15. Galgóczy Katalin: Érzelmi intelligencia és a kora gyermekkori tapasztalatok Hét éve foglalkozom gyerekekkel, ezen belül egy szociálisan „nehéz” környéken vagyok iskolapszichológus. Munkám során sok hátrányos helyzetű, veszélyeztetett családi környezetben élő gyermekkel találkozom. A velük való foglalkozásokon sokszor meglepett milyen alapképességeik hiányoznak, amelyekkel az érzelmileg jobban támogatott gyerekek rendelkeznek. Ezek a tanulók általában problémásak a tanárok szemében, mert nem tudnak alkalmazkodni az iskola szabályrendszeréhez. Társaikkal való együttműködésben kevésbé sikeresek. Konfliktusaikat agresszióval rendezik le, játékaik durvák. A tekintélyszemélyekkel elutasítóak, dacosak, vagy a kisgyermekkori ragaszkodás vágyát fejezik ki. Gyakran rosszul reagálnak a segítő szándékú felnőttre is, mintha nem észlelnék a segítő szándékot. Impulzusaikat kevéssé korlátozzák és alacsony a frusztráció toleranciájuk szintje. Ezek a gyerekek ép értelműek, változó, de néha átlag feletti intellektussal. Alkalmazkodási, viszonyulási nehézségeiket, amely az iskolai boldogulásukat megnehezíti, tehát nem a tudás hiánya okozza. A problémák gyökerének inkább azt éreztem, hogy nem képesek a másik emberre figyelni, őt pontosan észlelni. Mintha nem tudnák átélni a másik helyzetét, érzéseit. Saját érzéseik differenciálása is nehezebb számukra és kevéssé hajlandóak önreflexióra. Kézenfekvő, hogy mindezt a család érzelmi elhanyagolása okozza, amelyben felnőnek. Ezek az említett viselkedéses problémák az érzelmi intelligencia témakörébe tartoznak. Az érzelmi intelligencia valószínűleg a csecsemők legkorábbi élményei mentén alakulnak ki. Az érzelmi intelligenciával kapcsolatos képességek, készségek hátrányos helyzetű és veszélyeztetett gyermekeknél Salovey és Mayer (1990. id. Oláh 2005) leírásában az érzelmi intelligencia képesség, amely az érzelmek felfogásában, kifejezésében, megértésében és felhasználásában jelenik meg. Ez a képesség segít továbbá érzelmeink irányításában, hogy személyiségfejlődésünk szolgálatába állítsuk azokat. Részei az érzelmi percepció, érzelmi integráció, érzelmi megértés és az érzelmek szabályozása. Salovey és Gardner munkájára hivatkozva Goleman (1995.) hasonlóképpen az érzelmi intelligencia 5 területét határozza meg. Ezek: a saját érzelmek felismerése, az érzelmek
kezelése (pl. önmagunk lecsillapítása), az önmotiválás – vagyis az érzelmi önkontroll, mások érzelmeinek felismerése (az empátia) és a kapcsolatkezelés, amelyen a szociális hatékonyság múlik. Az érzelmi intelligencia tehát az érzelmek felismerésén és kezelésén túl a társas készségekben is alapvető fontosságú. Könnyen felismerhető, hogy a veszélyeztetett és hátrányos helyzetű gyermekek sikertelensége ezeknek a képességeknek a hiányából indul ki. A továbbiakban azt szeretném megvizsgálni, hogyan hat a korai elhanyagoló bánásmód a gyermek későbbi személyiségfejlődésére. Korai élmények és későbbi hátrányok A veszélyeztetettség a kibocsátó természeti és szociális forrásokra vonatkozik. (Veczkó, 1990). A gyermek fenyegetettségére, a károsodás lehetőségére utal. Azokat az eseteket kategorizálják így, ahol a gyermeket káros pszichoszociális környezet veszi körül. A károsító tényezők az elhagyás, magára maradottság mellett kiterjed a megalázottságra, a tartós kudarcélményekre, az érzelmi kötődés hiányára is. A témát vizsgálva Goleman (1995) rámutat arra, hogy az ösztönkontroll hiányosságai gyermekkorban a későbbi bűnözést is előrevetítheti. Munkája további részében a gyermekek empátiás készségét is a szülők fegyelmezési stílusához köti. Kutatásaiban Stern az anya-gyermek összehangolódásának folyamatára koncentrál. Ez az, ami a csecsemő számára az érzelmi kapcsolat megnyugtató érzését adja. Ennek segítségével alakul ki a gyermekben az a meggyőződés, hogy mások képesek és hajlandóak osztozni az érzéseiben. Ha a szülő nem empatikus, a gyermek is kerüli az empátia kifejezését és megélését is. (Ratkóczi, 2003.) A legkorábbi csecsemőfejlődési vizsgálatok leválasztották a gyermeket a gondozójáról. Winnicott írásaiban jelenik meg elsőként az igény, hogy egységben szemlélje az anyát és csecsemőjét. A csecsemő élményeit nem választhatjuk el az anyai gondozás milyenségétől. Az anyai gondozást pedig meghatározza a csecsemő milyensége,
pl.
temperamentuma,
vagy
illeszkedése
a
szülői
elvárásokhoz.
A
személyiségfejlődés egyik meghatározója a kötődés kialakítása az elsődleges gondozóval, általában az anyával. Ez a személyes kapcsolódási mintázat meghatározza a gyermek későbbi kapcsolatait és azt is, mit vár el a kapcsolattól. A kötődés jelentősége a későbbi kapcsolatteremtési nehézségekben
A kötődést egy bizonyos életkor sajátosságának tekintették (Bowlby 1958, Ainsworth 1969, id. Stern 1985.) Később világossá vált, hogy túlterjed a kezdeti anya-gyerek köteléken. A vizsgálatok szerint a kötődés típusa a 12. hónapban egybevág a kötődés későbbi mintáival. A 18. hónapban mért kötődés előjelezte a frusztrálhatóságot, állhatatosságot, együttműködő készséget és feladatmegoldó kedvet a 24. hónapban (Main 1977, id. Stern 1985.); az iskola előtti társas kompetenciát (Lieberman, 1977. id. Stern,1985) az önbecslést, empátiát és iskolai viselkedést (Sroufe, 1983. id. Stern, 1985.). A magabiztos kötődésű csecsemők előnyben vannak. Az elkerülő kötődés klinikai zavarok mutatója lehet, a 12. hónapban mért szorongásos kötődés pedig kórlélektani zavarokat jósol 6 éves fiúknál (Lewis, 1985. id. Stern, 1985.). A fenti készségek és képességek az érzelmi intelligencia részét képezik. Az elhanyagoló anyai gondozásnál, vagy a veszélyeztetett gyermekeknél, de különösen az intézetben nevelkedő érzelmileg deprivált gyerekeknél nem tud kialakulni biztonságos kötődés a szeparáció, az érzelmi elutasítás, vagy a gondozók váltakozása miatt, ezért ezekben a képességekben nem tudják elérni az érzelmileg jól gondozott társaik szintjét. Dennis (1973.id Cole és Cole 1998.) libanoni árvaházban élő gyermekeket vizsgált. A gyermekek ingerszegény érzelmileg elhanyagoló bánásmódban részesültek gondozóiktól, akik maguk is ebben az árvaházban nőttek fel. A gyermekek az értelmi fejlődés normál ütemének a felével fejlődtek. Akiket örökbe fogadtak gyorsan felépültek, de ők is (mérsékeltebben, mint intézetben maradó társaik) hátrányban voltak az iskolai társas kapcsolatok világában (Tizard és Rees, 1975. id Cole és Cole, 1998.). Túlzottan barátságosak voltak és kielégíthetetlenül vágytak a felnőttek figyelmére. A kortársakkal viszont nem tudtak jó kapcsolatot kialakítani. Rutter és Garmezy (1983. id Cole és Cole, 1998.) feltételezi, hogy ezek a gyerekek olyan interakciós stílusokat tanultak meg, amelyek jól alkalmazhatóak az intézetben, de nem használhatóak azon kívül. A fenti vizsgálat kiemeli, hogy azok a gyermekek, akik nem voltak később antiszociálisak és normális kötődést alakítottak ki a nevelőszüleikkel szintén problémásak voltak a kortárscsoport kezelésében. A legkorábbi gondozás során tehát olyan képességeket, készségeket sajátítunk el, amelyek később nélkülözhetetlenek a kortársainkkal való kapcsolatok kialakításában. Ide köthető mindenek előtt a témánk szempontjából releváns iskolai beilleszkedés. Azok a gyerekek, aki nem értik társaik viselkedését, pl. nonverbális jelzéseit, akik nem képesek empatizálni a másik gyerekkel és ezért nem értik mi zajlik bennük, nem képesek alkalmazkodni a pillanatról pillanatra változó társas helyzetekhez. Bántalmazott gyermekek érzelmi intelligenciáját, -amely az iskolai beilleszkedéshez nélkülözhetetlen- vizsgálta Irina Goldenberg 2005.-ben. Az eredmények szerint ezeknek a gyerekeknek az érzelmi intellektusa alacsonyabb szintű volt és tendenciózusan rosszabb
megküzdő mechanizmusokkal rendelkeztek. Az érzelmi intelligencia és a gyermekek kötődése összefüggésben volt egymással. A szerző elemzésében e két faktor a közvetítő tényező az elszenvedett gyermekkori bántalmazás és a későbbi lelki egészségkárosodás között. Egyéni sajátosságok figyelembevétele Az anya-gyermek összehangolódását vizsgálva Stern hangsúlyozza a csecsemők közötti veleszületett jelentős egyéni különbségeket. Ilyen pl. az egyik modalitásból a másikba történő információátvitel képessége, amely központi szerepet játszik az élmények integrálásában. (Stern, 1985.) Hiánya tanulásképtelenséghez vezet. Ez az intermodális gördülékenység a többiek társas viselkedésének megértését is megkönnyíti. Az ingertűrő képesség is jelentős egyéni különbséget mutat. Ha a csecsemőt érő ingerek szintje meghaladja a csecsemő ellenálló képességét, mindez szorongásos epizódokat vált ki. Ez a különböző modalitásokban jelentkező ingertúlérzékenység ( vagy a ráhangolódás hiánya ) lehet felelős az anya-csecsemő közti arousal szabályozás kudarcáért (Greenspan, 1981. id Stern, 1985.). A csecsemő 3 hónaposan már nem sír, hanem kezelni próbálja az elviselhetetlen túlingerlést. Csillapító és elhárító műveleteket alakít ki, pl. elfordítja a fejét. Az ilyen élmények talaján később a gyermek kerüli majd az olyan ingereket, amelyek fenyegetik a tűrőképességét. Kerülik az új személyeket vagy hagyják magukat sodortatni. Megtanulják, hogy az izgalmi szint szabályozása nem az interakcióban lévő két fél dolga, hanem a másiké. Az érzelmek nélküli-depressziós anya A szükségesnél kevesebb stimulus esetén, pl. a depressziós anya mimikátlan érzelmeket nem kifejező hozzáállásában a gyermek azt tapasztalja meg, hogy nem tudja lekötni az anya figyelmét. Magára van hagyva az ingerületi állapotának szabályozásában. (Stern, 1985.) Az anyák depresszióssá válása nem egy traumatikus esemény, hanem általában fokozatos, részleges kivonódás. A csecsemő kezdetben makacsul próbálja „újraéleszteni” az anyát és ha ez néha sikerül, nem hagy fel ezzel a viselkedéssel. Később társként olyan személyeket keres majd, akiknek gyakori felpezsdítésre van igényük. Ha újra és újra kudarcos a csecsemő, elevensége megszűnik, testtartása elernyed, pozitív affektusai, arcjátéka csökken, aktivációs szintje zuhan és mikrodepressziót él át. Mivel kísérletei kudarcot vallanak, nem tudja „újraéleszteni” az anyát, ezért utánzással próbál együtt lenni vele. E két jelenség: az együttlét vágya és a depresszió élménye összekapcsolódik. (Stern, 1995.) A másik jelenléte nélkül élmények maradnak ki. A szelfet szabályozó másik hiányzik és nem válik részévé a
szelfmag élménynek. Az interszubjektív élmények nem lesznek megoszthatóak. Az összehangolódás hiánya pszichózishoz vezethet, vagy azt az érzést keltheti, hogy a gyermek egyedül van a világban. Az enyhébb változatok karakterzavarhoz, neurózishoz vezethetnek. A depressziós anyák igyekeznek csökkenteni a betegségükből adódó károsító tényezőket és gyakran túlkompenzálnak. Ez azonban hamis interakció lesz a hamis anya és a hamis szelf között. (Stern, 1995.) A viselkedés erőltetett, nem valódi érzelmet tükröz. Az affektusközi osztozás hiányának szélsőséges állapotát az intézetben elhelyezett csecsemők tapasztalják meg. A csecsemő először alkalmazkodik az interszubjektivitás hiányához. Az egyedüllét élményét fogja érezni és nem tud majd eligazodni a többi ember közt folyó eseményekben. Fél majd a bizalmas együttlét minden formájától. (Stern, 1985.) Egy kutatás feltárta, hogy az anyai depresszió megakadályozza a gyermek érzelmi intellektusának fejlődését. (Sunew, 2004.) Azok a gyermekek, akik édesanyja a leghosszabb ideig volt depressziós korábban a gyermek életében, voltak a legkevésbé eredményesek az érzelmi intelligenciához kapcsolódó feladatokban. (nonverbális jelzések megértése, empátia) Ki vagyok, és mit érzek A szelektív összehangolódás során a szülő közvetíti, mi az ami megosztható. Megrajzolja a gyerek lelki élményének körvonalát. Meghatározza, milyen viselkedés elfogadható az interszubjektivitáson belül és az emberekhez való viszonyulásban. A anya képes megváltoztatni a csecsemő élményét. Ha pl. a gyerek lelkes, izgatott, de az anya nem osztozik ebben, a gyerek is közönyös lesz, az anya megfosztja őt az élménytől. Ez a gyermek később szükségét érzi majd a füllentésnek, titkolózásnak, kibúvónak, hogy megőrizze az élményét. Az anyai empátia korai kudarcai felelősek a későbbi szelfkohézió hiányosságaiért is, pl. border-line személyiségfejlődés esetén. Az anya affektív állapota meghatározza a csecsemő affektív állapotát. Emde és munkatársai vizsgálatában (1978.id Stern, 1985) vizuális szakadék elé állították a csecsemőt. A gyermek az anya arcára néz és így próbálja értelmezni a helyzete. Ha az anya mosolyog, a csecsemő átkel, ha viszont rémületet lát az anya szemében visszariad. Az tehát, hogy ki ő és mit érez az anyai visszajelzésekből alakul ki a csecsemő számára. Hogyha ezek az alapismeretek és viszonyulások kimaradnak egy gyermek életéből elhanyagolás miatt, nem csodálkozhatunk rajta, hogy úgy érzi magát társai közt, pl. egy iskolai közösségben, mintha a többiek más nyelven beszélnének. Nem tud adekvátan reagálni a helyzetekre és a többiek szemében is különösnek tűnik, mintha egy másik bolygóról jött volna. Az intézetis múlt és az
elhanyagolás rengeteg frusztrációt és agressziót rejt magában ezért ezek a gyerekek vagy teljes visszahúzódásukkal, vagy durvaságaikkal, verekedéssel, rendetlenséggel tűnnek ki a közösségből. A beilleszkedési nehézségeket és az agresszív, durva magatartást vizsgálva Camp (1977, id Kósáné, 1981) a verbális közvetítő tevékenység zavarát emeli ki. A családban nem működik a verbális szabályozás és a gyermek saját késztetései kontrolljánál így nem tudja felhasználni a verbalitás mediációs segítségét. Ehhez a cselekvésgátlás gyengeségéhez kapcsolódnak az impulzív cselekedetek. A gyermek nem tudja belső beszéd útján megtervezni a tetteit. A nyelv a legfontosabb eszközünk abban, hogy az önmagunkról szerzett tudást a szelfhez kapcsoljuk. Lingvisztikai állításokból alakul ki, a szülő és a gyermek együttműködésében, a gyermek önmeghatározása.
A nyelv felhasználható arra is, hogy elkülönítse, vagy megerősítse a hamis ént. Lehetővé teszi továbbá egy privát tartomány létrehozását, amit a gyermek nem oszt meg mással és ami a szociális én és a hamis én között van. A megosztható és nem megosztható élmények körét ezentúl nem csak az anyai interakciók, hanem a társadalmi konvenciók is meghatározzák. (Stern, 1985.) Lehetséges, hogy ezen a ponton, a verbalitás segítségével tudjuk a gyermek nem létező, vagy torz önmeghatározását módosítani és megsegíteni a korai hiányok miatt működésképtelen társas kapcsolatait a pszichoterápia segítségével.
