelevenednek.   Török   beszéd keveredik a kávéillattal, együtt lengik be a macskaköves utcákat, halljuk a   müezzin   énekét   a   minaretből,   miközben   a   Duna   két   ága méltóságteljesen körülöleli a hatalmas erődöt hordozó szigetet. A sorokat róva egy hullámsírba süllyedt, éteri látomás tárul fel szemeink előtt.

  Mogyorós rózsasziromlekvár címkéje

"Turnu­Severinnél,   a   híd   után   a   doktor   továbbhajózott Craiovába,   én   pedig   autóbuszra szálltam   vissza Orsova felé,   ahol   fölszedtem   a   holmimat,   jegyet   váltottam   a   másnapi   hajóra, aztán gyalog elsétáltam a parton néhány mérföldet lefelé, ahonnan jöttünk, míg találtam egy halászt, aki átvitt ladikján arra a kis erdős szigetre, amelyet már azóta kíváncsian nézegettem, hogy újra találkoztam a Dunával. Akkoriban az elmúlt hetekben sokat hallottam Ada­Kalehről, és el is olvastam róla mindent, ami   csak   a   kezembe   akadt.   A   név   törökül   "erődszigetet"   jelent.   Körülbelül   egymérföldes hosszúságú földdarab ez, formája mint a szövőszék vetélője, de a kanyarodó vízfolyás mentén enyhén   meggörbül,   s   valamicskével   közelebb   fekszik   a   folyóban   a   kárpáti   parthoz,   mint   a balkánihoz.   Hívták Erythiának, Rushafának,   majd Continusának,   és   Apollóniosz Rhodosz szerint   az argonauták is horgonyt vetettek itt, a visszaútonKolkhisz felé. Vajon Jaszón hogyan vezette át az Argót a Vaskapun? Médeia talán varázskézzel átemelte a hajót a vízi szirteken. 

Egyesek szerint az Argó szárazföldi szállítással érte el az Adriát, mások úgy vélik, hogy átkelt rajta, majd a Pón hajózott tovább fölfelé, míg rejtélyes módon el nem érte Észak­Afrikát.  Néhány szerző azzal a felvetéssel állt elő, hogy az Attikában elültetett első vadolajfák innen valók lehettek. Ám valójában a kis szigetet a későbbi történelem tette híressé. Lakói   törökök   voltak,   talán   a   Balkánt   megszálló   első   szultánok,   I.   Murád vagy Bajazid katonáinak leszármazottai. Mikor a visszahúzódó törökök elhagyták, a sziget  az ottomán   birodalom   messzire   került   törmelékeként   tengődött   egészen   1878­ig,   a   berlini kongresszusig.  Az osztrákoknak is volt némi felséguralmi joguk fölötte, de valójában megfeledkezni látszott róla   mindenki,   egészen   addig,   amíg   a   versailles­i   szerződés   oda   nem   ítélte   Romániának.   A románok   békén   hagyták   a   lakosságot.   Partra   lépés   után   a   legelső,   amit   megláttam,   egy szőlőlugasban működő kávézó volt, ahol törökülésben öregemberek ültek a földön, körülöttük sarlók, balták és kacorkések hevertek.  Mikor odainvitáltak maguk közé, olyan boldog izgalom fogott el, mintha egy repülő szőnyegre hívtak volna meg utasnak. Majd kétarasznyi széles, skarlátvörös selyem övkendőket tekertek sötétkék és fekete buggyos nadrágjuk sok­sok ránca fölé.  Némelyiken rendes zakó volt, mások csavaros fekete hímzésű, rövid tengerészkék mellényt viseltek, kifakult szilvaszín fezt, és lazán a köré tekerték a turbánt, a hodzsát kivéve, akinek hófehér   turbánja   gondosan   valamivel   alacsonyabb,   kevésbé   kúpos   formájú   és   pamacsban végződő feze köré volt hajtogatva.  A   homlokuk   domborulata,   az   orruk   formája,   a   fülük   szöge   miatt   valahogy megmagyarázhatatlanul   mások   voltak   ezek   az   emberek,   mint   akikkel   addigi   utam   során találkoztam.  A négy­ötszáz szigetlakó mind ugyanabból a néhány családból származik, amely évszázadok óta keresztül­kasul egymás között házasodott, és egyiken­másikon itt ezek közt is felfedezhető volt az a kissé bizonytalan, révült tekintet, repdeső pillantás és különc könnyedség, ami az ősi, belterjes családok sarjainak szokott sajátja lenni.  Kopott, foltozott ruházatuk ellenére azonban viselkedésük, modoruk csupa méltóság volt. Az idegennel   való   találkozáskor   jobb   kézzel   megérintették   szívüket,   ajkukat,   homlokukat,   majd kezüket a mellükre téve és fejüket kissé meghajtva elmormolták az üdvözlés előírásos szavait.  Olyan   előkelően   udvarias   gesztus   volt   ez,   mint   a   lerongyolódott   spanyol   grandok ceremoniális hajlongása. Mintha a történelem előtti korok túlélői lettek volna, a sziget pedig rég kihalt és eltűnt fajok rezervátuma. Többen is imagyöngyeiket morzsolgatták, de nem imádkoztak; találomra osztották el a füzér szemeit az ujjaik közt, csak mintegy határt szabandó határtalan szabad idejüknek. Legnagyobb gyönyörűségemre, saját külön füstfelhőjébe burkolózva, az egyik öregember nargiléből pipázott. Majd   kétméternyi,   ravaszul   összetekert   vörös   csövön   át   szívta   a   füstöt,   és   valahányszor megszívta

 

a

 

borostyánszopókát,

 

a

 

nedvesített iszfaháni dohánytekercsre

helyezett faszén fölizzott,   a   víz   pedig   egy   párzó   varangy   nászdalához   hasonló   böffentések közepette töltötte meg füsttel az üvegedényt. 

  Mikor   egy   fiú   kis   fogóval   friss   parazsat   hozott,   az   öregember   rám   mutatva   súgott   neki valamit. Pár perc múlva a fiú egy kör alakú, arasznyi magas kisasztalra helyezett, megrakott tálcával jelent meg. Zavaromat látva, az egyik szomszédom megmutatta, hogyan kezdjek hozzá.  Legelőször   meg   kell   inni   a   tálcáról   a   pohárka rakit,   utána   megenni   a   falatnyi   csodás rózsasziromlekvárt, mely kanálon egy üvegtányérkáról kínálta magát, ezt a félig telt kancsóban hozott vízzel le kell öblíteni, és végül egy filigrán csészéből föl kell hörpinteni a gyűszűnyi sűrű, tűzforró kávét.  A ceremónia befejezéséül fenékig kell üríteni a kancsót, és el kell fogadni a dohányt, ami ez esetben   egy   ott   helyben   kézzel   készített,   aromás   cigaretta   volt.   Az   öregemberek   közben csöndben, somolyogva ültek, csak néha sóhajtott föl valamelyik és szólt hozzám egy­két szót, sejtésem szerint alighanem erősen tört román nyelven.  A   doktor   mesélte   nekem   a   hajón,   hogy   a   román   kiejtésük   és   stílusuk   mosolyt   fakaszt   a túlparton.   Egymás   között   törökül   beszéltek,   ezen   az   általam   még   sosem   hallott   nyelven: agglutinált szótagok meghökkentő füzérei követték egymást azonos magánhangzókkal tűzdelve, s az egész beszéd halványan a magyarra emlékeztetett.  A   két   nyelv   minden   szava   más,   és   mégis   távoli   unokatestvérei   egymásnak   az   urál­altáji nyelvek családjában. A doktor szerint az itteni beszéd vagy a konstantinápolyi nagyvárosi nyelv messzire fajzott változata, vagy pedig az ősinek egy megkövült zárványa; mintha egy réges­rég elszakadt angol közösség valahol a világban még ma is Chaucer nyelvét beszélné.  Távozáskor zavarban voltam: a fizetésre tett tétova kísérletemet egy mosollyal és rejtélyes, hátrahajló   fejmozdulattal   elhárították.   Ekkor   láttam   először   a   Levante   mindenütt   használt tagadó gesztusát. Utána megismételték a kecses kis meghajlásos ceremóniát, jobb kéz a szívre, ajakra, homlokra.  

  Ezek voltak hát a Kína határvidékéről származó diadalmas nomádok utolsó leszármazottai! Leigázták   majd   egész   Ázsiát,   aztán   pedig   Észak­Afrikát   is   Herkules   oszlopaiig,   szolgaságba hajtották   a   fél   keresztény   világot,   még   Bécs   kapuit   is   döngették.   E   hadi   dicsőség   réges­rég elszállt ugyan, de emlékét valamikori gyarmataikon itt­ott még ma is őrzi egy­egy hátrahagyott minaret, akár egy földbe szúrt lándzsa. Itt a minaretet erkélyes házikók fogták körül, és apró műhelyek, ahol a szultánkenyér vagy cigaretta   készült,   mindezt   pedig   egy   hatalmas erődítmény   málladozó romjai   keretezték.   A macskaköves   utcákban   szőlőlombos   filagóriák,   itt­ott   kifeszített   vászontetők   adtak   némi árnyékot.   Fehérre   meszelt   benzineskannákban   mályva,   futórózsa   és   szegfű   virágzott;   a sürgölődő asszonyok vállát és fejét sötét ferdéje takarta ­ egyenes vonalban a homlokra tűzött fátyol, amely az orr alatt összeért; keskenyedő fehér nadrágot viseltek, amitől úgy néztek ki, mint a fekete­fehér tekebábok.  A   gyerekek   ugyanúgy   öltözött mini­felnőttek voltak,   és   a   kislányok,   fátyoltalan   arcuktól eltekintve,   az   egymásba   rejtett   orosz matrjoska babák   legkisebbjei   lehettek   volna. Dohánylevelek füzérei szikkadtak a napon, akár a sózott hering.  Asszonyok rőzsét vittek a fejükön, magot szórtak a csibéknek, vagy a folyópartról tartottak hazafelé sarlóval, sáskötegekkel. A csöpp kertekben lógó fülű, lomha nyulak ugrándoztak, és a beérő sárgadinnye levelét majszolták. A hálók és csónakok közt kacsák flottillái manővereztek, és a rengeteg béka odavonzotta a tetőkről a környék összes gólyáit.   Hunyadi húzta föl itt az első védfalakat, de a bástyák és egyéb épületek az interregnum korszakából valók, mikor Jenő herceg elfoglalta Belgrádot, lejjebb kergette a törököket a Duna mentén, s a sziget keleti vége az erődítmény súlyától szinte süllyedni látszott. Az ágyúsáncok boltívei beomlottak, az irdatlan, dohos lőporraktárak falai leroskadtak. 

A  bástyák oldalai megrepedeztek,  nagy, fűpamacsos tömbök kidőltek belőlük, és a földön heverő   romok   közt   kecskék   ropogtatták   a   füvet.   Körte­   és   eperfák   közt   keskeny   ösvény kanyargott a temető felé, csálén álló, turbános sírkövek közé. Egyik sarkában egy Bokharából való dervis vezető nyugodott, aki itt végezte be életét, miután "szegényen, akár az egér" járta a világot.   és   azt   a   helyet   kereste,   amely   legszebb   a   földön,   s   mentes   minden   bajtól   és nyomorúságtól. Későre járt az idő. A nap már lement a minaretről, majd végszóra megjelent a türkiz égen a tegnapinál   valamivel   kevésbé   kísérteties   újhold,   s   mellette   egy   csillag,   mintha   csak   valami ottomán herold tűzte volna föl oda.  A minaret kúpja alatti erkélyen hasonló pontossággal megjelent a hodzsa torzója. Beledőlt a szürkületbe,   magasba   emelte   a   karját,   és   az   imára   szólító izam hosszan   kitartott,   magas hangjai   szálltak   a   levegőben,   minden   egyes vers,   remegő körökben   terjedt   tova,   mintha bizonyos időközökben kavicsot dobtak volna a levegő tavába.  Még   akkor   is   lélegzetemet   visszafojtva   füleltem,   mikor   a   felszólításnak   rég   vége   volt,   s   a hodzsa már félúton járhatott lefelé a sötét csigalépcsőn.  A   minaret   tövében,   a   fogadalmi   kútnál   komótos   férfiak   tisztálkodtak   galambok sertepertélése közepette, s a bejáratnál sorakozó saruk közé hamarosan beállt az én tornacipőm is. A törökök, ahogy beléptek, lesütött szemmel és egy sorban rögtön lerogytak egy hatalmas szőnyegre. Sehol nem volt semmiféle dekoráció, csak a mihrabmeg a mimbar, s egy Korán­idézet fekete kalligráfiája a szemközti falon. Az előkészület rituális mozdulatait alaposan  és sietség nélkül, egyszerre végezték a hívők, míg csak hirtelen le nem borult az egész sor, akár egy hullám, majd pedig mintegy átbukott, ahogy   homlokát   mindegyik   a   kárpit   szövetéhez   érintette,   miközben   váratlanul   és   megkapó módon láthatóvá vált valamennyi férfiláb harisnyás talpa. 

Fölegyenesedtek, s úgy ültek aztán a sarkukon, fölfelé fordított, nyitott tenyerük az ölükben, néma   csöndben.   A   hodzsa,   aki   ott   térdepelt   előttük,   időnként   halkan   azt mormolta: Allah akbar!, amire   aztán   újra   hosszú   csönd   következett.   A   dísztelen,   néma hodályban ez a négy szótag hihetetlenül ünnepélyesen és komoran zengett."   **** 

Erdők s vizek közt IV.  Epilógus Idén   lesz   40   éve,   hogy   a   haladás   és   a   fejlődés   nevében   tucatnyi települést   árasztottak   el   az   Al­Dunán. Patrick Leigh Fermor még   egyszer visszatért   ide,   és   nem   véletlen,   hogy   Esztergomtól Orsováig tartó utazásának   utószavát   kizárólag   ennek   a   döbbenetes   pusztításnak szentelte.  Ada Kaleh törökjei   számára   a   folyásirányban   valamivel   lejjebb lévő Simian­szigeten jelöltek ki új lakást. Átköltöztették a várat, a minaretet. De mint ahogy az idős fák is elpusztulnak, ha átültetik őket, a kis török közösség sem maradt az idegen szigeten; szétszéledt a szélrózsa minden irányába. Mindennek nyoma veszett.  

Halva született ötlet: új Ada Kaleh a Simian­szigeten

Gondolatok egy kávéházi asztalnál Kazán és a Vaskapu között. "Mára ezt az egész tájat víz alá temette a haladás. Egy utazó, aki az orsovai rakparton leülne régi asztalomhoz, ma csak vastag, rézkarimájú üveglapon át szemlélhetné a kilátást. Homály és iszap   tárulna   szeme   elé   a   keretben,   mivel   ólomtalpú   ruhát   kellene   viselnie,   búvársisakból bámulna   kifelé   és légző­csövön kapná   föntről   a   levegőt,   a   feje   fölött   harminc   méterrel   álló csónakból. Ha sodrás iránt, lefelé indulna el, néhány mérföld után belebotlana a víz alá merült szigetbe és a megfulladt török házakba; ha viszont fölfelé vágna neki, a Széchenyi gróf útját torlaszoló   hínár   és   törmelék   közt   kellene   evickélnie,   és   a   mély,   sötét   szakadék   fölött átpisloghatna Traianus művének nyomai felé. 

Körülötte,   alatta,   fölötte,   mindenütt,   fekete   mélység   tátongana,   s   ahol   valaha   áramlatok siklottak,   zuhatagok   dübörögtek   egyik   partról   a   másikra,   és   a   függőleges   sziklafalak   közt cikázva   szállt   a   visszhang,   ma   a   vízözön   némasága   várná.   Aztán,   talán,   egy­egy   eltévedt napsugár fényénél megpillantaná egy alámerült falu romjait, majd egy másodikét, harmadikét, iszapba temetve. Az   utazó   napokig   küszködhetne   a   vízfenék   e   komor   vizsgálatával,   mert   a   Vaskapunál Románia   és   Jugoszlávia   fölépítette   a   világ   legnagyobb   vasbeton   duzzasztógátját   és   vízi erőművét. Százharminc mérföldnyi Duna ettől egyetlen hatalmas medencévé változott, mely a felismerhetetlenségig földagasztotta és elmosta a folyam eredeti partvonalát.  Szurdokok tűntek el, kiugró sziklaszirtekből szelíd halmok lettek, s a víz a szépséges Cserna­ völgyben   majdnem   Herkules   Fürdőjéig   fölhatolt. Orsova és   a   vízparti   települések   sok   ezer lakóját   ki   kellett   szakítani   környezetéből   és   máshová   telepíteni.   Az   Ada Kaleh sziget   népét átköltöztették a Duna egy lentebbi szigetére, régi otthona pedig úgy eltűnt a néma vízfelszín alatt, mintha soha nem is létezett volna. 

Csak   remélni   lehet,   hogy   az   erőmű   által   termelt   áram   jólétet   hozott   mindkét   parton   az embereknek,   és   a   román   és   jugoszláv   városok ezentúl fényesebben   lesznek   kivilágítva,   mint korábban, mert a gazdaságot leszámítva, a pusztítás minden más téren jóvátehetetlen. Talán az idő   múlásával,   s   ahogy   halványodnak   az   emlékek,   az   emberek   majd   elfelejtik   iszonyú veszteségüket. Másutt,   mások   is   jártak   ugyanígy   vagy   ennél   is   rosszabbul,   de   sehol   másutt történelmi emlékek, természeti szépség és vadvilág ilyen mértékű pusztulása nem fordult elő. 

Eszembe jut most osztrák polihisztor barátom, s az, amit annak idején mesélt nekem, hogy tudniillik ezermérföldnyiről, a krími Tatárországtól a halak fölúszhattak egészen a Fekete­erdőig és   vissza,   semmi   sem   állta   útjukat;   Ezért   kesergett   1934­ben   a   Felső­ Ausztriában Persenbeugnál tervezett   erőmű   miatt:  "Eltűnik   majd   minden!   Európa   legvadabb folyóját úgy meg fogják szelidíteni, hogy olyan lesz, akár a városi vízvezeték. Azok a keleti halak! Nem jönnek vissza többé. Soha, soha, soha többé." Ma már az új, jellegtelen tavon veszélytelen a hajózás. A búvárruhás utazó a mecset helyén csak egy kerek üreget találna odalent: a tornyot darabokra szedve elszállították, a törökök új lakhelyén   összerakták   és   újra   felépítették.   Azt   hiszem,   ugyanez   történhetett   a   falu   másik templomával is.  Az   irdatlan   pusztítás   enyhítésére   tett   efféle   jóravaló   erőfeszítések   a   titokzatosság   utolsó foszlányait   is   fellebbentették   e   kísértet   járta   vizekről.   A   fantáziadús   és   romantikus lelkületű utazót nem fenyegeti többé a veszély, hogy azt képzeli, az imára szólító kiáltás a víz alól harsan, és nem lesz már többé olyan illúziója, hogy elsüllyedt harangok kongását hallja, mint   a cathédrale engloutieharangszava Ysben,   a   breton   partoknál,   vagy   a   Volga   középső folyásánál, Kityezs legendás városában, nem messze Nyizsnij Novgorodtól.  Ottani költők és elbeszélők szerint a harang Batu kán támadásakor merült a víz alá, később pedig   egy   tó   nyelte   el,   és   a   szerencsés   kiválasztottak   néha   hallhatják   a   kongást az emerült tornyokból.  Itt   sajnos   nem   így   van:   mítoszt,   néma   harangszót,   történelmet, mendemondát egyként elsöpörtek, és semmi sem maradt belőle ebben az árnyak völgyében. Szó szerint   megfogadták   Goethe   tanácsát:   "Bewahre dich von Räuber und Ritter   und Gespenstergesichten". Mindennek nyoma veszett!

Az eredeti cikk itt található: Forrás: Szávoszt­Vass Dániel ­ http://dunaiszigetek.blogspot.hu/  Pdf formátum: Orendt Mihály Bihar­kutató, író, publicista ­ Debrecen, 2016­09­02­én;