ZeidlerM iklós
Francia–magyar titkos tárgyalások 1920-ban A magyar kormányt 1920 márciusától fél éven át erŒsen foglalkoztatta a Franciaországgal való gazdasági és külpolitikai együttmıködés gondolata. A lehetŒség váratlanul, szinte magától adódott, bár nem állt összhangban sem a magyar külpolitika korábbi vonalvezetésével, sem a magyarországi – erŒsen franciaellenes – közhangulattal. A kezdeményezés egy ifjú magyar arisztokratától és egy jó üzleti érzék kel bíró ügyvédtŒl indult ki, s amikor Semsey Andor és Halmos Károly párizsi tapogatózásai eredményre vezettek, a budapesti kormány is elküldte megbízottait a tárgyalásokra. A tárgyalások során a francia fél nagyarányú tŒkebefektetetésekkel, valamint külpolitikai támogatással kecsegtette Magyarországot. Ez nagy segítséget jelentett volna a világháborús vereségtŒl megrendült, idegen megszállástól és gazdasági válságtól sújtott országnak, amely ekkor – szövetségesek híján – a maga erejébŒl próbált talpra állni.
1920–1921
folyamán – a magyar békedelegáció, majd a párizsi magyar képviselet munkájától részben függetlenül – bizalmas tárgyalások folytak Párizsban francia diplomaták és nagyiparosok, valamint a magyar kormány megbízottjai között. A megbeszélések lényege az volt, hogy egy Közép-Európában terjeszkedő francia konszern, a Schneider– Creusot komoly tőkebefektetési lehetőségeket kapott volna Magyarországon, s ennek fejében Franciaország közbenjárt volna a rendkívül súlyos magyar békefeltételek enyhítéséért – különösen a határok megváltoztatása és a nemzetiségi jogok kiterjesztése terén.
EGY MAGÁNJELLEGŰ
DIPLOMÁCIAI KEZDEMÉNYEZÉS
A francia–magyar tárgyalások kezdetei még 1919 végére nyúltak vissza, amikor két felvidéki ismerős – a lelkes, de
naiv és tapasztalatlan ifjú mágnás, Semsey Andor gróf és a dörzsölt, de nem éppen jó hírű ügyvéd, Halmos Károly, aki a világháború előtt több sikeres balkáni vállalkozásban vett részt francia üzletemberekkel – elhatározta, hogy jó francia kapcsolatait mozgósítva megpróbál befolyásos francia körökben szót emelni Magyarország érdekében. (Semsey unokaöccse volt Eustachy Kajetan Sapieha hercegnek, aki 1920 júniusában átvette a lengyel külügyminisztérium vezetését, és unokafivére Louis de Robien francia diplomatának, aki a márciusban kinevezett francia külügyi főtitkár, Maurice Paléologue kabinetfőnöke lett. Halmos viszont a felesége révén rokonságban állt Louis Loucheur nagyiparossal, aki a világháború idején hadianyag-ellátási miniszter, ekkor pedig újjáépítési miniszter volt Franciaországban.) Semsey és Halmos 1919. december elején Budapesten, a Béke-előkészítő Bizottságban találkozott Teleki Pállal, aki Somssich
József külügyminiszterrel egyetemben támogatta tervüket. Halmosék jó kapcsolatba kerültek a pozsonyi francia katonai misszió vezetőivel, s a hamarosan megszerzett útlevelek és ajánlólevelek birtokában 1920 januárjában Párizsba utaztak. Bár a Semsey által még Budapestről küldött jelentések kitűnő kilátásokról és a franciák növekvő magyarbarátságáról szóltak, s azt valószínűsítették, hogy „Felső-Magyarország túlnyomó része megmenthető”, Párizsban Halmosék másfél hónap alatt egyetlen ko moly francia diplomáciai tényezővel sem tudtak kapcsolatba lépni. (Semsey azonban olykor megjelent a Bois de Boulogne-ban, hogy titokban egyeztessen a fejleményekről valamelyik magyar delegátussal.) Végre aztán március 16–17-én fogadta őket Paléologue külügyi főtitkár, aki a germán és a szláv hegemónia megakadályozása céljából egy középeurópai franciabarát blokk létrehozáRUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
77
zef Piłsudski lengyel kormányfővel és Sapieha külügyminiszterrel is találkozott, Halmos pedig kapcsolatba lépett a volt olasz külügyminiszterrel, Sidney Costantino Sonnino báróval s feltehetően más befolyásos politikusokkal is. Ezenkívül mindketten bejáratosak voltak a Quai d’Orsay-ra, ahol főként a politikai osztály vezetőjét, Emmanuel Peretti de la Rocca grófot látogatták.
MAGYAR TERVEK
A SZOMSZÉDSÁGPOLITIKÁRÓL
74∞&£∞§™ Semsey Andor gróf útlevélképe 74∞&£∞§™ sán fáradozott. Halmos a Quai d’Orsay támogatását kérte a békefeltételek javításához, aminek fejében megígérte, hogy a magyar kormány franciabarát politikát folytat majd. Paléologue elégedetten nyugtázta az ajánlatot, de közölte: a békefeltételek módosításának feltétele a Magyarország és szomszédai közötti megegyezés, s Magyarország „elsősorban ne területi, hanem inkább gazdasági és más jellegű engedményekre számítson”. Végül jelezte, hogy szeretne részletes feljegyzést kapni a konkrét javaslatokról. Egyszersmind engedélyt szerzett Halmosék számára, hogy a Château de Madridban felkeressék a magyar küldöttséget. Ettől fogva Halmos és Semsey lett a békedelegáció egyik legfontosabb közvetlen hírforrása és állandó élő kapcsolata a külvilág felé. Ez igen fontos volt, mert míg a békedelegátusok nem érintkezhettek a külföldi diplomatákkal, addig Semsey a következő hónapokban Aristide Briand-nal, Georges Clemenceau-val, Edward House ezredessel, az amerikai és Harold Nicholsonnal, a brit delegáció főtitkárával, Jó-
78
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
Halmosék sikerét látva a békedelegáció úgy döntött, támogatja az akciót, sőt ezen keresztül kívánta a franciák elé tárni a magyar kormány követeléseit. Az erről szóló memorandumot két erdélyi gróf, Bethlen István és Csáky Imre szövegezte meg, de a szöveg Teleki Pál elképzeléseit is tükrözte. Bár a békedelegáció minden égtáj felé jelentősen ki akarta tolni a Magyarországnak szánt határokat, a memorandumban egyelőre csak a magyar–román viszony rendezésére tértek ki, mivel ezt tartották a legsürgősebbnek. Az elképzelés szerint a vitás kérdéseket kétoldalú tárgyalásokon kellett volna rendezni – lehetőleg francia égisz alatt –, s a megbeszélésekbe Iuliu Maniut, „az erdélyi románok valódi vezetőjét”, valamint a „francia származású” Grandpierre Emilt, „az Erdélyben élő magyarok által elismert vezetőt” is be kellett volna vonni. A tárgyalásokon Magyarország a következő igényekkel kívánt fellépni: 1. a határ mentén fekvő tisztán magyar területeket ne csatolják el Magyarországtól; 2. a magyar–sváb és sváb többségű területek hovatartozásáról tartsanak népszavazást; 3. a román uralom alá kerülő magyar, székely és szász lakosság kapjon területi autonómiát; 4. a békeszerződés tartalmazzon hatékony biztosítékokat a román többségű területeken élő magyar kisebbség vallási és nyelvhasználati szabadságára, személyi és vagyonbiztonságára vonatkozóan; 5. méltányosan rendezzék a volt magyar állami hivatalok és gazdasági vállalatok alkalmazottainak helyzetét; 6. hirdessenek ál ta lá nos am nesz tiát min den politikai ügyben; 7. sürgősen szolgáltassanak vissza minden olyan vasúti gördülőanyagot, ipari és mezőgazdasági berendezést, valamint nyersanya got, amelyet a fegyverszüneti egyezmény ben megál la pí tott mér té ket meghaladó rekvirálások során szállí-
tot tak el a meg szál ló ro mán csa patok; 8. arányosan osszák el a magyar állam háború előtti és alatti pénzügyi tartozásait; 9. Ma gyarország kapjon en ge délyt a má ra ma ro si só bá nyák kiaknázására és a bányakincs szabad felhasználására; 10. kössenek megállapodást a következő kérdésekben: A) az árucikkek és nyersanyagok lehető legnagyobb volumenű kölcsönös szabad forgalma, B) a lehető legnagyobb mértékű szabad vasúti, postai és távirati forgalom, C) a pénzbetétek kifizetésének lehetővé tétele mindkét országban, D) a folyószabályozási kérdések rendezése. Halmos március 22-én átadta Paléologue-nak a memorandumot, aki tudomásul vette a magyar igényeket, s hamarosan megindultak a konkrét tárgyalások. A ma gyar békedelegációt Csáky Imre képviselte az első megbeszélésen, amelyre március 29-én villásreggeli keretében került sor. A találkozón Csákyn kívül Paléolo gue és Halmos, valamint Armand Saint-Sauveur gróf, a Schneider et Compagnie nevű francia óriáscég képviselője vett részt. Utóbbi elmondta, hogy a vállalat már megvetette a lábát Romániában, Csehszlovákiában és Lengyelországban, de közép-európai központját szívesen hozná létre Magyarországon. „Ennek eredményeképpen Magyarország lenne a francia keleti politika fő pillére” – tette hozzá. A következő hetekben a felek konkretizálták követeléseiket és ajánlataikat. A két nagybankot és két óriáscéget felvonultató francia konszern a következő üzleti befektetésekre készült Magyarországon: 1. a Magyar Államvasutak üzemeltetési jogának átvétele 90 évre, 2. kereskedelmi és ipari kikötő építése Csepelen, 3. a Duna szabályozása, csatornázása és egy vízi erőmű létesítése, 4. a Duna–Tisza-csatorna megépítése, 5. a több mint 200 magyarorszá gi iparvállalatot ellenőrző Magyar Általános Hitelbank által újonnan kibocsátandó 300 ezer részvény megvásárlása. A tárgyalásokat magyar részről továbbra is Halmos folytatta – félhivatalos minőségben –, de részt vett bennük a ma gyar ipari és pénzvilág néhány befolyásos személyisége is. A hatalmas arányú francia befektetési tervek láttán a magyar kormány is nagyobb ellentételezést kívánt, s konkrét igényeit – immár hivatalos képviselőin keresztül – május 12-én hozta a franciák tudomására. A Bethlen István és
Csáky Imre által átadott memorandum leszögezte: „Magyarország hajlandó közvetlen tárgyalásokat kezdeni szomszédaival, azzal a céllal, hogy barátságosan és minden érdekelt fél teljes megelégedésére rendezze velük a köztük függőben lévő kérdéseket”. Ehhez – illetve a feltételül szabott követelések érvényesítéséhez – kéri a Quai d’Orsay támogatását. A megállapodás alapját képezte volna a magyar határok felülvizsgálata oly mó don, hogy 1. „a ma gyar faj nagy tömbjéhez szorosan illeszkedő és tisztán magyar jellegű területeket ne válasszák le Ma gyarországról”, 2. Ma gyarország megőrizhesse azon területeit, amelyek „az ország gazdasági életének és főleg ipari termelésének fenntartásához minimálisan szükséges nyersanyagokat és energiahordozókat adják”. (A gyakorlatban ez azt jelentette volna, hogy az etnikai elv értelmében Magyarországnál maradnak a Pozsony–Mo dor–Nyit ra–Ara nyos ma rót–Bakabánya–Bélabánya–Selmecbánya–Nagyrőce–Dobsina–Rozsnyó–Korompa–Kassa–Gálszécs–Ungvár–Munkács–Nagy sző lős–Szat már né me ti– Zilah–Nagy vá rad–Arad–Ma kó–Óbe cse–Fe renc-csa tor na–Zom bor–Du na–Dráva vonalig terjedő területek, továbbá – gazdasá gi okokból – a régi Felső-Magyarország keleti területei: Szepes, Sáros és Zemplén megye, valamint egész Kárpátalja.) A magyar kormány kívánatosnak tartotta továbbá: 3. a regionális autonómia bevezetését a Romániánál maradó magyar, székely és szász többségű területeken, a többi elcsatolt országrészben pedig a vallási és nyelvhasználati szabadság, valamint a személyi és vagyonbiztonság garantálását követelte a magyar kisebbségek számára. Ezenkívül szorgalmazta, hogy: 4. a Bánság magyar és német többségű vidékein – vagyis a Ma kó–Nagy ki kin da–Nagy becs ke rek–Kanak–Versec–Temesvár–Arad– Maros vonal közti területen – élő népesség, valamint Nyugat-Magyarország lakosai népszavazáson dönthessenek állami hovatartozásukról. A tervezet 5–9. pontja sürgette a volt magyar állami vállalatok határon túlra került alkalmazottai helyzetének méltányos rendezését, a politikai elítéltek szabadon engedését, az érintett államok közötti szabad kereskedelmi, utazási, postai és pénzforgalom, valamint a közös vízügyi szabályozás bevezetését, továbbá szorgalmazta a háború előtt és alatt keletkezett magyar államadósság ará-
nyos felosztását, illetve az idegen – különösen a román – megszálló csapatok által végrehajtott rekvirálások során elszállított vasúti, ipari és mezőgazdasági javak és nyersanyagok visszaszolgáltatását, továbbá a máramarosi sóbányák kiaknázására már korábban megszerzett magyar engedély tiszteletben tartását.
VALAMIT VALAMIÉRT A kö ve te lé sek te hát mind ma gyar, mind francia részről óriásiak voltak, következésképpen hatalmasak voltak a kockázatok is. Éppen ezért mindkét fél el ső ként a sa ját igé nyeit kí ván ta biztosítva látni. A franciák a gazdasági koncessziók kiadását követelték először, a magyarok viszont előbb kézzelfog ha tó ga ran ciát – de még in kább konkrét intézkedéseket – vártak politikai téren. A magyar kormány és a Hitelbank által kiállított opciós levelek ellenében azonban Paléologue semmilyen konkrét biztosítékot nem tudott felmutatni. Eleinte ugyan még sejtetni igyekezett, hogy megtalálják a módját, miképpen ültessék tárgyalóasztalhoz Magyarország szomszédait, a május 5-i megbeszélésen azonban már elismerte, hogy pillanatnyilag nincsenek meg erre az eszközeik. A magyar kormánynak tehát be kellett (volna) érnie a Millerand által jegyzett s ugyanaznap délután átadott kísérőlevéllel, valamint azzal az ígérettel, hogy „a francia kormány hajlandó jószolgálatait […] Magyarország és szomszédai közötti megegyezések létrehozására felajánlani, […] oly megegyezések létrejöttét elősegíteni, melyek a békefeltételekben esetleg foglalt egyes etnikai vagy gazdasági szempontból igazságtalan intézkedések megváltoztatását céloznák. Hajlandó továbbá oly megegyezések létrehozásában támogatást nyújtani, melyek célja volna a teljes forgalmi szabadság helyreállítása, a normális gazdasági élet újra életbe léptetése, a vízügyi kérdések egyöntetű rendezése.” Mindezt „anélkül azonban, hogy ezek által a békemű általános épülete megbolygattatnék”. Paléologue ugyanakkor váltig hangoztatta, hogy Franciaország tartós együttműködésre törekszik, sőt „Magyarországban akarja látni kelet-európai politikája sarokkövét”, ami hosszú távon a békerevízió terén is meghozza majd a várt eredményt. Látható, hogy a francia kormány mindössze egy kikényszeríthetetlen
74∞&£∞§™ Halmos Károly útlevélképe 74∞&£∞§™ politikai ígéret megtételére szorítko zott, s egyedül ezt kínálta fel a ma gyarországi gazdasági koncessziók és a Párizshoz való politikai igazodás ellenértékeként. A békeszerző déshez csatolt kísérő levelet pedig a francia diplomácia magyarbarátságának bizonyítékaként kívánta bemutatni, holott az – éppen ellenkezőleg – a magyar határok újratárgyalását szorgalmazó brit, olasz és amerikai törekvések leszerelésének eszköze volt. A magyar kormány a későbbiekben is hiába próbált kézzelfogható politikai garanciákat kicsikarni Párizstól, ennek ellenére – kedvezőbb lehetőség híján – folytatta a tárgyalásokat. Sőt megbízottai június 4-én Versailles-ban aláírták a békeszerződést, június 22-én pedig Párizsban átadták az állami szférában tervezett francia beruházások opcióleveleit. Két nappal később megérkezett a magyar kormányhoz a francia kormány nyilatkozata, mely a korábban hosszan idézett homályos ígéreteket tartalmazta. A politikai megállapodás azonban sohasem lépett érvénybe – részben a felek elhidegülése, részben a sokfelől érRUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
79
74∞&£∞§™
A magyar területi igényeket feltüntetŒ térkép (1920. április–május)
74∞&£∞§™
kezző nemzetközi tiltakozás miatt.
AZ EGYÜTTMŰKÖDÉS ELLENFELEI
1920 májusától ugyanis a francia–magyar titkos tárgyalások részletei lassan kiszivárogtak, s az akciót több irányból is bírálatok érték. A brit és az olasz külpolitika a szövetségesi szolidaritás semmibevételével és a békeszerződés megsértésével vádolta a francia kormányt, valójában azonban inkább saját befektetési lehetőségeit próbálta megvédelmezni. A csehszlovák, a román és a jugoszláv kormány pedig a nyár folyamán kétoldalú tárgyalásokat kezdett, s az esetleges magyar revízió megelőzése céljából hozzálátott a hamarosan „kisantant” néven ismertté váló szövetséget megalapozó szerződések előkészítéséhez. Magyarorszá gon is volt „ellenzéke” a francia–magyar közeledésnek. A németbarátok és az anglománok különböző okokból
80
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
tévútnak tartották a francia orientációt, az Ébredő Magyarok pedig júniusban még tüntettek is a MÁV bérbeadása – a magyar nemzeti vagyon „elkótyavetyélése” – ellen. Hasonló értelmű határozatot hozott a József Műegyetem Tanácsa is – a honvédelmi érdekekre és a magyar mérnökök jövőjére hivatkozva –, s erről levélben értesítette a nemzetgyűlést, a kormányzót és a kultuszminisztert. Az általános tiltakozás miatt a magyar–francia közeledés esélye minimálisra csökkent. Franciaországnak a szövetségeseivel, Magyarországnak pedig még a saját közvéleményével sem sikerült elfogadtatnia a kölcsönös kompromisszumok politikáját. Paléologue minden bizonnyal őszintén hitte, hogy megteremthető – és hosszú távon stabilizáló tényező lehet – a közép-európai államok közötti gazdasági és politikai együttműködés. Sőt talán még azt is komolyan gondolta, hogy a kölcsönös belátás alapján az érdekelt államok tárgyalásos úton jutnak majd el a trianoni béke felülvizsgálatáig. Fokozatos
visszatáncolása azonban világosan jelezte, hogy ezt a koncepcióját egyre kevésbé tudta elfo gadtatni a Quai d’Orsay-n és a kormányban. Millerand miniszterelnök június 26-án meglehetősen cinikusan ma gyarázta a fran cia–magyar megállapodást a londoni francia nagykövetnek írott táviratában: „Mindent összevéve: Magyarországtól gazdasági előnyöket kapunk jóindulatunk jeléért cserébe, amelyet anélkül ígérünk oda, hogy a békeszerződésben és a békeszerző dés kísérőlevelében megállapított föltételekből valamit is engednénk.” S ez nem csupán a brit külügyminisztérium megnyugtatását célozta, hanem a francia külpolitika alapvető érdekeit is tükrözte. Párizsnak eszébe sem jutott kockára tenni nyugati és közép-európai szövetségeseivel fenntartott jó viszonyát Ma gyarország kedvéért. Júliusban egy ideig úgy tűnt, hogy a Vörös Hadsereg látványos előrenyomulása Varsó irányába esetleg újra felértékeli Magyarországot. Átmenetileg valóban intenzívebbé váltak a fran -
cia–magyar kapcsolatok, sőt még Magyarország francia segítséggel történő felfegyverzése is szóba jött. (Ezt Varsó is támogatta volna, csakúgy, mint azt a – kissé átlátszó – magyar elképzelést, hogy a Lengyelország megsegítésére Csehszlovákián átvonuló magyar haderő megszállja Kárpátalját, és helyreállítja az ősi lengyel–magyar közös határt.) A terv azonban hamar lekerült a napirendről, részben Beneš tiltakozása miatt, részben azért, mert augusztus közepén a lengyel haderő megállította az orosz előretörést. Amikor pedig szeptember végén Philippe Berthelot foglalta el Paléolo gue külügyi főtitkár helyét, a francia–magyar szerződés a süllyesztőbe került. Ebben a helyzetben a magyar kormánynak voltaképpen azt kellett mérlegre tennie, hogy a felkínált francia tőkebefektetés önmagában megfelelő üzlet-e. E tekintetben általános egyetértés volt abban, hogy a kikötői és vízügyi beruházások, valamint a Hitelbank franciaországi részvénykibocsátása – s ennek folyományaként a magyar ipar egy részének francia érdekkörbe kerülése – gazdasági és pénzügyi szempontból kielégítő Magyarország számára. A MÁV bérbeadását azonban pénzügyi és katonai szakértők is ellenezték, mert úgy vélték, gazdasági, politikai és honvédelmi szempontból is kockázatos, ha Magyarország elveszíti az ellenőrzést vasútjai felett. Berzeviczy Béla altábornagy, a Nemzeti Hadsereg vezérkari főnöke egyenesen azt állította, hogy „a MÁV és az állami vasgyárak bérbeadása” – ha az nem jár ezen üzemekben a honvédelmi érdekek szigorú biztosításával – „oly súlyos katonai következményekkel járna, hogy nemzeti aspirációinkról évtizedekre le kellene mondanunk”. Ezek után érthető, hogy a magyar kormány a három, majd újabb három hónapra szóló államvasúti opció lejárta után nem hosszabbította meg ajánlatát. A másik két üzletet viszont nyélbe ütötték: a Schneider et Compagnie 1929-re felépítette a csepeli kikötőt, és a Hitelbank részvényeit is megtartotta. Ma gyarország azonban nem lett Franciaország „kelet-európai politikája támkövévé”.
UTÓÉLET: VÁDASKODÁS, PERESKEDÉS
A francia–magyar tárgyalások utóélete szintén bővelkedett fordulatokban. Voltak, akik bírálták a kormányt, amiért
ügyetlen politikájával elszalasztotta a békerevízió lehetőségét. Közülük a legismertebb éppen Semsey Andor, aki évtizedeken át s még közel 50 évvel az események után is szenvedélyesen bírálta azokat a magyar diplomatákat, akik – szerinte – felelősek voltak a tárgyalások zátonyra futásáért. Az ő feljegyzései fedték fel annak a sokáig névtelenül maradt személynek a kilétét, aki 1927-ben a leleplezés szándékával juttatott el a Magyarság című napilaphoz néhány, a francia–magyar tárgyalások idejéből származó dokumentumot. Ezek közül a legérdekesebb egy Paléologue nevét viselő, 1920. április 15-i keltezésű irat volt, amely – a Ma gyarság tálalásában – a francia kormány határrevíziós szándékait tükrözte. A Bethlen István kormányát jobbról támadó Magyarság 1927. szeptember 28-án közzétette a szenzációs iratokat, amelyek – megfelelő tálalással – azt sejtették, hogy 1920-ban Franciaország erőteljesen támogatta a magyar határok módosítását, de a magyar tárgyalók elszalasztották a nagyszabású, etnikai alapú revízió lehetőségét, s ezzel legalább 1,5 millió magyart és az általuk lakott mintegy 30 ezer km2-es területet idegen fennhatóság alatt hagyták. Az iratokhoz – Semsey szerint – Windischgrätz Lajos herceg jutott hozzá valamelyik párizsi útja során Aristide Briand egyik bizalmasa révén, s azok az ő közreműködésével kerültek nyilvánosságra. Márpedig Windischgrätznek, akit egy évvel korábban a bíróság bű nösnek talált a frankhamisítási botrányban, éppenséggel volt oka gyűlölni Bethlen Istvánt, hiszen a miniszterelnök nem vetette latba befolyását a bíróságnál a cselekedetét – úgymond – „hazafias felbuzdulásból” elkövető herceg érdekében. Nos, akár Windischgrätz, akár valaki más volt a rosszhiszemű kiszivárogtató, mindenesetre nagy riadalmat és felzúdulást okozott az érintettek, illetve az olvasóközönség körében. A volt miniszterek és diplomaták eleinte nem tudták mire vélni a vádakat, és egymással versengve igyekeztek tagadni vagy kisebbíteni szerepüket. A Külügyminisztérium pedig hivatalos közleményt adott ki, mely szerint a irattárban „nincs nyoma” a sajtóban közölt dokumentumnak. Az első ijedtség után a beavatottak rájöttek, hogy a Magyarság egy előzetes ma gyar tervezetet tüntetett fel francia ajánlatként. Ezután már nyugodtabban nyilatkoztak az ügyről.
Mások viszont éppen ellenkezőleg: veszedelmes kalandot láttak a fran cia–magyar tárgyalásokban. Némelyek már a kezdetekkor is gyanakodva figyelték Halmos manővereit, és valamiféle önző üzleti vállalkozást gyanítottak a befektetési tárgyalások hátterében. Adorján Andor, a Párizsba nősült magyar újságíró, a békedelegáció egyik informátora évekkel később levélben számolt be egyik ismerősének a Halmossal szemben táplált ellenérzéseiről. A levél szép bírósági karriert futott be, több perben is „bizonyító” anyagként szerepelt. Például abban is, amelyet Halmos indított Vukov Lukács hírlapíró ellen, amiért az a Csütörtök című lap 1932. október 12-i számában közölt cikkében (A trianoni béketárgyalások kulisszatitkai) „sértő kitételekkel” illette őt. Hamar kiderült, hogy Vukovnak nem sok esélye van, Halmos ugyanis igazi nagyágyúkat vonultatott fel a tárgyaláson, és könyörtelenül szétbombázta a védelem állásait. Apponyi Albert levele (1920. július 9.) tanúsította, hogy Párizsban Halmos segítette ki a békedelegációt a „teljes izoláltságból”, amiért „a nemzettől hálát és elismerést” érdemel. Bethlen István levele (1928. május 31.) pedig igazolta, hogy a felperes „1920ban Párizsban kifejtett működése nemzeti szempontból politikailag kifogástalan és egyénileg teljesen önzetlen volt”. Semsey Andor szintén levélben (Bécs, 1933. június 29.) fejtette ki, hogy „dr. Halmos 1920. évi párizsi ténykedése éles ellentétben áll minden egyes szavával a nekem másolatban beküldött és ezen levelemhez csatolt cikkel” – ti. Vukov inkriminált írásával. A három grófon kívül szóban tett tanúvallomást Csáky Imre gróf, Teleki Pál gróf, Praznovszky Iván és Kornfeld Móric is – a Horthy-korszak establish mentjének megannyi kiválósága –, és valamennyien cáfolták Vukov cikkének állításait. A Budapesti Királyi Büntető Törvényszék rövid úton megállapította a „sajtó útján elkövetett rágalmazás” vétségét, 1933. július 10-én egyhavi fogházbüntetést szabott ki Vukovra, továbbá kötelezte őt az addig felmerült 32 pengő 48 fillér bűnügyi költség megfizetésére, valamint Halmos 200 pengős ügyvédi kiadásainak megtérítésére. Vukov fellebbezését követően a Budapesti Királyi Ítélőtábla az ítéletet 300 pengős pénzbüntetésre változtatta, továbbá kötelezte Vukovot Halmos ügyvédi költségeinek megtérítésére 100 pengő erejéig. RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
81
