ZALATNAY SAROLTA: NEM VAGYOK ÉN APÁCA
E sornak én vagyok a keresztapja. Stimmel. S. Nagy István Irodalmi művet nem akartam írni, nem is tudok. Őszinte akarok lenni. Kicsit furcsán érzem magam, mivel nem éltem át a II. világháborút, így nem írhatok fejezetet, hogy ellenálló vagy szenvedő alanya voltam ennek a pusztító háborúnak. Én már a "jóléti társadalom gyermeke vagyok" - hál' istennek, nagyjából mindent megkaptam szüleimtől s környezetemtől - nem ismertem a jegyrendszert, a Hitler-szalonnát, a rongylabdát és a személyi kultuszt! Életem rendszertelen! Kapkodó! Következetlen! Érzelmekben és emberi kapcsolatokban annál gazdagabb... Hátsó borító: "Ez az írás egy tökéletesen egészséges lelkületű ember pszichológiai kórképe. Persze ha könyvnek tekintjük, akkor széteső, esetleges szerkesztésű, vagyis nagyszerű!... Mert halálira untam volna, ha bármennyire is szerkesztett lenne!... ...Ebben a könyvben én is benne vagyok, de azért kár, hogy nem vagyok benne!..." Verebes István
Zene Az éltető elemem. Melóm, szórakozásom, átsegít lelki bajaimon, megváltoztat, fizikai és lelki erőt ad és önbizalmat. Zenéhez kapcsolom az emlékeimet, a sikereket és a balsikereket, a fiúimat. A tanulás sokkal jobban ment, ha mellettem ordított a magnó, minden kétszer olyan gyorsan és alaposan ment a fejembe. Kislány koromban állandóan a rádiót hallgattam, és hallás után mindig mindent leénekeltem. A zene világéletemben olyan volt, ha nekem tetsző muzsikát hallottam, mint a mesék varázszenéje. Erre a maci mindig táncol, s valami furulyaszó hallatán a boszorkányból tündérlány lesz. Teljesen meg tudtam változni hangulatilag is, érzelmileg is, többnyire felvidított. Még akkor is, ha emlékeztem vele valami elmúltra. Történeteket képzelek el dallamokra, függetlenül attól, hogy klasszikus vagy popzenét hallgatok. Lehet, hogy ez a képzelőerő a kisgyermek korból jött velem. Szüleim gyakran vittek operába, és bizony előfordult, hogy a zenét (mondjuk Wagnert) csak a látottak segítségével tudtam elviselni. Egybefüggő operarészleteket énekelgettem, én voltam a hősnő, ruhákat csináltam függönyből, asztalterítőből, és eljátszottam a látottakat.
Érdekes viszont, hogy a zongoratanulás és a zongorázás nem ragadott igazán magával; csak ritkán fordult elő, hogy szívvel-lélekkel játszottam egy darabot, de akkor valóban jól. Túl mechanikus gyakorlással, kézzel megszólaltatni egy hangszert komplikált, áttételes volt számomra. Tehát az agyamban kialakult érzelmeket a kezemmel, a billentyűk leütésével kifejezni, sokszor még a kottával is, túl összetett folyamat volt. Amit kiénekelek az szinte az agyamból, közvetlenül jön, és a hangomat sokkal inkább tudom érzelmileg és technikailag irányítani, mint a kezemet. Több az árnyalati különbség, a variációs lehetőség. Ez persze teljesen sajátos, csak magamra érvényes elv. Nem biztos, hogy Kocsis Zoltán ugyanazt vallaná. Valószínű, hogy ettől nem vált maradandó emlékemmé a zongorázás, pedig nyolc évig csináltam. Ami ebből a korszakból mégis megmaradt, az a zongorával párhuzamosan tanult kottaolvasás és a szolmizálás. Természetesen, mert ezt énekelni kellett, s ezt tudva leírtam a magnóról a nekem tetsző dalokat, hangjegyekkel. Zongorán kísértem magamat, s ezeket énekeltem. De ahogy anyám belépett a konyhából, már nyitottam is a Bartók-kottát, amit gyakorolnom kellett. Amikor kiment, már néztem a cetlit, amire valamelyik Beatles-dalt lekottáztam és próbáltam elénekelni. A zongoratanárnőm nem értette, miért nem kell többé szólnia a hosszú körmök miatt, hogy "megint kopogsz a zongorán, menj haza, vágd le", mert immár nekem is szükségem volt a zongorázásra a popdalokhoz, és a körmömet mindig magamtól levágtam. Azért elvégeztem a zongorasulit, jelesre vizsgáztam, de örültem, hogy vége. Persze most utólag nagyon hasznos, hogy elvégeztem, és büszkén mondom is, hogy nyolc évig tanultam zongorázni. Az éneklés pedig kitölt mindent... Megoldja az egyedülléteket, énekelek a rádióval, magnóval, a fürdőszobában, mindenütt, most már írok is zenéket, és amíg elkészül egy szám, az üvöltözéstől a szomszédok frászt kapnak. Több mint két éve tanulok is énekelni Dékányné, Magdi néninél, akihez sok "popost" beajánlottam már, sőt színésznő barátnőim közül is néhányat. De jár hozzá Tiboldy Máriától Kánya Katáig sokfajta énekelni vágyó hölgy. Eleinte idegenkedtem az énektanulástól (érdekes, most már figyelem magamat, néhány napja nem azokat a betűket írom le, amiket akarok, a szavakat pedig összekeverem, most talán meg fogok bolondulni, vagy csak túl gyorsan akarom leírni a gondolataimat?), féltem, hogy a skálázás megváltoztatja a hangom jellegét, színét. Igen sok energiámba került, amíg mesterségesen berekesztettem magam - bár az alap adott volt, az énekhangom szerencsére teljesen más, mint a beszédhangom. A bandák gyakran röhögnek rajtam, mikor ártatlan, fátyolos hangon bekonferálom: hallgas-
sátok meg a következő dalt, melynek címe - mondjuk - Miért mentél el? vagy egy Janis Joplin, - és akkor elindul a zene, és szétszakad a mikrofon, olyan hangerővel kezdek énekelni. A másik: buli előtt kérdezik: nem vagy egy kicsit rekedt? De, mondom, igen, csak nem eléggé, úgyhogy koncert előtt bekapok még egy nagy adag fagyit, vagy megiszom egy hideg limonádét. Két év után már rájöttem, hogy semmi nem változott rossz irányban, sőt a hangterjedelmem nagyobb lett, azaz mélyebben és magasabban is tudok énekelni, mint azelőtt. A kiabálás is erősebb, csak éppen nem rekedek be olyan könnyen. Sokkal ügyesebben kivédem a torokproblémákat, náthásan, torokfájósan is tudok úgy énekelni, hogy ezt csak én tudom, a közönség semmit sem vesz észre. Érdekes, amikor nehezemre esik énekelni, a közönség a színes fényekben csak azt látja, hogy igazán átélem, szenvedek az érzelmes daloknál. Én pedig tényleg kínlódom, csak éppen a fejemben az jár, hogy úristen, csak még ez a magas hang kijöjjön, csak most ne csukoljon el a hangom. Kínlódom, ami kifelé őszinte átélésnek látszik (na persze az is van, amikor jó a torkom), belül pedig egészen máshol "jár az eszem". Persze ennyi idő után rutinom is van. Énekeltetem a fiúkat a színpadon, ha köhögnöm kell, hátraszólok, hogy "gitárszóló", és azalatt visszakrákogom a hangomat a helyére, vagy lesétálok a színpadról, és a közönséget énekeltetem. Mindjárt nem hallatszik a baj, vagy még jobban "rárekesztek", és akkor hallani, hogy direkt recsegek, kajakból, akarattal kiabálok. Heti két-három alkalommal járok skálázni, ha itthon vagyok. A kötelező gyakorlatokon kívül bizony opera-, operettrészleteket is énekelünk vagy Karády-dalokat. Az nehéz, ott figyelni kell a halk és a hangos részek hangulati váltakozására, ami például a színpadon nagyon fontos. Ha egy gyors nóta után, amiben az ordítozáson kívül még ugrálok, táncolok is, jön egy szentimentális, halk részlet, amiben érzelmesen, szépen kell nótázni, én pedig csak lihegek, oxigénem nincs, nos ilyenkor fontos a profi légzés. Hogy ne csak meleg levegő, hanem hang is jöjjön ki. Istenigazából a Cini és a Tinik társulásban volt a legnehezebb énekelni, mert figyelni kellett a tiszta hangzásra, már két hangnál is hallani, ha hamis, nemhogy háromnál. Figyelni az egyforma mozgásra, kéztartásra. Kemény meló volt, de megérte, nagyon feldobott. Mindig csapzottan, izzadtan jöttünk le a "kínpadról", ahogy hívtuk néha, nem kellett fogyókúrázni, zabáltunk, mint a sportolók, fagyiztunk, csokiztunk, sőt sokszor piáltunk is, no meg veszekedtünk. Valaki mindig elrontott valamit, és akkor jött a balhé, persze az illető tagadta, nekem már sokszor olyan volt a szemem, mint a sasé, lestem, hogy kit kell leszúrni. Az üresjáratokban, amikor
csak tánc volt éppen, a hangulatunknak megfelelően vagy osztottuk egymást, vagy megbeszéltük a nézőtéren lévők közötti érdekesebb fazonokat. A jó pasikat, akiket kiszúrtunk, vajon melyikünk tetszik neki, odajön-e buli után. Sokan meg is kérdezték, nem fura, hogy "plusz két fő" van, és bár te vagy a szólista, mégis egyenrangúak vagytok? Direkt így akartam, mert szeretem a közösséget, komoly erőt éreztem magunkban, nőtt az önbizalmam, nem voltam féltékeny a csajokra, nekem többet ért, hogy óriási volt az érdeklődés, és ismét újat produkáltam. Naná, hogy helyes csajokat rakok magam mellé, nem vén boszorkányokat. Egy ilyen színpadi társulás (főleg csajok között) külső szemmel sokszor érthetetlen okok miatt megy szét. Mert jó a banda, tehetségesek, utaznak, pénzt keresnek, mégis szétválnak. Hülyék, nem normálisak, mondják, de annyi ilyet átéltem én is: a Metró, az Omega, az LGT vagy a Cini és a Tinik szétmenését. Tudom, mindig megvannak az indokok, csak a kívülálló számára megmagyarázhatatlanok. Hány házasság is akkor megy szét, amikor már megvan minden, kocsi, lakás, nyaraló stb., és nem lehet vitázni, így döntenek. Az ilyen üzleti, vagy nevezzük így, haveri társulások könnyebben elromlanak, mint egy házasság. Néha én is olyan utálattal voltam egyik vagy mindkét lány iránt, hogy rájuk nézni sem bírtam, átültem a busz vagy a repülő másik végébe, máskor meg ajándékokat hoztam nekik Amerikából. Az alapötlet első amerikai utamon, Bostonban született meg a fejemben, amikor Gloria Gaynor, az akkori diszkókirálynő műsorát néztem meg egy klubban. Az első meglepetés: velem együtt csak kb. öt nő volt az egész helyiségben; a második: fiúk fiúkkal táncoltak, majd csókolóztak. Akkor már kicsit kerülgetett is az ájulás és a hányinger. Nem vagyok prűd, imádom a szexet, nőt nővel még esztétikusnak, szépnek is tartok, de férfiak között valahogy nem bírom nézni. De a programot látni akartam, és néhány whisky segített kivárni. Gloria két fiúval csinálta a műsort, jó volt, csodálatos koreográfiával, el is loptam néhány mozgást, de úgy gondoltam, lányokkal ez mutatósabb, és jobban is vonzza a közönséget. No és egy négert lehetetlen utánozni, nem is szabad megpróbálni. Tina Turner volt a másik fekete rock-énekesnő, aki ilyen táncos műsort csinált, ő három csajjal. Őt Londonban láttam, még egy képet is dedikált nekem. Hihetetlenül vad, szőrös hangú, kemény mozgású, öt gyerek után is csodálatos alakú szexis csaj. Vonzottak az ilyen nők. Mint Mick Jagger fiúban. Büszke, szemtelen arcú, szexis, profi mozgású popemberek. Ideáljaim, de szerelmeim is elsősorban. Egyéniségek, jó fazonok voltak, és a saját hivatásukon belül nagyon tehetségesek. Esztétikus lehet persze egy szép
pali, nekem is tetszik, de sokkal jobban, ha valaki egyéniség, vagy valamit tud, ami számomra megragadó. A tehetség a színpadon megszépíti az embereket. Az érdekesség, az egyéniség (szerintem) még ha csúnya is, többet jelent, mint aki maga a tökély. Imádom a zenészeket. Jó a légkörük, bohémek, persze velük nőttem fel, értem a nyelvüket. Tizenhat éves korom óta ők a társaim munkában, magánéletemben egyaránt. Magamról is azt mondom, hogy inkább csúnya vagyok, mint szép, összhatásban érdekes, a színpadon változó. Át tudok szellemülni, és az megszépít. Ha őszintén, szívből énekelek valamit, az biztos látszik az arcomon, szinte fénylik a szemem, és tényleg meghatódom, átélem az énekelt szöveget. Vagy magamtól hatódom meg, de sokszor beleképzelem az egészet a saját életembe. Gyakran meg is történik velem a dal szövege, története. Túl érzékeny vagyok a lelkem mélyén, és ez ellen sok esetben úgy védekezem, hogy szertelen, agresszív leszek, keménynek akarok tűnni. Az érzelmességgel viszont jól összefér a tudatos erőszakosság. Az elképzelt cél elérését tűzön-vízen keresztül kiharcolom. De ezt még nem elégszer csináltam meg, gyakorolni kéne. Fura a személyemben lévő kavarodás, mert hangulatember vagyok, középút nincs. Szeretek-gyűlölök, a végletekig harcolok valamiért. Meg sem próbálom, sőt teljesen elrontom, a lehetőségét is kizárom valaminek. ha vesznie kell; menjen tönkre teljesen, semmi ne maradjon belőle. Tűnjön el, mintha sosem láttam volna. A szeretetem pillanatok alatt gyűlöletbe tud átcsapni. Érdekes, fordítva ez a folyamat már lassúbb, mint az emberek többsége, én is mindig a szeretteimen töltöm ki a bosszúságomat, dúlok-fúlok, úgy föl tudom magamat idegesíteni. Szeretem a pénzt, mindig anyagi zavaraim voltak, mert többet költöttem, mint lehetett volna. Nem vagyok képes kivárni dolgokat, tehát általában azonnal megveszem, amit akarok, inkább adósságot csinálok, csak meglegyen. Persze ilyenkor nem egy autóról vagy házról van szó. A várt vagy váratlan pénz, valami jó gázsit hozó külföldi hakni meg tudja hozni a lelki egyensúlyomat. A pénzért nem vagyok oda, csak a dolgokért, amiket venni lehet rajta. Szeretek meghívni embereket, költeni a szerelmeimre, anyámékra, külföldön őrülten vásárolok minden marhaságot a szeretteimnek, de kapni is imádok. Milyen érdekes, olyan igazán falrengető ajándékot, azt hiszem, sosem kaptam senkitől, amire most hirtelen vissza tudnék emlékezni. Gyerekkorom is furán alakult; még csak nyolcéves voltam, mikor apám gyomorrákban meghalt. Pontosan előttem van, hogy nézett ki, a betegséget még értettem, de a halált valahogy nem tudtam felfogni. Sírtam, de nem értettem semmit. Anyám szerint imádtam apámat, sőt szinte csak őt, de nem
emlékszem már a részletekre. Csak azt tudom, hogy apu halála után nagyon anyás lettem, és ez a mai napig megmaradt. Anyu négy év után másodszor is férjhez ment apám barátjához, akit, mint elmondta, apu kért meg a halálos ágyán, hogy vigyázzon a családra. Örökösen féltékeny voltam. Semmivel nem lehetett lekenyerezni, az ajándékokat elfogadtam, de utálatos maradtam. Sok gondot okozott ez anyunak, mert én voltam a fő szempont, de ő még fiatal volt ahhoz, hogy egyedül éljen. Én ki akartam sajátítani őt, és megpróbáltam mindenkit kiutálni mellőle. Nagyjából sikerült is, és olyankor boldog voltam, hogy tiszta a levegő, nincs férfi, pontosabban idegen a láthatáron. Anyám nem tudott meggyőzni, hogy minden szempontból, de főleg anyagilag jó egy férfi a háznál. Aztán nagy nehézségek árán, valamilyen fondorlattal mégis rávettek, és így lett mostoha- vagy talán így jobban hangzik, nevelőapám. A mai napig nem tudom, mennyire szeret engem, de ma már belátom, hogy anyámért mindig mindent megtett, és ezzel az én helyzetemet is segítette. Azt hiszem, ő hibázhatott el valamit, mert én próbálkoztam a barátkozással, de valahogy nem stimmelt. Talán mert soha nem sikerült azonos hullámhosszra kerülnünk. Most már idős ember, és a korára való tekintettel neki is mindent megteszek. Ezt természetesnek is veszi, de most már egyre nehezebb szeretetről beszélni. Amennyit anyámnak tett, az már megérte. Anyu már nyugdíjas, nagyon függ az öregtől, bár én segítek, amennyit csak tudok. Idős korban már nem lehet elvárni a dolgok megváltoztatását, elnézőnek kell lenni. Sajnos semmilyen téren nem éreztem apámnak, és ez elég szomorú. Viszont anyám és én - a tizenhat-tizenhét éves kori kisebb ellentéteket és veszekedéseket kivéve - mindig imádtuk egymást, és ez így is maradt. Barátnőm, anyám, segítőtársam melóban, utazásban, jóban-rosszban. Fiúkkal kapcsolatban hihetetlenül megértő, és idős kora ellenére külsőleg és belsőleg is abszolút mai nő. A korát senki sem hiszi el, kértem is, tagadja le. Minden barátom, a fiúim, akikkel együtt éltem, barátnőim, munkatársaim is imádják. Szeretnek hozzánk jönni, mert anyám rögtön családi hangulatot teremt. Kaját csinál, kávéztat, dumál, halál barátságos, emberszerető csaj. Megismerte az egész popvilágot, a nyelvezetünket, az öltözködésmódunkat. Megszokta ezeket a fazonokat, és már semmin sem csodálkozik. Tudja, hogy a megkülönböztető külsőség is hozzá tartozik az egészhez. De tudja azt is, hogy mi is emberek vagyunk. Latinovitstól az LGT-ig annyi sztár fordult meg nálunk, hogy aszszimilálódott hozzájuk, nagyon szereti őket. Neki is - akárcsak nekem - sokkal több a szeretetigénye, mint más embernek. Én sajnos sohasem leszek olyan alkalmazkodó, béketűrő, mint ő, félig apám természete lettem.
Anyám szerint a másik felem nem tudni kié, mert pukkancs vagyok, percek alatt a plafonon leszek, kiabálok, őrjöngök. Gutaütésem tutira nem lesz, mert kitombolom magam, néha még török-zúzok is. Azután, ha nem túl komoly az ok, túlteszem magam rajta, és átmegyek kedvesbe, mintha semmi sem történt volna. Minden a hangulatomon múlik, percek alatt meg tudom kedveltetni vagy utáltatni magam. Van olyan is, hogy tudom, egy társaságon belül X. Y. utál, és sosem beszélt velem. Veszem a fáradságot, hogy szóba elegyedjünk, és aztán indul a hódítás. Az ilyesmire nem sajnálom az energiát, és ha győzök, akkor boldog vagyok; egy emberrel több az én táboromban. A szeretet fura dolog, de sok embert meg kell tanítani rá. Bizonyos, hogy az emberek nagy része áhítja a szeretetet, de nem tudja, hogyan kell adni, talán ő sose kapott, vagy nem érzékelte kellőképpen. Engem egész napra meg tud változtatni egy jó szó, kedves telefon, vagy az utcára érve, valakinek a kedves megjegyzése. Nagyon kevés kell egy egész napi jó hangulathoz. Hiába állítom, hogy nem érdekel, ki mit mond, nincs mindig igazam, és ez belül foglalkoztat. De az emberek előtt nyilvánosan folyó élet iszonyú összetett és nehéz. Ha nem bírom, eltűnök. Egy idő után persze hiányzik, tehát vissza a sűrűjébe! Ez a színpadi világ is olyan, mint az örök szerelem, se vele, se nélküle, és így évtizedeken át el lehet huzakodni. Lehet szórakozni az emberekkel, fölvenni egy abnormális cuccot, és várni a reakciót. Úgy viselkedni, mint egy kurva, és várni, mi történik. Mindenkivel kedvesnek lenni, mosolyogni, köszönni, udvariaskodni - kipróbáltam -, hülyének néztek. Bezzeg másképpen reagáltak a morc agyra, a beképzelt majom módjára, tele önbizalommal, unott ábrázattal való sétálgatásra. Ki mit mondhatott neki, Jézus, én nem emlékszem, hogy megbántottam volna! Úristen, megdugta az egyik barátnőmet, biztos van valaki mögötte, hogy így lenézhet mindenkit. Fene tudja, tán jobb, ha kiszámíthatatlan valaki, ha nem lehet tudni, mi van éppen a fejében. Tartani kell tőle, ezt különben barátnői kapcsolatokban is ajánlom, nem lopják el olyan könynyen az ember férjét, barátját. Szeretik azt mondani ránk, ezek mind bolondok, de azt is tudniuk kéne, hogy bolondnak lenni jó, sőt azoknak áll a világ. Persze a bolond fogalma is többféle lehet: ha valaki öltözködésben kicsit kirívó, más, mint az átlag, lehet feltűnő is (rájöttem, szeretek jelzőket használni), azt már "nem normális"-nak mondják. De ugyanez történt a fiúk hosszúhaj-viseletének divatba jöttekor is. Biztos, aki megszokja a színpadot, azt, hogy kiáll, produkálja magát, a közönség pedig nézi, hallgatja, az már könnyebben viseli el, ha valami újnak divatba hozataláért az utcán megnézik, megszólják, esetleg felismerik. Ha nyersen lefordítjuk a mi "elhivatottságunkat", tehát a pop-
műfajt, nem is lehet teljesen józan, kispolgári agygyal csinálni. Igenis, elsődlegesen gátlástalannak, bátornak, "nem normálisnak" kell lenni. Nem minden idegrendszer bírja el ezt. Fölvenni valami saját stílusú, de mai szerelést; adott egy jó banda, több tonnányi cucc, őrületes színes fények, a nézőtéren az emberek - jön a sötét, aztán hirtelen reflektor, és adni, üvölteni, szépen énekelni, táncolni, meghajolni, megköszönni a tapsokat, ha nem tapsolnak is, mosolyogni, hülyéskedni, szórakoztatni. Nem könnyű! Aztán csuromvizesen, ziláltan levonulni, s rágódni, hogy ez sikerült vagy nem. A pop is olyan, mint a sport, folyton bizonyítani kell, mert aki lazít, az elveszett. Mindent könnyen elfelejtenek. Hogy valaki néhány évvel ezelőtt mit csinált? Az a fontos, most mi van vele! Sajnos ez is korhoz van kötve. Állandóan sietni kell, újítani, kitalálni valamit, mert a közönség kegyetlen, és nekünk nem sajnáltatni kell magunkat, hanem szórakoztatni. Folyamatosan dolgozni vagy időnként eltűnni és valami újjal berobbanni. Ennél a mondatnál begörcsölt a hasam. Másnap bementem nőgyógyász barátomhoz, aki benn is tartott, tehát kórházi ágyban folytatom az írást. Nagyon szeretnék egy gyereket, de itt most valami zűr lett, és lehet, hogy műtét lesz a vége. Remélem nem, mert a késtől nagyon félek. Szerencsére elég egészséges vagyok, így még furcsább számomra a fekvés, és a semmittevés. Rossz érzés, hogy egyik pillanatról a másikra olyan távolinak tűnik a napi élet; az ember azonnal vágyik utána, mert elzártnak, rabnak érzi magát, és rájön, hogy semmi nem számít, se tv-show, se műsor, se pénz, se siker, csak az egészség. Megint abba kell hagynom, mert itt a műtős. Folytatom, ha visszatérek, mert az altatás is olyan dolog, amitől tartok, elsősorban azért, mert félek, hogy többé nem ébredek fel. Próbálok mindenfélét kitalálni, hogy húzzam az időt, de nem lehet. Pár perc, és a műtőben vagyok, nehezen akarok elaludni, aztán hirtelen zuhanok, és vége. Mindez délben egy órakor történt. Fél négy felé ébredtem. Első kérdésem az volt, mennyire vágták fel a hasam. Szerencsére egész kicsit, nem is fog látszani. Azt már rég tudtam, miért van erre szükség: sajnos a kisbabám nem jó helyen kezdett fejlődni: el is halt. Nagyon rossz érzés. Sírva fakadok, kába vagyok, túl sok altatót kaptam, mint mondják, mert nehezen akartam elaludni. Azért örülök is, talán komplikáció nélkül megúsztam, pedig istenem, hogy készültem a Balatonra, és még az idő is gyönyörű. Irigy vagyok mindenkire, aki most jól érzi magát. Az biztos eszembe sem jutott volna, hogy kórházi ágyon fogom életem történetének egy részét leírni, de az élet mindig produkál váratlan szituá-
ciókat. Csak beletörődni lehet a betegségbe, mint az emberek szemtelenségébe. Rosszul vagyok, alig térek magamhoz az altatás után, már leskelődnek, autogramot kérnek. Szép-szép a népszerűség, de az emberek, főleg a csajok tapintatlansága határtalan. Itt a kórházban még valamire rájöttem az életem most eltelt öt évével kapcsolatban. Ez a szerelem. Tán a kórház után is úgy érzem majd: már csak volt? Cs. túl feltűnő, önző. Engem valószínűleg szeret, de most, e kritikus, számomra nehéz helyzetben magamra hagyott. Érdemes ilyen embernek gyereket szülni? Magamnak akarom elsősorban, de a papa sem mindegy. Eléggé felhergeltem magam azon, hogy amikor hirtelen bekerültem a kórházba, ő elment a Balatonra. Fordított esetben én biztosan maradtam volna. Rosszul esett, és kész. Az összes haver itt volt, élén anyuval, és ő, aki félig-meddig mégiscsak okozta ezt a problémát, nincs. Lehet, hogy túl elhamarkodott a döntésem, de így érzem, nem ezt vártam egy társtól. Igen, nekem nem egy kirakatemberre van szükségem, hanem olyanra, aki tényleg mellettem áll, akár a sötétben akár ha villogok. Ő már nem kell. Nem gondoltam, hogy ilyen hirtelen, és ennyire erősen fog rám törni ez az elhatározás, de hozzásegített, hogy ebbe a kiszolgáltatott helyzetbe kerültem. Sok szép volt benne, de rettentő sok szomorúság, nehézség is. 1976 nyarán, egy hónappal a montreali olimpia előtt kezdődött. Tetszett! De inkább a házasságom és az ezt követő két rövid kapcsolatom utáni egyedüllétet nem bírtam. Cs.-t még a Toldy gimiből ismertem, mindketten oda jártunk, és saját bevallása szerint ő mindig figyelt, mindig tetszettem neki. Én alig vettem észre, na, nem mert olyan kicsi vagy jelentéktelen, hanem mert mint fiú, nem különösebben érdekelt. Abban az időben mindenkivel így voltam. Szóval, a Cini és a Tinik trió két programot adott. Egyet a Hotel Ifjúságban, egyet pedig a tatai edzőtáborban, az olimpiára induló sportolók számára. Már a műsor előtt is sokat beszélgettünk, de utána F.-fel elhatározta, hogy meglógnak, és elmegyünk együtt vacsorázni. Kikötöttünk a Pest-Buda Étteremben, a Várban. Kinn ültünk a teraszon, és jókat dumáltunk, de arra már nem voltam hajlandó, hogy még aznap este lemenjek vele a Balatonra. Pontosabban semmi ingerenciám nem volt ágyba menni vele. De késő este volt, az edzőtáborba már nem mehetett vissza, így elkezdtünk szállodai szobát keresni. Hajnal felé már úgy untam, hogy nem igaz. Végül az Európa-szállóban találtunk szobát, de legnagyobb megdöbbenésére én nem mentem vele, adtam neki egy "meleg csókot", és jó éjszakát kívántam. Egy porcikám sem kívánt valakivel kapcsolatot kezdeni, még éjszakai viszonyt sem, pedig szeretek ágyba menni, nemcsak alvás
céljából. Persze már másnap találkoztunk, és Balaton lett belőle. Ügyesen rádumált. Bevallom, az első éjszaka után az volt az érzésem, hogy jó társaság ez a pasi, de miért kellett lefeküdnünk, ezt végképp nem értem. A reggel is kínos volt, mindketten tudtuk, hogy ez rossz volt, ezért a reggelinél újságot olvastunk, kerültük a beszélgetést, Gábor elment tankolni, szóval, mindent kitaláltunk, hogy ne kelljen társalognunk, de még egymásra néznünk se. Feljöttünk Pestre, ő visszament az edzőtáborba, azt hittem, ennyi volt az egész. Mi a Tinikkel egész nyáron a Balaton környékén koncerteztünk. Egyik éjjel az előadásról nagyon későn értünk vissza Siófokra, a kertünk előtt egy idegen Zsiga állt. Hamar felismertem a benne ülőt, nem számítottam rá, de már örültem egy kicsit. Csak néhány órát maradt, és ettől a sietéstől együttlétünk megint igen rosszul sikerült; korán reggel vissza kellett érnie az edzőtáborba, hogy senki ne vegye észre az éjszakai meglógást. Ez azért díjazandó cselekedet volt az olimpia előtt. Most már kicsit érdekelt a dolog, és egyik este feljöttem Pestre, hogy még lássam elutazása előtt. Anyámék Olaszországban nyaraltak, üres volt a kégli, egész közel is volt a Hotel Ifjúsághoz - na, és végre első alkalommal jó volt együtt. Az R. S.-sel való házasságom nászajándékaként Hegedüs Laci fotós barátunktól egy 1 x 1 méteres kinagyított fotómat kaptam, ami az ágyam mellett állt a kisszobában, és szinte végignézte a történteket. Kabalából azóta is minden lakásom hálószobájában az ágy mellett van. Ez volt az olimpia előtti utolsó találkozásunk, mert én másnap délelőtt visszamentem a Balatonra, és ők egy hét múlva elutaztak. Minden találkozásunk egyik napról a másikra történt, tervek nélkül, azért is történhetett később ebből komoly félreértés. Elutaztak, én barnultam tovább a két lánnyal a Balatonon, majd volt valamennyi szünet az augusztusi balatoni hajóműsor előtt. Feljöttem Pestre. Léna barátnőmmel az olimpiai műsorokat, főleg a vízipólót néztük. Közben, valamilyen üzleti ügyben idejött Richard de Bais. Ezt a szőke holland fiút az 1973-as MIDEM-aranyérmesek fesztiválján, Cannes-ban ismertem meg. Mint az International Festival of Pop Music'72 Split, Jugoszlávia - vagyis a Splitben, 1972-ben rendezett Nemzetközi Popzenei Fesztivál - negyven ország közötti versenyének győztese kerültem oda. A Miért mentél el? volt a nyertes dal, elhozta a fesztivál mindhárom nagydíját: a legjobb zene (Presser), a legjobb szöveg (Adamis) és a legjobb előadó díját egyszerre vehettem át. Tehát minden díjat elhoztam, kivéve a háromezer dolláros pénzjutalmat, amit a jugoszláv követségen éveken át kellett kérnem. Visszatérve Cannes-ra, itt is a Miért mentél el? t
énekeltem angolul, és zongorán kísértem magam. A francia tévések kérték, hogy tekintettel a színes adásra, vegyek fel színes gyűrűket, vagy a körmömet fessem ki. Erre minden körmömet más színűre festettem, és így zongoráztam. Ez a kitaláció és divat két évig itthon is sok munkát adott, mert képzeljék el, milyen meló két-három naponként minden körmöt más és más színnel befesteni. No, én is énekelhettem azon a színes színpadon, ahol Billy Preston, Tina Turner, Aretha Franklin, Yves Montand vagy a Bee Gees együttes adott már műsort! Borzasztó ideges voltam, de végül is sikerült. Tapsoltak, és még szerződéseket is kaptam. Ezek közül az egyik egy holland kislemezre és egy tvshow-ra szólt Richard de Bois-tól. Ő és társa írta az akkori slágerlisták vezető dalát (How do you do volt a címe). Lesétáltunk egy hangulatos tengerparti étterembe, hogy aláírjuk a szerződést, dumáltunk, akkor még szó sem volt privát dolgokról, csak hivatalos témákról csevegtünk. Másnap hazajöttem. Mint mindig, ha már visszaérkeztem egy útról, türelmetlenül vártam a fejleményeket. Hamarosan megjöttek a papírok, s én utaztam Amszterdamba. Egy éven belül négy alkalommal is. A felvételek jól sikerültek, a tv is, sőt a fiú is udvarolni kezdett, jóképű, velem egyidős, szakmabeli, sőt saját lemezstúdióval rendelkező, aranyos fiú. Gondoltam, miért ne, tetszett, hasznos is lehet, próbáljuk ki! Igen ám, de volt egy osztrák menyasszonya. Engem nem zavart, mert nekem is volt vőlegényem, s én inkább csak a hasznos oldalát néztem a dolgoknak, nem gondoltam komolyan. Ő viszont elhagyta azt a lányt, eljött Pestre a szüleimhez, és megkérte tőlük a kezemet. Szó se róla, jópofa dolog volt. Legyezte a hiúságomat, de szerelmes nem voltam belé. Kicsit meglepett az egész. Fontolgattam, az tény. Holland férj, több lehetőség európai befutásra, Amszterdam csak két óra repülővel, bármikor hazajöhetek. Na, de itt van F. Kari, őt még mindig szeretem. Végül is az érzelmek győztek, nem az ész és az üzlet. Karrierista nem vagyok, de az éneklésért sok mindent megtennék, tehát kicsit érthetetlen voltam saját magamnak is. Szegény holland srác meg hiába csinált még lemezeket az LGT-vel (F. Kari akkor még ott játszott) és a Generállal (a volt férjem, Sanyika bandája)! Talán nem is véletlen, hogy pont ezt a két bandát választotta? Egy biztos, égre-földre fogadkozott, hogy soha többé magyar lánnyal nem "barátkozik", nagy ívben elkerüli még Budapestet is. Ennyire rossz reklámot azért nem akartam csinálni; az évek múlásával el is halványodtak a kínos emlékek; Richarddal a mai napig is jó haverok vagyunk. Volt még egy utolsó próbálkozása 1976-ban, de pechére éppen akkor szerettem bele Cs. Gáborba, így hát belátta, hogy ennyi volt, és feleségül vett egy amerikai lányt. Remélem, bol-
dog. Most megint piszkálni fogom, mert tőle akarok segítséget kérni az alakuló női zenekarom esetleges holland lehetőségeihez. Hiszen ő is menedzsel egy női együttest Hollandiában. Talán a munka újraéleszti a barátságunkat is. Közben csináltam olyan meglepetéseket, hogy a tévés barátaim segítségével üzentem Montrealba, gratuláltam az eredményekhez Cs.-éknek. És itt jött az első buktató. Cs. úr írt egy lapot, és kissé furán arra kért, hogy ne menjek ki a reptérre, mert ideges, fáradt lesz, meg hivatalos fogadás stb. Csak később értettem meg, miért volt megijedve. Eszembe sem jutott, hogy a reptérre menjek, akkor még nem kellett annyira nekem, de a lap láttán halál pipa lettem. Néhány napig Lengyelországban turnéztunk, és pont aznap délben jöttünk haza, amikor estefelé ők érkeztek. A reptéren persze őrült felhajtás volt, én pedig otthon anyámékkal a tévén néztem a hazaérkezésüket. Kis híján elájultam, és megértettem a montreali képeslapot. Mutatják a gép leszállását, a fölsorakozást, a díszbeszédet, sorolják a neveket, és egyszer csak, Cs.-hez érvén, a tévériporter aranyoskodva megjegyzi, hogy Zsófi nevű másfél éves kislánya rohan oda hozzá. Snitt, aztán Cs., gyönyörű gyerekével a karján, premier plánban. Anyámék nem mertek szólni. Én az egészet nem tudtam, dermedten bámultam, és azon tűnődtem, lehetséges, hogy ő elmondta, de egyszerűen nem figyeltem? Lehetetlen. Nős emberrel elvből addig és azóta sem tartottam fenn viszonyt, de ebben a pillanatban erősebb volt bennem a kíváncsiság meg a düh, hogy átvertek. Elhatároztam, hogy magamba bolondítom, majd átlépek rajta, mert hülyére vett. Dühömben aznap este elmentem egy társasággal, mulattam hajnalig. Jól be is csíptem, így hát a büszkeségem végképp odalett. Olyan "jól" voltam, hogy észre sem vettem a cédulát a kocsimon. Reggel anyám jött a szokásos tejjel-kiflivel, ő hozta fel. Ez állt rajta: "Kedvesem, éjjel egy óra felé itt jártam, sötét volt, nem akartalak felkelteni benneteket, kedvellek, ma feljövök: Dudi." (Ez a beceneve.) Fel is jött, valamilyen helyes ajándékot kaptam, majd elmondtam a házas mivoltával kapcsolatos aggályaimat. Ő természetesen arra hivatkozott, hogy mindent elmondott, csak nem figyeltem, mert feltehetőleg nem érdekelt. Ennyiben maradtunk. Én vissza a Balatonra, ő pedig, mint később kiderült, a családjával Jugoszláviába - nekem: F. T.-vel bemutatójátékra tíz napra. Mit ad Isten, néhány nap múlva feljövök Pestre, mert anyám megbetegedett, és ki húz el mellettem a Zsigulijával? Cs. Gábor. Azt hittem, rosszul látok, de ő is meglepődött, majd a hazudósok biztos fellépésével közölte, előbb lett vége a meccseknek. Tudtam, hogy nem stimmel a dolog, de milyen jogon kérdezzek
rá. Majd el fogja mesélni, mert valahogy úgyis kikényszerítem belőle. Pár nap múlva utánam jött a Balatonra, és bevallotta, hogy a feleségével volt, de nem bírta az egészet, és visszajöttek. Ez már tetszett!!! Félreértések elkerülése végett: nem voltam kárörvendő, nem akartam a családjától elvenni, épp elég gondot okozott ez nekem a későbbiek során. De akkor elhatároztam, hogy nyár van, gond nélkül, tervek nélkül, egyik napról a másikra akarok élni. Ez neki is megfelelt, nincs veszélyben a család, nincs elvárás, csak szabadság, őrület. Én már külön éltem, de még nem váltam el, eszembe sem jutott komolyan járni valakivel, vagy házasodni, szerelmes sem voltam, de már jólesett, hogy van, már nemcsak eltűrtem, hogy szeretgessenek, néha már belemelegedtem, ha megláttam. Abban az időszakomban elég gyakran ittam (nálam az ivás két Martinit jelentett, és már ki is voltam ütve). A házasságom nem sikerült, de nem voltam depressziós, persze boldog sem. Gábor jókor jött, de a barátnőim figyelmeztették, ha este iszom, vagy gizda leszek, vagy elalszom. Nos, talán mert Gábor olyan lenyűgözően nagydarab fiú, vele ilyenkor mindig csak "elaludtam". Izgalmas volt, ahogy a szolnoki edzőtáborból ellógott, és jött a Balatonra (nem kevesebb mint kétszáz kilométer - ez oda-vissza négyszáz), hajnalban vissza, este, míg mi énekeltünk, sokszor az én ágyamban aludt, és mint mondta, elég volt, hogy a szagomat érezte. Minden olyan kiszámíthatatlan volt. Váratlanul megjelent, egyszer csak éjszaka ott állt az ágyamnál, a hajókikötőben várt, amikor visszajöttünk a buliról, délelőtt a strandon, szóval akkor ez jó érzés volt. Nem ellenőrzésnek tűnt, mint a kialakult kapcsolatokban többnyire, ó, persze, leskelődsz utánam, váratlanul jössz, hátha rajtakapsz valamin! Nem, nálunk ez nagyon szép volt, egyre többször hiányzott, egyre mélyebbre mentünk, a környezetemet egyre jobban kikapcsoltam, maradt a színpad és Ő! Kezdtem újra azt gondolni, hogy nincs vége még az életemnek (szerelmi téren), lehetnek még érzéseim, újra tudok repülni, és valami megint történni fog velem. De ott volt a háttérben a család. Eddig nem érdekelt, de lassan fájni kezdett, ha hazament (mert eleinte megmondta) aludni, vagy a lányához. Valahogy kezdett zavarni ez a kettős élet. Csak azt nem tudom, mi a jó, mit kellene tennem ilyen - úgymond - szerelmi háromszögben. Annyit tudtam, hogy a lányát imádja, és a gyerekeket én is borzasztóan szeretem, de gyerekem még nem volt, ennek ellenére biztos voltam benne, nem hagyhatja ott a családját. Legalábbis én nem kérhetem ezt, az ő dolga, neki kell eldöntenie. Nemegyszer képzeltem magamat a felesége helyébe, milyen lehet egy kisgyerekkel egyedül maradni, de történt már ilyen másokkal is, talán egyszerűen
nem akartam vállalni a felelősséget egy család szétmenéséért. De megnyugtatott: én csak az utolsó csepp voltam a pohárban. Persze, akkor ezt még nem tudtam, mert kegyetlen két év következett. Komoly krimihelyzeteket produkáltunk állandóan. Névtelen telefonok, fenyegetések, az autóm kerekeiről lelopott dísztárcsák, szülők: csináljuk, ne csináljuk, folyt a huzavona, de válásról szó sem volt. Bizonyára Gábornak volt a legnehezebb, sose felejtem el, egyik vacsoránknál azt mondta, ha választanom kell a gyerekem és közted, a gyerekemet választom. Ilyet sem mondtak még nekem, de a lecke fel volt adva. Szülök egy gyermeket, és akkor ketten már erősebbek leszünk, vagy elfogadom az ő lányát, persze, ha ő is akarja. Nehéz ám egy idegen kislányt ilyen második mama szerepkörben nevelgetni, amikor még saját gyerekem nincs is. Irigyeltem, amiért neki már van, tisztában voltam azzal is, hogy a felesége még mindig mindenféle ürüggyel keresheti Dudit, mert a gyereke anyja, no, és akkor még két évig a hivatalos felesége is. De többre tartottam magam az ilyen eszközöknél, és az előttem álló példa is azt igazolta, hogy a "szülök neked egy gyereket" nem jó fogás, egy férfit manapság ezzel megtartani nem lehet, és ha gyereket akarok, elsősorban magamnak szülök. Elég szerencsétlen, ha visszagondolok a múltbéli fiúkra: F. K.-val mindketten akartunk gyereket, csak mindegyikünk más időpontban, és sohasem stimmeltünk. R. akart is, nem is; én igen, de mire dűlőre vittük volna az ügyet, szétköltöztünk. Cs. eleinte persze, hogy nem akart, neki volt már, elege is volt a körülötte történő dolgokból. A házasság minden tartozékával taszította, s akkor még én sem akartam. És amilyen fura a sors: ezt a részt pont a kórházi ágyon írom, néhány nappal a műtétem után. Méhen kívüli terhesség volt. Tehát itt volna az alkalom. Mindketten akarnánk, ő fiút, nekem mindegy, és felvágják a hasam a semmire. Fogok még próbálkozni, nem adom fel, ahogy a jó LGT mondja. Meg kell szokni, hogy mindig az nincs, ami kéne, ami van, az nem (eléggé) jó. És most jut eszembe: két héttel a műtét előtt azt álmodtam, hogy szülési fájdalmaim vannak, előttem két nő szabályszerűen lebabázott, nálam kezdődtek a fájások, és tudtam, hogy én következem, amikor úgy éreztem, mintha egy ló hasba rúgna. Ezzel riadtam fel álmomból, kiugrottam az ágyból, éreztem a fájdalmat és nagyon sajgott a hasam. Tehát van a fizikai és pszichés dolgok között összefüggés. Álom és valóság között párhuzamot lehet vonni. Sokszor szeretném, ha beteljesületlen kapcsolat maradt volna a miénk, bujkálásokkal, titkos találkákkal. Persze, akkor meg minden vágyam a jelenlegi forma volt, vele akartam élni, most ott tartok, hogy hol szeretem, hol gyűlölöm, meg akarok tőle szabadulni, de félek is attól, hogy vége le-
het! Furcsa, valamit hiányolok, valószínű, hogy mindketten túl önzők vagyunk. Még így is ő az önzőbb és ez bosszant. Néha az a meggyőződésem, hogy vele fogom leélni az életem - persze ez nálam nem jelent sokat, mert az előző két kapcsolatnál is ezt éreztem, tiszta szívemből -, néha meg biztos vagyok benne, hogy nem tart soká. Biztos bőven akad hiba bennem is. Tudom: mindig, minden fiúmnál, minden időben és helyzetben az első akarok lenni, körül kell rajongani, szeretgetni kell, nő akarok lenni magánéletemben, eleget harcolok és bizonyítok a színpadon, hogy milyen erős, önálló vagyok, egyenrangú a férfiakkal. Ebből az örökös háborúból, amit a női egyenjogúság jelent, nekem sokszor elegem van, a melómban nem engedek semmilyen elképzelésemből, otthon már el tudok gyengülni, de szerintem ez így jó! Visszatérve a viharos évekre, a nyarak mindig problémamentesebbek voltak, könnyebben megoldottuk találkozásainkat, az éjszakákról nem is beszélve. Többnyire nem aludtunk, mert az izgalmak úgy feldobják az embert, hogy észre sem veszi a fáradtságot. Amikor van erő, ami magával ragad, egy belső kényszer, az érzelmek, az új varázsa, kicserélődik minden, megszűnik a "nem lehet". A teherbírásnak nincs határa, szárnyalok, minden könnyűvé válik. Jól föl is spannolom magam, beleképzelem magamat filmbéli szitukba, átálmodom saját helyzetemet egy áhított, de feltétlenül forróbb hangulatú, elvont, mondhatni regényhősi szerepkörbe. Ez is álmodozó alkatom miatt van, ez rá a magyarázat. A túlérzékenység jó a színpadon, csak jó lenne utána benyomni egy gombot, és, mint a lopott autókra, föltenni egy másik rendszámot, és gengszterként távozni. A mai világban az érzelgősség, a hiszékenység borzasztóan veszélyes. Hogy mért filozofálgatok annyit? Nem tudom, de velem már történt néhány kemény dolog, és gyakran szörnyen ráfáztam. Ezzel együtt sokkal több szépet éltem át, és többször voltam boldog, mintha számító, szar ember lennék.
Angliában történt Az 1967-es fesztivál nemzetközi zsürije első díjat adott a Nem várok holnapig dalért. Több külföldi menedzser és lemezcég vett ott részt, s én, egy magyar származású, angol menedzsertől - Joseph Halmaitól - kétéves angliai szerződésajánlatot kaptam. A szerződést a koncertiroda segítségével meg is kötöttük. Így indultam el a nemzetközi karrier felé. Frissen érettségizett, taknyos lány voltam, ájultan készültem a dolgokra, izgalomban vagy lázban, de feltétlenül égtem és hihetetlennek tűnt az egész. Odakerülni abba az országba, ahonnan az egész
popzene, a Beatles, Rolling Stones, a nagy példaképek indultak és éltek, "élőben" látni őket, esetleg beszélni is velük! Csodálatos érzés volt. Angolul már tűrhetően értettem, és azt hittem (de később kiderült csak hittem, mert oly keveset értettem a beszédükből), jól beszélek. Akinek jó a hallása, az könnyebben artikulál és hangsúlyoz, tehát jobban beszéli az idegen nyelveket. Például az autóvezetésnél a sebességváltást is fül után csinálom, nem a sebességmutató szerint. Tehát kegyetlenül felajzva és teljes bedobással készültem. Sok csomaggal, tele magyaros cuccokkal és abszolút miniben ültem fel a londoni járatra, 20 évesen. Akkor minden várható kinti sikert arra akartam felhasználni, hogy itthon még jobban szeressenek, és a fesztiválgyőzelem után ne felejtsenek el. Ma már rájöttem, hogy ha kint sikeressé válik az ember, az itthoni életben maradáshoz nem kell hazaszaladgálni, elég néha rövid híreket tudatni, s némi hallgatás után egy jó dallal újból megjelenni. Ha a kedvenc énekes hiányzik a közönségnek, akkor mindenki örül, amikor bizonyos kihagyás után újra megjelenik. A popénekes - írtam már olyan, mint a sportoló vagy a színész, állandóan bizonyítania kell, újat, örökösen jót kell produkálnia. A nagy slágerek is emlékké válnak, nem lehet megállni, örökösen ki kell találni valamit, hogy megmaradjunk a közönség tudatában, s állandóan forogjon a nevünk. Ez bizony kegyetlen és ördögi kör, soha nincs nyugalom, egyszer fenn, egyszer lenn, tele olyan érzelmi változásokkal, amiket nehéz elviselni és felfogni hétköznapi ésszel. Nos, megérkeztem Londonba, ahol szinte csak egy embert ismertem: barátomat, a menedzseremet (köztudott a menedzserek rossz híre a művészvilágban, barát és ellenség egy személyben, kizsigerelheti a szinte tulajdonát képező énekest vagy zenészt, de mindent meg is tehet érte, sokat segíthet is neki). Ismertem Ray Phillipset is, aki nálunk a fesztiválon, a nemzetközi gálán énekelt, és a Kisstadionban is fellépett zenekarával, a Nashville Teensszel. Az újságok szerint (Cinit Rayért) végső soron én voltam a csereénekes Londonban, míg ő Pestre jött koncertezni. Akkoriban Ray igazi sztár volt. Daluk, a Tobacco Road (Dohányföldeken) a zenekart világhírűvé tette. Barátságunkból szerelem lett, főleg az ő részéről. Én nehéz helyzetbe kerültem. Gyűrűs vőlegényem, F. Karesz, másfél évig az NSZK-ban zenélt, két hónapig nem láttam, és később is ritkán találkozhattunk. Végül engedtem, mert Ray is tetszett nekem. Borzasztóan szexi volt, vibrált körülötte a levegő, és a közelsége komoly testi izgalmat okozott. Volt úgy, hogy Londonból átrepültem K.-hoz Stuttgartba egy hét szabadságra, és úgy éreztem, hogy minden a régi, s ha visszamegyek Angliába,
Rayt többé nem akarom látni. De mire leszállt a gép Heathrow-n, s pláne mikor megláttam, hogy vár, megint ő kellett. Szóval megzavarodtam kissé, de ez még csak a kezdet volt. Elkezdtem az ottani zenészvilágba járni, és hamarosan úgy ültem a Taste, a Rolling Stones, a Bee Gees vagy Kiki Dee társaságában (Jimi Hendrixről vagy Paul McCartney-ról nem is beszélve), mint itthon az Omegával, Zoránnal vagy az LGT-vel az ORI büféjében. Angolul beszélgettünk, ezzel nemcsak azt akarom mondani, hogy jó barátságba kerültünk, hanem azt is, hogy jól ment az angol társalgás. Túl kis csaj voltam, nem vettem semmit komolyan, s most, ahogy visszaemlékezem, tudom csak értékelni a történteket. Csak ma, évekkel később tudom igazán felfogni, hogy mi is történt velem és körülöttem. Akkor igazán pezsgett a londoni zeneélet, úgy, ahogy se előtte, se utána. Jimi Hendrixet nagyon egyszerűen és számomra nagyon köznapian ismertem meg. London legjobb klubjaiba jártam, először mint vendég, később már mint énekesnő. Itt ugyanolyan emberek fordultak meg, mint nálunk a Fészek klubban, a Rátkayban, tehát elsősorban művészek, zenészek jártak oda. Kissé zárt körűbb helyek voltak, mint a mieink. A legjobb és a legdivatosabb ezek között a Speakeasy volt, London belvárosában. A húszas évek USA-beli alkoholtilalmát idéző, koporsó alakú, tiszta, fekete bejárattal, szolíd külsővel, aki nem ismerte, nem tudta hol van, nehezen találta volna meg. Előtte az utcán viszont szinte csak RollsRoyce-ok, Mercedesek vagy lesötétített különleges sportkocsik parkoltak. Szóval, gyakori vendég lettem, ezüst tagságim volt, ami egy évre szólt, de hosszabbítani lehetett (ennél csak az arany volt jobb, ezt örökre érvényesítették, gond nélkül). Itt az egyik legcsinosabb kiszolgálólány, Angie (svéd származású, szuggesztív alakú, hosszú szőke hajú, kék szemű), hamarosan a barátnőm lett. Vele együtt Aliki, aki csontos, vékony, fekete görög lány volt, Angie girl friendje és lakótársa. Együtt béreltek egy szép lakást, azon a környéken, ahol a popzenészek is laktak. Nos, a nemzetközi lánytársaságnak én lettem a harmadik tagja, s hamarosan már velük laktam. Egyik este, amikor Angie szabadnapos volt (többnyire reggel 5-ig dolgozott a klubban heti 5 alkalommal), azt mondja, hogy ma éjjel egy szobába kell költöznöm Alikivel (elfelejtettem leírni, hogy mindegyikünknek külön hálószobája volt, közös nagy nappali, és minden hozzávaló), mert Jimi hazajön, és ha fáradt, külön szobában akar majd aludni. Tehát Aliki vagy én átadjuk a szobánkat. Nekem semmit nem mondott a Jimi név, az ottani lányok nem annyira pletykásak, mint nálunk, s így csak este derült ki, hogy Jimi - a Hendrix. Megérkezett, és nekem földbe gyökerezett a lá-
bam, olyan ideges lettem, mintha az én fiúm jött volna. Csúnya és szőrös volt, egyszerűen, de kissé színesen öltözött, tele gyűrűkkel és sálakkal. Olyan természetes kedvességgel üdvözölt, hogy a zavarom hamarosan elmúlt, és folyékonyan kezdtünk beszélgetni, bár a feketék angolját (főleg a zenészekét) a legnehezebb megérteni, ugyanis zsargont beszélnek. Megfürdött, jéghideg söröket ivott, feltett valami gitárzenét a lemezjátszóra, bekapcsolta a tv-t, ölébe vette a gitárját, és mint a motor, úgy jártak az ujjai. Nem tudtam levenni róla a szemem, mert olyan hihetetlen volt számomra, hogy egy ilyen világnagyság mellett ülök, beszélhetek hozzá - és egyáltalán, mindez velem történik. Talán kevésbé lettem volna megilletődve, ha már akkor ismerem Jancsó Miklós rólam alkotott véleményét: "Izgalmas, egyéni hangvételű énekesnő, már egy mítosz a magyar popzenében!" Később megvacsoráztunk, és együtt készültünk lemenni a Márky-klubba, ami London Soho negyedében van, sok kínai, indonéz és egyéb ázsiai étterem között. Ekkor ültem életemben először Rolls-Royce-ban, ő vezette (bár sofőrje is volt), s nem hittem, hogy rövid idővel később ebben a klubban én is énekelni fogok (az Omega aláírás is ott van az öltözőfalon, mert ők is játszottak ezen a helyen). Joe Cocker koncertjére voltunk hivatalosak. J. C. rendőri kísérettel jött és ment is, mert kábítószerezés miatt éppen letartóztatásban volt, de a koncertet engedélyezték, a menedzsere valahogy kibulizta. Persze beleestem a legjobb társaságba, mivel Hendrixszel voltam, de inkább ájultan figyeltem az eseményeket, csak most utólag érzem, hogy igazán csoda dolgok történtek akkor velem. Túl gyerek voltam, nem fogtam föl ésszel, és nem is használtam ki a lehetőségeimet. Egyszóval csak büszke voltam magamra, s szerettem volna, ha a barátaim, a családom, az itthoni gyerekek ezt mind láthatnák, borzasztóan tetszettem magamnak ebben a szerepben, menni akartam mindenhova és azt akartam, hogy minél többen lássák, milyen barátaim vannak. Hendrixnek olyan szép mosolya és hangja volt, már nem is tűnt furcsának, hogy Angie, a gyönyörű lány ennyire imádja. Persze, biztosan a hiúságát is legyezgette, hogy a világ akkori legjobb rockgitárosának a barátnője (ha nem is az egyetlen, mert köztudott, hogy Jimi imádta a nőket). Bár ritkán látta és neki is voltak közben fiúi, ha Jimi Londonban volt, Angie körülrajongta, kiszolgálta, néha egy-egy koncertre vagy rövidebb turnéra el is kísérte. Egyik éjjel például Jimi telefonált a lánynak, hogy menjen utána Stockholmba, s Angie örömmel ment, hisz svéd volt, azonnal csomagolt, és a legkorábbi géppel elrepült. Majdnem 6 hónapig laktam a lányokkal együtt, s történt egy-két érdekes dolog ez idő alatt. Egyik
hajnalon, amikor a munkából hazajött, Angie bejött hozzám, bebújt mellém az ágyba, és elmesélte, hogy megbocsátja Jiminek a félrelépéseit, bár fáj neki, de másképp nem jönne vissza hozzá. Sőt, néha ő beszélget a Jiminek tetsző lányokkal, meghívja őket vacsorára, és nem volna-e kedvem nekem is lefeküdni Hendrixszel? Gibbnél - akiről mindjárt írok majd - már jó voltam, s ezért nem mertek engem is hívni. Igazán meglepődtem, mert mindenre számítottam, csak erre nem. Én valószínűleg képtelen lennék ilyesmire. Bár ahogy hírből ismertem, a svéd lányok morális érzéke mindig is efféle volt. Az sem elhanyagolható, hogy az érzelmeken és a köztük lévő jó szexuális kapcsolaton kívül anyagilag is nagyon jó volt Angie-nek ez az egész. Teljes függetlenség, biztos anyagi bázis, és hírnév, alkalmanként jó együttlétek az ágyban, és egy nem féltékeny partner - ez volt Hendrix. Azt hiszem, ennek a viszonynak szemtanújaként alakult ki bennem, hogy nekem is kellene szereznem egy ilyen fiút. Ha ezekben a körökben forgok, előbb-utóbb sikerül is. Érdekességnek számítottam, mint kelet-európai, 13 évvel ezelőtt ez még nagy szó volt, állandóan írták az újságok: Sarolta kapocs Kelet és Nyugat között, a vasfüggöny mögül jött? - ha jöhet, nincs is vasfüggöny? - stb. Persze, én inkább fehér fiúra gondoltam, bár nincsenek előítéleteim, és ha egy ilyen nagynevű zenésszel jöttem volna haza, talán a bőre színéért sem szóltak volna meg. Olyan pozitívumokat láttam meg Hendrixék együttélésében akarva-akaratlanul, amiket Angie is mesélt az ágyban történő dolgokról - bizony izgalommal töltött el, szinte leskelődtem, hátha sikerül valamit igazából is meglátnom. Őszintén tisztelem a feketéket: a sportban, a zenében, csodálatos táncaikban utánozhatatlanok és utólérhetetlenek, de sosem láttam még őket úgymond otthon, alsónadrágban, ágyból kikelve, reggel, vagy kádban, fogmosás közben. Szokatlan volt ilyen mindennapos emberközelben, de Angie szerint meg lehet szokni, sőt!!! Ahány lányról Jimi mesélt, meg ahogy Angie elmondta, hányszor szeretkeztek éjszakákon át, néha egész hétre bezárkóztak a lakásba, és ki se mozdultak! Jimi bírta, ő meg már az ájulás határán volt. Mit mondjak - vonzó adag, az biztos! És mindezt 20 éves fejjel végighallgatni, s mi (lehet sajnos, lehet szerencsére) akkor még 20 évesen sem tudtunk annyit, mint ma egy 14-15 éves. Na, de hadd folytassam a másik lánnyal, aki szintén nem vetette meg a zenészeket. Ő maga is énekelt néha a pincérlánysága mellett, s miután én már hazajöttem, tagja és énekesnője lett az Angliában népszerű Casablanca együttesnek. Szóval, Aliki is addig ügyeskedett, míg össze nem jött a másik nagy gitároskirállyal, az akkor még a Cream együttesben játszó Eric Claptonnal. Így már két világ-
sztár (egy fekete - egy fehér) őrjített minket az éjjel-nappal, szünet nélküli gitárgyakorlással. Persze az igazság az, hogy szívesen eltűrtük, sőt ugráltunk is körülöttük. Iszonyú hülye voltam, egyszer sem jutott eszembe megkérni legalább az egyiket, hogy írjon nekem egy nótát! De ugyanez vonatkozik a magánéletre is. Angie hívta fel a figyelmemet Maurice Gibbre. Ettől kezdve én is tudatosabban figyeltem. A Bee Gees együttesben játszó három Gibb fiúból, pontosabban az ikerpárból volt az egyik. Kedvesen köszönt, ha látott, néhány szót is váltottunk, de nekem néha minden önbizalmam elszállt. Most is éppen ez történt. Gondoltam, rám is csak úgy rutinból mosolyog, mint a többire, s úgy tudtam, hogy az akkor épp a csúcson lévő és az örökös slágerlistán szereplő Lulu fiúja. Annyira nem voltam jól értesült, hogy tudjam: Lulu éppen otthagyta Maurice-t, George Best, az angol futballsztár miatt. Tehát amellett, hogy tetszettem neki, lehetséges volt, hogy Lulut bosszantani akarja valakivel. Tele voltak az újságok a nevemmel, kelet-európai érdekesség, csinos magyar temperamentumos lány, szóval fölfújtak, és bőven kaptam reklámot. Mint később kiderült, jó alanynak látszottam. Menedzserem a Robert Steegwood céget szemelte ki munkaszerzés céljából, és ez tényleg kapóra jött, mert így a Bee Gees menedzseri irodája kezdett dolgoztatni. Ezzel természetszerűleg együtt járt, hogy hivatalosan is bemutattak a Gibb fiúknak. Reklámcélokra kitalálták azt is, hogy járjunk együtt. Összecsődítették a legnagyobb újságokat, közös fotókat csináltak, intim jelenetekkel, amiket (persze erről a menedzserek nem tudtak) mi boldogan vállaltunk és abszolút átéléssel el is játszottunk. Ölelkeztünk, csókolóztunk, kéz a kézben futkostunk a Hyde Parkban, vásároltunk a turisták híres utcájában, a Carnaby Streeten. Senki nem gondolta, hogy saját elképzeléseink is vannak, sőt titokban is találkozgatunk. Először csak kínai vacsora, klubok, kirándulások, majd hétvége a Bee Gees kastélyban! Na, itt kezdődtek a bajok, bár olyan csodálatos gazdagságot láthattam, amilyet addig csak filmeken. Nagy társaságot hívtak a hétvégére. Sok barát és barátnő, a menedzser, néhány fotós, szóval, szép számú kis csapat. Akkor még semmilyen viszonyom nem volt Maurice-szal, tehát kissé idegesen, de jó hangulatban mentem velük. Sok rosszat pletykáltak az emberek, furcsa dolgokat meséltek Maurice-ról, és Barryről, a testvéréről is. A harmadik, Robin, ekkor már nős volt, no meg a legcsúnyább, és a legszolidabb is. Péntek délután indultunk útnak. Természetesen Rolls-Royce, Jaguár és sportkocsik tömege! A kastély 100 km-re volt Londontól, igazi zöld-piros angol vidéki vár, szemmel be sem látható ősparkkal,
golfpályával, lovardával és a hozzá tartozó lovakkal, kis kápolnával, valódi személyzettel, amely mintha csak egy Agatha Christie-könyvből lépett volna elő. Magas, erődszerű kőfal vette körbe az egész birtokot, fotocellás kapuhoz gördültünk be, s a "Jean"-ok teljes frakkos öltözékben nyitogatták a kocsik ajtaját, tessékelték ki a vendégsereget. Nem szégyellem bevallani (persze ott úgy viselkedtem, mint aki ehhez az életmódhoz szokott, és minden így természetes számára), hogy alaposan megszédített a látvány. Utaztam azóta eleget, sokféle gazdagságot láttam, de még Amerikát is túlszárnyalta ez a fajta, régi, úri előkelőség. Pontosabban az igazi angol légkörű elegancia. Ezt látni kell, elmesélni nehéz. Egy kosztümös angol film, ahol mondjuk valami gazdag család életéről mutatnak részleteket, talán ez lehet pontos illusztrációja történetemnek. Tehát a szobalányok, "magyar" szakácsnő, és az inasok ott sürögtek körülöttünk, megmutatták a szobáinkat! - na itt megállnék egy pillanatra. Hófehér baldachinos ágy, körülfüggönyözve, fehér bútorok, öltözködőasztal, faragott hintaszék, a bútorokon mindenütt angyalfejek, imádkozóasztal, bibliával. Igazi lányszobát kaptam, szobalánnyal, aki vetkőztetett, öltöztetett, de ehhez a művelethez azok a régi ruhák kellettek volna, nem a farmer meg a miniszoknyák, amiket akkor viseltünk. Miután elmúltak az első ámulati hullámok, csodálkozni kezdtem, mert nem úgy tűnt, mintha Maurice velem óhajtaná tölteni a két éjszakát. Kezdtem idegeskedni, amikor megtudtam, hogy külön szobája van. Persze, gondoltam, előkelőéknél ez a divat, hiszen a házaspárok is külön hálnak. Igen ám, de ott azért akadt fiú, aki a barátnőjével közös szobában volt. Gondoltam, estig várok, aztán majd kiderül minden, ki kivel és hol alszik. Gyanútlanul bementem a fürdőszobába, ahol újból eljátszhattam a falusi kislány Pesten című jelenetet. Hófehér márvány és barnás tükör mindenütt. A plafon is tiszta tükör, a medence, a csapok, a kilincsek aranyozva. Masszírozóasztal egy néger nénivel, töménytelen mennyiségű krém, fürdősó, kozmetikai szerek, az egyik sarok, mint egy fodrászszalon, bura, hajcsavarók, hajlakkok, a másik sarokban íróasztal telefonnal és tv-vel, s mindehhez színes fények és halk zene - ami különben az egész házban szólt. Féltem, hogy nem fogok tudni viselkedni. De alig kezdtem el vetkőzni, jött a néni egy hatalmas fürdőlepedővel, elvitte a levett holmimat, szalmapapucsot hozott, és megeresztette a vizemet, amibe aztán illatos fürdőolajakat öntött. Úszkáltam, élvezkedtem, kérésemre megmosta a hajam és tetőtől-talpig megmasszírozott! Egyetlen szót sem szólt. Csak néztem. Aztán bevonultam (ott már csak vonulni lehetett, menni
nem) a szobámba, és aludtam egy keveset. Majd jött a szobalány és közölte - a vacsora tálalva. Igazi, nyikorgó falépcsők voltak a folyosókon, amiktől még inkább úgy éreztem, mintha legalább 100 évvel korábban lennénk! Körben korlátok és galéria volt, ahonnan a nagy ebédlőt vagy nem is tudom, minek nevezzem azt a termet, lehetett látni, s az asztalt, amit megterítettek a vacsorához. Inkább lakomának nevezném, ugyanis hihetetlen volt a látvány. Nem a kaják csodálatos mivolta, hanem mindennek a jellege! Hatalmas, hosszú, sötétbarna faasztal, semmi terítő, nagy fa- és ezüsttálak, friss gyümölcsök, kacsa, csirke, pulyka és vadhúsok pirosra sütve. Mindenki kézzel-lábbal evett, és utána igazi régi kupákból ittuk a bort. Körben gyertyák égtek, a teljesen nyitott kandallóban égett a tűz, néha egy-egy hasáb fát dobtunk rá, ha már elaludni készült. Maurice udvarias, aranyos volt, de kissé hideg. Később gitározni és énekelni kezdtek, ott hallottam először egyik kedvenc dalomat, a későbbi nagy Bee Gees slágert, a To Love Somebody-t (Szeretni valakit) és a Massachusetts-t. Ezen az estén kicsit úgy éreztem, hogy a sors nagyon jó hozzám, mert átélhettem egy álomszerű estét, ilyen emberekkel és környezetben, s boldog voltam, hogy az éneklést választottam, mert ennek köszönhettem angliai utamat és még sok-sok szépet, ami az elmúlt évek alatt a rengeteg turnén történt velem. Bár csak taknyos lány, de nő voltam, hát elvártam, hogy a kedves mosolygáson, kézcsókon, vagy puszikon kívül valami jelét lássam: nőnek néznek. Próbáltam sokatmondó pillantásokat "lövellni", átülni szorosan Maurice mellé, suttogni a fülébe és tettetni a fáradtat. Gondoltam, ilyen kialakulóban lévő, új kapcsolatoknál ez a viselkedés félreérthetetlen, s reagálni általában egyféleképpen szoktak rá, a társaságtól elnézést kérve, valamilyen ürügygyel visszavonulni a szobába. De ő csak nem akart felállni. Kis szünet után még egyszer próbálkoztam. Semmi "visszajelzés". Részeg sem volt annyira, nem is szívott, éppen jó hangulatban énekelt, mikor egyenesen a fülébe súgtam, hogy szeretnék fölmenni a szobámba. Mire ő: - Jó, majd jövök én is. - És tovább danolt. Szerencsére a félhomályban senki nem vette észre, hogy rákvörös lettem. Hirtelen nem is az jutott az eszembe, hogy tényleg jól mulat, és majd később jön, hanem az, hogy a pletykák igazak. Nincs is oda a női nemért, csak kirakatnak hozott magával, és ez az egész a menedzsere agyában született, Maurice férfiúi mivoltának bebizonyítására. Kínomban arra is gondoltam már, hátha fáradt? Idegi és fizikai megterhelésük ugyanis sokkal nagyobb, mint a miénk, sokkal nagyobb a tét, komoly összegekről van szó. De hát tetszettem neki, és nem szoktam ilyesmi-
ben tévedni. Érzem, ha valaki kezdeményez és csak biztatásra vár, de ha csak ágyba akar menni, az is rendben van. Csakhogy itt még semmi nem történt, tehát az sem, hogy kipróbált, és nem feleltem meg, befejezte, nincs többé elképzelése kettőnkről, ennyi volt az egész. Akkor ismét elgondolkoztam a pletykákon, de annyi mindent kitalálnak, többnyire valótlant. - Nem szabad odafigyelni mondtam magamnak. Most fölmegyek a szobámba, aztán vagy jön, vagy nem. De ha nem, hova megy aludni, és miért kellett vele jönnöm? Éjjel 1 óra tájban történt mindez. Aztán fogat mostam, lepucoltam a szemfestéket, olvastam, mindent csináltam, csak hogy ne aludjak el. De a sok kajától és a bortól elnyomott az álom. Hajnali 4 tájban mocorgásra ébredtem. A zaj kívülről jött, s a sötétben tapogatózva mentem az ajtóig. A menedzsert pillantottam meg, egy fiatal fiúval és Maurice-szal. Úgy éreztem, krimibe kerültem, sustorgásukat alig hallottam, angolságukat így pláne nem értettem, pedig kíváncsi voltam, miről beszélhetnek. Valami olyasmit azért kiszűrtem, hogy talán Maurice ezt mondta: - Holnap, most nem. - Majd igazi csókot adott a két férfinak, akik egy szobába mentek be, s ő lábujjhegyen jött az én szobám irányába. Gyorsan becsuktam az ajtót, bebújtam a takaró alá és vártam. 5 perc, 10-15 perc, sehol senki. Na, még várok, biztosan fürdik, vagy még visszament valakihez. Már azt is elterveztem, ha bejön, tettetem az alvást, döntse el ő, hogy mit akar, ha egyáltalán akar valamit. Amikor reggel 9 órakor felébredtem, és még mindig egyedül voltam, már sejtettem, hogy itt valami gáz lehet. Pár perc múlva kopogtattak, megjelent ő. A világ legtermészetesebb módján, mint a 20 éves házasok között, akik már három gyereken is túl vannak, és külön hálószobában alszanak! Leült az ágy szélére, megölelt, megcsókolt - jó reggelt, kedvesem, hogy aludtál stb., menjünk reggelizni - közölte bűbájosan. Beleugrottam a fürdőköpenyembe, halál mérgesen közöltem vele, hogy rosszul aludtam, nem szeretek egyedül éjszakázni, nem vagyok éhes és haza akarok menni. Teljesen értetlen arcot vágott, szokatlan lehetett neki a kis magyar hiszti, mintha nem egészen értené, ahogyan kifejezem magam, vagy rá akarná fogni az egészet a még hiányos angolságomra. Barátságosan átkarolt, és mentünk reggelizni. Ismét ugyanazok gyűltek össze lassacskán, akik tegnap este együtt mulattak, s hamarosan megint jó hangulat lett. Majdnem délig elreggelizgettünk, utána szétszéledtünk - volt, aki lovagolni ment, többen golfozni, egy mini gokart autópályára is mentek néhányan, az idősebbek közül páran a kápolnát látogatták meg, mi pedig (Maurice, én, Maurice ikertestvére Robin és a felesége) sétálni, kirándulni indultunk a környező dombokra. Na, gondoltam, jó alkalom, hogy kicsit ketten legyünk, és megpró-
báljam kideríteni, hogy is van ez az egész. Érthetetlen ugyanis, ha napközben látszólag kedvelnek valakit, de este egyedül hagyják, főleg, ha mindez egészséges, fiatal, ellenkező nemű emberkék között zajlik. Óvatosan tehát azt ajánlottam, beszéljük meg, hánykor, hol találkozhatunk, és váljanak el útjaink. Úristen, lassan már úgy éreztem, én vagyok a fiú, és nekem kell irányítani az eseményeket! Én leszek a csábító. El is indultunk édes kettesben, gyönyörűen sütött a nap. Nem véletlenül van világhíre az angol fűnek (ahogy Tom Jones is megénekelte! A Green, green grass of home című dalban), csodálatos, selymes, jó (jó lett volna) benne ledőlni, ücsörögni. Egyenesen nem kérdezhettem rá, nem is mertem. Túl gyakorlatlan voltam, hiányzott még belőlem a rafinéria. A lényeg az, hogy rövid egyórás sétánk végére megkérte a kezemet, ezek után pedig nem volt értelme a további kérdezősködéseknek. Visszaérve, a szobánkba mentünk, majd a szokásos délutáni teára, s ettől kezdve nem próbálkoztam semmivel, mert lehet-e többet kapni egy fiútól, főleg egy ilyen körülrajongott világhírű popsztártól, mint azt, hogy feleségül kérjen. Igen ám, de most kezdtem gázos helyzetbe kerülni, mert akkor már 2 éve ismertem F. Karcsit. Menyasszonya voltam, és szerelmes is belé. Már hosszú ideje csak leveleztünk, és amikor egyszer ő az NSZK-ban zenélt, néhány napra találkoztunk. Mi a fenét akarok tulajdonképpen? Nincs olyan lány, akit egy ilyen eshetőség nem zavar meg, én pedig nem gondoltam végig a lehetőségeket, illetve biztosra vettem, hogy csak flörtről és a mindkettőnknek jó reklámról van szó. Persze, biztosan sok újság címlapján jelent már meg olyan pletyka, házassági vagy válási hír, ami azután nem történt meg, az újság sem szentírás, majd csak lesz valahogy. Talán most először jött elő bennem egy kis tudatos üzleti érzék, amikor arra gondoltam, bármi fog történni, most igent mondok. A fotókat leközöltetjük az újságokkal, a hírrel együtt, én pedig őszintén megírom Karcsinak, hogy miről van szó. Persze, ha belegondolok, hogy fordított helyzetben biztos balhét csináltam volna, és otthagytam volna a másikat. Karcsi jó fej volt, megértette, de még mindig ott volt a kérdés, hogy most mi lesz? Azt már nem mondhattam, hogy most tényleg férjhez megyek, de az is csak játék, semmi sem komoly, mi ugyanúgy járunk ezután is, sőt, gyere el az esküvőre, mert tudod, ez a karrierem és az életünk szempontjából előrelépés. Aztán majd elválok, és mint Mrs. Gibb vagy Sarolta Gibb már jobban hangzó nevem lesz a pop-világpiacon. Válási ajándékként minden évben egy dalt kérek tőlük, amit fel is vesznek velem lemezre. Ma már persze mindezt másképp látom, illetve ezt így megfogalmazni csak ennyi év elmúltával
tudtam. Akkor inkább meg voltam kavarva, ragaszkodtam az otthonomhoz, és ennek részeként Karcsihoz, de megszédített az ottani légkör, a lehetőség, s talán már Maurice is érdekelt kicsit. Kezdtem megszeretni. Sikerült rávennem a közös éjszakázásra, amit nem neveznék fenomenálisnak, de neki nagyon tetszett. Közös nagy ágyban aludtunk, pedig ő csak egyedül tudott korábban aludni. Érdekelt az is, hogy mindkét nemet kedveli-e? Egy bizonyos, kezdtem meggyőzni a női nem fontosságáról, és elhatároztam, visszaszerettetem belénk, és lenevelem a másikról, ha valóban azt bírta valaha. Sosem tudtam tökéletes bizonyítékot szerezni arra, hogy vonzódik-e a fiúkhoz is. Nagyon izgató egy ilyen bizonytalanság, bár az akkori eszemmel inkább kettősséget okozott bennem, egyrészt undorítónak tartottam, másrészt kíváncsivá tett. Mindenesetre a hétvége kellemesen zárult, és vasárnap éjjel visszatértünk Londonba. Ekkoriban egy magán zene- és tánciskolába jártam, és ismerős gyerekekre vigyáztam, lakásért és kosztért (koszt és kvártély - így jobban hangzik), hogy az angol nyelvet gyakoroljam. Imádtam Londont, hamarosan úgy közlekedtem a Piccadilly és az Oxford Street között, mint itthon a Vörösmarty téren vagy a Rákóczi úton. Szerettem a földalattit (az underground vagy a szleng szerint a tub), bár eleinte külön térképpel is gyakran eltévedtem. Később nem a felírásokat, hanem a színeket figyeltem, és csak az átszállóhely nevét jegyeztem meg. Mindig így közlekedtem: a barnáról a Piccadilly állomásnál átszállok a pirosra (ugyanis a különböző elnevezésű vonalak, különböző színekkel vannak jelölve, mondhatom szép színes, de nehezen áttekinthető ez a térkép), azután mondjuk a National Gallerynél a sárgára stb. Huzatosak a folyosók, és nagy a piszok, de mégis a legjobb közlekedési eszköz. Vannak dohányzó és nem dohányzó kocsik, mindenki a hatalmas lepedő nagyságú újságokat olvassa, szivarozik, vagy éppen mogyorót vagy csokit rágcsál, hiszen előfordulhat, hogy egy órát is földalattizik. De visszatérve az életemre: hazatértünk után jó néhány napig nem történt semmi, már kezdtem elkeseredni, amikor a hétvégén Maurice telefonon jelentkezett, és közölte, hogy megyünk vacsorázni, és közlendője van. Röviden: hol ő aludt nálam, hol én náluk, hol volt értelme, hol nem, de kellemes volt. Rengeteg fotót készítettünk, amiket nagyrészt a legjobb nevű újságok, mint a Daily Express, Daily Mirror, Valentine - ez egy szerelmi sztorikat közlő képeslap -, vagy a zenei tárgyú Melody Maker a New Musical Express, le is közöltek. Már a konkrét házassági tervekről is írtak. Lefordítok néhány mondatot a Daily Express címoldalán megjelent fotóhoz tarto-
zó szövegből: "Maurice Gibb hirtelen befejezte Luluval, új barátnője kelet-európai (a vasfüggöny mögül!!!). A Bee Gees népszerű tagja mondja: Ahogy megláttam, találkozni akartam vele, olyan vonzó, hogy feleségül venném. Nősülős típus vagyok, ideális férj és apa. Hamarosan Budapestre is elutazom a B. G. európai turnéja során, hogy otthonában is meglátogassam Saroltát." (Sarolta volt a lemez- és reklámnevem Angliában.) Válaszom érdekes volt, bár nem így nyilatkoztam, de mindegy: "Otthon van egy vőlegényem, de megmondom neki, hogy vége, mert Maurice-t szeretem, és mert ő el akar venni feleségül." (Karcsi ugyanis nem egyértelműen akart nejének tudni, ennek ellenére jól megvoltunk.) Ilyen és ehhez hasonló hírekkel voltak tele az újságok, s mindenki várta a fejleményeket. Ezek bizony elhúzódtak, és életünk az elkövetkezendő néhány hónapban eléggé változatos volt. Csak néhány dolgot írok le erről. Karcsi hamarosan Londonba jött, hogy tisztázzuk a dolgokat. Lulu a legkülönbözőbb időpontokban állandóan megjelent, és bár továbbra is együtt járt George Besttel, cukkolta Maurice-t, aki szerintem még őt is szerette. Előfordult, hogy a Top Shop (népszerű ruhabolt, sok extra cuccal) előtt vártuk Maurice barátját, aki Maurice kocsiját hozta (előtte néhány hónapos jogosítványával ripityára törte vadonatúj, méregdrága angol sportkocsiját, az olajzöld Aston Martint), ekkor "váratlanul", nagyon jó szerelésben Lulu jelent meg, és beinvitált bennünket a boutique mellett lévő olasz Torino étterembe. Nekem volt a legkínosabb, mert mosolyogtam, mint egy sült tök, a felét sem értettem annak, amiről beszéltek, tehát kicsit kívülállónak éreztem magam. Elrohanni, cirkuszt csinálni nem mertem, tehát kínosan szorongtam, és kajáltam a spagettit. Maurice oldotta meg a problémát. A barátjával hazafuvaroztatott, mondván, van még beszélnivalójuk, s megkönnyebbült arccal dobott puszikat utánam. Szomorú voltam, és biztos abban, hogy visszamegy Luluhoz, ha rövid időre is. Tehát a másik lány győzött, én pedig azonnal hívtam az NSZK-t, közöltem Karesszal a helyzetet. (Érdekes, ugyanez a történet megismétlődött tényleges házasságomnál is, amikor ismét Kareszt hívtam fel azzal, hogy R. megsértődött és itthagyott, mi legyen?) Nagyon jó fej volt, mert tárgyilagosan annyit mondott, hogy szeret, és szíve szerint örül. De ha az én esetleges karrieremet nézzük, ez olyan alkalom, amit elszalasztani vétek, megtartani viszont lehetetlen. Vártam és féltem az újabb újságcikkektől, hogy Lulu és Maurice újból együtt, mégis ez az igazi. De semmi nem történt, én továbbra is mászkáltam a klubokba, olyan emberekkel mutatkoztam, akik jól ismerik Maurice-t, akartam, hogy pletykáljanak rólam is, ki is néztem magam-
nak az akkori Herd együttes szólistáját, az azóta szólóénekesként világsztárrá vált Peter Framptont. Szintén a lányok, főleg a tinik (akkor még én is az voltam) kedveltje volt ő is, az egész együttes állandó slágerlistás, sok nagy hit-tel (azaz slágerrel). Mentem a koncertjükre, és elsősorban Maurice törzshelyeire vacsorázni. Persze hamarosan a fülébe jutott a hír, ha nem is miattam, de zenésztársa miatt. Nem hiszem, hogy nagyon fölháborodott, s az, hogy két héttel később újra megjelent, inkább annak köszönhető, hogy Lulu ismét a focistát választotta. Szerintem Peter is tudta, miért kell velem járkálnia, de továbbra is a haverom maradt, s már régen nem volt meg Maurice, amikor a magyar követségen rendezett fogadásomra Peter eljött. Néhány szép kirándulást mégis köszönhetek Maurice-nak. Mégis én léptem ki az egészből, talán sokan nem hiszik el, lehet, hogy ma már meggondolnám, de akkor még csak az érzelmek vezérelték a cselekedeteimet. Szereztem hát számos ismerőst, barátot, valamint néhány olyan ember ismeretségét, mint Janis Joplin, Tina Turner vagy a Mick Jagger-Marianne Faithfull páros. Láttam még - no de ezt inkább részletesen írom tovább, mert érdemes. Most már lassacskán nálunk is enyhülnek a zenekarok és az énekesnők közötti ellentétek, irigykedések. Ma mi is meghívjuk egymást bulikra, sőt, jó érzés, ha a közönség látja, hogy X zenekar tagjai megnéznek egy Cini-bulit, utána meg látnak engem a Kisstadionban, akár a Tinikkel vokált énekelni, mondjuk az Omegának. Szóval hál' istennek ez az egymás segítése nálunk is divatba jött. Angliában már akkor is így volt, ezért történt, hogy a Royal Albert Hallba jó pár nagynevű popsztár hivatalos volt Janis Joplin koncertjére. A televízióban nálunk is láthatták az eurovíziós fesztivál közvetítésekor, hogy mekkora ez a kör alakú színház. Monumentális és antik, csodálatos akusztikával, színpaddal és hangulattal. Úgy sétáltak mellettem a "nevek", hogy alig győztem forogni: Tom Jones, Rolling Stones, Beatles, Tina Turner, Cream, Gilbert O'Sullivan, Cliff Richard vagy színészek, mint Laurence Olivier és Roger Moore. Twiggy, a híres piszkafamanöken, aki divatba hozta a nem evést, s ezért rengeteg kislány éhen halt, Jonny Holliday a feleségével, Sylvie Vartannal, Mary Quant az angol divat és kozmetika diktátornője, a miniszoknya feltalálója, és még sorolhatnám. Akkor Hendrix már halott volt, és elterjedt, hogy Joplin maradt az örök szerelme, s viszont, Janis elhatározta, hogy Hendrix után hal. Egyre több botrányt okozott. Saját szememmel láttam, hogy a másfél órás koncert alatt egy üveg whiskyt ivott meg, cigarettázott. (Angliában a mozikban szabad dohányozni, de nem minden színházban. Itt példá-
ul lehetett.) Janis Joplin vénája már hasonlított egy szitához, és mindenfajta szexet imádott, nemre való tekintet nélkül. Addig is tetszett a hangja, de ez a koncert gyökeres átalakulást okozott bennem, megváltoztatta egész énekesi mivoltomat. Külseje inkább csúnya volt, mint csinos. Csúnya, ragyás arcbőr, szanaszét álló, boszorkányszerű, hosszú, ápolatlan haj, feltűnő, de mégis ócska jellegű, szinte dohos szagú, tollas kalapokkal kiegészített öltözékek, majdnem festetlen arc, és a teste puha, mint egy húsosabb fajta "asszonyságé". Mégis szexi volt, izgató, és a színpadon megszépítette az éneklés. Megőrültek érte, szuggerálta a közönségét, mégis szerencsétlen, boldogtalan maradt, amíg élt. Mindenki ismeri, gondolom, főképp a fiatalabbak, a Rose című musicalt, rockoperát, Bette Middler főszereplésével, amiért több Oscar-díjat is adtak - nos ez Janis Joplin élete. Semmi különös nem történt a színpadon, és mégis sütött, sugárzott, ahogy énekelt, állt vagy ült, néha kicsit táncolt, a fényhatások voltak egyedül kitalálva, és kész, semmi show, csak ő. Beszélt a közönséghez, kérdezte a lányokat, mi a véleményük a "szar" férfiakról, akik mindig csak megcsalják őket, isznak, és néha még a saját fajtájukat is szeretik. Majd pár perc múlva udvarolni kezdett a fiúknak, kikezdett velük, majdhogynem ágyba csalta őket, szinte árulta magát, és elmesélte, milyen is ő szeretkezés közben, ki kell őt próbálni. S mindezt közönséges módon, gátlástalanul, és ennek ellenére vonzóan. Azt gondoltam, meg kell tanulnom így, rekedten, úgynevezett szőrös hangon énekelni, kiabálni, vagy akár suttogni. Ő a legelső és mai napig is a legnagyobb ideálom. Voltak közben énekesnők, akiket elismertem, még kicsit szerettem is, de ő és az a londoni koncert mindig megmaradt. Az ott elhangzott összes dalt megtanultam, énekeltem, itthon én mutattam be először Joplin-dalokat, meg is buktam velük, nem értették, hogy mit üvöltözök, rikácsolok, de lassan megszokták, és én boldog voltam, hogy az ő dolgait meg tudtam szerettetni a mi tinijeinkkel is. Igaz, majdnem ráment a hangom, de megérte. Nem véletlenül írta rólam néhány külföldi újság, hasonlít a hangja, úgy énekel, mint Janis Joplin. A londoni koncert után már nagyon részeg volt, a Bee Gees gratulációit fogadta ugyan, de az öltözője tele volt barátokkal, és arra már alkalmatlan volt, hogy velem, mint idegennel, akár két szót is váltson! Bár mindenki meg volt híva utána egy partira, az említett Speakeasybe, de hiába reménykedtem, ő nem jött. Akkor láttam, hallottam először, és sajnos utoljára! Ő is, mint Jimi Hendrix, elégett. Tudatosan rongálta magát, bár mindig harcolnia kellett az életben maradásért, mert állítólag kevés önbizalma volt. Mindig, mindenben bizonyítani akart. Sikerült neki, de nagyon kár érte! Mind a kettőjükért!
Ámen!!! Maurice és én továbbra is együtt mászkáltunk, elkezdett taníttatni autót vezetni, előbb vezettem jobbkormányos kocsit, mint itthonit. Angliai utamról hazatérve tettem le az itthoni vizsgát, de az első jogosítványom angol volt. Kaptam egy kis Austint. Nagyon megszerettem, haza is hoztam egy szép sárga színűt. Úgy hirdetik, hogy nagyobb belül, mint gondolják, és négy 100 kg-nál kövérebb palit meg egy kutyát ültetnek bele. Mozgalmas volt az életem, állandóan énekeltem, hol rádió, hol tv, vidéken és itthon. Autóvezetést tanultam, sportoltam, gyerekekre vigyáztam, néha bulikra utaztam a Bee Geesszel, sok mindenkit, számos nevezetességet megismertetett velem Maurice, és ezért hálás vagyok neki. Ő segített a Rádió-1 nevű, minden héten egyszer a londoni Palladiumban megtartott, úgynevezett "ki mit tud"-on való részvételhez is. Itt ezerfős közönség előtt élőben kellett két dalt elénekelni. A közönség tapsát géppel mérték, s ennek alapján állapították meg a sorrendet. Az első három helyezettet díjazták a 15 induló közül. Akkor készülő kislemezem egyik dalát, a Change of heart-ot, és a Bee Gees To love somebody-ját énekeltem. Biztosan számított az ajánlóm is a fellépési sorrendnél, így hát a 14. induló voltam, nem az első. A közönség tapsainál viszont már egyértelműen engem díjaztak a második hellyel. Ez akkor értékelhető igazán, ha megmondom (és miért ne tenném), hogy az első a később világhírű Gilbert O'Sullivan lett. Ott kezdődött a pályafutása. I. díj, lemezszerződés egy kis- és egy nagylemezre a Polydor céggel, II. díj, egy kislemez és egy tv-fellépés a BBC I. csatornáján az Eamon Andrews show-programon. Erről csak annyit, hogy a csütörtökönkénti Top of the Pops (a világ slágerlistájának az első 20 dalából mutatnak be 2-3 dalt) műsor után a legnézettebb beszélgető- és zenés show volt Angliában. Tudtommal mindkét műsor a mai napig megy az angol televízióban. Az első kislemezemet, ami az Island cégnél jelent meg, itthon is kiadták LOVE (Szeretlek) címmel. Sikeres volt, de nem eléggé. Ahhoz igen, hogy az angolságomat bemutassa, és indulásnak kellemes volt. Ez a cég viszont teljesen átállt a reggae és underground zenére. Ilyen nevekkel dolgoztak, mint Jethro 'Tull, Traffic, Steve Winwood, Jimmy Cliff, s a most elhunyt reggae-király Bob Marley. Lányokat egyáltalán nem foglalkoztatott, így átlovagoltunk egy másik céghez. A díjban szereplő kislemezt már ők csinálták. A Polydor leányvállalata, a President cég készítette ezt a felvételt, már a Polydor stúdiójában a Sohoban. A zenei rendező nem más, mint Steve Winwood testvére, Mat W., aki közben abbahagyta a zenélést. A vokál két tagja az azóta világhírű Elton John által felfedezett Kiki Dee és a fekete Maggie Bell a Blue Mink éne-
kesnője. A szerzők pedig Roger Coock és Roger Greenaway, az akkori sztárpáros, Cilla Black, Dusty Springfield, Tom Jones vagy Engelbert Humperdinck sok slágerének írója. Minden adott volt, a lehetőségek tömege, újságcikkek, állandó jövés-menés, körülöttem a sztárok - hajszál híján én is odakerülhettem volna. Na, ja, de én gyakran otthon sírdogáltam, hatalmas telefonszámlákat csináltam, a repülőjegyekről nem is beszélve, amiket magamnak kellett megvennem, hogy a hivatalos és fizetett utazásaimon kívül, amikor elkapott a honvágy, hazarepdessek. Kis hülye, naiv lány, az üzleti érzék teljes hiányával és makacs önfejűséggel - ez voltam. Állandóan szembeszálltam a menedzseremmel, az engem alakító kiváló irodával. Furcsának találtam, hogy parancsolni akarnak, és még pénzt is levonnak érte. Most, annyi év után, eszembe jut, hogy mindannyian állandóan ezért siránkozunk - az élükön én. A nálunk nem létező menedzserrendszer milyen jó, mennyit könnyítene a munkánkon egy-egy hozzáértő ember, akinek csak az az egy személy vagy zenekar volna a "sajátja". Minden energiáját és anyagiját befektetné annak reményében, hogy sztárt csinál, s ebből természetszerűleg arányos anyagi előnyökhöz jutna. Magyarán, érdeke, hogy befuttasson valakit, mert pénzt keres vele. Igen, angliai időm elpocsékolását sosem bocsátom meg magamnak, ilyen egyszer adódik az életben, s ma már egész biztosan érzem, sosem jön vissza. És milyen szépen hangzott volna: Sarolta Gibb, vagy egyszerűen Mrs. Gibb. Nem okozott volna problémát, hogy mikor, ki írjon dalt, mert az exrokonság jó ideig biztosan ellátott volna, később az ő sznob barátaik. Itthon annyit beszéltünk már arról, hogy miért kellett szégyellnie a jobb zenekari szerzőknek (elsősorban bandákról, és a bennük működő szerzőkről szólok), hogy egy-egy énekes lánynak írjanak. Könyörgünk, telefonálgatunk, hitegetnek vagy elhárítanak, de úgy tűnik, hogy ciki lánynak írni! Ebből a zenekaros kategóriából az egyik legnagyobb dalom a Tölcsér volt (írta Frenreisz-Metró), Miért mentél el? (Presser-Adamis-LGT), legjobb albumom az Álmodj velem (LGT). Kinek kellemetlen ez? Kellemetlen a zenekarra nézve? Nem hiszem! Jól énekeltem, fesztiválokat nyertem - csak pozitívumaim voltak! És változott valami? Nem!!! Többször hívom fel Presser Picit, vagy keresem meg az Eddát, s bizony nem mindig sikerrel. Legalábbis utánajárást igényel az ügy. Lehet, hogy én is szétszórt vagyok, nekem is mindig ugyanazokkal az emberekkel kellett volna dolgoznom, mint néhány kollégámnak, de a bomlasztó folyamatokban, amik körülöttem és a velem közösen dolgozó zenekaroknál megindultak, én mindig csak szomorú szemlélő voltam, nem aktív résztvevő.
Ha valaki, én mindig vágytam egy kis munkabeli és családi maffiára, amely támadhatatlan és egységes. Valahol még gengszteri is, ha érdekeiről van szó. De sajnos sorban átéltem az Omega, a Metró, az LGT, a Generál szétmenéseit és újjáalakulásait, s ha visszagondolok, több problémát okoztak nekem, mint az újjászületéssel párhuzamos előrelépést. Biztosan jobban bántott persze, mert én voltam az egyetlen lány. Nem csoda, ha nemegyszer sírva fakadtam, próbáltam gyerekesen kibékíteni őket, s csak jóval később jöttem rá, nem olyan egyszerű az egész. Házasságok is szétmennek, megrohadnak, mire minden meglesz, ház, autó, nyaraló, jó holmik, s belül - az unalom, a hideg közöny -, talán ilyen esetekben a gyerekek még segíthetnek. De ők sem mindig. S akkor nekik lesz a legfájóbb, a legérthetetlenebb az egész. Úgy hiszem, ezekben a "házasságokban" én játszottam a gyereket, és ez volt a leghálátlanabb szerep! Mindenki ment az önző útján, aztán néha odakedveskedett, vagy valamivel magához édesgetett (pl. dalírás), s fűt-fát mondva, a másik ellen uszított. Vagy kémnek akart használni. Nekem csak kellemetlenséget okozott minden zenekari probléma, mert Karesz révén személyes kötődésem több alkalommal megnehezítette a színpadi és szakmai ellentétek megoldását. Hiába békítgettem, sírtam, hisztiztem, folyamodtam cselekhez, minden hiábavaló volt, ami szétment, azt menthetetlenül szétrombolták. Ezt követték az új frigyek, remények, ígéretek. Minden más lesz, az új együttes hatására teljesen megváltozik mindenkinek az egyénisége is, mi, az újak, megváltjuk a világot - mintha csak magamat hallottam volna, amikor szerelmes lettem, és halálosan komolyan gondoltam, hogy a világot kifordítom a sarkaiból. Mert ilyen még nem volt, nem lesz, én megváltoztatom a fiút, magamat, a környezetemet, ők még nem tudják, amit én. "Mikor megszülettem" 52 centiméteresen, 2 kg 80 dekával, késői és első gyerekként, nagyszüleim már nem éltek. Anyám 36 éves volt, apám 43. A kis család, amely most már három főből állt, nem volt sem gazdag, sem szegény, egyszerű középosztályi famíliának nézhetnénk. Mindkét szülőm dolgozott, akkor még csak három hónap szabadságot kapott egy nő szülés után. Anyám egy nénit fogadott, aki nálunk lakott, teljes ellátást és fizetést kapott, ezért vigyázott rám 2 éves koromig. Ezután egy vidékről jött tanítóképzős kislány vett gondjaiba, aki szintén teljes ellátásért vállalt, így Pesten tanulhatott, és lakásproblémája sem volt. 4 éves koromtól oviba jártam, egészen iskolás koromig. Nem nagyon emlékszem rá, de anyám történe-
teiből tudom, hogy a háború után egy lebombázott lakás lakóit a mi négyszobás lakásunkba helyezték el, mivel a nagyszülők halála után csak hárman maradtunk. Így lett nálunk társbérlet, amely sajnos, 14 évig tartott, sok kellemetlenséggel, veszekedéssel, problémákkal. Arra már emlékszem, hogy mindig sokan voltunk, mert a társbérlőnő (akit különben méltóságos asszonynak kellett hívni, ezredesi rangban levő férje után), férje és bátyja halála után még ágyrajárókat is tartott, akik többnyire férfiak voltak. Volt, aki rendesen fizetett, volt, aki természetben. Egyszóval sok idegen ember jártkelt körülöttem. Talán ezért is volt, hogy már 3 éves koromtól produkáltam magam, balettoztam, énekeltem. Delibes Sylvia című balettjéből a virágok keringője volt a kedvencem. A zenét egész pici koromtól szerettem, mindent rögtön el tudtam énekelni, lehetett az magyar nóta, opera vagy sláger. Természetesen szöveg nélkül. Első hallásra elénekeltem Verdi Nabuccójának szabadság-kórusát. Anyám mindig büszke volt arra, hogy soha sem selypítettem, nem gügyögtem, mintha tartogattam volna a mondanivalómat, csak dúdoltam a nekem tetsző zenéket. Aztán másfél éves koromban teljesen felnőttesen a szemben vasaló mamámtól megkérdeztem kiságyamból: "Mamika, mit csinálsz?" Anyám persze majd elájult. Ettől kezdve folyamatosan beszéltem. Környezetemben minden barát, ismerős azt javasolta, hogy ilyen hallással, ilyen sikkes mozgással balett-táncos vagy operaénekes legyek. Az első óvodai ünnepségemen éppen ezért egy orosz babát játszottam, a híres orosz népi táncot jártam el, amit karba tett kézzel, lábdobálással, guggolós helyzetben táncolnak. Imádtam szerepelni. Sajnos sokat betegeskedtem, és részben ezért később kerültem suliba. Természetesen produkáltam magamat a kórházban is, ahol gyakori vendég voltam, sosem nyafogtam, sőt énekelve altattam kisebb társaimat a kórteremben, pelenkáztam a piciket. Nagyon szerettem, ha foglalkoztak velem, ha elismertek, megdicsértek. Talán már akkor is fontosnak tartottam a sikerélményt! Hiú voltam, sokat álltam a tükör előtt. Egy alkalommal, amikor bárányhimlőt kaptam (tényleg iszonyúan tud viszketni), tele voltam kiütésekkel, majd megőrültem, úgy viszketett. Anyám csak annyit mondott: "csúnya sebhelyes lehetsz, ha elvakarod". Egy ujjal sem nyúltam az arcomhoz. Volt egy műtétem is, a fülem mögött meglékelték a fejemet (középfülgyulladás miatt), s ehhez le kellett nyírni a fél fejemről a fenékig érő, göndör, majdnem fekete hajamat. Zokogtam, lelki beteg voltam, bár arra még odafigyeltem, hogy kérjem, a fiatalabbik műtős fogja majd a fejemet a műtétkor. A professzor csak annyit mondott anyámnak: "Jó lesz, ha odafigyel a lányára, elég korán kezdi." Ez még a suli előtt történt.
Érdekes, hogy pont azzal a két érzékszervemmel bajlódtam a legtöbbet, ami végül is meghatározta az életemet. A fülemmel és a torkommal. Féltek attól is, hogy megsüketülök, hallópróbákra jártam a műtét után, és hála Istennek szép lassan rendbe jöttem. Kezdődhetett a suliba járás. Kislány koromtól szeretem az életrajzokat, a regényeket, a sztorikat. Az utóbbi években főleg a Nyugaton is divatos, olcsó kiadásban olvastam a többnyire már elhunyt színészek, énekesek életéről szóló könyveket. (Janis Joplin, Jimi Hendrix, Marylin Monroe, John Lennon, Rolling Stones stb.) Első elképzelésem az volt, hogy megpróbálom ezeket lefordítani, mert biztosan sok srácnak tetszenének. Aztán arra gondoltam, ha nem is voltam annyira híres, mint ők, de azért 16 éves koromtól énekeltem, 20 éve ezt csinálom, sok emberrel találkoztam, utaztam, töményen átéltem, sűrítve kaptam az élményeket! A magyar embereknek talán én is lehetek olyan érdekes, mint egy amerikainak vagy angolnak a Joplin élete. Eldöntöttem, hogy megpróbálom. A színpadon is kísérletező típus voltam, énekeltem szépen is, de ordítottam is, táncoltam, átéltem hullámvölgyeket, írtam zenét, szöveget, magyarul, angolul, volt hosszú hajam, rövid hajam, göndör, egyenes, de azért nagyjából megmaradt az alapegyéniségem. Szerettek, utáltak, de langyos vízben sohasem szerettem lenni. A kábítószer-csempészéstől a börtönig mindent pletykáltak már rólam (szerelemről, kapcsolatokról nem is beszélve), egyszóval öntsünk tiszta vizet a pohárba, gondoltam leírom, hogy is volt ez. Megpróbálom hihetően, ha kell, keményen, papírra vetni a valóságot. Úgy érzem (pillanatnyilag), nem tudok újat adni, kitalálni valami jót, vagy meghökkentőt. Inkább összefoglalom, milyen is voltam, talán ebben is találnak újat. Hajlamos voltam álmodozni, ezzel segítettem át magam a nehezebb időszakokon. Nemegyszer kiszíneztem a dolgokat, persze emiatt fájó volt a rideg valósággal találkozni. Számtalan esetben imádtam az embereket, gyalogsétákat tettem, hogy minél több arccal találkozzam, aztán legszívesebben hetekre bezárkóztam volna egy-egy kellemetlenség után. Minden színpadi ember felfokozott érzelmi állapotban él, egy énekes hajlamos az énekelt szöveget átvinni az életbe, naiv dolgokat csinálni, és hinni bennük. Ilyen vagyok én is. Volt egy hivatalos személy, sokan utálták, én is nehezen jöttem ki vele. Mindig szerettem volna hinni neki, de ő bennem kereste és találta meg a hibát, úgy, hogy ő legyen a jó, és én legyek a vétkes. Azt hitte, okosabb, mint én - nem volt az. Remélem lesz még idő, amikor megváltoztatja véle-
ményét, azt, hogy én egy "áldozattípus" vagyok, aki szinte felkínálja naivitását és hiszékenységét. Tény, hogy sokan visszaéltek a "jóságommal", de én alapjában kedves, vidám embernek tartom magam. Nőnek, aki szereti, ha udvarolnak neki, ha elismerik mint énekest, és mint embert! Mindenki mindenkit nem szerethet, de a bókok akkor is jól esnek, ha nem igazak, csak el akarjuk hinni őket. Talán nem szabadna mindent könnyen és azonnal elhinni. Az emberek többsége szeret hazudni, hol kegyesen, hol gonosz, aljas módon; sokan inkább valótlant, mint igazat mondanak. Egy biztos: nehéz reflektorfényben élni. A kíváncsi tekintetek sokszor jók, de fárasztóak, kellemetlenek is lehetnek. Irigyelt környezetben élő embernek nehéz természetesnek lenni, ezért elítélhetik. Ha vállalja önmagát, vagy ha "viselkedik", azt mondják, felvág, megjátszós hülye. A mi társadalmunk - véleményem szerint - kissé puritán, nem mer kimondani, vállalni dolgokat. Ilyen például a szex. Beszélnek róla, de csak egészségügyi szempontból. Nem véletlen azonban, hogy egy Jancsó-filmet a meztelen szereplői miatt néznek meg. A Mata Harit esetleg ízléstelennek tartják, de elmennek és megnézik, mert azért érdekes. Imádnak disznóságokat hallani, kétértelmű sztorikon röhögni, pletykákat hallgatni: ki kinek a szeretője. Egyszóval csámcsogni, de semmit nem vállalni, mert saját magával, a saját erkölcsösségével mindenki meg van elégedve. Ő egy szent, ő csak sötétben, ha még maga sem látja, hajlandó bizonyos "dolgokra". Természetesen nekünk más az élettempónk, az időbeosztásunk, feltűnőbben, észrevehetőbben élünk, de mások is vagyunk. Ezért tudunk produkálni, s ezért nem kell minket gyűlölni, irigyelni. Különösen akkor nem, ha vállalni merjük önmagunkat. Nos, én elhatároztam, hogy vállalom magam. Gyűlöljenek vagy szeressenek, ítéljenek el, vagy dicsérjenek a szókimondásom miatt, mindegy. De jó, ha egyet tudnak: nem olyan egyszerű kiállni egy színpadra, s mindig mosolyogni. Elfelejteni minden bajt, megszűnni magánembernek lenni, produkálni és önmagunkért vállalni mindent. Nem lehet elnézést kérni, hogy nem így képzeltem, majd legközelebb javítok, jobb leszek. Minden alkalommal és mindenhol teljes energiával kell produkálni, hogy éveken át fennmaradhassunk. Létezik-e felületes ismeretség alapján is tartós szimpátia? A jelekből ítélve igen. Ugyanis jómagam nem hiszem, hogy háromnál többször beszéltem volna e kötet szerzőjével és hősnőjével, még azt is megvallom, hogy minden tiszteletem mellett, az általa képviselt műfajban jóvátehetetlenül járatlan maradtam. És mégis... Egyszer, egy pedagógusnapi ünnepi műsorban, a
jubileumát ünneplő Toldy gimnázium adta az est helyszínét és jórészben műsorát is. Amikor műsorvezetői minőségemben a szerkesztővel tanakodtunk, hogy kik is szerepelhetnének a régi toldysták között, elgondolkodott, és azt mondta: "A Zalatnay Cini jó lenne, csak sajnos nehezen békíthető. Összeütközésbe került a matematikával, így most ez amolyan külön elfoglaltságot ad neki. " Azután mégis kísérletet tettünk, és Cini, matematika ide, matematika oda, boldogan lépett fel a kedvelt Alma Máter műsorában. Olyannyira, hogy az általa előadott szám - később sláger - címe ez volt: "Jaj, a matek miért oly nehéz nekem?!" Feltehetően innen eredhet a már említett tartós szimpátia, bármilyen felületes is az ismeretség, hiszen két közös vonásunk biztosan van: a csipetnyi önirónia, és a matekkal való "beolthatatlanság". Vitray Tamás
Scampolo (1964-1965) Másodikos gimis voltam, és zongoragyakorlás közben, abban a pillanatban, ha anyám kitette a lábát a lakásból, szólt a magnóm. A luxemburgi rádióból éjszakánként felvett zene (Elvis, Beatles, Stones). Ha rajtakaptak, azt lódítottam, nyelvtanulás miatt kell hallgatnom ezeket a zenéket. Persze üvöltöttem is, hol szöveggel, hol anélkül. A szomszédok idegrohamokat kaptak, állandóan bepanaszoltak anyámnál, de szerencsére ő melózott, és így elég szabadságom volt. Nagyjából kívülről tudtam a slágerlistákat, a nótákat. Egyszer, amikor a gimiben buli volt, a Scampolo játszott, Komár Laci énekelt, odasettenkedtem és megkérdeztem: van énekesnőtök? Azt mondták: minek az? Mert hogy én állati jól énekelek, és az összes slágert tudom. Nem akarták, de addig könyörögtem, míg két dalt engedtek, egész szép sikerem volt. Ettől kezdve nem szálltam le a nyakukról, hétvégeken bejártam a Vigyázó Ferenc utcába különböző hazugságokkal. Ellógtam otthonról Komár miatt, aki rengeteg rock and rollt és Elvis-nótát énekelt. Halál népszerű volt a zenekar, és ott volt Judy a szupergitáros, akiért megőrültek. Lassan-lassan belenyugodtak egy csaj jelenlétébe is. Wanda Jackson-, Brenda Lee-, Seekers-dalokat énekeltem, és néhány duettet, Komárral. Szóval rock and rollt nyomtam én is, ezért tetszett. Lacival pedig diákszerelem alakult ki közöttünk, ami majdnem házassággal végződött. Sokat tanultam tőle, és sokat köszönhetek neki, mert jó rock and rolt oktató volt, nagyon érezte ezt a világot, kár, hogy haraggal váltunk el (ez természetesen már elmúlt). Manapság, ha alkalmanként együtt énekelünk, vagy bárhol összefutunk, Laci csak egyszerűen, mint a házasoknál szokás, "Mamának" szólít.
A Scampoloval különben sok KISZ- és Ifjúsági Park-beli rendezvényen énekeltem, és a legjobb amatőr énekesnői díjat is megkaptam. Rajongtak értünk, amire jó példa az a Budai Park-beli koncert, amelyre akkor, 1964-ben 12 000 ember jött el, s amikor mi két Warszava taxival megérkeztünk, a közönség velünk együtt vállára emelte a két kocsit, és tombolva ünnepelt. Igazi "új hullám" voltunk. Nemcsak mereven álltunk és énekeltünk, Judy őrjöngve gitározott, rongylábazott, ugrált, lefeküdt a földre. De a többiek is táncolva játszottak. Laci és én mozogtunk legkevésbé. Pedig a hangzás, mai füllel, egyszerűen nevetséges volt. Szokol rádióhoz hasonló összeeszkábált erősítők, olyan nagy mikrofonnal, hogy a fejünk alig látszott. Mambó magnóból átalakított visszhang, ami folyton nyávogott, recsegő hangszórók, de mégis, a hangulat minden mai profi koncertet felülmúlt. Bergendy Pista, aki zsürielnök volt, vitt be ezután a tv- és lemezvilágba. Elindított és sokat tanított, segített. Első hanglemezem két Rita Pavonedal volt olaszul, majd két Sandy Shaw angolul, aztán jöttek a magyarok! Milyen fura, nem? Most egy angol felvételért kell könyörögni a lemezgyárnak, mert a nemzetközi piacon ez természetesen hasznosabb! Az egyik legelső tv-s programom május 1-én volt Bergendyékkel, Szepesi György konferált. Különben furcsa visszagondolni arra, menynyire nem érzékeltem akkor, gyerekfejjel, a körülöttem levő "híres embereket". Gyermekkoromtól ebben a világban éltem. Korán megszoktam, és tán így maradtam közvetlen, nem megjátszós, mert ebben a környezetben nőttem fel. Kicsit kiválasztottnak is érzem magam, és ezért hálás vagyok a sorsnak. A rosszat is ezért viselem el, de sok jó is történik a mai napig. Persze arra is büszke vagyok, hogy a saját tehetségem révén olyan emberek közelségét élvezhettem és élvezem, akiket tisztelek, akiknek boldogan köszönök előre. Minden természetesen jött belőlem, bizonyos lények hatással voltak rám, alakítottak, néha jó, néha kevésbé jó vagy rossz irányba, de az alap mindig megmaradt, és én mindig én maradtam, ha lemeztelenítettek is. Egy régi toldysta véleménye egy másikról, akit azonban nem az iskolából ismer, lévén az még akkor fiúgimnázium. Hát Cinikém, nagy utat tettél meg a Rákóczi úti Keravill kirakatából, ahol tv fellépést "követtél" el, a Puerto Rico-i fesztiválig. Én nem hittem volna. Mi ennek a titka? Kivételes napimádatod? Ugyanis tengerparti fesztiválok mindig sok sikert hoztak neked, többek közt a magyar poptörténelem legnagyobb összegű díját. Hegyek között, völgyek között zakatolt a pályád,
sokszor sajnos magánéleted is, és ha a két völgy találkozott - nem hiszem, hogy valaki is irigyelt volna, bár ezt kevesen látták. Inkább a csúcson lévő, mindig más arcú, hol janis joplines, kicsit közönséges, szexis asszonyt, vagy a fehér ruhás, "földiekkel játszó égi tüneményt" látták benned. Talán mind a kettő te vagy, tele naivitással, hittel, profizmussal, mely néha kedvesen, aranyosan, máskor bosszantóan, zavarón keveredik benned. Pentz Zsolt Interkoncert
A Metró A Rákóczi úton volt a klub. Abban az időben pont érettségi előtt voltam, de az első táncdalfesztivál előtt is, ahol a Hol jár az eszem és a Na végre, hogy tavasz van című dalokat énekeltem. A Metróban a Mi fáj, gyere mesélj-t énekelte Zorán, mozdulatlan faarccal, jellegzetes mély hangján, amiért a lányok megőrültek. Nos, itt ismerkedtünk össze egy próbán, és Zorántól megkaptam a telefonszámát. Iszonyúan izgatott voltam, hiszen minden velem egykorú lánynak egyik leghőbb vágya volt: Zoránnal beszélni, kapni tőle egy puszit vagy efféle. Már másnap jelentkeztem és ő közölte, a Rákóczi úton próbálnak, menjek le a klubba másnap délelőtt, akkor meghallgatnak. Igen ám, de másnap déli 12-től volt az első írásbeli érettségim! Hát azt nem lehet elhalasztani, pedig megtettem volna! Megállapodtunk, hogy majd onnan megyek érettségizni. Égtem persze, mint a rongy, mert iskolai egyenruhában kellett a próbára mennem, átöltözni már nem lett volna idő. Iszonyúan szégyelltem magam, hogy még sulis vagyok. De vörös képpel, pontosan megjelentem és öt fiút találtam, akik kissé gúnyosan, röhögve "na, mit tud a kis csaj?"-pofákkal ültek, és nagyon ellenszenvesek voltak. Zorán, Dusán, Schöck Ottó, Brunner Győző és Frenreisz Károly (ő volt számomra a legirritálóbb!). Valamilyen angol dal eléneklését kérték. Sikerült is. Megegyeztünk, hogy nyáron közösen énekelünk a Balaton mellett. Egy kérésem viszont volt Zoránhoz: a Frenreiszt tegye ki a bandából, mert nem szimpatikus. (Utóbb 7 évig éltem vele, általában jól.) A balatoni műsor ma már különösen hangzó szereplőgárdából állt. Kovács Kati, Harangozó Teri, Angyal János, Aradszky László. Brachfeld Siegfried és Halmi Gábor felváltva konferált. Minden jól ment, csak a dalokkal volt néha probléma, mert mindenki az éppen futó amerikai slágert akarta énekelni, s ezen bizony vitatkoztunk. Ilyen volt a Sétáló csizmák, amit sorsolással kellett eldönteni egy koncert előtt: Kovács Kati, Koncz Zsuzsa,
Ambrus Kyri és köztem. Már nem emlékszem, ki volt a győztes. A Metróhoz nemcsak első országos turnéim fűződnek, de első nagylemezem is. Szerzői a Metró tagjai voltak, sőt első tv-show műsoromat is velük csináltam. Később a Dob utca sarkára került a Metró klub, ahol folytatódott a zenekar és jómagam hétvégi programja. Igazi családi hangulat uralkodott itt, a közönségből természetesen sokan elkísértek bennünket a vidéki turnékra is. A Metróval közös koncerten történt: olyan lámpalázas voltam (általában az vagyok ma is), hogy a Hordár című dal első sora egyszerűen nem jutott eszembe. A zenét Schöck Ottó írta, s mivel ő ült a zongoránál, gondoltam, csak észreveszi, hogy baj van, és majd bemondja az első pár szót. Az előzenét már harmadszor játsszák, én vigyorgok (ezt a dalt legalább százszor énekeltem), nézek Kareszra, Zoránra, majd Ottóra, aki mosolyog, majd odasúgom, nem tudom, hogy kezdődik! Mire ő: - Nem hallom. Én: Mi az első sor? Hogy kezdődik? Elfelejtettem. Erre Ottó: Viccelsz? Ne hülyéskedj! Nos, ez legalább 2-3 percig tartott, ami a színpadon ilyen szituációban nagyon hosszú idő. Végre Zorán bemondta: Nekem egy hordár. - Hát, őszintén szólva, már az ájulás környékezett. Szerencsére a közönség semmit sem vett észre. Volt még egy ilyen történet. Angliai utam előtt, az utolsó hazai koncerten a székesfehérvári színházban Zorán virágcsokorral búcsúztatott a színpadon. A meghatottságtól bőgni kezdtem, a műszempillám leesett, a lefolyó festéktől a szemem alatt karikák nőttek, és csak meg-megcsukló hangon tudtam énekelni a Szervusztok, régi barátok című dalt. A buli után több lány azt mondta, milyen jó a szemfestésed, ez a divat Londonban, te persze már tudod, majd megtanítasz minket is? Már régen leadtam készülő könyvem kéziratát, amikor egy kellemes őszi napon televíziós forgatásra indultam Somogy megyébe. Utitársam Kuci volt, azaz Dévényi Tibor, a népszerű műsorvezető. Még a 66-os táncdalfesztivál után ismerkedtem meg vele, és azóta barátok vagyunk. Kollégái közül talán vele a legrégebbi a kapcsolatom. Tehát Máté Péter új televíziós műsorának részfelvételeit mentünk elkészíteni; én voltam a vendég, ő a műsorvezető. - Tudod, hogy neked köszönhetem, hogy engem mindenki "Kuciz" a szakmában? - kérdezte váratlanul. Bevallom, nem emlékeztem, csak amikor elmesélte a történetet. 1970-ben csodálatos nyár volt. A Metró együttessel jártuk az országot. Mindenütt félelmetes telt házak, óriási siker. Akkoriban mi voltunk a legirigyeltebb csapat. No, nemcsak a színpadi sikereink miatt, hanem mi voltunk akkortájt a legjobban gépesített rocktársulás. Balatoni főhadiszállásunkról
nyolctagú társulatunk hét autóval érkezett meg a koncert színhelyére. Zoránnak Fiatja, Fogarassynak Volvója, Dusánnak Mini Morrisa, Brunnernek Fordja, Kucinak VW-je, a technikus Péternek pedig Skodája volt; mi Karesszal Mercivel mentünk. Nem felvágásból tettük, hiszen akkor legtöbbünknek még lakása sem volt. Hanem azért, mert büszkék voltunk, hogy a magyar beatzene legelitebb együttesének tartottak minket. Persze - anyagi helyzetünk miatt - nem mindig mentünk ilyen rengeteg kocsival. Hárman-négyen összefogtunk, és mindig más autóval indultunk a fellépésekre. Egy alkalommal Kuci hozzánk ült be. Mi pedig Kareszszal, szokásunkhoz híven, éppen veszekedtünk valamin; a végén kedvesem mindent elkövetett, hogy megengeszteljen. Simogatott, becézett - Cucikám, Mucikám - mondta, s közben engem nézett a jobb oldalon, az autó pedig balra ment, mivel Karesz vezetett. Akkor Dévényi Tibi előrehajolt, megfogta a kormányt: - Kucikám ide, Kucikám oda, de ezzel a marha nagy kamionnal nem akarok találkozni - mondta a mellettünk épp hogy elsuhanó monstre építményre. Az ijedtségtől és a veszélytől megszabadulva jóízűen felnevettünk, és egész hazáig mondogattuk neki: - Kuci, ezt jól csináltad. Hát így lettem "beat-keresztmama". Különben külföldön és idehaza több száz koncertet csináltunk végig Dévényi Kucival. Mivel - a zenekaron kívül - csak ketten szerepeltünk ezekben a műsorokban, módunk volt nagyon sokat beszélgetni, amíg a fiúk zenéltek a színpadon. Tényleg, jóban, rosszban együtt voltunk. Egy alkalommal a turné első napján berekedtem: világos volt, hogy csak úgy tudok énekelni, ha kapok egy injekciót az ügyeletes orvostól. Szegény doki nem akart szégyenben maradni a népszerű fővárosi művészek előtt, és egy jó nagy adag kalciumot nyomott belém. Ettől valóban megtisztult a torkom, de olyan melegség öntött el, hogy azt hittem, szétrobbanok. Elvesztettem az eszemet, és ahogy voltam, egy szál bugyiban, kirohantam az öltöző folyosójára. A Metró a színpadon volt, és szerencsére Kucin kívül senki sem tartózkodott a folyosón. Így az ő karjaiba ájultam. Szegény kézzel-lábbal integetett a zenekarnak, hogy baj van, de a fiúk csak jó néhány perc múlva tudtak lejönni hozzám a színpadról. Legalább húsz percbe telt, amíg rendbe hoztak. Addig Kuci dolgozott a színpadon. Élete legriadtabb pantomimműsorát adta elő. Egy karambol is történt velünk Békéscsabán; a technikus kocsijával az árokba szaladtunk. Szerencsére az ijedtségen kívül más bajunk nem történt, de azért mind a négyen kórházba kerültünk. Mivel én a sokktól félrebeszéltem, a fiúk nem akarták, hogy a helyszínelő rendőrnek én nyilatkozzam. De a rendőrt meggyőzték, hogy semmi bajom, erre ő
fényképet kért tőlem a kislányának. Kérésére én csak annyit mondtam: - Hol vagyok? - Viccel a művésznő - győzködték a srácok, s ijedtükben egy köteg - száz darab - képet nyomtak a kezébe.
"Nevek", szerelmek, barátok Ex-férjem, aki szerintem bosszantóan szereti a "neveket", válásunk után olyanokat mondott, hogy én mindig csak "valakivel" szeretek mutatkozni. Milyen érdekes, ő csak "kis valaki" volt férjemként, és csak válásunk után lett: a Piramis. Vagy itt van gyerekkori szerelmem, Komár Laci, aki napjainkban lett igazán "név". Azelőtt rock and roll klubokban, tehát csak elég szűk körben számított ismertnek. Tény, hogy akár F.-nek, akár Cs.-nek hívták az illetőt, volt már valaki: kivédhetetlen az ilyen ismeretség, mert azonos a baráti kör, ahol mozgunk. Több a sanszunk, hiszen a sport- és a művészvilág találkozik szakmailag, és egyénileg. Lehetőségeink ezért sokkal közelebbiek, életstílusunk ellentmondásos, mégis inkább hasonló, ha nehezen is, de inkább összeegyeztethető, mint az úgymond privátoké. És ha valaki 16 éves tiniként kezdi, mint én, gyerekfejjel kerül bele a "nevek" társaságába. Közöttük nő fel, köti barátságait, szerelmeit. Igenis büszke vagyok arra, hogy 18 évesen bekerülhettem egy nagy multú családba, hogy együtt nyaralhattam, karácsonyozhattam Latinovits Zoltánnal, Ruttkai Évával és Bujtor Pistivel, akik Karesz révén az én famíliámmá váltak. Ugyanakkor tiszteltem őket, és felnéztem rájuk, taknyos fejjel szinte megzavarodtam a közelségüktől. Hihetetlen volt számomra, hogy egy helyre tartozom velük. Sohasem fogom elfelejteni azokat a családi karácsonyesteket: sokan voltunk, mint az olasz filmeken. Különben is erős a csapatszellem bennem. A nagy család ereje félelmetes és nagyszerű önbizalmat ad. Egyik alkalommal a Fészek Klubban, ahova azóta is szeretek járni, Latinovits Zoltán (ahogy mi hívtuk: Piki) sajátos mosolyával előadott egy sztorit, ami egy taxissal játszódott le: paprikavörös lettem tőle. Latinovits látta a taxison, hogy figyeli őt a visszapillantó tükörben, de még nem tudja, hova tegye, és így szólt: "tudja ki vagyok én? A Zalatnay sógora". Mondanom sem kell, hogy azóta is ezt mesélem mindenkinek. Hála a sorsnak, hogy ilyen közel kerülhettem hozzá, és hogy ez a félelemmel kevert családi tisztelet, szeretet kialakulhatott bennem. Vasárnaponként gyakran ebédeltünk együtt a Budagyöngye étteremben, majd sétáltunk, beszélgettünk, megnéztük Piki (akkor még épülő) saját tervezésű csodálatos házát. Ő mesélt, mesélt, gyönyörű hangját élvezet volt hallgatni. Mindig ő volt
a központ. A három fiútestvér közül a legkifinomultabb, Bujtor és Karesz a mókamesterek. A mama, Tinka néni igazi kemény, a családot összetartó anyatigris, nagyon tudta kezelni a fiait. Fröci bácsi, a papa, belgyógyász főorvos, tüneményes, csöndes, kék szemű, fehér hajú - igazi "úr". Nagyszerű érzés lehet egy anyának, ha három ilyen fia van. Erről jut eszembe, jó dolog lenne egy fiút szülni, persze lányt sem bánnék, őrületesen jó lehet egy gyerek, habár ebben a vágyban sok az önzés is, a gyerek lenne egyetlen támaszom öregségemre. Van, aki velem lesz, hogyha egyedül maradok szokták mondani. Én magamnak szülnék, vállalom egyedül. Persze pillanatnyilag én is lányanya lennék, de én akkor is az apával közösen nevelném a gyereket, ha közösen akartuk. Ez a jó, s ez az élet rendje is, ha felnő, önálló lesz és elmegy, de bármennyire nehéz, így kell lennie. Mindenki jobban szereti a szabadon választottat, a kötelezőtől irtózik. Ezzel nem a házasság ellen beszélek, de jobb együtt élni. Viselje a gyerek az apja nevét, nevelje is őt az a férfi, hiszen az apja, talán később még össze is lehet házasodni. Saját tapasztalatom alapján mondhatom, majdnem 7 évig éltem együtt papír nélkül, és ez volt az én házasságom, nem pedig az igazi, a két és fél éves, hivatalosan megkötött. Igaz, azt sem bánom, sőt, legalább nem maradok vénlány. Gyönyörű is volt az esküvőm: vörös taftruhában, vörös-fehér virágos autóval, rengeteg emberrel, és egy akkora tortával, mint én vagyok. Na, mindegy! Visszatérve: szerelmeim, barátaim többnyire bizony "nevek" voltak, büszke is vagyok rájuk, mert tehetségesek. Ma is, ha egy színházi előadás után bemegyek Ruttkai Évához gratulálni, inkább tisztelettel és alázatosan, mint egy rajongó teszem, nem mint hajdani családtag. Nem tudom, ki hogy van vele, de én legnevesebb barátaimat tisztelem és borzasztóan sokra tartom azért, amit elértek, csinálnak, s remélem ők is így vannak velem. Ugyanakkor, ha rólam van szó, számtalanszor nem értem, hogy miért nem vesznek normál nő számba, miért vagyok szerintük - anynyira más. Pedig sokszor mi is csak elkeseredett lányok vagyunk. Egy évvel ezelőtt például, amikor néhány barátnőm, és én is egy időre elhagyatottak lettünk, megalakítottuk a Mókus őrsöt. A név még általános iskolás koromból származik, így hívták ott a mi őrsünket. A lapátdíjat, ami vándordíj volt, mindig az kapta, aki éppen "lapátra lett téve", azaz elhagyták. Az őrs tagjai: T. Géza menyasszonya Pötyi, K. Kata (akit azóta elvett feleségül az a fiú, aki miatt Kati annak idején lapátdíjas volt), P. Krisztina és én. Szóval a mi életünk sem fenékig tejfel, de az is igaz, hogy ennyire önálló nőkkel sem könnyű együtt élni. Na, mindegy, az őrs a mai napig is fennáll. Elfoglaltságunktól, illetve érzelmi
életünktől függő gyakorisággal működik. Pötyi, Kata, Kriszta azóta már boldog mama. Az sem volt kevésbé fura történet, amikor az én szüleim mentek Operába. Én mint gimnazista, néhány sulitársammal és akkori szerelmemmel, Komár Lacival, házibulit rendeztem. 10 óra felé már mindenki elszállingózott, csak Laci és én csókolóztunk édes kettesben, mikor hallottam, hogy a - természetesen - belülről a zárban felejtett kulcsot ki akarják lökni. Tudtam, hogy anyuék, hiszen időnyerés végett hagytam a kulcsot "véletlenül" a zárban. Szerencse, hogy magasföldszinten laktunk: Laci gyorsan kinyitotta az ablakot és kiugrott, de ezt én már csak fél szemmel láttam, mert szaladtam ajtót nyitni. Anyu nem értette, miért szellőztetek mínusz 10 foknál ilyen hosszasan. Természetesen lódítottam valamit, amikor határozott hangot hallottam az ablak felől: egy egyenruhás rendőr mosolyogva bár, de megkérdezte, ismerjük-e ezt a fiatalembert (Laci teljesen betojva állt ott), mert ködös ugyan az idő, de neki meggyőződése, hogy a fiú innen ugrott ki néhány perce. Anyu még nem ismerte Lacit, sőt azt sem tudta, hogy énekelek, hát kénytelen kelletlen, hazudtam. Szerintem mindenki sejtette az igazságot, de senki sem mondta ki. Volt még egy "felkarolóm", Bergendy Pista, aki mint a zsüri elnöke, a mai Pesti Színházban megrendezett popverseny legjobb női szólistájának kiáltott ki. Egy állólámpát, egy kislemezszerződés lehetőséget, valamint éneklési lehetőséget kaptam, a híres Budai Ifjúsági Parkban - egy nyári szezonra. Ezen a bulin lopták el, az akkor őrült menőnek számító négerbarna orkán kabátomat. (Sose lett meg!) Ezt követte egy tv-felvétel május elsején a Rákóczi úti hanglemezbolt kirakatában. Konferált: Szepesi György. Emlékszem, majd elsüllyedtem a szégyentől, mert a sminkeseknek komoly gondot okoztak kamaszpattanásaim, amiket még ráadásul nyomkodtam is. Enyhén görbe lábaimon és alsó lábszáram vékonyságán segített a fehér csizma, a combjaimra azt mondták, elmegy, a mini még őrülten tetszett. Kezdetben még nehezebben tűrtem a megjegyzéseket, mint most. Akkor még féltem, és könnyen elszállt az önbizalmam is. Ma már hamarabb viszszaválaszolok. Persze a hisztijeim is ritkulnak, sokkal összeférhetetlenebb voltam régebben. Nemegyszer előfordult, hogy bulit rendeztem otthon, és mire a vendégek megjöttek, úgy utáltam mindent és mindenkit, hogy szólnom se kellett, csak olyan pillantást eresztettem el, amitől rögtön még valahova menniük kellett a haveroknak. Ilyenkor vala milyen elfoglaltság ürügyén hamarosan távoztak mind, érezték, hogy puskaporos a levegő.
Sokszor élveztem ezeket a kínos pillanatokat, családom annál kevésbé. Gyerekekkel vagy állatbarátaimmal sosem voltam "kibírhatatlan", mindig is szerettem őket, őszinteségre ösztökéltek, és a mai napig valahol én is gyereknek érzem magam. Szerettem a meséket, biztos, hogy magamnak is megszépítem, ami történt, álmodozó vagyok, el is hiszem, amit szeretnék, kiszínezem a történteket, csak vigyázni kell - mondják -, nehogy túl keményen érjen a valóság. S ezt éppen az mondta nekem, akitől elég keményen ért! Lehet, hogy ez igaz. Sértéseket, bántásokat nagyon a szívemre tudok venni, túl érzékeny vagyok és nem elég számító. Ezért vagyok sebezhető, nincs védőpajzsom. Talán jobb naivnak lenni, érzőnek feltétlenül inkább, mint frigid, számító nőnek, lehet, hogy így több szomorúság ér, de több boldogság is. Akaratos és erőszakos is tudok lenni a melómban, eltaposni viszont senkit nem tudok, de magamat sem hagyom. Élvezem az ellendrukkerek fanyar arcát, amikor újból "jövök", és nem írhatnak le. Álmodni is szeretek, s mikor felébredek, próbálgatom megfejteni, keresem az indítóokokat, álmoskönyvben nézem, mi mit jelent. Imádok hódítani, és kegyetlenül bánt, ha nem ismernek fel, ha nem lehetek a központban. Szeretem magamat és egyre közelebb kerülök a gondolathoz: először én, aztán megint én, majd anyu, utána szerelmem, mostohaapám, és újból visszatérek magamhoz. Anyámat fenntartás nélkül imádom. A repülő fel- és leszállásakor motyogok magamban: Istenem, Mamikám (és néha a szerelmem neve) - segítsetek, hogy szerencsésen landoljunk! Bár nem vagyok híve az egyháznak olyan értelemben, hogy a papok, apácák szentek és tökéletesek, mert azt hiszem, a történelem jó néhányszor bebizonyította, milyen farizeusok, sőt "Isten nevében" épp elég disznóságot követtek el. Kislány koromban ismertem egy pap bácsit, családunk barátja, Sz. István színész papája volt. Lehet, hogy kicsit azért is szerettem, mert szerelmes voltam a fiába. Ő igazi lelkész, jóságos ember volt. Szegény már meghalt. Volt még alkalmam jó néhány papot látni, ismerni. Bizony egy olyanra sem emlékszem, aki ideálom lehetett volna. Biztosan akad köztük, akinek komoly a hite, de sok csak jó színész, és tudatában van a hatalmának. Érdekes, amióta elkezdtem írni ezt a könyvet, állandóan figyelek, másként olvasok verseket, de regényeket is. Csak nem lopni próbálom a bölcsességeket? "Mondásokat" keresek? Pedig meggyőződésem, ennek az egész "élettörténetnek" az egyszerűség kell, hogy a fő erénye legyen. Mert nem vagyok író, viszont - hála a sorsnak -, az életem eddig elég mozgalmas, sőt felettébb változatos volt. Remélem még egy pár évig ilyen is marad. Az is
valószínű, hogy egy-két dolgot ki fogok hagyni, mert 15 év sok idő ám, én meg nagyon is gyerekfejjel kezdtem, nem éreztem az üzleti fogásokat, nem voltam elég tudatos, csak éltem és örültem mindennek, ami történt. Ámultam külföldön, főleg Londonban, ahol szinte már a kezemben volt minden lehetőség. Olyan emberek ismeretsége, segítsége, hogy az a mai fejemmel szinte hihetetlennek tűnik. Tudom, van még egy igazi, nagy nekifutásom, méghozzá rövid időn belül. Van egy érdekes játékom, lehet, hogy más is ismeri és játssza, de az én barátaim körében általam lett ismert és népszerű. Az embereket állatokhoz, ételekhez, színekhez, italhoz, tárgyakhoz kell hasonlítani, eldönteni, milyen nemzetiségnek nézném. Ezzel a módszerrel aztán sokkal jobban meg lehet ismerni az illető igazi jellemét, tudni, amit első látásra sokszor nem tudok, vagy nem is merek kimondani. Nem akarok senkit megsérteni, ezért magamról a példa: nagy, puha bőr utazótáska, Unicum (néha keserű, de használ a gyomornak és a hangulatnak). Szín: nyáron fehér, télen fekete. Nyáron egyszerűbb, nyitottabb leszek, különben is nyári vagyok, valahol délen kellene élnem, imádom a napot. Télen a fekete, mert a nyár ellentéte a tél, a szín pedig illik a sötét, fázós napokhoz, plusz puritán is. Afgán agár: nem véletlen, hogy volt is nekem, ha akar, feltűnő, bohócos, naiv, de egoista és akaratos. Hovatartozásra: déli típus, olasz-spanyol keverék, hirtelen haragú, fölcsattanós, hisztis, majd könnyen békülő, persze nem mindig. Cinike. Első fesztivál, "Hol jár az eszem, csak a csengőt figyelem". Egy kislány énekel, ide-oda ingatja a fejét, olyan magával ragadóan kedves, mint Vaszary Gábor kis kacsája a "Monpti"-ban, olyan gyanútlanul boldog is: "Látjátok, hogy úszom!" Aztán a második nagy szám: "Nem várok holnapig", micsoda pezsgősdugó pukkanásos erő. Hangja érzelmet, erőt fejez ki. Mindenki meg kell hogy szeresse. És aztán a "Tölcsért csinálok a kezemből!" Ugye halhatatlan? Igen, mint a "Sony boy", meg az Indián szerenád. És ő, Zalatnay a miénk, a mi kislányunk volt, a lányunk lett, és a miénk marad. Ruttkai Éva
Az Omega Klub Mecky, azaz Kóbor még csak kísérő gitáros volt, nem énekelt. Benkő orgonált és énekelt, Laux Józsi dobolt, Somló Tamás szaxofonozott és szólóénekes volt. Én is vendégeskedtem az Omega pinceklubjában, bizony volt olyan, hogy Somló későbbi feleségével, Lénával együtt, pizsamában szöktünk meg otthonról, és a helyszínen próbáltuk a "fellépő" ru-
hámat összeállítani. Olyan is volt, hogy háromnégy versszakkal többet énekeltem, hogy Somló az öltözőben egy kicsit csókolózhasson a barátnőmmel. Főleg Aretha Franklin- és Seekers-dalokat énekeltem, természetesen angolul. Már pedzettük a magyar nyelvű nótázást, hiszen ebben az évben nyertem a fesztivált, az Omega kíséretével, Presser hangszerelésében, a Nem várok holnapig című dallal. Úristen! Ezüst bőrcsizmában, hatalmas fülbevalókkal (most ismét divatba jöttek, teaszűrő nagyságúak) és éktelen nagy műszempillákkal. Jól megbotránkoztattam az üvöltésemmel az embereket, de mégis tetszett, olyannyira, hogy jó pár ismétlés után a végén már csak hápogtam, alig jött ki valamiféle rikácsolás belőlem. Be is vérzett a torkom, hallgatnom kellett a döntőig, ha még valaha énekelni akartam. De erőszakos voltam és nyerni, nyerni akartam. Sikerült is! Mindent elnyertünk, amit lehetett. Ez volt az akkori új hullám, merész kiabálás magyarul, beatzenekarral, azaz főleg gitárokkal, Beatles-stílusban. Ettől kezdve sokat Omegáztam is a Kinizsi utcában vasárnaponként, az Omega stabil énekesnőjével, Wittek Marival felváltva. Metróztam is, itt Wittek Mari szintén énekelt. Abban az időben Koncz Zsuzsi is átjött néha énekelni. Belekerültem a klubéletbe, és egyre többet énekeltem. A klubéletnek teljesen más jellege volt, mint a discónak. Fiúk csak tagsági igazolvánnyal, lányok anélkül is bemehettek, így jóval több lány volt a klubban, mint fiú. Az Eötvös utca és Petőfi Sándor utca sarka tele volt ácsorgó fiúkkal. Ezzel azt akarom érzékeltetni, hogy rangot jelentett klubtagnak lenni, nem mindenki mehetett be, mint pl. ma egy discóba. Persze sok srác minden hétvégén ott várakozott, akármennyire is biztos volt benne, hogy nem tud bemenni, mert a buli végén a "megmaradt" lányok közül még lehetett választani. Minden fiú avval dicsekedett, ha valamelyik klubba (Omega, Illés, Metró) tagságija volt. A lányok szemében a legjobb "fejnek" az számított, akinek mind a három klubba volt belépője. Sok fiú még hamisított is igazolványt. Bár a zenekaroknak akkortájt igazi szurkolóik voltak, mint a focicsapatoknak, a társaság általában homogénabb volt, mint ma. Véleményem szerint a 60-70-es évek klubélete sokkal nívósabb szórakozást nyújtott, mint a mai discók. Ma a Vár, az E épület, vagy a Kertészeti Egyetem talán hasonló a régiekhez, de nincs az az intim hangulat, és mindig más zenekarok játszanak. Az az érzésem, mintha a zenekarokat akkoriban jobban misztifikálták volna, a bandatagokat pedig egyenesen imádták. Volt 30-40 lány, akik mindig Kóborért, pontosabban Meckyért jöttek, és elolvadtak a boldogságtól, ha rájuk nézett, vagy ha köszönt nekik. A Metró klubban egyenesen megvadultak Zoránért. A Balato-
non egy koncert után ráfeküdtek a kocsijára, hogy ne tudjon elmenni. Aztán amikor beült és indított, keresztbe hasaltak az autó elé az útra. Az első sorokban szinte csak lányok ültek és megbűvölten hallgatták a zenét, s főleg bámulták a fiúkat. De érdekes módon, minket lányokat is kedveltek. A popvilágban számomra két igazi és hosszan tartó kapcsolat volt: a Metró az ifjúkori, s az LGT a felnőttkori. Most a másodikról szeretnék néhány szót írni.
LGT Az első magyar szupergroup volt, alapfelállásában: Presser, Frenreisz, Barta, Laux és Adamis Anna. Kezdetben ez volt számomra a csúcs, különösen azért, mert a másodszori Táncdalfesztivál-győzelem után (1971. Fák, virágok, fény) jó évem folytatódott egy még jobbal. Életemben a legjobb, nem véletlenül a legtöbb (180 000) példányban elfogyott nagylemez, az Álmodj velem, a spliti győzelem (Miért mentél el). Ez 1972-ben többnek számított, mint ma ugyanennyi. Ezt a dalt, amely még néhány nemzetközi versenyen nyert, több nyelven is énekeltem. Az év dala volt. Máig is az egyik legrangosabb a repertoáromban. Az LGT családias hangulata, együttélésünk - csodálatos pár év volt! Minden egy helyen: siker, szakmai elismerés, szerelem, Karesz, a biztonság érzése, amit ezek a tehetséges emberek szinte burokként körém varázsoltak, szóval, jó volt. Kár, hogy abbamaradt, bár később a tagcserék után a második LGT nagylemeznél is úgy éreztem, hogy minden hasonló a régihez. Igaz, akkor már hiányzott Laux Józsi és Barta Tomi (aki az ifjúsági vízilabda-bajnokcsapat tagja volt legalább olyan jó játékos, mint később gitáros). Isten nyugosztalja, meghalt Los Angelesben, valószínűleg lelőtték. Frenreisz Karesz a Skorpió vezetője lett. Adamis Anna is kilépett. Mint Frenreisz Károly menyaszszonyának "sajnos" nekem is mennem kellett, bár még hazajáró lélek maradtam. Az új LGT: Somló Tamás és a Generál volt dobosa Solti János, a Generál volt szólógitárosa Karácsony János és Presser Pici. Így is csináltunk jó lemezt. A Minden szó egy dal-t - besegített Demjén Feri (azaz Rózsi) és a V'Moto-Rock. Egy nagy sikerű lengyel turnén az LGT, a V'Moto-Rock, Zorán és én alkottuk a csapatot, sajnos több közös melónk nem volt, de remélem lesz még. Minden esetleges emberi meg nem értés ellenére elismerem, hogy nekem szakmailag sokat segítettek, rengeteg jó dolgot hoztak ki belőlem. Mivel én F.fel éltem, szemtanúja, sőt később résztvevője is lettem a Skorpiónak. Bárki bármit is állít, a Hadd mondjam el című lemezem s a vele egy időben Prá-
gában készült angol nyelvű nagylemezem jó volt. A stílus, a zene megelőzte a korát, ma hallgatva teljesen újhullámos, kemény hangzású és rekedtes, mai hangvétellel elénekelt lemez. Talán a borítófotó volt kevésbéjó, vagy nem volt elég reklám körülötte. Aztán jött az új szerelem, vele párhuzamosan az új zene, zenekar, a Generál. Velük készült lemezem már sokkal közérthetőbb, dallamosabb számokból állt, 2-3 sláger is született belőle. Egyik kedvencem a Könnyű álmot hozzon az éj. Szerzői a mai Rock Színház két kiváló tagja: Várkonyi Mátyás és Miklós Tibor. De dolgozott ezen az albumon Novai Gábor, az egykor oly népszerű Hungária tagja. Ezen a lemezen volt jó néhány kedvencem, a közönség is szerette. Persze én elfogult vagyok, bár magammal szemben örökösen elégedetlen, de dalaimat, lemezeimet szeretem, őszintén énekeltem mindegyiket. Többnyire már egy-egy dal megszületésekor érzem, hogy sláger lesz-e, vagy csak szakmai sikert arat. Bár tévedtem is, nem kicsit! A Fák, virágok, fény-t először nem is akartam elénekelni. Igaz többször javítottunk a zenéjén és szövegén is, de végül megérte, minden ellenkező érzésem ellenére, egy ország énekelte. Több nyelvre is lefordították, s még világhíres énekesek is műsorukra vették. Sőt az a szép fehér, kalocsai hímzett ruha, amiben a döntőn énekeltem, kabalaöltözékem lett, mindig meghozta nekem a sikert. Amelyik nemzetközi dalversenyen ez a ruha volt rajtam, ott nyertem valamilyen díjat. Split, Athén, Arany Orfeusz (Bulgária). Ezt a fehér ruhát és hasonlóan megvarrt blúzokat, mellényeket vittem magammal amerikai, kanadai útjaimra is. Bizony megfordultak utánam az utcán, a színpadon pedig egyenesen a csodájára jártak. A tv-ben nemegy világhíresség akarta megvenni. A legfőbb bizonyíték sajnos mégis az volt, amikor két kalocsai ingem "eltűnt" az öltözőmből. Mai napig is az ilyen régi magyaros holmikat viselem külföldön, mert míg a kinti sztárok aranyaival, ékszereivel nem tudok versenyezni, azt mindig elérem, hogy megnézzenek, s ne bírják ki kérdezősködés nélkül. Szinte feltűnőbb, azaz érdekesebb számukra egy ilyen öltözék, mint a sok-sok ékszer, ezt már jobban megszokták.
Fesztiválok Azt hiszem már említettem, hogy színpadi, azaz "élő" énekesnő vagyok. A személyes kontaktus, a kézzelfogható közelség híve. Ott izgulok a legjobban, de ott tudom a legjobbat produkálni, és bár furcsa, gátlásaim is ott oldódnak fel leginkább. A saját koncertjeimen kívül a fesztiválokat is kedvelem, főképp a nemzetközi dalversenyeket, ahol a saját személyemen kívül egy országot is képviselek. Tehát felelősség van rajtam. A külföldi fesztiválok-
nál persze hasznát veszem az angol, német és alkalmasint orosz tudásomnak is. Büszke vagyok rá, hogy fel sem tételezik egy kis szocialista országból jött popénekesnőről a nyelvtudást, én pedig boldogan tárgyalok, barátkozom, teljesen önállósítom magam. Ismerkedek, és minden fesztiválon, függetlenül a díjaktól (amik voltak hála Istennek szép számmal) igenis mindig szerettek. Volt ahol Janis Joplinnak szólítottak, volt ahol csak "helyes magyarkának", de valamilyen benyomást mindig keltettem, és a fene tudja, de akár külsőségekre, akár a hangomra tették a megjegyzéseket, jólesett. Mert meg tudtam ismertetni magam. Ott nem a "nézd ott megy a Cini" vagy "a Zalatnay" voltam, hanem egy számukra idegen arc. Egy ismeretlen énekesnő Budapestről. Néhány nevezetes várost felsorolnék. Sikereim színhelyei: Split, I. díj plusz fődíj, meg előadói díj (Why did you go, azaz Miért mentél el). Tenger, napfény és a hófehér "Fák, virágok, fény ruha" (csak így hívom, mert mindenki tudta, melyik ruháról van szó). Nyertem, és hazaérkezésem után az LGT-vel (Laux, Barta, Presser, Frenreisz) közös koncertemen virágmezőn jártam. Mikor Picit és Adamis Annát még Splitből fölhívtam, azt hitték viccelek. Pedig komoly győzelem volt. A világ minden tájáról érkeztek énekesek, 38 ország előadói között lettem első. Próbáltam megszeretni Pressert és Adamist. Annát különösen, mert bebizonyította, hogy nagyon szépeket tud írni egy másik nőnek. Csak egy zavart, tapogatózó, felületes barátság sikerült, sajnos. Barta Tomit - nyugodjék békében - 1982 februárjában Los Angelesben agyonlőtték, nagyon szerettem. Kevés olyan dobost és üzletembert ismertem a popéletben, mint Blöró - ez volt Laux Józsi beceneve. Ő volt az Omega és később az LGT motorja, lelke. Sajnáltam, hogy Frenreisz kilépett az LGTből. A talán legjobban sikerült nagylemezem, az Álmodj velem is akkor született! Összetartoztunk, és mint egy nagy család éltünk néhány évig - kár, hogy vége lett. Zorán is családtagnak számított, hiszen annak idején őt kértem meg, hogy énekelhessek a Metróval. Rózsi (Demjén) pedig a Dogs együttessel játszott velem vasárnaponként a Gumigyár Kultúrtermében. Le sem merem írni: 1967-ben! Visszatérve a fesztiválokra: Athén. Ez Karesztörténet. Együttélés, munka, közös fesztiváljárás, közös turnék - aztán különválás. És milyen a sors: az athéni dalversenyre, amely 60 000 ember előtt zajlott az Olympiai Stadionban, Frenreisz Karesz dalát fogadták el. Én, mint a dal énekesnője, ő pedig, mint szerző és karmester utazhatott. Ekkor már nem voltunk együtt, Révésszel "jártam", de a meghívást természetesen elfogadtuk. Anyám és Révész Sanyi kísért ki a reptérre. A gép este 10-kor indult.
Amikor Karesz meglátta kísérőimet - valószínűleg nem anyám zavarta -, vissza akart fordulni. Közölte velem, hogy nem jön. Könyörögtem: nagy nehezen beleegyezett. Talán igaza volt, nem kellett volna Sanyit kihoznom a reptérre. Karesz nem volt hajlandó mellém ülni a gépen, ő az orr-részben, én az utastér végén foglaltam helyet. Felszállás után előrelopakodtam, nem sok sikerrel. Leszállásig nem tárgyalt velem, úgy érkeztünk meg, mint két előkelő idegen. És a pechsorozat folytatódott! Gyönyörű este, Görögország - és ráadásul bennünket ott ifjú házaspárnak hittek! Kétágyas szobát kaptunk, erkéllyel, elegáns fürdőszobával. Szégyelltünk bármit is mondani, hát beköltöztünk. Széthúztuk a dupla ágyat, és nem sokat társalogtunk. A második napon azért már összebarátkoztunk. Hat év sok idő, s egy ilyen hangulatos helyen, idegenben, az emlékek előjönnek és minden szép lesz újra. Újra kezdtük, s én úgy éreztem, ez már így marad. Karesz az igazi (bár később is ezt akartam volna, na, mindegy!). Barnára sültünk a strandon, sikerünk volt, én szép barnán a Fák, virágok, fény - fehér ruhában. Karesz elegáns öltönyben: a nagyzenekarnak dirigálta saját dalát. Csodálatos fények, 60 000 ember a stadionban, mesés volt! A világhírű Nat King Cole leánya, Natalie Cole képviselte az amerikai színeket, Karesz tetszett neki, ezért én borzalmasan féltékeny lettem. Natalie megnyerte a fesztivál nagydíját, jól énekelt, csinos volt, persze hogy mérgesített, amikor Kareszszal kacérkodott, aki viszonozta a dolgot, csakhogy engem bosszantson. A gálaműsoron éneklő Jonny Holliday látszott a legalkalmasabbnak a törlesztésre, s mert gratulált az én sajtódíjamnak (azért én sem jöttem haza üres kézzel), azt hittem, ő az, akivel visszavághatok. Csak később jelent meg Jonny akkor még törvényes felesége, Sylvie Vartan: akkor tudtam, hogy én itt nem rúghatok labdába. Tehát nem adtam vissza semmit, kedves voltam, és még akkor is úgy éreztem, minden helyreállt, amikor megérkeztünk Ferihegyre. Egy nap múlva újra elutaztam, igaz csak egy hétre, mert a Generál Lengyelországba ment. Barátaim is unszoltak (ők Karesznak szurkoltak), persze nem kellett olyan nagyon: éjszakánként ismét a Vigadó téren parkolt kis sárga Austinom. Majd turné a Skorpióval! Ez volt Karesz új, s azóta szerencsére bevált próbálkozása. Sok előadás, állandó együttlét: de titokban mentek a levelek Lengyelországba. Nehéz, amikor kétfelé húz a szívünk, biztos vagyok benne: nekem ez a helyzet sokkal komplikáltabb volt, mint a két fiúmnak. Karesz még a Skorpióba is be akarta venni R.-t szólóénekesnek, szerencsére nem jött össze, bár ki tudja, mi lett volna a vége. Egy évig bizonytalankodtam a két fiú között,
míg végül R.-rel házasságot kötöttünk. Volt Belgiumban, Ostendében egy úgynevezett csapatfesztivál (régebben Koncz Zsuzsával Ausztriában, Gmundenben is énekeltünk hasonló versenyen), sajtódíjat kaptunk hármunk összteljesítményére: Koncz Zsuzsa franciául, Kovács Kati németül, én angolul énekeltem, aztán együtt adtuk elő a Hair musical akkor nagy slágerét a Let the sunshine in (Engedd be a napsütést). Végül egy második és egy sajtókülöndíjat nyertünk. Persze itt is történtek izgis dolgok, sosem utáltuk egymást, de szerelem sem volt közöttünk, mindenki elismerte a másik értékeit és nagyjából tudta a hibáit. De, hogy mindhárman egy szobában is aludjunk, enyhe túlzás. Pedig így esett. Már nem emlékszem pontosan, de úgy rémlik, hogy a baldachinos, nászutasoknak való ágyban Zsuzsa és én, a lábunknál keresztbe helyezett, kissé túlméretezett gyerekágyban Kati aludt. A reggelit felkértük, s barátságos triónk a dupla ágyban fogyasztotta el, közben valamelyikünk mindig fölugrott, s ment a fürdőszobába, hogy mindannyian idejében készen lehessünk. Aránylag jól bírtuk: egy fedél alatt, egy héten keresztül. Egy hangos szó sem esett köztünk. Az ostendei fesztivál óta a mai napig titkolt vágyam, hogy egyszer itt Magyarországon is - élőben, lemezen netán a tv-ben - Koncz, Kovács, Zalatnay, ez az úgynevezett "nagy hármas" együtt lépjen fel. Olyan jól megvoltunk a határokon túl, miért ne próbálhatnánk meg itthon is? Mivel napimádó vagyok, ezért különösképpen örömmel utaztam trópusi tájakra, déli országokba, s az Interkoncert elég gyakran el is küldött ilyen helyekre: Venezuela, Caracas, ide a Gina Lollobrigida menedzsere hívott meg, és két héten keresztül egy úgynevezett déli tv-show vendégeként énekeltem, 12 és 2 óra között - élőben. Olyan neves szereplőkkel, mint Engelbert Humperdinck, Gina Lollobrigida és Jimmy Cliff. A déli órákban itt minden üzlet bezárt, a forgalom megállt, és mindenki a hűvös lakásába visszavonulva nézte a tv-t. Kuba: itt kétszer is megfordultam. Második utam alkalmával egy nemzetközi dalversenyen vettem részt. 15 ország között Katona Klárival együtt képviseltem Magyarországot. Mi voltunk a kedvencek, mi kaptuk a fesztivál legcsinosabb hölgytagjai díjat, imádtak bennünket. Volt egy zenei érdekesség is: a Miért mentél el című dalomat duettban énekeltük Klárival. A kritikák Barbra Streisand és Donna Summer hasonmásaként emlegettek bennünket, ami elég szép elismerés, ugyanis ők ott úgy tudják az amerikai rádiókat hallgatni, mint mi itthon a Petőfit. Puerto Rico volt a következő állomás, itt Balázs Fecó Maradj velem című dalát énekeltem, saját angol fordításomban, és a legjobb európai előadó dí-
ját nyertem. De ami számomra még többet jelentett: a 40 ország résztvevői közül majdnem mindenki első hallás után énekelte a dalt. Igaz, hogy március volt, de Máltán ilyenkor is szép, meleg az idő, és itt ismét sikerült népszerűsíteni a magyar popzenét a Mindig kell egy barát című, saját szerzeményű dalommal, amelyet a búcsú gálavacsorán kórusban énekeltünk angolul. Nagyon érdekes, hogy a magyar énekesnők többnyire milyen népszerűek nemzetközi fesztiválokon, és az általános vélemény szerint egyértelműen csino sak is. Még egy déli fesztiválon énekeltem, Palma de Mallorcán. Az Omegás Benkő Lacival mentem ki, ő írta a dalomat a versenyre. Szegény, megtudta ám a repülőn, mi a magyarok istene: milyen egy repüléstől félő énekesnővel utazni! Hordta nekem a jeges vizeket, borogatást a homlokomra. A leszállásnál összevissza karmoltam a kezét, mert már olyan közel volt hozzánk a tenger, hogy azt hittem, kényszerleszállunk a vízre, aztán kiderült: egy földnyelv csak a repülőtér kifutója. De azért itt is sikerült nyerni valamit a Jöjj napsugár című dallal. Nem akarom túl hosszúra nyújtani a fesztiválokról szóló beszámolómat, így csak vázlatosan: Bratislavában és Villach-ban előadói díjat kaptam, és Janis Joplinhez hasonlítottak, az Arany Orfeusz nevű bolgár tengerparti fesztiválon egy orosz énekesfiúval megosztva első díjat nyertem. Hasonló sikereket értem el angol nyelvterületen is: Cavanban második díj - ismét a Mindig kell egy baráttal -, Caslebarban előadói díj. Aztán Drezdában második, Sopotban előadói díj, Ljubljanában pedig, mint a gálaest szereplője (a gálán olyanok lépnek fel, akik nemzetközi fesztiválokon már komoly díjakat nyertek), az Eurovízió-nyertes ír Jonny Logannal énekelhettem. Minden utamon rengeteg barátot szereztem, mindig boldogan beszéltem oroszul, angolul, németül, ahogy éppen kellett, és büszke voltam, amikor a hátam mögött megjegyezték: nézd csak, ez a kelet-európai popénekesnő több nyelven is ért. Jó érzés volt, hogy nemcsak az énekléssel nyertem elismerést. Magam is meglepődöm, ha néha eszembe jut, hogy hosszú pályafutásom alatt - bár sohasem volt "főtantárgyam" a zene - milyen sok világhírű énekessel álltam már a mikrofon, vagy a televízió kamerája előtt. Aznavour, Edith Piaf, Lucienne Boyer, Frankie Lane és persze a hazaiak. Volt, akit impresszáriója, volt, akit lánya kísért a stúdióba, mások meg feleségük, vagy férjük társaságában jelentek meg. Csupán egyetlen egy volt, akit gimnáziumi osztályfőnöknője "gardírozott": Zalatnay Sarolta, jól emlékezem. Matek vizsgája előtt állt, igencsak szurkolt miatta, és a televízió kamerájába is csak bátortalanul pislogott,
az akkor már szakmai körökben jól ismert, de még gimnazista Cini. Csak a kedves osztályfőnöknő bátorító mosolyai és biztató fejbólintásai segítették át az "interjúérettségin". Könnyű dolguk van ma a riportereknek, ha mikrofonjuk elé kérik az azóta számos európai dalfesztivál győztesét. Csak fel kell tenni neki az első kérdést, aztán csupán inteni, hogy fejezze be végre már a mindig színes és érdekes beszámolóját. Mégsem irigylem ezektől a kollégáktól a könnyű leckét. Orvos fiammal együtt vallom, hogy a legszebb feladatok egyike segíteni valahol, ahol új születik, indul vagy újraindul. Ő nőgyógyász, én az MLSZ elnöke vagyok. Szepesi György
Bródy, Zorán, Bergendy és a többiek Mindig szerettem Bródy János szövegeit, mint magánember nagyon kedvelem, a mai napig közel áll hozzám, ami nem azt jelenti, hogy ő is ugyanígy érez irántam. Furcsa, hogy kedvessége és embersége olyan mértékben vonzott, hogy - mint írtam is már - érzelmi problémámmal egyszer hozzá fordultam tanácsért és nem valamelyik barátnőmhöz. Sosem kértem, talán nem is mertem, vagy mit tudom én, szóval, nem érdeklődtem afelől, hogy mit szólna, ha néhány szöveget kérnék tőle, de ez nem azt jelenti, hogy a mai napig lemondtam volna róla. Lehet, hogy mint fiú is tetszett, vagy csak a szövegei miatt fogott meg a személye, ki tudja? A magyar popzene létrejöttében feltétlenül az egyik legfontosabb "egyéniség", szövegeivel és külsejével, eszével és emberségével. Abban, hogy a popműfaj a művészeti ágak közé egyáltalán már besorolható, s néha művészetnek kezdik tekinteni, és elismerik, neki is komoly szerepe van. Sokan vagyunk, akik ezért zenénkkel már mindent megtettünk, de ehhez "ész", diplomácia, szervezőkészség is kell. Emberileg szintén nagyra tartom Zoránt, aki a Zenész Szakszervezetet egyben tartja, irányítja, ő, az egykori Metró vezetője, már akkoriban is nagyon értette zenekarvezetői teendőit. Sokat kínlódott emberekkel, a Metró feloszlása után sokáig csönd volt körülötte. Igaz, aztán Presser Gábor sokat segített neki, de visszatért, s másodvirágzásával vált - szerintem - igazi művésszé. Furcsa, hogy ilyen értékű emberek hiánya évekig senkinek nem tűnik fel, s szerencse, hogy egy zenésztárs egy idő után ki tudja miért - mégis észrevette. Persze bennem az akkori Zorán iránti kislányos rajongás is megmaradt, illetve jó kollegiális és baráti viszonynyá fejlődött, pedig ritkán látjuk egymást. Még tartok is tőle, mint az iskolában a diák a tanártól, pl. bejelentettem, hogy nem tudok a szakszervezeti gyűlésre menni, megbetegedtem, s remélem, hogy nem haragszik rám ezért. Egyenes, becsületes, na-
gyon klassz pali, s azt hiszem komoly partnernek lehet tekinteni, bármilyen szakmai vitában. A hivatalos helyeken abszolút egyenrangú fél, nem véletlenül kapott Liszt-díjat, s büszkén tekinthetjük műfajunk úttörő szerepet játszó alakjának. Kiáll a poposokért, harcol a zenészek jobb helyzetéért, művészi helyük kivívásáért. Sokan lehetünk tehetséges zenészek, előadók, tárgyalókészségünk, szervezőkészségünk, s kitartásunk nem elég, tehát ilyen személyiségekre szükségünk van. Nagy dolog az, ha már miniszterek, komoly beosztású emberek tárgyalnak velünk, hogy talán ott tartunk, ahol már régen lennünk kéne. Azt hiszem, a pop-műfaj alapító tagjai között jó egynéhány egyéniség és komoly szervező volt, és van. Ide sorolnám Bergendy Pistát is, aki a nagy nyilvánosságnak fölfedezett, s a mai napig is fáradhatatlanul zenél, dolgozik, segíti az új generációt. Benkő Laci, aki nemcsak az Omegáért harcol, hanem az ifjabb korosztályból sztárrá nőtt bandákért, és az egész műfajért. Nem véletlenül beszélnek szeretettel a jóságos, Krisztusarcú Laciról a srácok, elismerik a múltat, tisztelik elért, kemény körülmények között kiharcolt pozíciójukat. Egyszer volt egy riportom, amit - s nos eléggé félreértettek az emberek, civilek, kollégák egyaránt. Mi az alapítók nem hagyjuk betörni az újakat (így értették félre), erősen tartjuk a frontokat. Tisztára félreértés! Én az évek során soha nem vesztem össze senkivel, csak segítettem, soha nem gátoltam senkit. Persze, hogy fájt néha, ha valakinek jobban sikerült valami, mint nekem, de ebből csak belül csináltam problémát, és csak magam, vagy a családom tudott róla. De jó példa erre, hogy 1979-ben hét hétig a Cini és a Tinikkel a P. Mobil volt a bandánk a SzU-ban, és velünk volt Vikidál Gyula, aki a színpadon kőkemény, igazi rock-látvány. Mint magánember a három lány holmiját cipelte. Amikor Postássy Juli megbetegedett és kórházba került, Várszegi Éva mellé második Tiniként beállt táncolni, vokálozni, hogy mentse az előadást. A fiúk nagyon kedvesek voltak utazásaink során, úgy is mondhatnám: "urak". Teljesen más a viselkedésük, mint ahogy a "hosszú haj, rockműfaj" kapcsán elterjedt előítéletekből gondolják az emberek. Hosszú ideig énekeltem a Mini zenekarral, Török Ádám az osztálytársam is volt, soha semmilyen emberi probléma nem volt köztünk. Kétségtelen, hogy e műfaj képviselőinek más, nem megszokott a külseje, de ettől még ők nem rossz emberek, sőt gyakran mélyebben érzők, és jobbak az átlagnál. Példa rá az Edda is: abszolút új zenéjű zenekar, és Pataki Attila az egyik legjobb haverom lett, sok jó tanácsot kaptam tőle, igaz, csak külföldön melóztunk együtt (borzasztóan jól kiegészítettük egymást a műsorban), de emberileg jól kijöttünk egymással. Összejárunk, ha időnk engedi, s én meg merek jelenni ezekkel a fiúkkal, akiket gyakran "szakadt"-nak titulálnak, s ők is ve-
lem, holott biztosan vannak, akik ezért lecikiznék őket. Megnéztem néhány bulijukat, filmbemutatójukat, fotóztunk együtt: vállaljuk egymást. Úgy érzem, a közönség néha jobban elhatárolja egymástól a generációkat, holott mi nem vagyunk annyira távol, tiszteljük és igenis sokan szeretjük egymást. Természetes, hogy nem szerethet mindenki minden zenét, de, ha valaki vagy valami a saját műfajában jó, és olyat produkál, ami elismerésre méltó, miért cikiznénk? Csak mert nem sikkes, ha jó véleményünk van valamiről? Igaz, hogy rockzenén belül is többféle irányzat van, generációs különbségek, de szerintem megférnek mind egymás mellett. Most a zenekarokról beszélek, s nem a közönségükről. Lehet ugyanis, hogy az utóbbiak másként vélekednek, de a zenészek biztosan ugyanúgy, mint én. Legfeljebb néha nehezen derül ki, mit gondolnak. Pl. Módos Péterrel sokáig nem tudtam, hányadán állunk. 1966 tavaszán jelentkezni akartam a Budapesti Középiskolás Kulturális Szemlére. Csakhogy a benevezési határidő 1966. január vége volt, elkéstem. Ekkor Komár Lacival felkerestük Módos Pétert, a KISZ-szervezet akkori titkárát. Én az I. kerületi Toldy gimnázium tanulója voltam, tehát a jelentkezésemet hivatalosan az I. kerülethez kellett beküldenem. Módos Péter nagyon kedvesen fogadott bennünket, felajánlotta segítségét, telefonon átszólt az I. kerületi KISZ-titkárnak, Morvai Istvánnak, hogy "itt van nálam a Komárral egy Cili vagy Cini nevű kislány, akit különben (hogy is hívnak?) Zalatnay Saroltának hívnak, állítólag tehetséges, fogadjátok el a nevezését". Így sikerült elindulnom a versenyen - egyébként a MOM-ban rendezték -, amit megnyertem. Másodszor az Ezek a fiatalok című film forgatásakor találkoztam Módos Péterrel. Zorán-Dusán szerzeményét énekeltem. A filmet Banovits Tamás rendezte, a zenei tanácsadó Módos Péter volt. Különben ez volt az első beatfilm Magyarországon, pontosan három évet késtünk, az első beatfilm, a Beatlesék A Hard day's Night-jához képest. Érdekes módon a mi filmünknek az volt a célja, hogy ezt a műfajt "jólfésültnek" állítsa be. Az akkori összes nagyágyú szerepelt benne: Illés, Metró, Omega, Koncz Zsuzsa, no és én. 1968-tól kezdve Módos a tv-ben dolgozott, elsősorban az Illésékkel és persze a velük dolgozó Koncz Zsuzsával volt szoros kapcsolatban, így én azt hittem, más énekesnőket nem is szeret. Ebben az időben még nagyon nehéz volt a mi műfajunkkal bejutni a televízióba, ugyanis a legtöbben csak angolul énekeltünk. A tv és a rádió íratlan szabályai szerint pedig ezt nem lehetett. Akkor olasz nyelvű dalokkal is próbálkoztam (Rita Pavone), ezt jobban elfogadták: közben kiderült az is, hogy Módos Péter szimpatizál velem, sőt amikor megjelent
az első nagylemezem, a Ha fiú lehetnék, ő szerkesztette meg az első show-műsoromat a televízióban. A műsor rendezője Szitányi András volt, a zenekarom pedig az első, azaz az eredeti Locomotiv GT, nekik is ez volt az első tv-fellépésük. Szitányi András a tv-ben a popműfaj új korszakát nyitotta meg, aztán távozásával ez le is zárult. (Egyik amerikai útjáról nem jött haza, túlérzékeny, eléggé hányatott életét ott akarta folytatni.) Sok problémánk volt egymással a show forgatása alatt, Szitányi iszonyú hangulatember volt, van is egy sztorim, ami nagyon jó példa erre: 1971 nyarán a Széchenyi-hegyen, a Hargitánál történt. Az Úttörővasút és a tv-adótorony közötti tisztáson vettük fel a műsort, amelynek az LGT-n kívül még Delhusa Gjon is vendége volt. Szitányi különböző trükköket alkalmazott, többek között vörösre fújatta a környező fákat. Én a saját dalaimon kívül John Lennon és Paul McCartney: Oh Darling-ját is énekeltem. A felvétel 5-6 napig tartott, és mindig éjszaka dolgoztunk. Az utolsó napon már idegileg és fizikailag is elég fáradt volt a társaság, a felvétel finise következett, amiben a televízió akkori technikai körülményei között rettenetesen nehéz, mondhatni az erőnket meghaladó trükknek kellett megfelelni. Ez az úgynevezett kontúrtrükk: azt jelentette, hogy mozdulatlanul kell állni az iszonyú erős reflektorok fényében, éjszaka, méghozzá úgy, hogy még pislogni sem volt szabad. Egy bluebox (kék háttér) előtt álltam és tudtam: minden pislogásnál kilyukadt volna a kép, vagyis úgy nézett volna ki, mintha a szemem helyén két lyuk tátongana. Technikai szempontból használhatatlan lett volna a kép. Jó másfél óráig álltam a reflektorfényben: ezt még a legerősebb idegrendszerű emberek is nehezen viselnék el, súlyosbítva azzal, hogy az éjszakai lepkék, rovarok odajönnek a fényre, és állandóan a szám-orrom-szemem körül repdesnek. Nem bírtam már idegekkel, és leültem az egyik farönkre pihenni. Ennek az lett a következménye, hogy amikor a rendező ránézett a monitorra, csak a kék felületet látta, és engem sehol. Erre Szitányi elkezdett ordítozni a közvetítőkocsiban, ami még nem lett volna baj, mert ott csak a munkatársak hallották volna, de véletlenül lenyomta az úgynevezett utasítógombot (a rendezők ezen keresztül irányítják a szereplőket a közvetítőkocsiból), így aztán körülbelül olyan hangerővel, mint ahogy a hangszórókon a május elsejei felvonulókat köszöntik a Dózsa György úton, küldött el engem a legkülönbözőbb helyekre, sértegette az anyukámat, stb., stb. Mondanom sem kell elég kellemetlen volt, annál is inkább, mert a stábon kívül mintegy 50-60 rajongóm is ott éjszakázott velem. Én - azt hiszem - jogosan megsértődtem, bementem az öltözőmbe, és kijelentettem, a felvételt befejeztem, pedig még nem voltunk készen. Erre Szitányi még jobban dühöngött, Módos Péter próbálta csitítgatni, mert a
felvétel 95%-a készen volt ugyan, de az én dalom lett volna a műsor címadója. Módos az öltöző és a közvetítőkocsi között rohangált, és tolmácsolta a különböző álláspontokat. Menet közben többször találkozott F. Karcsival, aki természetesen engem védett, s közben azért próbálta menteni a helyzetet. Na, ezzel vagy egy órát elszórakoztunk. Végül arra a kompromisszumra jutottunk, hogy akkor vagyok hajlandó folytatni a forgatást, ha Szitányi bocsánatot kér, de az utasítógombot lenyomva, mindenki füle hallatára, ugyanúgy, ahogyan legorombított. De ő csak az öltözőbe jött volna elnézést kérni, erre nem volt hajlandó. Viszont én nem engedtem, mire ő a földhöz vágta magát. S közben múlt az idő, a forgatáshoz a hajnali fényekre volt szükség, és lassan már reggel lett. Végül Módos Péternek támadt egy jó ötlete: úgy irányította a beszélgetést Szitányival, hogy az kvázi bocsánatot kért, illetve megmondta Módosnak, kicsit túllőtt a célon, már sajnálja, hogy megbántott és szeretné befejezni a műsort. Eközben Módos Péter úgy csinált, mintha véletlenül könyökölt volna rá az utasítógombra, így a bocsánatkérésszerű beszélgetés mindenütt hallható volt, ahol korábban a sértegetés. A műsor elkészült, a show-nak nagyon szép sikere lett. Sajnos az LGT száma kimaradt az akkori konzervatív viszonyok miatt: az egyik srác ugyanis békejeles trikóban volt, s azt nem engedték, kivágni sem lehetett, így inkább kihagyták az egész dalt. Nagy kár érte: ma már rocktörténeti emlék lenne. Később ezt a show-t Kovács Kati show-jával együtt Tandem címen benevezték a Montreux-i televíziós fesztiválra. Legközelebb a Minden szó egy dal című nagylemezem kapcsán készült tv-show alkalmával találkoztam újra Módos Péterrel. Ehhez a lemezhez ki tudja miért - a Hanglemezgyártó Vállalat nem fűzött valami sok reményt, így nem is csináltak megfelelő reklámot neki. A dalok viszont, amelyek az LGT, a V'Moto-Rock, Babos Gyula, Dés László, Gőz L., Zorán, Dusán, a Tinik (tehát köztudottan jó zenészek) segítségével készült, hála Istennek megtetszettek Módosnak és - a megszokott kevés költséggel - egy nagyon jó tv-műsort csinált belőlük. Így a Hanglemezgyártó rossz jóslata nem vált be: a show nagyon jól sikerült, kitűnő reklámnak bizonyult: megkönnyítette a lemezeladást. A közös munkák során a kapcsolatom Módos Péterrel lassan barátsággá alakult, s ez a mai napig is így van. Zalatnay nevét egy Mándy-novellában olvastam. Nem sokkal később riportalanyom lett. S nem is egyszer. A martonvásári Beethoven-kastélyban a fákról, a fényről énekelt. S ez a közismert dallam egyszer a Ki nyer ma? szilveszter délutáni különkiadásának lett zenei rejtvénye. Ezt a Zalatnay-slágert választottuk, hogy megtréfáljuk vele a komolyzene rajongóit.
Fölismerik-e? Nem gyanakodtak, noha a műsor vendége Cini volt - ölében az aznapi rendhagyó nyereménnyel: egy óriási és gyönyörű macskával... A macska sejtette az egyik megszólaló zenét: Rossini Macska-duett-jét. Nos, ez nem is okozott gondot a válaszadónak. De ez a Zalatnay-sláger a komolyzene jelmezét öltötte magára, s alaposan elrejtette igazi arcát... (Cini nem, ő biztatóan mosolygott, s nyugtatta a macskát.) A dallamot (Balassa P. Tamás feldolgozásában) a már akkor is világhírű Bartók vonósnégyes művészei szólaltatták meg. A zene korai Mozart-műként hatott. - Hogy Mozart, az bizonyos - mondta kicsit bizonytalanul egyik kedves öreg játékosunk - csak a Köchel jegyzék számát nem tudom hirtelenjében... Ekkor szólalt meg az eredeti sláger Zalatnay előadásában. A Cini - mondták mulatva, örvendezve. Azóta is, ha ablakon át, vagy autórádióból meghallom a hangját, persze azonnal fölismerve, annyiakkal együtt örömmel megállapítom: A Cini! S nem is kell hozzá tudnom a Köchel jegyzékszámot. Czigány György
Ray Phillips Aki rádióból a Nashville Teens énekeseként őrült népszerű volt nálunk, az újságok szerint csereénekesként jött Budapestre az én kétéves angliai szerződésem fejében "vették meg" őt. Szexi, jól táncoló és éneklő angol srác volt, biztosan sokan emlékeznek még rá, főleg a lányok-asszonyok, akik megőrültek érte, és természetesen a tinik közül mindenki bukott rá. Én mint az év énekesnője a Nashville Teens koncerten a Kisstadionban valamilyen díjat kaptam, ott, majd az azt követő vacsorán ismertem meg Rayt. Akkor már F. Karesszal éltem, akit minden félrelépésem mellett is szerettem, sőt vele együtt voltam a vacsorán. Ray pedig őrülten udvarolt az angol tolmácsnak, aki nemcsak angolul beszélt, hanem nagyon szép lány is volt. Azóta Torontóban él. Éppen egy éve láttam, amikor kint voltam, sok mindenről elbeszélgettünk. Később viszonya lett Karesszal is, nekem Rayjel. Szóval visszatérve: Beának (így hívták a tolmácslányt) akkor éppen egy jónevű újságíró férje volt - hogy az élet tökéletesen bonyolult legyen. Így hát ő nem járhatott nyíltan Rayjel. Mit tehet ilyenkor egy jó barátnő, felajánlja a lakását, vagy megszerzi egy közös barátnő kéglijét. Ez esetben az utóbbi történt, az azóta Montrealba férjhez ment kozmetikus haver nőnk lakását szemeltük ki a Rózsadomb egyik eldugott részén. (Érdekes, hogy ez a montreali Kati barátnőm - a mai napig is az - szintén ágyba került Kari babával, ahogy egymás között F.-et neveztük.) Bea és Ray tehát néhányszor Kati és az én közvetítésemmel találkozott. Egyik alkalommal
azonban Bea nem tudott elszabadulni otthonról, s én vártam a taxival érkező Rayt. A gimi, meg a sokat hallgatott luxemburgi rádió miatt már elég jól beszéltem angolul, no, meg persze készültem a londoni útra is, egyszóval nem okozott gondot a társalgás, ami eleinte abszolút szakmai jellegű volt. De hamarosan megváltozott és egyszer csak az ágyban végződött. Ettől kezdve rendszeresen találkoztunk, eleinte Budapesten, amikor Ray itt szerepelt, majd Londonban, amikor már én is ott éltem. Előfordult, hogy én kísértem ki őt a londoni Heathrow reptérre, a Pestre induló MALÉV-géphez. Mivel én is, ő is túlságosan ismert emberek voltunk, a pletykák elkerülése végett csak társasággal mutatkoztunk nyilvánosan, kettesben csak Kati barátnőmnél. Volt egy veszélyes helyzet is. Remélem ennyi idő után Karesz már nem sértődik meg érte. Ray a Rottenbiller utcai hanglemezstúdióban készített valamilyen felvételt. Szombat délután volt, Karesz a Metró klubban játszott, én a barátnőmnél voltam, akit Ray ekkor még nem ismert. Taxit hívtunk és Kati elindult Rayért a stúdióba, én meg a lakásban szobroztam. Egy órát vártam, már halál ideges voltam, amikor végre megjöttek. Ray mindaddig értetlenül nézett, míg fel nem ismerte a házat és környékét. Ilyen, akkor még nem annyira elterjedt emberrablásfélét hajtott végre a barátnőm, mint később elmesélte. Odaért a stúdió elé, ahol rengeteg ember gyűrűjében Ray autogramokat osztogatott. Kicsit hagyta írni, majd odament hozzá: I am Cathy, come, Ray (Kati vagyok, gyere), mondta és betuszkolta a taxiba. Egy szóval sem beszélt többet angolul, ezt is én írtam le neki fonetikusan. Csak utána gondoltam rá, hogy és mit mondott volna, ha Ray nem akar jönni, vagy valami mást akar csinálni, és egyáltalán... Hát így történt. Aztán egy kellemetlenebb emlékkel folytatódott. Egy vidéki koncertünk után a Metróval autóbaleset ért bennünket. Agyrázkódással és zúzódásokkal szállítottak a békéscsabai kórházba. Ray odahozatta magát, virágot küldött, naponta hívott telefonon. Volt ebben a kellemetlen emlékben egy aranyos sztori is. Bevittek egy kétágyas szobába, a másik ágyban Kari feküdt, aki szintén a kocsiban ült, de az ijedtségen kívül más baja nem történt. Mivel késő este volt, az ügyeletes orvos azt mondta, reggelig maradjunk itt, aztán majd eldöntik, hogyan tovább. Hajnalban meg is jelent egy ápolónő, szörnyülködve kérdezte mi baj? Majd az alvó Kareszra mutatott, akinek a hosszú haja látszott a párnán, no, meg az, hogy nem egy kicsi, sovány valaki és megkérdezte: És ki ez a hosszúhajú, kövér lány? A vőlegényem, válaszoltam nagy megrökönyödésére. Mikor Karesz kikászálódott az ágyból, a nővérke boldogan üdvözölte a Metró zenekar basszusgitá-
rosát: ezután már csak vele foglalkozott. Szerencsére hamarosan meggyógyultam, bár a mai napig érzem ezt a sérülésemet. Visszatérve Rayre, később Londonban megkérte a kezem és ezt többször meg is ismételte. Már R. felesége voltam, amikor ismét kaptam egy lánykérő levelet, amire azt válaszoltam, hogy késő, de azóta is jó haverok vagyunk és azok is maradunk. Csodálatos élményeket éltem át Rayjel Londonban is. Azt hiszem, mindig emlékezni fogok rá. Nekem nagyon fontos, hogy érezzem, szeret egy fiú és nagyon szerelmes volt belém. Azt hiszem, én is szerettem Rayt. De inkább csak időnként, nem egyvégtében, nem állandóan, különben egész biztos hozzámentem volna.
A halálról jutott eszembe Borzasztóan félek a haláltól, épp ma este beszélgettem barátaimmal, egy aranyos házaspárral, akik bank- és gazdasági emberek. De szeretik a művészetet. Értelmesek, a világ eseményeiben tájékozottak. Én nem politizálok, bár ha tehetem a tv-híradót megnézem, s minden érdekel, ami a nagyvilágban történik. Sokat olvasok, szeretem böngészgetni a magyar, az angol és a német nyelvű újságokat, semmitől sem zárkózom el. De a világpolitikában annyi ellentmondást és hazugságot tapasztalok, hogy inkább nem bosszantom fel magam, nem megyek bele túlságosan. Gyűlölöm az igazságtalanságot, nekem túl magas, hogy az ellenségből hogyan lesz barát, és fordítva, hogy miért lehetett egy őrült Hitler, hogy miért ellenség ma az, aki a II. világháború idején barátja volt Amerikának vagy a Szovjetuniónak. Ijesztő ez a nagy nosztalgiahullám is, ha arra gondolok, amit anyám elbeszéléseiből tudok: minden háború előtt ilyen volt a légkör. Sokszor fordul meg az agyamban, éljünk jól, sokat, próbáljunk meg mindent, hiszen olyan rövid az életünk, és ha igaz, csak egy van. Bár én azt vallom, hogy az nem biztos, valahol, valamilyen formában folytatódik. Úgy szeretném, hogy így akarom hinni! Elég félelmetes ebbe belegondolni. Mint mindenbe, ami ellenőrizhetetlen, találgatások alapján ismert, hiszen még nem tért vissza senki, hogy elmondja az igazságot a halálról, a túlvilági életről, így csak a képzeletünkből meríthetünk. Azt hiszem, mindenkinek van valamilyen elképzelése erről, s ez egyre jobban megerősödik; minél öregebbek leszünk, annál többet foglalkozunk vele. A végső elszámolásnál minden ember egyforma, senki sem különb a másiknál, senkit nem kérdeznek a családjáról, anyagi viszonyairól, sikereiről vagy szerelméről. Vége! Az orvos számára kell, hogy legyen titoktartás. Még
ha nincs is valakinek titka, az orvosi etika így írja elő. Örömmel állíthatom, hogy a teste egészséges, de a lelke bizony... Művészlélek, amely másképpen reagál a világ dolgaira, tehát érzékenyebb az élet mindennapos változásaival szemben, valamint komolyan befolyásolja őt az éppen megoldásra váró problémák elintézése. Nem tartozik abba a kategóriába, mely egy fenyegető, tornyosuló, megoldásra váró feladat elől betegségbe menekülne (ilyet is ismerünk). Cinire inkább az jellemző, hogy vélt vagy valós panaszaival "munkaszüneti" időben jelentkezik. A valós panaszok hátterében meghúzódó apróságok lényeges orvosi problémákat sosem jelentettek, a vélt panaszokat pedig a soron következő művészi feladatok megoldása szinte elfújja. Jövőjének, egészségügyi stabilizációjának érdekében egyfolytában gyerekszülésre próbálom rávenni, amit meg is fogadott. Dr. Gortvai Gábor belgyógyász, Kútvölgyi Kórház
Divat Szeretem a divatot, az öltözködést, de nem problémázok sokat, nem csinálok kulcskérdést belőle. Sokak szerint (a könnyű műfajban) egy lépéssel mindig megelőztem az itthoni divatot. Ezt a sok utazásnak tudhatom be, meg néha egy-egy eredeti ötletnek is. Azt sem tagadhatom, hogy törtem már a fejem merész bolondságokon, és a kezdettől fogva büszkévé tett, ha egy ötlet megvalósult és utána rólam nevezték el, ha a lányok hordták, vásárolták azt a cuccot. A miniszoknyát csizmával én kezdtem (de milyen megjegyzések közepette: kinn van a kis feneked, micsoda combok, ha az isten egyszer rásegítene, vagy: te kis erkölcstelen kurva, mit mutogatod a seggedet?), nem véletlen, hogy a koncerteken a zenész srácok jó néven vették, ha nagy volt a siker, s én a lehető legmélyebben és sokszor meghajoltam! Az biztos, hogy megnövekedett a bugyiszámlák mennyisége, mert sok és szép alsóneműt kellett vásárolnom. Aztán volt a frufrus rövid haj, ami szerintem most ismét divat; akkor cini-haj volt, rengeteg fodrász hívott telefonon abban az időben és érdeklődött a frizurám után. No, aztán jött a maxi! (Mi van, öreganyám, megtaláltad a nagymutterod köntösét, add kölcsön hálóingnek, rossz a formád, ez meg eltakar, mi? Tuskólábú vagy, anyukám stb.) De ezt vállalni kell! No, és amit a forrónadrágért kaptam, azt inkább egy pornóújságban írnám le, nagyon sokszor pirultam miatta, pedig nem vagyok prűd! Szeretem a természetes dolgokat, kevés elegáns holmim volt életemben, még kevesebb ékszerem. Nem hordtam fűzőt, melltartót (szerencsére nem kellett), vörös szájat és körmöt, soha nem akartam a "végzet asszonya" benyomást kelteni. Viszont minden körmömet más-más színűre festet-
tem, hordtam alsó-felső műszempillát, erősen festettem a szememet. A hajamnak csak a beszórósamponok, a természetes anyagok, mint a víz, trópusi nap és a természetes eredetű indiai bemosóteák adták a barna legkülönbözőbb árnyalatait. Sokszor írtam már, imádom a napot, ha időm engedi, szénné tudok égni, minden krém és olaj nélkül. Ilyenkor sok-sok fehéret hordok. A feketefehér a kedvenc színösszeállításom, szerintem a színpadon ezek mutatnak a legjobban, igazi karakterszínek, de néha rámjön és akkor a kék összes árnyalatát fölveszem, főleg a türkizt és a farmerkéket. A farmer örök és nagyszerű divat, de nadrágban csak a feszes, főleg popsin feszülő, csöves a sztár, vékony trikókkal. Szeretem a tornacipőt, lapos szandált, papucscipőt, de kell néha magas sarkút is viselni, mert hosszabb lábat szeretnék, és így vékonyabbnak és magasabbnak látszik az ember. (Sajnos, kicsit alacsonyabb lettem a kelleténél.) A divathoz tartozik az alak kérdése is. Szeretek enni és élek-halok az édességekért. Mivel nem dohányzom, néha koplalnom kell, ami elég nehéz, de muszáj. Sosem voltam manökenvékonyságú, de dagadtnak lenni sem kell. Alakomat anyámtól örököltem, ő már túl van a hatvanon, de most is mozgékony, jó alakú. Szerencsére gyerekképű és alakú vagy, olyan, akinek nem lehet megállapítani a korát - mondják -, és ilyenkor én hízom!!! Az igazsághoz tartozik az is, hogy szeretem a sportot, sokat mozgok, úszom, teniszezem, síelek. A barátnőim néha belebolondítanak az úgynevezett fogyasztó konditornába, szaunába, pedig nem kell félnem; annyit idegesítenek, és annyit lótok-futok, hogy ez sokkal jobb fogyókúra, mint bármi más, persze, kevésbé egészséges. Sokan utánozták a külsőmet, öltözködésemet, talán ezért is választottak ki annak idején Szécsi Palival együtt a Módi boutique divattanácsadójának. Ez még 1972-73-ban volt, de sokan jöttek hozzánk. Mindig kedveltem az egyéni dolgokat és vállalom a vele járó megjegyzéseket. Lehet, hogy fura, de a fesztiválon éppen úgy imádtam a kalocsai, fehér, hosszú csipkeruhámat (Fák, virágok, fény), mint a balatoni hajóműsoron a bőrsortomat, vagy most, a feszes kezeslábasomat. Az öltözködésben is elég széles a skálám, akárcsak az éneklésben. Vallom: ami nekem adott helyzetben, adott körülmények között tetszik, amitől jól érzem magamat, azt választom és vállalom akár dal, akár ruha.
Házasságom története Egyedül ülök otthon, a régi dalaimat hallgatom, fényképeket válogatok ehhez a könyvhöz. Mivel szeretem a finom vörös bort (alacsony vérnyomá-
som miatt az orvos is ajánlotta), kellően jó hangulatban vagyok, ezért inkább magnóra mondom gondolataimat. Közben eltelt néhány hónap, s most meghallgatom ezt a kazettát, remélem, anyám minden változtatás nélkül papírra vetheti, amit mondottam. Ha jobban magamba nézek, őszintén bevallhatom, hogy mindig vonzódtam a művészetek, s rajtuk keresztül a művészek iránt. Túlságosan gyerekfejjel kerültem közéjük, így az életemet, a munkámat csak velük együtt tudtam elképzelni. Természetes, hogy ebben a körben kötődtek érzelmi kapcsolataim is, ezt soha nem bántam meg, mert úgy érzem, zenei és színpadi tevékenységemet többnyire jó irányban befolyásolták. Mindaddig így volt ez, amíg R. Sándorral kötött házasságom fel nem bomlott. Ettől kicsit meggyengültek az addig oly sziklaszilárd elképzeléseim, és a művész férfiakba vetett hitem. Eszembe jutott az is: anyu mindig azt mondta, hogy egy nőnek nagyon fontos az anyagi és erkölcsi biztonság. Elérkezettnek éreztem a pillanatot ahhoz, hogy megkésve bár, de ezt az elképzelést - családom nem kis örömére - megvalósítsam. Egy kiegyensúlyozott ügyvéd, orvos vagy mérnök társra gondoltam, aki mellém áll, higgadtan reagál "művésznői" allűrjeimre, alkalmanként kivédhetetlen hisztijeimre, de ugyanakkor ott van az a jogos kérdés: hogy ez a nyugalom nem lesz-e rossz befolyással a színpadi teljesítményre? Hazudnék, ha azt mondanám, hogy F. Karesz nem olyan srác volt, aki kőfalként állt mögöttem - pedig zenész. Nem véletlen, hogy mindig zenekarokat alakított, a mai napig is erős egyénisége, színfoltja a magyar popzenének. De itt van az ellenpélda: R., aki szintén egyéniség - a Generál és Piramis nagy részben neki köszönheti, hogy sztár lett. Ugyanakkor a magánéletben beszámíthatatlan, nőies és rapszodikus hangulatai a színpadon jók lehetnek, együttélésre viszont éppen miattuk alkalmatlan. Mindezekre az ember akkor jön rá, amikor már visszafordíthatatlan a kapcsolat. Elmúltak az igazi érzelmek. Semmit sem bántam meg, csak talán a megoldást toltam el. Karesz mindig mellettem állt, számíthattam rá. Igaz, hogy kapcsolatunk hetedik évében igen gyakran éreztem úgy, hogy elhanyagol; dolgainak sorában én csak az utolsó helyen vagyok. Egy nő büszkesége nehezen tűri ezt. Véleményem szerint egy gyerek gyökeresen megváltoztatta volna a kapcsolatunkat. De amikor erre kértem, Karesz éppen az alakuló Skorpió zenekari elfoglaltságaira, az új banda problémáira hivatkozott, teljesen más érzelmi-érdeklődési szinten volt, mint én. Bosszút akartam állni, bebizonyítva, hogy kellek valakinek, ha akad, s végül annyira belemélyedtem, hogy a bosszú kicsit túl jól sikerült. De akkor már végig akartam játszani, megmutatni, hogy férjhez is tudok menni, ha akarok (ebben a
szülők is hibásak voltak; ők egy kicsit forszírozták ezt a házasságot). Még mindig becsületesebbnek éreztem magam így, hogy Karesznek elmeséltem szerelmi történetemet (és nagyon is megbántottam vele), mintha a két fiúval párhuzamosan, egymás ellen kijátszva őket, éltem volna. Biztos ennek köszönhetem, hogy Karesz,bár mindent tudott, viszsza akart fogadni, és azonnal el akart venni feleségül. Lehet, hogy erőszakosabbnak kellett volna lennem. Nem bosszút állni rajta, de sajnos, az én szerelmeim mindig gyűlölettel kezdődtek, vagy pedig az illető férfi oly közömbös volt számomra, hogy átnéztem rajta, mintha levegő lett volna. Bizonnyal a házasságom is azért bomlott fel, mert eleve nem volt olyan alapja, amiből egy hoszszan tartó kapcsolat lehetett volna. Büszke voltam magamra, mert ebben a Házasságban én viseltem a nadrágot. Én irányítottam, én mutattam be R.-t a popvilágnak, és egyáltalán, "jobb" társaságnak, tetszett, hogyha láttak bennünket, nem azt mondták, mint Karesz idején, hogy: ott az F. és a Cini, hanem, hogy: a Cini és férje, aki különben nagyon helyes fiú és jó zenész. Most már azonban rájöttem: nekem éppen elég, hogy a színpadon "uralkodjak", a magánéletben sokkal szívesebben vagyok "csak" nő. Segítettem R.-t, hogy igazi sztár legyen - aminek különben szívből örültem -, amikor a Piramis megalakult. Egy idő után azonban úgy éreztem, hogy R. őszintesége csak eszköz; emberi kapcsolatainak jó részét csak ugródeszkának használta, anyagi és erkölcsi szempontból egyaránt. Sajnos sok ember él így, de én megvetem és elítélem őket, akármilyen szerelmes vagyok, az én szememben az ilyen megszűnik ember lenni. R. kedves, lányos, néha talán őszinte stílusa mögött én legalábbis úgy éreztem - hideg számítás rejlik. Lehet, hogy elfogult vagyok, de úgy láttam, hogy a nőket mindig kihasználta, néha karrierje, néha magánélete kellemesebbé tételéhez. Vagy csak azért tűnt volna ilyennek, mert én nem hagytam elég levegőt, szabadságot neki, túl sok volt a szeretetem és ez számtalanszor nyomaszthatta őt? Érzelmeim mellett azért is volt ez így, mert az általa elmesélt, elég szomorú gyerek- és ifjúkor, mondhatni "anyai" érzéseket váltott ki belőlem. Különös, de szétválásunk után egy hónapig szomorú voltam, majd szinte teljesen kiesett, illetve álomszerű emlékként maradt meg bennem a személye. Ezzel szemben Karesz a mai napig is él bennem, számomra ő az igazi ember. Mint már említettem, a magánéletemben történő pozitív vagy negatív változások valamilyen új elmozdulást okoztak színpadi tevékenységemben is. Válásunkkal egy időben alakult meg a Cini és a Tinik trió, amely - érzésem szerint - fiatalos, lendületes produkció volt. Ezt a megfiatalodást a nálam öt évvel fiatalabb férjemnek köszönhettem. Mint min-
dig, most is minden energiámat a színpadra fordítottam, megújultam, újból bizonyítani akartam, és sikeresen meg is mutattam, hogy megint tudok meglepetést okozni, újat produkálni. Ezt a produkciót - áttételesen - volt férjemnek is szántam, bár visszahódítani nem akartam őt. Emlékezetemben inkább olyan ő, mint egy szép hím állat; ha közelemben van, nem lehet neki ellenállni, de ahogy térben és időben távolodik, emléke elhalványul. Nem is véletlen. R. egyetlen emberre volt igazán féltékeny, és ez Karesz volt, akivel egész házasságom alatt tartottam a baráti kapcsolatot, kikértem tanácsait. Sőt, szétköltözésünk után újra megpróbáltam visszamenni hozzá. Hiába akarta Karesz is ugyanezt; büszkesége, a közben eltelt idő és az a sok keserűség, amit okoztam neki, elhidegülést váltott ki belőle. Csak ennyit mondott: túl késő. Pedig egymáshoz valók voltunk, közös érdekeink, elsősorban a zene, az utazások, a színpad nagyon öszszetartott bennünket, egyikünk sem gondolta komolyan, hogy valaha otthagyja a másikat. Úgy érzem, könyvemben mindent őszintén leírtam, s biztos vagyok benne, hogy ezzel elégtételt szerzek Karesznak. Az életemnek olyan szakasza volt a vele eltöltött hét év, amelyet soha nem tudok, de nem is akarok elfelejteni. Ha valamit tökéletes kapcsolatnak lehet nevezni, akkor a mienk annak mondható. Ugyanis zenei, színpadi, érzelmi, szexuális, családi, tehát bármely részén az életnek, stimmeltünk. Igaz, hogy még mindketten nagyon fiatalok voltunk, azt hiszem, mindkettőnknek ez volt az első hosszú és tartós kapcsolata. Ha az élet nem szól közbe, akkor talán már háromgyerekes család lennénk mi is. Csak egyetlenegy dologban hibáztatom Kareszt, de magamat épp annyira: nem voltam elég erőszakos, pedig tudtam, hogy ennyi év után család kell, fel kell frissíteni a kapcsolatot, mert minden ellaposodik. Érzelmeim csekély maradékával, betegágyamon írtam egy úgymond búcsúversikét, sokat sírtam, elhagyatottnak éreztem magam, s az ösztöneim valahogy azt mondták: mindennek vége. A vers így hangzott: "Szeress, mert rövid az élet, szeress, mert múlnak az évek, szeress, mert annyira kívánlak, szeress, mert míg élek, csak téged imádlak." Úgy éreztem, bármennyire szépen élünk is, már amennyire azt a mi szakmánkban, felgyorsult életritmusunkban megengedhetjük magunknak, bármilyen gyakran voltak is szép családi vacsorák, kártyapartik, színházi esték vagy éppen egy koncert után késő éjjel a biztonságos otthonba való hazatérés, még ebben a rendszertelen életben is kialakult valami monotónia. Amennyi szépsége és érdekessége van az utazásoknak, annyi veszéllyel is járhatnak. Jó megismerni új arcokat, idegen embereket. Kialakulhatnak barátságok, kalandok, de senki sincs beoltva egy új
szerelem ellen. A különlét alkalmasint erősíti, de ugyanúgy gyengítheti is a már meglevő hosszabb kapcsolatot. Talán az volt az érzésem, hogy egy vagy több gyermek biztosíték az együtt maradásra, bár azt hiszem, a mai világban ez már csak női illúzió. Kissé nevetséges talán, de a kapcsolatunk a mai napig is baráti. Karesz és Cs. gyakran teniszezik, közös családi takarítónőnk van, Rozi néni, aki családjaink "különbejáratú bejárónője". Nem állhatom meg, hogy egy kis kitérővel ne számoljak be a mi tüneményes, "közös" Rozi néninkről! Hogyan kezdődött? Rozi néni Karesz mamájához, Tinka nénihez járt takarítani. Tinka néni egyszer megkérdezte: nem járna-e a fiához, Kareszhoz is takarítani? Rozi néni nem ismert minket, mi sem őt, ezért F. mamájától hozott ajánlólevéllel jelent meg nálunk egy reggel, a Vigadó téren. Kinyitottam az ajtót, fejkendős, bűbájos solymári sváb néni állt előttem, s én megkérdeztem: mi járatban van? Jöttem takarítani, mondta, és átadta a levelet. Tessék bejönni, válaszoltam, rögtön barátsággal fogadtam, bizalmat éreztem iránta és nem is csalódtam benne. Tizenkét éve él velünk, jóban, rosszban mellettem volt, bár Karesztől különváltam. Rozi néni azonban maradt, az R.-korszakban, meg a Cs.-korszakban is: ő mindig van és remélem, lesz is még sokáig! Ha már nem is tud annyit dolgozni, ugyanis hetvenkét éves, de azért még fára mászik, úgy szedi a cseresznyét. Gyalog jön fel az ötödik emeletre, mert nem szeret liftezni, mindig, minden szomszédommal összebarátkozik, és néha még üzleti ügyben is segít. Történt egyszer, hogy a berlini tv rendezője keresett telefonon. Nem voltam otthon, Rozi néni vette fel a kagylót. Mivel az anyanyelve német, tökéletes németséggel beszélgetett el a rendezővel. Megbeszélte a fellépésem időpontját is, aztán letette a telefont. Amikor kiutaztam Berlinbe, a német rendező megkérdezte, ki volt az a kellemes hangú nő, aki ilyen jól beszél németül. Mondtam, hogy a takarítónénim. Nem hitte el, és nevetve kérdezte, hogy vajon Magyarországon a takarítónők mind ilyen jól beszélnek németül? Látható, hogy Rozi néni abszolút családtag, elég megnézni a beosztását. Több művész barátom megkedvelte őt, kérték, járjon hozzájuk is, ő kitért: elég gondja van és volt mindig velünk, szeret minket, másokat már nem tud vállalni. Kölcsönös megelégedéssel élünk együtt a mai napig. Soha semmilyen emberi vagy anyagi problémánk nem volt, nélküle félkarúak lennénk, ha nem jön, hiányzik, nagyon boldog vagyok, hogy ilyen jó egészségnek örvend és kívánom, hogy sokáig éljen köztünk. Őszintén mondhatom, hogy a felfokozott érzelmek, a szerelem és a gyűlölet elmúlása után ma
már kellemes, baráti-emberi kapcsolatunk van Karesszal, s ez valahol szomorú is. Én titokban azt reméltem - anélkül, hogy a másik észrevenné -, egy hőhullám fog végigfutni rajtam, átmelegszik a szívem, megizzad a tenyerem, ha meglátom őt. Azt hiszem, ez már nem történik meg soha. De talán jobb is így. Érdekes a sors, és mennyire mindent megold az idő! Ma már előfordul, hogy Kati (Cs. Gábor volt felesége) a mostani férjével és velünk közös társaságba jár, együtt vacsorázunk, közös a fodrászunk, Zsófi - Gábor és Kati kislánya - pedig boldogan veszi tudomásul, hogy két mamája és két papája lett; hála Istennek, abszolút megértésben élünk, mint egy nagy család. Ugyanez R.-rel kapcsolatban sose jutott az eszembe, mert ő hol kedvesen üdvözöl, hol meg nem is köszön, pedig a szívemben semmi harag nincs iránta. Sajnos, vele mégis minden kapcsolatom megszakadt. Azt hiszem, ő egész életében gyerek marad, kamaszos, mint a hangja, és gátlástalan, mint a színpadon. A megismerkedésünk is ennek jegyében történt. Közös nyári ORI-műsort csináltunk a Generál és a Mini együttessel. A turné első hetében az egyik koncertre levittem Abi nevű afgán kutyámat, szelíd, de nagy termetű és nagy szőrű eb volt. R. éppen egy kislánnyal ült az öltözőben, Abi berohant, mire R. felüvöltött: "Mit képzel Cini, megjátssza a művésznőt, kutyát hoz a koncertre, a barátnőmet meg megijeszti." Felháborodtam, és a Generál akkori vezetőjéhez, Ákos Istvánhoz - ahogy mi hívtuk, Elefánthoz - mentem panaszra. Elefánt csak annyit mondott, lesznek itt még furcsább dolgok is. R. eléggé hangulatember, de majd ő összebékít bennünket. Jó darabig nem is köszöntünk egymásnak, aztán az egyik koncert előtt, az akkor még a Generálban játszó, később a Hungária basszusgitárosaként ismert Novai Gábor illedelmesen bekopogott az öltözőmbe. Vele volt R. is, aki bocsánatot kért, de azt hiszem, akkor még ő sem gondolta, hogy egyszer majd naponta fogja sétáltatni Abi kutyámat, sőt mi több, elvesz feleségül. Ettől kezdve barátkoztunk. Az egyik koncertről hazafelé menet, Elefánt Mercedesével elütöttünk egy őzikét a siófoki úton. Az autó tönkrement, az őzet megsirattuk, pirkadatig az országút szélén ültünk négyesben, Elefánt, Alex (R.), stewardess barátnőm, Mariann, és én. Ők lettek később az esküvői tanúink. Elefánt gyakran járt a repülőtérre, talán meg kell magyaráznom, utál repülni, nem is utazott sehova, csak, mint sofőr, halál szerelmesen kísérte barátnőmet az induló és érkező járatokhoz. Egyik alkalommal hárman vártuk Mariannt, aki az akkor újonnan kapott, TU 154 típusú gépeket repülte be. Mi éppen a reptéri étteremben ebédeltünk, Mariann-nak hamarosan érkeznie kellett. Már láttuk is a leszállóban levő repülőt, de az csak nem akarta kiengedni kerekeit,
borzasztóan megijedtünk, hogy baj van, amikor a repülő, mivel bemutatót tartott, a beton fölött felkapta az orrát és elsivított az épület fölött. Elefánt ezt már nem láthatta, mert villájával a kezében, székestől hanyatt esett és elájult. Mint később Mariann elmesélte, repülős nyelven szólva, az "átstartolásnál" ő sem volt egészen fotóképes; egy kristályos üveg társaságában élvezte a súlytalanság állapotát. Egy szó mint száz, ez a mi kis négyesünk kellemes hónapokat töltött együtt, később Elefánt és Mariann szétváltak, de mindannyian barátok maradtunk. Kicsit ugyan elkalandoztam, de az őzikesztori igen fontos volt a mi szerelmünkben; akkor kezdtünk el hosszasan beszélgetni, órákon keresztül az országút szélén maradtunk, várva a rendőrségre, mert az őz védett vad volt, kocsink hűtője eltört, a víz elfolyt, nem tudtunk továbbmenni. Két héttel ezután már költözőfélben voltam, s mikor Karesz hazajött Londonból, nem talált otthon. Végigjárta a várost, míg végül is Mariannék háza előtt megtalálta a kis sárga Austin kocsimat. Egy levelet hagyott az ablakán. Azelőtt mindig az volt a szokásunk, ha bármelyikünk jött haza külföldről vagy vidékről, a másik mindig várta, ha kellett reggelig, így érthető volt Karesz izgalma, sejthette, hogy baj van. Nos, ettől kezdve hónapokon keresztül eseménydús volt az életem. Nem tudtam dönteni és inkább hagytam, pontosabban talán reméltem, hogy az élet magától megoldja majd a problémámat. Anyámék és barátnőim végigcsinálták a botrányokat, velem örültek, ha éppen jó volt a kedvem vagy csitítottak, ha hisztiztem. Az elköltözést anyám magára vállalta Mariann és R. segítségével. Mielőtt ismét elutazott Londonba, Karesz megmondta anyámnak, hogy itt hagyja a lakás kulcsait, és anyu költöztesse el a lányát. Telefonon értesítette, hogyha azonnal nem visszük el a holmimat, kidobálja a folyosóra, de ezt biztosan csak hirtelen haragjában mondta. A költözés meg is történt. R. szavaival élve anyám volt az "ítéletvégrehajtó". Meg is kapta a magáét Karesztól, aki különben nem gondolhatta komolyan az egész elköltözést, mert magából kikelve, hajnali négy órakor bekiabált az ablakon és felelősségre vonta anyámat a költözés miatt. Pedig ő akarta így. A fiúk anyámékat nagyon szerették. Ők a mi problémáinkba nem avatkoztak bele, mert voltak éppen elegen, akik pletykáltak rólunk, alig várták, hogy valamilyen rágalmat terjeszthessenek. Bármennyire azt állítjuk is, hogy nem érdekes az emberek véleménye, mégis odafigyelünk; bánt, ha hiúságunkat megsértik, és szeretjük a barátaink véleményét meghallgatni. Ilyen, úgymond lelki problémáknál sokkal jobb lenne, ha az ember egyedül vívná meg "lelki tusáját", de azt nagyon nehéz megállni, hogy néhány barátunknak ne beszéljünk
róla. A vélemények egy-egy sztori után megoszlanak; meggyőződésem, hogy még a barátok nagy része is egy kicsit kárörvendő, és rosszindulatúan mond véleményt - mint az én esetemben is - a másik félről. Bátran mondhatom - mivel tinikorom óta örökösen utazom, sok emberrel találkozom és létesítek kapcsolatot -, sok helyzetben tapasztaltam az emberek képmutatását. Pozícióra, nemre és korra tekintet nélkül mesélhetnék olyan történeteket, hogy sokan nem hinnének a fülüknek. Nem akarom bírálni sem a rendszert, sem a társadalmat, de nálunk olyan gyakori a korrupció - ki kinek a valakije -, ugyanakkor azt prédikáljuk, hogy minden egyenes úton halad, és mindenki azt kapja, amit tehetsége után megérdemel. Saját bőrömön tapasztalhattam, hogy ez nem így van, és megdöbbentem, hogy mért ítélték el annak idején oly sokan az én angliai utamat, mondván: biztosan valaki a szeretőjének szemelt ki. Mindenki tudni fogja, ha most név nélkül csak annyit mondok: nem hátrány, ha valaki mögött egy állami vállalat jó pozícióban levő embere áll (vagy fekszik), és ezért mondjuk az illető Japánba utazhat. Hozzá kell tennem: nem ítélem el, s lehet, hogy a mai eszemmel már én is kétszer meggondolnám, ha egy ilyen ajánlatot kapnék. Csakhogy, ha már így van, nem kell azt hirdetni, hogy ez az egyenes út. Arról sem kell prédikálnunk, hogy a nyugati világban a sok tehetséges és csinos fiatal énekesnő vagy színésznő nem kap hasonló "támogatást". A különbség csak annyi, hogy kint rengeteg a lemezcég, a menedzseri iroda, komoly választék van, és ezek az emberek a saját pénztárcájukból fedezik "üdvöskéjükbe" vetett hitüket. Azt hiszem, jogos a mérgem, hiszen úgy gondolom, több tehetséges embert kéne azonos anyagi és erkölcsi támogatásban részesíteni az állami pénztárcából. Ha tizenkét évvel ezelőtt, kezdő énekesnőként a londoni cégeknek megfelelő volt az angol nyelvtudásom, akkor miért nem felel meg ma itthon? Azóta két évet éltem Angliában, több hónapot töltöttem az USAban, nyelvvizsgát tettem angolból, és nemzetközi fesztiválokon is elismerten "csodálatos" angol kiejtéssel beszélek. Talán érdemes volna ezen elgondolkozni, mondjuk a Hanglemezgyártó Vállalatnak, mivel a mai nemzetközi piacon egy magyar nyelvű dal bemutatása már nem elég. Angol felvétel előtt szóba sem állnak az emberrel. De talán az is érdekes, hogy a csehszlovák Supraphon lemezgyárnak - ők pedig produkáltak már néhány világsztárt, és nem csak mondták, mint a mi lemezcégünknél (lásd Karel Gott, Helena Vondrackova) megfeleltem angolból. Egy egész angol nyelvű lemezt csináltak velem a Skorpió, Karel Gott zenekara és háromtagú női vokálja kíséretében. Még a lemez londoni bemutatójára is kiutaztattak, az album rövid időn belül elfogyott és nagy sikert ara-
tott. Bár nálunk nem nagyon beszéltek róla, a lemez ide is eljutott és pillanatok alatt elkapkodták. Eszembe jut erről a prágai lemezfelvételről egy aranyos történet. Aki esetleg a lemez borítóját megnézi, a nevek között látja F. K. és R. S. nevét is. A lemezfelvételre a Skorpió zenekarral utaztam, pontosabban az én kis kocsimmal mentünk. A Vörösmarty téri találkozóra egyedül érkeztem, mert az engem kísérő Alex egy sarokkal előbb kiszállt a balhé elkerülése miatt. Ott várt Karesz, meg az akkor szólógitáros Szűcs Totya, és nekiindultunk a hosszú útnak. A prágai érkezés után folytatódtak a problémák, külön szobában vagy együtt alszunk-e. Karesz győzött, két egyágyas szobába mentünk. De közösen dolgoztunk, örökösen együtt kellett lennünk, kivédhetetlen volt, hogy a felvételek után ne együtt vacsorázzunk, hogy ne látogassa meg egyikünk a másikat a szobájában. Néhány nap után Kari már szinte mindennap "úgy elfáradt", hogy képtelen volt visszamenni saját szobájába, ott aludt nálam a díványon, majd az én ágyamban. Megint úgy nézett ki, hogy teljesen rendbe jövünk. Természetesen naponta felhívtam R.-t, bár Karesz erről nem tudott addig, míg egyik hajnalban megszólalt a telefon a szobámban. Alex volt az, nem tudtam vele rendesen beszélni. Karesz kiborult. R. is észrevette, hogy nem egyedül vagyok, és ezért nem tudok beszélni. A lehető legrosszabb helyzetben voltam. Alex közölte, hogy vége, Karesz ugyanezt mondta és elrohant a szobájába, én ott maradtam egyedül és borzalmasan sajnáltam magamat. Karesz különben nagyon rendes volt, a lemez érdekében félretette minden sértődöttségét. Mivel az egyik dalrészlet olyan magas hangnemben volt írva, hogy a lányok nem tudták elénekelni, kihozatta Alexet, s ő megoldotta ezt a gordiuszi csomót. Hazajövetelünk után Karesz olyan dolgot csinált, amit még az életemben nem hallottam. Ő, aki szeretett engem és mindent újra akart kezdeni, kérésemre azt hazudta Alexnak, hogy Prágában semmi közünk nem volt egymáshoz, és ne hagyjon el, mert én nagyon szenvednék akkor. Egy biztos, én képtelen lennék hasonló szituációban ilyen fair lenni. Cinikus köszöntő Köszöntöm Cinit és csak ezért vagyok cinikus, illetve pontosabban így: Cinikus, hiszen neve ekképp vált fogalommá hazánk azon szerény létszámú, legföljebb ha néhány milliót számláló táborában azok között, akik érdeklődnek a zenés műfaj iránt. Hogy honnan e név: Cini? Elsárgult fóliánsokat kutatva még élő kortársait faggatva kideríthető, hogy kora ifjúságában neveztetett el ilyeténképpen, mivel sokat cincogott. De hogy miért maradt meg ez a becenév, és miért kíséri végig pályafutásán, ki tudja? Talán,
mert mögötte cincognak kísérői: ezer decibelek, wattok, meg ki tudja milyen űrmértékegységek dörregtetésével. Van még egy Cini a hazai művészeti szakmában. Termete, orra nagyobb és jobban is ír, mint Zalatnay. Ő Karinthy Cini. Az anyakönyvi keresztneve ugyan Ferenc, a könyvei címlapjain, igazoltatások alkalmával így szerepel, de ha az utcán valaki utána kiált, hogy: Feri! Ferikém! - nem fordul meg. jól tudja, hogy az nem lehet jó ismerőse, hiszen így soha nem hívják a barátai. Ezt kipróbáltam Zalatnaynál is. Előttem ment az utcán, én utána kiabáltam, hogy: - Feri! Ferikém! ő sem fordult meg... Cinikus népek ezek. Tardos Péter Sajnos, Péter a könyv megjelenését nem élhette meg! Nyugodjon békében!
Reinkarnáció Szüleim vallásosan neveltek, jártam az evangélikus templomba, és konfirmáltam is. Anyám az evangélikus egyháznál dolgozott, ismertem a papokat, püspököket, gyerekeikkel nyaraltam, játszottam. Hálás vagyok anyunak, hogy hitre tanítottak, Isten létezésére, illetve egy felsőbbrendű személy iránti tiszteletre. Valamiben, valakiben hinnünk kell, elsősorban önmagunkban, eddig rendben is van. De már kiskoromban rávezettek az élet, az emberek szeretetére is, s mivel édesapám korán meghalt, 8 éves voltam, egyedül maradtunk anyámmal: vele a mai napig is szoros, igazán mély szeretetkapcsolatom van. Imádok hazamenni, szeretek anyuval és nevelőapámmal beszélgetni, tv-t nézni, megnyugodni. Nem akarom tudomásul venni, hogy idősek, és nem akarok arra gondolni, hogy meghalhatnak, itthagyhatnak. Pedig hányszor riadok fel éjjel vagy izzadok bele elalvás előtt csak a gondolatba is, hogy valami baj történhet otthon. Hosszabb útjaimon szinte betegesen vádolom magamat, hogy ennyi ideig ott hagytam őket, egyedül. Anyám 36 éves volt, amikor születtem, és ha nekem is lesz gyermekem, amit remélek, bizony én is elég későn fogok szülni. Remélem, hogy a gyerekem ugyanúgy fog ragaszkodni hozzám; így folytatódik majd ez az anya-gyermek kapcsolat. Kár, hogy nem született meg az öcsém, úgy szerettem volna nagy családot, egy olyan igazi házi maffiát. Azért kezdtem fejtegetni ezt az egészet, mert nem tudok belenyugodni az elmúlásba. Nem hiszem el, hogy vége, meghalunk és az, amit addig csináltunk, izgultunk, hajtottunk a pénz után, futottunk, semmire nem volt időnk, az hiábavaló
lenne. Szeretném meggyőzni magamat és másokat is, hogy a lelkünk már biztosan élt és később is élni fog, csak más testben. Akarom látni még a szeretteimet, főleg anyumat, szerelmeimet, barátaimat. Sokat olvastam a reinkarnációról, hipnotizálásról, ismerőseim közül sokan azt állítják, hogy jó médium lennék. Ez a lélekvándorlási história azért kezdett még jobban foglalkoztatni, mert sokszor előfordult különböző reptereken, más földrészeken, hogy láttam egy-egy arcot, s meggyőződésem volt, hogy ismerem. Aztán rádöbbentem, hogy nem. Nem azonos nemzetiségű velem, de ez még nem volna baj, jóval idősebb, fiatalabb, sosem járt Magyarországon stb. Ezt már kérdésemre válaszolták. Mert bizony odáig merészkedtem, hogy - megnyugtatásomra - tisztázni akartam a helyzetet, és a szó szoros értelmében "leszólítottam" őket, egyszóval próbáltam megoldani a kérdést; úgy vártam volna - legalább csak egyszer - azt a választ, hogy itt vagy ott, ekkor és ekkor találkoztunk. De sosem történt így. Kubában, Kuvaitban, azaz meleg, napsütéses (fekete, arab; nem európai) emberek között, más égövben, és számomra teljesen szokatlan idegen miliőben is otthonosan mozgok, soha semmim nem fáj, jó a hangulatom, állandóan boldognak érzem magam, mintha előző életemben egy fáraó leszármazottja vagy egy dél-amerikai kávéültetvényes neje vagy lánya lettem volna. Úgy érzem, csak nő lehettem, ha valaki már voltam valaha is. Ne nevessenek ki, bolondnak se tartsanak, de ha születési évemből 144 évenként visszafelé számolunk, mindig olyan korok jönnek ki, amelyek a történelmi tanulmányaim során különösképpen érdekeltek. Vagy teszem azt: a montreali reptéren, a Montreal-Torontó járatra várva. Egy örmény származású kanadai és jómagam: Helló, helló - mit iszol? ezt és ezt... Egy óra múlva úgy társalgunk angolul, mintha régi haverok lennénk. Hóvihar van, több órát ülünk és várunk, végre indulunk, félek. Rettenetes szél, késő este, a gép ráz, ha ő nem ülne mellettem, nem bírnám ki. Nagy nehezen megérkezünk, természetesen az ismerősök nem vártak éjjel egy óráig, üzenetet hagytak: üljek taxiba, kifizetik. Ismerősöm felajánlja, hogy hazaszállít, letesz a ház előtt, megmondjuk egymásnak a telefonszámunkat, ő el, én készülök lefeküdni. Megszólal a telefon: Helló, itt Tomi! - s elmondja, hogy még mindig nem tud belenyugodni abba, hogy mi csak néhány órája találkoztunk először. Erre csak azt tudom válaszolni, igaza van, nekem is fura az egész, s talán ha még akkor éjjel azt mondja, eljön értem, menjünk el valahova enni és beszélgetni, megyek, mert úgy érzem, van mondanivalónk egymásnak. Tetszünk is egymásnak, és egyikünk sem érzi újnak, ismeretlennek a másikat. Néhány nap múlva elutazik, soha többé nem látom. Hát mi ez, ha nem
valami másik korból visszamaradt ismerettség, talán a felesége voltam egykor, vagy esetleg az aura stimmel, az a hőburok, ami az ember körül van, s amit ki jobban, ki kevéssé vagy abszolút nem érzékel? Arról is olvastam és hihetőnek találom, hogy bizonyos emberek látják vagy érzékelik (én inkább ezt érzem) ezt a burkot, látják, milyen színű - más az egészségeseké és más a betegeké. Talán a szentek ábrázolása (a napszerű glória, a fényesség a fej körül) is ide vezethető vissza. Különb emberek voltak az átlagnál és ezt a cselekedeteiken kívül a külsőségekben is lehetett érzékelni. S ezt a kifejezésmódot találták az emberek vizuálisan megfelelőnek. Miért fordulok meg néha valaki után? Mert szép vagy csúnya, vagy mert elfelejtettem köszönni? Mert valahonnan ismerem! Vagy egyszerűen meg kell fordulnom, vonz valami, illetve az a valaki. A meglátni és megszeretni - az első pillanatban szerelem - is, úgy gondolom, ide vezethető vissza! Később persze jobban kifejlődik az érzés, de a nyitásnál" is kell már valaminek történnie. Persze, lehet éppen fordítva is, én például először utáltam mindegyik fiút, akivel hosszasan éltem; irritáltak, határozottan utáltam őket. Abban a pillanatban, amikor így éreztem, tudtam, hogy baj lesz - így is történt. De ez a fajta undor, illetve ellenszenv gyakorta előfordult zeneszerzőkkel, munkatársakkal is. Ha valakit tehetségesnek tartok, akár utálom, akár szeretem, elismerem, és nem ritkán ugyanezt a reakciót váltja ki belőlem. Nem akarom és mégis vonzódom, taszít, de erőlködöm, hogy ott maradjak, s néha bizony szinte villámszerű "elektromos kisülést" okoz nálam; a mennydörgést többnyire már magamban, a négy fal között játszom el. Számtalanszor elzsibbad kezem-lábam, ha csak egy-egy arc vagy történet az eszembe jut. Teljesen mindegy, hogy rossz vagy kellemes, beleborzongok, újra átélem. Nagyon vizuális típus vagyok, s úgy érzem, ez szerencsés dolog, mert sokkal jobban tudok elbeszélés után megfigyelni történeteket. Az elmesélés vagy az olvasás során együtt élek a sztorival, teljesen beleképzelem magam a látott képbe. Különben szeretem idealizálni a valóságot, kifesteni a világot, szebbé tenni a magam számára (lehet, hogy önzőség, de igenis elsősorban magamnak), néha a kegyes hazugságokat fogadom el az igazsággal szemben. Bizonyos szituációkban talán nem is tekintem hazugságnak az elképzelt sztorik kitalált változatát sem, ha azt az illető valóban komolyan gondolja, s ezzel senkinek sem akar roszszat, sőt! Magam is csináltam ilyet. Kitalált történeteimnek volt valóságos alapja, s hittem benne, hogy nagy elképzeléseimet meg is tudom valósítani. Minél gyakrabban beszéltem róla, annál erősebben éreztem, hogy valóra váltom. Egészen belelovaltam magam, s többnyire létre is jött a korábban csak képzeletbeli sztori. Nem így az emberekről al-
kotott, kiszínezett képek! Ilyen helyzetekben a másik személy mindig konkrét, valóságos alak, én csak a velem való viselkedését, felém irányuló megnyilvánulásait színeztem ki, idealizáltam. Erre sokszor rászúrtam, a mosolygó, nekem kedvességet mutató illető bizony olykor finoman, máskor durván betartott. A hátam mögött valótlan, ronda dolgokat állított rólam, szépen kijátszott. Nyílt vagyok, pedig nem volna szabad annak lennem. Jó néhányan kihasználják ezt, amikor bizalmasabb viszonyba kerülnek velem, eleget tudnak rólam, felhasználják ellenem. Sajnos, az utóbbi időben is történt egy ilyen esetem. Egy kubai turné alkalmával egyik kolléganőm visszaélt naivságommal, s talán a mai napig sem érti, miért nézek át rajta, bár visszaköszönök, s ő kényszeredetten, mosolyogva érdeklődik hogylétem felől. Apropó, azt is utálom, ha valaki a "barátain" keresztül főleg "ágyról-ágyra" akarja a karrierjét megoldani. Természetes, hogy mindenütt létezik ez a "hivatalos" forma, de a közönségnek nem kellünk, ha tehetségtelenek, csak "valakinek a valakije" vagyunk. Tegyük fel, hogy egy ilyen énekesnőnek, vagy többnek, sikere van, de ez csak időszakos siker lehet. Amíg tolják a szekerét. Tehetségesnek csak azért kellhet ilyen kapcsolat, mert egyszerűen jólesik. Vagy: "Megtehetem, miért ne?" alapon. Jótevőket így én is szívesen veszek alkalomadtán. Sztorik hosszú sorát mesélhetném ebben a témában. Azt hiszem, jó páran a szívükhöz kapnának. Pedig de elmesélnék egy tucatnyit a történetekből! Fejemet meghajtom. Lehet, hogy emberként elnézem, de nem változtatom meg a véleményemet. Miért üdvözlöm mindig kedvesen, és miért panaszoltam el válásom történetét B. Tininek, akivel szakmai kapcsolatom sosem volt, nem tudom! Miért érzem úgy, hogy zavarban vagyok, nem tudok feloldódni P. Gábor közelében, aki pedig megírt nekem egy Miért mentél el? szuperdalt, és még jó barát is? Sosem tudtam a lelki dolgaimat megbeszélni vele, inkább csak nagyon tiszteltem, intim szeretet nincs közöttünk. De sorolhatnám még B. Lacit, akit szeretek, pedig sok üzleti kapcsolatunk nem volt. P. Attila - Edda - egész zenekarával együtt jó haverom - semmilyen zenei, szakmai függőségi viszonyban nem vagyunk. Rengeteg színész barátom van, sok privát is, nem vagyok számító típus (talán sajnos), nem mindig ott mosolygok, ahol kéne. Én ezt nem érzem hibának. Örülök, hogy Sz. Gábor (Isten nyugosztalja, azóta meghalt), aki a világ egyik legnagyobb gitárosa volt, 1981-ben, Los Angelesben azt mondta: kelet-európai énekesnőt ilyen jó angol akcentussal még nem hallott énekelni. Önbizalmat ad, hogy Jancsó Miklós tehetséges énekesnőnek tart és mítosznak mond. Amikor Ruttkai Éva azt mondja, "a mi lá-
nyunk a Cini". Vagy ha a tinik a Popkatlanban, a Sportcsarnok nyitó rockkoncertjén, 1982-ben azt kiabálják, "ott megy Cini, a rockkirálynő". Talán ezzel ellensúlyozzák, hogy hivatalos helyeken, például a Hanglemezgyártónál nem akceptálnak kellőképpen. Fura, hogy Prágában, mint már írtam, a Supraphonnál énekelhettem angolul, itthon a hivatalos nyelvvizsgám sem segít abban, hogy legalább egy felvételem legyen. Bár amikor még nem beszéltem jól az angolt, itthon is készült angol felvételem, kb. 10-12 éve. Nem tudom, talán az emberek voltak mások, vagy én felejtettem volna azóta, vagy egyszerűen csak korrupció uralkodik. A ki kinek a kije! A közönséget befolyásolni valóban lehet, de csak ideig-óráig. Ez az, amit remélek! Orvos? Stewardess? Úttörő? Művésznő? Úgy érzem, iszonyúan sokat éltem. Korán kezdtem és sokszor az az érzésem, mindenen túl vagyok. Bosszant, ha megkérdezik, hova tűntél, nem láttunk ezen a héten vagy ebben a hónapban a tv-ben, nem hallottunk a rádióban, már nem megy? A csúcsra feljutni sokkal könnyebb, mint ott maradni! Én úgy érzem, sokáig bírtam, kevés olyan ember van, aki 15 éven át mindig tud valamit kitalálni, újítani, ismét érdekesnek mutatkozni. Világviszonylatban is kevés az ilyen, persze itthon anyagi okok miatt is némileg több munkára vagyunk kényszerítve. Tovább kell élnünk, többet kell foglalkoznunk a közönséggel, hiszen nem lehet egy sikeres nagylemezből meggazdagodni, évekig elélni! Persze egy-egy dal, amelyik befut, maradandó is lehet, és meghosszabbítja a fennmaradásunkat. Nem kell annyira irigyelni minket, amint sokan teszik, mert bár tény, hogy soha nem utazhattam volna ennyit, ha nem ezt csinálom, nem ismerek meg ennyi szép helyet, nem szerzek ennyi barátot, de ellenséget, irigyet, rosszakarót sem. Persze jó, ha foglalkoznak velünk, persze, hogy hiányzik, ha nem. De ez sem fenékig tejfel, mi is halandók vagyunk, sőt sokkal álmodozóbb, érzékenyebb lények, mint a nem szakmabéli emberek. A bőrgatya alatt is lehet érzelemvilág, csak netán sajátos. Mint ahogy az elegancia mögött, a jól fésült, jól öltözött ember agyában is lehet ridegség, gyűlölet, képmutatás. Miért nem tartják természetesnek, hogy egy tehetséges embernek több legyen szabad? A rendőr elengedje, ha rosszul parkol, a vámos ne szedje darabokra a határon, ha néha a hivatalos dolgokat elfelejtené, ne járjanak el túl szigorúan vele. Tudom, nehéz a határvonalat meghúzni. Én például egyszer elfelejtettem, hogy a kocsim forgalmi engedélye lejárt. A Váci utca sarkán ellenőrzés volt, ott derült ki az egész. A rendőr tudta a papírjaimból, hogy ki vagyok, rögtön rengeteg kí-
váncsiskodó állt körbe. Rosszul éreztem magam, kértem, ne vegye le a rendszámot, ne szégyenítsen meg, üljön be a kocsimba, s együtt elmegyünk a rendőrségre, nem fogok ellógni. De ő hajthatatlan volt, élvezte a hatalmát! Mi volt erre az én reagálásom? Ott hagytam csapot-papot és elhajtottam. Miért csináltam ezt? Miért kényszerített ilyen lépésre? Inkább vállaltam a büntetést, mint ezt a fajta megaláztatást! Hol az emberi jószándék ilyenkor? Ezzel csak azt akarom mondani, hogy akik tehetik, sokszor még jobban bántanak, még jobban mutatják hatalmukat, erejüket velünk szemben. Élvezik, ha egy idézőjelbe tett "valakinek" megmutathatják: "Azt hiszi, mert maga X. Y., magának mindent szabad?". Vannak persze jóindulatú, kedves rendőrök vagy hivatalos személyek is, akik köszönnek, mosolyognak és természetesen vagy kedvesen elnézően veszik tudomásul, ha valamit hibáztunk, kérve, fizessük be a telefonszámlát, autóadót vagy figyelmeztetnek, ha rossz helyen parkolunk. Az emberek között sok az irigy, rosszindulatú. Például: bérlakásban laktam és a szomszédaim közül bizony (sajnos, sok fiatal is) följelentgetett zajongásért, zenélésért. Még ha idősebbet zavar, rendben van. De az, hogy inkább följelent, üzenget, minthogy saját maga odaálljon és elmondja a baját, nagyon csúnya dolog. Azt hiszem, az ilyen ember széthúzó, irigy, kétszínű, és pletykás. Valójában inkább a balsikernek és rossznak örül, mint a jónak, a sikernek. Biztosan sok mosolygó és gratuláló is mást mond, amint elfordul, mert kifelé kedveset mutat, de befelé dúl-fúl az irigységtől. Biztos másutt is így van, hivatalokban, sportban, színházban, nemcsak nálunk. Ezért mondom én, hogy az emberi alaptermészetben van a hiba. Soha nem fordult elő, hogy valakit megfúrtam volna, a szakmában ártottam volna neki, rágalmaztam volna vagy efféle. Talán sok mindenben túlzottan kedves és naiv vagyok, biztos inkább az a jó, ha félnek az embertől, mert árthat. Sokszor elhatároztam, hogy én is megpróbálok ártani, de sosem vitt rá a lélek, jó vagy hülye vagyok? Sok éven át hajlandó voltam hinni a mosolyoknak. Szó szerint elhinni, amit mondanak. Próbáltam eligazodni a tanácsokon; ez neked jó, ez a dal tuti, ez a haj óriási, most hízzál, sülj le, mert az jól áll, inkább ne, mert öregít - egyszóval nehéz a helyzet. Mindent mi sem tudhatunk, és mivel magunkra vagyunk utalva, nekünk minden sokkal nehezebb, mint egy nyugati énekesnek! Miért? Minket sem kellene, hogy más foglalkoztasson, mint a színpad, új dolgok kitalálása, énekóra, torna, tánctanulás, nyelvtanulás és ügyelés az egészségre. Kellene egy menedzser, mindenkinek egy (nem ilyen állampénzen hozzá nem értő ember, aki elfogult, pl. Neoton), akinek az a dolga, hogy kitalálja az
embert. Hogy milyen súlya legyen, milyen haja, mit viseljen, hogyan viselkedjen, milyen legyen a stílusa, a zenevilága. Tehát megteremtse a személyiséget. Természetesen alapegyéniség és tehetség nélkül, jó alapanyag hiányában - ez sem megy. Ügyelnie kellene minden interjúra, tv-re, minden "megjelenésre". És nehogy valamit rontson az illetőn, vagy pláne szándékosan rosszba rántsa, hogy pletykáljanak róla. Ezzel szemben mi mindent magunk intézünk, az adminisztrációs ügyektől a személyiség kitalálásáig. Nem véletlen, hogy így sok tehetség elvész, mert nem mindenki bírja az összes terhelést. Többek között ezek az okok is közrejátszanak abban, hogy átmeneti és alkalmankénti sikereink vannak és lesznek is, de nem tudunk feltörni komoly "világsztárnak"; ez egyébként a fent említetteken kívül még pénz kérdése is. A pop: üzlet. Hiába van elképzelésünk, jó zenénk, tehetséges énekesnőink, túl sok az, ami még kellene. Ezt tudomásul kell venni. De - és most magamból indulok ki - senkinek nem kell a lendületét, hitét elveszítenie, mert lehetőség mindig van, reménykedni kell, anélkül nem megy, ám ezeket a nehézségeket mindig szem előtt kell tartani. Mi operetten és népdalokon nőttünk fel, az angolszászok a popzenén. Itt van alapvető különbség, már az indulásnál! Azért ők elismernek minket és dicsérőleg mondják: "Ahhoz képest, hogy keleteurópai, szinte hihetetlen, hogy énekel, és milyen jól beszél angolul! Hát nemcsak a puszta, a gulyás, meg a paprika elsőrendű maguknál? Ezt a zenét is így tudják?" Viszonyítanak... ahhoz képest, hogy... Ez elismerés ugyan, de kevés. Mert ebben az is benne van, hogy az ő zenéjük jobb. Olyan ez, mint amikor mi mosolyogva megdicsérünk egy amerikait, ha érdekességképpen egy ismert magyar népdalt nálunk elénekel. Sokszor megkérdezik tőlem, nem unom-e még az éneklést? Van, amikor határozottan igen, sőt nincs is kedvem kiállni a színpadra! Mégis furcsa, hogy a színpadra lépés szinte teljesen megváltoztatja a közérzetemet. Akárhogy szédülök, hasfájásom, fejgörcsöm van, az biztos, hogy a buli után jól vagyok, tehát fizikailag is jót tesz, pszichés hatásáról nem is beszélve. A sikerélmény - főleg egy nőnek valami pótolhatatlan dolog, és ha ezt a hivatásán, tehát a munkáján keresztül meg is kapja, már jobb a közérzete, az emberekhez való viszonya. Fellépése, önbizalma lesz és a puszta női mivoltának szóló sikerek szinte már ráadások. Persze az is fontos, hogy megdicsérjék egy nő külsejét. Az első amerikai utazásom alatt például New Yorkban leszólítottak az utcán, olyan 16-17 éves tinik (akkor már egy tizessel több voltam náluk), hogy ugye olasz vagyok, de biztos európai, nincs-e kedvem velük inni egy Colát? Az angol tudásomra büszke va-
gyok, tehát azonnal válaszoltam. Egyáltalában nem bántott, hogy leszólítottak, sőt örültem neki, mert így még azt is megmutathattam, hogy beszélek angolul, és amikor már ezért is dicsértek, teljes mámorban voltam. Pedig azt még nem is tudták, hogy popénekes vagyok és milyen? Egy ilyen sztori az ember egész napját, de sokszor több napját is boldoggá teszi. Másképp látom a világot, mosolygok, meg vagyok győződve arról, hogy jól nézek ki, szép vagyok, tehetséges, és szép az élet! Külföldön persze nemcsak "külföldiekkel" lehet találkozni. Edinburoughba utaztam menedzseremmel s zenekarunkkal két koncertre. Éppen bejelentkeztünk egy gyönyörű kastély-szállodába, mikor egy nagyon elegáns hölgy vonult át a hallon (kb. 5000 dolláros) nercbundában. H. Jóska - a menedzserem - teljesen átszellemülten nézte a hölgyet és felkiáltott: "Odanézz, Cini, milyen csinos nő!" Az ötven év körüli, tényleg fantasztikusan csinos nő odafordult és megszólalt: "Szervusz Jóska, nem ismersz meg?" Tíz perc alatt tisztázták, hogy Pestről ismerik egymást, még az 1950-es évekből. Megtetszettek egymásnak és Jóska vadul udvarolni kezdett, miután megtudta, hogy a hölgy férje két évvel ezelőtt meghalt. Megállapodtak, hogy vasárnap találkoznak. Búcsúzóul Jóska így szólt: "Akkor, kedves Éva, holnap kettőkor, és majd fölmegyünk magához, aztán majd meglátjuk." A gyönyörű nő kihúzta magát s így felelt: "Jóskám, a majd meglátjukra ne jöjjön fel, abból már kinőttünk." A férfi olyan zavarba jött, hogy azt nem tudom elmondani. Majd meghaltam a nevetéstől. Délután elmeséltem a zenekari srácoknak, akik este bementek Jóskához a szobájába, s vittek neki vitaminokat, s azt magyarázták, ha beveszi őket, biztos nem fog kudarcot vallani másnap. Szóval, fél napig szórakoztak szegény Jóskával. Hasonló dolog történt velem 1976-ban. New Yorkban adtunk műsort az egyik egyetemen, egyszer csak szembe jött velem egy ismerős arcú, majd két méter magas szőke, Cs.-alkatú srác. Lelassított mellettem, s én kissé félénken megszólaltam: "Where are you coming from?" (Hová valósi vagy?), mire ő magyarul: "Nem emlékszel rám? Balatonszárszón, 1965-ben fáramászási versenyt rendeztünk, te voltál az ügyetlen pesti lány, én pedig az ügyes veszprémi fiú. Amint hallom, te magasabbra jutottál!" "Persze amerikai egyetemre járni sem éppen rossz!" - válaszoltam. Aztán kellemesen elbeszélgettünk. Azóta is írogatunk egymásnak. A nyarat minden más évszaknál sokkal jobban szeretem. Bár télen jó síelni, fölvenni egy szép bundát, jól is lehet öltözködni, nyáron viszont lehet vetkőzni, alig viselni valamit. Egy kis trikóban sortban szaladgálni, elég akár egy fél órával az indulás előtt fölkelni, minden gyorsan, könnyedén
megy. Imádom a napot, a napozást kevésbé, de azért csak szenvedek, mert lesülni jó dolog. Az én zsíros bőröm ilyenkor talál magára. Nem kell arcszesz, púder, a nap szépen kiszárítja, fényes barnára süti, és ilyenkor kevés kis szemfestéssel, akár kócosan is lehet utcára menni. Kívánatos, gusztusos lesz az ember, még a felesleges dekákra, és minden kozmetikai simításra (lábszőrtelenítés, pedikűr, manikűr) is figyel, mert hát meztelenkedni jó! Nyáron sokkal több a házibuli, lehet éjszaka sétálni, kiülni, mondjuk a Várban egy teraszra, a Balatonnál meg minden nagyszerű! Éjszakai fürdések, diszkó, flekkensütés. Talán éjszakázni is szeretek, azért is jó, ha meleg van, bár azt mondják, egy nőnek az alvásra ügyelnie kell, hogy szép maradjon. Biztos, de ha jól akarja érezni magát, az is szépít - bizonyos szituációkban. Alacsony a vérnyomásom, éppen ezért állati könnyen elalszom, főleg, ha fáradt vagyok. Akármilyen időpontban és akárhol, lehet autó, színházi öltöző, strand. Talán a repülő az egyetlen, ahol nehezen, mert félek. Figyelem a zajokat és holtfáradtnak kell lennem ahhoz, hogy elszunyókáljak. Néha tengerentúli járatokon összejön. Pedig a repülés csodálatos! És ha összeadnám azt a rengeteg utat, amit 15 éve repülővel, vonattal, hajóval, autóval megtettem, iszonyú mennyiség jönne össze! Mégis félek, még a legrövidebb úton is ugyanúgy, mint a hosszú amerikai, tengerentúli járatokon. A félelem is furcsa dolog, mert nem a gyomrom fáj, semmi bajom nincs, csak kikészül az agyam. Többször lejátszottam magamnak, hogy ha lezuhanok, a föld felett mi van, az ég fölött mi fog történni. Minden dobálásnál azt érzem, ez a vég. Szívdobogást kapok, elfehéredek, kiver a víz, izzad a tenyerem, szóval, komoly félelemtüneteim lesznek. Persze, ha társasággal utazom, más egy kicsit, csak sajnos többnyire egyedül repdesek és ez adja a rosszabb érzéseket. Többnyire szoktam partnereket találni út közben, és ha MALÉV-géppel megyek, a lányokkal is dumcsizok, sőt sokszor előrehívnak a pilótafülkébe. Na, ez az egyetlen hely, ahol megszűnik a félelmem. Látom a pilóták halál nyugalmát, ahogy kezelik a műszereket, beszélgetnek, mintha a földön lennének. Ott a hirtelen fordulás vagy süllyedés, emelkedés nem ijesztő, mert látni, mi miért történik. Nehezen bírok a félelemmel, ha viharos az utunk, mint például 1978 szeptemberében első kubai utazásom alatt volt. Az Iberia spanyol gépével mentünk Havanna felé. Vihar tört ki, természetesen a Bermuda háromszögnél. Erről még otthon mindent elolvastam; hogy gépek tűnnek el, megszűnik a kapcsolatuk a földi állomásokkal, a radar sem működik. Szóval, kegyetlen dolgokat tudtam meg, és ennek tudatában szinte "vártam" az eseményeket. Hát bekövetkeztek. Éjszaka volt, villámlásdörgés, úgy rázkódott a gép, mint egy vitorlázó,
süllyedt, oldalra dőlt. Eloltották a lámpákat, piákat hoztak, kemény óránk volt. Útirányt változtattunk, az előírt helyett nagy kerülővel New Yorkon át mentünk, s mikor déli egykor megpillantottam a pálmafákat, bizony fáradtságom és a 12 órás repülés ellenére is friss és boldog voltam, még vagy fél óráig. Utána már nem jutott eszembe, hogy három hét múlva valahogy vissza is kell menni. Volt azért komolyabb gáz is. A Lufthansa gépével Köln-Frankfurt között; egy félórás útból másfél órás lett. Télen, hó- és szélviharban. Sztrájkoltak a frankfurti irányítótorony emberei, emiatt vagy 50 gép körözött a reptér felett. Át lehetett látni a másik gépbe, olyan közel repkedtünk egymáshoz. Befagytak a kerekek; kezdték habbal befújni a betont, az úgynevezett hasraszálláshoz. Erre én magyarul, németül, angolul elkezdtem kiabálni; hol vannak a stewardessek, biztosan ejtőernyővel kiugrottak, mert tudják, hogy le fogunk zuhanni. Bár mindenki be volt kötve, én felugrottam, hátrafutottam és megnyugodva konstatáltam, hogy bekötve bár, de ők is a helyükön vannak, hátul. De miért? - gondoltam. - Őrült nagy ciki lehet! Viszszamentem és a mellettem ülő indiai papnak angolul bevallottam minden bűnömet, gyóntam, mindent elmondtam. Erre szegény ő is olyan pánikba esett, hogy csengőn hívta az utaskísérő lányokat, borogatást meg jeget kért a szíve köré. Persze többszöri próbálkozás után sikeresen landoltunk. Én aznap már képtelen voltam átszállni a MALÉV-re, ott aludtam és másnap jöttem haza. Volt egy londoni történet is. A British Airways BEA - négymotoros gépével (olyan, mint az IL18-as) 50 perccel a felszállás után extra piákat kezdtek felszolgálni, és ingyen (nem szokás ez nyugati gépeken, csak a MALÉV adja a finom borokat free of charge), majd a pilóta percenként mesélt a napsütésről, a jó időről. Kinézek, hát mit ad Isten, az egyik propeller nem megy. Szólok a stewardessnek, azt mondja, tudja. Tizenöt perc múlva már a másik sem ment, tehát az egyik oldalon egy propeller sem. A másik oldal oké, de ettől kissé féloldalasan repülünk. Mondták, semmi vész, visszafordulunk Londonba, mert Budapestről a gép majd Istambulba megy tovább, és jobb a hibát most kijavítani. Nos, a steward szorongatta a kezem, ült mellettem, amíg földet nem értünk. Heathrow-n borogatás, jég, whisky. Mondtam, hogy én elmegyek hajón, vonaton, akármin, de nem repülök hazáig. Kiszúrtak velünk, mert ugyebár féltik a légitársaság hírnevét, ugyanis mellénk állítottak egy ugyanolyan típusú gépet, és még a várócsarnokba sem engedtek ki bennünket; a csomagokkal, személyzettel együtt átpakoltak a másik repülőbe, és 30 perc múlva elstartoltunk. Figyelmességük viszont csodálatra méltó volt. Engem, mint a leghisztisebbet az első osztályra ültettek, sőt, egyórás repülés után előrevittek és bemutattak a pilótának. Baromi
csinos pali volt, szőke, kék szemű, magas, olyan igazi kemény legény. Gyerekkoromban mindig vonzottak az egyenruhák, hát ezen a palin még plusz az egyenruha! Szívdöglesztő volt. Udvarolt, vicceket mondott, bár már jól beszéltem angolul, de lehet, hogy félreértettem, mert biztos voltam benne, hogy találkozni akar velem, sőt a nyarát a Balaton partjára tervezi és reméli, hogy viszontlát. Most már tudom, hogy az udvarlás igazi oka inkább az angol légitársaság hírnevének megvédése volt; kifogástalanul csinálta, mert az egész ügyből sokkal inkább az ő személye maradt meg, s nem a géphiba. Nos, a Balaton igaz volt ugyan, de a családjával készült ide, és így már nem volt kedvem találkozni vele. Előfordult, hogy az osztrák légitársaság gépén, útban Palma de Mallorca felé, pontosabban közvetlen a leszállás előtt produkáltam egy szép kis jelenetet. Már világított a tábla, öveket bekapcsolni, nem dohányozni. Erősen mentünk lefelé, kerekek kinn és csak víz, víz. Kérdem Benkő Lacit, akivel együtt utaztunk a fesztiválra (nyertünk is egy negyedik helyet), hogy mi történik? Ő viccesen mondta: a vízre szállunk, biztos valami gáz van; élesen döngettünk lefelé. Repülőről ilyen közel vizet még nem láttam. Azt már nem mertem megkérdezni, miért teszi ki a kerekeit, ha vízre landol; akkor egy zökkenés, és a földön voltunk! Közben véresre karmoltam Laci karját, mondta is: "Nem tudom, hogy számolom el az asszonnyal otthon!" A reptér egy keskeny földcsík volt, de olyan keskeny, hogy a gép ablakaiból csak a tengert láttuk. Persze most is, mint annyi más alkalommal, megfogadtam, hogy nem repülök többet, de már ott is volt a kérdés; akkor hogy megyek gyorsan haza? Egyszer Budapestről Milánóba repültünk. Ott tévéztünk két napig, cserébe Gina Lollobrigida budapesti szerepléséért. Vittek Olaszországba. Onnan Venezuelába, Caracasba. Gyönyörű, narancssárga géppel mentünk, forróvérű fiúk szolgálták fel az italokat, kajákat, jó idő volt. Én tanultam az ottani tv-show műsorokhoz a francia, angol, olasz, spanyol és magyar szövegeket. Csodálatos, amikor az ember belerepül az éjszakába, majd a hajnalba, és az első szárazföldi part: Caracas. Lenn a tenger és a reptér, fönn 900 méter magasban, szinte misztikus ködfelhőkben: a város. Figyelmeztettek, hogy párás a levegő, ha kiszállunk, úgy fogom érezni magam, mint akit nyakon öntöttek egy vödör vízzel. Nos, shortban és vékony trikóban kiszálltam, és két percen belül megrohantak a fotósok. Bámultak és én az önbizalomtól majd szétdurranva sétáltam le a lépcsőn. És akkor megéreztem, hogy csurom vizes vagyok, a fotózás is ennek szólt, a trikóm merő lucsok, rám feszült és olyan látványt nyújtottam, mintha derékig meztelen volnék! Kissé
zavarba jöttem, de aztán angolul kivágtam magam: "Ne zavartassák magukat, nálunk nem divat a melltartó." Legelső New York-i megérkezésemnél a vámosok csak mosolyognak, az útlevelemet meg sem nézik, segítik a csomagjaimat és fotóznak. Hűha, egy európai, sőt kelet-európai, Amerikában csak a magyarok között ismert énekesnőt így fogadjanak? Aztán egyszer csak franciául szólnak hozzám, ez már igazán furcsa Amerikában! Erre egy velünk utazó, de ott élő magyar ismerősöm rossz franciasággal megkérdezi a vámosokat; szerintük ki vagyok? Hát Jacqueline Bisset francia színésznő. Most igazán kihúztam magamat, örültem, hogy egy ilyen világhírű színésznővel, de elsősorban jó nővel tévesztettek össze! Ez esetben nem is bántam, hogy nem CINI-táblákkal álltak a Kennedy-reptéren. Olyan is előfordult már - például a cannes-i Midem-aranylemezek fesztiváljára való utunk során -, hogy a Ferihegyen kétszeri nekifutással kezdtük; ugyanis a kifutópálya végéről visszafordultunk, mert valami géphiba miatt nem tudtunk felszállni. Majd némi várakozás után egy KLM gép vitt el bennünket. Ez csak néhány példa, sorolhatnék még jó párat. Talán némileg ez is az oka a félelemnek, mégis: 14 éve repülök. Ha arányosan elosztanánk, hetente két-három alkalommal. Van egy könyvem, amelyben benne van, hogy gyerekkoromban milyen foglalkozásokat választottam. Ott áll: gyerekorvos (a vér és injekcióstű láttán ájulás kerülget), stewardess (félek a repülőn), úttörő (ez voltam), művésznő - hát ez lettem! Bár ezt a megszólítást nem szeretem túlzottan, de lassan hozzá kell szoknom, mert 30 év körül már nem mindenki tegeződik. Kedvelem, ha sziát mondanak, ez kellemesen haveri. A túlbizalmasságért viszont haragszom. Valahogy nem tudok okosan védekezni ellene, olyankor inkább támadok és én is túlzásba esem, pedig senkit sem szeretek megbántani! Nekem Cini - bocsánat, "Cincogó" - a Fák, virágok, fény című dalhoz kötődik. volt azóta már rockénekesnő, Tinikkel Trió, és sok-sok stílus hordozója, de nekem a Fák, virágok, fény dal jelenti őt. A lírai, szelíd, álmodozó, lágy Cini nekem az "igazi". Olyannyira, hogy ha együtt dolgozunk, és a próbákon egy lírai számot fáradtan, homlokát ráncolva, és dühösen énekel, csak annyit kérek: "Cincogó, szeretném látni a Fák, virágok mosolyt." És csak ennyit kell mondanom, érti - és csinálja. vannak számomra nyári és téli emberek. Cini tökéletesen nyári lény. Szinte elképzelhetetlennek tartom napfény és bronzbarnaság nélkül. (Mint ahogy magamat is nyári embernek számítom.) Ezért tartom kettőnk élete nagy ajándékának, hogy néhányszor dolgozhattunk Kubában, az örök nyár országában, és egyszer együtt is töltöttünk
ott néhány órát. Forgatás közben sokszor viccelődtünk egymás között a spanyolos végződésekkel, "los forgatásosz - indulosz" és hasonló bolondságok. Találkozásunkkor egyik operatőrünk bronzbarna hölgyet vezetett szobámba: Los Agotosz - ez itt Cincogosz. És bronzbarnán boldogan ittuk együtt az egyik legnépszerűbb kubai italt - a daikirit. És ez is a Fák, virágok, fény Cinije volt... Csenterics Ágnes
Szeretnék, ha föladnám? Nem voltam érdekből senki szeretője; csak azé voltam, aki nekem tetszett. Egyedül, saját lábamon állva, és tehetségemmel értem el mindent. Persze szerencsém is volt, az biztos, de sokkal többre tartom az ilyen - hogy úgy mondjam - "természetes kiválasztódással" népszerűvé vált embereket, mint azokat a fölfújt sztárokat, akik azért lehetnek, mert egyesek a szakmai és a privát életet összekeverik. Kár, hogy belém nem volt szerelmes semmiféle menedzser (bár volt, aki társaságban azt mondogatta, hogy az ő típusa vagyok, és ha hagynám magam, lehetne belőlem komoly sztárt csinálni). Talán akkor az utóbbi években is több lehetőségem lett volna. Nem könnyű dolog ez nálunk! Mivel itt egyetlen vállalat van monopolhelyzetben, nincs menedzserrendszer, nincs konkurrens cég sem. Nem tudunk máshová menni, ha ezzel a hivatallal nem jövünk ki jól. És még ráadásul: ha valaki - aki megteheti közülünk egyet külön támogat, azt a többiek - éppen azért, amit leírtam - megsínylik. És ez ellen nem lehet semmit sem tenni. Csak egy kis pletyka: A külföldre menő lemezek (ezt hivatalos személy említette) 50%-át kintről kérik, a másik 50% az, amit az itteni eladók akarnak küldeni. Könnyű tehát azt mondani, hogy: "Sajnos a te lemezeidet nem kérték." Ki tudja ezt ellenőrizni? Tényleg, miért nem néz valaki utána? Tudjuk, nekünk csak egy lemezcégünk van, máshová nem mehetünk! Talán kellene? Azt is tudom: a szórakoztató műfajban az évek múlásával van, aki kevésbé kell. Vannak változó időszakok. Ki kell találni új dolgokat. De azt nem hiszem, hogy azok az emberek, akik éveken át bebizonyították tehetségüket, arra valók volnának, hogy gátolják őket, betartsanak, netán az éneklés abbahagyását tanácsolják nekik. Idézhetem énektanárnőm, Dékányné ellenkező véleményét. S ő aztán igazán nem annyira rossz! Ezt csak azért mondom, mert a "Doktor úr" - az én ajánlásomra hozzá küldte tanulni a Neoton szólistáját. Ez a kis példa jól rávilágít a "Doktor úr"-ral való furcsa kapcsolatomra, hiszen örökös szakmai és emberi ellentétek voltak köztünk, ugyanakkor a dottore elismert engem, s ez ebben is kifejezésre
jut: az én énektanáromat választotta pártfogoltjának, tudván, "ahol Cini tanul, ott megtanítják az embert énekelni". A "Doktor úr" azt mondta magáról, hogy nem ért a zenéhez - s azt azért elismerte, hogy én igen -, ennek ellenére mindig zenei dolgokba kötött bele. Én viszont tudtam, hogy az üzlethez nagyon is ért, na, meg azokhoz az emberekhez is, akikhez akar. Ezt fenntartás nélkül elfogadtam. A többit persze nem. Lehet, hogy ez volt a baj, a kapcsolatunk ezért nem lehetett - enyhén szólva - zavartalan. Volt sok hiszti, botrány, veszekedés de ez talán mindegy is ma már. Azt gondolom, a szívünk mélyén egyikünk sem haragszik igazán a másikra. Végső soron - ha nehezen is, de azért - a "Doktor úr"-nál is ki lehetett harcolni mindent ami igazán fontos volt. És azt sem szabad elfelejteni, hogy a dottore sok mindent tett a popzene egyes irányzatainak fennmaradásáért. De leginkább azért tudok mindent megbocsátani neki, mert tudom: világéletében imádta a nőket, s ez nem kis adottság. Én szeretek, és mindig is szeretni fogok énekelni! Úgy érzem, sokat elértem, megnyertem, amit tudtam. Hátha lenne még tartalékom, meg egy-két elképzelésem - talán később, valamikor, egyszer!!! Belefáradtam az örökös háborúskodásba, nem bírom az igazságtalanságot, a hazudozásokat. Ezek a dolgok nagyon lefoglaltak az utóbbi időben. Olyannyira, hogy nem tudtam újat kitalálni, ugyanazt meg nem akarom csinálni. Valami botrányos, jó dolog közepette szeretnék távozni. A hivatalos helyek embereitől sokban függök. Játszani kell, kedveskedni, ami néha nehéz, és nem mindenkivel megy. Biztos vagyok benne, hogy nem veszik rossz néven a leírt igazságot, de ha igen, az sem baj! Igazat mondok, és nem féltem a fejemet: kemény a természetes sisakom! "Zalatnay Sarolta azon növendékek közé tartozik, akik pedagógiai igényeket képesek azonnal is könynyűszerrel megoldani. Mindezekhez ritka szorgalom és akaraterő párosul. Sikereit annak köszönheti, hogy tele van mondanivalóval és azokat igen sokoldalú kifejezési adottsággal képes megoldani. Dékány Kálmánné, énektanár" Sajnos, Magdi néni azóta meghalt, már nem olvashatta a könyvemet! Most fia, Bandi tanít tovább énekelni - ugyanazon a zongorán kísér!
Önkritika? Kevés az önbizalmam! Pedig sokak szerint érdekes egyéniség vagyok, személyi vonzásom van, el kell viselnem a pozitív és negatív megjegyzéseket, mert csak egy szélsőséges, figyelemre méltó, pontosab-
ban különleges embert tesznek szóvá mások. Utálnak, mert oda kell figyelni rám, és ugyanezért némelyek szeretnek. Jó, van hangom, egyéni stílusom, szeretem és értem a zenét, tanultam is eleget. Tudok öltözködni a színpadon, általában tudom, mi a jó nekem, a színpadi élet adminisztrálását is csinálom, tárgyalok, tudok kontaktust teremteni, megkedveltetni magamat. Ha egy palit kiszúrok (persze finoman, de kitartóan), az nem menekül, erre is büszke vagyok. Ezzel együtt érzelmi beállítottságú voltam és maradok is. Szóval, sikeres ember vagyok, szeretem is magamat. Önző is vagyok többnyire. De mitől vannak a megingások? Hol van ilyenkor az önbizalmam? Alkalmasint izgulok egy lemez összehallgatásánál, egy rádió- vagy egy tv-szereplésnél, az adás idején még a családomat sem viselem el a közelemben, egyedül akarom hallgatni, nézni, mert félek, hogy nem fog tetszeni nekem, hát még a többieknek. (Most is ideges vagyok, vajon mit szól Hernádi Gyula az irományomhoz, és boldog is vagyok, mert magával vitte, és nem előttem olvasta el.) Ilyen periódusokban egy nagy nullának érzem magam, kétségeim vannak a hangom, a tehetségem felől. Álmodok, beleizzadok abba, hogy álmomban énekelnem kell és nem szól, halk, erőtlen kis egérhang jön ki a torkomból. Erőlködöm, félek a bukástól, nézem a közönséget és rettegek. Erre a valóságban is volt már példa. Lázasan, influenzásan kellett énekelnem, és alig volt valami hangom. A technikusok segítségének köszönhettem, hogy megmentettek, dupla hangerőre állították a mikrofonokat. Ez is beletartozik a színpadi kulisszatitkaimba. Ha jobban belegondolok, iszonyú, mennyi stresszhatás ér bennünket, persze ezt vállalni kell, mert van jó, feldobó stressz is, nemcsak idegbajt okozó. Az örökös ellentmondás, hangulatváltozás, érzékenység együtt gallyra tudja tenni az idegeket. Minket másként kell kezelni, néha úgy, mint az idegbetegeket, néha, mint a gyerekeket. Más a tűrési határunk. Sokan mondták már: "Hihetetlen, hogy ilyen közvetlen és kedves csaj maradtál, enynyi sikerélmény szeretet és rajongás vagy épp utálat után". A természetem valóban nem változott, hála Istennek, bár sokszor megingott az emberek iránti bizalmam, sőt voltak és vannak időszakok, amikor utálok emberek közé menni. Sok mindenkiben csalódtam, beleértve barátokat, rokonokat is, nemcsak idegeneket. Valószínű, hogy a magánéletben ért csalódások okozzák az önbizalmam megingásait is. Furcsa, de vannak korszakok, amikor a magán- és színpadi élet egyensúlyt hoz bennem létre: megcsaltak - ugyanakkor jó koncertem volt - 1:1. Máskor képtelen vagyok dolgozni, annyira kibukom. És van "a majd megmutatom, ki vagyok én" érzés;
"lehet, hogy nem vagyok szép, de énekelni tudok". Ilyenkor iszonyú jót produkálok, épp, mert rossz a hangulatom vagy fizikai rossz közérzetem van. Nagyon fontos dolog a lélek, mert a hasgörcs, a fejfájás, a szívszúrás mind el tud múlni egy jó koncert végére. Teljesen feldobódik az ember, egészségesen fáradt lesz, semmi több. A lámpaláz is okozhat rossz közérzetet, szédülést, hányingert - erre jó egy kis ital. Elég fiú volt mindig a közelemben és bizony rászoktattak; szereplés előtt feldob egy kevés ital, gátlástalanná tesz - de berúgni nem jó. Nem is szeretek, csak teljes depresszió vagy eszelős boldogság ürügyén. Hosszú ideig egy kortyot sem ittam, de aztán rájöttem, hogy jót tesz, még az egészségemnek is (az alacsony vérnyomásomnak), hangulatilag pedig szinte kicserélődöm. Egy nőnek inkább azt illik mondani, hogy rá sem bír nézni az alkoholra, undorodik tőle, kirázza a hideg. Pedig az ital finom kábítószer, ha tudja az ember a határt. Rám pozitív hatással van, feldob, a gátlástalanság pedig kedvesebbé, közvetlenebbé tesz. Nem hiszem, hogy ezt alkoholizmusnak nevezhetem, hiszen nem akarok és nem is tudok berúgni. Az utóbbi időben igen sok könyvet olvastam: popsztárok élettörténetét (Rolling Stones, John Lennon, Marylin Monroe). Látom, hogy igenis az enyhe kábítás, a hangulat feljavítása fontos; extrább lesz tőle a produkció, ha az átlagfejeket megbotránkoztatja, ámulatba ejti is. Mert ők is ezért érzékelik jobbnak, utálják vagy csodálják az énekest a látottak után. A semmittevő "szipusokat", a 14-18 éves unatkozó gyerekeket megvetem a kábítószerezésért, de ha valaki ezzel csodákat produkál, és ha csak a színpadért veszi igénybe, maga és a többiek - a közönség és a show - érdekében teszi, akkor annak értelme van. Félreértés ne essék, nem vagyok kábítós, bár londoni útjaim idején azt pletykálták, hogy a melltartómban szállítottam haza a hasist (még szerencse, hogy nem kokaint vagy LSD-t). Szívem szerint megmutattam volna az illetékesnek, hogy sohasem hordtam cicifixet. Bocsánat, két túrán: Bulgáriában és a Szovjetunióban igen, de ott is csak a színpadon, mert a koncertirodások rám szóltak, hogy táncnál mozog és áttetszik a mellem, és a fiatalokat nem szabad ezzel ingerelni. Pedig a jó hangon kívül még a külsőségeket is szeretem (főleg a nőknél), nagyon befolyásolják a közönséget. Fiúknál nem, ott inkább a személyiség és a jó fazon, nem annyira az esztétikai szépség a döntő. Szerencsére nem éltem együtt csúnya fiúkkal, sőt mindegyik egyéniség volt, ennek következtében elkönyveltem magamban: én is az vagyok. Szeretem magam, de mazochista is tudok lenni. Zseniálisnak tűnök, majd senkinek, és időnként ezek az érzelmek szépen kinyiffantanak. hirtelen
haragú vagyok, de könnyen megbocsátok, nagy dolgokban viszont tartom a haragot. Féltékeny vagyok, de ez inkább hiúság és önzés (ilyen szempontból fiús vagyok), mert magamnak mindent megbocsátok, a másikat pedig kiszekírozom a világból. Félrelépek és rögtön nem bízom a másikban, gyanakszom, mert magamból indulok ki. Imádom a szép szexfilmeket, sok angol nyelvű sztorit olvasok a Playboy-ból vagy más újságokból (magyarul csak azért nem, mert nincs). Sőt, még magam is írtam szexnovellákat egy hosszú téli lengyel túra alatt, az unalmas, fiútlan éjszakákon. (Nem merném ide mellékelni.) Néha megindul a fantáziám, és ennek igazi oka, hogy imádom a fiúkat, de szeretem a lányokat is (mindenki értelmezze úgy, ahogy akarja). Jobban megnézek egy csajt az utcán, mint a fiúm, de meg is mutatom neki. Nem ítélem el az úgynevezett kommunákban élőket, mindig irigyeltem (egyetlen gyermekként a családban) a sokgyermekes, zajos famíliákat, és a kommuna ennél még érdekesebb is lehet. El tudnám képzelni a többférjűséget is. Kapcsolataim azt bizonyítják, hogy bírom az együttélést, és velem is tudnak élni. Igaz, nem lehetnek túl szoros viszonyaim, mert utazom, szabad beosztással és összevissza élek, de a fiúim is hasonszőrűek; a szabadságtól a szenvedély vagy erősödik vagy széthullik. Vannak időszakaim, amikor tyúkanyóként kotlanék a fiúmon, szerencsére ezek csak rövid periódusok, és ritkán ismétlődnek. A szélsőséges természetem nem szerencsés, mert amennyien szeretnek, ugyanannyi ellenséget is szerzek. Kibírhatatlanul tudok viselkedni és szítom az ellentéteket, ha valakit kiszúrok magamnak, aki a szemembe aranyos, de a hátam mögött rossz vakerokat nyomott, kikészítem, alkalmasint meg is pofozom. Utálom a mosolyalbumos, megjátszós, buta szépségeket, akik borzasztóan tudják, hogy szépek, s közben olyan sötétek, mint az éjszaka. Ezeket osztom is, alájuk adom a lovat, hülyítem őket szépen, aztán élvezem a győzelmemet. Meg az olyan feleségeket is utálom, akik a barátnőik palijait szúrják ki maguknak. Pletykás nem vagyok, nem szokásom elmesélni, kit kivel láttam, mert én már annyi ilyet kaptam, én úgy félek a dumáktól, hogy mindenkit meg tudok érteni. Akartak már nekem jót azzal a szöveggel, hogy látták a fiúmat valakivel összebújva a Váci utcában, erre én otthagytam a srácot. Mire kiderült, hogy nem volt igaz, már bosszút álltam egy másik sráccal, aki belém zuhant; így tönkre tettem az új fiút, magamat és a régit is. A "jóakaróim" meg röhögtek a markukba. Fura dolog a féltékenység, mert lehet igazi féltés is, de többnyire az önzés és a hiúság együttese. Mindenki hajlamos azt hinni, hogy az ő élete, kapcsolata más. Megváltoztatjuk magunkban a világot, pedig azt nem lehet, a legizgalmasabb szerelem is elmúlik, mindenkit megcsalnak (ez a szó
persze túl kispolgári és utálatos is), azaz, senki sem képes csak egy emberrel élni, lefeküdni. Szerencsére manapság már a nőknél sem nagy bűn, ha valaki nem monogám, hanem kitárulkozik. Nem kurvaság ez, hanem a nők számára is megfelelő, emancipált és elfogadott életforma. Nem kötelező, csak szabadon választott. Egy nő bizonyára sosem fog úgy kezelni férfiakat - még ha csak szexre használja némelyiket (aki ebből él, az persze kivétel, mert neki ez munka, amit rendesen el kell végezni) -, mint megfordítva. Némi érzés, vonzódás mégiscsak szükséges. Bár velem már előfordult - nő létemre -, hogy valaki nagyon tetszett, mégis: előtte és utána kapkodtam a holmimat, menekültem, minél gyorsabban el a helyszínről, mert semmihez nem volt kedvem, legkevésbé beszélgetni. A férfiakat is megértem ilyen szituációkban, hiszen ma már a szabadság érzése mindkét nemnek fontos, ezért inkább vagyok az együttélés híve, mint a házasságé. Mindig jobb egy gyönyörű szoba nyitott ajtaján nem kimenni, mint a bezárt ajtó mögött vágyakozni a szabad levegőre. Saját életemre lefordítva: 7 évig tudtam együttélni papír nélkül, míg hivatalos keretek között csak két évet húztam le. Persze két különböző személylyel, de azért a forma is szerepet játszott ebben. Most megint öt éve élek, úgymond vadházasságban. (Persze, hogy ne maradjak vénlány, egyszer csak férjhez kellett mennem - a saját megnyugtatásomra.) A szexuális érdeklődés is erősebb, maradandóbb ezekben a szabad viszonyokban. Már maga a viszony szó is izgalmasabb hangzású a monoton házasság kifejezésnél. Kívánom, hogy legyenek jó házasságok, én senkit sem beszélek le róla, de az általam ismert példák többsége nem ezt bizonyítja. Engem is számtalanszor elkap a hév és a szabad erkölcsök híve leszek, néha pedig vaskalapos polgárcsajnak érzem magam, és szinte nekem is hihetetlennek tűnik, amiket mondok. Apróságokért balhézom a szerelmemmel, gyanakszom, görcsösen tudni akarok mindent és természetesen semmit nem hiszek el. Úgy gondolom, ez a viselkedés nem szokatlan a nőknél, de aki annyira hangulatember, mint én, attól még inkább várható. Érdekes, ez a hirtelen hangulatváltozás eddig mindig csak a privát életben jött elő, a színpadon soha nem tapasztaltam ilyen erősen. Van, hogy kedvvel énekelek, van, hogy nem egyértelműen élvezem, sőt néha komoly megerőltetést kíván a dolog; tehát a hangulati változások itt sokkal kisebbek. Van olyan is, hogy a koncert kezdete és vége közötti egy óra alatt megváltozik a kedvem; többnyire a kezdeti rossz hangulatból alakul jóvá. Persze lehet fordítva is: ha rossz a koncert légköre, ha nagyon hideg a közönség. "Telefonált, szeretne kijönni a kórházba, hogy néz-
ném meg a "gigáját", ugyanis tegnap nagyot "kornyikált". Persze, korholom magamban, ismét valami újmódi fortét rekedtesen, mint a jó öreg Amstrong. Oké - mondom szeretettel. Pontosan jön, nyári szerelésben. Derékon felül keresztben, derékon alul hosszában néhány pamutszál. A nyári szellő azt is ide-oda lengeti. Lágy barna idomok, világoskék bugyi, áttört rózsaszirmokkal. Az ablakból intek: széles nagy-nagy villogó mosoly a válasz. Már én is vigyorgok. Csupa derű. - Na, mutasd! - Alig kell műszer, hogy lássam a "gigáját". Mázlista. Hangszalagjai, mint ezüstös vontatókötelek. Jó apparátus, kitűnő rezonáns üregek, azt csinál vele, amit akar. Nyoma sincs a kóros terhelésnek. - Oké minden? - kérdi. - Minden rendben - válaszolom. - Tudtam, de hallani akartam tőled is. Nem kell szednem semmit? - Nem. Szakmai felkészülés megfelelő adottsággal, testi-lelki frisseség... - Igen?... - darálja kaján grimasszal. - Látom, jól együtt van minden, de azt az új számot azért mégsem kellene... - Áh, estére vendégem vagy, gyere hallgass meg, lesznek jó csajok is. - Tudod, hogy én nem a lányok miatt... - Ne fűzd az agyam Ládikóóóóó, ott leszel?... Több hónappal később ismét a kórház, de bentfekvéssel. Nem a gégéje miatt. Egy pillanatra csend van körülötte. Kicsit sápadt, visszafogottabb, mikor újból találkozunk. - Nem látogattál meg, pedig tudtad, mi van... kezdi. - Jobb ezt egyedül végigcsinálni. - Na, jóóóóó - csendesül el. Nézem a szemét. Még nem a régi, de valami már vibrál: a csakazértis. Kemény ez a nő. A lelke már sminkel. S pár nap múlva, mint az örökké játékos delfin, pattan ki a hullámvölgyből: itt vagyok, mit tegyek, hol a labda? Fodros, illatos, csicsergő. Tervekkel teli. Útra készül. Messzire. - Mondd, Gégész Úr, mit kapok az útra, orrdugulás, füldugulás, dugdugulás ellen? Átadok egy kis csomagot. A legszükségesebb gyógyszereket. Kibontja, nézi-nézi, majd: - Mi van, dokikám, nem vagy jól? Ennyi gyógyszert 15 év alatt együttvéve sem adtál. - Látod-látod, már én is öregszem - mondom óvatosan. Pillanatnyi döbbenet. Zsupsz, a tablettákkal tele a kövezet..." Dr. Lády József, a Honvéd kórház gégész főorvosa Cini lakása "Cinis"
Van stílusa, egyénisége - mondják -, se nem elegáns, se nem extravagáns, csak cinis. Erre is büszke vagyok, mert úgy érzem, hogy az egyéniségem nemcsak a külsőm, az öltözködésem, a hangom, hanem a környezetem is. Tehát teljes az egész. Most félretéve azt, hogy ez tökéletes-e vagy nem biztosan nem az -, mert én mindig hibákat látok, keresem a jobbat. Néha nincs már hitem, önbizalmam, annak mégis mindenképpen örülök, hogy akármilyen vagyok is, de egyéni. Hányszor néztem meg félve a tv-show-mat vagy hallgattam egy rádiós koncertemet. Csak egyedül vagyok hajlandó erre: persze, ha a körülményeim engedik. Próbálom úgy szervezni, hogy senkinek a véleményét ne kelljen figyelembe vennem; ki mit mond, hogy reagál. Ha egyedül vagyok, akkor is szorongok, de az teljesen más. De szorongok akkor is, s ez egyre gyakrabban történik meg ma már, ha társaságban, mondjuk egy fiatal orvos azt mondja: "Tudod, srác koromban te voltál a szerelmem." Vagy ha egy Párizsban élő magyar filmrendező vagy egy jónevű újságíró, egy nyomdaigazgató mondja ugyanezt. Bizony, elmúlt az idő, és már egyre ritkábban hallok hízelgő udvarlásokat. Sajnos, azt is többnyire komoly, felnőtt emberektől, s ez nekem persze hogy furcsa. De most itt az ideje, hogy nekifussak az új generáció meghódításának. Gondolnom kell öregebb napjaimra is, arra az időre, amikor ők lesznek olyan korúak, mint azok, akik most emlékeznek. Ha sikerül, jól jártam, elégedett lehetek. Azért nehéz popénekesnőnek lenni. Még a mai napig is kettősségben él, mint a könnyű műfaj művészei általában. Mint nő, mégis meg tudtam nyerni szépszámú politikai és gazdasági vezető ismeretségét, barátságát, sőt néha még a segítségét is. Most persze biztosan haragudnának, ha leírnám a nevüket, pedig milyen jól hangzott annakidején Barbra Streisand és Trudeau kanadai elnök liezonja, az énekesnő látogatása a parlamentben. Érdekes pletykák. Mi ebben is el vagyunk maradva néhány évvel, s mire nálunk sor kerülhetne ilyesmire, azt hiszem, már nem én lennék a soros. Azért én is vacsoráztam elegáns étterem különtermében. Este, napszemüvegben mentem a taxin, hogy ne lássák a kocsimat, a sofőr egyedül vitt haza. A beszélgetés, a hangulat ugyanolyan normális és kötetlen volt, mint az igazi polgáremberek között, sőt. Nekem imponált, hogy az illető kicsoda, neki is, hogy én ki vagyok, de remélem, azért mint nő is tetszettem. (Érdekes, kettős érzéseket okoznak az ilyen találkozások.) Telefonon is beszéltünk, néha normális, néha virágnyelven, de a titoktartás kötelez!! Megérte, elég, ha én tudom, találgassanak! Az inkognitós találkozások halálosan izgalmasak. Ülni egy protokollvacsorán, kimérten mosolyogni, csevegni, néha összenézni, majd tovább játszani, netán magázódni és közben
az előző, együtt töltött éjszakára gondolni. Elhitetni a felületes barátságot, miközben az agyban beindul a színesfilm és jobbnál jobb kockák kattannak be. (De vannak tabuk is: munkatársak, barátnőim férjei, fiai, szakmai kapcsolatok, főleg ha érdekeken alapulnak.) Hányan irigyeltek azért, mert együtt lehettem, egy autóban utaztunk, együtt álltam a színpadon a Zorán-Dusán Sztevanovity testvérpárral, Kóbor Jánossal (Mecky), Presser Picivel, Laux Józsival vagy az Eddás-Korálos fiúkkal! Persze azokat is irigyelték tőlem, akiket szívből szerettem. F. Kareszt és R. Sanyit. Istenem, azért egy popénekesnőnek is lehet jó ízlése! Bizonyára sokan szerettek volna a helyemben lenni akkor is, amikor Aretha Franklin, Joe Cocker vagy Paul McCartney koncertjén ültem, és utána részt vehettem a fogadáson is. A legjobb londoni klubokban énekeltem, s ezzel automatikusan tagja lettem a kluboknak. Állandó belépőt kaptam - mondjuk úgy, mintha a KEK vagy az E épületbe szóló egy évig érvényes beugróm lett volna -, s ugyanúgy találkoztam a popsztárokkal, mint ahogy itthon egy hétvégén a Kertészeti Egyetemen. (Ott, ahol a Cini és a Tinik triónk felejthetetlen első koncertjét mutattuk be Turbók Jancsi segítségével.) Hiába írom le, hogy Middle, Earth, Márky, Speakeasy - ma már csak a Sohoban levő Márky-klub működik. (Öltözőjének falán a Sarolta és az Omega dedikálások még mindig megvannak - olyan nevek között, mint Joe Cocker, Police, Deep Purple, Taste, Who.) Tanúm is van erre: Sugár András a tv-ből. Ő akkor az MTI tudósítójaként tartózkodott Londonban és sok koncertemet látta. A Film Színház Muzsikának küldte el rólunk a véleményét. Ruttkai Éva - Éva művésznő - Évike Gyerekkoromtól kezdve szerettem, rajongója voltam, és amikor "családközelbe" kerültem, mindig zavarba jöttem a megszólításnál. Ugyanakkor büszkén vettem tudomásul, hogy egy ilyen zseniális asszonnyal találkozhatom. Azt hiszem, bátran mondhatom, kevés ilyen borzasztóan tehetséges, egyéniségekkel teli család létezett, létezik. Három szuper fiú, mint Latinovits Zoltán, Bujtor István és F. Karesz - na és Ruttkai Éva, nekem túl sok volt. Karesz az én világom, nem véletlenül szerettem éveken át. Bujtor szintén haver, nagydumájú, örökösen piszkálódó és nevettető, Latinovitsot és Ruttkai Évát magasztaltam - boldog voltam a közelükben. Ennél a családnál ismertem meg druszámat, Karinthy Cinit, aki kikérte magának, hogy én is Cini vagyok. Övé volt először, ő az öregebb, én e nevet nem használhatom. Persze, aztán megvigasztalódott s kijelentette: az az igazi népszerűség, ha
valakit az egész ország a becenevén szólít, egye fene, tartsam meg a nevem, elviseli! De azért ő az igazi Cini! Jó barátságunk a mai napig tart, s beszélgetéseinket többnyire szaunázás közben, nyáron a strandon vagy télen a sípályákon folytatjuk. Bár szerintem Karinthy még nem adta fel a reményt, hogy ő maradjon a Cini név kizárólagos viselője, múlt évben Ausztriában síeltünk, s ő egy olyan lejtőre vitt engem, ahonnan kis híján darabokban érkeztem le. Nem bízom benne! Egy gondolat erejéig visszatérnék még Ruttkai Évára. Azt mondta a Tölcsért csinálok a kezemből című dalra: halhatatlan (különben F. írta). Hiszem, hogy így van és ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy egyszer Latinovits is énekelte; én akkor a mennybe mentem. Ugyanazt éreztem, mint Latinovits taxis sztorijánál: hogy szeret engem, viccel velem, elfogad családtagnak. Rengeteget jelentett és sok önbizalmat adott, amire különben igen nagy szükségem volt, van és lesz mindig! Csak az ellenségeim mondhatják, hogy sztárallűröket vettem fel, a jó szándékú emberek és a barátaim érzik, tudják, hogy természetes és barátságos maradtam. Nem érzem magam "valakinek" s talán ezért is van néha szükség önbizalmam megerősítésére, hogy azért tudjam, ki vagyok. Álmok, vágyak Vannak olyan vágyaim is, amelyekről még a barátaim sem tudnak. Szeretnék filmek, rajzfilmek alatt énekelni, szinkronizálni embereket, állatokat. Nagyon át tudom élni a filmeket. Sírok, nevetek a történeten, és sokszor úgy szeretnék benne lenni! Filmszínésznői ambícióim nincsenek, ki is próbáltam a filmezést, s bevallom, nem volt rossz, de jó sem. Pedig különben az élő koncert az igazi erősségem, persze ott a magam ura vagyok, míg a filmen instruálnak, állandóan irányítanak, sokkal kevesebb a rögtönzési lehetőség, és ami a legrosszabb, nincs közönség. De egy szinkronstúdióban nézni a filmet, kellemes hangulatfényben, alámondani a szöveget mondjuk egy olasz film üvöltő, családi veszekedéséhez vagy egy helyes állatfilmnél - nagy élvezet lehet. Nem kell csinosnak lenni, lehet eltorzult arccal kiabálni, átélni, sírva szerelmet vallani vagy bármit csinálni - olyan kötetlen, szabad érzés! A mindennapi életben úgyis játszunk eleget! (Sokszor ez is nagyon fárasztó.) Játszani kell a férjjel, szeretővel, sakkozni a férfiakkal, mert őszintén szólva az igazi érzésekkel keveset lehet elérni. (Persze lehet néha, sőt kell is az ellágyulás.) Én attól a pillanattól kezdve, hogy kilépek a kapun, már figyelek magamra; tudom, van amikor néznek, megbámulnak, de van, hogy nem ismernek fel, vagy "hol is láttam ezt az arcot?" kifejezéssel must-
rálgatnak. Egyszóval adni kell magamat, méghozzá csomagolva. Na, ez a külső pakolás; gyakran játék számomra, mert változtatható és a saját szórakoztatásomra számtalanszor ki is találom magamnak. Ma elegáns, holnap tinis (ameddig lehet), aztán kócos, festetlen és egyszerű - meg olyan is van, hogy egy nap nem mozdulok ki otthonról, mert nem tudok mit kezdeni magammal. Persze, ha van munkám, vagy halaszthatatlan tennivalóm, akkor nincs mese, csinálni kell! Csak hát bármennyire szórakoztató ez a játék, annyira idegesítő is! Ha ilyenkor úgy reagálnak rám, ahogy elképzeltem, örömmel veszem, s aznap nem bosszankodom. De ha bántó a reakció, az iszonyúan fáj. Túlérzékeny vagyok, főleg, ha a hangulatom is éppen melankolikus. Ilyenkor hajlamos vagyok magamat teljesen belelovalni a szomorúságba. Talán eleve kicsit nyitottabb vagyok a kelleténél; a bántást nagyon nem szeretem, én magam csak válaszolok, de nemigen kezdeményezek kellemetlenkedést. A hirtelen haragúak hibája: ha kihoznak a sodromból, nem nézek se istent, se embert, akkor komoly zűr van. A végén, ha már lecsillapodtam, megbánom, de csak nagyon ritkán tudok bocsánatot kérni. Inkább megpróbálkozom a barátkozással, hercigeskedéssel próbálkozom ilyenkor. Bizonyos emberekkel pillanatok alatt összehangolódom, de van, aki évekig lehet a környezetemben, mégsem kerülök közel hozzá. Vagy nem érdekel az illető vagy feszültséget, kellemetlen belső remegést okoz. Van, akit egyszerűen gyűlölök, irritál a jelenléte, de előfordult már, hogy ezt a két ellentétes érzést egyszerre éltem át, és ettől én is megzavarodtam, egyik pillanatban kívántam az illető társaságát, ha pedig eljött az alkalom, irtóztam tőle... A színpad - és ami mögötte van! Sosem tudom eldönteni: vajon a férfiak többségének önálló, kemény munkában, esetleg a művészetben sikereket elérő nő-e az ideálja vagy inkább az "okosan hallgató", ezért sokat sejtető, álszerény, a férfiak hiúságát, intelligenciáját érvényesülni hagyó, netán az egyszerűen szép, de buta? Úgy hiszem, egy ember és így egy nő számára is fontos a sikerélmény. Nekem legalábbis az. Ha tapsolnak egy koncerten, ha helyesnek látnak, dicsérik egy jó ruhámat, az éppen elkészült lemezemet: ez mind-mind erőt ad privát kapcsolataimhoz is, és talán azért van, hogy kevesebbet igényelek a hozzátartozóimtól; ha egy-egy ismert emberrel az egész ország foglalkozik, kevesebb teher hárul az illető családjára. Én sem őket nyaggatom mindig, nem akarom örökösen az ő rólam alkotott véleményüket hallgatni. Merem remélni, hogy általában több dolgot elnéznek nekünk, mint az úgynevezett átlagember-
nek. Nem mintha mi hülyék lennénk, de feltétlenül érzékenyebbek, fogékonyabbak, sokszor ingerültebbek vagyunk. Irigylésre méltó, de nagyon nehéz pálya ez sok megpróbáltatással. Pulpitusra helyeznek minket, gyakran nem is vesznek "ember" számba, mintha nem is halandó emberek volnánk. Beteg egy popsztár? Hogy lehet az? - Gyereke született, képzeld el, megoperálták! (mint két éve engem: a kórházban úgy mutogattak rám, hogy szinte már kellemetlen volt), pedig abban a helyzetben én is csak egy kórházi beteg voltam. Persze föl lehetne sorolni ennek a jó oldalait is. De épp eléggé összetett munka ez ahhoz, hogy nehéz legyen és kevesen mondhatják magukat hosszabb időn keresztül is igazán sztárnak. Bonyolult dolog összeegyeztetni a kifelé forduló, színpadra alakított egyéniséget az otthoni privát élettel. Előfordulnak hibák is: tovább élem a koncertet, az ottani hangulatból nem tudok átváltani vagy fordítva, ez problémákat is okozhat. Kapcsolataink sohasem "civil" emberekkel voltak, ki tudja, szerencse vagy szerencsétlenség. Szüleim szerint orvos, mérnök vagy jogász kell egy bolondos "művésznő" mellé. De polgári foglalkozású ember nehezebben szokik hozzá az öszszevissza élethez, főleg, ha hagyományos elvei vannak a férfi és a nő kapcsolatáról. Aki hasonszőrű, az jobban érti, toleránsabb. Persze mi nők, csak szédítjük magunkat, párhuzamosan ezt a kétfajta életet nem lehet sikeresen és tökéletesen csinálni. Előbb-utóbb fel kell adni valamelyiket. Előre rettegek attól - bár közben szeretném is -, mi lesz, ha szülök egy gyereket? Amilyen szoros még ma is kapcsolatom anyámmal, úgy biztos vagyok benne, hogy a gyerek lesz majd az életemben a központ. Furcsa, de ha szétnézek a világban, azt látom, hogy a színésznők sokkal könnyebben és gyakrabban szülnek, mint az énekesnők, a női popsztárok. Bizonyára, mert ezen a pályán az időkihagyás sokkal veszélyesebb, mint egy színésznőnél, meg talán korhoz kötöttebb, könnyebben felejthető ez a műfaj. Állandó megújhodást, változást igényel és természetes lépéstartást a divattal. Az őstehetségek itt is meg kell hogy őrizzék egyéniségüket. Lehet az is, hogy a tinik, a gyerekközönség szemében egy-egy énekes öregebbnek tűnik, mint amilyen a valóságban, ha gyereke van. Fél a közönség elvesztésétől, ezért nem kockáztatja meg a szülést. Vagy egyszerűen nincs rá ideje, mert valami jó lehetőség mindig közbejön, egy nagy út, új lemez vagy egy új zenekar létrehozása, mondjuk csak nőkből. Engem is egy női zenekar létrehozásának gondolata kötött le az elmúlt két évben, CINI BABÁK néven meg is alakultunk, de inkább a határainkon túl volt sikerünk. Ötleteim azonban még mindig vannak. Amíg annyi energiám lesz, mint eddig volt, valamit kell tennem annak érdekében, hogy ismét beszéljenek rólam, hogy központ le-
gyek, mert azt igen kedvelem. Újat kell csinálni. De nem mindig könnyű. Sokszor a feltételek sem segítik az embert. Mielőtt mi ezt elkezdtük, tehát a beatzene létrejötte előtt, csak a hagyományos tánczene létezett. Bár a maga idejében ez is a szórakoztatás fontos eszköze volt, a beat nagyobb tömegeket megmozgató, az ifjúságot jobban összevonó mozgalommá vált. A kezdetek óta nyilvánvalóan nagyon sokat változott és fejlődött ez a zene, ennek ellenére általában mégsem tekintik igazán művészetnek, sőt alkalmanként "szükséges rossz"-nak minősítik. Azt hiszem, ez az álláspont a műfaj alapvető nem ismerésének a következménye. És bár ezen a műfajon belül is mindenki egyre jobbat, egyre tökéletesebb produkciókat akar, mégsincs megfelelő szervezett oktatás, továbbképzés sem a művészet, sem a technikai emberek, a kiszolgáló személyzet, a roadok számára. Itt minden saját költségre megy: énekóra, táncóra, az erősítési módok, a világítás megtanulása, sőt még a hangszervásárlás is magánszorgalomból történik. Ezért a tárgyi és a technikai feltételek nem mindig megfelelőek; elengedhetetlenül szükséges munkaeszközeinket beszerezhetjük nyugaton, persze csillagászati áron. És sajnos a popvilágban a hangszerek is hamar elévülnek, divatjamúlttá válnak akárcsak az egyes zenei irányzatok. Ugyanakkor volt már jó néhány olyan megmozdulás ebben a műfajban - lásd rockszínház, Szörényi-Bródy: István a király -, amelyeket bizonyosan művészetnek tekint az egész ország. (De talán most már érthető, hogy én ma is csodálkozom, ha művésznőnek szólítanak.) Valószínű, hogy problémáink nagy része megoldódna, ha nálunk is volna menedzserrendszer. Már az is milyen furcsa, hogy saját magunkat áruljuk, így a tárgyalási alap is személyes. Így a különböző állami szervekkel és a munkáltatókkal is csak szubjektív kapcsolatok révén jöhet létre egy olyan bensőséges viszony, amely művészi tevékenységünket elősegítheti. Szerencsére akadnak olyan barátok is, akik mindenféle anyagi ellenszolgáltatás nélkül, önzetlenül segítenek, jó tanácsokat adnak. Vajon miért nem lehet ennek hivatalos formát adni - természetesen anyagi ellenszolgáltatás fejében - és miért nem lehet "teameket" létrehozni, amelyek mindig ugyanazzal az énekessel, illetve zenekarral foglalkoznának. A most meglevő szerveknek ugyanis megvan a maguk érdeke. A koncertszervezők telt házakat akarnak, a Hanglemezgyártó nagy példányszámban akarja eladni a lemezeket, az Interkoncert bizonyos százalék lefizetése mellett külföldre ad el. Ezeket az érdekeltségeket valahogy azonossá kellene tenni, így talán a mi művészi tevékenységünket is jobban tudnák serkenteni. Nem véletlen, hogy általában azok a koncertek és lemezek sikerülnek a legjobban, amelyeket azonos csapatok csinálnak.
Vendégségbe is akkor megyünk, ha szeretjük, ami ott történik, vagy szívesen töltjük el időnket emberekkel. Amikor elkezdtünk énekelni, mind azt hirdettük, hogy ez hobbi, van "tisztességes" foglalkozásunk is. Mára felnőttünk, a zene a főfoglalkozásunk, megtaláltuk a helyünket Magyarországon és a nagyvilágban. Igenis művészetnek tekintjük, amit csinálunk, és nagyon sokat dolgozunk, hogy lépést tartsunk a kintiekkel és a magyar popzenét népszerűsítsük világszerte. Létrehoztuk a szakszervezetünket is, amelyben szinte az egész popvilágunk benne van. Adózásunkat kedvezőbbé tették, de például a társadalombiztosítás fizetése terén nem tekintenek bennünket művészeknek. A zenészeket, technikusokat egy kategóriába sorolják az ügyvédek, orvosok és a kisiparosok rétegével. Nem értem, miért! Sokkal jobban ki vagyunk téve a fizikai és idegi terhelésnek, egészségünk jobban befolyásolja pénzkeresési lehetőségeinket. Fix állásban levő ember még tud dolgozni egy náthával, és ha netán rekedt is, csak a munkatársai kérdezik meg, hogy "mi történt a hangoddal?". Nálunk ez nem így van. Ha már ott állok a színpadon, senki sem kíváncsi arra, hogy rekedt vagy náthás vagyok-e, van-e lelki problémám, és van-e kedvem énekelni. Ha éppen fáj a fejem, nem tudok koncert közepén kimenni, hogy igyak egy pohár vizet vagy kávét. Nem hagyhatom ott a közönséget, ha a vakító reflektorok fényében elszédülök, vagy "lekönynyezem" a műszempillámat. Sokszor gondoltam, mi lenne, ha egy rajongóm, aki csak a színpadon látott, megnézne olyankor, amikor téli hóesésben, két koncert után, hajnali háromkor, összetörve és fáradtan, négyszáz kilométer után kitántorgok az autóból. Bizonyára sokan jól keresünk ezzel, de a zene és a színpad iránti szeretetünk, művészi elhivatottságunk nélkül nem menne az egész.
A Cini és a Tinik megalakulása A magánéletem tönkremenése mindig egybeesett nálam valami jó, új színpadi produkció létrejöttével. Nos, egyévi együttélés és egyévi házasság után, 1975. november 5-én, egyéves házassági évfordulónkon megállapodtunk a férjemmel, hogy ez így nem mehet tovább! Persze én most sem gondoltam komolyan; többször előfordult már, hogy ez a kérdés felmerült, de aztán elvetettük. Most azonban kiderült, hogy ő komolyan gondolta. Az utolsó pár hónapban az ő nagymamájánál laktunk, naivul arra gondolván, hogy talán karácsonyig a lassan három éve bennlevő lakáskérelmünkre megjön a válasz, s addig a bérlakások nem csekély havi rezsijét itt megspórolhatjuk. Hamarabb megoldódtak a lakásgondjaink. Sok
huzavona után visszaköltöztem anyámhoz, a régi leányszobámba. (Különben mindig ez volt nekem a biztos pont.) Többször tértem már vissza ide, szerelmi bánataimon anyám segített át, a szobámat meghagyta nekem, mert már ismert, s tudta, hogy amíg saját lakásom nem lesz, mindig haza fogok menni. Ekkor már megszületett az agyamban a gondolat, hogy megvalósítom azt az énekes-táncos triót, amelynek a mintáját 1975 tavaszán, első amerikai utam alkalmával láttam (Gloria Gaynor meg három lány - Boston-koncert), ami nekem borzasztóan megtetszett. Ha ilyen problémám van, gondoltam, a fizikai megterheléssel talán segítek magamon, és az esetleges színpadi újítás, annak várható sikere éltetett. Iszonyatos erővel láttam munkához. Először is mutatós, csinos lányokat akartam szerezni. Mivel férjemet a Generál együttesben ismertem meg, az akkori Mikrolid vokálban éneklő Várszegi Évát szemeltem ki egyiknek! Szép hosszú haja volt, jó alakú, mutatós. Hallomásból tudtam, hogy a Rádió gyermekkórusában énekelt. Szép tisztán vokálozik - tehát elcsalom. Sok válogatás után a több jó zenész által (Dés Laci, Gőz Laci, Lehr Pista, V'Moto-Rock és Tátrai, az új Skorpió gitárosa) ajánlott Postássy Juli lett a másik leány. Aztán jött a zenekarkeresés, s mivel zenében adtam a férjem véleményére, elmentem meghallgatni az afrikai és távol-keleti útjáról akkor hazatért Olympia együttest. Szólóénekesük Charlie - (Horváth Károly), később a Generál énekese - Joe Cockeres hangvétele, egyáltalán az egész banda azonnal megtetszett. Akkor már Tátrai Tibor is a zenekar gitárosának számított, ami szintén emelte a színvonalat, sőt tudtam, hogy ő is és Charlie is kitűnő muzsikusok. Ráadásul Charlie balettiskolába is járt. Kész is volt a csapat. A Belvárosban találtunk egy pincét és megkezdődtek a napi 6-8 órás próbák (2-3 óra éneklés, három óra tánc, mint a balettiskolában!). Először az egészet csak rövid időre terveztem, néhány pesti egyetemi buli erejéig. A bemutatkozás azonban olyan jól sikerült, hogy úgy döntöttem, csináljuk, ameddig lehet. De térjünk vissza az előkészítő próbákra. A műsor főleg angol nyelvű volt, a táncok koreográfiáit a lányok, Tátrai és Charlie segítségével magam csináltam, az első lépéstől az utolsó fejmozdulatig, a bekonferálástól a meghajlásig. Minden előre be volt állítva, semmi véletlen. Iszonyú meló volt! Míg nagy nehezen eljött az első bemutatkozó koncert a Kertészeti Egyetemen. (Köztudott, hogy a KEK az egyik legrangosabb és egyben a legnehezebb hely, mert a közönség csak jót kap, ezért iszonyúan kritikus.) Néhány órával a bemutató előtt lettek készen a ruhák, a külsőm egészen más lett. Flitteres arc, nyak, a két lány azonos lila színű, én fekete, min-
denhol nyitott, alul cafatokra fölvágott rongyban, hogy jól kilátsszon minden, a mozgás lehető legjobban érzékelhető legyen. Az akkor divatos, vastag, hokedliszerű, őrült magas csizmákat viseltük, amiket kályhacső ezüsttel festettünk be - úgy fogtak, mint a fene, nem lehetett hozzájuk érni. Beharangozás volt elég, sok pletyka terjengett már. Ez néha jó is, és hát az újat azért szeretik megnézni, hogy legyen mit letolni, vagy ha muszáj, dicsérni utóbbit persze kevesebben teszik. Már délelőtt beálltunk a hanggal, elpróbáltuk a dolgokat, este halál idegesen, de boldogan megérkeztünk. Nem tudom miért, de biztosra vettem, hogy siker lesz. Túl sok munka volt benne, észre kellett, hogy vegyék a profi dolgokat. Aki a zenei életben számított, mind ott ült az első sorokban. A műsor közepe táján énekeltem azt a dalt, amelyet mindig szeretni fogok, mai napig is éneklem, időálló és a mondanivalója is aktuális; amíg szerelem, érzelem létezik, csak a személyek változnak. Presser-Adamis: Miért mentél el... A magánéletem válsága miatt tiszta szívből tudtam énekelni, sőt a könnyeimet sem tartottam vissza, amikor az első sorban megláttam R.-t (akkor papíron még a férjem volt) és hátrébb F. Kareszt, akit sosem fogok elfelejteni! Összetett, fura érzés volt, de borzasztóan jó is, a szakmai siker, a tudat, hogy lám, mindkét fiú értékel annyira, hogy akármi történt is a magánéletünkben, itt vannak, megnéznek, utána talán még gratulálnak is. Egyszerre voltam boldog és szomorú. De ezek őrült jó pillanatok voltak! Kár, hogy csak pillanatok! Aztán jött az E épület, a Vár klub, olyan helyek, ahol a köztudat szerint énekesnők nem is nagyon lépnek fel, mert könnyű "megfázni". Hát itt nemhogy fázás nem volt, hanem őrületes siker; sikere a csajoknak, a produkciónak, egyáltalán mindennek. Talán önhittnek gondolnak, ha azt mondom, soha ilyen profik nem voltak és nem is lesznek az utódaink, azok, akik utánunk következnek. Eleinte talán loptak is tőlünk, de ennyire egyben sosem voltak és ilyen csinosak sem; a "követőink"! Mi részben a "Doktor úr" "tanácsára" mentünk szét. Ha maradunk, konkurrencia lettünk volna. De hát nem mögöttünk állt a hatalom. Ha valakinek komoly támogatója akad, akkor bizony könynyebb. Ilyen anyagi és "erkölcsi" hinterlanddal talán már európai sztárok is lehetnénk, vagy esetleg "világsztárok". Sokszor álomvilágot kreálok magamnak és csodálkozom, ha az elképzelt figurák másként viselkednek, mint gondoltam. Rafinált sosem voltam, csak erőszakos, de ez sem eléggé. Lehet, hogy azok, akikről azt képzelem, a barátaim, valójában ellenségek, és nem igaz dolgokat mondanak nekem, hanem azt, amit én szeretnék hallani, mert talán könnyebben kiismerhető vagyok nekik. Na-
gyon ki tudok nyílni, szívembe zárni valakit, adni is imádok. De lassan rájövök, jobb elviselni a mások szeretetét, "tűrni" a jót, mint rajongani valakiért. Ez a szeretet a közösség és az emberek iránti örökös "újramegszeretés" vitt erre a trióalapításra (az új, a színpadi változtatás szándéka mellett), a sok nézeteltérés, belső háborúk a két Tini között, hármunk között, fel is dobták, meg is mérgezték az egészet. Meg tudom érteni a nagy bandákat is, a Beatlest, Deep Purple-t, Secterst. Náluk is így volt. Hiába minden, a tehetség, a pénzkeresés lehetősége, népszerűség - nem megy. Egy idő után - kivéve, ha a menedzser elég erős, vagy anyagi biztosítékai vannak: aki elmegy, kártérítést fizet -, szóval nincs az az Isten, aki összetartson egy galerit. Pedig biztosan sokan mondják (főleg kívülállók, azaz a közönség): ilyen hülyéket, legalább kifelé mosolyogjanak, ha nem bírják is egymást, a közös ügy pozitívumai el kell hogy feledtessék velük az ellentéteket. Ez bizony nincs így! Tipikus eset: mindenünk megvan, lakás, kocsi, nyaraló, pénz, és a házasság szétmegy sok átgürcölt, nehéz év után. Persze vannak, akik inkább fenntartják a látszatot - az aszszony azt mondja: "Az új kurvád nem ül bele abba, amiért én is güriztem évekig." A színpadon azért ez nem gyakori, mert anyagilag minden tag teljesen független. Arra persze nincs garancia, hogy egyedül vagy akár más összeállítású bandában ugyanolyan lesz a siker. Ez hozza magával - természetesen - az anyagi jót vagy rosszat. Ha tehetségesek, többé-kevésbé önbizalmuk is van, néha túl sok is! Egy biztos, a hosszabb turnékon mindig van balhé, megunjuk az örökös ágytól színpadig együttlétet; előjönnek a hibák, nem toleráljuk a másikat, koncentráltan bosszantjuk egymást: ez elkerülhetetlen. Ilyenkor mindig az jut eszembe, tök mindegy, ki vagyok én, hogy nézek ki, mim van. Néhány év elmúltával, hosszabb együttélés után engem is biztosan utálnak, én is tudok undok lenni, összeférhetetlenné, gyűlölködővé válni. Az is eszembe jut, hogy ha két ember nem tud kijönni egymással, vagy a mi kis zenei közösségünkben (5-10 ember együttlétéről beszélek) is állandó szétmenések, újjáalakulások történnek (átéltem néhányat: Omega, Metró, LGT), miért várjuk el a békét a világtól? Pedig milyen szép lenne háború nélkül, és milyen gazdag lenne a világ! S lám, ugyanez történik kicsiben, a mi kis világunkban is, mint ami a világpolitikában. Pedig ott sokkal nagyobb a tét; mindnyájunk léte forog kockán. Második amerikai utamról már színpadi kosztümöket is hoztam a triónak. Bár az első szerelésünk sem volt kutya. És mennyi problémát okoztak a csizmák, főleg, ha a bulik vendégeskedésekkel is
egybe voltak kötve. Mi nem nagyon bírtuk a borozgatásokat: mert hogy egy ilyen csizmában állati könnyű ám megingani, hát még ha egyszerre is kell lépni, táncolni, kezet emelni, sőt a mikrofont elérni az énekléshez! A nézők igen gyakran láthattak akaratlan egyéni produkciókat; külön szerencse, hogy a pop dübörgő nagy hangereje elnyomja a privát beszélgetéseket, amik buli közben számtalanszor elhangzanak a színpadon. Mosolygunk, rázzuk a fenekünket és abban a pillanatban, hogy hátat fordítunk, elindul a vaker: "persze, mátó vagy". (Mindig én voltam az ügyeletes boszorka, mert én álltam középen, főnöknőnek tituláltak. Általában az tűnt fel, ha a két oldal nem egyezett, tehát ha Juli mást csinált, mint Éva - már borult az egész, s elég furán nézhettünk ki!) Később, amikor már rutinosak lettünk, ilyenkor gyorsan mindhárman mást csináltunk, így már nem volt feltűnő a hiba! "Megint lezuhansz a csizmádról". Válasz: "Persze, mert magas a csizma, nem tudok járni benne!" Én: "Nem... Tegnap még semmi baj sem volt, csak az Unicum...!" Stb. (Mindezt tánc közben, amíg nem kell énekelni.) Utána bűbájosan folytattuk a mikrofonba: "Könnyű álmot hozzon az éj, altasd el, hűs dunai szél" - odaadóan, érzelmekkel teli! Hát ez a mindhalálig zene! Mert kellett ám kondi ehhez szépen, és mi még a levegővételnyi időt is - ami az éneklésnél adódott, persze táncolva - vitára használtuk fel. Aztán lihegtünk, szakadt rólunk a víz. Olyan napi próbáink voltak (pincében, padláson, iskolai szertárban; elképzelhető, mennyi oxigén van ezeken a helyeken!), mint a balettosoknak, plusz énekórák és koreografálás. Egy ilyen teljes órás programot összeállítani - az első pillanattól az utolsóig kemény meló. Jó érzés volt, hogy a lányok, Tátrai (azóta a Scampolo szólósa), aki az ország egyik legjobb gitárosa és Charlie (nem a kölni, de a hangja legalább olyan szupermárka), a későbbi Generál rekedt Joe Cocker-je, az összes haver és havernő segített, ötleteket adott. Mindenki fel volt dobva, főleg én, hogy újra valami, amire oda fognak figyelni és nemcsak énekesként, hanem táncos és koreográfusként is bemutatkozhatom. Ennyi idő, energia, kitalálások sora; ilyen jól nem sikerült soha még! Elkészült egy teljesen új valami ebben a műfajban és ez nekem sikerült megint. Hál' istennek, mint az évek során annyiszor, ismét megmutathattam azoknak, akik már szerettek volna eltemetni! Nos, elsősorban nekik szánom ezt a könyvet is, mert más újat most nem tudtam kitalálni, kell még idő, de megint megpróbálom, addig is tőlem váratlannak vagy mondjuk szokatlannak - itt ez a könyv! Ezzel ismét tovább lépek, mert míg a dalokból kevés, ebből a könyvből sok minden kiderül, olyasmi, amiről a kívülállók szinte semmit sem tudnak, s ezért pletykákat kreálnak!
Nos, itt az igazság!!! Célom, hogy megbotránkozzanak, kételkedjenek, néha nevessenek vagy megvessenek, de ismerjenek meg minket, és ne csak a jó oldalunkról! Minden színpadon élő ember valahol bohóc! Miért? Kiáll egy színpadra - egyedül, többedmagával - és elkezd énekelni, ugrálni, beszélget a nézőtérről őt figyelő emberekkel, lámpalázas, talán zavart, hiszen a feje búbjától a talpáig figyelik, kivesézik, mint a kiállításon a megvásárolandó darabokat! És a színpaddal ez még nem fejeződik be; folytatódik a magánéletben is, ez még nehezebb. Amikor ilyet hallani az ember háta mögött az utcán: "Ez a Cini! A Zalatnay? Na ne, az dagibb, jó fognivaló, meg egyáltalán, csinosabb!" Ilyenkor behúzom a nyakam, felveszem a napszemüvegem és nagyon bánt, el van rontva a napom! Máskor: "Né, ez a Cini sokkal helyesebb az életben, mint a tv-ben, és milyen taknyosnak néz ki!" Ilyenkor elönt a boldogság. Szeretek mindenkit, és szép az élet. Ezek és hasonló megjegyzések állandóan előfordulnak, és egy magamfajtának igénybe veszik az idegrendszerét. Ez persze nem panasz, csak puszta információ! Mint mondtam már: nem mindig fenékig tejföl, vannak nehezebb pillanataink is! Gondoljanak bele: mit éreznek, ha az utcán egy tv-riporter váratlanul odatart egy mikrofont, csak néhány szót kell szólni, valamiről véleményt mondani. És még nem is kell tapsra várni, meghajolni. Ez a két szó borzasztóan fontos a színpadi embereknek. Taps, meghajlás! Rettenetes, ha kevesen tapsolnak, rettenetes ilyenkor meghajolni. Mert minden meghajlás egy kicsit megalázkodás is. De boldoggá és meghatottá tesz, ha a taps nagy. A koncertterem vagy a buli színhelye bármilyen, lehet itthon vagy külföldön, előkelő, szakadt, csak telt ház legyen, érezzem, hogy jól vannak, megvan a kontaktus, tapsolnak, szeretnek. Másokra szakmailag irigy sosem voltam, de mindig szükségem volt a színpadi elismerésre és görcsösen ragaszkodtam az örökös sikerhez. Hosszabb ideig kedélybeteg, depressziós lettem, ha egy koncertemen valami nem úgy történt, ahogy elképzeltem. Ha senki semmit nem vett is észre, én magamban kerestem a hibát és vigasztalhatatlan lettem. Ha ilyenkor bárki mosolyogva dicsért, elfogadtam ugyan, de a szívem mélyén utáltam magam a produkcióért. A két lánnyal a felelősség csak nőtt és nem csökkent, mint előtte gondoltam. Azt képzeltem, minden adminisztrációs munka (koncertek lekötése, pofavizit, útlevélintézés stb.) háromfelé oszlik, s a színpadon fele energiával és intenzitással kell dolgozni, mert ott a két segítség. Hát ez pont fordítva lett, sőt még a csajok hisztijét és gondjait is a vál-
lamra vettem. Köztudott, hogy két csaj már nem jön ki egymással, hát még három. De azért van egy olyan érzésem - ami az 1981-es wimbledoni teniszverseny nézésekor megerősödött bennem -, hogy egyben hasonlítok McEnroe-ra (szeretnék úgy énekelni, ahogy ő teniszezik): ha felbosszantanak és felkapom a vizet, én is addig spannolódom, míg jót nem produkálok. Ezért bírtam négy éven át. Talán még tovább is ment volna a bicikli, ha nem köpnek bele a levesembe, méghozzá jó nagyot. A néha előforduló színpadi félrelépésekre gondolok, nem az esetleges magánéletiekre. Azokat én is támogatom, mérges semmi esetre sem vagyok érte, hamar elfelejtettem volna a későbbiekben is, mint mindig azelőtt. Mindannyiunk szerencséjére színpadi dolgokban sem voltam és nem is vagyok haragtartó. Csak nagyon felbosszant, mert a színpad számomra szent! Túl sokat tettem érte, sokba került nekem (nem forintra vagy dollárra gondolok). A privát életem teljes háttérbe szorulása, a fiúimtól való elhidegülés, megcsalások, lazaságok morális téren, sok olyasmi, amit ez a hivatás előhozott a természetemből: ezek nem voltak igazán születési adottságaim. Félreértés ne essék és Isten bocsássa meg, de ha nem popénekesnő lennék, akkor sem valamilyen zárda apáca lakójaként tengetném életem, ahogy ezt meg is énekeltem, de azt sem mondhatom, hogy holmi utcalány volnék. Kár, hogy kissé álszent társadalmunkban tagadni szokás a szexualitást, bár mindenki csinálja orrán-száján, csak titokban. Kifelé játssza a feddhetetlen erkölcsűt. Szerintem mi bevallhatjuk, hiszen úgyis többet feltételeznek rólunk. Inkább hajtanunk kell, hogy legalább annyi fiúval lefeküdjünk, amennyiről a pletykák szólnak. Nekünk még az állásunkba sem kerül, sőt, ha egy jó pártfogót kikap az ember, még előnyei is származnak a viszonyból. Konkrét példákat is említhetnék, de akkor irigynek látszanék, s mint már említettem, nem vagyok az. Sajnos, nekem nem jött össze effajta szeretősdi, engem az érzelmeim, illetve olykor a kíváncsiságom és az érzékeim vezéreltek. Elkalandoztam, de néha kell egy kis lelkizés is. Az eseményekre nehezebb visszaemlékezni, és ezek nekem nem is érdekesek. Végül is a Cini és a Tinik elején tartottam! Az a négy-öt buli, amennyire ezt a társulást szerveztem, túl jól sikerült. Mindenki azt tanácsolta, maradjunk így, ne csak a "nagy" koncerteken legyen ez a felállás, hanem állandósítsuk. Őszintén bevallva, szívem mélyén már én is így akartam, tehát engem nem kellett sokáig győzködni. Az Olympia zenekar szétment és a V'Moto-Rock elődjével társultunk, a V'73-mal: szintén hárman voltak. Jó zenét játszottak és így hatosban kezdtük meg ország- és Európa-járó turnénkat. Persze ez a trió nemcsak itthon, hanem Kelet-Európában is új volt, ezért mindenhonnan jöt-
tek a meghívások. Alig győztük energiával. Ha hasonlítanám, inkább egy zenés színházhoz vagy musicalhez áll közelebb, mint a megszokott koncerthez. Kemény egy vagy másfél óra volt a műsor, de semmi sem történt benne véletlenül; nem hakninak kell elképzelni, hogy elutazunk vidéki városokba, felmegyünk a színpadra és énekelünk. Mi a műsor előtt, mint a balettosok, bemelegítettünk a tánchoz, aztán jött a hangbeállítás a mikrofonnal, van-e elég hely a táncra, hol ki áll, kire milyen fejgépet állítanak, forgatókönyv a műsorról, pontos fényekkel, elő- és végszóbejelentéssel. S bizony, több hónapon át esténként két előadást csináltunk nagy sikerrel. Néhány helyen őrjöngtek, máshol lebénultak az újszerű show láttán. Akkor kezdett bejönni a diszkó meg a rock. A mi produkciónk a kettő keveréke volt, igen látványos formában. Még a díszleteket is saját magam terveztem, erre egy jó példa a KEK-ben megtartott második bulink. (Csak emlékeztetek rá: ott volt a bemutatkozó koncertünk is.) Hogy is kezdtük!? A koncert előtt két héttel kezdődtek a próbák. Egyik napon zenekari, másikon táncbeállítások, ami három-négy órás gyakorlást jelentett. Bemelegítés, zenére ugrálás szabadon, majd az adott egyórás koncertprogram dalaira és a számok közötti átvezető zenére tanultuk a táncokat. Gál Gyuri koreográfus vezetésével, az ő és az én koreográfiáimra gyakoroltunk. Ki kellett találni a mozgásokat, szükség volt színpadi ötletekre - például spanyol tánc a Karnevál című dalhoz, vagy a bejövetel füstfelhőben, mozdulatlan, szoborszerű alakzatban. Szinte leégett a tíz körmöm, amikor a koromsötétben, fekete kesztyűben, ujjaim között szikrázó csillagszóróval mentem be a színpadra. A hatalmas fekete lapokat Cini felirattal és kinagyított fotómat is magam hozattam a KEK-be díszletnek. Saját költségemre csináltattam. A barátok, meg a vízilabdaválogatott néhány extra nagy tüdejű fiúja fújta fel azt a száz luftballont, amit a buli végén szétszórtunk. Az indiai füstölőket egyik barátnőm hozta Londonból: kellemes édeskés illatot varázsoltunk velük a teremben. Az ilyen számunkra "fontos", exkluzív koncertek többe kerültek nekünk, mint amennyi gázsit felvettünk. Ez a buli pontosan ötször annyiba, mint az ORI-gázsim, nem is beszélve a munkáról, ami két héten át folyt. De ha egy ilyen koncert jól sikerült, a srácok hetekig beszéltek róla. Nagy szerepe volt ennek és az E épületben, illetve a Vár klubban megtartott buliknak abban, hogy kétszer is az év énekesnője lettem. A Cini és a Tinik az év meglepetése, vagy a KEK-koncertünk "a hónap legjobb előadása" lett. Pedig a KEK-ben vannak a legnehezebb emberek - vagyis pontosabban: a "legmelegebb" közönség. Őket megfogni, tapsoltatni nagyon nehéz. Többnyire gimisek, egyetemisták, zenésztársak, tehát "elkényeztetett"
fülűek. Ha elterjed közöttük, hogy valami jó, annyi a sznob, hogy meg sem kell hallgatniok, már tapsolnak, gratulálnak - hiszen nagyon sok itt a sznob. Féltünk is tőlük, és ezért mindent "bedobtunk", amit csak lehetett. A Cini és a Tinikben nem az volt a lényeg, hogy meg akartam hódítani "megint", még egyszer a tini korosztályt. Legalább ennyire fontos volt valami új kipróbálása: az, hogy lányokkal dolgozzam. írtam már arról, hogy ez mennyire foglalkoztatott, de arról, hogy ez milyen nehéz, fogalmam sem volt. A nehézségek nemcsak személyes torzsalkodásokból erednek. Többször jártam az USA-ban, több barátnőm él ott, igen sokszor vitatkoztunk a nők helyzetéről. Milyen a tengerentúlon és milyen Európában? Nem véletlenül mondják, hogy Amerika a nők országa, én is élveztem azt a szemmel is látható tiszteletet, ami ott minden egyes embernek, minden egyén személyének szól; a nőknek pedig különösen. Ott valahogy kedvesebben tudatják azt is, ha valaki tetszik, nem tesznek bántó, durva megjegyzéseket az utcán vagy a metrón. Sokszor gondoltam már arra, talán itthon éppen ezért nem szeretek egyedül nyilvános helyekre járni: mert mivel én még ráadásul elég ismert is vagyok, még inkább kihívom a férfiak sokszor durva, s csak néha jóleső megjegyzéseit. Vajon a férfiak miért érzik egyedül is olyan erősnek magukat? Hogy mernek például ököllel csapni egy kocsi tetejére, ha nő ül a volánnál, és éppen megállni kényszerül, mert a zöld jelzésre vár? Vagy miért feltételezik egy nőről, ha például kocsiban ül, hogy az autóját nem a keresetéből vette, hanem - ahogy ők mondják - kurválkodásból szedte össze? Egyszer nagyon szeretném megérni, hogy minden fordítva történne: mi viselkednénk úgy, mint a férfiak, ők félnének tőlünk, és a megjegyzéseinktől. Lehet, hogy ez az érzés nálam azért fokozottabb, mert sokan ismernek (ez persze nemcsak hátrányt, nagyon sok esetben örömet is jelent). De látnunk kell: az emancipációval sajnos azt is elértük, hogy igenis dolgozunk annyit, mint a férfiak, sőt sokszor többet. És inkább örülünk annak, ha tetszünk és ezt kedvesen adják a tudtunkra. Jó példa erre: a múltkor két fiatal srác jött mögöttem és azt mondták: "de jó fazon ez a csaj", majd mellém érve riadtan néztek össze, mert megismertek, "te jó isten, ez a Cini". Én örültem, hogy hátulról tetszettem, amikor még nem tudták, hogy ki vagyok, de az ijedtségük is kedves, a megjegyzésük pedig nem volt bántó. Valószínű, hogy a férfiak sok esetben azért engednek meg maguknak mindent, mert tudják, hogy a nők inkább nem válaszolnak semmit. Ugyanis, ha egy nő ugyanolyan ocsmányul válaszolna, mint ahogy neki szóltak, már szinte nem is volna nő többé. Valószínű, hogy mi nők a férfiak kibeszélésére
alakítjuk az úgynevezett "ÖTYE" (öreg tyúkok egyesülete) társaságokat - persze a dolog nálunk még nem a korral függ össze -, viszont itt csak magunk vagyunk, és bizony leszedjük a vizet a férfitársadalomról. Már említettem a "lapátdíj" társulatot; kicsit átalakulva ebből lett az "ÖTYE". Tagváltozások is történtek, mert Kati, Pötyi és Kriszta gyermeket szült, és kevés az idejük, - vagy a "lapátdíj" nem is olyan fontos többé - de lettek új tagok, s ezt sokban az aerobic iskolának köszönhetjük. Együtt tornázunk, együtt nem eszünk és alkalmasint együtt szidjuk a fiúkat, pedig nélkülük sem lenne jobb. Új tagjaink Csenterics Ágnes, Katona Klári, S. Nagy Manci, az aerobic torna vezetője, Ata, a MALÉV stewardesse, Moldován Kati, az Ez a Divat munkatársa. Persze a régiek is visszajárnak; időről időre elmarad az, aki elutazik vagy éppen nagyon jól él otthon. És vannak még úgynevezett "fenjeim", magyarul rajongóim, akik szintén jönnek és olyan sokat tettek már értem, hogy nélkülük el sem tudnám képzelni a háztartásomat; sosem hagynak egyedül, sőt... Ildikó, aki ékszerész, meg Szilvi és Éva, ők egy édességboltban dolgoznak a Keletinél. De ők már kicsit családtagok, megható a szeretetük és a segítőkészségük, valószínű, hogy soha nem tudom azt viszonozni. Az aerobicra visszatérve, hogy ne csak bántsam a fiúkat; nekik köszönhetem, hogy megszerettem a sportokat és az autóvezetést. F. Karesz tanított meg autót vezetni, sokat veszekedett velem, de végül is fiúsan és jól autózom, csak keveset és ritkán iszom, nem dohányzom, de bolondulok a karakteres, jó kocsikért. Cs. Gábornak pedig a sportokat köszönhetem: a Vasas-pályán teniszezem (gyakori partnerem Kovács Kati, aki keményen, férfiasan üt), megtanultam síelni és szörfözni. Tehát el kell ismernem: néha azért a fiúknak is hasznát lehet venni.
Nem vagyok én apáca? Most, három év után, lapozgatom a sok-sok oldalt, amit teleírtam. Sokan kérdezték már tőlem: mit akartam ezzel az egésszel? És egyáltalán: minek ír egy énekesnő? Nem tudtam másképp válaszolni: szükségem volt rá. Sosem hittem magamat írónak, de azért - mint sokan mások - néha úgy éreztem: le kell írnom, ami velem történt, amit gondolok, amit képzelek, amiről álmodom... Például egyegy turnén. Este van, mínusz húsz fok, és már két előadáson túl vagyok. Nem tudok aludni, a szállodában jó hideg van. Akkor az ember betakarózik, és írkál. Egyszerűen, az unalom ellen. Aki sokat élt, volt fenn, de nagyokat huppant is, az ilyenkor elgondolkodik. Vagy nem gondolkodik, hanem a fantáziájára bízza magát. Azelőtt is írtam verseket, sztorikat, csak úgy unalmamban. Talán még por-
nográf történeteket is. De ez a könyv nem unalmamban született. 1981 nyarán történt az a "baleset", hogy... szóval, ott feküdtem a kórházban a kismamák mellett, de nekem nem lett gyerekem. Abszolút mélypont volt, majdnem minden szempontból. Akkor jöttem haza Amerikából. Úgy éreztem, nincs új ötletem, nem tudok továbbjutni. De ez csak a dolog szakmai része volt. Hullámvölgy... de ebből még nem lett volna könyv... Fontosabb az egész emberi része. Tizennyolc éves korom óta először kényszerültem bezárkózásra, hónapokig. Se színpad, se társaság, semmi. Csak én, a meg nem született gyerek, meg a sok elszalasztott lehetőség. Valahogy úgy éreztem, nem tudok megoldani egy dolgot, amit pedig, mint nőnek meg kellett volna oldanom. Nem sikerült az, ami majdnem minden nőnek sikerül. Akkor, a kórházban, mintha egy automata bekapcsolt volna bennem valamit. A helyzet kényszerített: valahogy egyensúlyba kellene hozni a dolgokat. Egyszerre úgy éreztem, valamit csinálni kell. El voltam zárva mindenkitől, és nem akartam sajnáltatni magam. Szóval, ez a könyv majdhogynem egy gyerek helyett született... Ezért is kellett nekem megírni. Még akkor is, ha az írás nem szakmám, mint az éneklés. De kemény fél évig semmit se csinálhattam, és tudtam, utána mindent újra kell kezdeni. Mintha valami vészjelző lett volna a szervezetemben, ami azt mondta, úgy jöhetsz rendbe magaddal, ha most is produkálsz. Elkezdtem magnóra mondani dolgokat, még a kórházban. Címszavakat, jeleket firkáltam összevissza. Otthon folytattam, egészen addig, amíg újra el nem kezdtem dolgozni. És akkor már nem lehetett abbahagyni. Valahogy mindig előtört belőlem sokszor éjszaka. Fölébredtem, előkaptam a magnót, és mondtam. Végül is két évig tartott. '82 őszén aztán belevágtam abba, hogy megcsináljam azt a bizonyos női zenekart, amiről már Amerika óta gondolkoztam. Egy évem ment rá, de valahogy mégsem jött össze. Ma is úgy hiszem, hogy volt benne fantázia, azzal együtt is, hogy mindent én csináltam. Az embernek még magát is nehéz menedzselnie, hát még egy egész zenekart! Mindegyik lányt meg akartam "alkotni", ahogy kint tanultam. Hogy mindegyiknek legyen valami fazonja, arca. De talán nem is ez volt a legnehezebb. Írtam már, hogy nőpárti vagyok. Öt-hat nővel együtt dolgozni, majdhogynem együtt élni - ez viszont elég szörnyű volt. Azért csináltam, majdnem egy évig. Nem sikerült. De talán nem is kell mindennek sikerülnie. Hiszen, ha mindig minden sikerül, talán ez a könyv se született volna meg...
TARTALOM
Zene Angliában történt "Mikor megszülettem" Scampolo (1964-1965) A Metró "Nevek", szerelmek, barátok Az Omega Klub LGT Fesztiválok Bródy, Zorán, Bergendy és a többiek Ray Phillips A halálról jutott eszembe Divat Házasságom története Reinkarnáció Orvos? Stewardess? Úttörő? Művésznő? Szeretnék, ha föladnám? Önkritika? Cini lakása "Cinis" Ruttkai Éva - Éva művésznő - Évike Álmok, vágyak A színpad - és ami mögötte van! A Cini és a Tinik megalakulása Nem vagyok én apáca?