Dan Wells NEM VAGYOK SOROZATGYILKOS

Dan Wells NEM VAGYOK SOROZATGYILKOS Dan Wells: I Am Not a Serial Killer Copyright © 2010 by Dan Wells Fordította: Szebegyinszki Szilvia A kötetben részletek olvashatók az alábbi művekből: T. S. Eliot: J. Alfred Prufrock szerelmes éneke – Kálnoky László műfordítása William Blake: A tigris – Szabó Lőrinc műfordítása

Robnak, aki a legjobb ösztönzést adta, amit az ember öccse csak adhat: az ő könyve jelent meg előbb.

Ajánlás A könyv létrejöttéért sokaknak tartozom köszönettel, és a többségük (amennyire tudom) nem sorozatgyilkos. Elsősorban Brandon Sandersont kell megemlítenem, aki egy nap bezárt a kocsimba, és azt mondta, ne csak beszéljek folyton a sorozatgyilkosokról, inkább írjak róluk regényt. Ez egészen jó tanácsnak bizonyult. Az ötlet további csiszolásában és finomításában egy sor írókör és kritikus olvasó segített nekem (a teljesség igénye nélkül): többek között Peter Ahlstrom, Karla Bennion, Steve Diamond, Nate Goodrich, Nate Hatfield, Alan Layton, Jeanette Layton, Drew Olds, Ben Olsen, Bryce Moore, Janci Patterson, Emily Sanderson, Ethan Skarstedt, Isaac Stewart, Eric James Stone, Sandra Tayler és Kaylynn Zobbell. Hivatásos körökből köszönettel tartozom a szerkesztőmnek, Moshe Federnek, és hihetetlenül nagyszerű ügynökömnek, Sara Crowe-nak. A segítségük nélkül ez a könyv nem jó, legfeljebb tűrhető lenne, és egészen bizonyos, hogy sosem hallottatok volna róla. Ha most a kezetekben tartjátok, és úgy vélitek, remekül sikerült, akkor azért nekik jár a köszönet. Külön köszönöm nagyszerű feleségemnek, hogy a könyv írása során végig támogatott, és azután sem hagyott el, hogy elolvasta. Hálás vagyok még más családtagjaimnak is, akik szintén nem hagytak faképnél, többek között a nővéremnek, Allisonnak, az öcsémnek, Robnak, az anyósomnak, Marthának, és szegény szüleimnek, Robertnek és Pattynek. Mindannyi ótoknak köszönöm! És hadd ismételjem el újra: ez a könyv nem önéletrajzi ihletésű. Esküszöm.

„Bár rák volnék, és fúrhatná ki két Érdes ollóm a tenger fenekét!” – J. Alfred Prufrock szerelmes éneke T. S. ELIOT

1 Mrs. Anderson meghalt. Nem történt vele semmi szörnyű, egyszerűen öreg volt – egyik este lefeküdt aludni, és reggel már nem ébredt fel. Állítólag méltósággal és békésen ment el, ami, gondolom, igaz is, de az a tény, hogy három napba került, amíg valaki rájött, hogy egy ideje már nem látták, elvette a méltóság java részét. A lánya ugrott be hozzá, hogy megnézze, hogy van, ő találta meg a harmadik napja rothadó tetemet, amely már úgy bűzlött, mint az úton elcsapott állatok. De nem ez volt a legrosszabb, hanem az érdektelenség – három napig tartott, amíg valakinek eszébe jutott, hogy „hé, hol az az öregasszony, aki lenn lakik a csatornánál?” Ebben aztán semmi méltóság nincs. És hogy békésen? Ez legalább tényleg igaz. A halottkém szerint augusztus 30-án halt meg álmában. Éppen két nappal azelőtt, hogy valami kiszaggatta Jeb Jollie beleit, és a mosoda mögött hagyta a testét egy pocsolyában. Akkor még nem tudtuk, hogy az elkövetkező fél évben Mrs. Anderson lesz az utolsó, aki természetes halállal halt meg Clayton megyében. A többieket a Claytoni Gyilkos intézte el. Vagyis majdnem mindegyiket, egy kivételével. Szeptember másodikán egy vasárnapi napon kaptuk meg Mrs. Anderson testét, miután a halottkém végzett vele – vagy jobban mondva anyu és Margaret néni kapta meg. Ők üzemeltetik a halottasházat; én még csak 15 vagyok. Aznap végig a városban lógtam, figyeltem, ahogy a rendőrség eltakarítja a Jeb után maradt nyomokat, és csak nem sokkal napnyugta előtt értem vissza. Hátul surrantam be, és reméltem, hogy anyu elöl dolgozik. Nem igazán akartam találkozni vele. Hátul senki sem volt, csak én és Mrs. Anderson holtteste. Mereven feküdt az asztalon, egy kék lepel alatt. Rothadó hús és rovarirtó szaga áradt belőle, és a fejem fölött magányosan berregő ventilátor csak rontott a helyzeten. Csendben megmostam a kezem, és azon tűnődtem, mennyi időm lehet, majd óvatosan megérintettem a testet. Az öreg bőr volt a kedvencem – száraz és ráncos, mint az antik papír. A halottkémek nem foglalkoztak sokat a testtel, talán lekötötte őket Jeb, de a szagból meg tudtam állapítani, hogy legalább a férgeket kiirtották benne. Biztos egy rakat volt belőlük, végül is három napot töltött a nyár végi melegben. Egy nő rántotta fel a balzsamozó bejárati ajtaját, és beviharzott, zöld köpenyében és maszkjában úgy nézett ki, mint egy műtőorvos. Megdermedtem, azt hittem, anyu az, de csak rám pillantott, és az egyik pulthoz sétált. – Szervusz, John! – összeszedett pár steril rongyot. Nem anyu volt, hanem a nővére, Margaret néni. Ikrek voltak, és amikor maszk takarta az arcukat, alig tudtam megkülönböztetni őket. Margaret hangja leheletnyit lágyabban csengett, és egy kicsit... életvidámabbnak tűnt. Gondolom, azért, mert sosem ment férjhez. – Szia, Margaret! – Hátraléptem. – Ron egyre hanyagabb – kapott fel egy fertőtlenítőszeres üveget. – Még meg se tisztogatta szegény asszonyt. Megállapította, hogy természetes halállal ment el, és már küldte is hozzánk. Mrs. Anderson ennél többet érdemelne. – Felém fordult. – Csak szobrozol ott, vagy segítesz is? – Bocsánat. – Mosakodj be! Felgyűrtem az ingujjam, és visszamentem a mosdókagylóhoz. Közben folytatta: – Hihetetlen! Mi a fenét csinálhatnak ezek ott a halottkémeknél? Nyilván nem fulladnak bele a munkába, mi is alig tudjuk fenntartani az üzletet. – Jeb Jollie meghalt – feleltem, miközben a kezem szárítgattam. – Ma reggel találták meg a mosoda mögött.

– A szerelő? – kérdezte Margaret. A hangja elmélyült. – Ez szörnyű! Fiatalabb volt, mint én. Mi történt? – Megölték. – Levettem egy maszkot meg egy kötényt a fali akasztóról. – Arra gondoltak, talán egy vadkutya tette, de Jeb belei nagyjából egy kupacban voltak. – Ez szörnyű – ismételte. – Az előbb még az üzletért aggódtál. Egy hétvége alatt két hulla pénzt hoz a házhoz. – John, ilyesmivel nem illik viccelődni – parancsolt rám. – A halál szomorú dolog, még akkor is, ha ebből élünk. Kész vagy? – Igen. – Tartsd a karját! Megragadtam a holttest jobbját, és kiegyenesítettem. A hullamerevségtől általában alig lehet mozdítani a testeket, de az csak másfél napig tart, és Mrs. Anderson olyan rég meghalt, hogy az izmai már ellazultak. Papírszáraz bőre alatt a hús puha volt, mint a tészta. Margaret fertőtlenítőt permetezett a karra, és aztán lassan felitatta egy ronggyal. Ha a halottkémek rendesen végzik a dolgukat, mi akkor is mindig lemossuk a testet, mielőtt nekilátunk. A balzsamozás hosszú folyamat, sok precíz munkát igényel, muszáj tiszta alappal kezdeni. – Ez az izé rendesen bűzlik. – Mrs. Andersonnak hívják – pirított rám. – Akkor Mrs. Anderson bűzlik rendesen. – Anyu és Margaret ragaszkodott hozzá, hogy mindig tisztelettel bánjunk az elhunytakkal, de szerintem ez nekik már édes mindegy. Meghaltak, már csak testek, tárgyak. – Hát igen – mondta Margaret. – Szegény asszony. Bárcsak valaki előbb megtalálta volna. – Felnézett a ventilátorra, amely a plafonon berregett a rácsok mögött. – Reméljük, nem ma este ég le a motor. Minden balzsamozás előtt ugyanezt mormolta, mint valami fohászt. A ventilátor tovább recsegett a fejünk felett. – A lábát! – Azt is kiegyenesítettem, amíg Margaret befújta. – Fordulj el! Kesztyűs kezem a lábon hagytam, és a fal felé fordultam, miközben Margaret felemelte a leplet, hogy megmossa a felsőcombot. – Egy jó hozadéka mindenesetre van a dolognak – magyarázta. – Ma a megye minden özvegyének volt látogatója, vagy legkésőbb holnap lesz. Mindenki, aki hallott Mrs. Anderson esetéről, az édesanyjához rohant, hogy megnézze, jól van-e. A másik lábat! Szívesen megjegyeztem volna, hogy aki meg Jebről hallott, biztos az autószerelőjéhez rohant, de Margaret sosem díjazta a vicceimet. Körbejártuk a testet, a karja után a lábát, aztán a törzsét, a törzse után a fejét, amíg az egészet végig nem dörzsöltük, és le nem fertőtlenítettük. A szobában halál- és szappanszag terjengett. Margaret a szennyeskosárba hajította a rongyokat, és összeszedte a balzsamozás kellékeit. Egészen kis korom óta segítettem anyának és Margaretnek a halottasházban, már azelőtt is, hogy apa elment. Eleinte a ravatalozót tartottam rendben. Leszedtem a tájékoztatókat, kiürítettem az urnákat, porszívóztam, meg ilyenek. Olyan feladatokat kaptam, amilyeneket egy hatéves is segítség nélkül el tud végezni. Ahogy idősebb lettem, egyre komolyabb munkákat bíztak rám, de a legklasszabb dologban, a balzsamozásban csak tizenkét éves korom óta segíthetek. A balzsamozás olyan nekem, mintha... Nem is tudom, hogy írjam le. Mintha egy hatalmas babával játszanék. Felöltöztetem, megmosdatom, szétszedem, hogy lássam, hogy néz ki belül. Egyszer nyolcéves koromban meglestem anyát a kulcslyukon keresztül, hogy lássam, mi is ez a nagy titok. Nem hiszem,

hogy rájött az összefüggésre, amikor következő héten felvágtam a macim hasát. Margaret a kezembe nyomott egy vattagolyót, és tartottam neki, amíg óvatosan pászmákat tolt a szemhéj alá. A szemgolyó már kezdett összetöppedni, ahogy veszített a nedvességéből, és a vatta segített azt a látszatot kelteni, mintha természetes alakja lenne. Ráadásul csukva tartotta a szemet. De biztos, ami biztos, Margaret mindig használt ragasztót is, hogy megtartsa a nedvességet, és ne nyíljon ki. – Kérlek, add ide a tűzőpisztolyt, John! – sietve letettem a vattát, és felkaptam a pisztolyt a fal mellett álló fémasztalról. A pisztoly egy hosszú fémcső két ujjtámasszal az oldalán, olyan, mint egy injekciós tű. – Csinálhatom én? – Persze. – Visszafeszítette a holttest arcát és felsőajkát. – Ide. A pisztolyt az ínyhez illesztettem, és megnyomtam. Belőttem az apró tűt a csontba. A fogak hosszúak voltak és sárgák. Még egy tűt ékeltünk az alsó állkapocsba, aztán áthúztunk rajta egy drótot, hogy szorosan összezárjuk a száját. Margaret ragasztót kent egy kis műanyag támaszra, amely úgy festett, mint valami héj a narancssárga éken, és az ajkai közé helyezte, hogy mindent a helyén tartson. Amint végeztünk az arccal, a testet is elrendeztük. Kiegyenesítettük a lábakat, keresztbe fontuk a kart a szokásos „hulla vagyok” pózba. Ha a formaldehid beszívódik az izmokba, megmerevednek, úgyhogy előtte el kell rendezni a dolgokat, hogy a család ne egy kicsavarodott testet lásson a ravatalon. – Tartsd a fejét! – Engedelmesen fogtam két kezem közé a fejet, hogy ne mozduljon el. Margaret előbb ujjal nyomkodta meg a jobb kulcscsont fölötti részt, azután szikével egy hosszú, egyenes vonalat vágott az öreg hölgy nyaküregében. Ha egy hullát boncolsz, szinte semmi vér nincs, mert a szív már nem ver, nincs vérnyomás, és a gravitáció az összes vért lefelé vonzza a hátba. Mivel ez a test sokáig holtan feküdt, a mellkasa üres és petyhüdt volt, a háta viszont szinte lila, mintha egyetlen hatalmas zúzódás lenne. Margaret egy kis fémkampóval a résbe nyúlt, és két nagy vénát húzott ki – illetve tulajdonképpen egy artériát és egy vénát –, és egy cérnát hurkolt köréjük. Úgy festettek, mint két sötétlila, sima hurok, amely kinyúlik pár centire, majd visszafut a testbe. Margaret elfordult, hogy előkészítse a szivattyút. A legtöbb embernek fogalma sincs, hányféle vegyszert használnak a balzsamozók, de ami először feltűnik, nem is a mennyiségük, hanem a színük. Mindegyik üvegnek – a formaldehidnek, a véralvadásgátlóknak, a kauterizálóknak, a csíraölőknek, a tartósítószereknek és a többi mindenfélének – olyan élénk színe van, mint a gyümölcsleveknek. A balzsamozószerek egymás mellett úgy néznek ki, mint a jégkásaszirupok a polcon. Margaret körültekintően válogatott a vegyszerek között, mintha egy leves hozzávalóit szemlélné. Nem minden holttesthez kellett az összes szer, és a megfelelő recept kigondolása legalább annyira volt művészet, mint tudomány. Amíg dolgozott, elengedtem a fejet, és megfogtam a szikét. Nem mindig hagyták, hogy vágjak, de ha akkor csináltam, amikor nem néztek oda, általában megúsztam. Ráadásul volt érzékem hozzá. Az artéria, amelyet Margaret húzott ki, arra szolgált, hogy később abba pumpálja a vegyszerkoktélt, amelyet éppen kotyvasztott. Ahogy az anyag megtölti a testet, kiszorítja az elhasznált testnedveket, a vizet és a vért. Ezek a kiemelt vénán át távoznak egy lefolyócsőbe, és onnan a padlóba. Meglepődtem, amikor rájöttem, hogy egyenesen a csatornába ürülnek, de igaz is – hova máshova? Az se rosszabb, mint a többi mocsok. Erősen tartottam az artériát, és lassan belemetszettem, óvatosan, nehogy teljesen átvágjam. Amikor kész volt a lyuk, felkaptam a kanült – egy íves fémcsövet –, és a keskenyebb végét a nyílásba csúsztattam. Az artéria gumiszerű volt, mint egy vékony slag, hajszálerek és izomrostok borították. A fémcsövet finoman a mellkasra fektettem.

A vénán is ejtettem egy hasonló vágást, de ezúttal az elvezetőcsövet illesztettem bele. Ez egy hosszú, a padló lefolyójáig kígyózó, átlátszó műanyag vezetékbe futott. Meghúztam a cérnát, amelyet Margaret hurkolt a vénák köré, és lezártam őket. – Szép munka! – Az asztalhoz lökte a szivattyút. Felszerelték kerekekkel, hogy el lehessen gurítani az útból, de most elfoglalta dicső helyét a terem közepén. Margaret ahhoz a kanülhöz kapcsolta a szerkezet csövét, amelyet én helyeztem be az artériába. Jól megnézte az illesztést, elismerően bólintott, és a tartályba töltötte az első adag vegyszert – az élénk narancsszínű véralvadásgátlót, hogy feloldja a vérrögöket. Megnyomott egy gombot, és a szivattyú nyűgösen remegte éberre magát. Úgy lüktetett, mint az igazi szívverés, és Margaret gondosan figyelte, közben a sebesség- és nyomásállító gombokkal babrált. A nyomás a testben hamar helyreállt, és nemsoká sötét, sűrű vér tűnt el a csatornában. – Hogy megy a suli? – kérdezte, miközben lekapta a kesztyűjét, hogy megvakarhassa a fejét. – Még csak pár napja kezdődött. Az első héten sose történik semmi. – De ez az első heted a gimiben – folytatta. – Biztosan izgalmas lehet! – Nem igazán – feleltem. A véralvadásgátló már majdnem teljesen kiürült, úgyhogy Margaret hozzáadta a világoskék tartósítószert, hogy megkönnyítse a véredényeknek a formaldehid fogadását. Leült. – Vannak már új barátaid? – Igen. Egy egész iskolányi új srác költözött a környékre a nyáron, így még véletlenül sem vagyok ugyanazokkal az emberekkel összezárva, akiket óvoda óta ismerek. Ja és mindenki pont a fura sráccal akart haverkodni. – Ne gúnyolódj magadon! – Igazából inkább rajtad gúnyolódom, de mindegy. – Azt se tedd! – intett le Margaret. Láttam a szemén, hogy elmosolyodik. Felállt, és újabb vegyszert töltött a szivattyúba. Most, hogy az első kettő már átjárta a testet, hozzáláthatott kikeverni a valódi balzsamozószert – vegyített hidratálót és vízlágyítót, hogy ne dagadjanak meg a szövetek, tartósítószereket és fertőtlenítőket, hogy jó kondiban tartsák a testet (már amennyire ilyenkor lehet), és festéket, hogy rózsaszínes, életteli ragyogást adjon a bőrnek. Természetesen a formaldehid a kulcs. Ez egy olyan erős méreg, amely mindent kiöl, megkeményíti az izmokat, konzerválja a szerveket; elvégzi a balzsamozás javát. Margaret izmos dózist fecskendezett be belőle, aztán utánaküldött még jó adag zöld színű parfümöt is, hogy ne érződjön az átható, csípős szag. A szivattyú tartálya élénk színű löttyök örvénylő katlanjává változott, mint a jégkásagépek a benzinkutakon. Margaret lecsapta a fedelet, és kituszkolt a hátsó ajtón; nem volt elég jó a ventilátor ahhoz, hogy ennyi formaldehid után is benn maradhassunk. Odakinn már koromsötét volt, és a város majdnem teljesen elcsendesedett. A hátsó lépcsőn ültem le, Margaret pedig a falnak dőlt, és a nyitott ajtón át figyelte a műveletet nehogy valami félresikerüljön. – Kaptatok már házi feladatot? – kérdezte. – Majdnem minden tankönyvnek el kell olvasnom az első fejezetét a hét végén, de ez alap. Meg töriből is írnom kell egy beadandót. Margaret rám nézett, igyekezett közömbösnek tűnni, de összeszorította a száját, és furán pislogott. Tudtam, hogy valami zavarja. – És adtak meg témát? Szenvtelen arccal meredtem magam elé. – Az amerikai történelem jelentős alakjai. – És kiről írsz? George Washingtonról? Vagy Lincolnról?

– Már megírtam. – Remek. – Nem gondolta komolyan. Egy hosszabb pillanatra elhallgatott, aztán felhagyott a színleléssel. – És kitalálhatom, melyik pszichopatádról írtál, vagy elmondod? – Nem az ÉN pszichopatáim. – John... – Dennis Raderről – feleltem az utcát figyelve. – Csak pár éve kapták el, gondoltam, elég aktuális a téma. – John, Dennis Rader az MMM-gyilkos, azt mondták, a történelem nagy alakjairól írj. – Jelentős, nem nagy, úgyhogy a rosszfiúk is beleférnek – jegyeztem meg. – A tanár hozta fel John Wilkes Booth-t példának. – Van egy kis különbség a politikai merénylők és a sorozatgyilkosok között. – Tudom – feleltem, visszanézve rá. – Ezért írtam épp erről. – Okos fiú vagy – mondta Margaret. – Ezt komolyan gondolom. Valószínűleg te vagy az egyetlen, aki már befejezte a dolgozatát. De ezt nem csinálhatod tovább. Ez nem normális, John. Reméltem, hogy ki fogod nőni előbb-utóbb a gyilkosmániád. – Nem sima gyilkosok – javítottam ki. – Sorozatgyilkosok. – Látod, ez a különbség közted és a többi ember között. Nekünk a kettő ugyanaz. Bement, hogy folytassa a munkát a testüregben. Kiszívta az epét és más mérgeket, amíg az egész tiszta nem lett. Én kinn maradtam a sötétben. Az éjszakai eget fürkésztem, és vártam. De hogy mire vártam, azt nem tudom.

2 Nem kaptuk meg Jeb Jolleyt sem aznap, sem később, pedig egész héten lélekszakadva rohantam haza az iskolából, hogy lássam, megérkezett-e már. Úgy éreztem magam, mint karácsonykor. A halottkém a teljes boncolás miatt sokkal tovább tartotta magánál a testet, mint általában. A Clayton Daily-ben mindennap jelentek meg cikkek az ügyről, de csak kedden ismerték be, hogy gyilkosságot sejtenek a háttérben. Az első gyanú szerint egy vadállat lehetett a tettes, de sok jel mutatott a szándékosságra is. A jelek természetéről persze nem nyilatkoztak. Amióta élek, ez volt a legnagyobb szenzáció Clayton megyében. Csütörtökön kiosztották a töridolgozatainkat. Maximális pontszámot kaptam, és a tanár azt írta rá: „Érdekes választás!” Maxwell, a srác, akivel együtt lógtam, két pontot vesztett a hossza miatt, és kettőt a helyesíráson; fél oldalt írt Albert Einsteinről, és Einstein nevét mindenütt máshogy írta. – Mit lehet még írni Albert Einsteinről? – morgolódott. Egy félreeső asztalnál ültünk a büfében. – Ő fedezte fel az e=mc2-et, meg az atombombát, aztán annyi. Az is csoda, hogy fél oldal kijött belőle. Nem igazán kedveltem Maxet, és ebben az egy tekintetben olyan voltam, mint mindenki más – Maxet senki sem kedvelte. Alacsony volt, kövérkés, szemüveges és asztmás, és a szekrényében csak használt ruhák sorakoztak. Ha ez még nem lenne elég, kifejezetten pimaszul és idegesítően tudott viselkedni, túl hangosan beszélt, és színpadiasan adta elő magát olyankor is, mikor egyáltalán nem konyított egy témához. Vagyis úgy viselte magát, mint a nagymenők, csak éppen duzzadó izmok vagy sármos külső nélkül. Engem ez nem zavart, mert volt neki valamije, amire nagyon vágytam, és amit egyedül ő adott meg nekem a suliban. Társaság volt – szeretett beszélni, és az se érdekelte, figyelek-e rá egyáltalán. Ez pont beleillett a tervembe, miszerint megpróbálok láthatatlanná válni: külön-külön különcök voltunk, egy fura srác, aki magában beszél, meg egy másik, aki soha nem beszél. Kettesben viszont egységet alkottunk, és látszólag egymással beszélgettünk. Nem a világ, de legalább egy kicsit átlagosabbnak tűntünk tőle. Két rosszból egy jó. A Clayton gimi öreg volt és roskatag, mint minden más a városban. A gyerekek az egész megyéből buszoztak ide, és azt hiszem, jó harmaduk a város határain kívülről érkezett a falvakból és tanyákról. Volt pár srác, akit nem ismertem – néhány kültelki család otthon tanította a kölykeit –, de többségében ugyanaz a csürhe volt, akikkel óvoda óta együtt nőttem fel. Claytonba sose jöttek új emberek, mindenki csak végigrobogott a sztrádán, felénk se nézett, elhúztak mellettünk. Mint egy elcsapott állat, úgy terült el a város az országút mellett, rohadt és bűzlött. – Te kiről írtál? – kérdezte Max. – Mi? – Nem figyeltem rá. – Azt kérdeztem, kiről írtad a dolgozatod – ismételte. – Tuti John Wayne-ről! – Miért írnék John Wayne-ről? – Mert róla neveztek el. Igaza volt. A teljes nevem John Wayne Cleaver. A nővérem neve Lauren Bacall Cleaver. Az öregem rajongott a régi filmekért. – Attól, hogy róla kaptam a nevem, még nem érdekel – feleltem a tömeget pásztázva. – Te miért nem Maxwell House-ról írtál? – Az egy ember? – kérdezte. – Azt hittem, kávétársaság. – Dennis Raderről írtam. Az MMM-ről. – Mit jelent az MMM? – Megkötözni, megkínozni, megölni – feleltem. – Mindig így írta alá a leveleket, amiket a médiának küldött.

– Ez beteg, haver. Hány embert nyírt ki? Láthatólag nem zavarta a téma. – Talán tízet. A rendőrség nem biztos benne. – Csak tízet? Az semmi. Annál bankrablás közben is többet puffantanak le. A tavalyi választottad sokkal jobb volt. – Nem az a lényeg, hány emberrel végzett – magyaráztam. – Különben is, embert ölni nem jó, hanem rossz dolog. – Akkor miért beszélsz folyton ilyenekről? – kérdezte Max. – Mert a rossz érdekes. – Csak félig figyeltem a beszélgetésre; a másik felem azon tűnődött, milyen klassz lenne látni a boncolás után Jeb darabokra tépett hulláját. – Hát fura vagy, haver – vetette oda Max, és nagyot harapott a szendvicséből. – Az egyszer biztos. Egyszer még egy halom embert fogsz kinyírni, talán több mint tízet, amilyen lelkiismeretes vagy, és akkor majd jön hozzám a tévé, és megkérdezik, hogy lehetett-e sejteni, én meg majd közlöm, hogy „ja, a fenébe is, a srác totál kattant volt.” – Akkor azt hiszem, veled kell kezdenem. – Ez jó! – nevetett fel Max, és előkapta az inhalálóját. – Én vagyok az egyetlen barátod. Úgyse nyírnál ki. – Szippantott egyet, aztán visszatette a kupakot. – Ráadásul az öregem volt katona, te meg csak egy nyeszlett emo vagy. Próbáld csak meg! – Jeffrey Dahmer – feleltem, fél füllel hallgatva Maxet. – Mi bajod? – Róla írtam tavaly, Jeffrey Dahmer. A pasas kannibál volt, és egy csomó fejet tartott a fagyasztójában. – Ó, emlékszem! – a szeme elsötétült. – A poszteredtől rémálmaim lettek. – Örülj, hogy megúsztad rémálmokkal. A poszter miatt a nyakamba varrtak egy pszichológust.

Mindig is lenyűgöztek – igyekszem nem használni a megszállott szót – a sorozatgyilkosok. De az általános utolsó hetében leadott Jeffrey Dahmer-dolgozatomig nem aggódtak annyira, hogy elküldjenek terápiára. A terapeutám neve dr. Ben Neblin volt, és a nyáron minden szerda reggelem nála töltöttem. Egy csomó dologról beszélgettünk – arról, hogy az apám lelécelt, hogy hogy néz ki egy hulla, és milyen szép a tűz –, de a legtöbbször a sorozatgyilkosokról. Azt mondta, nem szereti a témát, és kellemetlenül érinti, de ez nem állított meg engem. Anyu fizette az egészet, és úgyse tudtam mással beszélgetni, úgyhogy Neblin kénytelen volt végighallgatni. Azután, ahogy elkezdődött az iskola ősszel, a foglalkozásaink áttevődtek csütörtökre, úgyhogy az utolsó órám után bepakoltam a táskámba a könyveim, és elbicikliztem hat háztömbnyire, Neblin rendelőjébe. De ezúttal tettem egy kitérőt, félúton befordultam a régi színháznál a sarkon. A mosoda csak két háztömbnyire feküdt, és el akartam tekerni a hely mellett, ahol megölték Jebet. A rendőri szalagot már leszedték, és a mosoda is megnyitott, de üresen tátongott. A hátsó oldalán csak egy apró, berácsozott, sárga ablak volt, amely a mellékhelyiségből nyílhatott. A parkoló majdnem teljesen zárt volt, ami az újságok szerint rendesen megnehezítette a rendőri nyomozást – ugyanis senki sem látta vagy hallotta a támadást, annak ellenére, hogy úgy tippelték, este 10 körül történhetett, amikor a legtöbb kocsmában még nagyban zajlott az élet. Jeb is valószínűleg az egyikből tartott hazafelé, amikor meghalt. Egy kicsit reméltem, hogy találok majd krétajeleket a betonon – egyet a testnek, egyet pedig a közelében a hírhedt belsőségkupacnak. Ehelyett az egész területet fellocsolták magas nyomású

slaggal, és lemostak minden vért és salakot. A falnak támasztottam a bringám, és lassan körbesétáltam, hátha láthatok valamit. Az aszfalt árnyékos volt és hűvös. A fal egy részét is végigdörgölték majdnem a tetőig, és nem volt nehéz kitalálni, hol feküdhetett a hulla. Letérdeltem, közelről bámultam a talajt, itt-ott apró lilás pöttyökre lettem figyelmes a mintájában, ahol megtapadt az alvadt vér, és nem mosta el a víz. Egy perccel később találtam egy sötétebb foltot is a földön a közelben – egy tenyérnyi pacát, amelyet egy vérnél sötétebb és sűrűbb anyag hagyhatott. Körömmel megkapargattam, és egy kis része feljött, mint a zsíros hamu, mintha valaki ide ürítette volna a kerti sütögetés után a faszenet. Beletöröltem az ujjam a nadrágomba, és felegyenesedtem. Furcsa volt olyan helyen lenni, ahol valaki meghalt. Autók berregtek el az utcán, a fal és a távolság elnyelte a hangjukat. Megpróbáltam elképzelni, mi történhetett itt – honnan jöhetett Jeb, hova tartott, miért vágott át a hátsó parkolón, és hol állhatott, amikor megtámadta a gyilkos. Lehet, hogy késésben volt, és azért vágott itt át, hogy időt nyerjen, az is lehet, hogy részegen dülöngélt ide-oda, és azt se tudta, merre jár. A fantáziámban pirospozsgásnak, vigyorinak láttam, aki nem is sejti, hogy a halál lohol a nyomában. Elképzeltem a támadót is, arra gondoltam – bár csak egy percig –, hogy én hol rejtőznék el, ha meg akarnék ölni valakit. A parkolóban sok volt az árnyék – a kerítés fura szögeket zárt be a fallal és a földdel. Lehet, hogy a gyilkos itt feküdt és várt valamelyik régi autó mögött, vagy lekuporodott a telefonpózna mögé. Elképzeltem, ahogy a sötétben oson, számító szeme figyeli, ahogy Jeb elimbolyog mellette kapatosan és ártalmatlanul. Mérges volt? Éhes volt? A rendőrség mindig mást mondott, és ettől balsejtelme támadt az embereknek – mi támadna meg valakit ilyen brutálisan, mégis óvatosan, hogy a bizonyíték egyszerre utaljon vadállatra és emberre? Elképzeltem, ahogy karmok és vakító fogak hasítanak bele a holdfénybe és a húsba, és ívben fröcskölik tele vérrel a hátsó falat. Egy pillanatig még eljátszottam a gondolattal, bár tudtam, hogy nem szabadna. Sejtettem, hogy dr. Neblin tanakodni fog, hogy miért kések, és összeszid majd, amikor elmondom neki, hol jártam, de igazából nem ez zavart. Valami sokkal veszélyesebb és mélyebb dolgot feszegettem azzal, hogy idejöttem. Apró mélyedéseket karcoltam a falba, amelyeket nem mertem tovább repeszteni. Ugyanis egy szörnyeteget rejtegettem a fal mögött, erősre építettem, hogy féken tartsam; most mozgolódni kezdett, és nyújtózott egyet álmában. Egy másik szörnyeteg garázdálkodott a környéken – vajon a jelenléte felébreszti azt, amelyiket fogva tartom? Ideje volt indulni. Visszapattantam a bringámra, és tekertem néhány tömbnyit Neblin rendelőjéig.

– Ma megszegtem az egyik szabályomat – mondtam, miközben kinéztem a rendelő ablakredőnyén át a lenti utcára. Élénk színű autók gördültek tova, akár egy külvárosi búcsú csiricsáré kellékei. Éreztem Neblin pillantását a tarkómon. Engem tanulmányozott. – Az egyik szabályod? – kérdezte. A hangja simán és határozottan csengett. Ő volt az egyik legnyugodtabb ember, akit valaha ismertem, de nem csoda, életem nagy részét anyával, Margarettel és Laurennel töltöttem. Többek között a nyugalma miatt jártam oly szívesen ide. – Vannak szabályaim – feleltem. – Hogy ne csinálhassak semmi... rosszat. – Mint például? – Mint például milyen rosszat? Vagy mint például milyen szabályok? – Mindkettőről szívesen hallanék, de azzal kezded, amelyikkel akarod. – Akkor kezdjük azzal, amit elkerülni próbálok. A szabályokat úgyse értené különben.

– Rendben – mondta, és megfordultam, hogy szembenézzek vele. Alacsony volt, a feje tetején már majdnem teljesen kopasz, és kis kerek szemüveget viselt, vékony fekete kerettel. Mindig volt nála egy irattömb, és néha jegyzetelt, ha beszélgettünk. Ez kicsit zavart, de felajánlotta, hogy bármikor megnézhetem, mit ír. Sosem írt olyat, hogy „Hát ez flúgos” vagy „A kölyök nem normális!”, csak egyszerű megjegyzéseket, hogy emlékezzen rá, miről beszélgettünk. Biztos volt valahol egy „Hát ez flúgos” könyve is, de azt jól eldugta. De ha eddig nem is volt, ezután biztosan nyitni fog egyet. – Azt hiszem – kezdtem bele, közben figyeltem az arcát, hogy reagál –, hogy a sors azt akarja, sorozatgyilkos legyek. Felvonta az egyik szemöldökét, semmi több. Mondtam, hogy nyugis fickó. – Hát – felelte. – Az egyértelmű, hogy lenyűgöznek téged a sorozatgyilkosok. Többet olvastál a témában, mint bárki a városban, beleértve engem is. Szeretnél sorozatgyilkos lenni? – Persze hogy nem! Pont, hogy szeretném elkerülni, hogy azzá váljak! De nem tudom, mennyi esélyem van rá. – Egyszóval azt szeretnéd elkerülni, hogy. Mit is? Hogy embereket ölj? – huncutul nézett rám, innen tudtam, hogy viccel. Mindig bedobott valami humorosat, ha igazán fajsúlyos kérdésekhez értünk. Azt hiszem, ő így birkózott meg a feszültséggel. Amikor elmeséltem neki, hogyan szedtem ízekre egy élő ürgét rétegről rétegre, egymás után három viccet is elsütött, és majdnem kuncogott. – Ha komoly szabályt szegtél meg – folytatta –, akkor kénytelen leszek elmenni a rendőrségre, titoktartás ide vagy oda. Már az egyik első foglalkozásunkon megismerkedtem a titoktartási törvénnyel. Amikor először beszéltem a tűzgyújtásról. Eszerint ha azt gondolja, hogy bűntényt követtem el, vagy fogok, vagy ha úgy ítéli meg, hogy tényleges veszélyt jelentek valakire, a törvény kötelezi, hogy jelentse a megfelelő hatóságoknál. Ráadásul joga van bármit, amit mondok, megbeszélni anyámmal, akár jó oka van rá, akár nem. Ők ketten egy csomó megbeszélést tartottak a nyár folyamán, és anyu pokollá tette miattuk az életem. – Nem készülök megölni senkit, valami sokkal egyszerűbbet próbálok elkerülni – feleltem.

A sorozatgyilkosok általában – illetve lényegében mindig – a saját kényszerük rabszolgái. Azért ölnek, mert muszáj nekik, nem bírják megállni. Én nem akarok eljutni eddig a pontig, úgyhogy kisebb dolgokkal kapcsolatban állítok fel magamnak szabályokat. Például szeretem megfigyelni az embereket, de sosem hagyom, hogy egy embert túl sokáig figyeljek. Ha mégis megteszem, akkor legalább egy hétig kerülöm azt a valakit, és próbálok nem is gondolni rá. – Szóval lényegében ezek a szabályok arra szolgálnak, hogy elkerüld a sorozatgyilkosok tipikus viselkedési mintáit – értelmezte Neblin. – Azért, hogy az igazi nagy dologtól is távol tartsd magad, ahogy tudod. – Pontosan. – Igazán érdekes, hogy a kényszer szót használtad. Ez valahogy megszünteti a felelősség kérdését. – De én felelősséget vállalok – feleltem. – Igyekszem megállítani magam. – Ez így van, és ez igazán dicséretes, de az egész beszélgetést azzal kezdted, hogy a sors akarja, hogy sorozatgyilkos légy. Ha azt hajtogatod magadnak, hogy az a végzeted, hogy sorozatgyilkos legyél, akkor nem éppen kikerülöd a felelősséget, és a végzetre testálod a hibát? – Azért használtam a „sors” szót – magyaráztam –, mert ez az egész már messze túlmutat néhány fura szokáson. Az életemnek vannak olyan aspektusai, amelyeket nem tudok irányítani, és ezekre az

egyedüli magyarázat a sors. – Például? – Például hogy egy sorozatgyilkosról kaptam a nevem. John Wayne Gacy harminc embert ölt meg Chicagóban, és a legtöbbjüket a pincéjében ásta el. – De a szüleid nem John Wayne Gacy után neveztek el – tiltakozott Neblin. – Hiszed vagy sem, direkt rákérdeztem anyukádnál. – Komolyan? – Okosabb vagyok, mint amilyennek tűnök. De tudod, egy véletlen kapcsolódási pont egy sorozatgyilkoshoz nem a végzet. – Az apám neve Sam – folytattam, – vagyis Sam fia vagyok, így nevezték azt a sorozatgyilkost, aki New Yorkban a kutyája parancsára ölt. – Akkor két sorozatgyilkossal köt össze a véletlen. Ez valóban egy kicsit furcsa, elismerem, de még mindig nem feltételezném, hogy ez egy kozmikus összeesküvés lenne, amely ellened irányul. – A vezetéknevem Cleaver, vagyis bárd. Hány olyan embert ismer még, akit két sorozatgyilkos és egy gyilkos fegyver után nevezetek el? Dr. Neblin felemelkedett a székében, a tollával az irattömbjén kezdett dobolni. Tudtam, hogy ez azt jelenti, gondolkodni próbál. – John – kezdte pár pillanattal később. – Szeretném tudni, mi ijeszt meg. Pontosan. Térjünk vissza oda, amit az előbb mondtál. Melyek ezek a szabályok? – Az emberek megfigyelését már említettem. Ez fontos, mert imádom figyelni az embereket, de tudom, hogy ha valakit túl sokáig figyelek, elkezdek érdeklődni iránta. Kedvem támad követni, látni, hova megy, kivel beszél, és megfejteni, mit szeret, mit nem, ilyesmi. Pár éve rájöttem, hogy lényegében zaklattam egy lányt a suliban, szó szerint mindenhová követtem. Az ilyesmi nagyon gyorsan elfajulhat, úgyhogy hoztam egy szabályt: ha túl sokáig figyelek valakit, egy hétig ignorálnom kell. Neblin bólintott, de nem vágott közbe. Örülök, hogy nem kérdezte meg a lány nevét, mert már az is, hogy beszéltem róla, olyan volt, mintha megszegtem volna a szabályomat. – Aztán van egy szabályom az állatokra is – folytattam. – Emlékszik még, mit tettem az ürgével? Neblin feszülten mosolyodott el. – Én igen, de az ürge már biztosan nem. Egyre ostobább vicceket sütött el idegességében. – Nem csak egyszer fordult elő – meséltem. – Apa régen csapdákat állított a kertben az ürgéknek és vakondoknak meg hasonlóknak, és az én dolgom volt minden reggel kimenni, és ellenőrizni, és mindet agyon kellett csapnom egy lapáttal, amelyik még nem múlt ki. Amikor hétéves lettem, elkezdtem felvágni őket, hogy lássam, hogy néznek ki belülről, de miután beleástam magam a sorozatgyilkosok világába, abbahagytam. Hallott már a McDonald hármasról? – Igen, három olyan jellemző, amely a sorozatgyilkosok 95 százalékában megvan – felelte dr. Neblin. – Ágybavizelés, pirománia és állatkínzás. Benned is megvan mind a három, ez tény. – Erre nyolcévesen jöttem rá. Nem is az rázott meg, hogy az állatkínzás az erőszakos viselkedés előjele, hanem hogy amíg nem olvastam róla, sosem gondoltam, hogy ez rossz. Megöltem állatokat, szétszedtem őket, és ez körülbelül annyi érzelmet váltott ki belőlem, mint amikor egy gyerek legózik. Mintha nem is lettek volna igaziak, csak játékok, amelyekkel játszhattam. Tárgyak. – Ha nem érezted, hogy rossz – kérdezte dr. Neblin –, miért hagytad abba? – Ekkor jöttem rá, hogy más vagyok, mint a többi gyerek. Ott volt valami, amit mindig is csináltam, és semmi rosszat nem gondoltam róla, és kiderült, hogy a világ többi része szerint ez teljesen

elfogadhatatlan. Tudtam, hogy meg kell változnom, így elkezdtem szabályokat gyártani. Az első volt, hogy ne szórakozzak az állatokkal. – Ne öld meg őket? – Semmit se csináljak velük. Nem lehet kutyám, nem mehetek oda megsimogatni egy kóbor kutyát az utcán, még olyan házakba sem szeretek bemenni, ahol vannak állatok. Kerülök minden olyan helyzetet, ami ahhoz vezethet, hogy valami olyat tegyek, amit nem kéne. Neblin egy pillanatig csak tanulmányozott, aztán megkérdezte: – Egyéb? – Ha úgy érzem, valakit szívesen bántanék, inkább megdicsérem. Ha valaki nagyon idegesít, annyira, hogy már úgy érzem, szívem szerint megölném, valami kedveset mondok neki, és szélesen mosolygok. Ez rákényszerít, hogy jó dolgokra gondoljak, és ez általában elűzi a rossz gondolatokat. Neblin eltűnődött, csak azután szólalt meg. – Szóval ezért olvasol olyan sokat a sorozatgyilkosokról! Nem érzed, mi a jó és a rossz, mint a többi ember, úgyhogy olvasol róla, hogy rájöjj, mi az, amit el kell kerülnöd. Bólintottam. – De persze az sem utolsó szempont, hogy tök érdekes ilyenekről olvasni. Valamit leírt a jegyzetfüzetébe. – Szóval melyik szabályt szegted meg ma? – Elmentem oda, ahol megtalálták Jeb Jolley hulláját – feleltem. – Csodálkoztam is, hogy miért nem említetted még. Olyan szabályod is van, hogy maradj távol az erőszakos tettek helyszínétől? – Nem pontosan. Ezért mertem odamenni. Nem is egy adott szabályt szegtem meg, inkább magát az elvet. – És miért mentél oda? – Mert megöltek ott valakit – magyaráztam. – Látnom... kellett. – A kényszered rabszolgája voltál? – Nem szép, hogy ellenem fordítja, amit mondtam. – Ez a dolgom – felelte Neblin. – Terapeuta vagyok. – Folyton hullák körül forgolódom a halottasházban, de ezzel nincs semmi gond. Anyu és Margaret is évek óta ott dolgozik, mégsem sorozatgyilkosok. Szóval látok egy csomó élő embert, és egy csomó halottat is, de sosem láttam még, ahogy valaki meghal. Kíváncsi vagyok. – És egy bűntett helyszíne van a legközelebb ehhez, anélkül, hogy magad is bűnt követnél el, igaz? – Igen – feleltem. – Figyelj rám, John – dőlt előre Neblin. – Sok jellemzőjét magadon viseled a sorozatgyilkosoknak, tudom. Tulajdonképpen talán többet, mint azt bárkinél is láttam eddig. De ne felejtsd el, hogy a jellemzők csak jellemzők. Előre jelzik, hogy mi történhet, nem pedig megjósolják, hogy mi fog történni. Lehet, hogy a későbbi sorozatgyilkosok 95 százalékának voltak ágybavizelési problémái, gyújtottak tüzeket és kínoztak állatokat, de ez még nem jelenti azt, hogy azoknak a gyerekeknek a 95 százaléka, akik ezeket végigcsinálták, sorozatgyilkos lesz. Mindig a saját kezedben van a végzeted, és mindig te hozod meg a döntéseket. Az a tény, hogy kiötölted ezeket a szabályokat, és ilyen elővigyázatosan követed őket, sokat elárul rólad és a személyiségedről. Te jó ember vagy, John. – Azért vagyok jó ember, mert tudom, a jó embereknek hogy kell viselkedniük, és utánzom őket. – Ha olyan alapos vagy ebben is, mint mindenben – válaszolta a férfi –, soha senki nem fog rájönni a különbségre. – De ha nem vagyok elég alapos – néztem ki az ablakon –, akkor ki tudja, mi fog történni.

3 Anyu és én az emeleten laktunk a halottasház fölött. A nappalink ablakai a lenti bejáratra néztek, és az ajtónkhoz egy lezárt lépcsősor vezetett fel, amely az oldalsó kocsifelhajtóról indult. Az emberek mindig azt hiszik, ijesztő egy halottasház fölött élni, de ez is csak olyan, mint bármelyik ház. Oké, vannak hullák a pincében, de van kápolnánk is, szóval megvan az egyensúly, igaz? Jeb hullája szombat estig sem futott be. Anyu és én csendben vacsoráztunk, hagytuk, hogy a közösen elfogyasztott pizza és a tévé zaja helyettesítse a melegséget és a beszélgetést, mint egy igazi kapcsolatban. A Simpson család ment, de nem igazán néztem. Akartam azt a testet – ha a rendőrség túl sokáig tartja vissza, egyáltalán nem balzsamozhatjuk be, csak egy nagy zsákba rakjuk, és zárt koporsós temetést tartunk. Anyu és én sosem értettünk egyet abban, milyen pizzát akarunk, úgyhogy megkértük a pizzázót, hogy felezzék a feltétet: az ő fele pepperonis volt, az enyém kolbászos és gombás. Még A Simpson család is egy kompromisszum eredményeként ment – ez jött a hírek után, és mivel a csatornaváltásból veszekedés lehetett volna, inkább úgy hagytuk. Az első reklámszünet alatt anyu a távirányítóra tette a kezét, ami általában azt jelentette, hogy le akarja halkítani a tévét, és beszélni akar valamiről, aminek általában az lett a vége, hogy vitatkozni kezdtünk. A némítón tartotta az ujját, és várt, nem nyomta le. Ha ilyen sokáig hezitált, bármiről is akart beszélni, nem ígért sok jót. Egy pillanat múlva elengedte a gombot, egy újabb pizzaszeletet vett kézbe, beleharapott. Mereven ültünk végig a műsor alatt, tudván, hogy mi következik, és tervezgettük a következő lépésünket. Gondoltam rá, hogy még a következő reklám előtt felállhatnék és leléphetnék, hátha megmenekülök, de az csak felbosszantotta volna. Lassan rágtam, és közömbösen figyeltem, ahogy Homer ugrál, kiabál, és föl-alá rohangászik a képernyőn. Jött a következő reklám, és anyu keze megint a távszabályzó fölé lebegett – de ezúttal csak röviden –, azután megnyomta a némítót, és belekezdett. – Beszéltem ma dr. Neblinnel. Gondoltam, hogy valami ilyesmi történhetett. – Azt mondta... Nos, mondott pár érdekes dolgot, John. – A tévét nézte vagy a falat vagy a plafont, csak engem nem. – Nem akarod magadtól elmesélni? – Köszönöm, hogy elküldtél terapeutához, és elnézést, hogy tényleg szükségem van rá. – Ne feleselj, John. Még sok mindent akarok megbeszélni veled, és szeretném, ha legalább a nagyján túl lennénk, mire elkezdünk vádaskodni. Mély levegőt vettem, és miután véget ért a reklám, inkább A Simpson család-ot kezdtem nézni, hang nélkül se volt kevésbé őrült. – Mit mondott? – Elmesélte, hogy te. – Rám nézett. Negyven körül járt, ami szerinte elég fiatal, de az ilyen estéken, a tévé beteges, sápadt fényénél vitatkozva, fekete haját copfba fogva, miközben zöld szemét aggodalom keretezi, lestrapáltnak ás fáradtnak tűnt. – Elmesélte, hogy te azt hiszed, meg fogsz ölni valakit. Nem kellett volna rám néznie. Nem tudott a szemembe nézve beszélni, mert elöntötték az érzelmek. Figyeltem, ahogy elvörösödik az arca, és keserűség kúszik a szemébe. – Ez érdekes, mivel én nem ezt mondtam neki. Biztos vagy benne, hogy ezeket a szavakat használta? – Nem az a lényeg, milyen szavakat használt – felelte. – John, ez nem vicc, ez komoly dolog. A... nem is tudom. Így fog végződni? Nekem csak te maradtál, John.

– Igazából azt mondtam neki – magyaráztam –, hogy szigorú szabályokat követek, hogy ne tegyek semmi rosszat. Inkább örülnöd kéne, de helyette kiabálsz velem. Ezért van szükségem terápiára. – Örülnöm kéne? Az okozzon örömet, hogy van egy fiam, akinek szabályokat kell betartania annak érdekében, hogy ne öljön meg senkit? – vágott vissza. – Vagy az okozzon örömet, hogy egy pszichológus azt mondja, a fiam szociopata? Az okozzon örömet, hogy. – Azt mondta, szociopata vagyok? – ez valahogy királyul hangzott. Mindig is gyanítottam, de jó hallani egy rendes szakvéleményt. – Azt mondta, antiszociális személyiségzavarod van – emelte meg a hangját. – Utánanéztem. Ez egy pszichózis – fordult el. – A fiam pszichotikus. – Az antiszociális személyiségzavar egyszerűen azt jelenti, hogy valakiből hiányzik az empátia – mondtam. – Utánanéztem pár hónappal ezelőtt. Az empátia segít az embereknek feldolgozni az érzéseket, ahogy a fül a hangokat; nélküle érzelmileg süket vagy. Vagyis érzelmileg nem kötődöm más emberekhez. Gondolkodtam rajta, vajon ezt választja-e. – Egyáltalán honnan tudsz ilyeneket? – csattant föl. – Még csak tizenöt éves vagy, az isten szerelmére! Még a lányokat kéne hajszolnod, vagy videojátékokkal játszani. – Azt mondod egy szociopatának, hogy hajszoljon lányokat? – Azt mondom, hogy ne legyél szociopata. Azért, mert egész nap itthon lógatod az orrod, még nincs személyiségzavarod, csak azt jelenti, hogy tini vagy, de azt nem, hogy őrült. Az a helyzet, John, hogy nem elég egy orvos diagnózisa, hogy kivonjon téged a normális életből. Ugyanabban a világban élsz, mint mi mind, és ugyanazokkal a problémákkal kell megküzdened, mint nekünk mindannyiunknak. Igaza volt. Sok előnyét láttam, hogy hivatalosan is szociopata vagyok. Nincs több idegesítő csoportmunka a suliban például. – Azt hiszem, ez mind az én hibám – folytatta. – Belerángattalak a halottasház ügyeibe már egészen kis korodban, és ez örökre tönkretett. Mégis, hogy juthatott ilyesmi eszembe? – A halottasháznak ehhez semmi köze – szögeztem le. Már az említésétől is megborzongtam. Azt nem veheti el tőlem. – Te és Margaret mióta is foglalkoztok ezzel? És még nem öltetek meg senkit. – De mi nem is vagyunk pszichotikusak. – Most akkor változott a történet? Az előbb még azt mondtad, hogy pont a halottasház tett tönkre engem, most meg azt állítod, hogy már eleve kattant voltam? Egy ilyen vitában úgyse lehet igazam, bármit is teszek, igaz? – Egy csomó mindent tehetnél, John, és ezt te is tudod. Ne írj több házi dolgozatot sorozatgyilkosokról, például. Margaret elmesélte, hogy megint ezt csináltad. Margaret, te szemét spicli! – Max pontszámot kaptam rá! A tanár imádta! – Attól, hogy jó vagy abban, amit egyáltalán nem szabadna csinálnod, még nem lesz helyes. – Ez törióra – védekeztem. – A sorozatgyilkosok is a történelmünk részei, ahogy a rasszizmus, a háborúk és a fajirtás is. Azt hiszem, elfelejtettem felvenni a „csak vidám dolgokról beszélünk” töriórát, hát bocsi. – Bárcsak tudnám, miért! – Mit miért? – Miért vagy a sorozatgyilkosok megszállottja. – Mindenkinek van valami hobbija. – John, ilyesmivel ne viccelődj! – Tudod, kicsoda John Wayne Gacy? – kérdeztem.

– Igen, tudom – csapta föl a kezét –, hála dr. Neblinnek! Istenemre, bár máshogy neveztelek volna el! – John Wayne Gacy volt az első sorozatgyilkos, akiről hallottam. – meséltem. – Amikor nyolcéves voltam, megláttam a nevem egy újságban, mellette egy fényképet egy bohócról. – Alig tíz másodperce kértelek meg, hogy ne legyél ilyen sorozatgyilkos-mániás. Miért beszélsz megint erről? – Mert tudni akartad, hogy miért. És próbálom elmagyarázni neked. Láttam azt a képet, és azt hittem, hogy valami bohócfilm, amiben John Wayne is játszik. Apa úgyis mindig a cowboyfilmjeit mutogatta. Végül kiderült, hogy John Wayne Gacy egy sorozatgyilkos, aki bohócnak öltözött a környékbéli gyerekzsúrokon. – Nem értem, mire akarsz kilyukadni. Nem tudtam, hogyan magyarázzam el, mire gondolok. A szociopaták nemcsak érzelmileg süketek, de érzelmileg némák is. Úgy éreztem magam, mint a szereplők az elnémított televíziónkban; integetnek, sikítanak, de egy hang sem hagyja el a torkukat. Mintha anyu és én teljesen különböző nyelven beszéltünk volna, képtelenek voltunk kommunikálni. – Gondolj egy cowboyfilmre – markoltam rá egy szívószálra. – Mind ugyanolyan. Egy fehér kalapos cowboy körbelovagol, és fekete kalapos cowboyokra lövöldözik. Tudod, ki a rossz, és tudod, ki a jó, és pontosan tudod, mi fog történni. – Igen? – Így amikor a cowboy megöl valakit, még csak nem is pislogsz, mert mindennap megtörténik. De ha egy bohóc öl meg valakit, az új, az olyasmi, amit addig még nem láttál. Tessék, itt van valaki, akiről azt gondoltad, hogy jó, és valami olyan szörnyűt tesz, hogy a normális emberi érzelmek fel sem tudják dolgozni. Aztán a következő pillanatban ismét valami jót csinál. Ez érdekes, anyu. Nem az a furcsa, hogy én a megszállottja vagyok, hanem az, hogy mások miért nem. Anyu egy pillanatig csak bámult rám. – Ezek szerint a sorozatgyilkosok olyanok, mint a szuperhősök a filmekben? – kérdezte. – Én nem erről beszéltem. Betegek és őrültek, és rémes dolgokat csinálnak. De azt nem hiszem, hogy automatikusan beteges és őrült dolog, ha valaki kíváncsi rájuk. – Nagy különbség van aközött, hogy kíváncsi vagy rájuk, és aközött, hogy azt hiszed, te is az leszel – vitázott anyu. – De nem hibáztatlak téged. Én se vagyok a legjobb anya, és az ég tudja, az apád sem volt jobb. Dr. Neblin azt mondta, szabályokat állítasz magad elé, hogy távol tartsd magad a rossz hatásoktól. – Így van. – Úgy tűnt, végre figyel rám. Hogy próbálja a jó oldalát látni a dolgoknak, nem a rosszat. – Szeretnék segíteni. Úgyhogy itt egy új szabály: többet nem segíthetsz a balzsamozásnál! – Micsoda?! – Nem gyerekeknek való az a hely, és sose kellett volna hagynom, hogy segíts. – De én... – De mi? Mi olyat tudnék mondani, ami nem sokkolná még jobban? Hogy szükségem van a halottasházra, mert az biztonságosan kapcsol a halálhoz? Szükségem van a halottasházra, mert látnom kell, ahogy a testek kinyílnak, mint a virágok, és beszélnek hozzám, elmondják, amit tudnak? Még a házból is kirúgna. Mielőtt egy szót is szólhattam volna, anyu telefonján megcsörrent a Tell Vilmos-nyitány, a halottkémek csengőhangja – hívja a kötelesség. A halottkém csak egy dolog miatt csöröghetett tíz harminckor szombat éjjel, és mindketten tudtuk, mi az. Felsóhajtott, és a retiküljébe túrt a telefonja után. – Szervusz, Ron – mondta. Szünet. – Nem, semmi baj, épp most végeztem. – Szünet. – Igen, tudjuk.

Már vártuk. – Szünet. – Egy perc, és lenn vagyok, úgyhogy gyere nyugodtan, bármikor. Komolyan, ne aggódj miatta. Mindketten tudtuk, mivel jár ez, amikor belevágtunk. – Szünet. – Te is. Viszhall. Letette, és felsóhajtott. – Gondolom, tudod, miért hívtak. – A rendőrség végzett Jeb maradványaival. – Tizenöt percen belül szállítják. Le kell mennem. Majd később befejezem. befejezzük a beszélgetést. Sajnálom, John. Sajnálok mindent. Ez lehetett volna egy kellemes családi vacsora is. Visszanéztem a tévére, Homer Bartot fojtogatta. – Szeretnék segíteni – kérleltem. – Már elmúlt tíz. Egész éjjel fent leszel, ha egyedül csinálod. – Majd Margaret segít. – Úgy csak öt óra lesz a nyolc helyett. Még így is túl sok. Ha segítek, három alatt végzünk. – Tettem róla, hogy a hangom nyugodt és kiegyensúlyozott maradjon; nem hagyhattam, hogy mindent elvegyen, de nem mertem elárulni neki, milyen fontos nekem ez az egész. – A test nagyon rossz állapotban van, John. Darabjaira szaggatták. Sokáig fog tartani, amíg összerakjuk, és biztosan gusztustalan lesz, te pedig egy pszichopata vagy. – Au, anyu, ez fájt! Összerendezte a retiküljét. – Ha zavar, akkor azért nem szabad jönnöd, ha nem zavar, akkor már rég nem szabadna. – Tényleg itt akarsz hagyni egyedül? – Csak el tudod foglalni magad valami konstruktív dologgal. – Mi konstrukívabb van, mint összerakni egy testet? – azonnal összerezzentem, a fekete humor itt nem fog segíteni. De reflex volt, viccel oldani a helyzetet, mint dr. Neblin szokta. – Nem szeretem, ahogy a halállal viccelsz – válaszolta. – A temetkezési vállalkozókat körülveszi a halál, a nap minden percében azt lélegezzük be. Ha ennyi kapcsolatunk van vele, könnyen elvész a tisztelet. Ezt észreveszem magamon is, és zavar. Ha nem lenne ilyen közeli a kapcsolatod a halállal, talán jobb lenne neked. – Anyu, én jól vagyok. – Mit mondhatnék még, hogy meggyőzzem? – Tudod, hogy kell a segítség, és tudod, hogy nem akarsz egyedül hagyni. Ha belém nem is szorult empátia, anyába igen, és ezt felhasználhattam ellene. Ahol a logika elbukik, a bűntudat még győzhet. Sóhajtott, és szorosan lehunyta a szemét, hogy kizárjon belőle pár rémképet, amelyeket én csak elképzelni tudtam. – Rendben. De előbb együk meg a pizzát. A nővérem, Lauren hat évvel ezelőtt költözött el otthonról, két évvel azután, hogy apa lelépett. Lauren 17 éves volt akkor, az ég tudja, mibe keveredett, amíg odavolt. A házban most sokkal kevesebbet üvöltöztünk, ami jó, de a maradék kiabálás általában nekem jutott. Hat hónappal ezelőtt Lauren visszatért Claytonba autóstoppal, és bűnbánóan munkát kért anyától. Még mindig alig beszélnek egymással, és sose látogatott meg minket odafenn, vagy hívott magához, de nálunk dolgozik recepciósként, és Margarettel elég jól kijön. Margarettel mindenki jól kijön. Ő a gumitömítés, amely megakadályozza, hogy a családunk felszikrázzon és kisüljön. Anyu felhívta Margaretet, amíg befejeztük a pizzát, ő pedig, gondolom, felhívta Laurent, mert mindketten ott voltak, amikor lementünk a halottasházba – Margaret mackóban, Lauren pedig kicsípve a szombat esti bulihoz. Azon tanakodtam, vajon megzavartunk-e valamit. – Szia, John! – Lauren nem odaillőnek tűnt az ízléses asztal mögött. Fényes, fekete plasztikdzsekit

viselt az élénkvörös topja fölött, és a haját a nyolcvanas évek divatja szerint szökőkútszerű copfba fogta a feje tetején. Lehet, hogy retrobuli volt a klubban. – Szia, Lauren! – Ezek a papírok? – kérdezte anyu, a vállam fölött átlesve. – Már majdnem elkészültem vele – felelt Lauren, és anyu hátrament. – Már meghozták? – Épp most tették ki. – Utoljára átfutotta a lapokat. – Margaret ott van vele. Hátraarcot csináltam, és én is elindultam. – Hogy bírod? – kérdezte. Már nagyon látni akartam a testet, de visszafordultam hozzá. – Jól, kösz. És te? – Nem én élek anyuval! – Egy darabig álltunk ott némán. – Hallottál apu felől? – Május óta nem. És te? – Karácsony óta semmit. – Csönd. – Az első két évben még küldött ajándékot Valentin-napra februárban. – Tudta, hol laksz? – Néha kértem tőle pénzt. Letette a tollát, és felállt; a szoknyája illett a dzsekijéhez, az is fényes, fekete plasztik volt. Anyunak biztos nem volt ínyére, valószínűleg pont ezért vette meg. A papírokat összegyűjtötte egy irattartóba, és a balzsamozóba sétáltunk. Anyu és Margaret nyugisan csevegett Ronnal, a halottkémmel. Halványkék hullazsák foglalta el a balzsamozóasztalt. Alig bírtam ki, hogy ne rohanjak oda, és tépjem föl. Lauren átadta a papírokat anyának, és ő lassan átnézte azokat, mielőtt aláírta pár helyen, és az egész köteget Ronnak nyújtotta. – Köszönjük, Ron. Jó éjszakát! – Sajnálom, hogy ilyen későn terhellek titeket ezzel – mondta anyának, de közben Laurent nézte. Ron magas volt, hátranyalt fekete hajjal. – Semmi gond – felelte anyu. Ron elvette a papírokat, és a hátsó ajtón távozott. – Azt hiszem, rám itt már nincs szükség – mosolygott rám és Margaretre Lauren. Anyának csak biccentett. – Jó szórakozást! Visszasétált a recepcióra, és egy perccel később hallottuk, ahogy becsapja és bezárja a bejárati ajtót. Alig bírtam magammal, de meg sem mertem szólalni; anyu már a jelenlétemet is alig viselte el, és ha túlbuzgónak mutatkozom, lehet, hogy ki is rúgnak. Anyu Margaretre nézett. Ha jut elég idejük a készülődésre, nem hasonlítanak egymásra, de az ilyen pillanatokban – szürke otthoni ruhákban, smink nélkül – alig lehetett őket m eg kül önb öztetni. – Akkor csináljuk. Margaret felkapcsolta a ventilátort. – Remélem, nem ma este megy tönkre. Felvettük a kötényeket, bemosakodtunk, és anyu kinyitotta a zsákot. Mrs. Andersonnal ellentétben, akihez alig nyúltak hozzá, Jeb Jolleyt annyiszor átdörgölték, átmosták és átnézték Ronék meg az állami törvényszéki ügynökök, hogy szinte kizárólag fertőtlenítőszaga volt. A rothadás bűze sokkal lassabban szivárgott ki, ahogy kifordítottuk a testet a zsákból, és elrendeztük az asztalon. Hatalmas Y metszés csúfította elölről válltól vállig egészen a mellkasa közepéig; ez a boncolóvágás többnyire folytatódni szokott az ágyékig, de ebben az esetben az Y alja a bordák alatt hálószerűen cakkozott tépésekbe és szaggatásokba futott, amelyek a törzse javát borították. A széleket összehúzták és félig összeöltötték,

bár a bőr sok helyen hiányzott. Egy műanyag zsák sarka kandikált ki a hasfalából. Azonnal Hasfelmetsző Jack jutott eszembe, a történelem egyik legelső sorozatgyilkosa. Olyan őrülten szétszabdalta az áldozatait, hogy alig ismerték fel őket. Vajon Jeb Jolleyt is egy sorozatgyilkos támadta meg? Elég valószínű volt, de melyik fajta? Az FBI két csoportba osztotta a sorozatgyilkosokat: rendezett és szétszórt. A rendezett gyilkosok olyanok voltak, mint Ted Bundy – nyájas, elbűvölő és intelligens, aki megtervezte a bűntetteit, és utólag igyekezett eltüntetni a nyomokat. A szétszórt gyilkosokra jó példa Sam fia, aki kegyetlenül igyekezett visszafogni a belső démonait, és aztán hirtelen és brutális módon ölt, valahányszor a démonok kiszabadultak. Szörnyetegnek nevezte saját magát. Vajon Jebbel melyik végzett: a kifinomult vagy a vadállat? Felsóhajtottam, és igyekeztem elterelni a gondolataimat. Nem ez volt az első eset, hogy kétségbeesetten próbáltam egy sorozatgyilkost találni a városban. Vissza kellett irányítanom a figyelmem a hullára, és azért értékelni, ami, nem azért, amit látni szeretnék benne. Margaret felnyitotta a test hasfalát, így előkerült a nagy műanyag zacskó, amelybe a belső szervei egy részét tették. Ezeket amúgy is eltávolítják a boncolás során, bár természetesen Jeb esetében a halál pillanatában vagy kicsivel előtte szedték ki. De még ha ki is tépték, akkor is be kellett balzsamoznunk – nem dobhattuk ki valaki belsőségeit, mert nem akartunk foglalkozni vele, vagy mert nem volt krematóriumunk. Margaret egy kocsira tette a zacskót, és a falhoz tolta, hogy dolgozhasson a szerveken; tele lehettek epével és más mocsokkal, olyan dolgokkal, amelyekkel a balzsamozófolyadék nem bírna el, úgyhogy előbb mindent ki kellett szívni. Egy rendes balzsamozás során ez azután történik, hogy beszivattyúztuk a formaldehidet, de a legjobb dolog egy boncolt testben, hogy egyszerre lehet végezni a balzsamozást, és a munkát a szervekkel. Anyu és Margaret annyi éve csinálták már ezt együtt, hogy minden zökkenőmentesen ment, beszélniük sem kellett. – Segíts nekem, John! – hívott anyu, miközben a fertőtlenítőért nyúlt. Túl precíz volt, hogy kibírja, hogy ne mossa le a testet balzsamozás előtt, még ha az ilyen tiszta is. A testüreg szélesen és üresen tátongott, bár a szív és a tüdő nagy részét sértetlenül hagyta a gyilkos, de Jeb törzse úgy festett, mint egy kilyukadt, véres lufi. Anyu először azt mosta ki, és letakarta egy lepellel. Önkéntelenül egy gondolat kúszott az agyamba – a szervek egy kupacban hevertek. Nem sok gyilkos marad az áldozata mellett, miután végzett vele, de a sorozatgyilkosok igen. Néha eligazgatták a testtartását, vagy elcsúfították a hullát, vagy csak játszottak vele, mint egy babával. Ezt nevezik a gyilkosság ritualizálásának, és erősen emlékeztetett arra, ami Jeb szerveivel történt. Lehet, hogy tényleg sorozatgyilkos volt. Megráztam a fejem, hogy kiürítsem a gondolatokat, és tartottam a testet, amíg anyu bepermetezte. Jeb nem volt kis ember, és a végtagjai most még duzzadtabbak voltak, hogy kitöltötte őket a pangó folyadék. Megnyomtam az ujjbegyemmel a lábát, és pár pillanatig úgy tartottam a kezem, mielőtt visszahúztam. Mintha egy gombát böködnék. – Ne játssz vele! – szólt rám anyu. Lemostuk a testet, és eltávolítottuk a leplet is. A hulla belsejét zsír márványozta. A keringési rendszere eléggé ép volt ahhoz, hogy használhassuk a szivattyút, de a folyadék elfolyt volna belőle, mert a rengeteg nyílt sebtől és szivárgástól esett volna a nyomás. Azokat előbb le kellett zárnunk. – Hozz cérnát! – parancsolta anyu. – Úgy 20 centit. Levettem a műanyag kesztyűt, és a szemétbe dobtam, utána méretre vágtam a cérnát. Anyu a testüregbe nyúlt, és több fő artériát is végigpróbált. Valahányszor talált egyet, odaadtam neki egy darab cérnát, hogy elköthesse. Amíg mi dolgoztunk, Margaret felkapcsolta a légszivattyút, és egyesével elkezdte kiszívni a trutyit a szervekből. Ehhez egy trokárt használt, amely lényegében egy

szívócső, pengével a végén. Belelyuggatta a szervbe, kiszívta a trutymót, és aztán jöhetett a következő. Anyu egy vénát és egy artériát hagyott nyitva a mellüregben, és hozzákötötte őket a szivattyúhoz meg a csatornába vezető csőhöz. A vállát nem kellett megvágni, a gyilkos volt olyan szíves és felnyitotta nekünk a mellkast. Ezúttal az első vegyszer a szivattyúban a véralvasztó volt, amely lassan szivárgott át a testen, és segített lezárni azokat a nyílásokat is, amelyek túl kicsik voltak ahhoz, hogy kézzel el lehessen varrni. A folyadék kis része kiszivárgott az üres felsőtestbe, de ez hamar abbamaradt, mert ahogy a véralvasztó a levegővel érintkezett, megkeményedett, és lezárta a testet. Régen aggódtam, hogy a kimeneti csövet nem zárja-e majd el, de a nyílása elég nagy volt hozzá, hogy ilyesmi ne történhessen meg. Amíg vártunk, a vágásokat tanulmányoztam a hasfalon. Valóban elég állatiasak voltak, és a bal oldalán az egyik területen mintha karomnyomok látszottak volna; négy rojtos szélű hasítás, egymástól úgy két és fél centire, és 30 centin át tartottak a has felé. Ez a démon műve volt, bár akkor még nem tudtuk. Honnan is tudhattuk volna? Akkor még csak nem is sejtettük, hogy démonok tényleg léteznek. A saját kezem a karmolások fölé helyeztem, és rájöttem, hogy bárki is követte el a gyilkosságot, sokkal nagyobb keze volt, mint az enyém. Anyu bosszúsan nézett felém, és mondani akart valamit, amikor Margaret mérgesen morrant fel: – A fenébe is, Ron! – kiabálta. Nem igazán tisztelte a halottkémet. Rá se hederítettem, inkább visszafordultam a karmolásokhoz. – Mi a baj? – kérdezte anyu. Hozzálépett. – Hiányzik a vese. Ez azonnal felkeltette a figyelmem. A sorozatgyilkosok gyakran tartanak meg apró emlékeket az áldozataiktól, és egy testrész elég tipikus választás. – Kétszer is átnéztem a zsákot – folytatta Margaret. – Az ember azt hinné, Ronnak nem okoz gondot, hogy minden szervet elküldje, a pokolba is! – Lehet, hogy nem volt mit elküldenie – vetettem fel. Rám néztek, igyekeztem közömbösnek tűnni. – Lehet, hogy aki megölte, magával vitte. Anyu összevonta a szemöldökét. – Ez... – Nagyon is valószínű – vágtam közbe. Hogy magyarázhatnám el, anélkül, hogy előhozakodnék a sorozatgyilkosokkal? – Láttad, mekkora az a karmolás. Ha egy állat tépte ki a belsőségeit, akár meg is ehette, ha már ott volt. A magyarázatom logikusan hangzott, de tudtam, hogy a tettes nem állat. Néhány vágás túl precíznek tűnt, és a szerveket is szépen kupacba rendezték. Lehet, hogy olyan sorozatgyilkossal van dolgunk, aki a kutyájával vadászik? – Megnézem az iratokat – mondta anyu. Levette a kesztyűjét, és a szemétbe hajította, majd előrement. Margaret még egyszer átnézte a zsákot, de csak a fejét rázta, a vese nem volt sehol. Alig bírtam magammal. Anyu annak a papírnak a másolatával tért vissza, amelyet Lauren a halottkémnek adott. – Itt is van a megjegyzéseknél: a bal vese hiányzik. Azt nem írja, hogy benn tartották bizonyítéknak vagy további vizsgálatokra. Egyszerűen hiányzik. Lehet, hogy kivették neki, vagy valami. Margaret felemelte a másik vesét, és a megrongálódott összekötő csőre mutatott, amely a másikhoz vezetett. – Ez egy új vágás – magyarázta. – Nincs hegesedés, se semmi. – Lauren igazán említhette volna – motyogta anyu idegesen. Letette a papírokat, és újabb műanyag

kesztyűt húzott elő a dobozból. – Lesz egy-két szavam hozzá emiatt. Anyu és Margaret újra munkához látott, de én csak álltam ott, és egy löket bizsergető energia egyszerre töltött fel és ürített ki. Ez nem hétköznapi gyilkosság volt, és nem is vadállat tette. Jeb Jolley egy sorozatgyilkosnak esett áldozatul. Lehet, hogy egy másik városból jött, az is lehet, hogy most ölt először, de akkor is sorozatgyilkosnak kellett lennie. Most már egészen nyilvánvalóak voltak a jelek. Az áldozat ártalmatlanul sétált, nem voltak ellenségei, se közeli barátai, se rokonai. Az ismerőse a kocsmából azt állította, egész este békésen és jókedvűen iszogatott, mielőtt távozott, nem keveredett vitába vagy veszekedésbe, szóval a bűntényt nem a hirtelen felindulás vagy az alkohol okozta. Valaki, aki ölni akart, a mosoda mögötti parkolóban várakozott, és Jeb csak rosszkor volt rossz helyen. Jeb Jollie halála iskolapéldája a szétszórt gyilkosok tetteinek. Az ilyenek kegyetlenül összevissza vagdalkoznak, a gyilkosság után is a helyszínen maradnak, nincs bennük érzelem vagy empátia. Ritualizálják a holttestet – elrendezik, elvisznek valamit szuvenírnek, és a maradékot otthagyják, hogy mindenki láthassa. Nem csoda, hogy a rendőrség nem említette a hiányzó vesét. Ha kitudódna, hogy egy sorozatgyilkos testrészeket gyűjt, hatalmas pánik kerekedne. Az emberek biztonságérzete már így is megrendült, és ez még csak az első gyilkosság volt. De nem az utolsó. Végül is ez a sorozatgyilkosok meghatározója. Folytatják a gyilkolást.

4 Kora október volt. A levélégetés szezonja. Az ősz a kedvenc évszakom, nem a suli vagy a zöldségszüret vagy bármi ilyen földhözragadt dolog miatt, hanem azért, mert Clayton város polgárai ilyenkor gyűjtik össze az avart, és tüzeket gyújtanak, a lángok magasra csapnak a csípős őszi levegőben. A mi udvarunk kicsi volt, és nem álltak rajta fák, de az idős párnak szemközt, az utca túloldalán, hatalmas kert jutott, tele óriás tölgyekkel és juharokkal, és nem látogatták őket gyerekek vagy unokák, hogy helyettük gondozzák. Nyaranta én nyírtam a gyepjüket heti 5 dollárért, telente elkotortam a havat az utcáról egy csésze forró csokiért, és ősszel én gereblyéztem össze az avart, cserébe nézhettem, ahogy ég. A tűz egy pillanatnyi, átmeneti dolog – a tünékenység megtestesülése. Hirtelen jön, életre üvölti magát, amikor a forróság összeér a levelekkel, és fellobban, éhesen táncol, amíg körülötte minden megfeketedik és összepödörödik. Amikor már semmi sem maradt, kialszik, eltűnik, semmit sem hagy hátra, csak felhasználatlan tápláléka hamvait – azokat a fadarabokat, leveleket és papírokat, amelyek túl tisztátalanok voltak ahhoz, hogy elégjenek, túl értéktelenek, hogy csatlakozhassanak a tűz táncához. Nekem úgy tűnik, a tűz semmit sem hagy hátra – a hamu nem része a lángnak, az csak a láng tápláléka. A tűz változtatja egyik alakból a másikba, elszívja az energiáját, és azt átalakítja... még több tűzzé. A tűz nem alkot semmi újat, csak önmagát adja. Ha el kell pusztítani más dolgokat, hogy létezhessen, nem zavartatja magát. A tüzet csak az érdekli, hogy van-e tűzrevaló. Ha elfogyott, a tűz is kialszik; lehet, hogy megtalálod a nyomát, hogy ott járt, de magát a tüzet nem – se fény, se hő, se apró piros szikrák, amelyek kipattannak a lángból. Eltűnik oda, ahonnan érkezett, és ha érez vagy emlékszik is, sosem fogjuk megtudni, hogy érez-e velünk kapcsolatban valamit, vagy emlékszik-e ránk. Néha, mikor a táncoló lángok élénkkék szívébe bámulok, megkérdezem őket, emlékeznek-e rám. – Már láttuk egymást. Ismerjük egymást. Emlékezz rám, ha már nem leszek! Mr. Crowley, az öregúr, akinek a leveleit égettem, szeretett a verandán ücsörögni, és „nézni, ahogy tovatűnik a világ” – ő így nevezte. Ha akkor rendezgettem a kertjét, amikor ő is kinn volt, mindig mesélt az életéről. Vízügyi mérnökként dolgozott a megyénél, egészen múlt évig, amíg annyira meg nem romlott az egészsége, hogy nyugdíjba kellett vonulnia. Amúgy is öreg volt már. Ma is lassan baktatott ki, és fájdalmasan emelte a lábát a sámlira, ahogy leült. – Szép napot, John! – köszönt. – Szép napot. Lehet, hogy öregedett, de nagydarab, erős testalkatú és energikus ember volt. Igaz, hogy romlott az egészsége, de cseppet sem tűnt gyengének. – Jó napot, Mr. Crowley! – Hagyd csak nyugodtan – mutatott a levelekkel borított pázsitra. – Még egy csomó hullik majd, és újra kell kezdened az egészet. – Így tovább megmarad a fű. Egy kicsit még gereblyéztem, összehúztam a leveleket egyenletes, nyugodt mozdulatokkal. A fő oka annak, hogy mindenképpen rendbe akartam hozni a kertet akkor délután, az volt, hogy már egy hónap eltelt, és a sorozatgyilkos nem csapott le újra. A feszültségtől ideges lettem, és valamit el kellett égetnem. Senkinek sem szóltam, hogy sorozatgyilkosságra gyanakszom, ugyan ki hitt volna nekem? Azt mondták volna, hogy amúgy is megszállottja vagyok a sorozatgyilkosoknak, persze hogy rá akarom fogni erre is. Nem érdekes, mások mit gondolnak, ha tudod, hogy igazad van. – Hé, John, gyere ide egy percre! – hívott Mr. Crowley. A széke mellé mutatott. Grimaszoltam. Rosszul ért, hogy megzavartak, de lenyugtattam magam, és odasétáltam hozzá. A beszélgetés átlagos

volt – amilyet az átlagos emberek általában csinálnak. Úgyis gyakorolnom kellett. – Értesz a mobiltelefonokhoz? – kérdezte, megmutatva a mobilját. – Kicsit. – Szeretnék küldeni egy csókot a feleségemnek. – Egy csókot? – Ezt tegnap kaptuk Kayjel – furcsán babrált a telefonjával. – És elvileg lehet vele fényképeket készíteni, és elküldeni egymásnak. Úgyhogy szeretnék küldeni egy csókot Kaynek. – Szeretné lefotózni magát, csücsörítve, hogy aztán elküldje a feleségének? Néha nem értem az embereket. Úgy figyeltem, ahogy Mr. Crowley a szerelemről beszél, mintha egy másik nyelvet használna. Fel sem fogtam, mit akar. – Úgy tűnik, te már csináltál ilyet – remegő kézzel nyújtotta át nekem a telefont. – Mutasd meg, hogy kell! A fényképezőgép gombja elég jól látszott, megmutattam neki, hogy kell, és ő csinált egy reszketeg képet az ajkáról. Azt is megmutattam, hogy kell elküldeni, aztán visszamentem gereblyézni. Az a hír, hogy szociopata vagyok, nem ért meglepetésként – már régóta tudtam, hogy nehezen teremtek kapcsolatot az emberekkel. Nem értem őket, és ők sem értenek engem, és akármilyen érzelmi nyelvet beszélnek is, úgy tűnik, én nem vagyok képes megtanulni. Az antiszociális személyiségzavart tizennyolc éves korig hivatalosan nem állapíthatják meg – azelőtt csak viselkedési zavarnak nevezik. De legyünk őszinték: a viselkedési zavar csak egy finomabb megfogalmazás, hogyan mondják el a szülőknek, hogy a gyereküknek antiszociális személyiségzavara van. Nem láttam okát, hogy kerülgessem a forró kását. Szociopata vagyok, és ezzel nem árt foglalkozni. A levélkupacot egy nagy tűzrakó helyre gereblyéztem a ház oldala mellett. Crowleyék nyaranta gyakran raktak itt máglyát vagy sütögettek, és ilyenkor meghívják az egész szomszédságot is. Én is minden alkalommal eljöttem, nem vettem tudomást az emberekről, csak a tűzre figyeltem – ha a tűz drog lenne, Mr. Crowley lenne a legjobb dílerem a világon. – Johnny! – kiabált Mr. Crowley a tornácról. – Küldött vissza egy csókot! Nézd! Rámosolyogtam. Megerőltettem magam. Úgy tettem, mintha érteném, mit érez. Igazi fiú akartam lenni. A kapcsolat hiánya a többi emberrel furcsa hatással jár. Úgy érzed, elkülönülsz, idegen vagy – mintha távolról figyelnéd az emberi fajt, mint egy ufó, nem kötődsz semmihez, és sehol sem látnak szívesen. Én is évekig így éreztem, már sokkal azelőtt, hogy találkoztam dr. Neblinnel, és azelőtt, hogy a segítségemmel Mr. Crowley nevetséges szerelmes üzeneteket küldött a telefonjáról. Az emberek csak rohannak, intézik a csip-csup ügyeiket, eltartják a családjukat, a világba kiáltják az értelmetlen érzelmeiket, és eközben te csak a pálya széléről figyelsz zavartan. Ez vezet addig egyes szociopatákat, hogy magasabb rendűnek érezzék magukat, az emberekre pedig csak úgy tekintsenek, mint az állatokra, akiket le lehet vadászni, vagy meg lehet ölni; mások szenvedélyes, féltékeny dühöt éreznek, és kétségbeesetten vágynak arra, amijük nem lehet. Én csak egyedül éreztem magam, egyetlen levél voltam, amely mérföldekre hullott a nagy közös kupactól. Raktam a levélkupac alá gyújtóst, és a közepén meggyújtottam a gyufát. A lángok belekaptak, és egyre csak nőttek, ahogy beszívták a levegőt, s egy perccel később a boglya forrón táncolt, az élénk lángok gonoszan tomboltak a tetején.

Akkor este ismét lecsapott a gyilkos.

Reggeli közben láttam a tévében; az első eset csak azért kapott egy kis figyelmet, mert elég véres volt, de a második – amelyben legalább annyi vér folyt – megragadta a nagyvárosi újságírók és kamerás stábjuk figyelmét is. A Clayton megyei seriff legnagyobb megdöbbenésére ott álltak az irodája előtt, és bemutattak egy elhomályosított fotót a kibelezett hulláról az országos tévében. Biztos sikerült valakinek lefényképeznie, mielőtt a rendőrség eltüntette, és hátrébb tessékelték a járókelőket. Már nem volt kérdés. Sorozatgyilkossal kellett számolnunk. Anyu bejött a másik szobából, a sminkjét sem fejezte be; ránéztem, ő vissza rám, és egyikünk sem szólt. – Itt Ted Rask, élőben Clayton megyéből, ebből a csendes kisvárosból, amely ma egy véres gyilkosság színhelye lett. Ez a második ilyen gyilkosság a hónapban. A Five Live News exkluzív riportját hallhatják. Itt áll mellettem Meier seriff. Mondja, seriff, mit tudunk az áldozatról? Meier seriff dühösen grimaszolt széles, ősz bajsza alatt, és ingerülten pillantott fel, ahogy a riporter felé lépett. Rask híres volt a szenzációhajhász, melodramatikus riportjairól, és a seriff haragos pillantásából ki lehetett olvasni, hogy nem örül a jelenlétének. – Most még nem szeretnénk fájdalmat okozni az áldozat családjának – magyarázta a seriff. – Vagy szükségtelen félelmet kelteni a megye lakosaiban. Szeretnénk mindenki együttműködését kérni; nyugodjanak meg, s ne terjesszenek pletykákat és tévinformációkat az üggyel kapcsolatban. Tökéletesen kikerülte a riporter kérdését, de legalább nem adta be a derekát harc nélkül Rasknek. – Tudják már, hogy ki az áldozat? – ismételte a riporter. – Az áldozatnál volt személyi igazolvány, de ezt az információt még nem kívánjuk megosztani, amíg a családja tudomására nem hozzuk. – És a gyilkos? Van bármi nyomuk a gyilkos személyével kapcsolatban? – Erről még nem nyilatkozom. – Ez az eset nem sokkal az előző gyilkosság után történt, és a kettő természete sokban hasonlít. Mit gondol, lehet kapcsolat a két ügy között? A seriff egy pillanatra lehunyta a szemét, mintha sóhajtana, és szünetet tartott, mielőtt beszélt. – Még nem kívánjuk megvitatni a jelen ügy természetét a nyomozás zavartalansága érdekében. Ahogyan már mondtam, szeretnénk mindenki nyugalmát és diszkrécióját kérni. Ne terjesszenek pletykákat az esettel kapcsolatban. – Köszönjük, seriff. – A kamera ráközelített a riporter arcára. – Ha most kapcsoltak ide, elmondom ismét. Clayton megyében vagyunk, ahol most csapott le egy gyilkos, valószínűleg másodszorra, aki reggelre egy holttestet és egy halálra rémült várost hagyott maga után. – Ez a Ted Rask nem normális – zsörtölődött anyu, miközben a hűtőt nézte át. – Az utolsó dolog, amire szüksége van ennek a városnak, hogy pánikot keltsenek egy tömeggyilkos miatt. Ugyan a tömeggyilkos és a sorozatgyilkos két külön fogalom, de akkor éppen nem akartam a kettő közötti különbségről vitatkozni. – Szerintem az utolsó dolog, amire ennek a városnak szüksége van, az egy gyilkosság – jegyeztem meg óvatosan –, a pánik csak az utolsó előtti. – Egy ilyen kis városban a pánik maga is legalább olyan szörnyű, ha lehet, még rosszabb. – Töltött magának egy pohár tejet. – Az emberek megijednek és elköltöznek, vagy éjszaka bezárkóznak a házukba, romlik az üzlet, nő a feszültség. – Nagyot kortyolt a tejből. – Csak egyetlen szűk látókörű marha kell, és elkezdenek bűnbakot keresni, és a pánikból nagyon gyorsan káosz lesz. – Sajnos a testet nem mutathatjuk meg önöknek direktben – harsant Rask hangja a tévéből –, mivel valóban szörnyen véres, rettentő látvány, és a rendőrség nem enged elég közel minket, de azért tudomásunkra jutott néhány információ. Magának a gyilkosságnak nem volt szemtanúja, de akik

közelről látták a holttestet, azt állítják, hogy a tett sokkal véresebb, mint az előző. Ha ugyanarról a gyilkosról van szó, lehet, hogy egyre erőszakosabb lesz, ami baljós jel lehet arra nézve, mi következik még. – Nem hiszem el, hogy ilyeneket mond! – fonta össze mérgesen a karját anyu. – Még ma írni fogok a csatornának! – A földön a test mellett olajfolt vagy valami ahhoz hasonló terül el – folytatta Rask. – Lehet, hogy egy menekülésre használt autó szivárgó motorjából származik. Amint valami újdonság is a tudomásunkra jut, értesítjük önöket. Ted Rask voltam, és a Five Live News exkluzív riportját hallották. Amerika szívében lecsap a halál! Eszembe jutott a folt, amelyet a mosoda mögött találtam – fekete volt és olajos, mint az avas sár. Vajon az olajfolt az új áldozat teste mellett ugyanonnan származott? Mély titkokat rejtett a történet, és én elszántam magam, hogy kiderítem.

– A személyiségrajz-készítés központi kérdése – magyaráztam, és elszántan bámultam Maxre, miközben ő az ebédjét fogyasztotta – nem az, hogy mit tesz a gyilkos, hanem hogy mi olyat tesz a gyilkos, ami nem feltétlenül szükséges. – Haver, szerintem csak egy vérfarkas volt, és kész. – Nem vérfarkas volt. – Te is láttad a híradót. A gyilkos egy ember intelligenciájával és egy szörnyeteg kegyetlenségével bír. Mi más lehetne? – Vérfarkasok nem is léteznek! – Ezt mondd Jeb Jolleynak, meg a hullának a 12-es úton – monda Max, és újabbat harapott, majd teli szájjal folytatta. – Valami totál széttépte őket, és nem egy puhány sorozatgyilkos volt. – A vérfarkaslegendák is a sorozatgyilkosokból születtek – magyaráztam. – A vámpírlegendák ugyanúgy. A vérfarkasok is meg a vámpírok is más emberekre vadásznak, aztán megölik őket. Pont mint a sorozatgyilkosok. Csak akkoriban még nem létezett a pszichológia, úgyhogy előkaptak őrült szörnyeket, és azzal magyarázták. – Honnan szedsz te ilyeneket? – Crimelibrary.com – feleltem. – De magyarázni próbálok! Ha egy sorozatgyilkos fejébe akarsz bújni, azt kell megkérdezned, mi olyat tett, amit nem volt muszáj. – Miért akarnék egy sorozatgyilkos fejébe bújni? – Mi? – kérdeztem meglepődve. – Miért ne akarnál? Oké, figyelj, ki kell találnunk, miért teszi, amit tesz. – Nem, nem kell – makacskodott Max. – Erre van a rendőrség. Mi gimisek vagyunk, legfeljebb azt kell kitalálnunk, milyen színű Mary melltartója. Miért lógok én együtt ezzel a sráccal? – Gondolj rá máshogy. Például nagy rajongója vagy a... Minek is? – Mary Jensennek és a Halónak és a Zöld Lámpásnak meg. – Ez az, Zöld Lámpás. Képregények. Szereted a képregényeket. Mondjuk, hogy egy új képregényrajzoló költözik a városba. – Király! – Az. És egy új képregényen dolgozik, és szeretnéd kitalálni, hogy miről szól. Az király lenne? – Most mondtam, hogy király – felelte. – Állandóan azon járna az eszed, nem igaz? Próbálnád kitalálni, mit csinálhat, és megosztanád az

elméleteid más emberekkel, és teljesen rápörögnél. – Hát persze! – Na, ilyen ez nekem – magyaráztam. – Egy új sorozatgyilkos olyan, mint egy új szerző, aki új művön dolgozik, és itt van a városban az orrom előtt, és próbálom megérteni őt. – Haver, te kattant vagy! – közölte Max. – De olyan istenesen, fejbe verősen, elmebetegholdkórosan kattant. – A terapeutám szerint nem vagyok olyan vészes – vontam vállat. – Jó, mindegy. Mi itt a kérdés? – Hogy mi olyat csinál a gyilkos, amit nem kell neki. – Honnan tudjuk, mi az, amit kell? – Mindent, ami elkerülhetetlen – kezdtem bele. – Ha feltételezzük, hogy a fő célja az emberölés, akkor a lövés a legkézenfekvőbb megoldás. – De ő darabokra szaggatja őket – tette hozzá Max. – Itt van rögtön az első: személyesen, puszta kézzel támadja meg őket – elővettem egy füzetet, és lejegyeztem. – Ez valószínűleg azt jelenti, hogy közelről akarja látni az áldozatait. – Miért? – Nem tudom. Mi van még? – Éjszaka támad, sötétben – Max kezdett belejönni. – És akkor kapja el őket, amikor senki nincs a közelben. – Ez szerintem inkább a kell kategóriába tartozik – fejtegettem. – Főleg, ha személyesen akarja megtámadni őket, akkor természetes, hogy nem akarja, hogy meglássák. – Ezt akkor ne vegyük bele a listánkba? – Nem tudom; általában aki gyilkol, az nem akarja, hogy meglássák, úgyhogy ez nem igazán egyedi jellemző. – Írd föl a listára – erősködött Max. – Nem ér, hogy mindig csak a te ötleteid kerülnek fel. – Oké. – Leírtam. – Fenn van a listán: nem akarja, hogy meglássák, nem akarja, hogy tudják, kicsoda. – Vagy micsoda. – Vagy micsoda – ismételtem. – Ahogy akarod. Lépjünk tovább. – Kitépi az áldozatai beleit – folytatta Max. – És egy kupacba halmozza őket. Ez azért elég menő. Hívhatnánk Belezőnek. – Miért akarja kupacba halmozni a beleket? – kérdeztem. Egy lány elsétált az asztalunk mellett, és elég furcsán nézett ránk, úgyhogy halkabban folytattam. – Lehet, hogy nem akar sietni, ki akarja élvezni a gyilkolást. – Szerinted még élnek, amikor kibelezi őket? – kérdezte Max. – Nem hiszem – feleltem. – Inkább úgy értem, lehet, hogy a gyilkosság után ki akarja élvezni a gyilkosság tényét. Van egy híres Ted Bundy-idézet... – Kicsoda? – Ted Bundy. Nagyjából harminc embert ölt meg országszerte a hetvenes években, rá használták először a sorozatgyilkos kifejezést. – Te aztán fura szarságokról tudsz, John. – Na szóval – folytattam – a kivégzése előtt egy interjúban azt nyilatkozta, hogy miután megölsz valakit, ha elég időd van, azt csinálhatsz belőle, akit akarsz. Max egy pillanatra elhallgatott. – Nem tudom, akarok-e még erről beszélni – motyogta.

– Hogy érted? Egy perce még nem zavart. – Egy perce még csak kitépett belekről beszéltünk, ami undorító, de nem ijesztő. Viszont ez már elég szörnyű. – De még csak most kezdtük! Most melegszünk bele! Ez egy sorozatgyilkos személyiségrajza lesz, persze hogy szörnyű. – Csak megijeszt, érted? Nem is tudom. Elmegyek WC-re. Felállt és otthagyott, de a kajáját nem vitte magával, úgyhogy legalább nem végleg húzott el, nem mintha érdekelt volna. Miért nem tudok normálisan beszélgetni valakivel? Olyasmiről, amiről én akarok beszélgetni? Tényleg ennyire be vagyok csavarodva? Hát igen.

5 A városon kívül van egy tó, csak pár mérföldre a házunktól. Az igazi neve Clayton-tó. Nem csoda, errefelé mindennek Claytonnal kezdődik a neve, de én jobb szeretem a Flúgos-tó elnevezést. Keresztbe úgy másfél kilométer széles, hosszában pedig jó pár kilométer, de nincs kikötője, se semmi; a partok mocsarasak, és benövi őket a nádas, a vizet pedig csupa hínár lepi el minden nyáron, úgyhogy úszni se nagyon jár oda senki. Egy-két hónap múlva befagy, olyankor az emberek néha kijárnak korcsolyázni, de ennyi. Az év többi szakában semmi értelme nem volt arra járni, és senki sem használta semmire. Legalábbis én ezt gondoltam, amíg meg nem találtam a flúgosakat. Jó, igazából nem tudom, tényleg flúgosak-e vagy sem, de arra jutottam, biztos, hogy valami hibádzik náluk. Tavaly találtam rájuk, amikor már egy perccel többet sem bírtam otthon kettesben anyuval, és felpattantam a biciklimre, eltekertem bele a semmibe. Nem terveztem, hogy a tóhoz megyek, csak úgy hajtottam, és véletlenül pont útba esett. Elhaladtam egy autó mellett, amelyben egy pasas ült. Csak ült ott, az út szélén parkolt, és figyelte a tavat. Aztán egy másikat is elhagytam. Fél mérfölddel odébb egy üres teherautó állt – nem tudom, hol lehetett a sofőr. Úgy száz méterrel odébb egy nő feküdt a kocsija motorháztetején – nem nézett semmit, nem beszélt senkivel, csak feküdt ott. Hogy mit kerestek arra? A tavon nem volt sok néznivaló. Csinálni sem lehetett arrafelé semmit. Egyből arra gondoltam, biztos valami illegális lehet a dologban – drogot árulnak, titkos szerelmi légyottra jöttek, hullát tüntetnek el –, de igazából nem hiszem, hogy ilyesmiről volt szó. Szerintem azért jártak arra, amiért én: el akartak szökni minden elől. Flúgosak voltak, ahogy én. Onnantól kezdve valahányszor egyedül akartam lenni, a Flúgos-tóhoz mentem, és erre egyre gyakrabban volt példa. A flúgosakkal is mindig találkoztam. Néha új alakok kerültek elő, néha ugyanazok, úgy sorakoztak a parton, mint az eldobott gyöngyszemek. Sosem beszéltünk egymással – sehova sem illettünk be. Hülyeség volt azt gondolni, hogy egymáshoz jobban passzolunk. Csak jöttünk, maradtunk, gondolkodtunk, aztán elmentünk. Max az ebédidei kirohanása után egész nap került engem, sőt még suli után is, úgyhogy kibicikliztem a Flúgos-tóhoz gondolkodni. A levelek már elvesztették élénknarancs színüket, és lassan barnába hajlottak, az út melletti fű merev, száraz és halott volt. – Mi olyat tett a gyilkos, amit nem volt muszáj? – tettem föl hangosan a kérdést magamnak. A biciklimet a porba döntöttem, és álltam a meleg napfényben. Láttam autókat, de egyik sem volt olyan közel, hogy a benn ülők hallhassanak. A flúgosak tiszteletben tartották egymás személyes terét. – Az elsőtől egy vesét lopott. Vajon a másodiktól mit vitt el? A rendőrség nem árult el semmit, de a testet nemsokára úgyis megkapjuk. Felkaptam egy követ, és a tóba hajítottam. Lenéztem az úton pár száz méterre a következő autóig. Régi volt, fehér, és az utasa a vizet figyelte. – Te vagy a gyilkos? – kérdeztem lágyan. Öt vagy hat autó is parkolt kinn aznap az út különböző pontjain. Vajon mennyi idő még, mire anyu jóslata beteljesül, és az emberek elkezdik egymást gyanúsítgatni? Mindenki fél a másságtól, és aki a leginkább különbözik, az nyeri majd a boszorkányüldözés-játékot. Vajon a tóhoz menekülő flúgosak közül lesz valaki? Vajon mit tennének vele? Azt mindenki tudta, hogy én flúgos vagyok. Vajon engem hibáztatnának?

A második test nyolc nappal később érkezett balzsamozásra. Anyu és én beszélgettünk kicsit erről a

szociopata-dologról, de aztán biztosítottam, jobban fogok igyekezni a suliban, hogy eltereljem a figyelmét – hadd gondoljon a jó tulajdonságaimra a rosszak helyett. Sikerült, mert amikor suli után hazaértem, anyu hagyta, hogy felvegyem a kötényt és a maszkot, és segítsek. – Mije hiányzik? – kérdeztem, miközben tartottam anyunak az üveget, ahogy formaldehidet töltött a szivattyúba. Margaret csak pár szervvel foglalatoskodott az oldalasztalon, és lefoglalta, hogy a trokárral szurkálja és tisztára szivattyúzza azokat. Feltételeztem, a többi szerve már a helyére volt téve; anyu letakarta egy lepellel a hasát, és nem akartam alánézni, amíg mellettem állt. – Hogyan? – kérdezett vissza, miközben a jelzéseket figyelte a szivattyútartály oldalán. – A múltkorinak hiányzott a veséje – feleltem. – Ennek most melyik szerve nincs meg? – Mindene megvan – nevetett fel. – Ne bántsd szegény Ront. Azért nem sűrűn veszít el valamit. De a nővéreddel beszéltem, hogy legközelebb olvassa át jobban a papírokat, és szóljon előre, ha valami furcsaságot talál. Néha nem tudom, mit kezdjek azzal a lánnyal. – De... Egészen biztos? – kérdeztem. Biztos, hogy a gyilkos elvitt valamit. – Lehet, hogy csak az epehólyag hiányzik, és Ron azt hitte, kivették a pasinak, és azért nem vette észre. – John, Ron és a rendőrség – na meg, tegyük hozzá, az FBI is – több mint egy héten át vizsgálta a testet. A halottkémek tüzetesen átvizsgálták, hátha találnak valamit, ami segít elkapni ezt az elmebeteget. Ha hiányzott volna az egyik szerve, azt biztos észreveszik. – Folyik – mutattam a holttest bal vállára. Élénkkék vegyszer szivárgott ki a lepel alól, benne alvadt vér gyűrűzött. – Azt hittem, jobban összevarrtam – bosszankodott anyu. Lecsukta a formaldehides tartály tetejét, és átnyújtotta nekem. Felemelte a leplet, és előtűnt a szorosan körülkötözött vállcsonk, a kötszer alját átnedvesítette a kékes-lilás nyálka. A karja hiányzott. – Nem hiszem el – morogta, és még több géz után kezdett kutatni. – Hiányzik a karja? – néztem anyura. – Kérdeztem, mije hiányzik, és elfelejtetted megemlíteni, hogy nincs karja? – Mi? – kérdezte Margaret. – A g yilkos elvitte a karját – mondtam, miközben a hullához léptem, és levettem róla a leplet. A hasfalát feltépték, mint az előző áldozatnak, de nem olyan groteszk módon. A sebek kisebbek és ritkábbak voltak. A halott farmert – az azonosítócédulája alapján Dave Birdöt – nem belezték ki. – Ezt nem zsigerelte ki, és a szerveit is a helyén hagyta. – Te meg mit művelsz? – szólt rám anyu. Kikapta a leplet a kezemből, és újra betakarta a testet. – Mutass egy kis tiszteletet! Túl sokat beszéltem, és ezzel tisztában voltam, de nem tudtam abbahagyni. Mintha felvágták volna az agyam, és minden gondolatom a padlóra loccsant volna. – Azt hittem, a szervekkel szórakozik, de csak átbogarászta őket, hogy megkeresse, ami kellett neki. Nem rendezgette őket, vagy játszott velük, vagy... – John Wayne Cleaver! – csattant fel anyu. – Te meg mi az ördögről fantáziálsz? – Ez megváltoztatja az egész személyiségrajzát! – Abba akartam hagyni, de a szám egyszerűen nem állt be. Az új felfedezésem túlzottan izgalmas volt. – Nem az a lényeg, mit csinál a testekkel, hanem hogy mit vesz el belőlük. Csak azért húzta ki a beleket, mert így könnyebben megtalálta a vesét. Ez nem halotti rituálé. – Halotti rituálé? – kérdezte anyu. Margaret is letette a trokárt, és rám nézett; éreztem, hogy rám szegeződik a tekintetük, tudtam, hogy bajban vagyok. Túllőttem a célon. – Magyarázatot kérek! Valahogy ki kellett magyaráznom, de túlzottan feltüzelt a téma. – Csak azt mondtam, hogy a gyilkos valószínűleg nem játszott a testekkel. Ez jó, nem?

– Izgatott voltál – vádolt anyu. – Egészen kipirultál, ahogy ennek a szegény férfinak a holttestéről beszéltél, meg arról, hogyan tépték szét. – De. – Örömöt láttam az arcodon, John, mint még soha, ráadásul egy holttest miatt! Egy valódi ember miatt, akinek családja volt és igazi élete, és te alig bírsz magaddal. – Nem erről van szó. – Kifelé! – kiáltotta. A hangjában a véglegesség dörrent. – Micsoda? – Kifelé! – ismételte. – Ide többé nem jössz be! – Ezt nem teheted! – kiabáltam. – Enyém ez a hely, ráadásul az anyád vagyok! Túlzottan is érdekel ez az egész téged, nem tetszik, ahogy viselkedsz, sem az, amikről beszélsz! – De. – Ezt már rég meg kellett volna tennem! – vágta csípőre a kezét. – Kitiltalak innen. Margaret sem fog beengedni, és Laurennek is szólok. Keress magadnak valami rendes hobbit és igazi barátokat. És nem kérek a visszabeszélésből! – Anyu! – Nem! – jelentette ki. – Most menj! Szívem szerint megütöttem volna. Ütöttem volna a falat, az asztalt, a halott farmert az asztalon, felkaptam volna a trokárt, és anyu hülye arcába vágtam volna, hogy kiszívjam az agyát. Nem. Nyugalom. Lehunytam a szemem. Túl sok szabályt szegtem meg. Nem szabad így gondolkodnom. Nem hagyhatom, hogy a düh átvegye az irányítást felettem. Nem nyitottam ki a szemem, csak lassan levettem a maszkot és a kesztyűt. – Ne haragudj. Én csak. – Nem sétálhattam ki csak úgy harc nélkül, hogy aztán sose jöjjek vissza. Nem. Nyugalom. – Ne haragudj – ismételtem. Levettem a kötényem, és kimentem a hátsó ajtón. Majd később foglalkozom ezzel, a szabályok most fontosabbak. Falak mögött kellett tartanom a szörnyeteget. Gyűlöltem a halloweent. Hülyeség volt az egész – igazából senki sem rémüldözött, az emberek művérrel locsolva sétálgattak, a kezükben gumikéssel, ráadásul a legrosszabb az egészben, hogy olyan kosztümökben, amelyek nem is voltak ijesztőek. Elvileg halloween ünnepén a holtak szellemei köztünk jártak – ezen az estén a druidák gyerekeket égettek fonott kosarakban. Mi köze ennek ahhoz, hogy valaki Pókembernek öltözik? Úgy nyolcéves koromban elvesztettem az érdeklődésem a halloween iránt, nagyjából akkor, amikor megismerkedtem a sorozatgyilkosokkal. Ez nem jelenti azt, hogy többé nem öltöztem be, csak onnantól nem én választottam ki a kosztümöm – mindig anyu nézett nekem valamit, én meg felvettem, nem foglalkoztam vele, aztán a következő évig elfelejthettem az egészet. Egyszer majd mesélnem kell anyunak Ed Geinről, akit az anyja egész gyerekkorában lánynak öltöztetett, ezért felnőttkorában nőket ölt, és ruhát csinált a bőrükből. Az ember azt gondolta volna, hogy az idén izgalmasabb lesz a halloween – elvégre egy démon garázdálkodott a városban, agyarakkal, karmokkal meg mindennel. Ez már csak jelent valamit. De ezt ekkor még egyikünk sem tudta, és még csak két ember halt meg, szóval ahelyett, hogy a pincénkben kuporogtunk volna megváltásért könyörögve, a suli tornatermében kötöttünk ki, és úgy tettünk, mintha

élveznénk a halloweenbulit. Nem tudom, melyik a rosszabb. Az iskolabulik általánosban elég szörnyűek voltak, de anyu mindegyikre ellökdösött, és mivel ezen a szokásán gimiben sem volt kedve változtatni, reméltem, hogy legalább a bulik jobbak lesznek. Hát nem lettek. A halloweenbuli meg kifejezetten szörnyűre sikerült. Ilyenkor az összes fura, esetlen, fejletlen gimis mutáns kosztümöt húzhatott, és összejöhettek, hogy aztán a falat támasztva bámulják a vérszegényen villogó színes fényeket, meg hallgassák a sulirádióból vernyákoló ezeréves zenéket, amelyeket a diri játszik. Anyu „keress magadnak igazi barátokat” tervének ez is része volt, így, mint mindig, kierőszakolta, hogy elmenjek, de jó szándéka jeléül az idén én választhattam jelmezt. Bohócnak öltöztem, mert tudtam, hogy az fel fogja húzni. Max valami kommandóst alakított, lenyúlta az apja terepszínű dzsekijét, meg barna festékpacákat rajzolt az arcára. Még műanyag pisztolyt is szerzett, az iskola számtalan figyelmeztetése ellenére, hogy ne hozzunk fegyvert, úgyhogy az igazgató természetesen elkobozta a bejáratnál. – Ez így gáz – morgott Max. Az öklével a tenyerét csapkodta, és közben az igazgatót figyelte a termen át. – Figyeld csak meg, kutya, majd visszalopom, meglásd! Szerinted visszaadja? – Te most engem kutyáztál le? – kérdeztem. – Esküszöm, haver, visszaszerzem, és észre sem fogja venni. Az apám mutatott ám pár trükkös mozdulatot. Eltűnök, mint a kámfor. – Ahhoz rossz terepmintát választottál – feleltem. A megszokott helyünkön álltunk, a sarokban húzódtunk meg. Figyeltem, ahogy az emberek ide-oda kacsáznak a büféasztal és a fal között. – Apa Irakban szerezte ezt a kabátot. Tök igazi! – Akkor nagyon jól fog jönni, ha Mr. Layton esetleg Irakban dugja el a pisztolyod. De mi most épp iskolabulin vagyunk Amerika közepén. Ha azt akarod, hogy ne vegyenek észre, öltözz karambolozó embernek, abból úgyis jó pár lesz ma este, vagy fess golyólyukat a homlokodra. – Aznap az olcsó művér volt a befutó az iskola felénél. Az ember azt hinné, két ilyen gyilkosság a közösségben kicsit jobban felborzolja a kedélyeket, erre tessék. Bár legalább senki nem öltözött kibelezett autószerelőnek. – Ez nem is rossz ötlet – felelte Max, közben megnézett magának egy elhaladó műanyag lőtt sebet. – Holnap este majd csinálok egyet a csokigyűjtésre. Halálra fognak rémülni. – Te még jársz csokit gyűjteni? – nevetett fel valaki. Rob Anders volt az, aki pár haverjával éppen akkor haladt el mellettünk. Harmadik óta utáltak engem. – A pisisek mennek csokit kunyerálni! Az ilyesmi a gyerekeknek való – röhögtek. – Csak a húgomat kísérem el! – morogta Max a hátuknak. – Muszáj visszaszereznem a pisztolyom. Sokkal menőbb a szerkóm pisztollyal. – Elvonult a távolabbi ajtó felé, engem meg egyedül hagyott a sötétben. Eldöntöttem, hogy iszom valamit. A büféasztalon elég gyér volt a választék – találtam egy tálcán néhány fonnyadt zöldséget, pár fél fánkot, meg egy almalével és Sprite-tal teli tálat. Töltöttem magamnak egy pohárral, de azonnal el is ejtettem, amikor valaki nekem ütközött hátulról. A gyümölcslé visszaömlött a tálba, a pohár is beleesett, és a csobbanás beterítette a kezem és a karom. Rob Anders meg a kispajtásai kuncogva mentek el mellettem. Régen listát vezettem azokról az emberekről, akiket egy nap szívesen megölnék. Ez most már ellenkezett a szabályaimmal, de néha hiányzott az a lista. – Te Az vagy? – kérdezte egy lány. Ahogy megfordultam, megláttam Brooke Watsont, az utcánkban lakott. Hasonlóan öltözött, mint a nővérem nem olyan rég, talpig nyolcvanas évekbe. – Mi? – kérdeztem, miközben kihalásztam a poharam a tálból. – Hát Az, tudod, a bohóc abból a Stephen King-könyvből – felelte Brooke.

– Nem. – Kicsavartam az ingujjam egy használt pohárba, és szalvétával felitattam a maradékot. – És azt hiszem, azt a bohócot Pennywise-nak hívták. – Nem tudom. Nem olvastam – sütötte le a szemét. – Csak ott van a szüleim könyvespolcán, és láttam a borítóját, azért gondoltam, hogy esetleg abból öltöztél be. Nem is tudom. Furcsán viselkedett, mintha... Nem tudtam megfejteni. Gyakorolnom kellett azt is, hogy a közeli ismerőseim testbeszédét olvasni tudjam, és megértsem az érzéseiket, de egy olyan idegen, mint Brooke, tökéletesen megfejthetetlen volt a számomra. Úgyhogy kimondtam, ami eszembe jutott. – Te punk vagy? – Hogy? – Vagy hogy hívták őket a nyolcvanas években. – Ja! – nevetett fel. Gyönyörűen nevetett. – Édesanyámnak öltöztem. Úgy értem, ezek az ő gimis ruhái. De lehet, hogy azt kéne mondanom mindenkinek, hogy Cindy Lauper vagyok. Vagy valami ilyesmi, mert elég gagyi, ha az ember a saját anyjának öltözik. – Én is majdnem anyámnak öltöztem – feleltem. – De nem tudtam, mit szólt volna hozzá a terapeutám. Megint nevetett, rájöttem, hogy azt hitte, viccelek. Jobb is volt így, mert ha elmondom neki, mi lett volna az anyujelmezem legfontosabb kiegészítője – egy hatalmas műanyag hentesbárd a fejemben –, tuti, hogy kiakad. Igazából egészen tetszett – hosszú szőke haja volt, csillogó szeme, és amikor mosolygott, nevetőgödröcskék jelentek meg az arcán. Visszamosolyogtam. – Hé, Brookel – sétált oda hozzánk Rob Anders, gonosz vigyorral a képén. – Miért állsz szóba ezzel a nyomorékkal? Még mindig jár csokit gyűjteni. – Tényleg? – nézett rám. – Én is akartam menni, csak bizonytalan voltam. De jól hangzik. Végül is gimiseknek se szégyen. Lehet, hogy Brooke érzéseit nem értettem tisztán, de a Rob arcán elterülő kínos pírt elég jól ismertem már. – Ja... Hát igen... – motyogta. – Tényleg jól hangzik. Hát akkor, lehet, hogy ott találkozunk. Hirtelen kedvem támadt leszúrni. – De mi ez a bohóchacuka, John? – fordult hozzám. – Zsonglőrködni is fogsz, vagy belegyömöszölöd magad egy kupac hasonló idiótával egy kocsiba? – nevetett, majd hátrapillantott, hogy a haverjai is nevetnek-e, de ők már leléptek, hogy megkörnyékezzék Mary Jensent. Cicának öltözött, és a jelmeze egyértelművé tette, miért érdekli Maxet annyira a melltartója. Rob bámulta őket egy darabig, aztán gyorsan visszafordult. – Szóval minek köszönhető a bohócjelmez? Most meg mit vigyorogsz? – Te aztán remek srác vagy, Rob – feleltem. Furán méregetett. – Mi van? – Mondom, remek srác vagy. És szuper a kosztümöd. Főleg a lőtt seb tetszik a homlokodon. – Reméltem, hogy lelép végre. Ez is az egyik szabályom volt: akik feldühítenek, azoknak kedves dolgokat mondok, hogy visszafogjam magam, de nem tudtam, meddig bírom még. – Te szórakozol velem? – bámult rám. Arra nem volt szabályom, mi történik, ha nem lép le, akinek bókoltam. – Nem. – Próbáltam rögtönözni, de már így is kezdett kicsúszni a kezemből az irányítás, nem tudtam, mit mondhatnék még. – Szerintem azért vigyorogsz, mert dilis vagy – lépett közelebb. – Tessék csak, tessék, itt a vidám

bohóc! Kezdtem komolyan dühös lenni. – Te. – azonnal találnom kellett valami jó kis bókot. – Hallottam, jól ment tegnap a matekdoga. Gratulálok. Csak ez jutott eszembe. El is húzhattam volna a csíkot, de. Beszélgetni akartam még Brooke-kal. – Na ide figyelj, te gyagyás – mondta Rob –, ezt a bulit az épeszűeknek rendezték. A flúgosok a folyosó végén gyülekeznek a WC-ben, a gótokkal együtt. Nem nézed meg magadnak? Keménynek akart tűnni, de csak színjáték volt az egész – tipikus tizenöt éves macsó pózolás. Olyan dühös lettem, hogy ott helyben meg tudtam volna ölni, de nyugtattam magam. Jobb voltam ennél. Jobb voltam nála. Ijesztő akart lenni? Majd én mutatok neki ijesztőt. – Azért mosolygok, mert épp azon tanakodtam, hogy nézhetsz ki belülről. – Micsoda? – nevetett fel. – Jaj, a nagy ember próbál megszorongatni. Azt hiszed, megijesztesz, pelenkás? – Az orvosok szerint szociopata vagyok. Tudod, ez mit jelent? – Hogy hivatalosan is flúgosnak nyilvánítottak – vetette oda. – Hogy körülbelül annyit számítasz nekem, mint egy kartondoboz – feleltem. – Csak egy tárgy vagy, egy szemétdarab, amit még senki nem dobott ki. Ezt akartad hallani? – Fogd bel – még mindig keménykedett, de láttam, hogy kezd mállani az álarca. Nem tudta, mit válaszoljon. – Az a jó a dobozokban – folytattam –, hogy kinyithatod őket. Lehet, hogy kívülről unalmasak, de belül még lehet bennük valami érdekes. Úgyhogy miközben jártatod a szád, és a hülyeségeiddel untatsz, az jár a fejemben, milyen lenne felvágni téged, és megnézni, mit rejtegetsz belül. Elhallgattam, csak bámultam őt, ő meg engem nézett. Megijedt. Hagytam, hadd járja át ez az érzés még egy kicsit, csak azután folytattam. – De az a helyzet, Rob, hogy nem akarlak felvágni, úgyhogy hoztam egy szabályt: valahányszor fel akarok szabdalni valakit, helyette inkább mondok neki valami kedveset. Ezért mondom neked, Rob Anders, aki a Carnation utca 232. szám alatt laksz, hogy nagyszerű fickó vagy. Rob tátogott, mintha szólni akarna, aztán inkább becsukta a száját, és elhátrált. Lerogyott egy székre, de még onnan is engem figyelt, aztán megint felpattant, és kiment a teremből. Néztem, amíg el nem tűnt. – Ez... – szólalt meg Brooke. Róla teljesen meg is feledkeztem. – Érdekes módja annak, hogy koptassunk le valakit. Nem tudtam, mit mondjak. Nem szabadott volna hallania a beszélgetést Robbal. Miért vagyok ekkora barom? – Csak hülyéskedtem – vágtam rá. – Egy. filmben láttam, azt hiszem. Nem gondoltam, hogy ennyire megijeszti. – Hát igen – felelte Brooke. – Jobb, ha én. Jó volt beszélgetni veled, John. – Bizonytalanul elmosolyodott, aztán odébbállt. – Haver, ez csúcs volt! – mondta Max. Meglepetten fordultam hátra. – Mióta állsz itt? – Majdnem az eleje óta. – A büféasztal mellé lépett. – Tényleg csúcs volt. Anders totál összecsinálta magát! – Sajnos Brooke is – jegyeztem meg, arrafelé nézve, amerre eltűnt. A sötétben csak a tömeget láttam.

– Az is poén volt – mondta Max puncsot szürcsölve. – Főleg, hogy úgy rád volt kattanva. – Rám? – Fel. Fel sem tűnt? Vak vagy, ember? Totál fel akart kérni táncolni! – Miért akart volna? – Mert egy bulin vagyunk – felelte. – És mert egy szenvedélytől lángoló bohóc vagy. Mondjuk meg lennék lepve, ha ezután szóba állna veled. De akkor is csúcs volt. Másnap Max és én elkísértük a húgát, Audreyt a csokigyűjtésre. Először az ő környéküket jártuk be, az anyukájuk idegesen követett minket, a kezében zseblámpával és gázsprével. Amikor végeztünk, kocsival elvitt minket hozzánk. Mr. Crowley a fejét rázta, amikor ajtót nyitott. – Ilyenkor már nem szabadna az utcán lennetek – ráncolta a szemöldökét. – Nem biztonságos. Egy gyilkos garázdálkodik odakinn. – Égnek az utcai lámpák – feleltem –, meg a verandalámpák, és felnőtt is van velünk. Még a hírekben is bemondták, hogy megerősítették a rendőri felügyeletet az utcákon. Most talán még biztonságosabb, mint máskor. Mr. Crowley visszabújt az ajtaja mögé köhögni. – Ne maradjatok kinn túl sokáig. – Majd vigyázunk – biztosítottam, és ő átadta a cukorkát. – Nem akarom, hogy ez a város félelemben éljen – tette hozzá szomorúan. – Régen olyan vidám hely volt. Megint köhögött, aztán becsukta az ajtót. A nappal olyan nevetségesnek tűnő dolgok, mint a művér és a művégtagok, most, az éjszaka sötétjében sokkal baljósabbnak hatottak. Sokkal ijesztőbbnek. Mindenkinek eszébe jutott a gyilkos, és elfogta őket az idegesség – a boltban vásárolt, ostoba halloweeni ijedelmet felváltotta a valós, élethalál rémület. Életem legjobb halloweenje volt.

6 – Itt Ted Rask a Five Live Newstól, exkluzív riportot hallhatnak Claytonból, ebből a békés kisvárosból, amelyet egyre növekvő rettegés tart a markában. Ennek egy bűnöző az oka, akit néhányan már most is úgy emlegetnek, a Claytoni Gyilkos. Sokan nem merik elhagyni az otthonukat éjjel, de van, aki még nappal sem merészkedik az utcára. A mindent átható félelem ellenére mégis van remény. A rendőrség és az FBI elképesztő áttörést ért el az ügyben. Este hat volt, és a híreket néztem anyuval. Azt mondta, fura, hogy egy tinit ennyire érdekel a híradó, de mivel nem fogtuk a Bíróság Tv-t, a helyi hírek volt az egyetlen szórakozásom. Ráadásul a sorozatgyilkos még mindig első számú téma volt, és Ted Rask tudósításait nézték a legtöbben a városban – minden színpadias hajlama ellenére, vagy éppen azért. Odakinn novemberi hóvihar dühöngött, de idebenn melegített minket a médiaőrület tüze. – Ahogyan biztosan önök is emlékeznek a helyi farmer, bizonyos David Bird halálával kapcsolatos első riportomra – mondta Rask –, a rendőrség valami olajos anyagot talált az áldozat közelében. Mi azt gyanítottuk, hogy egy járműből származhatott, de a halottkém vizsgálata szerint a folt szerves eredetű. Egy meg nem nevezett forrás szerint, aki részt vesz a nyomozásban, az FBI talált a mintában egy kis DNS-maradványt, amely már erősen megrongálódott. Ma reggel a DNS-ről megállapították, hogy embertől származik, de sajnos a nyom itt végződik. A DNS nem egyezik az áldozatokéval, sem a jelenlegi gyanúsítottakéval, sem a környéken eltűnt személyekével, és a DNS-adatbázisban sem található. De itt meg kell jegyeznem, hogy a DNS-adatbázis jelenleg nem túl kiterjedt – a technológia új, és nagyon kevés öt évnél régebbi adat áll rendelkezésre. Egy széles körű DNS-teszt nélkül, mint amilyen a nemzeti ujjlenyomat-adatbázis kialakítása idején történt, valószínűleg sosem azonosítják a DNS tulajdonosát. Olyan rideg és komoly volt, mintha szimplán csak karizmával újságírói díjat nyerhetne. Anyu még mindig utálta, és nem is nézte velem. Csak idő kérdése – hajtogatta –, hogy ujjal kezdjenek mutogatni egymásra az emberek, és meglincseljenek valakit. Egyre nagyobb volt a feszültség a városban. És egy harmadik gyilkosság lehetősége sötét felhőként lebegett a fejünk fölött. – Amíg a rendőrség a bűntett helyszínén talált bizonyítékokat vizsgálta – folytatta Rask –, a Five Live News csapata is nyomozni kezdett, és valami igazán érdekesre bukkantunk. Egy több mint negyven évvel ezelőtti megoldatlan ügyben a mostanihoz hasonló fekete anyagot találtak. Vajon ez segíthet elkapni a gyilkost? Este tízkor további részleteket osztunk meg az ügyben. Ted Rasket hallották a Five Live Newstól. Tiéd a szó, Sarah. De Ted Rask nem szerepelt a tízórai híradóban. A Claytoni Gyilkos elkapta. Az operatőre a moteljük mögötti sikátorban talált rá fél kilenckor; kibelezték, és hiányzott egy lába. Az arcán és a fején bűzös, fekete sárpaca éktelenkedett. – Hallom, rettegésben tartod a gyerekeket az iskolában – jegyezte meg dr. Neblin. Nem figyeltem rá, kibámultam az ablakon, és Rask testére gondoltam. Valami... Nem stimmelt vele. – Nem szeretném, ha a szakvéleményemmel mint valami fegyverrel riogatnád az embereket – folytatta –; azért tartjuk ezeket a foglalkozásokat, hogy megváltozz, nem azért, hogy mások képébe vághasd a betegséged. Képébe. Rask képébe sárpacát vágtak. Miért? Talán hogy megalázzák. De eddig nem tett ilyet a gyilkos. Mi folyik itt? – John, nem is figyelsz rám. A tegnap esti gyilkosságon tanakodsz? – Nem egyszerű gyilkosság volt, hanem sorozatgyilkosság. – Van különbség?

– De még mennyire! – fordultam meg, hogy a szemébe nézhessek. Majdnem bántott a közömbössége. – Maga pszichológus, tudnia kéne. A gyilkosság, az... szóval más. A gyilkosok részegesek vagy féltékeny férjek, van indítékuk azt tenni, amit tesznek. – A sorozatgyilkosoknak nincs? – Az ő indokuk maga a gyilkosság – feleltem. – A bensőjükben valami éhezik, vagy üres, és ezt enyhítik a gyilkossággal. Simán gyilkosságnak nevezni olyan. lekicsinylő. Apróságnak tünteti fel. – És nem akarod, hogy apróságnak tüntessék fel a sorozatgyilkosságokat? – Nem erről van szó. Nem tudom, hogy magyarázzam el. – Visszafordultam az ablakhoz. – Valami nem stimmel. – Talán csak olyat próbálsz belelátni, ami nincs ott. Szeretnéd, ha lenne valami különleges jelentőségük. Nem feleltem, mogorván bámultam kifelé. Az autók lassan gördültek az utat takaró fekete jégfátyolon. Reméltem, az egyikük elcsap egy gyalogost. – Nézted tegnap este a híreket? – kérdezte Neblin. Próbált beszélgetésre csábítani, azért hozta elő a kedvenc témám. De néma maradtam, csak néztem kifelé. – Egy kicsit tényleg gyanús – folytatta. – A riporter bejelentette, hogy valami nyomra bukkantak, és másfél órán belül megölték, mielőtt felfedhette volna a világ előtt, mire jutott. Biztos, hogy forró nyomon járt. Remek meglátás, Sherlock. A tízes hírekben is pont erre jutottak. – Nem akarok erről beszélni – feleltem. – Akkor beszéljünk Rob Andersről. Visszafordultam, és ránéztem. – Akartam is kérdezni, kitől hallott erről. – Tegnap hívtak az iskolából. Azt hiszem, csak az ottani tanácsadó meg én tudunk a dologról. De rémálmai voltak miattad. Elmosolyodtam. – Ez nem vicces, John. Ez az agresszió jele. – Rob egy szemét. Harmadik óta szívat. Ha pár órán át követi, na, akkor láthat agressziót. – Az agresszió normális dolog egy tizenöt éves fiúnál – felelte. – Ha „szemét”, ha nem. Az agresszióval csak akkor van baj, ha egy olyan tizenöt éves fiútól ered, aki szociopata, és megszállottja a halálnak. Főleg, mivel egészen idáig a konfliktuskerülés mintapéldája voltál. Mi változott, John? – Hát, van egy sorozatgyilkos a városban, aki testrészeket lop az áldozataitól. Biztos maga is hallotta. Benne volt a hírekben. – És a jelenléte hatással van rád? A szörnyeteg felmordult a fal mögött. – Közel van – feleltem. – Közelebb, mint bármelyik gyilkos, akit eddig vizsgáltam. Sok könyvet átböngésztem, kutattam a neten, és utánaolvastam a sorozatgyilkosoknak, na nem pusztán szórakozásból, tudja. De azok mind távoliak. Ők is valódiak, és a valódiságuk a legérdekesebb bennük, de ez itt a semmi közepe. Általában máshol szoktak valódiak lenni, nem itt. – Félsz a gyilkostól? – Attól nem félek, hogy megölnek. Eddig mindegyik áldozat felnőtt férfi volt. Gondolom, ennél a mintánál marad, vagyis biztonságban vagyok, és anyu, Margaret és Lauren is. – Mi van az apáddal? – Az apám nincs itt. Azt sem tudom, hol van.

– De nem félted őt? – Nem igazán – feleltem lassan. Igazat mondtam, de valamit nem osztottam meg vele, és ő tudta. – Van még valami? – Kéne, hogy legyen? – Ha nem akarsz beszélni róla, nem fogunk. – És mi van, ha kéne? – kérdeztem. – Akkor majd fogunk. Néha a terapeuták olyan nyitottak, hogy csodálom, hogy egyáltalán valamit megtartanak maguknak. Csak néztem rá, és mérlegeltem a beszélgetés mellett és ellen szóló érveket. Tudtam, hogy nem kerülhetem el. Végül úgy döntöttem, jobb, ha túlesek rajta. – Múlt héten azt álmodtam, hogy apa a gyilkos. Neblin nem reagált. – És mit tett? – Nem tudom, meg sem látogatott. – Szeretted volna, ha magával visz ölni? – kérdezte. – Nem. – Kényelmetlenül éreztem magam a székemben. – Azt én szerettem volna... Magammal vinni őt oda, ahol már nem ölhet. – És azután? Hirtelen nem akartam arról beszélni, mi történt azután, még akkor sem, ha én hoztam fel a témát. Tudom, hogy ellentmondok magamnak, de ezt teszi az emberrel, ha azt álmodja, hogy megöli az apját. – Beszélgethetnénk valami másról? – Persze. – Leírt valamit a lapjára. – Megnézhetem a jegyzetét? – Tessék – nyújtotta át a papírköteget. Első ok: Gyilkos a városban Nem akar beszélni az apjáról. – Mit jelent az, hogy első ok? – Az első oka annak, miért ijesztettél rá Rob Andersre. Van több is? – Nem tudom – feleltem. – Ha az apukádról nem szeretnél, mit szólnál, ha anyukádról beszélgetnénk? A szörnyeteg megint felmordult. Szeretek úgy gondolni rá, mint egy szörnyetegre, de az is én vagyok. Vagy legalábbis a sötétebbik felem. Lehet, hogy azt hiszitek, ijesztő lehet, ha egy igazi szörnyeteg lakik bennetek, de higgyétek el, az semmi – az sokkal szörnyűbb, ha ti magatok vagytok a szörnyeteg. Azzal, hogy szörnyetegnek nevezem, legalább egy kicsit eltaszítom magamtól. Na, nem sokkal, de az ember érje be annyival, amennyi jut. – Az anyám idióta – feleltem. – Nem enged be a balzsamozóba. Már majdnem egy hónapja. – Múlt estig senki nem halt meg. Miért akartál bemenni, ha nem is volt munka? – Sokat jártam oda. Gondolkodni, meg ilyenek. Szerettem. – Van más olyan hely is, ahová szívesen jársz gondolkodni? – A Flúgos-tóhoz – válaszoltam. – De most túl hideg van. – A Flúgos-tóhoz? – A Clayton-tóhoz. Sok arrafelé a fura ember. De lényegében a halottasházban nőttem fel. Nem veheti el tőlem!

– Nemrég azt mondtad, hogy csak pár éve segítesz ki a balzsamozásnál – mondta Mr. Neblin. – Nincs más olyan része a halottasháznak, amelyhez kötődnél? – A riporter tegnap este halt meg. – Nem válaszoltam a kérdésére. – Lehet, hogy megkapjuk. A temetésre biztos hazaküldik, de talán a balzsamozást csinálhatjuk mi. Látnom kell a testét, de nem enged be. Neblin kis szünetet tartott, mielőtt folytatta. – Miért akarod ennyire látni? – Hogy tudjam, mi járhat a fejében – néztem ki az ablakon. – Meg akarom érteni őt. – A gyilkost? – Valami nem stimmel vele, és nem jövök rá, mi az. – Hát – mondta dr. Neblin –, beszélhetünk a gyilkosról is, ha tényleg erre vágysz. – Komolyan? – Komolyan. De azután bármit is kérdezek tőled, válaszolnod kell rá. – Mit fog kérdezni? – Majd meglátod, ha megkérdezem – mosolyodott el dr. Neblin. – Szóval mit tudsz a gyilkosról? – Tudta, hogy ellopott egy vesét az első áldozattól? Neblin felkapta a fejét. – Erről nem is hallottam! – Senki sem. Úgyhogy ne adja tovább. Amikor megérkezett hozzánk a test, hiányzott az egyik veséje. Minden más úgy festett, mintha szétszaggatták volna, de a vesét nagyon pontosan metszették ki. – És mi a helyzet a második holttesttel? – Annak a karját vitték el. Felvágták a hasát, de nem belezték ki. A legtöbb belső szerve sértetlen volt. – A harmadiknak pedig a lábát vágták le – fejezte be Neblin. – Ez érdekes. Szóval az, hogy kupacba rendezte a szerveket az elsőnél, csak véletlen volt. Nem ritualizálta a gyilkosságot, csak kellett neki az egyik szerv. – Én is pont ezt mondtam anyának! – csaptam a levegőbe a kezemmel. – Mielőtt kidobott a balzsamozóból? Vállat vontam. – Gondolom, elég ijesztően hangzott. – Szerintem az az érdekes, hogy hagyja ott a testeket. Nem rejti el őket, elöl hagyja, hogy mindenki láthassa. Ez általában azt jelenti, hogy a sorozatgyilkos valamit ki akar fejezni. Ha látjuk a testet, megkapjuk az üzenetet, amit küldeni akar. De ha igaz, amit mondasz, akkor nem szándékosan hagyja elöl a testeket. Gyorsan lecsap, aztán eltűnik, a lehető legkevesebb időt tölti az áldozattal. – De maga szerint ez mit jelent? – Hát talán – folytatta Neblin – azt, hogy nem szereti, amit csinál. – Ennek lenne értelme – bólogattam. – Erre még nem is gondoltam. Hülyén éreztem magam, hogy ez meg sem fordult a fejemben. Miért nem futott át az agyamon, hogy lehet, hogy a gyilkos nem élvezi az ölést? – De elcsúfította a riporter arcát. Biztos volt valami más indítéka is az ölésen kívül. – A sorozatgyilkosoknál az indíték többnyire érzelmi – magyarázta Neblin. – Mérges volt vagy ideges vagy zavarodott. Ne kövesd el azt a hibát, hogy azt hiszed, a szociopaták nem éreznek. Nagyon is éreznek, csak nem tudnak mihez kezdeni az érzéseikkel. – Azt mondja, lehet, hogy nem szeret ölni, de eddig minden áldozatától gyűjtött be szuvenírt. Ennek

így semmi értelme. Miért gyűjt emléket valami olyasmiről, amire nem akar emlékezni? – Ezen érdemes eltűnődni – jegyezte le Neblin a papírjára. – De most én kérdezek. – Rendben – sóhajtottam, és visszanéztem az ablakra. – Meséld el, mit csinált Rob Anders, mielőtt megfenyegetted, hogy megölöd. – Nem fenyegettem meg. – De fenyegetően beszéltél a haláláról. Ne kukacoskodj! – A tornateremben voltunk a halloweenbulin – meséltem. – És piszkált. Beszólogatott, kiverte a kezemből az italom. És amikor beszélgettem valakivel, ő odajött, és hülyét csinált belőlem; tudtam, csak két módja van, hogy megszabaduljak tőle: vagy megütöm, vagy ráijesztek. De a szabályaim szerint nem bánthatok másokat, úgyhogy ráijesztettem. – Olyan szabályod nincs, hogy nem fenyegethetsz meg másokat halálosan? – Még nem fordult elő ilyen – feleltem. – Most már van. – Kivel beszélgettél? – Mit számít az? – Csak kíváncsi vagyok rá. – Egy lánnyal. A szörnyeteg a fal mögött morogni kezdett, mélyen és dörgőn. Neblin félrebiccentette a fejét. – Van annak a lánynak neve? – Brooke. – Hirtelen kényelmetlenül kezdtem érezni magam. – Nem fontos. Évek óta egy utcában lakunk. – Helyes lány? – Egy kicsit fiatal magához, doki. – Hadd fogalmazzak máshogy – mosolyodott el. – Neked tetszik? – Eddig Rob Andersről beszéltünk. – Csak kíváncsi vagyok – megint írt valamit a lapjára. – Úgyis majdnem végeztünk mára. Van még valami, amiről szeretnél beszélni? – Nem hiszem. Kinéztem az ablakon. Az autók óvatosan haladtak el a házak között, mint bogarak a labirintusban. A Five Live News kamionja lassan araszolt kelet felé – ki a városból. – Úgy néz ki, elijesztette őket – jegyezte meg Neblin. Követte a pillantásom. Talán igaza volt. Várjunk csak! Ez az! Ez a hiányzó láncszem! A gyilkos elijesztette őket. – Ez nem sorozatgyilkos! – hadartam. – Nem? – Tévedtem. Nem lehet sorozatgyilkos. Nem futott el a gyilkosság után, tényleg közszemlére tette a testet, ahogy maga mondta, azért kente tele az arcát. Nem vissza akarta tartani az információt, el akarta ijeszteni őket. Nem érti? Volt indítéka! – És szerinted a sorozatgyilkosoknak sosincs indítékuk? – Nincs – feleltem. – Nézzen csak át minden bűnügyi nyilvántartást, amit talál, és nem fog olyan sorozatgyilkosra bukkanni, aki csak azért megöl valakit, mert túl közel jut az igazsághoz! A többségük külön örül a nagyobb médiafelhajtásnak! Imádják! Sokuk még levelet is ír a sajtónak! – A hírnév szerinted nem számít indítéknak? – A kettő nem ugyanaz. Nem azért ölnek, hogy odafigyeljenek rájuk, hanem azért akarnak figyelmet, mert ölnek. Azt akarják, hogy lássák az emberek, mit tesznek. Még mindig a gyilkosság maga a fő ok.

Az alapvető szükség, amit a gyilkosok ki akarnak elégíteni. De ez valami mást akar, nem tudom, mi mást, de mást. – És mi van Johny Wayne Gacyvel? – kérdezte. – Ő azért ölt homoszexuális férfiakat, hogy megbüntesse őket. Ez sem indíték? – Azok közül, akiket megölt, alig páran voltak tényleg melegek. Nem olvasott utána eléggé! Az a melegdolog nem indíték volt, hanem kifogás. Ölnie kellett, és ha azt állította, ezzel büntet, akkor ő maga kevésbé érezte bűnösnek magát. – Egy kicsit túl izgatott kezdesz lenni, John. Lehet, hogy abba kéne hagynunk. – A sorozatgyilkosoknak nincs idejük minden lében kanál riporterekkel végezni, mert el vannak foglalva azzal, hogy olyanokat ölnek, akik illenek az áldozataik közé: öregembereket, kisgyerekeket, szőke egyetemistákat, vagy mit tudom én! Akkor ez miért különbözik? – John! – figyelmeztetett Neblin. Éreztem, hogy kezdek szédülni, mintha ájulás kerülgetne. Dr. Neblinnek igaza volt, ideje volt befejezni. Mély levegőt vettem, és lehunytam a szemem. Erre később is lesz idő. Mégis, az energia úgy dübörgött végig rajtam, mint a víz. Hallottam a fülemben. Ez a gyilkos más volt, valami új. A szörnyeteg a fal mögött a mogorván szimatolt a levegőbe. Vérszagot érzett.

7 A csavargót a belvárosi mozinál szúrtam ki. Claytonban sok hasonló alak járt; munkát vagy ételt kerestek, vagy buszra vártak, amely elviszi őket a szomszéd városba. Ez a fickó viszont más volt. Nem kéregetett, nem beszélt senkihez. Csak nézelődött. Figyelt. Olyan hosszasan figyelte a többi embert, amilyen hosszan csak én szoktam, nekem meg komoly érzelmi problémáim vannak. Mivel magamra emlékeztetett, úgy gondoltam, jobb szemmel tartanom, mert veszélyes lehet. A szabályaim szerint nem követhettem és nem kereshettem, de a következő napokban így is megpillantottam párszor. Egyszer a parkban ült, és figyelte, ahogy a gyerekek lecsúszkálnak a parkolóban felhalmozott hókupacokról, egy másik alkalommal pedig a benzinkútnál ácsorgott, és amíg dohányzott, nézte, ahogy mások tankolnak. Mintha csak ellenőrzött volna minket, felmért volna egy fejében lévő lista alapján. Kicsit arra számítottam, hogy előbb-utóbb beviszik a rendőrök, de semmi törvénytelent nem csinált. Csak ácsorgott. A legtöbben – azok, akik tőlem eltérően nem olvastak hobbiból bűnözői személyiségrajz-készítésről szóló könyveket – egyszerűen elmentek volna mellette. Valamiféle sajátos képessége volt, még egy olyan kis helyen is bele tudott olvadni a környezetébe, mint Clayton megye. Sokan észre sem vették. Pár nappal később egy rablásról írtak a lapok, és ez a csavargó jutott először eszembe. Mindenre figyelt, mindent kielemzett, és elég sokáig járt a városban, hogy tudhassa, kit érdemes hazáig követni és kirabolni. Egy kérdés maradt: egyszerű rabló, vagy több annál? Nem tudtam, mennyi ideje van nálunk, ha régóta, akár ő is lehet a Claytoni Gyilkos. Félre kellett tennem a szabályaimat, tudnom kellett, mit tesz legközelebb. Mintha egy sziklaszirten álltam volna, győzködve magam, hogy ugorjak le. Okkal követtem a szabályaimat, ezek tartottak vissza, nehogy akaratom ellenére elkövessek valamit, de ez kivételes eset volt, nem igaz? Ha a férfi veszélyes, és egy szabály megszegésével megállíthatom – márpedig ez ráadásul az enyhébb szabályok közé tartozott –, akkor megéri a dolog. Helyesen cselekszem. Egy hétig vívódtam, végül arra jutottam, hogy hosszú távon jobb, ha megszegem ezt az egy szabályt, és követem a csavargót. Még az is lehet, hogy valakinek megmentem ezzel az életét. A hálaadás előtti napon szünet volt az iskolában, és bár akkor reggel érkezett meg hozzánk Ted Rask holtteste, anyu nem engedte, hogy segítsek neki, úgyhogy szabad voltam. A belvárosba mentem, és egy órán át tekertem a környéken, mire megláttam Allman Barkácsboltja előtt, a buszmegálló padján. Átgurultam az utca túloldalán lévő Derűs Burgerbe, és egy ablak melletti bokszból figyeltem. Testalkatra megfelelt a Claytoni Gyilkosnak. Nem egy óriás, de megtermett férfi volt, és úgy becsültem, elég erős, hogy elbánjon Jeb Jolleyval. Hosszú, barna haja borzasan lógott az álláig. Ez nem számított kirívónak Claytonban, főleg télen, amikor a dermesztő hidegben a hosszabb haj melegíti az ember fülét. Egy sapkával talán jobban járt volna, bár gondolom, egy csavargó nem engedheti meg magának, hogy nagyigényű legyen. Apró párapamacsokban fújta ki a levegőt, nem olyan lustán, hosszan elnyúlóakban, mint a járókelők. Ebből látszott, hogy zihál, tehát ideges. Vajon áldozatot keres? A busz beérkezett a megállóba, majd továbbindult, ő viszont nem szállt fel rá. Az utca túloldalán figyelt valamit – hozzá képest túloldalán, tehát azon az oldalon, ahol én ültem. Körbenéztem. Balra a gyorsétteremtől egy könyvesbolt volt, a Twainek és talányok, jobbra pedig Earl Vadászboltja. A csavargó az utóbbi felé fordult, ami már önmagában gyanússá tette. A bolt előtt több autó is parkolt az utcán, az egyik ismerősnek tűnt. Kinek is van fehér Buickja? Amikor Mr. Crowley horgászfelszereléssel a kezében kilépett a bolt ajtaján, már tudtam, honnan ismerem a kocsit. Általában a házamtól tizenöt méterre állt. Ha azon vagyunk, hogy ne gondoljunk az

emberekre, az ilyen egyszerű részleteket is nehéz felidézni. A csavargó felállt, és az úton átvágva Mr. Crowley felé sietett. Tudtam, hogy valami nagyon fontos dolog történt hirtelenjében. Mindent hallani akartam. Kimentem, és a biciklim mellé térdelve úgy tettem, mintha a lakatot akarnám kinyitni. Nem láncoltam oda semmihez, de közel állt pár csőhöz, és gondoltam, sem Crowley, sem a csavargó nem figyel ennyire oda rám. Bő tíz méterre voltak, kis szerencsével egyáltalán nem is figyelnek rám. – Horgászni megy? – érdeklődött a csavargó. 35-40 évesnek néztem, arcát kikezdte a szél és a kor. Mást is mondott, de olyan messziről nem tudtam kivenni. Elfordítottam a fejem, hogy jobban halljak. – Lékhorgászni – emelt meg Mr. Crowley egy jégvágót. – Egy-két hete befagyott a tó, talán már biztonsággal rá lehet menni. – Komolyan? Régebben én is sokszor horgásztam így. Azt hittem, már senki sem pecázik ilyen módon. – Szintén horgász? – élénkült meg Mr. Crowley. – Itt nem sokan járnak ki lékre. Earlnek külön rendelnie kellett nekem lékfúrót. Ebben a hidegben, meg hogy a szél is kezd feltámadni, fogadom, még korcsolyázók sem lesznek odakinn, az egész tó az enyém lesz. – Úgy gondolja? – kérdezte a csavargó. A hangja furcsán csengett. Összevontam a szemöldököm. Azalatt akarja kirabolni Crowley házát, amíg az horgászik? Vagy követi Crowleyt a tóra, és ott végez vele? – Ráér? Kutya dolog egyedül üldögélni odakinn, jólesne egy kis társaság. És van még egy botom. Mr. Crowley, maga idióta! Őrültség bárhová is elvinni ezt a fickót. Alzheimere van ennek a Crowleynak? – Ez igazán rendes magától – felelte a csavargó –, de nem akarok a terhére lenni. Elment Mr. Crowley józan esze? Megfordult a fejemben, hogy közbelépek, és szólok neki, mégsem tettem. Biztos csak képzelődöm, és nincs semmi baj a fickóval. Igaz, Mr. Crowleyra tökéletesen ráillett az áldozat profilja: idősebb, testes, fehér férfi. – Ugyan! – hangzott a válasza. – Szálljon csak be! Van sapkája? – Sajnos nincs. – Akkor menet közben elugrunk egyért, és egy kis ebédet is veszünk. Egy horgásztárs igazán megér öt dollárt. Beszálltak az autóba, és elhajtottak. Másodszor is figyelmeztetni akartam Mr. Crowleyt, de tudtam, hova tartanak, és hogy meg fognak állni ebédelni és sapkát venni. Mindent egy lapra tettem fel: talán sikerül megelőznöm őket, és elrejtőznöm. Látni akartam, mi lesz. Fél óra alatt ki is értem a legsűrűbben látogatott tószakaszhoz. Itt a talaj egyenletesen lejtett az úttól a vízig, és egész a partig ki lehetett sétálni. Sem Mr. Crowleyt, sem a veszélyes utasát nem láttam, de mást sem. Csak a miénk lesz a tó. A biciklimet a tisztás déli felén rejtettem el egy hóbuckában, én pedig egy északra elterülő, kis facsoport rejtekében kuporodtam le. Ha Mr. Crowley tényleg megteszi, amit tervezett, akkor ide fog jönni. Leültem, és vártam. A tó tényleg úgy befagyott, ahogy Mr. Crowley jósolta, és szemcsés hóréteg borította a jeget. A túloldalt kis domb emelkedett, amely csak a tó tükréhez képest tűnt magasnak. Mindkettőn szél vágott végig, a levegőben a hó láthatóvá tette a különböző spirálokat – örvényeket, forgatagokat, tornádókat. Ott kuporogtam az árnyékban, és amíg a szél grimaszokat írt az égre, én teljesen átfagytam. A természetnek – hidegnek, hőnek, víznek – kitéve meghalni a legembertelenebb halálnem. Az erőszak szenvedélyes és valóságos. Az utolsó pillanatokban, ahogy küzdesz az életedért, elsütsz egy pisztolyt, rablóval birkózol vagy segítségért kiáltasz, a szíved hevesen ver, a tested átjárja az erő. Éber vagy, mindenre figyelsz, és arra a röpke időre sokkal élőbb vagy, mint valaha. A természetben

más a helyzet. Az elemeknek kitéve épp az ellenkezője történik. A tested lelassul, a gondolataid alig vánszorognak, rájössz, milyen gépszerű az ember belülről. A tested egy szerkezet, tele csövekkel, szelepekkel, motorokkal, elektromos jelekkel, hidraulikus pumpákkal, amelyek mind csak bizonyos körülmények között működnek megfelelően. A hőmérséklet csökkenésével a gép leáll. A sejtek lassan megfagynak és széttöredeznek; az izmok egyre több energiát használnak fel, de egyre kevesebbet dolgoznak; a vér túl lassan áramlik, és nem is jó helyre. Az érzékeid eltompulnak, a belső hőmérsékleted zuhan, és az agyad mindenféle jeleket küldözget, amelyeket a tested már nem képes értelmezni vagy követni, annyira gyenge. Ebben az állapotban már nem emberi lény vagy, sokkal inkább egyetlen, nagy üzemzavar; egy gép, amelyből kifogyott az olaj, és amely darabjaira hullik, miközben egy utolsó erőfeszítéssel végső, értelmetlen feladatát próbálja végrehajtani. Hallottam, ahogy egy autó közeledik és fordul a tisztásra. Kissé elfordítottam a fejem, a szemem sarkából figyeltem, hogy rejtve maradjak a fák mögött. Crowley fehér Buickja érkezett meg. A csavargó szállt ki elsőnek, és sötéten bámulta a tavat, amíg a másik ajtó is ki nem nyílt, és Crowley köhintett. – Ezer éve nem voltam lékhorgászaton – nézett rá az idegen Mr. Crowleyra. – Még egyszer köszönöm, hogy elhozott. – Semmiség. – Mr. Crowley hátrament a csomagtartóhoz. Átadott az idegennek egy horgászbotot és egy vödröt, tele felszerelésekkel; hálókkal, lékfúróval, és két összecsukható széket. Ezután bezárta a csomagtartót. Nála is volt egy bot és egy kis hűtőtáska. – Mindenből kettőt tartok, sosem lehet tudni – mosolygott. – Elég forró csokoládénk van, hogy mindkettőnket felmelegítsen. – Nekem már az ebéd is elég volt, köszönöm. – Idekinn társak vagyunk, ami az enyém, az a magáé, és ami a magáé, az az enyém. – Ami a magáé, az az enyém – ismételte az idegen. Felébredt a veszélyérzetem. Mit művel Mr. Crowley? Egy ilyen csavargót összeszedni akkor is végzetes ötlet lehet, ha nem cipeli ki magával egyedül az isten háta mögé, és akkor is, ha épp nem kószál szabadon egy őrült gyilkos. Szemügyre vettem a csavargó kezét, hátha utal valami a karomszerű fegyverre, de semmi különös nem látszott rajta. Talán mégsem ő volt a gyilkos. Így is nagyon kíváncsi voltam – ha tényleg ő a tettes, látni szerettem volna, hogyan csinálja. Aztán összevont szemöldökkel elgondolkodtam. Tényleg jobban érdekel a gyilkos, mint az, hogy megmentsem Crowley életét? Tudtam, hogy ez nem helyénvaló, egy normális ember, normális érzelmekkel ilyen helyzetben felpattant volna, hogy segítsen Crowleynak. Csakhogy én nem ilyen voltam. Így inkább figyeltem. Mr. Crowley óvatosan lesétált a partra, a csavargó ott lépdelt szorosan a nyomában. Én a fák közti menedékhelyemen újra összekuporodtam, próbáltam minél kisebb, minél láthatatlanabb lenni. – Csak egy perc – szabadkozott a csavargó –, dolgozik bennem a kávé. Muszáj könnyítenem magamon. – Letette a vödröt, és óvatosan keresztbe fektette rajta a botot. – Egy percen belül jövök. Visszamászott a lejtőn, én pedig még jobban meglapultam; rettegtem, hogy ezeket a fákat nézte ki, de végül egy másik facsoporthoz ment, a kocsi túloldalán. A biciklim is ott volt. Biztosra vettem, hogy észreveszi. Olyannyira sokáig tartott, míg alkalmas helyet keresett, hogy megint gyanakodni kezdtem. Crowleyra pillantottam, és ő is elég gyanakvónak tűnt. Ideges ráncok barázdálták az arcát, és úgy bámulta a jeget, mint egy késésben lévő ember egy óriási órát. Fájdalmasan köhögött fel.

Arra számítottam, hogy a csavargó a következő pillanatban felfedezi a biciklimet, és felkiált, vagy a fák közül előhúz egy láncfűrészt, és üvöltve nekiindul vele a lejtőn. Csakhogy semmi sem történt. Végre talált egy megfelelő helyet, ott megállt, majd hosszabb szünet után felhúzta a sliccét, és megfordult. Gyakorlatilag bele kellett volna botlania a biciklimbe. Miért nem szólt róla? Lehet, hogy megtalálta, rájött, hogy itt vagyok, és inkább úgy döntött, kivárja, míg egyszerre végezhet Crowleyval és velem. – Ez tényleg rendes magától – szólalt meg. – Nagyon lekötelezett, fogalmam sincs, hogyan hálálhatnám meg. – Elnevette magát. – A legértékesebb tárgyam ez a sapka, és ezt is magától kaptam. – Majd kitalálunk valamit. – Crowley levette a kesztyűjét, és megvakarta borostás arcát. – Legfeljebb majd minden nagy halra azt mondom, hogy én fogtam. Szélesen mosolygott, aztán ismét elkapta a köhögés. – Egyre csúnyábban köhög. – Csak a tüdőm vacakol. – Crowley visszafordult a tó felé. – Nemsokára jobb lesz. Fél lábbal a jégre lépett, próbálgatta, mennyit bír. A csavargó a lejtő aljához ért, és ott lehajolt a vödréért, hogy felvegye, majd megállt, gyorsan az út felé pillantott, és benyúlt a kabátjába. Egy kést húzott elő, nem egy rugós vagy vadászkést, hanem egy egyszerű konyhakést, amelyet belepett a mocsok és a rozsda. Leginkább egy ócskavastelepről lophatta. – Szerintem arrafelé kellene indulnunk – mutatott Crowley északkeletnek. – A szél ugyan mindenütt ugyanúgy fúj, de arra van a tó legmélyebb pontja, és közel a folyótorkolat. Több az áramlat, jobb arra horgászni. A csavargó előrelépett, jobb kezében szorosan markolta a kést, a balját oldalra nyújtotta, hogy megőrizze az egyensúlyát. Már csak egy karnyújtásnyira volt Crowley hátától, a következő lépésnél szúrhatott volna. Crowley újra megvakarta az állát. – Köszönöm, hogy eljött velem. – Köhögött. – Jó kis csapat leszünk mi ketten. A csavargó tett még egy lépést előre. – Magának nincs családja, én meg levegőt venni is alig bírok. Ha kettőnket összerakjuk, kijön egy egész ember. Hogy micsoda? A csavargó megtorpant, éppúgy meglepődött, mint én. Ebben a pillanatban Crowley megfordult, és kesztyűtlen keze kilendült. Ez a kéz most valahogy hosszabbnak és sötétebbnek tűnt; a körmök valószerűtlenül megnyúltak, éles, elefántcsontszínű karmokká nőttek. Crowley az első ütésével kiverte a döbbent férfi kezéből a kést, amely egész a facsoportomig repült, majd másodszorra a visszájával sújtott le a csavargó arcára. Az a hópaplanba zuhant. Amikor feltápászkodott, Crowley eldobta a hűtőtáskát és a botot, és vadállati üvöltéssel vetette magát a férfira. Egy újabb karom hasította fel Crowley másik kesztyűjét is, ahogy növekedett, szétszaggatta azt, majd mindkét karom végigszántott az idegen felemelt karján, lehasítva a húst a csontról. A férfit nem láttam, mélyen a hóban feküdt, de az ordítását, azt az artikulálatlan, rémült és fájdalmas kiáltást hallottam. Crowley is felüvöltött, szájában tűhegyes fogak villantak fel. Két kegyetlen csapást miért még az áldozatára, és minden elcsendesedett. Mr. Crowley egy párafelhőben hajolt a holttest fölé, karjai embertelenül hosszúra nyúltak, földöntúli karmai csillogtak a vértől. Feje megnőtt, sötét és gumószerű lett, fülei hegyesek. Természetellenesen megnyúlt állkapcsában sűrűn sorakoztak a fogak. Hevesen zihált, és ahogy

néztem, lassan felvette az általam ismert alakját, karja, keze megrövidült, karmai visszaváltoztak egyszerű körmökké, feje visszazsugorodott. Egy másodperccel később már a jó öreg Mr. Crowley állt ott, teljesen átlagos külsővel. Ha nem éktelenkednek a ruháján vérfoltok, senki meg nem mondja, hogy mi történt vele, vagy mit tett. Köhögött, aztán lehúzta a bal kezén cafatokban lógó kesztyűjét, és fáradtan a földre dobta. Én döbbenten ültem, az arcom a hideg szél csípte, a lábam felmelegítette a saját vizeletem. Arra sem emlékeztem, hogy bepisiltem. Mr. Crowley egy szörnyeteg. Mr. Crowley a szörnyeteg. Túl rémült voltam ahhoz, hogy elbújjak, csak ültem ott, és figyeltem, fázva, émelyegve. Crowley még egyszer karommá nyújtotta a jobb kezét, és nekiállt szétszabdalni az idegen ruháit. – Meg akartál ölni? – mormogta. – Pedig vettem neked sapkát. Mindkét kezével lenyúlt, elfintorodott, majd visszataszító reccsenéseket hallottam, egyet, kettőt, hármat, négyet, ötöt, hatot: a széttörő bordák hangját. Még mélyebbre hajolt, így már nem láttam, de egy pillanattal később fel is állt, kezében két ormótlan, véres tasakkal. A tüdővel. Mr. Crowley lassan kigombolta a kabátját... Aztán a legfelső flanelingét... Majd a második ingét... Majd a harmadikat. Hamarosan kilátszott a csupasz mellkasa, ő összeszorította a fogát, zihált, és lehunyta a szemét. A kitépett tüdőt az emberi, bal kezébe vette, a démoni karmaival pedig pontosan a bordák alatt felhasította a hasát. Hangosan kaptam a levegő után, pontosan akkor, amikor Crowley összeszorított fogai közül kiszökött egy enyhe morranás – úgy tűnt, nem hallott meg. Folyt a vér a hasából, kicsit meg is ingott, de gyorsan összeszedte magát. Már túl voltam a döbbeneten – annyira lebénított, amit láttam, hogy nem tehettem mást, bámultam tovább. Mr. Crowley újra köhögött, iszonyú kínban, és kétségbeesetten gyömöszölte be a tüdőt a hasán ejtett vágásba. Térdre esett, a fájdalomtól eltorzult az arca, és én néztem, ahogy a tüdő teljesen eltűnik benne, mintha beszívná valami. Egyszerre kitágult a szeme, akkorára, amit lehetetlennek tartottam volna, szája rémisztően tátogott, hangtalanul, de hiába kapkodott levegőért. Sötét dolog szivárgott a sebéből, gyorsan odanyúlt, és kihúzott egy másik tüdőt – olyat, mint az előző, csak ez fekete és beteg volt, mint a rákkal foglalkozó hirdetések tüdői. A fekete tüdő sziszegett, amint kicsúszott a nyitott sebből; Crowley az idegen holttestére dobta. Egy pillanatra a fulladás teljes csendjében állt, mozdulatlanul, levegő nélkül, majd hangosan, kapkodva zihált, mint egy vízből kiemelkedő búvár, akinek minden vágya a levegő. Vett még három mély, mohó lélegzetet, aztán nyugodtabban, kimértebb tempóban folytatta a légzést. Jobb keze normálisra ment össze, szörnyszerűből valahogy emberi lett, és mindkét kezét a sebre tapasztotta. Az beforrt, mintha egy cipzárat húztak volna fel rajta. Fél perccel később a mellkasa sértetlen és fehér volt. A felettem lévő ágak hirtelen megadták magukat, és egy adag hó esett le a fáról a rejtekhelyem mellett. A nyelvembe haraptam, nehogy az ijedségtől felkiáltsak, és a hátamra vetve magam ott feküdtem a fák közti mélyedésben. Crowleyt már nem láttam, de hallottam, ahogy talpra ugrik; úgy sejtettem, ingerült, és kész, hogy megküzdjön bárkivel – hogy megöljön bárkit, aki csak a legkisebb részét is látta a tettének. Ahogy a facsoportom felé közeledett, visszafojtottam a lélegzetem, de nem torpant meg, és nem nézett körül. Elment a fák mellett, lehajolt, hogy a hóban keressen valamit – arra tippeltem, hogy az elrepült kést –, s egy perc múlva már felegyenesedett, és a kocsijához ment. Hallottam, ahogy felnyílik a csomagtartó, majd műanyag zörög, csapódik egy ajtó, Crowley pedig egyenletes, kényelmes léptekkel visszamegy a holttesthez.

Láttam, ahogy meghal egy ember. Láttam, ahogy a szomszédom megöli. Túl sok volt ez egyszerre, hogy képes legyek feldolgozni; éreztem, ahogy fékezhetetlenül remegni kezdek, bár azt nem tudtam volna megmondani, hogy a hideg, vagy a rettegés miatt. Próbáltam leszorítani a lábam, nehogy megrúgjam az aljnövényzetet, és a zaj eláruljon. Nem tudom, meddig hevertem ott a hóban, hallgatva, ahogy a férfi teszi a dolgát, és imádkozva, nehogy észrevegyen. Hó ment a cipőmbe, a gatyámba, az ingembe; jéghidegen kúszott le a nyakamnál és fel az övemnél – égetett a hidege. Odakinn zörgött a műanyag, puffantak a csontok, valami nedvesen loccsant, és mindez egyre csak ismétlődött. Egy örökkévalóság múlva hallhattam, ahogy Crowley valami nehezet vonszol magával, közben nyög egyet, és csizmája ott kopog a tó jegén. Két lépés. Három lépés. Négy lépés. A tizediknél megkockáztattam, hogy felemelkedem kicsit – de csak lassan –, és kilestem a fák közt. Crowley kinn állt a befagyott tavon, válláról fekete műanyag zsák lógott le, övére jégfűrészt akasztott. Lassan, óvatosan haladt előre, minden lépésnél próbálgatta a jeget, közben a csípős széllel is küzdött. Egyre kisebb és kisebb lett, és erős szélrohamok szórtak rá haragosan jégszilánkokat, mintha a természet dühös lenne rá – vagy mintha egy sötét erő így fejezné ki elégedettségét. Fél mérfölddel később magányos alakja teljesen beleveszett a szélbe-hóba, és eltűnt. Ügyetlenül kimásztam a fák közül, a lábam remegett, mint a kocsonya, az agyamban zúgtak a gondolatok. Tudtam, hogy valahogy el kell tüntetnem a nyomaimat, ezért letörtem egy lelógó fenyőágat. Ahogy biciklimhez mentem, elsöpörtem a lábnyomaimat – egy indián csinálta így az egyik régi John Wayne-filmben. Nem volt a legtökéletesebb, de reméltem, megteszi. Felrángattam a biciklimet a földről, és a facsoport túlsó felére rohantam vele, bízva abban, hogy Crowley ennyire távol a gyilkosságtól nem veszi észre a nyomaimat. Az útra kiérve felugrottam a nyeregbe, és őrülten tekertem, hogy visszaérjek a városba, mielőtt Crowley elindul visszafelé, és megláthat a kocsijából. A fenyők démoni szarvakként sötétlettek körülöttem, a tölgyek fölött lebukó nap fénye vörösre festette a csupasz ágakat, mintha véres csontok lettek volna.

8 Aznap este keveset aludtam, kísértett, amit a tónál láttam. Mr. Crowley megölt valakit – megölte, csak így egyszerűen. Az egyik pillanatban még lélegzett, sikoltozott, és az életéért küzdött, a másikban nem maradt más belőle, csak egy húskupac. Az élet – legyen az akármi – a semmibe veszett. Szívesen végignéztem volna újra, és ezért gyűlöltem magam. Mr. Crowley valamiféle szörnyeteg volt – egy bestia emberi alakban, aki átültette magába az áldozata tüdejét. Eszembe jutott Ted Rask hiányzó lába és Dave Bird karja – vajon azokat is magába olvasztotta? Úgy képzeltem, hogy teljes egészében hullák részeiből rakta össze magát. Mint dr. Frankenstein és a szörnye egyetlen istentelen gyilkos alakjában. De mikor kezdődött ez az egész? Az első testrész ellopása előtt mi volt? Megint magam előtt láttam a sötét, cserzett bőrt, a gumós fejet, a hosszú, kaszaszerű karmokat. Nem voltam vallásos, de a „démon” szó kúszott a fejembe. Sam fia hívta a szörnyetegeit démonoknak. Ha neki megfelelt ez a név, nekem is. Anyu okosan békén hagyott. A lepisilt nadrágomat a szennyesbe dobtam, amint hazaértem, és letusoltam. Azt hiszem, látta a ruhám, vagy érezte a szagát, és úgy gondolta, biztos megint baleset történt. Az ágyba vizelők nappal ritkán járnak pórul, bár azért előfordul, de mindig okkal – intenzív idegesség, szomorúság vagy félelem miatt. Anyu megértő volt, és aznap este nem hozta fel a témát. Inkább a mosásban vezette le a feszültséget. Amikor kimásztam a zuhany alól, bezárkóztam a szobámba, és majdnem másnap délig nem jöttem elő, de szívem szerint tovább is maradtam volna. Hálaadás volt, és Lauren megint nem jött; akkor túl nagy lett volna a feszültség a házban. De azok után, amiket átéltem, egy feszült családi ebéd nem tűnt nagy ügynek. Felöltöztem, és a nappaliba mentem. – Szervusz, John – üdvözölt Margaret. A kanapén ült, és a Macy’s felvonulásának a végét nézte. Anyu felnézett a konyhapultról. – Jó reggelt, kincsem! – Csak olyankor becézett így, ha valamit jóvá akart tenni. Morogtam valamit válasz gyanánt, aztán öntöttem magamnak zabpelyhet. – Biztos éhes vagy! – mondta anyu. – Egyél nyugodtan. Az ebédnek úgyis kell még pár óra, te meg tegnap este óta egy falatot sem ettél. Utáltam, ha ilyen kedves velem, mert csak vészhelyzetekben mutatta ezt az oldalát. Mintha nyíltan elismerte volna, hogy valami baj van. Én jobb szerettem csendben főni a saját levemben. Lassan rágcsáltam a reggelim. Azon tűnődtem, vajon anyu és Margaret mit szólna, ha tudná az igazságot? Hogy nem azért zárkóztam be, mert féltem, vagy elkaptak az érzelmeim, hanem mert teljesen elvarázsolt a gondolat, hogy lehet, hogy egy természetfölötti gyilkossal van dolgom. Egész este a kirakós darabkáit illesztettem össze a bűnöző személyiségrajzához, és megdöbbentett, milyen simán összeálltak a dolgok. A gyilkos azért lopott testrészeket, hogy lecserélje a saját elhasználódott szerveit – Crowley tüdeje jó ideje vacakolt, hát szerzett újat, és világos volt, hogy a többi áldozatot is ezért ölte meg. Régen sokat fájt a lába, de tegnap bicegés vagy erőlködés nélkül járt – ellopta Rask lábát, és kicserélte a sajátjával. A fekete paca, amelyet az áldozatok mellett találtak, a rossz szervek után maradt hátra. Áldozatnak mindig korosodó, nagydarab fickókat választott, mert Crowley maga is így nézett ki, hát ilyen szervekre volt szüksége. Az erőszakos gyilkosság kettős természete és a tervszerű elrendezés mind Crowley saját kettősségéből adódtak – hiszen démon volt, emberi testben. Vagyis pontosabban démon, emberekből készült testben. A negyven évvel ezelőtti arizonai történet, amelyről Ted Rask beszélt, talán épp egy ugyanilyen esetről szólt – egy ugyanilyen démonról. Vajon léteztek más hasonló démonok is? Vagy Mr. Crowley garázdálkodott negyven évvel ezelőtt Arizonában? Igaz, hogy Rask egy önimádó majom volt, de kivételesen jó nyomon járt, ezért halt meg.

De gondolkodás közben újra és újra visszakalandoztam a gyilkossághoz, a vér látványához, szinte hallottam a férfi halálsikolyát. Tudtam, hogy ki kellett volna akasztania – hánynom kellett volna, sírni, vagy blokkolni az emléket. Ehelyett nyugodtan kanalaztam a gabonapelyhet, és azon tűnődtem, mit lépjek legközelebb. Ráküldhetném a rendőrséget, de vajon találnának bizonyítékot? Utoljára egy csavargóval végzett, akit a kutya se vett észre, ráadásul Mr. Crowley egy zsákban a tó fenekére küldte a hulláját minden bizonyítékkal egyetemben; egyre okosabban ölt. Vajon egy névtelen bejelentés alapján átkutatnák a tavat? Átkutatnák egy köztiszteletben álló ember házát egy tizenöt éves kölyök kérésére? Nem hiszem. Ha azt akartam, hogy a rendőrség higgyen nekem, oda kellett vezetnem őket a következő gyilkosság helyszínére – démon formában kell elkapniuk. De hogy oldjam ezt meg? – John, segítesz megtölteni a pulykát? – Anyu a pult mellett állt, zellert vagdalt, és nézte a felvonulást a másik szobában. – Persze. – Felkeltem. A kezembe nyomott egy kést meg pár hagymát a hűtőből. A kés majdnem teljesen ugyanolyan volt, mint az, amellyel a csavargó próbálta megölni Crowleyt. Megemeltem, hogy érezzem a súlyát, aztán átvágtam vele a hagymarétegeken. – Ideje meglocsolni. – Kihúzta a pulykát a sütőből, elővett egy hatalmas fecskendőt, és beleszúrta a madárba, aztán megnyomta a végét. – A tévében láttam a múltkor, hogy így csinálják. Húsleves van benne, só, bazsalikom és rozmaring. Azt mondják, isteni lesz tőle a hús. A fecskendőt a kulcscsont fölött szúrta be – a szokás hatalma –, pont oda, ahová a szivattyú kanüljét szokta a holttesteknél. Néztem, ahogy beletölti a húslevest, és elképzeltem, ahogy a lé körbejárja a pulyka testét, a só és a fűszerek bebalzsamozzák, és megtöltik mesterséges tökéletességgel, míg a vaskos vérfolyam és egyéb iszonyok kicsöpögnek alul, majd eltűnnek a csatornában. A második hagyma héját is lehúztam. Száraz volt, és papírszerű. Félbevágtam a fejet. Anyu letakarta a pulykát, és visszadugta a sütőbe. – Nem kell belerakni a tölteléket? – Azt nem a pulykával együtt sütjük – felelte, miközben a konyhaszekrényben turkált. – Különben küszöbön az ételmérgezés! – Elővett egy apró üvegtartót, az alján vékony barna réteg feküdt. – Jaj, ne, ebben már alig van valamennyi. John, kincsem! Már megint ez a szó. – Igen? – Szaladj már át Watsonékhoz, és kérj egy kis vaníliát! Pegnek biztos van. Legalább valaki az utcában előrelátó! Brooke-ék háza. Amióta dr. Neblin kérdezett róla, igyekeztem nem gondolni rá. Éreztem, hogy néha figyelem őt, hogy sokat gondolok rá, így életbe léptek a szabályaim. Szívem szerint nemet mondtam volna, de magyarázkodni nem volt kedvem. – Rendben. – Vegyél kabátot! Megint havazott! Felkaptam a dzsekim, és lementem a halottasházba. Sötét volt és csendes, ilyenkor szerettem ott lenni. Később még be kell jutnom oda, de csak úgy, hogy anyu ne gyanakodjon. Az oldalajtón mentem ki, és átnéztem az utca túloldalára, Mr. Crowleyék házára. A hó mindent öt centi vastag lepelbe vont. A havazás után minden tisztának tűnt, vagy legalábbis nem látszott a mocsok. Minden autó, ház és árok tetejére fehér nyugalom simult. Átgázoltam a havon Watsonékhoz, két házzal odébb. Megnyomtam a csengőt. Valaki teli szájjal kiabált ki. – Egy pillanat! Hallottam a lépteket. Brooke Watson nyitott ajtót. Farmert és melegítőfelsőt viselt, szőke haját

kontyba fogta, és egy ceruzával tűzte meg. A buli óta kerültem, amikor olyan idegesen oldalazott el. Most, ahogy meglátott, rám mosolygott. Őszinte mosolynak tűnt. – Szia, John! – Szia. Anyának kéne vanília, vagy mi. Nektek nincs itthon véletlenül? – Mármint fagyi? – Nem, ilyen barna izé a főzéshez. – Anyu! – kiabált. – Van itthon vaníliánk? Az anyja kijött az előszobába, megtörölte a kezét, és intett, hogy lépjek beljebb. – Gyere csak, gyere! Brooke, ne hagyd szegény fiút, hogy a küszöbön ácsorogjon! – mosolygott. Brooke felnevetett. – Jobban teszed, ha bejössz. Lerúgtam a havat a cipőmről, és beléptem. Brooke becsukta az ajtót. – Te jössz, Brooke! Gyere már! – kiáltotta egy magas hang. Brooke öccse és az apja a szőnyegen hasalt egy nagy Monopoly-tábla körül. Brooke is lehuppant melléjük, és dobott, aztán zsörtölődve lépett a bábuval. Az öccse, Ethan boldogan vihorászott, ahogy a lány leszámolta neki a játék pénzt. – Nagyon hideg van odakinn? – kérdezte Brooke apja. Még mindig pizsamában volt, a lábát pedig vastag pamutzokni melengette. – Te jössz, apa! Dobj már! – nyaggatta Ethan. – Nem olyan szörnyű. – Eszembe jutott a tegnap este. – Legalább már nem fúj a szél. És nem bujkálok egy fa mögött, miközben a szemközti szomszéd kitépi egy férfi tüdejét. Azért ez sem utolsó szempont. Brooke anyja visszasietett, a kezében egy kisüvegnyi vaníliával. – Ennek elégnek kell lennie – nyújtotta át. – Kérsz egy pohár forró csokoládét? – Én igen! – kiabált oda Ethan. Felpattant, és berohant a konyhába, hogy kiszolgálja magát. – Nem, köszönöm – feleltem. – Anyának már biztos kell ez az izé. Jobb, ha sietek. – Ha szükségetek van még valamire, szólj! – mosolygott rám. – Boldog hálaadást! – Boldog hálaadást, John! – mondta Brooke. Kinyitottam az ajtót, és ő fölpattant, hogy kikísérjen. Úgy festett, mintha mondani akarna valamit, aztán megrázta a fejét, és felnevetett. – Viszlát a suliban! Bólintottam. – Viszlát a suliban. Integetett, ahogy lesétáltam a lépcsőn, és rám villantotta a fogszabályzóját, ahogy széles mosolyra húzta a száját. Fájdalmasan szép volt, erőt kellett vennem magamon, hogy el tudjak fordulni. A szabályaim már egészen belém ivódtak. Így nagyobb biztonságban volt. Hazacammogtam a vaníliás üveggel mélyen a zsebemben, a kezemet ökölbe szorítva, hogy ne fázzak annyira. A hóban minden ház ugyanúgy nézett ki – fehérre színeződött a pázsit, a kocsifelhajtó, a tetők; az élek tompultak, a jellegzetességek halványultak. Egyetlen arra kocsikázó sem gondolta volna, hogy az egyik ház egy vidám családot, a másik egy csonka családot, a harmadik pedig egy őrjöngő démont rejt.

A hálaadás pont annyira telt jól, mint vártam. Minden csatornán vagy valami családi film ment, vagy focimeccs. Anyu és Margaret csendben evett, miközben a képernyőt bámulták. Én úgy fordítottam a székem, hogy jól rálássak Crowleyék házára, és egész ebéd alatt kifelé bámultam az ablakon.

Anyu összevissza kapcsolgatott. Mielőtt apa elment, a hálaadás reggeltől estig focis nap volt, és anyu minden évben panaszkodott is miatta. Most, ha meccset látott, dühösen kapcsolt el, és hosszabban időzött más csatornákon, mintha azok többet érnének. Azok nem juttatták eszébe apát, így többre becsülte őket. A szüleim sosem jöttek ki túl jól, de az utolsó évben csak tovább romlott a helyzet. Végül apa a város másik végébe költözött, és majdnem öt hónapig ott is maradt, amíg a válás ügye át nem küzdötte magát a megyei bíróság bélrendszerén. Minden második héten nála laktam, de még az a rövid pillanat is, amíg engem átadtak, túl sok volt a szüleimnek egymásból, inkább a bevásárlóközpont parkolójának két végéből intézték a cserét, késő este, amikor már üres volt az egész, én meg a párnámmal a kezemben és a táskámmal a hátamon, sötétben szálltam át egyik autóból a másikba. Még csak hétéves voltam. Egyik este, amikor félúton jártam anyu kocsija felé, a hátam mögött felbőgött apa motorja, a reflektorok felvillantak, és ő kihajtott az útra, befordult a sarkon, és eszeveszett sebességgel tűnt el a szemem elől. Akkor láttam utoljára. Karácsonyra mindig küldött ajándékot, és néha a szülinapomra is, de még a feladó címe sem volt jelezve. Mintha már nem is élt volna. Az ebédet bolti tökös pite és flakonos tejszínhab koronázta. A pulyka teteme az asztal közepén kuporgott, mint valami csontos pók. Eszembe jutott a halott a tónál, megfogtam a madár egyik bordáját, és eltörtem az ujjammal. A tévé a háttérben zümmögött. Nem veszekedett senki. Mi már ennek is örültünk. – Jó estét, önök a Five Live Newst nézik. A nevem Walt Daines. – Én pedig Sarah Bello vagyok. Sokan tesznek ma hálaadás alkalmával sült pulykát az asztalra. De vajon tudják, hogy mennyi veszélyt rejtenek az olajsütők? Egy perc múlva ezzel foglalkozunk, de előtte még jöjjenek a legfrissebb információk a Clayton megyei gyilkos ügyében, aki eddig három életet oltott ki; többek között a Five Live News riportere, Ted Rask is az áldozatok között van. Mindhárman feljebb csúsztunk a széken, és a tévére tapadtunk. – Clayton városa félelemben él – kezdte a fiatal riporternő a mosoda mögött állva. Szegény, biztos azért pont ő kapta a munkát, mert újonc volt, és nem tudta kinek lepasszolni. A tévében világosabb színben játszott az ég, mint most odakinn, úgy tippeltem, délután kettő körül vehették fel a riportot. – A nap minden órájában, még most, fényes nappal is rendőrök járőröznek az utakon, engem is fegyveres rendőrök kísérnek. – A kamera eltávolodott, hogy a háttérben két oldalon láthatóvá váljon a rendőrök alakja. – Hogy mitől retteg mindenki? Három felderítetlen gyilkosság történt három hónap leforgása alatt. A rendőrök alig találtak nyomokat, de oknyomozó riporterünk, Ted Rask olyan fontos bizonyítékra bukkant, hogy a gyilkos végül vele is végzett. A nő hangja nyugodtan szólt, de a szeme vöröses színben játszott, és az ízületei elfehéredtek, ahogy a mikrofont szorította. Rettegett. – Ma az FBI munkatársa, Forman ügynök segítségével megosztjuk önökkel a bizonyítékot, amely segíthet elkapni a gyilkost. Váltott a kép, valamiféle irattárat mutattak, és az FBI-ügynök hangja elmesélte Emmett Openshaw történetét. Az arizonai férfi negyvenkét évvel ezelőtt tűnt el az otthonából. Képet is mutattak. Felnőtt férfi volt, de nem túl öreg, talán negyven körül. Nem vagyok túl jó az emberek korának megsaccolásában. Egy kicsit ismerősnek tűnt, úgy, mint a régi fotók – ott motoszkál az a kellemetlen érzés az agyad leghátsó sarkában, hogy ha annak a valakinek modernebb frizurája és ruhája lenne, hasonlítana valakire, akit nap mint nap látsz. A rendőrség talált vért és erőszak nyomait, ám a testnek hűlt helye volt. De a legfontosabb – és ez az, amiért az ügyet kapcsolatba hozták Claytonnal – a férfi konyhapadlójának közepén fekete sártócsa terült el. A rendőrségnek voltak elméletei, és ezeket a

riporternő idegesen el is magyarázta, de egyik sem egyezett azzal, amit én láttam – nem csoda. A tévét bámultam, és közben elképzeltem Mr. Crowleyt Arizonában. Bekopogott az ajtón, ez a férfi kinyitotta, az öreg beadott neki valami mesét arról, hogy elromlott az autója, vagy elhagyta a térképét. Megkérdezte, bemehet-e, és a férfi beengedte. Amikor hátat fordított, Crowley feltépte a torkát, és ellopta a... Mijét is? A rendőrség nem találta meg a hullát, így nem is tudhatták, hogy a gyilkos elvitt-e valamit. De régen miért rejtette volna el a holttesteket, ha most nem tette az első háromnál? Semmi értelme nem volt az egésznek. Ha az FBI besorolása szerint nézzük, olyan, mintha régen rendezett gyilkos lett volna, aztán átment szétszórtba. És most, amikor megtámadta a csavargót, visszatért a rendezett módszereihez. Miért? A híradó képe megint az FBI-ügynököt mutatta, ahogy egy visszafogott irodában ül, és éppen interjút ad. Gondolom, ezt előre felvették. – A Clayton-ügyben folytatódnak a DNS-vizsgálatok – magyarázta Forman ügynök. – Az áldozatok mellett talált sár egyértelmű bizonyíték; bár az FBI nem tudja azonosítani, kinek a DNS-ét tartalmazza, az egészen biztos, hogy az összes DNS-minta ugyanattól az embertől származik. Ugyanattól az embertől? Ennek sem volt semmi értelme. Ha mindegyik sárfoltot másik szerv hagyta, a szerveket pedig különböző emberektől lopta össze, akkor hogy egyezhet a DNS-minta? A tudomány ezen ága kicsit túlmutatott a tizedikes szinten, úgyhogy nem értettem hozzá, és mivel az én teóriám olyan információkon alapult, amelyekről az FBI nem tudott, ők sem álltak neki elmagyarázni a dolgot. – Emmett T. Openshaw sajnos olyan régen meghalt, hogy a DNS-vizsgálatra már nincs lehetőség – folytatta Forman ügynök. – És az otthonában talált sármintát sem őrizték meg bizonyíték gyanánt. Őszintén szólva nem tudjuk, ez az információ fontos-e, és ha igen, miért. Csak azt, hogy a gyilkos nagyon igyekezett titokban tartani. Ha önöknek mond valamit ez az ügy, vagy más nyommal szolgálhatnak a gyilkos kilétét illetően, kérjük, értesítsék a rendőrséget. Természetesen a személyazonosságukat titokban tartjuk. Köszönjük. A képernyőn ismét a riporternő alakja tűnt fel, ahogy röviden bólintott, majd a kamerába nézett. – Carrie Walsht hallották a Five Live Newstól. Tiéd a szó, Sarah. Ha más nyommal szolgálhatunk? Vajon ez akkor is áll, ha az a nyom őrültségnek tűnik? Egészen egyértelmű volt, hogy a démon nem csak néhány összefércelt testrészből állt. A kezét – amely alig két hónapja még egy farmerhez tartozott – démonkarmokká tudta alakítani. Szüksége volt más emberek testrészeire, ebben legalább biztos voltam, de mikor magába olvasztotta őket, azok a részeivé váltak. Felvették a tulajdonságait, átvették az erejét, és még a DNS-ét is. De ha ez mind igaz, hogy lehet a DNS egyértelműen emberi? A démonoknak van egyáltalán DNS-ük? Őrültség vagy sem, a rendőrséghez kellett fordulnom. A másik esélyem az lett volna, ha magam próbálom megállítani, de azt se tudtam, hogy lássak hozzá. Lőjem le? Szúrjam le? Ahogy elnéztem, a komoly sebei is elég gyorsan gyógyultak, nem hiszem, hogy kárt tudnék benne tenni. Ráadásul tudtam, hogy nem lenne helyes. Túl sok időt szántam rá, hogy kiirtsam magamból az erőszakos gondolatokat. Nem követhettem el ekkora hibát! A fal mögött a szörnyeteg a láncait feszegette, és morgott, éberen és izgatottan várta, hogy szabadon engedjem. Ha kieresztem, ki tudja, mit tesz? Az egyetlen kérdés az volt, hogyan érjem el, hogy a rendőrök higgyenek nekem. Többre lesz szükség, mint a puszta szavamra, valami bizonyíték nem ártana. Ha jönnének, és átvizsgálnák Mr. Crowley házát, valószínűleg semmit sem találnának. Túl óvatos volt, elrejtette a nyomait. Ha azt akarom, hogy higgyenek nekem, látniuk kell, amit én láttam – tetten kell érniük, hogy megmenthessék az áldozatot, de még lássák a démonkarmokat.

Ezt csak úgy vihettem véghez, ha előtte megfigyelem Mr. Crowleyt, ha követem őt, és akkor hívom a zsarukat, amikor akcióba lendül. Az árnyékává kellett válnom.

9 Mindig az első lépés a legnehezebb. Kimentem az ajtón, át az utcán, végig az ösvényen, amely Mr. Crowley előverandájáig vezetett. Egy pillanatig hezitáltam. Ha véletlenül meglátott a tónál, vagy gyanítja, hogy sejtem a titkát, egy szempillantás alatt megölhet. Kopogtam. Jóval nulla fok alatt járt a hőmérő, de nem tettem zsebre a kezem, szükségem volt az egyensúlyomra, ha esetleg futnom kéne. Mrs. Crowley nyitott ajtót. Vajon ő is démon lehetett? – Szervusz, John! Hogy vagy? – Remekül Mrs. Crowley. És maga? Nyikorgást hallottam a háta mögül a házból. Mr. Crowley sétált át egyik szobából a másikba. Vajon tudta, miféle a férje? – Én is remekül vagyok, kedveském. Mi járatban ezen a hideg estén? – Mrs. Crowley öreg volt és kicsi, a legtipikusabb „apró idős hölgy”, akit valaha láttam. Szemüveget viselt, nem úgy, mint Mr. Crowley, aki legjobb emlékeim szerint tökéletesen látott – vajon minden alkalommal új szemet lopott, ha a régi már elfáradt? – Múlt éjjel szakadt a hó. Gondoltam, ellapátolom a járdát. – Hálaadás napján? – Igen – felelte. – Úgysincs más dolgom. Mrs. Crowley ravaszul mosolyodott el. – Tudom én, miért jöttél! Forró csokit szeretnél, igaz? Visszamosolyogtam – begyakorolt mosoly volt, mint egy tizenkét évesé, aki ártatlanul belesétált egy csapdába. Egész este ezt gyakoroltam. Mrs. Crowley mindig készített nekem forró csokit, amikor ellapátoltam a havat; csak ilyenkor hívtak be magukhoz. Ezért is jöttem, szerettem volna bejutni a házba; látni akartam, hogy Mr. Crowley jól van, vagy megint beteg, és ha az utóbbi, mennyire. Előbbutóbb úgyis ölnie kell, és ha rá akartam küldeni a zsarukat, hogy tetten érhessék, tudnom kellett, mikor csap le ismét. – Mindjárt rakok fel tejet a tűzhelyre – mondta. – A lapát kinn van a fészerben. Becsukta az ajtót, én meg megkerültem a házat. A talpam alatt ropogott a hó. Elkezdődött. Pár perc múlva Mr. Crowley kijött a tornácra. Maga volt a megtestesült egészség. Egyenes háttal járt, és egyszer sem köhögött. Az új tüdeje jól működött. A korláthoz lépett, és onnan figyelt engem. Próbáltam nem tudomást venni róla, de túl ideges voltam ahhoz, hogy egyszerűen hátat fordítsak neki. Felegyenesedtem, és ránéztem. – Jó estét! – Jó estét neked is, John! – válaszolt. Ugyanolyan vidám volt, mint mindig. Nem tudtam megmondani, gyanakszik-e rám, vagy sem. – Kellemesen telt a hálaadás? – kérdeztem. – Nagyszerűen – újságolta. – Nagyszerűen. Kay valami isteni pulykát süt; állítom, a legjobb az államban! Nem csak engem figyelt, összevissza röpködött a tekintete. Megnézte a havat, a fákat, a házakat, mindent. Boldognak tűnt, és azt hiszem, erre minden oka megvolt. Egy új pár egészséges tüdő feszült a mellkasában, szó szerint új életre kelt. Azon tűnődtem, vajon meddig tarthat ez az állapot. Nem tervezte, hogy megöl, nem is sejtette, hogy tudom a titkát. Megnyugodtam, hogy biztonságban vagyok, és visszamentem lapátolni. A következő két hétben mindennap havat takarítottam, és esténként imádkoztam, hogy essen még. Két-három naponta mindig találtam valami jó kifogást, hogy meglátogassam Crowleyékat. Havat

lapátoltam, tűzifát vágtam, segítettem cipelni a szatyrokat. Mr. Crowley végig nagyon kedves volt. Beszélgetett, viccelődött, és csókolgatta a feleségét. Róla mintázhatták volna meg az egészség szobrát. Aztán egyik nap találtam egy hashajtós dobozt, amikor kivittem a szemetet. – Csak rossz a gyomra – mosolyodott el pajkosan Mrs. Crowley. – Mi, öregek már nem ehetünk úgy, mint a fiatalok. Kezd tönkremenni a gép. – Pedig Mr. Crowley makkegészségesnek tűnik. – Az is, csak az emésztése rendetlenkedik. Nem kell aggódni miatta. Hát addig nem, amíg más emésztőrendszerére pályázik. De Mrs. Crowleyt nem féltettem – először is a hetvenéves szerveinek nem vette volna sok hasznát, de volt itt más is. Mindig kedvesen bánt vele. Csókkal köszöntötte, valahányszor bejött a szobába. Ha csak az álca része volt is, nem bántotta volna. Kilencedikén este Mr. Crowley kiosont a házból, és levette a kocsija rendszámtábláját. Én teljes harci díszben figyeltem az ablakból, és miután elrejtette a táblát, majd elhajtott, lementem a lépcsőn, és kisurrantam az oldalajtón. A szél elég erősen fújt ahhoz, hogy a hideg a sálon át is az arcomba metsszen, és lassan kellett tekernem, hogy el ne csússzak a jeges úton. Leszereltem a prizmákat a bringámról, így teljesen beleolvadtam a sötétbe, de nem féltem attól, hogy elütnek. Az utakon senki sem járt ezen a késői órán. Mr. Crowley is lassan hajtott, messziről követtem a hátsó lámpája fényét. Ilyenkor már csak a kórház és a kamionparkoló volt nyitva a város két végén. Gondoltam, az utóbbi felé tart, hogy ott megint összeszedjen valami csavargót, ám ehelyett a belváros felé vette az irányt. Ebben is volt ráció; ilyenkor már az egész környék üres, ha talál valakit az utcán, büntetlenül megölheti. Már minden bezárt, a lakóházak messze feküdtek, nem akadt szemtanú, aki hallhatta az áldozat sikolyát. Hirtelen egy másik kocsi kanyarodott az útra jóval előttem. A piros lámpánál Mr. Crowley mellé húzódott. Rendőrautó volt. Elképzeltem, ahogy megkérdezik tőle, minden rendben van-e, nincs-e szüksége valamire, és látott-e bármi gyanúsat. Vajon kérdőre vonták, hova tűnt a rendszámtáblája? Egyáltalán észrevették? A lámpa zöldre váltott, egy pillanatig még elidőztek ott, aztán mindenki indult a maga útjára – a rendőrök egyenesen, Crowley pedig jobbra. Gyorsabban tekertem, hogy utolérjem, megtippeltem, merre hajt tovább, és elkanyarodtam egy mellékutcán, hogy kikerüljem az utcai lámpákat. Nem szerettem volna, ha Crowley vagy a zsaruk észrevesznek. Amikor újra megláttam, már lehúzódott a járdaszegélyhez, és egy férfival beszélgetett. Jó pár percig figyeltem őket. A férfi kétszer is felegyenesedett, hogy végignézzen az utcán. Nem keresett semmit, csak nézelődött. Vajon ő lesz a kiválasztott? Sötét kapucnit és baseballsapkát viselt – ez a párosítás közel sem volt elég meleg ilyen késő éjjel, tél közepén. Crowley biztos felajánlotta neki, hogy elviszi: „Gyere, pattanj be, felnyomom a fűtést, és elviszlek. Aztán félúton kibelezlek, mint egy halat.” A férfi megint felnézett. Lélegzet-visszafojtva figyeltem. Nem tudtam, akarom-e, hogy beszálljon a kocsiba, vagy sem. Persze hívni fogom a zsarukat, de ki tudja, időben kiérnek-e? Mi van, ha ez a szerencsétlen meghal? Hagyjam a fenébe a tervem, és rohanjak inkább figyelmeztetni? Ha ezt meg is mentem, Crowley majd keres másikat. Nem követhetem életem hátralévő részében, hogy elhessegessem az áldozatjelölteket. Kockáztatnom kellett, kivárni a megfelelő pillanatot. A férfi kinyitotta az anyósülés ajtaját, és beszállt Crowley autójába. Már nem volt visszaút. Volt egy telefonfülke a Fő utca mellett fekvő benzinkútnál. Ha időben odaérek, és felhívom a rendőrséget, elmondhatom nekik, hogy találhatják meg a kocsit. Talán letartóztatják Crowleyt, akár le is lövik, de legalább vége lesz. Crowley járgánya jobbra fordult, én balra tartottam, szigorúan

árnyékban haladtam, amíg el nem tűnt a szemem elől. Amikor odaértem a fülkéhez, a sálammal eltakartam a kagylót, és kesztyűt viseltem, hogy ne hagyjak ujjlenyomatot. Nem akartam, hogy rájöjjenek, én telefonáltam. – Itt a 911. Hol van a vészhelyzet? – A Claytoni Gyilkos épp most vette fel az újabb áldozatát a kocsijába. Mondja meg a rendőrségnek, hogy egy fehér Buick LeSabre-ot keressenek valahol a belváros és a fatelep között. – A... – a diszpécser megakadt. – Azt mondja, látta a Claytoni Gyilkost? – Láttam, ahogy felveszi az új áldozatát. Küldjön valakit, azonnal! – Van bármi bizonyítéka, hogy ő a gyilkos? – Egyszer már láttam, ahogy gyilkol. – Ma este? – Nem, két hete. – Jelentette az esetet a rendőrségen? – a telefonos már-már unottnak tűnt. – Maga nem veszi elég komolyan az ügyet! Mindjárt meg fog ölni valakit! Küldjön ki rendőröket! – Egy egységünk már járőrözik a belváros és a claytoni fatelep között egy névtelen bejelentés miatt – mondta a flegma diszpécser. – Hadd tegyem hozzá, ez a tizenkilencedik névtelen bejelentés a héten. Ha elárulja a nevét, meglátom, mit tehetek. – Reggel szégyellni fogja magát – vetettem oda. – Küldjenek ki rendőröket, most! Megpróbálom feltartóztatni. Letettem a telefont, és felpattantam a bringámra. Meg kellett találnom őket. Majdnem tíz perce indultak a fatelep felé, most bárhol lehetnek, akár a Flúgos-tónál is. Visszakerekeztem a főutcára, ahol Crowley elkanyarodott, hátha követni tudom a nyomát, de félúton hallottam, ahogy a távolban becsapnak egy kocsiajtót, és inkább annak néztem utána. Mr. Crowley autója másfél háztömbbel arrébb parkolt a járdánál, egy másik kocsi mögött. A csendes kirakatok közrefogták, csak a hold gyér fénye világított. Crowley épp a csomagtartójától sétált egy földön heverő kupac felé. Ahogy közelebb értem, láttam, hogy a kupac igazából egy holttest, amely egy ponyván fekszik. Elkéstem. Az árnyékban hagytam a bicajom, és közelebb lopództam Crowleyhoz, amíg háttal állt nekem. Elértem az utca sarkát, és behúzódtam az egyik bolt bejáratának beugrójába. Már csak fél háztömbnyire volt tőlem. A másik autó, gondolom, az áldozaté lehetett. A legrosszabbkor robbant le, a legszerencsétlenebb helyen; a sötétben, messze az emberi fülektől, Mr. Crowley közelében. Crowley akkor talált rá, amikor segítséget keresett, és azonnal felajánlotta, hogy megnézi az autóját. A ponyván a test mellett egy fekete kupac feküdt – Crowley már megejtette a cserét, és szerzett magának új gyomrot vagy beleket, vagy tudom is én, mi kellett neki, és ezúttal volt annyira előrelátó, hogy kiterített egy leplet, hogy összegyűjthesse a bizonyítékokat. Kisimította a lepel sarkait, és már feltekerte, amikor a rendőrség reflektorainak célkeresztjébe került. Lekucorodtam, ahogy elhaladt mellettem az autó, és a bolt üvegsarkán keresztül tisztán láttam, ahogy Mr. Crowley megmerevedik, lehajtja a fejét, majd lassan felegyenesedik. Az egyik rendőr kiszállt a kocsiból, és a nyitott ajtó fedezékében előrántotta a pisztolyát. A társa körvonalai kirajzolódtak a vezetőülésen. A rádión beszélt. Crowley a testet már becsomagolta, így az nem látszott, de a föld csupa vér volt. – Fel a kezekkel! – kiáltott rá a zsaru. Néhány rendőrt ismertem a városban, de sötétben nem tudtam megállapítani, ő melyik lehet. – Hasaljon le a földre! Most! Mr. Crowley lassan megfordult.

– Uram, nem kell felénk fordulni, csak hasaljon le! Azonnal! Crowley most már a szemükbe nézhetett. A reflektorok csillogó fényében magasnak és vállasnak tűnt. Az árnyéka majdnem egy háztömbnyire nyúlt mögötte. A sötétség óriássá növelte. – Hála az égnek, hogy végre itt vannak! – kezdte. – Most találtam meg a holttestet, azt hiszem, a gyilkos végezhetett vele. Crowley nadrágja az áldozat vérétől tocsogott. Csodáltam, hogy képes ebben a helyzetben is hazudni. – Forduljon meg, és feküdjön hasra! – parancsolta a rendőr. A pisztolya úgy mutatott előre, mintha a karja folytatódna egy fekete, egyenes csőben. Crowley még rejtegette karmait, teljesen átlagos embernek látszott, de így sem tűnt kevésbé veszélyesnek. A szeme mogorván szűkült össze, a száját szorosan összezárta, egyetlen vékony, közömbös vonalba. – Forduljon meg, és feküdjön a hasára! – ismételte a rendőr. – Még egyszer nem mondom el! Crowley pillantása a rendőrbe mart. Azon tűnődtem, vajon mit érezhet. Dühöt? Gyűlöletet? Ahogy fürkésztem, fény csillant az arcán. Egy könnycsepp. Szomorú volt. A sofőrülést elfoglaló rendőr is kinyitotta az ajtót, és kiszállt. Fiatalabb volt, mint a társa, remegett a keze és a hangja is, amikor megszólalt. – Érkezik az erősítés... Mielőtt befejezhette volna a mondatot, Crowley rájuk rontott. Még mindig emberi alakban volt, de dühösen csikorgatta a fogát. Az idősebb rendőr rákiáltott. Először figyelmeztette, aztán mindketten tüzet nyitottak; egyik golyó a másik után csapódott Crowley mellkasába. Összeesett. – Szentséges... – motyogta a fiatalabb. Az idősebb lassan leeresztette a fegyverét, és a társára pillantott. – Megvan a gyanúsított! – mondta. – Ki gondolta volna, hogy ez a tipp tényleg bejön? Hányadik volt ez ma este? A harmadik? – A negyedik – javította ki a fiatalabb. – Na, mire vársz? Hívd a mentőt! Crowley egy szemvillanás alatt ismét talpon volt, és az idősebb zsaru mellett termett. Az arca embertelenül megnyúlt, a szájából úgy meredeztek az agyarak, mint durva nyílhegyek a tegezből. Csontfehér karmai a zsaru zsigereibe martak, az szinte azonnal meghalt. Crowley, a démon most átvetette magát a járőrkocsin. A fiatalabb rendőr eszelősen tüzelt, de csak Mr. Crowley csomagtartójának sarkát találta el, aztán a démon rávetette magát, és a földre teperte. Eltűntek a szemem elől. A rendőr még egyszer felsikított, aztán örökre elnémult. Amilyen gyorsan tört ki a dulakodás, olyan hamar szakadt vége. Minden hallgatott, mint a sír – a rendőrök, a démon, a fegyverek, az utca és a hideg éjszakai ég is. Crowley egy perccel később megkerülte a rendőrautót, és jobbjával maga után húzta a két holttestet. A bal keze haszontalanul lógott az oldalán. Ismét teljesen emberi volt. Kigurította a ponyvát, és a két rendőr holttestét az első áldozat mellé terítette. Egy darabig csak állt ott, felmérte a terepet – a három hullát, a tengernyi vért, a két másik autót és a lövésnyomokat a sajátján. Nem tudott volna eltüntetni minden nyomot, mielőtt befut az erősítés. Visszasétált a rendőrautóhoz, és lekapcsolta a fényszórót. A mészárlás helyszíne szürke homályba borult. Egy darabig még kotorászott az autóban, csak recsegést és motozást hallottam, míg végül

kiemelt néhány fekete alkatrészt, s ráhajította őket a hullákra. Gondolom, a járőrkocsi videokamerája volt az, de ilyen messziről nem láthattam tisztán. Még maradt időm. A rendőrség hívott erősítést, és akárki más is erre járhatott, és megláthatta volna Crowleyt. Ezek után nem bújhatott el. Levette a kabátját és a flanelingét, azt is a kupacra hajította. Ott állt sápadtan, félmeztelenül a holdfényben. A bal karján csúnyán megsebezte az egyik golyó, mogorván piszkálta meg a sebet. Jobbjával a sérülés felé nyúlt – a körmei mintha cseppfolyósak lennének, úgy alakultak karmokká –, és az ujjait a vállán nyugtatta egy darabig. Szilárdan megvetette a lábát a járdán, mintha készülne valamire, és megugrott, amikor a mobilja hangosan csörrent meg a dereka tájékán. Ép kezével előhalászta a készüléket, kinyitotta, és a füléhez emelte. – Szia, Kay. Ne haragudj, kedvesem, nem tudtam aludni. – Szünet. – Azért nem szóltam, mert nem akartalak felébreszteni. Ne aggódj, édesem, semmi baj sincs, csak ez a fránya álmatlanság! Gondoltam, kocsikázom egyet. – Szünet. – Nem, a gyomrom sem fáj. Semmi bajom. – A lábánál heverő hullahegyre pillantott. – Igazából hetek óta nem voltam ilyen jól. – Szünet. – Igen, nemsoká indulok haza. Menj aludni! Én is szeretlek, kedvesem. Szeretlek. Ezek szerint a felesége nem volt démon. Semmit nem tudott az egészről. Kinyomta a telefont, majd visszacsúsztatta az övén lógó tokjába. Aztán felnyúlt, és belevágott a bal vállába, szétmetszette a húst, és egy émelyítő reccsenéssel letépte a csontot. A döbbenettől hanyatt estem. Zihálva hullott térdre, és levágott bal karját az első áldozatra dobta, ahol az azonnal felsistergett és összetöpörödött. Amint a szervek már nem kaptak abból a sötét energiából, amely a démont táplálta, másodperceken belül elkorcsosultak, és nem maradt más belőlük, csak a fekete sár. A megmaradt keze segítségével ügyetlenül ismételte meg a mozdulatsort a rendőr hullájával is. Először levette a kabátját, aztán eltávolította a bal karját. A testrészt cafatos vállához emelte, és elbűvölve bámultam, ahogy a hús kinyúlt az új kar után, beburkolta, és magához húzta, odakötötte, mintha ragasztóval kenték volna be. Pár pillanattal később a kar megmozdult. Crowley vállmagasságba emelte, aztán körözni kezdett vele, előbb kis, majd egyre szélesedő körökben, szokta a súlyát, és kitapasztalta a mozgékonyságát. A hidegtől reszketve, mégis elégedetten kapott elő egy köteg szemeteszsákot a csomagtartóból, és nekiállt elcsomagolni a testeket. Azon kaptam magam, hogy a történtek után pont azon tanakodom, miért nem az első áldozattól vette el a kart is. Miért bajlódott azzal, hogy levetkőztesse a rendőrt, ha egyszer ott volt mellette egy tökéletesen előkészített holttest? Hallottam, hogy közeledik egy autó, nehézkesen szántották a kerekek a latyakot. Odafordultam. Egy kisteherautó hajtott el másfél tömbre tőlünk a Fő utcán, az utcalámpák fényében szikrázóan pirosnak tűnt. Olyan messziről, a sötét éjszaka közepén nem láthatta Mr. Crowley hátborzongató munkáját. A kisteherautó elhajtott, a hangja elhalt a távolban. Crowley gyorsan és hatékonyan dolgozott. A rendőröket az első áldozat lerobbant kocsijának csomagtartójába gyömöszölte, a kocsi tulajdonosát pedig jól betekerte egy szemeteszsákba, és a ruhákat, a véres ponyvát és a rendőrautóból kilopott kamerát tartalmazó csomaggal egyetemben a saját csomagtartójába hajította. Okos terv volt – ha a nyomozók megtalálják a halott rendőröket, úgy tűnik majd, mintha ők lettek volna az áldozatok, és a kocsi tulajdonosa lép elő első számú gyanúsítottá. Ha Crowley jól elrejti a testet, talán sosem jönnek rá, hogy ezen az estén az is ugyanolyan áldozat volt, mint a másik kettő – helyette ő lesz a fő gyanúsított, és ezzel talán hetekre is eltereli az FBI figyelmét a saját nyomairól. Crowley visszamászott a kocsijába, ráadta a gyújtást, és elhajtott. Senki sem jött. Megúszta. Két fegyveres rendőrrel nézett farkasszemet, és csak egy karcolást szerzett – jobb állapotban

távozott, mint amilyenben érkezett. A bizonyítékokat eltüntette, és amit hátrahagyott, az is másfelé mutatott. Amint eltűnt a szemem elől, a biciklimhez rohantam, és őrült tempóban tekertem el onnan az ellenkező irányba. Nem akartam, hogy ott találjanak, és összekapcsoljanak a gyilkosságokkal. Hogy lehetne megállítani ezt a démont? Lényegében halhatatlan volt, és még a rendőrségnél is erősebb és agyafúrtabb. Megtették, amit tudtak, minden képességüket latba vetették – szitává lőtték, az isten szerelmére! –, és a végén mindketten holtan végezték. Mindenki, aki ma este tanúja volt annak, mit tett Crowley, mostanra már halott volt. Kivéve engem. Hülyeséget csináltam. Most mihez kezdjek? Adjak legközelebb is tippet, és vezessek még több rendőrt a halálba, mint ma ezt a kettőt? Mert miattam haltak meg – ugyan Crowley végzett velük, de én hívtam ide őket. Ő csak egyetlen embert akart megölni ma este, és most másik kettő rohad egy autó csomagtartójában, mert közbeavatkoztam. Ilyet még egyszer nem tehetek. Ennél az is jobb lett volna, ha nem szólok bele. Ha hagyom, hogy a saját ütemében öljön – havonta egy embert, nem pedig egy este alatt hármat. Nem akartam több ember pusztulásáért felelős lenni. De már nem elégedett meg a havi egy áldozattal. Az utolsó gyilkosságra három héttel azelőtt került sor. Egyre sűrűsödtek az esetek – talán kezdett széthullani a teste. Mikor lesz vajon a három hétből egy? Aztán napi egy? Azokért a halálesetekért sem akartam felelős lenni, főleg, ha meg tudom akadályozni, hogy bekövetkezzenek. De hogyan? Lefékeztem, s csak ültem a biciklimen az utca közepén, és gondolkodtam. Nem támadhattam csak úgy rá, hiszen a pisztoly sem használt ellene, láttam, milyen értelmetlen ez a terv. Ha két harcedzett rendőr sem bírt el vele, nekem esélyem sem lenne. Így nem. A szörnyeteg megmozdult a fal mögött, éberen és éhesen. Képes vagyok rá! Nem. Nem? Talán mégis. Végül is pont ettől féltem, nem igaz? Hogy egyszer meg fogok ölni valakit. De mi van, ha az, akit megölök, egy démon? Az is számít? Igenis számít! Okkal kell visszafognom magam. Nem véletlenül emeltem azt a falat! A dolgok, amelyekre régebben gondoltam, és amelyeket a fallal elzártam, helytelenek. Ölni bűn. Nem tehetem meg. De ha nem teszem meg, akkor Mr. Crowley fogja újra és újra. – Nem – mondtam ki hangosan. Mérges voltam magamra, mérges Mr. Crowleyra. Ez az, dühöngj csak! Add ki magadból! Nem. Lehunytam a szemem. Ismertem a sötét énem, tudtam, mire lennék képes – ugyanarra, mint a többi sorozatgyilkos, akikről olvastam. Gonoszságra. Gyilkosságra. Arra, amire Crowley is. De nem akartam olyan lenni, mint ő. De ha abbahagyom, miután végeztem vele, nem leszek olyan, mint ő. Ha sikerül megállítanom, és utána magam is megállítom, senkinek sem kell meghalnia. De vajon megálljt tudnék parancsolni magamnak? Ha lebontom a falat, újra tudom építeni? Van egyáltalán választásom? Lehet, hogy én vagyok az egyetlen, aki végezhet vele. Esetleg még elmondhatnám valakinek, de ha az is egy újabb ártatlan ember halálához vezet, akkor rossz választás. Jobb, ha magam végzek vele. Az kevesebb halált és fájdalmat okozna mindenkinek. Senkinek nem kéne szenvednie, csak Crowleynak és nekem. Ha megteszem, óvatosnak kell lennem. Crowley nagy hatalmú teremtmény volt – túl erős, hogy

szemtől szemben mérkőzzek meg vele. A stratégiák, amelyeket eddig tanulmányoztam, és a gyilkosok, akiket felül szeretnék múlni, mind arra specializálódtak, hogy gyenge embereket támadtak meg, és eltiporták a védteleneket. Hirtelen elkapott a hányinger, elfordultam, és az útra rókáztam. Már heten haltak meg. Három hónap alatt heten. És egyre gyakrabban ölt. Hányan fognak még elpusztulni, ha nem állítom meg? Meg tudom állítani. Mindenkinek vannak gyengéi, még a démonoknak is. Eleve a gyengesége miatt öl, végső soron széthullik a teste. Ha egy gyengesége van, biztos több is akad. Ha megtalálom és kihasználom azokat, megállíthatom. Megmenthetem a várost, a megyét, a világot. Megállíthatok egy démont. És meg is fogom állítani. Már nem voltak kétségeim, nem volt mire várnom. Döntöttem. Ideje volt ledönteni a falat, és a kukába hajítani a szabályaimat. Ideje volt kiereszteni a szörnyeteget. Visszaszálltam a biciklimre, és hazakerekeztem, az úton egyesével téptem szét a szabályaimat. Tégláról téglára hullott le a fal, és a szörnyeteg kinyújtotta a lábát, behajlította a karmát, megnyalta a száját. Holnap vadászunk.

10 Másnap reggel friss hóra ébredtünk – alig esett két centi, de kifogásnak pont megtette. Lusta vasárnap reggel volt, de én már nyolckor lapáttal a kezemben szeltem át az utcát. Crowley kocsija a felhajtón állt, betakarta a hó. Meglepetten álltam meg, amikor észrevettem, hogy a golyó ütötte lyukat a csomagtartón gyűrött horpadás takarta el. A lámpák teljesen összetörtek, és a festék is csorba szirmokban pattogzott le. Sima koccanásnak tűnt. Egy percig még néztem, és azon tűnődtem, mi történhetett, aztán a verandához sétáltam, és becsöngettem. Mr. Crowley nyitott ajtót – vidámnak, átlagosnak és ártatlannak tűnt. Az elmúlt hónapban négy embert ölt meg a szemem láttára, de még így is már-már kételkedtem benne – igaz, csak egy pillanatig –, hogy akár egy légynek is ártani tudna. – Reggelt, John! Mi szél hozott... Már látom is, havazott! Te aztán egyetlen havazást sem hagysz ki, igaz? – Igaz. – Hát, ma úgysincs semmi dolgunk, és nem megyünk sehová. Miért nem hagyod a csodába? Hátha esik még egy kicsit, mielőtt nekiveselkedsz! Nincs értelme kétszer lapátolni. – De nem jelent gondot, Mr. Crowley – feleltem. – Ki az? – kiabált ki Mrs. Crowley, majd elősietett valahonnan a házból – Jó reggelt, John! Bill, ne ácsorogj az ajtóban, még megfázol, és belehalsz itt nekem! Mr. Crowley nevetett. – Nincs semmi bajom, Kay, esküszöm. Még csak nem is szipogok. – Egész éjszaka fenn volt! – mesélte Mrs. Crowley, miközben egy kabátot terített a férje vállára. – Az ég se tudja, hol járt vagy mit művelt, aztán hazajött, és közölte, hogy összetörte az autót. Meg kéne néznünk, mekkora a kár, most, hogy világos van, és látunk is valamit. Mr. Crowleyra villantottam a tekintetem, aki kacsintott és kuncogott. – Csak megcsúsztam egy kicsit a jégen tegnap este. Ő persze egyből azt hiszi, hogy az egész valami kommunista cselszövés. – Ez egyáltalán nem vicces, Bill, ez. Jóságos egek! Ez rosszabb, mint gondoltam. – Tegnap este kocsikáztam kicsit – magyarázta Mr. Crowley, és kilépett a verandára. – Megcsúsztam a jégen a kórháznál, leszaladtam az úrtól, bele a betonfalba. Jobb helyet nem is találhattam volna. Pillanatokon belül egy csomó orvos és ápoló rohant oda hozzám, hogy megnézzék, jól vagyok-e. De hiába mondom a feleségemnek, hogy minden rendben, nem hiszi el. Átkarolta a nő vállát, és az is oldalvást fordult, hogy megölelhesse. – Örülök, hogy nincs semmi bajod – motyogta. Ha feltételezem, hogy megszabadult a testtől, a lyuk maradt az utolsó megsemmisítendő bizonyíték, amely még a gyilkosságokhoz köthetné, de igazán figyelemreméltóan gondoskodott róla. El kellett ismernem, ügyesen tüntette el a nyomait. Csak ki kellett vennie a golyót, és elég erősen ütköznie a betonfalnak ahhoz, hogy a horpadás elrejtse az előző sérülést. Az, hogy pont a kórház közelében tette mindezt, különösen okos volt részéről – így egy csomó szemtanú látta, mi történt a kocsival, és ha minden kötél szakad, azt is bizonyíthatták, hogy a gyilkosság estéjén a város másik végén tartózkodott. Eltüntette a bizonyítékot, és még alibit is varázsolt magának. Új tisztelettel néztem rá. Okosan rendezte az ügyet. De miért csak most? Előtte miért nem? Ha ilyen eszes, miért hagyta az első három holttestet az utca közepén, ahol bárki megtalálhatta őket? Úgy tűnt, új neki ez az egész, és még csak most tanul bele. Lehet, hogy mégsem ő végzett az arizonai fickóval – vagy lehet, hogy az a gyilkosság másmilyen volt, és nem készítette fel arra, amivel most birkózott.

– John! – szólított Mrs. Crowley. – Remélem, tudod, hogy nagyon hálásak vagyunk mindenért, amit értünk teszel. Bármi történjék is mostanában, te mindig itt vagy, hogy segíts nekünk. – Igazán nem tesz semmit – feleltem. – Ugyan már! Évek óta ez az egyik legkeményebb telünk, és túl öregek vagyunk, hogy megoldjuk a gondokat egyedül. Látod, hogy változik Bill egészsége is. Most meg még ez a karambol is! Jó tudni, hogy a szomszédaink odafigyelnek ránk! – Nekünk nincs saját gyermekünk – vette át a szót Mr. Crowley. – De téged úgy szeretünk, mintha az unokánk lennél. Köszönjük. Csak néztem rájuk, és a hála jeleit tanulmányoztam a testbeszédükben – a mosolyukat, az összekulcsolt kezüket, a könnycseppet Mrs. Crowley szeme sarkában. Arra számítottam, hogy ő elérzékenyül, de még Mr. Crowley is meghatódott. Megemeltem a lapátot, és nekiláttam a munkának. – Nem tesz semmit – ismételtem. – Kedves fiú vagy – dicsért meg Mrs. Crowley, majd mindketten bementek a házba. Valahogy olyan helyénvalónak tűnt, hogy az egyetlen ember, aki szerint kedves vagyok, pont egy démon felesége.

A reggel hátralévő részében a járdáról és a kocsifeljáróról lapátoltam el a havat, és azon tűnődtem, hogyan végezhetnék Mr. Crowleyval. Folyton eszembe jutottak a szabályaim, akkor is, ha nem akartam. Túlzottan hozzájuk szoktam már. Nem adták fel harc nélkül. Különböző módszereken agyaltam, amelyek alkalmasak lehetnének a megöléséhez, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy szépeket mondok róla. Átfutottam a fejemben a napirendjét, és reflexből tereltem más síkra a gondolataimat. Kétszer még abba is hagytam a lapátolást, és majdnem hazaindultam, így próbáltam tudat alatt megakadályozni, hogy rögeszméssé váljak. A régi szabályaim azt parancsolták volna, hogy ne foglalkozzak Mr. Crowleyval legalább egy egész hétig, ahogy Brooke-tól is eltiltottam magam, de változott a helyzet, és a szabályoknak veszniük kellett. Évekig arra képeztem magam, hogyan maradjak távol az emberektől, és hogyan irtsak ki gyökerestül minden alakuló kötődést, de ezeket a gátakat le kellett dönteni, ki kellett kapcsolni, el kellett raktározni, el kellett pusztítani a régi beidegződéseket. Először ijesztő volt – mintha egy helyben ülnék, miközben egy csótány rámászik a cipőmre, fel a lábamon, be a pólóm alá, és nem söpörhetném le magamról. Elképzeltem, hogy beborítanak a csótányok, pókok, piócák és egyéb csúszómászók, tekergőznek rajtam, vizsgálgatnak, megkóstolnak, és én közben nem mozdulhatok, teljesen hozzá kell szoknom a jelenlétükhöz. Meg kellett ölnöm Mr. Crowleyt (egy féreg mászott az arcomon), meg akartam ölni Mr. Crowleyt (egy féreg mászott a számba), fel akartam vágni (egy kupac féreg mászik rajtam, és lyuggat belém). Kiköptem őket, és megremegtem, ahogy visszatértem a valóságba. Megint ott álltam a járdán, és a havat löktem odébb. Ez el fog tartani egy darabig. – John, gyere, igyál egy kis forró csokit! – kiáltott ki Mr. Crowley a nyitott ajtón. Befejeztem az utolsó pár métert, bementem, és leültem a konyhaasztalukhoz, udvariasan mosolyogtam, közben azon gondolkodtam, ha felvágnám Mr. Crowleyt, attól kifeküdne-e egyáltalán. Emlékeztem a sebre a hasán, amikor ellopta a csavargó tüdejét. A nyílás olyan szorosan csukódott be, mint a visszazárható műanyag tasakok. Még a sortűzből is felgyógyul. Megint mosolyogtam, és eltűnődtem, vajon vissza tudja-e növeszteni a fejét. A napom hátralévő részét is kitöltötték a sötét gondolatok. Amikor másnap reggel iskolába mentem, egyszerre voltam elgyötört és ijedt – mintha egy új személyiség lakna egy régi testben, amely nem

illik rá. Az emberek átnéztek felettem, észre sem vettek, ahogy általában, de egy új szempár figyelte őket, egy új elme vizslatta a világot az idegen burokban. A folyosón sétáltam, végigültem az óráim, és úgy bámultam a körülöttem lévő emberekre, mintha először látnám őket. Valaki meglökött a teremből kifelé jövet, és én követtem a folyosón. Elképzeltem, milyen lenne lassan elégtételt venni, apránként, miközben egy kampón lóg a pincében. Megráztam a fejem, és zihálva ültem le a lépcsőre. Ez nem volt helyes; egész eddigi életemben ez ellen küzdöttem. A diákok úgy hömpölyögtek a folyosón, mint a marhák a vágóhídon, mint a vér az erek hálójában. Megszólalt a csengő, és eliszkoltak, mint a csótányok, szétszéledtek, visszahúzódtak a lyukaikba. Lehunytam a szemem, és Mr. Crowleyra gondoltam. Ezért csinálod, ezt akarod. Hagyd békén a többieket! Mélyet sóhajtottam, és felálltam, letöröltem a hideg verítéket a homlokomról. Órára kellett mennem. Normálisan kellett viselkednem. Az óra felénél járhattunk, amikor az igazgató az irodájába hívatta az összes tanárt, különleges értekezletet tartott. Az irodalomtanárom, Ms. Parker tizenöt perc múlva tért vissza, és ilyen sápadtnak én még élő embert nem láttam. A terem elcsendesedett, ahogy belépett, figyeltük, ahogy lassan az asztalához sétál. Úgy rogyott le a székre, mintha az egész világ súlya az ő vállát nyomná. Egy kicsit aggódtam, hogy Crowley megint lecsapott, és én lemaradtam róla, de nem. Az még túl korai lett volna. Talán csak megtalálták a rendőrök hulláját. Egy perc halálos csend következett, senki sem mert megszólalni. Ms. Parker felnézett, majd megszólalt: – Lássunk munkához! – Várjon! – szólalt meg Rachel, Marry egyik legjobb barátnője. – Tanárnő, nem mondja el, mi történt? – Sajnálom. Csak rossz híreket kaptam – sandított félre, a szeme vörös volt, mintha bármelyik pillanatban elpityeredhetne. – Szerintem minden tanár rossz híreket kapott – erősködött Marry. – Jogunk van tudni, mi történt! A tanárnő megdörgölte a szemét, és megrázta a fejét. – Sajnálom, jobban kéne kezelnem a helyzetet. Végtére is azért mondták el nekünk, tanároknak először, hogy segíthessünk nektek feldolgozni a történteket. Mint azt látjátok, nem végzem túl jól a munkám – törölte meg a szemét, aztán felnézett. – Layton igazgató most értesített minket, hogy két másik holttestet is találtak a városban. – A diákok egy emberként kaptak levegő után. – Két halott rendőrt találtak egy kocsi csomagtartójában. Brooke-nak máshol volt órája, kíváncsi voltam, az ő tanára mi módon osztja meg a híreket. Vajon Brooke hogyan reagál? – Ugyanaz csinálta? – kérdezte egy Ryan nevű srác, aki két sorral mögöttem ült. – Egyelőre úgy gondolják – felelte a tanárnő. – A... sebek... az áldozatokon olyanok, mint az első három esetben. És ott van az a valami is. a fekete valami. – Nem tudja véletlenül a rendőrök nevét? – kérdezte Marry fehéren, mint egy papírlap. Az ő apja is rendőr volt. – A te apukádnak semmi baja, drágám. Ő találta meg a kocsit, és tett jelentést. Marry könnyekben tört ki, Rachel odalépett hozzá, és átölelte. – Megint elvitt valamit a gyilkos a testekből? – Nem hiszem, hogy illik ilyet kérdezni, Maxwell. – Tuti, hogy igen – morogta Max. – Tudom, hogy ez nem könnyű – vigasztalt minket Ms. Parker. – Higgyétek el, én. Nos, engem is legalább annyira megrázott az eset, mint titeket. Csak egy tanácsadónk van, de nyugodtan látogassátok meg, beszélhettek velem is, megértem, ha a mosdóba szeretnétek menni, vagy csak csendben ülnétek.

Közösen is beszélgethetünk róla, mi történt. – A tenyerébe rejtette az arcát. – Azt mondták, nem kell aggódnunk, hiszen következetes a mintázat, vagy mi, de nem tudom, hogy nyugtathatna ez meg bárkit is. Ne haragudjatok! Bár tudnám, mit lehet ilyenkor mondani! – Ez csak annyit jelent – szólaltam meg –, hogy a gyilkos módszere nem változott. Attól félnek, azt fogjuk hinni, hogy romlik a helyzet, mert most két holttestet találtak. – Köszönjük, John. De nem hiszem, hogy foglalkoznunk kéne a. gyilkos módszereivel. – Én csak azt magyarázom, mire gondolhatott a rendőrség. Szerintem azért osztották ezt meg velünk, hogy kevésbé aggódjunk. – Köszönöm – bólintott. – De tényleg kettőt tett el láb alól – szólalt fel Brad. Ő és én gyerekkorunkban barátok voltunk, mindent együtt csináltunk. – Hogy mondhatják, hogy nem változott a módszere? Ms. Parker elgondolkodott, mit válaszolhatna, de aztán csak üresen bámult vissza. Végül hozzám fordult. Én voltam a szakértő. – Arra próbálnak kilyukadni – magyaráztam –, hogy a gyilkos nem vesztette el az önuralmát. Ha más típusú áldozatokat választana, és kegyetlenebbül vagy sűrűbben ölne, az tényleg azt jelentené, hogy valami megváltozott. – Minden szem rám szegeződött, és kivételesen senki nem hurrogott le és gúnyolódott. Figyeltek. Ezt élveztem. – Tudjátok, a sorozatgyilkosok nem összevissza támadnak, a kényszer és az elmebaj formálja a cselekedeteiket. Valamiért ez a gyilkos felnőtt férfiakra vadászik, és ez a kényszer mindig addig-addig fokozódik benne, amíg el nem veszíti az irányítást felette, és ki nem adja a gőzt. Ez a folyamat nagyjából egy hónapot ölel fel, ezért szed havi egy áldozatot. Hazudtam – tényleg egyre sűrűbben ölt, ráadásul nem is illett az átlagos sorozatgyilkosok közé, a kényszer az ő esetében inkább fizikai volt, mint mentális, de a rendőrség ezt gondolta, és az osztály is ezt akarta hallani. – A jó hír az, hogy a teremben senki sincs veszélyben. Hacsak kétségbe nem esik, és ti épp rosszkor vagytok rossz helyen. – De miért volt két áldozat? – kérdezte Brad. – Az kétszer annyi, mint eddig. Ez azért elég nagy különbség. – Nem azért ölte meg azt a két embert, mert kezd bedurvulni – folytattam. – Azért ölte meg őket, mert ostoba. Nem akaródzott abbahagyni. Örültem, hogy végre figyelnek rám. Arról beszéltem, amit imádtam, és senki sem akarta, hogy elhallgassak, vagy nevezett flúgosnak; hallani akarták. Ez hatalmas erőlöketet adott. – Láttátok, eddig elöl hagyta a testeket, hogy mindenki láthassa őket. Lehet, hogy csak véletlenszerűen veti rá magát az áldozatokra, azt öli meg, aki épp arra jár, aztán lelép. De ezúttal a pasas rendőr volt, és a rendőrnek társa is van. Erre túl későn döbbent rá. Nem ölhette meg csak az egyiküket, végeznie kellett mindkettővel, ha meg akarta úszni. – Hallgass! – kiabált Marry. Felpattant a székéről. – Hallgass, hallgass, hallgass! Hozzám vágott egy könyvet, de elvétette a célt, és az a falnak csapódott. Ms. Parker odaugrott hozzá, hogy lecsillapítsa. – Nyugodjatok meg! Marry, te gyere velem. Hozd a táskáját, Rachel! Jól van! Gyere! – átkarolta Marry vállát, és óvatosan az ajtóhoz vezette. – Ti maradjatok itt, és ne zajongjatok! Amint tudok, visszajövök. Kimentek a teremből. Egy darabig csak ültünk, eleinte csendben, aztán felzsizsegtek a négyszemközti beszélgetések. Valaki belerúgott a székembe, és közölte, hogy ne legyek ekkora

seggfej, de Brad közelebb hajolt, mert kérdezni akart valamit. – Szerinted tényleg nem változik a módszere? – Dehogynem! – Most, hogy Ms. Parker kiment, nyíltabban mertem beszélni. – Eddig mindig egy ártalmatlan fickót szemelt ki, de most két fegyveres rendőrt ölt meg. Ez azt jelenti, hogy az áldozatok köre bővül. Akár beismeri a rendőrség, akár nem. – Ember, ez baromság! – mondta. A srácok körülötte a fejüket rázták. – Ez nem ritka a sorozatgyilkosoknál. Akármi kényszeríti is, hogy öljön, egy idő után a havi egy gyilkosság nem lesz elég neki. Olyan ez, mint a függőség. Egy idő után egy cigaretta nem elég. Kettő kell, aztán három, aztán egy egész doboz, és így tovább. Elveszti az irányítást, és sokkal gyakrabban fog ölni. – Nem, dehogy fog – dőlt előre Brad. – A zsarukat egy kocsiban találták, nem? Elég lenyomozni a rendszámot, és megtalálták a tettest. És akkor én magam keresem meg, és nyírom ki. A többi srác ijesztően vigyorgott. Kezdődött a boszorkányüldözés.

Nem csak Brad akart bosszút állni. A rendőrök ugyan nem tudták kideríteni az autó tulajának nevét, de a szomszédok felismerték a kocsit, és a 10 órás hírekre már egy egész csürhe gyűlt össze az ablaka alatt, köveket hajigáltak, és vért követeltek. Carrie Walsh még mindig nem tudta lepasszolni a sztorit, a kamera mutatta, ahogy a tévéskocsi mögött kuporog, miközben a dühös tömeg a ház előtt kántál. – Carrie Walsh jelentkezik a Five Live Newstól, egyenesen Clayton megyéből, ahol, ahogy azt önök is látják, veszélyesen izzik a feszültség. Kiszúrtam Max apját a tömegben, ahogy kiabál, és rázza az öklét. Még mindig rövidre nyírt tengerészgyalogos-frizurát viselt, mint az iraki időkben, és az arca kipirult a haragtól. – A rendőrség is a helyszínen van – folytatta Carrie. – Azóta őrzik a helyet, hogy a tömeg elkezdett gyülekezni. A mögöttem látható ház Greg és Susan Olson, valamit kétéves kisfiúk otthona. Mr. Olson útépítő munkás, és annak az autónak a tulajdonosa, amelyben ma megtalálták a két rendőr holttestét. Mr. Olson tartózkodási helye jelenleg ismeretlen, de a rendőrség a gyilkosság ügyében keresi. Ki szeretnék ma kérdezni a családját, és egyben meg is akarják védeni őket. Ebben a pillanatban a tömeg hangosabban kezdett kiabálni, és a kamera körbefordult, ráközelített egy férfira. Ugyanaz az FBI-ügynök volt, aki korábban már nyilatkozott, Forman – és egy nőt meg egy gyereket vezetett ki a házból. Egy helyi rendőr követte, kezében egy bőrönddel, és még sokan dolgoztak azon, hogy visszafogják a tömeget. Carrie és az operatőre átverekedte magát az embereken, és a nő kérdéseket kiabált oda a rendőröknek. A zsaruk besegítették Mrs. Olsont és a fiát a járőrkocsi hátuljába, és Forman ügynök a kamera felé indult. A dühös emberek minden oldalról kiabáltak, és azt kántálták: „Gyil-kos-fe-le-ség!” – Elnézést – szólította meg Carrie. – Elmagyarázná, mi folyik itt? – Susan Olsont a saját és a gyermeke biztonsága érdekében védőőrizet alá vettük – a férfi gyorsan beszélt, mintha már azelőtt kitalálta volna a hivatalos nyilatkozatot, hogy elhagyta a házat. – Jelenleg nem tudjuk, hogy Mr. Greg Olson gyanúsított vagy áldozat, de egyértelmű, hogy az ügy szempontjából fontos személy, és minden erőnkkel azon vagyunk, hogy megtaláljuk. Köszönöm. Forman ügynök beszállt az autójába, és elhajtott; maga után hagyott egy tucat rendőrt, hogy birkózzanak meg a tömeggel, és állítsák helyre a rendet. Carrie-n látszott, hogy igyekszik a rendőrök közelében maradni, a keze is remegett, de talált valakit a tömegben, és kérdezgetni kezdte. Legnagyobb megdöbbenésemre az igazgatónk, Mr. Layton volt az.

– Elnézést, uram, feltehetnék önnek néhány kérdést? Layton nem lármázott, mint a tömegben sokan mások, de hirtelen megilletődött a kamerától, gondoltam, ezért biztos kapni fog másnap az iskolatanácstól. – Ööö, persze – hunyorgott a kamera fényében. – Mit mondana, milyen a hangulat most a városban? – Hát nézzen csak körül! Az emberek dühösek, nagyon dühösek. Annyira, hogy el is szaladt velük a ló. Tudom, hogy a tömegek mindig ostobák, kivéve abban a pillanatban, amikor az ember részévé válik az egyiknek. Olyankor úgy tűnik, mintha értelmet nyerne. De máris ostobaságnak érzem, hogy eljöttem – fejtegette a kamerába nézve. – Gondolja, hogy a következő áldozatnál is előfordulhat ilyesmi? – Ez megeshet akár holnap is – csapott a levegőbe az igazgató. – Bármikor előfordulhat, ha valami felbosszantja az embereket. Clayton egy kis közösség. A városban mindenki ismerte legalább az egyik áldozatot, vagy a közelében lakott. A gyilkos, bárki legyen is az, nem idegeneket öl, hanem a mieinket; olyan embereket, akiknek nevük, arcuk, családjuk van. Nem tudom, meddig bírja még ez a közösség az öldöklést, mielőtt robbanna. Megint a kamerába hunyorgott, aztán vágás következett. Oszlani kezdett a tömeg, de meddig? Alig pár nap alatt megérkeztek az új DNS-eredmények, és ez a bizonyíték felmentette Greg Olsont. A rendőrség azonnal tele is biggyesztette az információval a híreket, hogy Mrs. Olsonnak és a fiának visszaadhassanak valamicskét az életükből. A rendőrség természetesen eltakarította a havat a tett helyszínéről, és megtalálták a vért a járdán, amelynek nagy része minden kétséget kizáróan Olsontól származott, olyan mennyiségben, hogy ez minden kétséget kizáróan bizonyította, a férfi maga is áldozat. Pletykák kezdtek terjedni egy harmadik autó keréknyomairól, kilőtt pisztolygolyókról, amelyeket nem találtak meg, és persze egy olyan DNS-mintáról, amely egyezett a gyilkosságok helyszínén találttal, csakhogy ezúttal nem a fekete sárszerűségből származott, hanem egy vérfoltból a rendőrautóban. Ez azt jelentette, hogy négy ember tartózkodott a gyilkosság helyszínén, nem három, és az FBI helyszínelői biztosak voltak benne, hogy a negyedik nem Greg Olson volt, hanem a gyilkos. És persze páran arra kezdtek gyanakodni, hogy volt ott egy ötödik ember is. – Ma valahogy olyan más vagy – jegyezte meg dr. Neblin a szokásos csütörtöki foglalkozásunkon. Már ötödik napja romboltam lefelé a szabályrendszerem. – Hogy érti? – kérdeztem. – Csak... Más. Történt valami új? – Mindig ezt kérdezi, amikor valaki meghal. – Mert mindig egy kicsit megváltozol, amikor valaki meghal. Mit gondolsz az esetről? – Igyekszem nem gondolni rá. Tudja, ott vannak a szabályaim. Maga mit gondol róla? Szünetet tartott, mielőtt válaszolt. – Eddig a szabályaid sosem akadályoztak abban, hogy a gyilkosságokról beszélj. Sőt elég sokat beszélgettünk róluk. Ostoba hibát vétettem. Próbáltam úgy tenni, mintha még mindig követném a szabályaimat, de nem hazudtam túl jól. – Tudom én, csak. Most valahogy minden más. Ön nem így gondolja? – Egyetértek. Arra várt, hogy én szólaljak meg, de nekem semmi olyan nem jutott eszembe, ami ne lett volna gyanús. Eddig sosem próbáltam titkolózni Neblin előtt – nem volt könnyű.

– Hogy megy a suli? – kérdezte. – Jól. Mindenki fél, de azt hiszem, ez nem is csoda. – Te nem félsz? – Nem igazán – feleltem. Bár jobban rettegtem, mint valaha életemben, csak épp nem attól, amire ő gondolt. – A félelem. furcsa érzés. Ha belegondol, az emberek mindig rajtuk kívül álló dolgoktól rettegnek, sosem önmaguktól. – Félniük kéne önmaguktól? – Az ember olyan dolgoktól fél, amelyek fölött nincs irányítása. A jövőtől, a sötéttől, vagy attól, hogy valaki megöli. Ezért nem fél önmagától, mert mindig tudja, mit fog tenni a következő pillanatban. – Te félsz önmagadtól? Kinéztem az ablakon, és megláttam egy nőt az utcán. Egy hóban kitaposott ösvényen álldogált, és a forgalmat figyelte. – Olyan ez, mint az a nő – mutattam rá. – Félhetne tőle, hogy elüti egy autó, vagy megcsúszik a jégen, vagy hogy a zebra túloldalán nem lesz hely, és az úttesten ragad, de nem fél átmenni az utcán. Ez az ő saját döntése, és már határozott, tudja, mi a dolga, és nem olyan bonyolult. Megvárja, amíg nem jönnek autók, aztán óvatosan lelép a jégre, és mindent megtesz, amit csak tud, hogy biztonságban átérjen. De félni azoktól a dolgoktól fél, amelyeket nem tud irányítani, amelyek bármikor megtörténhetnek vele, nem attól, amit ő maga tesz. Nem úgy fekszik reggel az ágyában, hogy „remélem, ma sem találkozom utcákkal, mert akkor át kell menni rajtuk”. Csak megy. Tessék. A nő látta, hogy ritkul a forgalom, és átrohant az autók között. Nem történt semmi. – Átért – folytattam. – Semmi sem történt. Most visszamegy dolgozni, ahol majd a többi félelméé lesz a főszerep, hogy „remélem, a főnök nem rúg ki”, „remélem, odaér idejében a levél”, „remélem, érvényes a csekk”. – Ismered azt a nőt? – kérdezte Neblin. – Nem. De ezen a környéken gyalogol délután négykor, úgyhogy nem sok mást csinálhat. Valószínűleg nem valami terjedelmesebb dolgot vett át, mert csak retikül van nála. Úgyhogy a posta és a bank a leglogikusabb tipp. Hirtelen elhallgattam; még sosem álltam neki embereket elemezni a pszichológusom előtt – a szabályaim nem engedték, hogy ennyit gondoljak idegenekre. Szívem szerint megvádoltam volna, hogy szándékosan csalt tőrbe, de nem csinált semmit, csak hagyott beszélni. Figyeltem a szemét, valami jelet kerestem benne, hogy érti, milyen jelentősége van annak, amit az előbb csináltam. Ő visszanézett rám. Gondolkodott. Elemzett engem. – Jó tipp – mondta végül. – Én sem ismerem őt, de azt hiszem, a feltételezéseid java helytálló. Várt valamire. Talán arra, hogy én ismerjem be, mit tettem, vagy hogy megosszam vele, miért mások most a szabályaim, mint pár hete. Egy szót sem szóltam. – A legújabb hír a múlt heti gyilkosság ügyében az, hogy állítólag valaki hívta a 911-et – mondta. Ajjaj. – Valaki egy utcai fülkéből telefonált a Fő utcáról – folytatta –, és bejelentette, hogy a Claytoni Gyilkos lecsapni készül. Jelenleg azt feltételezik, hogy a gyilkos először Greg Olsont kapta el, a bejelentő ekkor telefonált. Kiküldték a rendőröket, és amikor megérkeztek, a gyilkos velük is végzett. – Erről még nem is hallottam. Logikusan hangzik. Tudják, hogy ki volt a telefonáló? – Nem fedte fel a kilétét a fiú... vagy a lány. A hangja elég magas volt, ezért úgy gondolják vagy egy nő vagy egy gyerek telefonálhatott. – Remélem, nő volt – mondtam. Neblin felvonta a szemöldökét.

– Bármi is történt akkor este – tettem hozzá –, biztosan nem volt gyereknek való a látvány. Bárkit irtózatosan felzaklatott volna.

11 Mr. Crowley minden reggel 6.30 körül kelt. Nem használt vekkert, magától ébredt – a több évtizednyi monoton munka beállította a biológiai óráját, és természetessé vált a korai kelés, így még most, a nyugdíjazása után sem tudott változtatni a szokásán. Ezt onnan tudtam, hogy pár napja az utca túloldaláról, az ablakból figyeltem őt, és láttam, mikor melyik villanyt kapcsolják fel. Így már tudtam, mikor hova kell mennem, onnantól a házfalnál guggolva hallgatóztam. Más körülmények között biztos nem tehettem volna ilyet, mert árulkodó lábnyomokat hagytam volna a hóban, de valaki volt olyan kedves, és mindennap csillogó tisztára varázsolta Mr. Crowley járdáját. Kedvemre jöhettemmehettem. Szóval Mr. Crowley reggel 6.30-kor kelt, és óraműpontossággal káromkodott is egyet, mint egy öreg és vulgáris kakukk. Egyébként csak ilyenkor káromkodott, ahogy hallottam, máskor nem; talán segített kiüríteni az elméjét, és tiszta lappal kezdeni az új napot. Mintha az esti sötét gondolatokat egyetlen lelki nyálgócba gyűjtve köpné ki a káromkodással. A hálószobája a ház jobb hátsó sarkában kapott helyet, és amint letudta a napi átkozódást, sötétben sétált át a fürdőbe, hogy megmossa az arcát vagy ilyesmi. Ezután kapcsolta fel a villanyt, lehúzta a WC-t, aztán vett egy forró zuhanyt, amely bepárásította a fürdőszobaablakot. Hétre felöltözött, és a konyhába ment. A reggelijét általában szimatolva próbáltam kitalálni. Volt egy kis ventilátoruk a sütő fölött, és valahányszor felkapcsolta, felhőben szökött ki az illat az ablakon. Mindig a forró víz enyhe párájával kezdődött, aztán jött az instant kávé tompán keserű aromája, végül az őrölt búza és a juharcukor gazdag illata, amelytől mindig megéheztem. A konyhaablakuknál, ahonnan figyeltem, pont rá tudtam állni a házalap keskeny szegélyére, és be tudtam lesni a függönyök résén át. Az utcáról nem láttak. Figyeltem a kezét, ahogy eszik. Fel-le mozgott, lassan, ritmusosan. A szájához emelte a kanalat, aztán visszaejtette, és várt, miközben rágott. Jobban is előredőlhettem volna, hogy többet lássak belőle, de nem akartam kockáztatni, hogy észrevegyen. Elhatároztam, hogy láthatatlan maradok, és amit nem látok, azt majd kitalálom. Reggeli után nyikorogva tolta ki maga alól a széket, hat lépéssel a mosogatónál termett, és az előtörő folyó víznél, amelynek olyan hangja volt, mint csatornaváltásnál a rádiónak, elöblítette a tányérját. Általában ekkor ébredt fel Kay, és bandukolt a képbe, Crowley pedig jóreggeltcsókot adott neki. Így kémkedtem utána vagy egy hétig, egyszer még a suliból is lógtam, hogy lássam, mit csinál napközben. Félelmet kerestem, de nem találtam – pedig ha ki tudnám deríteni, mitől fél, megállíthatnám. Tudtam, hogy el kell kerülnöm a szemtől szembeni küzdelmet; csak úgy győzhetem le a démont, ha túljárok az eszén, elgyengítem, és összezúzom, mint egy bogarat. A legtöbb sorozatgyilkos ezt könnyűszerrel véghezvitte, mert nálánál gyengébb emberekre támadt. De az én célpontom sokkal erősebb volt nálam, nem fog tőlem megijedni – hát találnom kellett valamit, amitől fél. Ha találok ilyesmit, először csak megpiszkálom, hogy lássam, hogyan reagál. Ha feldúlja, még az is lehet, csőbe tudom húzni annyira, hogy egy ostoba hibát vétsen, és sebezhető legyen. A viselkedésében nem találtam semmi félelemre utalót, így az alapoktól kezdtem. Megpróbáltam befejezni a személyiségrajzát, amelyet még akkor kezdtem kialakítani, amikor azt hittem, sima sorozatgyilkos. Késő este előhalásztam a laptopom, és átbogarásztam a listámat: „Személyesen, puszta kézzel támadja meg őket” Eleinte azt gondoltam, hogy ez elárul valamit a személyiségéről és a motivációjáról, de azóta többet tudtam – azért tette, amit tett, mert kellettek neki a szervek, és azért támadt közelről, mert a démonkarmainál el se lehetett képzelni jobb fegyvert. Viszont a következő pont a listán éppen olyasmi volt, amit kerestem:

„Nem akarja, hogy meglássák, nem akarja, hogy tudják, kicsoda” Max akarta, hogy ezt mindenképpen leírjam, de akkor azt gondoltam, ez túl nyilvánvaló – a baj csak annyi volt vele, hogy annyira magától értetődött, hogy eszembe se jutott. Ez volt a tökéletes gyenge pont: nem akarta, hogy kitudódjon, micsoda ő. Elmosolyodtam. – Hát, Max, nem vérfarkas, de majdnem. Mr. Crowley démon volt, és nem akarta, hogy erre bárki rájöjjön. Egy átlagos gyilkos sem akarná felfedni a kilétét, de Crowley legnagyobb félelmét – és az első számú terhet, amelyet a nyakába aggathatok – a leleplezés jelentette. Nehezebb volt megírni a cédulát, mint gondoltam. Ahogy a 911-es hívása esetében, most sem akartam, hogy lenyomozható legyek. Nem használhattam a saját kézírásom, értelemszerűen nyomtatnom kellett. De még az sem volt bombabiztos – olvastam egy gyilkosságról, ahol valami szakértő meg tudta mondani, milyen írógéppel írták a hamis búcsúüzenetet, és tudtam, hogy nyomtatóval se lehet nehéz ugyanezt megtenni. Jobb félni, mint megijedni alapon inkább nem nyúltam az otthoni cuccokhoz. Az iskolai nyomtató már jobb ötletnek tűnt, de ahhoz be kellett jelentkeznünk, annak pedig nyoma marad, és vissza lehet keresni, ki készítette az üzenetet. Úgy döntöttem, a könyvtár nyomtatóját használom, a legforgalmasabb időszakban, amikor senki sem figyel egy tizenöt éves gyerekre. Beosontam, megírtam, kinyomtattam, és nyom nélkül eltűntem. Mivel az időjárás még mindig fogvacogtatóan hideg volt, senki nem nézett rám furcsán, amiért kesztyűt viseltem, és így nem hagytam ujjlenyomatokat sem. Az üzenetet egy sor értelmetlen szöveg közepén rejtettem el, arra az esetre, ha előttem ér valaki a nyomtatóhoz, és elolvasná, mit írtam. Amikor hazaértem, kivágtam, amit akartam, és ráragasztottam egy üres lapra. Az üzenet egyszerű volt: TUDOM, MI VAGY Az üzenet célba juttatása legalább olyan bonyolult feladatnak bizonyult, mint a megírása. Olyan helyre kellett tennem, ahol Kay nem találhatja meg, mert ő valószínűleg azonnal a rendőrségre rohanna vele, vagy legalább a szomszédoknak biztosan elpletykálná. Bármelyik normális ember ezt tenné. Ellenben Mr. Crowley biztosan nem mutatná meg senkinek az üzenet, mert az őt is gyanúba keverné. Ha a rendőrségre vinné, a zsaruk egyből elkezdenének kérdezősködni – meséljen az ellenségeiről, arról, miket szokott csinálni, mi olyat tett, amiért bosszút forralhatnak ellene. Ezeket a kérdéseket még csak hallani sem akarta a rendőröktől, nemhogy válaszolni rájuk. Ő megtartotta volna magának az üzenetet, igen. De csak akkor, ha ő az egyetlen, aki olvasta. A másik gond abból adódott, hogyan juttassam el hozzá úgy az üzenetet, hogy ne legyen egyértelmű, tőlem származik. A fészerben például könnyű lett volna elrejteni, mert oda Kay sosem jár, de én mindig arra sürgölődtem. Én lennék az első gyanúsított, aki eszébe jut. Olyan helyre sem akartam tenni, ami lebuktathatná valamelyik megfigyelőpontomat. Ha mondjuk a konyhaablakon csúsztatnám be, többet nem leshetném onnan, hogyan reggelizik. Nagy gonddal kellett megválasztanom tehát a módszeremet. Végül az autója mellett döntöttem. Bár mindketten vezették, voltak olyan helyek, ahová mindig külön mentek. Kay például szerda reggelente zöldségeshez járt, mindig egyedül. Mr. Crowley pedig időnként egy belvárosi bárba járt focimeccset nézni a kocsival. Összevetettem a délutáni programját a tévéújsággal, és rájöttem, hogy csak akkor megy el, ha az ESPN-en a Seattle-i Sólymok meccseit sugározzák. Felteszem, otthon nem jött be az adó. Amikor legközelebb meccse volt a Sólymoknak, a kocsihoz osontam, összehajtottam az üzenetet, és az ablaktörlője alá csúsztattam.

Az ablakomból figyeltem a felhajtóját, a redőny repedésén át, amely olyan apró volt, hogy nem jöhetett rá, hogy ott állok. Elhagyta a házat, és nagyon örült valaminek. Aztán miközben kinyitotta az autót, észrevette az üzenetet. Levette, kinyitotta, aztán sötét pillantással mérte végig az utcát. A jókedve elpárolgott. Hátraléptem, beleolvadtam a szobám sötétjébe. Alig láttam, ahogy Mr. Crowley beszállt az autójába, és elhajtott.

Pár nappal később szomszédságfigyelő bulit tartottunk, amely lényegében arról szólt, hogy az utcában lakók összegyűltek Crowleyék kertjében, beszélgettek, nevetgéltek, és úgy tettek, mintha nem lenne semmi baj, miközben a házaik üresen álltak, tárt karokkal várva a betörőket. De ennek az összejövetelnek a fő témája nem a betörés volt, hanem a sorozatgyilkosságok. Egy nagy, „biztonságos” csoportba gyűltünk, és vigyáztunk egymásra. Még beszédet is mondtak a biztonságról, és arról, hogy zárjuk be az ajtókat, meg ilyenek. Szívem szerint elmondtam volna nekik, hogy a legbiztonságosabb az lett volna, ha nem rángatunk mindenkit Mr. Crowley hátsó udvarába, de aznap este ártalmatlannak tűnt. Ha képes is lett volna rá, hogy begolyózzon, és kinyírjon ötven embert egyszerre, biztosan nem tervezte akkor és ott megejteni mindezt. Még én sem álltam rá készen, hogy megtámadjam. Még mindig próbáltam több információt szerezni róla. Hogy nyírhatnék ki valamit, ami még a golyózáport is túlélte? Az összejövetel célja nem is a biztonság volt, inkább hogy bemagyarázzuk magunknak, nem győztek le minket, hiába van gyilkos a városban, nem félünk, és nem süllyedünk le egy csürhe szintjére. Kit érdekel. Engem inkább az hozott lázba, hogy a bátorság szent jelképeként hot dog ot sütöttünk, és én ig azg athattam a tüzet alatta. Először hatalmas lángot csináltam, nagy hasábokat dobtam rá abból a korhadt fából, amelyet Watsonék vágtak ki még nyáron a hátsó kertjükben. A tűz fényesen és melegen lobogott, tökéletesen beindította az összejövetelt, aztán, ahogy elkezdődött a biztonságról szóló rizsa, a piszkavassal és egy hosszú fogóval addig igazgattam a tüzet, míg vastag, élénkvörös parázságyakat nem kaptam. A sütőparázs más, mint a rendes tűz, mert az állandóság a lényeg; a sütéshez egyenletes hőre van szükség. A láng átadja a helyet a pislákolásnak, és a szikrázó, vörösen ragyogó fadarabok lassan kiégnek. Gondosan igazgattam a tüzet, miniatűr kéményeken keresztül bevezettem az oxigént, hogy tágas sütőteret hozzak létre. Épp időben lettem kész; ahogy véget ért a megbeszélés, a tömeg sütögetni kezdett. Természetesen Brooke is ott volt a családjával, feltűnésmentesen figyeltem, ahogy az öccsével elvettek egy-egy hotdog-virslit, és elindultak a tűz felé. Mosolyogva guggolt le mellém az öccsével az oldalán. A nyársukat a tűzbe tartották, ahol még táncoltak a lángok. Vagy harminc másodpercig viaskodtam magammal, mielőtt meg mertem szólítani. – Itt, elöl próbáld – mutattam a fogóval az egyik parázságyra. – Itt könnyebben megsülnek. – Kösz. – Brooke buzgón mutogatta Ethannak, hova tegye a hot dogját, amely azonnal el is kezdett sötétedni és sülni. – Hű! Ez szuper! Te aztán sokat tudsz a tűzről! – Négy év a kiscserkészeknél. Az az egyetlen hely, ahol tényleg megtanítják a gyerekeknek, hogy kell tüzet gyújtani. Brooke nevetett. – Biztos jó hamar megkaptad a tűzgyújtójelvényed! Szerettem volna tovább beszélgetni, de kifogytam a témából. A halloweenbulin is túl sokat jártattam a számat. Lehet, hogy halálra rémítettem, és nem akartam még egyszer elkövetni ezt a hibát.

Másfelől tetszett a nevetése, és megint hallani akartam. Végül úgy döntöttem, ha ő viccelhet a tűzgyújtással, akkor talán én is, és nem lesz ijesztő. – Azt mondták, én voltam a legjobb tanítványuk. A legtöbb cserkész csak egy faházat éget le, de nekem hármat is sikerült plusz egy elhagyott raktárat. – Nem rossz – mosolygott. – Még az állami bajnokságra is elküldtek. Emlékszel a nagy kaliforniai tűzvészre tavaly? – Ó, az te voltál? Szép munka. – Bizony, még díjat is kaptam! Olyan, mint az Oscar, csak ez Maci Laci alakú, és olaj van benne. Anyu azt hitte, méz, és egyszer véletlenül rálocsolta a szendvicsemre. Brooke olyan hangosan nevetett fel, hogy majdnem leejtette a nyársát, aztán kuncogott egy sort a saját ügyetlenségén is. – Kész vannak már? – kérdezte Ethan a hot dogját vizslatva. Most vette le a tűzről ötödször. Alig volt ideje sülni. – Úgy néz ki – nézett a saját hot dogjára Brooke. – Köszönöm, John! Biccentettem, és figyeltem, ahogy visszafutnak az asztalhoz, kiflit fognak, és mustárt nyomnak bele. Láttam, hogy mosolyogva fogadja el a ketchuposüveget Mr. Crowleytól, és a szörnyeteg a fejemben felmordult, a karmait kezdte élesíteni. Hogy meri megérinteni őt? Úgy éreztem, muszáj Brooke-on tartanom a szemem, nehogy baja essen. Azt vettem észre, hogy vicsorgok, úgyhogy inkább mosolyt erőltettem magamra. Visszafordultam a tűzhöz, és láttam, hogy anyu csintalanul méreget a túloldalról. Belül dohogtam – nem voltam kíváncsi a hülye megjegyzéseire, mert biztos voltam benne, hogy ha hazaérünk, Brooke-kal fog ugratni. Eldöntöttem, hogy addig maradok az összejövetelen, ameddig csak lehet. Brooke és Ethan nem jött vissza a tűzhöz, és akkor este már nem volt alkalmam beszélgetni vele. Láttam, hogy műanyag poharakat osztogat a forró csokihoz, és reméltem, hogy nekem is hoz, de Mrs. Crowley gyorsabb volt. Megittam a csokoládét, aztán a tűzre dobtam a poharat, és figyeltem, ahogy az alja megfeketedik a fán, a polisztirol pedig felkunkorodik és kihólyagosodik, végül eltűnik a parázsban. Brooke családja nem sokkal azután távozott.

Nemsokára minden hot dog megsült, és az emberek lassan elszivárogtak, a tűzre dobtam még pár nagyobb hasábot, és a tomboló lángoszlopba húztam őket. Gyönyörűen égett. Olyan forró lett, hogy a vörösek és narancssárgák mind vakító citromsárgába és fehérbe futottak, olyan forró, hogy a tömeg hátrébb húzódott, és le kellett vennem a kabátom. A tűz mellett olyan világos és meleg volt, mint egy nyári napon; mindenütt máshol a decemberi éjszaka tombolt. Körbejártam, böködtem, beszéltem hozzá, vele nevettem, ahogy elnyelte a fát, és megsemmisítette a papírtányérokat. A legtöbb tűz pattog és szikrázik, de az csak a fa hangja, amikor a tűz igazán beszél, az máshogy szól. Ahhoz igazán nagy lobogás kell, hogy hallani lehessen a lángok hangját. Olyan, mint ez. Egy katlan, amely olyan erős, hogy saját szele van. Annyira közel kuporodtam, amennyire csak mertem, és hallgattam a hangját, az öröm és a düh suttogó bömbölését. Bioszon tanultuk az élet definícióját. Akkor nevezünk valamit élőlénynek, ha eszik, lélegzik, szaporodik és növekszik. A kutyák élnek, a kövek nem. A fák élnek, a műanyag nem. Ha csak ezt a definíciót nézzük, a tűz nagyon is él. A fától a húsig mindent megeszik, és a hamut üríti maga után, levegőt lélegzik, mint az emberek. Oxigént szív be, kormot fúj ki. A tűz növekszik, és terjeszkedik, új tüzeket alkot. Olajat iszik, hamut ürít, küzd a területéért, szeret és gyűlöl. Néha, ahogy figyelem, hogy vánszorognak át az emberek a mindennapokon, úgy érzem, a tűz sokkal inkább él, mint mi – fényesebb

forróbb, és biztosabb magában. Tudja, hova tart. A tűz nem nyugszik, a tűz nem fogad el semmit, a tűz nem csak úgy „elvan”. A tűz cselekszik. A tűz él. – „Szárnyra mily harc hőse kelt”? – hallottam egy hangot. Megpördültem. Mr. Crowley ült pár méterrel mögöttem egy kempingszékben, mélyen a tűzbe bámult. Már mindenki más elhúzott, de én észre sem vettem, annyira elbűvölt a láng. Mr. Crowley távolinak tűnt, teljesen a gondolataiba merült. Nem hozzám beszélt; először azt hittem, de csak magában motyogott. – „Aki e tűzhöz nyúlni mert?” – Mi? – kérdeztem. – Mi? – kérdezett vissza, mintha álmából térne magához. – Ó, John, te még mindig itt vagy? Semmi, ez csak egy vers. – Még sosem hallottam – feleltem, majd visszafordultam a tűzhöz. Már kisebb volt, még mindig erős, de már nem dühöngött. Rettegnem kellett volna, hogy itt állok a tűz mellett, éjszaka, egyedül egy démonnal. Az első gondolatom az is volt, hogy biztos rájött, tudom a titkát, és én hagytam az üzenetet. De egészen nyilvánvaló volt, hogy máshol járnak a gondolatai. Valami zavarta, és az süppesztette ilyen melankolikus állapotba. Lehet, hogy az üzeneten agyalt, de nem rajtam. – Még sosem hallottad? – kérdezte. – Mit tanultok ti az iskolában? Ez William Blake – vont vállat. Pár perc múlva újra megszólalt. – Nagyon régen tanultam. Megint transzba esett. – „Tigris! Tigris! Éjszakánk erdejében sárga láng, Mely örök kéz szabta rád rettentő szimetriád?” – Ismerősen hangzik. – Nem igazán figyeltem irodalomórán, de egy tűzről szóló vers azért megragad bennem. – A költő azt kérdezi a tigristől, ki alkotta, és hogyan – magyarázta Crowley. Az arcát takarta a gallérja. – „Milyen pöröly? Mily vasak? Mily kohóban forrt agyad?” Csak a szeme látszott ki, a fekete katlanokban a tűz tánca tükröződött. – Tudod, két ilyen verset is írt. Az egyik A bárány, a másik A tigris. Az egyik a szerelemről és a kedvességről szól, a másikat pedig a félelem és halál kovácsolja. – Rám nézett súlyos, sötét pillantásával. – „S amikor befejezett, mosolygott rád a mestered? Te voltál, amire várt? Aki a Bárányt, az csinált?” A tűz ropogott és suttogott. Az árnyékunk táncolt mögöttünk a ház falán. – Szeretném azt hinni, hogy mindkettőt ugyanaz alkotta. Szeretném azt hinni. A tábortűz közeli fák fehéren ragyogtak, a távolabbiak pedig a feketeségbe vesztek. A levegő sötét volt és nyugodt, a füst úgy lengte be a környéket, mint a köd. A tűz fénye visszaverődött róla és kivilágította, túlragyogta az utcai lámpákat, és elhomályosította a csillagokat. – Későre jár. – Mr. Crowley még mindig nem mozdult. – Szaladj haza. Én majd vigyázok a tűzre, amíg ki nem alszik. Felálltam, és a piszkavas után nyúltam, hogy szétdúljam a parazsat, de kinyújtotta remegő kezét, hogy megállítson. – Hagyd csak, sosem szerettem megölni a tüzet. Hadd égjen! Letettem a piszkavasat, és átszeltem az utcát, hazamentem. Amikor visszaértem a szobába, az ablakon át láttam, hogy még mindig ott ül, és még mindig bámul maga elé. Végignéztem, ahogy ez a férfi megölt négy embert, láttam, ahogy kitépi a szerveiket, és ahogy a

szemem előtt változik valami groteszk, embertelen szörnyeteggé. De valamiért a szavai akkor este ott a tűznél jobban feldúltak, mint előtte bármi más. Ismét eszembe jutott, vajon tudja-e, hogy én voltam – ha igen, mennyi időm lehet még, mielőtt összeszabdal, mint Ted Rasket? A sütögetés közben és utána biztonságban érezhettem magam, mert túl sok volt a szemtanú. Ha az ő udvaráról tűnök el, miután több mint ötven ember látta, hogy ott voltam, az nagyon is gyanús. Rájöttem, hogy semmit sem tehetek. Ha nem tudja, hogy én voltam, akkor folytatnom kell a tervem, ha tudja, akkor sem vagyok képes megállítani egyelőre. De legalább tisztában lehettem vele, hogy a tervem működik – az üzenet felzaklatta, talán kifejezetten mélyen érintette. Tovább kellett fokoznom rajta a nyomást, egyre növelni és növelni a félelmét, amíg rettegésig nem ér, mert akkor már irányíthatom őt. Másnap új módszerrel új üzenetet küldtem, és ezúttal világosan elárultam a szándékom: MEG FOGLAK ÖLNI

12 Brooke minden reggel hét körül kelt; az apja hat harminckor, lezuhanyozott és felöltözött, azután felébresztette a kölyköket, miközben az anyjuk reggelit csinált. Előbb Ethan szobájába ment be, és felkapcsolta a villanyt, vagy játékosan szétrántotta a függönyt, néha hangosan énekelt, de egyszer egy zacskó fagyasztott brokkolit is beledobott az ágyába, amikor nem volt hajlandó talpra kecmeregni. Brooke sokkal kiváltságosabb volt. Az apja csak bekopogott az ajtaján, szólt, hogy ideje felkelni, és csak akkor ment el, ha a lány felelt. Végül is ő már kész nővé cseperedett, sokkal jelentősebb igénye volt a magánéletre, és több felelősségérzet szorult belé, mint az öccsébe. Senki sem rontott rá vagy lesett be a szobájába, még csak nem is látta senki, ha ő nem akarta. Csak én. Brooke szobája a házuk második emeletén, a bal hátsó sarokban kapott helyet, vagyis két ablaka volt – az egyik oldalra nézett, Petermanék házára, ezen mindig elhúzta a függönyt, egy pedig hátra, az erdőre, ezt nem takarta. A város peremén éltünk, nem volt hátsó szomszédunk, házak mögöttünk, sőt arrafelé kilométerekre ember sem lakott. Brooke úgy hitte, nem láthatják meg. Én viszont láttam, milyen gyönyörű. Felült, és így a látóterembe került, félrelökte az ágytakarót, és lustán nyújtózkodott egyet, mielőtt ujjaival a hajába túrt. Vastag, szürke pizsamában aludt, furcsa volt rajta ez a tompa szín. Néha megvakarta a hónalját vagy a fenekét – amit egyetlen lány sem tenne, ha tudja, hogy figyelik. Grimaszolt a tükörben, időnként táncolt. Egy-két perc múltán kiválogatta a ruháit, és átment a fürdőbe. Azon gondolkodtam, felajánlhatnám nekik, hogy ellapátolom a havat a házuk előtt, mint Crowleyéknál, és úgy oda hordhatnám a kupacot, ahová akarom, szabad bejárásom lenne a kertjükbe. De lehet, hogy ez már gyanús lenne, kivéve, ha az egész utcát elvállalnám, de arra meg nem volt időm. Így is túlzottan lefoglalt a tervem. Minden egyes nap sikerült valahogy új üzenetet hagynom Crowleynak. Volt, amit az autójára tettem, mint az elsőt, volt, amit az ablakra ragasztottam, volt, amit becsúsztattam az ajtó fölött, ott Kay nem érhette el. A második után nem fenyegettem meg többször, helyette igyekeztem bizonyítani, hogy tudom, mit művel. JEB JOLLEY – VESE DAVE BIRD – KAR Mivel az áldozatokról hagytam üzeneteket, ki kellett hagynom a csavargót, akivel a tónál végzett – részint mert nem tudtam a nevét, részint mert attól féltem, észrevette a keréknyomaimat a hóban, és nem akartam, hogy összekapcsolja a kettőt. Az iskola utolsó napján a következő üzenetet küldtem neki: GREG OLSON – GYOMOR Ennek komoly súlya volt, mert Greg Olson testét még meg sem találták – Crowley azt hitte, senki sem tudhat arról, hogy elragadta a gyomrát. Miután elolvasta, bezárkózott a házba, és hosszasan tűnődött. Másnap reggel elment a vasáruboltba, és vett pár lakatot a fészerre és a pinceajtóra. Kicsit aggódtam, nehogy idejekorán paranoiás legyen, és elveszítsem a nyomát, de mielőtt mindent lezárt volna, átjött hozzám, és adott nekem egy új kulcsot. – Lelakatoltam a fészert, John. Az ember mostanában nem lehet elég óvatos – adta át a kulcsot. –

Tudod, hol vannak a szerszámok, úgyhogy csináld csak, amit eddig. Még egyszer köszönöm a segítséget. – Köszönöm. – Még mindig megbízott bennem. Örömömben kiabálni tudtam volna, előkaptam a leghatásosabb pótunokamosolyomat. – Szívesen lapátolom a havat. Anyu lejött mögöttem a lépcsőn. – Jó napot, Mr. Crowley, csak nincs valami baj? – Csak felszereltem pár lakatot. Önnek sem ártana, az a gyilkos még mindig szabadon kószál. – A halottasházat biztonságosan zárjuk – felelte anyu-, és a riasztónk is jó minőségű a hátsó részen, a vegyszereknél. Nem hiszem, hogy baj lehetne. – Remek fia van – mondta Crowley mosolyogva. Aztán a gondok felhője beárnyékolta az arcát, gyanakodva nézett végig az utcán. – Ez a város már nem olyan biztonságos, mint régen. Nem ijesztgetni akarom – nézett vissza ránk –, csak legyen óvatos. Megfordult, és visszacammogott az út túloldalára aggodalomtól megroggyant vállakkal. Mosolyogva csuktam be az ajtót. Átvertem. – Csinálsz ma valami jót? – kérdezte anyu; laposan pislogtam rá, ő ártatlanul emelte fel a kezét. – Csak kérdeztem. Elcsusszantam mellette, és felmentem az emeletre. – Olvasok egy kicsit. Általában ezzel a kifogással töltöttem órákat a szobámban, és figyeltem Crowleyék házát. Ebben a napszakban nem tudtam átmenni, úgyhogy legfeljebb távolról tarthattam őket szemmel. – Túl sok időt töltesz a szobádban – követett. – Most kezdődött a téli szünet. Menj el valahová, és érezd jól magad! Ez új – mire készül? Legalább annyit voltam kinn a levegőn, miközben Mr. Crowley és Brooke után kémkedtem, mint amennyit idebenn. Anyu nem tudhatta, mivel ütöm el az időt, merre járok, de nem gondolhatta komolyan, hogy túl sok időt töltök a szobámban. Valami más járt a fejében. – Van ez a film, tudod, amelyiknek mindig látjuk a reklámját a tévében. Végre nálunk is adják a mozik. Elmehetnél megnézni. Megfordultam, és ránéztem. Mire készül? – Csak azt mondom, biztos tetszene. – Behúzódott a konyhába, hogy kerülje a pillantásom. Idegesnek tűnt. – Ha lenne kedved, szívesen adok pénzt a jegyekre. Jegyekre. Így, többes számban. Szóval erre megy ki a játék! Kizárt dolog, hogy anyával menjek moziba. – Nézd meg egyedül, ha akarod – feleltem. – Én be szeretném fejezni a könyvem. – Ó, nem, én most nem érek rá! – egy kupac számlával a kezében lépett ki a konyhából, és ideges mosollyal mutatta fel őket. – Arra gondoltam, megnézhetnéd Maxszel vagy Brooke-kal. Aha. Szóval a Brooke-ügy miatt. Éreztem, hogy elpirulok, úgyhogy elfordultam, és betrappoltam a szobámba. – Nem, kösz! – vágtam be az ajtót. Lehunytam a szemem. Nem is tudom, miért voltam dühös. – Hülye anyu, hülye film, hülye... – Nem tudtam kimondani Brooke nevét. Brooke-ról senkinek nem szabadott tudnia. Brooke-ról még Brooke sem tudott. Belerúgtam a táskámba, amitől felborult; túlságosan tele volt könyvekkel ahhoz, hogy átrepülhessen a szobán, ahogy akartam. Jó lett volna a sötétben ücsörögni Brooke-kal, a film nem is lényeges. Hallottam a kacagását a fejemben, és jópofa dolgokat próbáltam kitalálni, hogy megint nevessen.

– Ez a film szar. A szalaggal kéne megfojtani a rendezőt. Brooke nem nevetett, a szeme elkerekedett, és hátrálni kezdett, mint a halloweenbulin. – Őrült vagy – mondta. – Beteg, kattant pszichopata. – Nem, dehogy! Hiszen ismersz! Jobban ismersz, mint bárki más, és én is többet tudok rólad, mint a többiek, olyanokat is láttam, amiket egyikük sem. Csináltunk együtt leckét, néztünk együtt tévét, beszélgettünk a telefo... Hülye telefon – kivel beszélget annyit? Kiderítem, és megölöm a fickót! Az ablaknak szitkozódtam. A szobámban álltam, és ziháltam. Brooke nem ismert, semmit sem csináltunk együtt, a közös dolgaink mind olyasmik voltak, amiket egyedül csinált, miközben én figyeltem az ablakon át. Pár nappal ezelőtt néztem, ahogy a házi feladatát írja, tudtam, hogy ugyanazt a feladatot kaptuk, de attól ez még nem számít közös munkának, nem is sejtette, hogy látom. Aztán, amikor megcsörrent a telefon, és felvette, majd vidáman köszönt valakinek, mintha hirtelen fal húzódott volna közénk. Mosolygott a betolakodónak, nem nekem, és én szívem szerint ordítottam volna, pedig nem zavartak meg semmit, mert csak én tudtam, hogy történik épp valami. A tenyerem a szememnek nyomtam. – Követem. Zaklatom – motyogtam. Ennek nem szabadott volna bekövetkeznie. Mr. Crowleyt kéne figyelnem, nem Brooke-ot. Miatta szegtem meg a szabályaimat, nem másért, de a szörnyeteg ledöntötte a falat, és mielőtt észbe kaptam volna, átvette az irányítást. Már alig jutott eszembe a szörnyeteg, mert teljesen összeolvadtunk. Felemeltem a fejem, és az ablakhoz siettem, Mr. Crowley házát kezdtem bámulni. – Nem szabad. – Visszaléptem az ágyamhoz, és még nagyobbat rúgtam a táskámba, végigcsúszott a földön. – Látnom kell Maxet. Felkaptam a kabátom, és egy szó nélkül kirohantam a lakásból. Anyu a konyhapulton hagyta a pénzt; ahogy elmentem mellette, rámarkoltam és a zsebembe gyűrtem, aztán bevágtam magam mögött az ajtót. Max közel lakott, biciklivel hamar odaértem. Ahogy eltekertem Brooke-ék háza mellett, elfordultam, nem néztem oda, szinte repültem lefelé a lejtőn, nem érdekelt a jég, vagy hogy el is üthetnek. Láttam magam előtt, ahogy Brooke nyakára teszem a kezem, előbb simogatom, aztán megszorítom, amíg sikítani, rugdalni, fuldokolni nem kezd, amíg már csak én járok a fejében, csak én, amíg nem létezik már más neki a világon, csak én... – Nem! A hátsó kerekem tükörjégfoltra futott, kipördült alólam, és oldalra csúsztam. Nem estem el, de amint megálltam, leugrottam a bicikliről, aztán felkaptam, és mintha egy ütővel tenném, hozzácsaptam egy telefonpóznához. A kezemben éreztem, ahogy vibrál, szilárdan, valódian. A földre dobtam, és nekidőltem a póznának, összeszorítottam a fogam. – Sírnom kéne, még sírni sem tudok úgy, mint a többi ember. Körülnéztem, látott-e valaki; néhány autó elment mellettem, de nem figyeltek. – Látnom kell Maxot – motyogtam újra, és felkaptam a biciklim. Már hetek óta nem lógtunk együtt suli után – mindig egyedül voltam, a sötétben bujkáltam, és Mr. Crowleynak üzengettem. Ha betartottam volna a szabályaimat, akkor is veszélyes játékot játszom. Hát még a szabályaim nélkül. A biciklimnek nem esett baja – egy kicsit megkarcoltam, de nem görbült el vagy horpadt be. A kormányrúd kicsit elfordult, szerszámok nélkül nem tudtam kiegyenesíteni, de ha felemásan fogtam, nem volt zavaró. Egyenesen Maxék házához kerekeztem, és próbáltam csak rá gondolni. A barátság normális dolog. Ha vannak barátaim, nem lehetek őrült.

Max egy ikerházban lakott a fatelep szomszédságában, a környéket állandóan forgács- és füstszag lengte be. A város java a telepen dolgozott, Max anyja is. Az apja fuvarosként fát szállított a telepről, és legalább annyit volt távol, mint amennyit otthon. Nem kedveltem Max apját, úgyhogy ha átugrottam, előbb mindig azt néztem meg, ott áll-e a hatalmas dízel vontató. Ma nem állt itt, Max valószínűleg teljesen egyedül lehetett. Letettem a bicajom az előkertjükben, és becsöngettem, aztán még egyszer. Max közömbös arccal nyitott ajtót, de azonnal felderült a képe, ahogy meglátott. – Ezt látnod kell, ember! Gyere, megmutatom, mit hozott nekem apa! – a kanapéra vetette magát, ölbe kapta az Xbox 360-kontrollert, és úgy tartotta fel, mint egy trófeát. – Karácsonykor dolgozik, úgyhogy előbb megkaptam! Király! Becsuktam az ajtót, és lekaptam a dzsekim. – Menő! Valami autóversennyel játszott, és megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Pont ilyen agyzsibbasztó időtöltésre volt szükségem. – Van másik kontrollered is? – Ott van apáé – mutatott a tévére. A tetején ott pihent egy másik kontroller, a vezetéke gondosan feltekerve. – Csak el ne rontsd, mert azt mondta, ha hazajön, hoz Maddent, és egy egész fociszezont végigjátszunk! Ha tönkremegy, ki fog akadni! – Nem esek neki kalapáccsal. – Bedugtam, és leültem a kanapéra. – Játsszunk! – Egy perc! – intett türelemre. – Ezt még gyorsan befejezem. Elindította a játékot, amelyet eddig pauzolt, és lejátszott pár versenyt. Minden kör után újra biztosított róla, hogy mindjárt végez, csak bajnokságot játszik, és nem tudja, hogyan kell menet közben menteni. Aztán végül átállította kétszemélyes versenyre, és egy órát játszottunk. Mindig megvert, de nem érdekelt. Végre úgy viselkedtem, mint egy normális gyerek, és nem akartam megölni senkit. – Béna vagy! – mondta végül. – Éhes vagyok. Kérsz csirkét? – Aha. – Maradt estéről. Előbb tartottuk a karácsonyt apa miatt. – Bement a konyhába, és egy fél kosár sült csirkét hozott be. A kanapén ültünk, a tévét bámultuk, és a csontokat visszahajigáltuk a kosárba. A húga bejött, elvett egy csirkedarabot, aztán visszacsoszogott a szobájába. – Mentek valahová karácsonykor? – kérdezte. – Nem, sehova. – Mi se. – A kanapéba törölte a kezét, és beletúrt a csonthalomba egy újabb combért. – Mit csináltál mostanában? – Semmit. Csak úgy elvoltam. Te? – Ez nem igaz, csináltál valamit – nézett rám. – Vagy két hete alig látlak, ami mindig azt jelenti, hogy egyedül kavarsz valamit. De mit? Mit csinál a pszichopata ifjú, John Wayne Cleaver a szabadidejében? – Megfogtál – feleltem. – Én vagyok a Claytoni Gyilkos. – Először én is erre tippeltem, de még alig hat embert nyírt ki. Te ennél ügyesebb lennél. – A több nem mindig jobb – fordultam vissza a tévéhez. – A minőség is számít. – Tudom ám, mit műveltél – mutatott rám a combbal. – Brooke-kal cicáztál. – Cicáztam? – Ráhajtottál. Bepróbálkoztál nála. Lecsaptál rá. – Legfeljebb a légycsapóval. – Rémes hazug vagy!

– Hogy érted? Rémesen hazudok, vagy rémesen sokat? – kérdeztem vissza. – A fene se ért téged. – Totál rá vagy kattanva Brooke-ra – harapott a combjába, és teli szájjal röhögött fel. – Már meg sem próbálod tagadni. – Miért tagadnám, ha egyszer totál hülyeség. – De nem tagadod most sem! – Minek kéne nekem Brooke? – kérdeztem. – Az nem is tudja, hogy én... A francba! – Hű! Most mi van? Brooke-ra azt mondtam, hogy „az”, nem pedig, hogy „ő”. Furcsa volt, és. ijesztő. Ennél többet vártam magamtól. – Csak nem telibe trafáltam? – kérdezte Max nyugodtabban. Nem foglalkoztam vele, csak bámultam magam elé. A sorozatgyilkosok gyakran tárgyiasították így az áldozataikat, mintha nem is lennének emberek. Nem „ők”, „azok”. Így könnyebb kínozni és megölni őket. Mert „őt” nehezebb bántani, mint „azt”. „Annak” nincsenek érzései. „Az” csak egy tárgy. „Azzal” tehetsz, amit akarsz. – Hahó! Föld hívja Johnt! A hullákra gyakran mondtam, hogy „az”, pedig anyu és Margaret mindig rám szólt, ha meghallották. De egy élő embert még sosem címkéztem így. Kezdett kicsúszni a kezemből az irányítás, ezért jöttem Maxhez, hogy visszaszerezzem, de nem működött. – Nincs kedved elmenni moziba? – kérdeztem. – Nincs kedved elmesélni, hogy mi a franc folyik itt? – kérdezett vissza. – Muszáj moziba mennem – magyaráztam. – Vagy valami. Normálisan viselkednem. Normális dolgokat csinálnunk. – Például ülhetnénk a kanapén, és beszélgethetnénk arról, milyen normálisak vagyunk? – kérdezte gúnyosan Max. – Mi, normális emberek így szoktuk. – Ne csináld, Max! Komolyan beszélek! Ez komoly dolog! Mit gondolsz, miért jöttem ide? Összeszűkült a szeme. – Nem tudom. Miért jöttél? – Mert... Valami történik – habogtam. – Én... Nem is tudom. Kezd kicsúszni a kezemből... – Micsoda? – Minden – feleltem. – Kezd kicsúszni a kezemből minden. Az összes szabályomat megszegtem, és kiszabadult a szörnyeteg. Már nem vagyok önmagam. Hát nem látod? – Milyen szabályokról beszélsz? – kérdezte Max. – Ember, megijesztesz! – Szabályaim vannak, amelyek arra szolgálnak, hogy normális legyek – magyaráztam. – Amelyek arra szolgálnak, hogy. biztonságban legyek. Amelyektől mindenki biztonságban lesz. Az egyik ilyen, hogy együtt kell lógnom veled, mert segítesz, hogy normális maradjak, és már ezt is kezdem abbahagyni. A sorozatgyilkosoknak nincsenek barátaik, nincsen partnerük, egyedül vannak. Ha veled vagyok, biztonságban vagyok, és semmi rosszat nem fogok tenni. Hát nem érted? Max arcára felhők kúsztak. Elég rég ismertem már ahhoz, hogy érzékelni tudjam a hangulatát. Tudtam, mit tesz, ha boldog, és milyen, ha mérges. Most sandított, és ráncolta a szemöldökét. Szomorú volt. Ez meglepett, és döbbenten bámultam vissza rá. – Ezért jársz át hozzám? – kérdezte. Bólintottam, kétségbeesetten vágytam valami emberi kapcsolatra. Úgy éreztem, menten megfulladok. – Ezért vagyunk barátok három éve? Mert kell? Mert szerinted csak így maradhatsz normális? Érts meg. Kérlek.

– Hát gratulálok, John! Normális vagy! Rohadtul normális a hülye szabályaiddal, meg a műbarátaiddal. Van bármi is, ami igazi benned? – Igen. Én. Ahogy bámult rám, semmi nem jutott eszembe. – Ha úgyis csak megjátszod, hogy barátok vagyunk, akkor ahhoz én nem is kellek – állt fel. – Az megy egyedül is, nem? Viszlát. – Ugyan már, Max! – Tűnj innen! Nem mozdultam. – Húzz el! – kiabálta. – Fogalmad sincs, mit művelsz. Muszáj, hogy. – Ne merészeld rám kenni, hogy kattant vagy! Én nem tehetek arról, amit művelsz! Kifelé! Felálltam, és megragadtam a kabátomat. – Majd kinn fölveszed – tépte fel az ajtót. – A fenébe, John. A suliban mindenki utál engem. És most még az egyetlen, kattant haveromat is elvetted tőlem. Kiléptem a hidegbe, és ő becsapta utánam az ajtót.

Aznap este Crowley megint ölt, és én lemaradtam róla. Az autója nem volt sehol, amikor visszaértem Maxtől. Mrs. Crowley azt mondta, elment focimeccset nézni, de aznap nem játszott a csapata. Azért eltekertem a belvárosba, hátha kiszúrom, de a kocsija nem állt a kedvenc sportvendéglője előtt, és a többinél sem, még a benzinkútig is elmentem, hátha ott van. Eltűnt. Jócskán besötétedett már, mire hazaértem, de ő még nem ért vissza. Dühömben ordítani tudtam volna. Megint elhajítottam a biciklimet, és leültem a kocsifeljáróra gondolkodni. Látni akartam, mit csinál Brooke – kétségbeesetten vágytam rá –, de nem tettem. A nyelvembe haraptam, azt akartam, hogy vérezzen, de aztán inkább felálltam, és a falba bokszoltam. Nem hagyhattam, hogy a szörnyeteg átvegye az uralmat. Dolgom volt, és a démon újra ölt. Nem csúszhatott ki a kezemből az irányítás, azelőtt, hogy végeznék vele – nem, egyáltalán nem akartam kiengedni a kezemből. Koncentrálnom kellett. Tőrbe akartam csalni Crowleyt. Ha nem találtam meg, attól még hagyhattam üzenetet. A mai nap úgy felkavart, hogy elfelejtettem a levelet, de meg akartam mutatni, hogy hiába nem láttam, tudom, mit tett. Járattam az agyam, mit írhatnék, hogy ne buktassam le magam. A halottasház már bezárt, és nem akartam fönt keresgélni papírt, hátha anyu még ébren van. Átszaladtam Crowleyék kertjébe, a sötét elrejtett. Találtam sót a verandán; azért tartották ott, hogy fel tudják sózni a lépcsőt meg a járdát, és ne csússzon. Támadt egy jó ötletem. Reggel, amikor Crowley hazaért, az autója hirtelen lefékezett félig az úton, félig a kocsifelhajtón. A reflektor fényében szikrázóan csillantak meg a sókristályokból kirakott méteres betűk a betonon. DÉMON Mr. Crowley egy percig csak nézte, aztán ráhajtott, és a kocsijával zúzta össze a betűket, majd kiszállt, és a maradékot is elsöprögette. Én a szobám sötétjéből figyeltem, közben egy tűvel böködtem magam, és fintorogtam a fájdalomtól.

13 – Boldog karácsonyt! Margaret egy kupac ajándékkal a karjában tépte fel az ajtót, és anyu puszival köszöntötte. – Neked is boldog karácsonyt! – elvett tőle néhány ajándékot, és felsorakoztatta a fa alatt. – Hagytál még valamit a kocsiban? – Csak a salátát, de Lauren mindjárt felhozza! Anyának leesett az álla, Margaret pedig alamuszin mosolyodott el. – Tényleg eljött? – kérdezte anyu csendesen. A fejét kidugta az ajtón, hogy lenézhessen a lépcsőn. Margaret bólintott. – Hogy csináltad? Én vagy ötször meghívtam! – Tegnap este beszélgettünk egy nagyot! – felelte Margaret. – És azt hiszem, dobta a fiúja. Anyu idegesen nézett körbe a szobában. – Nem lesz elég négy főre. John, szaladj le, és hozz még egy széket az asztalhoz! Kiteszek egy negyedik tányért; Margaret, csodálatos vagy! – Tudom – vette le a kabátját. – Mihez is kezdenél nélkülem? Az ablaknál ültem, és Mr. Crowleyék házát figyeltem szemközt. Anyu még kétszer szólt, mielőtt felálltam, elvettem a kulcsát, és kiléptem az ajtón. Csak pár napja hagyta újra, hogy a kulcsához nyúljak, mert túl sok kaját vett karácsonyra, és a halottasház fagyasztójában helyeztük el a fölösleget. Elmentem Lauren mellett. – Szia, John! – Szia, Lauren. Felnézett az ajtóra. – Jókedve van? – Szinte fütyült a gőz a fejéből, amikor meghallotta, hogy itt vagy. Lehet, hogy épp kecskét áldoz a tiszteletedre – feleltem. Lauren a szemét forgatta. – Majd meglátjuk, meddig tart. – Megint felnézett. – Azért maradj a közelemben, jó? És fedezz, ha kell! – Te is engem. – Lejjebb léptem egy lépcsőfokot, aztán megtorpantam, és visszafordulva felnéztem rá. – Apa küldött neked valamit. – Komoly? – Tegnap érkezett. Egy neked, egy nekem. Rázogattam az enyémet, böködtem, felemeltem a fénybe, de nem tudtam megállapítani, mi van benne. Igazából egy levélre vágytam, mert tavaly karácsony óta nem hallottam felőle. Felhoztam egy széket a ravatalozóból. Anyu szobáról szobára suhant, és hangosan beszélt magában, amíg elvette a kabátokat, megterített, és megnézte, hogy áll a kaja. Ez a közvetett kedvesség már a védjegyévé vált – nem beszélt Laurennel, nem is részesítette kitüntetett figyelemben, de az ő kedvéért sürgölődött. Azt is mondhatnák, ez aranyos volt tőle, ugyanakkor innen indult az összes „annyi mindent teszek érted, és téged nem is érdekel” ordítóbajnokság is. Három órát adtam annak, hogy Lauren kiboruljon. Legalább előtte még kényelmesen megvacsorázhattunk. A vacsora sonka volt krumplival, de anyu megtanulta a leckét hálaadáskor, és nem próbálta megfőzni – előfőzve vettük a sonkát, aztán a balzsamozó fagyasztójában tároltuk, és karácsony

reggelén melegítettük csak fel. Majdnem tíz percig csendben ettünk. – Feldobhatnánk az estét egy kis karácsonyi hangulattal – szólalt meg egyszer csak Margaret. Letette a villáját. – Énekeljünk? Csak bámultunk rá. – Ha nem, hát nem. Akkor jöhetnek a viccek. Mind mondunk egyet, és a legjobb jutalmat kap. Én kezdem. Tanultál már geometriát, John? – Igen, miért? – Majd meglátod – mondta, és belekezdett. – Van egy férfi és egy nő, házasok. A férfi gyakran látogatja meg a szomszédos kocsmát, és a felesége rosszul viseli, amikor hajnalok hajnalán kapatosan esik haza. Megkérdezi az egyik nővérét, mit csináljon a férfival... – Ezt mindenki ismeri! – forgatta a szemét Lauren. – Én nem – mondta anyu. Én sem ismertem. – Akkor folytatom – mosolygott Margaret. – Azt tanácsolta a nővére: ha hazajön, fogadd ezzel: „Ha még egyszer részegen esel haza, azt mondom majd neked, mint a nagy matematikus Arkhimédész: ne zavard köreimet.” És ha ágyba akar bújni, parancsold a kanapéra! – Arkhimédész nem fizikus volt? – kérdezte Anyu. – Nem ez a lényeg! – feleselt Margaret. – Szóval legközelebb már így fogadta a férjét, de az nem is törődött vele, békésen telepedett le a kanapéra, és ott szuszogta át az éjszakát. A nő megint a szép és okos nővéréhez fordult tanácsért. – Minden alkalmat megragad, hogy az orrom alá dörgölje, két perccel idősebb – incselkedett a nénikémmel anyu. – Hadd mondjam már végig. Szóval a nővér azt tanácsolta, forduljon megint a matematikához, és ha még egyszer részegen jön haza a férje, mondja neki ezt: „Ha ezt így folytatod, külső pontból húzok magamhoz érintőt.” A férfi ezt már megelégeli, és így förmed a feleségére: „Matematikát akarsz? Hát mindjárt úgy átfogom a két kezemmel a nyakad, hogy menten befogod a szád!” Hatásszünetet tartott, és mi várakozva néztünk rá. Lauren elnevette magát. – Van ennek a viccnek egyáltalán csattanója? – kérdeztem. Lauren és Margaret egyszerre harsant fel: – Két átfogó négyzetének összege adja a befogó négyzetét. Elmosolyodtam. Anyu a fejét rázva nevetett fel. – Ez volt a csattanó? Mi ebben a vicces? – Ez a Pitagorasz-tétel – mondta Lauren – egy matektétel a. valamihez. – A derékszögű háromszögekhez – egészítettem ki, és Margaretre néztem. – Mondtam, hogy már tanultam geometriát. Anyu elgondolkodott, aztán megint nevetett, amikor leesett neki a poén. – Ez a leghülyébb vicc, amit valaha hallottam. – Akkor találj ki valami jobbat – vetette oda Margaret. – Lauren, te jössz. – Én besegítettem a tiédben – szúrta a villáját a salátába. – Az is számít, nem? – Akkor te vagy a következő – fordult Margaret anyához. – Csak van valami vicces a tarsolyodban! – Ajaj – támasztotta meg ököllel a fejét anyu. – Vicc, vicc, vicc, lássuk csak! Ó, eszembe jutott egy! – Elő vele! – mondta Margaret. – Egy nő megy a sivatagban. És már majdnem éhen hal, amikor szomjan hal – anyu, és Margaret nevetésben tört ki, Lauren is kuncogott. – Egy kicsit rövid volt, de nézzük el – mondta a nénikém. – Jól van, John, most te jössz. Mid van

nekünk? – Nem igazán tudok vicceket. – Csak tudsz valamit! Hol lehet a régi vicckönyvünk? – kérdezte Lauren. – Tényleg nem tudok egyet se. – Elképzeltem, ahogy Brooke nevet a tűzgyújtásjelvényes poénomon, de abból nem tudtam viccet gyártani. Tényleg nem tudok egyet se? – Várjatok, Max mesélt egyszer egy viccet, de utálni fogjátok. – Nem érdekes – legyintett Margaret. – Hadd halljuk! – Tényleg nem fog tetszeni! – Mondd már! – erősködött Lauren. – A lényeg, hogy ne legyen mocskos – tette hozzá anyu. – Vicces, mert pont a mosásról szól. – Kezd érdekelni – dőlt előre anyu. – Mit csinál az ember, ha a mosogatója leáll? – senki sem válaszolt. Mély levegőt vettem. – Addig pofozza, amíg nem folytatja a mosást! – Igazad volt – ráncolta anyu a szemöldökét. – Tényleg nem tetszik, de az a jó hír, hogy megnyerted a jogot, hogy leszedhesd az asztalt. Hölgyeim, fáradjunk át a nappaliba! – Ezek szerint én nyertem – mondta Margaret. – Végül is az enyém volt a legviccesebb. – Szerintem meg én. Mert megúsztam – jegyezte meg Lauren. Átvonultak a másik szobába, én pedig összeszedtem a tányérokat. Általában utálom leszedni az asztalt, de aznap nem bántam. Mindenkinek jókedve volt, senki sem veszekedett. Talán három óránál tovább is kibírjuk. Amikor végeztem a tányérokkal, melléjük telepedtem, és átadtuk az ajándékokat. Én mindenkinek kézkrémet vettem. Anyától olvasólámpát kaptam. – Annyit olvasol! És néha még késő este is. Gondoltam, hasznát veszed. – Kösz, anyu! Köszönöm, hogy elhitted, amit hazudtam. Margaret egy új hátizsákot adott – azt a hegymászófajtát, amelyhez kulacs és ivócső is jár. Mindig röhögtem azokon, akik ilyennel mászkáltak. – A régi táskád már lassan leszakad rólad! Csoda, hogy még bírják a pántok. – Néhány cérna még tartja magát – feleltem. – Ebbe bele fog férni az összes könyved. – Köszönöm, Margaret. – Félretettem, és eldöntöttem, hogy valahogy megpróbálom leszedni róla azt a csövet. – Nem olvastam, szóval lehet, hogy nem lesz nagy szám – nyújtott át Lauren egy könyv alakú ajándékot. – De volt belőle valami film is, és a címe illik hozzád. Kinyitottam, egy vastag füzet volt benne – azt hiszem, ezt már képregénykötetnek hívják. A borítón az a cím virított, hogy Hellboy. Felemeltem, rámutattam, Lauren kuncogott. – Képregény és új becenév – magyarázta. – Kettő az egyben. – Éljen – jegyeztem meg, nem túl lelkesen. – Aki lepokolfajzatozza, odakint bont ajándékot! – ingatta a fejét anyu. – Azért kösz – fordultam Laurenhez, ő rám mosolygott. – Akkor most bontsátok fel apátok ajándékát. Elvettük a dobozainkat. Egyszerű, barna postai kartondobozok voltak, nem bontottuk ki, hátha nincs becsomagolva benne az ajándék. Apánál sosem lehet tudni. Az enyém kicsi volt, akkora, mint egy füzet, de annál sokkal könnyebb. A kulcsommal téptem fel a ragasztószalagot. Belül egy borítékot és

egy iPodot találtam. Lassan nyitottam fel a borítékot, ne látszódjon az izgatottságom. A képeslapon egy ostoba macskafigura meg egy suta vers állt arról, milyen jó fia is vagyok. Az aljára odafirkantott apa egy üzenetet is; csendben olvastam. Szia, Tigris, boldog karácsonyt!! Remélem, nagyszerű éved volt! Élvezd ki az utolsó éved az általánosban, mert jövőre jön a gimi, és az már egy egészen más játék. A csajok teljesen odáig lesznek érted. Remélem, tetszeni fog az iPod, feltöltöttem rá a kedvenc zenéimet, azokat is, amelyeket régen annyit énekeltünk együtt. Mintha mindig ott lennék a zsebedben. Vigyázz magadra! Sam Cleaver Már elkezdtem a gimit, le volt maradva egy évvel, de túlzottan örültem a zenéknek ahhoz, hogy érdekeljen. Azt se tudtam, hol lakik most apa – a csomagra sem írt feladót –, de arra tisztán emlékeztem, hogy a kocsiban mindig a kedvenc együtteseit hallgattuk, és együtt énekeltünk velük: a The Eaglesszel, a Journeyvel, a Fleetwood Mackel meg ilyenekkel. Valamiért meglepett, hogy ő is emlékezett rá. Most, ha előveszem az iPodom, és lejátszok egy számot, közelebb lehetek apához, mint bármikor az elmúlt öt évben. Az iPod még mindig vákuumcsomagolásban volt. Zavartan téptem le a borítást és nyitottam ki a csomagot. Az iPod érintetlenül feküdt, a könyvtárához sem nyúltak. Elfelejtette. – A fenébe, Sam! – morgott anyu. Hátrafordultam, és láttam, hogy elolvassa a képeslapom – látta, hogy elrontotta az iskolás dolgot, és hogy nem tartotta be az ígéretét. Gondterhelten csüggesztette le a fejét, a homlokát masszírozta. – Sajnálom, John! – Az iPod menő! – nézett az ajándékomra Lauren. – Én egy hordozható DVD-lejátszót kaptam, meg az Almagombóc banda című filmet. Állítólag együtt láttuk, és azt hitte, szép emlék, vagy mi. Nem is emlékszem rá. – Megőrjít! – állt fel anyu, és sétált át a konyhába. – Még meg se tudja venni a szereteteteket. Ezt is elszúrja! – Miért? Az iPod jó ajándék – jegyezte meg Margaret. – Mi baj van vele? – Aztán elolvasta a képeslapot, és felsóhajtott. – Biztos csak elfelejtette, John. – Hát épp ez a baj! – csattant fel anyu. Hangosan csapkodta az edényeket, rajtuk töltötte ki a dühét. Csörömpölve rakta át őket a mosogatóból a mosogatógépbe. – Talán jobb is, hogy üres. Így azt tölthetsz rá, amit szeretnél. Megnézhetem? – nyúlt ki Margaret. – Nyugodtan – álltam fel. – Én járok egyet. – Várj, John! – rohant ki a konyhából anyu. – Előbb együk meg a desszertet. Két pitét is vettem! Az egyik tejszínhabos, a másik... Nem figyeltem rá. Felkaptam a kabátom az előszobaszekrényből, és kiléptem a lakásból. Utánam kiabált, de becsaptam magam után az ajtót, és letrappoltam a lépcsőn. Felpattantam a biciklimre, és eltekertem, vissza se néztem, hogy lássam, utánam jöttek-e, vagy figyelnek-e az ablakból. Még Mr. Crowleyék házára sem vetettem pillantást. Brooke-ék sem érdekeltek. Csak tekertem, és figyeltem, ahogy a járda csíkjai tovaúsznak, és minden keresztutcánál azért imádkoztam Istenhez, hogy bár jönne egy kamion, amely elcsap, és szétken a járdán. Húsz perccel később már a belvárosban jártam, rájöttem, hogy egyenesen dr. Neblin rendelőjéhez hajtottam. Természetesen zárva volt, az ajtó mögött minden sötét és üres lehetett. Megálltam, és csak ültem ott vagy tíz percig, figyeltem, ahogy a szél felkapja a havat, örvényeket kavar belőle, és a betonfalhoz csapja. Nem volt hova mennem, mit csinálnom, kivel beszélnem. Nem volt okom élni.

Nekem csak Mr. Crowley maradt. Állt egy telefonfülke az utca végén, a múlt hónapban is onnan hívtam a 911-et. Nem gondolkodtam, csak nekidöntöttem a biciklim, bedobtam egy érmét, és Mr. Crowley mobilszámát tárcsáztam. Amíg kicsöngött, felhúztam a pólóm, és a kagylóra csavartam, hogy eltorzítsa a hangom. Reméltem, hogy működni fog. A harmadik csörgésre felvette. – Tessék. – Jó napot! – Nem tudtam, mit mondjak. – Elnézést, kivel beszélek? Egy pillanatra elhallgattam. – Tőlem kapta az üzeneteket. Letette. Káromkodtam. Még egy érmét vettem elő, és újra tárcsáztam. – Tessék. – Ne tegye le! Klikk. Már csak két érmém maradt. Újra tárcsáztam. – Hagyjon engem békén! Ha olyan sokat tud rólam, azt is tudja, mit fogok tenni, ha megtalálom! – Klikk. Ki kellett találnom valamit, hogy a vonalban tartsam. Beszélnem kellett valakivel, bárkivel, legyen az démon vagy ember. Bedobtam az utolsó érmét, és megint tárcsáztam. – Azt mondtam. – Fáj? – szakítottam félbe. Hallottam, hogy hevesen és dühösen zihál, de nem tette le. – Letépte a saját karját, felvágta a gyomrát. Csak tudni akarom, fáj-e. Várt. Nem szólt. – Semmi értelme annak, amit tesz – folytattam. – Néhány hullát elrejt, néhányat nem. Egyik percben még mosolyog valakire, a másikban kitépi a szívét. Azt se tudom, mit. – Pokolian fáj – elhallgatott egy percre. – Mindig fáj. Válaszolt nekem. Volt valami a hangjában, egy érzelem, amelyet nem tudtam azonosítani. Nem boldogság, de nem is fáradtság. Valahol a kettő között. Talán megkönnyebbülés? Hónapok kíváncsisága bukott ki belőlem. – Mindig meg kell várnia, hogy valamelyik szerv felmondja a szolgálatot, mielőtt kicseréli? – kérdeztem. – Muszáj egyáltalán szerveket lopnia? És mi lett azzal az arizonai pasassal, Emmett Openshaw-val? Tőle mit lopott el? Csend. – Az életét – felelte. – Megölte? – kérdeztem. – Nem egyszerűen megöltem. Elloptam az életét. Hosszú élete lehetett volna, majdnem mint ez, mint az enyém. Megnősülhetett volna ő is, születhettek volna gyerekei. Valami nem stimmelt. – Hány éves volt? – Azt hiszem, harminc, legalábbis én mindig azt mondom az embereknek, hogy hetvenkettő vagyok. Azt hittem, Openshaw annyi idős lehetett, mint a mostani áldozatai. – Az ő testét elrejtette, a rendőrök sosem találták meg. Jeb Jolleyét vagy a másik kettőét miért nem? Csend. Hallottam, hogy csukódik az ajtó.

– Még mindig nem érted? – Úgy viselkedik, mint aki először öl – próbáltam összerakni a részleteket. – Minden gyilkossággal egyre alaposabb lett, és egy idő után elkezdte elrejteni a testeket, ami logikus, ha még sosem csinált ilyet azelőtt, de maga már ölt. Színjáték az egész? Miért tenne úgy, mint egy kezdő, ha teljesen láthatatlan is maradhatna? – Egy pillanat. – Köhögést hallottam. Befogta a kagylót, mégis hallottam. De hamisnak tűnt, és mintha mást is hallottam volna a háttérben. Valami zúgást. Már nem takarta el a mikrofont, de nehezebben hallottam, mint előtte, mintha zavarná valami a vonalat, mint a fehér zaj. Mit művelt? – Azért tűntem kezdőnek, mert az is voltam – folytatta. – Több életet vettem el, mint azt el tudod képzelni, de Jebé volt az első, amit... nem tartottam meg. – Amit nem tartott meg? De. – Meg tudja tartani a lelkeket? Magába tudja szívni az életeket úgy, mint a testrészeket? Vagy eddig életeket lopott a szervek helyett? – Emmett teljes testét ellopta? Az egész alakját? És előtte egy másik emberét, azelőtt is valaki másét. Logikus. Eddig sosem kellett elrejtenie a testeket, mert az egészet elvette, és a régi testet hátrahagyta. Ezért volt annyi sár Emmett házában – az egész testét eldobta, nem csak egy-egy szervet. Ding. ding. ding. – Ez mi volt? – Micsoda? – kérdezett vissza. – Ez a zaj. Mintha. – lecsaptam a kagylót, és elkaptam a bicajom. Riadtan néztem az útra. A közlekedési lámpa hangja volt. Crowley a kocsijában ült, és engem keresett. Senki sem volt a Fő utcán. A biciklimre pattantam, és bekanyarodtam a sarkon, túl gyorsan fordultam, és megcsúsztam a jégen. Ezen az utcán sem járt senki. Irányba fordítottam a biciklim, és olyan gyorsan tekertem a következő sarokig, ahogy csak bírtam, ott aztán megint befordultam, de az ellenkező irányba mentem, mint amerre a háza volt, vagy amerről ő jöhetett. Ezért árult el annyit. Mr. Crowley mobilról beszélt, és biztos látta a számot, amelyről hívtam, rájött, hogy utcai fülkéből beszélek, úgyhogy szóval tartott, amíg kiment, az autójába szállt, és a keresésemre indult. Csak kettő vagy három utcai telefon volt a városban, valószínűleg mindet megnézi – a Flying J-t, az egyik benzinkutat a fatelepnél, és a másikat, ahol én jártam a Fő utcán. Szerencsére karácsonykor a kút zárva tartott, így senki nem írhatott le engem Mr. Crowleynak, amikor megjelenik, kedvesen érdeklődve felőlem. Ugyanakkor a karácsony sarokba is szorított. A belvárosban minden épület és ajtó zárva volt, a boltok üresen tátongtak. Nem rejtőzhettem el sehol. Mi lehet nyitva ilyenkor Claytonban? A kórház – de lehet, hogy ott is volt egy telefon, és valószínűnek tűnt, hogy Crowley megáll ellenőrizni. Autó hangját hallottam, úgyhogy ráfordultam az utcáról egy hóborította pázsitra, egy társasház mentén. Két ház között volt egy nyílás, félúton pedig a gázóra; áttuszkoltam magam, és a túloldalán leguggoltam, a hosszú téglakanyonon át az utcát figyeltem. A kocsi, amelyet hallottam, nem erre jött – nem tudtam, ki vezette, vagy hova tartott, csak azt tudtam, hogy el kell bújnom. A délután és az este maradékát ott töltöttem, kuporogva, reszketve a hóban. Éreztem, hogy a testem kezd kikapcsolni a hidegtől, de nem mertem mozdulni. Elképzeltem, ahogy Mr. Crowley dühtől égő szemmel furikázik fel-alá a városban. Amikor már egy órája sötét volt, kivonszoltam a biciklim. A tagjaim elgémberedtek, a kezem és a lábam égett a hidegtől. Valahogy csak hazajutottam, láttam, hogy Crowleyék autója a felhajtó közelében áll, és felrohantam az emeletre. A ház üres és csendes volt. Mindenki elment.

14 A következő három napban újra és újra lejátszottam a fejemben a beszélgetést Mr. Crowleyval, hogy kizárhassak minden mást. Anyu karácsonyeste sírva jött haza, és kiabált velem, hogy egész nap engem kerestek, hova tűntem, hogy úgy örül, hogy semmi bajom, és még vagy ezer ilyen hülyeség, de engem lefoglalt, hogy Mr. Crowleyn gondolkodtam. Karácsony másnapján Margaret átjött, és hármasban elmentünk a grillbüfébe, de nem figyeltem rájuk, sem a kajámra. Máson merengtem. Tuti azt hitték, hogy apa karácsonyi ajándéka miatt depizek, de arról addigra lényegében már meg is feledkeztem – csak Mr. Crowleyre tudtam gondolni. A vallomására és a nyomokra, amelyeket odavetett nekem. A fejemben semmi másnak nem maradt hely. Szerdára végre anyu feladta, hogy megpróbáljon felvidítani, de néha rajtakaptam, hogy engem figyel a szoba másik végéből. Hálás voltam, hogy végre egy kis csend és nyugalom vesz körül. Mr. Crowley tulajdonképpen beismerte, hogy régen egész testeket lopott, most viszont csak szerveket. Ez több szempontból logikusan hangzott – megmagyarázta, miért ugyanaz a DNS az összes sárban, mert az egész test Emmett Openshaw-é volt. Azt is megmagyarázta, miért ilyen ügyes gyilkos, és még gyakorlatlan a testek elrejtésében. Jeb Jolleyt valószínűleg azért ölte meg, mert kétségbeesett, és nem akart veseelégtelenségben meghalni, s nem gondolt arra, mihez kezdjen a testtel – eddig ilyen gondja nem volt. Ahogy az idő telt, egyre többet ölt, egyre ügyesebb lett, és még arra is figyelt, hogy névtelen áldozatot válasszon, így volt ez a csavargóval is a Flúgos-tónál. Még most, egy hónap múltán sem tudta senki, hogy valaki eltűnt, és a Claytoni Gyilkos hálaadás napján újabb áldozatot szedett. Arról sem tudott senki, akit karácsony előtt ölt meg – arról, amelyikről lemaradtam –; gondolom, az is csavargó volt. És ki tudja, hány olyan volt még, akikről én sem tudok. Arra is rájöttem, miért nem vett el soha több szervet egy áldozattól. Ha a testtel együtt átveszi az áldozat külsejét is, lehet, attól fél, hogy a túl sok lopott szerv átalakítaná a jelenlegi vonásait. A teste még magába tud olvasztani egy kart vagy egy vesét, de ha túl sokat lopna el az áldozatától, elveszítené azt a Bill Crowleyt, akibe annyira kapaszkodik. Hát igen, szóval így lett egyre ügyesebb gyilkos, és hagyott fel a teljes testek ellopásával; már csak egyetlen kérdés maradt: miért változtatott a szokásán? És hogyhogy negyven évig nem ölt egyáltalán? Próbáltam a helyébe képzelni magam – hogy egy démon vagyok, aki vándorol a földön, és minden alkalommal, amikor megöl valakit, új életet kezd. Ha bármit megtehetnék, amit akarok, miért maradnék itt Clayton megyében? Ha olyan fiatal és erős lehetnék, amennyire akarok, miért választanám az öregséget, a széthullást? Ha megtehetném, hogy megölök egy valakit, aztán nyom nélkül eltűnhetnék, miért maradnék egy helyben, és végeznék egy tucat emberrel, egyre több és több nyomot hagyva hátra a zsaruknak, akik így megtalálhatnak? Próbáltam új személyiségrajzot készíteni, és ugyanazzal a kulcskérdéssel kezdtem: mi olyat tett a gyilkos, amit nem volt muszáj? Egy helyben maradt. Nem változtatott személyiséget. Megöregedett. Újra és újra ölt – és ennek jelentenie kellett valamit. Vajon élvezi? Nem úgy tűnt. De most, hogy tudtam, hogyan dolgozik, már rájöttem, hogy nem kellett volna megölnie ennyi embert. Lett volna más választása. Akkor miért tette? Ha nem volt muszáj elkövetnie, az azt jelentette, hogy ő akarta így. De miért akart megöregedni? Miért akart itt maradni ebben az isten háta mögötti városban a jeges semmi közepén? Mit rejtegetett Clayton, amit a gyilkos nem találhatott meg máshol? Nem jöttem rá magamtól. Ehhez kellett dr. Neblin. És csütörtökön találkozóm volt vele, vagyis még egy napom maradt kidolgozni egy olyan stratégiát, amellyel választ húzhatok ki belőle, anélkül, hogy kiadnám az információimat.

Anyu másnap a reggelinél szólt, hogy el ne felejtsem a foglalkozást, és szabályosan megleptem, amikor délután noszogatás nélkül pattantam biciklire, és kerekeztem a belvárosba. Gondolom, úgy érezte, ez az első önálló cselekedetem, amióta karácsony napján kirohantam a lakásból; végre valaki olyannal beszélhettem, akiben megbíztam. – Milyen volt a karácsony? – kérdezte Neblin, félrebiccentve a fejét. Olyankor csinálta ezt, amikor titkolni próbált valamit. – Talán már hallotta anyától, mi történt. – Dr. Neblin rosszul hazudott; egyszer szívesen pókereztem volna vele. – Van egy szituációm, kíváncsi vagyok, mit gondol róla. – Milyen szituáció? – kérdezte. – Egy kitalált bűnözői személyiségrajz. Ilyenekkel szórakoztattam magam karácsonykor, és az egyik nagyon foglalkoztat. – Hát jó. Elő vele. – Mondjuk maga egy alakváltó. Megváltoztathatja az arcát, bárhova elmehet, ahova akar, bármit megtehet, amit akar. Bármilyen korú, magasságú és nemzetiségű lehet, tényleg bármit megtehet. És most képzelje el, hogy bajba kerül, és olyasmit kénytelen tenni, amit nem csinál szívesen. Ha ehhez fogható szabadsággal rendelkezne, miért maradna mégis egy helyen? – Szóval kockázat és jutalom kérdése. Önmagam maradok, de meg kell birkóznom a nehézségekkel, vagy elveszítem önmagam, de a nehézségektől is megszabadulok. – Nem, soha nem is volt önmaga – megrándult az arcom. Úgy éreztem, túlzottan kitárulkoztam. Sok kellemetlen kérdésnek nyitottam utat, főleg, ha azt hiszi, magamról beszélek. – Soha nem volt, már rég elveszítette önmagát, és jó hosszú ideje mások bőrében él. – Akkor is a személyazonosság a kulcs – felelte. – Ha valaki más vagyok, az vajon lehet olyan jó, mint amilyen valójában vagyok? És ha nem lehetek többet önmagam, akkor jobb, ha senki sem vagyok, vagy válasszak inkább egy másik arcot? – Igaz – bólogattam. – Maradhat ugyanaz a személy, ugyanott, és csinálhatja mindig ugyanazt, amit utál. Vagy megszabadulhat az egésztől, a felelősségtől, a problémáktól, a nehézségektől. Rám nézett egy pillanatra. – Van valami, amit szeretnél elmondani nekem? – Szeretném, ha ön mondaná el nekem, hogy valaki egy ilyen helyzetben miért vállalja, hogy egy helyben marad? Tudom, hogy azt hiszi, magamról beszélek, de nem. Most nem tudom jobban elmagyarázni. De most komolyan, az egyik oldal mellett semmi nem szól, a másik mellett minden. Miért maradna? Pár percig gondolkodott, az irattömbjén dobolt a tollával. Pont ezért jöttem dr. Neblinhez – komolyan vett, akármit mondtam, és akármilyen őrülten hangzott is. – Egy kérdés: szociopata vagyok? – Hogyan? – Ez a te rejtvényed – felelte Neblin –, és mint azt tudjuk, neked erős szociopatikus vonásaid vannak. Szeretném tudni, hogy normális érzelmekkel bíró személy szemszögéből válaszoljak-e, vagy sem. – Mi a különbség? Neblin elmosolyodott. – A te válaszod már hallottuk. Azt mondtad, a második lehetőség a távozás, és az új élet maga a szabadság – nincsenek „nehézségek”. Ahol a szociopaták nehézségeket látnak, ott a normális emberek érzelmi kötődést. Családot, barátokat, szeretteket, és a legtöbbünk ezeket nehezen adja fel. Ők

határoznak meg minket, ők tesznek azzá, akik vagyunk. Néha a körülöttünk lévők kiegészítenek minket. Érzelmi kötődés. Szerettek. – Kay. – Mi? – M... mondom, oké. A megoldás Kay Crowley. Mr. Crowley tényleg szerelmes volt belé – nem tettette, nem alibinek használta, tényleg, igazán szerette őt. Próbáltam Crowley helyébe képzelni magam, de nem működött, és nem azért, mert máshogy gondolkodott, mint én. Hanem mert a démon szerette a feleségét. – Mennem kell. – De még csak most jöttél! Crowley vagy százszor megtette már, lehet, hogy ezerszer. Testről testre ugrált. Új városba utazott, új életet kezdett, és amikor a test már nem bírta el a démon erejét, továbbállt. Arizonában is ez történt Emmett Openshaw-val, azután jött Clayton megyébe, hogy elrejtőzzön, és újrakezdjen mindent – de találkozott Kayjel, és minden megváltozott. Ha elhagyta volna a testét, őt is el kellett volna hagynia, és erre nem volt képes, így inkább csak foltozgatta magát, azt javította meg, ami elromlott, nem akart új kezdetet. – John? – Igen? – Szeretnél valamiről beszélni? – kérdezte dr. Neblin. – Nem, nem, én. nekem mennem kell. Gondolkodnom kell. – Hívj fel, John – állt fel, és húzta elő a névjegykártyáját. – Hívj fel, ha beszélni akarsz valamiről, bármiről. A kártya hátuljára ráírt egy második számot, gondolom, az otthoni számát, és úgy adta át. Hirtelen rádöbbenten, hogy aggódik miattam. Nyugtalan ráncok barázdálták az arcát, mint a sebhelyek, idegesen nézett rám. – Köszönöm – motyogtam, és távoztam. A váróteremben felkaptam a kabátom, és lesiettem a lépcsőn. Felpattantam a biciklimre, és hazáig tekertem. Nem voltam többé céltalan, sem kétségbeesett, sem ideges. A héten először éreztem nyugalmat. Megtaláltam a gyenge pontját. Szeretet. Az estét a szobámba zárkózva töltöttem. Újra átfutottam a jegyzeteimet, és az ablakon át Mr. Crowleyt figyeltem. Tudtam, hogy a szerelem volt a repedés a páncélján, de nem tudtam, hogyan használjam ki. Egy csomó új ötlettel álltam elő, és aztán mindet elvetettem, ahogy próbáltam olyan megoldást találni, amely megakadályozza, hogy újra öljön. Megint kezdett betegeskedni. Nemsokára lecsap, és én még nem álltam készen. Nem sokkal éjfél után Mr. Crowley kitántorgott a kocsijához. Rosszabbul nézett ki, mint eddig bármikor – addig halogatta a foltozást, ameddig csak tudta. Lehet, hogy több szerve is cserére szorul? Egyáltalán lehetséges az? Ha túl sok részét veszi el az áldozatának, vajon akaratlanul is hasonul hozzá? Ez megmagyarázná, miért csak egy dolgot cserél le egyszerre. Halkan kitártam az ajtóm. Anyu még ébren volt, a Letterman-show-t nézte. Visszacsuktam, bezártam, és az ablakhoz léptem. Magasan volt, de Crowley már majdnem elindult. Belebújtam a kabátomba, és felhúztam az új kiegészítőm, egy fekete símaszkot is. Aztán ugrottam. Mr. Crowley már túl messze járt ahhoz, hogy követni tudjam a kocsija lámpáját, úgyhogy villámsebesen a buszállomáshoz tekertem, hátha egy új csavargóra vadászik. Biciklivel nem volt egyszerű megközelíteni. Csak a domb aljáig mentem, onnan gyalog másztam, közben kerültem a sztrádát és a fényeket. Crowley épp elhajtott – egyedül volt. Még nem talált senkit. Lebukdácsoltam a

dombról, és pár háztömbbel odébb, az autópálya lehajtójánál bevártam. Visszakanyarodott a város felé, és a fatelep irányába indult. Lehet, hogy egy éjjeliőrre pályázik, vagy ilyesmi. Egy ártatlan senkire, aki rosszkor van rossz helyen. Veszélyesen imbolyogva vette a kanyart, és rádöbbentem, hogy már nem olyasvalakit keres, aki senkinek sem hiányozna – az első emberrel végeznie kellett, akit talál. Hajnali egykor még ez is elég esélytelennek tűnt. Pár háztömbbel lemaradva követtem. Beleolvadtam a sötétbe. Néhány utcányival feljebb kanyarodott be, és amikor a sarokhoz értem, láttam, hogy lehúzódik egy járó motorú vontató mögé. A teherautó motorja leállt, és kinyílt az ajtó, egy férfi ugrott ki belőle; a lehelete úgy lebegett a levegőben, mint a szellemek. A férfi az autó elejéhez kocogott, de Crowley is kiszállt a kocsijából, és odakiáltott neki. A másik megállt, és válaszolt. Nem hallottam, miről beszélnek, de a férfi egy ikerházra mutatott a háta mögött. A szívem megdermedt. Felnéztem az utcatáblára: Redwood utca. Az ott Max apja volt. – Ne! – kiáltottam, de elkéstem. Max apja felnézett, egyenesen rám. Crowley feléje tántorodott, a karmait kieresztve, és egy villanással a földre küldte áldozatát, majd állati dühvel vetette rá magát. Max apja a vér és a karmok forgatagában veszett oda, Crowley egy pillanatig csak állt fölötte bizonytalanul, aztán a holttest mellé ájult. A két férfi élettelenül feküdt a dermedt latyakban. Az utcára síri csend telepedett. Egy puhatolózó lépést tettem. Crowley a végletekig feszítette a húrt – talán túl sokáig várt, és elvesztette a gyógyulási képességét. Még ki sem vette a szervet. Lehet, hogy Max apja még élt, talán segíthettem volna neki. A házak csendesek és sötétek voltak. Senki sem hallotta a kiáltásom vagy a támadás zaját. Lassan oldalogtam a testek felé. Majdnem megcsúsztam egy jégfolton. Semmi sem mozdult. Ahogy közelebb értem, láttam, hogy Max apján már nem lehet segíteni – a teste véres cafatokban hevert. A belek gőzölgő kupacban pihentek a fagyos aszfalton. Éreztem, hogy a bensőmben a szörnyeteg hangosabban morog, mint valaha, azt akarta, hogy térdeljek le, és érintsem meg a csillogó szerveket. Lehunytam a szemem, és küzdöttem, hogy visszanyerjem az irányítást. Amikor ismét kinyitottam a szemem, Crowleyra pillantottam. Arccal az aszfalton feküdt, még mindig félig démoni alakban, meghosszabbodott karján embertelen izmok feszültek. Hosszú fekete ujjai ijesztő tejfehér karmokban végződtek. A belekhez hasonlóan Crowley teste is füstölt a hidegben. Szívem szerint belerúgtam volna. Meg akartam ütni, és addig verni az aszfalthoz, amíg semmi nem marad belőle – sem démonkarmok, sem emberi test, sem ruhák, sem emlékek. Az elmém tombolt, ha arra gondoltam, mennyi szörnyűséget követett el, de más is dühített. Féltékeny voltam. Én akartam megölni, és most végzett magával, mielőtt megtehettem volna. Forrt körülötte a gőz, és hirtelen görcsbe rándult a teste. Hátraugrottam, megcsúsztam a jégen, és hanyatt zuhantam. Hirtelen emelkedett fel a démon feje, és agyarakkal a valószerűtlenségig zsúfolt szája levegő után kapott. Talpra kászálódtam, és hátrálni kezdtem. Erőtlenül felkönyökölt, és rám nézett. Sötét szemhéja groteszk módon csukódott rá kristályosan csillogó íriszére, mintha nem látna engem tisztán. Megtapogattam az arcom, megbizonyosodva róla, hogy a símaszk még mindig a helyén van-e. Ebben a sötétben talán úgysem ismert volna rám. Megcsillantak az agyarai, halványan foszforeszkáltak az éjszakában. Felém mászott egy karnyújtásnyit, mielőtt újra összeroskadt a jégen. Köhögött, és elfordult. Keresett valamit. Ahogy a pillantása Max apjának széttépett maradványaira hullott, meg is feledkezett rólam, fájdalmasan kúszott a test felé. Tettem körülötte pár gyors lépést, hátha el tudom húzni, hogy a démon ne érhesse el, de túl közel

járt. Eljátszottam az esélyem. A démon nemsokára regenerálódik, és akkor a nyomomba ered. Csak azt reméltem, hogy nem ismert rám. Ha gyorsan el tudok tűnni, talán sose jön rá, hogy én jártam a nyomában. A házunk húszpercnyire volt nappal, de akkor este tíz perc alatt megjártam – teljes sebességgel tekertem le az üres utcákon, nem álltam meg a kereszteződésekben, csak arra figyeltem, ne menjek bele a hóba, hogy ne tudja követni a nyomomat. A biciklimet a ház oldalának döntöttem, úgy igazgattam, hogy ne látszódjon, hogy elmozdítottam; mindennek úgy kellett festenie, mint amikor kocsiba pattant, hogy ne gyanakodhasson rám. Felosontam a lépcsőn. A tévé már nem szólt, anyu már aludni tért. Halkan kinyitottam az ajtót, és jól bezártam magam után. Letéptem a kesztyűm és a símaszkom. Örültem a melegnek, fáradtan zuhantam le a kanapéra. Biztonságban voltam. De valami nem stimmelt, valamit elfelejtettem. Minden csendesnek tűnt, de nem volt elég nagy csend – az óra tiktakkolt a konyhában, a kazán is szuszogott. Anyu ajtaja felé füleltem, közben fázósan dörzsöltem össze a kezem. Hallottam mély, egyenletes lélegzetét. Minden rendben volt. De akkor miért fáztam? Először fel sem tűnt, mert idebenn sokkal melegebb volt, mint odakinn, de most, hogy már hozzászoktam, éreztem, hogy túl hűvös a levegő. Az ajtómhoz léptem, hogy benézzek a szobámba, de a kilincs nem mozdult. Bezártam. Nem az ajtón, hanem az ablakon át távoztam, amely nyitva is maradt. Mr. Crowley bármelyik pillanatban hazaérhet, és biztosan azon jár a feje, ki figyelhette. Ha meglátja a nyitott ablakomat és a lábnyomokat a hóban, biztosan gyanakodni fog. Eszébe jut, hogy vajon be volt-e zárva, amikor elment. Jön majd, hogy megnézze, mi történt, és én ott fogok állni egyedül a sötétben hajnali egykor, ébren, kizárva a saját szobámból. Anyu biztosan felébredne, és a füle hallatára kérdezné meg, hogy jutottam ki. Azonnal rájönne, és mindkettőnkkel végezne. Visszamentem a lépcsőhöz, hogy kívülről zárjam be az ablakot, de az még rosszabb lett volna. Ha hazajön, és azt látja, hogy próbálok felmászni az emeletre, biztos összerakja magában a dolgokat. A hálószobaajtóm befelé nyílt, úgyhogy nem érhettem el a zsanérokat, hogy leemelhessem. Gondolkodtam rajta, hogy berúgom, de nem voltam biztos benne, van-e elég erőm. Amellett anyu biztos felébredt volna rá, és nem nézte volna el, hogy összetörtem egy ajtót. Már az is meglepett, hogy egyáltalán képes aludni ebben a szörnyű hidegben. Kilestem a nappali ablakán. Az utca üres volt. Még nem ért haza, maradt némi időm. Mihez kezdjek? Crowley gyanakodna, ha bujkálni próbálnék. De mi van, ha nem bújok el? Még mindig senki nem járt odakint. Levettem a kabátom, és felvettem a régit – más színe volt, mint annak, amelyben látott. Kimentem az udvarra a kesztyűm és a símaszkom nélkül. Odaértem az ablakom alatti hókupachoz, és épp idejében másztam fel rá. Mr. Crowley reflektora pont ekkor tűnt fel az utca végén. Figyeltem, ahogy egyre közelebb és közelebb ér. És épp amikor kezdett lassítani, kirohantam elé, vadul integettem a lámpák fényében. Az autó csikorogva állt meg, és letekerte az ablakot. – John, mi az ördögöt művelsz idekinn? – Aludhatok maguknál ma este? – kérdeztem. – Micsoda? – Anyu és én összevesztünk. Kiugrottam az ablakon, és meg akartam szökni, de... fázom. Aludhatnék ma este a maguk házában? Az utcán át a házunkra nézett; az ablak nyitva volt, a függöny himbálódzott a szélben. – Kérem! – Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne. Az én házam. Tudod, nem biztonságos ám ilyenkor kinn lenni az

utcán! Tele van a város. csavargókkal. Veszélyes neked és anyukádnak is. – Ne vigyen vissza – kértem, próbáltam könnyeket varázsolni a szemembe. Nem ment. – Nem akarom, hogy rájöjjön a szökésemre. Egy percig gondolkodott. Látszott, hogy sokkal egészségesebb, mint előtte, sokkal összeszedettebb, sokkal óvatosabb, sokkal határozottabb. Az ember nem gondolta volna, hogy reggel még beteg volt. – Ha megígérem, hogy nem szólok anyukádnak, hazamész? – Belülről van bezárva a szobám, nem tudok visszamenni, és ha megtalál a nappaliban, úgyis rájön. Még egy kicsit gondolkodott, aztán idegesen pillantott körbe a környéken; biztos, hogy azt gondolta, most is figyelik. – A létrám felér odáig – mondta végül. – Felmászhatsz rajta, de ígérd meg, hogy többet nem szöksz meg így. – Nem szól anyunak? – Megígérem. Na, akkor megegyeztünk? – Megegyeztünk. Beállt a kocsival, és együtt kihúztuk a kinyitható létráját a fészerből, majd az ablakom alá állítottuk. – Lehet, hogy öreg vagyok – mosolygott –, de nem tehetetlen. – Köszönöm. – Felmásztam az ablakomba, bekászálódtam, és integettem neki. Összecsukta a létráját, és visszavitte. Jól bezártam az ablakom, a függönyt is elhúztam, és a sötétből tovább figyeltem őt. Megint átvertem. Mr. Crowley eltette a létrát, és bement a házba. Nem zárta be az ajtót. Izgatottan figyeltem tovább. Egy perccel később visszajött, és valami olyasmit tett, amire nem számítottam. Szöveget írt egy papírlapra, és kiragasztotta az ajtajára. Végigtúrtam a szobám, megkerestem a távcsövem, és próbáltam úgy ráközelíteni a papírra, hogy ne mozdítsam meg a függönyt. Túl sötét volt. Egész este az ablakomnál ültem, és vártam. Ahogy beköszöntött a reggel, megint a távcsövem után nyúltam, és a gyenge hajnali fényben tisztán láttam az üzenetet. NEM TUDTÁL MEGÁLLÍTANI, ES NEM IS FOGSZ Az üzenet az üldözőjének szólt, büszkén vállalva az erejét, és újabb és újabb gyilkosságot ígérve. Alig egy hete volt az utolsó – vajon mikor jön a következő? Gyilkos volt, hidegvérű és gonosz, akkor is, ha szerette a feleségét, és segített a szomszédjainak. Démon volt. Az a valami egy démon volt. Pusztulnia kellett.

15 Tele voltak a hírek az új áldozattal: meghalt Roger Bowen, helyi fuvaros, férj és apa. A testét félbetépve találták az utcán a háza előtt. A gyilkos még a test megmozdítására sem vette a fáradságot, nemhogy az elrejtésére. Anyun látszott, hogy meg akar ölelni – hogy biztosítson engem vagy magát, minden rendben lesz. Azt hiszem, ez az anyák dolga, és egy kicsit bűnösnek éreztem magam, amiért az enyém képtelen rá. Éreztem a figyelméből, hogy meg akar vigasztalni, és azt is, hogy látja, nincs rá szükségem. Nem voltam szomorú, elmerültem a gondolataimban. Nem azt sajnáltam, hogy meghalt az az ember, hanem bűntudatom volt, amiért képtelen voltam megállítani a gyilkosát. Azon gondolkodtam, azért csinálome, mert meg akarom menteni a jó embereket, vagy mert meg akarom ölni a rosszat. És azon, van-e különbség egyáltalán. Egy idő után anyu megkérdezte, nem akarom-e felhívni Maxet. Tudtam, hogy fel kéne, de nem jutott eszembe semmi, amit mondhatnék neki. Én ugyanúgy nem tudtam megvigasztalni senkit, ahogy engem sem tudott megnyugtatni senki – az már az empátia területe lett volna, és ahhoz én nem értettem. Mondhattam volna Maxnek, hogy: – Hé, Max! Tudom, ki ölte meg apádat, és bosszúból végzek vele! De nem vagyok hülye – szociopata igen, de hülye nem. Ahhoz elég okos vagyok, hogy tudjam, az emberek nem mondanak egymásnak ilyesmit. Inkább titokban tartottam az egészet. Közvetlenül azt követően, hogy szombat este a rendőrök megtisztították a helyszínt a bűntény után, virrasztást tartottak Max apjának tiszteletére. A temetés még váratott magára – az FBI helyszínelői még alig kezdték meg a boncolást –, csak összegyűltek az emberek, gyertyákat gyújtottak, imádkoztak, meg ilyenek. Inkább Crowley házát figyeltem volna, de anyu magával rángatott. Magához vett néhány gyertyát valamelyik hátsó fiókból, és kocsiba szálltunk. Meglepett, milyen sokan jöttek el. Max a teraszon ült, mellette a húga és az anyja, és itt volt az egész Bowen család a városon kívülről is, akik azért érkeztek, hogy támogassák őket. Én a helyükben inkább menekültem volna egy sorozatgyilkos fenyegette városból, de ők akkor is meglátogatták a rokonaikat. Nem értettem. Azt hiszem, az érzelmi kötődés nagy hülyeségekre vesz rá. Margaret is csatlakozott hozzánk, és letettünk pár szál virágot az utcán, ahol megtalálták a testét; már jó nagy kupac gyűlt össze. És valaki egy másikat is megkezdett Greg Olsonnak, aki szintén családos ember volt, és még mindig nem találták sehol. Az kisebb kupac volt; még mindig sokan hitték, hogy ő a bűnös. Mrs. Olson és a fia is eljött, hogy kifejezzék együttérzésüket, de csak rendőrségi kísérettel, ha esetleg kirobbanna egy összetűzés. Fáztam, és siettem volna vissza figyelni a Crowley házat, de főleg unatkoztam – csak álltunk ott gyertyával a kezünkben, és nem értettem, minek. Ez már semmit sem használ, nem keressük a gyilkost, nem védjük vele az ártatlanokat, sem Maxnek nem adunk új apát. Csak téblábolunk ott, és figyeljük, ahogy a gyenge lángok lassan, cseppről cseppre elolvasztják a gyertyáinkat. A szomszédságfigyelő összejövetelen legalább igazi tűz lobogott. Itt is rakhatnék egyet – akkor nem fáznánk, fény is lenne, és... igazi tüzet láthatnánk. Ez lenne az igazi haszna. Körbenéztem éghető anyag után, de anyu hirtelen az ellenkező irányba kezdett rángatni. – Szia, Peg! – ölelte át Mrs. Watsont. Brooke és a családja épp most érkezett meg. Mind sírtak. Brooke arcát kerek és pattanásszerűen kiugró könnycseppek öntözték; alig bírtam megállni, hogy ne érintsem meg. – Szervusz, April! Szörnyű, igaz? Annyira... Brooke, drágám, letennéd a virágokat? – John, mutasd meg neki, hová tegye – mondta gyorsan anyu, felém fordulva.

Vállat vontam. – Gyere! – Brooke-kal átsétáltunk a tömegen. – Még jó, hogy itt vagyok – jegyeztem meg félig viccelődve, félig bosszúsan. – Marha nehéz megtalálni egy kupac virágot az utca közepén. – Ismerted őt? – kérdezte. – Maxet? – Nem, az apját – kesztyűs ujjával megtörölte a szemét. – Nem igazán. Igazából elég jól ismertem – hangos, arrogáns alak volt, és szörnyen gyorsan alkotott véleményt, amelyet azonnal ki is mondott. Utáltam őt, de Max istenítette. Jól járt, hogy megszabadult tőle. Elértük a kupacot, és Brooke letette a virágokat. – Miért van két kupac? – kérdezte. – A másikat a Greg Olson pasasnak kezdték, aki eltűnt. Letérdelt, és kihúzott egy szál virágot a csokorból, majd a másik halom felé lépett. – Brooke. – kezdtem, de elhallgattam. – Mi az? – sötétült el az arca. – Ugye nem hiszed te is, hogy ő a gyilkos? – Nem, csak. szerinted ez segít bármit is? Attól, hogy virágokat dobálunk az utcára, holnap ugyanúgy ölni fog. Nem változik semmi. – Szerintem változik – szipogott, és megtörölte az orrát. A szeme vörös volt a sírástól. – Nem tudom, mi lesz velünk, ha meghalunk, hogy hova kerülünk, de valaminek kell lennie a halál után, nem? Mennyországnak vagy egy másik világnak. Valaminek. Lehet, hogy ők már onnan figyelnek minket, és nem tudom. talán látják ezt. – Letette a virágot Greg Olson kupacára. – Ha látják, talán felvidítja őket a tudat, hogy nem felejtünk. Átkarolta magát, reszketett a hidegtől, ahogy a sötétbe bámult. – Hát Max elég jól emlékszik az apjára – feleltem –, de ez nem hozza őt vissza. És mi van a többiekkel? Lehet, hogy olyanokat is megölt, akikről nem is tudunk. Ez szinte biztos. Ha Greg Olson testét elrejtette, másokkal is megtehette. Ha ilyen fontos, hogy ne felejtsünk, ki emlékszik rájuk? Még csak nem is hiányoznak senkinek. Brooke szeme megtelt könnyel. – Ez olyan szörnyű! – Élénkpiros volt az arca a hidegtől, mintha megpofozták volna. Dühített az, hogy mikor ránéztem, felgyorsult a légzésem. – Nem akartalak elszomorítani. – Bámultam a gyertyámba, mélyen a láng szívébe. Emlékezz rám. Brooke kivett egy másik szál virágot is a csokorból, és letette a földre egy kicsit odébb; újabb kupacot kezdett. – Ez mi? – kérdeztem. – A többieknek – felelte. Eszembe jutott a csavargó a Flúgos-tó iszapjában. Vajon érdekli, hogy egy hülye csaj virágot rakott az utcára a kedvéért? Még mindig a tó fenekén pihent, a gyilkos pedig, aki végzett vele, még mindig ölt. Az a nyavalyás virágszál egyiken sem segített. Elfordultam, hogy odébb lépjek, de ekkor valaki elment mellettem, és egy újabb szál virágot rakott Brooke kupacára. Megálltam, és a két virágszálat néztem az aszfalton. Egy perccel később egy harmadig is csatlakozott hozzájuk. Mindenki értette, miért kerültek oda, mintha egy madárrajt figyelnél az égen, ahogy fordulnak, zuhanórepülésbe váltanak, átszelik a levegőt, pedig senki nem irányítja őket – egyszerűen tudják, mit kell tenniük, mintha egy közös tudaton osztoznának. De mi van a többi madárral? Azokkal, amelyek nem értik a jeleket, és továbbrepülnek, miközben a raj már rég elfordult?

Ismerős hangot hallottam, és felpillantottam – megérkezett Mr. Crowley Kayjel az oldalán, és odasétáltak valakihez, aki ugyanúgy sírt, mint Brooke – mint mindenki, kivéve engem. A mesék hősei izzó szemű démonokkal szállnak szembe, az én démonom szeme a sírástól volt vörös. És én nem azért átkoztam, mert álkönnyeket hullatott, hanem mert igaziakat. Azért átkoztam, mert minden könnyével, mosolyával és érzésével bizonyította, hogy én vagyok az igazi szörnyeteg. Hiába született démonnak, hiába ölt kénye-kedve szerint, és hagyta az egyetlen barátom apját darabokban a fagyott aszfalton, jobban illett az emberek közé, mint én. Természetellenes és szörnyű dolgokat tett, de idetartozott, nem úgy, mint én. Olyan távol álltam a világ többi emberétől, hogy egy démon volt köztünk, ha vissza próbáltam nézni rájuk. – Jól vagy? – Hogy? – kérdeztem vissza. Brooke egyenesen rám nézett. – Azt kérdeztem, jól vagy-e. Úgy vicsorogtál, mintha meg akarnál ölni valakit. Kérlek, segíts – könyörögtem neki némán. – Jól vagyok. Nem vagyok jól. Készülök megölni valakit, és nem tudom, meg fogok-e tudni állni utána. – Semmi baj. Menjünk vissza – indultam vissza anyuhoz. Brooke követett, a kezét szorosan a zsebében tartotta, a pillantása minden második lépésnél az arcom vizslatta. – Indulhatunk végre? – kérdeztem anyut. Meglepetten fordult felém. – Én még szeretnék maradni – felelte. – Még nem beszéltem Mrs. Bowennel, Maxet sem láttam, és... – Légy szíves, induljunk! – a földre szegeztem a pillantásom, de tudtam, hogy mindenki engem néz. – Megkezdtünk egy új virágkupacot – mesélte Brooke, hogy megtörje a furcsa hangulatot. – Most már van egy Mr. Bowennek, egy Mr. Olsonnak, és egy az ismeretlen áldozatoknak, ha lennének ilyenek. Ránéztem, és ő visszamosolygott, a mosolya gyenge volt, és. még valamilyen. Hogyan állapíthattam meg volna? Akkor épp gyűlöltem őt, magamat és mindenki mást is. A népek még mindig engem bámultak, és nem tudtam eldönteni, embernek vagy szörnyetegnek látnak. Már azt sem tudtam eldönteni, én minek látom magam. – Jól van, mehetünk – mondta anyu. – Jó volt látni, Peg. Margaret, kérlek, add át a részvétnyilvánításunkat Bowenéknek. Az autóhoz sétáltunk, és csendben beszálltam, a combom a hideg üléshez dörzsölődött. Anyu beindította a kocsit, és felkapcsolta a fűtést, de még így is jó pár percig tartott, mire felmelegedett a levegő. – Szép volt tőletek, hogy új kupacot kezdtetek – mondta anyu félúton. – Nem akarok beszélgetni – feleltem. Egyre rosszabbul éreztem magam – sötét gondolatok kúsztak át rajtam keresztbe-kasul, mint a férgek egy dögben, és csak annyit tehettem, hogy elnyomjam őket. Meg akartam ölni Mr. Crowleyt, de csak őt, mást nem. A szörnyeteg zavarodottan rázta az agyam, mint egy ketrec rácsait. Suttogott és morgott, folyamatosan könyörgött, hogy vadásszunk, öljünk, etessem meg. Több félelmet akart látni. Meg akart szállni. Anyu fejét akarta látni egy karón, vagy Margaretét vagy Kayét. Brooke-ot akarta falhoz kötözni, hogy csak nekünk sikítson. Az elmúlt pár hétben folyton azon kaptam magam, hogy kiabálok vele, hagyja abba, vagy fájdalmat okozok magamnak, hogy neki is fájjon, de ő erősebb volt, mint én. Éreztem, hogy kicsúszik a kezemből az irányítás. Az út maradék részét csendben töltöttük; amikor hazaértünk, öntöttem magamnak gabonapelyhet, és

bekapcsoltam a tévét. Anyu azonnal kikapcsolta. – Azt hiszem, beszélnünk kéne. – Mondtam, hogy nem akarok... – Tudom, hogy mondtad, de ez fontos. Felálltam, és visszamentem a konyhába. – Nincs miről beszélnünk. – Pont erről szeretnék beszélni veled. – A kanapéról figyelt engem. – A legjobb barátod apját megölték. Az elmúlt négy hónapban hét ember halt meg, és egyértelmű, hogy nem viseled túl jól. Karácsony óta alig szóltál hozzám. – Negyedik óta alig szóltam hozzád. – Akkor talán épp itt az ideje, nem gondolod? – állt fel. – Nem akarsz beszélgetni Maxről vagy apádról vagy bármiről? Az isten szerelmére, egy sorozatgyilkos randalírozik a városban, ez a kedvenc témád! Pár hónapja még alig tudtunk leállítani, hogy ne beszélj róluk, most meg tulajdonképpen megnémultál. A konyhafal mögé léptem, hogy ne lásson, és ettem még egy falat gabonapelyhet. – Ne menekülj előlem – követett. – Dr. Neblin azt mondta, hogy amikor a legutóbb nála jártál. – Dr. Neblin befoghatná a pofáját! – csattantam fel. – Csak segíteni próbál neked. Én is csak segíteni akarok. De nem hagyod! Tudom, hogy nincsenek érzéseid, de legalább a gondolataid oszd meg velem! A tálamat a falhoz vágtam, olyan erősen, ahogy csak tudtam. Darabjaira tört. Mindent gabonapehely és tej terített be. – Mi a fenét gondolsz, mégis mi vagyok én? – üvöltöttem. – Hogy tetszene, ha egy olyan anyával kéne élned, aki azt hiszi, egy robot vagy? Vagy valami gnóm? Azt hiszed, bármit mondhatsz nekem, és lepereg rólam? „John pszichopata! Nyugodtan szúrd csak szembe, úgysem érzi!” Azt hiszed, nem érzek? Mindent érzek, anyu, minden szúrást, minden kiabálást, minden suttogást a hátam mögött, és nagyon szívesen vissza is szúrok, ha ez kell, hogy végre békén hagyjatok! A pultra csaptam a kezem, találtam egy másik tálat, és azt is a falhoz vágtam. Aztán felkaptam egy kanalat is, és a hűtőnek dobtam, végül egy kés után nyúltam, és azt is készültem elhajítani, de akkor megláttam anyu arcát. Sápadt volt, és merev, a pupillája egészen kitágult. Félt. Nem csak félt – tőlem félt. Rettegett tőlem. Én pedig éreztem, ahogy villámként hasít végig rajtam az izgalom, mint egy széllökés. Égtem. Elöntött a tiszta, kendőzetlen érzés áradata. Ez volt az. Amit még sosem éreztem. Az érzelmi kapcsolat egy másik emberi lénnyel. Próbáltam a kedvességet, a szeretetet, a barátságot, a beszélgetést, az osztozást, a figyelést, de eddig egyik sem vált be. De a félelem más volt. A testem minden egyes porcikájában lüktetett a félelme, olyan volt, mint az áramütés, és először éreztem, hogy élek. Többet akartam, azonnal, vagy a vágyakozás élve felfal. Felemeltem a kést. Hátrálni kezdett. A félelme minden mozdulatomra erősödött. Az élet reszketett bennem – nem csak a félelemtől, a hatalomtól is. Meglengettem a kést, és a színek eltűntek az arcából. Előreléptem, ő visszahúzódott. Összekapcsolódtunk. Vezettem a lépéseit, mintha táncolnánk. Egy pillanat alatt megértettem, hogy a szeretetnek is ilyesminek kell lenni – amikor két elme együtt mozdul, két test harmóniában létezik, és két lélek teljes egységben olvad össze. Megint lépni akartam, hogy irányítsam a reakcióját. Látni akartam Brooke-ot, hogy benne is ugyanezt a lángoló félelmet gyújtsam fel. Érezni akartam ezt a ragyogó, csodálatos egységet.

Nem mozdultam. Nem voltam önmagam. A szörnyeteg úgy körülfont, hogy már nem tudtam, hol végződik ő, és hol kezdődök én, de azért még ott voltam valahol. Többet! – rikoltott. A falam leomlott, a szörnyeteg ketrece eltűnt, de a romjai még megvoltak, és valahogy abban a pillanatban visszataláltam a falamhoz. Ott álltam annak az életnek a romjain, amelyet évekig építgettem aprólékosan – egy olyan élet romjain, amelyet soha nem élveztem, mert megfosztottam magam az örömtől, de értékeltem, akármilyen unalmas volt is. Értékeltem az ideákat mögötte. Az elveket. Gonosz vagy – mondtam. – Egy szörnyeteg vagy. Semmi vagy. Csak egy részem vagy. Lehunytam a szemem. A szörnyeteg átnevezte magát, nagybetűs Szörnyeteg lett, ellopta Sam fiának nevét, aki a leveleit Szörnyeteg úr néven írta alá. Könyörgött a rendőrségnek, hogy ott helyben lőjék le, hogy ne ölhessen még egyszer. Nem tudta visszafogni magát. De én igen. Én nem vagyok sorozatgyilkos. Letettem a kést. – Ne haragudj! – suttogtam. – Ne haragudj, hogy rád kiabáltam. Ne haragudj, hogy megijesztettelek. Elengedtem a félelmét, a kettőnk közti kapcsolat éles öröme elpárolgott, megszakadt. Egyedül voltam megint. De legalább megőriztem önmagam. – Sajnálom – ismételtem. Kimentem az előszobába, majd be a szobámba. Magamra zártam az ajtót. Kétségbeesetten kapaszkodtam egy vékony rétegnyi önuralomba, de a szörnyeteg még mindig ott volt, még mindig erős volt, és dühösebb, mint valaha. Most legyőztem, de tudtam, hogy ismét elő fog jönni, és nem tudtam, másodszor is bírok-e majd vele. Sam fia is mindig így zárta a leveleit: „Hadd kísértsenek a szavaim: Visszatérek! Visszatérek!”

16 Szilveszter estéjén semmi különös nem történt – néztük a tűzijátékot a tévében, és ittuk a bolti kölyökpezsgőt. Azután lefeküdtünk aludni. A hajnal ugyanarra a világra köszöntött, csak minden idősebb lett egy nappal, egy lépéssel közelebb került a véghez. Ezen nem volt mit ünnepelni. Nekem sem volt jobb dolgom, Mr. Crowleyt figyeltem, napközben kilesve a saját ablakomból, esténként pedig belesve az ő ablakán. Egyik nap, amikor kisegítettem náluk, elloptam a pince kulcsát, és a kabátomba rejtettem. Ismertem a napirendjüket, a legapróbb részletekig megjegyeztem a házuk alaprajzát. Tudtam, hogy nemsokára közös bevásárlótúrára indulnak, az asszony a közértbe készült, a férje pedig új csapot akart venni a konyhába. Amíg odavoltak, besurrantam a pinceajtón. A polclabirintuson túl lépcső vezetett az alagsorból a lakásba, és már meg is láttam a széket, amelyből tévéztek, és az ágyat, amelyben aludtak. Üzenetet hagytam Crowley párnája alatt: NA, KI VAGYOK? Július 5-én egy pénteki reggelen megérkezett Max apjának a hullája a balzsamozóba – a rendőrség megtisztította, megvizsgálta és leszállította nekünk. Crowley összeszabdalta és félbe tépte, és a nyomok után kutatva nyilván az FBI is rongált rajta valamicskét. Anyunak fénykép kellett, hogy újra össze tudja rakni. Én a kád peremén álltam, és a fürdőablakon át figyeltem, ahogy Ron, a halottkém, meg valami FBI-os csóka beviszi a zsákot a balzsamozóterembe. Aztán anyu és Margaret kikísérte őket, és elcsevegtek, amíg a papírokat intézték. Végül a férfiak visszaszálltak a kocsijukba, és elhajtottak. Anyu feljött az emeletre, talán valami rágcsálnivalót keresett, mielőtt munkához látott. Gyorsan visszasiettem a szobámba, és magamra zártam az ajtót. A múltkori eset óta már-már betegesen kerültem. Legnagyobb meglepetésemre a léptei nem álltak meg a konyhánál. Elhaladt a fürdőszoba, a mosókonyha és a saját hálója előtt, majd a folyosó végén bekopogott a szobámba. – John, bejöhetek? Nem válaszoltam, csak az ablakon át bámultam Crowley házát. A nappalijában ült – láttam, hogy ég a villany, és a függönyön tükröződött a tévé kék vibrálása. – John, beszélnem kell veled – folytatta anyu. – Békeajánlat. Nem mozdultam. Hallottam, hogy felsóhajt, és leül az ajtóban. – Figyelj, John, tudom, hogy nehéz időszakon vagyunk túl – a sokadikon –, de még együtt vagyunk, nem igaz? Úgy értem, már csak mi maradtunk ketten a családból, akik még kitartunk egymás mellett. Még Margaret is külön él. Tudom, hogy lehetne jobb is... De még egy család vagyunk, még itt vagyunk egymásnak. Megmozdultam az ágyon, és az ajtórésen át a szobába kúszó árnyékát figyeltem. Az ágyam alig észrevehetően megnyikordult alattam, de tudom, hogy hallotta. Tovább beszélt. – Rengeteget beszélgettem dr. Neblinnel az érzéseidről és a szükségleteidről. De inkább veled beszélném meg. Arra gondoltam, kipróbálhatnánk valamit. Tudom, őrültségnek hangzik. – Szünet. – Észrevettem, milyen szívesen segítettél a balzsamozásnál, John, és amióta eltiltottalak tőle, teljesen megváltoztál. Dr. Neblin szerint nagyobb szükséged van erre, mint hittem. Azt mondta, szerinte jót tett neked. Akkoriban sokkal jobban tudtál... uralkodni magadon, és hát lehet, hogy igaza van. Talán segítene. Nem tudom. Különben is csak ilyenkor töltünk együtt időt, úgyhogy azt gondoltam. szóval most érkezett meg Mr. Brown teste, és nemsoká kezdünk. Ha szeretnél segíteni, szívesen látunk. Kinyitottam az ajtót. Anyu felpattant. Mintha kicsit több ősz szál lett volna a hajában, mint

emlékeztem. – Biztos vagy benne? – kérdeztem. – Nem. De egy próbát megér. Bólintottam. – Köszönöm. – De van pár szabály, amit előtte meg kell beszélnünk – magyarázta a lépcsőn lefelé menet. – Egy, erről senkinek sem beszélsz, legfeljebb dr. Neblinnek. Maxnek semmiképpen. Kettő, azt teszed, amit mondunk, akkor, amikor mondjuk. Három – álltunk meg a balzsamozó előtt – a test szörnyű állapotban van, John. Mr. Bowent a törzsénél kettétépték, és a hasa nagy része hiányzik. Ha úgy érzed, ki kell menned, szépen kérlek, menj ki! Segíteni próbálok, de nem szeretnék még nagyobb törést okozni benned. Bizonyítsd be, hogy bízhatok benned, John! Kérlek! Bólintottam. Egy pillanatig csak nézte az arcom. A vonásaiban szomorúság és elszántság keveredett. Vajon átlátott a szememen, mint egy ablakon, egészen a sötét mélyére, ahol a szörnyeteg bujkált? Kinyitotta az ajtót, és bementünk. Roger Bowen teste két darabban feküdt a balzsamozóasztalon, egymástól 10-15 centire, azokon a pontokon, amelyeken a felső és az alsó rész nem passzolt össze tökéletesen. A mellkasán Y vágás éktelenkedett a vállaktól a szegycsontig, onnan pedig le a csípője felé, vagyis inkább amíg tartott a test. A vágást lazán fércelték össze, mint az öreg paplanokat. Margaret az oldalpultnál állt, és a belső szerveket válogatta szét a bonczsákból. Előkészítette őket a trokáros műveletre. Ismét otthon éreztem magam. A falon az eszközök úgy álltak, ahogy megszoktam, a szivattyú engedelmesen húzódott meg a sarokban, a formaldehid és más színes vegyszerek ünnepi sorban feszítettek a fal mentén. Belesüppedtem az ismerős szokásokba. Megtisztítottuk, fertőtlenítettük, összeöltöttük, lezártuk a testet. Az arca tele volt horzsolással, és az állkapcsa eltörött, de gittel azt is újraépítettük, végül egy kis sminkkel színt adtunk a bőrének. Miközben dolgoztunk, Crowleyn járt az eszem, és azon, ahogy összeesett az utcán, miután végzett Max apjával. Túlerőltette magát, az utolsó pillanatig várt az újabb rémtett előtt. De ennek is volt értelme – minél több idő telik el két gyilkosság között, annál nehezebb lenyomozni, és a felbolydulás is csillapodik. Az emberek óvatlanabbak lesznek. Ezúttal azonban kicsit elszámította magát – alig sikerült kicserélnie a szerveket, és a regenerálódás sem ment zökkenőmentesen. Ráadásul meg is látták – mégpedig én. Csak egy karnyújtásnyira álltam tőle, mégis kénytelen volt futni hagyni. Rátaláltam egy gyenge pontjára, de hogy használhatnám ki? Az egyik félelmét már kihasználtam. Nem akarta, hogy rájöjjenek a titkára, de most már cáfolhatatlanul és végérvényesen tudtam, hogy démon. Tisztában volt vele, hogy bárki küldözgeti neki az üzeneteket, nem blöfföl. Az az este másra is rávilágított, feltárt valamit azzal kapcsolatban, hogyan is szuperál a démon biológiai értelemben. Tudtam, hogy széthullik a teste, de nem gondoltam, hogy ennyire sérülékeny. Ha egy kis várakozásba majdnem belehalt, lehet, hogy meg sem kell ölnöm, elég, ha megakadályozom, hogy képes legyen regenerálódni. Igaz, hogy pillanatok alatt felgyógyult az olyan csip-csup sérülésekből, mint egy vágás a hasán vagy egy golyó a vállában, de a szervei nélkül nem létezhetett. Ha leállnak, meghal. Csak ezt kellett valahogy elérnem. Anyuval újraalkottuk Mr. Bowen arcát a fénykép alapján, és megkezdtük a tényleges balzsamozást. A test túl sérült volt ahhoz, hogy a hagyományos eljárást alkalmazzuk, ez egyszerre könnyítette és nehezítette a dolgunkat. Könnyítette, mert csak a test egyik felét kellett előkészítenünk a ravatalra – a felsőtestet fogják csak felöltöztetni és felravatalozni, az alsót a szervekkel együtt gondosan műanyag zsákokba helyezzük, és csak úgy beletömjük a koporsó aljába, hogy ne látszódjon. Bár a

halottasházakban általában az egész testet előkészítik a temetésre, csak egy részének kell mutogatható állapotban lennie. Ha van olyan, amit nem látsz, nagy esély van rá, hogy azt nem is akarod látni. Másfelől nehezítette a dolgunkat, mert a balzsamozószereket három különböző helyre kellett befecskendezni: egyrészről a jobb vállon át, másrészről mindkét lábba. Igyekeztünk lezárni a fő véredényeket, mielőtt bepumpáljuk a véralvasztót, hogy lezárja a kisebbeket, aztán anyu elkezdte kikeverni a festékeket és illatanyagokat, amelyeket a formaldehidhez adott. Beillesztettem az elvezető csövet, és figyeltük, ahogy a vér és az epe a lefolyón át távozik. Margaret felpillantott a ventilátorra, amely makacsul forgott felettünk. – Reméljük, nem ma megy tönkre. – Azért menjünk ki kicsit – mondta anyu. – Megérdemlünk egy kis pihenést. Késő délutánra járt. Odakinn már fagypont alatt volt a hőmérséklet, úgyhogy a parkoló helyett behúzódtunk a kápolnába, és leültünk a vékonyan kárpitozott padokra, amíg a másik szobában pácolódott a hulla. – Szép volt, John! – mondta anyu. – Jó munkát végeztél! – Így van – tette hozzá Margaret. – Mind jó munkát végeztünk. Az ilyen eseteknél mindig elgondolkodom, hogy itthagyom az egészet, és veszek egy jakuzzit. Anyu és Margaret nyújtózott és ásított egyet. Elfáradtak, és örültek, hogy végeztünk, de én folytattam volna. Ez a munka még mindig elvarázsolt – élveztem az aprólékos figyelmet, a pengeéles kézügyességet és a precizitást, amelyet a műveletek igényeltek. Apa tanított meg, hogyan kell csinálni, hétéves voltam, amikor először bevont; megmutatta az eszközöket, ismételgette a nevüket, és arra nevelt, hogy mindig bánjak tisztelettel a halottakkal. A szüleimet eleve a tisztelet hozta össze. Így szólt a történet: két balzsamozó találkozott, már nagyon vágytak élő társaságra, és díjazták, hogy ugyanúgy tisztelik az elhunytakat. Ha legalább az egyikük csak feleannyira értett volna az élő emberekhez, mint a hullákhoz, talán még mindig együtt lennének. Levettem a kötényem, és kimentem a recepcióra. Lauren dolgozott, és látványosan unatkozott közben – nem volt sok dolga. Aknakeresőzött, hogy teljen az idő ötig. 4.54-et mutatott az óra. – Hagyták, hogy segíts? – nem nézett rám, a monitort bámulta. A fényében sápadt és szellemszerű volt az arca. – Én sosem bírtam az ilyesmit. Jobb itt kinn. – Pedig odabenn nagyobb az élet. Ironikus, nem? – Azaz, dörgöld csak az orrom alá! Szerinted én szívesen töltöm az egész napot semmittevéssel? – Huszonhárom éves vagy – feleltem. – Azt tehetnél, amit csak akarsz. Nem kell itt poshadnod! Közben a négyzetekre kattintgatott az aknamezőn, piros zászlókkal jelölte őket, majd óvatosan bontotta ki körülöttük a teret. Rossz helyre kattintott, és az egész felrobbant. – Fogalmad sincs, milyen jó dolgod van – szólt végül. – Anyu néha egy banya, de szeret téged, tudod? Szeret téged. Ezt ne felejtsd el! Kinéztem az ablakon, odakinn az utcán már egészen besötétedett, és Mr. Crowley háza fenyegetően terpeszkedett a hóban. – Az nem fontos, szeret-e. Csak csináljuk, amit mindig, és elvagyunk. Lauren felém fordult. – Dehogynem. A szeretet a legfontosabb – felelte. – Én alig bírom ki a közelében, de csak azért, mert túl erőszakosan próbál minket szeretni, igyekszik együtt tartani a családot. Sokáig tartott, amíg erre rájöttem. Egy széllökés söpört be az ablakon, és sikoltva süvített ki a bejárati ajtó résén át. – És apa? – kérdeztem. Szünetet tartott.

– Anyu szeret eléggé helyette is. – Egy pillanatra elhallgatott. – És én is. – Ötöt ütött az óra. Felállt. Vajon arra hány óra lehetett most, amerre apa lakik? – Figyelj, John, miért nem ugrasz néha át hozzám? Kártyázhatnánk, vagy megnézhetnénk egy filmet, vagy ilyesmi. Jól hangzik, nem? – De, persze. Majd egyszer. – Szia, John. Kikapcsolta a számítógépet, a fejére húzta a kapucniját, és kisétált a szélbe. A jeges levegő betört, és küzdenie kellett, hogy be tudja csukni az ajtót maga után. Az emeletre mentem, és egyre azon járt a fejem, amit mondott. Lehet, hogy a szeretet erő, de ugyanakkor gyengeség is. Ez volt a démon egyetlen gyenge pontja. És tudtam, hogyan használjam ki.

Felkaptam az iPodomat a szobámban. Azóta nem használtam, hogy karácsonykor félredobtam. Biciklire pattantam, és elmentem a Radio Shackbe. Úgy néz ki, apa hülye ajándéka mégiscsak jól fog jönni. Amikor először kezdtem kémkedni Mr. Crowley után, még csak kerestem a gyengeségeit. Mostanra hármat is találtam. És ezekből együtt kirajzolódott egy remek lehetőség. Útközben pontosan végiggondoltam a tervem, miközben átszeltem a délutáni porhavat. Először is félt a leleplezéstől, ebből adódott, hogy igyekezett olyan ritkán ölni, amilyen ritkán csak lehet. Várt és várt, az utolsó pillanatig halogatta – láttam az egészet, és „az utolsó pillanatot” is, ahogy egyre és egyre bizonytalanabbá vált. Nem egyszerűen félt – úgy kerülte a gyilkosságot, mintha gyűlölné, mintha nem lenne hajlandó rá, amíg nem feltétlenül szükséges. Biztosan tudtam, hogy legközelebb a halál küszöbén fog táncolni, még csak meg sem kell löknöm, lezuhan magától, mindössze nem szabad hagynom, hogy visszamásszon. Ebből eredt a második gyengesége – gyorsabban használódott el a teste, mintsem hogy javítani tudta volna. Max apja halálának estéjén majdnem ő is odaveszett, és ha nem feküdt volna egy frissen lemészárolt hulla előtte, talán nem éli túl. Ha eltereltem volna a figyelmét, és elcsalom valahova messzire, mielőtt megöl valakit, biztos nem gyógyul fel. Elképzeltem, ahogy kétségbeesetten izzad és szitkozódik, mert nem éri el az áldozatát, végül egy forró tócsányi tintaszerű fekete sárrá olvad. A Radio Shacknél megálltam, a biciklimet a falnak döntöttem, és bementem. – Ezt karácsonyra kaptam, de már van ilyenem – húztam elő a zsebemből az iPod dobozát, és az eladó elé tettem. Persze nem volt másik iPodom otthon, de kellett valami indok, és ez elég jól hangzott. Sikerülnie kellett. – Becserélhetném valamire? Az eladó elvette, és megvizsgálta. – Ezt már használták. – Az anyukám volt – halmoztam a hazugságokat. – Nem tudta, hogy nem szabad. De csak egyszer kapcsolta be tíz másodpercre, és ennyi, egyébként nem használtuk. Beválthatom? – Megvan a számla? – Nem igazán – feleltem. – Ajándék volt. Csendben álltam, és figyeltem, szuggeráltam, hogy igent mondjon. Végül lefuttatta a regiszterben, és a kijelzőre nézett. – Fél áron visszavesszük. Ajándékutalvány megfelel? – Nem kell – vágtam rá. – Gyorsan keresek valamit helyette, és idehozom. Az eladó bólintott, és én elmentem a GPS-ek felé. Ennek működnie kellett. Biztos voltam benne,

hogy így végezhetek Crowleyval – ha elég sokáig elterelem a figyelmét, akkor képtelen lesz felgyógyulni, és meghal. Láttam már egyszer, hogy a teste majdnem elárulta, és ez újra megtörténhet. A tökéletes figyelemelterelésre is volt tervem, mégpedig a harmadik gyengesége: a szerelem. A feleségéért bármit megtenne. Még a vérengzés közepén is képes volt felvenni a telefont, amikor ő kereste. Ha telefonon arról kapna meggyőző hírt, hogy a felesége veszélyben van, mindent eldobna, és hozzárohanna. A megfelelő előkészületekkel tökéletesen meggyőző tudnék lenni. Megtaláltam, amit kerestem, egy GPS-nyomkövetőt kijelzővel, amely mutatja, merre jár a követett személy. Ellenőriztem az árat, és a pulthoz vittem. Az eladó furcsán méregette, talán az járt a fejében, minek egy tinédzser srácnak egy unalmas GPSkészülék a menő iPod helyett, de végül vállat vont, és lehúzta. – Köszönöm – mondtam, és kisétáltam. Hirtelen zavarba ejtően mohónak éreztem magam most, hogy volt tervem. Azonnal haza akartam rohanni, hogy támadásba lendülhessek, de tudtam, várnom kell. El kellett rejtenem a bizonyítékokat, hogy a rendőrség ne találjon rám. És ha eljön az idő, képes legyek tökéletesen elhitetni, hogy a felesége veszélyben van. Nem volt egyszerű. De ha sikerül, a démonnak vége.

17 Vasárnap szemtől szemben környékeztem meg a démont a jóravaló John Wayne Cleaver képében, és megkérdeztem, segíthetek-e valamiben. Egy ideje már nem havazott, bár még mindig magas hókupacok sorakoztak az út mentén, de a lapátolnivalóm megszűnt. Azt hazudtam, hogy cserkészkedem, és a házimunkajelvényre hajtok. Megmutattam, mi mindent kell elvégeznem, hogy megkapjam. Egész nap fel-alá mászkáltunk a házában, és csöpögő csapokat meg megkopott falfestéseket javítottunk. Megolajoztam a hálószobaajtó zsanérjait is – gondoltam, még jól jöhet. Végig jókedvűnek tűnt, de figyeltem, és észrevettem, hogy beteg. A tüdejével volt baj megint, vagy talán a szívével. Alig telt el egy hét, és ismét haldokolt. Nemsokára ölnie kell majd. Egy jó csomó autóval kapcsolatos dolog is szerepelt a listán, és bár semmi baja nem akadt a kocsijának, örült, hogy olajat cserélek, és gyakorolom, hogy kell feltenni a pótkereket. De túl hideg volt, hogy végig velem maradjon, ezért hamarosan bevonult, letelepedett a jó meleg székébe, és a mellkasát szorongatta. Kihasználtam az alkalmat, hogy elrejtsem a nyomkövetőt az egyik ülés alatt, és jól oda is ragasztottam, nehogy eláruljon a zörgés. Az elemek egy jó hónapig bírták, de úgy sejtettem, még este vadászni indul. Ahogy hazaértem, kipróbáltam. Elővettem a kijelzőt, és beállítottam az autó helyzetét. A térkép elég elnagyoltnak tűnt, de a célnak megfelelt. Egy nyíl jelölte a kocsit. Kay délután elautózott a gyógyszertárba. Figyeltem, ahogy a villogó nyíl kifordul az utcára, bemegy a belvárosba, behajt a gyógyszertár parkolójába. Minden kanyart, minden piros lámpát és parkolást jól láttam. Remekül működött. Mielőtt visszaért, beosontam a ház mögötti kertjükbe, és felmásztam a hátsó falon. A téglákba kapaszkodva lógtam. Ilyenkor a démon általában szunyókált, füleltem, hogy megbizonyosodjak róla, még nincs ébren. Egyenletesen lélegzett, de néha zihálás, lihegés kapta el. Egyre rosszabbodott az állapota. Egy üzenetet ragasztottam az ablakára, azután lemásztam, és nyom nélkül tűntem el a tisztára lapátolt járdán. NEMSOKÁRA Egy csomó cuccot pakoltam a hátizsákomba, hogy bármelyik pillanatban indulhassak. Kellettek kötelek és rongyok Kaynek, és mindent megtaláltam a démon kacatjai között, amire szükségem volt: egy pár régi függönyt, amelyet karácsonykor cseréltek le, és amikor az új a helyére került, ki is dobták. Az egyiket csendben elemeltem, és hosszú, erős csíkokra téptem, majd azokat belegyömöszöltem a táskámba. Nem tudom, egy függönyről lehet-e ujjlenyomatot venni, de biztos, ami biztos, kesztyűt húztam. A démon nem sokkal Kay hazaérkezte után felébredt, és megtalálta az üzenetem. Láttam, ahogy odavissza járkál az ablak előtt, lassan bicegett, aztán megállt, és a mellkasához kapott. A másik kezével a fotel karfája után nyúlt, hogy el ne essen. Fájdalmas grimaszba rándult az arca. Már nem maradt sok ideje hátra. Sötét, vészjósló felhők gyülekeztek az égen, mint egy tiszta fekete halotti lepel, amely kitakarja a csillagokat. Alig pár órával később, amikor a démon már nem bírta tovább, reszketegen az autójához lépett, és újabb áldozatra lesve elhajtott. Hát ideje volt, hogy én is prédára lessek. Már jó előre felöltöztem – meleg fekete ruhákba bújtam, símaszkot öltöttem, hogy ne látszódjon az arcom, és kesztyűt húztam, hogy ne hagyjak ujjlenyomatokat. Felkaptam a hátizsákom, és kisurrantam. Anyu már aludt, és reméltem, hogy az utcában mindenki más is. Először úgy terveztem, hogy hátulról

surranok be a démon kertjébe, de úgy megmaradt volna a lábnyomom a latyakos hóban, inkább átrohantam a letisztított úton és az ellapátolt járdán, hogy el ne áruljam magam. Mindig furfangosan igyekeztem elkerülni, hogy meglássanak, miközben lopódzom és leskelődöm, de ma este a paranoiám milliószorosára nőtt. Abból sose dumáltam volna ki magam, amire most készültem. Ahogy az ajtóhoz értem, még egyszer utoljára ellenőriztem, hogy üres-e az utca, aztán átrohantam rajta. Legalább nem égtek az utcai lámpák. Elfutottam Crowleyék háza mellett a pinceajtóig, és elővettem a kulcsom. Odabenn koromsötét volt. Felkapcsoltam egy apró zseblámpát, és átverekedtem magam a dobozokon és polcokon a lépcsőig. Befőttesüvegek sora kacsintott rám, ahogy megcsillant rajtuk a fény. Tudtam, hogy csak cékla meg barack van bennük, de elképzeltem, hogy tele vannak tartósított szervekkel – vesékkel, szívekkel, hólyagokkal és agyakkal –, amelyeket kiállítottak, mint az árut a boltok polcain. Amikor elértem a lépcsőt, lelassítottam, számoltam a lépéseket, mert korábban megjegyeztem, hogy a hatodik fok hangosan recseg a jobb oldalon, a hetedik pedig halkan a balon, úgyhogy kerültem a veszélyes helyeket, és óvatosan az emeletre siettem. A pincéből a konyhába vezetett az út. A holdfényben minden merevnek és fakónak tűnt. Ellenőriztem a GPS-em, a démon még mindig valahol a belvárosban kocsikázott. Gondolom, áldozatra lesett – lehet, hogy a sztráda felé indult, hogy felvegyen egy stoppost vagy utazót. Nem is érdekelt, a lényeg, hogy még mozgásban volt. Óvatosan kisétáltam az előszobába, a lámpámat kikapcsoltam. Félig emlékezetből mozogtam. Visszaidéztem magamban a szombati barkácsolást. A démon körbevezetett az odújában, és lassan a szemem is hozzászokott a sötéthez. Az előszoba a konyhától egészen a hátsó ajtóig nyúlt, innen indult a főlépcső az épület elejének irányába, fel az emeletre. A házban teljes csend honolt. Megint a GPS-re pillantottam – az autó még mindig mozgott. Felmentem. Odafenn számoltam az ajtókat, és jobbról a másodikhoz léptem. Ez volt a hálószoba. Lassan kinyitottam az ajtót, a nyikorgástól tartva, de a zsanérok némák maradtak. Örültem, hogy előrelátóan megolajoztam azokat. A szoba sötétbe borult, csak az antik komódon világított az órarádió. Mrs. Crowley aludt. Aprónak és törékenynek tűnt. A súlyos dunna hiába emelte ki az alakját, így is szinte elveszett, mintha az éjszaka kiszívta volna az életerejét, és összetöpörödött volna. Az ágy szinte magába nyelte. Ha a légzése nem emeli és süllyeszti a mellkasát, kételkedtem volna benne, hogy él. A démon ezt az apró nőt szerette, méghozzá annyira, hogy bármit megtett volna, csak vele maradhasson. Letettem a táskám, visszatartottam a lélegzetem, és felkattintottam egy lámpát. Nem ébredt fel. Átkutattam a komódot, szemüvegek és ékszerek között matattam, amíg végül megtaláltam, amit kerestem: Mrs. Crowley telefonját. Kinyitottam, visszamentem az ajtóhoz, és képeket kezdtem csinálni – katt, mentés, egy lépéssel közelebb, katt, mentés, egy lépéssel közelebb, katt, mentés, egy lépéssel közelebb. Remek drámai hatása lesz, ha elküldöm. Az utolsónál jó közel hajoltam, az arcába nyomtam a kamerát. A kép ronda lett és fenyegető – a célnak tökéletesen megfelel. Jöhetett a következő lépés. Letettem a telefont, az ijesztő képeket elmentettem, és lassan az ágy túloldalára sétáltam. Megálltam a nő fölött, és gondolkodtam. Ezt nem tehetem – ilyet nem csinálhatok. Szörnyeteg úr elszabadult már egyszer, amikor megfenyegette anyut, és úgy itta be a félelmét, mint valami életmentő elixírt. Ha megteszem az utolsó lépést, és folytatom a tervem, ismét elő fog bújni. Szinte magam tárom ki az ajtót, és invitálom közelebb, önként mondok le az irányításról, és adom át magam a legsötétebb ösztöneimnek. Akkor már semmi sem lesz képes megállítani, elszabadul a pokol, és felégetem a

világot. Nem mertem megtenni. De muszáj volt. Tudtam, hogy nincs más választásom. Ha már eddig eljutottam, nincs visszaút, különben halálra ítélek valakit – Crowley vadászni indult, és ölni fog, ha nem tartom vissza. Ha ma este nem lépek, megteszi újra és újra és újra és újra, amíg végül nem marad senki. Meg kellett tennem, méghozzá most. Mély levegőt vettem, és Kay feje fölé emeltem a huzatot, amelyet lehúztam Mr. Crowley párnájáról. Egy törékeny pillanatig haboztam, közben Szörnyeteg úr őrjöngött odabenn, kérlelt, könyörgött és szidott, hogy csináljam már. Végül is erre kellett a szörnyeteg, nem igaz? Ezért engedtem ki, hogy megtegye azt, amire én képtelen vagyok. Vetettem egy utolsó pillantást Kayre, némán bocsánatot kértem, és szabadon engedtem a szörnyet. A kezemmel szétnyitottam a párnahuzatot, és az idős asszony fejére húztam. Mocorgott, aztán felriadt, de én ráérősen szorítottam az anyagot a kulcscsontjához. Félálomban nyöszörgött valamit, és az egyik karjával felém csapott. Az ütése gyenge volt. Kitéptem az órarádiót a falból, és fejbe vágtam vele. Mrs. Crowley elcsukló hangon kiáltott fel, ami nyögésbe fordult, majd felém gördült az ágyon. Megint megütöttem, a vaskos rádió förtelmesen csapódott a párnahuzatba. Még mindig mocorgott. Harmadszor is lecsaptam. Egyáltalán nem akartam megütni, de olyan kitartóan állt ellen, hogy cselekednem kellett. Próbáltam úgy eltalálni, hogy elájuljon, a filmekben az ilyesmi mindig olyan könnyűnek tűnik – egy gyors koppintás, és annyi. Nekem sokkal tovább tartott, és erőszakosabb is volt. Újra és újra fejbe vertem a rádióval. Végre nyugton maradt, groteszk módon terült el a padlón, én pedig zihálva álltam felette. Újra felé nyúltam, hogy végezzek vele – vágytam a zsigeri érzésre, amikor a súlyom a csontjának feszül, és a hatalom gyönyörére, amikor uralkodhatok az áldozat fölött. Fölé görnyedtem, de az utolsó pillanatban az ágy után kaptam, visszarántottam magam, és elfordítottam a fejem. Ő az enyém! Nem. Fojtogatott a símaszkom, épp, mint a párnahuzat Kayt. Letéptem a maszkot, és levegő után kapkodva próbáltam visszanyerni az irányítást. Ismét Kay fölé hajoltam, majd erőnek erejével kellett rákényszeríteni magam, hogy elforduljak, és a fal felé botladoztam. Mintha Max valamelyik hülye videojátékát játszottam volna, ügyetlenül matatva a számomra ismeretlen irányítással, miközben a karakterem a képernyőn tehetetlenül körbe-körbe rohangál. Szörnyeteg úr újra felordított, én pedig pofán vágtam magam, és kiélveztem az ujjperceimbe hasító éles fájdalmat és a tompa csöngést a fejemben. Térdre zuhantam, mélyeket sóhajtottam, és lassan köd borult a szememre. Kétségbeesetten remegtem érte, hogy újra támadhassak, a szörnyeteg pedig kinevetett. Nem bírtam leállni. Felemeltem az órarádiót.

A kezem megakadt a levegőben, olyan erősen szorítottam, hogy az ujjperceim elfehéredtek, és eszembe jutott dr. Neblin. Ő talán le tudna beszélni róla. Alig működött az agyam, de tudtam, hogy ha beszélhetek vele, az két életet ment meg: az enyémet és Kayét. Nem gondoltam a következményekre, sem a bizonyítékokra, amelyeket így hátrahagyok, sem a beismerő vallomásra, amelyet tenni készültem – csak összegörnyedtem a padlón, előkotortam Neblin névjegykártyáját, és tárcsáztam a számát. Hatszor csöngött ki, mielőtt felvette. – Igen? – A hangja rekedten és fáradtan csengett. Lehet, hogy felkeltettem. – Ki az? – Nem bírok leállni! Dr. Neblin egy pillanatig nem felelt.

– Nem bírsz leállni...? John, te vagy az? Azonnal felébredt, mintha a hangom egy kapcsolót pöckölt volna meg a fejében. – Kiszabadult – suttogtam. – Nem tudom visszazárni. Mind meghalunk. – John? John, hol vagy? Nyugodj meg, és áruld el, hol vagy. – A szakadék szélén, Neblin, nem, már átléptem a szélén. Már a szakadékban vagyok, és zuhanok a pokolba. – John, nyugodj meg – csitított. – Mindent megoldunk, csak áruld el, hol vagy. – A járdakövek között, a mocsokban, a vérben, és a hangyák felnéznek, és együtt átkozunk mindenkit, Neblin. Ott vagyok a repedés mélyén, és nem tudok kimászni! – Vérben? Mi folyik ott, John? Valami rosszat tettél? – Nem én voltam! – nyögtem, és tudtam, hogy hazudok. – Nem én voltam, hanem a szörnyeteg. Én nem akartam kiengedni, de muszáj volt. Megpróbáltam végezni egy démonnal, de helyette egy másikat teremtettem, és már nem bírok leállni. – Figyelj rám, John! – dr. Neblin hangja komolyabb és élesebb volt, mint valaha. – Rám figyelj! Hallasz engem? Szorosan behunytam a szemem, és összeszorítottam a fogam. – Már nem John vagyok, hanem Szörnyetegem úr. – Nem, nem vagy az. John vagy. Nem John Wayne, vagy Szörnyeteg úr, vagy bárki más, hanem John. És te irányítasz. Most figyelsz rám? – Igen. Előre-hátra hintáztam. – Jól van. Akkor most nagyon figyelj: nem vagy szörnyeteg. Nem vagy démon. Nem vagy gyilkos. Jó ember vagy erős akarattal és szilárd erkölcsi értékekkel. Bármit tettél is, majd megoldjuk. Rendbe hozunk mindent. Itt vagy? – Igen. – Akkor ismételd el: rendbe hozunk mindent. – Rendbe hozunk mindent – ismételtem. Kay Crowley padlón fekvő testére pillantottam, a fején még mindig ott volt a párnahuzat. Sírhattam volna, vagy segíthettem volna neki, ehelyett csak arra tudtam gondolni, hogy így igaz, még rendbe hozhatom. Még működhet a tervem. Ha sikerül megölni a démont, már megérte. – Jól van – mondta Neblin. – Most áruld el, hol vagy! – Mennem kell! – feltérdeltem. – Ne tedd le! – kiabált. – Kérlek, maradj vonalban! El kell árulnod, hol vagy most! – Köszönöm a segítséget! – feleltem, és letettem. Kayre néztem. Vajon megöltem? Ugyanolyan indulatosan téptem le a huzatot a fejéről, mint a maszkot magamról, és megnéztem, van-e nyoma sérülésnek. Semmi, sem vér, sem törés, és ha gyengén is, de lélegzett. Nem bírtam az arcára nézni, elfordultam. Nem akartam emberi lényként gondolni rá. Nem akartam arra gondolni, hogy amit az imént tettem, azt egy érző, lélegző emberi lénnyel tettem. Arc nélkül könnyebb volt. Hirtelen megcsörrent a telefon. Megijedtem. A kijelzőn dr. Neblin száma világított. Most először fordult elő velem, hogy nyomot hagytam. A hívásom dr. Neblin és Mrs. Crowley telefonján is ott volt, és ez egyértelműen elvezethette a nyomozókat hozzám. Mély levegőt vettem. Most már nem lehetett kiszállni – bizonyíték ide vagy oda, végeznem kellett a démonnal. A démon gondolatára is elöntött a félelem, a GPS-emre pillantottam. Az autó még mindig mozgásban volt. Maradt még időm. Lehunytam a szemem, hogy ne lássam Kayt, és ezúttal

gyengédebben húztam vissza a fejére a párnahuzatot, majd felkaptam a telefont, hogy kattintsak még pár képet. A csörgés abbamaradt, egy pittyenésből tudtam, hogy hangpostaüzenetet hagyott. A képeim most kidolgozottabbak lettek, szépen elrendeztem a testet. Kiterítettem a földön a huzattal a fején, a virágos hálóingében és az apró, kék kórházi zoknijában. Csak feküdt ott, az árnyékom vészjóslóan vetült rá. A hátizsákomból előhúztam a tépett függönycsíkokat, és olyan erősen kötöttem össze a kezét, ahogy tudtam. A csontja gyenge és törékeny volt, kézzel elroppanthattam volna, ha akarom. Rájöttem, hogy máris túl erősen szorítom egyik kezemmel, majdnem eltörtem, úgyhogy gyorsan elengedtem. Hagyd őt békén! Az összekötözött kezét finoman a feje fölé emeltem, és az ablak alatti radiátorhoz rögzítettem. Ugyanezt tettem a bokájával is, előbb egymáshoz, azután az ágy lábához kötöttem, közben egymás után készítettem a képeket, és fél szemmel figyeltem a GPS-t is. A démon autója megállt. Elejtettem a telefont, és két kézzel markoltam rá a nyomkövetőmre, a szemem a homályosan villogó kijelzőre tapadt. A város túloldalán parkolt le, majdnem ott, ahol Lauren lakott, egy kereszteződésben. Visszatartottam a lélegzetem. Megint elindult. Sóhajtottam. Téves riasztás. Felhajtottam a párnahuzatot, hogy látszódjon Mrs. Crowley szája, és felpeckeltem egy újabb függönycafattal. Még mindig nem tért magához, de egyenletesen lélegzett, nem akartam kockáztatni, hogy felébred, és segítségért kiált. Lefotóztam az arcát, aztán visszahajtottam a párnahuzatot. Már elég képem volt. A szörnyeteg vicsorgott a fejemben – egy fotó a szoba közepén fekvő letépett karjáról hatásos lenne –; küzdenem kellett, hogy elhessegethessem a gondolatot. Még mindig figyeltem a GPSt, miközben bepakoltam a táskám. Eljött a harmadik fázis ideje. Ekkor a démon ismét lefékezett. Az utcasarok nem volt ismerős, de valami virágról nevezték el, úgyhogy legalább azt sejtettem, merre lehet – a Gardens városrészben, amely a töltés mellett feküdt a faüzem szomszédságában. Közel járt ahhoz a helyhez, ahol Max apjával végzett. Biztos, hogy arra rendszeresen járőröznek, úgyhogy komoly kockázatot vállalt. Lehet, hogy pont egy rendőr állította meg. Az egyik kezemben a GPS-szel, a másikban a telefonnal vártam. Az autó nem mozdult. Most vagy soha. Új üzenetet nyitottam, és csatoltam hozzá az első képet Kayről, majd bepötyögtem Mr. Crowley számát. A szöveg a következő volt. ÉNJÖVÖK Amint elküldtem, írtam a következőt, majd a harmadikat, és így tovább. Eldobtam a GPS-t, hogy olyan gyors egymásutánban bombázhassam az iszonyattal, ahogy csak tudom. Aztán abbahagytam az üzengetést, már csak a fotókat küldtem, egyiket a másik után, lépésről lépésre bemutatva mindent, amit elszenvedett a démon felesége. Egy pillanatig csak néztem a GPS-kijelzőt, és hangosan káromkodtam, amiért a nyíl még mindig nem mozdul. Miért nem indul haza? Ha nem kapom el gyorsan, meg fog ölni valakit, és akkor az egész terv – minden, amit tettem – füstbe megy. Nem akartam, hogy több emberrel is végezzen, hogy akár egyetlen embernek is meg kelljen halnia. Túl sokáig vártam? Megcsörrent a telefon. Majdnem elejtettem. A kijelzőn Mr. Crowley száma jelent meg. Végre rám figyelt. Nem vettem fel, csak még több fotót küldtem. Ahogy Kay alszik, ahogy a fejére húzom a leplet, ahogy bekötöm a száját, ahogy a radiátorhoz kötözöm. Egy pillanat múlva a nyíl megfordult, és visszafelé száguldott az úton. A csali működött, de elég lesz ennyi? Csüngtem a GPS kijelzőjén, egy

jelet kerestem, hogy a teste lassan felemészti önmagát, vártam, hogy majd lelassít vagy félrehúzódik, de semmi. A démon egészséges volt, őrülten dühös, és felém tartott.

18 A GPS nyila egyre közelebb járt. Körbenéztem a szobában – a lepedő összegyűrve hevert az ágyon, a komódot feldúltam, és szomszédom ernyedt teste megkötözve, felpeckelt szájjal feküdt a padlón. Nem volt időm eltüntetni a nyomokat – arra is alig maradt, hogy kijussak a házból, mielőtt a démon hazaér, nemhogy elbújjak. Ha itt találna, pár másodperc alatt végezne velem, felszaggatná a mellkasom, és kitépné a szívem. Azok után, amit a feleségével tettem, talán még a családommal is végezne bosszúból. Kivéve apával – bár ha megtalálja, lelke rajta. Néha kifizetődő, ha elidegenedsz a pszichopata fiadtól. De még ha fel is adtam volna, a szörnyeteg bennem tovább dolgozott. A sötét gondolataimból arra ocsúdtam, hogy összegyűjtöm a cuccaim – a GPS-t, a símaszkom, a hátizsákom –, és már kinn is voltam a hálóból. Ahogy az agyam is utolérte az életösztönömet, visszahátráltam a szobába, hogy átfutassam a pillantásom a padlón, nem hagytam-e hátra valamit. A DNS-bizonyíték nem érdekelt. Annyi időt töltöttem a házban nap mint nap, hogy könnyűszerrel kimagyarázhattam volna a rendőrségnél. Azzal biztattam magam, hogy a telefont is meg lehet magyarázni, vagy akár ki is törölhetem, és akkor senki nem jön rá, hogy én voltam. Úgyhogy magammal vittem a mobilt is, biztos, ami biztos. Végül lekapcsoltam a lámpát, és visszaosontam az előszobába. A lakásban koromsötét honolt, és eltartott egy darabig, amíg hozzászokott a szemem. Vakon botladoztam le a lépcsőn, a kezemmel a falat tapogatva, nem mertem használni a zseblámpám. Fokonként óvakodtam le. Félúton elkaptam egy fénycsillanást, amely a hátsó ajtó üvegében tükröződött. Csak a mogorva, halvány holdfény volt. A földszinten azonnal a pincelépcső felé fordultam, de az elülső ablakokon átszűrődve egy másik, méghozzá fakósárga fény kezdett nőni, és a távoli monoton motorzúgás gyorsan mérges ordítássá dagadt. Crowley megérkezett. Hagytam a csudába a pincét, inkább a hátsó ajtóhoz rohantam, kétségbeesetten ki akartam jutni a házból, mielőtt a démon belép. Az ajtógomb beragadt, de erősen rángattam, forgattam, és kiugrott a pöcök, a zárnyelv pedig engedett. Feltéptem az ajtót, kiléptem rajta, majd behúztam magam után olyan halkan és gyorsan, ahogy tudtam. A kocsi rácsikordult a felhajtóra, és a távoli fák a kert hátuljában hirtelen dühös, aranyszínű glóriát kaptak, ahogy az autó fénycsóvája végigterpeszkedett az oldalkerten, és kinyúlt a havon. Hallottam, hogy nyílik a kocsiajtó, és a démon felordított. Túl későn vettem észre, hogy nem zártam vissza a hátsó ajtót magam után. Rettegve gubbasztottam mellette; ha megnézi, halott vagyok. Szívem szerint kinyitottam volna, hogy visszanyomjam az ajtógomb pöckét, de a bejárati ajtó kattanása tudatta velem, hogy elkéstem; a démon már a házban járt. Átugrottam a pár fokos betonlépcsőt, és a ház sarkához szaladtam. Ha kilépek a ház takarásából, a fényszóró célkeresztjében találom magam, de ha maradok, azonnal meglát. Mély levegőt vettem, átfutottam a kocsi előtt, majd bevetődtem a fészer árnyékába. Mögöttem csend honolt. A hátsó ajtó nem tárult fel. Szidtam magam, hogy egy ilyen apróság ennyire megijesztett. Persze hogy nem vette észre a pöcköt, amikor őrülten rohant, hogy megmentse a feleségét. Ezt bizonyítandó, egy perc múltán üvöltés harsant az emeletről. Egyenesen Kayhez sietett, talán könnyűszerrel elmenekülhettem volna. Futásra készen óvakodtam vissza a fénybe, és azzal győzködtem magam, hogy az se baj, ha meglátja a hátam menekülés közben. Nem tudtam, mennyi időm maradt. Lehet, hogy azonnal eloldozza Kayt, vagy előbb felölti az emberi alakját, lehet, hogy vele marad, amíg össze nem szedi magát, vagy azonnal a támadója keresésére indul. Honnan tudtam volna? De azzal tisztában voltam, hogy a

menekülési esélyeim minden elvesztegetett perccel csökkennek. Indulnom kellett, azonnal. A házfalhoz lapultam, és sietve közelítettem a vakító fényszórók felé, takartam a szemem, amennyire tudtam, hogy utána könnyebb legyen megint alkalmazkodni a sötéthez. Amint elértem Crowley kocsiját, átszaladtam a túloldalára, és lekucorodtam a kerék mellé. Ahogy átlestem a kocsi fölött, láttam, hogy a bejárati ajtó tárva-nyitva áll, és az emeleti függönyök még mindig be vannak húzva. Átpillantottam a mi házunkra, mintha kilométerekre lett volna. Jég és hó vette körül; szögesdrótos aknamező, amely csak arra várt, hogy csapdába ejthessen, felfedje a lábnyomom, vagy egyszerűen lelassítson, ahogy a menedékem felé sietek. Ha átjutnék, és valahogy elbújhatnék a házban, biztonságba kerülnék. Crowley sose jönne rá, hogy én tettem. De a házig hosszú út vezetett át a nyílt utcán. Ha kinéz a nyitott ablakon, mindennek vége. Felkészültem a sprintre... ...Ekkor láttam meg a testet az anyósülésen. Az ablak vonala alá csúszott, de a nyitott ajtó homályos fényében mégis észrevettem. Alacsony ember volt, félig árnyékba burkolódzott, iszapszínű gyapjúkabátot viselt, és egy vértócsában feküdt. Döbbenten guggoltam vissza a fagyott járdára. Egyáltalán nem akadályoztam meg a démont, még csak le sem lassítottam. Túl sokat vacakoltam a képekkel meg Neblinnel, addig viaskodtam a sötét ösztöneimmel, hogy végül nem is érdekelt, és mire sikerült elterelnem a figyelmét, már megtalálta az áldozatát, és kitépte egy szervét. Már felgyógyult, és mindez csak azért, mert nem tudtam uralkodni magamon. Szívem szerint becsaptam volna a kocsiajtót, vagy ordítottam vagy valami zajt keltettem volna, de nem mertem. Ehelyett a bennem lakó szörnyeteg óvatosan és ravaszul előremászott, hogy megnézze magának a holttestet. Meg akartam érinteni, amíg még meleg, látni a sebét, hogy mit lopott el a démon. Ostoba vágy volt, és fölösleges kockázat, de képtelen voltam ellenállni. Szörnyeteg úr erőre kapott. A vezető oldali ajtó nyitva állt, de én a kocsi túlfelén rejtőztem el, hogy minél messzebb legyek a háztól, hát inkább kinyitottam a hozzám közelebb eső ajtót is. A motor még mindig járt, a morgása elnyomta a zajt, amit csaptam. Széttártam a holttest kabátját, hogy lássam a feltépett hasfalat, amely a démon többi áldozatánál már oly megszokottá vált. De ez most más volt. A feje groteszk szögben kicsavarodott, az arca az ülésbe süppedt, de az már az ajtóból is látszott, hogy elvágták a torkát, a fegyver valószínűleg a démon egyik karma lehetett. A kabát sértetlen volt, és alatta a hús is, az ülést és a padlót áztató vér mind a nyakon tátongó sebből származott. Akkor vajon mit ragadhatott el? Közelebb hajoltam, hogy tisztábban lássak. Nem tépte le az egész fejet, de a vénákat és a gégét tisztán átvágta. Semmi sem hiányzott. Csak most néztem meg jobban az áldozat arcát, megfordítottam a fejét, és elsöpörtem a véres, kócos hajat. Ordítani tudtam volna. A halott dr. Neblin volt. Hátratántorodtam, majdnem kiestem a kocsiból. A holttest élettelenül fordult lassan vissza az oldalára. Döbbenten néztem Crowleyék háza felé, aztán vissza az autóhoz. Megölte dr. Neblint. Kétségbeesetten kerestem valami logikát a történésekben. Crowley rájött a titkomra? Máris olyan emberekre vadászik, akiket ismerek? De miért pont Neblint szúrta ki, amikor anyu ott alszik az út túloldalán? Gondolom, mert egy férfitest kellett neki. Nem, ez így is furcsa. Nem tudhatta, hogy én állok a dolgok mögött. Annak észrevettem volna a nyomát. De akkor miért Neblin? Ahogy a hulláját bámultam, eszembe jutott a beszélgetésünk, és elhűltem. Neblin hagyott nekem egy hangüzenetet. Előkaptam a telefont, és tárcsáztam a hangpostát. Rettegtem, hogy azt fogom hallani,

amire számítok. „John, most nem maradhatsz egyedül; beszélnünk kell! Átjövök hozzátok. Nem tudom, otthon vagye vagy sem, de jövök és segítek. Hadd segítsek! Pár perc, és ott vagyok. Viszlát.” Elindult, hogy segítsen rajtam. A januári jéghideg éjszaka kellős közepén azért indult el otthonról, és lépett ki az üres utcára, hogy segítsen nekem. Az üres utcára, ahol egy gyilkos vadászott friss áldozatára, és senkit nem talált, amíg szegény védtelen dr. Neblin elé nem lépett. Ő volt az egyetlen a városban, aki ilyenkor kinn járt. És miattam történt. Néztem a testét, és eszembe jutottak, akik eddig meghaltak. Jeb Jolley és Dave Bird, a két rendőr, akiket a halálba vezettem, a csavargó a tónál, akinek nem szóltam, hogy veszélyben van, Ted Rask és Greg Olson és Emmett Openshaw, és még sokan mások, akikről talán nem is tudok. Egy csapat hulla, akiknek az emlékeimben jutott végső nyughely, mintha sosem éltek volna. Egy sor örökké élő halott, az időben visszanyúlva, tökéletesen megőrizve. Vajon mióta folyik ez? És meddig tart még? Úgy éreztem, arra kárhoztattak, hogy örökké kövessem a sort, mossak és balzsamozzak be minden holttestet, mint egy démonszolga – púpos, kancsal és néma. Crowley ölt, és én a szolgája voltam. Ezt nem akartam. A gyilkosságsorozatnak véget kellett érnie. A démon még nem lopott szervet Neblintől, ami azt jelentette, hogy bármelyik pillanatban kironthat a házból, és fűti a gyógyulás vágya. Ha elrejtem a holttestet, talán elszárad és meghal. A vállánál ragadtam meg a hullát, és megemeltem. A kesztyűm megcsúszott a sebből kifolyt nedves véren, és hirtelen elengedtem – épp bizonyítékba burkolom magam. Visszaléptem, küszködtem az üldözési mániámmal. Megkockáztassam, hogy összefüggésbe hozzanak a bűntettekkel? Eddig olyan óvatos voltam – halkan mozogtam, elrejtettem a nyomaimat, hónapokig tervezgettem, hogyan ügyeskedjek úgy, hogy semmiképpen ne lehessen kapcsolatba hozni a támadásokkal, a cselekedeteim ellenére. Eldobjam mindezt? Van más választásom? Az egyetlen esélyem, hogy megöljem a démont, ha elrejtem az áldozatát, de ezt csak úgy tehetem meg, ha nyakig fürdök Neblin vérében. Ha nem vérezem össze magam, és a lábánál húzom a hullát, nyomot hagyok, és az tönkreteszi a tervem. Nem juthatott vér a földre, inkább vállaltam, hogy rám folyik. Lekaptam a kabátom, és Neblin feje és válla köré tekertem, mint valami kötést. Ismét megragadtam. A csenden egy ordítás hasított keresztül. A házból jött. Hátraléptem, a szemem a hátsó ajtóra szegeztem, aztán a bejáratira, majd oda és vissza, és azon tűnődtem, vajon melyik irányból támad majd a démon. Szörnyeteg úr ordított a fejemben, azt harsogta, fussak, meneküljek, tűnjek innen, majd próbálkozom legközelebb. Ez lett volna az okos lépés, ez lett volna a logikus. A démon ugyan túlélné, de legalább én is. Megállíthatnám később is, anélkül, hogy veszélybe sodornám magam. A pillantásom Neblinre esett. Ő nem hagyna itt, gondoltam. Neblin kirohant a házából az éjszaka közepén, csak azért, hogy segítsen nekem, pedig nagyon jól tudta, hogy egy sorozatgyilkos garázdálkodik a városban. Azt tette, amit tennie kellett, és nem törődött vele, hogy veszélyes. Nem akarok úgy gondolkodni, mint egy szociopata. Ha nem kockáztatok, Crowley újra ölni fog. Két hónappal vagy akár két órával ezelőtt egyértelmű lett volna a választásom: mentem magam. A józan eszemmel most is tudtam, hogy ez lenne a legokosabb. De Neblin azért halt meg, mert próbálta megtanítani nekem, hogyan gondolkodnak a normális emberek – hogyan éreznek a normális emberek. És néha a normális, átlagos emberek képesek az érzéseik miatt kockáztatni az életüket, hogy segítsenek másoknak. Érzelmek. Kapcsolatok. Szeretet. Egyiket se éreztem még, de tartoztam annyival Neblinnek, hogy megpróbálom.

Neblin hóna alá nyúltam, és magam felé húztam, éreztem, ahogy a véres inge a kabátomnak csapódik, és kimagyarázhatatlanul beborít vérrel. Újabb üvöltés harsant a házból, de nem érdekelt. Hátrafelé emeltem Neblint, és kihúztam a kocsiból, amíg a lába – amely nem volt véres – ki nem csúszott a kocsifelhajtóra. A vér a ruhámon maradt, nem csöpögött a földre, és én fogamat összeszorítva próbáltam elindulni. A test nehezebb volt, mint amilyennek tűnt; emlékszem, egyszer azt olvastam, hogy a halott és az eszméletlen testet nehezebb mozgatni, mint az élőt, mert az izmok nem segítenek a mozgásnál és az egyensúlynál. Olyan volt, mint egy zsák nedves cement, nem találtam rajta fogást, és alig lehetett mozdítani. A fejét és a vállát szorosan a mellkasomnál tartottam, a karommal pedig a hóna alatt átkulcsoltam a törzsét. Elfordultam, és fél lábon egyensúlyoztam egy pillanatig, amíg a másikkal belöktem a kocsiajtót. Már majdnem sikerült becsukni, amikor Neblin egyik karja lecsúszott az oldalára, és az egész test súlypontja furcsán eltolódott. A kocsinak dőltem, és szorosan kapaszkodtam a testbe, próbáltam egyenesen tartani. Egy csepp vér sem hullott a földre. Legalábbis egyelőre. A házból csattanás hallatszott, mintha a démon nekitántorodott volna egy bútornak – vagy mérgében összezúzott volna valamit. Belöktem a kocsiajtót, és még egy kicsit elfordultam, amíg teljesen az utca felé nem néztem, aztán lassan araszolva kezdtem visszahátrálni Crowleyék hátsó kertjébe. Óvatosan, lépésről lépésre haladtam, az emlékezetemre hagyatkoztam, hogy átjussak a félrelapátolt havon anélkül, hogy belegázolnék vagy nyomokat hagynék. Lépésről lépésre. Újabb csattanást hallottam, ezúttal közelebbről, a földszintről. Összeszorítottam a fogam. Már majdnem odaértem. Végre elértem a fészert, és kihúztam Neblin lábát a kocsifelhajtóról. A fészer a felhajtóval párhuzamosan állt, és az ajtaja az utcára nézett, úgyhogy mindig megtisztítottam egy hozzá vezető ösvényt. Igaz, csak pár méter hosszan futott, de arra elég volt, hogy én a fészer mögé tudjak lépni, a testet pedig a léckerítés és a fészer közötti résbe tudjam húzni. Olyan mélyre bevonszoltam Neblint, amennyire tudtam, anélkül, hogy kilátszanék a fészer mögül, majd a hóba zuttyantottam. Megzördült a hátsó ajtó, és visszafojtottam a lélegzetem. Neblin lába még mindig kicsit kilógott a fészer mögül, igaz, csak pár centire. A még mindig világító reflektorok fényében erre a részre árnyékot vetett egy magas és hosszan elnyúló hófal, így a démon valószínűleg nem vehette észre a lábat. De ha közelebb jön, mert hagytam valamiféle látható nyomot, akkor biztosan megtalálja. Mintha egy örökkévalóságig tartottam volna vissza a lélegzetem, figyeltem a zajokat: az autó halk duruzsolását, a műszerfal lágy zörgését és a saját szívem őrült zakatolását. A démon tett pár lépést a fészer túloldalán, gyengén és bizonytalanul mozgott. Belelépett vagy beletántorodott a hóba. A felső, fagyott réteg megreccsent a talpa alatt. Egyszer, kétszer, háromszor. Aztán már a betonon csattantak a léptei. Lassan, ingatagon lépdelt. Lehet, hogy még a végén beválik a tervem. Hallottam a lépteit, ahogy levonszolja magát a kocsifelhajtón. Lépés – megáll, lépés – inog. Levegőt sem mertem venni. Lehunytam a szemem, és azt kívántam, hogy a démon essen össze és haljon meg, hogy adja föl, és legyen már vége. Lépés – lépés, lépés-szünet, lépés – morgás. Lassabban mozgott, mint valaha. Teljesen megdermedtem, féltem akár csak egy millimétert is mozdulni, és a hideg, a hó meg a keserű levegő kezdett bekeríteni. Ugyanazt a fizikai összeomlást éreztem, mint amikor először láttam a démont, amikor a Flúgos-tónál a hóban bújtam meg, tisztában voltam vele, hogy egyre lassul a szívverésem, és tompulnak az érzékeim. A kezem és a lábam égett, mintha tűvel szurkálnák, ami bizsergő zsibbadássá tompult, aztán nem éreztem semmit. A testem olyan volt, mint egy óramű, amely felett eljárt az idő, amíg lassan elenyészik, utolsót fordulnak a fogaskerekek, az utolsó rugó is kiugrik, és örökre leáll az egész. Óvatosan egyensúlyoztam, nem tudtam kényelmesebb helyre tenni a lábam a szűk nyílásban. Lehajoltam, és lassan, észrevétlenül beljebb húztam Neblin lábát, a fészer mögé. Centiről centire, némán. A lépések folytatódtak a

kocsifelhajtón, kínlódva és vontatottan. Felhúztam Neblin térdét, és halkan, de még milyen halkan, a fészernek döntöttem. Fekete árnyék haladt el a fényszórók előtt, a démon szikár alakja töltötte be a kerítést, a fészert és a hátsó kertet – gumószerű feje, tíz kaszaéles karma, nehéz kabátja és a nadrágja, amely lazán lógott vékony, nem emberi végtagjain. Vajon fel tudta egyáltalán ölteni az emberi alakját, vagy így kellett segítenie Kayen? Már biztosan haldoklik. Tettem egy óvatos lépést előre, vigyázva helyeztem a lábam, és kilestem a fészer mögül. A démon alig állt a lábán. A kocsi körül tántorgott, a karmai felkarcolták a fényezést, ahogy a motorháztetőre dőlt támaszért. Lassan közelítette meg az anyósülést, egy pillanatra megállt, majdnem kétrét görnyedt, ahogy a kilincs után nyúlt. Ahogy elengedte az autót, elvesztette az egyensúlyát, és tehetetlenül zuhant oldalra, a hóba. A levegő a torkomban akadt, és a szívem, amely már így is majd kiugrott a mellkasomból, még jobban felgyorsult. Ennyi? Meghalt? Egy szánalmas morgással a démon térdre emelkedett, és a szívéhez kapott, állat módra üvöltött fel. Még nem múlt ki, de már közel járt hozzá, és ezzel tisztában is volt. Letépte magáról a nagykabátját, és előrelendült, a kocsinak zuhant. Hatalmas fehér karmait ijesztő erővel fúrta a fémbe, hogy felhúzza magát. Mancsszerű keze a kilincs után nyúlt, aztán megállt a levegőben. Csak bámulta az autót, és nem mozdult. Észrevette, hogy az ülés üres. Tudta, hogy oda az utolsó reménye. A démon térdre rogyott, és felsikoltott – nem ordított vagy üvöltött, hanem éles és magas hangon sikoltott. Ezt a hangot örökké a kétségbeeséssel fogom azonosítani. A sikoltás aztán ordításba váltott; hogy dühös volt vagy zavarodott, azt nem tudtam megállapítani. Végül talpra küzdötte magát. Néztem, ahogy tesz pár lépést a felhajtón, aztán vissza az utca felé. Össze volt zavarodva, nem tudott dönteni. Ismét térdre zuhant. Előrearaszolt, a karmaival vonszolta magát előre, végül kiterült a földön. Mintha az a perc órákig tartott volna. Vártam, hogy megremegjen, felpattanjon, és elordítsa magát, de semmi sem történt. A világ mozdulatlanná dermedt. Még egy hosszú és kétségbeesett percig vártam, mielőtt lépni mertem. A démon mozdulatlanul hevert a felhajtón, élettelen volt, mint a beton, amelyen feküdt. Kióvakodtam búvóhelyemről, és előrearaszoltam. Nem mertem levenni a szemem a testről. Halvány fürtökben gőz gyűrűzött az éjszakai levegőbe. Lassan felé sétáltam, hunyorogtam a vakító lámpafényben, és őt figyeltem. Különleges érzés fogott el, mintha a zsigereimből induló bizsergés lassan átjárt volna – nem csak egy holttestet láttam, az én holttestem volt, teljesen mozdulatlanul feküdt. Mint egy műalkotás, amelyet a saját kezemmel készítettem. A büszkeség mindent elsöprő érzése töltött el, és megértettem, miért hagyja annyi sorozatgyilkos szem előtt az áldozatát: amikor az ember ilyen szépet alkot, azt meg akarja mutatni a világnak. Végre elpusztult. De vajon miért nem hullott szét, mint a használt szervei? Ha az összetartó energia távozott, a test miért volt még mindig... egyben? Egy fénysugár vonta magára a pillantásom, és felrántottam a fejem. Az előszobaablakunkból szűrődött ki. Egy pillanat múlva a függöny szétnyílt. Anyu nézett ki az ablakon – nyilván hallotta a démon üvöltését, és magyarázatot keresett rá. Lekuporodtam az autó mellé, kívül a fényszórók fényén, alig egy méterre a halott démontól. Sokáig állt az ablakban, mielőtt visszament a szobába, és elengedte a függönyt. Vártam, hogy újra sötét legyen, de a villany égve maradt. Egy perccel később a fürdőszobaablak is fénybe borult. Megráztam a fejem. Nem látott semmit. A démon megrándult. A teljes figyelmem azonnal visszaterelődött a bukott démonra, aki olyan közel feküdt, hogy akár

meg is érinthettem volna. A feje oldalra fordult, és a bal karja szélesen lódult meg. Felemelkedtem, és hátraléptem. A démon újra hadonászott a karjával, mielőtt megtámaszkodott vele, és feltolta magát. Megemelkedett a válla, de a feje még mindig lógott. Reszketegen rúgott oldalra a lábával. Egy darabig küzdött, de képtelen volt talpra állni, úgyhogy kinyúlt a másik karjával is, és mászva indult tovább. Épp időben nézett fel, hogy lássa, ahogy kigyullad egy újabb lámpa – ezúttal az én szobámban. Anyu bement, hogy megnézze, alszom-e, és most már rájött, hogy nem vagyok otthon. Csinálj már valamit! – kiáltottam magamra. A démon nyurga karja teljes hosszában húzta magát előre, aztán a másikkal is kinyúlt. Valahogy erőre kapott, mint legutóbb, amikor megölte Max apját. Csak ezúttal nem akadt a közelben friss hulla – a legközelebbi donor én voltam, de rólam nem tudott. Ehelyett mászott egyenesen. A házunk felé. A karmai a csatorna mellett vájtak az aszfaltba, és megint előrevonszolta magát. Lassan mozgott, de célirányosan és határozottan. Minden egyes mozdulata egy kicsit gyorsabbnak, egy kicsit erőteljesebbnek tűnt. Újabb fényfolt villant, és hirtelen mozgás támadt; anyu kinyitotta az oldalajtót, és ott állt a világosban, hogy szinte kiszúrta az ember szemét, a hálóingjére vastag kabátot húzott, és belebújt a hótaposó csizmájába. – John? – a hangja magas volt és harsány, egy kis nyers éllel, amelyben az aggodalom jelére ismertem. Azért jött, hogy megkeressen. A démon ismét előrenyúlt, földöntúlian mordult fel, ahogy közelebb húzta magát a házunkhoz – most gyorsabb volt és mohóbb, mint annak előtte. Fekete csomókat hagyott maga után az úton, ahogy haladt, amelyek természetellenes forrósággal sisteregtek fel, majd másodpercek alatt bomlottak el az aszfalton. Anyu biztos meghallotta, mert felé fordult. Az már majdnem félúton járt hozzá. – Befelé! – kiáltottam, és anyu felé lódultam. A démon felrántotta a fejét, és vadul kapott felém hosszú karjával, ahogy elrohantam mellette. Széles ívben kerültem meg, de valahogy talpra kászálódott, és felém vetődött. Oldalra botlottam, és a démon centikkel, de elvétett, ahogy a földre zuhant. Az aszfaltnak csapódott, és fájdalmasan üvöltött fel. – John, mi folyik itt? – kiáltott anyu, és rettenettel a szemében figyelte a démont az utcán. Onnan, ahol állt, nem vehette ki tisztán, de az is épp elég volt, amit látott belőle. – Befelé! – ismételtem, és rohanás közben berántottam az ajtóból. A kesztyűm sötétvörös csíkokat hagyott a kabátján. – Mi ez? – kérdezte. – Megölte Neblint – cibáltam beljebb a házba. – Gyere már! A démon új erőre kapott, és felénk mászott, a szájában világítottak a tűhegyes fogak. Anyu becsapta az ajtót, de én újra kinyitottam. – Mit művelsz? – Be kell engednünk – próbáltam a halottasház felé taszigálni. Nem moccant. – Ha megnehezítjük a dolgát, a szomszédnál fog próbálkozni. – Ide aztán be nem eresztem! – sikkantott fel. A démon elérte a járdánkat. – Nincs más megoldás! – hátralöktem, és eleresztette a kilincset. Ugyanolyan rémülten nézett rám, mint az imént a démonra. Most először vette le róla a szemét. A pillantása a mellkasomat és a karomat beborító vérre tévedt. A bennem lakozó szörnyeteg felordított, eszembe jutott a késes

incidens a konyhában, és égtem a vágytól, hogy újra megragadhassam a félelmét, de visszafogtam magam, és kinyitottam a halottasház ajtaját. Nemsokára úgyis ölni fogsz. – Hova megyünk? – kérdezte anyu. – Hátulra. – A balzsamozóba? – Remélem, odatalál. – Magam után húztam a recepcióra, felcsaptam a villanyt, és a hátsó szoba felé siettem. A bejárati ajtó becsapódott, de nem mertünk visszanézni. Anyu felsikított, és futva indultunk hátra. – Nálad vannak a kulcsok? – kérdeztem, és az ajtóhoz toltam. Beletúrt a kabátjába, és előráncigálta a kulcscsomót. A démon felbőgött a recepción, én is felordítottam hátul, kieresztettem a feszültséget. Akkor tántorodott be a sarkon, amikor anyu kinyitotta az ajtót. Már szinte csöpögött, ahogy darabjaira hullott a teste. Berontottunk az ajtón. Anyu egyből hátrarohant, és a kijáratnál a kulcsokkal kezdett matatni, de én felkapcsoltam a villanyt, és egyenest az oldalsó pulthoz léptem. Az egyetlen reményünk csinos kupacba tekerve feküdt az asztalon – a trokár csapja úgy pihent a vákuumtömlőn, mint a kígyófej. Bekapcsoltam, és a lassan éledő ventilátorra pillantottam. – Reméljük, nem ma megy tönkre – motyogtam, és a falhoz lapultam az ajtó mellett. Időközben anyu kinyitotta a hátsó kijáratot, és szélesre tárta, szörnyű rémülettel pillantott vissza rám. – John, már itt van! A démon berontott a szobába, fényes, borotvaszerű karmaival anyu után kapott. A zümmögő trokárt teljes erőmmel a démon mellkasába döftem. Hátratántorodott, tágra kerekedett a szeme. Hallottam a nedves szürcsölést, ahogy az eszköz felszívott valamit, a vérét vagy talán az egész szívét, amely már amúgy is kezdett bomlani oszladozó testében, és lecsúszott a vákuumtömlőn. A démon térdre rogyott, ahogy egyre több folyadék és szerv távozott a testéből, hallottam az ismerős, gyomorforgató sistergő hangot, ahogy a hús sárrá változik. A tömlő tekergett, és gőzölgött a melegtől. Hátrébb léptem, és figyeltem, ahogy a démon teste felemészti magát. Minden létező ízéből energiát vont el, hogy újraépíthesse az elveszett szöveteket. A démon a szemem előtt hullott szét. A bomlás lassú hullámokban cikázott át a testén, az ujjaitól végig a karján, át a lábán, végül sötéten kúszott keresztül a törzsén is. Nem vettem észre, hogy anyu mellém lépett, de a kábulaton át hirtelen ráeszméltem, hogy szorosan ölel, miközben döbbenten bámuljuk a jelenetet. Nem viszonoztam az ölelést, csak álltam ott, és néztem ki a fejemből. A démon lassan szinte teljesen eltűnt – végül már csak egy petyhüdt mellkas és egy bütykös fej nézett fel rám az ember formájú, füstölgő kátránypocsolyából. Levegő után kapkodott, de nem hiszem, hogy a tüdeje eléggé ép volt a légzéshez. Lassan lehúztam a símaszkom, és előreléptem, hogy jól láthassa az arcom. Azt vártam, hogy majd a dühtől, fájdalomtól, kétségbeeséstől vezérelve nekem ront, hogy az életem vegye, és mentse magát. Ehelyett a démon megnyugodott. Figyelte, ahogy közelítek, sárga szeme követett, ahogy megálltam fölötte. Visszanéztem rá. A démon mély levegőt vett. Rongyos tüdeje erőlködve reszketett. – Tigris, tigris... – A hangja reszelősen suttogott. – Éjszakánk erdejében sárga láng. – Élesen köhögött fel, minden hangot a szenvedés szaggatott. – Sajnálom. – Csak ez jutott eszembe. Újabb szaggatott lélegzetet vett, a saját oszladozó testétől fuldokolt. – Nem akartam bántani magát – folytattam. – Senkit sem akartam bántani. A fogai csálén meredeztek a szájából, mint a hervadt fű. – Ne. – motyogta, aztán elhallgatott, hogy teret engedjen egy szörnyű köhögésnek, azután nagy

nehezen ismét összeszedte magát – Ne mondd el nekik. – Kiknek? – kérdezte anyu. A rút pofát még egyszer eltorzította a félelem vagy az erőlködés, és kínlódó hangja még egy utolsó mondatot recsegett el. – Emlékezz rám, ha már nem leszek! Bólintottam. A démon felnézett a plafonra, azután lehunyta a szemét, és a teste összeomlott, porlani, oldódni kezdett, és egyetlen sistergő fekete rakássá folyt össze. A démon meghalt. Odakint havazni kezdett. Ő volt a Claytoni Gyilkos, anyu. Ő lopta el a testrészeket, kellettek neki, hogy életben maradhasson.

19 Csak bámultam a fekete mocskot a padlón, és próbáltam megérteni, mi történt. Egy perccel ezelőtt az a sár még egy démon volt, egy órával ezelőtt pedig az egyik szomszédom, egy kedves, idős ember, aki szerette a feleségét, és mindig megkínált forró csokival. De nem, az a sár csak sár, fizikai maradványa egy testnek, amely sosem volt igazán az övé. Az élete, az elméje, a lelke vagy tudom is én, mi az, ami élővé tesz egy testet, már elpárolgott. Tűz volt, és mi tápláltuk. Emlékezz rám, ha már nem leszek! – Ez meg mi volt? Felnéztem, és megláttam anyut. Most eszméltem csak rá, hogy még mindig szorosan öleli a vállam, a teste az enyém előtt. A démon és közém állt. Mikor csinálta? Az elmémen fáradtság és sötétség uralkodott, mint egy súlyos viharfelhő. – Egy démon. Elhúzódtam tőle, és a szivattyúkapcsolóhoz léptem. Leállítottam, és a recsegő pörgés elhalt, csend telepedett közénk. A vákuumtömlő groteszk módon kicsavarodott, és egyetlen kupac füstölgő, kártékony műanyag göngyöleggé olvadt. Mint valami gépszörny belei. A trokár szúrófeje csupa sár volt, óvatosan, két ujjal kihúztam a mocsokból a padlón. – Démon? – kérdezte anyu, és hátralépett. – Mi... Miért? Hogyhogy démon? Mit keresett itt? – Meg akart enni minket – feleltem. – Vagy valami ilyesmi. – És most már meghalt? A homlokomat ráncolva néztem a padlót. A sötét paca jobban hasonlított egy tábortűz nyomára, mint egy holttestre. – Gondolom. Nem tudom pontosan, hogy működik a dolog. – Egyáltalán honnan tudsz erről az egészről? – felém fordult, és rám nézett, a szeme az arcom vizslatta. Keresett valamit. – Mit műveltél odakinn? – Azt, amit te – hazudtam. – Zajt hallottam, és kimentem megnézni. Crowleyék házából jött. Csinált valamit ott, talán ölt. Sikítást hallottam. Aztán megláttam dr. Neblint Mr. Crowley kocsijában, már halott volt. Elvonszoltam onnan oda, ahol a démon nem találhatja meg. Aztán, amikor kijöttél, átrohantam hozzád. Csak bámult rám, a véráztatta kabátomra, az olvadt hótól nedves ruháimra és a bőrömre fagyott izzadtságcseppekre. Aztán a pillantása elkalandozott a teremben, a véres ujjlenyomataimra a falon és a pultokon, és a gőzölgő, iszapos hamura a földön. Szinte láttam az arcán tükröződni a gondolatait. Jobban ismertem ezt a nőt, mint bárkit a világon. Eszébe jutott, hogy szociopata vagyok, és vonzódom a hullákhoz. Az is, hogy megfenyegettem őt a konyhában egy késsel, és hogy hogyan néztem mindig a holttestekre az asztalon. Felderengett előtte minden, amit olvasott, amiről hallott, amitől félt, amióta évekkel ezelőtt rájött, hogy nem vagyok olyan, mint a többi gyerek. Talán még apára is gondolt, és az erőszakos dolgaira, és hogy ha felnövök, vajon mennyire fogom követni, vagy követtem már eddig is az ő példáját. Újra és újra lejátszotta a fejében a részleteket, elemezte a látványt, és próbálta eldönteni, mit higgyen. Aztán valami olyat tett, ami kétséget kizáróan bizonyította, hogy egyáltalán nem értem őt. Megölelt. Szélesre tárta a karját, és magához vont. Egyik kezét a hátamon nyugtatta, a másikat a fejemen, és sírt, nem szomorúságból, hanem a megnyugvás miatt. Megkönnyebbülésből sírt, lágyan előre-hátra hintázott, lassan őt is összevérezte a kabátom meg a kesztyűm, de nem érdekelte. Átöleltem, tudtam,

hogy jól fog esni neki. – Jó fiú vagy – szorított meg. – Jó fiú vagy. Helyesen cselekedtél. Kíváncsi voltam, rájött-e, mi történt, de nem mertem megkérdezni. Csak öleltem, amíg nem tudott elengedni. – Fel kell hívnunk a rendőrséget – lépett hátra, és dörgölte meg az orrát. Becsukta és bezárta a hátsó ajtót. – És a mentőket is ki kell hívni, hátha bántotta Crowleyékat, ahogy mondtad. Lehet, hogy még élnek. Kinyitotta az egyik oldalsó szekrényt, és elővette a vödröt meg a felmosót, aztán megrázta a fejét, és mindkettőt visszatette a helyére. – Így kell hagyni mindent a rendőröknek. – Nagy ívben kerülte meg a sár szélét, és úgy indult a bejárat felé. – Muszáj kihívnunk őket? – kérdeztem, szorosan a nyomában. – Hinni fognak nekünk? Követtem a hallba a recepción át. A sarkában jártam, és igyekeztem lebeszélni. – Simán elvihetnénk Mrs. Crowleyt a kórházba, csak előtte át kell öltöznünk, csupa vér vagyok. Nem gyanakodnának. – Már láttam magam a börtönben, a bíróságon, a nevelőintézetben és a villamosszékben. – Mi lesz, ha letartóztatnak? Mi lesz, ha azt hiszik, én öltem meg Neblint meg a többieket? Mi lesz, ha elolvassák Neblin aktáit, és azt hiszik, hogy kattant vagyok, és dutyiba dugnak? Anyu megtorpant, és rám nézett, egyenesen a szemembe. – Te ölted meg Neblint? – Persze hogy nem! – Hát persze hogy nem. És nem öltél meg senki mást sem. – Széttárta a kabátját, és megmutatta nekem a vért a hálóinge oldalán. – Mindketten véresek vagyunk. És mindketten ártatlanok. A rendőrök meg fogják érteni, hogy mi csak segíteni próbáltunk. Elengedte a kabátját, és hozzám lépett. Megragadta a karom jó erősen, és lehajolt hozzám, hogy csak pár centi válassza el az arcunkat egymástól. – Az a legfontosabb, hogy együtt vagyunk. Nem hagyom, hogy bárhová is elvigyenek. Sosem hagylak el. Egy család vagyunk. Örökké itt leszek neked. Valami helyrekattant bennem, rájöttem, hogy egész életemben ezekre a szavakra vártam. Összezúztak és felszabadítottak egyszerre, betapasztották a lelkem, mint egy régóta hiányzó kirakósdarab. Az este, az elmúlt nap és az elmúlt öt hónap minden feszültsége kiáramlott belőlem, mint a vér a nyitott vénán át, és most először úgy tekintettem magamra, ahogy anyu rám – nem őrültnek, nem leskelődőnek, nem gyilkosnak, hanem egy szomorú és magányos fiúnak. Rázuhantam, és évek óta először ért utol a felismerés, hogy tudok sírni.

Amíg a rendőrség megérkezett, anyu átment Crowleyékhoz, megnézni, hogy vannak. Én kivettem Mr. Crowley telefonját az eldobott kabátjából. Neblin zsebeit is átkutattam, és biztos, ami biztos, az ő mobiljára is rátettem a kezem. Nem tudtam rendesen elrejteni őket, úgyhogy a két telefont – és persze Kayét – áthajítottam a kerítésen a hátsó kert mögötti erdőbe. Arrafelé nem voltak lábnyomok, csak végeláthatatlan szűz hómező. Reméltem, hogy ott biztonságban lesznek, amíg nem találok egy tartósabb megoldást. A GPS az utolsó pillanatban jutott eszembe, úgyhogy kiszedtem a kocsiból a nyomkövetőt, és azt is behajítottam az erdőbe. Épp amikor meghallottam a távolban az első sziréna hangját. A rikoltozó szirénákat villogó fények és egy sor járőrautó, mentő meg még egy tűzoltó is követte. A szomszédok a teraszokról és az ablakokból figyeltek, papucsban és kabátban reszkettek, miközben egy

hadseregnyi egyenruhás biztosította a környéket. Megtalálták Neblin testét, és lefényképezték. Kay még mindig nem tért magához; gyorsan ellátták, és a kórházba siettek vele. Anyát és engem kikérdeztek, a felfordulást a halottasházban gondosan tanulmányozták, és feljegyeztek mindent. Az az FBI-ügynök hallgatott ki minket a halottasházban egész este, akit a tévében is láttam, Forman ügynök. Először együtt kérdezett ki minket, aztán külön-külön, közben a másikunk takarított. Nekik és mindenki másnak is azt mondtam, amit anyunak, hogy zajt hallottam, ezért kimentem megnézni, mi volt az, aztán megláttam a gyilkost bemenni Crowley ék házába. Megkérdezték, tudom-e, hol van Mr. Crowley, mondtam, hogy nem; megkérdezték, miért döntöttem úgy, hogy elmozdítom Neblin testét, és nem tudtam értelmes indokot kitalálni, úgyhogy azt feleltem, hogy akkor ez tűnt a legjobb ötletnek. A sárral a balzsamozóban nem nagyon törődtek: azt mondtuk, nem tudjuk, hogy került oda. Nem tudom, hittek-e nekünk vagy sem, de mindenki elégedettnek tűnt. Mielőtt elmentek, érdeklődtek, szükségem van-e pszichológusra, hogy segítsen megbirkózni a ténnyel, hogy az elmúlt hónapokban két viszonylag közeli ismerősömet veszítettem el, de azt feleltem, árulás lenne, ha az első terapeutám halálát egy második terapeutával beszélném meg. Senki sem nevetett. Dr. Neblin nevetett volna. Reggelre a történet elterjedt és mutálódott: azt beszélték, a Claytoni Gyilkos megölte Bill Crowleyt, amikor az késő este kocsikázott, aztán megölte Ben Neblint is Crowley ék háza felé menet. Ott aztán a gyilkos megverte és megkínozta Kayt, amíg a kedves szomszédok – én és anyu – észre nem vették, hogy valami nem stimmel, és megzavarták a bűnözőt. A gyilkos ekkor ránk támadt, a nyomunkba eredt, de meglépett, amikor ellenállásba ütközött, és csak azt a titokzatos fekete sarat hagyta hátra, mint a többi gyilkosságnál. Senki sem hitt volna nekünk, ha azzal állunk elő, hogy a gyilkos egy bomladozó szörnyeteg, úgyhogy nem törtük magunkat. Természetesen rengeteg elvarratlan szál maradt a sztoriban, de a pletyka elkezdett terjedni – sem a gyilkos, sem Mr. Crowley testét nem találták, szóval akár élhettek is volna valahol, de én tudtam, hogy a megpróbáltatásoknak vége. Hónapok óta először békét éreztem. Lehet, hogy komolyabb lett volna a rendőrök gyanakvása, ha Kay nem lép elő leghűségesebb védelmezőmmé – esküdözött a rendőrségnek, hogy jó fiú vagyok és jó szomszéd, és úgy szeretjük egymást, mintha rokonok lennénk. Amikor megtalálták egy szempillámat a hálószoba padlóján, elmesélte a rendőröknek, hogy segítettem Mr. Crowleynak megolajozni a zsanérokat; amikor megtalálták az ujjlenyomatomat a kocsiajtó ablakán, elmondta, hogy segítettem olajat cserélni, és levegőt fújtam a kerekekbe. Minden kérdésüket megválaszolta az a tény, hogy lényegében az elmúlt két hónap minden napját Crowleyéknél töltöttem. Az egyetlen komoly bizonyíték a mobilokban volt, de azokat nem találták meg. Mindezeken kívül pedig csak egy átlagos gyereknek tűntem – nem hiszem, hogy valaha is komolyan gyanúsítottak volna. Ha megpróbálom elrejteni a bizonyítékokat, biztos sokkal gyanúsabb lettem volna, de így, hogy egyenesen a rendőrséghez fordultunk, bizalmat szavaztak nekünk. Egy kis idő múltán az egész már olyan volt, mintha mi sem történt volna. Azt hittem, a démon halála jobban megérint – kísérteni fog az álmaimban vagy ilyenek –, ehelyett újra és újra azon kaptam magam, hogy a démon utolsó szavai járnak a fejemben: „Emlékezz rám!” Nem voltam biztos benne, hogy akarok – egy gonosz, ördögi gyilkosra nem akartam gondolni. Igazából sok olyasmi volt, amire nem akartam gondolni – amikre évekig nem akartam gondolni –, de a téma kerülése sem vezetett sehova. Talán ideje volt követni Crowley tanácsát, és emlékezni. Amikor a rendőrség végre békén hagyta, átmentem meglátogatni Kay Crowleyt. Amint kinyitotta az ajtót, megölelt. Nem szólt, nem köszönt, csak átölelt. Nem érdemeltem meg, de visszaöleltem. A szörnyeteg felmordult, de visszafogtam; emlékezett a törékeny nőre, és tudta, milyen

könnyű lenne megölni, de összpontosítottam, hogy ne csússzon ki a kezemből az irányítás. Sokkal nehezebb volt, mint azt elismertem volna. – Köszönöm, hogy eljöttél – mondta. A szeme megtelt könnyel. A jobb arcán lila véraláfutás éktelenkedett, a látványtól összeszorult a gyomrom. – Sajnálom. – Ugyan, ne sajnáld, kedveském! – húzott be a házba. – Te csak segítettél. Jól megfigyeltem, alaposan tanulmányoztam az arcát. Ő volt az az angyal, aki megszelídített egy démont; a lélek, aki csapdába ejtette, és olyan hatalommal tartotta rabságban, amilyennel még nem találkozott. Érezte, milyen élesen figyelem, és visszanézett rám. – Mi a baj, John? – Meséljen nekem róla! – Billről? – Bill Crowleyról. Egész életemben a szomszédja voltam, de nem hiszem, hogy igazán ismertem őt. Meséljen róla! Most ő vizslatott engem, a szeme mély volt, akár egy kút, és egy távoli korból nézett rám. – 1968-ban találkoztam Billel – vezetett a nappaliba, és ült le a kanapéra. – Két évvel azután összeházasodtunk, jövő májusban lesz negyven éve. Szemben ültem vele, és hallgattam. – Mindketten elmúltunk már harmincévesek, és akkoriban ebben a városban ha harmincévesen nem kelt még el egy nő, majdnem biztos, hogy vénlány maradt, én is hozzászoktam már a gondolathoz. De egy nap betoppant Bill, és munkát keresett. Jóképű volt, és olyan régimódi gondolkodású, nem érdekelték a hippidolgok, mint akkoriban sokakat. Udvariasan viselkedett, finom modorral beszélt, egy kicsit a nagyapámra emlékeztetett, mert mindig kalapot viselt, kinyitotta az ajtót a hölgyek előtt, és felállt, amikor valaki belépett a szobába. Azonnal megkapta a munkát, és minden reggel láttam, ahogy jön, mindig nagyon kedves volt. Ő szólított először Kaynek. Tudod, az igazi nevem Katherine, és addig mindenki Katie-nek vagy Miss Woodnak szólított, de ő azt mondta, a Katie túl hosszú, és lerövidítette Kayre. Mindig aktív volt, állandóan tevékenykedett, egyik helyről a másikra rohant. Imádta az életet. Alig pár hét után megakadt rajta a szemem. Halkan nevetett, és én is mosolyogtam. Mr. Crowley élete úgy terült ki előttem, mint egy festmény, színekben és formákban gazdagon, és mély megértéssel mögötte. Nem volt tökéletes, de sokáig – jó sokáig – igenis jó ember volt. – Egy évig randevúzgattunk, mielőtt megkérte a kezem – folytatta. – Egy vasárnap a családomnál vacsoráztunk. Ott volt minden bátyám és nővérem meg a családjuk, mind nevetgéltünk és beszélgettünk. Ő egyszer csak felállt, és kiment a szobából. – A pillantása a távolba révedt. – Követtem, és ott találtam, a konyhában sírva. Azt mondta, sosem értette. Úgy emlékszem rá, mintha ma történt volna. „Sosem értettem, Kay. Eddig sosem értettem.” Azt mondta, jobban szeret engem, mint égen-földön bármit, nagyon romantikus dolgokat suttogott, és ott helyben megkérte a kezem. Egy pillanatig csendben ült, lehunyta a szemét, és emlékezett. – Azt ígérte, örökké mellettem marad. Egészségben, betegségben... Az utolsó napokban több volt a betegség, mint az egészség – hiszen te is láttad. De mindennap újra elmondta, azt mondta, örökké mellettem marad.

Nem hiszem, hogy anyu észrevette, de aznap egy új lakó is beköltözött hozzánk, bár igazából mindig is velünk volt. A szörnyetegem végleg elszabadult, már nem tudtam visszazárni. Próbáltam,

minden áldott nap próbáltam, de nem sikerült. Ha ilyen könnyű lett volna megszabadulni tőle, meg sem születik. Miután a démon elpusztult, megpróbáltam újraépíteni a falat, és visszaállítani a szabályaimat, de a sötét oldalam minden változás ellen harcolt. Azt mondogattam magamnak, nem szabad arra gondolnom, hogy embereket bántok, de minden óvatlan pillanatban az erőszakra terelődtek a gondolataim. Mintha az agyamnak egy vérrel és sikolyokkal telt képernyővédője lenne, és ha túl sokáig nem használtam, beindult a program, eluralkodott rajtam. Ezért egy csomó olyan hobbiba kezdtem, amely lefoglalta az agyam – olvastam, főztem, rejtvényt fejtettem –, mindent megtettem, hogy ne induljon be a mentális képernyővédőm. Egy darabig működött, de előbb vagy utóbb el kellett mennem aludni, és olyankor egyedül feküdtem a sötétben, és küzdöttem a gondolataimmal, amíg végül a nyelvem harapdálva, a párnát ütlegelve nem könyörögtem kegyelemért. Amikor feladtam, hogy megváltoztassam a gondolataimat, a következő lépcsőt a tettek mezeje jelentette. Megint kényszerítettem magam, hogy bókoljak az embereknek, és igyekeztem távolságot tartani a kertektől – lényegében fóbiám lett az ablakoktól, mert annyira igyekeztem nem átnézni rajtuk. A sötét gondolatok még mindig ott motoszkáltak, de nem tettem semmi rosszat. Más szóval jól tettettem, hogy normális vagyok. Ha az utcán botlasz belém, fogalmad se lett volna, mennyire meg akarlak ölni. De volt egy szabály, amelyet nem állítottam vissza. A szörnyeteg és én is úgy döntöttünk, elsiklunk felette, mindketten más okból. Alig egy hét telt el, de anyu máris szembesített vele. Épp ebédeltünk, és megint a Simpson családot néztük – lényegében csak ilyenkor beszélgettünk. – Hogy van Brooke? – halkította le anyu a tévét. Én még mindig a képernyőt néztem. Jól van, köszöni – gondoltam. – Mindjárt itt a szülinapja, és kihalásztam az ottalvós buli teljes vendéglistáját a kukájukból. Szereti a lovakat, a mangákat, a nyolcvanas évek zenéjét, és mindig későn indul el, ezért futnia kell az iskolabuszhoz. Fejből tudom az órarendjét, az adószámát, a jelszavát és az e-mail címét. – Nem tudom – feleltem. – Gondolom, jól van. Nem látom túl gyakran. Tudtam, hogy nem kéne követnem, de az az igazság, hogy... akartam. Ezt nem voltam hajlandó feladni. – El kéne hívnod randizni. – Randizni? – Tizenöt éves vagy – felelte anyu. – Majdnem tizenhat. Teljesen normális dolog. Nem lesz tőle semmi bajod. De lehet, hogy neki igen. – Elfelejtetted a szociopata dolgot? – kérdeztem. Anyu összevonta a szemöldökét. – Nincs empátiám. Így mégis hogy alakítsak ki párkapcsolatot valakivel? Ez volt a szabályrendszerem legnagyobb paradoxonja: lehet, hogy elkerülöm a rossz kapcsolatokat, ha kerülöm azokat az embereket, akik érdekelnek, de a jókat is. – Ki beszélt itt párkapcsolatról? – válaszolt anyu. – Ráérsz majd harmincéves korodban egy rendes kapcsolatra. Úgy nekem is könnyebb. Csak azt mondom, hogy tinédzser vagy, szórakoznod kéne. A falra néztem. – Nem kezelem jól az embereket, anyu. Neked ezt tudnod kéne. Elhallgatott, próbáltam kitalálni, mit fog csinálni, a homlokát ráncolja, sóhajtozik, lehunyja a szemét, és arra az estére gondol, amikor megfenyegettem egy késsel? – De már annyival jobban vagy – mondta végül. – Nehéz év volt, és nem voltál önmagad. Igazából inkább voltam önmagam az elmúlt két hónapban, mint előtte bármikor, de ezt nem

készültem megosztani vele. – Ne felejtsd el, hogy minden gyakorlás kérdése. Azt mondod, nem kezeled jól az embereket, hát akkor az egyetlen megoldás, hogy mész és gyakorolsz. Beszélgess! Barátkozz! Ha folyton idebenn ülsz, nem fejlődnek ki a szociális képességeid. Brooke jutott eszembe, és a gondolatok, amelyek kitöltik vele kapcsolatban a fejem. Néhány jó, némelyik veszélyes. Nem akartam lemondani róla. De még nem bíztam magamban eléggé. Így biztonságosabb volt távolságot tartani. Ugyanakkor anyunak is igaza volt. Rápillantottam – a fáradt arcára és elnyűtt ruháira –, arra gondoltam, mennyire hasonlít Laurenre. És mennyire hasonlít rám. Megértette, hogy min megyek keresztül, és nem azért, mert ő is átélte. Az empátia volt az oka. Az anyám volt, ismert engem, én pedig alig tudtam róla valamit. – Miért nem kezdünk valami könnyebbel? – vettem el egy pizzaszeletet. – Például először kiismerlek téged, és aztán majd följebb lépek. Ránéztem újra. Valami gúnyos megjegyzésre számítottam, mondjuk azzal kapcsolatban, hogy nem illik emberekről „följebb lépni”, ehelyett csak meglepetést láttam az arcán. A pupillája kitágult, a száját szorosan összezárta, és volt valami a szeme sarkában. Láttam, ahogy könnycsepp fejlődik belőle. Nem szomorú könny – ehhez már elég jól ismertem a hangulatait. Ez olyan könny volt, amilyent eddig még nem láttam. Mi okozhatta? Döbbenet? Fájdalom? Öröm? – Ez nem ér! – mutattam a könnycseppre. – Csalás, ha elérzékenyülsz itt nekem! Anyu elfojtott egy kuncogást, majd megragadott, és szorosan átölelt. Visszaöleltem. Furcsa volt, egyszerre bugyuta és elégedett érzés. A szörnyeteg a nyakára pillantott, vékony volt és védtelen, elképzelte, milyen lenne félbetörni. Gondolatban megfenyegettem magam, és kibújtam az ölelésből. – Köszönöm a pizzát – mondtam. – Finom volt. Csak ez az egy bók jutott eszembe. – Ez hogy jön ide? – Csak úgy.

Ahogy a hetek hónapokba fordultak, folytatódott a nyomozás, de lassan rádöbbentek, hogy a gyilkosságoknak végleg vége, és Clayton megye elkezdett visszasüppedni a normális kerékvágásba. Mégis, a találgatások folytatódtak, és egyre vadabb teóriák születtek. Hogy a gyilkos egy csavargó volt, vagy talán egy kéjgyilkos, az is lehet, hogy egy bérgyilkos, aki a feketepiacon adta el a szerveket, lehet, hogy egy ördögi szekta használta az áldozatokat kimondhatatlan szertartásaihoz. Az emberek szerették volna, ha a magyarázat legalább olyan grandiózus és látványos, mint maguk a gyilkosságok, de az igazság ennél is sokkal rémisztőbb volt. Az igazi félelmet nem a hatalmas szörnyetegek szülik, hanem az ártatlan külsejű kisemberek. Mint Mr. Crowley. Mint én. Mert ránk nem gyanakszik senki.

TARTALOM Ajánlás 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19

Table of Contents Ajánlás 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19