- 1 - Római jog. Bevezetés, a római jog külső története (28)

-1-

Római jog Bevezetés, a római jog külső története (28) 101. Miért tanulunk ma is római jogot? 1. A római jog fogalma - A rómaik a maguk jogát ius civile (ünnepélyesebb formában: ius Quiritium) kifejezéssel illeték = államot alkotó polgárok (cives, Quirites). Később a középkorban a ius Romanum megjelölés váltotta fel a korábbi ünnepélyes formát. (ius civile - polgári jog, ius Romanum - római jog) - Történeti értelemben: az ókori Rómában hatályban volt jogszabályok összessége. (A római jog legrégebbi összefoglalása: Kr. e. V. sz. XII. táblás törvény, továbbá Kr. u. VI. sz. iustinianusi törvénykönyvek.) A római jog nemcsak az ókori jogrendszer egyike, hanem a legfejlettebb és legismertebb ókori jog. - Tágabb értelemben: a római jognak részét képezi az a joganyag is, amely a római jogra annak középkori és újkori továbbélése, oktatása és tud. művelése során olyan szorosan ráépült, a római jog eredeti, antik anyagától nem elválasztható. (E jogtud-i és jogszabályi anyag kidolgozását a bolognai glosszátorok kezdték meg a XI. sz. végén, legmagasabb fokon pedig a XIX. sz-i német pandektisták dolgozták ki. A középkor és koraújkor évszázadaiban Európa legtöbb országában hatályos volt. Ott pedig, ahol nem került sor az átvételére (Mo, Anglia), ratio scripta=jogtud-t jelentette.)

- Szűkebb értelemben: a római magánjogot jelentette (ius privatum romanum), amely az ókorban a legnagyobb jelentőséggel bírt. Az a joganyag, amely alapvetően a magánszemélyek egymás közötti személyi és vagyoni viszonyait szabályozza. (A közjog (ius publicum) áll szemben vele, amely az államra vonatkozó, az állammal kapcsolatos szabályokat jelenti.) 2. A római jog oktatása Kr. u. II. sz-ban Gaius (jogtudós és jogtanár) Institutiones c. tankönyvének átdolgozásaiból tanulták a jogtud. alapelemeit a későcsászárkori jogiskolákban. I. Iustinianus császár utasítása alapján készült a hivatalos alaptankönyv, Institutiones seu Elementa, mely Gaius művére épült. Iustinianusi törvénykönyv még: Digesta (v. Pandectae). (A középkori európai egyetemeken az institúció- és a pandekta-tanfolyamokat alkalmazták. A XX. sz. elejétől már csak az előbbi él tovább.) 3. A római jog tulajdonságai - Szilárd, dogmatikai alapokat ad, bevezetésül szolgál a mai modern jognak, főképpen a polgári jognak, mely viszonylag egyszerű, világos rendszerű, nincs kitéve változásoknak, így a modern jogrendszer jelentős részének tekinthető. - Fejleszti a jogászi gondolkodás kialakulását. - Szemléletes, tömör reguláival segíti a modern jogban bonyolultan megfogalmazott szabályok megértését. - Arra nevel, hogy a jog nem társd-i értékek és célok nélküli §-halmaz. Legfőbb célja: igazságosság és méltányosság érvényre juttatása (jogbiztonság). - Segít az európai típusú jogrendszerek megismerésében. Nemzetközi jogászi szaknyelvként lehet felfogni. (Európa jelentős részén a római birodalom korában, a középkoron át a XVIII. sz-ig - ius commune Europaeum-ként - hatályban volt. 200 évvel ezelőtt indult meg a nemzetközi jogrendszerek tömeges kialakulása, így a felépítendő új ius c. E. alapját a római jogban találjuk meg.)

-2-

102. Az institúció- és pandekta- rendszer (min. tétel) 1. A rendszerek jellemzői: a.) Gaius tankönyve: a római jog institúcióit 3 fő részre osztotta: - személyek (personae) - személy- és családjog; - dolgok (res) - vagyonjog, mai értelmében: dologi jog, öröklési jog és kötelmi jog; - keresetek (actiones) - polgári eljárásjog. b.) Iustinianusi tankönyv: az előbbi rendszer további rendezésére törekedett, pl.: a kötelmek négy csoportba sorolása: contractus, quasi contractus, delictum, quasi delictum. c.) Mai institúció-rendszer: a korábbi kettő rendszerező munkájának továbbfejlesztése. A római jog tananyagának Gaius által megalkotott és az Intitutiones révén áthagyományozott rendszere. Tagolása: eljárásjog - személyi jog (elkülönítve benne a családjog), dologi jog, kötelmi jog, öröklési jog. (Vigyázat!, nem azonos: institutum - institutio, jogintézmény - institúciók) d.) Pandekta-rendszer (az institúció-rendszer sokáig ezt, a XIX. sz-ban önállóvá vált jogrendszert követte). Részei: - magánjog ált. része (a személyi joggal együtt), dologi jog, kötelmi jog, családjog, öröklési jog. E rendszernek köszönhető, hogy a polgári eljárásjog az anyagi magánjogtól elválva önálló jogág lett (amely már a közjogba tartozik). 2. Hatásuk a polgári törvénykönyvekre Az eredetileg csak didaktikai célú institúció rendszer a mai modern polgári tvkönyvek alapját képezi. Pl: Code civil (1804), osztrák polgári tvkönyv (1811), svájci (1907), új olasz (1942), Mo-i Magánjogi tvjavaslat (1928), Ptk. (1959). A német BGB (1900) ezzel szemben a pandekta-rendszerre épült, szerkezete hasonló a többi korabeli kódexhez, ám különlegessége az ált. rész.

103. A római jogtörténet korszakai, ált. jellemzőik Mindenek előtt: nehéz helyesen felismerni a nagy tört-i korszakok határait. Figyelemmel kell lenni az államformák, az uralkodó dinasztiák változásaira, egyéb (gazd-történeti, szellemtörténeti, stb.) aspektusokra. Az alapvető tört-i filozófiai kérdés: miként kell vélekedni a tört-ről? Hegel szerint a tört. dialektikus, tézis-antitézis- szintézis hármassága, tehát racionális folyamat, amelynek mozgatórugója a világszellem. Ezzel ellentétben Friedrich Carl von Savigny szerint a tört. fejlődését a népszellem határozza meg, itt inkább organikus fejlődési folyamatról van szó. A kettő szembeállítása: a tört. vagy rendszeres módon leírható folyamatnak, vagy véletlenszerű események sorozatának tekinthető. A római jog történetének korszakolása több szempont alapján: a) Gazdasági fejlődés szempontjából 2 nagy korszak: - kisparaszti, patriarchális (házközösségi) korszak Kr. e. III. sz-ig, melynek jellemzője a latifundiumokkal rendelkező római arisztokrácia vezető szerepe volt. - „kereskedelmi korszak”, melynek fellendülő, virágzó és hanyatló szakaszait különböztetjük meg. b) Az állam és a jog változása szerinti periodizációról van szó.

- Az államformák tekintetében: 1. királyság (regnum), 2. köztársaság (libera res publica), 3. császárság (imperium). - A római jog belső fejlődése szerint 4 nagy időszak: 1. civiljog (Kr. e. IV. sz-ig), 2. civiljog és praetori jog (Kr. e. III-I. sz.), 3. kétféle jog összeolvadása (Kr. u. I-II. sz.), 4. császári jog (Kr. u. III-VI. sz.). - A jogtud. fejlődés szerint: Mint önálló diszciplína (iurispudentia) az ókori Rómában jelent meg, Később fokozatosan kibontakozott, a principátus idején aprólékos kidolgozást nyert. - Archaikus jog: Róma alapításától Kr. e. III. sz-ig, kezdetleges, jórészt paraszti életviszonyoknak megfelelő jogrendszer. - Preklasszikus jog: Kr. e. III. sz-tól az I. sz. végéig, magán- és közjog alapjainak lerakása. - Klasszikus jog: Kr. e. I. sz. végétől a III. sz. közepéig, tökéletesítik és részletekre kidolgozzák a magánjog intézményét.

-3-

- Későcsászárkor joga: Kr. u. III. sz. közepétől VI. sz-ig, válságok, a római jog egyszerűsödése a dominátusi államformában. Két szakasza: - Posztklasszikus kor: Kr. u. VI. sz. első feléig tart, valamint - Iustinianusi jog: I, Iustinianus uralkodásának idejére esik (527-565). - Egyéb megkülönböztetés (Bonfante, De Francisci, Volterra szerint) 3 nagy korszak: 1. a városállam régi civiljoga (Kr. e. 553-202) a Karthágó fölötti döntő győzelemig tart; 2. a Róma központú birodalom kora (Kr. e. 202 - Kr. u. 235) Alexander Severus császár haláláig; 3. Jogegyesítés kora Iustinianus császár haláláig (565).

1. Az archaikus Róma 1. Nemzetségi szervezet Róma alapítása: Kr. e. 753. A királyság ideje két korszakra oszlik: - patriarchális nemzetségi forma = latin és szabin etnikumú pásztorkodó és földművelő közösség összeolvadása; - etruszk uralom ideje = ipar és kereskedelem gyors fellendülése, a hagyományos társd-i rend felbomlása. - A társd. alapegysége: nemzetség (gens). Ennek tagjait (gentiles) vérségi kapcsolat fűzte össze, eredetüket egy közös ősre vezették vissza. A nemzetség közös földdel (pagus), meghat. családi és öröklési renddel bírt, egyben kultikus és névbeli közösséget (nomen gentilicium) is jelentett, amely maga törvénykezett tagjai felett. - A római család (familia) kezdetben házközösségben élő parasztcsalád volt. Ebbe mindenki beletartozott, aki a házban (domus) lakott: családfő (pater familias), feleség (uxor), gyermekek (liberi), rabszolgák (famuli). 2. A társd. tagozódása Quirites: szabad állapotú, római polgárjoggal rendelkező lakosság patríciusokra (ősi nemzetségfők patres) , plebeiusokra (alacsony sorú köznép - plebs), cleinsekre (egyes patrícius nemzetségek alávetett helyzetű elemei) oszlott. A patriciusok és plebeiusok eredete: patr.=latinok, pleb.=szabinok leszármazottai; másik felfogás szerint patr.= etruszkoktól és latinktól származnak , a pleb-ok eredete a környező szabad városok lakosságának bevándorlására vezethető vissza. Ellentéteik a köztársaság idejére élesedtek ki: a - nagyobb állatállománnyal és földdel, rabszolgákkal rendelkező patr-ok könnyebben viselték el a hódításokkal járó terheket, mint a pleb-ok, akik sorra elszegényedtek. (Kr. e. V. sz.) Egy rétegük a kézműiparból és kereskedelemből szerzett vagyona segítségével több pol-i eredményt is elért. A belső ellentétek a Kr. e. III. sz-ra elsimultak. A kliensek lényeges szerepet játszottak a gens gazd-i tevékenységében és katonai feladatokat is elláttak. Kizárólag a gens fejének tartoztak engedelmességgel (obsequium=kíséret), így védelmét érezték (patronatus), viselték továbbá a nomen gentilicium-ot és részt vettek a gens kultikus cselekményeiben.

3. Rabszolgaság Veii etruszk város meghódításával (396) nagyszámú hadifogoly került be a római gazdaságba; elsősorban a családokhoz kerültek, helyzetük nemigen különbözött a pater familias hatalma alatt álló egyéb személyekétől. 2. Királykor, korai köztársaság (104.) 1. A római állam Megnevezései: civitas (városállam), res publica (köztársaság), res populi (Cicero: a „nép dolga”), hivatalosan: senatus populusque Romanus (SPQR). A polgárok közössége több, egymással összefüggő szervezeti formába tömörült, pl.: 10-10 gens=1 curia [„férfiak egyesülése”, a római állam szerveződésének legősibb egysége, melynek alapját a katonai beosztás képezte, de jogi és kultikus közösséget is jelentett. Saját vezetője( curio) és papja (flamen curialis) is volt. Harcmodorukat az V. sz. elején a századok (centuriák) rendje váltotta fel.]. Továbbá 10 curia=1 tribus (törzs, 3 volt: Ramnes, Tities, Luceres).

-4-

2. A királyság államszervezete Az ősi római államot (populus Romanus) 3 szerv alkotta: rex, senatus, comitia. a.) Rex: az állam legfőbb bírája, hadvezére és papja, a végrehajtó hatalom teljességének (imperium) birtokosa. Az etruszkok idején a curiak választották (lex curiata de imperio), korábban pedig az „istenek jelölték ki”. Ideiglenes távolléte esetén jogkörét a praefectus urbi látta el, halála után a következő király megválasztásáig a senatus tagjai vezették az államot, 5 naponként váltva egymást, mint interrexek. A király mellett lévő polgári tisztségviselők és főtisztek (pl.: lovassági parancsnokok - tribuni celerum) hivatalaik nem élték túl hosszú ideig a királyság bukását. b.) Senatus: a patr. nemzetségfők eredetileg 100 (a tribusok létrejötte után 300) fős gyülekezete = öregek tanácsa, a király tanácsadó szerve és az állami felségjog állandó hordozója, tagjait a király jelölte ki. c.) Comitia curiata: ősi népgyűlés, amely 30 curiaból állott és a Forum Romanum területén, a comitiumon gyűlt össze. Eredetileg csak patr-ok vehettek rajta részt, utóbb a pleb-ok is megjelenhettek rajta. Szakrális feladatokat látott el, de közjogi funkciója pontosan nem ismert. 3. A korai köztársaság államszervezete (104.) Az utolsó etruszk király elűzése (regifigium - Kr. e. 510) után egy új államforma a közt. jött létre, melynek szervei: magistratusok, senatus, comitia. a) Magistratusok: az állami főhatalmat gyakorló tisztségviselők (a közt. korának főhivatalnokai). Munkájukért nem kaptak díjazást, jogukban állt lemondani (abdicare) tisztségükről, amelytől egyébként nem voltak megfoszthatók. Sajátossága: egy hivatali évre való választás, a kollegialitás= e tisztséget rendszerint egyszerre több, egyenlő jogkörű főhivatalnok töltötte be. Csoportosításuk: - hatalmuk jellege szerint: impériummal és imperium nélküli, - feladatkörük szerint: rendes (állandó) és rendkívüli (magistratus ordinarii és extraordinarii), - hatáskörük szerint: nagyobb és kisebb főhiv-ok. Magitratus maior: consul, praetor, censor; Magistratus minores: aedilis, questor, tribunus plebis. Maiores: kiváltságuk volt a bíborszegélyű toga (toga praetexta) viselése és a díszes szék ( sella curulis) használata. (Ez utóbbi a Minores közül az aedilis curulist is megillette, így a főhiv-ok között a 4. felosztás: magistratus curules és non curules) A vesszőnyalábot (fasces) hordozó „állami testőrség” (lictorok) csak az imperiummal rendelkező főhivatalnokokat kísérte. Valamennyi magistr-nak lictorokból, írnokokból, hivatalszolgákból álló segédszemélyzet (apparitores) állt a rendelkezésére, amely fizetésért (merces) dolgozott. Emellett a főhiv-nak informális tanácsa (consilium) is volt. A magistr. minores mellett Rómában további kisebb (katonai és polgári) hivatalnokok is tevékenykedtek, így pl.: a nép által választott 24 tribunis militum (katonai magistr.), akik - légiónként 6-6 - a hadsereg főtiszti karát alkották; a 26 vigintisexviri (kisebb polgári hivatalok). Tisztségviselőik: - a 4 praefectus Capuam Cumas, akik 338-tól a praetor helyettesei, később 10 campaniai városban végezték jogszolg-t; - a tresviri capitales (v. nocturni), akik Róma 3 börtön- és éjjeliőre; - decemviri (st)litibus iudicandis, a szabadságperelben ítélkező 10 fős testület, - a tresviri monetalis, a pénzverők; - 4 fős quattorviri viis in Urbe purgandis és 2 fős bizottság (duoviri viis extra Urbem purgandis), akik a Városon belüli és kívüli közutak tisztaságáért voltak felelősek.

- Az állami főhatalmat (imperium) a királyon kívül több kül. magist. gyakorolta. Az imperium elemekre bontása: 1/ legfőbb polgári hatalom (imperium domi), amely csak a Város határán (pomerium) belüli területekre korlátozódott; 2/ falakon kívül a hadsereg főparancsnoka (imperium militiae); 3/ a jogszolgáltatás hatalma (iuristidictio); 4/ jog a népgyűlés összehívására és a tvjavaslatok előterjesztésére (ius agendi cum populo); 5/ jog a senatus egybehívására és tanácsának kikérésére (ius agendi cum patribus); 6/ büntetések és kényszerítő intézkedések kiszabásának joga (ius coercitionis). A főhat. átruházásáról szóló határozatot a populus Romanus a közt,korban is a comitia curiata keretében hozta meg (lex curiata de impero). - Hivatalnoki hatalom = potestas, melynek terjedelme kisebb-nagyobb is lehetett. A collegak azonos terjedelmű hat-mal (par potestas) bírtak és bármilyen ügyben önállóan, teljes jogkörrel járhattak el, sőt collegajuk bármely intézkedésének végrehajtását intercessioval megakadályozhatták.

-5-

Potestas jelentése: 1) auspiciumokat végezni (ius auspiciorum); 2) összehívni a népet vmilyen közérdekű ügy megvitatása céljából (ius contionem habendi); 3) tiltakozni collegaja döntése ellen (ius intercetendi); 4) hirdetmények kibocsátása (ius edicendi) csak a magistr. curulest illette meg. A) A rendes magistr-okat a kül. népgyűlések választották. A tisztségre pályázók (candidati) megválasztásuk esetén kijelölt főhiv-ok (magistratus designati) lettek, esküt kellett tenniük és a hivatali idő lejártával ismét meg kellet esküdniük. Lehetnek: 1. Consul: a közt. létrejöttével az állam élére 2 főhiv-ok került, akik kezdetben a hadvezér (praetor maximus), illetve a bíró (iudex), később pedig a consul nevet viselték. Imperiummal voltak felruházva, melynek alapján a rex végrehajtó hatalmát, valamint a hadvezéri, bírói jogkörét gyakorolták. A rex szakrális feladatit a rex sacrorum (Ianus isten papja) látta el, a valóságos papipol-i hat-t idővel a 3 tagú főpapi testület (collegium potificium) feje, a pontifex maximus szerezte meg. 2. Praetor: a peres jogszolgáltatást végezte consulok helyett 367-től. Imperummal rendelkezett, helyettesként gyakorolhatta a consulok többi jogosítványait. Eredetileg csak egy praetor működött, Kr. e. 242-től azonban a praetor peregrinus tisztségének felállításával számuk 2-re, majd a közt. végéig 16-ra emelkedett. Eleinte a 2 praetor mellé újabb collegakat is választottak. 3. Censor: Kr. e. 443-tól kezdve 5 évente 18 hónapra két censort választottak, akik ugyan magistr. maioresek voltak. de mégsem rendelkeztek imperiummal. Feladata volt: 1/ lefolytatni a lustrum (5 éves időszak) ideje alatt tartott választási, katonai és adózási célokat szolgáló összeírást (census), melynek során a polgárokat centuriakba és tribusokba osztotta be; 2/ összeállítani a senatorok névjegyzékét (lectio senatus); 3/ biz. erkölcsrendészeti szankciókat alkalmazni (regimen v. cura morum); 4/ felügyelni az állami javakat (földek, középületek, közutak, közművek) és az állam nevében szerződéseket kötni az egyes vállalkozókkal. 4. Aedilis curulis: 367-ben létesítették e tisztséget (2, kisebb magistr). 1) Felügyeltek a középületekre és középítkezésekre (cura aedium); 2) rendészeti jogkört gyakoroltak (cura Urbis); 3) ellenőrizték a piaci árakat és biztosították a gabonaellátást (cura annonae); 4) gondoskodtak a nyilvános játékok megrendezéséről (cura ludorum). Csak potestassal rendelkeztek - volt ius edicendije és iurisdictioja, bírságolási, zálogolási és lefoglalási joga. 5. Quaestor: 447-ben létesítették. 2 feladata volt: a consulok pü-i beosztottjaként a Saturnustemplomban elhelyezett államkincstár (aerarium Saturni v. populi Romani) és levéltár (tabularium) felügyelete. 6. Néptribunus: Kr. e. 494. Viselőinek (tribuni plebis) személye a Városon belül szent és sérthetetlen (sacrosanctus) volt. [Ellentétben: akire a néptribunus kezet emelt, azt sacernek (közösségtől elkülönítettnek) tekintettek, akit bárki szabadon megölhetett.] 1/ Jogukban állt összehívni a plebs üléseit, később a senatusét is; 2/ a magistr-ok intézkedéseit vétójoggal megakadályozni; 3/ támogatást ill. menedéket nyújtani a plebs patr-ok által üldözött tagjainak (ius auxilii, refigium). Számuk előbb 2, majd 10-re emelkedett (449). 7. Aedilis: a pleb. templomok őrei voltak, 367 után pedig a tribuni plebis segítőtársaiként a plebs levéltárát és pénztárát kezelték. A 2 aedilis plebis - a bíráskodástól eltekintve - ugyanazokat a jogokat gyakorolta, mint a aedilis curules. B) Rendkívüli magistr-ok Csak különleges esetben, kinevezés (és nem választás) alapján működtek., csak megszabott időtartamra és meghat. feladat elvégzése céljából. Kik lehettek?: interrex, praefectus urbi, decemviri legibus scribundis, tribuni militum consulari potestate) Legjelentősebb közülük az imperiummal rendelkező bíró volt: Dictator: akit az egyik consul jelölt ki a senatus egyetértésével, de a Ngy véleményének kikérése nélkül, s ez ellen consultársa nem élhetett intercessioval. Legfeljebb 6 hónapra a főhat. teljessége (summum imperium) illette meg. Maga nevezte ki helyettesét, a lovasság parancsnokát (magister equitum).

-6-

b) Senatus: biztosította a római állam folyamatos működését. Idővel a hivatalviselt magistr-ok tanácsává lett, melynek névsorát kezdetben a consulok, majd a lex Ovinia után a censorok állapították meg. A senatus tagjai (senatores) közé később gazdagabb pleb-ok is bekerülhettek, de valószínűleg csak a patr-okat illete meg a patres megszólítás, míg a pleb-okat conscriptinek (összeírtak) címezték. Feladatai: 1. meghatározta a külpol-t és a hadügyeket, 2. ellenőrizte az államháztartást, 3. felügyelte a szakrális szférát, 4. irányította a közig-t és az igazságszolg-t, 5. a magistr-okok keresztül befolyással volt a belpol-ra. A Ngy-en elfogadott tv-ek eleinte csak akkor léptek hatályba, ha az atyák tekintélye (auctoritas patrum) szentesített őket, ez jóváhagyás után a lex Publilia Philonis (339) óta előre kikérhetővé, majd csak formalitássá vált, a senatusnak továbbra is megvolt a joga, hogy alkotmányosság szempontjából felülbírálja a tv-eket. A senatus határozatai (senatus consulta), amelyek csak tanácsok voltak a magistr-oknak (végrehajtóknak), mégis tverővel rendelkeztek. c) Népgyűlés (Ngy): a populus Romanus szervezeti egységeinek megfelelően a comitia curiata, centuriata v. tributa formájában hívtak össze. A comitiak sajátossága volt, hogy rajtuk vitának nem volt helye. A Ngy. a magistr. kérdésével (rogatio) feltett tvjavaslatról igennel v. nemmel szavazott, eleinte nyilvános, majd 139-től titkos formában. Utóbbihoz a cseréptáblákat (labellae) használtak, amelyekre a VR (uti rogas=ahogy kérdezed, igen) ill. az A (antiquo=ragaszkodom a régihez, nem) jeleket írták rá. Büntetőügyben a polgárok 3féleképpen szavazhattak: C (condemmo=elítélem), A (absolvo=felmenten) és NL (non liquet=nem világos).

- Comitia curiata: adta meg a felhatalmazást a főhat. gyakorlására, később pedig a censori hivatal viselésére is (lex curaiata de potestate censoria). Egyre inkább csak szakrális feladatokat látott el. Rendszerint a pontifex maximus elnökölt rajta (elnevezése: comitia calata), a consul v. a praetor pedig csak akkor,ha hat-mal való ünnepélyes felruházás céljából gyűlt össze. - Comitia centuriata: - ugyan eredete a Servius Tullius-féle reformhoz kapcsolódik - bizonyíthatóan csak a Kr. e. V. sz. közepétől működött. A comitia centuriakra (katonai századokra) osztott, 17-60 év közötti férfi lakosság (patr., pleb.) gyűlése volt, amelyet a Város falain kívül, a campus Martiuson tartottak Funkciói: 1/ a magistr. maiores megválasztása, 2/ tvhozás, 3/ hadüzenet és békekötés jóváhagyása, 4/ büntetőbíráskodás államellenes bcs-ek, ill. a polgárok főbenjáró bűnügyei tárgyában. - Comitia tributa: területi egységek szerint összehívott Ngy. eretede úgyszintén a S. T. nevéhez fűződik, aki - a hagyomány szerint - először osztotta fel Róma területét tribusokra. [Eredetileg 4 városi (t. urbane: Suburana, Palatina, Esquilina, Collina) és 16 vidéki (t. rusticae) tribus létezett; előbbiekben az alacsonyabb néprétegek (vagyontalanok, felszabadítottak) foglaltak helyet, utóbbiakban a birtokos patr-ok. A vidéki t. száma 31-re emelkedett. (Ám a császárkorban vmennyi t. átadta helyét a regióknak.) A választásokon minden t-nak 1 szavazat volt.]

Ettől kezdve polgári jellegű Ngy-nek tekintették, amelyet a falakon belül a forumon tartottak. Feladatai: 1) a magistr. minores megválasztás, 2) tvhozás, 3) szövetség kötése külföldi államokkal és uralkodóikkal, 4) tvkezés nem pol-i természetű ügyekben. - Concilium plebis: ezen a Ngy-en egyedül a plebs tagjai vehettek részt. Határozatai (plebiscita) Kr. e. 287-ig csak a plebsre, később viszont a populus Romanusra is vonatkoztak. Elnöke a tribunis plebis volt, aki csak ilyen formában hívhatott össze Ngy-t. A tribusok alapján szerveződött, ezért többen feltételezik, hogy a lex Hortensiat követően ez a Ngy. összeolvadt a comitia tributaval. (4. Itália területe az archaikus korban Az itáliai városállamok (civitates, polgárjog, polgárság, város) egy közp-i településből (oppidum, vár) és a hozzá tartozó földterületekből (ager) álltak. A rómaiak ezzel szemben szakrális-államjogi alapon a földek öt fajtáját különböztették meg: 1. Ager Romanus - Róma városához (Urbs) tartozó földterület, határa a királykor óta a 6. mérföldkőnél vol, amelyen kívül a legfontosabb közjogi aktusokat (pl.: comitiak és auspiciumok tartása, dictator kinevezése) már nem lehetett lefolytatni. Tk=római fennhatóság alatt álló összes földterületek felosztása: közföldek (ager publicus) és helyi közösségek (fora, conciliabuta), ill. a hódítások során bekebelezett városok (oppida). 2. Ager Gabinus - Gabii latin város terület, ugyan nem volt római föld, mégis lehetett rajta auspiciumokat végezni. [A római földek további csoportosítása: római állam tulajdonában álló földek (ager publicus) és a magánszemélyek kezében lévő földek (ager privatus). A terület felmérése és kijelölése szerint: a magánszemélyeknek (ager divisus et adsignatus), és a közösségeknek kiosztott (ager mensura comprehensus), valamint a csak természetes határokkal övezet állami föld (ager incertus).

-73. Ager peregrinus - Rómán kívüli vidékeken az idegenek, peregrinusok földje; azon államok területe, amelyek létét Róma szerződésekkel elismerte (latikon és a többi szövetséges városai). 4. Ager hosticus - Rómával szerződéses viszonyban nem álló népek, az ellenségek területe. 5. Ager incertus - ismeretlen, bizonytalan vidékek.)

5. A patr-ok és pleb-ok küzdelmei a tvhozás tükrében A két fő társd-i osztály küzdelme - kompromisszumos alkotmányjogi megoldások révén megteremtette a plebs pol-i jogegyenlőségét. a.) 494 - a plebs tiltakozása (első kivonulás a Szent Hegyre), melynek eredménye a tribuni plebis tisztségének létrehozása, amit 449-ben, a 2. secessio után - a vitatható - leges Valeriae Horatiae erősítettek meg. b.) 445 - patr-ok és pleb-ok közötti házasodás; lex Canuleia de conubio tette lehetővé, ezt korábban a XII. táblás tv. tiltotta meg. c.) 444 - katonai parancsnok (tribunis militum) pleb. is lehetett, consuli jogkörrel (consulari potestate) ruházták fel. d.) 367-366 - leges Liciniae Sextiae: : - csökkentették a pleb-ok adósságterheit, - 500 iugerumra korlátozták a közföldekből az egyes polgárok által elfoglalható területet, - előírták, hogy az egyik consult a plebsből kell választani, - az igazságszolg-i hat-ként felállították a praetori tisztséget, amelyet egy ideig csak patr-ok tölthettek be. e.) 326 - lex Poetelia Papiria de nexis: enyhítette az adósrabszolgaság szigorát (megtiltotta az adós megölését és a bilincs használatát). f.) 300 - lex Ogulnia (plebiscitum volt): lehetővé tette pleb-ok jelölését a főpapi tisztségekre, így a plebs a pontifexek testületébe is bejuthatott, de pontidex maximusszá pleb. először csak 254-ben lett Coruncanius személyében. g.) 300 - lex Valeria de provocatione: a római polgárok a magistr-ok ítéletei ellen domi (a Város határán belül) a Ngy-hez fellebbezhettek. A provocatio jogát militiae csak a leges Porciae óta lehetett gyakorolni. h.) 287 - lex Hortensia: a plebiscitumokat az egész populus Romanusra kiterjedő hatállyal ruházták fel.

104. A késői köztársaság korának államszervezete (előzmény a 103. tételben) 1. A római birodalom létrejötte A római állam szerveinek a kései közt. idején már egész Itália, sőt a gyarapodó provinciák igazgatását is el kellett látniuk. A római birod. (imperium Romanum) kialakulása évszázadokat vett igénybe. A hatalmas területeket azonban Róma még mindig a városközpontú állam modellje szerint kormányozta, így 3 főrésze: Róma városa, Itália és a provinciák. 2. Róma városállama A eddigi városállami intézmények egyre nehezebben tudták betölteni eredeti rendeltetésüket, a senatus nem volt többé képes hatalmát a régi módon érvényesíteni a főmagistr-okkal szemben. (A változtatás igénye többször megjelent, de Caesar és Augustus fellépéséig nem voltak sikeresek.) a) magistr-ok szerepe: továbbra is 2 consul vezette az államot. A praetor mellé már Kr. e. 242-ben collegat állítottak, az előbbit praetor urbanusnak, az utóbbit praetor peregrinusnak hívták, kinek meg volt a joga arra, hogy eldönthesse a ius gentium alkalmazásának címén a civiljog v. a peregrinusjog normáit kövesse. (Egyre több az idegen bevándorló, főleg kereskedők.) Továbbra is működtek az aedilis curulisek (2, rabszolga- és igasbarompiac f.), questorok, censorok és a plebeius főhiv-ok (az utóbbit patr-ok is betölthették, pl. Gracchus-fivérek). A magistr. tisztséget elsősorban a vagyonos és előkelő családok tagjai szerezhették meg, a lex Villia annalis (Kr. e. 180), majd a lex Cornelia de magistratibus (82) szerint az egyes tisztségeket meghat. sorrendben és életkorban kellett viselni (cursus honorum): 1) quaestura 30 évesen, 2) aedilitas v. tribunatus 37 évesen, 3) praetura 40 évesen, 4) consulatus 43 évesen, 5) censor és dictator kizárólag consulviselt személy lehetett. A tisztségek viselése között legalább 2 évnek kellett eltelnie. (Ezzel biztosították, hogy tapasztalatlan ne tölthesse be a tisztségeket és leszűkítették a pályázók körét.)

-8-

Gyakoribbá vált a magistr-ok éves főhatalmának meghosszabbítása (prorogatio imperii), de magánembert is felruháztak ilyen tisztséggel (privatus cum imperio, pl. Pompeius Magnus). Mivel pedig fizetést nem kaptak, de a költségek elvitte vagyonuk nagy részét, szolgálatuk leteltével mint promagistratusok (proconsul, propraetor) 1-1 provincia élére kerültek helytartónak. Később ennek a Sulla-féle alkotmányreform (Kr. e. 81.) intézményes keretet biztosított. Triumviratus felállítására is sor került: 3 államférfi magánegyezségén alapult: I. Triumviratust (Kr. e. 60) (Iulius Caesar, Pompeius és Licinius Crassus) C. számolt fel egyeduralkodóként. II. Triumviratust (Kr. 43) (Aemilius Lepidus, M. Antonius és Octavianus) már jogszab. (lex Titia) hozta létre, ebből O. került ki győztesen. Tagjait a rendelkezés 5 évre ruházta fel a tresviri reipublicae constituendae hat-t eredményező jögkörével, melyet további 5 évre meghosszíbbíthattak. [Cascellius a II. T. idejét „tv-en kívüli állapotként” jellemezte.]

b) Senatus szerepe: az egész közt. korában az államelmélet központja és annak legfőbb irányítója maradt. Tagjainak számát Sulla 600-ra, Caesar 900-ra emelte és megkezdte feltölteni módosabb itáliaiakkal. A Ngy-ek formális szerepe mellett a legfőbb államhatalmi szervvé vált. A senatorok szükségállapot esetén a senatus consultum ultimumhoz folyamodtak, amely tejhat-t adott a magistroknak a szükséges intézkedések megtételére, kizárva az intercessio és a provocatios lehetőségét. c) Ngy-ek szerepe: ténylegesen utóbb csak a comitia centuriata (tvhozás) és a tributa működött, egyre inkább háttérbe szorultak. 3. Itália jogi szervezete Kr. e. 286-ra a katonai hódítások és a szövetségi szerződések követeztében a rómaiak egész Italiát (Rubicon folyóig) uralmuk alá hajtották. 2 eltérő jogállású részre oszlott: ager Romanus és ager peregrinus alapján. Az I. sz-ban a szövetséges államok egy része fellázadt a rómaiak ellen: Marsusháború (Kr. e. 90-88) során Itália népei fokozatosan nyerték el jogaikat. [A lex Iulia de civitate Latinis et sociis danda (90) alapján először a Róma mellett kitartó szövetségesek lettek római polgárok, később a lex Plautia Papiria (89) a Pótól D-re élő népek számára, a lex Pompeia de Transpadanis (89) a Gallia Cisalpina peregrinus lakosságának, majd a lex Roscia (49) a Pótól É-ra fekvő közösségeknek biztosította ezt a jogot.] (Csoportosításuk: A./ Itáliai földek (ager Romanus): Az előbbi területen élő lakosok római polgárok voltak, ám az itáliai lakosok egy része csak korlátozott tartalmú latinjoggal bírt, többségük pedig nem rendelkezett a rómaiak részéről de iure elismert jogképességgel. Területe a pun háborúk kezdetén már magába foglalta Latium és Campania nagy részét, D-Etruriát, s ált-ban Közép-Itáliát. (- Rómával szövetséges latin városok (pl. Nomendum, Pedum) lakosságát Kr. e. IV. sz-ban már felruházták a teljes polgárjoggal: római polgárok vagyonjogi (commercium), házassági (conubium) és szavazati képessége (suffragium), területükön pedig vidéki tribunosokat alakítottak ki. Oppida civium Romanorumnak, majd - a II. sz-tól - municipia civium Romanorumnak neveztek, számuk folyamatosan növekedett. - Egyes közép-itáliai városállamok lakói „félpolgárjogot” nyertek, amelyből csak a vagyonjogi képesség volt meg. E városok önállóak maradtak, de külpol-jukat alá kellett rendelniük Rómának. Ennek a közösségnek 2 fajtája volt: a.) municipia civium Romanorum (pl. Terracina, Fondi) lakói eredetileg nem voltak rómaiak, de megtarthatták a területük feletti önk. jogát. Saját magistr-uk (duoviri, aedilas) és tanácsuk (ordo decurionum) volt és saját comitiajukon önálló tv-eket hoztak. Később megszerezték a teljes polgárjogot. b.) praefecturae (pl. Antium, Privernum) élére a praetor urnabis helyetteseket delegált az igazságszolg. elvégzés céljából. A III. sz. végétől Rómából évente választott perfectusokat küldtek, akik tejhat-ú helytartóként kormányozták a városokat. 89 után a praefecturák Itália-szerte municupiumokká váltak. - A szövetséges területek határvidékein kisebb római települések (pl. Ostia, Tarracina) jöttek létre (colonaie civium Romanorum), melyeknek lakosai teljes jogú római polgárok voltak. 300 családból, azaz 30 curiaból állta; a római coloniák kezdetben nem voltak elég nagyok ahhoz, hogy önálló helyi igazgatásuk legyen, ezért Róma részét képezték. A II. sz.-tól az újabb telepeiket már 3-5000 fős lakosságszámmal telepítették (pl. Parma, Luca) - később a provinciákon is megjelentek -, a római coloniák ekkor kezdték átvenni a latin coloniák szervezetét: magistr-ok (praetores, praefecti, duoviri) és tanácsok (ordo decuronium) vezetése alatt működtek, önálló comitia tributával. B/ Idegen földek (ager peregrinus): nem képezték a római állam tulajdonát, így római magántulajdon sem állhatott fenn rajtuk. Lakosai nem voltak római polgárok, kivéve az itt létesített coloniae Romanae lakosait. A Rómával szövetséges idegen népek (socii) közül kiemelkednek a latinok, akik civiljogi szempontból jogokkal rendelkeztek. A latin városállamok (nomen Latinum) egymással és Rómával nyelvi, szokásbeli és szakrális közösségben éltek, (Kr. e. 493 szövetségük). A latin szövetségek (socii Latini) saját jogát Róma eleinte egyenrangúnak ismerte el a magáéval, de a latin háború (341-338) arra késztette Rómát, hogy a latinjogot „másodfokú állampolgársággá” fokozza le. [Csoportosításuk: a/ A 338 után is önálló latin városok (pl. Tibur) elnevezése: municipia (Latina); önálló tisztségviselőkkel, tanáccsal, vagyonjogi és házassági, valamint

-9elvándorlási joggal (ius migrandi). b/ Latin szövetség, latin városállamok által alapított coloniák (pl. Cora, Norba) elnevezése: coloniae Latinae. Rómához való viszonyát nem szerződéses, hanem formula coloniae szabályzta, melynek értelmében a külügyeket leszámítva teljes önk-tal rendelkeztek. c/ Róma által alapított coloniák (pl. Beneventum),melyeknek lakosai nem rendelkeztek teljes polgárjoggal, bár ezeket is coloniae Latinae-nak hívták, jóllehet nem tartoztak a nomen Latinumhoz. C/ Itáliai szövetségesek (socii Italici): A szövetséges nem latin törzsek területein lakók nem rendelkeztek római polgárjoggal, de később némelyikük municipiummá v, praefecturava vált, többségük azonban megmaradtak peregrinus közösségnek, de később 89 után felemelkedtek a municipia civium Romanorum sorába.)

4. A provinciák jogi szervezete A provincia eredetileg egy imperiummal rendelkező magistr. (későb questor ill, promagistratus) működési területét jelentette, melyet a senatus jelölt ki a számára. (Később ezt az elnevezést az Itálián kívüli meghódított területekre alkalmazták.) Lakói részben Róma szövetségesei (peregrini foederati, pl Karthágó), részben szabadságukban meghagyott városok (civites liberae pl. görög poliszok), részben legyőzött idegen népek (peregrini dediticii, pl. gallok) voltak. A helyi igazgatást a provinciai rendtartás (lex provinciae) szabályozta, melyet a hódító hadvezér és a senatusi bizottság állított össze. A tartományi földek megmaradtak idegen földeknek, mégis római területeknek számítottak. a) A római kormányzat feladatait az első tartományok (pl. Sicilia, Sardinia, Corsica, Hispania) élén még rendes főhiv-ok látták el, akiket Kr. e. 81-ben véglegesen felváltottak a hivatalviselt magistr-ok (proconsul, propraetor). A helytartókat, - akik imperiumuk alapján provinciai edictumokat is kibocsátottak - általuk nevezett helyetteseik (legati) ill. a melléjük beosztott questorok segítették a tvkezési kerületekre (conventus) osztott provinciai polgári, katonai, pü-i igazgatásban. b) a helyi igazgatás többnyire megmaradt az egyes közösségek hatáskörében, melyeknek 3 fő csoportja létezett: a) civitates 1. szövetséges peregrinus városok (foederatae), 2. önk-tal és adómentességgel bíró p. városok (liberae), 3. adófizető p. városok (stipendiariae v, tributariae); b) municipia 1. római polgárjogot nyert p. városok (civium Romanorum) 2. latinjogot nyert p. városok (Latinorum), c) - betelepült római polgárok coloniai (Civium Romanorum pl. 122-ből Iunonia, Karthágó mellett), latinjogű coloniak (Latinorium pl. 177-ből Carteia).

105. Ius, fas, mos 1. Társd.-i normák az archaikus kor elején A mai értelemben vett jogi normák (parancsok) még nem határolódtak el élesen a vallási és erkölcsi normáktól. [Ugyanez megvolt a görög (inkább erkölcs) és a zsidó (vallás) világban is Mos (mores maiorum,): „az ősök szokásai” olyan komplex normarendszer, amely ált., differenciálatlan, vallási-erkölcsi-jogi normák rendszere volt. (1) 2. A jog önálló normarendszerré válása A komplex, ősi normarendszerből fokozatosan önállóvá váltak a jogi normák, így kialakult - a vallási és erkölcsi normáktól egyre inkább önállóvá vált - szokásjog (consuetudo). A normák betartása nemcsak elvárható, de megszegésük büntethető is volt: a szabályok kötelező erejűekké váltak. XII. törvény (Kr. 451-450): néhány szabálya még rendelkezik szakrális jelleggel, de rendelkezéseinek többsége olyan tiszta formában mutatja meg az ókori jogrendszer sajátosságait, amilyenre nem találunk más írásos példát e korból. (A jogot abban a formájában, ahogyan azt a mai napig ismerjük, a rómaiak „találták ki”.) 3. A jog fogalmának differenciálódása a) A ius szó jelentésének fejlődése − A ius szó alatt eredetileg a forum Romanum egy konkrét helyét értették, ahol a praetor tvkezett. (in ius vocatio= a praetor színe elé hívják az alperest). Itt zajlott a per első szakasza: in iure eljárás. − Egy másik elvontabb jelentése: vmely magatartás jogszerűségére vonatkozik (szembeállítva az iniuriaval, jogsérelemmel). Pl. aki az éjszakai tolvajt megölte, az iure (jogszerűen) cselekedett, az alaptalanul perlekedő személy, pedig iniuriat (jogsérelmet) követ el.

− Miután a ius fogalmát el tudták vonatkoztatni a magatartás ténylegességétől, kialakult a ius elvont,

alanyi jogi és tárgyi jogi fogalma is.

- 10 -

b) A ius civile (ius Quiritium) A ius tárgyi jog fogalma már a közt. idején differenciálódásnak indult. Civiljog alatt kezdetben a polgárok (cives) közösségeként felfogott római városállam sajátos jogrendszerét értették, amelynek írott formája a XII. táblás tv. (E jogrendszer ellentéte a ius peregrinorium, pl. athéni jog.) Továbbélését megtaláljuk a „polgári jog” kifejezésben. 4. A vallási normarendszer fejlődése Az istenek jogainak tiszteletben tartását (jogok megsértése=nefas) egyre élesebben elhatárolták a jogszab-ok betartásától. Fas: minden olyan magatartás, amely az isteneket nem sérti; mindaz, ami istenséget és a neki szentelt dolgot megillette. Később csak a vallási normák összességét értették rajta, szembeállítva a jogi normákkal. 5. Az erkölcs mint önálló normarendszer Mos: az erkölcsi normák önálló rendszere. E szó alatt gyakran a szokást, szokásjogot is értették. A censori jogalkalmazás alakította ki a mos sajátságos, sui generis fogalmát, ami nem volt azonos a szokásjoggal: biz. olyan társd-i normákat tartalmazott, amelyek sem a ius, sem a fas körébe nem tartoztak. Normáinak megtartására a censor felügyelt, s azok megsértését büntető intézkedés (nota censoria) kiszabásával torolta meg. 6. A jog erkölcsi megalapozottsága A római jogtudósok a jogról úgy vélekedtek, mint amelynek saját keretei és határai között az igazságosságot (iustitia) kell megvalósítani. Nemcsak erkölcsi, hanem jogi parancs (praescriptum iurus) is előírja az emberi élet 3 alapszabályát: honeste vivere, alterum non laedere, suum cuique tribuere = „tisztességesen élni, mást meg nem sérteni, mindenkinek megadni azt, ami őt megilleti.”

106. A praetor tevékenysége; ius praetorium, ius honorarium (min. tétel) Ius praetorium: Kialakításában döntő szerepet játszottak a praetorok. A legfőbb állami tisztségviselőket - így a praetorokat - sem illete meg a tvhozás (legislatio) joga: praetor ius dicere potest, facere non potest = „a praetor csak szolgálhatja, de nem alkothatja a jogot”. (A főmagistr-ok azonban az imperiumuk alapján végzett tvkezés (iurisdictio) keretében új joganyagot alakítottak ki, a ius honorarium elnevezést kapta.) A praetor olyan jogsegélyformák alakított ki, amelyek nem támaszkodtak a civiljogi szabályokra, ezzel többnyire a szokásjogot jutatta érvényre szembehelyezkedve (contra legem) a civiljoggal. (A praetor a senatusnak pol-i felelősséggel tartozott, emiatt kezdetben csak biz. nem peres jogsegélyformákkal segítette a civiljog fejlődését, pl. p. parancs biz. tevék. abbahagyására).

Mivel a tvkezés szabályai nem voltak pontosan meghatározva, a praetornak meg volt a lehetősége arra, hogy elősegítse v. korlátozza a civiljog érvényesülését. A praetor peregrinust - városi collegájával szemben - egyáltalán nem kötötték a civiljog szabályai, így szabadon - hivatalosan a ius gentium alapján - alakította ki önálló, a polgárok és az idegenek között alkalmazott perrendjét, melyet a lex Aebutia de formalis (Kr. e. II. sz. közepe) a római perjog sajátossága folytán az annak keretében elhelyezkedő anyagi jogi szabályokat civiljogi erőre emelte, vagyis lehetővé tette a római polgárok egymás közötti jogvitáiban való alkalmazását a praetor urbanus fóruma előtt. E 2 forrásból (praetor urbanis, praetor peregrinus perrendje), valamint az anyagi jogszab-okból alakulhatott ki idővel a preatori jog. = „az a jog, amelyet a praetorok vezettek be a civiljog szabályainak kisegítése, kiegészítése és kijavítása céljából”. (A XII. táblás tv. szabályainak megváltoztatása élesen szemben állott a rómaiak szemléletében uralkodó konzervativizmussal. A civiljog határainak fellazítása - a praetori jog behatásának biztosítása érdekében - csak az ősi jogszab-ok formai érintetlensége mellett mehetett végbe.)

A praetor évente kibocsátott hivatalos hirdetménye az edictum révén idővel fontos tényezőjévé vált a jogalkotásnak. (Cicero 2 egyenrangú jogként említi a civiljogot és a praetori jogot.)

- 11 -

107. Ius civile, ius gentium, ius naturale A késői közt. korának jogrendszerét alapvetően továbbra is a ius civile határozta meg, amely mellett kifejlődött, majd megerősödött a ius praetorium. Ius civile: Róma spec. joga (sajátos jogi normáinak összessége), amely a római polgár vmennyi életviszonyát rendezte mind az állam, mind pedig polgártársai irányában. (Gaius vél.) Párja: ius gentium, ius naturale, ellenpárja: ius praetorium. A ius civile az idők folyamán - a praetori jog használatának kibővülésével - a ius gentiumhoz és a ius naturalehoz képest egyre inkább a régi, merev, szigorú civiljogot jelentette szemben a hajlékony, rugalmas, méltányos praetori joggal. Kr. e. II. sz-tól a görög filozófia segítségével igyekeztek a civiljog határait fellazítani, így ennek révén jutottak el - az ideológiai alapot megteremtő - 3 alapvető kategóriához: ius aequitas, ius naturale és ius gentium. a) aequitas: polgárok közötti jogegyenlőség eszméje, az igazságos és méltányos elbírálás. A bona fides (jóhiszeműség) a ius aequum szinonimájává vált, ellentétben a szigorú joggal (ius strictum). (A méltányosság fokozatai: - praetori jogalkotás=objektív ésszerűség és igazságosság, - jogalkalmazás, - tulajdonképpeni méltányosság=humanitas (jóindulat), eltekintve a tv. ált. szabályainak alkalmazásától.)

b) ius naturale (természetjog): nem vezethető vissza római előzményekre. A term. jog az ember természetes értelmén (naturalis ratio) alapszik, olyan életviszonyokra vonatkozik, amelyek az embernek az állatokkal való közös természetéből erednek. „A ius naturalet az emberek nem ronthatják le” (civilis ratio naturalia iura corrumpere non potest ). Eleinte az Isten örök tv-ének tekintették, később Grotius világi alapra helyezte.

c) ius gentium (népek joga): eredetileg a háború ás béke jogát jelentette, szakrális vonásokkal (ius fetiale - papi testület révén). Jelenti még a vmennyi népre érvényesülő jogot is. A ius gentiun és a ius naturale közötti különbség: az előbbiben megtalálható a rabszolgaság intézménye, míg az utóbbiból hiányzott. A római birod-ban egyidejűleg 3 hatályos jogrendszer létezett: − Birodalmi jog elsősorban Itáliában, legfőképpen Rómában jutott érvényre, akár római polgárok közötti, akár r. polgár és peregrinus közötti vitában. Magában foglalja a ius civilet és a ius praetoriumot, majd a jogrendszer differenciálódásával a ius publicumot és a ius privatumot. = tulajdonképpeni római jog. − A helyi népjogok a római hódítás előtti időből erednek (pl. az egyiptomi család- és vagyonjog), ált-ban a meghagyott peregrinus bírói fórumok előtt érvényesültek, de a római bíróságok is alkalmazták. − A provinciai jog részei: a) a római jog egyes meghat. tartományokra v. (kifejezett rendelkezéssel) az összes tartományra kiterjesztett szabályai, b) az egyes provinciák számára kibocsátott, a helyi népjogokra is tekintettel lévő provinciai tv-ek, rendtartások (leges provinciae, pl. leges Rupiliar Kr. e. 131. Sicilia), c) tartományok helytartói hirdetményei (edicta provincialia). = nemzetközi magánjog csírái

108. A principatus államszervezete 1. A római állam szervei A császárság első felében a római államot 3 tényező alkotja: az uralkodó, a köztársasági intézmények és a birodalmi államszervezet. A) Az állam feje: princeps (a közt.kori . princeps senatus elnevezésből eredt), Augustus tekintélye (auctoritas) a meghatározó, amelyen a császár hatalma alapult. [Ezen felül Octaviuanus (31-23) alk.jogilag is az állam élén állt, hiszen folyamatosan viselte az egyik consuli méltóságot.]

- 12 -

Élethossziglan volt felruházva a a) tribunicia potestasszal (személyének sérthetetlensége, a Ngy. és a senatus összehívásának joga, vétójog); b) imperium proconsulareval (provinciák feletti legfelső kormányzat joga, infinitum=vmennyire p-ra kiterjedt, maius=nagyobb volt a többi helytartóénál); c) imperator titulussal (a hadsereg főparancsnokaként, értelmezése homályos); d) egyben pontifex maximus is volt. Octavianus ezen felül megkapta az Augustus (felséges) melléknevet és a pater patriae (haza atyja). B) A közt-i alkotmány nem lett felszámolva, de egyre kevesebb és fokozatosan eltérő szerepet biztosított az állam hagyományos szerveinek. a) magist-ok: többsége továbbra is fennmaradt. Augustus alatt még a közt-i szervek választották meg őket, a császárnak azonban ajánlási joga volt (commendatio), ez egyet jelentett a kinevezéssel. E tisztségeket kizárólag a senatori rend tagjain viselték. Consul: a rendes c-ok nem töltötték le hivatali évüket, helyükre az uralkodó újabbakat nevezett ki, igy katonai és pol-i jogosultságuk a császárhoz került; a hiv. elsősorban reprezentatív és jogszolgáltató feladatot töltött be. Praetor: a 18 közül polgári ügyekben jogszolgálatot csak a p. urbanus és a peregrinus végezhetett, a többiek inkább büntetőügyekben ítélkeztek ill. az államkincstárt kezelték (pp. aerarii) vagy korlátozott hatáskörökben jártak el (pl. hitbizonyítvány és gyámsági ügyekben). Censor: e hiv. már a principatus előtt megszűnt (Kr. u. 84). Aedilis curulis: a 6 főnyi testületben feladatuk a vásári rendfenntartás és bíráskodás. Quaestor: számukat lecsökkentették, ugyanakkor a város q. hatásköre kibúvült az aerariumra is. Felosztva maguk között a prinsepst, a consulokat és a senatusi provinciák helytartóit segítették. Tribunis plebis: 10-en maradtak meg, de szerepük egyre inkább csökkent, inkább polgári ügyekben ítélkeztek.

b) senatus: lett az állami szuverenitás hordozója. A 600 senatort ugyan a császár jelölte ki (adlectio), a testület mégsem veszítette el pol-i irányító szerepét. mert 1. megmaradt a az államiság képviselőjének és 2. a hatalomátruházással (senatus consultum de imperio) legitimálta az uralkodót. Feladatai: 1) 14-től a s. választotta meg a magistr-okat és később 2) a tvhozás joga is az ővé lett (non ambigitur senatum ius facere posse - „nem kétséges, hogy a s. alkothat jogot”); korábbi hatáskörében: 3) kormányozta Itáliát, a senatusi provinciákat, 4) felügyelt az államkincstárra, 5) büntetőügyben, mint fellebviteli fórum ítékezett (cognitio senatus). c)Ngy-ek: tvhozási jogukat nem veszítették el, de szerepük formálissá vált (bár ez a folyamat már a közt-ban elkezdődött). Az utolsó lex rogata 96-ban született. C) Birodalmi államszervezet: az új hivatalok (nova officia) kezdetben a princeps magánigazgatási egységei voltak, de fokozatosan bekerültek az állami adminisztrációba. A császár ezen kívül barátaiból., rokonaiból - tanácsot (consilum) tartott fenn, amely komoly szerepet kapott a tvhozában és kormányzásban. a) igazgató császári főhivatalnokok: részben a magistrok helyébe léptek, részben új feladatokat kaptak. aa) praefectus praetorio (2): - eredetileg a császári testőrség parancsnokai volt, - egész Itáliára nézve tvhkezési hatáskörrel rendelkeztek, - a princeps helyetteseként ítélkeztek a provinciai helytartóktól hozzá fellebbezett ügyekben, - ált. rendelkezéseket is kibocsáthattak. Komoly szakértelmet kívántak tőlük. ab) praefectus urbi: imperiummal felruházott, polgári hivatalnok volt, akit a császár a senatorok közül választott ki. Feladatai: közrend fenntartása (custodia Urbis) arendőri egységek révén (cohors urbana), bíráskodás Rómában és a határtól számított 100 mérföldes körzetben. A korábbi aediles curules rendészeti és igazg-i szerepét vette át. ac) további tisztségek: városi rendőrség és tűzoltóság parancsnoka, állam- és hadikincstár kezelői, birodalmi posta igazgatója. A cura Urbist és a censorok biz. feladatait a curatorokra bízták: hadi ügyel felügyelője (c. viarum), vízvezetékek f., középítkezések f., csatornák f. (b. kancellária: a bir. egységes kormányzását szolgáló hivatalok, 4 osztálya: 1/ naplók vezetése (a memoria), 2/ cs-i adm. személyzeti ügyei (ab epistulis), hiv. levelezés, 3/ jogi beadványokkal fogl. (a libellis), 4/ cs-i magánkincstár (fiscus Caesaris) kezelése. A hivatalvezetők az uralkodó szabadosai (liberti) voltak. Hadrianus idején (117-138) fokozatosan kiépült az állami közig. A legfőbb korm-nyzati szerv, - a senatus szerepét átvevő császári tanács (consilium principis) főtisztekből és jogtudósokból állt, élén a 2 praefectus praetorival, akik a kancellária osztályait (scrinia) és vezetőit (procuratores) ellenőrizték.

- 13 (+ még 2 osztály: jogi döntvényeké és könyvtáraké, levéltáraké, a tisztviselők fizetést (salarium) kaptak.) Titkosrendőrség (frumentarii) felállítása. Septinus Severus ideje alatt (193-211) egyre inkább katonai jelleget öltött a közig. A pü-i igazg. megoszlott az aerarium Saturni (közjog) és fiscus Caesaris (magánjog) között: a quaestorok szedték be a stipendiumot a cs-i provinciákból. A bevételeket és kiadásokat a (procurator) a rationibus kezelte, pereiben külön praetor és procurator bíráskodtak, jogi védelmét a kincstári ügyészek (advocati fisci) látták el. A fiscusba tartozó uralkodói magánvagyon (patrimonium principis) koronajavak lettek, melyek a trónutódra és nem a cs. magánjogi örököseire szálltak át. A cs. személyes tulajdonát képező, nem jogi természetű javakat (res privata principis) is állami tisztviselők igazgatták.)

2. A bir. területi igazgatása (A Város, Itálai és a tartományok) (80 milliós összlakosú bir.)

a) Róma és Itália: a városi és vidéki tribusok rendszerét Augustinus végleg megszüntette, és Rómát 14, Itáliát 11 kerületre (regiones) osztotta fel. Az ager Romanus adómentességet élvezett és nem lehett rajta katonaság. A városok önk-át többször is megnyírbálták, amire a helyi közösségek hatásköre nem terjedt ki, azokkal a római hivatalnokok, a cs-i funkcionariusok (iuridici, curatores rei publucae, correctores, stb.) foglalkoztak. b) Tartományok: Severusok idejéig a princeps és a senatus megosztva kormányozta, majd egységes szerkezetbe kerültek a cs-i hiv-ok kezében. A földek nem tartoztak az ager Romanus-ba, mégis az állam és nem a helyi közösségek (coloniae, municipia, civitates) tulajdonában álltak, így ők csak bérlők lehettek, kivétel: azok a coloniák, akik megszerezték a ius Italicumot. A II. sz-ra állandó intézményekké váltak a szakrális és tanácskozó funkciójú tartományi gyűlések (concilia provinciae). 3. Constitutio Antoniniana (edictum Caracallae) Kr. u. 212--ben Antoninus Caracalla (211-217) a bir. minden szabad alattvalójára kiterjesztette a római polgárjogot a Latini Iuniani és a peregrini dediticii kivételével. Célja ezzel: a csak római polgárokat terheló öröklési illeték (vicesima hereditatium) mértékét felemeljék. Rómát városközpontú államból formálisan is birodalommá tette

109. A principatus jogrendszere 1. A ius civile és a ius praetorium a klasszikus korban E kettő fokozatosan egybeolvadt, csupán eredetüket tekintve volt közöttük különbség. a) ius civile: a Ngy-től, a senatustől és a császártól származott. E kifejezés alatt egyre injább a jogtud-t értették, de mivel a jogtudósok anyagának legnagyob részét a magánjog tette ki, így a császárkorban a magánjog jelentést is felvette, a ius privatum szinonímájává vált. b) ius honorarium (praetorium): szabályait a praetorok, az aedilis curulisek, a provinciai helytartók alkották. A praetori és egyéb edicumok jogszabályi jellege megszilárdult, de ezzel a ius h. elveszette a civiljogot megújító szerepét. A praetorok már nem fejtettek ki jogfejlsztő tev-t, ezt a császárkori jogalkotás és a bíráskodás (cognitio extra ordinem) vette át. 2. Ius publicum - ius privatum Új tagozódás mutatható ki, melyet ez a fogalompár (köz-magán) jelöl. Eredetük szerint két különböző gazd-i, társd-i és jogi környezetben jöttek létre. a) ius publicum: a vallási dolgokban, a papi és az állami tisztségekből állt (Ulpianus). b) ius privatum: a polfárok személyi, családi és vagyoni viszonyait foglalta magába. 3. Ius cogens - ius dispositivum a) ius cogens: a közjog szabályai kényszerítőek. (Magánjellegű életviszonyokat is tartalmazott: „a végrendelkzés nem a magán-, hanem a kóz (kógens) jog rész„ (Papinianus). b) ius dispositivum: a magánjogé többnyire engedőek. Ezt diszpozitív jogot engedő jognak (ius permittens) is említik.

- 14 -

4. A mores szerepe Részben tételes jogi normáká alakult, részben kiemelt jelentőséggel bíró rendelkező alapelvekké vált (utalása: boni mores - jó erkölcsök). A szokásjogilag megállapított jó erkölcsbe ütköző (contra bonos mores) magatartás akkor is jogellenes, ha nem is sértett tételes jogi rendelkezést. (Ez a generalis klauzula m,egtalálható a modern polgári tvkönyvekben is.)

5. A magánjog fejlődése a provinciákban A már fejlettnek számító K-i provinciákban a római magánjog behatolását lassította a Róma által fenntartott népjogok és a görög nyelv is. A NY-i provinciákban (Gallia, Hispania) alacsonyabb kulturális szinten helyezkedtek el, a római jog könnyebben hatolhatott be e területekre (nyugati vulgárjog megindulása). A constitutio Antininiana nem szüntette meg a helyi népjogok jogosultságát, néhány esetben „a római jog és tv helyett” (pro iure et lege) is érvényesülhettek.

110. A dominátus államszervezet 1. A dominátus és a hagyományos római államszervek Diocletianus (284-3o5) nyíltan új államformát alakított ki, amelyet az uralkodó hivatalos megszólítása után (dominus et deus - úr és isten) az utókor dominatusnak nevezett el. Végleg szakított a vegyesen köztársasági és monarchikus államszervezettel és a birodalom súlypontját K-re helyezve abszolút monarchikus lett. Itáliát betagolták a provonciarendszerbe és az új főváros Byzantium=Constantinapolis lett. (D. után I. Nagy Constantinus (313-337) lett az uralkodó, a bir. azonban utódai alatt többször is, I Nagy Theodosius (379-395) halála után pedig véglegesen kettészakadt. A két bir.fél (pars imperii) továbbra is különleges jogi és pol-i kapcs-ban maradtak.)

Az államhatalom felépítése: a) Tetrarchia: a bir. irányítását - a „négyes uralom keretében - 2 főcsászár (Augusti) látta el 2 alcsászár segítségével (Caesares), akik az előbbiek vejei és örökösei voltak. Az államhat. a császár (Augustus) kezében összpontosult, akit a pogány korban „isteninek„ (divus), „istenségnek„ (deus), a keresztény korban pedig „szentnek„ (sacer, sacratissimus, divinus) neveztek. Egyedül őt illette meg: - a tvhozó, - az igazságszolgáltató és - a végrehajtó hat. teljessége, egyben ő volt - az államvagyon tulajdonosa is. b) Köztársasági szervek: közül már csak néhány magistratus és senatus létezett. (A mag-ok minden jelentőségüket elvesztették, a consulok tisztségét a cs. vette át, a praetorok már csak a szabadságperekben működtek közre, valamint gyámhatósági jogkört gyakoroltak, az aedilisi tisztség megszűnt, az ünnepi játékok költségei a praetorokat, quaestorokat és a néptribunosokat terhelték.)

2. Az egységes bir-i adminisztárció A két birosalomfél kormányzását az állami adminisztráció funkcionálisan és hierarchikusan tagolt rendszere látta el. Felbontva: központi kormányszervekre (militia palatina) és területi igazgatásra oszlott, amelyeken belül többszintű hivatali apparátus tevékenykedett. Míg az új összbir-i szervek a adominátusban alakultak, a területi igaz-ban megőryődtek a a principátus intézményei, azonban itt az adminiszt. elválik polgári közigaz-ra (militia officialis) és katonai közigaz-ra (militia armata). (A magasabb állásokban dolgozókat 4 csoportba osztjuk: 1. a bir. első oszt-ú méltóságai, 2. tisztségviselői valamint 3. a viri clarissimi és 4. a viri perfectissimi (lovagrendnél) címeket viselők voltak.)

a) központi kormányzat: a cs. környezetében, az udvarban (aula, palatium) működött, népes kísérettel, a comitatus-szal. (I. Const. comesei: az új főhivatalok vezetői, valamint a katonai, polgári hivatalnokok.). Az V. sz-ra a comesek hierarchiáján belül 3 csoport alakult ki: A első osztályba 4 katonai és 4 polgári comes tarozott. aa.) Államtanács (sacrum consistorium): a közp-i igazgatás legfőbb szerve, mely a consilium principis helyébe lépett. Tagjai az uralkodó körül, a cs-i palotában gyűltek össze (consistere=körülállni), állandó tagok voltak: a polgári és katonai közig. felső színtű vezetői, az udvari főméltóságok és a cs-i palota tisztségviselői.

- 15 -

ab.) 4 udvari főméltóság: 1. főudvarnokmester (magister officiorum) 1. alá tartoztak a kancellária hivatalai (scrinia), (melyek a cs- kegyétől függő döntéseket öntötták formába - s. memoriae, levelezést és egyéb hiv-i ügyeket intézték - s. epsitularum, a beadványok jogi elbírálásával foglalkoztak - s. libellorium, a cs-i utazásokat szervezték - s. dispisitionum) élükön 1-1 magister scrinii állt, 2. alatta működött az államrendőrség (agentes in rebus), a palotaőrség (scholae palatinae: K-7, NY-5), a bir-i posta (cursus publicus) és a fegyvergyárak (fabricae). 2. főkancellár (quaestor sacri palatii) feladata az uralkodó nevében kiadott jogi iratok levélformában való megfogalmazása. Az iratok: cs-i rendeletek, magasabb és alacsonyabb rangú hivatalnokok kinevezési okmányai (codicilli v. probatoriae). A dokumentumok végleges szövegét az Államtanácsban felolvasták, azokról a cs. személyesen határozott. 3. pénzügyminiszter (comes sacrarum largitionum) az egykori procurator a rationibus helyébe lépett, a bir. pénz- és adóügyeit igazgatta a dioecesisekben tevékenykedő alsőbb tisztviselők (comites largitionum, commerciorum) és apparátusaik segítségével. 4. comes rerum privatarum az uralkodó magánvagyonára felügyelt. A birtokok gazd-i igazgatását végezték a rendőrhatósági és polgári tvkezési jogkörrel együtt.

111. A dominátus jogrendszere 1. Egységesülés a bir-i jogrendszerben (posztklasszikus és iustinianusi kor) a) A posztklasszikus korban a ius civilet már nem csak a ius publicummal, hanem a közbcs-ekre von. ius criminaléval is szembeállították. A ius civile továbbra is a római polgár jogát, a római jogot jelentette. b) A ius publicum és ius privatum kettőssége elhalványult, csak tud-os kategóariapárként maradt meg. A ius publicum a kógens jog, a ius privatum a diszpozitív jog lett. (A császárság felszámolta a magánszféra autonómiáját.) c) A jogszabálygyűjtő munkákban a bir-i jog egyesülése mutatkozik meg: idézési tv-ek és jogegységesítő aktusok, a iustinianusi kodifikációt a jogszab-ok nagyobb fokú egyesítése, általánosítása és magasabb fokú absztrakció jellemez. d) A bir-i jog és a helyi jogok között szintén megmutatkozik az egységesülés, a különbségek jórészt megszűnnek (K-es csak az öröklési és családjogi szokások maradtak meg). e) A kereszténység jelentősége. 2. A vulgár jog A posztkl. kor e sajátossága a IV. és V. sz-ban jutott uralomra. I Constant. idején a fejlett gazd-i és szellemi élet lehanyatlik, egyben a klasszikus jogászi gondolkodásmód a provinciákban nem érvényesült. (E két jelenség most összekapcsolódott és kialakult belőle a bir.szerte ált-sá lett vulgári gondolkodásmód.) = leegyszerűsődőtt jogászi gondolkodásmódot tükröző római jog. 3. Iustinuanusi gondolkodásmód A XII táblás óta ez a tvmű jelentette először a római jog összefoglalását. Korábban az Edictum perpetuum hadrianusi kodifikációja csak az edictumanyagot, a II. Theodosius és III. Valentinianus által elrendelt kodif. pedig csak a cs-i rendeleteket foglalta össze (jogtudósok művei - ius és cs-i rendeletek - leges összefoglalása).

- 16 -

113. Róma államközi kapcsolatai 1. Az archaikus Róma államközi kapcs-ai A nemzetközi kapcs-ok legősibb formája a hospitium (privatum), mely eredetileg 2 kül. etnikumú család hosszú időre (örökre) szóló védelmi megállapodását jelentette. Ebből fejlődőtt ki a városállamok közötti barátsági szerződés (amicitia) és az azon alapuló vendégjog (hospitium publicum), mely a szerződő városállamok polgárainak kölcsönös védelmet nyújtott egymás területén. A rómaiak és a latinok, hercinusok között létrejött szövetségi szerződések ekkor még a felek teljes egyenlődése alapján álltak (foedera aequa). 2. A kései közt-ban Még ismerték a barátsági szerződés intézményét, mellyel Róma a másik fél semlegességét biztosította a maga számára vagy védelmi szövetséget teremtett. A szövetségi szerződések továbbra is megmaradtak a rómaiak és a latinok között. 2 fajtája: a) egyenlő sz. szerződés (foedus aequum): amely nem fosztotta meg a másik felet önálló szerződéskötési és hadüzeneti jogától (pl.: Karthágóval az I. és II. pun háború uátn), valamint b) egyenlőtlen sz. szerződés (foedes iniquum): a szerződést kötő másik félnek formailag is el kellett ismernie a „római nép felségét„ (maiestas populi Romani). A recuperatio intézménye: szerződéses jogviszony, amelynek alapján a szerződő állam vagy polgárai által a római polgároknak okozott károk megtérítésénél egy 3 tagból (recuperatores) álló római esküdtbíróság ítélkezett. 3. A császárkorban Róma „egyhatalmú ideológiája„-t az imperium Romanum és a pax Romana fejezte ki. Rómának - a parthus bir-on kívül -nem volt vetélytársa. Államközi szerződések jöttek létre: − a parthus bir-mal, mint teljesen független állammal, − azon K-i királyságokkal, melyek függetlenségét Róma nem szüntette meg (pl.: Armenia), mert az ütköző állam szerepét játszották, − egyes K-i uralkodókkal (pl: Syria királyai), akik ezáltal a cs. kliensei lettek, a római polgárjogot is megkapták (=szükség esetén római bíróság elé állítható). Ált-ban csak a szerződő király életére szóltak, haláluk után az ország provincia lett. 4. A kapcs-ok megjelenése a jogban 1) Ius fetiale = azon vallási előírások összessége, amelyek az archaikus Róma és a latin, közép-itáliai városállamok közötti érintkezést rendezték (hadüzenet és békekötésnél). Ezek betartását a fetiales papi kollégiuma felügyelte, a h. és b. szakrális cselekményeivel együtt. (Nem a ius, hanem a fas egyik területét alkotta.) Feladata. gondoskodni az indítandó háború (bellum iustum ac pium=emberi és isteni jognak megfelelő háború) voltáról. Esküvel erősítették meg szerződésüket, megszegése sértette az isteneket. Ez volt a két nép istenítéleti párbaja, ahol Róma tett igazságot. 2) Ius gentium = szakrális jellegűket elvesztett szabályok összessége. Minden népnél megtalálható volt közös magánjogi szabályok értelmében. Sem a ius fetialét, sem a ius gentiumot nem lehet a mai értelemben nemzetközi jognak tekinteni, hiszen ekkor még ismeretlen volt a szuverenitás fogalma, ami modern nemzetközi jog alapját képezi.

114. A ius fogalma és kategórái 1. Ius - kettős fogalom: a) Egyfelől a jogosultságot, az alanyi jogot (facultas agendi) jelentette: a személynek joga van valamihez. („Senki sem cselekszik csalárdul, ha a saját jogát gyakorolja.„ Gaius) b) Másfelől a jogszabályokat, a tárgyi jogot (norma agendi) jelentette, pl. a jogi normák kül. csoportjainak megjelölése (ius civile, ius publicum), filozófiai fogalmak (ius naturale, ius gentium), vagy a tv, cs-i rendelet.

- 17 -

„A jog a jó és a méltányos művészete„ Celsus, mert a jog nem egyszerűen az állam által kikányszerített normák összessége, hanem a jogi norma megalkotásának és alkalmazásának célja, hogy érvényre jutassa az igazságot. („Az igazságosság az arra való állandó és örökös törekvés, hogy mindenkinek megadjuk az őt megillető jogot.„ Ulpianus) 2. A jogi dogmatika: a római jogászi gondolkodásmód nem dolgozta ki, ténylegesen azonban használta a jogi dogm. alapfogalmait. (Ennek kidolgozására a XIX. sz-i német jogtud-ban került sor.) Az alapfogalmak: • jogviszonyok: olyan, emberek közötti (társd-i) viszonyok, amelyeket a tárgyi jog szabályoz. Csak személyek között állhatnak fenn (pl.: jogalany és jogtárgy között nem, de jogalany és nem jogalany között igen) - Savigny megfogalmazása szerint. • jogi tények: olyan tények, történések, emberi cselekmények, amelyek joghatásokat (jogkeletkezést, -módosulást és -megszűnést) váltanak ki. A legfontosabbak - az emberi csel-ek körébe tartozó jogügyletek. - Puchta, Savigny. • jogintézmény: a nagyobb jelentőségű jogviszonyokra vonatkozó jogszabályok rendszerezett összessége (pl.: apai, férji hat., tulajdon igen, de a részletszabályozások, pl. az előbbiek egyes módozatai, a „jogi reflexhatások„ pl. férji hat. nélküli házasság, birtokjog már nem) - Savigny. • jogág: az egymáshoz hasonló jogviszonyokat rendező jogszabályok összessége. • jogrendszer: egy adott államban a hatályos jogszabályok összessége. 3. A jog felosztásai - 4 kategórapár a) ius universale - ius particulare 1.Egy adott állam egész területére kiterjedő jogot jelenti. 2. Csak a biz. vidékeken érvényesülő, résszerű jogszab-okat foglaéja magába (földrajzi szempontokon alapul). (bir-i és partikuláris jogok). b) ius generale - ius speciale 1. Ált. jelleggel érvényesül. 2. A különös szab-okat jelenti, alapja az „általános„ és „különös, egyedi„ fogalmat elhatároló görög fil-i gondolkodásban rejlik. c) ius commune - ius singulare 1. A jog rendszerint alkalmazandó szabályait jelenti. 2. Kivételesen alkalmazzák (a jogalkotó tekintélye vezette be), a) különös méltánylást érdemlő jogi helyzetre (beneficia iuris) pl. kezességnél, öröklési jogban, b) egy különleges elbánásban részesített személycsoportra (privilegia, excusationes) pl. tévedés szabályainál. d) ius primarium - ius subsidiarium 1. Mindig alkalmazható, ha nincs olyan elsődleges jogszabály (lex primaria), amely hatályát rontaná. 2. Csak akkor kell alkalmazni, ha az adott jogi kérdést más, elsődleges jogszabály nem szabályozza.

115. A ius civile kifejezés jelentései a rómaiktól napjainkig 1. A római jog fogalma - A rómaik a maguk jogát ius civile (ünnepélyesebb formában: ius Quiritium) kifejezéssel illeték = államot alkotó polgárok (cives, Quirites). Később a középkorban a ius Romanum megjelölés váltotta fel a korábbi ünnepélyes formát. (ius civile - polgári jog, ius Romanum - római jog) 2. A jog fogalmának differenciálódása (a. A ius szó jelentése) b. A ius civile (ius Quiritium) A ius tárgyi jog fogalma már a közt. idején differenciálódásnak indult. Civiljog alatt kezdetben a polgárok (cives) közösségeként felfogott római városállam sajátos jogrendszerét értették, amelynek írott formája a XII. táblás tv. (E jogrendszer ellentéte a ius peregrinorium, pl. athéni jog.) Továbbélését megtaláljuk a „polgári jog” kifejezésben.

- 18 3. Ius civile - ius naturales - ius gentium A késői közt. korának jogrendszerét alapvetően továbbra is a ius civile határozta meg, amely mellett kifejlődött, majd megerősödött a ius praetorium. Ius civile: Róma spec. joga (sajátos jogi normáinak összessége), amely a római polgár vmennyi életviszonyát rendezte mind az állam, mind pedig polgártársai irányában. (Gaius vél.) Párja: ius gentium, ius naturale, ellenpárja: ius praetorium. A ius civile az idők folyamán - a praetori jog használatának kibővülésével - a ius gentiumhoz és a ius naturalehoz képest egyre inkább a régi, merev, szigorú civiljogot jelentette szemben a hajlékony, rugalmas, méltányos praetori joggal. Kr. e. II. sz-tól a görög filozófia segítségével igyekeztek a civiljog határait fellazítani, így ennek révén jutottak el - az ideológiai alapot megteremtő - 3 alapvető kategóriához: ius aequitas, ius naturale és ius gentium. A római birod-ban egyidejűleg 3 hatályos jogrendszer létezett: − Birodalmi jog elsősorban Itáliában, legfőképpen Rómában jutott érvényre, akár római polgárok közötti, akár r. polgár és peregrinus közötti vitában. Magában foglalja a ius civilet és a ius praetoriumot, majd a jogrendszer differenciálódásával a ius publicumot és a ius privatumot. = tulajdonképpeni római jog. − A helyi népjogok a római hódítás előtti időből erednek (pl. az egyiptomi család- és vagyonjog), ált-ban a meghagyott peregrinus bírói −

fórumok előtt érvényesültek, de a római bíróságok is alkalmazták. A provinciai jog részei: a) a római jog egyes meghat. tartományokra v. (kifejezett rendelkezéssel) az összes tartományra kiterjesztett szabályai, b) az egyes provinciák számára kibocsátott, a helyi népjogokra is tekintettel lévő provinciai tv-ek, rendtartások (leges provinciae, pl. leges Rupiliar Kr. e. 131. Sicilia), c) tartományok helytartói hirdetményei (edicta provincialia). = nemzetközi magánjog csírái

4. A principatus jogrendszere A ius civile és a ius praetorium a klasszikus korban E kettő fokozatosan egybeolvadt, csupán eredetüket tekintve volt közöttük különbség. a) ius civile: a Ngy-től, a senatustől és a császártól származott. E kifejezés alatt egyre injább a jogtud-t értették, de mivel a jogtudósok anyagának legnagyob részét a magánjog tette ki, így a császárkorban a magánjog jelentést is felvette, a ius privatum szinonímájává vált. b) ius honorarium (praetorium): szabályait a praetorok, az aedilis curulisek, a provinciai helytartók alkották. A praetori és egyéb edicumok jogszabályi jellege megszilárdult, de ezzel a ius h. elveszette a civiljogot megújító szerepét. A praetorok már nem fejtettek ki jogfejlsztő tev-t, ezt a császárkori jogalkotás és a bíráskodás (cognitio extra ordinem) vette át. 5. A dominátus jogrendszere Egységesülés a bir-i jogrendszerben (posztklasszikus és iustinianusi kor) a) A posztklasszikus korban a ius civilet már nem csak a ius publicummal, hanem a közbcs-ekre von. ius criminaléval is szembeállították. A ius civile továbbra is a római polgár jogát, a római jogot jelentette. 6. A ius fogalma és kategórái Ius - kettős fogalom: a) Egyfelől a jogosultságot, az alanyi jogot (facultas agendi) jelentette: a személynek joga van valamihez. („Senki sem cselekszik csalárdul, ha a saját jogát gyakorolja.„ Gaius) b) Másfelől a jogszabályokat, a tárgyi jogot (norma agendi) jelentette, pl. a jogi normák kül. csoportjainak megjelölése (ius civile, ius publicum), filozófiai fogalmak (ius naturale, ius gentium), vagy a tv, cs-i rendelet. „A jog a jó és a méltányos művészete„ Celsus, mert a jog nem egyszerűen az állam által kikányszerített normák összessége, hanem a jogi norma megalkotásának és alkalmazásának célja, hogy érvényre jutassa az igazságot. („Az igazságosság az arra való állandó és örökös törekvés, hogy mindenkinek megadjuk az őt megillető jogot.„ Ulpianus) 7. A római jogtud. A préklasszikus jogtud. Virágkora (II-I. sz.): 4 elkülönült iránya van, Cicero már 3-t említ. A jogtudós kioktatta a feleket az alkalmazandó szerződési forumlák tekintetében (cavere), v. perbeli cselekményeiket irányította (agere), v. tanácsokkal látta el a jogképző, de a jogban még nem járatos magist-kat (consulere), v. pedig nyilvánosan osztogatta és megvitatta jogi szakvéleményeit ( respondere). Utóbbiak írásba való összegyűjtése új műfajt jelentett. - Mucius Scaevola pontifex munkásságához fűződik a jogtud. rendszerének megalkotása (Ius civile 18 könyvben). Ő az első jogász, akinek művei bekerültek a iustinianusi kodif-ba. Műve: Liber singularis (a

- 19 meghatározások egyetlen könyve) a görög fil. hatását tükrözi, ezzel megszűnt a pontif. jogtud. Egyben ő az első jogász, aki iskolát tudott alapítani, praesumptio Muciana. 8. A glosszátorok és a kommentátorok. A ius commune A római jog továbbélése ált-ban A továbbélésnek 3 fő típusa van: a) folytatólagos továbbélése, b) újjáéledése, c) recepciója (befogadása a helyi jogrendszerbe vagy egyszerű tvhozási aktussal vagy beszivárgás útján ment végbe). A ius civile fogalmának fejlődése sem zárult le teljesen, a középkorban alatta elsősorban a római jogot, másodsorban - annak részét képező - magánjogot értették. Az újkor derekától, a XVIII. sz-tól kezdve az eu-i országok többségében addig uralkodó ius communet modern tvkönyvek kezdték felváltani, és amikor alapvető jelentőségűvé vált a polgár (citoyen) fogalma, a ius civile tartalma leszűkült a magánjogra (újkori polgári jog). 9. A római jog sorsa Magyarországon Werbőczy István országbírói ítélőmester Hármaskönyve egy ált., átfogó decretumnak készült el, amely elsőként rögzítette a hazai szokásjogot, de - az 1514-es OGY elfogadása, a király jóváhagyása ellenére - a szentesítés és a kihirdetés elmaradt. formailag nem vált tvnyé. A Tripartitum kapcsolata a római joggal: − A Hármaskönyv beosztása (de personis, de rebus, de actionibus) a római jogi hagyományt követi, de csak deklaráltan felel meg az intitució-rendszernek.

− A római jogi ált. fogalmakat (ius naturale, ius publicum, ius privatum, ius civile, ius gentium) és jogelveket W. csak formailag vette át (nagyrészt ezek teszik ki a Prologus részt), de nem kerülnek be a H-nek a magyar ius consuetudinariumot összefoglaló konkrét szabályaiba. 10. Cives, Latini, peregrini Cives Romani A polgári állapot egyszerre és elválaszthatatlanul jelentett közjogi és magánjogi kategóriát. Egyfelől a római polgárok (cives, Quirites) joga volt (ius civile, Quiritium, Cives Romanus=állampolgár, államalkotó tényező), másfelől a civitas Romana alapvető magánjogi kategórai volt (jogképességgel azonos). 11. A tulajdon jelentősége. A római tulajdon története, megjelölései A tulajdon megjelölései Az ősi tulajdonnak még neve sem volt; a meum est (enyém), mancipium és manus szavak nem fejezték ki a mai értelemben vett tualjdont. A tulajdonosnak a dominus (megfékezni, hat-ban tartani) szóval való megjelölése is a tulajdon hat-i vonatkozásait emeli ki. A tulajdon megjelölése főnévi alakban viszonylag későn jelent meg: - a dominus szóval egy tőből származó - dominium Kr. e. a II. sz-ban tűnik fel. A principatus idején kezdik először a tulajdont proprietasnak is nevezni, és a dominium korlátlan jellege szűkebb tartalmúvá válik).

Dominium ex iure Quiritium: a tulajdon mint jogintézmény a preklasszikus korban fokozatosan alakult ki. A magántulajdon a civiljogi (kviritár) tulajdon alapján 3 kritériummal rendelkezik: ∗ a római magántulajdon alanya csak commerciummal bíró önjogú személy lehet, tehát olyan civis Romanus, aki nem áll apai hat. alatt ill. bármely ius commerciivel bíró Latinus. ∗ nem minden dolog lehet a római tulajdon tárgya, a magánvagyonba nem tartozó dolgokon ugyanis római magántulajdon sem állhatott fenn. ∗ a római tulajdon megkívánta a megfelelő szerzésmódot is (ius civile és ius gentium alapján). 12. A tulajdonszerzési módok általában A tulajdonszerzési mód fogalma A tulajdonszerzési módok (modi acquirendi dominii) olyan taxatíve meghatározott jogi tények, tényállások, melyekhez a jogrend a tulajdonszerzés joghatását fűzi. 2csoporta van: a) ius civile szerinti tulajonszerzési módok: 1. mancipatio, 2. in iure cessio, 3. elbirtoklás (usucapio). b) ius gentium szerinti szerzésmódok: 1. átadás (traditio), 2. foglalás (occupatio), 3. kincstalálás (thesauri inventio), 4. dologegyesülés, 5. gyümölcsszerzés (fructuum perceptio), 6. feldolgozás (specificatio).

- 20 -

116. A jogalkalmazás és jogértelmezés római jogi eszközei és elvei A jogalkalmazó feladata ... 1.A jogalkalmazás folyamata során Az elé került konkrét tényállást értékelve a jog alapján hozzon döntést, az adott tényállás feltárása után a) kiválassza az arra vonatkozó jogszab-t (ha nincs ilyen, analóg jogszab is megfelel), b) megállapítsa e jogszab. hiteles szövegét és kötelező erejét, c) szükség esetén értelmezze, interpretálja azt. 2. A jogszab. kiválasztásakor A A régi normák hatalmas tömegéből megtalálja azt, amelyik az adott helyzetben alkalmazható. Ált. alapelvek: • a későbbi tv. lerontja a korábbi tv-t (lex posterior derogat legi priori), • a különös tv. lerontja az ált. tv-t (lex specialis derogat legi generali), • az elsődleges tv. lerontja a kisegítő tv-t (lex primaria derogat legi subsidiariae). 3. Interpretatio: olyan logikai művelet, amelynél a tényállás mellett rendelkezésre áll a jogszab. is, a jogalkalmazó kötelessége pedig, hogy a jogszab. rendelkezéseit a konkrét esetre vonatkoztatva mondja ki ítéletét (de a rómaiak az analógiát is interp-nak nevezték). A primitív népeknél a bíráskodást a jogszab-ok szó szerinti alkalmazása jellemzi, a fejlett társd-akban a bíró azok értelmét vizsgálja. A) interpretatio folyamata: 4 típusa van − nyelvtani értelmezés (i. grammatica): a jogalkalmazó a szavak jelentését és szemantikai kapcsolatát vizsgálja, − logikai értelmezés (i. logica): a formáli logika szabályait alkalmazza, − rendszertani értelmezés (i. systematica): a szöveget a többi jogszab-hoz való viszonyában, a magasabb kategóriákkal (jogág, jogrendszer) való összefüggéseiben elemzi, − történeti elemzés (i. historica): azt a célt vizsgálja, amely a jogalkotót a jogszab. létrehozásakor vezette. Ált. elvek: ∗ A jogszab-t mindig a maga egészében kell értelmezni. („Önkényes dolog a tv. egyetlen kis része alapján ítélkezni v. véleményt adni anélkül, hogy az egészet figyelembe ne vennénk.„ Celsus)

∗ A jogszab. betű szerinti követése még nem zárja ki a tvsértés lehetőségét. („A tv. ellenére cselekszik az, aki azt teszi, amit a tv. tilt. az pedig, aki a tv. szavait megtartva megkerüli annak értelmét, kijátssza a tv-t.„ Paulus)

∗ Mindenekelőtt a tvhozó akaratát (voluntas legis) kell megvizsgálni. ∗ Amennyiben ez nem állapítható meg, az érintettre nézve enyhébb megoldást eredményező int-t kell

alkalmazni - Marcellus. = „kétség esetén a vádlott javára„ elv (in dubio pro reo) ∗ A logika ált. szabályait is alkalmazni kell: - a kevesebbre való következtetés (argumentum a maiori ad minus) elvének, - ez ellenkezőből való következtetés (argumentum a contrario) elvének érvényesülése. B) interpretatio eredménye: ⇒ megállapítható (i. declarativa): a jogszab. pontos értelmét tárja fel, ⇒ kiterjesztő (i. extensiva): a magyarázat a jogszab. szó szerinti értelmét tágítja (az apai hat. alatt álló lány kölcsönszerződései), ⇒ megszorító (i. restrictiva): a magyarázat a jogszab. szó szerinti értelmét szűkíti (ius specile, ius singolare). 4. Analógia: a tényállás hasonlóságán alapuló jogalkalmazói eljárást jelenti. (Magát a szót nem használták, de éltek már vele a pontifexek is, amikor a XII táblás tv. rendelkezéseit alkalmazták.) Ez a jogalkotás egyik neme.

- 21 (a/ tvanalógia: a bíró az adott esetre von. jogszab. hiányában egy hasonló, de konkrét jogszab-t alkalmaz, b/ joganalógia: akkor használható, amikor semmilyen konkrét, hasonló jog nem áll rendelkezésre, a bíró a jog ált. elvei, szabályai alapján dönt.)

117. A ius és a lex szó jelentései a római jogban Ius - kifejtve a 114. tételben. Lex: eredetileg a szigorúan előírt módon írásban megszövegezett és a NGY-ek (C.C. és C.T.) által megszavazott, szabályszerűen kihirdetett határozatokat jelentette. Ezenkívül a concilium plebisen elfogadott plebiscitumokat is így nevezték.

118. A lex meghozatala, alkatrészei, osztályozása a sanctio szempontjából 1. A lex meghozatala 1. Lex lata v. rogata: meghozott vagy megszavazott tv. A közt. idején a tvhozásban mindhárom állami főszerv részt vett. A magistratus hívta össze a NGY-t, ő dolgozta ki a tvjavaslat írásbeli szövegét, ő terjesztette - tetszése v. hatásköre szerint - vmelyik comitia elé. A populus formatlan gyűléseken (contio) megbeszélte a javaslatot, majd a comitia (ahol vitának nem volt helye) szavazott a kérdésről. A NGY által elfogadott tv-t a senatusnak kellett megerősítenie az „atyák tekintélyével„ (patrum auctoritate), később ez elmaradt. A tv-eket írásba foglalták, fa- és bronztáblákon (tabulae) tették közzé, melyek megőrzéséről az állami levéltár (tabularium) gondoskodott. Alkatrészei A lex rogatanak 3 része van: praesriptio, rogatio és sanctio. 1) praesriptio: a tv. fejirata először a magist. nevét tüntette fel, akiről a tv-t rendszerint elnevezték, a jogalkotók személyes felelősségét kiemelve. Tartalmazta még a tv. meghozatalának helyét és idejét, az először szavazó század (centuria praerogativa) v. kerület nevét is. 2) rogatio: a tv. endelkező része, amely a tv-i parancsot foglalta magába. 3) sanctio: a tv. megszegőivel szemben kilátásba helyezetett joghátrányokat tartalmazza., az állami kényszerhat. megnyilvánulása. Osztályozása a sanctio szerint a) lex perfecta: biz. magatartást tilosnak és érvénytelennek nyilvánított, s ennek a következménye volt ált-ban az eredeti állapot visszaállítása (pl. házastársak közötti ajándékozást tiltó szokásjogi szabály). b) lex minus quam perfecta: csak büntetést írt elő, de a jogsértő cselekményt nem érvénytelenítette (pl. a fiatalkorú személy becsapásával kötött szerződés érvényes ugyan, de a csaló ellen büntetőkereset indítható). c) lex imperfecta: tiltotta ugyan a magatartást, mégsem fűzött hozzá jogkövetkezményt (biz. értéken túli ajándékozás). (lex plus quam perfecta: olyan tv-t, mely érvénytelenségi és büntető szankcióval egyaránt rendelkezett, a forrás nem említ.)

2. Plebiscitum: a plebs által a plebejusi NGY-en (concilium plebis) a tv-ek módjára hozott határozatokat jelentette. Eredetileg csak a plebsre vonatkoztak, miután azonban a lex Hortensia kimondta, hogy „az egész római népre kötelezőek„, formailag is a lex rangjára emelkedett. 3. Lex data: ezeket, egyes tvhozásra feljogosított személyek adták ki. A késői közt. idején vált ált-sá: az egész államot érintő ügyekben a dictatorok (Sulla, Caesar), a tartományok tekintetében a hadvezérek, az imperatorok kaptak felhatalmazást a NGY-től a leges provinciae kiadására. 2. Tv. a császárkorban Az I. sz-ban a comitiak még működtek, de tvhozói tevékenységük jelentősége csökkent. (Az utolsó comitian hozott tv. = Kr. u. I. sz. vége, Nerva császár.) A lex szó értelmezése: a) a dominátus idején a cs-i rendeletek, b) a közt. idején a szerződési felek magatartását meghatározó szerződési kikötések

- 22 -

(lex contractus), pl. a bérbeadói előírás (lex locationis). Ált. értelelemben is használják a lex pubilca (tv. és azzal egyenrangú jogforrások) és a lex privata (szerződési kikötés) fogalmát.

119. Milyen, a római jog szempontjából jelentős lexeket ismer? (a/ A legkorábbi emlék állítólag a királykor végén élt pontifex, Papirius által összeállított Leges regiae (=királyi tv-ek) nevű gyűjtemény (ius Papirianum). Szakrális elemekkel átitatott büntető szabályok, bár lexnek nem nevezhetőek, mert azokat nem a NGY, hanem a királyok bocsátották ki rendeletek módjára. b/ A XII táblás tv-t megelőző (Kr. e. 510-451) időszak tvhozásából 30 tv. maradt fenn, ezek többsége nem normatív jogszabály, hanem pol-i tartalmú intézkedés. Kivétel azonban a lex Aternia Tarpeia (454), a lex Menenia Sestia (452), amely a magistrátusok bírságolási jogáról és a kiszabható bírságokról rendelkezett.)

c/ XII táblás törvény (XII tabulae, lex XII tabularum) tekintélye a császárkorban, keletkezése után több mint 400 évvel is érvényesül, formálisan és teljes mértékben csak a iustinuanusi kodif-val vesztette hatályát. (A jogszabályok ismerete a patr-ok közül kikerülő papi jogtudósok (pontifex) kollégiumának titkos tud-át képezte.) A tv-ek megszövegezésére a comitia a közt-i alkotmány felfüggesztésével egy consuli hat-mal felruházott 10 fős bizottságot (decemviri legibus sribundis) válaztott. A decemvirek Kr. e. 451-ben 10 táblányi szabályanyagot alkottak, amelyhez a köv. évben újab decemvirátus további 2 táblányi anyagot csatolt, bár ennek a 2. decemviratusnak a tagjait a nép elüldözte, a joganyagot a NGY mégis elfogadta, majd közzétette a forumon. A tv-eket eredetileg fatáblán hirdették, majd csak később vésték ércbe. Tartalmilag elsősorban magánjogi (család- és vagyonjogi), eljárásjogi, anyagi büntetőjogi, rendészeti és vallási természetű szabályokat tartalmazott, célja pedig a korábbi római szokásjog rögzítes volt. A többi tv-nyel szemben (melyek inkább büntetőjogi szabályok voltak), egyedül a XII táblás tv. szabályai voltak magánjogi jellegűek. Egy ideig kizárólagos alapja volt a római jogfejlődésnek, bár a tvmű már megalkotásakor sok tekintetben hézagos volt. A joghézagok kiköltése sokáig a pontifexek feladata volt (interpretatio pontificalis). A nem szabályozott esetekre a hasonlóság elvét alkalmazták. d/ A XII táblás tv-t követő tvhozás csekély szerepet játszott. Eredményei: lex Aquilia de danno - (Kr. e. III. sz.) a kártérítési jog alapjait rakta le, lex Laetoria - (Kr. e. II. sz.) a 25. életévüket be nem töltött serdültek szerződéseire vonatkozott, lex Aebutia - (Kr. e. II. sz. derekán) a peres eljárás reformját jelentette, lex agraria - (Kr. 111.) az ager publicus birtokosainak a tényleges hatalmukban tartott földet tulajdonba adta.

120. A consuetudo, az edictumok Consuetudo: szokásjog, a római jog legrégibb forássa. Lehetett vallási vagy erkölcsi. Az állam keletkezése után a szokásokat az állam igazságszolgáltató v. más kényszerhat-i szervei útján biztosította (pl. halálbüntetés, száműzés, pénzbüntetés), így a szokás jogi tartalmat nyert, jogszokássá vált. A jogszokások összességét nevezzük szokásjognak. − Mindig iratlanul keletkezett, emiatt mindig szembeállították az írott joggal (ius scritum). (A puszta írásba foglalás nem teszi írottá a szokásjogot, ugyanis csak az a jogforrás minősül írott jognak, amelyet előírt formában, írásban rögzítettek és kihirdették, pl. tv., cs-i rendelet, de a praetori edictumokat a klasszikus kor elején szokásjognak tekintették.) Az erkölccsel közös gyökere volt, néha mores maiorum kifejezéssel jelölték, noha az előbbit jogszab-ok, az utóbbit jogon kívüli normák képezték. − A szokásjog ismérveit először Salvus Iulianus (II. sz.) fejtette ki: a) a nép hallgatólagos egyetértése (tacitus consensus populi) elfogad egy gyakorlatot, mely b) írásba foglalás nélkül (sine ullo scripto) c) mindenkit kötelez (tenebunt omnes). Modern értelemben a jogalkalmazásban hosszabb időn át ténylegesen érvényesülő, íratlan szabályokat jelenti. Nem annyira ismeretelméleti, inkább lételméleti kategória.

- 23 − A principátus idején: a kettős arculat szerint „a szokásjog a tv-ek legjobb magyarázója” - Paulus

(III. sz. eleje), ugyanakkor mint tvrontó szokásról (desuetudo) is beszélnek. − A dominátus idején egy rendelet (319) megszüntette a tvrontó hatályt. Fellépnek a központosító törekvések. A császárok korlátozni próbálták a K-i provinciák helyi szokásainak érvényesülését, és nem tűrték el, hogy a tv-eket a jogszolg. alsóbb fokú szerveinek gyakorlata lerontsa. Edictum: a magistratus curulest illete meg az a jog, hogy a nép egészével - kezdetben szóban, később írásban - hivatalos hirdetmények útján érintkezzék (ius edicendi). Később a fehér fatáblán (album) kibocsátott hirdetményt nevezzük edictumnak. A mag-ok ebben ált-ban hivatalba lépésükkor meghirdetett programjukat tették közzé, konkrét eljárási módozatokat, ügyintézési normákat. Típusai:1. a) praetor és b) aedilis curulesek edictumai, ugyanez 2. a provinciákban: a) helytartók által és b) provinciai quaestorok által kiadott hirtemények (edictum provinciale). (1a.) Praetori edictum: a benne foglalt normák különös módon alakultak ki és különleges formában jelentkeztek. A praetor nem alkothatott jogszab-t (praetor ius facere non potest), a hat-a imperiumaból élt. A régi civiljogi performák, alegis actiok mellett a praetor peregrinus kialakította az un. formális perrendet. Nem bocsátott ki minden alkalommal tartalmilag új szövegű edictumot. A hivatalok vezetői megtartottát a kihirdetett edictumokat, de vagy új programponttal kiegészítették (edictum novum), vagy év közben került sor a kiegészítésére (e. repentinum). Átvett, ált. anyag: e. perpetuum. A lex Cornelia de edictis praetorum kimondta, hogy a praetorok kötelesek meghirdetett edictumaikhoz tartani magukat, így ez jogforrássá tette az edictumot, „egy évre szóló tv”-nek is nevezték. Kodifikálás: az edictumszövegek jogforrássá váltak, de ez a joganyag a praetori szabályokat viszonylagos rendezetlenségben tartalmazta. Hadrianus császár (13O körül) megbízta Salvius Iulianus jogtudóst az edictumszövegek rendezésével. 1. tud-os szerkezetet adott neki, 2. függelékül hozzáillesztette az aedilis curulisek szintén állandósult tartalmú edictumát, 3. valószínüleg az e. provinciale anyagát is újjászerkesztette. A császár az Edictum perpetuum tvművet megváltoztathatatlanná nyílvánította, ezzel befejeződött a praetori jog fejlődése.

121. A senatus consultum, a constitutio és fajai Senatus consultum: a közt. idején nem minősült jogforrásnak, egyszerűen az atyák tanácsa (consultum) volt az államot irányító főhivatalnokok részére. Ezeket az esetek túlnyomó részében követték a mag-ok, mivel azok betartásáért pol-i-morális felelősséggel tartoztak a senatusnak. A császárkorban mind nagyobb jelentőségre tett szert, mert mögötte a princeps akarata állt. (A princeps mint a senatus feje oratio principis formájában is tehetett javaslatot a testület számára, melynek tverejét a s. c. biztosította.) A II. sz-ban Gaius már kimondja, hogy tverővel rendelkezik (legis vicem obtinet). (Részei: az elnöklő mag. neve, a gyűlés helye, ideje, a tanúk nevei, az előterjesztő mag. jelentése, a bevezető formula, a határozat tartalma, a senatorok jóváhagyását jelző „C” betű (censuere=határoztak). A tartalma, a consul neve vagy előterjesztője szerint nevezték.)

Constitutio: a császári rendeletek összefoglaló neve. Ált. és egyedi tartalmuk szerint: c. generalis és c. specialis. 1. A constitutiok 2 nagy csoportra oszthatók: a) A principatus idején a cs-i rendeleteknek 4 fajtája volt: 1/ edictum, 2/ rescriptum (magánjogi szempontból ez volt a legjelentősebb), 3/ mandatum, 4/ decretum. 1/ A princeps, mint a közt. első. tisztségviselője, maga is edictumot bocsátott ki, melynek hatálya uralkodásának idején korlátozódott. (Kiváltképpeni cs-i rendelet.) 2/ A császár, mint a bir-i jog legfőbb forrása, a közhivatalok v. a magánosok által hozzá intézett vallási kérdésekben - jogi tanácsadók meghallgatásával - szakvéleményeket adott. Ez a konkért ügyekben hozott előzetes elvi döntés, mely a jogtudósok responsumaiként mintájára alakult ki, a rescriptum (válaszirat, levélirat) elnevezést viselte. (A magánszemélyek beadványait (libelli) a cs-i kancellária

- 24 -

2 fajtája volt: - subscriptio ( a válasznak a kérvényre rávezetett és a cs- által aláírt szövege), - epistula (önálló válaszlevél). 3/ A közig-i ügyekben ált. akaratát az uralkodó mint a bir. hivatalnoki karának feje - az alárendelt hivatalnokokkal - mandatum (utasítás, parancs) formájában közölte. (A kancellária ab epistulis osztályán készültek.) 4/ Az uralkodó mint a bir. legfőbb bírája a hozzá fellebbezett peres ügyekben decretum (határozat) formájában döntött. b) A dominátus idején újabb rendeleti formák (iussio, praeceptum) is feltüntek: 1. oratio principis, 2. pragmatica sanctio (közjogi tárgyú, ünnepélyesebb keretek között). libellis osztálya vette át, és itt készültek az uralkodó válaszai is.)

2. A rendeletek összegyűjtése a posztklasszikus korban indult meg. ∗ Gregorius jogtudós 291-ben összeállította a Hadrianustól Diocletianusig kiadott constitutiokat Codex Gregorianus néven.. ∗ 295-ben Hermogenianus - szintén magánjellegű - gyűjteménye, a Codex Hermogenianus. Később mindkettőt kiegészítették a cs-i rendeletekkel. ∗ II. Theodosius K-római és III. Valentinianus Ny-római császárok közös rendelete (429) a Codex Theodosianus, mely 439. jan. 1.én lépett hatályba a bir. mindkét felén. A 16 könyvre tagolódó tvműben kiemelkedő szerephez jut a közjog egy sor kegyetlen büntetőjogi intézkedéssel együtt. A bir. K-i felében a iustinianusi kodifikációig tverővel rendelkezett, de a barbár királyságokban is döntően képviselte a római jog anyagát. A Breviarium Alaricianum által Ny-on egészen a XII. sz. végéig, a bolognai glosszátorok megjelenéséig a római jog forrása volt. (E kor után is voltak gyűjtemények (pl. Novellae Theosodii II., Marciani és Severi), melyek csak töredékesen maradtak fenn.)

3. A rendeletek viszonya a jogtud-hoz Összefonódtak a jogtud-nyal, melyet egységesen iusnak neveznek a cs-i rendeletanyaggal, a lexszel szemben. (A cs-i constitutiok szabták meg a jogtud-i művek használhatóságát.) − I. Constantinus megtiltotta, hogy a bíróságok Paulusnak és Ulpianusnak Papinianushoz írt (és bíráló) Notaeit alkalmazzák, majd Paulus összes munkáit és a Sententiarum libri művét is kötelező erővel ruházta fel. (328) − II. Theod. és III. Val. közös rendeletükben, az idézési tv-ben (lex citationis) kötelező erővel ruházták fel Gaius, Papinianus, Ulpianus, Paulus és Modestinus összes műveit. Amennyiben a jogtudósok véleményei nem egyeztek, a többség véleménye volt az irányadó; ha az arány egyenlő volt, azt a nézetet kellett vallani, amelyikhez Papinianus csatlakozott; és ha az adott kérdésben ő nem foglalt állást, a bíró szabadon választhatott a véleménycsop-ok között. Az 5 kitüntetett iusrisconsultus - és az általuk idézett jogtudósok művein kívül - az összes többi jogtudósi munka elvesztette kötelező erejét.

122. A római jogtud. 1. A jogtud. mint forrás Jogtud.= a joggal való önálló, a konkrét ügyek megoldásán túlmenő foglalkozás, szellemi tevékenység az ókori államok közül egyedül Rómában alakult ki (iusricprudentia). A mindennapi élet tud-a volt, amely a meglévő jogforrások anyagának magyarázásával, a hiányok pótlásával, az újabb megoldásokkal a római magánjog fejődésének mozgató ereje lett, végül pedig jogforrássá vált. (A bíróságok utóbb minden más jogforrást (lex, senatus consultum, edictum) a jogtudósok értelmezésein keresztük, azok értelmezése szerint alkalmazták.) A római jogtud. történetét Pomponius ismerteti. Kialakulása után 3 nagy korszakra szokás osztani: 1. A római jogtud. kezdetei: 2 szakaszt különítünk el a) pontifikális jogtud.: a jog ismerői kezdetben a papok, pontifexek voltak. A collegium pontificum - amely eleinte 3-5, később 15 tagból állt - a pontifex maximus vezetésével nyilvántartotta a tvkezésre, az „istenek által alkalmaznak nyilvántartott napokat” (dies fasti), így a papi funkció

- 25 -

összefonódott a bíráskodással. Ismerték az ősi szokásjogot, a szersődési és perbeli formulákat, melyek elmulasztása joghátránnyal járt. E jogtud. titkos jellege a XII táblás tv. megalkotásával sem szűnt meg, (mert az csak a szokásjog anyagának részét rögzítette). A pontifikális interpretáció = az új jogkérdéseket a pontifexek a XII táblás tv. szerződési formáinak analóg alkalmazásával oldották meg. Ez hosszú időn keresztül megszabta a jogtud. fejlődésének irányát. Vége: Kr. e. IV. és III. sz. fordulóján. b) világi jogtud.: Cn. Flavius (Claudius Caecus államférfi és jogász titkára) közzétette a performák a jogkereső közönség előtt addig még ismeretlen - gyűjteményét: Ius Flavianum, valamint a dies fasti jegyzékét, ezáltal nyilvánossá tette a jogtudt. Az első világi jogászok tanításai szájhagyomány útján maradtak fenn. A pontifexek befolyásától mentes jogtud. csak App. Claudius Caesusszal (Kr. e. 312.) indult meg. Feladat: a jogi vélemények (responsa) osztogatása, ezt Ti. Coruncanius (28O), az első pontifex maximus tevékenysége is igazolja, aki nem p. m-ként, hanem önálló jogtudósként adta közre jogi véleményeit.

2. A préklasszikus jogtud. E korszakban alakult ki a jogtudós (iurisconsultus) hivatása, amely gyakran a szónok (orator) tevékenységét is magával hozta. A magánjog alapjait a régiek (veteres), - a Sex Aeliustól Ser. Sulpiciusig működött - közt-i jogászok fektették le. (Mai elnevezésük: préklasszikus jogtudósok.) Jogtud-ukat az írásbeliség, a kazuisztika, a rendszerességre való törekvés, a görög fil. hatása jellemzi. 2 korszaka: a) Kialakulása (II. sz. eleje): az irod-i jogtud. korszaka, az I. pun háború utáni nagy átalakulások ideje, a gazd-i élet, a keresk. felvirágzása, a görög fil. Rómába való behatolása. − Sex. Aelius Paetus Catus (cos. 198, ces. 194.) művei: - Tripertita (hármaskönyv) a XII táblás tvt, az interpretatiokat, a performulákat tartalmazta; - ius Aelianum formulagyűjtemény a Ius Flavianum korszerűsítése. (A jóindulatű semlegesség álláspontjára helyezkedett, a 2. Cato ennek ellensége volt.) − M. Porcius Cato maior censorius és fia, M. Porcius Cato Licinianus munkássága: új műfaj megjelenése a római jogtud-ban, egy ált. jogelv (regula) megfogalmazása (regula Catoniana). b) Virágkora (II-I. sz.): 4 elkülönült iránya van, Cicero már 3-t említ. A jogtudós kioktatta a feleket az alkalmazandó szerződési forumlák tekintetében (cavere), v. perbeli cselekményeiket irányította (agere), v. tanácsokkal látta el a jogképző, de a jogban még nem járatos magist-kat (consulere), v. pedig nyilvánosan osztogatta és megvitatta jogi szakvéleményeit ( respondere). Utóbbiak írásba való összegyűjtése új műfajt jelentett. 1. M. Manilius, M. Iunius Brutus és P. Mucius Scaevola jogászok munkássága már az arisztoteleszi dialektika hatását tükrüzte, Pomponius szerint: ők teremtették meg a jogtud-t. (B. dialektusa volt az 1. „tankönyv”. Tuberora, Rufusra - a Scipio-kör tagjaira - a sztoikus fil. volt hatással.)

2. Q. Mucius Scaevola pontifex munkásságához fűződik a jogtud. rendszerének megalkotása (Ius

civile 18 könyvben). Ő az első jogász, akinek művei bekerültek a iustinianusi kodif-ba. Műve: Liber singularis (a meghatározások egyetlen könyve) a görög fil. hatását tükrözi, ezzel megszűnt a pontif. jogtud. Egyben ő az első jogász, aki iskolát tudott alapítani, praesumptio Muciana. 3. Ser. Sulpicius Rufus volt az első, aki - szakítva a pontif. jogtud-nyal - a legváltozatosabb irod-i formák (komentárok, mongráfiák) keretében új utakra lépett. Nem csak a civiljoggal foglalkozott, a praetori edictumokat is kommentálta. Szélesebb körben használta a dialektika görög módszerét. Servius iskolája is jelentős volt, az ő tanítója: Aquilius Gallus (actio de dolo bevezetése); tanítványai: P. Alfenus Varus (jogesetmegoldások gyűjtemánye először viseli a Digesta nevet) és A. Ofilius (akit Caesar a római joganyag kodifikálásával bízott meg). 4. M. Tallius Cicero (1O6-43) államférfi. szónok, jogász, fogalmai pl.: aequitas, ius naturale, ius gentium, tőle ismerjük több jogintézmény kialakulásának menetét.

3. A klasszikus jogtud. Kialakulásában döntő szerepe volt az Augustus cs. által kezdeményezett ius (publice) respondendinek (csak konkrét esetben volt alkalmazható). A jogtudósok tevékenysége (respondere) által építette be a jogtud. legkiválóbb férfiait az államgépezetbe, magadta azt a privilegiumot, hogy

- 26 -

pecsétjük alatt a cs-i tekintély alapján (auctoritate principis) adjanak responsumokat a perben álló fél részére, ugyan ez a bíróra nézve nem volt kötelező, de a cs. tekintélye miatt mégis alkalmazták. Tiberius cs. idején ez a jog már továbbfejlődött (hasonló esetben hivatkozni is lehetett rá). Hadrianus az egybehangzó responsumokat civiljogi erőre emelte, ezzel megteremtette azoknak a jogászoknak a csoportját, akiknek véleménye formailag is jogforrássá lett. E jogtud-t a jogintézmények továbbfejlesztése, finomítása, a tankönyvek és a civiljogit, praetori jogot összefoglaló kommentátorok megalkotása jellemzi. 3 korszaka: korai, érett és késői, melyek alapján a jogászok - szinkronikus szempontból - 2 iskolába tömörültek. 1. Korai korszak: Augustustól Domitianusig (I. sz.) tartott. 2 iskolája: melyek másfél évszázadig léteztek. (Kivételek: Plautius, Sex. Pedius). − schola Sabiniana (v. Cassiana) nevét Massurius Sabinusról kapta, aki a civiljog megalapozója lett (Sabinus-rendszer). C. Ateius Capito alapította, későbbi vezetője C. Cassius Longinus. − schola Proculiana Trebatius Testa tanítványa, M. Antistius Labeo alapította (4OO kötetnyí irod-i munkája van). M. Cocceius Nerva pater nevéhez fűződik az iskola kibontakozása, öngyilkossága után helyét Sempronius Proculus vette át, őt pedig Nerva fia és Pegasus követte. 2. Érett korszak: ekkor még jellemző az iskolák szembenállása, de Marcus Aurelius trónra lépésétől egységet alkottak. − A szabinianusok iskoláját C. Octavius Iavolenus Priscus vezette, tanítványai voltak: P. Salvius Iulianus (az Edictum porpetuum és a 9O könyvból álló Digesta szerkesztője), Sex. Pomponius (5O könyvből álló edictumkommentárja), Sex. Caecilius Africanus, L. Volusius Maecianus, Gaius. − A prokuliansok iskoláját Iuventius Celsus pater, majd fia, P. I. C. filius vezette. Utóbbi tagja volt Hadrianus conciliumának, szerzője egy 39 könyvből álló Digestának, nevéhez fűződik a SC Iuventianum is. Celsus halála után Pannónia helytartója, L. Neratuis Priscus lett az iskola vezetője (tanácsadója volt Hadrianusnak). Nem tartozott az iskolák kötelékébe: Titius Aristo, L. Ulpius Marcellus (117-187) Antoninus Pius és Marcus Aurelius consiliumának tagja; Q. Cervidius Scaevola, Florentinus. 3. Kései korszak (III. sz. eleje) képviselői: Claudius Tryphoninus, Septimius Severus consiliumának tagja volt, Callistratus (adó- és perjogi művek), Aelius Marcianus (Iustitutiones, Regulae szerzője), valamint az 5 legnagyobb jogtudós: 1. Gaius: műve a Iustitutionum commentarii IV., a római magánjog rendkívül világos, egyetlen teljes terjedelmében ránk maradt tankönyv. (Később Iustinianus Iustitutiones művének írásakor e tankönyv szerkezetét egészében, szövegét részben vette át.) Institúció-rendszer (1O2. tétel): didaktikai célból 3 nagy szerkezeti egységre osztotta tankönyvét a) személyekre vonatkozó anyag (de personis), b) dolgokra von. szabályok (de rebus) ezen belül - a mai értelemben vett - dologi jog, öröklési jog, kötelmi jog, c) perjog (de actionibus). 2. Aemilius Papinianus: (Septimus Severus sógora) 2O3-tól haláláig praefectus praetorio volt, majd Caracalla végeztette ki 212-ben. Főművei: Quaestionum libri XXXVII., Responsorum libri XIX. 3. Iulius Paulus: Alexenders Severus uralkodása alatt töltötte be a praefectus praetorio hivatalát. Kb. 9O műve ismeretes (pl. a 16 könyvből álló Sabinus-kommentár és az edictum 8O könyvre terjedő magyarázata). 4. Domitius Ulpianus: főníciai eredetű jogtudós volt. Papinianus mellett működött cs-i tisztviselőként, később ő is a p.p. tisztséget viselte. (Alárendeltjei, a cs-i testőrök végeztek vele.) Művei: Ad Sabinum libri LI, Ad edictum libri LXXXV (civiljoghoz és edictumhoz írott kommentárjai). Tanáránál (P.) sokkal világosabban fogalmazott. 5. Herennius Modestinus: a római jogtudósi irod. valószínűleg egyetlen egyetlen görög nyelvű művének (Excusationum libri VI) szerzője.

4. A posztklasszikus jogtud. A vulgárjogi gondolkodási mód, a névtelen jogtudósok módosító és továbbképző tevékenysége, a klasszikus művek kivonatolása, a görög fil. római jogtud-ba való újbóli (2.) behatása, a keresztény befolyás jellemzi. Jogtudósainak nevét a iustinianusi Digesta őrízte meg: Arcadius Charisiu, aki

- 27 -

magister libellorum volt és Hermogenianus, akit a cs-i rendeletek általa készített gyűjteménye is híressé tett.

123. A iustinianusi kodifikáció 1. Célja I. Iustinianus cs. (527-565) - eredeti nevén Petrus Sabbatius - 482-ben született parasztcsaládban. Miután nagybátyja, Iustinus 518-ban császár lett, az ő katonai és civil pályafutása gyorsan fejlődött. Az egyik legfőbb célkitűzése az egységes római bir. helyreállítása volt. Sikeres hadjáratai során visszaszerezte Itáliát, É-Afrikát, Hispanis D-i részét és a Mediterráneum egyéb jelentős területeit. Másik célja a római jog anyagának átfogó tvkönyvekbe való szerkesztése, kodifikációja volt. (E munka során a bizánci bir. két leghíresebb jogi iskolája, a bejrúti és a konstantinápolyi iskola eredményeire támaszkodott. A jogtanárok (antecessores) a klasszikus kor jogi alkotásait vizsgálták leginkább.)

2. Kodifikáció menete 4 szakaszra oszlott: Codex Iustinianus, Digesta, Iustitutiones, Codex Iustinianus repetitae praelectionis, + a Novellae (Iustinianus és utódai tv-it tartalmazta). 1.Codex Iustinuianus: (szövege nem maradt meg) 528-ban a cs. egy 1O tagú bizotságot küldött ki a cs-i rendeletek (lex) összefoglalása céljából. A tagok között volt Tribonianus jogtudós és Theophilus konst. iskola tanára. Feladatuk volt, hogy egységes tvkönyvvé szerkesszék a Codex Gregorianus, Hermogenianus és Theodosianus anyagát. 529-ben lépett hatályba, a cs. pedig megtiltotta a korábbi 3 tv-re való hivatkozást. 2.Digesta seu Pandectae: 53O-ban Tribonianus és bizottsága megbízást kapott a jogtudósok iratainak (ius) egy egységes tvkönyvbe való összegyűjtésére (533-ig tartott). A joganyag rendezésére a cs. több rendeletet is kibocsátott, majd azokból a legfontosab 5O constitutiot 531-ben külön hivatalos gyűjteményben, Quinquaginta decisiones címen publikálta (nem maradt fenn). A munkák során a jogászoknak és a komplikátoroknak kerülniük kellett az ellentmondásokat, ismétléseket, egyben - szükség esetén - módosíthatták is az eredeti szöveget (interpolatio), de mégis voltak többször ismétlődő (leges geminatae) vagy nem a megfelelő cím alatt szereplő részek (leges fugitivae). (7 részre (pars) oszlott, ettől függetlenül 5O könyvből (liber), azokon belül több címből (titulus), és azokon belül is több töredékekből (fragmentum) állt. (fragmentum - lex, a többi - §), bevezetésből (principium, rövidítve. pr.) és további bekezdésekre (§) oszlanak. A Digesta felosztása: ált. szabályok, magánjog az Edictum perp-nak megfelelően, büntetőjog, közjogi és vegyes rendelkezések.) A Digestaból való idézés: Paul. D. 5O, 17, 11O, 4 = Paulustól

Digestából 5O. könyv, 17. cím, 11O. töredék, 4. §, ha ugyanabból camből több fragmentumot is idézünk - a D. és az első kettő szám helyét elfoglalva - pl.: Pomp. eod. 5, 2, ha viszont több §-ra akarunk hivatkozni, akkor azokat ponttal választjuk el egymástól pl.: Marci. D. 39, 4, 16, 2. 6. 9. 3.Institutiones seu Elementa : 533-ban Tribonianus, Dorotheus és Theophilus megbíztást kaptak egy hivatalos tankönyv összeállítására. A művet a cs. tverővel ruházta fel. 4 könyvből állt, azokon belül címekre és azokon belül pedig §-okra oszlott. A szokásos idézés: I. (vagy Inst.) könyv, cím, §. 4.Codex Iustinianus repetitae praelectionis (ismételt olvasatban elfogadott tvkönyv): 534-ben adták ki a 12 könyvben tárgy és időrend szerint - Hadrianustól Iustinianusig megalkotott - cs-i rendeleteket tartalmazó újabb gyűjteményt, melyet egy 4-es bizottság állított össze. A két fajtából csak ez a változat maradt ránk. Belső tagolódása 4 szintű, de töredékek helyett rendeleteket, teljes szövegeket tartalmazott. Idézése: C. (vagy Cod.) könyv, cím, rendelet, §. 5.Novellae : Számos görög nyelvű constitutio kibocsátására került sor, melyből 168 maradt fenn, többségük Iust-tól származnak és a magánszemélyek gyűjtötték össze őket (novus szó után kapták a nevüket). Nincsenek könyvekbe rendezve, viszont fejezetekre (caput) oszlanak. Idézésük: Nov. (vagy N.) novella, fejezet. 3. A klasszikus jogtud. és a iust. kodifikáció

- 28 -

Már maga a kodif. léte nagy előrehaladást jelentett, de ez nem csak összeállító, hanem önálló alkotó munka is volt. A eseti gondolkodás keretei között, a görög fil. hatására ált. jogelveket fogalmazott meg, meghatározásokat adott, magas rendű absztrakciókat alkotott, a szétágazó megoldásokat egyesítette. A kodifikátorok képzettsége nem maradt el klasszikus jogászoké mögött, hiszen közüllük többen a két iskola tanítói voltak. 4. A iust. kodifikáció hatása a jogéletre Anyaga nem lett a bizánci bir. minden bírói fóruma előtt kizárólagosan alkalmazott jog. 3 fő oka: a) a iust. tvkönyvek ált-ban igen fejlett gazd-i viszonyokat tartanak szem előtt, míg a bir. jelentős része e tekintetben pedig elmaradott volt, b) a tvkönyvek latin nyelvűek voltak, a bir. nyelve pedig ált. a görög volt, c) a helyi-, személyi, család- és öröklési jog maradványai (constitutio Antoniniana) az alsóbb fokú bíróságok gyakorlatában még fennmaradtak. Ettől függetlenül élő jognak lehet tekinteni, mivel 1. a városokban továbbra is virágzott a gazd., így tudott érvényesülni, 2. a városi jogászok a latin nyelvet ismerték és ált-ban használták is, 3. a Digestát már a cs. életében kommentátorokkal látták el. 5. Corpus iuris civilis A tvművet összefoglalóan már a glosszátorok korától így emlegették, beosztása azonban eltért a kodif. eredeti rendjétől. A Digestát 3 kötet alkotta: Digestum vetus, D. infortiatum, D. novum; ezútán következett a Codex nagyobbik része a görög rendeletek elhagyásával; végül pedig a Volumen parvum, amely a Intitutionest, Novellae 1O db latin nyelvű gyűjteményét (Authenticum), valamint a Codes kisebbik részét tartalmazta. 1583-ban jelent meg Genfben Dionysius Gothofredus francia jogtudós gondozásában. A modern kiadásokban az elrendezése megint megváltozott: I. kötet: Institutiones és Digesta, II. kötet: Codex Iustinianus, III. kötet: Novellae.

124. A római jog továbbélése a korai középkorban Leges Romanae barbarorum: A bir. Ny-i felének bukása (476) után annak területén barbár államok jöttek létre, melynek lakói részben germánok (gótok, burgundok, stb.), részben rómaiak és azok leszármazottai voltak. A személyiségi elv alapján a germánok saját szokásjoguk, a bir. polgárai pedig a római jog szerint éltek, később az utóbbiak számára a barbár uralkodók latin nyelvű tvkönyveket adtak ki. Ezeket összefoglalóan LRb-nak nevezzük. (A germánok részére: a Codex Euiricianus (475) 35O fejezete a római vulgárjogot tartalmazta, majd a Lex Visigothorum Reccesvindiana (Liber iudicem) a területi elv alapján a leszármazottakra is vonatkozott.)

Lex Romana Visigothorum: a Ny-i gót királyságban 5O6-ban lépett életbe II. Alarik király (484-5O7) parancsára. A XVI. sz-tól kezdve Breviarium Alaricianumnak is nevezik. A Codex Theodosianus, a gaiusi Institutiones és a Sententiarum libri (Paulus) készült, emelett néhány cs-i rendeletet és egy Papinianustól származó szöveghelyet is tartalmaz. A klasszikus és posztklasszikus joganyag vulgárjogi kivonata, amely a tolosai gót királyság (Hispania és Aquitania) területén élő volt római polgárok és utódaik életét szabályozta. Lex Romana Burgundionum: a burgund királyságban az V. sz. végén Gundobad király (475-516) léptette életbe, szintén a volt római polgárok és utódaik számára. 47 titulusból állt az előzővel szemben egységes szöveggel szerkesztették a Codex Gregorianus, Hermogenianus és Theosodianus, a Sententiarum libri, továbbá Gaius egy műve alapján. (Miután a frankok elfoglalták Burgundiát a LRV kiszorította a burgund tvkönyvet. A IX. sz-ban az a téves nézet alakult ki, hogy a LRB a BA végén álló Papinianus-szöveg folytatása, s ezért munkát Papianusnak nevezték.)

- 29 -

Edictum Theodorici: I. (Nagy) Theodorik K-i gót király (493-526) parancsára készült 5OO körül, elsősorban Itáliában érvényesült. Már nem csak a római polgárokra és utódaikra, hanem a királyság minden alattvalójára vonatkozott. A kódex forrása megegyezik a LRB-val, sz9vege egységes, idézelet ez sem tartalmaz.

125. A glosszátorok és a kommentátorok. A ius commune (A római jog továbbélése ált-ban A továbbélésnek 3 fő típusa van: a) folytatólagos továbbélése, b) újjáéledése, c) recepciója (befogadása a helyi jogrendszerbe vagy egyszerű tvhozási aktussal vagy beszivárgás útján ment végbe). A ius civile fogalmának fejlődése sem zárult le teljesen, a középkorban alatta elsősorban a római jogot, másodsorban - annak részét képező - magánjogot értették. Az újkor derekától, a XVIII. sz-tól kezdve az eu-i országok többségében addig uralkodó ius communet modern tvkönyvek kezdték felváltani, és amikor alapvető jelentőségűvé vált a polgár (citoyen) fogalma, a ius civile tartalma leszűkült a magánjogra (újkori polgári jog). Római jog a görög területeken Iust. a kodifikációs munka kizárólag szó szerinti görög fordítását engedélyezte, és csak a párhuzamos helyekre való utalások és rövid tartalommutatók elkészítését tette lehetővé. Ennek ellenére - még a cs. életében - a kodif. egyes darabjait kivonatolni és kommentálni kezdték, melyek a VIII.sz-tól már hivatalos tvkönyvek formájában jelentkeztek. Pl.: − III. Leó cs. (717-741) parancsára született, 18 titulusból álló „Eklógé tón nómon” - tvszemelvények;

− I. Basilios (Macedo) cs. (867-886) elrendelte a iust. kodif. teljes anyagának görög nyelvű összefoglalását, de csak a bevezetés készült el

4O titulusban; Leó (886-911) uralkodása idején fejeződtek be a munkálatok, mely a 6O könyvből álló teljes tvmű kiadásával akarta a iust. corpust felváltani, a IX. sz-tól viseli a Basilika (cs-i tv-ek) elnevezést. A Digesta, a Codex, az Institutiones és a Novellae szövegét tartalmazza az addigi görög fordítások, kivonatok alapján átdolgozott formában. Utóbb ehhez értelmező magyarázatokay írtak. A Procheiron újabb kiadása (Epanagóge tu nomu - útmutató a tvkönyvhöz) is megjelent; − A Basilika - gyakorlati nehézségei miatt - kivonatai, tartalomjegyzékei és a „Tipukeitos” (mi hol található) terjedtek el. A Harmenopulos - Thessalonike városának 6 könyvből álló munkája -, 1345-ben közzétett „Hatos könyv” volt, mely nagy hatást gyakorolt a görög, a balkáni és az orosz jogfejlődésre.)

− VI. Bölcs

1. A római jog és jogtud. Itáliában, glosszátorok és kommentátorok A K-i gót bir. bukása (553) után Iust. az általa hozott tv-ek hatályát Itáliára is kiterjesztette, de mivel ez a jog szorosan kötődött a bizánci hódításhoz, annaki visszaszorulásával csak Ravenna vidékén, Velencében és D-Itáliában maradt érvényben, a Digesta szövege pedig a VI. sz. után egész NYEurópában nem volt megtalálható. A kor viszonyai sem tették lehetővé a iust. jog recepcióját, hiszen nem alakult ki megfelelő gazd-i és társd-i háttér, nem újult meg a római bir-i eszme először Nagy Károly, majd a német királyok által. A Digesta újrafelfedezésére csak 1O5O körül kerül elő kézirat, codex Florentinus másolata, amely gyakorlatilag is megteremtette a lehetőséget a római jog újjáéledéséhez. A folyamat: 1) A bolognai egyetemről (studium generale) indult ki, ahol Irnerius már 1O8O-ban megkezdte a iust. tvmű magyarázatát. Jegyzetekkel, glosszákkal rögzítette az 1-1 tvhelyhez fűzött megjegyzéseit. E módszerről kapta nevét a glosszátor iskola, melynek tanárai, a glosszátorok később már összefoglalásokat (summae) és fogalmi meghatározásokat (distinctiones) is írtak, valamint jogesetgyűjteményeket (casus) és kül. tárgyú monográfiákat készítettek. Rendkívül precízen gyűjtötték össze a források és egymással szemben álló tételeit (dissensiones dominorum), mindenáron kiküszöbölve az ellentmondásokat. Oktatási módszerük a szövegek aprólékos nyelvtani, jogi, stb. elemzésén túl azok könyv nélküli elsajátítására épült (mos Italicus), mellyel szemben a francia városok (pl. Orleans) egyetemein dialektikusan, ált. elvekből vezették le a konkrét esetek megoldásait (mos Gallicus). Oktatóik és munkáik (az eu-i jogtud. megteremtői): quattuor doctores : 1. Bulgarus (1163-ig)- „mozaik-stílus”, kül. forráshelyek szavainak összegyűjtése és egybefűzése; 2. Martinus Gosia- a méltányosság híve volt, főleg fr. földön érvényesült); 3. Iacobus; 4. Hugo de Porta Ravennate; valamint 5. Placentinus; 6. Hugolinus; 7. Iohannes Bassianus; 8. Azo Portius; 9. Accursius (1263ig) - elődeinek glosszáit foglalta össze - a kb. 96.94O magyarázatból álló - glossa ordinariaban, miszerint „mindazt, amit nem fogad el a glossza, a bíróság sem fogadja el”; továbbá 1O. Odofredus először nála jelentkezett tudatos módszerként a mos Italicus gyakorlata.

- 30 -

2) Ahhoz, hogy a glosszátorok a iust. tvkönyveket hatályos joganyagnak tekinthessék, a Szent Római Bir. megújított imperium Romanum léte szolgáltatta az eszmei alapot, de ezzel szemben ismét megnőtt a városi statutumok és a területi hűbérjogok szerepe, így a helyi bíróságok életre hívták a kommentátorokat (tanácsadókat), consiliatorok iskoláját. A XIII. sz-tól kezdve - főként a perugiai és paviai egyetemeken - a glossz-ok széljegyzeteit látták el magyarázatokkal (munkájuk: glossare glossarum glossas = „a széljegyzetek széljegyzeteinek széljegyzetelése”), de emelett igen jelentős gyakorlati tev-t, tanácsadást is elláttak. A római jogot a korabeli viszonyokra alkalmazva egy közös anyajogot hoztak létre és terjesztettek el szinte az egész kontinnsen. Az ő munkájukat készítette elő a dél-fr. Wilhelmus Durantis (1235-1296), aki a jogtud. legtekintélyesebb eljárásjogi művének szerzője. Az iskola alapítója, a perugiai Cinus (Cino da Pistoia, 127O-1336) élesen támadta a a glosszát téves következtetései és egyszerűsítései miatt. Bartolus de Saxoferrato (1313-1357) a ker-i jog és nemzetközi magánjog megalapítója, ő visszatért a glossza tekintélyéhez, neve pedig összeforrott a jogtud-nyal: nemo (bonus) iurista, nisi Bartolista = „csak az a jó jogász, aki Bartolus követője”. Baldus de Ubaldis (1327-14OO), vele kezdve a jogtudósok véleménye is kötelező erőt nyert a gyakorlatban. Az usus modernus irányzatának előfutárai voltak: Paul de Castro és Iason de Mayno. (+ 372. szakasz) 2. Ius commune Jelentése közös, közönséges jog. A komm-ok munkásságában a iust. jog a longobardi hűbéri joggal és a kánonjogi elemekkel keveredett, így született meg a keverékjog. Középkori fogalmának értelmezése nem egységes, ált-ban a komm-ok révén kialakult közös eu-i jogot szokás érteni alatta, de egyesek szerint a glossz-ok hatására a XII-XIII. sz-ban született meg. Tárgyi köre is vitatott pl. F. Wieacker nem érti bele a lombárd hűségjogot és a statutárius városi jogot, de F. Calasso és H. Coing megállapítása szerint a ius commune a középkorban eredetileg az egyetemes érvényűnek tekintett római jogot jelentette - a városi statutumok helyi jogával szemben. (Coing szerint a ius c. sokrétű terminussá vált pl. Spanyolor-ban a XVI. sz-ban vitatott volt, hogy a római jog v. a kánonjog tekintendő-e a ius c-nak; Franciaor-ban a XVII-XVIII- sz-ra alakult ki az újabb tvhozás, a bírói gyakorlat és a déli területeken érvényesülő római jog összeolvadásából; Németor-ban az 1495-ben hivatalosan recipiált gemeines Recht jelentette a ius c-t. Ált. értelmezése: a középkori és koraújkori Eu. közös jogaként funkcionáló tovább élő római jog.)

Később olykor beleértették a római jogon kívül az adott helyen v. országban alkalmazható egyéb normákat, így alakult ki a regionális v. territorialis közös jog fogalma. (A kánonjog - ius canonicum A római jog mellett a legnagyobb hatást a középkori Eu. jogéletére a kjog gyakorolta. Az óegyház életét szabályozó szokásjog, a „keresztények népjoga”, különösen a püspöki bíráskodás gyakorlatában érvényesült, már a II-III. sz-ban kül. gyűjteményekben (collectiones) öltött testet. Ezekben található egyházfegyelmi előírások=kánonok („mérőrúd”), melyek az egyház belső viszonyai mellett a magánszemélyek egyes viszonyait is érintették (pl. házasság, örökbefogadás, vagyonjogi ügyek, stb.). Joganyaga eleinte a zsidó jogból származott, később a római jog elemeit is magába olvasztotta. A bir-i egyház korában (IV. VII. sz.) fő források az egyetemes és helyi zsinatok határozatai voltak, melyek mellett megjelentek a püspöki rendelkezések is, majd a IV. sz. végétől a pápák jogi tartalmű és erejű ügylevelei (litterae v. epistulae) decretales.

(+ 376-38O szakaszok)

126. A pandektisztika Pandekta-rendszer (az institúció-rendszer sokáig ezt, a XIX. sz-ban önállóvá vált jogrendszert követte). Részei: - magánjog ált. része (a személyi joggal együtt), dologi jog, kötelmi jog, családjog, öröklési jog. E rendszernek köszönhető, hogy a polgári eljárásjog az anyagi magánjogtól elválva önálló jogág lett (amely már a közjogba tartozik). (Külön jegyzet a régi könyvből.)

127. A római jog továbbélése az európai országokban Franciaország

- 31 -

A Ny-i frankok országa a középkorban 2 jogterületre oszlott: • Délen a XII. sz-tól formálisan, azután tartalmilag is a Breviarium Alaricianum vulgárjoga élt tovább, egyfajta jogegységet biztosítva ennek a vidéknek, melyet az írott jog területének neveztek. • Északon a germán hűbéri szokásjogok, az ún. coutume-ök egész tömege (36O féle) volt hatályban. A glossz-ok tanítványai Itáliából érkeztek, amely egyaránt hatott az előző két „területi jogra”. Kiemelkedő fr. jogászok: Jacques de Révigny és Pierre de Belleperche. Szent Római Birodalom A római bir. kifejezett megújításának gondolata (renovatio imperii) már a X. sz-ban felmerült, tartós eredményeket azonban csak I. Barbarossa Frigyes cs. uralkodása idejétől (1152-119O) tudott felmutatni, ekkora kialakult az új római jogtud. (Érvényesülési területei (mai névvel): Németor., Németalföld, Svájc, osztrák örökös tartományok, Cseh- és Morvaország, Lengyelor. és Litvánia, É-Eu, balkáni államok, Oroszor. és a Baltikum.) Ezen belül a középkori Németország A iust. fokozatosan hatolt be, majd a XV. sz-ban egytvhozási aktussal ált. recepciót nyert. Következtetések: a német kolostori iskolákban a BA-t oktatták, a császárság és a pápaság küzdelme részben jogi síkon folyt. A szellemi életben jelentkezett egy új tud-os irányzat, amely a glossz-k általi „tudósjog” alkalmazásából csapódott le. A XIII. sz-tól egyházi bíróságok gyakorlatában is érvényesült, kül. tartományok a XV. sz-tól kezdték bevezetni. Fejlődésének folyamatát a wormsi biri gyűlésen (1495) bir-i kamarai bírósági rendtartás tetőzte be, amely a bir-i és a közös jognak a kisegítő jogként való alkalmazását rendelte el arra az esetre, ha a LB előtti perben sem a városi jog, sem pedig a tartományi jog nem nyújt szabályozást. Ez a recepció kiterjedt a iust. Corpus iuris civilis Accursius glossa ordinariával ellátott részére, a Novellaek latin fordításaira, I. és II. Frigyes római császárok tv-eire, a Sz. Római Bir. néhány többi tv-eire és a l. hűbéri jogot tartalmazó codexre (Libri feodorum). Brit-szigetek A szász és frank-normann jog szintéziséből alakult jogrendszer megőrizte a hűbéri formaságait, és még a polgári fejlődés idején sem alkalmazkodott a római joghoz: Itt a common law (nem azonos a ius communeval!) az angol kir-i bíróságok gyakorlatában kialakult jogot jelenti, ugyanakkor elkülönül a parlamenti tvhozási jogtól (statute law) és a lordkancellár bíróságának méltányos jogától (equity). (+ 4OO- 4O3-szakaszok) (+ a római jog tud-a az újkori Eu-ban, 447-479. szakaszok)

128. A római jog sorsa Magyarországon 1. A középkorban Mo. az államalapítás idején ugyan kapcs-ban állt a bizánci bir-mal, de a kereszténység felvétele megakadályozta e jog behatolását hazánkba. Szent István tv-eiben a iust. kodifikáció (különüsen a Codex és a novella) hatása mutatható ki. a) A római jog közvetlen hatása nálunk is csak a glosszátorok korában kezd jelentkezni. A XIII. szban adatok támasztjá azt alá, hogy a magyarok tanulnak a bolognai egyetemen (melynek szervezetében 13O1-ben külön „magyar nemzet” (natio Hungarica) is létrejött). (A magyarok másik része Parizsban tanult kánonjogot és római jogot. 1367-től már működött Pécsett az első magyar egyetem, ahol valószínőleg szintén oktatták a római jogot.)

Biz. római hatésok tükröződnek Uzsai János (bolognai egy. rektora) és Tapolczai Bertalan formulagyűjteményeiben, valamint a hazai okleveles gyakorlat, az Árpád- és Anjou-kor krónikái különösen Kézai Simon Gesta Hungaroruma a XIII. sz-ból. Kisebb mértékben mutatható ki a ius scriptum, vagyis kir-i tv-ek, decretumok tekintetében.

- 32 -

b) A XV. sz-tól már csak a vagyonosabbak tanultak Itáliában, a kevésbé tehetősek Krakkóban és Bécsben hallgattak jogot. A hagyományok szerint Mátyás kir. is foglalkozott a római jog hazai recepciójának gondolatával. Római jogi műszavakat néhány fennmaradt városi jogkönyvünk is tartalmaz. c) Werbőczy István országbírói ítélőmester Hármaskönyve egy ált., átfogó decretumnak készült el, amely elsőként rögzítette a hazai szokásjogot, de - az 1514-es OGY elfogadása, a király jóváhagyása ellenére - a szentesítés és a kihirdetés elmaradt. formailag nem vált tv-nyé. A Tripartitum kapcsolata a római joggal: − A Hármaskönyv beosztása (de personis, de rebus, de actionibus) a római jogi hagyományt követi, de csak deklaráltan felel meg az intitució-rendszernek. − A római jogi ált. fogalmakat (ius naturale, ius publicum, ius privatum, ius civile, ius gentium) és jogelveket W. csak formailag vette át (nagyrészt ezek teszik ki a Prologus részt), de nem kerülnek be a H-nek a magyar ius consuetudinariumot összefoglaló konkrét szabályaiba. − A H. a jogi terminológia és a római magánjog számos intézménye vonatkozásában is római hatást tükröz. 2. A római jog 1526-tól a XIX. sz-ig Mo. gazd-i fejlődése elsősorban a városokra korlátozódott, de a nemesi birtokokon is élénkült. Pápóczi Imre kanon Pozsonyi formuláskönyve (Formularium Posoniense) tankönyvnek íródott, a gazd-i viszonyok jogi rendezését kívánta elérni. De a római jogi hatás a tv-ekben is kimutathatók. A hazai jogfejlődés és jogtud. megmerevedéséhez hozzájárult, hogy W. a római jogot csak formálisan használta fel. A XVI. sz-ban a magyar humanisták kísérletet tettek a Corpus iuris civilis részleges recepciójára, de a szokásjog uralmát nem sikerült megtörni. A XVII-XVIII-sz-ban a római jog elsősorban a felsőfokú oktatás tárgyát képezte, melyet túlnyomórészt a nagyszombati egy. tanárai műveltek. 3. Római jog a XIX. sz-ban Az első jelentős változást a pandektisztika Savigny-féle irányzatának hatása jelentette. Frank Ignácnál (első nagy magánjogász) - bár ellenezte a kodif-t -, „egy új aera üttőrője” lett. 1823as Specimen elaborandarum institutionum iuris civilis Hungarici c. műve a földtulajdoni viszonyok tárgyalásánál római jogi fogalmakat használ. Egyben a történeti jogi iskola elkötelezettje volt. Wenzel Gusztáv munkáian gyakran találunk hivatkozásokat a római jogra. A sz. 2, felétől a pand. főként a Jhering-féle érdekkutató irányzat, a Szászy-Schwarz Gusztáv munkásságán keresztül egyre nagyobb hatásr gyakorolt a magy. jogtud-ra. Kiemelkedik még Biermann Mihály és Balogh Elemér is. 4. A római jog oktatása A nagyszombati egyetem jogi karának megalapítása (1667) óta tárgya a jogi oktatásnak. Első római jogásza Takács (Textor) Ádám volt, az első fennmaradt tud-os írások Someting Ernő Frigyestől származnak. Az első római jogi hazai tankönyv (1734) szerzője Rendek János József; az oktatás (még) külföldi szerzők Institutiones- és Digesta-kommentárjai alapján folyt. Az első magyar nyelvű tankönyv szerzője Henfner János volt. Eu-i színvonalon a római jogot először Hoffmann Pál adta elő. Szerzők még: Bozókay Alajos Nagyváradon inst. és pand-tankönyve, Farjas János a jogtörténetre helyezte a hangsúlyt, a pand-r-t oktatta. Kiemelkednek még Kiss Mór kolozsvári, Vécsey Tamás és Helle Károly bp-i professzorok. Az I. vhb. után megszűnt az inst. és pand-tanfolyam kettőssége, már csak az inst. maradt meg. A dogmatikát történeti szemléletben oktatta Marton Géza, a magánjogi felelősség európaszerte ismert tanára. Az interpoláció-kritika mestere Személyi Kálmán szegedi és kolozsvári prof. volt. Kimagaslanak: Kiss Albert, Óriás Nándor, Pázmány Zoltán, Szentmiklósi Márton, Kiss Géza és a külföldön ítnató Schwarz András Bertalan. A II. vhb. után Visky Károly, Brósz Róbert, Pólay Elemér és Diósdi György.

- 33 -

Eljárásjog (15) 2O1. A jogérvényesítés módjai, lehetőségei, eszközei 1. A jogérvényesítés ált-ban A társd. és tagjaik életének, tev-ének nagy részét jogi szempontból alanyi jogok gyakorlása és jogi kötelezettségek teljesítése tölti ki, életcéljaik nagyrészét szerződések révén érik el. A társd. rendes működését az biztosítja, hogy az emberek tevékenységeik során többnyire jogkövető magatartást tanúsítanak. A jogi problémak akkor merülnek fel, amikor valaki megsérti mások jogát vagy nem teljesíti jogi kötelezettségeit, az a jogellenesség. Ilyenkor válik szükségessé a negsértett alanyi jog védelme, a jogérvényesítés. Ennek módjai: 2. Önhatalmú jogérvényesítés • Már az ősközösségi társd-ban is kialakultak biz. szokások arra nézve, melyik az a magatartás, amely sérti a közösség érdekeit és melyik az, amelyik nem. E keretben az ember a maga érdekeit magánharc útján érvényesítette. A szokások kikényszerítését biz. közösségi jellegű (vallási) kényszerintézkedések („kiátkozás”, kitaszítás a nemzetségből) is biztosították. • Később az önhat-t is korlátok közé szorították. Az önhat-t korlázozó társd-i normák lassan jogi normákká váltak. Az államilag szervezett társd-ban az önhat-nak 2 formája jelent meg: − tilos: nem módja a jogérv-nek, sőt bcs-nek minősül; − jogos önhat.: egyre szűkebb körbe szorul vissza, s azokra a kivételes esetekre korlátozódik, amelyeknél az állam által biztosított jogvédelem nem lehetséges, mert igénybevétele esetén a jogsérelem már nem volna helyrehozható. 2 féle megnyilvánulása: ∗ önvédelem: a sértettet ért jogtalan, közvetlen és másként el nem hárítható támadás rögtöni visszaverésére szolgál (pl. a házba betörő éjjeli támadó szemben), ∗ önsegély: a már bekövetkezett jogsérelem önhatalmú helyrehozása (a házából kivetett személy házát erőszakkal is visszafoglalhatja). • Az önhat. tv-i úton való visszaszorítására − először közvetve a XII táblás tv-ben jelentkezik (már csak az éjjeli, fegyverrel védekező tolvaj megölését nem büntette); − az erőszakos jogérv. tilalmát ált. jelleggel a először Caesar egyik tv-e (lex Iulia e vi privata) mondta ki; − Marcus Aurelius cs. egy rendelete (decretum divi Marci) követelése elvesztésével büntette azt a hitelezőt, aki adósának vagyontárgyait követelése fejében lefoglalta; − I. Theodosius, II. Valentinianus és Arcadius egyik konstítúciója kimondta, hogy aki más vagyontárgyát önhatalmúlag elveszi, amennyiben az önhat. gyakorlója jogos tulajdonosa volt, a tulajdonosnak a sértett javára való elvesztésével, ha pedig nem volt a tulajdonos, úgy a dolog értékének megfelelő büntetéssel sújtandó; − a jogtud. által a vim vi repellere elv megfogalmazása: „Cassius írja, hogy az erőszakot szabad erőszakkal visszaverni, és ezt a jogot a természet biztosítja”. 3. Állami úton történő jogérv. A bíróságok és más hatóságok segítségével történik. 3 fajtája van (az első kettő bíróságok általi): • peres eljárás (processus): a bírósági elj-ok legfontosabb formáját a per (lis) képezi, melyet az egyéb bírósági és hatósági elj-októl a contradictio (ellentmondás) különböztet meg. Lényege: a bíróság (iudicium) előtt keresetével fellépő személy kérelmét a másik fél vitatja. A felperes (actor v. petitor) ellenfele az alperes (reus) volt. A per olyan kontradiktórikus eljárás, melynek során a bíró a felek jogvitáját a felperes keresetére lefolytatott, tv-es és szabályszerű eljárás után ítéletével eldönteni. (Legjelentősebb a pereknek a jogvita tárgya szerinti felosztása: 1) ha a jogvita tárgyát közvetlenül egy anyagi jogi igény érvényesítése képezi, a per az alperes marasztalására v. felmentésére irányul, marasztaló v. felmentő ítélettel (sententia) zárul; 2) ha a jogvita egy jogállapot, jogi tény léte v. nemléte tárgyában folyik, a per célja pusztán ennek megállapítása=előzetes per (praeuidicium), a bíró kihirdetett megállapító ítélettel (pronuntiatio) zárul.);

• nem peres eljárás ; • egyéb hatóságok eljárásai (végrehajtási elj.).

- 34 -

4. Az eljárásjog fogalma Az ókori Rómában a bírói, bírósági eljárások szabályai nem váltak el a magánjogtól, a magánjogi jogosultság és az érvényesítő pr szoros egységet képzetek. Ez megmutatkozik a praetorok edictumában, ahol a keresetformulák nem csak az elj. menetét, de azt is megszabták, hogy kit milyen jogosultság illet me, vagyis a modern jogrendszerekben egymástól elkülönülő anyagi jog és elj. jogi szabáltokat egységes formában tartalmazta. (Ma a polgári bírósági eljárásra (peres és nem peres elj-ra) von. szabályokat egy külön jogágazat, a polgári eljárásjog foglalja magában.) A római magánjog bölcsője az eljárásjog.

2O2. A római kereset fogalma, latin megjelölései A kereset (actio) fogalmát a modern jogtud. is többféle értelemben használja. Mégnehezebb megállapítani a római jogban, noha a r. jógtudósok néha megadják a definíciót. a) Mint az agere (űzni, hajtani) ige származéka eredetileg cselekedetet, magistratus előtt végzett cselekvést jelentett. A feleknek ez a kezdetben ünnepélyes elj-a, amely tv-i előírás (legis actio) szerint zajlott, a per in iure szakaszát magába foglalva, kifejezte a peres elj. egészét, magát a pert. b) A felperes perkezdő cselekménye (keresetlevél), az actio, mint elj-i csel. szűkebb értelme. c) A felperesi kérelemre válaszul a praetor maga is actiot adott, mely az in iure elj-ban megadott (v. megtagadott) perindítási engedélyt jelenti (melynek alapján sor kerülhetett a voltaképpeni perre, az apid iudicem elj-ra). d) Elvontabb értelemben nem csak a keresetet, hanem a felperesnek azt a jogát is kifejezte, hogy az őt megillető jogosultságot perrel érvényesítse (keresetjog). e) Az actioval egy meghatározott perfajtát is jelöltek pl. actio ex stipulato - stipulacio eseté ndítható per. f) Egyúttal egy magasabb kategóriát jelentő keresettípust, a perek 1-1 meghat. csoportját is jelöltek vele, pl. az actio ex stipulato in personam actio - meghat, személyek ellen irányuló keresetek csoportjába tartozik. Jelentősége a római jogban Az actio a római magánjog döntő fontosságú intézménye, az alanyi jog a keresetből származott. Különbségek a modern jogrendszer és a római jog között: ∗ A modern jogrendszerekben az alanyi jog a természetéből következik, hogy az keresettel érvényesíthető, Rómában alanyi jog csak akkor létezett, ha a praetor keresetet adott. ∗ A modern jogokban csak egyféle kereset van, ezzel szemben a római jog szerint annyiféle alanyi jog volt, ahány kereset csak létezett. ∗ A római jogászok nem ismerték az „alanyi jog” és a „kereset” egymástól elhatárolt fogalmát, gondolkodásuk keresetjogi gondolkodás volt. („A praetor keresetet ad valamire”√, „valamire jogom van” ∅) ∗ A modern jogban önálló anyagi jogszabályok rendszere, a római jogban az anyagi jogi szabályok perjogi, keresetjogi megfogalmazásban jelentek meg. Elnevezései a római jogban Ált-ban actio, de biz. alanyi jogok érvényesítésére szolgáló keresetek más elnevezéssel szerepelnek. vindicatio - a tulajdonjog érvényesítésére szolgáló keseret, petitio - hagyaték kiadása iránti kereset, condictio - kölcsönösszeg visszaperlésére, jogalap nélküli gazdagodás megfizetésére szolgáló kereset, querela - kötelesrészétől végrendeletileg megfosztott örökös keresete.

- 35 -

2O3. Az elévülés 1. Az elévülés fogalma A rómaiak az elévülés fogalmát explicit formában ugyan nem dolgozták ki (ezért nincs adekvát latin szakkifejezés sem), magát a jogintézményt - a posztklasszikus kortól kezdve - ismerték. Valamely jog állami érvényesíthetőségének időmúlás következtében való megszűnése. Nem maga az alanyi jog, hanem csupán az annak érbényesítését szolgáló kereset enyészik el (kivételt képezett a szolgalom). Az elévülést az alperes kifogása alapján vették figyelembe. Az alanyi jog megmaradására - a kereset elévülése után - 2 fontos szabály: a) ha az alperes a perben nem élt a keresetelévülés kifogásával, az elévülés dacára is marasztalható volt, b) ha az adós teljesítette hitelezője elévült követelését, utólag már nem követelhette vissza azt tartozatlan követelés címén. 2. Történeti kialakulása ⇒ Egészen a posztklasszikus korig ismeretlen volt. A civiljog keresetei a klasszikus korban is ált-ban az ún. örökös keresetek (actiones perpetuae) voltak. A praetori jog keresetei közül több (pl. bűnkeresetek csoportja) meghat. időhöz volt kötve (actiones temporalis), de ez még csak jogvesztő határidőhöz köti a perindítást, így az elévülés alapgondolatát, szabályait itt még nem találjuk meg. (elévülésének ideje: 1 év, ill. 6 hónap) ⇒ Az elévülést kezdeteit a tartományi helytartók (praesides) gyakorlata jelentette: a tartományi telket birtoklónak biz. feltételek mellett jogvédelmet adtak a telek quasi tulajdonosával szemben, ezt longi temporis praesriptionak nevezték, amely eredetileg a telek használójának a korábbi quasi tulajdonos utilis rei vindicatiojával szemben emelhető kifogás, preascriptioja. Mndezt II. Theodosius cs. 424-ben kiadott constitutioja általánosította, amely az actiones perpetuae elévülését 3O évben állapította meg (longissimi temporis praescriptio), az egyház és a kegyes alapítványok keresetei 4O év alatt évültek el. Az elévülés egyéb szabályai (félbeszakadás, nyugvás) az actiones perpetuae körében érvényesültek. 3. Az elévülés szabályai • A legfontosabb szabály: az elévülés beálltával a perben az alperes elévülési kifogást (preascritio) emelhetett. Az időmúlás puszta tényét ugyanis a bíró hivatalból nem vette figyelembe. • Az elévülés kezdetét attól a naptól kell számítani, amelyen a kereseti jog létrejött (actio nata est). Pl. a tulajdonjognál ha a tulajdonjogot megsértették, követelési jogognál a követelés esedékességének napja, a vmilyen áru vétele esetén a dolgo átadása napjától számított 6 hónap v. 1 év. • Az elévülést mindig csak azzal a személlyel (v. jogutódjával) szemben folyik, akivel szemben a kereset keletkezett. Pl. − A dologi jogok (a tulajdonjog és a hasonló abszolút jogok) védelmére szolgáló kereset bármely jogsértő ellen indítható (in rem actio); csak azzal szemben évül el, aki ellen éppen indítható lett volna, azzal szemben nem, aki az abszolút jogot később önállóan sértette meg. − A kötelmi jogoknál (relatív jogok) ellenben ha a kereset (in persona actio) a kötelezettel szemben egyszer elévült, úgy e jog többé senki más ellen nem érvényesíthető. • Az actiones perpetuae körében az elévülési idő biz. körülmények között félbeszakadhatott ill. nyugodhatott. ∗ Félbeszakad (interrumpitor): az elévülés a jogosult jogfenntartó (pl. kerestindítás) ill. a kötelezett jogelismerő (pl. kamatfizetés) nyilatkozata v. magatartása következtében. A félbeszakító ténytől az elévülés újból kezdődik. ∗ Nyugszik (dormit): olyan esetben, mikor a kereset megindításának lehetősége kizárt (pl. a keresetre jogosult serdületlen kora, tvkezési szünet, stb. miatt). A nyugvást előídéző körülmény megszűnte után (pl. a bíróságok újra üléseznek) az elévülés tovább folytatódik. • Halálnak (mors) keresetjogi megszüntető hatása van pl. a büntetőpereknél (actiones poenales), az erkölcsi elégtétel adásánál (actiones vindictam spirantes) mint az alperes személyéhez tapadó actio esetében. (Az elhalt keresetjoga rendszerint átszáll örököseire.)

- 36 -

2O4. A bizonyítás, a praesumptio és a fictio 1. A bizonyítás A bíró a bizonyítási elj. alapján megállapított tényállásra támaszkodva hozza meg ítéletét. A biz. elj. = a pernek az a szakasza, amelyben a bíró számba veszi a bizonyítékokat, s azokat mérlegelve alkotja meg az ítélet alapjául szolgáló tényállást. a) Bizonyítékok: a) a felek esküje (iuramentum v. iusiurandum), b) tanúk vallomása (testimonium), c) a bíróság előtt felmutatott okiratok (instrumenta), d) biz. tárgyak szemléje. (A római jog az okiratokat is megkülönzöztette: magánokiratok - az érdekelt felek írták alá (idiochirum), a tabelliok készítették (instrumenta publice confecta); közokiratok (instrumenta publica) - a hatóságok állították ki, közhitelességgel (publica fides) rendelkeztek.)

b) Bizonyítás terhe: arra hárult, aki a perben valamit állított (affirmanti incumbit probatio), pl. a tulajdoni perben a a tulajdonjog fennállását a saját tulajdonjogát állító felperesnek kellett bizonyítania. c) Bizonyítékok mérlegelése: a bíró ítéletét ennek alapján hozza meg. 1. Az ősi civiljogi perben alig volt helye, 2. a praetori per azonban lehetővé tette a biz-ok szabad mérlegelését, 3. császári perrend biz. mértékben ismért korlátok közé szorította a bírói mérlegelést, meglehetősen szorosan határozta meg, hogy mely bizonyítékoknak milyen bizonyító erő tulajdonítható = között bizonyítási rendszer. I. Constatntinus előírta, hogy a bírák elsősorban a honestior tanúknak adjanak hitelt, valamint egyetlen tanú vallomására sohase alapítsák ítéletüket (unus testis nullus testis - „egyetlen tanú nem tanú”). d) Kivételesen a jogszab. ill. adott esetben a praetor előírta, hogy a bíró nem közvetlenül bizonyított, vagy éppen valótlan tényállásra alapítsa az ítéletét, ez a vélelem vagy fikció. 2. Vélelem (praesumptio) A bíró ítéletét nem közvetlenül bizonyított, hanem csak valószínű tényállásra alapítja, pl. a házasságban született gyermek az anya férjétől származik, ezért ő az apja. 2 típusa: • megdönthető (v. egyszerű) vélelem (praesumptio iusris): a jogszab. lehetővé teszi az ellenbizonyítást, pl. a férj apaságának vélelme; • megdönthetetlen vélelem (praesumptio iuris et de iure), pl. a gyernek fogamzási ideje, a születéstől visszafelé számított 182. és 3OO. nap között, vagy a stipulatio szóneli megtörténtéről kiállított okirat. 3. Fikció (fictio) Jogszab. azt írja elő, hogy a bíró ítéletét valótlan, képzelt tényállásra alapítja. Pl. a méhmagzatot már megszületettnek kell tekinteni, valahányszor érdekeiről van szó, vagy a hadifogságban meghalt római polgárt pedig úgy kell kezelni, mint aki hadifogságba eséskor, az élete utolsó szabad pillanatában halt meg. (Az ellenbizonyítás szóbe se jöhet.) + PÉLDÁK is kellenek!

2O5. Bíráskodás Rómában, a perbeli képviselet 1. A bíráskodásról általánosan

- 37 -

Élesen elkülönülő hatáskörökkel felruházott bírósági szervezettel a közt. kori Róma nem rendelkezett, ennek több oka volt: a) A magánjogi perek túlnyomó részében nem állami bíróságok jártak el, hanem a praetor v. más jogszolgáltató magis. által alkalmilag kijelölt esküdtbírák. b) A tvhozói és büntetőbírói hat. nem különült el egymástól. A comitiakat (majd a senatust), akik a tvhozói hat. letéteményesei, a büntető bírói funkciót is ellátták. A praetorok, aedilis curulisek, a tartományi helytartók jogképző tevékenységet folytattak. c) A bírói hatáskörök sem voltak pontosan meghatározva. d) A modern értelemben vett büntető- és polgári perek összefonódtak. e) A praetorok (és praetor küldöttei - praefecti) az állam jogszolgáltató főhatalmának gyakorlói, Róma főmagistratusai voltak, a római birban pedig a kül. bíróságok egész hálózata működött.

Mégis megkülönböztetjük a magánjogi és büntetőügyekben eljáró bíróságokat ! 2. Bíráskodás a magánjogi perekben 3 perrend váltotta egymást: 1. Civiljogi perrend: szerint a peres elj. kettéosztott volt. Az elj. első fele imperiummal rendelkező magist-ok előtt (in iure) folyt le, a másik fele rendszerint kijelölt esküdtbíró előtt (apud iudicem) zajlott. (Ekkor még nem volt elkülönült bíróság.) a) A jogszolgáltató hat. birtokosa: − Rómában eredetileg a rex, a consulok, a praetor (Kr. e. 366-tól); (3) − az itáliai városokban a város főmagistratusai (duoviri iure dicundo), a praetor küldöttei (praefecti iure dicundo); (2) − a tartományokban a helytartó és annak küldöttei (2). A magist. jogszolgáltató hatásköre,a iurisdictio az elvileg egységes és oszthatatlan imperiumból folyt, a jogsz. hat. lehetett peres (iurisdictio contentiosa) és peren kívüli (iurisdictio voluntaria). A leges Liciniae Sextiae alapján a peres iurisd-t csak a praetor gyakorolta, a consulok jogsz. tev-e pedig ténylegesen a büntetőbíráskodásra, iurisd. voluntariara, a praetori iurisd. elleni esetleges intercessiora korlátozódott. b) Az eküdtbírák 3 kategóriája: a) Iudex: a közönséges civiljogi per esküdtbírája, aki a biz-i elj-t lefolytatta és a pert elindította. Mindig egyesbíró volt, akit a praetor a felek közös megegyezése alapján a polgárok közül nevezett ki. (Augustustól kezdve az ordo senatorius ill. equester tagjaiból évente összeállított esküdtlajstrom alapján választott ki.) b) Arbiter: olyan esetekben járt el, mikor az esküdtbírónak biz. szakértői funkciót kellett ellátnia (pl. közös vagyon felosztásánál becslő). Feladatköre azonos volt a iudexével, de arbiterént 3 esküdtbíró is eljárhatott. (2 féle ismeretes: arbiter datus - feladata nem ált., jogi jellegű, hanem tényleges szakmai szemponton alaouló mérlegelés; arbiter ex compromisso - választottbíró, akit a felek spec. megállapodással azért választanak, hogy vitájukat a rendes peres elj. kikerülésével döntsék el.)

c) Recuperatores: hármas v. ötös tanácsban működőesküdtbírák voltak, akiket a praetor sorsolás

alapján nevezett ki.

(Olyan perekben jártak el államközi szerződés alapjűn, amelyek tárgya egy civitas foederata ill. annak polgárai által Rómának ill. polgárainak okozott vagyoni v. személyi jellegű károk elbírálása volt.)

c) 2 spec. magánjogi bíróságot hoztak létre: • 1OO személyes bíróság (iudicium centumvirale): főként a hagyatéki perekben ítélkezett, • 1O személyes bíróság (decemviri litibus iudicandis): hatáskörébe a szabadságperek tartoztak. Mindkettő csak civiljogi perekben járhatott el, nem alkalmazhatta a praetori jogot. 2. A praetori perrend: megmaradt a civiljogi perrend keretei között, a magánjogi ügyeket intéző egységes bírósági szervezet még ekkor sem alakult ki. A bírói döntések ellen nem volt lehetőség fellebbezésre. A iurisd-t gyakorló főhivatalnokok: − praetor urbanus a polgárok, − a praetor peregrinus pedig a polgárok és peregrinusok pereiben, − imperiummal nem rendelkező aedilis curulis is a preatoréhoz hasonló joghatóságot gyakorolt a rabszolgák és igásbarmok vételeiből származó kellékszavatossági perekben, − városokban a helyi főmagistratusok, a praetori tisztviselők,

- 38 − tartományokban a helytartó v. képviselői

jártak el. 3. A császári perrend (cognitio extra ordinem): a civiljogi ill. praetori mint rendes elj. (cognitio ordinaria) mellett, azzal párhuzamosan alakult ki, s keretében idővel kiépült a magánjogi perekben eljáró, modern jellegű bírósági szervezet. Élén maga a princeps állt, mint a bir. legfőbb bírája. Nem ismerte még a kettéosztott peres elj-t, jogvitáikat egységes, hivatalnokbíró által vezetett perben döntötték el. Ugyanakkor már ismerte a fellebbezés (appellatio) intézményét. a) A princeps bírósági rendszere: a császári hivatalnok mellett a közt-i magist-ok is (az uralkodó felhatalmazása és utasítása) alapján járnak el. A bíráknak megvolt a maguk informális consiliuma, melynek helyét később a jogtanácsosok (accessores) vették át. (Consulok: hitbizományi és gyámügyek, szabadságperek; praetor urnabus: a Város polgárainak fellebbviteli fóruma; praefectus praetorio: illetékessége a III. sz-tól az egész bir-ra kiterjedt; praefectus urbi: rabszolga-felszabadítási és családjogi ügyek, II. sz-túl a városi igazságszolg. java; praefectus vigilum: rendészeti és tűzvédelmi jogkör; helyi magistr-ok: itálaiai és egyes tartományi városokban a cognitios elj-t vezették.)

Hadrianus óta a rescriptumos elj. keretében, a jogkereső fél közvetlen hozzá intézett kérelmét elvi szinten, közvetve döntötte el oly módon, hogy válaszul kibocsátott leirata (rescriptum) kötötte a hivatalnokbírát az ítélet meghozatalában. b) A dominatus bírósági rendszere: fokozatosan háttérbe szorította a vele sokáig párhuzamosan működő praetori elj-t (melyet 342-ben töröltek el). A rendszer formailag is egységessé vált. ( 4 Praefectus praetorio: a cs. helyettesei, döntésük ellen 331-től nem lehetett az uralkodóhoz fordulni; vicarius: a tartományi helytartók fellebbviteli fóruma; 2 praefectus urbi: fővárosi polgárok ügyei, alárendelt bírák (vicrius urbis Romae, városi prefectusok és praetorok) fellebviteli fóruma; tartományi helytartók: a helyi közösségek hatáskörébe nem tartozó ügyekben I. fokon, egyébként II. bíráskodtak; városi magist-ok: a tvkezés legalsó szintjén.)

Spec. bírói fórum volt a püspöki választott bíróság (episcopalis audentia), amely I. Constantinus óta világi perekben is ítélkezett. 3. Bíráskodás büntetőperekben A büntetőbíróságok csak a közüldözés alá eső bcs-ek (crimina) esetében járhatnak el, minden más bcs. (delicta) magánjogi úton, vagyonjogi keresettel indított perben nyert elbírálást. − Az etruszk királyok idején: maga a rex volt a büntetőbírói hat. letéteményese. Hatáskörébe csak néhány bcs.: parridicium (emberölés), perduellio (hazaárulás) tartoztak, melyek felderítésében a quastores parricidii és a duoviri perduellonius voltak segítségére. − A közt. idején: az imperiummal rendelkező magist-ok voltaka a bünt. bírói hat. gyakorlói, kinek ítélete ellen a polgár a Ngy-hez fellebbezhetett (provocatio ad populum). A comitia rendes büntető bíróságként is működött. Biz. bcs-ek kivizsgálása alkalmi bizottságok (quaestiones) feladata volt, melyeket e feladatra megválasztott magist. vezetett. Az első állandó bizottságot (quaestio perpatua) Kr. e. 149-ben állították fel biz. zsarolások (repetundae) ügyében. Sulla alatt 7O-ben 3 kamarát (decuria) alakítottak ki 3OO-3OO taggal, s ezek közül sorsolással jelölték ki a konkrét ügyekben eljáró 5O75 fős bíróságot, amely a praetor elnöklete alatt működött. − A principatus idején: a lex Iulia iudiciorum publicorum (Kr. u. 7) egységet teremtett a quaestiok szervezetében. 4 decuria működött (egyben senatorok, kettőben lovagok ítélkezte). A büntető eljban közvádló nem volt, a quaestiok előtt bármely polgár (quivis de populo) nyilvánosan vádat emelhetett. A bíróság csak a bűnösségről szavazott, a büntetést az a tv. állapította meg, amely a quaestiot létrehozta. A quaestiokat cs-i bíráskodás a II. sz-ra fokozatosan kiszorította, ekkortól a büntetőbírói hat-t is a császár gyakorolta főtisztviselői (praefectus urbi, praefectus praetorio, provinciai helytartók, stb,) útján. Tiberius kora óta az állam biztonsága elleni bcs. tárgyában áltban a senatus döntött. − A dominátus idején: a bünttető bírói hat. kizárólag a császár kezében volt. 4. Képviselet A résztvevő felek: magistratus, bírák, peres felek, perbeli képviselők, ügyvédek.

- 39 -

a) A perbeli képviselet A felek (felperes ill. alperes) helyett más személyek lépnek fel a perben és helyettük perbeli jognyilatkozatokat is tesznek. a) A civiljogi perekben: nem volt lehetőség arra, hogy akár a praetor, akár a bíró előtt képviselők lépjenek fel, így a perbeli képviselet először a praetori perrendben jelent meg. Ekkor már a praetor az intentioban a képviseltet, a condemnatioban már a képviselőt jelölte meg jogosultként v. kötelezettként. (Nem kellett képviselői meghatalmazás. Ha a felperes képviselője az alperes képviselőjével egyszer perbe bocsátkozott, a képviselt ellen többé már nem frdulhatott. Az alperes helyzetét az illetéktelen felperesi képviselő (falsus procurator) veszélyeztethette, mert az igazi felperest az alperest esetleg újból perelhette.) a praetor a képviselőt stipulatoio praetoria formájában biztosíték (cautio) adására kötelezte. A klasszikus jog szerint 2 féle perbeli képviselő volt: ∗ cognitor - akit megbízója az ellenfél jelenlétében (perben v. peren kívül) nevezett ki; ∗ procurator - aki alakszerűtlen megbízás alapján v. akár megbízás nélkül lépett fel (neki biztosítékot kellett adnia, az előzőnek nem volt feladat). b) A császári perrendben a korábbi formák megmaradtak, de a 2 féle képviselő között csak rendelésük módjában volt különbség (a marasztalás a cognitor javára szólt, a végrehajtási keresetet (actio iudicati) már a képviselt volt jogosult indítani, érvényre jutott a közvetlen képviselet). b) Ügyvéd (advocatus) Nem volt perbeli képviselő, de részt vett az elj-ban mint a peres fél bíróság előtti szószólója. A lec Cincia, majd Augustus tiltotta, hogy az ügyvédek díjazást fogadjanak el, Claudius cs. azonban megengedte 1OO aranyig terjedő jutalmazásukat. Jogi képzettséget itt sem kívántak meg, de a dominátus korában a bírósági bejegyeztetéssel együtt már előírták. Az általa készített magánokiratok elkészítéséhez 5-7 tanú szükségeltetett. c) További szereplők Tabelliok, tabulariusok (közjegyők): a római szerződési jog hosszú ideig a verbálügyletekre, ritkán a litterálügyletekre épült. A III. sz-ig Rómában nem fejlődött ki olyan intézmény, amely a magánfelek írásos szerződéseinek hivatalos kereteket biztosított volna. A constitutio Antoniniana által a provinciai lakosok is római polgárokká váltak, akikre a görög jog vonatkozott, így szerte a bir-ban megjelentek a közjegyzők elődei. (tabellio - olyan jogban jártas személy, aki állami engedély alapján azon magánszemélyek rendelkezésére áll, akik dokumentumaikat hivatalos jogi formában kívánták írásba foglalni. tabularius - a városi levéltáral elsősorban adóügyekkel foglalkozó hivatalnokai.)

2O6. A legis actio eljárás = civiljogi perrend 1. A legis actiós eljárások A perlés a tv. által pontosan előírt szavakkal (conceptis vebis) és meghat. cselekményekkel történt. A legis actiok valójában a hatósági felügyelet alá helyezett önhatalmú jogérvényesítő cselekmények voltak (félúton az önhatalmú jogérv. és a modern per között). Egy részük már a XII táblás tv-t megelőzően alakult ki, a Kr. e II. sz-túl fokozatosan visszaszorultak a praetori perrenddel szemben, hatályon kívül helyezésükre a császárkor elején került sor (Kr e. 17 lex Iulia iudiciorum privatorum). 5 formája van: 1. legis actio sacramento, 2. legis actio per iudicius seu arbitri postulationem, 3. legis actio per condictionem, 4. legis actio per manus iniectionem, 5. legis actio per pignoris capionem (utóbbi 2 a végrehajtási elj. 2 formája).

- 40 -

1/ Legis actio sacramento: ált. performa volt (generalis actio - Gaius), segítségével a legkülönbözőbb jogviszonyokból keletkezett igényeket lehetett érvényesíteni. Lényege: a vitában álló felek ünnepélyes fogadása arra nézve, hogy kinek van igaza. Ennek keretében külön-külön - a pertárgy értékéhez igazodó - összeget (summa sacramenti) helyeztek életbe, amelyet a bíró által nyertesnek nyilvánított fél visszakapott, a másik fél pedig elvesztette az állam javára. 2 részre oszlott: A) in iure: idézéssel vette kezdetét. A felperesnek kellett az alperest a magist. elé állítania, az elj-ra a szigorú formalizmus volt jellemző. a) dolog kiadása iránti perben (l.a.s. in rem): a felek a per tárgyát a praetor elé vitték, miután mindkét fél megjelent azon a helyen, ahol a praetor tvkezett (ius) a felperes pálcájával (vindicta) megérintette a per tárgyát és az alpereshez fordulva a sajátjának jelentette ki azt (vindicatio). Az alperes ekkor 3 magatartást tanúsíthatott: − vagy ellentmondott a felperes vindicítiojának és maga is sajátjának állította a dolgot (contravindicatio), − vagy nem védekezett (indefensus), − vagy kifejezetten elismerte a felperesi vindicatio jogosságát (confessus), ⇒ az utóbbi két esetben a praetor a dolgot a felperesnek rendelte adni (addictio). ⇒ contravindicatio esetén a felperes fogadásra (sacramentum) hívta fel az alperest (=esküösszeg letétele), ezt követően a fogadási összeg letétele, majd a bíróválasztás követte. A praetor a per tárgyát ideiglenesen az egyik fél birtokába adta, aki azonban kezeseket tartozott állítani (praedes litis et vindicarium). A litis contestatio (a per együttes tanúsítása) aktusával zárult. b) követelésre irányuló kötelmi pernél (l.a.s. in personam): a vindicatio elmaradt, csak a felperes állította, hogy az alperes tartozik neki, és ezután következett a felek kölcsönös felhívása. B) apud iudicem: az elj. az esküdtbíró előtt alakszerűtlenül zajlott le. A iudex a felek meghallgatása után lefolytatta a bizonyítási elj-t, majd kihirdette ítéletét arra nézve, hogy melyik fél nyerte meg a fogadást (melyikük sacramentuma iustum), s ezáltal a jogvitát közvetve döntötte el. 2/ legis actio per iudicius seu arbitri postulationem: annyiban tért el az előzőtől, hogy esetében e felperes megjelölte a praetor előtt követelése jogalapját, s felhívta ellenfelét követelése teljesítésére; tehát hivatkozania kellett, hogy követelése formailag (pl. stipulation) vagy annak egy formáján (pl. sponsion) alapul, nem kellett azonban előadnia, hogy mögötte milyen tartalmi valóság ügyleti causa (pl. adásvétel) húzodik meg. Az alperes tagadása esetén a felperes a praetortól esküdtbíró kinevezését kérte. A fogadási összeget itt már mellőzték. (Alkalmazták a stipulatiós követeléseknél, közös tulajdon v. öröktársi viszony megszüntetése iránti perben, ahol szakértői becslésre volt szükség.) 3/ legis actio per condictionem: E performát • határozott pénzösszegre (certa pecunia) menő perekben a lex Silia, • hatozorott dologra (certa res) irányuló követelések esetén - valamivel később - a lex Calpurnia hozta be a Kr. e. II. sz-ban. A felperes a praetor előtt felszólította az alperest a későbbi bíróválasztásra, tehát nem kért rögtön bírót a praetortól. A fogadás és a fogadási összeg letétele elmaradt, a felperes nem jelölte meg követelése jogalapját sem.

2O7. A formuláris eljárás = praetori perrend 1. Fogalma A primitív legis actiós eljárás egyre kevésbé felelt meg az igényeknek, bonyolultabbak lettek az életviszonyok, e perrend alkalmazhatatlan volt a peregrinusokra nézve. Kr. e. II. sz-ban a lex Aebutia - a régi civiljogi elj. mellett - a polgárok egymás közötti actioira is kiterjesztette azt a perrendet,

- 41 -

melyet a polgárok és perregrinusok egymás közötti pereiben a praetor peregrinus fejlesztett ki, s melyet a praetor által az esküdtbírósághoz intézett írásbeli utasításról (formula) nyomán formurális elj-nak neveznek. A formula 2 mondatból áll: szövegét a bíró kinevezése és egy összetett feltételes mondat alkotja. 2. A formula alkatrészei Rendes és rendkívüli alkatrészekből áll. (Az előbbiek egy része minden formulában szerepelt, más része csak egyesekben, de ott szükségképpen. A rendkívüli alkatrészeket a praetor a felek kérésébe bármelyik formulába felvehette.)

A) Rendes alkatrészek: • Minden formulában első helyen állt az esküdtbíró kinevezése. • Az intentio a felperes követelését rögzítette, s egyben előírta, mit kell bizonyítania ahhoz, hogy pernyertes lehessen. Fajtái: − intentio certa - mikor a felperes konkrét összeg megfizetését követeli, − intentio incerta - mikor a kártérítés mértékét a bíró állapítja meg. • A condemnatio (csak a megállapítási perekben (praeiudicium) hiányzott, mivel ez) csak egy jog v. jogi tény fennállásának v. fenn nem állásának megállapítására irányult. Kettős jellegű: ∗ egyrészt utasítás volt az esküdtbíróhoz arra nézve, hogyha az intentioban foglalt kereseti alapot bizonyítva látja, úgy az alperest marasztaló, ellenkező esetben felmentő ítéletet hozzon, ∗ másrészt felhatalmazás is, amellyel a praetor az adott perben az ítélkezési hat-t (condemnandi absolvandive potestas) az esküdtbíróra ruházta. Ez az alkatrész a bírót mindig pénzben való marasztalása utasította, mivel az esetleges újabb pernek csak meghat. pénzösszeg képezhette a tárgyát. A dologi pereknél a bírónak az ítélet meghozatala előtt még egy előzetes becslő elj-t (arbitratus) kellett lefolytatnia, melynek során megállapította, hogy a dolog természetben való visszaadása esetén az alperes milyen esetleges mellékszolgáltatásokra köteles, és felhívta őt, hogy ennek megfelelően teljesítsen. Ha az alperes ennek eleget tett, ítéleti marasztalásra nem került sor, ha viszont a dolgot nem tudta vagy nem akarta kiadni, egy újabb becslő elj-t (litis aestimatio) következett, melynek már a pénzbeli marasztalás összegét kellett megállapítani. A becslést többnyire a bíró végezte, olykor erre a felperes becslő esküje alapján került sor. (Actiones arbitrariusnak nevezték azokat a kereseteket, melyeknél a bíró a marasztalás előtt felszólította az alperest a természtbeni teljesítésre.)

• A demostratio

az intentio pontosabb megjelölésére szolgált (pl. a pertárgy konkrét meghatározása). Az adiudicatio csak meghat. formulákban (főleg osztópereknél) szerepelt, rendszerint a condemnatiot helyettesítette, de vele együtt is előfordulhatott. A praetor arra jogosította fel az esküdtbarót, hogy a vagyonmegosztás során tulajdont ruházzon át valakire, aminek következtében a felek civiljogi tulajdont szereztek.

B) Rendkívüli alkatrészek Bármely formulában szerepelhettek, de ált-ban csak akkor, ha felvételüket valamelyik peres fél még az in iure elj-ban, a litis contestatio előtt kérte. Utólagos felvételükre nem volt mód, de ezen méltányos esetben a praetor segíthetett. ♦ Exceptio: kifogás esetén a praetor felhívta a bírót, hogy amennyiben az intetioban foglalt kérelem alapossága bizonyítást nyerne, egy további körülmény valóságát is vizsgálja meg, amely a kereseti kérelem érvényesíhetőségét a sikeres bizonyítás ellenére lerontja. (+ 589. szakasz) A kifogásbeli tényállás valóságát már a praetor előtt (in iure) is lehetett bizonyítani. Nem volt létjogosultsága a kifogásnak a bonae fidei actio formuláiban, mert ezeknek az intentioja ált-an utalt a bona fidesre. Az egyik fél exceptiojával szemben a praetor a másik félnek indokolt esetben replicatiot adhatott. /A kifogásuk jogalapkukat nézve: a) a praetori jog szabályaiból származnak (felvételüket az alperesnek kellett kérnie), a) civiljogi eredetűek is lehettek (hivatalból kellett felvenni a formulába). Időbeli hatálya szerint: a) végleges (e. peremptoria) (pl. megtévesztés kifogása), b) halasztó (e. dilatoria) (pl. idő előtti perlés kifogása). Személyi hatálya szerint: a) bárkivel szemben érvényesíthető (e. in rem) (pl. zálogjogra hivatkozni), b) csak meghat. személyek ellen volt hatásos (e. is personam)./

- 42 ♦ Preascriptio: a formula elején elhelyezkedő rendkívüli alkatrész, amely vagy a demonstracio

szerepét tölti be, vagy exceptiot pótolja. ♦ Fictio: a praetor ad hoc jelleggel alkalmazta (pl. a peregrinust római polgárnak rendeli), egyes

actiok formuláaiban (pl. actio Publiciana) azonban szükségszerűen szerepel. 3. A per lefolytatása A praetori perrend átvette a civiljogi per szerkezetét. Peres felek nemcsak polgárok, hanem latinjogúak és peregrinusok is lehettek. Az elj. 2 része: • in iure szakasz Megindulása, az idézés szabályai uazok voltak, azonban különbséget jelentett az, hogy ha a felperes nem akarta a megjelenni vonakodó alperest erőszakkal a praetor elé hurcolni, büntetőkeresetet is indíthatott. A) A tárgyalás: a felperesnek a formula kibocsátása iránt a praetorhoz intézett szóbeli és alakszerűtlen kérelmével (postulatio actionis) kezdődött. A távolmaradó alperessel (absens) szemben a praetor ideiglenesen döntött, határozata nem volt jogerős. Ha azonban az alperes érdemben védekezett v. kifogással élt, , a preator decretum formájában döntött a formula kibocsátásáról, vagyis keresetet adott ((editio actionis). A kereset megtagadását (denegatio actionis) vonta maga után, a) ha a felperesi igény sem civiljogi, sem praetori jogi alappal nem bírt, b) ha a felperes igényét meghiúsító kifogás már in iure igazolva volt, c) ha a felperes követelése tárgyában korábban már ítélet született. B) A litis contestatio a formula kiadását, s annak a felperes és az alperes általi elfogadását jelentette (korábban az alperesi alávetés és a formula kiadása ugyanott szerepelt, az in iure sz. végén). A felek a perszerződéssel (l.c.) alávetették magukata iudex által az ítéletnek. Joghatásai: a) a felperes kereseti joga ezzel felemésztődik (consumptio actionis), vagyis ugyanazon igény alapján új per nem indítható, b) a l.c. időpontja irányadó az ítélethozatalnál, c) a l.c-val, miután a marasztalás csak pénzösszegre szólhatott, a felperesi igány bármire is irányult korábban, pénzkövetelésre változik (condemnatio pecuniaria), d) amennyiben az alperes a l.c. után meghalna, kötelezettsége akkor is átszáll örökösére, ha egyébként az adott tartozásért az örökös nem felelne. • apud iudicem szakasz (in iudicio) A praetori decretummal (formulával) kijelölt bíró ill. bírák előtt zajlott le, alakszerűségektől mentesen. A) A bíró feladata volt szabad belátása szerint lefolytatni a bizonyítási elj-t és megállapítani, hogy a feltételesen megfogalmazott formulaelemek tartalma negfelelt-e a valóságnak. Ha igen, az alperest marasztalnia kellett, ha nem, fel kellett mentenie. B) Az elj. az ítélet meghozatalával ért végett. Mivel a felek alávetették magukat a bíró döntésének, a fellebbezés eleve ki volt zárva, így az ítélet azonnal jogerőre emelkedett. − Egyfelől ez azt jelentette, hogy a praetor az alperesnek megadta az ítélt dolog (res iudicata) kifogását (exceptio rei iudicatea). Ebben nyilvánul meg az ítélet alaki jogereje. − Másfelől az ítélet rendelkezését a perben állt felek között felmerülő újabb perben szintén irányadónak tekintették. Ez az ítélet anyagi ereje. („A jogerősen megítélt dolgot igazságként kell felfogni.” Ulpianus) C) Bár a perben hozott ítélet ellen fellebbezésnek nem volt helye, biz. rendkívüli jogorvoslatokkal mégis lehetett élni: a) az exceptio rei iudicatea-val szemben a praetor kivételesen -perújításként - replicatio dolit adott, b) ha az elj. súlyos hibában szenvedett, az ítélet semmiségének megállapítására új per volt indítható,

- 43 c) a preatortól a méltányosság alapján az eredeti állapot visszaállítása volt kérhető.

2O8. Actio-fajták a formuláris eljárásban A praetori formulákban megfogalmazott keresetek történeti eredetük, alapjuk, tárgyuk, céljuk, sajátos alkatrészeik szempontjából több félék lehettek. a) Aciones civiles - actiones honorariae 1. azok a keresetek, amelyek segítségével a praetor a civiljog szabályait juttatta érvényre, az actiones civiles csoportjába tartoznak, szemben 2. azokkal a keresetekkel, amelyek a magistrátusok alkotta ius honorarium normáin alapultak. E kategóriapár a keresetek eredetére utal. b) Actiones in ius conceptae - actiones in factum conceptae E felosztás történetileg az előzővel függ össze, fogalmilag azonban az intentio jogalapjához kapcsolódik. Ha a felperes a keresetét egy őt civiliter megillető jogra alapította, az intentio arra utasította, hogy vizsgálja meg, van-e az igénynek civiljogi alapja (in ius actio). Ha az igény csak a praetor imperiumán nyugodott, az intentio, a kereset tényekre alapozottnak minősült (in factum actio), melynek is 2 típusa létezett: a) a preatori jog edictumban közzétett normáin alapult, egyben actio honoraria is volt, b) külön ediktális norma nélkül, az adott esetben hozott decretumával konstruálta meg (actio decretalis). c) Actiones is rem - actiones in personam 1. a kereset bárki ellen indítható, aki a jogosultat jogának gyakorlásában sérti (pl. tulajdoni kereset), abszolút hatályú, 2. csak meghat. adós ellen irányulhat (pl. kölcsönvevő ellen), relatív hatályú. Ez a keresetek legfontosabb felosztása, mivel ezen a megkülönböztetésen alapul a mai napig is a magánjog 2 legfontosabb ága, a dologi jog és a kötelmi jog. (A dologi jogosultságokat (tulajdon, idegen dologbeli jogok) in rem actioval védett jogoknak, a kötelmi jogi jogosultságokat (szerződésekből, delictumokból és egyéb tényezőkből származó követelések) in personam actioval védett jogoknak nevezzük.) d) Actiones stricti iuris - actiones bonae fidei 1. amennyiben az adós tartozása az intentioban szorosan körül van határolva, s a bíró csak ebben marasztalhat (pl. régi civiljogi keresetek, melyek a stipulatioval megalapított követeléseket érvényesítik=csak azt lehetett követelni, amit a kötelezett a s-ban kifejezetten megígért), 2.mindazok a keresetek, amelyek intentioja „mindazt, amit az alperes adni tenni tartozik a jóhiszeműség alapján”(∗) kitételt foglalja magában. /A jóhiszeműség fogalma (bona fides): eredendően szubjektív kategória=jóhiszemű vagyok akkor, ha úgy gondolom, hogy az, amit teszek, jogszerű. Ennek ellentéte a rosszhiszeműség (mala fides)=amikor valaki tudja, hogy az, amit tesz, jogellenes. A praetori edictum más Kr. e. II. sz-ban kialakította a bona fides objektív fogalmát=adós mindazt köteles teljesíteni, amit egy jóhiszemű személy megtenne, a követelményrendszer adott helyzetben előír. Ennek szinonímája az aequitas, ellentéte pedig a ius strictum.) e) Stricti iuris actiók: ezen belül is a condictiók csoportja olyan in personam stricti iuris actio, melynek formulájában az intentio nem jelölli meg a keresetalapító tényállást (causa), vagyis absztrakt módon van szerkesztve. f) Incerta actiók: A stricti iuris és a bonae fidei actiók között néhány átmeneti keresettípus összefoglaló neve. 1. csoportjai: − az intentio nem meghat. dologra (certa res) vagy meghat. pénzösszegre (certa pecunia) irányul, hanem a ∗-kitételt tartalmazza, épen úgy, mint bonae fidei actiók; − a bíró nem az intentioban foglaltak alapján, hanem becslő elj. eredményéhes képest marasztalja az alperest; − nem az intentio szövege, hanem a condemnatio utal a méltányosságra.

- 44 -

g) Actiones ficticiae: Amennyiben a felmerült tényállás egy civiljogi kereset tényállásához volt hasonló, a praetor nem szerkesztett új keresetformulát (actio in factum), hanem arra utasította az esküdtbírót, hogy kezelje úgy az ügyet, mintha ez a megkülönböztető körülmány nem állna fenn. A preatornak ez az utasítása fiction alapult (pl. a peregrinusnak tulajdoni ügyben, „mintha polgár lenne” szerint). h) Actiones directae - actiones utiles 1. alapul szolgáló keresetek, 2. olyan ficticia actiók, melyek már egy meglévő kereset továbbfejlesztésének minősültek. i) Actiones directae - actiones contrariae 1. Az ún egyenlőtlenül kétoldalú kötelmek esetén a főkövetelés keresete mindig az actio directa nevet viselte (pl. letevő keresete a letéteményes ellen a dolog visszaadása iránt); 2. a másik fél esetleges ellenkövetelése (pl. a letéteményes az őrzés során felmerült költségek megtérítését követelhette). k) Actiones condemnationales - actiones praeiudiciales 1. A kereset közvetlen marasztalásra, condemnatióra irányul és sententiaval végződik (a bíró az alperest marasztalja v. felmenti); 2. a kereset valamely jogi tény, állapot fennállásának vagy fenn nem állásának előzetes megállapítására irányul és a pronuntiatio, a valóság kihirdetése, megállapítása zárja le. (pl. statuszperek, szabad-e az alperes v. rabszolga) l) Actiones rei persecutoriae - actiones poenales 1. A kereset vagyoni megtérítésre irányul (pl. tulajdonvédelmi keresetek). Többnyire nincsen korlátozva a jogutódlás. 2. a kereset magánbírság megfizetését célozza. Ezen belül a) biz. büntetőkereseteket csak a jogsérelmet szenvedett magánszemélyek indíthatnak meg, s a személyes elégtétel adására irányulnak (actiones vindictam spirantes) - a sértett halálával elenyészik, nem örökölhető; b) más keresetek megindítását a közérdek védelmében bárki kezdeményezheti (actiones populares). m) Actiones generales - actiones speciales 1. Az ált. keresetekkel különféle jogviszonyokból keletkezett igények érvényesíthetők (pl. legis actiones sacramento). 2. A különös keresetek 1-1 meghat. tényállásból, jogviszonyból eredő alanyi jogok védelmét szolgálják (pl. condictiók).

2O9. A császári perrend (cognitiós eljárás) 1. Az elj. kialakulása A praetori perrend mellett rendkívüli elj-ként eleinte olyan igényekre nyert alkalmazást, melyek a formulási perben nem voltak érvényesíthetők. A cs-i hivatalnokbíró a rendes elj. keretén kívül extra ordinem vizsgálta meg ezeket az igényeket és döntött azok tágyában (cognitio extra ordinem). A posztklasszikus korban - miután 342-ben eltiltották a formulák használatát - a cs-i perrend lett az egyeduralkodó, mint rendes elj. Részben Rómában és Itáliában, részben a provinciákban kilakuló elj-i formák kapcsolódásából jött létre. A császárkorban a hatalmukat gyakorlatilag elvesztett praetorok megszűntek jogfejlesztő tényezők lenni, szerepüket a hivatalnokbírák vették át. (A cs. által kinevezett és felhatalmazott hivatalnok bírói minőségben, a magist. és az esküdtbíró szerepét egyszerre betöltve járt el.) 2. Az elj. lefolyása A per kettéosztottsága megszűnt. Az egész per egységesen, ugyanazon hivatalnokbíró előtt folyt le, akit a cs. nevezett ki akár egy hivatal élére, akár az adott ügyre. Részletei: 1. idézés, 2. kérelem, 3. perbe bocsátkozás, 4. kötött bizonyítási rendszer, 5. ítélet, 6. perköltségek megállapítása, 7. fellebbezés.

- 45 1) A felperes által, a hatóság közreműködésével írásban eszközölt idézéssel (litis denuntiatio)

2)

3)

4)

5)

6)

7)

kezdődött. (Egyiptomban és a provinciákban szokássá vált, hogy a felperes kérelmét írásban (libellus conventionis) nyújtotta be a bíróságnak, mely ennek másolatát kézbesítette az alperes részére, kötelezve őt a megjelenésre.) Iustinianus ezt az elj.ált-sá tette, így az hivatali cselekmény lett (evocatio). A libellusban (kérelem) a felperesnek elő kellett adnia követelése tárgyát és a követlés megalapozására szolgáló tényeket. Az alperes védekezését szintén írásban adta elő (ellentétben a form. elj-sal), kifogásait a per során bármikor érvényesíthette. Amennyiben az alperes a tárgyaláson nem jelent meg, az ügyét távollétében tárgyalták le, ilyenkor csak akkor marasztalta el őt a bíróság, ha a felperes igénye alaposnak bizonyult. A felperes távolmaradása esetén nem tárgyalták az ügyet. A litis contestatio a cs-i perrendben már nem tanúfelhívás, nem perszerződés, hanem a kontradiktórikus elj. kezdete, amikor az ellenfél a felperes keresetének ellentmondva (contradictio) perbe bocsátkozik, s ezáltal alperessé válik. A l.c. minden követelést pénzkövetelésre átváltoztató hatása megszűnik, viszont ettől a naptól kezdődik a perelévülés, mely a rendes, még nem peresített igényre vonatkozó elévülé helyébe lépett, mivel a előbbit a perindítás megszakítja, s így az elévülés újra kezdődik. A felperesnek a keresetet,az alperesnek pedig a védekezést az első szóbeli tágyaláson elő kellett terjesztenie, de a nyilatkozatoktól utóbb el lehetett térni (=a kereseti kérelem és a védekezés módosítható volt a tárgyalás befejezéséig). A szabad biz. rendszert a kötött bizonyítási rendszer váltotta fel, melyhez a bíróságnak esetleges jobb meggyőződése ellenére is tartania kellett magát. A jogszab-ok a legtöbb bizonyító erejét előre megállapították, pl. okirat (instrumentum): mint bizonyíték nagyob erejűnek minősült minden tanúvallomásnál (testimonium), s azzal szemben az utóbbi egymagában nem volt elfogadható bizonyíték. („unus testis nullus testis), a honestior vallomása előnyben részesült a humilior vallomásával szemben. Ezek mellett nagy szerepet kaptak a vélelmek is. Az elj-t az ítélet (sententia) meghozatala zárta le, melyet írásba kellett foglalni, de a felek előtt szóban is kihirdették. Az ítéletben mindenféle igény honorálható volt, mely nem ellenkezett a jogszabályokkal. A dolog kiadása iránti perben a pertárgyat kellett megítélni, nem pedig az annak helyéb elépő pénzösszeget. A marasztaló ítéletben az alperest, az elutasító ítéletben a felperest kötelezték a perköltségek viselésére, melyet az eljáró hivatalnokok, a perbeli képviselők, az ügyvédek (advocati) díja, a bizonyítékok megszerzésére fordított kiadások tettek ki. (A pervesztes marasztalása a formuláris perben ismert perbüntetéseket helyettesített és e büntetések csak a rosszhiszemű felet terhelték; itt viszont a perköltség megítélése a fél jó- és rosszhiszeműségére való tekintet nélkül bekövetlezett.) Az ítélet ellen fellebbezésnek (appellatio) volt helye, melyet a kihirdetéskor szóban vagy azt követőleg írásban lehetett előterjeszteni. A fellebbviteli bíróság új tárgyalást tartott, melynek során nemcsak jogkérdésben, de ténykérdésben is dönthetett, mivel újabb bizonyítákokat is felvehetett. Döntésében vagy elutasította a fellebbezést vagy annak helyt adva megváltoztatta a korábbi ítéletet. A legfelső bírói fórum ítéletének meghozatala vagy a fellebbezési határidő elmulasztása esetén az ítélet jogerőre emelkedett. Az appellatio − felfüggesztette az ítélet hatályát (suspensio), − az ítélkezés joga az illetékes felsőbíróságra hárult (devulatio), − amely az alsóbb fokú bíróság ítéletét nemcsak megsemmisíthette (cassatio), hanem meg is változtathatta (reformatio). (Egy ügyben ált-ban 2x, kivételes esetben 3x lehetett fellebbezni, legmagasabb szinten a cs-hoz, aki jogkörét 331-től a praefectus praetoriók által gyakorolta - ítéletük decretum cs-i rendeleteknek minősültek.)

21O. A litis contestatio eltérő jelentései és hatásai

- 46 -

1. A legis actio eljárásban: a dolog kiadása iránti perben a felek a per tárgyát a praetor elé vitték, miután mindkét fél megjelent azon a helyen, ahol a praetor tvkezett. (A felperes pálcájával megérintette a per tárgyát és az alpereshez fordulva a sajátjának jelentette ki azt, az alperes ekkor 3 magatartást tanúsíthatott: − vagy ellentmondott a felperes vindicítiojának és maga is sajátjának állította a dolgot (contravindicatio), − −

vagy nem védekezett (indefensus), vagy kifejezetten elismerte a felperesi vindicatio jogosságát (confessus), az utóbbi két esetben a praetor a dolgot a felperesnek rendelte adni (addictio).

⇒ ⇒ contravindicatio esetén a felperes fogadásra (savramentum) hívta fel az alperest (=esküösszeg letétele), ezt követően a

fogadási összeg letétele, majd a bíróválasztás követte. A praetor a per tárgyát ideiglenesen az egyik fél birtokába adta, aki azonban kezeseket tartozott állítani (praedes litis et vindicarium). A litis contestatio (a per együttes tanúsítása) aktusával zárult.

2. A formuláris eljárásban: a) A rendkívüli alkatrészek felvételét valamelyik peres fél még az in iure elj-ban, a litis contestatio előtt kérte. Utólagos felvételükre nem volt mód, de ezen méltányos esetben a praetor segíthetett. b) Az in iure szakaszban a formula kibocsátása iránti kérelmet követően a litis contestatio a formula kiadását, s annak a felperes és az alperes általi elfogadását jelentette (korábban az alperesi alávetés és a formula kiadása ugyanott szerepelt, az in iure sz. végén). A felek a perszerződéssel (l.c.) alávetették magukata iudex által az ítéletnek. Egyben joghatásai: 1) a felperes kereseti joga felemésztődik, 2) a l.c. időpontja irányadó az ítélethozatalnál, 3) a felperesi igény pénzkövetelésre változik, 4) az alperes halála után, kötelezettsége örökösére száll.

3. A császári perrendben: a l.c. már nem tanúfelhívás, nem perszerződés, hanem a kontradiktórikus elj. kezdete, amikor az ellenfél a felperes keresetének ellentmondva (contradictio) perbe bocsátkozik, s ezáltal alperessé válik. A l.c. minden követelést pénzkövetelésre átváltoztató hatása megszűnik,

211. Ítélet. Jogorvoslat az ítélet ellen. Res iudicata 1. Ítélet ♦ ♦ ♦ ♦

A per olyan kontradiktórikus eljárás, melynek során a bíró a felek jogvitáját a felperes keresetére lefolytatott, tv-es és szabályszerű eljárás után ítéletével eldönteni. A bíró a bizonyítási elj. alapján megállapított tényállásra támaszkodva hozza meg ítéletét. A bizonyítás során a bizonyítékok mérlegelésénél a bíró ítéletét annak alapján hozta meg, de kivételesen a jogszab. ill. adott esetben a praetor előírta, hogy a bíró nem közvetlenül bizonyított, vagy éppen valótlan tényállásra alapítsa az ítéletét, ez a vélelem vagy fikció. A formuláris elj-ban a formula alkatrészeinél a condemnationál, mely csak egy jog v. jogi tény fennállásának v. fenn nem állásának megállapítására irányult. Kettős jellegű volt, mert egyrészt utasítás volt az esküdtbíróhoz arra nézve, hogyha az intentioban foglalt kereseti alapot bizonyítva látja, úgy az alperest marasztaló, ellenkező esetben felmentő ítéletet hozzon, másrészt felhatalmazás is, amellyel a praetor az adott perben az ítélkezési hat-t az esküdtbíróra ruházta. A formula kiadásánál a felek a perszerződéssel (l.c.) alávetették magukata iudex által az ítéletnek.

♦ ♦ Az formuláris elj-ban az apud iudicem szakasznál miután a bíró szabad belátása szerint lefolytatta

a bizonyítási elj-t és megállapította, hogy a feltételesen megfogalmazott formulaelemek tartalma negfelelt-e a valóságnak, s ha igen, az alperest marasztalnia kellett, ha nem, fel kellett mentenie. Az elj. az ítélet meghozatalával ért végett. Mivel a felek alávetették magukat a bíró döntésének, a fellebbezés eleve ki volt zárva, így az ítélet azonnal jogerőre emelkedett. ♦ A császári perrendnél az elj-t az ítélet (sententia) meghozatala zárta le, melyet írásba kellett foglalni, de a felek előtt szóban is kihirdették. Az ítéletben mindenféle igény honorálható volt, mely nem ellenkezett a jogszabályokkal. A dolog kiadása iránti perben a pertárgyat kellett megítélni, nem pedig az annak helyéb elépő pénzösszeget. A marasztaló ítéletben az alperest, az elutasító ítéletben a felperest kötelezték a perköltségek viselésére, melyet az eljáró hivatalnokok, a perbeli képviselők, az ügyvédek (advocati) díja, a bizonyítékok megszerzésére fordított kiadások tettek ki. 2. Jogorvoslat

- 47 • • •

A közt. idején az imperiummal rendelkező magist-ok voltaka a bünt. bírói hat. gyakorlói, kinek ítélete ellen a polgár a Ngy-hez fellebbezhetett (provocatio ad populum). A comitia rendes büntető bíróságként is működött. A praetori perrendnél, mely megmaradt a civiljogi perrend keretei között, a magánjogi ügyeket intéző egységes bírósági szervezet még ekkor sem alakult ki. A bírói döntések ellen nem volt lehetőség fellebbezésre. A császári perrendnél, mely a civiljogi ill. praetori mint rendes elj. mellett, azzal párhuzamosan alakult ki, s keretében idővel kiépült a magánjogi perekben eljáró, modern jellegű bírósági szervezet. Élén maga a princeps állt, mint a bir. legfőbb bírája. Nem ismerte még a kettéosztott peres elj-t, jogvitáikat egységes, hivatalnokbíró által vezetett perben döntötték el. Ugyanakkor már ismerte a fellebbezés (appellatio) intézményét.

• A formuláris elj. az ítélet meghozatalával ért végett. Mivel a felek alávetették magukat a bíró

döntésének, a fellebbezés eleve ki volt zárva, így az ítélet azonnal jogerőre emelkedett, bár a perben hozott ítélet ellen fellebbezésnek nem volt helye, biz. rendkívüli jogorvoslatokkal mégis lehetett élni: a) az exceptio rei iudicatea-val szemben a praetor kivételesen -perújításként - replicatio dolit adott, b) ha az elj. súlyos hibában szenvedett, az ítélet semmiségének megállapítására új per volt indítható, c) a preatortól a méltányosság alapján az eredeti állapot visszaállítása volt kérhető. 3. Res iudicata A formuláris elj-ban az apud iudicem szakaszban, ami a praetori decretummal (formulával) kijelölt bíró ill. bírák előtt zajlott le, alakszerűségektől mentesen. A) A bíró feladata volt szabad belátása szerint lefolytatni a bizonyítási elj-t és megállapítani, hogy a feltételesen megfogalmazott formulaelemek tartalma megfelelt-e a valóságnak. Ha igen, az alperest marasztalnia kellett, ha nem, fel kellett mentenie.

B) Az elj. az ítélet meghozatalával ért végett. Mivel a felek alávetették magukat a bíró döntésének, a fellebbezés eleve ki volt zárva, így az ítélet azonnal jogerőre emelkedett. − Egyfelől ez azt jelentette, hogy a praetor az alperesnek megadta az ítélt dolog (res iudicata) kifogását (exceptio rei iudicatea). Ebben nyilvánul meg az ítélet alaki jogereje. − Másfelől az ítélet rendelkezését a perben állt felek között felmerülő újabb perben szintén irányadónak tekintették. Ez az ítélet anyagi ereje. („A jogerősen megítélt dolgot igazságként kell felfogni.” Ulpianus)

212. Végrehajtás a 3 eljárásban (civiljogi, praetori, császári perrend) A végrehajtási eljárás fogalma, történeti fejlődése szerint a jogerős ítéletben foglalt marasztalás kikényszerítésének jogszabályban előírt módja, melynek akkor van helye, ha a marasztalt alperes az ítéletnek önként nem tesz eleget. A 3 féle végreh. elj.: a) a civiljogi perrendben a személyi végrehajtás volt, amely szigorúbb, majd enyhébb feltételek mellett az adós testére irányult; a praetori és a császári perrendben előtérbe került a vagyoni végrehajtás, b) amely előző esetében az adós egész vagyonára kiterjedt, tehát univerzális volt, c) utóbbi esetében az adós egyes vagyontárgyaira terjedt ki, szinguláris végrehajtás volt. A) Végrehajtás a civiljogi perrendben Elsődleges volt az önhatalmú jogérvényesítés és az állami felügyelet. 2 legis actioja: a) legis actio per manus iniectionem: a hitelezőnek hatósági védelem mellett önhatalmú tevékenysége volt az adóssal szemben, aki a tartozásáért - ha nem tudott fizetni - a testével volt köteles helytállni. Ennek a keresetnek akkor volt helye, ha a marasztalt adós nem tett eleget az ítéletnek, de meghat. esetekben az ítélet, előzetes elj. nélkül is alkalmazható volt. A kötelmi perben (legis actio sacramento in personam) pervesztes adóst (condemnatus, confessus), ha tartozását 3O napon belül nem tudta kiegyenlíteni, a hitelező ünnepélyes szavakkal, kezének rátételével (manus iniectio) elfoghatta és a praetor elé vihette önhatalmú intézkedésének jóváhagyása céljából. Ad adóst a kézrátétel tárgyának tekintették (kisebb volt mint egy rabszolga), így ő nem is védekezhetett, csak egy 3. személy = kezes (vindex) útján, aki kifizette az adósáot v. pert indított az

- 48 -

elj. jogsértő volta miatt. Ha ilyen fellépésre nem került sor, a hitelező az adóst 6O napig bilincsbe verten fogságban tarthatta, ezalatt 3 egymást követő vasárnap kivihette a forum Romanumra a praetor elé, hogy ott a tartozás összegét kikiáltva találjon valakit, aki vindexként léphetne fel vagy kifizetné a tartozást. A 6O nap eredménytelen letelte után a hitelező az adóst megölhette v. eladhatta trans Tiberium (a Tiberisen túlta, Rómán kívülre). Ha a hitelezők többen voltak a holttestet is ennek megfelelő számú darabra vághatták. Ha adós rabszolgának adták el, arányosan meg kellett osztozniuk a vételáron. b) legis actio per pignoris capionem: olyan kivételes végreh-i elj. volt, amelynél a hitelező alakszerűen, de önhat. alkalmazásával biz. kiváltságos követelések biztosítására ünnepélyes szavak kíséretében lefoglalhatta az adós biz. vagyontárgyait. Itt a zálogolás mindig előzetes elj-t, hatósági közreműködés nélkül, önhatalmú cselekményt jelentett. B) Végrehajtás a praetori perrendben Bevezette a vagyoni végrehajtás intézményét. A praetor már az in rem actióknál kötelezte az alperest, hogy marasztalása esetére adjon biztosítékot, hogy abból a győztes felperes a követelését kielégíthesse (cautio iudicatum solvi). A pernyertes fél számára - mind az in personam, mind az in rem actióknál - lehetséges volt a marasztaló ítéletben (sententia condemnatoria) foglaltak kikényszerítése végreh-i elj. útján. 1. Az elj. az actio iudicati (v-i per) útján volt megindíthat, melyet a pernyertes fél akkor kezdeményezhetett, ha az alperes 3O nap alatt nem tett eleget az ítéleti marasztalásnak. (Mint a formuláris elj-ban: a praetor utasította az esküdtbírót, hogy vizsgálja meg, van-e érvényes marasztaló ítélet, s nem szűnt-e meg annak hatálya időközi tények miatt.) Az adós vagy nem védekezett, vagy elismerte tartozását, vagy ha védekezése alaptalannak bizonyult, a praetor duplumban marasztalta őt. 2. Az actio iudicati végén hozott ítélet tette lehetővé a konkrét végrehajtási cselekmények foganatosítását, ezen belül: a) vagyoni végrehajtás: nem egyes vagyontárgyakra irányult, hanem univerzális, csődszerű volt, az adós egész vagyonát átfogta. A bonyolult csődelj-i szabályok (concursus creditorium): • A marasztalást követően a praetor decretumaval beutalta a hitelezőket az adós vagyonába (missio in bona rei servandae causa), anélkül, hogy az adóst annak birtoklásától megfosztotta volna. A 3O napos (hagyaték esetén 15) időszakban az adós további következmények nélkül teljesíthette a duplumot és módja volt a vagyon átengedésére (cessio bonorum); • a határidő eredménytelen eltelte után az adós becstelenné vált és vagyoni végreh. mellett megnyílt a személyi végreh. lehetősége is. A hitelezők magister bonorumot választottak maguk közül, aki megszervezte az adós egész vagyonára von. árverést; • aki az árverésen eladta a csődvagyont a legtöbbet igérő hitelezőnek, aki így annak praetori tulajdonosává vált (bonorum emptor). A többi hitelező vele szemben léphetett fel, de csak az általa vállalt elkötelezési hányad erejéig (%-os arányban). E hányad teljeítéséért a bonorum emptor saját teljes vagyonával felelt, ami viszont nem csökkentette az adós továbbra is fennmaradó egyetemleges felelősségét (=az adós későbbi szerzeményei is a hitelezőké lehetett). b) személyi végrehajtás: a felperes a praetori engedéllyel (addictio) mindaddig fogságban tarthatta az alperest, amíg az nem fizetett vagy tartozását le nem dolgozta. (A manus iniectio későbbi, enyhébb változata). C) Végrehajtás a császári perrendben A korábbi végreh-i rendszerek elemeiből tevődik össze, azonban jelentős újítása, hogy a vagyoni végreh- már nem csőgszerű, hanem csak egyes vagyontárgyakra vonatkozhat.

- 49 -

a) vagyoni végrehajtás 2 formája: 1. Az egyes vagyontárgyakra menő végreh-i elj-ban a marasztalás − vagy a pénzösszegre szólt, ilyenkor bírósági végreh. útján, zálogolással foglalták le az adós egyes vagyontárgyait, nemfizetés esetén pedig a hitelező eladhatta azokat és a vételárból kielégíthette követelését, − vagy meghat. dologra irányult, melyet szükség esetén hatósági segédlettel (manu militari) vettek el az adóstól és adták át a hitelezőnek. 2. Az egész vagyonra menő végrehajtás az adós fizetőképtelensége, szökése, vagyonának önkéntes átadása esetén jutott szerephez, de ez sem jelentett már csődszerű végreh-t. b) személyi végrehajtás: a cs-i rendeletek értelmében az adós magáfogsága helyébe állami fogság lépett.

213. Actio Pauliana, cessio bonorum, beneficium competentiae A vagyoni végrehajtás keretében a hitelezők megkárosítására (in fraudem creditorium) irányuló vagyonelidegenítést (ajándékozás, eladás) megakadályozva a praetor mind az adóssal összejátszó, mind a vagyon csalárd elidegenítéséről nem tudó, de ingyenesen szerző személyekkel szemben védelmet nyújtott az interdictum fraudatorium ill. az in integrum restitutio. Ebből fejlődött ki az 1 éven belül megindítható actio Pauliana, mely az adóssal összejátszó szerzővel szemben kártérítésre, a jóhiszemű ingyenes szerzővel szemben a gazdagodás kiadására irányult. Ha az adós önként átengedte a vagyont a hitelezőknek (cessio bonorum) - mellyel csak az actio uydicatiban való marasztalást követően meghat. időn belül élhetett -, egy lex Iulia alapján mentesült a személyi végreh-tól és az infamiától, későbbi szerzeményeiből pedig az életfenntartáshoz szükséges vagzonrész szintén nem esett végrehajtás alá. Iustinianus e kedvezményt a végrehajtáskor meglévő vagyonra is elismerte (beneficium competentiae).

214. A praetor perenkívüli jogsegélyei 1. Peren kívüli eljárás Rómában A magistratus maiores (consul, praetor) peren kívüli eljárásai nem tartoztak a szoros értelemben vett jogszolgáltatás (iurisdictio contentiosa) körébe, hanem az őket megillető imperiumon alapultak. A főmagist-ok nem peres eljárásai 2 csoportra oszlottak: a) iurisdictio voluntaria = színleges per formájában végbemenő jogi aktusok, és b) a peren kívüli jogsegélyek. 2. Peren kívüli jogsegélyek fogalma Az imperiummal rendelkező praetor olyan aktusai, amelyekkel valamilyen kötelezettséget rótt az egymással jogvitában álló felek valamelyikére, esetleg mindkettőjükre. (Egyedül az imperiumon alapul és arra a korra nyúlik vissza (Kr. e. 367-242), mikor a praetor mégis szükségesnek látta, hogy a merev perrenddel szemben biztosítsa a polgárok másként nem érvényesíthető igényeinek jogi elismerését. Az actio megadása nélkül kívánt a polgárok részére segítséget nyújtani.) Később, mikor a praetor már iurisdictioja keretében járt el, a peren kívüli jogsegélyek sok esetben a peres elj-nál hatékonyabb jogeszköznek minősült. A jogsegélyeket a praetor gyakran az in iure szakaszban adta meg, de kibocsátásukra perindítás nélkül is sor kerülhetett. Típusa: A) Megjelenésüket tekintve: a) interdictum (tilalom): a praetor élőszóban kimondott, valamilyen tilalmat tartalmazó parancsa volt, melyet a praetor csak akkor bocsátott ki, ha a felek meghallgatása után a kérelem teljesítését

- 50 -

indokoltnak tartja. Betartását bírság (multa) kiszabása biztosította. Későbbi módosítása során: az egyik fél kérelmére kibocsátott feltételes praetori utasítás volt, melynek ha a kérelmezett nem tett eleget, a kérelmező perbe vonhatta őt. Az interdictum alapján indítható per (actio ex interdicto) a rendes perekhez képest egyszerűbb és gyorsabb volt. 3 félék lehettek: − biz. jogsértő magatartás abbahagyására (interdictum prohibitorium) - pl. telken való átjárás megszüntetése; − biz. jogsérelem helyrehozására (i. restitutorium) - pl. egy dolog birtokának visszaadása; − valamely dolog felmutatására (i. exhibitorium) irányulhatott. b) iussum (parancs) c) decretum (határozat) d) addictio: a praetor biz. magatartásokra feljogosító v. azokat jóváhagyó döntése.

B) Tartalmi szempontból: 1) in integrum restitutio: olyan méltányosságon (aequitas) alapuló, csak kivételesen alkalmazható, kidegítő jogsegély volt, amely az előző állapot visszaállítását eredményezte. A sérelmet szenvedett fél kérelmére és csak akkor volt helye, ha más jogsegély lehetősége nem forgott fenn (szubszidiarius jellegű), továbbá, ha a rendkívüli beavatkozást nyomós ok indokolta (pl. a 25. életévét be nem töltött serdült az általa kötött szerződésből károsodott, valakit megtévesztéssel, erőszakkal vettek rá a szerződéskötésre). 1 éven belül (Iustinuanusnál 4 éven) belül volt kérhető és csak akkor, ha az eredeti állapot visszaállítása nem jelentett nagyobb hátrányt az azt elszenvedő félnek. 2) stipulatio honoraria: olyan civiljogi kötelezettségvállalás volt, melyet az eljáró magist. kényszerített ki azáltal, hogy biz. jogviszonyok kötelezettjeit ünnepélyes szóbeli ígéret, stipulatio megtételére kötelezte. (Olyan kötelezettség vállalására kényszerült, mely őt a civiljog szerint ugyan nem terhelte, de amelynek elvállalását a magist. mégis szükségesnek tartotta.) Ezek ált-ban a praetot utasítása alapján jöttek létre, de az aedilis curulis is elrendelhette. 3) missio is possessionem: a praetori birtokba utalást jelentette, amellyel a praetor a kérelmezőt egyes vagyontárgyak vagy vagyonösszesség (pl. hagyaték) birtokbavételére jogosította fel, s birtokba helyező határozátának (iussum, decretum) szükség esetén interdictummal, olykor in factum actio útján, vagy fegyveres erővel szerzett érvényt. Legfontosabb esetei: a) a bonorum possessio, melynek segítségével a praetor a tv-es örökösnek a XII táblás tv. szerinti rendjét alapjaiban változtatta meg; ill. b) a csődeljárás.

215. A római eljárásjog továbbélése 1. A római eljárásjog rendszere (A crimenekre vonatkozott - büntető eljárásjog - szabályok kivételével) a glosszátoroknál és a kommentároknál a magánjog részét képezte. Az eljárási szabályok később önállósultak, az eljárásjog pedig (mind a polgári, mind a büntető eljárásjog) egységesen a tágabb értelemben vett közjogba tartozik. Az elévülés szabályai ennek ellenére a modern jogokban továbbra is a magánjog és a polgári anyagi jog körébe tartozik. 2. A perbeli képviselet A iustinianusi jogban már közvetlen képviselet volt, az újkorra egészen azzá vált. A mai közjegyzőség nem a tabulariusokra, hanem a tabelliókra von. szabályok továbbélését mutatja - iustinianusi szabályozás XII-XIII. sz-ban, a középkori notariusok nagy szerepet játszottak a római jog eu-i elterjesztésében. Irnerius gyűjtötte össze az első formulákat; a legrégebbi hazai római jogi munka: Summa artis notariae (közjegyzői kézikönyv). 3. A császári perrend

- 51 -

A bolognai glosszátor-iskolának köszönhetően teljesen újjáéledt, a középkor derekától kezdve a cognitiós eljárás az, amely kánonjogi és középkori itáliai elemekkel alapja lett a modern államok polgári perjogának. 4. A peren kívüli eljárások Az interdictumok alapgondolta a modern jogba is átkerült pl. a fizetési meghagyás formájában. 5. Végrehajtási eljárás A személyi végrehajtás fokozatosan csökkenve, de egészen a XIX. sz-ig élt. A szinguláris vagyoni elj. hatósági zálogolásal történik, s csak az újkorban jelentkezik az univerzális végrehajtás a csődeljárás formájában.

Személyi és családjog (14) 3O1. A személy (jogképessége) fogalma, keletkezése, megszűnése 1. A személyiség fogalma A persona v. a caput kifejezés jelölte azt a személyt, aki jogok és kötelezettségek alanya lehet, azaz személy. Az embernek azt a képességét, hogy jogok és kötelezettségek alanya lehet jogképességnek, őt magát pedig jogképesnek nevezzük. A római jogban nem minden embert tekintettek személynek, ennek megfelelően a társd. felbontása: A) jogképtelenek; B) jogképesek (pol-i és magánjogok összességének biztosítása, cives optimo iure); C) korlátozott jogképesek: a) nem teljes jogú polgárok (cives non optimo iure), b) latinjogúak (Latini), c) idegenek (peregrini). 2. Szabadok és rabszolgák „Az összes ember vagy szabad vagy rabszolga.” Gaius Személyek csak a szabadok (liberi) lehettek, a rabszolgák (servi) jogi helyzetüket tekintve dolgok voltak (servi rei sunt - Ulpianus). Ugyanakkor mégsem esett azonos megítélés alá a dolgokkal, hiszen a egyrészt a patriarchális házközösség tagja volt, mászrészt nemcsak a testi, de a szellemi munkaerejét is kihasználták (ezért a jogtudósok néha persona servilisnek említették). 3. A személyiség kezdete és vége A személyiség a szabad anyától való élveszületéssel (nativitas, natale) kezdődött. Nem volt személy: a halvaszületett, a koraszülött (abortus - születés után meg is halt), a szörnyszülött (monstrum - akit meg is kellett ölni), a méhmagzat (nasciturus - mert csak az anyatest része, ettől függetlenül biz. fajta védelméről gondoskodtak = a fogamzás legkorábbi időpontját 182. és 3OO. naptól számították. A születésig a magzatot csak feltételesen tekintették jogképesnek.) − A személyiség megszűnése rendszerint az ember halálával (mors) történt. Nem volt anyakönyvi rendszer, ezért a halál tényét annak kellett bizonyítania, aki erre hivatkozott. − Az eltűnés is a halállal egy megítélés alá esett, ilyenkor a feleség elválhatott vagy férjét holtnak nyilvánítattva új házasságot köthetett. Az eltűnt személy halálát a római jog nem vélelmezte, de az ellenbizonyítás könnyített volt (hadifogságba esésre külön szabályok). − A posztklasszikus kor alakította ki azt a vélelmet (praesumptio iuris), hogy ha a szülők és gyermekeik közös veszélyben haltak meg, a serdületlen gyermekek (12 évnél fiatalabb lány és 14 évnél f. fiú) halála a szülők előtt következett be, a serdült gyermekek pedig a szülők után haltak meg.

- 52 -

3O2. Cives, Latini, peregrini 1. Cives Romani A polgári állapot egyszerre és elválaszthatatlanul jelentett közjogi és magánjogi kategóriát. Egyfelől a római polgárok (cives, Quirites) joga volt (ius civile, Quiritium, Cives Romanus=állampolgár, államalkotó tényező), másfelől a civitas Romana alapvető magánjogi kategórai volt (jogképességgel azonos). A) a római polgárjog tartalma: a polgárokat megillető jogok és az őket terhelő kötelezettségek. • Jogok: − Közjogi jogosultságok: 1. szavazati jog (ius suffragii): a római polgár aktív választójoggal élhetett a Ngy-eken (a felszabadított rabszolga csak a comitia tributan); 2. közt-i tisztségek viselésének joga (ius honorum): passzív választójog, a plebs tagjait eleinte, a felsz. rabszolgákat később sem illette meg); 3. a római hadseregben való katonáskodás joga (ius militiae); 4. a római vallási szertartásokon való részvétel joga (ius savrorum); 5. a halálbüntetés és más súlyosabb büntetés elleni fellebbezés joga a Ngy-hez (ius provocationis); 6. a halálbüntetés helyetti önkéntes száműzetésbe vonulás joga (ius exulandi); 7. a kivándorlás joga (ius migrandi). − Magánjogi jogosultságok: 1/ vagyonjogi képesség a római tulajdon szerzésére és spec. római jogügyletek létrehozására való jogosultság (ius commercii); 2/ családjogi jogképesség (ius conubii) - a házasságkötésre, de a matrimonium iuris civilis alapfeltétele is; 3/ az ősi civiljogi keresetek megindításának joga (ius legis actionis). • − 1) 2) 3)

Kötelezettségek: Közjogi: hadkötelezettség (munus militiae), közteherviselés (tributum) közhivatal-viselés (pl. a bíráskodás - munus iudiciarium). − Magánjogi: pl. a gyámság és gondonkság ellátása (munus tutelar et curae). B) a római polgárjog megszerzése: természetes és mesterséges módjai vannak. ♦ Természetes: a római polgártól való születés. A római házasságból (matrimonium iuris civilis) született gyermeknek legalább az apja római polgárnak kellett legyen, egyébként ehhez a római anyától való születés is elegendő volt. A lex Minicia (Kr. e. I. sz.) szerint a polgár és a peregrinus házasságából (m. i. gentium) született gyermek az alacsonyabb jogállású szülő statusat követte, egy hadrianusi senatus consultum később ezt eltörölte. ♦ Mesterségesen: többnyire egyénileg (viritim) v. a polgárjog csoportos adományozásával szerezték meg. C) a római polgárjog elvesztése: a libertas, a civitas elvesztése is egyben. a) a kivándorlás (migratio), b) a latin coloniába való település v. letelepíttetés, c) száműzetés (deportatio), d) egész közösségek lakosságának jogfosztása által.

- 53 -

2. Latini (nomen Latinum) Eredetileg a ltiumi városállamok polgárainak jogképességét jelentette (így a római polgárokét is), de Róma fokozatos terjeszkedésével ez egyfajta korlátozott római polgárjoggá alakult át. Kategóriái: prisci Latini = latin colóniák lakosai, Latini colonarii = a provinciai colóniák lakói,

Latini Iuniani = a lex Iunia Norbana (19) szerint egyes - formahibával - felszabadított rabszolgák nem kaphatták meg a civitas Romanat, vagyis ők a latinjoggal feltuházott libertinusok csak élők közötti ius commerciivel bírtak, de az öröklés formáiból kimaradtak. Ezt a kategóriát Iustinianus törölte el 531-ben.

3. Peregrini − Kezdetben minden olyan idegen személy ellenség (hostis) volt, akinek állam nem kötött a rómaiakkal kölcsönös segélynyújtási (amicitia) vagy szövetségi szerződést (foedus), ezzel szemben a szövetséges államok lakosai (a latinok is) idegenek voltak.e kifejezést már csak a latin idegenekre alkalmazták, akik továbbra is külföldiek voltak. − Az imperium Romanum kialakulásával a bir. nem római ill. latinjogú alattvalóit jelölték így (bir-i állampolgárság). − Csoportosításuk még: a. önálló állampolgársággal és saját népjoggal rendelkező népek (peregrini alicuius civitatis), b. sem állampolgársággal, sem helyi népjoggal nem rendelkező népek léteztek. Sokáig érvényesült a személyiségi elv: mindenkit saját (helyi, nemzeti, stb.) joga szerint kell elbírálni. (Pl. a praetor a ius gentiumot alkalmazta.)

3O3. Rabszolgák, félszabadok. A rabszolgák emberi mivoltának elismerése 1. A rabszolgaság tartalma A sevitus jog tartalma: a rabszolga nem jogalany, hanem jogtárgy, urának tulajdonában áll és tetszése szerint rendelkezhet vele, eladhatja vagy meg is ölheti. Még sem tekintették közönséges „dolognak”, hiszen emberi mivoltát még jogi vontkozásban is elismerték, mert 1. a rabszolga feletti tulajdonosi hat-t nem tulajdonjognak (dominium), hanem rabszolgatartói hatnak (dominicia potestas) nevezték; 2. a rabszolga sírhelye vallási jellegénél fogva - a szabadokéhoz hasonlóan - forgalomképtelen dolog volt; 3. a rabszolgakori rokonság (cognitio servilis) a felszabadítás után házassági akadályt jelentett; 4. a rabszolga cselekvőképes volt - pl. különvagyonnal gazdálkodva érvényes jognyilatkozatot tehet; 5. a delictumoknál a jogforrások a rabszolgát a szabad emberrel egy sorban említik. A rabszolgák tényleges helyzete: a jogilag egységes osztályon belül sokféle réteget lehet megkülönböztetni. 2. A rabszolgaság keletkezése A foglyul ejtett ellenséget célszerűbb volt életben hagyni, mint megölni, az eredet tehát a hadifogságban keresendő, de egyéb módjai is léteztek: • fogságba esés - a legősibb és legáltalánosabb formája. A civiljog értelmében miint uratlan dolgot szabadon elfoghattak (háborúban vagy béke idején is, ha a területre tévedt), • rabszolganőtől való születés (partus ancillae) - a császárkorban már kimondták, hogy ha az anya a terhesség folyamén -rövid időre is - de szabad volt, a gyermek szabadnak születik. • büntetésből rabszolgává lehetett:

- 54 − a civiljog szerint: a capitis deminutio maximát elszenvedett polgár, az akit mint adós hitelezői

eladtak, vagy kivonta magát a polgárok névjegyzékébe történő bevezetés alól, vagy a katonai szolgálatból megszökött, vagy lopáson érték; − a praetori és cs-i perrend szerint: akik rabszolgának adták el magukat (vételáron osztoztak), vagy bányamunkára, állatviadalra ítéltek, vagy Róma közelében telepedtek le, vagy visszakerültek a rabszolgaságba, vagy az a szabad nő, aki idegen rabszolgával folytatott nemi viszonyt. 3. A rabszolgaság meszűnése Felszabadítás útján (manumissio, kézből való elengedés) vindicta eljárás szerint: a felszabadítani szándékozó ellen egy bizalmi embere (mint assertor in libertatum) szabadságpert indított, melynek során a preator előtt pálcájáta rabszolgára téve kijelentette, hogy az szabad. A rabszolgát így az úr eleresztette a kezéből. Augustus korlátozásai: a lex Aelia Sentia (4) szerint 2O évnél fiatalabb út nem szabadíthatott fel senkit, 3O évnél fiatalabb rabszolga pedig nem volt felszabadítható, csak jogos indokkal. Ha nem volt jogszerű az 1. esetében érvénytelen volt, a 2. esetében Latinus Iunianus lett. 4. A félszabadok (Heterohén csoport volt.) • Felszabadítottak (libertini): lehettek római polgárok, latinjogúak és peregrinusok is. A patriárchális rabszolgaság idején családtag volt, ennek felbomlása után vissza is vonhatták a szabadságot (revocatio in servitutem). Csak korlátozott jogképességel rendelkezett (pol-i jogok nem, csak aktív választójog). A ius patronatus alapján továbbra is függőségi viszonyban maradt volt urával, halálával ez megszűnt, de a patronatus örököseire átszállott. Így a felszabadított 1) patronusa nevét viselte, 2) engedelmességgel (obsequium) tartozott, 3) ingyenesen köteles volt kezelni a vagyonát és ellátnia ügyeit (officium), 4) kül. munkákra is kötelezhették, 5) az elszegényedett patronust tartani volt köteles (alimentatio) 6) urát biz. öröklési jog is megillette. Ellenben a patronus védeni volt köteles libertinusát vagy gyámságot volt köteles gyakorolni felette. (A ius patronatus megszűntetése: büntetséből, cs-i privilágium által. A libertinust csak a restitutio natalium (születés orvoslása) mentesítette.) • Colonusok: főldművesek (elvándorlás megindulása ellen) római polgárok voltak ugyan, de

közjogi (és magánjogi) jogképességgel nem rendelkeztek. Vagyonuk peciliumként urukat illette, annak tudta nélkül sem eladni, sem végrendelkezniük nem lehetett vele. Később nekik is lehetett földjük, ami után adózniuk kellett. Nem rendelkezett ius conubiivel, házassága= volt a rabszolgák életközösségével. (Létrejötte: születéssel, szerződéssel, időmúlással; megszűnése: földtulajdonszerzéssel, 3o, 4O évig curialisként működött, püspökké választással.)

3O4. A statusok és a capitis deminutio fajai 1. Személyállapot a római jogban A teljes jogképességet 3 személyi állapot (status) együttes megléte biztosította: a szabadság állapota, a polgárság állapota és a családi állapot. Status libertaris szerint az emberek: • vagy szabadok (liberi) − szabadon születtek (ingenui) − felszabadítottak (libertini), • vagy rabszolgák (servi).

- 55 -

Status civitatis szerint a szabadok ♦ római polgárok (cives Romani), ♦ latinjogúak (Latini), ♦ jogképességgel nem rendelkező szabadok (peregrini, a külföldeik v. a római bir. területén élő alattvalók). Status familiae szerint a római polgárok ∗ önjogú személyek ( personae sui iuris), ∗ apai ill. férji hat. alatt álló személyek (personae alieni iuris). (A személyeket a modern jogtud. természetes és jogi személyekre osztja fel. A jogképesség mellett a cselekvőképességet is tárgyalja.)

2. Capitis deminutio Fogalma: statusváltozás = caput jogi értelemben a személyt, jogképességet jelentette, amelyet a 3 állapot határozott meg. Amennyiben bármelyik statusban változás állt be, a régi caput megszűnt és új caput keletkezett (kivéve, ha a szabadság állapota szűnt meg). De jelenthette valamey közösség létszámának 1 fővel való csökkenését is. A szabadság elvesztésével együtt jár a polgárság és a családi status elvesztése is. A polgárság elvesztésével csak a családi status veszete el. A családi állapot megváltozása a másik 2 statust nem érintette. Formái: 3 van capitis deminutio maxima: a szabadság elvesztése pl. − rabszolgává lett, vagyona, jogai, kötelezettségei is elvesztek, de a hitelezőknek a praetor jogsegélyt adott azon személy ellen, akire az illető vagyona szállott (restitutio actionis); − hadifogságba esett, szabadságának utolsó pillanatában halt volna meg, de ha hazatért, visszanyerte elvesztett jogait, mintha nem is lett volna hadifogságban = ius postliminii - a hátsó küszöb joga. capitis deminutio media: a polgárság elvesztését jelentette, idegen lett belőle, pl. − más államba költözött - vagyonát megtartva, − száműzték - vagyona az államra szállt. capitis deminutio minima: a rokonságból való kiválást jelentette, (az agnatióból, a gensből is) pl. − önjogú személy arrogatio révén, − egy másik családfő hat-a alá került, − hat.alatti családtag felszabadítás útján önjogúvá vált. Ez a pol-i jogokat nem érintette, de a vagyonban komoly változást jelentett.

3O5. A statust nem érintő, de a jogképességet korlátozó tényezők 1. Női nem A nő csak magánjogi téren volt jogok alanya, a közjogi téren nem, mert nem voltak pol-i jogai. Jogképessége a családi és vagyonjog területén is erősen korlátozottak voltak (nem lehetett családfő, formális szerződések tanúja, gyám - csak a posztklasszikus korban anya, nagyanya). A SC Vellaeanum megtiltotta továbbá, hogy kezességet vállaljanak, hogy perbeli képviselők legyenek; teljes öröklő- és végrendelkezési képességüket is csak a posztkl. korban nyerték el. 2. Becsületcsökkenés (minutio existimantionis) A rómapi polgári minőséggel együttjár a megbecsülés is, melyet a c.d. media elszenvedésével el is veszíthetett. Egyéb „becsületcsökkentő” körülmények:

- 56 • intestabilitas: tanúképtelenség, melyet a XII táblás tv. vezetett be. Ha a polgár a régi jog

ünnepélyes szerződéseinél (mancipatio) mint tanú v. mérlegtartó szerepelt, s utána megtagadta a szerződés tanúsítását, többé nem tanúskodhatott, ha pedig ő akart szerződést kötni, nem vehetett igánybe tanúkat. • infamia: becstelenség, mely a közt-i korban 3 féle lehetett: a) a consul által megállapított infamia:

a személyt törölte a magistratusjelöltek jegyzékéből; b) a censor által alkalmazott infamia; c) a praetor által kiszabott infamia. Az első 2 mindig közvetett volt, vagyis nem az infamáló magatartásánál fogva állt be, hanem a magistr. konstruktív aktusa váltotta ki; az utolsó lehetett közvetlenül beálló is. A principatus alatt a praetori infamia került előtérbe, melynek fajai: − ipso facto beálló (közvetlen) némely magatartás (pl. kettős házasság), biz. foglalkozások (kerítés, színészet) űzése, a fizetésképtelen adós csődje, − marasztaló ítélet (sententia condemnatoria) váltott ki közvetett infámiat bcs-ek (crimen, delictumok elkövetői) és bizalmi jellegű jogviszonyokból (megbízás, gyámság) származó pereknél, − kiegyezés (pactio) az elkövetőnek a bcs. sértettjével való megállapodása, közvetett infamiat váltott ki. Az infamia joghatásai: pol-i jogok elvesztése, perbeli képviseletre való kétoldalú képtelenség, házassági tilalom az infamis személy és az ingenuus között, senatori rang elvesztése. Az infamia élethosszig tartott, hacsak a császár v. a senatus nem adta meg a „jó hírnév visszaállítását” (bonae famae restitutio). • Turpitudo: a császárkorban a bíró széles körű mérlegelési joggal rendelkezett, amennyiben a

közfelfogásra hivatkozva nyilváníthatott valakit becstelen személlyé. 3. Egyéb korlátozások A római polgár nem süllyedt le ugyan a félszabadok közé, de nem telje jogú polgárnak minősült. ⇒ az alacsonyrendűekhez való tartozás: a szegényebb rétegek (közt-i korban a plebs tagjai, császárkorban a humiliiores) polgárjoga korlátozott volt: III. sz-tól szigorú büntetési tételek (kényszermunka csak nekik), a császáskorban a fizikai munkát végző szabadok (kézműves, kiskereskedő, bérmunkás) jogképességenek korlátozása, egyes mesterségek űzőit (hajósok, pékek) - a colonusokhoz hasonlóan - lakóhelyükhöz és foglalkozásukhoz kötötték (ipari colonatus). ⇒ a városi tanácstagokat (curiales) is, akik egyébként a honoratikhoz tartoztak az állam először az adók behajtásáért tette felelőssé (nekik kellett a hiányzó összeget kiegyenlíteni), majd curiákhoz kötötte őket és jogi korlátozásokkal is súlytotta. ⇒ egyes vallások követői: zsidókat (Iudaei), eretnekeket ( haeretici), hitehagyottakat (apostatae) ibz. jogok gyakorlásában korlátozták, utóbbiak magán- és közjogilag jogfosztottá váltak.

3O6. A cselekvőképesség 1. Fogalma és tartalma A jogéletben való önálló részévételhez a jogképesség önmagában nem elegend, ehhez biz. egyéb körülmányek megléte is szükséges, hiánya cselekvőképtelenséget idéz elő. A „cselekvőképesség” ugyan modern kifejezés és a rómaik nem ismerték, de a fogalom természetszerűleg ismeretes volt Rómában. Cselekvőképesség az a képesség, mely szerint valaki saját tényeivel jogokat és kötelezettségeket szerezhet magának vagy másnak. Tartalma: a cselekvőképesség sem jár szükségszerűen a jogképességgel, pl. az önjogú személy nem volt feltétlenül cselekvőképes (serdületlen v. elmebeteg), ugyanakkor cselekvőképesek lehettek olyanok is, akik részben vagy teljesen jogképtelenek voltak (rabszolga, hatalomalatti családtag). A cselekvőképesség tehát 2 irányú: ügyletképesség - az illetőt a jog képesnek minősíti jogügyletek megtételére, vétőképesség - bcs-eiért az illető felelősségre vonható, ez korábbi életkorban kezdődik, mint az ügyletk.

- 57 -

(A nők ügyletképessége korlátozott, vétőképessége teljes volt.) Az ember lehet: cselekvőképes, korlátozottan cselekvőképes, cselekvőképtelen. 2. Befolyásoló tényezők 1) Életkor számítása = Az emberek kor szerint 2 csoportba tartoznak: a) serdületlenek (impuberes) − akik még nem tudnak beszélni (infantis), − infantia koránál idősebb serdületlenek (impuberes infantia maiores), ezen belül is önjogú serdületlenek (pupilli) b) serdültek (puberes) − 25 év alatti serdült személyek (puberes minores XXV annis, minor) − 25. életévüket betöltött nagykorúak (maiores). A szabiánusok iskolája a 2 közötti korhatárt a fiúknál egyedileg, az illető nemi fejlettsége alapján bírálta el, a lányoknál serdült a 12. életévet betöltött személy. A prokuliánusok a lányoknál 12., a fiúknál 14. életév betültése számított Iustinianus a pubertas határát ugyanígy, az infantia határát egységesen 7. életévben határozta meg. 2) Az életkor jelentősége • Az infantest a római jog teljesen cselekvőképtelennek minősítette, a beszélni nem tudás azt jelenti, hogy nem tudják a szóbeli jogügyeletek szavait elmondani, így érvényes jognyilatkozatokat nem tehettek. • Az impuberes infantia maiores csak korlátozott cselekvőképességgel rendelkeztek, mely jogügyletek terén azt jelentette, hogy a serdületlenek szabadon köthettek olyan ügyleteket, melyekből egyoldalúlag csak jogot szereztek; olyanokat viszont , melyekből rájuk részben jogok, részben kötelezettségek háramlottak, csak gyámjuk hozzájárulásával hozhattak létre (a gyámi auctoritas hiányában csak a jogokat szerezték meg). A delictumokat illetően esetenként vizsgálták, hogy a serdületlen bírt-e belátási képességgel (a serdültséghez közelebb állóknál vélelmezték a vétőképességet, az infantiahoz közelebb állóknak pedig nem). • A puberes - egyéb fogyatékosság hiányában - teljes cselekvőképességgel rendelkezett, de a minor sajátos jogvédelmet élvezett, ugyanis a lex Laetoria (Kr. e. 2OO) szerint büntetőkeresetet indítottak az ellen, aki becsapott egy minort, a praetor egyfajta kifogást (exceptio l.L.) is bevezetett arra nézve, hogy ha a minor már teljesített is, in integrum restitutiot adott, de, hogy ne riasszák el a szerződni akaró feleket, a minor a praetortól állandó gondnokot (curator) kapott, hogy annak egyetértése mellett kösse meg a szerződést. Így alakult ki a cura minorum, mely túlvédettségi helyzetbe hozta a minort. • A nagykorú személyek rendelkeztek teljes cselekvőképességgel. Nagykorúak voltak a 25. életévet betöltöttek, akiket cs-i privilégiummal nagykorúsítottak (fiúk 2O., lányok 18. életév). 3) Női nem tagjai akkor is korlátozottak voltak, ha elérték a serdült kort. Az önjogú nő élete végéig gyámság alatt állt, s bár vagyonát maga kezelhette, jelentősebb civiljogi jognyilatkozataihoz (perléshez) gyámja hozzájárulás kellett. A nők cselekvőképesség tekintetben csak a IV. sz-tól kezdve váltak egyenlőkké a férfiakkal. 4) Az elmeállapotot tekintve a súlyos elmebajban szenvedők, az őrültek (furiosi) jognyilatkozataik és vétőképességük szempontjából hasonló elbírálásban részesültek, mint az infantesek. Hasonló a helyzete a múló öntudatlan állapotban lévőknek (delirantes) is. A római jog az elmebeteget „világos pillanataiban” úgy kezelte, mint aki semmilyen korlátozás alá nem esik. 5) A tékozlókat (prodigi) a praetor - a XII táblás tv. alapján - az apai örökségtől eltiltotta, gondokság alá helyezve, impuberes infantia maioresként kezelte őket. 6) A testi fogyatékosságok ugyan a cselekvőképességet nem korlátozták, szóbeli szerződést azonban a süket (surdus) és a néma (mutus) nem köthetett. A kasztrált személy (castratus) a házassági jognyilatkozat tételétől el volt tiltva. A vak személy (caecus) tehetett ugyan írásbeli rendeletet, ám annak érvényességéhez (a rendesnél eggyel több) 8 tanú közreműködése volt szükséges.

- 58 -

3O7. Jogi személyek 1. Általában A római jog nemcsak embereket ruházott fel jogképességgel, hanem jogképességgel bíró emberek egyesületeit is. Kezdetben a közjog, majd a magánjog területén is. A jogi személyek 2 fő típusa: • jogképességgel felruházott személyegyesületek (universitas personarum - gazd-i, ker-i társaságok) • jogképességgel felruházott vagyontömegek (universitas bonorum, alapítványok). (A modern jogrendszer mindkét alaptípus előképe megtalálható a római jogban: az 1. az universitas, corpus, collegium, a 2. pia causa formájában. Római jogalanynak sohasem az elvont „jogi személyt” hanem a jogi személyt mint testület mindenkori tagjainak összességét tekintették.) 2. A jogalanyisággal felruházott személyegyesületek 1.A személyegyesületekről ált-ban: kialakulásuk bonyolult folyamat volt, mert a jogképességgel való felruházás előzménye az volt, hogy biz. közösségek tagjaik változásától független létet nyertek pl. a városok (coloniae), néhány vallási testület (sodalitates), a magánemberek egyesületei (collegia). A magánjogi szabályok csak a közt-i korban terjeszkedhettek ki a személyegesületekre. Kezdetben csak közjogi jellegűek voltak, az állami ellenőrzés miatt magánjogi jogalanyiságuk késett. Az universitás ált-ban valamennyi személyegyesülésre, a corpus és a collagium spec. egyesületfajtákra vonatkoztak. Nincs felruházva jogképességgel a societas: nincsenek jogaik, kötelezettségeik, a tagok vagyonától elkülönült önálló vagyonnal sem rendelkezik (max. közös tuladon van). 2.A római államot (populus Romanus) a római polgárok összessége alkotta, amely független volt a polgárai személyében beálló változásoktól, továbbá önálló vagyonnal (=a polgárok tulajdona) és szerződéskötési képességgel is rendelkezett. Ennek megfelelően az állam földje ager publicus, rabszolgája servus publicus, vagyontárgya res publica. Az állam minden vonatkozásban a ius publicum szabályai alá tartozott. A magánosokkal keletkezett jogvitái nem bírói, hanem közig-i úton nyertek eldöntést. Ugyanakkor a közt-i államkincstár (aerarium) nem volt külön jogképességgel felruházva, de a császári kincstár (fiscus) ügyeiben kezdetben a magánjog szabályai, később (Claudius cs-tól) a cs-i delictumok érvényesültek, és egyre inkább a közjog hatálya alá került. 3.A köztestületek, úgy mint a városok (municipia), a községek (fora), az alsóbb tisztviselők testületei (decuriae) a magánjog területén a közt-i korban már önálló jogalanyokként tűntek fel. Saját vagyonnal rendelkeztek, így a ius privatum hatálya alá tartoztak („a városok magánszemélyeknek tekintendők” Gaius). A municipiumok a városi tanács által kinevezett (actor) útján ugyanúgy perbe állhattak, mint a magánszemélyek; később szerződéseket is köthettek. 4.A magántestületek hamar kialakultak, de magánjogi jogképességük jogi rendezésére csak lassan került sor. A közt-i korban egymás uátn alakultak ki a kézművesek egyesületei (corpora pistorum), a magistrarusok segédszemélyzetének testületei (collegia apparitorum), a temetkezési egyesületek (collegia funeraticia). 5.A testületek, egyesületek közös szabályai: a) Az egyesületek alapítása - kezdetben nem kellett engedély, de alapszabályaik nem ellenkezhettek a tv-ekkel, vagyis csak megengedett célra alakulhattak. Később - egy Augustus idjéből való lex Iulia de collegiis alapján - az alapításhoz a senatus engedélye kellett. Min. taglétszám 3 fő. b) Az egyesületek jogi szervezete - ügyintéző és képviselő szervek voltak. − Az ügyintéző szerveknél a struktúrát az állam nem szabályozta, de az alapszabály (lex collegii) (hatáskörök megállapítása) alapját képezte a működés engedélyezése iránti kérelemnek (pl. a be- és kilépés). Viszonylag teljes jogképességgel rendelkeztek, vagyis emberhez fűződő jogai és kötelezettségei nem lehettek, pl. apai hat-mal nem, de rabszolgákkal rendelezhetett. − Miután az egyesület önmaga fogalmilag cselekvőképtelen volt, képviselő szervei jártak el. Kezdetben közvetett, később közvetlen képviseletet jelentett.

- 59 -

c) A testületek, egyesületek megszűnése - 1/ ha a senatus v. a császár feloszlatta, 2/ célja meghiúsult, 3/ tagjainak száma 3 alá csökkent (bár 1 is lehet célmeghiúsítással), 4/ tagsága a felosztást kimondta. 3. A jogalanyisággal felruházott vagyontömegek Az alapítványok kialakulását tekintve a keresztény egyházat (Ecclesia) a római jog uralkodásától kezdve egyesületnek kezdte elismerni, a püspöki egyházak kezdetben mint személyegyesületek bírtak jogalanyiságga. Vagyonnal rendelkeztek, mely nem a helyi közösségé, hanem az egyetemes egyházé volt, felette a rendelkezési jog pedig a közös előljárót, a püspököt (episcopus) illette meg. Az emberek kezdetben vagyonukat az egyházra hagyták, csak az V-VI. sz-tól születtek olyan rendelkezések, mely szerint a vagyont egy meghat. kegyes célra (pia causa) (pl. kórház fenntartása) rendelték, ezen vagyontömegeket személyekként kezdték kezelni. A pia causat az alapító okirat létesített, de lehetett végrendelet is. Ez az okirat hozta létre a szervezetet arra hivatkozva, hogy a jogképességgel felruházott vagyon betölthesse célját, megszűnésének döntő oka a vagyon kimerülése volt. A pia c. éppúgy rendelkezett magánjogi jogképességgel, mint az egyesület. Ügylet- és vétőképessége (vagyis teljes cselekvőképessége) neki sem volt, helyette képviselőszervek jártak el.

3O8. A család és a rokonság a rómaiaknál 1. A családjogi állapot (status familiae) 1) A közt-i korban: a polgárok családjogi állapotuk szerint 2 csop-ra oszlottak: a.) önjogú személyek (persona sui iuris) volt minden családapa (pater familias) és minden családanya (mater familias.), akik nem állottak családfői hat. alatt. A pater f. teljes jogképességgel rendelkezett, jogosítványai: 1. apai hatalom (patricia potestas), 2. férji hatalom (manus(, 3. rabszolgák feletti hatalom (dominicia potestas), 4. biz. szabas személyek feletti hatalom (mancipium). b.) hatalomalatti személyek (persona aliene iuris) volt a családfőn kívül a család összes többi tagja: a feleség, a gyermekek, örökbefogadott gyermekek, fiúgyermek családja (meny, unoka) és az örökbefogadott fiúgyermek családja. Korlátozott jogképességgel bírtak, melynek határait a feleség szempontjából tovább szűkítették. A pol-i jogok teljes egészében, a magánjogi jogosultságok közül csak a ius conubii és a ius commercii illette meg őket, de ezáltal minden jogot a hat.gyakorlónak szereztek, ugyanakkor kötelezettségeik csak őket terhelte. A családfiú (filius familias) csak az apa beleegyezésével köthetett házasságot, és a felesége feletti manus ugyanúgy az apját illette meg, mint a gyermekek feletti pater familias. 2) A császárkorban: A klasszikus jog már biz. értelemben elismerte a hatalomalattiak önálló vagyoni jogosultságát, azzal, hogy ha a fiú katonáskodással, állami szolgálattal szerzett vagyona fölött a tulajdonosi jogok teljességét már nem a pater familiasnak, hanem a filius familiasnak biztosította. A posztklasszikus és a iustinianusi jog ezt már formailag is elismerte. 3) A családjog tárgyát a családi viszonyok képezik, melyeket ma önálló jogág szabályoz, de a rómaiak ezt a kategóriát nem ismerték, nem különítették el a személyjogtól. A cs-i viszonyok 2 fontos formája: szülő-gyermek kapcsolat és a szülők egymás közti kapcsolata, melynek 2 spec. jogintézménye: az apai hat. és a férji hat. A családjogon belül tágyaljuk még a gyámság és a gondnokság jogintézményét is. 2. A család és a rokonság Az archaikus kori római jog a különféle jogviszonyokat (szülő-gyermek, házasság, tulajdon, kötelmi és egyéb v.) lényegében csak hatalmi viszonyként tudta tükrözni. A családtagokat és a rokonokat egymáshoz fűző jogi kötelék a családfő hat-ában volt. • Család: egyazon pater familias hat-a alatt álló személyek összessége (jogi értelemben),

- 60 • Rokonok (agnatio): azok a személyek, akik azonos pater familias hat-a alatt állnak vagy állnának,

ha a közös pater f. még élne (civiljogi értelemben), • Vérrokonság (cognatio): a rokonság természetes fogalma.

- Familia proprio iure: a család kezdettől fogva a monogám házasságon alapult, de jogi szempontból a családfő hat-a alatt álló személyek közösségét jelentette. Nem érzelmi és vérrokoni, hanem vagyoni, gazd-i, kultikus házasságot jelentett (hiszen a családtagokat és a családi vagyont egyaránt a familia szóval jelölték). A házasság tagjai, akik a pater f. halála után a házközössgéi vagyont megszerezték, nem a pater f. utódainak, hanem a „saját maguk örököseinek” (sui heredes) minősültek, mert amíg a hagyaték az örökösök között nem került szétosztásra, addig a család tagjai ún. „családi vagyonközösségben” maradtak egymással. A familia proprio iure magába foglalja mindazokat, akik a pater f. férji vagy apai hat-a alatt állottak, vagyis: a feleség (uxor in manu), a gyermek (filius vagy filia familias), a hat.alatti fiú felesége (nurus) és gyermekei (nepotes vagy neptes), az örökbefogadott gyermek (arrogate) és felesége, gyermekei (7). A családfői hat. csak az ő akaratából szűnhetett meg, a családapa halálával a familia p.iure is felbomlott. - Agnatio: a civiljogi rokonság alapját a leszármazás képezte, de a hat-i köteléken alapuló rokonságot jelentett. Egyrészt „agnát rokonok azok, akiket férfiak által közvetített rokonság fűz egybe, vagyis az azonos apától származó vérrokonok” Gaius, ezek szerint a feleség nem tartozott az agnatioba! Másrészt familia communi iurének is nevezik, melynek tagjai: a szűkebb család tagjai (familia proprio iure) a feleség kivételével; a közelebbi agnát rokonok (proximi agnati, akik azonos pater f. hat-a alatt állnának, ha a családfő még élne, de nem tartoznak ide az anyai és női felmenők); a legtávolabbi rokonság, a nemzetség tagjai (gentiles, akiknek ősei közös patria potestas alatt álltak). Ezt a 3 csoportot rendnek (ordo) nevezzük. A családfő halála az agnatiora semmilyen hatással nem volt!, mivel az agnát rokonságot nemcsak az aktuálisan létező, hanem az egykor fennállott patria potestas is közvetítette. Ugyanakkor az örökbeadás vagy házasság folytán felszabadult családtag nemcsak a familia proprio iure, de a familia communi iure (az agnatio) kötelékéből (a gensből) is kivált! A familia prorio iurét az különbözteti meg az agnatiotól, hogy a családot jogilag összetartó családfői hat. alatt nemcsak a patria potestas, hanem a manus is értendő, és a patria potestas a családi köteléket csak a pater familias élteében tartja fenn. - Cognatio: a tisztán vérségi kapcsolat szerinti rokonság. (Az agnatio a civiljogi, a cognatio a ius naturale szerinti rokonság.) • Kognát rokonok azok, a) akik közül az egyik a másiktól közvetlenül (szülő és gyermek) vagy közvetve (nagyszülő, unoka) egyenes ágon származott = egyenes ági rokonok (felmenők-ascendentes és lemenőkdescendentes; b) akik egy közös őstől származtak (testvérek) = oldalági rokonok, ezen belül is − közös apától és anyától származnak=teljes testvérek (germani), − közös apától és közös anyától származnak=féltestvérek (uterini). Apaság vélelme: „az anya mindig biztos, még akkor is, ha házasságon kívül esett teherbe; az apa pedig az, akit a házasság annak mutat” Paulus. • A rokonság fokát a nemzés határozta meg, pl. nagyapa és unoka egymás II. fokú egyenes ági rokonai. • A sógorság amilyen fokban kognát rokona valaki az egyik házastársnak, ugyanolyan fokban sógora a másik házastársnak, pl. az anyós vejének I. fokú egyenes ági sógora. A császárkor törvényes öröklési joga egyre jobban háttérbe szorította az agnatiot, a iustinianusi korban pedig a törvényes öröklés már teljesen a kognát rokonságon épült fel.

- 61 -

3O9. A patria potestas tartalma, keletkezés, megszűnése 1 Fogalma és tartalma A családfőnek a családjához tartozó szabad személyek fölötti teljes magánjogi uralma. Kezdetben korlátlan volt, később ezt a mos szabályai korlátozták (pl. megölje vagy súlyosan megfenyítse gyermekét). Pozitív jogosultságai: 1) a gyermek élete és halála feletti rendelkezés (ius vitae necique), 2) elsőszülöttek kivételével a gyermekkitétel joga (ius exponendi), 3) a gyermekáldás joga (ius vendendi, amely vagy teljes vagy részleges rabszolgaságba kerülést eredményezett, vagy pedig ideiglenes hatalom alá, mancipiumba kerüléssel járt), 4) a delictumot elkövető gyermeknek a sértett részére történő noxába adása (ius noxae dedendi). Negatív jogosultsága: a gyermeket visszatartó személlyel szembeni fellépés joga tulajdoni kereset alapján (vindicatio filii), a praetori interdictum de liberis exhibendis et ducendis útján is. Az ősi paraszti házközösség bomlásától lassan csökkentek a pater f. gyermeke feletti jogai, pl. „Ha az apa fiát 3x eladta, a fiú szabaduljon az apai hat. alól.” XII táblás tv. Később a gyermek panasszal fordulhatott a bírósághoz apja ellen, hogy tartást követeljen tőle. Az apai hat. vagyonjogi tartalma: vagyonilag a családgyermek sokáig nem volt jogalany, mivel mindent apjának szerzett. A preklasszikus korban a pater f. által a gyermek kezelésébe adott különvagyon (peculium profecticium) - a rabszolga peculiumához hasonlóan - a családfő tulajdona maradt. A posztklasszikus korban egy rendelet a családgyermek anyjától örökölt vagyonára (bona materna) előírta, hogy azt a pater f. el nem idegenítheti, halála után pedig a gyermeké lesz, de nem mint apai örökség, hanem a gyermek saját jogán. Iustinianus szerint a gyermek minen vagyona, amely nem az apától ered, ún ,jövevényvagyon (bona adventicia), azon az apát csak a haszonélvezet illeti meg, hacsak a vagyon juttatója ezt ki nem zárta. A gyermek által vállalt kötelezettségeket a praetori jog peresíthetővé tette az apával szemben (actiones adiecttiae qualitatis). SC Macedonianum rendelkezései szerint (E. Claudius cs. idején)a filius f. részére folyósított pénzkölcsön az apa halála után sem vot peresíthető, vagyis ez naturalis obligtiot eredményezett. (Ha a teljesítés elmaradt, a hitelező pert indított, a fiú pedig védekezhetett.) 2. A patria potestas keletkezése 3 féleképpen keletkezhetett: 1) törvényes római házasságból (matrimonium iuris civilis) való születés= eredetileg az apa beleegyezésével, utóbb pedig már önmagától is apai hat-t eredményezett. Abban az esetben, ha a születés a házasság megkötésétől számított 182 napon túl, ill. a házasság megszűnése után 3OO napon innen keletkezett (a gyermek apja az anya férje, praesumptio iuris). 2) örökbefogadás (adoptio) útján= az apai hat. mesterségesen jött létre; mindig állami közreműködést igényelt, szabályozása kógens volt. Előfeltétele volt az, hogy az örökbefogadó Iustinianus szerint az örökbefogadottnál legalább 18 évvel idősebb - önjogú római polgár legyen és az arrogatornak gyermektelennek és legalább 6O évesnek kellett lennie. Nők - császári engedéllyel - csak a posztklasszikus korban fogadhattak örökbe, de ez patria potestast nem eredményezett, csak jogot az öröklésre. 2 formája: a) arrogatio - az önjogú személy örökbefogadását jelentette. Eleinte a comitia calata előtt, a pontifex maximus közreműködésével történt, ahol az örökbefogadni kívánó előadta, hogy koránál vagy betegségénél fogva gyermeke már nem lehetne. Ezután a Ngy. szavazott az örökbefogadás engedélyezéséről. Az örökbefogadottat a filius familias személyi és vagyoni helyzetébe juttatta (meglévő feleségével, vagyonával együtt). Csak önjogú, fegyverforgatásra képes férfi volt örökbefogaható, mert csak az jelenhetett meg a comitia előtt.

- 62 -

A császárkorban az arrogatio rescriptum útján ment végbe, amiből már a nők és a serdületlenek sem voltak kizárva. (821.) b) szűkebb értelemben a hatalomalatti személy örökbefogadását jelentette, a 3x-i színleges eladással (mancipatio) és színleges perrel(vindicatio filii) ment végbe. A posztklasszikus korban az adoptio az örökbeadó pater f. nyilatkozatával jött létre, melyet az örökbefogadó és az örökbefogadandó jelenlétében, a bíróság előtt kellett megtennie. A iustinianusi jogban az adoptio csak akkor eredményezett apai hat-t, ha az örökbefogadó az örökbefogadott felmenője volt (adoptio plena), ellenkező esetben csak öröklési jogot biztosított az örökbefogadó után (adoptio minus plena), amely végrendelkezési formaként szolgált. 3) a törvényesítés (legitimatio)= csak concubinatusból született természetes gyermekek (liberi naturales) részére volt lehetséges, de nem a futó nemi kapcsolatokból született részére. (Ez csak a császárszág korában alakult ki.) 3. A patria potestas megszűnése Elvileg az apa életének végéig fennállott, hacsak valamilyen jogmegszüntető ok közbe nem jött. A gyermek életkora nem bírt jelentőséggel. Megszüntette az apa hatalmát: a) az apa halála vagy capitis deminutiója, b) a gyermek halála vagy c.d-ja c) a gyermek örökbefogadása (Iustinianusnál csak az adoptio plena), d) a gyermek emancipatioja: az apa által eszközölt 3x-i mancipatio, de 5O2-ben Anastasius cs. rendelete lehetővé tette, hogy az apa a bíróság előtti jognyilatkozatával kieszközölje az emancipatiót, de ehhez a cs. engedélye és a gyermek egyetértése kellett, e) büntetésből, ha a pater f. gyermekét 3x (lányát v. unokáját 1x) eladta vagy kitette, f) biz. papi méltóság, a keresztény kortól püspöki ill. patriciusi cím elnyerése folytán.

31O. A családtagok vagyoni önállóságának kialakulása A császárkorban a klasszikus jog már biz. értelemben elismerte a hatalomalattiak önálló vagyoni jogosultságát, azzal, hogy ha a fiú katonáskodással, állami szolgálattal szerzett vagyona fölött a tulajdonosi jogok teljességét már nem a pater familiasnak, hanem a filius familiasnak biztosította. A posztklasszikus és a iustinianusi jog ezt már formailag is elismerte. Familia proprio iure: a család kezdettől fogva a monogám házasságon alapult, de jogi szempontból a családfő hat-a alatt álló személyek közösségét jelentette. Nem érzelmi és vérrokoni, hanem vagyoni, gazd-i, kultikus házasságot jelentett (hiszen a családtagokat és a családi vagyont egyaránt a familia szóval jelölték). A házasság tagjai, akik a pater f. halála után a házközösségi vagyont megszerezték, nem a pater f. utódainak, hanem a „saját maguk örököseinek” (sui heredes) minősültek, mert amíg a hagyaték az örökösök között nem került szétosztásra, addig a család tagjai ún. „családi vagyonközösségben” maradtak egymással. Az apai hat. vagyonjogi tartalma: vagyonilag a családgyermek sokáig nem volt jogalany, mivel mindent apjának szerzett. A preklasszikus korban a pater f. által a gyermek kezelésébe adott különvagyon (peculium profecticium) - a rabszolga peculiumához hasonlóan - a családfő tulajdona maradt. A posztklasszikus korban egy rendelet a családgyermek anyjától örökölt vagyonára (bona materna) előírta, hogy azt a pater f. el nem idegenítheti, halála után pedig a gyermeké lesz, de nem mint apai örökség, hanem a gyermek saját jogán. Iustinianus szerint a gyermek minen vagyona, amely nem az apától ered, ún ,jövevényvagyon (bona adventicia), azon az apát csak a haszonélvezet illeti meg, hacsak a vagyon juttatója ezt ki nem zárta. A gyermek által vállalt kötelezettségeket a praetori jog peresíthetővé tette az apával szemben (actiones adiecttiae qualitatis). SC Macedonianum rendelkezései szerint (E. Claudius cs. idején)a filius f. részére folyósított pénzkölcsön az apa halála

- 63 -

után sem vot peresíthető, vagyis ez naturalis obligtiot eredményezett. (Ha a teljesítés elmaradt, a hitelező pert indított, a fiú pedig védekezhetett.) Az arrogatio az örökbefogadottat a filius familias személyi és vagyoni helyzetébe juttatta (meglévő feleségével, vagyonával együtt).

311. A házassági kötelék 1. A házasság (matrimonium, nuptiae) ősi római formája, amely szorosan összefonódott a férji hatalommal (manus), a férjnek a felesége felett szinte korlátlan uralmat biztosított. A XII t. tv. idején már bizonyosan megvolt a házasságnak olyan formája, amelyhez nem kapcsolódott férji hatalom. Kr. e. V. sz-ban 2 változata volt ismeretes: a) manusos házasság, (a matrimoniumhoz manus is kapcsolódott); b) manus nélküli házasság (a férj nem rendelkezett manusszal). A római jogszemlélet a házasságot alapvetően hatalm viszonyként tudta csak elfogadni, hiszen a manus nélküli házasságot is csak biz. joghatásokkal (jogi reflexhatásokkal) járó ténynek tekintetté, sohasem emelkedett jogi intézménnyé.

A) A manusos házasság − a feleség a férje hatalma alá került, és így a capitis deminutio minimumát szenvedett el = a patria potestas alatt álló nő apja hatalma alól férje hatalma alá került, − az önjogú nőtt a manus létrehozása megfosztotta önjogosultságától; a feleség vagyonjogi helyzetében a változás: minden vagyona a férj tulajdonába ment át és a továbbiakban csak neki szerzett. A régi agnatióból kivált nő öröklési jogot természetesen csak a férj familiájában kapott. B) A manus nélküli házasság ehhez nem kapcsolódott férji hatalom, s így a feleség a házassággal capitis deminutio minimát sem szenvedett. − Ha hatalomalatti volt, továbbra is megmaradt eddigi agnatiójában, − ha önjogú volt, megtartotta önjogúságát és ezzel együtt vagyonát is; nem csak agnat rokonná ne vált, de civiljogi értelemben a családnak (familia proprio iure) sem lett tagja, így sem ő nem örökölt gyermekei után, sem azok utána. Ezt a helyzetet csak fokozatosan számolta fel a praetori, majd a császári jogalkotás. 2. Az eljegyzés (sponsalia) A régi jogban kölcsönös stipulatio formájban tett házassági ígéret volt (amely egyes latin városoknál a házasság megkötésére kötelezett. A kései közt. idején: formálatlan kölcsönös ígére, amelyből a házasság megkötésére nem származott jogi igény. Az eljegyzést felbontó fél viszont I. Constantinus óta köteles volt a jegyesétől kapott ajándékokat visszaadni ill. amit ajándékozott, azt nem követelhette vissza. A posztklasszikus korban K-en szokásba jött a görög ill. föníciai eredetű eljegyzési foglaló (arrha sponsalicia), melyet a házasságtól kellő indok nélkül visszalépő fél elvesztett, ill. 2x értékében volt köteles visszaadni. 3. A házasság keletkezése és fajtái 2 változata volt aszerint, hogy a házasságot kötő felek rendelkeztek-e római házasságkötési képességgel (conubium) vagy sem. 1. Civiljogi házasság (matrimonium iustum v. legitimum) = római házasság csak 2 conubiummal rendelkező római polgár köthetett, vagy római polgárok és olyan latinjogúak, akiknek városa és Róma között létrejött szerződés conubiumot biztosított. Conubiummal a hatalomalatti is rendelkezhetett. Férji és apai hatalom (manus és patria potestas) ált-ban csak ehhez a házassághoz kapcsolódhatott (apai hat-t azonban kivételesen, örökbefogadás esetén házasság nélkül is lehetett szerezni). a) manusos házasság (matrimonium cum manu): az archaikus jog szemléletével adekvát házasság; a matrimonium és a manus még olyan szorosan összetartoztak, hogy férji hat. nélkül nem is volt házasság. A manus létrejöttének módjai:

- 64 ♦ confarreatio: a patríciusok köreiben szokásos, manust keletkeztető szertartásos aktus volt, amely

1O tanú jelenlétében ünnepélyes szóbeli formulák elmondásával zajlott le. Az ősi vallások szertartást, melynek központjában az áldozati kenyér elfogyasztása állt, a pontifex maximus és a flamen Dialis közreműködésével Iuppiter farreus tiszteletére mutatták be. Biz. papi tisztségeket csak ilyen házasságból származó személyek viselhettek. ♦ Coemptio: mancipatióval végbemenő (előbb valóságos, majd színleges) vételi szerződés volt, melyet a férj a nő pater familiasával vagy gyámjával, utóbb az önjogú nővel kötött. ♦ Elbirtoklás (usus): ha a manust keletkeztető aktust a felek elmulasztották vagy az formahibásan ment végbe, a férj a manust elbirtoklás útján is megszerezte és ezáltal a civiljogi házasság is létrejöt, de ehhez 2 feltétel együttes fennforgása kellett: az állandó házassági együttélés szándéka (affectio maritalis) és az így folytatott együttélésnek (a manus elbirtoklásának) 1 évig kellett tartania. Az elbirtoklás megszakadt, ha a nő 3 egymás utáni éjszakát férje házán kívül töltött. Az affectio maritalis nélkül megkezdett együttélés csak ágyasságnak minősült, melyet viszont az időközben keletkezett affectio maritalis házassággá emelte. b) manus nélküli házasság (matrimonium sine manu): a felek a kölcsönös házassági szándék alapján létrejött megyezése alapján született meg (tehát a házassági szándékkal létrehozott életközösség önmagában is házasságnak minősült). Ennek külső jele volt: 1/ ált-ban a nőnek a férj házába való bevezetése, 2/ a cencor előtti eskü, 3/ a hozományo okirat kiállítása. A férji hat. a nő számára igen komoly terhet jelentett, ezért a manus nélküli házasságok fokozatosan kiszorították a manusos házasságokat. A férji hat. usus révén történő megszerzése a közt. végén megszűmt, a confarreatio és a coemptio fennmaradt a klasszkos kor végéig. A manusos házasságok eltűnése a női beleegyezés (consensus) fontosságát és a házasság hat-i jelének háttérbe szorulását eredményezte. („A házasságot nem az elhalás, hanem a megegyezés hozza létre.” Ulpianus) 2. idegenek házassága (matrimonium non legitimum) római polgárnak conubiummal nem bíró latinjogúval, latinjogúaknak egymás között, ill. peregrinusokkal vagy peregrinusoknak egymás között között házassága. E házasságot Róma nem ismerte el római házasságnak, csupán olyannak, amelyhez a hatályukban meghagyott helyi jogok elismerte joghatások fűződtek. A constitutio Antoniniana után a matrimonium iuris civilis és a m. i. gentium határai biz. mértékben fellazultak. 4. A házassághoz hasonló együttélési formák Az együttélés 2 olyan formája, melyeket ugyan nem ismertek el m-nak, de jogkövetkezmények fűződtek hozzájuk. ∗ Concubinatus (ágyasság)= az affectio maritalis nélkül folytatott együttéléshez először a posztklasszikus jog fűzött joghatásokat:. csak az ebből származó gyernekek voltak törvényesíthetők); házassági akadály is lehetett; az abból származó gyermekek apjukkal szemben igényt támaszthattak biz. tartásra. E gyermekek - a iust. jog szerint - anyjuk után a törvényes gyermekhez hasonlóan apjuk után - együttesen - 1/6 részt örökölhettek (törvényes hagyományként). ∗ Contubernium= a szabad embernek rabszolgával való együtélése, a rabszolgák életközössége. A rabszolgaság idején keletkezett vérrokonság a felszabadultak között házassági akadályt képezett, s a kései császárkorban az így keletkezett rabszolgacsalád tagjainak örökléskor, elidegenítéskor való szétválasztását erősen korlátozzák. 5. Házassági akadályok (matrimonium interdicta) A római jog a h-i akadályoknak ugyan egész sorát ismerte, mégsem állította össze őket egységes rendszerré. Abszolút h-i akadályok: senkivel sem köthetett házasságot az, aki − serdületlen, − rabszolga, − elmebeteg volt,

- 65 -

− vagy érvényes házasságban élt. − herélt (csak a posztklasszikus korban). Relatív h-i akadályok: a) nem köthetettek házasságot azok, akik közül az egyik a másiknak egyenes ági vagy oldalági vérrokona volt (fel- és lemenő ágon korlátlanul, az oldalágon csak a testvérek és azok vér szerinti leszármazói között érvényesült); b) örökbefogadással keletezett ún. polgári rorkonság (cognatio civilis) egyenes ágon az örökbefogadási viszony megszűnte után is akadály volt; c) a sógorság (affinatis) korlátlanul jelentett akadályt (a posztklasszikus jog a sógorok házasságának ált. tilalmát mondta ki); d) nem házasodhatott össze a gyám gyámoltjával, a posztklasszikus kortól kezdve a gondnok gondnokoltjával; e) nem köthetett h-t senatori rangú személy libertinusszal vagy színésznővel; f) szabadnak született római polgár infamis személlyel; g) tartományi tisztviselő a tartomány lakosával, h) és a posztklasszikus kortól a keresztény vallású zsidóval; i) keresztszülő keresztgyermekével. 6. Házasságkötési kényszerintézkedések Augutus családjogi törvényei: lex Iulia de maritandis ordinibus és lex Papia Poppaea elredelték, hogy a római polgárok közül minden férfi életének 25. és 6O. éve, minden nő pedig 2O. és 5O. életéve között római házasságban köteles élni. A h-ban nem élő személyek a rájuk szálló hagyatékot egyáltalán nem, gyermektelenek pedig csak fele részben szerezhették meg. A tv. biz. kivételes esetei: 1) 3 és 4 gyermekes szülőket felmentette az újraházosodás kötelezettsége alól (ius trium v. quattuor liberorum). A concubinatus, melyet valaki olyan római nővel folytatott, akivel rangszerű házasságban élhetne, törvénybe ütköző magatartásnak minősül. A concubinatusban római polgár csak hozzá rangban nem illő nővel élhetett. I. Constantinus - a kereszténység szellemében - e tv-eket hatályon kívül helyezte, sőt a 2. házasság megkötését is engedélyezte. 7. A házasság megszűnése 1. Egyik fél halálával; ezzel szemben az eltűnés nem szüntette meg automatikusan a házasságot, de biz. idő elteltével az eltűnt személy házastársa elválhatott, vagy házastársát holttá nyilvánítattva új házasságot köthetett. 2. Capitis deminutio maxima és media megszüntette a h-t (a minima csak a manust), a media m.i. gentiummá fokozta le. 3. Válás minden hatósági közreműködés nélkül megszüntette a manus nélküli házasságot, akár a felek közös akaratából történik, akár egyoldalú nyilatkozattal kerül rá sor. Csupán a principatus idején írta elő a lex Iulia de adulteriis coercendis, hogy repudium esetén a válni kívánó fél 7 tanú előtt jelentse ki akaratát, a posztklasszikus korban pedig válóokiratot kellett kiállítani. 4. A manusos házasságot a manus megszüntetése szüntette meg, mely a manust létrehozó aktus ellentétes párjával történt: − confarreatio - kenyéráldozattal kapcs. szertartás (diffareatio), − coemptio, usus - a nő színleges „visszaeladása” (remacipatio). A manus alatti feleség eltaszítását büntették.

312. A házassági vagyonjog 1. A manus alá került nő vagyonjogi helyzete Ha a férji hat. alá került nő előbb önjogú volt, vagyona mint jogi egész férjére szállt. Ha előbb apai hat. alatt állott, az őt férji hat. alá adó pater familias ált-ban biz. vagyont adott a férjnek, figyelemmel

- 66 -

arra, hogy a manus keletkezésével a nő elvesztette öröklési jogát volt családjában. A manus keletkezése ez a vagyon hozomány címén a férj vagyonába olvadt bele. 2. A manus nélküli házasságot kötött nő vagyonjogi helyzete Míg a manus megszüntette a nő vagyonjogi jogképességét, a manus nélküli h-ban a nő vagyonjogi jogképessége ilyen esetben megmaradt, hiszen nem került férje hat-a alá. Nem változtatta meg a házasfelek vagyonjogi helyzetét, de voltak biz. joghatásai (reflexhatások): 1) A nő eltartása akkor is a férjet terhelte, ha a nő saját vagyonnal rendelkezett, 2) A házastársak közötti ajándékozást a római jog tiltotta, kivéve a kisebb alkalmi ajándékokat, halál esetére szóló ajándékozást, vagy azt az esetet, mikor az ajándékozás élők között ment végbe, de a férj análkül halt meg, hogy azt visszaadhatta volna. 3) A nő házasság alatti szerzeményeinek eredetére nézve Q. Mucius Scaevola pontifex vélelme szerint az mind a férjtől származik (praesumptio Muciana), hacsak a nő az ellenkezőjét (hogy a vagyont örökölte, vagy 3. személytől kapta) nem tudja bizonyítani, nehogy annak gyanúja merülhessen fel, a nő a vagyontárgyat tisztességtelen úton szerezte. 4) A másik házastárs által ellopott dolgok visszakövetelésére a károsult házastárs büntetőkeresetet (actio poenalis) nem indíthatott, mert az infamiaval járt volna a tolvaj házastárs terhére, és ez ellentétben állott a házasság erkölcsi tartalmával. 5) Mind a praetori, mind a császári jog törvényes öröklést biztosított a túlélő házastársnak, igaz csak az utolsó helyen, az oldalági rokonok után. 6) Az önjogú nő vagyona megmaradt ún. női szabadvagyonnak, amelyről a nő szabadon rendelkezhetett = parapherna (hozomány mellett bevitt vagyon). E vagyont a házasság fennállása alatt annak gyümölcsei, de az öröklött vagy ajándékba kapott vagyontárgyak is gyarapították. Ha a női szabadvagyont a férj akarta kezelni, a házasfeleknek külön megbízási szerződést (mandatum) kellett kötniük; hűtlen kezelés esetén a feleség nem indíthatott férje ellen infamiát eredményező megbízási vagy büntetőkeresetet, így ilyenkor is csak az actio rerum amotarum állt rendelkezésre. 3. A hozomány (dos) Már a közt. idején szokássá, erkölcsi kötelezettséggé vált, hogy a házasság terheinek megkönnyítése céljából a nő családja - vagy maga az önjogú nő - biz. vagyont juttasson a férjnek, aki egyedül viselte a házassággal járó terheket, s ezen belül ülönösen köteles volt gondoskodni felesége és egész családja eltartásáról. A görög jogban is ismert hozomány - a Iust. előtti szabályok szerint - többnyire a férj tulajdonát képezte, ám ez - szemben a tulajdonjog ált. szabályaival - időleges ill. feltételes tulajdon volt, mert a dos a házasság megszűnése után ált-ban visszajárt. Ha a nő apja adta= dos profecticia, ha a nő= dos adventicia. A) Eredete Eredetileg csak akkor volt visszakövetelhető, ha annak visszaadását a férj stipulatio (kérdés-felelt formájában foglalt lekötelezés) formájában megígérte. Míg a válások száma meg nem szaporodott, a hozomány ilyen jogi rendezése (sui generis szabályozás) elegendőnek bizonyult, mert ha gyermekek származtak a házasságból, a férj vagyona keretében úgyis ők kapták a hozományt, ha pedig gyermekek nem voltak, a férj végrendeletileg feleségére hagyta a hozományi vagyont. A válások elterjedésével azonban a hozományt dos recepticia formájában létesítették, vagyis stipulatióval biztosították a visszaadási kötelezettséget, melyet később a praetor stipulatio hiányában is peresíthető tett. A császárkor elején mér nem csak a hozomány-visszaadási, hanem a hozományadási kötelezettség is jogi jelleget öltött: az apát és az apai felmenőt, a iust. jogban kivételesen az anyát is terhelte. A hozomány kiadása céljából a nőnek perlési lehetősége is volt, cognitio extra ordinem keretében. Így a császárkorban már jogintézménnyé vált hozomány= a nőre tekintettel a férjnek adott (ill. adni kötelezett) olyan vagyon, amley - használata, gyümölcsöztetése, értékét nem csökkentő kezelése révén - a házasság terheinek megkönnyítésére szolgál, s amelyet a házasság megszűnése után a nő (vagy örökösei) részére ált-ban vissza kell adni. B) Alapítása

- 67 -

Eredetileg stipulatiós ígérettel történt. A formátlan hozományígéretet (nudum pactum) a posztklasszikus jog tette peresíthetővé. A hozomány alapítása érvényes házasságot tételezett fel, a házasság megkötése előtt adott hozomány a házasság meghiúsulása esetén jogalap nélküli gazdagodás címén lehetett visszaperelni. C) Tárgya Lehetett tulajdonjog, haszonélvezet, valamely követelés. A hozomány tárgya a férj vagyonának részévé lett, afelett tehát szabadon rendelkezhetett, kivéve az itáliai hozományi telket, melyre nézve Augustus korától kezdve elidegenítési tilalom állott fenn. D) A házasság megszűnésekor A hozomány rendszerint visszakövetelhető volt. Visszaadása eredetileg csak akkor volt peresíthető, ha a visszaadást stipulatioval kötötték ki (az erre irányuló kereset - actio ex stipulatu). Később a praetor kialakította az ún. actio rei uxoriae formuláját, melynek segítségével a hozomány stipulatio hiányában is visszakövetelhető volt, amely a principatus idején a civiljogi bonae fidei keresetei között nyert recepciót. A praetori edictum szerint a hozományt mindig vissza lehetett követelni, ha a házasság a) válással, b) a férj halálával szűnt meg. Ezzel szemben a nő halála esetén csaka dos profecticia és a dos recepticia volt visszakövetelhető (az előbbit a hozományt juttató apa halála után már nem lehetett). Az actio rei uxoriae felperese vagy az önjogú nő, vagy az apai hat. alatt álló nő apja; alperese a férj, ill. örökösei; a kereset tárgya pedig a hozomány természetben való visszaadása. Ha ez nem volt lehetséges, akkor a hozomány értékét kellett megtéríteni. Az itáliai hozományi telket természetben kellett visszaadni. A hozomány gyümölcseire a visszaadási kötelezettség nem terjedt ki. A férjnek azonban biz. mértékű visszatartási joga (retentio) volt gyermekenként, a nő házastársi kötelezettségszegése esetén, valamint a nő részére adott vagy az utóbbi által ellopott dolgok és saját beruházásai erejéig. A iustinianusi jog a hozomány követelése iránti keresetnek egységesen az actio ex stipulatu elnevezést adta. Ennek már nem volt feltétele az előzetes stipulatio, de ha a házasság válással szűnt meg, az actionak csak akkor volt helye, ha a nő kellő indok alapján vált el férjétől, vagy a férj által kezdeményezett válásra ne adott okot. A kereset a nő örököseire is átszállott. Az elidegenítési tilalom ekkor már minden hozományi telekre kiterjedt, a férj minden vagyonát törvényes zálogjog terhelte a nő javára a hozomány visszaadásának a biztosítására. A hozományt a férj csak a nő hibájából bekövetkezett válás esetén tarthatta meg, minden egyéb esetben vissza kellett adnia. A hozományt a feleség tulajdonában lévő, bár a házasság tartamára a férj vagyonában elhelyezkedő vagyonnak tekintették. 4. Donatio ante nuptias A házasság előtti ajándékozás szorosan kapcsolódott a házassághoz (még ha nem is volt a házassági vagyonjog intázménye). A vőlegény adta a mennyasszonynak, a klasszikus korban vált szokássá és az ajándékozás ált. szabályai alá esett. A posztklasszikus korban - már jogintézmányként - a mennyasszony az így kapott ajándékot hozományként adta vissza mint feleség a férjének. 5. Donatio propter nuptias Az az ajándék, melyet a férj ígért feleségének a házasság megszűnése esetére. Ez az intézmény beolvasztotta magába a donatio ante nuotiast is. Ennek az ajándéknak a mértékét Ius. a hozomány mértékéhez szabta, célja az volt, hogy a nő anyagi életfeltételeit a házasság megszűnése után is biztosítsa. Ezért az ajándék csak akkor járt a nőnek, ha a házasság a fárj halálával vagy nem a nő hibájából bekövetkezett válással szűnt meg, a nő örököseit pedig nem illette meg. Ha gyermekek is votak, a nő csak haszonélvezetet szerzett, a tulajdonjog a gyermekeket, leszármazókat illette meg.

313. A tutela és cura 1. Gyámság (tutela)

- 68 -

Az önjogú, de kora vagy nem miatt cselekvőképességében korlátozott vagy ilyen képességgel egyáltalán nem bíró személyeknél e képesség pótlására irányuló intézmény. Az archaikus korban a gyámi tisztség azt illette meg, aki a gyámolt vagyonának várományosa volt a törvényes öröklés rendje szerint. Később a tutela fokozatosan, a klasszikus korban kifehezetten a gyámolt érdekeit kezdte szolgálni. („A gyámság erő és hatalom egy szabad személy fölött annak védelmére, aki kora miatt magát megvédni nem képes.„ Servius) A IV. sz-tól 2 féle gyámság létezett: serdületlenek és a nők gyámsága. 1) A serdületlenek gyámsága (tutela impuberum) • a gyámság létrejöttének 3 formája: a gyámot ⇒ a végrendelet jelölte ki (tutela testamentaria), ⇒ a törvény állapította meg (tutela legitima, amennyiben a pater f. a XII t. tv-ben biztosított végrendeleti gyámkijelölés jogával nem élt, az arcahikus korban az agnát rokon(ok), a posztklasszikus és iustinianuis jogban a kognát rokon(ok) volt köteles a gyámi tiszt viselésére), ⇒ a hatóság rendelte ki a gyámot (tutela dativa) a lex Atilia értelmében. • a gyámság megszűnt: − a gyám vagy a gyámolt halálával, − capitis deminutiojával, − gyámolt felserdülésével, − ha a gyámot saját kérésére a praetor felmentette tisztsége alól, − büntetésként elmozdította abból. • a gyám feladata elsősorban a vagyonkezelés volt, míg a gyermek gondozását az anya látta el. A vagyonkezelési jog eredetileg a gyám érdekét szolgálta, utóbb e jog korlátozásai szaporodtak (főleg a császárkorban). Pl. Septimius Severus 195-ben megtiltotta a gyámolt ingatlanának elidegenítését, I. Constantinus pedig 326-ban a gyámolt értékesebb ingóságainak elidegenítését hatósági hozzájáruláshoz kötötte. A gyám az infas helyett jognyilatkozatot tett, szerződéseket kötött, míg az impubes infantia maior gyámja a pupillus helyett csak annak távollétében kötött jogügyleteket, jelenlétében csak alakszerű hozzájárulását adta a pupillus jognyilatkozatához (auctoritas tutoris). • a gyámolt vagyonának biztosítása érdekében a törvényes gyám (tutor legitimus) biztosítékot volt köteles adni (cautio rem pupilli salvam fore) a praetor előtt tett stipulatio formájában.. A végrendeleti gyám (tutor testamentarius) és a hatósági gyám (tutor dativus) egész vagyonát a törvény erejénél fogva egyetemes jelzálog terhelte a gyámolt javára. 2) A nők gyámsága (tutela mulierum) Gyámság alá került minden önjogú nő, kivéve a Vesta-szüzeket. 3 féle lehetett ugyanúgy mint a serdületleneknél, de itt a nő megkapta a szabad gyámválasztás jogát. Csak a legjelentősebb ügyeknél kellett a gyámi auctoritas. A 3 ill 4 családanyák gyámságának megszüntetését Augustus rendelte el. Claudius eltörölte a nők agnát rokoni gyámságát, de a hatósági és végrendeleti gyámságuk IV. sz-i még létezett. 2. A gondnokság (cura) A magánjog intézményei közé tartozik: aki ügyeinek önálló vitelére egészen vagy részben képtelen volt és nem állott apai hatalom vagy gyámság alatt, az gondnokság alá került. A gyámság és gondnokság közötti különbségek: 1. a gondnokot kérésre v. hivatalból a praetor rendelte ki, végrendeletben legfeljebb javaslat volt tehető a gondnok személyére, 2. a cura szükség esetén a gondnokolt (pl. elmebeteg) személyi felügyeletét is magában foglalta, 3. a gyám részére alakszerű hozzájárulás (auctoritas) kellett a gyámolt jognyilatkozatához, a gondnoknál csak alakszerűtlen jóváhagyásra (consensus curatoris) volt szükség, 4. a gyámság mindig tartós jellegű, a gondnokság lehetett eseti jellegű is, 5. gondnoka teljesen cselekvőképes személynek (pl. távollevőnek) is lehetett, gyámja azonban nem.

- 69 -

A gondnokság fajai: az archaikus jogban 2 féle: a) az elmebeteg gondnoksága (cura furiosi), b) a tékozló feletti gondnokság (cura prodigi); a klasszikus korban még - a közt-i lex Laetoria alapján -: c) a 25 évnél fiatalabb serdültek gondnoksága (cura minorum), d) a távollévő gondnoksága (cura absentis), e) serdületlenek és nők gondnoksága, ha a gyám akadályozva van, f) a nyugvó hagyaték gondnoksága, g) méhmagzat gondnoksága, h) testileg fogyatékos személy gondnoksága.

- 70 -

314. A római személyi és családjog továbbélése 1. Rendszere a glosszátorok és a kommentárok idején is az intitíció-rendszert tükrözte, a

2.

3.

4.

5.

6. 7.

koraújkorban a német természetjogi iskola próbálta meg összefoglalni a magánjog alapvető jogelveit, s ezzel megvetette az általános rész alapját. A modern pandekta-rendszerben a személyi jog jogalanyisággal kapcsolatos szabályai alkotják további anyagokkal együtt a magánjog ált. részét, a csládi viszonyokra von. szabályait a csakádjog tartalmazza. A jogképesség a középkorban és a koraújkorban nem volt még ált., a rendi tagozódásnak megfelelően a teljes jogképesség csak a nemeseket illette meg. A jogképesség csak a XIX. sz-ban vált ált-sá és egyenlővé. A római polgárjog egyszerre közjogi és magánjogi jellege is tovább élt (pl. Code civil). A jogi személyekre von. szabályok részletesebb kidolgozása csak a középkorban indult meg, a „képzelt személy” (ficta persona) fogalmának megállapításával, mely alapja lett a pandektista iskola fikciós elméletének. A jogi személyeket csak a XIX. sz-tól tekinették valóságos jogalanynak. Az állam jogi személyisége nehezen, csak a XIX. sz-ban alakult ki. Az apai hat-t a modern jogrendszerben ált-ban a szülői hat., szülői jogok váltották fel, melyek az anyát is megillették. A gyermek vagyonára kezelési és haszonélvezeti jog áll fenn. Az apaság vélelmének intézményét is átvették Rómától. Ismeretes volt a törvénytelen gyermeknek utólagos házassággal, uralkodói engedéllyel való legitimatioja is. Az örökbefogadásnál a iustinianusi adoptio szabályai érvényesülnek. A házasság megítélése fokozatosan átalakult. A római és a keresztény egyház hosszú ideig egymás mellett élt, és csak a iust. kodifikáció után fogadták el a kánoni házasságot (VI. Bölcs Leó érvénytelenített azt a házasságot, ami nem az egyház előtt köttetett.) A házasság manus nélküli formája vált ált-sá. A tridenti egyetemes zsinat (1545-1563) megállapította a házasság szentségét. A Code civil (1791) intézményesítette a polgári házasságot (állami közreműködéssel, világi szabályok szerint, válással felbontható). A férji hatalom sokáig fennmaradt. A nő teljes vagyonjogi jogképességének elismerése csak az újkorban következett be. A gyámság alatt a modern jogrendszerben a kiskorúak állnak csak. Formáik megmaradtak, de a gyámságot a családjogi tv., a gondnokságot a Ptk. szabályozta.

- 71 -

Dologi jog (42) 4O1. A dolog és a vagyon fogalma, latin megjelölései Dolog= önálló testi tárgy, amelyen tulajdon állhat fenn. Nem minősül dolognak: − az alkatrész, olyan testi tárgy, amely valamilyen kapcsolat folytán elvesztette önállóságát (pl. asztal lába), − a dologösszesség, olyan dolgok csoportja, amelyeket a közfelfogás közös név alá foglal össze, − az a dolog, amely nem volt emberi uralom alá hajtható (pl. tengerfenék, égitestek), − a szabad ember teste („mert senki sem tekinthető a testrészei tulajdonosának”). Vagyon= köznapi értelemben: egy személy dolgainak (ingó és ingatlan vagyontárgyainak) összessége (familia pecuniaque), jogi fogalma: apától származó vagyon (patrimonuim) vagy javak (bona). Nemcsak a tulajdonunkban álló dolgokat tekintették vagyonnak, hanem azt is, ami minket megillet (ez a perelhetőségben nyilvánul meg). Mai értelemben: valakit (meghat. jogalanyt) megillető, pénzben kifejezhető jogok és kötelezettségek összessége. It már nem a dolgokat, hanem az azokon fennálló jogokat (pl. tulajdonjogokat) tekintik a vagyon alkatrészeinek (vagyontételeknek). • Aktív vagyon: a vagyonon belül a jogosultságok vannak túlsúlyban. • Passzív vagyon (hereditas damnosa): a vagyonon belül a kötelezettségek vannak túlsúlyban. • Különvagyon (pl pecilium): a vagyonon belül egyes vagyontárgyak elkülönülnek, egy kisebb alapegységet képeznek. A dologi jog tartalma: A római jog ókori tankönyvek (Gaius és Iustinianus Institutiói) a dolgokról szóló részben (de rebus) nemcsaka dologi jogot, de az öröklési és kötelmi jogokat is tárgyalják (még nem különültek el). A dologi jog önálló kategóriaként először a középkorban jelent meg (ius reale), felosztása saját dolgokra vonatkozó jog (ius in re sua, a tulajdon), idegen dologbeli jogok (ius in re aliena, pl. szolgalom, zálogjog, örökhaszonbérlet).

4O2. A dologosztályozások (A dolgok csoportjainak a római jogtudósok általi osztályozásaiból nem képezhető egységes, zárt logikai rendszer, mivel e csoportosítások nem felelnek meg a tud-os rendszerezésének formállogikai követelményeknek.)

1. Res in patrimonio - res extra patrimonium E kategóriapár a dolgokat magánvagyonba tartozásuk alapján rendezi 2 csoportba (a vagyon tárgyainak a tulajdonjog esetében nem a jogosultságokat, hanem a dolgokat tekintették): − magánvagyonba tartozó dolgok (res in patrimonio) - a magánszemélyek tulajdonában álló dolgok − magánvagyonon kívül eső dolgok (res extra patrimonium) - pl. középületek, res communes omnium. 2. Res in commercio - res extra commercium A kat.pár a fogalomképesség, a dolgok egyik embertől a másik emberhez való kerülésük alapján tesz különbséget (commercium). − forgalom képes dolgok (res in commercio) - azok a dolgot, melyeket el szabad adni, alkalmasak adásvételre. − forgalmon kívüli dolog (res extra commercium) - a dolog eladása tiltott. (Nehézségek: pl. vadállat forgalomképes, de nem tartozik senki vagyonába; per alatt álló telek beletartozik valamelyik peres fél vagyonába, de forgalmon kívüli dolog is egyben.)

- 72 -

3. Res divini iuris - res humani iuris A dolgok legfőbb felosztása: egyes dolgok az isteni jog alá tartoznak, mások pedig az emberi jog alá. További csoportosításuk 1. Isteni jog alatt: a) szent dolog (res sacra): a rómaiak által az égi isteneknek szánt és a ius sacrumnak megfelelően felszentelt épületek, tárgyak, eszközök: Sem magánvagyon, sem forgalom tárgyai nem lehettek, egyedül Iusrinianus engedte meg a templomi felszerelések eladását a hadifoglyok kiváltása végett. Ellopásuk bcs-nek számított. b) temetkezési hely (res relogiosa): az emberi holttestet magába foglaló (az alvilági istenekre bízott) dolgok csoportja (a rabszolga sírja sem kivétel). c) sérthetetlen dolgok (res sanctae): a városok falai és kapui, meltek ugyan nem függtek össze az istenek tiszteletével, de az emberi behatásokkal, támadásokkal szemben az istenek különleges védelme alatt állottak. 2. Emberi jog alatt: a/ közdolgok (res publicae): a római állam tulajdonában voltak. Vagyis: 1. a közhasználatú dolgok (kikötők, középületek), 2. közösségek vagyona (közföld, állami rabszolgák). b/ magándolog (res privata): mindaz, ami nem közdolog. Nem feltétlenül kell magántulajdonban állnia, lehet uratlan is. 4. Res communes omnium A mindenkit megillető dolgok úgymint levegő, folyóvíz, tenger, tengerpart mindaddig, amíg valaki birtokbavétellel tulajdont nem szerez felettük. (A tengerpart birtokbavételét korlátozták, majd Iust. betiltotta). 5. Res nullius Gaius szerint vannak olyan dolgok, amelyek senki vagyonába sem tartoznak, ezek a senki dolgai, az uratlan dolgok (vadak, halak). Ezt a megjelöést használták az összes isteni jog alá tartozó dolgra, az emberi alá tartozók közül pedig a köz dolgaira és a nyugvó hagyatékra. (Hasonló a res extra parimonuimhoz, de ott csak a magántulajdonba tartozó dolgokat említették.) 6. Res corporales - res incorporales − testi dolgok - amelyeket érzékelni lehet − testetlen dolgok - azok a vagyoni értékű alanyi magánjogok, melyek adásvétel tárgyai lehetnek (pl. haszonélvezet, követelések). (Az arisztotelészi filozófia hatása.) 7. Res mancipi - res nec mancipi A dolgok legősibb felosztása. − res mancipi - azok a dolgok, melyek tulajdonát ősi, ünnepélyes átruházó ügylettel (mancipatióval vagy in iure cessióval) kellett átruházni. − res nec mancipi - a dolgok tulajdonjogát puszta átadással át lehetett ruházni, sőt e dolgok nem is lehettek mancipatio tárgyai. (traditio formátlan átadás) 8. Res immobiles - res mobiles A mai alapvető jelentőségű felosztás, ingatlan és ingó dolgok. A posztklasszikus korban a rómaiak ált-an használták. + a mozgó dolgolk (res se moventes) a rabszolgák és az állatok. 9. Res consumptibiles Az elhasználható dolgok, melyek a használat által felemésztődnek (pl. gabona, bor, pénz, ruha). 1O. Res fungibiles Olyan dolgok, melyeknek a lényege súlyukban, számszerűségben, mértékükben áll. Helyettesíthető dolog pl. gabona, arany. Ez előzővel nagyjából megegyezik, de vannak olyan alhasználható dolgok, melyek nem helyettesíthetők pl. cukrászati remekmű. 11. Res divisibiles - res indivisibiles A dolgok oszthatóság szerinti megkülönböztetése, lényeg, hogy az osztás károsodás nélkül történjen. Osztható és oszthatatlan dolgok.

- 73 -

12. Res simplex - res composita - universitas rerum − egyszerű dolog - amely természeténél fogva egy, egységes; a közfelfogás szerint nem részekből tevődik össze. Lehet természetes (pl. fa) és mesterséges (gerenda). − összetett dolog - több egyszerű dologból (alkatrészekből) áll, mégis egy dolognak minősül. Mindig emberi tevékenység által jön létre. − dologösszesség - a közfelfogás több egymáshoz hasonló dolgot foglal egy közös név alá anélkül, hogy ezáltal az egyes dolgok önállósága megszűnnék (pl. nyáj, könyvtár). 13. Instrumentum A dolgok közötti kapcsolat milyenségét tekintve az összetett dolgok és a dologösszesség közötti közbenső alakzatok is léteznek. Egyben a felszerelést is jelenti. E név alá olyan dolgokat foglaltak, amelyek ugyan nincsenek olyan szoros kapcsolatban egymással, mint az összetett dolog alkatrészei, összefüggésük mágis több, mint a dologösszességet kitevő dolgok közötti kapcsolat (pl. telek, ház, fürdő). 14. Pertinentia A tartozékokat jelenti. Olyan egyes dolgok, melyek egy fődolog szolgálatára hivatottak anélkül, hogy azzal a fődologgal egy dolgot alkotnának (pl. szekér és pótkerék, gyűrű és tokja).

4O3. A tulajdon jelentősége. A római tulajdon története, megjelölései 1. A tulajdon jelentősége A római jogforrásokban a dolgok osztályozásán túl a dolgok megszerzésének módjai emelkednek ki, a legtöbbet tárgyalt intézmény tehát a tulajdon. A történelem során minden eddigi társd. legalapvetőbb intézménye a tulajdon volt. Az egymást felváltó gazd-i, társd-i és jogi rendszerek központjában a tulajdonviszonyok állnak, melyek meghatározzák a társd. jellegét. A tulajdonok formái, a tulajdonviszonyok szabályozása tükrözi egy adott korszak, társd. viszonyait, azok változásait, fejlődését is. 2. A római tulajdon története A) Kialakulásáról semmi biztosat nem tudunkde, de a legkorábbi írásos emlékek mégis lehetőséget adnak a megismerésére. Kialakulása idején a római tulajdon nem azonos a modern korok tulajdonfogalmával. A tulajdon ekkor csak egy dolog feletti tényleges uralom, amely még nem vált élesen a birtoktól, s ezért magába foglalja mindazokat a részjogosultságokat is, amelyek önálló jogokként jelentkeznek (pl. haszonélvezet) =egyetlen dolog feletti jog. Ez a jog elsőként az ingók feletti magántulajdon formájában jelent meg. (Erre utal a mancipationak, a rei vindicationak formája is.) = a dolgok kézzel való megragadása. Az ingatlan kezdetben a nemzetségek tulajdonában voltak. Felbontását először Romulusnak köszönhetjük azzal, hogy a közös tulajdonban álló földekből kisméretű telket (heredium) osztott ki a családoknak, és agy kialakult a pater familias hatalama is. A családi házközösségi tulajdont a korlátlan családfői hat. ellenére sokáig a családtagok közös tulajdonának tekintették (sui heredis). Ugyanakkor a régi nemzetségi köteléknek köszönhető az is, hogy végrendelet és rokonok híján a vagyon visszaszállt a gensre. A házközösségi szemléletet idővel a családfői tulajdon patriarchális szemlélete váltotta fel, melynek értelmében a családfői vagyon egyedüli ura a pater familias. B) A tulajdon megjelölései Az ősi tulajdonnak még neve sem volt; a meum est (enyém), mancipium és manus szavak nem fejezték ki a mai értelemben vett tualjdont. A tulajdonosnak a dominus (megfékezni, hat-ban tartani) szóval való megjelölése is a tulajdon hat-i vonatkozásait emeli ki.

- 74 -

A tulajdon megjelölése főnévi alakban viszonylag későn jelent meg: - a dominus szóval egy tőből származó - dominium Kr. e. a II. sz-ban tűnik fel. A principatus idején kezdik először a tulajdont proprietasnak is nevezni, és a dominium korlátlan jellege szűkebb tartalmúvá válik). Dominium ex iure Quiritium: a tulajdon mint jogintézmény a preklasszikus korban fokozatosan alakult ki. A magántulajdon a civiljogi (kviritár) tulajdon alapján 3 kritériummal rendelkezik: ∗ a római magántulajdon alanya csak commerciummal bíró önjogú személy lehet, tehát olyan civis Romanus, aki nem áll apai hat. alatt ill. bármely ius commerciivel bíró Latinus. ∗ nem minden dolog lehet a római tulajdon tárgya, a magánvagyonba nem tartozó dolgokon ugyanis római magántulajdon sem állhatott fenn. ∗ a római tulajdon megkívánta a megfelelő szerzésmódot is (ius civile és ius gentium alapján). 3. Egyéb tulajdoni formák Voltaképpen csak egyetlen tulajdoni forma létezett, a civiljogi tulajdon, melynek védelmére a tulajdoni kereset szolgált. A preklasszikus kortól a római jog biz. tulajdonszerű helyzeteket elismerésben és védelemben részesítettek. Ha a római tulajdon a 3 feltétel közül a szerzésmód hiányzik, vagy az előd nem volt tulajdonos, de valaki elbirtoklási helyzetbe került, akkor a rómaiak azt mondták, hogy a dolog az ő vagyonába tartozik. Így a praetor az actio Publicianával abszolút védelmet bitosított az elbirtoklónak, ez a praetori vagy bonitár tulajdon. Tulajdonszerű helyzete volt a tartományi teleknek is (fundus provincialis). Ezeket a telkeket a tulajdonos-szerű birtokosok adófizetés ellenében használhaták, eladhatták, átörökíthették. A peregrinusok tulajdona az idegeneknek is megadta a civiljogi tulajdonkeresetet (rei vindicati utili). A posztklasszikus és iustinianusi jogban a tartományi telek és a peregrinus tulajdon különállása megszűnt, Iust. formialag is deklarálta a római magántulajdon egységét.

4O4. A római tulajdon fogalma, tartalma 1. A tulajdon fogalmai ⇒ Egy dolog feletti teljes hatalom, amelynél fogva magáéban mindenki megteheti mindazt, amivel nem zavar másokat. (Ulpianus) - a tulajdon teljességének korlátozó szerepe. A római tulajdon jellemzői: − olyan jog, amely mindig dolgokra vonatkozik (a rabszolga is), − olyan jog, amely teljes hatalmat, rendelkezési lehetőséget biztosít a tulajdonos dolga felett. ⇒ Az a dologi jog, amelynél fogva a tulajdonos a tulajdon tárgyául szolgáló dolgokra bárki jogosulatlan behatását kizárhatja. - a tulajdonjog kizárólagossága. ⇒ A tulajdon a legtágabb, legteljesebb anyagi magánjog. -a tulajdon teljességének időbeli korlátlansága, melyet csak tv. vagy maga a tulajdonos korlázothat. 2. A tulajdon tartalma Mindig egy dolog feletti teljes hatalomból fakadó jogosultságokat jelöli. • A tulajdonos használhatja a dolgát (ius utendi) pl. ekéjével szánthat. • A tulajdonos gyümölcsöztetheti a dolgát (ius fruendi) pl. birkáját lenyírhatja és a gyapjút el is adhatja. • A tulajdonos rendelkezhet a dolgával (ius disponendi) pl. elidegeníthati, megterhelti vagy átörökítheti. • A tulajdonos birtokolja a dolgát (ius possidendi), tehát civilis possessornak minősül. A tulajdonos birtokvédelemre is jogosult. Mindezeket a modern jogban a tulajdon pozitív oldalának nevezzük. A római jogban e jogosultságokat in rem actiók (rei vindicatio, actio Publiciana) védik. Bárki sérti is őt, akadályozza őt jogosulatlanul a tulajdona élvezetében, az ellen keresettel léphet fel, ezt nevezzük a tulajdon negatív oldalának.

- 75 -

4O5. Az egyes tulajdoni formák A 4O3. tételben?

4O6. A tulajdon korlátai A római tulajdon és a modern tulajdon összehasonlításako kiemelik a római tulajdon korlátlanságát, valójában ez sem volt korlátlan jog, mivel e tv. biz. konkrét tulajdoni korlátokat is megállapított. A korlátozások 2 nagy csoportra oszthatók, a tv.: − a közérdeket védi, amikor a magántulajdont valamilyen szempontból korlátozza; − a szomszédjogi korlátozások tekintetében a zavartalan együttélés érdekében állít fel biz. korlátokat, véd biz. magánérdekeket még a tulajdonos korlátozásával is. A közérdek védelmében pl.: ∗ városon belül senkit sem szabad eltemetni v. elhamvasztani, a sírhoz vezető út minden esetben megilletti a ∗ ∗ ∗ ∗ ∗ ∗

hozzátartozókat (idegen telken vezet keresztül); árvíz idején a szomszéd telkén is át lehet kelni, a foltóparti telkek ugyan magántulajdonban voltak, de a tulajdonos mégis köteles volt eltűrni, hogy azon áthaladhassanak, kiköthessenek; építésrendészeti korlátozások; új bányák feltárása érdekében a telektulajdonos köteles volt eltűrni a telken végzett ásványkutatást; korlátozások a rabszolga-felszabadításokra, a rabszolgák megölése, kínzása ellen; a fényűző élet tiltása; hadifontosságú cikkek az állam területéről való kivitelének tilalma;

∗ elidegenítési és terhelési tilalmak, pl. a férj nem idegeníthette el a hozományként kapott telket, de

elidegeníthetetlen dolog volt a per alatt álló dolog is. (a posztklasszikus korban a tilalmak száma megnőtt). Az elidegenítési tilalom: törvényen, hatósági intézkedésen vagy jogügyleten alapulhatott. ∗ az elkobzás és a kisajátítás (publicatio) tilalma, az elsőt mellékbüntetésént, a második helyett pedig ált-ban az adásvételi szeződést alkalmazták. A szomszédjogok védelmében (törvényi szolgalmak) pl.: ∗

a házakat csak biz. távolságra lehetett építeni és nem szabad „elvenni” a szomszédtól a természetes fényt;

∗ ∗

nem lehetett olyan változást eszközölni, amelyből másnak kára származna; a cautio ellenében a tulajdonos köteles volt tűrni, hogy a szomszéd behatoljon az ő telkére (pl. építési anyagot letegyen).

∗ a fák gallyai a szomszéd telkére nem nyúlhattak át, áthullot gyümölcs felszedésének joga;

4O7. Condominium, ius adrescendi (tulajdonközösség, növedékjog) 1. Condominium Tulajdonközösség: az egy dolgon fennálló egyetlen tulajdonjog egyszerre több személyt illet meg (nem a dolog van tehát megosztva, hanem a tulajdonjog). Ez leggyakrabban a felek közötti megegyezésnek köszönheti létét, de keletkezhet véletlenül is, mint pl. a közös öröklés, a dolgok összekeveredése, a közös kincstalálás esetén. A római jogban először az ún. consortium ercto non cito nevú alakzatnál találkozunk ezzel az intézménnyel. A pater familias halála után a házközösség önjogúvá vált tagjai (sui heredis) nem osztják fel egymás között a családi vagyont, hanem vagyonközösségben maradnak. A társak egymástól függetlenül is, jogérvényesen rendelkezhettek az egész dologgal, annak ellenére, hogy az többeké volt. (Ugyanakkor a klasszikus római jogtudósok így értelmezték az egy dolgon fennálló közös tulajdont: „kettőnek ugyanaz a dolog a maga egészében nem lehet a tulajdonában, de a dolog valamely részének sem lehet valaki a tulajdonosa, hanem az egész dolgot osztatlanul, részarányosan bírják tulajdonul”.)

- 76 -

A rómaiak szerint egy a jogosított és mindenki más kötelezett. Tagadták, hogy ugyanazon a dolgon egyidejűleg több tulajdonjog is fennállhatna, és azt is, hogy az összetett dolgoknál a tulajdoni helyzet változatlan marad, ha az alkatrészek kül. személyek tulajdonában voltak az egyesülés előtt. Az egyesülés megszüntette a kül. tulajdonokat, mert egy dolgon egyszerre csak egy tulajdonjog állhat fenn. Ugyanakkor ha pl. ketten közösen örökölnek egy házat, az egész házat (tota res) mindketten osztatlanul (pro indiviso) bírják tulajdonul, részeik arányában (pro parte). Tehát csak a dolgon fennálló tulajdonjog oszlik meg közöttük, s nem a dolog. Eszmei hányaduk ugyan van, amely azonban nem mutatkozik meg külsőleg (corpore). A tiltakozási jognál fogva (ius prohibendi) mindegyik tulajdonostárs tiltakozhat a másik rendelkezése ellen, és megakadályozhatja a tulajdonnal kapcsolatos változtatásokat (pl. a közös dolog eladása). Ha az egyik fél él e jogával, vele szemben a többségi akarat sem hatályosul. Az egész dolgot érintő rendelkezések (ügyletek) csak az összes tulajdonos beleegyezésével érvényes. A tulajdonostársak többségének akarata kivételesen érvényre juthatott (Iustinianusnál). A tulajdonközösség felbontásának kérése osztókereset (actio communi dividundo) beadásával valósult meg. Az eljárás során a bíró a köv. döntéseket hozhatta: a) megszüntethette a tulajdonközösséget oly módon, hogy − elrendelte a dolog fizikai fel- ill. megosztásáta tulajdonosok között részeik arányában, − licitációt nyitott a tulajdonosok között és a legtöbbet ígérőnek odaítélvén a dolgot, a vételárat osztotta fel a tulajdonosok között; b) a tulajdonközösség fenntartásával − elrendelhette a dolog bérbeadását az egyik tulajdonostárs vagy más személy részére, ilyenkor a bérösszeg került felosztásra, − előírhatta biz. mérték szerinti ill. felváltva folyó, időszakonkénti használatot is, amikor esetleg cautio biztosította az ítélet végrehajtását. Az actio communi dividundoval lehetett perelni a közös dologra fordított kiadások arányos viselésére, a tulajdonostárs által okozott károk megtérítésére, stb. 2. Ius adrescendi Növedékjog: a tulajdonos valamely jogi tény folytán megszerez egy, a dolgora vonatkozó olyan dologi jogi jogosultságot, amely addig mást (pl. tulajdonostársat, haszonélvezőt) illetett meg. Elsősorban az öröklési jogban fordul elő. Amikor többeket neveznek ki örökösnek, de valamelyikük mág az örökség megszerzése előtt kiesik, a kiesett rész arányosan hozzánő a megmaradt örököstársak részéhez, ill. az örököstársaknak növedékjoguk van a kiesett részre. A „haszonélvezet hozzánövése”: más lesz a tulajdonos és más a haszonélvező. Ha a haszonélvezet bármilyen oknál fogva megszűnik, a tulajdon kiegészül, és a haszonélvezet hozzánő a dolog tulajdonához, a tulajdon pedig teljessé válik.

4O8. A possessio fogalma, elemei (birtok) Birtok: az a tény, állapot, amikor valakinél, valakinek a fizikai értelemben vett hatalmában van egy dolog. A birtok ténye független attól, hogy a birtokosnak van-e valamilyen joga a dologhoz, a birtok elsődlegesen ténykérdés és nem jogkérdés. A tulajdonnál azt kérdezem: enyém-e a dolog?, a birtoknál: nálam van-e a dolog? Pl. a tolvaj birtokosa az ellopott dolognak, holott semmiféle joga nincs hozzá; vele szemben a meglopott tulajdonos továbbra is tulajdonos, de nem birtokos. A birtoklásban nincs utódlás!, vagyis megállapodással a birtok nem ruházható át és a birtokosi helyzetet sem lehet örökölni. Amíg valaki önhatalmúlag vagy mások közreműködésével nem valósítja meg egy dolog fölött a tényleges uralmat, nem birtokol. Elemei?

- 77 -

4O9. A possessio kialakulása, története A rómaiak előtt egyetlen jogrendszer, egyetlen tvkönyv sem határolta el a birtokot a tulajdontól. A birtok ténye egyidejű az emberiség megjelenésével, elsődlegesen társd-i kategória. Jogi szabályozása: 1. A birtok először egyes tulajdonszerzések elengedhetetlen tényállási elemeként jelentkezik (pl. a foglalásnál a XII táblás tv. ususánál). Ha valaki uratlan dolgot magához vett, a civiljog által tulajdont szerzett. Ha valaki hosszabb időn át használt vagy tartott magánál egy birtokot, tulajdona keletkezett. 2. Mint jogi tény megjelenése nem jelentős. 3. Mint jogi kategória kifejlődésére a római földviszonyok alakulása volt döntő hatással. Róma a meghódított idegen területek egy részét állami tulajdonba vette, és „birtokba” adta (megművelésre) vagyonos polgároknak. A magistratusok joggyakorlatában alakult ki az interdictum intézménye: a sértett fél panaszára az ager publicus birtoklásának védelme céljából a praetor peren kívüli johsegélyt adott. 4. A birtokvédelem eleinte az ingatlanoknál jelent meg és a közrendet volt hivatott közig-i úton biztosítani (XII t. tv-ben usus). A birtoklásnak nincs tulajdonkeletkeztető hatása, hiszen az állam a tulajdonos, az állami földet nem lehetett elbirtokolni. 5. Később megjelent az ingóságok birtokvédelme is, melynek fejlődését még a preklasszikus korban egyesítették. (A possessio körébe vonták be.)

41O. A possessio fajai 1) Possessio iusta - possessio iniusta Jogos birtoklás (p. iusta): ha a birtoklás nem ütközik a jogrendbe, ha nem sérti másoknak a jogát. Jogellenes birtoklás (p. iniusta): ha a birtoklás a jogremdbe ütközik, még ha a birtokos nem is tud róla. Ezek a birtokos tudatától független, objektív fogalmak (pl. valaki a fürdőben más törölközőjét viszi el). 2) Possesio vitiosa - possessio nec vitiosa Hibás birtok (p. vitiosa): az, amelyet valaki vi, clam, precario (erőszakkal, alattonban v. szívességi használatra kapott dolog vissza nem adásával) szerzett. Hibátlan birtok (p. nec vitiosa): a szerzés körül ilyen hiba nincs. A hibás birtok és a jogellenes birtok nem mindig esik egybe. A fürdős példánál a birtoklás nem hibás, mert nem erőszakkal és alattomban történt. Viszont az, mikor egy dolog a tulajdonos beleegyezése nélkül másnál van, önmagában is sérti a tulajdonos jogát, s így a birtoklás bár nem hibás, mégis jogellenes. Ha a tulajdonos a dolgot erőszakkal szerzi vissza, akkor birtoklása hibás, de nem jogellenes. A tulajdonos csak akkor birtokolja a dolgot jogellenesen, ha más személy dologi jogi jogosultságát sérti (záloghitelezőé). A hibás birtokost is megilleti a birtokvédelem egy megszorítással, mert azzal szemben, akitől hibásan szerzett nem kap birtokvédelmet, de mindenki mással szemben ő is védelemben részesül. 3) Possessio bonae fidei - possessio malae fidei Jóhiszemű birtokos: az, aki azt hiszi, hogy a birtokolt dolog az övé illetve ált-ban az, aki úgy tudja, hogy az ő birtoklása nem sérti másnak a jogát. Aki tulajdonosnak hiszi magát, de ide tartoznak a civilis possessorok is (utóbbi érveléssel). Ez a minősítés teljesen szubjektív jellegű, szemben a jogos megkülönböztetés objektív voltával. A jó- és rosszhiszem kérdése az archaikus korban nem merült fel, a későbbiek során mindinkább fontosabb lett a megkülönböztetés. Ennek csak a jogellenes birtoklásnál van jelentősége. 4) Possessio ad usucapionem - possessio ad reliquas causas Élesen megkülönböztették az elbirtokláshoz (usucapia) vezető birtokot az egyéb birtoktól („aki zálogba adta a dolgot, az csak az elbirtoklás szempontjából birtokol, ami pedig minden egyéb

- 78 -

következményt llet, aki zálogba kapta a dolgot, az birtokol”). A birtok tényhez kapcsolódó 2 fő joghatás - a birtokvédelem és a birtok tulajdonkeletkeztető hatása - megoszlik a 2 személy között. (Pl. örökhaszonbérlő, a vitás dolog letéteményese, szívességi használó.) A birtokhoz kapcsolódó egyéb következmények: − a birtokló helyzete előnyösebb a nem birtoklóénál, mert ha a másik fél mint felperes nem tudja a dologhoz való jogát bebizonyítani, a dolog a birtokosnál (az alperesnél) marad, anélkül, hogy egyáltalán valamilyen joga lenne a dologhoz. − Adott esetben - (az actio ad exhibendum folytán) marasztalás terhe mellett - a birtokos köteles a nála lévő dolgot felmutatni. − Fontos szerepet játszik a tulajdonszerzés más eseteiben, pl. nem csak elbirtoklásnál, hanem a foglalásnál, az átadásnál, stb.

411. A civilis és a naturalis possessio Possessio naturalis - possessio civilis ♦ Tényleges birtok (p. naturale): ha valaki mindenféle joghatás nélkül, csak ténylegesen tart magánál egy dolgot; tényleges birtokos - naturalis possessor; az ilyen birtoklást nevezik később detentionak (=bírlalat). Detentor= az, akinek a dolog csak bírlalatában van. ♦ Szűkebb értelemben vett birtok (civilis p.): a tényleges birtokhoz jogi következmények (pl. birtokvédelem, tulajdonkeletkeztető hatás), azaz birtokjog is járul. A kétféle birtokos között a jogi következmények szempontjából igen jelentősek az eltérések. Civilis possessornak minősült a klasszikus korban: a) a dolog tulajdonosa (dominus), b) a jóhiszemű birtokos (bonae fidei possessor), az a személy, aki tulajdonosnak hitte magát, c) a rosszhiszemű birtokos (malae fidei possessor), aki jobb tudomása ellenére azt állította (úgy viselkedett), mintha tulajdonos volna, d) az örököhaszonbérlő (emphyteuta) e) a záloghitelező (creditor pigneraticius), f) a szívességi használó (precarista), g) a vitás dolog letéteményese (sequester). A civilis possessio és a naturalis possessio megkülönböztetésének elvi alapja a római jogi szakirod-ban régóta vitatott. Savigny szerint a civilis p. nem más, mint birtoklás tulajdonosi akarattal (animo domini), s így a civilis pessessornak elsősorban a tulajdonos, valamint a jó- és a rosszhiszemű birtokosok minősülnek. Jhering élesen bírálja az előző nézetet, melynek a hibája az, hogy itt a birtokos szándékátók függne a possessori milyensége. Jhering szerint a birtoklás minőségét nem az animus domini, hanem a birtoklás objektív jogcíme határozza meg. Egyes személyek a causa possessio alapján birtokolnak (ezek a civilis possessorok), a többi birtokos pedig csak a causa detentionis alapján birtokolnak (naturalis possessorok). A vita a mai napig sem dőlt el.

412. A possessio megszerzése 1. A birtok 2 eleme 1) corpus (corpore)= a birtok ténylegességét, valóságos mivoltát juttatja kifejezésre; a testünkkel úgz hatunk a dolgokra, hogy az uralmunk alá kerüljön. 2) animus (animo)= a birtoklási szándékot, akaratot jelenti; azt fejezi ki, hogy ha birtokolni akarok, vagyis, hogy a dolog ténylegesen az uralmam alá kerüljön, az nálam legyen. Egyfajta baszámítási képességet feltételez, a birtokosnak azonban nem kell okvetlenül cselekvőképesnek lennie.

- 79 -

Ha a birtoklási szándék nem ölt testet a dolog tényleges hatalomba vételével, akkor nem keletkezik birtok, de ez fordítva is igaz: ha a dolog ténylegesen valakinél van, ám ő arról nem tud (nincs birtoklási szándéka), akkor nem beszélhetünk birtokról. Megvalósulásuk: 1. Corpore − a klasszikus jogban a birtok megszerzéséhez szükséges, hogy az fizikailag, „testileg” valósuljon meg, de ez még nem jelentett szükségképpen személyes birtokbavételt. (A rabszolga, a hat.alatti családtag a családfő ill. a megbízó vált birtokossá, noha a birtokbavétel más megbízásából eljáró személy testével történt.) A közfelfogás szerint is a corpore nem jár mindig kézzel történő megragadással. A kézzel megfoghatatlan dolgok (pl. ingatlan) birtokbevétele bármely corpore opinio-nak minősülő cselekményel megtörténhet. Vagyis: „birtokolni csak testi dolgokat lehet” (Paulus). A res incorporales birtoklásának kizásárása azért is jelentős, mert e jogok védelmére nem lehetett interdicumot kérni (ugyanez a dologösszességre is vonatkozik). − Ezzel szemben a posztklasszikus jog elismerte az ún. jogbirtokot is (iuris v. quasi possessio). A jog gyakorlását, az átjárást tekintették a birtoklás corpore megvalósulásának, mivel pedig ebben az esetben nem dolgot birtoklunk, az ilyen tényállást jogbirtoknak nevezték (pl. átjárási, vízvezetési szolgalom, haszonélvezet). 2. Animus A testi ráhatás lehetőségének megteremtése azonban még nem mindig és nem szükségképpen jelent birtokbevételt, birtoklást. A birtokláson a corpuson kívül szükséges még a birtoklási szándék, az animus is. Akiknél nem beszélhetünk tudatosságról (csecsemő, őrült), nem is szerezhetnek birtokot. (Pl. az alvó ember kezébe tett dolog csak corpore, de nem birtoklás, vagy a nyájba keveredett idegen állat.) Az animus belső, szubjektív tényező, ezért önmagában véve semmi jelentősége nincs a birtok szempontjából, hogy észlelhető legyen, a testünkkel való ráhatásban kell megnyilvánulnia. 2. A birtok megszerzői Ténylegesen mindazok szerezhetnek birtokot (naturalis possessio), akiknél megvan a megfelelő értelmi képesség ahhoz, hogy az animust megvalósítsák (még a rabszolga is). Ezzel szemben a civilis possessio alanya már csak olyan valaki lehet, aki jogok szerzésére képes, akit birtokjog is megillet (rabszolga esetében a tulajdonos birtokol). A kései klasszikus jog elismerte biz. szervezetek (városok, testületek) birtokszerzési képességét, de csak a nevükben eljáró természetes személyek, szerveik útján.

3. A birtokszerzés módjai Egy testi dolog feletti tényleges uralom mehvalósításának 2 féle módja van, történhet: I, önhatalmúlag - másoktól függetlenül. Ez lehet megengedett (eldobott dolog felvétele a földről, a mezőn a nyúl elfogása), és tilos, jogellenes is lehet (lopás). II, traditio - átadás, mások közreműködésével. A testi dolog kézről kézre való átadását, átvételét jelenti, melyet akaratmegegyezésnek kell megelőznie (a gyakorlatban feltételezésen alapul). Az ősi jog a fizikai átadást részesített előnyben, de ha ez nem tud megvalósulni (pl. ingatlannál), a traditio int alapalakzat mellett a gyakorlatban kialakultak a traditio különleges, könnyített fajtási is: a) longa manu traditio: az ingatalannál űtvételénél elegendő a helyszínre menni, ott kinyilvánítani a birtoklási szándékot. Ez a klasszikus kortól fogva jött szokásba. (a dolog jelen van, amelyet nem szükséges testtel v. érintéssel megszerezni, lehet szemmel - megtekintéssel és akarattal is. Paulus) Közvetlen rámutatással történő átadás = hosszú kézzel való átadás. (Nem lehetséges a dolgot kézbe venni.) b) quasi traditio: a posztklasszikus korból; ha a tulajdonos megengedte valakinek, hogy a telkén követ bányásszon, az illető megszerezte a kövek birtoklását. A tulajdonos itt is mintegz átadta a kibányászott köveket. c) traditio symbolica: a klasszikus korban kialakult a jelképes átadás, pl. megengedték, hogy a rakátrban lévő ári birtokát meg lehessen szerezni a raktár kulcsának mint jelnek az átadásával. Azonban ez nem alkalmas a lakások birtokának átruházásánál a kulcsátadással, mert a római jogban a traditio clavium nem a raktárhelyiség, hanem csak a benne tárolt ingóságok átadására szolgált. A posztklasszikus korban az ingatlanok tekintetében már nem kellett bejárni v.

- 80 -

megszemlélni az ingatlant, elegendő volt az elidegenítését tartalmazó okmány átadása (traditio per chartam). Már ténylegesen alszakadtunk a corpus általi birtokszerzéstől. d) brevi manu traditio: a klasszikus korban teljesedett ki; az átadásra vonatkozó puszta megegyezés pótolta az átadást olyan esetekben, mikor a birtokszerző már eredetileg is naturalis possessor volt. Jelentése: rövid kézzel történő átadás, pl. valaki az általa bérelt dolgot megvette. A bérlőnek előbb vissza kellett volna adni a dolgot (1. tradítio), majd az eladó visszaadja a dolgot a vevő részére (2. tradíitio); ehelyett a felek puszta megállapodása (solo consensu) megtörténtnek tekintik a 2 traditiót. Az eddigi naturalis possessor a civilis possessorral történő megállapodás alapján - tényleges átadás nélkül - civilis possessorrá vált. e) constitutum posessorium - a klasszikus jog ismerte a brevi manu t. fodítottját is: a civilis p. naturalis p. lett, pl. valaki eladja a telkét, fenntartván magának a haszonélvezeti jogot. (constituit nolle possidere) f) további birtokszerzési tényállás: addictio, missio in possessionem, melyre a praetor iussuma, decretuma alapján került sor. Az idő folyamán a korporális elem erősen meggyengült, a posztklasszikus korban a birtok már inkább jog, mint tény. Az animus jelentésváltozása: a klasszikus korban a birtoklási szándék tisztán annyit jelentett, hogy valaki egy dolog fölött meg akarja valósítani a tényleges uralmat, ezzel szemben a posztklasszikus korban az animus alatt már a tulajdonszerzési szándékot is értenek.

413. A possessio megszűnése Különböző szemszögből nézve: A) A birtok megszűnése a corpus és az animus együttes megszűntével: a/ derelictio = elhagyás; ha valaki nem akara tovább birtokolni, és ezt a szándékát corpore, külsőleg is kifejezésre juttatja, akkor ezzel megszűnik a birtok. Azonban a c. és az a. ideiglenes megszűnésével (pl. a birtokos nem gondol állandóan a dologra) még nem szünteti meg a birtoklást. (A tulajdon-derelictio nem azonos a birtok-derelictioval, ahol a tulajdonos távolabbi célja, hogy a dolgot később visszaszerezze.) b/ traditio = a tualjdonos szintén lemond a birtokáról és testileg is megszünteti kapcsolatát a dologgal, de mindezt azért teszi, hogy egy másik személy - az ő birtokmegszűnése folytán birtokot szerezhessen. A derelictio tehát meghat. céllal, rendeltetéssel történik. (Ennek ellenére, ha valaki átad egy dolgot, ezzel az ő birtoka megszűnik, még akkor is, ha az átvevő nem szerez az átvétellel birtokot, pl. mert őrült.) B) A corpus megszűnte folytán: A birtok akkor is megszűnik, ha csak a corpus vész el, de az animus változatlanul fennáll )függetlenül attól, hogy a dolog megszűnését más tevékenysége vagy véletlen okozta). A hibásan szerző birtokos civilis possessorrá válik, de az előző birtokos ezéltal megszakított civilis possessioja mégis megmarad, amennyiben sikerrel kérhet birtokvédelmet a vele szemben hibáasn birtoklóval szemben. C) Az animus megszűnte folytán: A birtok elsődlegesen ténybeli mivolta fogalmilag kizárja, hogy a tényleges helyzet ellenéte puszta akarattal meg lehessen szüntetni a birtokot. Iustinuanus korában fennálló szabály szerint: ha a birtokos nem akar többé birtokolni és ezt a szándékát ki is nyilvánítja, megszűnik a birtok, még akkor is, ha egyébként a corpore ráhatás lehetősége megvan. Egyedül megtébolyodás esete nem vonja maga után a birtok megszűnését (az őrült ugyan nem tud birtokot szerezni, de ha a birtok megszerzése után következik be az animus, akkor az nem jelenti s birtok megszűntét). A birtok megszűnte az alanyra tekintettel = megszűnik a birtok a birtokos halálval és a capitis deminutio esetében. Mind a naturalis, mind a civilis possessio megszűnik. A birtoklásban nincs utódlás! (az elbirtoklás szempontjából azonban más az örökös helyzete)

- 81 -

A birtok megszűnése a tárgyra tekintettel = 1) ha a birtokolt dolog elenyészik, akkor vele együtt a birtok is megszűnik; 2) ha a dolog megváltozása folytán szűnik meg a birtok, 3) a birtoklás tárgya forgalmon kívülivé válik, ilyenkor csak a civilis possessio szűnik meg, a naturalis p. nem.

414. A birtokvédelem fogalma, indokai 1. A birtokvédelem fogalma A birtokos (civilis p.) védelmet kap pusztán azért, mert birtokol. Ez háborítatlanságot, zavarmentességet biztosít, és lehetőséget ad az elveszett birtok visszaszerzésére. Nem szükséges, hogy a birtokos valamilyen jogosultsággal rendelkezzék, mert nem a jog kap itt tulajdont, hanem az a tény, hogy a dolog nála, birtokában van (rabló, tolvaj is kaphat védelmet). Elsősorban tényvédelm és nem jogvédelem. De nem minden birtok részesedett birtokvédelemben, hanem csupán a civilis possessorokét (akiknél a tulajdonnak vagy más meghat. jogosultságnak legalább a látszata fennforgott) = látszat védelme. 2. A possessiórius és petitórius védelem Posszessziórius védelem: valakit megvédenek a birtokában anélkül, hogy keresnék, van-e joga birtokolni, tehát anélkül, hogy bizonyítania kellene: tulajdonjoga vagy egyéb joga van-e a dologhoz (tényvédelem). Az interdictummal szemben jogokra nem, csak tényekre lehet hivatkozni! Petitórius védelem: in rem actioval érvényesíthető jogvédelem, vagyis nem a birtokvédelem egyik fajtája. (Ha valaki a tulajdonjoga vagy egyéb dologi joga alapján perel, akkor csak e jog fennállásának bebizonyítása után lehet pernyertes és juthat hozzá a perelt dologhoz.) A posszesszórius védelem előzetes eljárás, ahol tisztázódott a birtoklási pozíció. Ugyanis itt a dolog sorsa nem dől el mindig véglegesen, hiszen a birtokos nem szükségképpen jogosult is egyben: ő pusztán a birtoklása alapján kapja meg a védelmet. A peritórius perben már a jogkérdés körül folyik a vita. Az első adott esetben csak ideiglenes, a második véglegesen rendezi az ügyet. 3. A birtokvédelem indokai Iustinianus szerint a birtokper arra szolgál, hogy az eljövendő tulajdoni per szempontjából tisztázza, a felek közül kit illet meg a kedvező alperesi helyzet. Egyben tulajdonvédelmet is jelent, hiszen az esetek többségében a dolog annak a birtokában szokott lenni, akinek joga van a birtokláshoz. Csak kivételesen fordul elő, hogy a dolog olyanhoz kerül, akinek a birtokláshoz semmi joga sincsen. (Az előzetes eljárásban a felek gyorsabban intézhették el vitájukat.) A közbiztonság fenntartása is indokolja a birtokvédelem megadását, mely az interdictumok útján valósult meg, vagyis azokkal a jogeszközökkel, amelyek a közig-ban, a magistratusok igazgatási gyakorlatában jelentek meg.

415. A birtokvédelem megvalósításának eszközei A birtok hatékony jogi védelmét a peren kívüli jogsegélyek, az interdictumok biztosították. 1) A birtok megszerzésére szolgáló jogsegélyek olyan esetre szólnak, amikor valaki még nem birtokolt és a praetor ilyen interdictum segítségével jutattja birtokosi helyzetbe, pl. a haszonbérbeadó részére biztosított interdictum Salvianum, mellyel birtokbe vehette bérlőjének zálogul lekötött dolgait. 2) A birtok megtartását célzó interdictumok azok, amelyek a meglévő birtok védelmét, megtartását szolgálják, vagyis: − interdictum uit possidetis: ha valaki másvalakit egy ingatlan birtokában háborít, anélkül, hogy kivetné a birtokból. Ez az interd. simplex volt, csupán az egyik félhez intézett tilalommal

- 82 -

igyekezett a háborítást megszüntetni, a ránk maradt klasszikus kori szöveg azonban már interd. duplexet tartalmaz. A praetor mindkét félhez intézett parancsával és a hibás birtokra való utalásával az interd. eredeti, tisztán a birtok megtartását célzó funkciója is kitágult. Az interd. annak biztosítja a birtokot, aki a kibocsátáskor a másikkal szemben hibátlanul (nec vi, nec clam, nec precario) birtokol. Ha viszont az interd. kiadásakor a birtok a hobás birtokosnál van, az interd. visszaszerző hatályúvá válik, mert a hibás birtokos köteles ilyenkor a birtokot kiadni a hibátlan félnek. Ebben az eljárásban a birtok jogos vagy jogellenes volta fel sem merül, mert a hibás vagy a hibátlan birtoklás a döntő. − interdictum utrubi: az ingók birtokvédelmét szolgálja. Itt nem az győz, aki az interd. kiadásakor birtokol, hanem az, aki a praetori parancs kibocsátásától visszafelé számított 1 éven belül hosszabb ideig birtokolt hibátlanul. Nem csak az éintett fél birtoklása számít bele, hanem elődeinek hibátlan birtoklása is, de ez visszaszerző hatályúvá is teszi az interd-t. 3) A birtok visszaszerzésére szolgáló interd-ok: • interdictum unde vi: csak ingatlanok birtokának a visszaszerzésére szolgált olyan esetben, mikor az ingatlan birtokából erőszakkal vetettek ki valakit. Ez a jogsegélyt csak 1 éven belül lehetett igénybe venni (kivéve a fegyveres erőszakkal történt kivetés esetét, ekkor korlátlan volt a lehetőség). Ez az interd. nemcsak a pater familias cselekménye alapján volt kérhető, hanem akkor is, ha annak családtagja vagy ranszolgája volt a kivető. A hibátlan birtokos erőszakkal (vis cotidana) is visszaszerezhettea vele szemben hibás birtokostól az ingatlan birtokát, de fegyveres erőszakot azonban nem alkalmazhatott, mert a birtokot ily módon még a hibás birtokostól sem lehetett visszaszerezni. • interdictum de precario: a szívességi használó által felhívásra vissza nem adott dolog visszaszerzésére szolgált. Ennél nem lehet felvetni a hibás birtok kifogását, és akkor is kérhető volt, ha a precarista már nem birtokolta a dolgot. • interdictum de clandestina possesione: a clam elvesztett birtok visszaszerzésére szintén volt praetori jogsegély, de erről semmi biztosat nem tudunk. Valószínűleg beleolvadt a interd. unde vibe. Változások: Posztklasszikus jogban: mivel erősen megromlott a bir. közbiztonsága, eltűnt az interdictum unde vi, hogy helyett adjon az actio momenti (pillanatnyi birtok) birtokkeresetnek. A császárok nem elégedtek meg a restitioval (visszahelyezés), az elkövetőket büntették is (1OO évvel később is alkalmazták, ha a precarista felhívásra nem adta vissza a dolgot a tulajdonosnak). Iustinianusi jogban: megszűnt az actiok és interdictumok közötti különbség, vagyis az interd-ok bekerültek a rendes peres eljárások közé. Ismerte még az interdictum utrubi és az uti possidetis alkalmazási feltételeit: a birtokpernél mindig az a nyertes, aki az eljárás megindításakor ellenfelével szemben hibátlanul birtokol. Az urbi változásai: a) az eddigi név most már felváltva szerepel a tvkönyvekben az interdictum de vi megjelöléssel, b) a császár eltörölte a hibás birtok kifogását (még az esetleges jogos birtokát visszafoglaló sem hivatkozhatott az exceptio vitiosae possessionisra (ellenfele birtokának hibás voltára).

416. A tulajdonszerzési módok általában (418. Mi az összefüggés a tulajdoni szerzésmód és a szerzéscím között?) 1. A tulajdonszerzési mód fogalma A tulajdonszerzési módok (modi acquirendi dominii) olyan taxatíve meghatározott jogi tények, tényállások, melyekhez a jogrend a tulajdonszerzés joghatását fűzi. 2csoporta van: a) ius civile szerinti tulajonszerzési módok:

- 83 -

1. mancipatio, 2. in iure cessio, 3. elbirtoklás (usucapio).

- 84 -

b) ius gentium szerinti szerzésmódok: 1. átadás (traditio), 2. foglalás (occupatio), 3. kincstalálás (thesauri inventio), 4. dologegyesülés, 5. gyümölcsszerzés (fructuum perceptio), 6. feldolgozás (specificatio). c) singularis succesio - universalis successio: • egyes dolgokat szerzünk meg = különös jogutódlás • több dologhoz, egy egész vagyontömeghez egyszerre, a maga összességében jutink hozzá = egyetemes jogutódlás d) egyéb megkülönböztetések: 1/ acquisitio originaria - acquisitio derivativa: ♦ eredeti szerzésmód: más jogától függetlenül keletkezik új tulajdonjog (pl. elbirtoklás vagy foglalás esetén), ♦ származékos szerzésmód: a tulajdonjog mástól származik, a tulajdont szerzőhöz jogutódlás címén kerül (pl. átadás). Az átruházás, a mástól való jogszerzés e szabályát nemo plus iuris szabályának szokták nevezni, melyet a modern jogok is átvették. 2/ A tulajdonszerzési módok jogügyletekkel vagy egyéb tényekkel valósulnak meg: (2 oldalú jogügylet: mancipatio, in iure cessio, traditio, 1oldalú jogügylet: accupatio) 3/ kell-e a jogcím (causa, titulus) vagy sem: Causa: azt a jogi célt jelenti, amelybek érdekében a jogalanyok valamilyen jogi tényt véghezvisznek. A tulajdonszerzési módoknál a szerzési jogcím − fennforog: elbirtoklás, átadás, − eleve tartalmazza: a ius gentium formái (kivéve a traditio), − a mancipatio, az in iure cessio kauzátlan, absztrakt jogügyeletek, melyek a megfelelő objektív feltételek meglétében még a felek szándéka ellenére is átviszik a tulajdont. e) egyéb tulajdonszerzési módok: a törvény erejénél fogva (ex lege) keletkeztet tulajdont: 1. capitis deminutio annak javára, aki azt előidézte, 2. az önbíráskodó hitelező dolgának megszerzése, 3. az állami telkek kiutalása (adsignatio), 4. uratlan hagyaték (bona vacantia) fiscusra szállása a császárkorban, 5. parlagon hagyott földek megművelése. hatósági ill. bírói intézkedésen alapuló tulajdonszerzési mód: 1. az in iure eljárásban kimondott praetori addictio, 2. az állami árverésen való vétel alapján történt addictio, 3. litis aestimatio megfizetése, 4. bírói adiudicatio, 5. missio in possessionem ex secundo decreto, 6. bcs. miatt elkobzott vagyon fiscusra háramlása (publicatio), 7. kisajátítás (expropriatio). (1. és 5. esetben csak a praetori tulajdon keletkezik, az összes többi esetben civiljogi tulajdon jön létre)

- 85 -

417. A birtok- és tulajdon-traditio egybevetése A leggyakoribb és egyben a legfontosabb tulajdonszerzési mód a tulajdon-traditio. Nem más, mint a birtok-traditionak az az esete, mikor nemcsak a birtok (civilis possessio), hanem egyúttal a tuéajdonjog is átszáll a dolog átvevőjére. A különbségek: 1) A traditio nem minden dolog tualjdonának a megszerzésére alkalmas, csak a res nec mancipi tulajdonát lehet vele megszerezni (a klasszikus kor végétől már a res mancipi tulajdonjogát is). 2) Csak res corpoles tulajdonát lehet ilyen módon megszerezni, hiszen tulajdonjog csak testi dolgokon állhat fenn. 3) Nem minden testi res nec mancipi átadása eredményez tulajdont az átvevőnél, ugyanis szükséges, hogy a traditio valamely megfelelő jogcím alapján történjék. A traditio ténye véghezvihető akár a tulajdon, akár a birtok, akár a bírlalat átruházásának céljából. A tarditio külső tényállása azonos, eltérés a causában van. A traditio csak akkor eredményezhet tulajdonátszállást, ha az átadás olyan ügylet alapján történik, amelynek célja az átvevő tulajdonszerzése (pl. kölcsön, ajándékozás, csere. stb.) Maga a szerződés a római jogban nem eredményez tulajdonátszállást, csak a jogcím. (+1O66) 4) Az átvevő csak akkor szerez tulajdont, ha az átadó maga is tulajdonos volt. Ha nem tulajdonos adja át a dolgot, akkor az átvevő csak birtokot szerez, a tulajdon megszerzésre pedig elbirtoklásra szorul. 5) Az átvevő rendelkezzék vagyonjogi képességgel (ius commercii). 6) A dolog legyen forgalomképes (ne álljon elidegenítési tilalom alatt). Változások: posztklasszikus jogban: a traditio (a mancipatio és az in iure cessio eltűnésével) már nem csak a res nec mancipi, hanem a res mancipi tulajdonának megszerzésére is alkalmas volt. iustinianusi jogban: felújítottak egy, állítólag a XII táblás tv-ből eredő szabályt, miszerint adásvétel alapján a traditio csak akkor viszi át a tulajdont, ha a vételárat kifizették vagy biztosították, ill. hitelezték. Fokozottabb figyelmet kap a felek akarata, aminek következtében a szabályozás a traditionál is megelégszik a feleknek az átadásra és átvételre irányuló akaratmegegyezéssel, holott a traditio lényege eredetileg a valóságos átadás és átvétel volt.

418. Mi az összefüggés a tulajdoni szerzésmód és a szerzéscím között? 419. A feldolgozás és a dologegyesülés 1. A feldolgozás (specificatio) Fogalma: más tulajdonában álló ingó dolog emberi munkával történő olyan átalakítás, melynek révén új dolog (nova species) jön létre. A klasszikus jogtudósok ellentétes nézeteket vallottak. A szabinuánusok szerint - a naturalis ratióra hivatkozva -: mivel az anyag nélkül az új dolog nem jöhetett volna létre, nincs tulajdonváltozás, az új dolog az anyag tulajdonosáé marad. A prokuliánusok szerint: az új dolog mint olyan a feldolgozásig nem létezett, és mivel a specificatio hozta létre, keletlezésekor még res nullius, amely alkotóját illeti. Abban megegyeztka, hogy az új dolog előállításával a régi dolog elenyészett és többé már nem vindikálható. A iustinianusi jog közbesnő (media sententia) álláspontja szerint: ha az új dolog visszaállítható eredeti állapotába (pl. fémszobor nyers érctömbbé), akkor az anyag tulajdonosáé marad a feldolgozás után is (szabiánus álláspont); ha viszont az új dolgot nem lehet eredeti állapotűba visszállítani (pl. borból már nem lehet szőlő), akkor az új dolog a feldolgozóé lesz (prokuliáns álláspont). Ha részben saját, részben idegen anyagból történt az előállítás, az új dolog a feldolgozóé, mert nem csak a munkáját adta hozzá, hanem az anyag egy részét is ő nyújtotta.

- 86 -

Kártérítés feldolgozásnál Birtokon belül, alpereskét mind az anyag tulajdonosa, mind a feldolgozó (ha jóhiszemű volt) védelmet kaphatott az exceptio dolival érvényesíthető visszatartási jog (retentio) gyakorlása útján. Egyedül lopott anyag esetén nevezik meg a források a condictio furtivát, amellyel az anyagot, a kárt perelni lehet. 2. A dologegyesülés Fogalma: kül. személyek tulajdonában álló dolgok emberi tevékenység következtében vagy egyéb tények folytán olyan szoros fizikai kapcsolatba kerülnek egymással, hogy ezáltal egytelen, egységes dologgá válnak. A rómaiak ezen ált., elvont fogalmat nem ismerték, de ismeretes volt azonban előttük az ún. járulékos dologegyesülés (accessio) fogalma, továbbá szabályozták az egyenrangú dolgok egyesülésének kül. eseteit (confusio, conflatio) mint ius gentium szerinti tulajdonszerzési módokat. A gyenge egyesülésnél az egyesült dolgokat szét lehet választani, ezért a tulajdonváltozás ideiglenes jellegű, szemben az erős egyesülésnél, ahol ez gyakorlatilag kizárható. a) A járulékos dologegyesülés (accessio) az egyesült dolgok közül egyik, a fődolog (res principalis) a maga túlsúlyánál fogva elnyeli (jellegénél fogva v. a szokás álatl), magába olvasztja a másikat, amely mint járulék (accessio) csatlakozik. A legfontosabb szabálya az accessio cedat principali = a járulék járuljon a fődologhoz (Ulpianus), a járulékos dolog osztja a fődolog sorsát. (a fődolog tulajdonosáé lesz). Az accessiós tulajdonszerzés nem mindig végleges, mert ha az egyesülés az egyesült dolgok sérelme nélkül megszüntethető, akor az eredeti tulajdonos joga csak nyugszik, mert az actio ad axhibendum nevű keresettel kérheti a dolgok szétválasztását, mellyel helyreállítható a tulajdoni helyzet. b) Az építés (inaedificatio) két esete: ⇒ mikor valaki saját telkén részben vagy egészben idegen anyaggal építkezik (beépítés), ⇒ amikor valaki idegen telekre saját anyaggal építkezés (ráépítés). Ált. elve: minden, ami beépítésre kerül, osztja a telek sorsát; így a telektulajdonos (a fődolog tulajdonos) tehát megszerzi az idegen anyag, az épület tulajdonát. Az ebből keletkező méltányosságot pénzbeli megtérítés útján orvosolták. A iustiniuanusi jogban meggyengült az (aedificium solo cedit) előző elv, ugyanakkor fokozottabb jelentőséget tulajdonítottak az építkező fidesének. Az archaikus jogban a beépített építőanyagot nem lehetett kiperelni. Ezt a szabályt a klasszikus jog is fenntartotta, ugyanakkor vonatkozott az erős egyesítésekre is (pl. vakolatban a mész) − Beépítésnél az építőanyag tulajdonosának 2x-re (duplum) menő keresete volt az építő ellen függetlenül atól, hogy az jó- vagy rosszhiszemű volt. − Ráépítésnél az építkező a ráépített anyag tulajdonjogát elvesztette, ha azonban jóhiszemű volt, igényt tarthatott költségeinek megtérítésére. Ezt az igényét gyakorlatilag meg kellett várnia, hogy az anyag (az épíület lebontása folytán) szabaddá váljék, amikor a tulajdonjoga feléledt. A iustinianusi jogban ∗ A rosszhiszemű beépítővel szemben érvényesíthetővé vált az anyag tulajdonosa részéről az elválasztásra irányuló actio ad exhibendum (a kibontást jelentette). ∗ A rosszhiszemű ráépítő immár minden igényét elvesztette az anyag iránt, a ius tollendit sem gyakorolhatta. c) A folyókkal kapcsolatos accassiók Maga a folyó res publica volt, de a folyópart (ripa), amely biz. törvényi korlátokkal magántulajdonban is állhatott. Iszaplerakódás (alluvio): a folyó iszapjának, hordalékának lerakódásával biz. idő múltán megnő a part, s így a part menti földterület is; ez a folyamat hosszabb időn át lényeges telekgyarapodást idézhetett elő. +1o88-11oo

- 87 -

420. Uratlan dolgok fajai, jogi sorsa (?) Praescriptio longi temporis Az elb. civiljogi intézmény, tehát nem volt alkalmazható a tartományi telkekre (fundi provinciales), amelyeken civiljogi tulajdon nem állhatott fenn. Később megengedetté vált, a gazd-i érdekek is megkövetelték, hogy a gazdátlan földek megművelői (akik még csak quasi tualjdonosok sem voltak) jogi védelmet kapjanak a földdel hosszú időn át nem törődő eredeti, jogszerű birtokossal szemben. A tartományi helytartók annak, aki 10 ill. 20 éven át birtokolt és megművelt egy tartományi ingatlant, már a klasszikus korban kifogást (p.l.t.) adtak aszerint, hogy egyazon tartományban lakók között (inter praesentes) vagy kül. tartománybeliek között (inter absentes) merült fel a jogvita. A praescriptio révén a birtokos még nem vált tulajdonossá, de védelmet kapott a telkek tányleges használatában. Tehát: a korábbi quasi tulajdonos utilis rei vindicatiójával szemben érvényesíthető elévülési kifogás volt. Később szokásjogi úton megerősödött, vagyis elismerték a birtokos jogszerzését is. Ekkor már nem csak kifogást, de keresetet is biztosítottak a birtokosnak az ingatlan visszakövetelésére, ha a birtokból kiesett. Praescriptio longissimi temporis Ius. elrendelte, hogy azzal szemben, aki egy jóhiszeműen szerzett dolgot 30, ill. 40 évig háborítatlanul birtokol, nemcsak a tulajdonosi és egyéb keresetek évülnek el, hanem az illető tulajdont is szerez. (Elnevezése: praescriptio XXX (triginta) vel XL (quadraginta) annoruum = 30. ill. 40 év kifogása).

421. A fructus fogalma, fajai, megszerzése 1. A gyümölcs fogalma A római jogászok nem határozták meg a gyümölcs fogalmát, de eseti döntéseikből az tűnik ki, hogy jogi értelemben elsősorban azokat a szaporulatokat tekintették gyümölcsnek, amelyek egy termő dologból (anyadolog) időszakonként természetes úton jönnek létre az anyadolog sérelme nélkül. Ezen kívül gyümölcsnek tekintették az időszaki hozamokat is, amelyek az anyadolog fogyásával, sérelmével jönnek létre (erdőből kitermelt fa, ill. az érc, kő és mész bányászatából nyerhető haszon, hozam). Továbbá olyan jövedelmet is gyümölcsnek tekintettek, amelyet nem a természet révén kapunk, hanem amelyet a jogszabály minősít annak (emberi és állati munkaerő hasznosítása, vadászat, halászat, házbér, vagy a kamat). Ezek a hozamok már szó szerint az anyadologból jönnek létre, mint a természetes gyümölcsök (fructus naturales), visszatérő hasznokként azonban mégis a „polgári” gyümölcs fogalma alá esnek (fructus civiles). 2. A gyümölcs fajai a tulajdonszerzés szempontjából A fructus naturales körén belül: függő, elvált, beszedett gyümölcs. ⇒ Függő gyümölcs (fructus pendens): még nem önálló, még nem dolog. Része az anyadolognak, s mint alkatrész mindenben osztja annak sorsát, így a dominust, az anyadolog tulajdonosát illeti. Mint eljövendő, remélt dolog (res sperata) már a függés ideje alatt is bírhat jogi jelentőséggel (pl. a függő termést lekötik zálogul). ⇒ Elvált gyümölcs (fructus separatus): már önálló dolog. Ez a helyzet beállhat természetes úton (érett gyümölcs lehull a fáról, az állat megellik) vagy emberi tevékenység folytán (a juhról lenyírják gyapjút). Jogi sorsa független az anyadologétól. Az elválással a gyümölcs nem szükségképpen a dominus tulajdonába kerül, mert így szerez tulajdont felettük a emphyteuta és a bonae fidei possessor is. ⇒ Beszedett gyümölcs (fructus perceptus): olyan gyümölcs, melyet az arra jogosult személy birtokba vett (ez több mint a puszta elválás). Beszedéssel szerez tulajdont a haszonélvező is. (Nem elég az anyadologtól való elválás, kell még a birtokbavétel is.)

- 88 -

3. A gyümölcsszerzés módjai − a tulajdonos, az örökhaszonbérlő és a jóhiszemű birtokos már a puszta elválással (separatio); − a haszonélvező viszont csak beszedéssel (perceptio) szerez tulajdont a gyümölcsön. (Itt a tulajdonszerzés saját jogon, az anyadolog tulajdonosának akaratától függetlenül, a puszta elválással vagy a jogosított általi önhat-ú birtokbevétellel történik); − az anyadolog tulajdonosának akaratából, átadással (quasi traditio) szerzik meg a gyümölcs tulajdonát (közönséges bérlő, függő gy. vevője). Ezeknek a jogát csak az in personam actio biztosítja, s ha a tulajdonos megtiltaná a gy. beszedését (elvitelét), akkor tulajdoni igényt nem támaszthatnak a gy. iránt, de kártérítésért perelhetnek. 4. Gyümölcsmegjelölések a peres eljárás során ♦ Meglévő gyümölcs (fructus extans) = olyan gyümölcs, amely a perindításkor, a litis contestatio időpontjában még megvan, létezik. ♦ Elfogyasztott gyümölcs (fructus consumptus): olyan gyümölcs, amelyik már a litis c. idején sincs meg, mert elfogasztották, túladtak rajta. E 2 minősítésnek főleg a tulajdoni és a hagyatéki perben van jelentősége. A jóhiszemű alperes nem felel a gyümölcsökért, a klasszikus korban pedig a meglévő gy-ket is megtarthatja. A rosszhiszemű alperest teljes körű visszaadási ill. megtérítési kötelezettség terheli még a beszedni elmulasztott gy. vonatkozásában is.

422. A mancipatio és az in iure cessio Mancipatio 1. Fogalma A római jog egyik legősibb, ius strictum szerinti ünnepélyes ügyelete volt, (mely nem is kimondottan a tulajdon átruházására szólt, hanem) az ún. mancipiális (szabasd személyek és res mancipi fölött fennállható hatalom átruházásának aktusát jelentette. Jelentette • egyrészt: a res mancipi (beleértve a 4 ősi mezei telki szolgalmat is - tulajdonának átruházását • másfelől: a szabad személyek (hat.alatti családtagok) feletti hatalom átruházását (egyéb jogok ill. dolgok nem lehettek tárgyai). /Rabszolga vásárlása rézért, a mérlegtartó lemérte a pénzt és megállapította a réz finomságát./ Keletkezése a XII. táblás tv-t megelőző időszakra tehető, eredetileg a vételárat ténylegesen lemérlegelték = „rézzel és mérleggel létrehozott ügylet”, amely nem tartalmazhatott feltételt és időhatározást, és amelynél képviseletnek sem volt helye. 2. Természete A mancipatiót - még a vert pénz behozatala előtt is - csak jelképesen folytatták le azáltal, hogy rézdarabkát a mérleghez pendítettek, majd átnyújtották az eladónak. A vételár tényleges megfizetése e szertartásos eljárás keretein kívül, formátlanul, a vert pénz behozatala után pedig számolva és nem mérlegelve történt. Ezzel tulajdonátruházó ügyletté, jelképes adásvétellé (imaginaria venditio) vált. A szimbolikus vételár (nummo uno) alkalmazásával és a szóbeli mondóka (nuncupatio) átalakításával már nem csupán adásvételt, hanem egyéb ügyleti célokat is megvalósított (pl. ajándékozás, zálogszerződés, házasságkötés, végrendelkezés, gyermekfelszabadítás). A mancipatio kauzátlan, absztrakt jellegéből következik, hogy a mancipatiós ügyletek a tulajdont akkor is átviszik, ha a felek akarata másra irányul (haszonkölcsön, letét, zálogba adás, stb.). Azonban mivel egyben származékos szerzésmód is, az átvevő a tulajdont az ünnepélyes formák pontos betartása ellenére sem szerzi meg a tulajdont, ha az átruházó nem volt tulajdonos. 3. Sorsra a császárkorban A m-t még a klasszikus korban is alkalmazták, bár jelentősége csökkent, melynek egyik oka a bonitár tulajdon kialakulása volt (jogi helyzetet teremtve). A posztklasszikus korban egyre ritkábban alkalmazták, az utolsó cs-i rendelet 355-ből való és nem tekintették többé szükségesnek a res mancipi átruházásához. Iustinianus törölte el, és ennek megfelelően a Digesta szerkesztői a m. helyett a traditiót építették be.

- 89 -

In iure cessio Fogalma: A római ősi ügyeletei közé tartozik, ő is actus legitimus. Később keletkezett, mint a mancipatio és hamarabb is ment ki a gyakorlatból. Tulajdonképpen színleges rei vindicatio, fiktív tulajdoni perindítás: a szerző fél pert indít a tulajdonos ellen azt állítván, hogy a megszerezni kívánt dolog az övé. Az in iure eljárásban a praetor megkérdezi a jelen lévő tulajdonost, hogy ellentmond-e ennek. A tulajdonos mintha elismerné a felperes tulajdonát, megtagadja a kontravindikációt, vagy egyszerűen csak hallgat, nem válaszol. Ekkor a praetor - a peres eljárás szabályainak megfelelően -nem teszi át az ügyet a bíróhoz, hanem maga fejezi be az eljárást azzal, hogy a felek nyilatkozatai alapján odaítéli a kérdéses dolgot a felperesnek (addictio), és ezzel megtörténik a tulajdonátruházás. Bármilyen dolog megszerzésére alkalmas volt, de egyéb jogok, jogi célok (szolgalomalaptás, örökbefogadás), sőt vagyontömeg megszerzését is lehetővé tette. Alkalmazási köre szélesebb volt mint a m-nak, mivel tárgya nem csak res mancipi lehetett. Absztrakt jogügylet, amely független a felek valóságos ügyleti céljától, a causától.

423. Az elbirtoklás (usucapio) 1. Fogalma Ha valaki egy dolgot a törvény által meghatározott ideig folyamatosan birtokol, akkor tulajdonossá válik. (Gaius szerint a harmadik civiljogi szerzésmód.) („Közérdekből vezették be az elbirtoklást, hogy biz. Dolgok tulajdona ne legyen sokáig vagy esetleg örökre bizonytalan.” Gaius) 2. Két fő esete A tulajdonszerző akkor szorult az elbirtoklásra, ha a tulajdonszerzés valamilyen okból kifolyólag hibásan ment végbe. Az elb. az ilyen hibás szerzéseket orvosolta azáltal, hogy a hiányzó jogosultságokat teljes joggá, vagyis tulajdonná erősítette. ∗ Formai hiba: állt be, ha valaki res mancipit nem mancipatioval vagy in iure cessioval, hanem „csak” traditioval szerzett meg. Ilyenkor a szerző nem lett tulajdonos, a dolog pedig formilag az addigi tulajdonosé maradt, az ővé volt ex iure Quiritium. Ugyanakkor Gaius írása szerint a dolog mégis a hibásan szerző vagyonába tartozik, ténylegesen az ővé, az elb. befejeződésével viszont a dolog civiljogilag is az övé. ∗ Tartalmi hiba: amikor valaki nemtulajdonostól szerezte a dolgot. A nemo plus iuris elv folytán a szerző sem lett a tulajdonos, bármilyen formában történt is a dolog megszerzése. Ezzel szemben a befejezett elb. pótolta az előd jogának hiányát. 3. Koronként tekintve a) Az archaikus jogban: Az elbirtoklást usus néven már a XII táblás tv. Is ismerte, mely szerint az ingatlanok (fundus) 2 év, az egyéb dolgok (ceterae res, manus, hagyaték) 1 év alatt voltak elbirtokolhatók. Az elb. alanya csak római polgár (vagy ius commerciivel bíró latinjogú személy) lehetett. Ha a birtoklás folyamatossága megszakadt, beállt az usurpatio (elb. félbeszakadása), amely után már csak új elb. kezdődhetett, és az addig eltelt idő nem számított (öröklés, élők közötti ügyleti személycsere azonban nem szükségképpen usurpatio). A klasszikus jo szerint - ellentétben a posztklasszikus és modern joggal - a tulajdonos jogérvényesítő cselekményei nem szakítják meg az elb-t, ugyanakkor a tényleges birtoklásból való bármilyen rövid ideig tartó kiesés is usurpatiót okoz. A XII táblás tv. a római polgár általi, megfelelő időn át tartó birtokláson kívül más pozitív előírást nem tartalmaz (egészen a preklasszikus korig).

- 90 -

b) A klasszikus korban: A fejlett római jog az elb. 5 feltételét állapította meg: a) Az elb. tárgya csak elb-ra alkalmas dolog (res habilis) lehetett. (Ez a fogalom szűkebb a forgalomképes dolgok körénél, mivel azok tekintetében a XII t. tv. már tiltotta a lopott dolgok lebirtoklását. A tilalmat a lex Atinia (Kr. e. 200) tette általános érvényűvé, utóbb pedig kiterjesztették az erőszakkal elvett dolgokra is (ingatlanok is lehettek). b) Az idő (tempus) tekintetében továbbra is a XII t. tv-ben meghat. 1, ill. 2 év volt szükséges. c) Az elb-hoz megkívánták magát a birtoklást (possessio) is. Később pedig az elbirtoklótól is, hogy az elb-hoz vezető birtokkal rendelkezzék. A birtoklásnak folyamatosnak kellett lennie, amit rendszerint vélelmeztek, a birtokbalépés jogosságát azonban bizonyítani kellett (jóhiszeműség és megfelelő jogalap). d) A jóhiszeműség (bona fides) az elb. egyik legfontosabb eleme. e) A megfelelő jogcím vagy jogalap (iusta causa v. iustus titulus) az elb. objektív eleme. Az elb. causája lehetett: 1. tulajdonátruházó szerződés (adásvétel - a dolgot a birtokos pro empto tartja magánál, ajándékozás - pro donato) 2. Iustinianus előtt hozományba adás (pro dote), 3. litis aestimatio megfizetése (pro soluto), 4. a tulajdonos által csak elvesztett, ill. a nemtulajdonos által elhagyott dolog elfoglalása (pro derelicto), 5. örökösi minőség (pro herede), 6. némely praetori birtokbautalás. Nincs helye elbirtoklásnak, ha valaki pl. zálogba, bérbe, használatra kapta a dolgot, ilyenkor ugyanis nem sajátjaként, hanem más nevében birtokol. Ha valaki úgy véli, hogy megfelelő jogcím alapján birtokol, holott ez valójában nem így van, a titulus nem révén elbirtoklás sem folyik. Iustinianus azonban ezt csak a vélt (putatív) titulust is elb-ra alkalmasnak ismerte el. = ha valaki cselekvőképtelen személytől vásárolt meg egy dolgot, a szerződés - amely az elb. jogcíme lenne - ilyenkor semmis. Praescriptio longi temporis Az elb. civiljogi intézmény, tehát nem volt alkalmazható a tartományi telkekre (fundi provinciales), amelyeken civiljogi tulajdon nem állhatott fenn. Később megengedetté vált, a gazd-i érdekek is megkövetelték, hogy a gazdátlan földek megművelői (akik még csak quasi tualjdonosok sem voltak) jogi védelmet kapjanak a földdel hosszú időn át nem törődő eredeti, jogszerű birtokossal szemben. A tartományi helytartók annak, aki 10 ill. 20 éven át birtokolt és megművelt egy tartományi ingatlant, már a klasszikus korban kifogást (p.l.t.) adtak aszerint, hogy egyazon tartományban lakók között (inter praesentes) vagy kül. tartománybeliek között (inter absentes) merült fel a jogvita. A praescriptio révén a birtokos még nem vált tulajdonossá, de védelmet kapott a telkek tányleges használatában. Tehát: a korábbi quasi tulajdonos utilis rei vindicatiójával szemben érvényesíthető elévülési kifogás volt. Később szokásjogi úton megerősödött, vagyis elismerték a birtokos jogszerzését is. Ekkor már nem csak kifogást, de keresetet is biztosítottak a birtokosnak az ingatlan visszakövetelésére, ha a birtokból kiesett. c) A iustinianusi jogban Több részletintézkedés után Ius. egyesítette. Ingó dolgok tekintetében az elb. ideje 3 évre emelkedett, mivel a bir. Területi nagyságára, közbiztonságára és a közlekedési viszonyokra nézve kevésnek bizonyult az eddigi 1 év. (Minden egyéb szabály változatlan maradt, az usucapio is megmaradt.) Ingatlanok tekintetében az új szabályozás a tartományi telkek kül. elb-i idejéhez igazodott (10, 20 év), ez az elb. a praescriptio longi temporis elnevezést kapta. Praescriptio longissimi temporis

- 91 -

Ius. elrendelte, hogy azzal szemben, aki egy jóhiszeműen szerzett dolgot 30, ill. 40 évig háborítatlanul birtokol, nemcsak a tulajdonosi és egyéb keresetek évülnek el, hanem az illető tulajdont is szerez. (Elnevezése: praescriptio XXX (triginta) vel XL (quadraginta) annoruum = 30. ill. 40 év kifogása).

424. A bona fides jelentései, előfordulásai, hatása A jóhiszeműség (bona fides) az elb. egyik legfontosabb eleme. Jóhiszemű az, aki azt hiszi, hogy az átruházó tulajdonos volt, de az is, aki úgy gondolja, hogy az átruházó elidegenítési hat-mal vpolt felruházva. Mivel a jóh-t a tv. vélelmezte, az elbirtokló rosszhiszeműségét az ellenfélnek kellett bizonyítania. A jóh-t csak az elbirtoklás kezdetén, a birtokbavétel pillanatában követelték meg. Nem képezte ezért az elb. akadályát, ha az elbirtokló időközben tudomást szerzett arról, hogy a dolgot nem a tulajdonostól szerezte. Csak a középkorban, a kánonjog hatására fogadta el a jogtud. A mala fides superveniens nocet = „az utóbb jelentkező rosszhiszeműség árt” tételét., mely szerint a jóh. Az elb. befejeztéig szükséges volt. Azt azonban már a római jog is kimondta, hogy az usurpatio esetén az addig eltelt időhöz hasonlóan a korábbi bona fides is értéktelenné válik (tehát az előbbi tétel is élt már ekkor). Különleges rendelkezésnek minősült, ha a birtoklás alatt álló dolog tekintetében jogutódlás következett be. Halál esetére (mortis causa) szóló jogutódlásnál a jogutód folytatja az előd elbirtoklását. Az öröklésnél a fides -esetleges rosszh-e ellenére is - elbirtokol, ha az örökhagyó az elbirtoklás kezdetén jóhiszemű volt. De ez fordítva is áll: az örökhagyó rosszhiszeműsége esetén a jóh. Örökös sem birtokolhat el. Az élők közötti jogutódlásánál, amikor a jogutódot önállóan kell elbírálni, csak akkor lehet szó elbról, ha a jogutódnál is megvannak az elb. kellékei (közöttük a jóh. is). Lényege: a jogutód jogelődjének addigi elb-i idejét hozzászámíthatja a magáéhoz. A bone fides követelménye alól a klasszikus korban is voltak kivételek, pl. − Hadrianus idejéig lehetőség vol arra, hogy a hagyatékot annak rosszhiszemű megszerzője is elbirtokolhassa, − a litis aestimatio megfizetése alapján történő elb-nál még a tolvaj is birtokolhatott. A bona fides az elb. szubjektív eleme = az elbirtokló (v. örökhagyója) vagy tud arról, hogy birtoklása sérti más jogát, vagy nem.

425. A tulajdon megszűnése Mint minden más alanyi jog, úgy a tulajdon jog is megszűnik előbb-utóbb, de legkésőbb a jogosult, a tulajdonos halálával (a jogutódra átszállt tulajdont már új tulajdonnak tekintjük). A tulajdon sajátossága, hogy fennállása ált-ban nem köthető feltételhez (condicio) vay időhatározáshoz (dies) és megszűnésére elsősorban a tulajdonos akaratából kerülhet sor. 1. Tulajdonmegszűnés más tulajdonszerzés folytán A tulajdon azért szűnik meg, mert a dolgon valaki más szerez tulajdont. • megszűnhet a tulajdonos akaratából pl. tulajdonátruházás tualjdon-traditio, mancipatio v. in iure cessio formájában; • megszűnhet a tulajdonos akaratától függetlenül ill. annak ellenére is. Kül. esetek: − gyümölcsszerzésnél - a fán lévő gy. a tulajdonosé, de ha a haszonélvező leszedi, tulajdont szerez felette, − specificationál - a feldolgozó szerez tulajdont, − járulékos dologegyesülésnél - a fődolog tulajdonosának tulajdonszerzése folytán megszűnik a járulékká vált dolgon fennálló tulajdon, − elbirtoklásnál - amíg az elb. be nem következett, addig a dolog az eredeti tulajdonosé, annak ellenére, hogy esetleg azt sem tudja, hol van a dolga és mi történt vele, − a tulajdonos halála folytán - a dolgot a végrendeleti örökösök vagy ennek hiányában a törvényes örökösök szereznek meg,

- 92 − − − −

kisajátításnál - az állam vagy valamilyen közjogi jogalany szerez tulajdont, res vindicatio során - a litis aestimatio megfizetésével a pertárgy az alperes tulajdonába kerül, büntetésnél - pl. a dolgot a hatóság az állam javára elkobozza, ellenség által elfoglalt dolog.

2. Tulajdonmegszűnés új tulajdon keletkezése nélkül A tulajdon anélkül szűnik meg, hogy a dolgon új tulajdon keletkeznék, hogy a dolgon valaki tulajdont szerezne. A derelictio esetén mindig a tulajdonos akaratából szűnik meg a tulajdon. Kérdés: maga a derelictio szünteti meg a tulajdont vagy csak a más általi occupatio (lefoglalás)? Speciális traditio esetén át akarták ruházni a tulajdont valakire, az illető azonban valamilyen oknák fogva nem szerzett tulajdont az átvétellel (pl. mert őrült volt és az átadó erről nem tudott). A császárkorban az ingatlanokkal kapcsolatban vitás volt, hogy vajon az elhagyot ingatlan tulajdona az elhagyás vagy a parlagon hagyás folytán szűnik-e meg, vagy csak akkor, ha az ilyen ingatlant egy másik személy elfoglalta és művelés alá vette. Ha a dolog megsemmisül, ezzel a tulajdon is megszűnik (többnyire a tulajdonos akaratából). Megszűnik a tulajdon, ha a dolog valamilyen oknál fogva forgalmon kívülivé vált vagy megszűnik tulajdonban állható dolog lenni, pl. a telek egy rész sírhely kialakítása folytán res relogiosanak minősül. Új tulajdon keletkezése nélkül szűnik meg a rabszolga fölötti tulajdon annak felszabadításával, vagy a vadállat tulajdona, ha elszabadul és visszanyeri szabadságát.

426. Az impensae (beruházások) 3 félék lehetnek: 1) Szükségesek (necessariae) = azok, melyek elmaradása esetén a dolog vagy elpusztulna vagy rosszabbodna. 2) Hasznosak (utiles) = azok, melyek a hozományt (dolgot) jobbá teszik, nemcsak rosszabbodni nem negedik, és melyekből jövedelemre lehet szert tenni (túlzások: gyümölcskert szükséges mértéken túlmenő megművelése, a rabszolgagyermekek taníttatása). 3) Fényűzőek (voluptariae) = azok, melyek csak díszitik a dolgot, de nem növelik egyúttal a hasznát.

427. A rei vindicatio (a civiljogi tulajdonos védelme) 1. Kialakulása A tulajdon védelmének legfontosabb eszköze a rei v., amely stricti iuris persecutoria in rem actio (6O9.) Rei vindicítiót a dolog birtokából kiesett civiljogi tulajdonos indíthatott dolga visszaszerzéséért, áltban a dolgot ténylegesen is birtokló civilis possessor ellen. Valójában mind aktív legitimáció (felperesi perindításra való jogosultság), mind pedig passzív legitimáció (alperesként való perelhetőség). Már az ősi jogrend is ismerte a legis actio sacramanetoin rem formájában. Ekkor mér mindkét félnek állítania kellett, hogy tulajdonos. Ha a perbe vont alperes nem mondta megáénak a dolgot (nem kontravindikált), elvesztette a pert. Az eljárásban a vitás dolgonak vagy legalább egy részének jelen kellett lennie. A formuláris perben már kevésbé kötött az eljárás: elegendő, ha csak a felperes állítja, hogy a vitás dolog az övé. Az alperesnek nem kellett kontravindikálnia, védekezés a tagadás volt. 2. Bizonyítás

- 93 -

A per megnyerése érdekében a felperesnek 2 dolgot kellett bizonyítania, hogy tulajdonos és, hogy a dolog az alperesnél van. Csak e 2 körülmény bizonyítása esetén lesz a felperes pernyertes és kapja vissza a dolgát vagy annak pénzbeli ellenértékét a kül járulákokkal együtt. Ha a felperes származékos módon szerezte a dolgot, nehéz helyzetben volt, mert azzal, hogy a mástól szerzést is bizonyította, még az ő tulajdonjoga még nem nyert bizonyítást. A nemo plus iuris elvén fogva bizonyítania kell elődje tulajdonjogát is, ha pedig az előző tulajdonos is mástól szerezte, akkor elvileg még tovább kellett mennie (probatio diabolica - ördögi bizonyítás). Csak ritkán volt így, mert segített az elbirtoklás, melynek bizonyításával a tulajdonjog is bizonyítást nyert. Ha a felperes eredeti szerzésmóddal jutatott a dologhoz, könnyebb volt a bizonyítás is. A foglalás, gyümölcsszerzés, feldolgozás bizonyításával a felperes eleget tett kötelezettségének, ezáltal bizonyította tulajdonjogát. 3. A rei vindicatiót megelőző esetleges eljárások Feltételét képezte, hogy a dolog a perindításkor az alperes birtokában legyen, sőt, hogy fizikai valóságában létezzen. Ha a dolog a litis contestatio előtt megsemmisült, a rei vindicationak mint in rem actionak többé mát nem volt helye, a tulajdonos ilyenkor csak kötelmi alapon, in personam actiokkal léphetett fel. a)Birtokinterdictumok: a két vitatkozó fél között maga a birtokhelyzet is vitás, ilyenkor a kedvező alperesi pozíció biztosítása végett előbb tisztázni kell, hogy ki birtokol. Ált-ban az ügy ezzel rendszerint be is fejeződött, ellenkező esetben a jogosult arra kényszerült, hogy megindítsa a peritórius (tulajdoni) pert. b)Actio ad axhibendum: ingó dolgok esetében a felperes a tulajdoni per előtt arra kényszerítette az alperest, hogy mutassa fel a kérdéses dolgot (erre ált-ban a praetor előtt került sor). Ha az alperes a dolgot felmutatta, a felperes meggyőződhetett arról, hogy a dolog az övé, ebben az esetben sikerrel indíthatta meg a főkeresetet (rei v.). Ha azonban a felmutatott nem volt az övé, tovább kereste dolgát. Ha az alperes megtagadta a kérdéses dolog felmutatását, akkor a bíró a dolog (pertárgy) érdekében marasztalta. 4. A passzív legitimáció kiterjesztése A rei v. alperese eredetileg csak a dolgot birtokló civilis possessor lehetett. Iustinianus lehetővé tette az ún. saját detentor (bérlő, letéteményes) rei v-val való perlését arra hivatkozva, hogy minden olyan személytől követelni lehet a dolgot, aki magánál tartja azt, és akinek megvan a lehetősége, hogy a dolgot visszaadja. A rei v. megindítás nem birtokló esetében: − amikor az illető rosszhiszeműen túladott a dolgon = dolo (malo) desiit possidere, hogy azt a per során ne találhassák meg; − ha más helyett vállalta az alperes szerepét a tulajdoni perben = liti se obtulit, holott semmi köze sem volt a dologhoz. (Az ilyen személyeket fikció alapján úgy tekintették, mintha a pertárgy birtokában lennének.) 5. Alperesi magatartások az in iure szakaszban 1/ Elismerhette a tulajdont (confessus) és átengedhette a dolgot (cessio rei), ekkor mentesült minden további következmény alól, a felperes pedig in personam actioval érvényesíthette kárigényét. 2/ Hivatkozhatott olyan jogra, amely biztosította számára a dolog birtokát, pl. megtagadhatta a dolog kiadását azon az alapon, hogy a dolog zálogban van nála. 3/ Elődmegnevezés során, mikor is az alperes más nevében tartja magánál a dolgot és éppen ezért nem akar perbe bocsátkozni, de megszabadul a pertől, ha megnevezi azt, akinek a nevében nála van a dolog (nominatio auctoris). 4/ Hivatkozhatott arra is, hogy a felperes dolgán biz. beruházásokat, ráfordításokat eszközölt. 5/ Tagadhatta a felperes tulajdonát, ekkor a legis actio sacramento in rem keretében megkívánták, hogy az alperes is tegye le a summa sacramentit (biztosíték adása). Ennek elmaradása esetén a praetor ált-ban a dolog birtokába utalta a felperest.

- 94 -

Az alperesi jogok a beruházások alapján a) Szükséges beruházás esetén a jóhiszemű alperes a klasszikus jog szerint követelheti a litis contestatio előtt eszközölt teljes költségének megtérítését. A iustinianusi jogban - a tolvajt kivéve - a rosszhiszemű birtokos is követekhette. b) Hasznos beruházásokért: ⇒ a jóhiszemű alperes csak annyit követelhet, amennyivel a dolog értéke objektíve emelkedett vagy amennyivel a felperes a beruházás révén ténylegesen gazdagodott. Az alperest megillette e visszatartási jog (retentio): mindaddig nem köteles kiadni a dolgot, amíg a beruházásai ellenértékét a felperes meg nem fizette; vagy kiadja a dolgot, de a felperessel szemben beruházási költségeit már nem kérhette. A retentio jogát az alperes az exceptio dolival érvényesíthette; ⇒ a rosszhiszemű alperest csak elviteli jog (ius tollendi) illette meg, melynek értelmében az alperes, amennyiben a beruházás nagyobb sérelem nélkül elválasztható, elvitele pedig számára hasznos volt, elválaszthatta és elvihette beruházásait. Ha azonban a felperes felajánlotta a beruházások értékének pénzbeli megtérítését, az alperes az elviteli jogával nem élhetett. c) Fényűző beruházások esetén mind a jó- mind a rosszhiszemű birtokost megillette a ius tollendi. 6. Az alperes marasztalása Az ítéleti marasztalás előtt a bíró felszólította az alperest a természetbeni teljesítésre (iussum de restituendo), és csak a teljesítés elmaradása esetén következett a valóságos ítéleti marasztalás. a) Természetbeni teljesítés (in natura): nemcsak magának a dolognak a visszaadását jelentette, mivel azon felül a felperes köteles volt kiadni a dolog minden időszaki gyarapodását is (pl. állat kölykét, rabszolga örökségét, beért termést, késedelmi kamatot). A gyarapodás, a járulékok összegét a bíró egy előzetes becslő eljárás (arbitratus) keretében állapította meg. Az alperesnek olyan helyzetbe kellett hozni a felperest, mintha a teljesítés már a litis contestatio pillanatában megtörtént volna. − A litis contestatio előtt okozott károkért csak a tolvaj felel (de még a vis maiorért is), a iustinianusi jogban vétkessége esetén a rosszhisemű alperes is. (A gyümölcsöknél a jóhiszemű birtokosnak ki kell adnia az összes meglévő gyümölcsöt, a rosszhiszemű alperes pedig a gy. tekintetében culpaért felel.) − A litis contestatio után bekövetkezett károkért a jóhiszemű alperes csak vétkessége esetén felel, a rosszhiszemű alperes azonban minden kárért, még a vis maiorért is felel. b) Ha az alperes vonakodik (dolus) a dolgot természetben kiadni, a bíró őt a felperes becslő esküje alapján a „per becsértéke”, pénzbeli marasztalás (litis aestimatio) megfizetésére utasítja (megvásárolja a dolgot). Lehetőség volt arra is, hogy a felperes a dolgát hatósági kényszer útján természetben megkaphassa az alperestől. c) Ha az alperes a dolgot természetben nem tudta kiadni, akkor bírói becslés alapján csak a felperes érdeksérelmében, az interesse érdekében marasztalhatta = modern értelemben a kártérítést jelentette.

428. Az actio Publiciana (a bonitár tulajdonos védelme) Speciális tulajdonvédelmi kereset, melyet az egyik tulajdonszerzési mód, az elbirtoklás sajátos jellege tett szükségessé. Különleges helyet foglal el az in rem actiok között. Története: ∗ A többi tulajdonszerzési módnál a tulajdonszerzés vagy azonnal beáll, vagy elmarad, s ezáltal a tulajdon kérdése egy csapásra eldől. Az elbirtoklás megkezdése viszont még keletkeztet tulajdont. Ilyenkor elméletileg egy bizonytalan, függő helyzet áll elő, amely csak az elbirtoklási diő befejeztével válik véglegessé oly módon, hogy az addigi birtok tulajdonná erősődik. Ezzel szemben a tényleges helyzet olyan, mintha az elbirtokló tulajdonos lenne, mert birtokolja, használja a dolgot, rendelkezik vele. ∗ Az elbirtokló lényegesen könnyebb helyzetben volt birtokon belül, mivel, ha ilyenkor támadta meg valaki, majdnem mindig rendelkezésére állt valamilyen exceptio. ∗ Később szükségessé vált az elbirtoklási helyzet erősebb védelme. Kr. e. II-I. sz-ban a fellendülő gazd-i élet következtében gyakrabban mellőzték a mancipatiót és az in iure cessiót, ált-ban csak

- 95 -

traditiot alkalmaztak. Az ilyen formátlan szerzésmód viszont nem tette a vásárlót civiljogi tulajdonossá, ha tehát kiesett a birtokból, nem tudta a dolgot visszaperelni. A civiljogi tulajdonosoknak egyre inkább szükségük volt a rei vindicatio mellett egy olyan tulajdoni keresetre, amellyel könnyebben érvényesíthették tulajdonjogukat. Az egyik praetor, Publicius teremtette meg az actio Publicianat, melyben nemcsak védelmi, de támadó eszközt is biztosított. Jellemzői: a rei vindicatio mintájára ficticia in rem actio (61O). A praetor nem nyilváníthatta civiljogi tulajdonosnak az elbirtoklófélben lévő birtokost. Megtehette volna, hogy fikcióval annak tekinti, de helyette (nem jogbeli, hanem ténybeli fikcióval élve) arra utasította a bírót, hogy tekintse úgy, mintha az elbirtoklás ideje már letelt volna, vagyis a felperes a dolgot 1 ill 2 éve birtokolná. Ha tehát a bíró leteltnek tekinti az elbirtoklási időt és az elbirtoklás egyéb feltételeinek fennforgása megállapítató, a felperes szükségszerűen civiljogi tulajdonosnak minősült. Ezzel a praetor a tulajdonszerű helyzetet, bonitár tulajdonná erősítette. Az actio P. csak az elbirtoklás befejeztével válik végleges hatályúvá, tehát - a rei vindicatiótól eltérően - csupán ideiglenes rendezi a tulajdonjogi helyzetet (így nem abszolút, hanem relatív jellegű). A per során ugyanis nem az vita tárgya, hogy valaki tulajdonos-e vagy sem, hanem hogy adott esetben kinek van több joga a dologhoz, a dolog birtoklásához. Az actio P. valójában több mint puszta birtokvédelem, valójában tulajdonvédelmi jogsegély. Az erősebb jogosultság megállapításának szabályai ♦ Főszabály= a civiljogi tulajdonostól szerző erősebb azzal szemben, aki nem civiljogi tulajdonotól szerzett. Ált-ban az nyeri meg a pert, aki be tudja bizonyítani, hogy elődje civiljogi tulajdonos volt. Ha az egyik félnek sem sikerül, akkor kerül sor az alábbiak szerint bizonyításra és a bírói döntésekre is. ♦ Ugyanattól a nemtulajdonostól való szerzés estén az az erősebb, akinek először adták át a dolgot. Ilyenkor az lesz a pernyertes, aki - bizonyítatlan jogú előd esetében - be tudja bizonyítani szerzésbeli elsőbbségét. ♦ Amennyiben a felek különböző nemtulajdonosoktól szereztek, akkor a tényleges birtokos erősebb annál, aki birtokon kívül van. Civiljog tulajdon contra bonitár tulajdon A civiljogi tulajdonossal szemben nem vethető fel az erősebb jogosultsáh kérdése, mivel őnála erősebb jogú birtokos nincsen. (+1149)

429. A rei vindicatión és az actio Publicián kívüli egyéb tulajdonvédelmi eszközök 1. Birtokinterdictumok = a két vitatkozó fél között maga a birtokhelyzet is vitás, ilyenkor a kedvező

alperesi pozíció biztosítása végett előbb tisztázni kell, hogy ki birtokol. Ált-ban az ügy ezzel rendszerint be is fejeződött, ellenkező esetben a jogosult arra kényszerült, hogy megindítsa a peritórius (tulajdoni) pert. 2. Actio negatoria = ha valaki a tulajdonos nézete szerint jogosulatlanul gyakorol szolgalmat, ellene a tulajdonost actio n. illette meg. Egyéb zavarások (pl. szomszédjogok jogellenes gyakorlása) esetén is megindítható. 3. Actio communi dividundo és actio finium regundorum = ha valaki nem fér össze tulajdontársaival, a tulajdonközösséget az 1-vel szüntethette meg. A 2. esetében 3 földmérésben jártas arbiter bíráskodott, lerögzítve az egyes telkek közötti vitás határokat. E pereknél a bíró az adiudicatio alapján tulajdonrészeket ruházott a felekre. 4. Actio aquae pluviae arcendae = a szomszédnak az esővizek ternészetes lefolyását befolyásoló létesítményei ellen lehet védekezni.

5. Cautio damni infecti = ha a szomszéd részéről valamilyen kár fenyeget, a tulajdonos a még be

nem következett, de fenyegető kár esetére a szpmszédtől óvadékot kérhet (a szomszég épülete roskatag, a telkére fog dőlni). Ha a szomszéd nem adott cautiót, akkor a praetortól ideiglenes

- 96 -

birtokbautalást, majd további vonakodás esetén praetori tulajdont eredményező végleges birtokbautalást lehetett kérni. 6. Operis novi nuntiatio = a tulajdonos tiltakozhatott a szomszéd kezdődő építkezése ellen, amennyiben az nézete szerint nme jogszerű és sérti az érdekeit. A helyszínen az érdekelt o.n.n-val élhetett az érdekelt szolgalmi jogosult is, sőt ez a jog közérdekből bárkit megilletett. A tiltakozást követően az építkezés (vagy bontás) csak cautio adása mellett volt folytatható, ennek elmaradása esetén az építkező köteles volt bevárni az ítéletet, melyet határidőn kellett megadniuk. 7. Interdictum quod vi aut clam = a tulajdonos erőszakosan vagy tudtán kívüli és a tulajdonát sértő már lezajlott tevékenység, ill. elkészült létesítmények ellen ezzel élhetett a praetornál. Ennek kiadását az érdekelt birtokos is kérhette. (Vis- nem csak a fizikai erőszakot jelentette, hanem a birtokos tiltakozása ellenére történő jogsértésre utal, szemben a clam tényállássl, amikor a jogsértés a birtokos tudta nélkül történt.) Ez alapján kértérítést is lehetett követelni. 8. Actiones poenales = A tulajdonos a tényállástól, a körülményektől függően biz. büntetőkereseteket is indíthatott a tlajdonjogát megsértővel szemben, melyekben büntetésként és kártérítésként a poena megfizetését kérhette. Így a tulajdonost lopásnál megillette a furti actio, de emellett még a condictio furtiva is, amely nem büntetőkereset volt, hanem a lopásból eredő gazdagodás elvonását célozta. Ha a tulajdonos dolgát valamilyen kár érte, actio legis Aquiliaet indíthatott, az actio iniuriarum is a tulajdonos illette meg, ha a dolgát becsmérelték. A klasszikus korban a cumulatio szabályai érvényesültek, a posztklasszikus korban viszont csak a rei persecutoria és a poenalis actiók között választhatott. A vagyoni megtértésre irányuló keresetek sohesem voltak halmozhatók egymással.

43O. Az interdictum unde vi, az interdictum quod vi és az interdictum de vi egybevetése 1. A praetor perenkívüli jogsegélyeknél: Interdictum (tilalom): a praetor élőszóban kimondott, valamilyen tilalmat tartalmazó parancsa volt, melyet a praetor csak akkor bocsátott ki, ha a felek meghallgatása után a kérelem teljesítését indokoltnak tartja. Betartását bírság (multa) kiszabása biztosította. Későbbi módosítása során: az egyik fél kérelmére kibocsátott feltételes praetori utasítás volt, melynek ha a kérelmezett nem tett eleget, a kérelmező perbe vonhatta őt. Az interdictum alapján indítható per (actio ex interdicto) a rendes perekhez képest egyszerűbb és gyorsabb volt. 3 félék lehettek: − biz. jogsértő magatartás abbahagyására (interdictum prohibitorium) - pl. telken való átjárás megszüntetése; − biz. jogsérelem helyrehozására (i. restitutorium) - pl. egy dolog birtokának visszaadása; − valamely dolog felmutatására (i. exhibitorium) irányulhatott. 2. A possessio kialakulásánál: Mint jogi kategória kifejlődésére a római földviszonyok alakulása volt döntő hatással. Róma a meghódított idegen területek egy részét állami tulajdonba vette, és „birtokba” adta (megművelésre) vagyonos polgároknak. A magistratusok joggyakorlatában alakult ki az interdictum intézménye: a sértett fél panaszára az ager publicus birtoklásának védelme céljából a praetor peren kívüli johsegélyt adott. 3. A possessiórius és petitórius védelemnél: Posszessziórius védelem: valakit megvédenek a birtokában anélkül, hogy keresnék, van-e joga birtokolni, tehát anélkül, hogy bizonyítania kellene: tulajdonjoga vagy egyéb joga van-e a dologhoz (tényvédelem). Az interdictummal szemben jogokra nem, csak tényekre lehet hivatkozni!

4. A birtok visszaszerzésénél: interdictum unde vi: csak ingatlanok birtokának a visszaszerzésére szolgált olyan esetben, mikor az ingatlan birtokából erőszakkal vetettek ki valakit. Ez a jogsegélyt csak 1 éven belül lehetett igénybe venni (kivéve a fegyveres erőszakkal történt kivetés esetét, ekkor korlátlan volt a lehetőség). Ez az interd. nemcsak a pater familias cselekménye alapján volt kérhető, hanem akkor is, ha annak családtagja vagy ranszolgája volt a kivető. A hibátlan birtokos erőszakkal (vis cotidana) is visszaszerezhettea vele szemben hibás birtokostól az ingatlan birtokát, de fegyveres erőszakot azonban nem alkalmazhatott, mert a birtokot ily módon még a hibás birtokostól sem lehetett visszaszerezni. Változások:

- 97 -

Posztklasszikus jogban: mivel erősen megromlott a bir. közbiztonsága, eltűnt az interdictum unde vi, hogy helyett adjon az actio momenti (pillanatnyi birtok) birtokkeresetnek. A császárok nem elégedtek meg a restitioval (visszahelyezés), az elkövetőket büntették is (1OO évvel később is alkalmazták, ha a precarista felhívásra nem adta vissza a dolgot a tulajdonosnak). Iustinianusi jogban: megszűnt az actiok és interdictumok közötti különbség, vagyis az interd-ok bekerültek a rendes peres eljárások közé. Ismerte még az interdictum utrubi és az uti possidetis alkalmazási feltételeit: a birtokpernél mindig az a nyertes, aki az eljárás megindításakor ellenfelével szemben hibátlanul birtokol. 5. A birtokvisszaszerzésnél, az urbi változásainál: a) az eddigi név most már felváltva szerepel a tvkönyvekben az interdictum de vi megjelöléssel, b) a császár eltörölte a hibás birtok kifogását (még az esetleges jogos birtokát visszafoglaló sem hivatkozhatott az exceptio vitiosae possessionisra (ellenfele birtokának hibás voltára). 6. A rei vindicatión és az actio Publicián kívüli egyéb tulajdonvédelmi eszközöknél Interdictum quod vi aut clam = a tulajdonos erőszakosan vagy tudtán kívüli és a tulajdonát sértő már lezajlott tevékenység, ill. elkészült létesítmények ellen ezzel élhetett a praetornál. Ennek kiadását az érdekelt birtokos is kérhette. (Vis- nem csak a fizikai erőszakot jelentette, hanem a birtokos tiltakozása ellenére történő jogsértésre utal, szemben a clam tényállássl, amikor a jogsértés a birtokos tudta nélkül történt.) Ez alapján kértérítést is lehetett követelni.

431. A birtokjog és a tulajdonjog egybevetése A birtokjog Possessio naturalis - possessio civilis ♦ Tényleges birtok (p. naturale): ha valaki mindenféle joghatás nélkül, csak ténylegesen tart magánál egy dolgot; tényleges birtokos - naturalis possessor; az ilyen birtoklást nevezik később detentionak (=bírlalat). Detentor= az, akinek a dolog csak bírlalatában van. ♦ Szűkebb értelemben vett birtok (civilis p.): a tényleges birtokhoz jogi következmények (pl. birtokvédelem, tulajdonkeletkeztető hatás), azaz birtokjog is járul. A kétféle birtokos között a jogi következmények szempontjából igen jelentősek az eltérések. Tulajdonjog 1. A római kereset fogalma, latin megjelölései Elnevezései a római jogban Ált-ban actio, de biz. alanyi jogok érvényesítésére szolgáló keresetek más elnevezéssel szerepelnek. vindicatio - a tulajdonjog érvényesítésére szolgáló keseret, petitio - hagyaték kiadása iránti kereset, condictio - kölcsönösszeg visszaperlésére, jogalap nélküli gazdagodás megfizetésére szolgáló kereset, querela - kötelesrészétől végrendeletileg megfosztott örökös keresete. 2. Az elévülés szabályai • A legfontosabb szabály: az elévülés beálltával a perben az alperes elévülési kifogást (preascritio) emelhetett. Az időmúlás puszta tényét ugyanis a bíró hivatalból nem vette figyelembe. • Az elévülés kezdetét attól a naptól kell számítani, amelyen a kereseti jog létrejött (actio nata est). Pl. a tulajdonjognál ha a tulajdonjogot megsértették, követelési jogognál a követelés esedékességének napja, a vmilyen áru vétele esetén a dolgo átadása napjától számított 6 hónap v. 1 év. • Az elévülést mindig csak azzal a személlyel (v. jogutódjával) szemben folyik, akivel szemben a kereset keletkezett. Pl. − A dologi jogok (a tulajdonjog és a hasonló abszolút jogok) védelmére szolgáló kereset bármely jogsértő ellen indítható (in rem actio); csak azzal szemben évül el, aki ellen éppen indítható lett volna, azzal szemben nem, aki az abszolút jogot később önállóan sértette meg. − A kötelmi jogoknál (relatív jogok) ellenben ha a kereset (in persona actio) a kötelezettel szemben egyszer elévült, úgy e jog többé senki más ellen nem érvényesíthető.

- 98 3. A bizonyítás, a praesumptio és a fictio Bizonyítás terhe: arra hárult, aki a perben valamit állított (affirmanti incumbit probatio), pl. a tulajdoni perben a a tulajdonjog fennállását a saját tulajdonjogát állító felperesnek kellett bizonyítania. 4. Rabszolgák, félszabadok. A rabszolgák emberi mivoltának elismerése 1. A rabszolgaság tartalma A sevitus jog tartalma: a rabszolga nem jogalany, hanem jogtárgy, urának tulajdonában áll és tetszése szerint rendelkezhet vele, eladhatja vagy meg is ölheti. Még sem tekintették közönséges „dolognak”, hiszen emberi mivoltát még jogi vontkozásban is elismerték, mert a rabszolga feletti tulajdonosi hat-t nem tulajdonjognak (dominium), hanem rabszolgatartói hat-nak 5. A dologösszességnél Res mancipi - res nec mancipi A dolgok legősibb felosztása. − res mancipi - azok a dolgok, melyek tulajdonát ősi, ünnepélyes átruházó ügylettel (mancipatióval vagy in iure cessióval) kellett átruházni. − res nec mancipi - a dolgok tulajdonjogát puszta átadással át lehetett ruházni, sőt e dolgok nem is lehettek mancipatio tárgyai. (traditio formátlan átadás)

6. A tulajdon fogalmai ⇒ Egy dolog feletti teljes hatalom, amelynél fogva magáéban mindenki megteheti mindazt, amivel nem zavar másokat. (Ulpianus) - a tulajdon teljességének korlátozó szerepe. A római tulajdon jellemzői: − olyan jog, amely mindig dolgokra vonatkozik (a rabszolga is), − olyan jog, amely teljes hatalmat, rendelkezési lehetőséget biztosít a tulajdonos dolga felett. ⇒ Az a dologi jog, amelynél fogva a tulajdonos a tulajdon tárgyául szolgáló dolgokra bárki jogosulatlan behatását kizárhatja. - a tulajdonjog kizárólagossága. ⇒ A tulajdon a legtágabb, legteljesebb anyagi magánjog. -a tulajdon teljességének időbeli korlátlansága, melyet csak tv. vagy maga a tulajdonos korlázothat. 7. Condominium, ius adrescendi (tulajdonközösség, növedékjog) Tulajdonközösség: az egy dolgon fennálló egyetlen tulajdonjog egyszerre több személyt illet meg (nem a dolog van tehát megosztva, hanem a tulajdonjog). Ez leggyakrabban a felek közötti megegyezésnek köszönheti létét, de keletkezhet véletlenül is, mint pl. a közös öröklés, a dolgok összekeveredése, a közös kincstalálás esetén. A római jogban először az ún. consortium ercto non cito nevú alakzatnál találkozunk ezzel az intézménnyel. A pater familias halála után a házközösség önjogúvá vált tagjai (sui heredis) nem osztják fel egymás között a családi vagyont, hanem vagyonközösségben maradnak. A társak egymástól függetlenül is, jogérvényesen rendelkezhettek az egész dologgal, annak ellenére, hogy az többeké volt. (Ugyanakkor a klasszikus római jogtudósok így értelmezték az egy dolgon fennálló közös tulajdont: „kettőnek ugyanaz a dolog a maga egészében nem lehet a tulajdonában, de a dolog valamely részének sem lehet valaki a tulajdonosa, hanem az egész dolgot osztatlanul, részarányosan bírják tulajdonul”.) A rómaiak szerint egy a jogosított és mindenki más kötelezett. Tagadták, hogy ugyanazon a dolgon egyidejűleg több tulajdonjog is fennállhatna, és azt is, hogy az összetett dolgoknál a tulajdoni helyzet változatlan marad, ha az alkatrészek kül. személyek tulajdonában voltak az egyesülés előtt. Az egyesülés megszüntette a kül. tulajdonokat, mert egy dolgon egyszerre csak egy tulajdonjog állhat fenn. Ugyanakkor ha pl. ketten közösen örökölnek egy házat, az egész házat (tota res) mindketten osztatlanul (pro indiviso) bírják tulajdonul, részeik arányában (pro parte). Tehát csak a dolgon fennálló tulajdonjog oszlik meg közöttük, s nem a dolog. Eszmei hányaduk ugyan van, amely azonban nem mutatkozik meg külsőleg (corpore). 8. A tulajdonszerzési módok általában egyéb megkülönböztetések: 1/ acquisitio originaria - acquisitio derivativa: ♦ eredeti szerzésmód: más jogától függetlenül keletkezik új tulajdonjog (pl. elbirtoklás vagy foglalás esetén),

- 99 ♦ származékos szerzésmód: a tulajdonjog mástól származik, a tulajdont szerzőhöz jogutódlás

címén kerül (pl. átadás). Az átruházás, a mástól való jogszerzés e szabályát nemo plus iuris szabályának szokták nevezni, melyet a modern jogok is átvették. 9. A birtok- és tulajdon-traditio egybevetése A különbségek: 1) A traditio nem minden dolog tualjdonának a megszerzésére alkalmas, csak a res nec mancipi tulajdonát lehet vele megszerezni (a klasszikus kor végétől már a res mancipi tulajdonjogát is). 2) Csak res corpoles tulajdonát lehet ilyen módon megszerezni, hiszen tulajdonjog csak testi dolgokon állhat fenn. 1O. Dologegyesülésnél − Ráépítésnél az építkező a ráépített anyag tulajdonjogát elvesztette, ha azonban jóhiszemű volt, igényt tarthatott költségeinek megtérítésére. Ezt az igényét gyakorlatilag meg kellett várnia, hogy az anyag (az épíület lebontása folytán) szabaddá váljék, amikor a tulajdonjoga feléledt. 11. A rei vindicatiónál Bizonyítás: a per megnyerése érdekében a felperesnek 2 dolgot kellett bizonyítania, hogy tulajdonos és, hogy a dolog az alperesnél van. Csak e 2 körülmény bizonyítása esetén lesz a felperes pernyertes és kapja vissza a dolgát vagy annak pénzbeli ellenértékét a kül járulákokkal együtt. Ha a felperes származékos módon szerezte a dolgot, nehéz helyzetben volt, mert azzal, hogy a mástól szerzést is bizonyította, még az ő tulajdonjoga még nem nyert bizonyítást. A nemo plus iuris elvén fogva bizonyítania kell elődje tulajdonjogát is, ha pedig az előző tulajdonos is mástól szerezte, akkor elvileg még tovább kellett mennie (probatio diabolica - ördögi bizonyítás). Csak ritkán volt így, mert segített az elbirtoklás, melynek bizonyításával a tulajdonjog is bizonyítást nyert. Ha a felperes eredeti szerzésmóddal jutatott a dologhoz, könnyebb volt a bizonyítás is. A foglalás, gyümölcsszerzés, feldolgozás bizonyításával a felperes eleget tett kötelezettségének, ezáltal bizonyította tulajdonjogát. 12. Az actio P. csak az elbirtoklás befejeztével válik végleges hatályúvá, tehát - a rei vindicatiótól eltérően - csupán ideiglenes rendezi a tulajdonjogi helyzetet (így nem abszolút, hanem relatív jellegű). A per során ugyanis nem az vita tárgya, hogy valaki tulajdonos-e vagy sem, hanem hogy adott esetben kinek van több joga a dologhoz, a dolog birtoklásához. Az actio P. valójában több mint puszta birtokvédelem, valójában tulajdonvédelmi jogsegély.

432. A posszesszórius és a petitórius védelem szembeállítása (példával) 1. A birtokvédelem fogalma A birtokos (civilis p.) védelmet kap pusztán azért, mert birtokol. Ez háborítatlanságot, zavarmentességet biztosít, és lehetőséget ad az elveszett birtok visszaszerzésére. Nem szükséges, hogy a birtokos valamilyen jogosultsággal rendelkezzék, mert nem a jog kap itt tulajdont, hanem az a tény, hogy a dolog nála, birtokában van (rabló, tolvaj is kaphat védelmet). Elsősorban tényvédelm és nem jogvédelem. De nem minden birtok részesedett birtokvédelemben, hanem csupán a civilis possessorokét (akiknél a tulajdonnak vagy más meghat. jogosultságnak legalább a látszata fennforgott) = látszat védelme.

2. A possessiórius és petitórius védelem Posszessziórius védelem: valakit megvédenek a birtokában anélkül, hogy keresnék, van-e joga birtokolni, tehát anélkül, hogy bizonyítania kellene: tulajdonjoga vagy egyéb joga van-e a dologhoz (tényvédelem). Az interdictummal szemben jogokra nem, csak tényekre lehet hivatkozni! Petitórius védelem: in rem actioval érvényesíthető jogvédelem, vagyis nem a birtokvédelem egyik fajtája. (Ha valaki a tulajdonjoga vagy egyéb dologi joga alapján perel, akkor csak e jog fennállásának bebizonyítása után lehet pernyertes és juthat hozzá a perelt dologhoz.)

- 100 -

A posszesszórius védelem előzetes eljárás, ahol tisztázódott a birtoklási pozíció. Ugyanis itt a dolog sorsa nem dől el mindig véglegesen, hiszen a birtokos nem szükségképpen jogosult is egyben: ő pusztán a birtoklása alapján kapja meg a védelmet. A peritórius perben már a jogkérdés körül folyik a vita. Az első adott esetben csak ideiglenes, a második véglegesen rendezi az ügyet. + 1OO8. !!

433. A szolgalom fogalma, fajai, főbb elvei 1. Kialakulása A földmagántulajdon kialakukása folyamán a telkek használata és a földek eredmányesebb megművelése érdekében sokszor lehetőséget kellett biztosítani arra, hogy egyes telkek használói biz. vonatkozásokban igénybe vehessék szomszédaik telkét, pl. átjárjanak, vizet vezessenek rajta. A XII táblás tv. ismeri az úthasználat 3 fajtáját és a vízvezetési jogot. A közt. korában, a városiasodáskor tovább nőtt a számuk, melyeket a servitus egységes kategóriába soroltak. 2. Fogalma Olyan in rem védelemmel ellátott jog, amelynél fogva az egyik telek (uralkodó telek, praedium dominans) mindenkori használója meghat. szükséglet kielégítésére igénybe veheti a szomszédos telket (szolgaló telek, praedium serviens). Megjelenik a mezei telki szolgalmak (iura praediorum rusticorum) és a városi telki szolgalmak (iura preadiorum urbanorum), melyek megkülönböztetése azon alapul, hogy a szolgalom építkezéssel kapcsolatos-e vagy sem. mezei: út, vízvezetés, itatás, legeltetés, favágás joga / városi: világosság, kilátás joga 3. Elvei 1) Saját telken nem állhat fenn szolgalom (nulli res sua servit). Ha ugyanis az uralkodó és a szolgáló telek egy kézben egyesül, akkor az összeolvadás, egyesülés (confusio) folytán a szolgalom megszűnik. 2) A szolgalom tevésre ált-ban nem kötelezhet, csak tűrésre (servitus affirmativa, in patiendo) vagy nem tevésre (servitus negativa, in non faciendo). („A szolgalomnak nem az a természete, hogy valaki valamit csináljon, hanem hogy valamit tűrjön vagy ne csináljon.”) 3) A szolgalmat további szolgalommal terhelni nem lehet. A szolgalom jogosítottja nem engedélyezhet a maga joga alapján további szolgalmat. 4) A szolgalmat magában véve átruházni (eladni, bérbe adni) nem lehet. A servitus szinte a telek része, ennélfogva csak együtt idegeníthető el. 5) A szolgalom oszthatatlan. Akár az uralkodó, akár a szolgáló telkét osztanák is meg, a szolgalom változatlanul az egész telket illeti vagy terheli. 6) A szolgalom ált-ban csak szomszédos telkek között állhat fenn. Kivételek biz. városi szolgalmak (kiltás), melyek nem szomszédos telkeket is érinthetnek. 7) A szolgalom csak a telek állandó és komoly gazd-i szükségleteinek a kielégítésére alapítható; személyi szükségletek, ideiglenes vagy kényelmi célok érdekében nem lehet szolgalmat alapítani. (a szolgalom személytelen, mert nem az uralkodó telek használója,pillanatnyi érdekeit, hanem a mindenkori használó szükségeleteit szolgálja. Ugyanakkor bármely célra alapítható servitus, nincs taxatív, zárt katalógusa. 8) A szolgalmat a szolgáló telek lehető kímélésével (civiliter) kell gyakorolni (pl. csak a kijelölt úton). 9) A szolgalom nem tűr sem időbeli megkötöttséget, sem feltételtől való függést. A sevitus megállapításával a szolgalmi jog rögtön gyakorolható, és elvileg örökké fennáll. 10) A szolgalom gyakorlása mindig ingyenes, alapítása azonban történhet ellenérték fejében is. 4. A szolgalmakkal kapcs. jogsegélyek:

- 101 ∗ Vindicatio = a szolgalom legősibb megjelenési formájában res mancipi, a dolgok feletti tulaljdonjoghoz hasonló védelmet élvez: a szolgalmi jogosítottnak mindenki ellen ható vindicatio (servitutis) áll rendelkezésére, melyet későb a res mancipinek minősülő szolgalmak is megkaptak. ∗ Actio negatoria = (a vindicatio ellentéte), melyet a tulajdonában háborított telektulajdonos indíthat a háborítás ellen, tagadva (negare) azt, hogy a telkén más javára szolgalmi jog állna fenn. Ez is in rem actio, ezért bárki ellen igénybe vehető, aki a tulajdonost szolgalmi jog gyakorlásával telke használatában jogosulatlanul zavarja. Itt a marasztalás a zavarás megszüntetésére és az esetleges okozott kár megtérítésére megy, de mivel az eltiltás és a kártérítés magában véve még nem biztosítja kellőképpen a tulaldonost az esetleges további zavarások ellen, a praetor itt is bevezette a biztosíték adásának, ígérésének kötelezettségét. ∗ Interdictumok = a praetor egyes meghat. szolgalmak védelmére speciális interdiktális védelmet is biztosított. Ezek a szolgalmakat védő spec. interd-ok is posszessyóriu védelmet valósítottak meg, de a szolgalmi jogosultságokat azonban Iust. előtt nem tekintették (civilis) possessornak.

434. A személyes szolgalmak A komplikátorok a személyes szolgalmak körébe sorolták az addig önálló jogokként kezelt haszonélvezetet, használatot és a lakáshasználatot. Ezzel törvényhozási úton zárult le az a fejlődési folyamat, melynek csírái már a klasszikusoknál is megmutatkoztak az iskolák nézeteltéréseiben. Ugyanakkor a kodifikáció adós maradt a személyes szolgalmak és a servitus-fogalom meghatározásával. (?)

435. A szolgalmak keletkezése, megszűnése, védelme 1. A szolgalomalapítás történhet a praedium serviens tulajdonosának egyoldalú vagy kétoldalú jogügyletével. Az alapító jogügylet (negotium) lehet: 1, negotium translativum = a tulajdonos saját tulajdonjogának fenntartása mellett, annak terhére juttat valaki (szomszéd) számára szolgalmi jogosultságot, 2, negotium deductivum = egy telektulajdonos telkének tulajdonjogát úgy ruházza át, hogy maga vagy egy 3. személy részére fenntartott egy biz. jogosultságot (deductio), és így alapít szolgalmat. A szolgalomalapítás leggyakoribb formái: a) a res mancipinek minősülő 4 ősi mezei telki szolgalom esetén mancipatio (csak deductio formájában), b) in iure cessio, c) quasi traditio (a szolgalom gyakorlásának hozzájárulás alapján való megkezdése). d) végrendelettel történ szolgalomalapítás (legatum per vindicationem) - 1. esetében, e) pactio et stipulatio - 1. esetében. 2. A szolgalmak megszűnésének okai: 1) a szolgáló és az uralkodó telek egy kézben egyesül (confusio) pl. adásvétel vagy öröklés, 2) a nem gyakorlás (a szolgáló telek tulajdonosa elbirtoklja a szolgalommentességet), 3) a szolgáló telek végleges jellegű megváltozása, pl. a forrás elapad, a szántófökd elmocsarasodik).

436. Iustinianus főbb változtatásai a szolgalmak körében A iustinianusi kodifikáció legjelentősebb újításai közé tartozik a telki szolgalmak (servitutes praediorum) és a személyes szolgalmak (servitutes personarum) kategóriájának megalkotása. Lakáshasználat - habitatio 438. tételben

- 102 -

A szolgalmak birtoka, jogbirtok: aki a szolgalmat gyakorolja, az a gyakorlás ténylegessége által birtokolja a szolgalmi jogot is. Ez a birtok civilis possessio védelemben is részesül. A szolgalmak ált. keresete = actio confessoria (ellentéte az actio negatoria) az, akit szolgalmi joga gyakorlásába megsértenek, állítja, hogy joga van a szolgalomhoz (pl. az átjáráshoz). Kategóriák: ♦ törvényi szolgalmak = szomszédjogok (az uralkodó telek mindenkori használóját illeti meg, de személyes szolgalmak is lehetnek), ♦ jogügyletekkel alapított szolgalmak.

437. Az emphyteusis és az ususfructus egybevetése 1. Emphyteusis - örökhaszonbérlet ⇒ Kialakult az a szokás, hogy maga Róma városa bérbe adta a közföldeket meghat. évi bér fizetése ellenében. A szerződések a bérlet tartalmát sokszor örök időkre (in perpetuum) szabták meg, és így a bérlő szinte tulajdonosként rendelkezhetett a földdel. Az egyetlen feltétel a bérösszeg (vectigal) megfizetése volt, amelyről az ilyen földeket ager vectigalisnak nevezték. E közjogi viszony (locatio conductio perpetua, ius in perpetuum) abban is eltért a közönséges földbérleti szerződéstől, hogy a jogosított birtokvédelmet és - a rei vindicatio mintájára - in rem actiót is kapott a praetortól. ⇒ Az emphyteusis = a feltöretlen területek igen hosszú időre (örökre) történő bérbeadása volt (görögöktől). Ez az intézmény a császárkorban hoosodott meg, célja a cs-i magánvagyon hasznosítása volt, később a magánosok között is megjelent. E 2 analóg intézmény párhuzamosan érvényesült egymás mellett, a nézeteltéréseknek azonban 48O körül Zeno császár vetett véget: megállapította, hogy az örökhaszonbérlet egy önálló jogintézmény, melyet egységesen e-nak kell nevezni. Mezőgazdasági ingatlan örök időkre való bérbeadása évi bér fizetése ellenében. Szabályai: 1. Az örökhaszonbérlő a bérbe vett földet használhatja, gyümölcsöztetheti, és annyiban is rendelkezik is vele, hogy örökhaszonbérleti jogát megterhelteti, elidegenítheti, átörökítheti. Egyetlen korlátja: nem rosszabbíthatja a földet. 2. Az emphyteuta köteles a földet megművelni, annak termőképességét legalább szinten tartani, a földdel járó minden köz- és magánterhet, a telek pusztulásáig terjedő károkat is ő műveli meg. 3. Az örökhaszonbérlő in rem védelemben részesül, gyümölcsszerzés szempontjából is a tulajdonossal esik azonos elbírálás alá, mert már a puszta elválalással (separatio) megszerzi a gy. tulajdonát. 4. Az örökhaszonbérlő halála nem szünteti meg az örökhaszonbérletet, mert ez a jog végrendelkezés nélkül is átszáll az örökhaszonbérlő örökösére. A földtulajdon és az örökhaszonbérlő viszonya: 1/ az örökhaszonbérlő évi bért tartozik fizetni; 2/ biz. kötelezettségek elmulasztása esetén (3 évi bér nem fizetése, közterhek nem teljesítése) a tulajdonos egyoldalú, az örökhaszonbérlő akarat ellenére felbonthatja az örökhaszonbérletet, és visszaszerezheti a földet; 3/ az örökhaszonbérleti jogosultság elidegenítés esetén a tulajdonosnak „elővásárlási” joga van; 4/ ha a tulajdonos nem él a megváltási jogával, a vételérból 2 % illeti meg.

- 103 -

2. Ususfructus - haszonélvezet Megjelenése a XII t. tv-t követő időkre, Kr. e. III. sz-ra tehető. Ekkor alakult ki az a szokás, hogy a végrendeletet tevők vagyonuknak, egyes vagyontárgyaiknak csak puszta tulajdonát hagyták örökösükre, miközben az örökölt vagyon élethossziglani használata, minden jövedelme valaki mást (közeli hozzátartozót) illetett meg. Önálló, legfeljebb a jogosított haláláig tartó, in rem védelemmel ellátott jog. Idegen dolgokon fennálló használati és gyümölcsöztetési jog a dolgok állagának épségben tartása mellett. A haszonélvező (ususfructuarius) joga az állagot nem érintheti, a haszonélvezet tárgya csak olyan dolog lehet, amely a használat által nem semmisül meg (=elhasználhatatlan dolog). Ennek ellenére egy császárkori senatus consultum törvényesítette a gyakorlatot, mely szerint egyszeri használattal felemésztődő dolgokon is lehetett haszonélvezetet alapítani (quasi usufructus). Az elfogyasztott dolgok visszaadását, értékük megtérítését - a haszonélvezet megszerzésekor - ígért vagy adott óvadék (cautio) biztosította. Jellemzői: a) A haszonélvezet fennállása idején a dolog tulajdonosának szinte csak a puszta tulajdonjog (nuda proprietas) marad el, mégis biz. szabályok a haszonélvezőtől független tulajdon fennállására utalnak. Pl. a tulajdonos a dolgot eladhatja (a vevő haszonélvezettel terhelt tulajdont szerezhet meg), a rabszolganő gyermeke nem gzümölcs, s ezért a tulajdonost illeti. Ebből az állagmegóvási kötelezettségből következik, hogy a tulajdonos nem változtathat az állagon, de köteles a szokásos javítási, karbantartási munkálatokat elvégezni és a közterheket viselni. b) A haszonélvezet leggyakoribb keletkezési forrása: a hagyomány ill. a végintézkedéssel kapcsolatos deductio, de keletkezhet törvény alapján is. c) A haszonélvezet már ismert megszűnési módjain (ua. szolgalmaknál) kívül megszűmhet még a kikötött idő lejártával, valamint a capitis deminutio maximával és mediával. d) Nem volt átruházható, de a haszonélvező ingyenesen vagy visszterhesen mégis átengedhette joga gyakorlását egy 3. szmélynek. e) A haszonélvező joga védelmére vindicatio illette meg, s utiliter megkaphatta a birtokinterdictumokat is. A használat (usus): a haszonélvezetből (vagy a tulajdonjogból?) már a preklasszikus korban kivált a használatnak nevezett részjogosítvány = a jogosított csak addog szedheti a hasznokat, ameddig a maga és a háza népe szükségletei terjednek, jogát pedig csak személyesen gyakorolhatja. (Korlátozott gyümölcsszedési joga van, ám a gyümölcsök e határon túlmenő beszedése, a dolog gyümölcsöztetése már nem illeti meg.) (Haszonjogok: haszonélvezet, használat) Egyéb haszonjogok: a dolog gyümölcseinek beszedési joga, más rabszolga vagy állat használata.

438. A superficies és a habitatio egybevetése 1. Superficies = felülépítményi jog Eredeti római intézmény, keletkezése a közt-i kor végére tehető. Egyes gazdag polgárok nagy mennyiségben vásároltak össze a polgárháborúk során elkobzott telkeket, - miközben Róma lakosságának növekedése és a pusztítások következtében beállott - lakásinség ösztönzőleg hatott arra, hogy egyesek bérházakat építsenek. Ebből alakulhatott ki a felülépítményi jog. A telektulajdonosok biz. ellenszolgáltatásért átengedték telkeik használatát (pl. azért, hogy vállalkozók lakóházakat építsenek rá). Olyan más telkén emelt építményen - bérleti vagy egyéb causa alapján - fennálló használat, amely in rem védelmet élvez, s amely hosszú ideig, de legfeljebb az építmény megsemmisüléség illeti meg a jogosítottat ill. jogutódait.

- 104 -

A felülépítményes ált-ban évi bért (solarium) fizetett a föld (solum) tualjdonosának. A telken lévő épület a superficies solo cedit elv értelmében a telektulajdonosé. Ennek ellenére a felülépítményi jog jogosítottja majdnem tulajdonos, aki az épületet korlátlanul használhatja, azzal rendelkezhet, használati jogát elidegenítheti, átörökítheti. A felülépítményi jog megszűnésének szabályai az örökhaszonbérletéhez. A superficies védelmére a praetor interdictumot adott, bár a superficiariust a klasszikus korban még nem tekintették civilis possessornak. Később a quasi tulajdonosi minőség került előtérbe, s ennek megfelelően a felülép. jog jogosítottja utiliter megkapta a tulajdonosi jogsegélyeket is. 2. Habitatio = haszonbérlet A használat önálló jogosultságként való megjelenése után a klasszikus korban vita alakult ki arról, hogz egy ház vagy lakás használatának joga: haszonélvezet, használat vagy önálló jog-e. Ius. ezt önállósította, az ususfructus szabályai voltak az irányadók. Tartalmi változásai: a posztklasszikus, a iust, jogban a haszonélvező joga kiszélesedett, megengedetté vált (pl. az állag megváltoztatása, ha jobbítani akarták), de a haszonélvező a gyümölcsszerzés és a birtokvédelem szempontjából is a tulajdonossal esett azonos megítélés alá.

439. A cautio fogalma és esetei a római jogban 1. A perbeli képviseletnél: A felek (felperes ill. alperes) helyett más személyek lépnek fel a perben és helyettük perbeli jognyilatkozatokat is tesznek. A civiljogi perekben: nem volt lehetőség arra, hogy akár a praetor, akár a bíró előtt képviselők lépjenek fel, így a perbeli képviselet először a praetori perrendben jelent meg. Ekkor már a praetor az intentioban a képviseltet, a condemnatioban már a képviselőt jelölte meg jogosultként v. kötelezettként. (Nem kellett képviselői meghatalmazás. Ha a felperes képviselője az alperes képviselőjével egyszer perbe bocsátkozott, a képviselt ellen többé már nem frdulhatott. Az alperes helyzetét az illetéktelen felperesi képviselő (falsus procurator) veszélyeztethette, mert az igazi felperest az alperest esetleg újból perelhette.) a praetor a képviselőt stipulatoio praetoria formájában biztosíték (cautio) adására kötelezte. A klasszikus jog szerint 2 féle perbeli képviselő volt: 2. A serdületlenek gyámságánál (tutela impuberum) a gyámolt vagyonának biztosítása érdekében a törvényes gyám (tutor legitimus) biztosítékot volt köteles adni (cautio rem pupilli salvam fore) a praetor előtt tett stipulatio formájában.. A végrendeleti gyám (tutor testamentarius) és a hatósági gyám (tutor dativus) egész vagyonát a törvény erejénél fogva egyetemes jelzálog terhelte a gyámolt javára. 3. Végrehajtás a praetori perrendben: Bevezette a vagyoni végrehajtás intézményét. A praetor már az in rem actióknál kötelezte az alperest, hogy marasztalása esetére adjon biztosítékot, hogy abból a győztes felperes a követelését kielégíthesse (cautio iudicatum solvi). A pernyertes fél számára - mind az in personam, mind az in rem actióknál - lehetséges volt a marasztaló ítéletben (sententia condemnatoria) foglaltak kikényszerítése végreh-i elj. útján. 4. A rei vindicatión és az actio Publicián kívüli egyéb tulajdonvédelmi eszközöknél: − Cautio damni infecti = ha a szomszéd részéről valamilyen kár fenyeget, a tulajdonos a még be nem következett, de fenyegető kár esetére a szpmszédtől óvadékot kérhet (a szomszég épülete roskatag, a telkére fog dőlni). Ha a szomszéd nem adott cautiót, akkor a praetortól ideiglenes birtokbautalást, majd további vonakodás esetén praetori tulajdont eredményező végleges birtokbautalást lehetett kérni. − Operis novi nuntiatio = a tulajdonos tiltakozhatott a szomszéd kezdődő építkezése ellen, amennyiben az nézete szerint nme jogszerű és sérti az érdekeit. A helyszínen az érdekelt o.n.n-val élhetett az érdekelt szolgalmi jogosult is, sőt ez a jog közérdekből bárkit megilletett. A tiltakozást követően az építkezés (vagy bontás) csak cautio adása mellett volt folytatható, ennek elmaradása esetén az építkező köteles volt bevárni az ítéletet, melyet határidőn kellett megadniuk. 5. Szolgalmakkal kapcsolatos jogsegélyeknél Actio negatoria = (a vindicatio ellentéte), melyet a tulajdonában háborított telektulajdonos indíthat a háborítás ellen, tagadva (negare) azt, hogy a telkén más javára szolgalmi jog állna fenn. Ez is in rem actio, ezért bárki ellen igénybe vehető, aki a tulajdonost szolgalmi jog gyakorlásával telke használatában jogosulatlanul zavarja. Itt a marasztalás a zavarás megszüntetésére és az esetleges okozott kár megtérítésére megy, de mivel az eltiltás és a kártérítés magában véve még nem biztosítja kellőképpen a tulaldonost az esetleges további zavarások ellen, a praetor itt is bevezette a biztosíték adásának, ígérésének kötelezettségét. 6. A haszonélvező jogánál:

- 105 A joga az állagot nem érintheti, a haszonélvezet tárgya csak olyan dolog lehet, amely a használat által nem semmisül meg (=elhasználhatatlan dolog). Ennek ellenére egy császárkori senatus consultum törvényesítette a gyakorlatot, mely szerint egyszeri használattal felemésztődő dolgokon is lehetett haszonélvezetet alapítani (quasi usufructus). Az elfogyasztott dolgok visszaadását, értékük megtérítését - a haszonélvezet megszerzésekor - ígért vagy adott óvadék (cautio) biztosította.

44O. A „dologi jog„ fogalom megjelenése és a tulajdon főbb változásai a feudális jogfejlődésben 1. A dologi jog (ius in rem) megjelenése Fogalmával a klasszikus jogászok műveiben is találkozunk már, ők azonban ezt a megjelölést még csak a tulajdon körén kívül eső, de in rem védelemmel ellátott jogokra (pl. zálogjog) alkalmazták. A középkorban a ius in rem kifejezés gyakrabban fordult elő, a glosszátorok már magát a tulajdont is bevonták e fogalomkörbe, így alakult ki a dologi jog kategóriája (mely sokáig az öröklési jogot i s magában foglalta) és melynek ált. megjelölése: ius reale. A középkori jogtud. elkülönítése: − ius in re sua - saját dologra vonatkozó jog = tulajdon, − iura in re aliena - más dolgán fennálló, idegen dologbeli jogok = szolgalmak, örökhaszonbérlet, felülépítményi jog, zálogjog. A tulaldonjog fejlődése a) A középkorban: Miután Ius. egységesítette a római tulajdon fogalmát, megjelent a feudális kettős ill. osztott tulajdon (duplex dominium). Ez a fogalom inkább jelentette a tulajdon kettős védelmét (hűbérúr - vazallus), mint teljességének korlátozását. Allodium= a földesurak eredeti foglalás útján bírt, tehát nem az uralkodótól származó föld. Elvileg szabad, feudális kötöttségektől mentes tulajdon volt, de a családi, nemzetségi korlátozások itt is megjelentek. Feudum= átörökíthető hűbérbirtok (ellentéte: beneficium). Itt formailag is a feudális úrnál volt a tulajdonjog.

A tulajdonszerzési módok körében újab formák alakultak ki: ♦ investitura = a feudum formális átruházására, átadására (eredetileg az egyházi birtokoké volt, de későb ide sorolták a földeúr bejárásával, tanúk jelenlétében átadással átruházott föld tulajdonjogát is), ♦ intellectualis traditio= a tulajdonnak puszta megegyezésen alapuló, testi átadás nélküli átruházása. (Minden esetben megkívánták a jóhiszeműséget.) b) Az újkorban: A középkori hagyományokkal szakítva a Code civil ismét deklarálta az egységes és elvileg korlátlan magántulajdont, visszatértek a római kori alapokhoz biz.. eltérésekkel. A klasszikus római tulajdon a dolgok mint testi tárgyak fölötti, rendszerint birtoklással is együttjáró hatalmat jelentette. A „testetlen dolgokon” (res incorporales, pl. követelések) nem képezhették tulajdon tárgyát, ezért védelmükre a rei vindicatio sem volt igénybe vehető. A XIX. sz. óta a klasszikus értelemben vett tulajdon jelentősége egyre inkább viszonylagos csökkenést mutat az olyan új jogoghoz, jogosultságokhoz képest, mint az értékpapírban megtestesülő jogok, a bankszámlakövetelés, gazd-i, ker-i társaságok tagjainak jogai, stb. Dologszemléletrő áttérni az értékszemléletre, ahol a pénztulajdon tárgyát nem az érmék, a bankjegyek mint dolgok, hanem az általuk megtestesített érték jelenti; speciális tulajdoni formák: szerzői jogokkal kapcs. tulajdon, ker-i tulajdon.

A tulajdon fogalma napjainkban annyira kitágult, hogy lassan már csak a rendelkezési jog és a mindenkivel szembeni védelem tartja össze. A klasszikus dologi tulajdon nemcsak veszít a jelentőségéből, hanem egyre újabb korlátozásokat is szenved, pl. környezetvédelem érdekében. A tulajdonszerzés újkori módjai:

- 106 -

A Code civil szerint kauzális vagy konvencionális rendszer: tulajdonátruházási ügylet esetén a tulajdonjog már a szerződéskötéssel átszáll a megszerzőre, szemben pl. az osztrák és a magyar polgári jognak tradicionális rendszerével, ahol a tulajdonszerzéshez a tulajdonszerzési jogcím (adásvétel, ajándékozás) mellett mindig szükséges a megfelelő szerzésmód (ingóknál átadás, ingatlanoknál telekkönyvi bejegyzés) foganatosítása is.

441. A feudális birtokfogalom és a birtokvédelem e korban A bizánci jogban folytatódott az a posztklasszikus korban már megindult tendencia, amely elmosta a birtok és a tulajdon pontos megkülönböztetését. A legjelentősebb változások a birtokvédelem körében: 1) A bizánci jogtudósok által kialakított (diké peri bias) erőszakkal kapcsolatos kereset, amely

lényegében II. Valentinianus rendeletén alapul. 2) A glosszátorok idején a birtokvédelem a kánonjog hatására teljesen átalakult („mindent vissza kell

adni a kivetetteknek” kánonnak is köszönhetően). A birtokfosztás keresete (exceptio spolii), majd az actio spolii a modern birtokvédelem alapját teremtette meg. Főbb reformok: a/ egy éven túl is elindítható, b/ bármely birtokos indathatja, c/ nemcak ingatlan, hanem ingóság birtokának visszaszerzésére is alkalmas, d/ a régebbi birtok előnyben részesül, e/ a kereset átszáll az örökösre is. 3) A ius communéban az actio spolii megjelenését követően kialakultak és vele párhuzamosan érvényesültek a summarium ill. possessorium summariissimun elnevezésű birtokvédelmi eszközök. Az újkori (pandektista) birtokelméletek: Fordulópontot jelentett Savigny 18O3-ban megjelent munkája, mely a modern birtoktant és egyben az ún. történeti jogi iskola tud-os módszerét is megalapozta. S. a birtokot ténynek, a birtokháborítást egyfajta deliktumnak, a birtokvédelmet pedig kötelmi jogi védelemnek tekintette. Annak ellenére, hogy S. felfogása sohasem vált egyeduralkodóvá, a XIX. sz-ban a pandektisták többsége mégis az ő birtoktanát fogadta el, és a XX. sz-ra is nagy hatást gyakorolt. A jelenkori polgári tvkönyvek ismerik a birtokvédelmet, melyet a Ptk. szerint elsősorban a közig-i szervektől (jegyzőtől) lehet kérni. A magyar jogban és a más modern jogrendszerben is sok tekintetben a középkori „sommás” birtokvédelem hagyományai élnek tovább. Ellentmondások: posszeszórius és petitórius védelem, contradictio in adiecto.

442. A iura in re aliena fogalmának megjelenése és a dologi jog egyéb változásai a római jog továbbélése során ⇒ A szolgalmak körében a középkori ius commune kialakította az ún. rendellenes szolgalmak

fogalmát és körét (servitutes irregulares)= olyan telki szolgalmak, amelyek a telektől függetlenül illetnek meg biz. személyeket életük tartalmára biz. telkek vonatkozásában ( személyes és telki szolgalmak keverednek). A továbbélés során jelentősen megszaporodott a törvényi szolgalmak száma. A telki és személyi szolgalmak kategóriái a modern jogban is tovább élnek, jelentősebb fogalmi.rendszertani és dogmatikai továbbfejleszésükre a mai napig nem került sor. ⇒ Az örökhaszonbérlet a középkorban szintén tovább élt, ugyanakkor az e-nak a római jogban még tisztá vagyoni jellegű jogosultságaihoz és kötelezettségeihez kifejezetten személyi kötöttségek is kapcsolódnak, ami a feudális viszonyok szembetűnő jele.

- 107 ⇒ A felülépítményi jog is tovább élt, a német jogi (BGB), a sváci jog (ZGB) és az olasz Codice

civile ma is ismeri.