12.3 Wachsler Tamás országgyûlési hozzászólása (OGY napló, 1995.)

12.3 Wachsler Tamás országgyûlési hozzászólása (OGY napló, 1995.)

12.3. Wachsler Tamás múltbeli országgyûlési képviselõ hozzászólása a nemzetbiztonsági törvény tárgyalásához (http:/www.mkogy.hu/naplo/059/0590025.htm, 1995.) WACHSLER TAMÁS (Fidesz): Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Ennek a törvényjavaslatnak az alapját egy fikció szolgáltatja. Ez a fikció úgy szól, hogy hozzunk létre erõs titkosszolgálatokat, amelyek megnyugtatóan képesek garantálni az ország biztonságát ezen a területen. Szûkítsük a parlament ellenõrzési jogosítványait, hiszen a szolgálatok mûködésének természetébõl következik, hogy nem lehet a részletes mûködésüket itt a plenáris ülésen vitatni, de ennek fejében a nemzetbiztonsági bizottságot, amelyik a titkosszolgálatok ellenõrzésére van felhatalmazva, lássuk el olyan, az eddiginél erõsebb jogosítványokkal, amelyek segítségével mindig biztosak lehetünk abban, hogy a titkosszolgálat a megkapott erõs jogosítványokat nem fogja rossz célok – például az alkotmányosság kereteinek fellazítása – érdekében használni. Mint mondtam, az én megítélésem szerint ez egy fikció, mégpedig azért fikció, mert a törvényjavaslat betûjébõl – legalábbis szerintem – az olvasható ki, hogy a nemzetbiztonsági bizottság jogosítványai tulajdonképpen gyengébbek, mint a jelenlegi helyzetben, sõt még azt is hozzá merném tenni, hogy a nemzetbiztonsági bizottság tulajdonképpen gyengébb lesz, mint akármelyik másik parlamenti bizottság. Ennek a törvénynek az elfogadása esetén tulajdonképpen elõször fordul elõ, hogy törvényi felhatalmazást adunk arra, hogy valamely tisztségviselõ, valamely köztisztviselõ, valamely állami szervnek a vezetõje vagy munkatársa egy bizottsági ülésen elhangzott egyenes kérdésre megtagadja a választ. Elõször tesszük lehetõvé azt, hogy ha konfliktus keletkezik a törvényhozó és a végrehajtó hatalom között – szélsõ esetben akár az is elõfordulhat, hogy a teljes bizottság és a végrehajtó hatalom között –, akkor az utolsó szó a törvény erejénél fogva a végrehajtó hatalmat illeti. A törvény 16. §-a lehetõvé teszi azt, hogy a forrás, illetve a módszer védelméhez fûzõdõ nemzetbiztonsági érdekre hivatkozva tulajdonképpen bármilyen kérdésre megtagadja a választ a miniszter úr, illetõleg az aktuális miniszter és a titkosszolgálati fõigazgató. Megítélésem szerint ez szemben áll az alkotmánnyal, amely a 21. § (3) bekezdésében egyértelmûen és világosan kimondja azt, hogy mindenki köteles ebben az országban a bizottságok ülésén megjelenni, hogyha odahívják, és ott a szükséges információkat megadni. Nem akarok belemenni abba az alkotmányos vitába, ami e törvény kapcsán a Házban elkezdõdött és folyik, én csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy ha ez a törvény a jelenlegi formájában kerül elfogadásra, akkor hogyha egy bizottság szerepzavarában arra a következtetésre jut, hogy valamilyen oknál fogva meg kívánja hallgatni a titkosszolgálatok vezetõit – legyen ez mondjuk a költségvetési bizottság, amelyik a költségvetést akarja ellenõrizni vagy valamelyik konkrét ügyben az alkotmányügyi bizottság –, akkor ott a titkosszolgálat vezetõjének az alkotmány és a Házszabály rendelkezései szerint nincsen joga arra, hogy megtagadja a választ. Ez a jog egyes-egyedül az elvileg roppantul megerõsödött nemzetbiztonsági bizottság ülésein illeti meg a titkosszolgálati vezetõket. Azért is gyengülnek a törvényhozó hatalom jogosítványai ennek a törvényjavaslatnak az elfogadása esetén, mert egy jelentõs körben, mégpedig az operatív költségek körében de facto kiveszi a költségvetés megalkotásának és ellenõrzésének jogát a parlament kezébõl. Az ezzel kapcsolatos adatokkal a parlament egésze

392


sem és a bizottság sem ismerkedhet meg, csak egy keretszámot kaphat, ami öszszefoglalóan tartalmazza a törvény betûje szerint az operatív mûködési kiadások költségeit. Ezzel szemben alaposan megerõsödnek a titkosszolgálatok. Amikor ennek a parlamentnek a mûködése elkezdõdött, akkor a honvédelmi bizottság egyik albizottságában egy vizsgálatot végeztünk, ami arról szólt, hogy az elõzõ parlamenti ciklusban sor került-e törvénysértõ titkos információgyûjtésre az egyik titkosszolgálat esetében avagy nem. Ennek a vizsgálatnak számos tapasztalata volt, de az egyik tapasztalata az volt, hogy az a törvény, amelyik a titkosszolgálatok mûködését szabályozza, nem fogalmazhat kétértelmûen. Annak a törvénynek egyértelmûnek és félreérthetetlennek kell lennie, mert ha félreérthetõ, akkor vagy félre fogják érteni, vagy legalábbis azzal fogják vádolni a kormányt, hogy szándékosan félreértette. Ha megengednek egy gondolatkísérletet, akkor röviden összefoglalnám, hogy a törvény felhatalmazásaival élve milyen módon tudná egy olyan politikai hatalom, amely az alkotmányosság korlátalt rugalmasan értelmezné – tehát a törvényt nem túllépve –, hogyan tudná gyakorlatilag megszüntetni az alkotmányos rendet az országban, vagy legalábbis alkotmányellenes vizsgálatokat végrehajtani. Nem kell ehhez más, mint egy fõigazgató, egy miniszter és mondjuk egy bizottsági alelnök együttmûködése. A törvényjavaslat lehetõséget ad arra, hogy a titkosszolgálatok minden külsõ engedély nélkül lehallgassák bárkinek – mondjuk egy ellenzéki képviselõnek – a kocsiját, az irodáját, adott esetben akár az egész képviselõi irodaházat be lehetne mikrofonozni. Minden külsõ engedély nélkül beszervezhetik a képviselõk – mondjuk az ellenzéki képviselõk – munkatársait, hogy információt biztosítsanak a titkosszolgálatok számára. Egy fogalmazási pontatlanság következtében lehetõség van arra is – az én értelmezésem szerint –, hogy a titkosszolgálat bárkinek a lakásába is behatoljon, hogyha azt nem kutatja át, és ott lehallgató berendezést helyezzen el, ha az nem folyamatosan üzemel, csak például akkor, amikor az illetõ személy otthon van. Szintén lehetõséget biztosít ez a javaslat arra, hogy 24 óra hosszat – minden külsõ engedély nélkül – bárkinek a telefonját is lehallgassák, és ha a 24 óra alatt nem kapják meg az engedélyt, akkor ezt, mondvacsinált indokokkal mindig újra és újra lehet kezdeni, mindig fel lehet vetni azt, hogy újabb és újabb tények vetõdtek fel, aminek alapján szükséges ez az úgynevezett sürgõsségi elrendelés. Ha ez a bizonyos vizsgálat nem parlamenti képviselõt érint, hanem mondjuk egy parlamenti pártnak egy olyan vezetõjét, aki nem is képviselõ, hanem csak – volt ilyen az elõzõ ciklusban – pártelnökségi tag, pártelnök stb., akkor errõl nem is kell tájékoztatni sem a pártját, sem a bizottságot. Szintén fogalmazási pontatlanságnak veszem, de az elõterjesztés betûje szerint a miniszter szabadon választhatja ki, hogy errõl a bizonyos vizsgálatról – ha ez egy képviselõvel szemben folyik – a nemzetbiztonsági bizottság elnökét vagy alelnökét tájékoztatja-e. Arról pedig egyáltalán nem rendelkezik a törvény, hogy ha például a nemzetbiztonsági bizottság kormánypárti alelnökét tájékoztatják, õ köteles-e továbbadni az információt az elnöknek vagy a többi bizottsági tagnak, vagy mondjuk annak a bizottsági tagnak, aki egy pártban van azzal az illetõvel, akit a vizsgálat érint. Ha az eljárással kapcsolatban gyanút fog ez az illetõ képviselõ, és panaszt tesz a miniszternél, akkor a miniszter a panaszt kivizsgálja – ezt 60 napig teheti –, majd elutasíthatja. Ha elutasítja, akkor az illetõ a bizottsághoz fordulhat, amely egyszerû többséggel úgy dönthet, hogy nem foglalkozik a panasszal, nem tartja súlyosnak ezt a panaszt. De ha a bizottság esetleg mégis úgy döntene, hogy a panasz súlyos, és részletes vizsgálatra van szükség, akkor megint bejön az, amivel a hoz-

393


zászólásomat kezdtem, hogy a titkosszolgálat tulajdonképpen bármilyen kérdésben megtagadhatja a választ a nemzetbiztonsági érdek védelmére hivatkozva. Ráadásul alaposan kibõvült az a kör, azok a lehetõségek, hogy milyen okból lehet elrendelni a titkos információgyûjtést. A törvényjavaslat 4-9. §-ai tartalmazzák, hogy az egyes titkosszolgálatok milyen célok érdekében vagy milyen okból folyamodhatnak titkos információgyûjtéshez, de valamilyen oknál fogva bennmaradt egy hivatkozás a 3. §-ra is, ami olyan általános megfogalmazásokat tartalmaz, mint „az ország nemzetbiztonsági érdekeinek védelme”, ami annyit jelent, hogy erre hivatkozva tulajdonképpen nem is kell keresni konkrét indokot, bárkivel szemben el lehet rendelni a titkos információgyûjtést. Az sem nyugtathat meg minket, tisztelt képviselõtársaim, hogyha egyszer kikerülünk ebbõl a Házból, akkor kikerülünk a szolgálat látókörébõl is. Ugyanis a törvényjavaslat lehetõséget teremt arra, sõt tulajdonképpen a szolgálatok kötelességévé teszi, hogy az így gyûjtött adatokat tíz, húsz illetve hetven évig kezeljék, a kezelést pedig úgy értelmezi, hogy folyamatosan karban kell tartani az adatokat. Tehát hetven éven keresztül folyamatosan kötelessége a szolgálatnak meggyõzõdni arról, hogy a nyilvántartásokban szereplõ mondjuk jövedelmi adatai vagy személyes adatai megfelelnek-e még a valóságnak, avagy nem felelnek meg. Persze, azt mondhatja valaki itt, a költségvetési vita közepén, hogy azért nem kell nagyon aggódni, mert a titkosszolgálatoknak úgysem lenne pénzük arra, hogy egy ilyen totális ellenõrzést valósítsanak meg ebben az országban. Nos, meggyõzõdésem szerint, ha valóban egy demokrácia iránt kevésbé elkötelezett miniszter, illetve titkosszolgálati vezetõ akarna erre a problémára megoldást találni, akkor a törvény erre is megoldást kínálna, ugyanis gyakorlatilag bármilyen fedõintézményt, illetve fedõvállalkozást létrehozhatnak a titkosszolgálatok. Azt sem zárja ki a törvényjavaslat, hogy olyan fedõvállalkozásokat hozzanak létre, aminek gyakorlatilag egyetlen célja van: hogy bevételt hozzon, amibõl a titkosszolgálat mûködhet. Azt gondolom, hogy nagyon szigorúan, a javaslatban szereplõnél sokkal szigorúbban kell szabályozni a speciális gazdálkodás szabályait. Miket javaslunk tehát ezeknek a problémáknak az orvoslására? Mindenekelõtt – ahogy a miniszteri expozéban, a törvényjavaslat indokolásában is elhangzott – valóban meg kell erõsíteni a parlament nemzetbiztonsági bizottságát, valódi jogosítványokkal kell ellátni. Ki kell terjeszteni a tájékozódás jogát, hogy ne csak általános kérdésekben, hanem konkrét kérdésekben is kérhessen tájékoztatást a miniszterektõl, tehát a titkosszolgálatokat felügyelõ vagy irányító minisztertõl, a titkos információgyûjtést engedélyezõ igazságügy-minisztertõl, a fõigazgatóktól, és én kibõvíteném ezt a kört azokkal a bírákkal is, akik engedélyezik a titkos információgyûjtést. Javaslom, hogy a parlamenti vizsgálóbizottság létrehozásának analógiájára biztosítsunk lehetõséget arra, hogy a nemzetbiztonsági bizottság kisebbsége is kezdeményezhesse, illetve eldönthesse a vizsgálat folytatását, ha törvénytelenségre gyanakszik. Javaslom, hogy a speciális mûködési kiadásokat a nemzetbiztonsági bizottság részletesen ismerhesse meg; ezzel azt is mondtam, hogy egyetértek azzal, hogy a nyilvános költségvetésbe ne kerüljenek bele a speciális mûködési kiadások részletes adatai. Biztosítsunk lehetõséget arra, hogy ezekkel az Állami Számvevõszék valamely speciális szervezete foglalkozhasson és ellenõrizhesse. Azt javaslom, hogy a nemzetbiztonsági bizottság kapjon jogosítványt arra is, hogy minden olyan szervezetnek az ez irányú költségvetését ellenõrizhesse, amely fel van hatalmazva titkos információ gyûjtésére, hiszen nemcsak a titkosszolgálatok tartoznak ebbe a körbe, hanem jelenleg a rendõrség is – és ki tudja még, hogy a jövõben bõvül-e ez a kör; vannak erre kezdeményezések.

394


Azért, hogy a bizottság tagjai valóban vitapartnerei lehessenek a végrehajtó hatalomnak, azt javaslom, hogy ne csak a bizottság egésze, hanem egyes bizottsági tagok is vehessék igénybe a titkosszolgálatok állományába tartozó személyek szakértõi segítéségét, természetesen ugyanazokkal az eljárási szabályokkal, elõzetes biztonsági ellenõrzéssel és biztonsági védelemmel. Annak a – szerintem – anomáliának az áthidalására – errõl egyébként már szóltam –, hogy a titkosszolgálat fõigazgatója megtagadhatja a választ a bizottság által feltett kérdésre, azt javaslom, hogy a bizottság kétharmados többséggel kötelezhesse a minisztert, illetve a fõigazgatót arra, hogy ebben az esetben is adja meg a választ. Tudom, hogy ez súlyos gondokat vet fel, például abból a szempontból, hogy nehéz lesz meggyõzni bárkit arról, hogy informátorként együttmûködjön a titkosszolgálattal, ha nem lehet biztos abban, hogy nem fog kiderülni. Lehetséges, hogy az általam javasolt megoldás csak az egyik fele a dolognak. Lehet, hogy szûkíteni kell, hogy milyen körben teheti meg ezt a bizottság, milyen körben kötelezheti a minisztert vagy a fõigazgatót. Lehet, hogy csak a vizsgálatokhoz kötõdõen kell ezt megengedni. De meggyõzõdésem, hogy nem nyithatunk egy olyan kiskaput, amin keresztül az egész ellenõrzési jogosítvány megszûnhet. Másfelõl, tehát az erõsebb bizottság megteremtése mellett szükség van arra, hogy a titkosszolgálatok mûködését a jelenleginél és a törvényjavaslatban javasoltnál erõsebb garanciákkal bástyázzuk körül. Amint arról beszéltem, szûkíteni kell azt a hivatkozást, hogy milyen okból kerülhet sor titkos információgyûjtésre. Azt javaslom, hogy a beszélgetések lehallgatása és azok rögzítése ne csak a telefonon folytatott beszélgetések esetében, hanem egyéb beszélgetések esetében is kötõdjön külsõ engedélyhez. Tehát a titkosszolgálat fõigazgatója ne rendelhesse el például egy iroda lehallgatását, csak bírói vagy igazságügy-miniszteri engedéllyel. Pontosítani kell általában a titkos információgyûjtés külsõ engedélyezésének szabályait. Elhagyni javaslom a sürgõsségi elrendelés teljes szabályozását. Azt gondolom, hogyha a bírának vagy igazságügyi miniszternek 24 óra áll rendelkezésre ahhoz, hogy eldöntse, sor kerülhet-e titkos információgyûjtésre, ez alatt a 24 óra alatt nem sérülhet – hiszen ez a 24 óra szélsõ határidõ – annyiban a nemzetbiztonsági érdek, hogy azért érdemes legyen egy ilyen tág felhatalmazást adni a titkosszolgálati fõigazgatónak. Ez egyébként egy másik problémát is felvet. Mégpedig azt a problémát, hogy vajon mi van akkor, ha az igazságügy-miniszteri engedélyhez kötött körben kerülne sor titkos információgyûjtésre és az igazságügyi miniszter akadályoztatva van e döntés meghozatalában, mert mondjuk külföldön van. Kötve hiszem, hogy faxot küldenek neki, hogy milyen ügyben van szükség titkos információgyûjtésre. Javaslom, hogy a törvénybe kerüljön be egy szabályozás, ami az igazságügy-miniszter helyettesítését oldja meg. Azért, hogy az engedélyezõk tisztában lehessek azzal, mire is adtak engedélyt, illetve az engedélyt mire is használták fel titkosszolgálatok, két szabályt javaslok. Az egyik az, hogy a rendõrségi törvényhez hasonlóan a titkos információgyûjtést engedélyezõ bíró kapja meg azt a jogosítványt, hogy megismerhesse a gyûjtött titkos információt. Másrészt én megtartanám az igazságügy-miniszternek azt a jogát is, hogy adott esetben visszavonhassa az engedélyét, például ha új információk jutnak a birtokába, amelyek alapján arra a következtetésre jut, hogy a titkos információgyûjtés mégsem megalapozott. A gazdasági anomáliák megelõzése érdekében elõször is javaslom: a törvény mondja ki, hogy amennyiben a titkosszolgálat fedõvállalkozást hoz létre, annak bevétele a kincstárat illeti. Tehát nem marad a titkosszolgálatnál. Így kísértés sem

395


lesz arra, hogy ebbõl a célból hozzanak létre fedõvállalkozásokat. Szûkíteni javaslom azt a felhatalmazást, amelynek alapján a titkosszolgálat teljes valutagazdálkodása a speciális gazdálkodás körébe tartozik. Ha a törvényjavaslatot betû szerint értelmezem – legalábbis szerintem –, akkor, ha valamely titkosszolgálat fõigazgatójának külföldi utazása esetén az általa felvett napidíj is a speciális gazdálkodás körébe tartozik. Ha ezek a szabályok így maradnak, azt gondolom, hogy a titkosszolgálatoknak tulajdonképpen nem is lesz szükségük költségvetési támogatásra, mert megtehetik azt, hogy a maguk számára kitermelik. Egyrészt az állampolgárok védelme érdekében, másrészt a túlzott jogosítványok korlátozása érdekében szigorú szabályokkal javaslom körülbástyázni az adatkezelés rendszerét. Meggyõzõdésem szerint, ha egy titkosszolgálatnak jogosítványokat adunk arra, hogy az adatkezelési rendszerét összekapcsolja más állami adatkezelõ szervek rendszereivel, akkor nem jogi kérdés lesz az, hogy milyen információkhoz jut hozzá – persze feltételezve azt a kiinduló alapot, amint mondtam, tehát hogy a titkosszolgálat vezetõje nem teljesen elkötelezett az alkotmányosság iránt –, hanem csak azon fog múlni, hogy a titkosszolgálat szakembere, aki a szoftvert feltörni akarja, áll-e magasabb technikai színvonalon, vagy pedig az adatkezelési rendszer védõszoftverének készítõje. Ezt én meglehetõsen gyenge garanciának tekintem. Tehát nem tartom helyesnek, ha a törvény lehetõséget teremt arra, hogy az adatkezelési rendszerek összekapcsolódjanak. Az más kérdés, hogyha a titkosszolgálatnak bármely adatkezelõ rendszerbõl információra van szüksége, akkor természetesen azt a bizonyos információt a törvényjavaslat által meghatározott keretek között megkaphassa. Végezetül ez a törvény elvileg úgy-ahogy szabályozza azt, hogy a titkosszolgálatok hogyan gyûjthetnek információt, hogyan folyamodhatnak titkos információgyûjtéshez, de nem biztosít garanciákat arra, hogy mi van akkor, ha ehhez más szervezet folyamodik. Mi van akkor, ha más állami szervben – lehet hallani az APEH-ról, a vám- és pénzügyõrségrõl, a határõrségrõl – támad fel az az igény, hogy titkos információt kíván gyûjteni? Vagy mi van akkor, ha nem még csak nem is más állami szervben, hanem vagyonvédõ kft.-ben – amirõl szintén elég sokat lehet hallani. Egyfelõl azt javaslom, hogy a törvény mondja ki: csak kétharmados törvényben lehet felhatalmazást adni titkos információgyûjtésre. Másfelõl pedig a záró rendelkezések közé foglaljunk be egy olyan szabályozást, amely egy büntetõ törvénykönyvbeli tényállást hoz létre az illegális titkos információgyûjtés esetére. Zárásként, ha meg nem sértem a titkosszolgálatok munkatársait, illetve a miniszter urat, egy analógiával szeretnék élni. Titkosszolgálatot azért hoz létre és azért mûködtet egy ország, amiért harapós kutyát tart a kertjében egy olyan valaki, akinek háza van. Azért ugyanis, hogy ha valaki illegálisan be akar menni, akkor a kutya ezt megakadályozhassa. Ha a törvény jelenlegi állapotában kerül elfogadásra, akkor megítélésem szerint elengedünk ugyan egy harapós kutyát a kertben, de nem nézzük meg, hogy a kerítésen hány lyuk van, azon kívül még hány kutya jöhet be; nem nézzük meg, hogy a kutya el tudja-e rágni a pórázt, és nem gyõzõdünk meg arról, hogy a kutya be tud-e jönni a házba, és a behatoló tolvaj helyett a gyerekünket fogja halálra marni. Azt javaslom, hogy az elmondottak figyelembevételével számos ponton módosítsuk a törvényjavaslatot. Ha erre sor kerül, természetesen a magam részérõl is támogatni fogom a törvény elfogadását. Köszönöm szépen.

396

12.3 Wachsler Tamás országgyûlési hozzászólása (OGY napló, 1995.)

Recommend Documents