Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Kar Kulturális és Vizuális Antropológia Intézet
„Nem az vagyok, mint aki előtte voltam” A narratíva, mint szakrális felkészültség a miskolci Hit Gyülekezetében
Készítette: Ribb Péter Kulturális antropológia BA
Konzulens: Bán András Egyetemi docens
Miskolc 2014
Tartalomjegyzék Tartalomjegyzék .................................................................................................................. 2 I. Bevezetés ........................................................................................................................... 3 I.1. Hipotézis...................................................................................................................... 5 II. Elméleti és fogalmi tisztázások ...................................................................................... 7 II.1. Az élettörténeti interjú elméleti háttere...................................................................... 7 III. A kutatás ...................................................................................................................... 12 III.1. A kutatás terepe ...................................................................................................... 14 III.2. A kutatás menete .................................................................................................... 18 IV. Az élettörténetek általános jellemzői ......................................................................... 21 IV.1. Mitologikus jellegzetességek ................................................................................. 21 V. Az élettörténetek elemzése ........................................................................................... 24 V.1. A megtérés előttről… .............................................................................................. 24 V.1.1. Gyermekkor ...................................................................................................... 24 V.1.2. Útkeresés .......................................................................................................... 26 V.1.3. A sorsfordító szereplő ....................................................................................... 28 V.2. A megtérésről…....................................................................................................... 31 V.3. A megtérés utánról… ............................................................................................... 37 V.3.1. Kilépés és belépés ............................................................................................. 37 V.3.2. Alternatív életpályák ......................................................................................... 39 V.3.3. A bizonyság ...................................................................................................... 41 VI. Szakrális felkészültségek (tudás) ............................................................................... 46 VI.1. Verbális képiség ..................................................................................................... 46 VI.2. Első típusú történetek: bibliai történetek, parabolák .............................................. 48 VI.3. Második típusú történetek: bizonyságok, tanúságtételek ....................................... 49 VI.4. Harmadik típusú történetek: prédikációk, tanítások ............................................... 49 VII. Élettörténet, mint szimbólum ................................................................................... 52 VII.1. A szimbólumok elméleti háttere ........................................................................... 52 VII.2. Szimbólumfejtés.................................................................................................... 54 VIII. Összegzés ................................................................................................................... 58 Felhasznált irodalom ......................................................................................................... 59 Zusammenfassung ............................................................................................................. 63 Mellékletek ......................................................................................................................... 64 2
I. Bevezetés
Dolgozatom a miskolci Hit Gyülekezetében gyűjtött élettörténetek (bizonyságok) sajátosságairól, valamint a gyülekezeten belül betöltött szerepükről szól. Régóta érdekelnek a vallásantropológia kérdései: hogyan és miért hisz az ember, milyen formákon keresztül erősíti az egyén a hitét és mi okból választ ennek megfelelően különböző vallási csoportokat. Több tereptapasztalatot is szereztem a BA képzés ideje alatt, és egyre inkább a neoprotestáns gyülekezetek formái felé fordult a figyelmem. Korunkban ezek a kisegyházak egyre több embert tudnak megszólítani, egyre nagyobb közösségek épülnek fel, és egyre inkább hangsúlyosabb lesz a szerepük a történelmi egyházak mellett. Több felekezeti közösség megismerése1 után egyre inkább a szakralitás különböző színtereit fedeztem fel. Aztán észrevettem, hogy tagjaik az adott közösség teológiai retorikája szerint, másként viszonyulnak a saját életükhöz és múltjukhoz is. Módosult világlátásuk megváltoztatta életmódjukat éppúgy, mint gondolkodásukat, attitűdjeiket, viselkedésüket, másokhoz és saját életükhöz való viszonyulásukat. Nem csak saját életüket (múltjukat, jelenüket, jövőjüket) látták másképp a választott modell alapján, hanem az életükről való gondolkodás és beszéd is újraalkotásra került. Ezt az újraalkotást az emberek önmagukról elmesélt élettörténeteikben érhetjük tetten, mely történetek rendkívüli jelentőséggel bírnak a fundamentális alapokon létrejövő neoprotestáns gyülekezetekben. Az antropológiai kutatásban az adatközlők nem pusztán egy felmérés adatainak névtelen szolgáltatói, hanem szerzői rangra emelkednek, mint alkotók. E szerint tehát nem csak adatokat, tartalmakat nyerhetünk tőlük, hanem elbeszélése maga is egy értelmezés – egyfajta világlátás eredménye –, mely rámutathat az általa belátott folyamatokról való véleményére, saját csoportjaik jellegzetességeire és azok belső folyamataira, valamint identitásuk alkotóelemeire. A vallási közösségekben vizsgálódó antropológus számára ezért az élettörténetek kulcsként szolgálhatnak a tagok motivációs cselekvésrendszereinek megértéséhez, öndefiníciós munkájukhoz és ahhoz, hogy a választott új identitás mentén, hogyan alkották újra énképüket és önreprezentációjukat. 1
Első terepmunkámat a budapesti Új Jeruzsálem közösségben végeztem; majd a kárpátaljai Evangéliumi Keresztyén Egyházban kutattam tovább, ahol a szakrális kommunikáció különböző színtereivel foglalkoztam.
3
Számomra ez a folyamat vált a leginkább érdekfeszítővé, ezért fordultam az életrajzi elbeszélések narratíváinak elemzéséhez. Mivel mindenképp neoprotestáns gyülekezetet szerettem volna ilyen módon vizsgálni, a pünkösdi karizmatikus közösségek irányába indultam el. Ezen feltételek mentén esett a választásom a Hit Gyülekezetére. 2013. szeptemberében kezdtem kutatói munkát folytatni a miskolci Hit Gyülekezetében, ahol a gyülekezet általános megfigyelésén túl a gyülekezeti tagok által szerkesztett élettörténetek
vizsgálatába
kezdtem.
Tanulmányoztam
teológiájukat,
látogattam
istentiszteleti alkalmaikat, majd arra kértem embereket, hogy meséljék el az életüket, azért, hogy megtudjam, hol, és hogyan szerkesztik újra élettörténeteiket kifejezetten a gyülekezet hatására.
A vallásantropológia módszereinek és a narratív interjúk használatának közös alkalmazása
határozta
meg
a
kutatás
módszertanát.
A
résztvevő
megfigyelés
alapkritériuma mellett, szekunder adatgyűjtést végeztem: a gyülekezetben forgalmazott teológiai szakirodalom (írott, audio és audiovizuális formátumban) olvasásával jutottam közelebb a gyülekezeti teológiához, amely a tagok gondolkodását alakítja. Ezen felül strukturálatlan témájú beszélgetéseket folytattam és élettörténeti interjúkat készítettem. A dolgozat tartalmi felépítését tekintve először megfogalmazásra kerül a kutatási hipotézis. Majd a II. fejezetben ismertetem az élettörténeti interjúk elméleti hátterét, funkcióját és tartalmi felépítését, azontúl a kutatás szempontjából 3 fontos fogalmat (transzcendens, szakrális, fundamentalizmus) definiálok. A III. fejezetben a kutatás módszertanát, céljait, terepét és menetét írom le, majd a gyülekezetben
használatos
élettörténetek
általános
jellegzetességeit
nézem
meg
mitologikus sajátosságokon keresztül (IV. fej.). Ezután azt a kronologikus felépítést követve, amely mentén a legtöbb interjúalanyom az élettörténetét szerkesztette, így három részre tagolódik a dolgozat főszövege: a megtérés előtti és utáni időszakra, és magára a megtérésre (V.1.; V.2.; V.3. fej.). Továbbá ezeken a szekvenciákon belül tematikus csomópontokat próbáltam létrehozni az előzetes hipotéziseim mentén, azért hogy egyfajta meghatározott típushoz jussak. A VI. fejezetben George Gerbner kommunikációs elmélete mintájára és az élettörténetek segítségével megpróbálom azt a folyamatot végigkövetni, amelyben létrejön az a (szakrálisra vonatkozó) tudás, ami a gyülekezetet felismerhetővé és elkülöníthetővé teszi más csoportoktól. 4
A VII. fejezetben pedig arra teszek kísérletet, hogy igazoljam a Kapitány testvérpár által létrehozott szimbólumfejtés fokozatain és a dolgozat előzetes tartalmi eredményein keresztül azt, hogy a bizonyság kategóriája szimbólumként is felfogható.
Az egész kutatásom eredeti célja mindösszesen az volt, hogy egy számomra izgalmasnak tűnő módszerrel megfigyeljem hogyan szerkesztik meg az élettörténeteket, de amint ez a dolgozatból is kiderül majd, ennél többre bukkantam.
I.1. Hipotézis
Hipotézisem szerint az élettörténetet olyan kommunikatív kategóriának tekinthetjük a Hit Gyülekezetében, amely szimbolikusan megjeleníthetővé, hozzáférhetővé teszi azokat a módozatokat, „kulturális hálót”, ahogy a tagok a világot látják, értelmezik (vagy, ahogy azt tenniük kellene), és értelmezéseiket továbbadják. Az élettörténet, mint szimbólum hívójelként fog működni a csoportban, mert kifejező jelképe lesz a csoportazonosulásnak és elhatárolódásnak, mivel egy értékrendet, tudást, a világban élés módjait fogja közvetíteni, amely mentén a Hit Gyülekezete szerveződhet. A közvetítés intézményesült módon történik, mert „szocializáció során, szimbolikus tanulás (tehát kommunikáció) útján, generációkon át kerül átadásra egy olyan felkészültség, melyen elsősorban viselkedési mintákat és szimbólumokra, szertartásokra vonatkozó, az adott vallási közösségen belül közössé tett tudást értünk.” (P.Szilczl 2007:16) Azt feltételeztem, hogy ha megértem az élettörténetek sajátosságait, vagyis azokat a különlegességeket, amik egyedivé teszik a közösségben elhangzott történeteket, akkor azt is meg fogom érteni, hogy miért olyan fontosak a bizonyságtevések a gyülekezetben. Feltételezhetjük, hogy egyszerre fogja megerősíteni az egyént, a közösséget (például azzal, hogy folytonosan bizonygatja Isten hatékony közbelépését az életeseményekbe), és egyszerre alakítja ki a szakrális tartalmakat, amiben hisznek. Kutatásom során az élettörténetet nem pusztán egy elemzési módszernek tekintettem, amellyel adatokhoz férhetünk hozzá, hanem egy olyan eleve meglévő szimbólumnak, amely normatív sajátosságokkal rendelkezik a Gyülekezetben. A tagoknak rendelkezniük kell megtérés után egy megkonstruált „új” életúttal, vagyis a „bizonysággal”, mivel
5
feltételezésem szerint rendkívül fontos szerepet fog betölteni a szakrális tapasztalatok és ezen keresztül a vallási élmények konstruálásában. Azt tettem fel továbbá, hogy az élettörténeteket szisztematikus felfejtésével az egyéni életpályák történésein túl a csoportról is releváns információt kaphatunk, mert az élettörténetek mindig egy életpályát fognak elmesélni. Az életpálya egy szinkronikus folyamat, szinte állandó birkózás a különböző helyzetekkel, amelyekre mi különböző megoldási módokat használunk, amelyeket kortársaink, ill. az adott csoport tagjai is használnak. Az egyén előtt a különböző megoldási módozatok, tervek, kulturális eszköztárak széles palettája áll, amelyből kiválogathatja a számára legmegfelelőbbet azért, hogy annak segítségével eligazodjon a világban. (Niedermüller 1988) A Hit Gyülekezete, tagjai számára egy tudatos választás eredménye, amelyhez egy meghatározott fogalom-, és kulturális eszköztár tartozik, amely domináns helyzetbe kerül más megoldási módozatokkal szemben. Vagyis az egyének a gyülekezet által felkínált értelmezési
keretek,
kategóriák
fogalmak
révén
válhatnak
képessé
az
általuk
tapasztaltakról beszélni, annak ellenére, hogy a közösségben létrejövő vallási tapasztalat fő attribútuma, hogy mindig privát módon szerveződik egyéni tapasztalat mentén. Hasonlóan tehát, az élettörténetek is más és más viszonyulásokat mutathatnak ugyanahhoz a „mögöttes valósághoz”. Ez esetben azonban felvetődhet az a kérdés is, hogy miért beszélhetünk egyáltalán egyházakról és nem pedig csak individuális tapasztalatokról?
Mivel a tapasztalat
értelmezésénél mozgósított keret kulturális közvetítéssel jön létre (Korpics-P.Szilczl 2007), ezért találhatunk esetleg az élettörténetekben is egy közös nevezőt, azaz, hogy ugyanazt a transzcendens valóságot ugyanazzal – a csoportra jellemző – kulturális eszköz-, fogalomtárral ragadják meg úgy, hogy valamennyi szimbolikus összefüggéseken nyugszik (Kapitány-Kapitány 2008:369). Ezért azt feltételeztem, hogy az élettörténetek komparatív vizsgálata által, egy olyan elméleti keretre bukkanunk, amely a tagok élettörténeteit egységes szerkesztési kritériumokkal, nyelvvel, sémával látja el.
6
II. Elméleti és fogalmi tisztázások
II.1. Az élettörténeti interjú elméleti háttere Mivel a kutatás alapmódszere a narratív interjú, ezért elengedhetetlennek tartom azt, hogy röviden felvázoljam az élettörténeti interjú elméleti hátterét, tartalmi felépítését, funkcióját. Ez az elméleti színtér (vagyis, hogy hogyan alakult ki, miért lett fontos maga az élettörténeti kutatás, és – a kép árnyaltabbá tételéhez – hogy milyen elméleti kritikái vannak) a kontextusa annak a modellnek, melyet elemzéseimhez használok, és amely segítségül szolgálhat abban, hogy ezek révén megismerjem az egyént magát és a közösséget is.
Az élettörténeti interjú fontosságához az identitás meghatározását célzó elméletek vezettek. Középpontjában az a kérdés áll, hogy ki vagyok. Az erre adott válasz már nem egyértelmű; a származás, a területiség, a közös történelem és az egy nyelv, vagyis az objektív határkijelölő elemek nem mindig adnak megfelelő támpontokat önazonosságunk kialakítására. Az élettörténeti vizsgálódásokat középpontba helyező identitás-kutatások ezen irányzatát elbeszélő konstrukcionizmusként2 definiálhatjuk. Ez azt jelenti, hogy már nem csak az interakciók (Barth) miatt tekinthetjük énképünket megkonstruáltnak, hanem azért is, mert egy élettörténeti elbeszéléssel megalkotjuk magát az ént, mintegy a folytonosságnak és azonosságnak hordozóját. Így ebben az értelemben az identitás nem egyéb, mint reflektált és hermeneutikai módon értelmezett élettörténet. Egyben ez - az élettörténet és az identitás egyneműsítése – lett az irányzat kritikája, ugyanis egyrészt az elbeszélés előtti kategóriákkal nem foglalkozik, másrészt éppen az elbeszélés dialogikus (viszony) jellegéből adódik, hogy az „én” nem lesz több, „mint a végtelenül sorjázó konkrét-egyedi eseményekben, epizódokban megszerkesztett pszichikus konstrukció, amelynek semminemű érvényessége nincs az éppen adott helyzet téri és idői határain kívül. (…) Az én-rendszer alapvető rendeltetése éppenséggel abban rejlik, hogy 2
Természetesen a konstrukcionizmus eszméje is több irányzatot ölel fel. Ilyen pl. a szociális konstrukcionizmus, amely elsősorban az angolszász területeken terjedt el és a személyközi, interperszonális folyamatok állnak a középpontjában. Ezzel szemben a német radikális konstukcionizmus főként az intrapszichikus folyamatok tanulmányozását tűzte ki célul. (Pataki 1995)
7
működése révén vagyunk képesek túllépni a mindenkori konkrét helyzeteken; ekképpen biztosítjuk
személyes
létünk
folytonosságának
élményét
és
individualitásunk
kézzelfogható tényét.” (Pataki 1995, eredeti kiemelés) Mindezek miatt pontosabb, ha Ricoeur nyomán szétválasztjuk az önazonosságot (ipséité), amely bizonyos értelemben nem más, mint a narratív identitás, vagyis ahogyan az életünk töredezett fragmentumai elbeszélhetővé válnak egy kereten (történeten) belül és egységet fognak alkotni, attól az identitástól, amelyet idemidentitásnak hívhatunk, amely utal arra a „szubsztanciális azonosságra”, amitől a változás közepette is egy és ugyanaz vagyok. (Tengelyi 1998) A néprajzi, antropológiai kutatások egy szempontból úgy tekintenek az adatközlőre, mint aki egy közösség tagja, vagyis a kutató számára az individuum vált a közösség széleskörű vizsgálatának eszközévé. Ez a felfogás sok esetben mechanikus, ugyanis nem biztos, hogy mindig a közösségre nézve kapunk releváns információkat az adott csoport egy tagjától. A kutatók számára nyilvánvalóvá vált azonban, hogy az egyéni tapasztalatot nem tekinthetjük kollektív ténynek vagy élménynek, hanem csupán egy személyes tapasztalatnak, vagyis különbséget kell tenni a konkrét individuum és a valóság individuális tapasztalata között. „A társadalmi élet az egy egyéni tudat és az objektív valóság közti interakció eredménye”, ahogyan arra Pataki is rámutat, a saját magunkról való gondolkozás is dialógus eredménye. (Pataki 1995) Niedermüller továbbmutató gondolatmenete alapján, ha a társadalmi valóság egy interakció eredménye, akkor tartalmazza azokat a perceptuális módokat, ahogyan az egyén észleli a világot. „Az individuum tudását, a világgal kapcsolatos interpretációit, a kultúrát alkotó jelentések összességét” ezek a perceptuális módok biztosítják. (i.m.) A kutatásom szempontjából releváns kérdés az, hogy vajon milyen közös jellegzetességei, sajátosságai lesznek az interjúalanyaim perceptuális módozatainak, mi teszi a csoport tagjait „egyedi általánossá”3 (singular universal), amelyekre remélhetőleg az életrajzi módszer érzékenyen rámutat. Az életrajzi elbeszélésék is folytonos interakcióban vannak az egyén és a közösség között, a kettő közötti dinamikus mozgásban jön létre nem csak az „én”, hanem az „énről” alkotott elbeszélés is. Ezt a modern „én” felfogást képes az élettörténeti interjú megragadni, így „egy személyes történet fontosabb lesz – és megbízhatóbb -, mint bármely
3
A kifejezést Niedermüller Jean Paul Sartre-tól kölcsönzi, utalva az individuum azon vonására, amely hangsúlyozza az egyediségét és az objektív valósággal folytatott interakcióban létrejövő kultúra alkotó tevékenységét, amely már homogenizáló erővel bír az egyénre nézve.
8
kutatási hipotézis vagy kommunikációs axióma”, ezt támasztja alá a fenomenológiai hagyomány is, amely „nagy hangsúlyt fektet arra, hogy az emberek hogyan értelmezik saját szubjektív tapasztalataikat”. (Griffin 2003:45)
Az élettörténetek továbbá képesek a személyes tapasztalatok, az individuális megértés, a kollektív praxis és a társadalom-történeti szituáció közötti összefüggések szimbolikus megjelenítésére. Az élettörténetben egyszerre töltődnek fel az életpálya eseményei szimbolikusan és egyszerre működnek szimbolikus megjelenítő eszközként is, ezért a továbbiakban az élettörténetet a fent említett jellegéből adódóan is szimbólumként fogom kezelni, így a szimbólum elemzés módszerét is alkalmazom rá.
Életünknek számtalan története van, amelyből az interjú alkalmával csak egy válogatást fogunk elmesélni, a narratíva sosem lesz totális. Hogy miképpen választjuk ki azokat a történeteket, amelyek belekerülnek az élettörténetbe, az nagyobbrészt a jelentől függ. Mi az adott helyzetünknek megfelelően fogjuk az élettörténetünket megszerkeszteni és értelmezni, a történeteket válogatni és természetesen új jelentés hangsúlyokkal ellátni. (Pataki 1995) Így elsősorban olyan események, akciók, reflexív kijelentések fogják alkotni, amelyek a jelen szempontjából meghatározóak, és amelyek relevánsak az elképzelt jövőnk számára is. Tartalmát tekintve két szintet különböztethetünk meg, amely egybevág Pataki emlékezet dichotómiájával: Elsődleges, az epizodikus emlékezet, amely elsősorban „az én” tartalmainak felépítéséhez az emlékekben őrzött élettörténeti epizódok útján szolgáltat elsődleges tapasztalati anyagot. (Pataki 1995) Események, krízishelyzetekhez kapcsolódó fordulópontok és fontosnak ítélt életszakaszok tartoznak ide. (Niedermüller 1988) Ezzel szemben a szemantikai emlékezet, amely a tapasztalati anyagra épülő önreflexív következtetések és fogalmi általánosítások által, egy magasabb szintű kognitív szerkezetet hoz létre. (Pataki 1995)
Az élettörténeteknek abban lesz a legfontosabb szerepe, hogy igazolják a jelent amiben
élünk,
oly
módon,
hogy
a
jelen
világértelmezésének
megfelelően 9
átkontextualizálják a múltat. Az élettörténet elsődleges célja nem a múlt leírása, hanem a jelen legitimálása, ahogyan a múltbéli tapasztalataimat, eseményeket jelentéssel ruházom fel, amely megmagyarázza és igazolja a jelent. „A múlt legitimálja a jelent, a jelen pedig a múltat.” (Niedermüller 1988) Pataki az én-történet újraírása, újraszerkesztése alatt egy olyan folyamatot ért, amelynek során az egyén reagál az éppen adott, helyzet kívánalmaira és kényszereire, rekonstruálja az elmúlt életeseményeinek és tapasztalatainak jelentését és jelentőségét. „… Az egyén értelmezés révén újjáalakítja tulajdon múltját s így valójában önmagát.” (Pataki 1988)
A dolgozat következő részletében több fontos fogalom is használatba kerül, amelyek hasonlóan az élettörténethez, definiálásra várnak. Ezért néhány a kutatás szempontjából releváns fogalmat szeretnék megmagyarázni:
Transzcendens: A transzcendens (szent) leginkább úgy jellemezhető, mint „ami „innen túl” van, ami a határainkon kívül esik. Kívül reked az érzékszervi modalitásokon.” A vallásos ember számára kétféleképpen érzékelhető a transzcendens. Egyrészt akkor, ha Isten jeleket és jelentést közvetít felénk (ezt a szakirodalom: önközlésnek nevezi) és mi megpróbáljuk megragadni benne az értelmet. A másik perspektíva azokat a formákat, tudásokat vizsgálja amelyek mentén az isteni mutatkozás a mindennapi életben észrevehetővé válik. (KorpicsP.Szilczl 2007)
Szakrális: „ A transzcendens az emberi kultúrában azáltal válik felfoghatóvá, hogy rendelkezésre állnak – közösségenként különböző módon – olyan szimbolizációs eszközök, melyek révén a transzcendensről úgy gondolkodhatunk, mintha kapcsolatba kerülhetnénk vele, és erről másoknak is be tudunk számolni. (…) A transzcendens mutatkozására vonatkozó felkészültségek, mint közösségi tapasztalatok a szakrálisban nyerik el tartós kifejeződési formájukat. Az a felkészültség, amit a szakrálisban rögzítenek, közösségenként igencsak eltérő lehet.”( i.m.)
Fundamentalizmus:
10
„Szigorú értelemben véve a fundamentalizmus leíró kifejezés, amellyel egy meghatározott típusú 20-21. századi vallási mozgalomnak a társadalmakhoz való viszonyát jelöljük. Ezért a modernitással való kölcsönhatás lesz a történések kulcsa. (…) A terminus az első világháborút követő években bukkant fel az amerikai protestánsok vitáiban. Akkor újra érvényre akarták juttatni a protestáns tanítás hagyományos igazságait az őket megingató, liberálisabb
bibliaértelmezésekkel
szemben.
Rögzítették
a
protestantizmus
„fundamentumát”, és a Szentírás mindenek felett álló abszolút igazságát hangsúlyozták. Olyan gyülekezetek alakultak, amelyek létjogosultságukat mindenekfelett a Szentírás betű szerinti igazságának hirdetésében találták meg.” (Davie 2010)4 Jellemző még a fundamentalista mozgalmakra a dichotomikus világértelmezés. A jó és rossz, világos és sötét, mi és a kívülállók merev szétválasztása, árnyalatok és átmentek nélkül, vagy-vagyokra egyszerűsítve az összetett világot.
4
Grace Davie: A vallás szociológiája c. könyvében egy egész fejezetet szán a fundamentalizmusnak, de a fejezet második részében a fundamentalizmus későbbi, a 20. század végén megjelenő formáival foglalkozik, mint pl. a nem vallási fundamentalizmusokkal. Majd a vallásszociológus empirikus példákon keresztül vizsgálódva meghatározza, a fundamentalizmus „ideáltípusát”.
11
III. A kutatás
Már a kutatás megkezdése előtt lényeges motívum annak a kérdésnek az eldöntése, hogy milyen kutatási módszerrel indulunk a terepre, mert minden kutatás előtt szükséges egy olyan módszert keresni, amely révén releváns következtetéseket tudunk levonni a kutatott tárggyal, témával kapcsolatban, valamint, hogy milyen pontos kutatási célokat tűzünk ki.
A kutató munkám során élettörténeti (narratív) interjúkat végeztem, azzal a célzattal, hogy az interjúk mélysége által egy olyan gyülekezetre nézve is releváns következtetéseket tudjak levonni, amelynek átfogó kutatására nincs lehetőségem. A kutatási módszer meghatározása és az élettörténeti interjúk alkalmazása már implikálni fogja a kutatás tárgyának pontosabb körülírását is, ugyanis a narratív interjúk az egyén által életre hívott, (re)konstruált élettörténetet tárják elénk. Mivel pedig élettörténeteket fogunk vizsgálni és azokat, mint az életutak egy beszédesemény keretében végzett interpretációs folyamatának tekintjük, akkor az már nem csak a kutatás módszere és tárgya lesz, hanem – ha csak részlegesen is –, de a kutatás terepévé is válik. (Bíró 1996:243) Az élettörténeti elbeszélések szerkesztésének sajátosságai, az életünk történeteinek értelmezései nehezen érthetőek meg magának, a narratív interjútechnika tudatos elemzésének, annak előnyei és hátrányainak figyelembe vétele nélkül. Valamint ahogyan már maga a kérdezés módszere is egy determinált elméleti keretbe helyezi a vizsgálódást és annak tárgyát, úgy tudatosítanunk kell azt is, hogy ez az interjútechnika az „énpszichológiára”5 ható posztmodern áramlatok felfogását is tükrözi: az „én” nem egységes és stabil szubjektum, hanem széttöredezett, határozatlan identitás elemekből álló ellentmondásos entitás lesz ebben a felfogásban, amely szerint a töredezett aspektusok az élettörténet megfogalmazásában fognak egységesülni. (Borbély 2010)
Összegezve tehát, az élettörténeti elbeszélést vesszük kutatási módszernek abban az értelemben, hogy olyan adatok forrásának tekinthetjük, amely által eseményekre,
5
A 80-as évek második felétől kezdve egyre nagyobb érdeklődéssel tekintettek a pszichológián belül az „én” kutatásokra. Maga a pszichoanalízis is szoros kapcsolatban áll az elbeszélő szemléletmóddal, mivel a pácienseket önéletrajzi elbeszélések létrehozására késztetik. Az irodalomtudományban az élettörténetek iránti érdeklődés jeléül megszületik a narratológia.
12
szokásokra, életmódi sajátosságokra bukkanhatunk, ill. ezek általános vagy részletes leírására. Egyben azonban a kutatás tárgyává is válik, mivel - Niedermüller szavaival élve – a „hétköznapi embert” helyezi a középpontba, azt, ahogyan ő a mindennapjait megéli, mert ő épp ezeket fogja interpretálni és verbalizálni a kutató számára. (Niedermüller 1988) Harmadrészt a kutatás terepének is tekinthetjük, mivel ezek az élettörténetek betekintést engednek abba a műhelybe is, amelyben a megtérés utáni új identitás termelődik (módosul). (Bíró 1996:246)
A kutatás eredeti célja megtalálni, hogy a közösség tagjai hogyan szerkesztik meg az élettörténeteiket. Ellenben narratív interjúkat nem lehet nagy számban készíteni, mivel azok hossza és a kívánt minőségi értelmezések időigényessége ezt nem teszi lehetővé. Mindazonáltal a narratív interjúk (az individuum) mindig egy közösségbe lesznek ágyazva és így, azok nem csak egy személyről fognak szólni. Éppen ezért, a dolgozatomban nem az egyes esetek numerikus összevetését akarom elvégezni, amely több szempontból is érvénytelenítené a kutatás eredményeit, mivel az önmagukban késznek és zártnak tekinthető élettörténeteket, nehezen lehet összehasonlítás alapjává tenni. Minden élettörténet egyedi lesz, a világ egy egyedi perceptuális megragadásáról tanúskodik. Számomra az lesz az elemzés módja, hogy az egyes eseteken belül a felállított hipotéziseket verifikálom és falszifikálom, majd minden esetet „a társadalmi mező általános szempontjai szerint” összegzek. „Az egyes esetek szerkezetének összevetésével jutunk el a típus alkotáshoz.” (Kovács 2007:375) Ezért az élettörténetek elemzésénél elsősorban a hasonló történetszerkezeteket és élettörténeti forgatókönyveket, a közös epizódszerkesztési és értelmezési elveket, valamint a jövőre irányuló sémákat kerestem. A narratív interjúk előnyeit kihasználva egyszerre fókuszálhatunk az adatközlőkre, az adatközlők személyes élettörténetére, valamint abba a társadalmi hálóba is betekintést nyerünk, amelybe az egyén szorosan beágyazódik. Ennek a beágyazottságnak köszönhetően, az élettörténetek tárgyát képezhetik egy komparatív szemléletű vizsgálatnak is, amely által a gyülekezet működésének egy mélyebb megértéséhez juthatunk. A narratív interjúk lehetőséget adnak nekünk, hogy az identitást, mint egy építkezési folyamatot vizsgáljuk, amely az elbeszélésben jön létre. Erre a dolgozatban, nagy hangsúlyt fektetek és megpróbálom ezt a folyamatot az élettörténetek kronologikus és tematikus találkozási pontjai mentén modellezni. 13
Terepmunkám során világossá vált számomra hogy létezik itt az élettörténeteknek egy speciális fajtája, amit „bizonyság”-nak hívnak, számos jelentésrétege alakult ki a csoportban: a bizonyság hozzájárul, építi azt a képzetrendszert és egyben szervesen része is annak, amiben az adatközlőim hisznek. Ezért a későbbiekben a kutatás tárgyává szeretném tenni a bizonyságokat, melyeket így a Hit Gyülekezetében az élettörténetek egy speciális, vallási jellegű formájának tekinthetünk. Így vizsgálat alá kerül az is, hogy milyen szerepet játszanak a gyülekezet életében és hogyan járulnak hozzá a vallási élmények konstruálásához. Problémaként merült fel egyfelől az, hogy a csoport roppant heterogén, másrészt az, hogy
a
faktikus
(nem,
életkor,
iskolai
végzettség,
szakképzettség,
etnikus
meghatározottság, családi állapot, társadalmi státusz stb.), általános szociológiai adatok felvétele, csak a központi vezetés engedélyével valósulhat meg (többek között ezért sem tekintettem a kutatás elsődleges céljának az adott csoport átfogó antropológiai leírását). Ezért is nagyon fontos meghatározni, hogy egy ilyen összetett közösségben melyek lehetnek a legmegfelelőbb vizsgálati módszerek a résztvevő megfigyelés mellett (azt figyelembe véve, hogy a leendő értelmezés ne csak pusztán felületes általánosságokról szóljon vagy éppen ellenkezőleg, elvesszen az egyedi, korreláció nélküli esetleírások halmazában), valamint a kutató céljainak pontos körvonalazása.
III.1. A kutatás terepe
A kutatási terepeként választott miskolci Hit Gyülekezetének bemutatása elválaszthatatlan attól az általános történettől, amelyben létrejött, mert a csoport kultúrájának belső rendjét jelentősen meghatározza objektív történetisége.6 A magyarországi Hit Gyülekezete Budapesten alakult az 1970-es évek második felében. A különböző felekezeti háttérből érkező keresztények, az Amerikai Egyesült Államokbeli pünkösdi-karizmatikus ébredések (Derek Prince, Kenneth Hagin, Oral Roberts, stb.) hatására, teológiájukat és alapelveiket elfogadva kezdtek el rendszeresen összejöveteleket tartani. A rendszerváltásig a gyülekezet földalatti mozgalomként működött. Az 1980-as években többször folyamodtak egyházi státuszért, de kérelmüket 6
Ennek megismerésében a gyülekezet prédikátora volt segítségemre.
14
mindig elutasította a kommunista államvezetés. Végül 1989 májusában hivatalos egyházként is elismerték a Hit Gyülekezetét, amikorra már a gyülekezet létszáma elérte a 2000 főt. Ez idő alatt nőtt ki Németh Sándor vezetővé, aki Derek Prince fundamentális teológiai álláspontját követve, az ő szellemi támogatása, irányítása és tanítása nyomán (ám a többi – főként USA-beli alapítóval is kapcsolatba lépve) vált a Hit Gyülekezete máig emblematikus vezéregyéniségévé. Mára a felekezetnek már mintegy 300 kisebb közössége működik az országban és a határokon túl, amelyek kb. 50 000 embert foglalnak magukba. A Hit Gyülekezete a 2013. évi Szja 1%-os felajánlásai alapján a 6. helyet foglalja el, a katolikus (római), református, evangélikus és baptista egyház, valamint a Krisnatudatú Hívők Közössége után.7 A 2011-es népszámlálási adatok alapján 18 220-an vallották magukat a Hit Gyülekezetéhez tartozónak, így a 6. legnagyobb egyház 8, Borsod megyében pedig 731-en választották a gyülekezetet. Korcsoportonkénti bontás alapján csak 3 egyháznál (Metodista, Pünkösdi és a Hit Gyülekezete) figyelhető meg, hogy a 14 éven aluliak aránya magasabb a többi, korcsoporthoz képest. Az összes többi egyháznál a 14 éven aluliak száma mindig alacsonyabb lesz az idősebb generációhoz képest. Még egy érdekességre szeretném a figyelmet felhívni: a nemzetiségek megoszlása alapján, a roma kisebbségiek száma arányosan az egyház összlétszámához képest itt lesz a legnagyobb, 4288 roma származású vallotta magát gyülekezeti tagnak.
A Hit Gyülekezete egyháztörténetileg és
önmeghatározás
alapján is a
fundamentalista9 pünkösdi-karizmatikus10 mozgalmak közé illeszkedik. Pünkösdkor áradt ki a Szentlélek Jézus apostolaira, így a 20. század elején elindult pünkösdi mozgalmak fő jellegzetessége a Szentlélekkel való betöltekezés. A továbbiakban egy belső kategóriát használok a Szentlélek helyett, mivel a gyülekezetben a Septuaginta (az Ószövetség görög fordítása) nyomán az ember nem duális, hanem trichotomikus felépítésű, vagyis szellem,
7
Online forrás: http://nav.gov.hu/data/cms296406/Kozlemeny_Egyhazi_lista_2013_2013.09.13..pdf (2014.03.20) 8 Online forrás: http://www.ksh.hu/nepszamlalas/docs/tablak/teruleti/00/00_2_1_7_1.xls (2014.03.20) 9 Máté-Tóth András azokat a vallási közösségeket nevezi fundamentalistának, „amelyek a nagyegyházak modern felé való lassú nyitását globális hűtlenségnek tartják és a hagyomány szigorú őrzésére szerveződnek.” Viszont nehéz dolgunk lesz a fogalommal, hiszen a „fundamentalista címke parttalan használata a tágabban vett politikai és ideológiai mozgalmakra, olyannyira nagy, hogy a folyamat csaknem teljesen ellenõrizhetetlenné vált és a fundamentalizmus szó már-már minden egyediséget és magyarázóerõt nélkülöz.”(Nagata 2006) 10 A karizma szoros értelemben a Szentlélek ajándéka. Az adományok közül Pál apostol említ néhányat: csodatevő erő, gyógyítás, bölcsesség adománya, nyelvek adománya, tanítás. (Apcsel 6,3-5)
15
lélek és test. A katolikus tradíció a IV. Konstantinápolyi zsinat (9.sz.) óta tiltja a trichotomikus felfogást és sokszor tévesen a szellemet (pneuma) léleknek (pszükhé)11 fordítja. Pál apostol is a Septuagintához nyúl vissza, így úttörő fogalmat hozott létre a pneumával, a Szent Szellemet. A pünkösdi mozgalmak még egy közös tulajdonsága, hogy a Szent Szellemmel való betöltekezés jeléül a nyelveken szólást (glosszolália)12 tekinti. A Hit Gyülekezete elismertségét segítik elő azok az alkalmak is, amelyek a kb. 10 000 fő befogadására képes budapesti Hit Csarnokban zajlanak, ahol pl. a vasárnapi interaktív istentiszteleteket is követni lehet élőben az Atv-n (Vidám Vasárnap).
A
gyülekezet amellett, hogy Magyarország legnagyobb hallgatói létszámmal rendelkező teológiai főiskoláját (Szt. Pál akadémiát) is fenntartja, egy közéleti hetilapot: Hetek, egy teológiai folyóiratot: Új Exodus is működtet, valamint óvodákkal, közép-, és általános iskolákkal is rendelkezik. A Hit Gyülekezete jelenleg teljesen önfenntartó. Az iskolák után járó állami normatívákból, az 1%-os felajánlásokból és adakozásokból tartja fent meg. A gyülekezetben a tized adása is önkéntes alapon működik.
A miskolci Hit Gyülekezete a budapesti anyagyülekezet részeként alakult meg. A 80-as évek második felében több miskolci fiatal kapcsolatba került (egyetem, katonaság révén) a budapesti – akkor még underground – gyülekezettel, a budaörsi istentiszteleteken megismerkedtek a pünkösdi-karizmatikus mozgalom teológiájával, szakirodalmával és a budapesti gyülekezet aktív tagjaivá váltak. Ők kezdték el Miskolcon – már a 89-es egyházi elfogadás idején – működtetni a budapesti főgyülekezet vidéki alcsoportját, ún. házi csoportot. A rendszerváltás után a budapesti anyaegyház 1991-ben deklarálta hivatalosan gyülekezeti státuszba, és nevezett ki vezetőt a miskolci gyülekezet élére. A miskolci gyülekezet tagsága az 1990-es években folyamatosan és dinamikusan növekedett, és sorra nőtte ki a bérleményeket. Több házi csoport működött Miskolcon és környékén is (Kazincbarcika, Bőcs, Tiszaújváros, Encs, Szerencs, Szikszó, Tiszalúc,
11
Így magyarázza a Szt. István társulat által kiadott Biblia a Zsid 4,12 versét, amelyben egyszerre van jelen a pneuma és a pszükhé.: „Az Isten szava, mint hívó szó, behatol a lélekbe, és döntésre, állásfoglalásra készteti. De hatékony úgy is, mint az ítélet szava, nem lehet kitérni előle, fölfedi a rejtett gondolatokat és a cselekvések rugóit. A „lélek és szellem”, az „íz és a velő” említése ezt a hatékonyságot jelzi.” (Biblia 2006) 12 „A glosszolália a pünkösdista-karizmatikus közösségekben jól ismert jelenség, amely az elragadtatás nyelvén való megszólalást jelenti. Gyökerei elsősorban az Apostolok Cselekedeteiben leírt pünkösdi történetre nyúlnak vissza, de tudjuk, hogy „a nyelvek adományát” a kora keresztény gyülekezetek közül jól ismerték Korintusban (1Kor 12,10; 14,2-9), Cezáreában és Efezusban (Apcsel 10,46; 19,6)” (Varga 2010)
16
Taktaharkány, stb.). 2001-től 500 fő befogadására alkalmas csarnok és irodaházkomplexum építésébe fogtak, ahol jelenleg is a székhely van, és ahol az alkalmakat tartják. A kezdeti 6-8 fő alapító tagból mára az aktív létszám Miskolc és vonzáskörzetében 450500 fő. A gyülekezet egy roppant heterogén és nehezen körülhatárolható csoport,13 mivel a környékbeli városok kisebb gyülekezeteit (Kazincbarcika, Bőcs, Tiszaújváros, Szikszó, stb.) is magában foglalja. A gyülekezet – Benedict Anderson fogalmát kisajátítva – nevezhető „elképzelt közösségnek”, ugyanis a tagjai nem mindannyian ismerik személyesen egymást, azonban egy nagyszabású identitáskategóriában részesednek, amely egy bizonyos teológián alapuló ideológia mentén szerveződik.
A gyülekezetben hetente kétszer van istentisztelet, csütörtökön és vasárnap. Ezek az alkalmak kb. 3-4,5 órát is eltartanak. Felépítésüket tekintve kötetlenebbek, mint a történelmi egyházak liturgiái. Az istentiszteletek kb. egy órás dicsőítéssel kezdődnek, amit a gyülekezet zenekara és énekesei vezetnek, majd a gyülekezet egyik elöljárója könyörgés és hálaadás után egy rövidebb (10-20 perces), általában buzdító jellegű prédikációt intéz az adakozás megkezdése előtt a közösséghez. Az adakozás alkalmával kosarakkal gyűjtik össze a felajánlásokat, miután újabb, de már rövidebb dicsőítés következik. Itt kaphatnak még helyet a különböző tanúságtételek és bizonyságtevések és személyes imakérések. Ezután egy prédikátor, vagy a gyülekezet pásztorának kb. egy órás tanítása következik. Az egyházi beszéd után általában közös ima (un. „megvallás”), vagy újra zenés dicséret zárja az alkalmakat. A gyülekezet nagy része a formális istentisztelet után is ott marad, ilyenkor alakulnak az informális társalgások, sok esetben ekkor intézik a gyülekezeti élettel kapcsolatos (gazdasági, társadalmi) ügyek megbeszélését, és ebben az időpontban nyílik lehetőség személyes pásztorlás kérésére is (a pásztor, vagy elöljárók csak szóban, vagy kézrátétellel imádkoznak a személyért, igény szerint tanácsokkal látják el, vagy megáldhatják, stb.). A gyülekezet épületét (csarnok) mint szakrális teret, kevésbé tekinthetjük reprezentatív helynek, mivel egy fundamentalista alapokon létrejövő neoprotestáns gyülekezetben, a szakrális tér képzetéről csak erős korlátokkal lehet beszélni14. Zörgő Szilvia15 jegyzi meg a
13
Így fogalmaz Zörgő Szilvia a budapesti Hit Gyülekezetében szerzett tapasztalatairól: „… mivel egy több ezer fős gyülekezet, bonyolult kapcsolati alrendszerekkel, melyeknek kapcsolódási pontjai nyilván vannak, de ez egy átláthatatlanul nagy közösség, még egy több éve oda járó hívő számára is.” (Zörgő 2007:435) 14 „Mert ahol ketten vagy hárman egybegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.” (Máté 18,20)
17
budapesti Hit Gyülekezetében végzett kutatása alapján, hogy a „gyülekezet teszi szentté a teret, amelyben vannak; a gyülekezet teszi szentté a gyülekezés házát.” (Zörgő 2007:443) Ezt támasztja alá az a tereptapasztalatom is, hogy a terek alapján különböző magatartásmintákat különíthetünk el. A gyülekezet egész területén a tegezés formája az elfogadott, amely aktus maga is szimbolikusan hozzájárul a gyülekezet határainak képzéséhez. A csarnok előtere lesz a társasági élet helye, még a prédikációk és istentiszteletek alatt is. Jézus terében töltött idő kontinuitását megtartva a hangszórókon folyamatosan szól (még a WC-kben is) a dicsőítés és a prédikáció. A külső és a belső csarnok közötti átjárás folyamatosan lehetséges, nem függ az istentiszteleti rendtől. A belső csarnokban „a viselkedési normák megváltoznak a Szent Szellemmel való betöltekezés lehetőségéből kifolyólag.” (Zörgő 2007) A színpad területe kiemelt jelentőségű hely, itt helyezkedik el a zenekar. A színpad a reprezentáció helyévé válik, ezért a zenekar tagjainak kiválasztásakor fontos szempont az is, hogy ne csak tehetségével igazolja részvételét a dicsőítésben, hanem az élete is példamutatásul szolgáljon a gyülekezet többi tagja számára.
III.2. A kutatás menete
A kutatást 2013 szeptemberében kezdtem el a miskolci Hit Gyülekezetében. Az első két hónapban megfigyeléseket végeztem a terepen, valamint strukturálatlan témájú beszélgetéseket folytattam a tagokkal. Részt vettem a vasárnapi istentiszteleten, ahol kb. 300 fő jelenik meg, és többször ellátogattam a csütörtök esti alkalmakra is, amelyeken a tagok létszáma már csak 100 fő körül mozog. Az első élettörténeti interjú készítésére decemberben került sor. Az interjúk első alkalmának helyszíneként mindig egy (az istentiszteleti helytől – a belső csarnoktól) független színteret kerestem (könyvtár, gyülekezeti iroda-épület irodái), mert úgy véltem, hogy a létrejövő interpretáció hermeneutikájában kisebb redundanciával vesz részt az elkülönült helyszín. A riportok második alkalmára (melyekre több okból kifolyólag nem 15
Zörgő Szilvia a tanulmányában különös figyelmet szentel a gyülekezeti terek és a szakrális múlt közötti kapcsolatnak. Tanulmányában továbbá foglalkozik még a gyülekezetben élő egyház-képekkel, mint pl.: Egyház, mint Krisztus teste; Egyház Krisztus Menyasszonya; Hit Gyülekezete, mint Noé Bárkája. Ezeken a metaforákon keresztül értelmezi a különböző terek szimbolikus tartalmait.
18
minden esetben került sor) igyekezetem szerint nagyrészt az adatközlő otthonában került sor. Ezzel kettős célom volt. Egyrészt, hogy segítsem az adatközlő idegenkedésének leküzdését, bár ők viszonylag könnyen el tudtak vonatkoztatni beszélgetésünk hivatalos voltától, így alapvetően a beszédhelyzet természetes megfigyelése sem okozott gondot. Másrészt – mindezeken felül, illetve kiegészítve – azt is láthattam, hogyan viselkednek egyes tagok saját otthonukban megszokott közegükben, családjuk tagjaival. A második alkalommal átgondolt kiegészítő kérdéseket tettem fel, amelyek az első interjú hiányosságaiból, a feldolgozás utáni értelmezés nehézségeiből adódtak Összesen 10 emberrel16 készítettem élettörténeti interjút, amelyek egyenként 1,52,5 óra hosszúságúak lettek, a 2. alkalommal készült interjúk 0,5-1 órát vettek igénybe. Az elemzések és értelmezések hatékonyságának növelése érdekében az interjúkat átírtam, mivel azokat saját – a kutatási módszer, és nem az adatközlők által meghatározott – elemzési szempontjaim alapján kellett vizsgálnom. Az adatközlőimet több szempont figyelembevételével választottam ki. A kiválasztásban a gyülekezet egyik munkatársa volt segítségemre, aki egyben a gyülekezet egyik prédikátora is. Mivel a prédikátorok vezetik tanításukkal a gyülekezetet, ezért magasabb státuszt is foglalnak el, így a közösségbe, az interjúalanyokhoz egy felülről irányított pozícióból kerültem. A kiválasztáskor elsősorban a magasabb (egyetemi) végzettséggel rendelkező személyeket kerestem fel, akik előfeltevésem szerint reflektált viszonyban vannak saját életpályájukkal és könnyebben használnak olyan elvont fogalmakat, amelyek az élettörténeteket a puszta akciók sorozatán túlmenően, értékítéletekkel, reflexív kijelentésekkel
is
ellátják. Másrészt az interjúalanyok
kiválasztásánál a kommunikációs készség sem elhanyagolható tény, főleg az élettörténeti interjúknál nem, ahol a kérdező a megnyilvánulások minimalizálására törekszik. Ezzel egyetemben ez nem több, mint egy mintavételi eljárás, amely egy pozitív előítéleten alapszik. Pataki is így jellemzi az élettörténet alkotási folyamatát: „sok nehézséget okoz elvont fogalmakkal, vagyis a szemantikai emlékezetre támaszkodva jellemezni és minősíteni önmagunkat” (Pataki 1995) Az élettörténet elmesélése egy „rendkívül nehéz feladat, egy mérlegkészítés a saját életünkről”. (Borsányi 1991) Mivel ez egy bensőséges viszonyt feltételez a kérdező és kérdezett között, ezért fontosnak tartottam a kölcsönösség elvét, hogy én is megosszam saját vallásos tapasztalataimat, nézeteimet, kételyeimet.
16
Az interjúalanyok a kutatásban való részvételüket anonim módon vállalták. Részletesebb táblázatot az adatközlőimről a mellékletek c. fejezetben ismertetek.
19
Az interjúkészítésénél segítségemre vált, hogy több esetben az interjút egyben irányomba való „tanúságtételnek” (informális evangelizációnak) szánták Isten saját életükön végbe vitt munkájáról. Említést kell tennünk arról a szituációról, amelyben az élettörténeti interjú létrejön. Az élettörténet ugyanis ontológiai státuszából adódóan nem létezik, hanem csak a kérdező és kérdezett megkonstruált találkozásában jön létre, arról nem beszélve, hogy ez egyszerre „nyelvi interakció, szociológiai és pszichológiai produktum” lesz (Niedermüller 1988). Clifford Geertz arra is felhívja a figyelmünket, hogy a megfigyelés szubjektivitását, ha kizárni nem is tudjuk, de mértékét csökkenteni kell, ezt pedig úgy érhetjük el, ha legfőképpen
az
adatközlők
értelmezéseire
hagyatkozunk,
így
az
antropológus
hermeneutikájának minimalizálására kell törekedni. Ennek a nyelvi interakciónak a minimalizálása céljából az interjúk alkalmával az egyik fontos alapszabálynak azt tekintettem, hogy ne törjem meg a létrejövő történet kontinuitását. Ez alól csak abban az esetben tettem kivételt, ha azt megerősítésnek szántam, egy hosszadalmas csend megszakításának vagy éppen a fogalmi tisztázatlanságok akadályoztak a megértésben. Azt sem szabad azonban elfelejtenünk, hogy – ahogyan Kapitány Ágnes és Gábor is utal rá –az adatközlő értelmezése is tele van szubjektív torzításokkal és esetlegességekkel. Valójában, amiből a kutató egy élettörténeti interjú során részesül, az egy adatközlő értelmezése kultúrájának bizonyos szegmenseiről, egy meghatározott időben és helyen, bizonyos körülmények között. (Kapitány - Kapitány 2008)
20
IV. Az élettörténetek általános jellemzői
IV.1. Mitologikus jellegzetességek A gyülekezetben elhangzott narratívák jellegéből adódóan lehetőségünk van az élettörténeteket, mint mítoszokat vizsgálni, mert ezek az elbeszélések a valóság megélésének tartalmait juttatják kifejezésre és a dualisztikus gondolkodás termékei. Ez a szemlélet azt is lehetővé teszi számunkra, hogy a gyülekezetben készült élettörténetekről még árnyaltabb képet kaphassunk. Ez a mitologikus jelleg leginkább abban érhető tetten, hogy az élettörténetekben elhangzott cselekedetek, gondolatok szakrális alátámasztást kapnak. A narratívumokat végig átszövi a szakralitás, tevékenyen részt véve az „énontológiákban”. A mítoszok egy további jellegzetessége, hogy elmesélésük kultikus cselekedetnek számít. A gyülekezetben a nyilvános bizonyságtétel válik ilyen kultikus cselekedetté, amely arról tanúskodik az egyén életében, hogyan találkozott Jézus Krisztussal és ő hogyan változtatta meg az elbeszélőt, valamint hogyan alakított ki egy új embert. A bizonyságban elhangzó történetek általában a megtérés sorsfordító lényege köré szerveződnek, de ugyanúgy említésre kerülhetnek már a megtérés előtti és utáni időszakokból származó az egyéni életutat pozitívan előmozdító események, témák is. Jensen meghatározása alapján ezeket a narratívákat olyan etimologikus vagy magyarázó mítoszoknak tekinthetjük, amelyek az egyének korai életszakaszaitól kezdve kauzális karakterű magyarázatokat adnak a jelenségekre. (Jensen 1995:93) Ha az élettörténetek szövegének dramaturgiai felépítését szeretnénk meghatározni, akkor egy piramidális építményt képzelhetünk el, aminek a csúcsa a megtérés pillanata lesz. Az interjúkban (re)konstruált élettörténetekben tartalmilag a legkidolgozottabb részek a megtérés előttről származnak, de hasonlóan lényeges időt szenteltek a megtérés időszakának is. A megtérés utáni időszakokról szóló történetek sok esetben már csak esetlegesek voltak és nem mindig az „időtengely” szolgáltatta a szerkesztés elvét. Az esetlegesség alatt olyan események elmesélését értem, amik inkább a funkciójuk révén kerültek az élettörténetekbe, vagyis azt a célt szolgálták, hogy alátámasszák a megtérés aktusát és folyamatos megerősítéséül szolgáljanak az elbeszélésben létrejött identitásnak.
21
Interjúkészítőként sokszor az az érzésem támadt, hogy az élettörténetek a megtérés pillanatáig tartanak, pontosabban a megtérés pillanatáig vannak kidolgozva, az utána említésre kerülő történetek, események viszont már a bizonyságadást szolgálják, amely két irányba működik. Egyrészt befelé, amely „én” erősítő szereppel bír, másrészt kifelé a csoport, gyülekezet elé tárt tanúságtételek (bizonyságok) formájában, melyek a csoportidentitást hívatottak létrehozni azáltal, hogy erőteljes szociális kötelékeket hoznak létre a kollektív szakrális tartalmakhoz. Így az egyedi, személyesen átélt események kikerülnek egy nagyobb nyilvános „térbe”; a privát emlékezetből a közösségi emlékezetbe, és a birtokosa már nem egyetlen személy lesz, hanem a gyülekezet (vagy az éppen aktuális hallgatóság), ezzel is segítve a csoport kulturális integrációját és a személyes, egyéni élettörténetek, vélemények közösségi tudássá formálódását. Ezt a közösségi tudást elsősorban nem a narratívák tartalma konstituálja, hanem sokkal inkább „egy olyan mnemonikus gyakorlat, amely a múlt narratív konstrukciós eljárásait strukturálisan azonos elvek szerint működteti”. Ez a gyakorlat az egyik fontos része annak a praxisnak, amely létrehozza és hordozza a gyülekezeti identitást. (Borbély 2009) Fogalmilag
fontos
lehet,
(re)konstrukció
kétértelműségét
tisztázni.
Míg
rekonstrukció alatt egy olyan folyamatot érthetünk, ami már meglevő elemekből építkezik, addig a konstrukció az életúton kívül eső elemeket is hozzá teszi az építkezési folyamathoz és építi be saját kategóriáiba. Az élettörténet konstrukciójáról ill. rekonstrukciójáról csak abban az értelemben beszélhetünk, ha az identitást narratív formájú építési folyamatnak tekintjük, amely alatt már nem tulajdonságokat, hanem projekteket, gyakorlatokat, tervszerű cselekvéssorokat értünk és „azt jelöljük, hogy milyennek tűnünk vagy tüntetjük fel magunkat a múlt narratíváiban.”
(K. Olick - Robbins 1999:39) A gyülekezetben, a múltban való én-
feltüntetés egyik hozadéka, idegen eleme a szakralitás lesz, ezért tartottam pontosabb fogalomnak a konstrukciót. Mindezek ellenére azért kell megemlíteni a rekonstrukció fogalmát is, mert az élettörténet alapvetően egy már meglevő tárházból válogatja az epizódokat.
A gyülekezeti tagok számára a megtérés nem csak egy sorsfordító esemény, hanem egyben újraválasztás is. Egy új életmintát és egy új életstratégiát választanak, így a régit és az újat szimbiózisba kell hozni, erre különféle stratégiák jöhetnek létre. A „mitologikus áthangolás” mechanizmusát – melyet az alábbiakban bővebben is kifejtek – tekinthetjük egy olyan alapstratégiának a gyülekezetben, amely lehetővé teszi azt, hogy az ember 22
beépítse a múltját aktuális életstratégiájába és ennek az aktuális életmintának megfelelően újra írja az élettörténetét. (Hankiss 1980:30) Az interjúalanyaim körében az áthangolás mechanizmusán belül is egy alapvető stratégia különösen meghatározó volt, amely a gyermekkor mitologikusan átszínezett képét és az egyén aktuális életmintájáról kialakított képét kötötte össze: ez az antitétikus stratégia. Ez alapján a gyerekkor képét rossznak és az aktuális énképünket jónak definiáljuk. Hankiss Ágnes nyomán a jó vagy rossz fogalma mindig egy viszonyfogalom lesz és nem feltétlenül azt mutatja, hogy a gyermekkor az egyén megélésében örömökben, szép emlékekben gazdag. Sokkal inkább azt fejezi ki, hogy van-e szakadék vagy hasadás az aktuális énkép és az énideál között. Az antitétikus stratégia azt a tudatot mutatja az „én-ontológiákban”, amely szerint az egyén önerőből, háttér nélkül, sőt éppen az eredeti szituáció ellenére fejlődött. (Hankiss 1980:34) Egy másik stratégia is jelen van néhány élettörténetben: a dinasztikus stratégia. Ebben a stratégiában, mind a gyerekkor képe, mind az aktuális énkép jónak van értékélve. Sokszor ez csupán az önkifejezés szintjén jelenik meg eseményekben, epizódokban, élménytöredékekben, de esetenként az önreflexió szintjén is kimondásra kerül. Ami miatt mégsem tekinthető ez a stratégia mérvadónak a gyülekezetben, az annak tudható be, hogy egyesek hiába számolnak be átlagnál kedvezőbb gyermekkori viszonyokról, de a fejlődést, ami összeköti a gyerekkort a felnőttkorral, nem tekinthetjük magától értetődőnek, annak ellenére sem, hogy a létrejött élettörténet kauzális rendet fog mutatni. A felnőttkori sikerek, eredmények és személyiség nem egyenes következményei a gyermekkornak. Erről tanúskodnak azok az élettörténetekben gyakran megfogalmazásra kerülő alternatív életutak is, amelyek a megtérés és a gyülekezettel való megismerkedés hiányában jöttek volna létre, ami az élettörténetnek egy újabb olvasatát alkották volna meg. Ezek általában egy romlás folyamatról, a megtérés előtti bűnös életvitel folytatásáról szólnak. A másik érv, ami miatt nem a dinasztikus stratégia vehető a mitologikus áthangolás alapelvének az, hogy a megtérés előtti időszakok, mindig egy hiány állapotról számolnak be, amely a „megtérés pillanatában”, a gyülekezethez való csatlakozás után megszűnik.
23
V. Az élettörténetek elemzése V.1. A megtérés előttről… V.1.1. Gyermekkor A legtöbben, amikor elmeséljük a gyermekkorunkat azt úgy tesszük, hogy a végén értelemszerűen ahhoz az emberhez érkezzünk, akik most vagyunk. Ezt egy lineáris folyamatként próbáljuk előadni, ehhez átértékeljük és hierarchizáljuk életünk eseményeit: bizonyos történések hangsúlyosabbak lesznek, másokat meg el is felejtünk megemlíteni. A gyülekezetben is ez a mechanizmus fog működni; a tagoktól származó elbeszélésekben is említésre kerülnek ehhez hasonló emlékek, melyek azért lettek megemlítve, hogy a gyerekkortól kezdve azt sugallják például, hogy az Isten támogat minket és kiválasztott és figyelemmel kísér és terelget. A konstruálás folyamatának legelső jelei a gyermekkorról szóló interjúrészekben jelennek meg. Kitételként kell megfogalmaznunk azonban azt, hogy a gyülekezetben létezik egy fogalom – generációs áldás, generációs átok –, amely fogalmilag már a megelőző generációkra is kiterjed, így nem csak az egyén életében, hanem már jóval korábban, a felmenők között is elkezdődik a konstruálási folyamat, amely azután az egyén döntéseit, viselkedési módozatait kauzális rendbe teszi. Ezek az epizódok különleges eseményekről, érthetetlen pozitív kimenetelű fordulatokról, döntésekről, sikeres megmenekülésekről számolnak be, amelyek akkor még tudatosan nem voltak megnevezve, nem voltak világosak, hogy miért történtek. Értelmüket csak később, a megtéréskor nyerik el. Így indirekt módon olyan fogódzók jönnek létre az egyén életútjában, amely a jelenből kiinduló értelmezői attitűd számára jelentenek biztos pontokat, ezáltal segítve a lineáris „énfejlődés” képzetének fenntartását.
A konstruálás jelei nyelvi szinten is megmutatkoznak.
Ezek ölthetik olyan
kérdések formáit is, amelyekre a leendő válasz a jelenben, vagyis az élettörténetben
24
kronologikusan csak később jelenik meg. Olyan nyitott kérdések lesznek, amelyek látens módon már sejtetik az egyén későbbi értékválasztásait és döntéseit: „Már talán 12,13 éves lehettem, amikor szembesültem azzal a ténnyel, hogy meghalt nagyapám. És nagyapám ledolgozta …, túlélték a II. világháborút, bányászként dolgozott, aztán 60 éves korára lerokkant és végül, mint egy darab fa, kidőlt és meghalt. És ezen én elgondolkoztam, hogy ennyi lenne az ember élete? Ledolgozik egy életet, gyerekeket nevel és aztán kidől?”
Vagy olyan kijelentések alakjában is megjelenhetnek, mint pl.: „már így kezdtem ráébredni, már Ózdon is, nevelőszülőknél, meg az intézetben is, hogy valami különleges dolgok történnek velem, hogy annyi jót kapok valahonnan, de ez a nehéz sors is… ez hogy szülök nélkül, meg egyedül, hogy annyi ilyen, … , olyan jó atmoszféra vett körül.” „És hát most már ezzel a fejemmel tudom, hogy Istennek a totális támogatásával tudták létrehozni.”
Ezek a részletek több dolog miatt is fontosak számunkra: egyrészt az élettörténetek előzetes szerkesztettségéről árulkodnak (mind helyileg, mind időben jól kidolgozott események); arról a tényről, hogy az életutak már elmondásra kerültek a bizonyság formájában és arról, hogy ezeknek van egy dramaturgiai kidolgozottsága. Ezek az élettörténetek (bizonyságok) egy puzzle formájában nyerik el azt a piramidális alakot, ami a lingvisztikai megformáltságukat leírja. Maga az elbeszélés azokon a tudati tartalmakon alapul, hogy Isten eseményeken és személyeken keresztül vezet az embert a megtérés rítusához, ahol az addig befutott életpálya elnyeri értelmét és ahonnan visszatekintve a széttöredezett események már egy lineáris pályává rendeződnek.
Az élettörténetek értelmezésnél megpróbáltam mindig szem előtt tartani azt a kérdést, hogy vajon milyen kapcsolatba hozható az adott biográfiai esemény az életkorral, a személyes életpályával, családdal és a történeti, társadalmi környezettel. 25
„Gyerekkoromban rengeteg dolog történt velem. … Amik nagyon érdekes jelenségek, amelyekről beszélni kell, mert kapcsolódik a megtérésemhez. Hogy, az első gyilkossági merénylet az életem ellen az három, két éves koromban történt. (…) Utána volt egy másik helyzet, amikor kiszaladtam egy autó elé, egy másik autó mögül, egy traktor mögül, gyerekkoromban. És akkor azt is megúsztam...” Az események, amelyekről beszámol, teljes mértékben illeszkednek abba az életkorba, amelyben akkor volt az interjúalanyom. Ehhez hasonló típusú történeteket (egy gyermek lehetséges sérüléséről, egy elkerült balesetről) számosat őrizhet bármely család. Ebben az esetben azonban, egy pusztán érdekes történetnél mélyebb jelentés rétegei is képződnek a narratívának. Egyrészt mert ez kapcsolódik a jövőbeni megtérés sorsfordító eseményéhez és így az újraértelmezés folyamatáról tanúskodik. Másrészt, mert már a csoport, gyülekezet (nagyszabású identitás kategória) által vallott speciális vallási értékekről is beszámol, például arról a gyülekezetben élő kozmológiai tényről, hogy a világ a jó és rossz harcának leképeződése, és ugyanez a harc folyik az emberért is és az emberben magában is. Ezért használhatta a fenti interjúalanyom a gyilkossági merénylet kifejezést. Ezeket a részeket sokszor amiatt is könnyű észrevenni, hogy a már meglevő elbeszélésben külön magyarázat is szerepel mellettük. Kovács ezt a szekvencia altípust evaluációnak nevezi, amely egy elbeszélt esemény értékelését, értelmezését jelenti. Jelen esetben az elbeszélés szekvenciát vezeti be (a gyerekkori eseményeket): „Amik nagyon érdekes jelenségek…” Egy másik gyakran alkalmazott technika a gyülekezeti tagok élettörténeteiben, a drámai elbeszélés, amikor több eseményszál egy közös helyzetbe fut ki. (Kovács 2007:382)
V.1.2. Útkeresés A legtöbb interjúban megjelent a keresés motívuma, azaz az egyén az életpálya során különböző helyzetekben, szituációkban különböző megoldási
stratégiákat,
módozatokat keres (problémamegoldó igyekezetként). Az individuum az élete során több
26
ilyen megoldási módozatot is kipróbál. Így létrejönnek olyan kulturális dimenziók, amelyek az embereknek kölcsönös elvárásait, viselkedési mintáit tartalmazzák. Ilyen kulturális dimenziónak tekinthető a Hit Gyülekezete is, amely az egyén számára egy transzcendens világ-modellt, meghatározott mintát, stratégiát, kulturális eszközöket kínál a világban való eligazodáshoz. A Hit Gyülekezete felkínálja tagjai számára a „sikeres élet” modelljét (model for), amely mentén nem csak az életutat szervezhetik át, hanem az élettörténetet is újraszerkeszthetik. (Niedermüller 1988:379) Az újraszerkesztés által létrejött narratívákban az interjúalanyaim mindegyike beszámol olyan más megoldási módozatokról, kulturális eszköztárakról, amelyeket a megtérés előtti időszakban kipróbáltak. Felvetődik itt egy – a kutatás szempontjából – lényeges kérdés: vajon miért a Hit Gyülekezete által felkínált kulturális eszköztárat választották? Erre hozom fel példának az alábbi részletet: „Kerestem Istent, biztos voltam benne, hogy vannak UFO-k, ugye, szellemi élményeket kerestem a buddhizmuson keresztül, foglalkoztam az agykontrollal, foglalkoztam masszázzsal, hogy az ember különböző testpontjain keresztül kapcsolatba tud lépni a természetfelettivel, meg ugyanakkor hallgattam ezeket a súlyos heavy metal zenéket.”
Ez az idézet arról tanúskodik, hogy a szinkretikus vonásokat mutató életpályával rendelkező egyén, már a megtérés előtt is hívő volt, vagyis egy meghatározott értékrendet vallott, egy másik szakrális ideológia perceptuális módozataival próbált a világban eligazodni. Ha egy stratégia kipróbálásra kerül, és az nem rendelkezik a legátfogóbb és legerőteljesebb kulturális eszköz- és fogalomtárral, akkor az individuum újra választani és dönteni fog egy sikeresebb mellett. Mindezek pontosabb megértéséhez szükségünk van Geertz vallás definíciójára: a vallást „olyan szimbólumok rendszerének tekinti, amely arra szolgál, hogy erőteljes, meggyőző és hosszan tartó motivációkat és lelkiállapotokat hozzon létre az emberben, miközben kialakítja a létezés általános rendjének koncepcióit és ezeket a koncepciókat a tényszerűség olyan aurájába öltözteti, amelyben a lelkiállapotok és motivációk egyedülállóan valóságosnak tűnnek.” (Geertz 1994:66) Ez bemutatja számunkra a vallás három fő funkcióját: 1. logikai (tekintélyelvű) érveléssel választ ad olyan alapvető kérdésekre, hogy mi a létezés, 2. érzelmileg, a halál empirikus tapasztalatát, végső elviselhetőségét leköti, 3. erkölcsi funkciója pedig utal arra a normaképző szerepére, amely által az életet képes szervezni. (Borbély 2010) 27
„Mindig elkezdtem azon gondolkozni, tizenéves koromban, a vége felé, hogy mi lesz akkor, ha meghalok. És nagyon emlékszem erre, mindig érdekelt engem, hogy mi az ember sorsa, hogy most miért születtünk meg erre a világra? Tudom, hogy haláltól való félelemnek nevezik ezt, azt hiszed, hogy meghalsz és akkor egy szürke valamibe kerülsz és nem tudod, hogy mi annak a vége és ott fogsz lebegni és nem fogsz semmit sem csinálni. Tizenéves korom vége felé ez már nagyon gyötört engem és nagyon-nagyon sokat gondolkoztam ezen, hogy miért is születtem én meg?”
A vallás egyrészt leköti a kérdésekkel járó érzelmeket, másrészt logikailag megválaszolja azokat, ezért értelmezési keretként fog működni a gyülekezeti tagoknál a vallás, valamint ugyancsak ez az episztemológiai keret segít az empirikus világ értelmezésében. A fentihez hasonló kérdések („miért is születtem én meg?”) az interjúalanyaim mindegyikénél előfordultak. De, ahogy itt is látszik nem lehet pusztán gyülekezeti sajátosságként szemlélni ezeket a kérdéseket, mivel ezek elválaszthatatlanok az életkori sajátosságoktól és a társadalmi kontextustól
V.1.3. A sorsfordító szereplő A felvett élettörténeti interjúk egy újabb közös forgatókönyvi eleme, hogy helyet kap bennük egy mindegyikben hasonló szereppel rendelkező egyén, aki mindig ugyanazt a funkciót tölti be. Felhívja az individuum figyelmét egy addig idegen morális attitűdre, valamint általa a megtérésre. Ennek az egyénnek nem kell feltétlenül a Hit Gyülekezetéhez kötődnie, mivel a legtöbb neoprotestáns gyülekezet bibliai alapon szerveződik, így azoknál is fontos a megtérés, újjászületés szerepe. Két interjúalanyom is említette, hogy a megtérés után helyváltoztatásra kényszerült, majd az adott városban nem a Hit Gyülekezetéhez csatlakozott, hanem más neoprotestáns közösséghez. Ennek oka az adatközlőimnél egyszerűen az volt, hogy nem tudtak a helyi szinten létrejövő Hit Gyülekezete csoportjairól. „Ott dolgozott (gyermekváros) egy nevelőnő, mert úgy visszajárogattam. Egy nevelőnő, egy fiatal hölgy, ennyibe maradjunk, majd erre visszatérek a végén, ez már Istennek egy
28
folyamata volt, egy láncolat kezdődött. (…) És az intézetből annak a nevelőnőnek az öccsével voltam (katona). És akkor vele is úgy iszogattam, leszereltünk, összejövögettünk, minden és ugyanígy ment tovább az ivászat a munkásszállón az én számomra. És akkor képzeld el találkoztunk egyszer a villamoson, de ő már megtért és akkor mesélt nekem Jézus Krisztusról, és tudtam, hogy ez az a pillanat a villamoson, találkoztam vele 91-90ben, figyelj, van egy Jóisten, beszélt nekem róla. És akkor ugye először tudod azért mentem, hogy kapjak egy kis pénzt az italra, próbáltam így emberekkel barátkozni.”
A sorsfordító személyre több jelentésréteg is rakódik az élettörténet elmesélése közben. Egyrészt kulcsszerepe csak később fog kirajzolódni, a megtérés után. Ahogy az interjú részletben is látszik, az adatközlőmnél az ivás – amely a gyülekezetben egy normaszegő magatartás – volt az elsődleges oka a gyülekezethez való csatlakozásnak, nem pedig egy új morális identitás kiépítése. Ezért van, hogy a sorsfordító egyén jelenlegi szerepét és jelentését is csak később nyerte el, a megtéréskor. Másrészt ez a szereplő, már egy magatartásmintát fog előre vetíteni, amely a gyülekezetben általánossá és elfogadottá vált. Ez a magatartás az evangelizáció szolgálatában érthető meg teljesen, mely célját tekintve egy olyan gyülekezeti szolgálat, hogy másokat a bizonyság által a megtérésre és a gyülekezethez való csatlakozásra buzdítson. Az evangelizációnak van formális, és informális változata. Formálisnak a nyílt, köztereken csoportoson történő evangelizációt értjük, míg informálison – a fent említett – az interperszonális kapcsolatokban megfogalmazott személyes „térítést”. (Részletesebb kifejtése A bizonyság című részben)
Harmadrészt ez a sorsfordító vesz részt a vallási élmények megkonstruálásában a megtérés után létrejött élettörténetekben, mivel a megtérés után választott episztemológiai keret kauzális sorrendet állapít meg az események között, vagyis a megtéréskor ez a személy, mint Isten küldöttje jelenik meg. Itt előzetesen szeretnék említést tenni arról, hogy a vallási élmények megkonstruálása elsősorban a narratívumokba ágyazott képi metaforák és jelek segítségével történik. Ezzel a VII. fejezetben foglalkozunk részletesebben.
A fentebbi interjúrészlet a gyülekezetben használt kommunikációs struktúráról is tanúskodik, arról – ahogyan ezt már többször is említettem –, hogy az élettörténeti anyagok 29
piramidálisan vannak elhelyezve; több eseményszál elindítása után, amelyek később egy pontba érkezve (megtérés) lesznek teljesen kibontva és elmesélve, a mondandóját tekintve leglényegesebb kerül középre.
30
V.2. A megtérésről… „A metanoia (megtérés) jelenti azt a legmagasabb hegycsúcsot, ahonnan körbetekintve az ember saját élettörténetére és a mindenség sorsára egyaránt ráláthat. (…) A hitre jutott lény a metanoia (megtérés) pillanatában ébredhet tudatára annak, hogy újjászületett, s hogy megelőző állapota ’nemlét’ volt” (Rugási 2002:18) A fenti idézet rámutat arra a problémára, amelyet egy interjúalanyomnak kérdés formájában tettem fel: honnan tudjuk a megtérés tapasztalatunkról eldönteni, hogy az szakrális tapasztalat vagy nem? „ …nem tudom, hogy erre tudnék neked úgy válaszolni, hogy a tutit és a százhúsz százalékosat. Hát szerintem, ez ilyen nyitott számomra, ha visszanézek, akkor már jobban rátudom mondani, hogy na’ ez tuti, hogy nem véletlen volt. De hát így én most neked szabályt nem tudok mondani…” Interjúalanyom érzékenyen és implicit módon világít rá az élettörténetek fő jellegzetességére, arra hogy a fent említett hegycsúcs lehetővé teszi számunkra az életpálya retrospektív szemléletét, de a puszta szemlélődésen túl ez a tekintet rendezi az eseményeket a visszatekintés pontjából egy kauzális sorozatba. A gyülekezetben a megtérés azt jelenti, hogy az egyén elmondja a megtérők imáját, vagyis „megvallja hitét a gyülekezet előtt”.17 Ettől kezdve az életvezetésének is meg kell erősítenie ezt a döntést. Az interjúalanyaim között különbség van abban, hogy ki mikor mondta el a gyülekezetbe való ellátogatása után a megtérők imáját. A legtöbben már az első összejövetelek egyikén megtették ezt, de arra is volt példa, hogy valaki csak fél évvel a gyülekezethez való csatlakozása után „tért meg”. Az ok, ami miatt ilyen különbségek adódnak, az a megtérés aktusa körüli attitűdben keresendő és a megtérés után létrejövő új motivációs rendszerekben. Amikor az individuum csatlakozik a gyülekezethez, akkor – a teljes tagság elérése érdekében – dönthet úgy, hogy elfogadja azokat a szakrális képzeteket, amelyeket a gyülekezet kínál és követi azokat a magatartásmódokat, amelyeket az előír. Ez
17 Teológiai igazolása a következő Ige: „Mert ha a te száddal vallást teszel az Úr Jézusról és szívedben hiszed, hogy az Isten feltámasztotta őt a halálból, megtartatol. Mert szívvel hiszünk az igazságra, szájjal teszünk pedig vallást az üdvösségre.” (Róm 10,9-10, Károli)
31
a döntés a megtérés pillanatához kötődik, amikor is egy külső tekintélyt juttatnak érvényre, amely egy szakrális képzet, vagyis az Isten. Ez a külső tekintély által meghatározott értékrend „válik eltérő mértékben individuális erkölcsi szabállyá.” (Borbély 2009) Természetesen létezik más (formális) külső tekintély is (pl. az állam), de itt a mindennapos társadalmi gyakorlatot a szakralizálódott külső tekintély fogja tematizálni. A megtérés rítusa, a megvallás lesz az a pillanat, amikor az egyén ezt a külső tekintélyt belső kategóriává teszi. „Ha a külső tekintély belsővé válik, és ha így hágjuk át normáit és rítusait, akkor elveszítjük becsületünket. A becsület elvesztése azt jelenti, hogy presztízsünket (addigi arcunkat) veszítjük el" (Heller 1996:12) „ …elmentem az egyik nővéremmel a gyülekezetbe és mondta, hogy biztos, hogy ha elmegyek, ez nekem nagyon megmaradt azóta is, én biztos megfogok térni, mert hogy majd meglátom, milyen jó. És én ott voltam a gyülekezetben és nagyon megérintett az egész. És tudtam, hogy igazság, amit látok és hallok, de egyszerűen nem tértem meg, mert úgy voltam vele, hogy ha megtérek, olyan mértékben hatással lesz az életemre, hogy nem fogok tudni ugyanúgy élni, ahogy eddig. Tehát így nem akartam képmutatóskodni, jártam én, szerintem egy olyan, több mint fél évig, folyamatosan jöttem a nővéremmel istentiszteletre (…) de nem tudtam úgy igazán elkötelezni magam az Úr felé…”
Három dolgot is megmutat számunkra a fent idézett interjúrészlet: egyrészt ehhez a tekintélyhez való viszony individuálisan, egyénenként eltér, ezért egyesek könnyebben és hamarabb, míg mások egy hosszabb folyamat után tértek meg. Másrészt a megtérés egy „sorseseménnyé”18 válik, amely következményeként a narratív identitás újrafogalmazásra kerül, így azt nem tekinthetjük zárt, egész rendszernek. Harmadrészt, mivel ez a becsület elveszíthető, az egyénben „meggyőző és hosszan tartó motivációkat és lelkiállapotokat” fog létrehozni, hogy a normaszegés ne történjen meg. Természetesen egy dogmatikusan szabályozott ontológiai rendbe ágyazott viselkedési szabályrendszernek nehéz teljes mértékben megfelelni, ezért az egyén bűnt (becsületvesztés) fog elkövetni (ennek korrekcióját a bűnmegvallás rítusa végzi el). A becsületvesztés elkerülése végett az individuum az egyéni praxis során folyamatosan megerősíti elköteleződését a belsővé vált tekintély felé különböző rítusokkal, 18
„A sors fogalma arra az elképzelésre épül, hogy az élettörténet mint az önazonosság hordozója zárt egész; a ’sorsesemény’ kifejezés viszont olyan történéseket jelöl, amelyek hatására az önazonosság mint az élettörténet foglalata meghasad és felnyílik. A sors, mint láttuk, ’jogtalanul bitorolt’ fogalom; a sorsesemény szó ellenben a sorsképzet valós magvát hivatott megjelölni.” (Tengelyi 1998:43, eredeti kiemelés)
32
cselekvésekkel, magatartásmódokkal. Részben ezért is gondolom, hogy a megtérés utáni időszakokból származó narratívák túlnyomó részt olyan eseményekről szólnak, amelyek Isten saját életükön végbevitt munkáját mutatják meg. Ezek bizonyságul fognak szolgálni mind az egyén, mind a gyülekezet számára, hogy a belsővé tett tekintély legitimitása érvényben maradjon, valamint progresszív erőként fog a narratív identitásra hatni, mivel ezeken az akciókon keresztül a választott episztemológiai keret megszilárdul, így ezáltal a személyes identitás is. A választott „model for” a ’sikeres élet’ modelljévé válik, ill. kell, hogy váljon. A gyülekezeti tagok a megtérés előtti időszakról, mint egy bűnös életszakaszról beszélnek, ahol nem csak a születés pillanatában (eredendő bűn), hanem az egyéni praxis alatt (szerzett bűn) miatt is már egy elveszített becsületről beszélhetünk. A megtérés, „újjászületés” aktusában, vagyis a külső tekintély sikeres belső integrációjában, „az elveszített becsület metaforikus visszaszerzése történik meg.” (Borbély 2009) A megtérés nem csak a külső tekintély belső integrációját mutatja, hanem azt is, ahogyan az egyén az életpályáját ennek az eseménynek hatására egy lineárisan elmesélhető történet kereteibe integrálja. A megtérés fogja összekötni a régi és az új embert. A gyülekezet perspektívájából nézve pedig egy szakrális hagyományba fogja integrálni a tagokat, vagyis gyülekezeti identitást fog implikálni.
A megtérés hangsúlyosságát mutatja az a biográfiai tény is, hogy a legtöbb interjúalanyom tisztában van annak dátumával. Az elbeszélésekben, mint egy „második születésnap” jelenik meg, ezt fejezi ki az „újjászületés” belső kategóriája is. „… Hát ez az, én ezt kerestem, és akkor mondják, hogy örökké fogunk élni, (…) akkor értettem meg, hogy ami bennem volt, az nem ösztön volt, az nem egy lelki, gyermeki érzés volt, hanem valóság, hogy éreztem, hogy idegen tőlem a halál, hogy én nem oda tartozok. Én Istenhez tartozok, az isteni élethez tartozok. Akkor értettem meg, hogy valójában ki vagyok, akkor nyertem vissza igazi identitásomat, akkor értettem meg csomó mindent, akkor értettem meg, hogy mit miért csináltam, hogy mi miért volt, számomra ez annyira döbbenetes volt, az egész életem lepergett előttem.”
Az idézet az identitásról, mint egy korábban elvesztett kategóriáról beszél, amit az egyén a megtéréskor újra visszanyer. A megtérés annak a tapasztalatnak feloldására tesz 33
kísérletet, hogy az egyén életpályája fragmentált és töredezett. Ezt nem úgy teszi, hogy teljesen feloldja a határt a két egymástól élesen elkülönülő (megtérés előtti és utáni) életmódozattól, viselkedési mintától, hanem úgy, hogy átjárót képez. Hasonlóan a bizonyságtétel kultikus cselekedetéhez, ahol az addig befutott életpálya integrálódik egy homogén egésszé, amelyben a diszkontinuitások, a széttartó életrajzi események megszűnnek kioltani egymást, mivel a megtérés pillanata azokat egy értelmezhetővé és elmesélhetővé vált keretbe integrálja. Ez a keret Krisztus lesz, Krisztus alakja lesz az a mediális tér, amelyen keresztül az egyén megtapasztalja saját individualitását, mivel a megtérés nem bizonyos események, cselekedetek, vélemények kizárására törekszik, hanem azok szoros integrációjára az egyénhez. Az egyén narratív identitásában a megtérés így akár többféle kulturális mintázatot, elemet is összehangolhat. Ez leginkább a megszerkesztett és elmondott bizonyságokban látszik: a megtéréskor választott új megoldási módozat, modell úgy nyeri el a sikerességét és kizárólagosságát, hogy az individuum előzetes tudását nem negligálja, hanem egy nagyobb halmazt (kulturális fogalomtárat) hoz létre és annak részévé integrálja a megelőzőket. A lábjegyzetben két interjúrészlettel szeretném illusztrálni azt, ahogyan az előzetes tudás kulcs lesz az új identitás kiválasztásában sőt, az szakrális tapasztalattá válik.19 20 Itt szeretném megemlíteni, hogy a dolgozatban sokszor a vallási identitásról, mint egy piaci szereplőről beszélek, mivel 1989 után a kommunista struktúrák és ideológiák összeomlása felszabadította a teret a vallás számára. Legtöbb helyen az uralkodó egyházak szerveződtek újjá több-kevesebb sikerrel, de a megnyílt határokon a vallás új formái is beáramlottak. A nyugatról érkező protestáns hittérítők és az új vallási mozgalmak, a történelmi egyházak 19
„Ugye hát honnét tudja az ember, hogy a Hit Gyülekezete az Istentől van vagy nem? Hát én nagyon egyszerűen mindent kipróbálok vagy igyekszek kipróbálni. (…) És elmenten egyszer és akkor Németh Sándor csak rólam beszélt. Egy az egyben rólam. (…) na de miről beszélt rólam? A legfontosabb, ami nagyon előttem van, hogy többen leírták, azt hiszem Einstein, én akkoriban nagyon sok tudományos könyvet olvastam, ha talál egy biztos pontot a világegyetemben, akkor képes lenne kimozdítani az egészet. És akkor erre azt mondja Németh Sándor, hogy meg van az a biztos pont a világegyetemben, úgy hívják, hogy a názáreti Jézus Krisztus. Honnét tudja, hogy én mire gondolok? Mert ugye azért nem egy szokványos dolog, hogy snasszra prédikálnak neked ilyet. És akkor eltelt pár nap és akkor ennek a százszorosát tudnám neked mondani, hogy száz ilyen dolog volt.” 20
„Bevonultam katonának és voltak olyan srácok, akik hívők voltak, hitgyülisek voltak és a mellettünk levő szobában voltak konkrétan, sosem felejtem el. És úgy döntöttem, hogy átmegyek hozzájuk és megmagyarázom nekik, hogy milyen hülyék, hiszen a Biblia az csak egy könyv és akkor mellette lehet olyan variáns, hogy az ufók telepítettek a földre, ugye a budhizmus is szóba jöhet, stb., stb. És amikor bementem hozzájuk, egy mondattal kiütöttek engem a nézőpontomból, vagy a világnézetemből. Azt mondták nekem, hogy nézzem meg, hogy a Biblia azt mondja, hogy Isten úgy teremtette meg az embert, hogy a föld porából vette a testet összegyúrta majd belelehelte az életnek leheletét. És mivel én foglalkoztam ilyenekkel, én tudtam nagyon jól, hogy az embernek nem csak teste van és lelke, hanem van szelleme is. Hiszen olvastam olyanokról, hogy embereknek különböző szellemi élménye van, hogy kilépnek a testükből, stb.”
34
területi „jogcímét” vonták kétségbe. (Davie 2010) Így Miskolcon is, ahogy az ország több pontján is, az új vallási szervezetek sokszínű tömörülése jött létre, amelyek a szabad identitásválasztás lehetséges színtereiként funkcionálnak.
A gyülekezetben már a megtéréssel teljes jogú taggá lehet válni, de ezenkívül informálisan még két beavatási rítus is van: vízkeresztség (alámerítés) és a Szent Szellem keresztség. Ezek is olyan közvetítő csatornaként funkcionálnak, amelyeken keresztül az egyén egy szakrális hagyományba integrálódik. A vízkeresztség rítusa is bibliai (igei) megalapozottságú, amely azt szimbolizálja, ahogyan Krisztus meghalt a kereszten és alászállt a pokolba, majd harmadnap feltámadt, ezzel szimbolikusan magára vette és megsemmisítette a bűnöket. Krisztus feltámadt alakját a fehér ruha, amelyben a gyülekezeti tagok bemerítkeznek, hivatott szimbolizálni. A megtérés és a vízkeresztség között akár évek is eltelhetnek. A Szt. Szellem keresztséget a tagok viszont már a megtérés után is közvetlenül megkaphatják, mivel itt a többi gyülekezeti tag csak mediátorként van jelen. A tagok imádkoznak a keresztséget kérő személyért, aki ha készen áll rá, megkapja Isten kegyelmi ajándékát (Szt. Szellem). A Szent Szellemben való keresztség jelének a gyülekezetben a fentebb már említett glosszolália adományát tartják. Ez az aktus ismét arról a belső integrációról szól, amely már a megtérés (hitvallás) alkalmával elkezdődött, ám itt már annak egy mélyebb szintjéről beszélhetünk. „Én, amikor hallgatom a prédikációt, akkor engem Isten oktat, tanít. Prédikál a prédikáló, a Szent Szellem pedig bennem megragadja azt és beépíti az életembe. Nem én építem be. Hanem az Isten, a bennem lévő szellem munkálkodik bennem, és ő cselekszik, ő segít a tanulásban (…) mert ki ismeri jobban az Urat, mint a Szent Szellem?” A Szt. Szellem nem csak egy belső kategória és nem csak egy belsővé vált tekintély, hanem egy aktív, cselekvő személy. Ezért is találom pontosnak a belső integráció kifejezését, mert ahogyan egy – a gyülekezetben élő – parabola is kifejezi: az embert (edény)21 a Szt. Szellem tölti be, vagyis Isten felhasználja az individuumot és azzal együtt integránsan, kölcsönösen nem pedig attól elválasztva működik. Ennek van még egy további hozadéka is, hogy ennek a tekintélynek a jelenléte, befolyása nem szituációfüggő, 21
„Avagy nincsen-é a fazekasnak hatalma az agyagon, hogy ugyanazon gyuradékból némely edényt tisztességre, némelyt pedig becstelenségre csináljon?” (Róm 9,21, Károli biblia)
35
hanem egy folyamatosan jelenlevő, a mindennapos társadalmi gyakorlatot determináló erőként hat. Egy másik interjúalanyom pedig arról számolt be, hogy azt a tradicionális morális attitűdöt, amelyet egyházi tartalomtól és vallástól függetlenül is képviselhet egy egyén, csak a Szt. Szellem segítségével lehet megtartani (betartani).
Mindezeken a példákon keresztül is a szakrális tekintély érvényességére szerettem volna a figyelmet ráfordítani, valamint arra, hogy miként erősíti befolyását a gyülekezeti tagokra nézve.
36
V.3. A megtérés utánról… V.3.1. Kilépés és belépés A megtérés utáni időszakokból származó történetek, a megtérés (liminalitás) szakasza utáni új társadalmi rendbe ágyazódás folyamatáról szólnak és ennek az új társadalmi gyakorlatnak a megerősítésére irányulnak. A narratívák legfontosabb motívumai a kilépés és a belépés.
Az individuumnak a saját világhoz való viszonyát újra kell definiálnia, mivel az eredeti életvilágból a megtéréssel egy szimbolikus kilépés is végbement. Ezek a történetek, vagyis a kilépést22 feldolgozó interpretációs gyakorlatok, az egyéni identitás-termelés (módosítás) műhelyébe engednek bepillantást, a Hit Gyülekezetéhez csatlakozás (belépés) által. (Bíró 1996:246) A miskolci Hit Gyülekezete 2. generációja most áll a felnőtté válás küszöbén, számukra természetesen a kilépés kategóriája értelmetlen, és sokkal inkább azok a tendenciák érvényesülnek, mint egy történelmi egyháznál, vagyis a felekezeti identitásukat átörökítés révén nyerik el. Az interjúalanyaim azonban a miskolci Hit Gyülekezete 1. generációjához tartoznak, de mind a megtérés időpontja, mind az életkoruk szerint kisebb szórás adódik közöttük. Így nem mehetünk el amellett a tény mellett, hogy a kilépés egy viszonyfogalom, mivel függ az életkortól, a társadalmi helyzettől, a befutott életpályától. Azoknak a tagoknak az esetében, akik a húszas éveik elején már önfenntartóként tértek meg, a kilépés aktusa erőteljesebbnek és radikálisabbnak hat, mivel már egy bejáratott életvezetést, életmódot cseréltek fel egy újra. Ezzel szemben, azoknál, akik még eltartottak voltak a megtérés idején, kevésbé tűnik radikálisnak a váltás, elsősorban a kognitív pályákon érhető tetten. Így az olyan szoros társadalmi környezet recepciója, mint amilyen a családé is, eltérő lesz az individuum döntésével kapcsolatban, de ez a reakció sohasem a teljes elutasítás és a tiltás lesz. 22
„Mert ugye én az akkori barátaimmal már nem tudtam olyan nyugodt lelkiismerettel berúgni, mint előtte, mert ugye amikor elmentünk inni, egyrészt én már nem akartam elmenni inni, másrészt, amikor elmentem inni, akkor nekem nem volt nyugodt már a lelkiismeretem, mert éreztem, hogy ezt nem lenne szabad azért, mert ezt nem illik. Nem a világosságban járáshoz tartozik. És nekem egy folyamat indult el, hogy kezdtem elszakadni a barátaimtól, a régi barátaimtól és kezdtem átpártolni az új barátaimhoz az érdeklődési kör miatt…”
37
A kilépés sok esetben az előző életvezetési minta valamint az azokhoz tartozó szimbólumok megsemmisítésével jár. Több interjúalanyom a birtokukban levő más vallási ideológiákhoz tartozó könyveket elégette, ugyanúgy az új életvezetés szempontjából bűnös jelentéstartalommal telített anyagokat (zenei cd-k; ruhadarabok; grafikák; stb.) is. Ez megint a gyülekezetben uralkodó kozmológiai rendről árulkodik, amely szerint van jó és rossz, átmenet nélkül, tehát a gyülekezetben, az egyénekkel szemben támasztott egyik követelmény, hogy döntsön és ezt jutassa kifejezésre.23
A legfontosabb változások mégis a viselkedésmódokban történtek. Az új értékhierarchia megjelenése és a bűnök (pl. káromkodás, ivás, szexuális szabadosság, dohányzás, veszekedés, stb.) elkerülése szigorú magatartásmódokat hív életre, amelyek az életmódokat is tematizálják. Az új életmód melletti választás miértjére a közgazdaság nyelvén is találunk választ: „a költséges egyházak azért erősek, mert költségesek; a racionális cselekvők azért választják a nagyobb követelményeket támasztó egyházakat, mert azok kedvezőbb költség/haszon hányadost biztosítanak”. Davie úgy egyszerűsíti tovább, hogy a „sokat követelő vallási szervezetek sokat is nyújtanak; a megerősítés valóságos, de nem adják ingyen.” A költséges egyház ebben a kontextusban azt jelenti, hogy a hozzá csatlakozó tag számára sokba „kerül”, sok ráfordítást igényel. (Davie 2010) Gondolhatunk itt a különböző vallási, erkölcsi szabályokra, amelyek az élet minden területét meghatározzák. De nem szabad elfelejteni, hogy ez egy pusztán étikus megközelítés, az émikus pozícióban a költség/haszon dichotómiája indirekt módon fel sem merül.
A belépés, vagyis a gyülekezeti identitás kiépítése több síkon történik. Egyrészt a különböző beavatási rítusokkal: megtérés, vízkeresztség, Szt. Szellem keresztség, Úrvacsora – melyek az egyén elköteleződését mutatják a belsővé tett szakrális tekintélynek. Ezek az alapkategóriák, amelyeken az új identitás nagyrészt létrejön, alapvetően el vannak tolódva egy szakrális, metafizikai tartományba. A legfontosabb alapkategóriának a Bibliát tekintik, amelyet az Istentől sugalmazott volta emel át egy transzcendens szférába. A gyülekezetben élő rítusok, magatartásminták,
23
„Jól ismerem mindazt, amit teszel. Ismerlek téged: sem hideg ne vagy, sem forró. Bárcsak hideg, vagy forró lennél! De mivel langyos vagy, kiköplek a számból!” (Jel 3,15-16)
38
tanítások, sőt a gyülekezetben uralkodó nyelvi minták is bibliai megalapozottságot mutatnak. Ugyanakkor a közösen vallott szakrális képzetek, tartalmak, szimbólumok az egyént egy közösség részesévé teszik, ezért a csoport felé is elindul egyfajta elköteleződés. Az élettörténeti interjúkban ezt úgy tudjuk nyomon követni, hogy tartalmilag megvizsgáljuk a narratívákat, mely helyeken, időkben, mely személyekkel és cselekvésekkel kapcsolják magukat a gyülekezethez az öndefiníciós munkában. A legfontosabb ilyen események: az istentiszteleteken való részvétel és a különböző szolgálatok, amelyből többféle is létezik: biztonsági, takarító, gyerekfelügyelet, zene, pasztorálás, ima, evangelizáció stb. De sokan a saját szakmai tudásukkal gyarapítják a közösség kulturális vagy gazdasági tőkéjét. A gyülekezet nagy létszáma egy roppant heterogén csoportról árulkodik. A csoportok, baráti körök sokszor a szolgálat típusai alapján is behatárolhatóak, de természetesen a határok mindig elmosódottak lesznek, mivel az egyén egyszerre több baráti kör, közösség tagja is lehet. A gyülekezetnek az egyén szempontjából abban van a legfontosabb szerepe, hogy a prédikátor, gyülekezeti vezető Bibliai magyarázatait, tanításait ott kapják meg. Elterjedtek még a könyvekben, ill. CD-, DVD-ken forgalmazott idegen prédikátoroktól származó tanítások hallgatása is, de ez nem érvényteleníti a gyülekezetbe járás fontosságát, mivel a gyülekezeti identitás nem válik el attól a morális identitástól, amelyet a szakrális képzetekhez igazítanak.24
V.3.2. Alternatív életpályák Az élettörténetekben mindig megjelenítésre kerül, hogy a megtérés hiányában az egyén milyen életpályát vizionál magának. Ezt sok esetben úgy teszi, hogy az addig befutott életpálya alapján következtetéseket von le a folytatásra nézve: 24
„ …én nem a Hit Gyülekezetével azonosultam, nem a Németh Sándor teológiájával azonosultam, ezt nagyon fontos megértened, engem nem a Németh Sándor győzött meg, engem nem az E. Péter győzött meg. (…) engem Isten győzött meg, személyesen, én találkoztam Istennel, én találkoztam Jézus Krisztussal személyesen, valóságosan.”
39
„Annak ellenére, hogy minden klaffolt és az albérletet is lazán tudtam fizetni, meg nem lett volna vele semmi gond, de mégis egyedül voltam és mégsem tudtam volna igazából olyan jó kapcsolatokat építeni. Meg társkapcsolat se jött úgy össze. De viszont mi az érdekessége ennek? Minden jól ment, anyagilag is munkahely szempontjából, kapcsolatok szempontjából is. Tehát én Pesten lehet, hogy most ha ott maradok és ha meg van bennem az a kellő akarás vagy a dolgokra való rálátás, akkor én most bejuthattam volna olyan szintekre a vállalkozásban is, meg egyáltalán a szakmámban is más szakterületekre, hogy most lehet, hogy egy jól menő céget is csinálhattam volna, mert meg volt minden hozzá, mert olyan közegben mozogtam, hogy vittek be magukkal az emberek.”
Amit az olvasó vagy éppen az élettörténetet hallgató személy az életpálya további lefolyásától elvár, nem fog bekövetkezni, annak ellenére, hogy az egy gazdasági szempontból stabilabb élet képét festi le. Ezek a retorikus felépítésre utaló elemek mutatják, hogy ismét a bizonyság kategóriájához kerülünk közelebb, amelynél látszik az előzetes szerkesztés és átgondoltság.
Összegezve ezt a tapasztalatot, megállapíthatjuk, hogy ami a múltra irányuló, jelenből kiinduló interpretatív tekintetnek egy külső tekintély vezetése, az a múltbéli személy számára életkori és életviteli sajátosságokból adódó válaszra váró kérdések és döntés előtt álló választások halmaza, amelyet a jelenlegi pozícióból egy sikertelenségre determinált életútként aposztrofált, vagyis az individuum szakrális képzeteihez igazított intrapszichikus (kognitív) regresszív trendnek. Ennek a gondolatnak a megerősítése történik azokon az életutakon keresztül, amelyek a gyülekezeti tagok ismerőseiről szólnak. Két csoportot tudunk így megkülönböztetni: az egyik csoportban vannak azok, akik az egyén baráti körébe tartoztak a megtérés előtt. A róluk szóló narratívák a nem kívánatos és az elkerülendő magatartásmintákat mutatják be általános romlás folyamatként. A másik csoportban olyan személyekről forgalmaznak narratívákat, akik a gyülekezethez tartoztak viszont, vagy a saját döntésük miatt, vagy az életkörülményeik miatt, már nem járnak rendszeresen a gyülekezetbe. „Láttam embereket, akik viszont elhagyták Istent, de tudom értelmezni, megérteni, hogy miért történt, hogy hol követték el azokat a rossz döntéseket, aminek ez a következménye. (…) …de engem ez soha, egyetlen percre sem bizonytalanított el, és soha nem okozott 40
nekem dilemmát, nem okozott kérdéseket egyetlen egyszer sem, soha nem okolta Istent ezért.” Az interjúrészletből látszik, hogy az adatközlő értelmezői attitűddel fordul egy olyan tag felé, aki kilépett a gyülekezetből. Ez az interpretációs gyakorlat egy teológiailag szabályozott rendbe van ágyazva, így a kilépésre adott lehetséges válaszok is csak annak keretein belül jönnek létre: a kilépést rosszul meghozott döntések következményének tekinti. Azok a történetek, amelyek azokról szólnak, akik bizonyos életkörülmények (pl.: házasság) miatt nem tudnak a gyülekezetbe járni, a fentebb már említett hiány és üresség állapotáról számolnak be.25
V.3.3. A bizonyság Létezik a gyülekezetben az élettörténeteknek egy speciális vallási fajtája, amit „bizonyságnak” hívnak. Funkcióját tekintve számos lehetőséget ad a gyülekezetben, arra hogy hozzájáruljon a képzetrendszer építéséhez és ezzel együtt szervesen része is annak, amiben az adatközlőim hisznek. A hívő személy egyik legfontosabb feladata, hogy bizonyságul szolgáljon a többi ember számára, vagyis arról tanúskodjon az élete, hogy találkozott Jézus Krisztussal és ez a találkozás megváltoztatta az életét. Tanításuk alapján ez az ő személyes evangéliumuk. Természetesen nem mindenki élettörténete fog olyan nagy fordulatokkal szolgálni, mint az egyik interjúalanyomé, aki 10 évig volt hajléktalan és jelenleg egy ingatlannal rendelkezik. Ez a továbbiakban két dolgot vetít előre a gyülekezeti tagok számára: az egyik, hogy a gyülekezetben már kész bizonyságok is forgalmazásra kerülnek, vagyis mások bizonyságait is felhasználják (pl.: az evangelizációban), nem csak a sajátjukat. Másrészt a bizonyság fogalma is újraértelmezésre kerül, nem csak a megtérés nagy sorseseményére vonatkozik már, hanem a megtérés utáni mindennapok társadalmi gyakorlatában is bizonyságként kell az individuum életének megjelennie. 25
Egy interjúalanyom idézi a nővérét, aki nem tud eljárni a gyülekezetbe egy költözés miatt: „ …szereti a férjét, meg neki is két fia született, nagyon szereti a gyerekeit, de a legjobb dolog, ami történt vele az életben, hogy megismerte az Urat.”
41
Funkcióját tekintve a bizonyság elsődleges feladata, hogy a nyilvánosság előtt beszámoljon az egyén múltjáról úgy, hogy a gyülekezeten belül egy sztereotip magatartásmintába illeszkedjen be. Ez alatt azt értem, hogy a bizonyság kategóriája, már előzetes elvárásokat támaszt az egyénnel szemben, amelyeknek az élettörténeti újraszerkesztés által meg kell felelni. A bizonyságok szerkezetileg hasonlóan fognak felépülni, lesz egy „bűnös” narratíva, majd a megtérés után a megerősítő aktusú események kerülnek az előtérbe. Ez azt implikálja, hogy a hallott bizonyságokban megjelenő magatartásminta, identitásmodellként (model for) fog szolgálni az egyénnek, hogy igazolja akkori önmagát és érthetővé tegye mostani viszonyulását. (Magyari 1992:53) A nyilvánosság előtt megjelenő bizonyságnak, akár ez a gyülekezetben történik, közös kulturális tudás létrehozása céljából, akár az utcákon az evangelizáció alkalmaival, a kifele irányuló közlésnek van egy visszaható folyamata is: én-erősítő szerepe lesz. A közlés révén pedig birtokba veszem a saját magamról tudottakat, mivel „önmagunk számára is csak az mondható, ami mások számára közölhető, vagyis diskurzusképes.” (Pataki 1995:418) A fentebb említett interjúalanyom, akinek az egyik legszembetűnőbb változás ment végbe az életében, arra a kérdésemre, hogy vajon miért ez az életpálya adatott meg neki, egy bibliai idézettel válaszolt: „Így mutatta hatalmát meg bennem, aki a legeslegkisebb vagyok Isten népe között. Mégis nekem adta Isten azt a kiváltságot, hogy Krisztus felmérhetetlen gazdagságát hirdessem a zsidóságon kívüli népeknek.”26 Számunkra ez arról tanúskodik, hogy a bizonyság túlnő eredeti funkcióin, vagyis a térítő munkában és a gyülekezeti,- és személyes identitás alakításában betöltött fontos szerepén. A bizonyság fontos szerepet tölt be a szakrális tartalmak kialakításában. Ugyanis onnantól kezdve, hogy az interjúalanyom a saját életét úgy szemléli, mint egy eszközt Isten kezében, és élettörténetét, mint egy példázatot, ami Isten tetteit hirdeti, akkor az egyén bizonysága és élettörténete kilép az eredetileg neki szánt keretből (az öndefiníciós műhelyből) és válik egy
gyülekezeti
szinten
is
értelmezhető
szakrális
szimbólummá.
A
szakrális
szimbólumoknak pedig a vallási élmények konstruálásában és a szakrális tapasztalatok percepciójában van elengedhetetlen szerepe.
26
(Ef 3,8-9)
42
A
bizonyságtevést,
mint
gyülekezeti
gyakorlatot
több
szempontból
is
rendszerezhetjük. Egyrészt csoportosíthatjuk azokat szervezettségük és célközönségük szerint: létezik a formális, kifelé (a Jézus Krisztusban nem hívők, vagy a nem gyülekezeti tagok felé) való irányultsággal bíró, és az informális személyes bizonyságtétel, melynek két alkategóriája a „kívülvalók” (vagy gyakori szóhasználatukkal: a „világiak”) számára megalkotott és feléjük gyakorolt, és a befelé (a saját gyülekezet tagjai felé) forduló tanúságtételek. Interakciós helyzetüket tekintve a bizonyságokat kategorizálhatjuk a következő módon is: nagyobb közönség előtti, szervezett evangélium-hirdetés (evangelizálás), és „személyes bizonyságtevés”.
Az alábbiakban a terepmunkám tapasztalatai szerint, a fenti csoportosítást alapul véve megkísérlem a bizonyságtevések – lehetőségeim szerinti – pontos leírását röviden megadni. Ehhez (az antropológiai leírások igénye szerint), a gyülekezet belső (szellemilelki) világának lefestéséhez nagy segítségül szolgálnak a közösségben használatos szavak, melyeket idézőjellel jelöltem.
Az evangelizálás kifelé tendáló formális kategóriája az evangelizáció, mely mindig szervezett keretek közt zajlik. Történhet az istentiszteleteken – ilyenkor a tagok hívhatnak, hozhatnak magukkal „világi” ismerősöket, barátokat –, vagy akár lefolyhat művelődési házakban, városok terein, utcákon, koncertek keretei közt. Az előzetes részletes, pontos szervezésre a hatályos magyar jogszabályok miatt (ld. bejelentési kötelezettség) is szükség van. Az eseményt az erre a célra létrejött stáb végzi, akik ezt „szolgálat”-nak tekintik (a berendezőtől a technikuson át az igehirdetőig mindenki), és amely csapatnak a kulcsszemélye, a lelke az evangélista, akinek „ajándéka van erre Istentől”, vagyis olyan szakrális legitimáció, mely a fundamentumnak tekintett bibliai alapkategóriák (és a legfőbb tekintély értékrendjének) háttere előtt legitimált. Az elmondásra kerülő történet legtöbbször saját életüknek, Jézus Krisztus életének (az „Evangéliumnak”) és a bibliai igazolásoknak retorikai egységbe gyúrt formája. Meg kell említenünk, hogy evangélisták (épp
„ajándékuknak”,
kivételes
képességeiknek
köszönhetően)
szervezetlen
evangelizációkat is tarthatnak: ilyenkor spontán „evangelizál” akár nagyobb csoportok (sport-csapat, osztály, kocsmai társaság, várótermi közönség, stb) előtt. A
személyes
bizonyságtevés
olyan
informális,
legtöbbször
face-to-face
kommunikációs helyzetekben folyó diskurzus, melyen belül még két alosztályt 43
különböztethetünk meg (szintén irányultsága szerint): külső (a még „meg nem tértek” felé irányuló) és a belső (a gyülekezeten belül zajló) aktusokat. A „világiak” meggyőzését célzó, kifelé irányuló (külső) cselekedetnél a bizonyságtevő egy, de legalábbis kevés számú (néhány) jelenlévő előtt mondja el bizonyságát. Története leginkább saját életútjának célszerűen tematizált eseményeinek elmesélése, nem retorikai formában, hanem a kötetlen beszélgetés általános (elfogadott) szabályai szerint. Csúcspontja természetesen a megtérés, majd ezt követi annak hangsúlyozása, hogy az „új élet” létformája mennyivel másabb, jobb, élhetőbb, emberibb, mint a „régi”. Ebben a „bizonyításban” nagy szerep jut a személyes (szubjektív) csodák történeteinek, vagyis olyan események elmondásának, hogy a bizonyságtevővel milyen konkrét, számára nem természetes történések estek meg „Isten kegyelmének”, „Jézus Krisztus megváltásának” köszönhetően (itt kapnak helyet a csodálatos gyógyulások, hirtelen leszokások, élettér-, életmódváltozások, stb.). A belső „személyes bizonyságtevés” (mely szervezettségétől és szerkesztettségétől függően lehet formális és informális is) a „gyülekezet építését” szolgálja. Bár általában előzetesen szervezett, de nem szükséges hozzá hosszasabb, pontos, törvényeknek megfelelő szervezés, sem „professzionális” evangélista. Bármely gyülekezeti tag, mint magánszemély végezheti a pásztor, vagy prédikátor (előzetes vagy spontán) felkérésére (mely tekintély egyben legitimálja az aktust), az istentisztelet (de legalábbis a prédikáció) tematikájának
megfelelően,
vagy
aktualitásánál
fogva
(pl.
hirtelen
csodálatos,
„természetfölötti” gyógyulásban részesült a közelmúltban, stb.). A közösségben élő gyakorlat szerint tehát az elbeszélő felkérésre mondja el történetét. Általában – az informális istentiszteleti rendbe illeszkedve – a dicsőítés után „kiáll a gyülekezet elé”, és mikrofont kapva a pulpitusnál a közösség teljes közönsége előtt „osztja meg bizonyságát”, a hallgatóság „építésére”. Elbeszélése lehet saját „életbizonysága”, mely saját élettörténetének (fentebb is említett) tematizált beszámolója, vagy egyetlen – személyes életében történt, és így általa hitelesen bizonyított – isteni fordulat (hihetetlen gyógyulás, váratlan anyagi csoda, meglepő leszokás addikciókról, nagyszerű magánéleti fordulatok, mint gyerekszületés, stb.) bemutatása. Nem szükséges retorikai felkészültségről tanúskodnia (ellenben az nem hátrány), hiszen ennek a formának épp az a lényege, hogy a személy természetességével is tanúsítsa azt, hogy bárki, aki „a hitnek az útján jár” részesülhet ilyen fordulatokban. Ezzel buzdítja társait, és hozzájárul annak a közös felkészültség-halmaznak a létrehozásához, amelyhez kölcsönösen hozzáférhetnek, és
44
amely nem csak konkrét helyzetek, problémák megoldására kínál különböző módozatokat, hanem a kollektív, és az egyéni (!) identitás konstruálásában is nélkülözhetetlen. A kutatás további menetére tekintve felvetődik az a kérdés, hogy a bizonyságokban használt struktúráknak milyen eredete lehet. Vajon mi lesz az archetípusa ennek a történetmesélési formának? Ezzel a kérdéssel a következő fejezetben, amely az élettörténetek
szimbólum
jellegéről
szól,
részben
részletesebben
foglalkozunk.
45
VI. Szakrális felkészültségek (tudás)
Az emberi megismerés közvetlen (empirikus) és közvetett tapasztalatokból jön létre. A transzcendensre vonatkozó tudás is hasonlóképp tevődik össze a gyülekezetben.
Ennek megértésére, segítségül hívom George Gerbner: A média rejtett üzenete c. könyvében felvázolt elméletét, amelyet a történetek 3 funkciójáról alkotott. A tudásunknak csak egy kis része jön létre a személyes tapasztalatokból, a nagyobbik rész mások „történeteiből” (hallott, látott, mesélt) áll össze. Ezeknek a történeteknek segítségével egy olyan szimbolikus világot tudunk létre hozni, amely képes a közvetlenül nem látható dolgokat megmutatni; megtanuljuk belőlük nemi-, életkori-, foglalkozásbeli szerepeket; beilleszkedési mintákat kínálnak, létrehozzák a kulturális környezet hálóját, amely meghatározza világlátásunkat, életvitelünket, gondolkodásunkat, cselekedeteinket, stb. Gerbner a történetek funkciói alapján 3 csoportot hozott létre: az 1. csoportba azok a történetek kerülnek, amelyek megmutatják, hogy hogyan működnek a dolgok. A 2. csoportban kaptak helyet azok a történetek, amelyek leírják mi micsoda a világban és a 3. csoportban lévő történetek megtanítanak minket arra, hogy hogyan bánjunk mindezzel, vagyis mi lesz a teendőnk. (Gerbner 2000)
VI.1. Verbális képiség27 Még mielőtt a három funkció alapján tematizáljuk ezeket a felkészültségeket, meg kell néznünk a gyülekezetben, hogy hogyan kódolják le a szakrális tapasztalataikat, mivel ez hatással lesz a lentiekben kialakított történet-csoportokra.
A transzcendens tartalmakat szakrális tapasztalattá alakító mechanizmus két alapvető irány közül választhat: a vizualitás nyelve, amikor képi, ábrázoló jelek segítségével történik a vallási élmény konstruálása vagy a verbalitás nyelve, amikor a
27
A kifejezést Sephen G. Nichols használta. (G. Nichols 1998: 243)
46
fogalmi „jól” – formáltság segít ebben. (Borbély 2009) A gyülekezetben két olyan ritualizált gyakorlat van, amely a vizualitás, vagyis ábrázoló jelek segítségével hozza létre a szakrális tapasztalatot: a feljebb már említett vízkeresztség (alámerítés) rítusa és az Úrvacsora. Más szakrális tárgyakat (pl.: Krisztus portré); vagy materializálódott szakrális szimbólumokat (pl. kereszt) a gyülekezetben nem használnak bibliai okokból.28 Ezzel ellentétben a verbalitás nyelvezete nagyon gazdag képi metaforákban, mintegy helyettesíti a hiányzó vizualitást.29 A képi, ábrázoló jelek a verbalitás területére kerültek át. A verbalitás (mondhatni) kizárólagossága a szó (beszéd) státuszának vizsgálatával érthető meg: Isten ugyanis szóban nyilatkoztatta ki „örökkévaló igazságait” és aztán utasította Szent Szellemtől felkent szolgáit az írásban való rögzítésre.30 Tehát a kinyilatkoztatás szóban történt, a szó pedig csak betűben válhatott törvénnyé. Magának a szónak is már szakralitása van, ugyanis a szó erővel rendelkezik: Isten szavával teremtette a világot. Ezért szimbólumkészítés a verbalitás („szó”) szféráiba kerül, mivel a nyelv szentségre van emelve, a kép pedig tabu. Így a verbalitás nyelvezete rendkívül gazdag lesz parabolákban, amelyek olyan képi szimbólumokként működnek, amiknek állandóan van aktualitásuk. Ami a tradicionális egyházaknál az öltözék vagy ritualizált szokásgyakorlatok, stb. az a Hit Gyülekezeténél
sematikus
bibliai
kijelentésekbe,
visszatérő
megvallásokba31
és
bizonyságokba öltözött szimbólumok.
28
Mózessel kötött szövetségben Isten 10 parancsolatot adott az embereknek: „Ne készíts magadnak öntött bálványszobrokat!” (2 Móz 34,17) 29 „Péntek este imádkoztam és megértettem mi a megváltás lényege, kaptam egy kijelentést, volt egy szellemi élményem. (…) a megváltásnak az a lényege, hogy amikor Isten megteremtette az embert, akkor az emberhez egy személy fért hozzá, egy személynek volt befolyása, ez a személy pedig Isten. De amikor bűnbe esett Ádám, akkor a bűnbeesésnek következményeképpen a sátánnak illegális módon hozzáférése lett az emberhez. Ezt képzeld úgy, mintha lenne rajtam egy fehér ing és a fehér ing rajtam volt a bűnbeesés előttig, de amikor bűnbe esett az ember akkor rákerült egy sötét kabát, egy fekete kabát, ami a bűnt szimbolizálja és minden gátat, terhet, ami a bűnnek a következménye. De jézus eljött és a megváltásnak az a lényege, hogy az emberről elvette a bűnnek a kabátját, azt a fekete kabátot magára vette és a bűnnek a kabátjával, a bűn következményével együtt, Jézus a kereszten meghalt. És amikor ő meghalt, akkor rajta kabát is megsemmisült.” 30
Nem csak az igazságait, hanem Isten, saját maga is egy közlésben jön létre. Így ír a Hit Gyülekezete hitvallása Isten legfőbb tulajdonságairól: örökkévaló, mindenható, mindentudó, szent, igazságos, hűséges, irgalmas, kegyelmes és féltőn szerető. Isten egy, Aki az emberi értelmet és befogadóképességet túlhaladja, de természetes és kegyelmi kinyilatkoztatásán keresztül megismerhető. Három személyben jelentette ki magát: ő az Atya, a Fiú és a Szent Szellem. Személyét, lényegét és természetét illetően elfogadjuk a valamennyi keresztény egyház által vallott Apostoli, illetve Niceai-Konstantinápolyi Hitvallást ("Hiszekegy"). (internetes forrás: http://www.hit.hu/hitvallas/isten; saját kiemelés, 2014.04.15) 31 A megvallás, amikor a betű, az Ige kimondásra kerül, azzal a célzattal, hogy az visszahasson a kimondójára. Ez az aktus is a szó teremtő erejéről árulkodik.
47
VI.2. Első típusú történetek: bibliai történetek, parabolák Idetartoznak a mesék, regények, színdarabok, képregények, rajz(filmek), stb., amelyek képesek összetett oksági viszonyokat ábrázolni képzeletbeli helyzetek és szereplők segítségével. Ezeknek segítségével következtetéseket tudunk levonni, amelyek példaértékűek és társadalmi funkciójuk van. Már gyerekkorunk óta építik azt a hiedelemvilágot, amit valóságnak hívunk. (Gerbner 2000) Ahogy már fentebb említettem, a gyülekezet fundamentumát a Szentírás jelenti. A Biblia32 lesz a közösség kizárólagos érték- és normarendszerének a meghatározója, ezért lesz fontos ennek a kollektív értelmezése és a benne közösen fellelt „alapértékek” elmélyítése, majd alkalmazása a mindennapos társas érintkezések során. (Papp 2004) Ezért ebbe a csoportba az olyan példaértékű történetek vagy éppen Jézus által mesélt parabolák (pl.: a tékozló fiú; irgalmas szamaritánus története, stb.) kerülnek, amelyek egy erkölcsi és morális attitűdöt hordoznak. Így a morális identitásuk legfőbb alkotóeleme a Biblia lesz, pontosabban a bibliai történetek. Ennek eminens példáit megint csak az élettörténetek szolgáltatják: „…nagyon, nagyon megijedtem, tehát akkor teljesen kiment a lábam alól a talaj, és ez tényleg olyan, mint amikor a Góliáttal szemben áll az ember, megijed, el kezd félni33.”
Az ehhez hasonló utalások a bibliai történetekre, az interpretációs gyakorlatok szerves részét képezik, az individuum segítségére szolgálnak bizonyos érzések és attitűdök kifejezésében. De ennyiben nem áll meg a feladatuk, ugyanis ennek a bibliai történetnek cselekménye is van, vagyis az egyén leendő (elvárt) viselkedésének determinálója, vezérfonala lesz. A példabeszédeket ezért olyan archetípusnak tekinthetjük, amelyek mintáján a bizonyságok is létrejöttek, és hasonlóan a bibliai parabolákhoz, példaértékűek lesznek és erkölcsi tanítást is magukban hordoznak.
32
A gyülekezet honlapján megtalálható a Hit Gyülekezete hitvallása, amely többek között a Szentírás Istentől sugalmazott voltával foglalkozik: „A teljes Szentírás Isten Igéjének írott formája. Szerzője az egyetlen élő, igaz és valóságos Isten, Ábrahám, Izsák és Jákob Istene, Jézus Krisztus Atyja és Istene, aki Szent Szellemtől felkent szolgái által kinyilatkoztatta örökkévaló igazságait, és utasította őket arra, hogy Igéjét írásban is rögzítsék.” (internetes forrás: http://www.hit.hu/hitvallas/szentiras) 33
Az interjúalanyom ezzel azt a szituációt érzékeltette, amikor édesapjáról kiderült, hogy daganata van.
48
VI.3. Második típusú történetek: bizonyságok, tanúságtételek Az olyan hírek, tudósítások, dokumentatív üzenetek alkotják ezt a csoportot, amely a dolgokat a maguk valójában akarják bemutatni, de egyben meg is erősíthetik és meg is cáfolhatják, hogy hogyan működnek a dolgok. Tényszerűen kezelik a múlt történéseit és a jelen eseményeit. Azt a benyomást keltik, hogy a történettől függetlenül létező, igaz dolgok szerepelnek bennük. (Gerbner 2000) A gyülekezetben ezt a történettípust a bizonyságok és a tanúságtételek képviselik. Ahogy az egyik interjúalanyom fogalmazta: a bizonyság az, amely „a leghitelesebb bizonyítékául szolgál Isten saját életükön végbevitt munkájáról.” A hitelességüket tényszerű biográfiai adatok teremtik meg. Ahogyan feljebb, a V.3.3. részben leírtam, a bizonyságok egyik funkciója, hogy részt vesznek a gyülekezeti-, és személyes identitás kialakításában. A másik, ami még fontosabb lehet számunkra az a gondolat, hogy ezek a történetek a szakrális tartalmak kialakításában is szereppel bírnak. Ugyanis a bennük elhangzó élettörténetek a transzcendenst teszik felfoghatóvá, lényegében a transzcendens mutatkozásai lesznek. Ezért a bizonyságok olyan szimbolizációs eszközöknek (szakrális szimbólumnak) tekinthetők, amelyek „a szakrálisban nyerik el tartós kifejeződési formájukat.” (Korpics-P.Szilczl 2007)
VI.4. Harmadik típusú történetek: prédikációk, tanítások A történeteknek ez a típusa az értékekről és választásokról szól. Elmondják, hogy hogyan érhetünk (vagy kerülhetünk el) dolgokat és hogy milyen árat kell fizetnünk a sikerért (vagy a kudarcért). Lényegében ez a harmadik típus felhasználja az előző kettőt és átülteti
őket
a gyakorlatba, javaslatokat,
szabályokat,
parancsokat,
jelszavakat,
prédikációkat hozva létre. (Gerbner 2000) A gyülekezeti alkalmakkor, istentiszteleteken ez a történet típus kapja a legnagyobb szerepet. Az interjúalanyaim többségét megkérdeztem a második interjú alkalmával, hogy mitől jó egy prédikáció:
49
„A szellem által van ihletve, ami azt jelenti, hogy a Szt. Szellem vezetése alatt van az illető, aki prédikál. Ha nincs a kenet, a Szellem kenete alatt, akkor nem fogja elérni a célját. Tartalmilag van elvárásod? Tartalmilag egyértelmű, hogy Isten igéjét ossza meg az illető, tehát bibliai témát osszon meg és a bibliai életvezetéshez kapcsolódó gyakorlati dolgokat kapcsoljon hozzá.” Ahogyan az adatközlőm is utal rá, egy jó prédikáció ötvözi az előző két csoportot és azokat vezényszavak formájába önti. A bizonyságok és a bibliai történteket, témák a prédikációt szinte automatikusan emelik a szakrális kategóriába. Már csak azért is, mert a prédikátoron keresztül az Isten nyilatkozik ki a Szt. Szellem segítségével.
A fejezetben létrehozott tematizációval azt szerettem volna megmutatni, hogy ezt a három funkció alapján elkülönülő csoportot a gyülekezeten belül olyan felkészültségeknek tekinthetjük, amelyek képessé teszik az egyént, mint közösségi tagot, a transzcendens percepciójára és az arról létrejövő diskurzusra. Azért tartom fontosnak a közösségiség hangsúlyozását, mert ezek a felkészültségek közösségenként eltérőek lehetnek. Mindezeken felül, ezek a kategóriák azt is megvilágítják, hogy a Hit Gyülekezetében a vallási élmények elsősorban a verbalitás nyelvén, a narratívumokon keresztül jönnek létre. A narratívumok három csoportja szakrális szimbólumokként funkcionál a közösségben, amelyek helyettesíteni fogják a vizualitás nyelvén létrejövő képeket, ábrázolásokat, tárgyakat. Ezeknek a szimbólumoknak pedig elsődleges feladatuk lesz a szakrális képzetek és tartalmak kialakításában. Ennek a tematizációnak van még egy további hozadéka is. A történet-csoportok a keretét, formáját jelölik ki a szakrális tartalmaknak, mivel minden egyes bibliai történetből, parabolából, bizonyságból és prédikációból a gyülekezeti tagok eltérően fognak részesülni. Mindenki a történetek más-más eleme fölött fog pozícionálni, senki sem adja ugyanazt az értelmezést, mert eltérőek lesznek a befutott életpályák, így eltérőek lesznek azok a fogódzkodó pontok is az élettörténetekben, amelyek teret adnak az újraértelmezés során a belsővé vált tekintélynek. Ahogyan nem lesz két ugyanolyan élettörténet (még ugyanattól a személytől sem), ugyanúgy a különböző narratívumokra és a verbalitás nyelvére épülő szakrális tartalmak sem fognak egy közösségi tudássá összeállni. Ez leginkább abban érhető tetten, ahogyan egyes teológiai kérdésekről a gyülekezeti tagoknak széttartó
50
véleményeik lesznek és a közösségi tudást leginkább csak „társadalmi paktum formájában hozzák létre.” Ami miatt mégis közösnek tekinthetjük a gyülekezet narratíváit, az az a mnemonikus gyakorlat, amely strukturálisan azonos elvek szerint rendezi el nem csak az élettörténeteket és bizonyságokat, hanem a szakrális tartalmakat is. (Borbély 2009) A feljebb vázolt tematika lesz az, amely alapján a gyülekezetben a közösségi tudás megszerkesztésre és kialakításra kerül és ezáltal olyan szakrális szimbólumokká, szemantikai koncentrációkká válnak, amelyek szituatívak és performatívak lesznek.
51
VII. Élettörténet, mint szimbólum Ebben a fejezetben azt a gondolatmenetet szeretném befejezni, amelyet már az előzőekben elkezdtem felvázolni, hogy a Hit Gyülekezetén belül az élettörténetek (amelyek speciális formáinak a bizonyságok), szimbólumként fognak működni, mivel azok a csoport (Hit Gyülekezete) számára „valamely más dolog tartalmát, struktúráját, asszociációkörét” fejezik ki. (Kapitány 2008:376) Először tekintsük át a szimbólum elméleti és fogalmi tisztázását, majd Kapitány Ágnes és Kapitány Gábor szimbólumok elemzésére létrehozott szempontjaik alapján értékeljük az élettörténetet a Hit Gyülekezete kulturális fogalmi keretén belül.
VII.1. A szimbólumok elméleti háttere A szimbólum kifejezése alatt Geertz alapján olyan szemantikai koncentrációt, jelentés sűrítést érthetünk, amely térben és időben változik és egy adott szinkronitás érték és tapasztalati koncepcióját fejezi ki. (Borbély 2010) A szimbólumok több ponton összekapcsolódnak az élettörténetekkel, ahogyan Geertz kultúra felfogásával is. Mivel Geertz kultúra fogalma Barth felfogására épül, amely szerint a kultúra nem integrál, hanem agregál; mindenki másként részesül az adott kultúrából, így az szituatív és performatív lesz. Geertz ezért azt állítja, hogy a kultúra társadalmilag teremtett jelentések összessége. Az élettörténetek hasonlóan a kultúrához egy folyamatos jelentésteremtés, dekódolás eredményei lesznek, a kultúra közvetítő közegeként funkcionálnak. A jelentést pedig a szimbólumok hordozzák, ez a hordozó esetünkben az élettörténet (bizonyság) lesz.
Az élettörténet sajátosságának megértésében segítséget ad számunkra Geertz „model” (Geertz 1994:69) értelmezése, amely megkülönbözteti a valóság modelljét („of”) a valóság számára („for”) szolgáló modelltől. A valóság modellje („of”) nem szimbolikus rendszereket fog jelentésekkel teli szimbolikus struktúrákba rendezni, ez számunkra azt jelenti, hogy egy életpálya történeteit, életünk eseményeit, az akciók puszta sorozatát a jelenben jelentéssel fogja megtölteni. Ahogyan Geertz is hangsúlyozza a „model of” nem az információ átadásra szolgál, nem a rendezett 52
szimbolikus minták alapján akar új struktúrát létrehozni, nem a mintaadáson van a hangsúly, hanem a reprezentáción, ahogyan egy új médiumon keresztül kifejezik a már mintázott folyamatot. (Geertz 1994:70) Ezzel szemben a „model for”, amikor egy elméletnek segítségével, egy modell irányításával hozzuk létre a „valóságot”. Niedermüller a két modellt az életpályával (model of) és az élettörténettel (model for) azonosítja. Az életpálya alatt az élet ténylegesen megtörtént eseményeit érti, amelyekből az élettörténet táplálkozik, az élettörténetet pedig az életpálya szimbolikus megjelenítő eszközeként aposztrofálja. (Niedermüller 1988:386) Ezt a dichotómiát nem negligálva, még egy aspektusra szeretném felhívni a figyelmet, hogy ezek a modellek felcserélhetőek pontosan a szimbolikus megjelenítés adta lehetőségek miatt. (Geertz 1994:70) Ez számunkra azt jelenti, hogy az élettörténet is magán viseli a két modell jellegzetességeit. Egyszerre fog mintát adni, információt közölni („for”), hogy az „egyéni életpálya eseményeit, törekvéseit az érvényes „sikeres élet” modelljét” megalkossa, amely alapján más folyamatokat mintázhatóak. (Niedermüller 1988:386) Ezért a bizonyságok, mint megszerkesztett élettörténetek, hivatottak a gyülekezeti tagok számára identitás-, és magatartásmodellként működni. Másrészről az élettörténetek jellemezhetőek a „model of” aspektusával is, mivel a Hit Gyülekezetében ezek a narratív akciók nem csak a „sikeres élet” számára adnak kézikönyvet, amelyekhez a tanúságtételeken keresztül jutunk, hanem egyszerre fognak pusztán médiumként, reprezentációs eszközként is funkcionálni, tehát már egy eleve meglévő „valóság” modelljévé válnak, amit a Hit Gyülekezete fogalmi keretein belül egy transzcendens valóság modelljeinek tekintek. A vallásos ember számára a transzcendens különböző módokon nyilvánulhat meg, ez történhet akár önközlés révén is, de ami a mi esetünkben fontosabb, hogy olyan formákon és felkészültségeken keresztül is, „amelyek mentén az isteni mutatkozás a mindennapi életben észrevehetővé válik”, ezért a Hit Gyülekezetén
belül
az
élettörténeteket
(bizonyságokat)
tekinthetjük
olyan
felkészültségeknek, amelyek a transzcendens valóság modelljeiként hatnak. (KorpicsP.Szilczl 2007) Így az már egy önkéntes döntés lesz, hogy magát az élettörténeteket „a valóság szinoptikus kifejeződéseiként avagy a valóság megalkotására szolgáló sablonokként” fogjuk fel. (Geertz 1994:71) Az élettörténetek kettős aspektusával arra szerettem volna felhívni a figyelmet, hogy amíg Niedermüller azt állítja, hogy az életpálya eseményei nyersanyagként fognak szolgálni egy létrejövő valóságmodellnek és vázát képezik az élettörténetnek, addig én arra 53
a diszpozícióra helyezem a hangsúlyt, hogy az élettörténet is a valóságnak modelljévé („of”) válik a Hit Gyülekezetében. Nem tapasztalati tárházként és nem is, mint didaktikus „model for”, hanem egy már olyan eleve meglévő hagyományként tekintek rá, amely a mindennapok szintjén tematizálja az adott csoport tagjainak életét.
VII.2. Szimbólumfejtés A „szimbólumfejtés” legelső feladata, hogy egy észlelt jelenségről eldöntsük azt, hogy lehet-e szimbolikusan értelmezni. Amikor kiválasztottam a bizonyságot, mint az élettörténetek egy közösségileg meghatározott típusát, több képzetet is találtam mögötte, amely segített, hogy szimbólumként tudjam vizsgálni. Elsődlegesen kifejeződésre kerül benne egy transzcendens valóság, ezért egy közösségileg szabályozott
szakrális
felkészültséggé
válik.
Megjeleníti
az
egyén
individuális
percepcióját, ahogyan ezt a transzcendens világot a saját életpályájába ágyazza, de ugyanakkor képes a gyülekezet közös szakrális képzeteiről is beszámolni. Ugyanúgy egyszerre foglalja magában a személyes identitást és a gyülekezeti identitást is, valamint képes egyszerre a privát és a kollektív emlékezet bemutatására. A továbbiakban 3 szempont alapján vizsgálnám meg, hogy miért tekinthetjük a bizonyságokat szimbólumnak.
1. Ismétlődés (önazonosság) Ahogyan a fogalmak (pl. a „fa” fogalma) többek között azon alapulnak, hogy több konkrétban (a fa esetében pl: szilva, fenyő, nyír) van valami közös, úgy ezen ismétlődés alapján a bizonyság fogalmát is egy ilyen gyűjtő fogalomnak tekinthetjük. (Kapitány 2008:382) A
bizonyságok
több
szempontból
is
különbözőek
lesznek;
alapvetően
nem
összehasonlíthatóak egymással, mivel mindig egy egyedi életpályát fognak elmesélni. Másrészt az élettörténetek különböznek ugyanarra a valóságelemre irányuló tartalmi kijelentések alapján is, valamint eltérő történeti időkben játszódnak, eltérő helyszíneken és körülmények között. Sőt még az a célzat sem lesz feltétlenül hasonló, amely a bizonyságot
54
közlésre előhívta: egy bizonyság elhangozhat a gyülekezet előtt, hogy beszámoljon Isten munkájáról és erősítse a gyülekezeti identitást; elhangozhat egy nyilvános szférában zajló evangelizációban; elhangozhat a szűk családi körben én-erősítés szempontjából. Ami miatt mégis közösnek tekinthetjük őket, hogy egy közös mnemonikus gyakorlat által az élettörténetek strukturálisan azonos szempontok alapján lesznek létrehozva (bűnös narratívák, megtérés, bizonysággá vált események), ezáltal konstruálva meg a gyülekezetben a vallási élményt.
2. Azonosság valami mással Az előző pontban azt láthattuk, hogy a bizonyságokat, pusztán egyetlen közös vonás, vagyis allegorikus viszony miatt, azonosnak tekinthetünk, ami azonban akár önkényesnek is tűnhet. Más történik viszont, ha megpróbálunk metaforikus és metonimikus kapcsolatokat keresni, amikor „két, egymással a hasonlat által összekapcsolt, különböző világ azonossága és nem azonossága jelenik meg a képekben.” (Kapitány 2008:385) Egyfajta metaforikus kapcsolatnak tekinthető az, amely szerint az élettörténetet az én-nel azonosítjuk, de ahogyan ezt már feljebb említettem, ezt a kijelentést csak akkor tarthatjuk érvényesnek, ha „az identitást narratív formájú építési folyamatnak tekintjük.” (K. Olick Robbins 1999:39) Metonimikusan a bizonyság egy közösség összekapcsolója lesz úgy, hogy az helyettesíteni fogja a gyülekezetet, mert képes kiváltani az „adott közösség azonosulását vagy elutasítását (a „miénk” illetve az „idegen” érzését).” (Kapitány 2008:385) A bizonyság azáltal válik egy ilyen hívójellé, hogy a közösségbe (gyülekezetbe) tartozás implicit feltétele lesz az, hogy valaki rendelkezik-e személyes tanúságtétellel (megtért s ezt el tudja mondani) vagy nem. Ha az egyén elmondja az élettörténetét a gyülekezetben megfogalmazott szerkesztési elvek (mnemonikus gyakorlat) alapján, akkor az azt is kifejezi, hogy milyen értékrenddel rendelkezik.
55
3. Bináris oppozíciók A bizonyságok mindig gazdagok voltak oppozíciókban, ennek, egyik legfőbb oka, hogy az öndefiníciós munkában mindig meghatározásra kerül, hogy milyenek nem vagyunk és mi az elkerülendő. A legfontosabb oppozíciók a régi és az új dichotómiája mentén jöttek létre a gyülekezetben. Az első ilyen oppozíciónak a történelmi egyházakat vehetjük. A legtöbb interjúalanyom negatív példaként hozza fel azt a fajta vallásosságot, amelyet sok esetben a nagy egyházaknál tapasztalt. Ez alatt a tapasztalat alatt legtöbbször azt értik, hogy a történelmileg létrejött ritualizált szokásgyakorlatok eltávolítják az embert az Istentől, így helyettesítő vallások jönnek létre, amelyet csak „egy aktív kisebbség gyakorol, ám egy sokkal nagyobb tömeg nevében, amely esetleg kimondatlanul nem csak érti, hanem egyértelműen helyesli is, amit a kisebbség tesz.” Ez a „láthatatlan tömeg”
csak a
szükséges vallásos eseményeken jelenik meg és a szükséges egyházi szolgáltatásokat veszik igénybe. Ilyen például az amikor a normális életvitelt megszakítja valami (temetés, keresztelés, konfirmáció, házasság). (Davie 2010) A következő oppozíció, amely a régi és az új szembenállása mentén: a régi, bűnös és a megtért, újjászületett ember között áll fenn. Ezt az interjúalanyaim számos életrajzi eszközzel próbálták létrehozni, igazolni. Ezekben a példákban a distinkciót mindig a megtérés jelenti. Ezt egy interjúalanyom élettörténetének kronologikus rövid áttekintésével szemléltetném: Gyerekkorát úgy jellemzi, hogy nem voltak barátai, ennek okáért egyrészt a szülei hivatását találta, akik pedagógusok voltak. A megtérés után elsők között említi, hogy új közösségre lelt, barátai lettek. A kamaszkorra visszaemlékezve a ma szempontjából olyan normasértő magatartásokat emel ki, mint az ivás, dohányzás vagy éppen a szexuális szabadosság, amelyeket az újjászületése után le tudott tenni, ill. abba tudott hagyni. Az önfenntartó, keresőképes korszakát olyan, a világi társadalomban státuszszimbólumoknak számító jelképekkel erősíti meg mint pl.: jó kereset, lakásvásárlás, stb.; de rögtön oppozíciónak az olyan kifejezéseket teszi mellé, mint: nagy üresség, nagy űr, boldogtalanság. Ugyanezen logika mentén jellemzi az érdeklődési körét, felvázolva először az akkori zenei ízlését, öltözködését, világnézetét. Az élettörténetében többször is hangsúlyozásra kerül, hogy materialista nevelést kapott, amely kizárt mindenféle vallási ideológiát. Mégis ezzel
56
ellentétesen pozícionálja a megtérés utáni attitűdöt, amely már a vallásosságáról tesz tanúságot. Hasonlóan számol be azokról a tapasztalatairól, amelyek a Bibliához kötődnek. Ezek általában azt mondják el, hogy a Biblia egyáltalán nem játszott szerepet az egyén praxisában, viszont a megtérés után fundamentuma lesz az életvitelének és a társadalmi gyakorlatának. Ezért, az oppozícióknak egyik fontos feladata az ön -, és csoport identifikációs mechanizmuson kívül, a bizonyság reprezentációs erejének növelése, retorikai hatásának fokozása.
57
VIII. Összegzés
Kutatásom elején, a gyülekezet és az élettörténeti módszer kiválasztása után, arra voltam kíváncsi, hogy hogyan jön létre az élettörténetek újraszerkesztése a Hit Gyülekezetében, melyek lesznek az elbeszélések hasonló elemei és milyen közös szerkesztési pontokat találunk bennük. Az elmesélt narratívák láthatóvá tették azt a közösségileg meghatározott gondolkodási-, viselkedési módokat, identitás elemeket, melyekkel a gyülekezeti tagok nap mint nap a társadalomban mozognak. A narratívák beszámoltak a megtérés élettörténeteket is formáló erejéről, arról, ahogyan az egyének az eseményeket az élettörténetekbe válogatták és az új világlátás megerősítése végett értelmezték. Az élettörténeteket ezért, nem csak a kutatás módszerének tekintettem, hogy általuk adatokhoz jussak, hanem a kutatás tárgyának és terepének is, mivel ezekben az interpretációs gyakorlatokban az egyének narratív identitásának építkezési folyamatait is nyomon követhettük. Vizsgálódásaim során nyilvánvalóvá vált, hogy a közösségben már létezik az élettörténeteknek egy speciális formája, amit „bizonyságnak” neveznek. A bizonyságok rendkívül fontos szerepet foglalnak el a felekezet életében. Megerősítik a személyes identitást az ismétlés és közlés révén ugyanakkor a gyülekezeti identitás kialakulását is elősegítik azáltal, hogy a közösségi (közös, communio) tudás létrehozásában vesznek részt. Így a gyülekezet kulturális integrációját nem csak egy felülről irányító szakrális tekintély végzi, hanem maguk a tagok is, saját életükön keresztül. Az egyén élete evangéliummá válik, vagyis szakrális tartalmak hordózójává és ezért főszerepe lesz a bizonyságoknak a vallási élmények kialakulásában. Ezek a „saját, személyes evangéliumok” egyrészt a bázikus fundamentumra, a Bibliára (főleg Jézus Krisztus életeseményeire, vagyis bibliai evangéliumra) reflektálnak, mely egyben igazolja is azokat. Másrészt egy olyan kölcsönösen elérhető, legitim (igei) alapokkal bíró tárházat hoznak létre, mely szimbolikus formában (ld. nyelvezete, terminusai, verbális szimbolikus kifejeződési formái, „verbális képisége”) hozzáférhető a tagok számára különböző élethelyzetekben (azok megoldására) éppúgy, mint a személyes identitás építésének, megerősítésének céljából.
58
Felhasznált irodalom Bausinger, Hermann: A hétköznapi elbeszélések szerkezetei. Folcloristica. 1982. 7. 17-50. Becskeházi Attila: Valóságfelépítés az élettörténetekben. Valóság. 1991. 7. 65-73.pp. Biblia. Ószövetségi és újszövetségi szentírás. Szent István Társulat: Budapest. 2006. Bíró A. Zoltán: A történetmondás mint az antropológiai kutatás tárgya. In: Bodó JúliannaOláh Sándor (szerk.): Elmentünk? Székelyföldi életutak. KAM Regionális és Antropológiai Kutatások Központja: Csíkszereda, 1996. 237-259. pp. Borbély Sándor: Változó " határjelek": a péterfalvi cigányok kulturális és etnikus identitásának tartalmai. 2009. Online: http://www.hhrf.org/kisebbsegkutatas/kk_2009_02/cikk.php?id=1712 Borbély Sándor: Az identitás antropológiai dimenziói. Egyetemi előadás. Miskolci egyetem: 2010/2011. I. félév. Borsányi László: Az élettörténetek jelentősége az antropológiai kutatásokban és az életút interjú készítésének főbb szempontjai. Átmenetek (a csíkszeredai Kommunikációs antropológiai műhely kiadványa). 1991. 2(4). 59-64. pp. Davie, Grace: A vallás szociológiája, Pannonhalma: Bencés kiadó, 2010. Gabriele Rosenthal: A történetmesélés gyógyító hatása. In. Bodor Péter (szerk.) Szavak, képek, jelentés. Kvalitatív kutatási olvasókönyv. L’Harmattan: Budapest. 2013. 228-249. pp Geertz, Clifford: A vallás, mint kulturális rendszer In:Az értelmezés hatalma, Budapest: Századvég kiadó, 1994 Gerbner, George: A média rejtett üzenete. Osiris: Budapest. 2000. G. Nichols Stefen: Képi ábrázolás, jelképiség és szubjektivitás a középkorban. In: Komparatisztikai szöveggyűjtemény. Kossuth Egyetemi Kiadó: Debrecen. 1998. 237-258. pp.
59
Griffin, Em: Bevezetés a kommunikációelméletbe. Harmat kiadó: Budapest. 2001 Hankiss Ágnes: "Én-ontológiák". Az élettörténet mitologikus áthangolása. In: Frank TiborHoppál Mihály (szerk.): Hiedelemrendszer és társadalmi tudat. II. kötet. Budapest, 1980. 30-39. pp. Heller Ágnes: A szégyen hatalma. Osiris: Budapest. 1996 Jensen , Adalbert E.: Mythos und Kult bei Naturvölken (Mítosz és kultusz a természeti népeknél. Wiesbaden: Steiner Verlag: 1960) c. könyvéről készült kivonat alapján. Szimbiózis. 1995. (I. köt.)
Kapitány Ágnes – Kapitány Gábor: Résztvevő megfigyelés a saját társadalomban – korszakok szimbolikája. In. Kézdi Nagy G. (szerk.) A magyar kulturális antropológia története. Nyitott Könyvműhely: Budapest. 2008. 369-410. pp.
Kovács Éva: Narratív biográfiai elemzés. In: Kovács Éva (szerk.): Közösségtanulmány. PTE-BTK Kommunikáció és Médiatudományi Tanszék: 2007. 373-397. pp. Ken Plummer: Élettörténet-kutatás. In. Bodor Péter (szerk.) Szavak, képek, jelentés. Kvalitatív kutatási olvasókönyv. L’Harmattan: Budapest. 2013. 139-157. pp. Korpics Márta – P. Szilczl Dóra(szerk.): Szakrális kommunikáció. Budapest: Typotex kiadó, 2007. K. Olick Jeffrey - Robbins Joyce: A társadalmi emlékezet tanulmányozása: a " kollektív emlékezet" a menemonikus gyakorlat történeti szociológiai vizsgálatáig. Replika. 1999. 37. 19-43. pp. László János: A tudományos narratív pszichológiai tartalomelemzés és a pszichológiai tartalomelemzés hagyományai. Pszichológia. 2011. (31. évf.) 1. 3-15. pp.
60
László János - Ehmann Bea: A narratív pszichológiai tartalomelemzés új eljárása: a LAS Verticum. Magyar pszichológiai szemle. 2004. (59. köt.) 3. 363-376. pp.
Lejeune, Philippe: Emlékezet, dialógus, írás: egy élettörténet története. In. Önéletírás, élettörténet, napló. Válogatott tanulmányok. L’Harmattan: Budapest. 2003. 130-166. pp. Magyari Nándor László: Élettörténeteink áthangolása. Műhely: kulturális folyóirat. 1992. (15. évf.) 4. 50-53.pp.
Máté-Tóth András: Szekták vallásszociológiai megközelítésben Online: http://antiszekta.gportal.hu/gindex.php?pg=23870157 (2014.03.10)
Nagata, Judith: A teológián túl. A fundamentalizmus antropológiája felé, 2000, 2006.szeptember
Németh Sándor: A hit botránya. Új Spirit: Budapest. 2001 Niedermüller Péter: Élettörténet és életrajzi elbeszélés. Ethnographia,1988. 3-4. sz. 376389. pp. Olivier Roy: A vallások leválása a kultúráról (újfundamentalizmus), Magyar Lettre Internationale, 2004, 55sz. 5-9 Papp Richárd: Történelmi egyházak és kisegyházak a Vajdaságban: eltérő etnikus stratégiák? In: A. Gergely András, Papp Richárd (szerk.): Kisebbség és kultúra. Antropológiai tanulmányok I. MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet: Budapest. 2004. 212-249. pp.
Pataki Ferenc: Élettörténet és identitás. In: Pszichológia. 1995. 4. Pólya Tibor: A szociális identitás narratív megközelítései. In. Identitás az elbeszélésben. Új Mandátum Könyvkiadó: Budapest. 2007. 12-34. pp. Robbins, Thomas: Az új vallási mozgalmak és a társadalom, Replika. 1996. 21-22. 173209.pp. 61
Rugási Gyula: A pillanat foglya. Gond-Palatinus: Budapest. 2002. Stephen Mansfield: Derek Prince. Az ember, a tudós, a tanító. Új Spirit: Budapest. 2006 Tengelyi László: Élettörténet és sorsesemény, Budapest: Atlantisz, 1998. Tomka Miklós: Vallásosság Kelet-Közép-Európában – Tények és értelmezések, Szociológiai szemle 2009/3, 64–79. Varga Mátyás: Szent tudatlanság. A kultúra nélküli vallásosság alternatívái. 2000. 2010, 4. 23-31.pp. Zörgő Szilvia: Szakrális múlt és deszakralizált tradíció a Hit Gyülekezetében. In. A. Gergely András, Papp Richárd (szerk.): A szakralitás arcai. Nyitott Könyvműhely: Budapest. 2007. 429-449. pp.
62
Zusammenfassung Meine
Facharbeit
handelt
von
einer
neuprotestantisch
pfingstlichen-
charismatischen Konfession. Ich habe das Miskolcer Hit Gyülekezete geforscht. Hit Gyülekezet ist eine fundamentalistische Gemeinschaft, das beudeutet, sie leben nur auf Basis der Bibel. Meine Forschung wurde im Jahre 2009 angefangen, es dauerte bis Mitte Juni im Jahr 2014. In der Konfession wurde Lebesgeschichten gesammelt, damit ich aus den Geschichten relevante Informationen betreffs der Gemeinschaft bekomme. Wenn man seine Geschichte erzählt, dann wird es so machen, dass er einige Ereignisse verlässt und einigen Ereignissen wird man wichtiger Bedeutung geben. In meiner Diplomarbeit handelt sich noch um eine spezielle Form der Geschichten, das wird „Beweis” genannt. Ein Beweis hat mehrere Funktionen: der kann die persönliche Identität und auch die gemeinsame Identität ins Leben rufen. Aber es ist wichtiger, dass diese Beweise die sakralen Gehalte der Gemeinschaft ausdrücken. Die Arbeit baut so auf, dass ich zuerst die Eigenartigkeiten der Lebensgeschichten vorstelle, wie die Bekehrung im Leben mehrere Phase gemacht wird. Dann vorstelle ich die Theorie von George Gerbner. Aufgrund dieser Theorie können wir den Geschichten 3 Funktionen unterscheiden, was für uns in dem Verständnis der Gemeinschaft unentbehrlich ist. Im letzen Kapitel werde ich zeigen, warum wir die Lebensgeschichten Darstellungen betrachten können.
63
Mellékletek Vallása,
N Szám
e
Kor
m
1.
F
amelynek szülei
Gazdasági Végzettség
-
Egyéb
munkahely
keresztelték
41
aktivitás,
Egyetem
Alkalmazott
Felelsége
és
gyermeke
is
gyülekezeti tag. Vegyészmérnökként dolgozik egy Felesége és fia 2.
F
48
Református
Egyetem
külföldi
is
gyülekezeti
tulajdonú cégnél tag. Tiszaújvárosban. Vezetői 3.
F
47
Görög kat.
Egyetem
Felesége és 2
beosztásban dolgozik
egy
lapnál
gyermeke is jár a gyülekezetbe. Egyedülálló. Egy
4.
N
40
Református
Egyetem
Miskolc
környéki
Tanárnő
falu
általános iskolájában tanít.
Egy 5.
F
51
-
Főiskola
borászati
magáncégnél alkalmazott
6.
F
45
Református
Egyetem
Ügyvéd
Felesége
és
gyermekei is a gyülekezet tagjai.
Egyedülálló
64
Férje 7.
N
36
-
Egyetem
Egyetemi tanár
a
gyülekezet presbitere.
8.
F
39
Római kat.
Egyetem
Presbiter
a
gyülekezetben. Humánerőforrás
9.
N
41
Református
Egyetem
menedzser
egy
multinacionális cégnél.
Felesége és 5 gyermeke
gyülekezeti tag. Férje
és
két
gyermeke
is
látogatja
a
gyülekezeti alkalmakat. Több
10.
F
54
-
Szakmunkásképző
is
évig
Alkalmi
hajléktalan volt.
munkákból él
Nincs családja, egyedül él.
65