Hahner Péter
Franciaország 1914-ben A harmadik köztársaság vállalja a háborút Franciaország a 20. század elején már nem az 1870-es évek legyŒzött, megosztott, megalázott országa volt. Magabiztos, gazdag, politikailag stabil nagyhatalommá vált, amely tovább tudta fejleszteni a második császárság sikereit a gazdaság, az urbanizáció és a gyarmatosítás terén. 1914ben a nagyhatalmak között pénzügyi és gyarmati szempontból a második helyet foglalta el, gazdasági fejlettség szempontjából a negyediket, kulturális téren pedig vezetŒ világhatalomnak tekintették. 1914 nyarán azonban a francia politikusok mégis képtelenek voltak arra, hogy jelentŒs mértékben befolyásolják az eseményeket.
74∞&£∞§™
Franciaország a ma ga negyvenmilliós lakossá- Németországgal szembeni gával ekkoriban már visszavágásra alaposan elmaradt a felhívó francia hatvanmilliós Németország mögött. A népes- folyóirat címlapja ség stagnálása a 19. század végétőll nyugtalanította a francia értelmiség bizonyos csoportjait, amelyek „degenerálódástól” és „elnéptelenedéstől” rettegtek. Valójában a mo dernizáló dó társadalmak teljesen normális jelenségére, a de mográfiai átmenetre került sor, amikor a fejlettebb államokban a magas születési és halálozási arány egyaránt csökkenni kezd. Franciaországban azonban a születések számának csökkenése nem követte, hanem megelőzte a halálozási arány csökkenését, s ez okozta a stagnálást.
74∞&£∞§™
FELKÉSZÜLÉS A REVÁNSRA A népesség több mint 55%-a 2000 főnél kisebb népességű településeken élt, és az aktív dolgozók több mint 40%-a a kisbirtokok túlsúlyával jellemezhető mezőgazdaságban tevékenykedett. Franciaország mégis a negyedik gazdasági nagyhatalom volt az Egyesült Államok, Németország és Nagy-Britannia mögött. 1906-tól komoly gazdasági fellendülésre került sor. 1896 és 1914 között a mezőgazdasági és az ipari árak átlagosan 1,7%-kal emelkedtek évente, az ipari beruházások átlagos növekedése pedig elérte a 6%-ot. Bár az autógyártásban Franciaország 1914-re lemaradt az Egyesült Államok mö gött, a gépkocsiexportban megőrizte elsőségét. Természetesen még nagy volt a különbség az iparosodott, gazdag, dinamikus északkeleti megyék és a mezőgazdasági tevékenységet folytató nyugati vagy déli megyék között. Az ország leggazdagabb régiója Párizs környéke volt, a nemzeti átlagnál gazdagabb tizenhat megye közül tizenöt a főváros közelében helyezkedett el, s a franciák több mint 10%-a Seine megyében, vagyis Párizsban és külvárosaiban lakott. Bár a munkások 28%-a még 1914ben is az otthonában dolgozott, a „második ipari forradalom” eredményei, az elektromosság, a robbanómotor és a vegyipar újdonságai a mindennapi életet is kezdték átalakítani. 1903-ban megrendezték az első nemzetközi autóversenyt, s az ország vezető szerepet játszott a tömegszórakoztatás új formájának, a mozinak a létrejöttében.
40
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
Franciaországé volt a világ második legna gyobb gyarmatbiro dalma. 10,5 millió km 2-re terjedt ki, népessége meghaladta az 55 milliót. 1906-ban Marseille-ben, a következő évben pedig Párizsban rendeztek gyarmati kiállítást. Az ország pénzügyi világhatalom volt, a párizsi tőzsde a londonival és a berlinivel rivalizált. A francia tőkekivitelnek vezető szerepe volt a latin-amerikai, balkáni, orosz vasútépítésben és iparfejlesztésben. 1870 és 1914 között a külföldi beruházások mennyisége (a gyarmatokat is beleértve) megnégyszereződött, a világ külföldi tőkeberuházásainak 20%-a Franciaországból származott. Ezzel az ország ugyan messze
lemaradt Nagy-Britannia mögött, de alaposan megelőzte mind Németországot, mind az Egyesült Államokat. Az 1870-es évek geopolitikai elszigeteltségéből Franciaország a más nagyhatalmakat is megriasztó német agresszió következtében szabadulhatott ki. Az 1892-es francia–orosz és az 1904es brit–francia szerződésnek köszönhetően meglehetősen erős szövetségesekre tett szert. Az utóbbi szerződés francia elnevezése (entente cordiale, vagyis szívélyes együttműködés) alapján hamarosan csak antant néven emlegették a brit–francia–orosz szövetségi rendszert, amely az 1907-es orosz–brit szerződéssel öltött végleges formát.
A mérsékelt republikánusok által 1889. július 15-én elfogadott törvény hároméves sorkatonai szolgálatot tett kötelezővé. Az 1905. március 21-i törvénnyel a radikális republikánusok két évre csökkentették a katonaidőt, viszont megszüntettek minden mentességet. Az 1913. augusztus 7-i törvény azonban újra három évre emelte a kötelező szolgálat idejét, ami nagy vitákat váltott ki a sajtóban és a képviselőházban. A hadsereg a nemzeti büszkeség tárgya, a republikánus ideológia terjesztője lett, s olyan hazafias állampolgár-katonákat nevelt, akik készen
len, nem élethossziglani, nem örökletes és nem önkényes hatalom kormányozza, amelyet a választásokon lehet módosítani. A republikánus rendszert védelmezésre érdemes értékek együttesének tekintették. A gazdasági fellendülés, a stabil pénz, az általános és kötelező közoktatás egyaránt a köztársaságot szilárdította meg. A jobboldal fokozatosan felhagyott a köztársaság-ellenes retorikával, s 1892ben egy pápai enciklika lehetővé tette, hogy a katolikusok többsége is békésen elfogadja a rendszert. A 20. század elejére csak a szélsőséges katolikusok és jobboldaliak kis csoportjai nem voltak hajlandóak a kompromisszumra. Még a szocialisták sem voltak olyan radikális ellenfelei a rendszernek, mint Németországban. Egy részük ugyanis nem a republikanizmus ellentétének, hanem inkább továbbfejlesztésének tekintette a szocializmust, s úgy vélekedett, hogy a klerikálisokkal, reakciósokkal és királypártiakkal szemben a köztársaság méltó a védelemre. Gazdasági erejének, társadalmi kapcsolatainak és „kulturális tőkéjének” köszönhetően a mintegy egymillió fős nagy- és középpolgárság tekinthető a korabeli uralkodó osztálynak. A francia társadalom valamivel több mint egyharmada tartozott a munkások világához. Bár szociális törvények terén Franciaország el volt maradva Ausztrália, Új-Zéland, Németország és NagyBritannia mögött, a fejlődés e téren is nyilvánvaló volt. 1898-ban a munka során bekövetkező balesetek biztosításáról hoztak törvényt, 1905-ben az öregek, rokkantak és gyógyíthatatlanok kötelező támogatásáról, 1906-ban a heti pihenőnapról, 1907-ben a szakmai egyeztető bíróságokról, 1910-ben pedig a munkások és parasztok nyugdíjellátásáról. 1913. július 14-én törvény született a népesebb családok támogatásáról. Az úgynevezett „zsandárállam” tehát lassan kezdte átadni a helyét a „gondosko dó államnak”. Ennek kö szönhetően a társadalom nagy része elfogadta a polgárság értékeit (család, tulajdon, vallás, mértékletesség), s életmódját is követendő példának tekintette. Erre minden oka megvolt: NagyBritannia után Franciaországban volt a legmagasabb az átlagos életszínvonal a világon. A katolikusok és Maurice Barrès nem katolikusok közti a háború mellett ellentét néha még felagitál Párizsban lángolt, de számtalan családban élt békésen
álltak a köztársaság védelmére. A reformoknak köszönhetően az állam félmillióról 1 700 000-re növelte a mozgósítható férfiak számát. A felvilágosodás és a kanti filozófia örökségére, valamint a pozitivizmusra épített republikánus ideológia nagyszabású integráló erőnek bizonyult. Alapelvei közé tartozott az emberi jogok tiszteletben tartása, a parlament vezető szerepe, az állam és az oktatás világi jellege, valamint a fokozatos társadalmi fejlődés ígérete. A legtöbb francia elfogadta, hogy az országot jogon és törvényességen alapuló, személyte-
74∞&£∞§™
74∞&£∞§™
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
41
74∞&£∞§™
egymás mellett a vallásos feleség és a szabadgondolko dó férj, ahogy a falvak többségében is megfért egymással a katolikus plébános és a republikánus tanító. A „haza vallása” a legzőbb társadalmi különböz csoportokat kap csolta össze egymással, s a német terjeszkedés miatti aggo dalmak csak tovább erősítették a társadalmi összefogást. Sajátos, hallgatólagos társadalmi kompromisszum jött létre: a társadalmi ellentétek nem akadályozták meg, hogy a rendszer előnyeiből részesülő lakosság többsége elfogadja a harmadik köztársasá got, amelyet szükség esetén megvédeni is hajlandó volt. A francia társadalom többségének hazafiassága inkább defenzív volt, mint agresszív. A háborúval fenyegető nemzetközi válságok idején azonban az indulatok hevesen fellángoltak. Elzász-Lotaringia 1871-es elvesztése továbbra is fájó pont volt a legtöbb francia számára, s a német kormány agresszívabb
Poincaré francia köztársasági elnök és II. Miklós cár találkozója Szentpéterváron, 1914. július 20.
74∞&£∞§™
42
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
nemzetközi lépései felerősítették a németellenes érzelmeket. Mindennek dacára azonban 1914-ben a francia állam nem törekedett a revánsra, s nem készült a háborúra. A szélsőjobboldali, háborúpárti kisebbség úgy vélte, hogy egy Németország elleni háború legfeljebb három hónapig tarthat. A szocialisták pedig abban bíztak, hogy a nemzetközi munkásosztály az általános sztrájk fegyverével minden háborút megakadályozhat. Abban azonban mindenki egyetértett, hogy ha megtámadják a hazájukat, akkor védekezni kell.
MI FOGLALKOZTATTA A FRANCIÁKAT 1914 ELSŐ FELÉBEN? 1914. január 1-jén Sir Francis Bertie brit nagykövet a balkáni háborúk lezárására utalva a következő üzenetet küldte a francia köztársasági elnöknek: „Az elmúlt év helyreállította a békét, és minden okunk megvan azt remélni, hogy ezt a békét az elkezdődő évben sem fog-
ja megzavarni semmi.” Poincaré minden bizonnyal egyetértett vele. A francia lapok arról írtak, hogy Jeanne d’Arc-ot hamarosan szentté fogják avatni. Sarah Bernardt rajongói pedig annak örvendezhettek, hogy a hetvenéves színésznő január 14-én megkapta a Becsületrendet. A könyvesboltokban Anatole France Angyalok lázadása és André Gide A Vatikán titkai című könyveit keresték a legtöbben, az Operaházban Richard Strauss Rózsalovagja volt a legnépszerűbb, a mozikban pedig a Fantômas-sorozat, melynek 1914-re már a harmadik része is elkészült. Január 31-én elhunyt Paul Déroulède író, a revánsista nacionalizmus egyik legjellegzetesebb képviselője, akit százezer ember kísért utolsó útjára. A képviselőházban az iskolaügyről, a felsőházban a jövedelemadóról vitatkoztak. Joseph Caillaux pénzügyminiszter a jövedelemadó segítségével szerette volna biztosítani az 1914-es költségvetési egyensúlyt. A miniszter politikai ellenfeleit támogató Le Figaro című lap szerkesztője, Gaston Cal-
mette ezért sajtókampányt indított ellene. A lapban a miniszter szemére hányták, hogy a külügyminiszter tudta nélkül tárgyalt a németekkel, s hogy védelmezett egy rossz hírű bankárt. Majd az újságírók lefizették Caillauxék szobalányát, aki átadta nekik a férj és a feleség levelezését. A március 13án közzétett levelekből kiderült, hogy a miniszternek már akkor is viszonya volt második feleségével, amikor még nem házasodtak össze. Caillaux második felesége, a negyvenéves Henriette Raynouard ezért március 16-án este ötkor megjelent a Le Figaro szerkesztőségében. Az asszony egy órán keresztül várakozott a szerkesztőre, majd amikor Calmette megérkezett, a muffjából előkapott Browning 32-es revolverrel hatszor rálőtt, s négy golyóval el is találta. A nőt azonnal letartóztatták, a szerkesztő pedig néhány óra múlva meghalt. A gyilkosság hatalmas botrányt okozott, a miniszternek le kel lett mondania, s csak V. György brit uralkodó hivatalos franciaországi látogatása vonta el kissé az ügyről az újságolvasók figyelmét. Ezután a választásokra figyelt az ország, amelynek fordulóira április 26-án és május 10-én került sor. A hároméves katonai szolgálatot előíró törvény és a jövedelemadó miatti viták következtében feszült várakozás kísérte a választást, amelyen a jogosultak 75%-a vett részt. Az eredmények a republikánus baloldalnak kedveztek. A jobboldal 74 képviselői helyet vesztett, a baloldali republikánus képviselők száma 15-tel, a szocialista képviselőké 19-cel nőtt. Az alsóház erőviszonyai a következők voltak: a baloldali republikánusok 349, a szocialisták 126, a jobboldaliak pedig 75 mandátummal rendelkeztek. (Volt még 51 pártokon kívüli képviselő.) Még Caillaux-t is újraválasztották Mamersben, pedig felesége az ítéletre várt. Ezzel úgy tűnt, semmi sem akadályozhatja meg a hároméves szolgálati törvény módosítását és a jövedelemadó bevezetését. Gaston Domergue miniszterelnök megőrizhette volna kormányát, ő azonban a sajtó támadásaitól tartva május végén bejelentette lemondási szándékát a köztársasági elnöknek. Poincaré érvényben akarta hagyni a hároméves katonai szolgálat törvényét, ezért a független szocialista René Vivianit kérte fel kormányalakításra. Viviani nem fogadta el a felkérést, ezért június 8-án a mérsékelt republikánus Alexandre Ribot alakított kormányt.
Másnap megérkezett Párizsba Edward M. House amerikai politikus, akit Woodrow Wilson, az Egyesült Államok elnöke azzal a céllal küldött Európába, hogy lebeszélje a nagyhatalmakat a fegyverkezési versenyről. Korábban II. Vilmos német császárral konzultált, majd Párizsban is szívesen fogadták, a kormányválság miatt azonban nem volt lehetősége eredményes tárgyalásokra. A június 12-én összeülő, baloldali többségű képviselő ház ugyanis azonnal támadni kezdte Ribot-t, aki ezért leköszönt. Másnap, június 13-án René Viviani radikálszocialistákból és más baloldali republikánusokból álló kormánya vette át a hatalmat. Caillaux nem léphetett be a kormányba, mert felesége még ítéletre várt, Jaurès-t pedig eltiltotta ettől az Internacionálé amszterdami kongresszusa. A kormány úgy döntött, ideiglenesen fenntartja a hároméves katonai
szolgálat törvényét, a jövedelemadót viszont minél gyorsabban megszavaztatja a szenátussal. Mivel nyilvánvaló volt, hogy ennek semmi akadálya, a megkönnyebbült Poincaré elnök úgy döntött, hamarosan sor kerülhet a négy hónapja tervezett hivatalos államfői látogatására Oroszországban.
JÚLIUS UTOLSÓ NAPJAI A június 28-i szarajevói merénylet először nem váltott ki nagy érdeklődést Párizsban. Senki sem gondolta, hogy ebből európai háború lehet, afféle balkáni problémának tűnt, amely Egy évvel a háború csak a szakértőket fogelôtt: II. Vilmos lalkoztatja majd. A júés V. György nius 30-i kormányülétalálkozója, sen alig esett szó a mePotsdam, 1913 rényletről, a kormány a
74∞&£∞§™
74∞&£∞§™
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
43
A háborús hatalmak államfői NÉMETORSZÁG • II. VILMOS Bal karjának születési rendellenessége mintha kompenzációra ösztönözte volna II. Vilmost. Amikor 1888-ban a császárság trónjára lépett, huszonkilenc éves volt, és máris heves militaristának bizonyult. Agresszív volt, makacs és éretlen. Kétszáz egyenruhából álló gyıjteménnyel rendelkezett, a mezŒŒritŒl az admirálisi uniformisig, melyeket hangulata szerint váltogatott. Meggondolatlan nyilatkozataival, harcias akcióival sok diplomáciai problémát okozott, melyeket kancellárja, von Bülow próbált megoldani. Számtalan diplomáciai blöffje közé tartozott az is, hogy 1914. augusztus 1-jén hadat üzent Oroszországnak, anélkül hogy igazán akarta volna a háborút. Nem lehet egyedül Œt felelŒssé tenni a világháború kirobbanásáért, de annyi bizonyos, hogy semmit sem tett az elkerülésére.
OROSZORSZÁG • II. MIKLÓS 1894-ben lett cár, huszonhat évesen. Bár mıvelt volt és több nyelven beszélt, még Œ maga is gyenge politikusnak tartotta magát. Az ifjú cárnak olyan nagy válságokkal kellett szembenéznie, mint az 1904-es háború Japán ellen, amely szánalmas vereséggel zárult: az orosz flotta 1905 májusában megsemmisült a csuzimai csatában. Ugyanilyen megrázkódtatást jelentett számára a belpolitikában az 1905-ös forradalom. A szarajevói merénylet után támogatta a szerb államot az osztrák–magyar fenyegetéssel szemben a szláv népek védelme nevében. Próbálkozott a béke megmentésével, s ennek érdekében írt a német császárnak, de az orosz seregeik 1914. július 30-i mozgósításával magával rántotta francia és angol szövetségeseit is.
AUSZTRIA–MAGYARORSZÁG FERENC JÓZSEF Az elsŒ világháború elŒestéjén egy többszörösen gyászoló uralkodó állt Ausztria–Magyarország élén. A nyolcvannégy éves Ferenc József vigasztalhatatlan volt örököse, Rudolf 1889-es öngyilkossága és felesége, Erzsébet császárné 1898-as meggyilkolása óta. A német szomszédjával való évtizedes konfliktus után szövetségre lépett II. Vilmos császárral, hogy ellensúlyozza az orosz befolyást. Ferenc József nem volt jó viszonyban az utódjának számító unokaöccsével, Ferenc Ferdinánddal. De a szarajevói merénylet után a császár – bınösségére való bizonyíték nélkül is – elszánta magát Szerbia megbüntetésére. Ezzel megindította a háborút, amelynek nem érte meg a végét: hatvannyolc év uralkodás után, 1916. november 21-én halt meg tüdŒgyulladásban.
FRANCIAORSZÁG • RAYMOND POINCARÉ
EGYESÜLT KIRÁLYSÁG • V. GYÖRGY
Bar-le-Ducban született 1860-ban. Meghatározó gyermekkori élménye az volt, hogy tízéves korában a poroszok megszállták a hazáját, Lotaringiát. 1887-tŒl képviselŒ, majd közoktatási miniszter volt, 1913ban a köztársaság elnökévé választották. Németországgal szembeni szilárd kiállása miatt késŒbb „a háborús Poincaré ” néven emlegették. Nem tartott a konfliktustól, s az 1914. augusztus 1-jei minisztertanácson kigúnyolta René Viviani miniszterelnök kísérleteit, aki még hitt a béke fenntarhatóságában. Még azt is felvetette minisztereinek, hogy meggyorsítja a konfliktus kirobbanását: „Ha kell, határincidenst kreálunk. Nem nehéz, ugyebár?” EbbŒl semmi sem lett, mert Németország megelŒzte: ezen a napon mozgósította seregeit.
Viktória királynŒ unokája 1865-ben született s 1910-ben lépett trónra. A háború az Œ számára családi konfliktust is jelentett. Az angol uralkodóház a Szász–Koburg–Gothaidinasztiától származott, II. Vilmos császár az angol király unokatestvére volt. Külügyminisztere, Edward Grey tanácsára V. György mindent megtett, hogy elkerülje a háborút – Œ volt az egyetlen európai vezetŒ, aki tisztánlátásról tett tanúbizonyságot. Grey 1914. július 26-án olyan nemzetközi konferenciára tett javaslatot, amely megoldást találhat az európai kataklizmával fenyegetŒ osztrák–szerb konfliktusra. Azonban Belgium semlegességének megsértésére válaszul augusztus 4-én a király hadat üzent Németországnak.
44
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
kongregációk helyzetével foglalkozott. Poincaré bízott az ügy békés rendezésében, s július 5-én azt közölte az osztrák–magyar nagykövettel, hogy a szerb kormány biztosan nem fogja megnehezíteni az eset kivizsgálását. Bécsből is megnyugtató követségi sürgönyök érkeztek Párizsba, s ezért július 16-án Poincaré és Viviani felszállt az Oroszországba induló, France nevű páncélos hajóra. Távollétükben a félig süket, hatvanhét éves igazságügy-miniszter, Jean-Baptiste Bienvenu-Martin állt ideiglenesen a kormány élére. Az elnököt és a kormányfőt szállító hajó július 19-én érte el az orosz partokat, azon a napon, amelyen az osztrák–ma gyar kormány határozatot hozott a Szerbiának elküldendő ultimátumról. Július 20-án a francia államfő és kormányfő partra szállt Kronstadtban, s Peterhofban találkoztak II. Miklós cárral. A vacsorán egymást követték a köszöntők, s másnap, július 21-én a két államfő egy hosszú, négyszemközti megbeszélésen abban egyezett meg, hogy az orosz–francia szövetséget továbbra is fenntartják. A francia vendégek szentpétervári látogatásán a cár már nem vett részt, mert sztrájk készülődött a városban. Poincaré a jelek szerint mindebből nem vont le baljós következtetéseket a cári hatalom szilárdságával kapcsolatban. Július 22-én nagyszabású díszszemlére került sor Krasznoje Szelóban, Párizsban pedig ezen a napon kezdetét vette Madame Caillaux pere, amellyel az újságok sokkal többet foglalkoztak, mint a balkáni merénylettel vagy az államfő szentpétervári látogatásával. Július 23-án Poincaré és Viviani részt vett a búcsúebéden, amelyen új köszöntők hangzottak el. A sajtójelentések közétették, hogy Franciaország, és Oroszország „egyaránt céljának tekinti a békét az erő, a becsület és a méltóság jegyében”. II. Miklós cárra állítólag nagy hatást gyakoroltak francia szövetségeseinek baráti nyilatkozatai. Este a vendégek hajóra szálltak, és a France megindult Stockholm felé. A tervek szerint ugyanis a baltikumi fővárosokban tett látogatások követték volna az oroszországi utazást. Csakhogy ezen az estén átadták Szerbiának az osztrák–magyar ultimátumot, amelyről Poincaré és Viviani 24-én hajnalban értesült a tengeren egy táviratból. A hírt a francia sajtó is közzétette. A párizsi német nagykövet, Schoen báró értesítette a francia igazságügy-minisztert, hogy kormánya szerint a konfliktust
kizárólag a két érintett országnak kell rendeznie, mert más hatalmak beavatkozása „kiszámíthatatlan következményekkel járna”. A nemzetközi helyzet hatására július 25-én a francia képviselőház megszavazta a nehézipar fejlesztésének „rendkívüli sürgősségű programját”. A lépés meglehetősen megkésett volt, a francia nehéztüzérség felkészültségén már nem javíthatott. Ezen a napon a szerb miniszterelnök nem fogadta el az osztrák–magyar ultimátumnak azt a követelését, hogy a Monarchia hatóságai nyomozást folytassanak Szerbiában, s ezért Ferenc József kiadta a mozgósítási parancsot. 26-án a brit kormány nemzetközi konferenciára tett javaslatot, a német kormány azonban ezt nem fo gadta el. Másnap az orosz kormány megpróbált közvetlen tárgyalásokat kezdeményezni az osztrák–magyar kormányzattal a szerb miniszterelnök válaszának elfogadásáról, Bécsben azonban ezt elvetették, és 28án hadat üzentek Szerbiának. Ezalatt Párizsban Zola egykori védőügyvédje, Fernand Labori meggyőzte a bírákat arról, hogy Madame Caillaux hirtelen felindulásból követte el tettét. Úgy érvelt, hogy a női természet sokkal szenvedélyesebb a férfiakénál, s az asszony tulajdonképpen saját megfékezhetetlen érzelmeinek áldozata lett. Bár az ügyész is mindössze ötéves elzárásra tett javaslatot, július 28-án a bírák felmentették Madame Caillaux-t. A francia sajtóban sokkal több cikk jelent meg erről az ítéletről, mint az Osztrák–Magyar Monarchia aznapi hadüzenetéről. (Az asszony ezután művészettörténettel kezdett foglalkozni, másfél évtized múlva a Louvre iskolájában diplomát szerzett, s könyvet írt Jules Dalou szobrász életművéről.) Ezen a napon a Stockholmban tartózkodó Poincaré és Viviani lemondták oslói és koppenhágai látogatásukat, s úgy döntöttek, hazatérnek. A L’Humanité című szocialista lapban Jean Jaurès megfontolt és hidegvérű magatartást javasolt politikustársainak. Amikor Poincaré és Viviani július 29én visszaérkezett Párizsba, Franciaországot éljenző tömeg fogadta őket a Gard du Nord-on. Azonnal minisztertanácsi ülést hívtak össze az Élyséespalotában. Az igazságügy-miniszter ismertette a legfrissebb híreket: az orosz kormány részleges mozgósítást rendelt el, a brit kormány azt javasolta, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia – mintegy zálog gyanánt – foglalja el
Belgrádot, majd kezdjenek nemzetközi tárgyalásokat. Ezt a német kormány elfogadta volna, Bécs azonban elutasította, s ezután a németek sem erősködtek. Ugyanezen a napon Brüsszelben összeült a II. Internacionálé. Jaurès már tudta, hogy német elvtársai nem fognak általános sztrájkkal harcolni a háború ellen, és jelezte, hogy hajlandó támogatni hazája kormányát: „Nekünk, francia szocialistáknak, egyszerű a dolgunk: nem kell kormányunkra kényszeríteni a békepolitikát, mert azt gyakorolja. Nekem, aki sohasem tétováztam fejemre vonni makacsságommal sovinisztáink gyűlöletét, aki sohasem gyengítettem a francia–német közeledést, jogom van kimondani, hogy jelenleg a francia kormány a békét akarja és annak fenntartásán dol gozik.” Másnap Léon Jouhaux, az Általános Munkaszövetség főtitkára táviratban kérte fel a német központi szakszervezet titkárát, hogy gyakoroljon nyomást kormányára a béke érdekében – de nem kapott választ. Július 30-án II. Miklós cár engedett a követeléseknek, és délután négykor elrendelte az általános mozgósítást. Bár az 1892-es szövetségi szerződés szerint előbb tárgyalnia kellett volna a francia kormánnyal, s a francia nagykövet, Maurice Paléologue is óvatosságot javasolt, Poincaré és Viviani látogatása óta a cár meg volt győződve arról, hogy számíthat a francia kormány támogatására. Csak huszonnégy óra elteltével értesítették az oroszországi általános mozgósításról a francia külügyminisztériumot. A francia kormány erre riadót rendelt el a hadseregnél, de egyelőre megtiltotta a német határ tíz kilométeren belüli megközelítését. Július 30–31. éjszakáján mozgósították az osztrák–magyar hadsereget, pedig még meg sem érkezett az orosz általános mozgósítás híre. Egyetlen nagyhatalom kormánya sem vállalta, hogy országa a mozgósítás elmaradása miatt hátrányosabb helyzetbe kerüljön ellenfeleinél, s az egymás megelőzésére tett lépéseik dinamikája egyre elkerülhetetlenebbé tette a háborút. A francia kormány közvetlen felelőssége viszonylag csekély volt a háború kirobbantásában. Ám ha nem kötelezte volna katonai szerződés Oroszország támogatására, az orosz kormány által korábban felvett, csaknem 11 milliárd aranyfrank kölcsön miatt valószínűleg akkor is a cári állam segítségére sietett volna előbb-utóbb. RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
45
A PACIFISTÁK JEAN JAURÈS • A PUSZTÁN DEFENZÍV HADSEREG HÍVE Castres-ban született 1854-ben. 1885-ben republikánus képviselŒvé választották. 1889-ben legyŒzték, 1893-ban pedig már szocialistaként választották újra. 1904-ben megalapította a L’Humanité címı lapot, s nagyon korán ellenezte a háborút, mivel úgy vélte, az ellentétes az emberi jogokkal és késlelteti az általa kívánatosnak tartott szocialista társadalom eljövetelét. 1895-ben a képviselŒházban tartott, híres szónoklatában kijelentette, hogy a kapitalizmus „úgy hordozza magában a háborút, mint az alvó felleg a vihart”. 1910-ben benyújtott törvénytervezetével szerette volna offenzív helyett defenzív jellegıvé formálni a francia hadsereget. Tervezetét a parlament elutasította. Stuttgarti javaslatával 1907-ben a II. Internacionálét próbálta rávenni, hogy a szocialista pártok és szakszervezetek mozgósításával, általános sztrájkkal akadályozza meg az esetleges háborút.
JOSEPH CAILLAUX • AKI TÁRGYALT A CSÁSZÁRSÁGGAL Mans-ban született 1863-ban. Jogi tanulmányok után Sarthe republikánus képviselŒjeként lépett politikai pályára 1898-ban. 1906-tól 1909-ig pénzügyminiszter volt Clemenceau kormányában. 1907-ben a progresszív jövedelemadóról készített tervezetével kivívta a jobboldal gyılöletét. 1911-ben lett kormányfŒ. Az agadiri válság idején tárgyalt a németekkel, s közép-afrikai területeket engedett át nekik Marokkó teljes ellenŒrzése fejében. Sikeresnek számított, egy év múlva mégis megbuktatták. Azzal vádolták, hogy titkos tárgyalásokat folytatott Németországgal. 1914-ben a feleségével kapcsolatos botrány vetett véget a karrierjének: az asszony agyonlŒtt egy újságírót, aki sértŒ sajtókampányt folytatott férje ellen. Így a béke híve nem szólalhatott fel a háború kitörése idején.
ROMAIN ROLLAND • AKI EGYSÉGES EURÓPÁT KÍVÁNT 1866-ban született Clamecyben, 1889-ben történelmi végzettséget szerzett. Római tartózkodása (1889–1891) az itáliai kultúra és a német zene iránti rajongása alakította ki világnézetét. Hitt az európai egységben. 1904 és 1912 között publikálta Jean-Christophe címı, tízkötetes regényét, melyben ezt az eszmét terjesztette, s mely nagy hatást gyakorolt több kortársára, köztük Stefan Zweigre. A háború kitörése idején Svájcban élt, így szabadon elítélhette a gyilkos barbárságot. Kozmopolitaként az Európát fenyegetŒ háború idején csak a pacifisták mellé állhatott. Azon sajnálkozott, hogy Németország és Franciaország nem voltak szövetségesek. 1915-ben Nobel-békedíjat kapott, amellyel irodalmi és pacifista tevékenységét egyaránt jutalmazták.
ROSA LUXEMBURG • A NÉPEKÉRT, A NEMZETEK ELLEN 1871-ben született a lengyel Zamos´c´ban, amely az Orosz Birodalomhoz tartozott. 1889-ben elmenekült az antiszemita üldözések elŒl, és svájci tanulmányai idején megismerkedett a számızött forradalmárok köreivel. Leo Jogiches-sal létrehozta a Lengyel Királyság Szociáldemokrata Pártját. Harcolt a proletárokat megosztó nacionalizmus ellen, és 1903-ban csatlakozott a II. Internacionáléhoz. TŒkefelhalmozás címı fŒ mıvében bemutatta, hogyan vezet e folyamat a nagyhatalmak háborúihoz. 1912-ben így szónokolt: „Ha azt várják tŒlünk, hogy fegyvert fogunk francia testvéreink ellen, akkor kiáltsuk: Nem tesszük meg!” Egy évre bebörtönözték. A háború alatt Karl Liebknechttel megalapította a pacifista és forradalmi Spartakista Szövetséget. 1919-ben katonák meggyilkolták.
A francia köztársasági elnököt politikai ellenfelei később felelőssé tették a háború kirobbanásáért, pedig legfeljebb azt lehet Poincaré szemére vetni, hogy túlságosan határozottan biztosította a cárt arról, hogy Franciaország mellette áll, minisztereit pedig az orosz támogatásról. Ráadásul meg volt győződve Németország rosszindulatáról s arról, hogy a német kormány mindenáron háborút akar. Amikor kiderült, hogy Oroszország egyoldalúan is mozgósított, Poincaré már elkerülhetetlennek tekintette a háborút. De tá-
46
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
volról sem volt olyan harcias és uszító, ahogy ezt a pacifisták később állították. Július 31-én még arra kérte a brit uralkodót, hogy szövetségük megszilárdításával riasszák vissza a németeket a háborútól: „Ha Németország biztos lenne abban, hogy az entente cordiale megszilárdul, adott esetben akár a csatatéren is, akkor nagy valószínűsége lesz, hogy a békét nem sértik meg.” A király azonban kitérő választ adott. A német kormány valóban mindent elkövetett a németellenes indulatok felszítására. Ezen a délutánon Párizs-
ban megtudták, hogy a háborús veszélyre hivatkozva lezárta határait. Este pedig a német nagykövet közölte Viviani miniszterelnökkel, hogy kormá nya ul ti má tum ban kö ve te li az orosz hadsereg negyvennyolc órán belü li de mo bi li zá lá sát. Majd fel tet te a kérdést: mit tesz Fran ciaország német–orosz háború esetén? Viviani kitérő választ adott, előbb tárgyalni kívánt minisztereivel. A német nagykövet azt már el sem mondta neki, hogy kormánya francia semlegesség esetén biztosíték gyanánt birtokba kívánja
HÁBORÚPÁRTIAK MAURICE BARRÈS • MINDÖRÖKRE REVÁNS! 1862-ben született Lotaringiában, s 1871-ben gyermekként átélte Franciaország németektŒl elszenvedett vereségét, amely meghatározó élményévé vált. Hatott rá a német kultúra, de korán aggasztani kezdte a Német Császárság hatalma. 1897 és 1921 között publikált két regénytrilógiájában nacionalista érzelmeinek adott hangot. A párizsi irodalmi világ fejedelme és Párizs küldötte volt. Mıveiben a reváns kultuszát hirdette. A nagyközönség szívesen fogadta a keleti tartományok fegyveres visszahódításának gondolatát, s Barrès egyre befolyásosabb lett. 1914-tŒl az L’Écho de Paris címı lapban publikálta cikkeit. Romain Rolland a „vérfürdŒ csalogányának” nevezte.
MAX PLANCK • TÁMOGATTA A HÁBORÚT – FIA HALÁLÁIG A német nagypolgári családban 1858-ban Kielben született Max Planck csaknem negyven évig tanított a berlini fizikai fakultáson. Termodinamikai kutatásai forradalmasították a fizikát. Monarchistának nevezte magát, s a háború kitörésekor a császárságot támogatta. Oly hazafias volt, hogy 1914-ben aláírta a 93-ak kiáltványa vagy A német értelmiség felhívása a civilizált nemzetekhez címı dokumentumot, mely a német hadsereget védelmezte. Azonban a háború szörnyıségeit megtapasztalva – melyeknek fia is áldozatul esett a verduni csatában – hamarosan mérsékeltebb és internacionalista nézeteket kezdett hangoztatni. 1918-ban Nobel-díjat kapott fizikai kutatásaiért.
LÉON DAUDET • ANTISZEMITIZMUSÁT CSAK NÉMETGYÙLÖLETE MÚLTA FELÜL 1867-ben született a híres író, Alphonse Daudet fiaként. 1885-ben fedezte fel Édouard Drumont La France juive (A zsidó Franciaország) címı könyvét, s átvette annak heves antiszemitizmusát. Les Morticoles címı regénye 1894ben nagy sikert aratott. Királypárti, majd Maurras legközelebbi munkatársa lett, s gyakran párbajozott. Szerinte Franciaországnak nemcsak területi megszállást kellett elszenvednie, hanem a német filozófusok, iparosok és kereskedŒk invázióját is.
CHARLES MAURRAS • A NACIONALIZMUS ÉS A ROYALIZMUS SZOLGÁLATÁBAN Bár Martigues-ban született 1868-ban, távol a német inváziótól, mégis ez határozta meg egész életét. A Német Császárságot olyan fenyegetésnek tekintette, amelyet meg kell semmisíteni. Úgy vélte, Franciaországnak ez a feladata, de ehhez újjá kell születnie. 1885-ben beiratkozott a Sorbonne-ra, és konzervatív lapokban kezdett publikálni. A forradalom százéves évfordulóján a liberalizmusellenes ideológiák hatása alá került, s egyre inkább a monarchisták mellé állt. 1899-ben a L’Action française címı lap munkatársa lett. A lap pénzelésére szövetséget hozott létre 1905ben. Az 1911-es agadiri válság idején németellenes sajtókampányba kezdett, amelyet tovább folytatott az egész háború idején. Igen nagy hatást gyakorolt a közvéleményre.
ven ni To ul és Verdun erőd jeit – ez olyan sértő követelés volt, hogy minden bizonnyal fokozta volna a franciák elszántságát. Július 31-én még egy emlékezetes eseményre került sor. Jean Jaurès a képviselőház folyosóján kijelentette: „A forradalom Franciaországa nem masírozhat a muzsikok Oroszországa mögött a szociáldemokrácia Németországa ellen!” Majd elsietett a L’Humanité szerkesztőségébe, s este beült vacsorázni a közeli Croissant kávéházba. Háttal az ablaknak helyezkedett el, ame-
lyet a meleg miatt csak egy könnyű függöny takart. Kilenc óra negyvenkor két lövés dördült el az utcáról, és a golyók azonnal végeztek a francia szocialisták legtehetségesebb vezetőjével. Gyilkosát, a huszonkilenc éves Raoul Villaint a helyszínen letartóztatták. Az Elzász és Lotaringia Ifjú Barátainak Ligája nevű soviniszta szervezet tagja azért gyűlölte Jaurès-t, mert a szocialista vezető a hároméves katonai szolgálat ellenfele volt, s néha megemlítette, hogy általános sztrájkkal kell harcolni a háború ellen.
A kormány egyszerre szerzett tudomást az orosz mozgósításról és Jaurès megöléséről. Zavargásoktól tartottak, de ilyesmire nem került sor. A hadügyminiszter, Adolphe Messimy felvetette a gyanús személyek előzetes őrizetbe vételét, de Louis-Jean Malvy belügyminiszter lebeszélte erről. Poincaré levelet írt az özvegynek, Viviani pedig kiáltványt tett közzé, melyben hangsúlyozta, hogy számít a munkásosztály hazafiasságára. A kortársak számára szimbolikus erejű tragédiát jelentett a német–franRUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
47
cia közeledés szorgalmazójának és a háború ellenző jének meggyilkolása, ám ha életben marad, s megtudta volna, hogy a német szocialisták támogatják saját kormányukat, minden bizonnyal hazafiassága kerekedett volna felül. Július 18-án így írt a L’Humanitében: „Nincs semmi ellentmondás abban, hogy mindent megteszünk a béke biztosítására, s ha a háború akaratunk ellenére mégis kirobban, mindent megteszünk, hogy a rettenetes vihar közepette biztosítsuk a nemzet függetlenségét és integritását.” Fia, Louis Jaurès úgy érezte, kötelessége bebizonyítani, hogy „a filozófiai internacionalizmus nem összeférhetetlen a haza védelmével”. Bevonult a hadseregbe, és 1918 júniusában elesett.
VIRÁGOKKAL A PUSKACSŐBEN? Augusztus 1-jén a délelőtti minisztertanácson Viviani közzétette az örvendetes hírt: a bécsi kormány tudatta vele, hogy ha az orosz kormány lemond a katonai előkészületekről, akkor elfogadja a nemzetközi konferenciát. Joseph Joffre dandártábornok azonban a váratlan német támadás megelőzésére azt követelte, rendeljék el az általános mozgósítást, s a miniszterek ezt el is fogadták. Ugyanezekben az órákban ugyanilyen intézkedésre került sor Berlinben, s a német kormány hadat üzent Oroszországnak. A német nagykövet előző napi kérdésére most adták meg a hivatalos választ: orosz–német háború esetén Franciaország az érdekeinek megfelelően fog cselekedni. Délután négykor szétküldték a polgármestereknek a táviratokat, s a mozgósítottak országszerte megindultak a gyülekezőhelyek felé. A fő parancsnokság arra számított, hogy a hadkötelesek 13%-a távol marad, de mindössze 1,5%-uk nem engedelmeskedett a behívónak. Az Oroszországnak küldött német hadüzenet híre augusztus 2-án reggel érkezett meg Párizsba. Ugyanekkor kiderült, hogy német őrjáratok két helyen is megsértették a francia és luxemburgi határt. Erre már felharsant a Marseillaise a francia városok utcáin, és itt-ott megtámadták a német boltokat. Édouard Vaillant, az egykori kommünár így beszélt egy gyűlésen: „Támadás esetén a szocialisták megteszik kötelességüket! A hazáért, a köztársaságért, az Internacionáléért!”
48
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
Az augusztus 2–3. éjjelén Belgiumnak küldött német ultimátum nagy felháborodást keltett Londonban. Másnap a brit külügyminiszter bejelentette, hogy Anglia Bel gium segítségére siet, és ha a németek Franciaországra támadnak, a franciák számíthatnak a brit flotta támogatására. A brit parlament pedig megszavazta a mozgósításhoz szükséges hiteleket. Még e hírek befutása előtt Viviani meghívta a külügyminisztériumba a német nagykövetet. Ő azonban csak egy minden
alapot nélkülöző feljegyzést küldött: mivel francia repülők bombázták Nürnberg és Karlsruhe vasútvonalait, bejelenti a hadiállapotot. Néhány órán belül a berlini brit nagykövet is ultimátumot nyújtott át Theobald von Bethmann Hollweg kancellárnak: ha Né metország huszonnégy órán belül nem mond le Belgium megszállásáról, NagyBritannia hadba lép. Az első német csapatok augusztus 4-én hatoltak be belga területre. Franciaországban zászlók lobogtak, a nem-
zeti himnuszt énekelték az utcákon, s tömegek várakoztak a pályaudvarokon és a katonai hivatalok előtt. A Jaurès temetésén elhangzó háborúpárti beszédeket hallva egy szenátor állítólag így kiáltott fel: „És még ezeket az embereket akartuk lelövetni!” Léon Jouhaux, az Általános Munkaszövetség főtitkára így szónokolt: „Harcra kényszerítve felkelünk, hogy visszaszorítsuk a megszállót, hogy megmentsük a civilizáció örökségét s azon nagylelkű eszméket, melyeket a történelem hagyott
ránk.” Még közismert nacionalista hírességek is eljöttek. Maurice Barrès a L’Écho de Paris című lapban e szavakkal idézte fel a jobboldal hősének közelmúltban megrendezett temetését: „Ó Déroulède! Eljutott-e hozzád, sírod mélyére szocialista testvéreink tapsa, amellyel a jogos elégtétel órájának elérkezését ünnepelték?” A politikai ellenfelek kibékültek, az osztályellentétek látszólag megszűntek. Délután a két kamara állva hallgatta meg a köztársasági elnök üzenetét.
Poincaré közölte, hogy „Franciaország egy brutális és előre eltervezett, a népek jogait arcátlanul megtagadó ag resszió célpontja lett”. Megtalálta a megfelelő politikai jelszót is: a társadalomnak „szent egységbe” kell tömörülnie. A lelkes taps után a kamarák vita nélkül megszavaztak tizennyolc törvényt, amelyek rendkívüli hatalmat biztosítottak a kormány számára. A világháború után megszületett egy mítosz: a nacionalista szenvedélytől elvakított francia nép oly nagy örömmel fogadta a háború kitörését, hogy a bevonuló férfiak virágokat tűztek puskáik csövébe. Mindezt azonban a hivatalos politika támogatói hirdették lapjaikban, s a sajtó kizárólag olyan képeket közölt, amelyen a mozgósítottak elszántnak és boldognak tűntek. A közzé nem tett korabeli fényképeken viszont nagyon is sok szomorú arcot láthatunk. Az önkéntesnek állt értelmiségiek is a lelkesedést hangsúlyozták – de csak saját eufóriájukat vetítették ki a társadalom egészére. Ők minden bizonnyal jobban rajongtak a háborúért, mint a társadalom többi része. A háború után pedig a puskacsövekbe tett virág a nép naivitásának és az elitek manipulációjának jelképévé vált, azt sugallva, hogy a nép ártatlan áldozata volt a bűnös politikusoknak. Valójában azonban a franciák többségének – akiket éppen az aratás foglalkoztatott országszerte – érzelmeit inkább a meglepetéssel és megdöbbenéssel jellemezhetjük, mint a lelkesedéssel. A harcias revánsvágy vagy az elszánt pacifizmus csak kisebb csoportokra volt jellemző. A meglepetést és nyugtalanságot a belenyugvás és az elszántság érzései követték. A férfiak többsége belátta, hogy meg kell védelmeznie hazáját. Az aggodalom óráit időnként a spontán hazafiasság kitörései szakították meg. A nagyvárosokban több boltot megtámadtak, amelyek cégtábláján német név volt olvasható. A párizsi Stras bourg bulváron például szétverték a Heidt Sörözőt. A svájci-francia Maggi élelmiszerbolt-hálózatról is azt terjesztették, hogy a németeknek kémkedik, mert leveskockáit Kub felirattal árulta. Élie Faure művészetkritikus azonban így jellemezte augusztus első napjainak hangulatát: „A lárma mélyén sajátos csend húzódik meg.” A francia férfiak elmentek a háborúba. Nem örömmel, nem naiv lelkesedéssel és nem boldogan, de kötelességtudóan és elszántan. RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
49
