Aki nem hisz, vár. Aki hisz, elindul

Adriana

MAGamban

…. Aki nem hisz, vár. Aki hisz, elindul…

El(s)őszó Ennek a könyvnek a megírása egy nagyon különleges élmény és tapasztalat volt számomra. Ezért is egészítettem ki egy „s” betűvel a címet, mert valamiért úgy éreztem, hogy ő volt az „első”. A három másik könyv, amik ez előtt születtek, annyiban különböztek, hogy konkrétan valakinek íródtak, ezért nem is nagyon publikusak. Ráadásul egy olyan műfajt gyakoroltam velük, ami már nagyon ismerős számomra – a naplóírást. Valós élményeket örökítettem meg bennük. De ez a könyv teljesen más volt! Magam sem tudnám megmondani a történet honnan fakadt belőlem. Egy eddig számomra ismeretlen (vagy csak ritkán használt) helyről. Az egész könyv úgy született meg, hogy megtalált engem a címe, ami viszont nem az én fejemből pattant ki, hanem Andi barátnőm fejéből, aki az egyik nap berakta a Gmail status-ba. Pontosan ugyanebből a forrásból származik az idézet is a könyv elején. A többi meg jött magától... Hálás köszönet Andi a közvetítésért! Az összes szereplő és a történet is teljes mértékben kitalált, de nem tagadom, hogy néha nem hallottam vissza a szereplők szájából azt, amit én magam kimondtam, vagy valakitől hallottam az életemben, így ha felfedezel hasonlóságot magaddal, talán ebből is fakadhat a dolog…. Nem úgy írtam a történetet, ahogy a jó krimi írók teszik, hogy kitalálják a csattanót aztán visszafelé haladva szétszórják a nyomokat. Egyszerűen csak hagytam, hogy jöjjön, ami jönni akar és ezért néha én magam is meglepődtem azon, hogy mi történt a könyvben. Tudnod kell, hogy ha a könyvben azt írom, hogy a szereplő véletlenszerűen felcsapott egy könyvet, ez a valóságban is így történt – felcsaptam véletlenszerűen egy könyvet és leírtam, amit találtam :) A könyvben szereplő versek már több éve íródtak és azokat is teljesen véletlenszerűen választottam ki, de számomra érthetetlen módon pontosan beleillettek a szövegkörnyezetbe. Olyan érzés volt, mintha egyszerre olvastam volna egy számomra ismeretlen történetet és közben írtam, így ennek a résznek a befejezése számomra is meglepetés volt és még nagyobb talány, hogy mi fog történni a következő részben! Szóval ez a történet nem más, mint amit én „hallottam” és leírtam neked, hogy te is halld :)

1. Csak fekszem a kanapén és mindenféle elterelő kísérletet teszek arra, hogy ne gondoljam azt, hogy e jelen tevékenységgel csak pazarolom az életemet. Összegzem magamban, hogy kicsoda is vagyok a külvilág számára. 35 éves, éppen facér férfi. Kepner András. Mindig is szerettem a nevemet. Határozottan tetszik. Az „A“ betűben van valami szép. Stabil, mert két lábbal áll a földön. Ezt sokszor rólam nem lehet elmondani, de lehet, hogy pont azért kaptam a tarsolyomba, hogy a földön tartson, amikor én már inkább elszállnék valahová nagyon messzire. A formája olyan mintha elölről látnék egy hegyi faházikót. A hegyeket és ezeket a magányosan álló faházikókat nagyon szeretem. El lehet bennük bújni az élet elől. Az ember kiszáll a saját életéből, azt mondja, hogy elmegy szabadságra és megszűnik létezni annak a közegnek, amiben addig volt. Elutazik jó pár kilométert és már nincs visszaút. Ez kell a pihenéshez. El kell menni elég messzire, hogy már ne lehessen egy ugrásra lenni, ne lehessen visszafordulni. Mindig érdekes volt számomra, hogy a gondok, amiknek a megoldásához „feltétlenül szükséges” a jelenlétem, hirtelen valahogy megoldódnak, ha éppen semmiképpen sem tudok a közelben lenni. Elsimulnak, akadnak emberek, akik megteszik helyettem, akik éppen a megfelelő helyen vannak pont a megfelelő pillanatban, akik azt tudják mondani „Elintézem. Úgyis útba esik.” Ennyi. És a probléma nem létezik többé. Ez a kirándulás, ez a szabadság. Hogy kiszállunk a saját életükből megtapasztalni, hogy az életünk működik nélkülünk is és mi nyugodtan kiengedhetjük a kezünkből a kantárt, amit annyira görcsösen szorongatunk, hogy már szinte elkékültek az ujjaink. Aztán meg a ló megy egyedül is, pont arra, amerre mi magunk is mentünk volna, mert a lovakat sokkalta inkább akarattal lehet irányítani, mint a kantár szorongatásával és rángatásával. Lássuk csak. Mi van még. Volt egy munkám. Igen, most már csak volt, mert 2 hete otthagytam. Egy bútorokat értékesítő cég marketing osztályán dolgoztam. Mivel ez nem egy multi cég, ahol minden ember csak egy nagyon szűk specializált feladatkört lát el, a napi 8 órám a legkülönfélébb feladatokkal volt megtöltve, amiknek sokszor semmi közük nem volt a marketinghez. Inkább azt mondanám, hogy mindenes voltam. Néha a kintlévőségeinket hajtottam be, néha a nyomdával tárgyaltam a szóróanyagunkról, néha a grafikusokkal egyeztettem az éppen aktuális kampányunk anyagait és nagyon gyakran az adóhivatalban, bankokban, biztosítókban és egyéb időrabló szervezeteknél töltöttem az időmet, hogy elintézzek valamit, aminek a lepapírozásához sokszor egy egész erdőnyi papír volt szükséges. Azt nem mondanám, hogy a munka untatott volna, mert

változatos volt és nem is fizették meg rosszul, de nem érdekelt többé, mert úgy éreztem, hogy a pénz nem kárpótol azért a mókuskerékért, amibe végette belekényszerültem. Vannak terveim, mindig is voltak és meggyőződésem volt, hogy a pénz megszerzése az egyetlen út, ahogy el tudom érni őket. A pénz megszerzése érdekében viszont vállalni kell egy munkát, lehetőleg olyat, ami érdekli az embert valamennyire, aztán egy vállalatnak szentelni napi 8-9 (esetleg több órát), majd megkapni érte a jól kiérdemelt jutalmat és azzal végre valóra váltani az álmokat. De rá kellet ébrednem, hogy ilyen stílusban az élet gyorsan telik, az álmok meg lassan teljesülnek (ha egyáltalán teljesülnek), mert a munka lefoglalja az értékes időt, energiát, inspirációt, ötleteket, mindent. -

Nem hagyhatod ott a munkádat, amíg nincs másik helyette. Értem, hogy váltani szeretnél, értem, hogy beleuntál, de biztosból biztosba lépjél. Ezt így szokás csinálni!

Ez volt a tanács az egyik barátomtól, Kristóftól, aki végett még egy évet töltöttem abban a munkában, ami igazából nem érdekelt már többé. Hallgattam rá, mert azt gondoltam, hogy tényleg igaza van és hogy ez a dolgok rendje. Csak hogy az új munka nem jött az életembe, mert én igazából nem is akartam. Egyszerűen nem tudtam megnevezni olyan dolgot, amit szívesen csináltam volna és még pénzt is kerestem volna vele. Mert hát az emberek nagy többsége meg tudja könnyedén fogalmazni azt, hogy mit csinálna szívesen (mondjuk egy hintaágyban heverne Hawai partjain), csakhogy azokból a tevékenységekből rendszerint nem nagyon lehet megélni. Igazából azt hiszem, nem akartam csinálni semmit sem. Csak lenni, feküdni egy ágyon és nem tenni semmit sem, aminek bármi köze is van a „munka” szóhoz. -

A munka nemesít! - szólt közbe azonnal az elmém, amint a lustálkodás szó eszembe jutott. Ezt a mondatot nagyanyámtól hallottam sokszor gyerekkoromban. Emlékszem azokra a

nyarakra, amikor a suli után nem vágytam semmi másra, csak hogy két hónapig senki semmit ne akarjon tőlem, mire a nagyanyám vagy ezerszer elmondta ezt a nagyon okos gondolatát és persze hozzá tette azt is, hogy ilyen hozzáálással csak naplopó lesz belőlem felnőtt koromban. Rábeszélte anyámékat, hogy találjanak nekem valami nyári munkát, amit ők meg is tettek, amint betöltöttem a 16 éves koromat, de addig is ő gondoskodott arról, hogy a nyáron sem unatkozzak, mert ha nála voltunk akkor rendszerint a kertben vagy az udvaron kellett neki segíteni. Szerencsére nem egy nagy gazdaságon lakott, szóval a napnak csak kicsi részét foglalták le ezek a tevékenységek, a többi időt nyugodtan a szabadban tölthettük. Papám már régen meghalt, szóval nagyanyám hozzá volt szokva ahhoz, hogy a tevékenységeket a ház körül egyedül lássa el. Amennyire próbáltam ellenállni öreganyám életszemléletének, annyira belémivódott, mert 16 éves korom óta minden nyáron valahol dolgoztam és a suli befejezése után egy percig sem késlekedtem, hogy munkát találjak magamnak. Sőt, az egyetem utolsó éveiben még a tanulás mellett is dolgoztam. Sokáig bele sem gondoltam az egészbe és azt hittem, hogy ez az élet

megváltoztathatatlan rendje. Valahol dolgoznom kell, valamit csinálnom kell, valamiből el kell tartanom magamat és később a családomat. Aztán egy ponton mégsem ment tovább és valamin változtatnom kellet ahhoz, hogy ne őrüljek meg teljesen. Már nem éreztem azt, hogy az akták tologatása, meg a billentyűzet püfölése egy picit is nemesítene engem. Egyetlen egy pillanat volt az egész hónapban, ami éltetett. Az a pillanat, amikor ráfutott a számlámra a fizetés és én legalább valami csekély értelmét láttam annak, hogy miért is telt el egy hónap az életemből. Egy kicsi elment a kölcsön fizetésére, amiből a lakást vettük meg a barátnőmmel, egy kicsi a biztosításra, egy kicsi a spórolásomra, egy kicsi a lakás rezsiköltségeire, egy kicsi a kajára és…. és ezután minden kezdődött elölről. Megint jött a taposómalom és a várakozás arra a pillanatra, amikor ráfut a számlámra a következő fizetés. Szánalmas… -

Szeva haver!

-

Hello Kolumbusz! – igazából Kristóf a neve, de mi mindig Kolumbusznak hívtuk. Mintha a szülei előre tudták volna milyen élete lesz, mert a nevéhez hűen járta a világot már nagyon fiatal kora óta. Most éppen Amerikában vetette meg a lábát. Milyen találó…

-

Mi a frászt csinálsz itt? Anyukád azt mondta, hogy felmondtál a munkában.

-

Na, akkor a híreket már látom első kézből megtudtad. Mit mondott még anyám rólam, amit jó lenne nekem is tudnom?

-

Ugyan! Nem pletykált rólad, de tudod, hogy bír engem. Nem tudtam úgy eljönni hozzád, hogy ne szóljak egy szót sem hozzá. Ez amúgy is a te hibád. Ha nem otthon dekkolnál, hanem lenne egy saját kéglid, akkor nem kellene a családod szeme láttára élned az életedet.

-

Tudod, hogy anyám úgy is tudna mindenről.

-

Ez igaz. - mondja elgondolkodva. - Mi lett a lakással?

-

Amiben Rebekával laktunk? Én eljöttem, ő ott maradt. Azt mondta, hogy meg akarja tartani és fizeti tovább egyedül a kölcsönt.

-

Tökös csaj. Ezt meg kell hagyni.

-

Nem akarok róla beszélni. – mondom kedvetlenül. Rebeka most tényleg az utolsó téma, amiről cseverészni akarnék.

-

Szóval haza költöztél?

-

Amint látod….

-

Öcsém. Vissza a gyerekkorba?

-

Ja….

Kristóf felpattanik a székről, ahová levágta magát miután bejött és elkezd sétálgatni a szobában, amiben már jó ideje nem járt. Amikor még otthon laktam gyakran lógtunk itt, de miután elköltöztem

ő sem járt ide. Végig követem őt pillantásommal én is. Minden a régiben maradt, anyám nem mozdított meg egyetlen egy tárgyat sem, miután elmentem. Alapból nem ez volt az én szobám. Gyerekkoromban egy emelettel lejjebb laktam a húgommal együtt, de miután mindketten beléptünk a pubertába már többé elképzelhetetlen volt, hogy egy légtérben legyek vele. Így én feljöttem a tetőtérbe. Apám és anyám persze ellenezték. - Nem úgy lett kialakítva, hogy szoba legyen. Nincs ott fűtés, nincs szigetelve sem rendesen. Nem szobának szántuk, csak rakodónak. Kitaláltak millió indokot. Aztán amikor nem tágítottam, akkor legalább annyit kicsikartam belőlük, hogy apám megígérte, tavasszal lakhatóvá teszi nekem. Eljött a tavasz és apámnak annyi munkája volt, hogy nem volt rá ideje. Beleuntam a várakozásba és az egyik hétvégén, amikor ők elmentek kirándulni, áthívtam Kristófot és ketten felcipeltünk mindent az emeletre. Attól a pillanattól ez volt az én szentélyem, ahová senki sem jöhetett be. Mivel tényleg csak rakodónak szánták, ezért nincs gipszkartonnal befedve a plafon. Látszanak a régi, repedezett, sötét fa gerendák. Imádom őket. Közvetlenül az ajtóval szemben, pontosan a tetőtéri ablak alatt egy régi kanapé van, amin most is fekszem. Anyámék hozták fel ide, miután vettek egy teljesen újat a nappaliba. Sárga színű, pontosabban mustár, ahogy az egyik kedves hölgy ismerősömtől megtudtam. Életemben nem vettem volna ilyet, de valahogy a sötét gerendákhoz tökéletesen passzol. Az ajtótól balra az ágyam van. Először a saját ágyamon aludtam itt, amit lentről cipeltünk fel Kristóffal, de az alacsony beltér végett egyfolytában bevertem a fejemet, miután reggel felkeltem. Mivel pénzem nem volt, egy sajátos megoldást találtam ki. A földre leraktam négy raklapot, amit befestettem azzal a festékkel, amit a garázsban találtam apám dolgai között, rátettem a dupla szivacsot, amit szintén anyámék selejteztek ki a régi hálójukból és kész is volt az ágyam. A szobám további berendezését egy író asztal egészíti még ki, az ajtótól jobbra, ami felett a faliújságom lóg. Az íroasztal után egy beugrás van, amibe a szekrényt rejtettem el a szerény ruhagyűjteményemmel és egy könyvespolcot. A faliújságon még mindig a régi megsárgult fényképek és újságcikkek lógnak, amiket tini koromtól gyűjtöttem. Ezt a faliújságot kémleli most Kristóf, bár nem teljesen tudom megítélni, mit is keres rajta. -

Apám! Ez a Jessica Alba nem semmi. Nincs róla még egy képed?

-

Nincs. De elviheted ezt, ha ennyire oda vagy érte.

-

Kössz haver. – és neki is áll leszedni a faliújságról. – Jól fog mutatni a szobámban. Hogy miért is nem kértem el ezt tőled előbb?

-

Légy boldog vele….

-

Mi van veled? Ilyennek még soha nem láttalak.

-

Nem tudom. Csak valami…. Nem tudom…

-

Nő van az ügyben, mi? - mondja a fejét tekergetve.

-

Nem.

-

Akkor tanácstalan vagyok… - ezzel leheveredik a szőnyegre, ami beborítja a tetőtéri szoba minden centijét. Miután felköltöztem ide, anyám az egyik hétvégén, amikor én kirándultam, felhozatta apámmal és lerakatta vele a földre, nehogy megfagyjak. Bár legszívesebben kiborultam volna, el kellet ismernem, hogy anyám jól választott. De ezt persze soha nem mondtam el neki.

-

Nem tudom neked megmagyarázni. Egyszerűen csak úgy éreztem, hogy fárasztó, nyomasztó és szar minden nap bemenni a munkahelyemre.

-

Na jó. Eddig világos. Ezt én is sokszor érzem, de attól még nem mondok fel! Valamiből élni kell. Valamiből fizetni kell a lakást. Mázlid van, hogy még nincsenek gyerekeid. Akkor már nem tehetnéd meg ilyen könnyen.

-

Lehet... Pont ezért kellet megtennem most.- utálom, amikor a gyerekesek mindig a gyerekeket hozzák fel indoknak. Egyenlőre nem tudom elképzelni, hogy ennyire meghatározó tényező lenne az életemben majd egyszer egy saját gyerek.

-

És mit fogsz csinálni? Keresel más munkát?

-

Látom egyáltalán nem fogtad fel, miről beszélek neked. - mondom lehangoltan.

-

Akkor magyarázd el bakker! Mi vagyok én, gondolatolvasó?

-

Épp ezt mondom! Hogy nem tudom megmagyarázni, mert én magam sem tudom. Nem állok neki keresni munkát, mert nem tudom, mit csinálnék szívesen. Nem állok neki megírni egy újabb önéletrajzot és nem fogok vele munkáért kuncsorogni, mert akkor ugyanott lennék, ahol most vagyok. Nem tudom mi legyen! ÉRTED? Nem tudom!

-

Hát te nem vagy komplett haver….

Tudtam, hogy ezzel fog véget érni a beszélgetésünk. Kirstóffal mindig imádtam bulizni járni, csajozni és sörözni. Jó volt vele minden hétvégén kosarazni és néha olyan gondolatok másztak ki a fejéből, amiken csodálkoztam, mert nem feltételeztem volna róla, hogy annyira mély érzelmeket rejt magában. Az egész gyerekkorunkat együtt töltöttük és minden ökörséget együtt agyaltunk ki. Ő a bulis haverom volt, mindig is. És bulis embernek maradt meg most is, aki nem szereti túlgondolkodni a dolgokat. Tudja, hogy bizonyos dolgoknak az életben máshogy kellene lenniük, de nem foglalkozik vele az „Úgy sem tudom megváltoztatni.” filozófia értelmében. Azt hiszem, hogy ez a beszélgetésünk meghaladta az ő problémamegoldó képességeit. -

Már megint túlagyalod a dolgot. Elmondom nagyon egyszerűen. Van munkám, bemegyek dolgozni, megkapom a pénzt és azt csinálok vele, amit csak akarok. Évente kétszer elmegyek kirándulni, szeretem a feleségemet és a gyerekemet. Van egy házam, amit kölcsönre vettem, de simán tudom fizetni a törlesztő részlegeket a MUNKÁBÓL, amit elvégzek. Ha úgy tartja kedvem, akkor felhívom valamelyik haveromat és elmegyünk jól berúgni. Mi más kellhet? Én

boldog vagyok, mert nem gondolkozok annyit azon, hogy a dolgok miért pont úgy vannak, ahogy vannak. Olyan vagy, mint az asszony, amikor „azok a napjai” vannak. Olyankor vannak hirtelen korszakalkotó gondolatai. A legutóbbi alkalommal olyan rendmánia jött rá, hogy még a fogkefémet sem találtam meg. El tudod képzelni ezt? A FOGKEFÉMET! - ahogy hanyatt fekszik a földön, a kezeivel vadul mutogat, mintha csak a felette lévő gerendáknak magyarázna. -

Azt mondtad az előbb, hogy boldog vagy. – vágok vissza neki mosolyogva, mert az utolsó mondata már kissé indulatosra sikeredett.

-

Az is vagyok! Ezt most csak példának hoztam fel. Ne akard kiforgatni a szavaimat. Ezen kívül ezt sem agyaltam túl. Összevesztünk aznap este aztán egy jót „békülősszexeltünk.” és meg is volt oldva. – mondja Kristóf önelégülten Jessica Alba fotóját nézegetve.

-

Várj. Hagyd hozzak ide egy noteszt. Azt hiszem jegyzetelnem kell. Megérkezett Yoda mester.

-

Igen. És írd fel, hogy egy jó szex minden problémát orvosolni tud.

-

Nem kell még visszamenned Amerikába? Ezt a mondatodat már ezerszer meghallgattam tőled.

-

És mondd azt, hogy nincs igazam! Most mond a szemembe, hogy nem kellene neked egy dögös csaj. - könyököl fel, hogy tényleg a szemébe tudjak nézni. - Tudom, hogy te szeretsz beszélgetni is, ezért hozzáteszem, hogy egy dögös és eszes csaj. Képzelj el egy hosszú szőke hajút, akivel esténként elbeszélgettek az atommaghasadásról.

-

Te totál hülye vagy! – már érzem, hogy Kristófnak kezd elszállni az agya.

-

Inkább a barnákat szereted?

-

Igen.

-

Ja bocs….. – visszafekszik a földre. Úgy látszik kimeríti ez a beszélgetés.

Még egy kísérletet teszek a komolyabb beszélgetésre. -

Téged tényleg nem érdekel, hogy van-e valami magasabb célja az életednek? Annak, hogy pont ide születtél, pont ebbe a testbe?

-

Jaj kérlek ne fárassz ezzel! A kék pirulát vagy a pirosat választom? - egy röhejes grimaszt vág és a két kezével egyensúlyoz, mintha ő lenne Themis, a görög Istennő élő megtestesítője, aki az idők végezetéig egyensúlyozza az igazságot. - Most komolyan! Várod Morpheust, hogy bekopog az ajtódon és megkérdi tőled, hogy ki akarsz-e szállni a Matrixból? Úgyis egyből befosnál, ha egy akkora darab néger csávó beállna az ajtódba és nyújtaná a pirulákat!

-

Az lehet, nem tagadom, de én nem is erre céloztam. Csak azt szeretném érezni, hogy valahová vezet az, amit csinálok és nem csak egyik napról a másikra élek.

-

Hát vezetne is, ha tennéd a dolgodat és nem elmélkednél rajta ennyit. Ez nem normális, hogy 35 évesen itt feküdj egy kanapén a régi szobádban, ahonnan 5 éve végre eljöttél. Azt hittem

sínen vagy. Ott volt Rebeka, minden klappolt közöttetek. Igaz, hogy a csaj nekem nem jött be, de ez nem fontos. Ha neked jó volt, akkor gondoltam biztosan tudod, mit csinálsz. -

Én is azt hittem…

-

Le kellet volna telepedned. Úgyis akart gyerekeket a csaj, nem?

-

De igen…

-

Na látod. Ha akkor erőt veszel magadon és megkéred a kezét, akkor most pont ugyanott tarthatnál, mint én.

-

Pont ettől tartottam….

-

Most fikázni akarod az életemet?! Idejöttem, azt hittem, hogy egy jót dumálunk, de ehelyett folyamatosan azt hallgatom, hogy mennyire silány az életem, miközben te itt fekszel egy rozoga fos színű kanapén….

-

Mustár….

-

Mi???? - felpattanik, mintha kilőtték volna.

-

Mustár színű…. a kanapé….

-

Mi van? Most átmentél csajba, hogy a színekről papolsz? – Kristóf agya teljesen begőzölt. Ideje nyugodtabb vizekre evezni.

-

Bocs. Ne haragudj, nem akartalak cseszegetni, de tényleg nem látom most az életem irányát és nem tudok értelmes választ adni egy kérdésedre sem. Mindenki, akivel beszéltem ugyanazokat a kérdéseket tette fel nekem, mint te és már az agyamra mennek. Anyám is minden áldott nap megkérdi tőlem, hogy már beadtam-e az életrajzomat valahová, apám meg teljesen ki van akadva és azt mondja, hogy nem ilyen embernek nevelt engem. Nem akarok itt lenni, nem akarok nap mint nap szembesülni velük, mégsem tudok most jobbat kitalálni, mivel nincs olyan sok tartalék pénzem és nem engedhettem meg magamnak az albérlet fizetését. Így hát idejöttem, mert nem volt jobb ötletem és próbálom kitalálni, hogy mi a francot csináljak. Ez van! Ezt kell most szeretni!

-

Elmegyünk egy sörre?

A magasreptű beszélgetésünk véget ért. Jessica elbújva Kristóf kabát zsebében velünk tartott a sörözésre egy közeli bárba, ahol a téma nem forgott más körül, csak a bárban megjelenő nők körül, akiket Kristóf igazi szakértő szemmel nézett végig. Egy-egy pillanatban úgy éreztem magamat, mintha egy új pornó filmet készült volna forgatni, amihez a megfelelő szereplőket kereste. Beszéltünk még az autókról, a foci meccsekről, a sportról és amikor megéheztünk, a kajáról. Talán jobb is volt ez így. Talán tényleg erről szól az élet és felesleges agyalni rajta túl sokat. Három sör és hat feles után úgy éreztem, hogy elértem a Nirvánát. Legalább egy pillanatra nem kellet már gondolkodnom semmin sem és az alkohol adta mámor teljesen könnyűvé tette az életet. Megmaradtak a kérdések, de már nem érdekeltek a válaszok. Hirtelen mindenkit és mindent

szerettem és kedvem lett volna megcsókolni azt a lányt, aki két másik barátnőjével érkezett a bárba. Barna haj, barna szem, csinos ruházat és vidám nevetés. De nem kockáztattam meg az elutasítást. Így jobb volt, hogy a távolból figyeltem őt és azt érezhettem, hogy összeköt minket az én érdeklődésem iránta. Egy-egy pillanatra elkapott egy érzés, hogy ő is észrevett engem, de nem nagyon tudtam ennek az érzésnek figyelmet szentelni, ugyanis Kristóf túllőtt a célon kissé és nekem kellet őt hazatámogatnom miután sikeresen leszedtem egy csajról, akire rámászott és aki szemmel láthatóan nem örült ennek a ténynek. -

Találj már …. Találj…. Izé…. Találj már végre magadnak egy jó nőt. – alig tudta megfogalmazni a mondatot, de akkor is minden erejét bevetve próbálta elmondani nekem a tanácsát, miközben már hazafelé sétáltunk.

-

Úgy mondod, mintha egy nő lenne a megoldás minden problémámra.

-

Legalább…. Sze..

-

Igen. Legalább szexelhetnék vele. Tudom…. – fejezem be a mondatát unottan. Ismerem már jól ezt a filozófiát.

-

Látod! Tudod te a válaszokat!

-

Igen. A te válaszaidat már fejből fújom.

Közben a friss levegőn belőlem teljesen kiszállt az alkoholos mámor. Már nem is értettem, hogy miért ittam. Egy dologért mégis megérte. Legalább egy pár pillanatra úgy érezhettem, hogy minden rendben van, minden magától megoldódik és minden úgy lesz, ahogy lennie kell. Lehet, hogy inkább a meditációval kellene próbálkoznom, az nem terhelné a májamat. Bár ha elképzelem, hogy Kristóf lótuszülésben találna egyszer rám a szobámban… Tuti megütné a guta. -

Én tudom, hogy még mindig szereted Rebekát… csak nem akarod bevallani.

-

Persze hogy szeretem. Vele voltam 5 évig. Nem tudom csak úgy kiradírozni az életemből.

-

De úgy gondolom, hogy vele szeretnél lenni.

-

Nem hiszem. Jó így. Szívességet tett nekem azzal, hogy dobott.

-

Akkor meg szexelni akarnál Krisztával.

-

Hagyd ezt kérlek! Nem akarom már megint ezt hallgatni.

-

Férfi és nő között NEM LÉTEZIK barátság! Ezt jól jegyezd meg.

-

Igen. Mert te specialista vagy a párkapcsolatokra.

-

Ezt biztosan tudom! Most más nem jut eszembe, de ezt…. Ezt nagyon biztosan tudom.

-

Ja, persze.

-

Komolyaaan. Férfi és nő között nincs barátság. Ezt jól jegyezd meg. - úgy hadonászik a levegőben, mint Harry Potter varázslás közben.

-

Megjegyzem, csak már kérlek fejezd be.

-

Látod? Nem akarsz róla beszélni. Ezért szinte biztos, hogy igazam van.

-

Kristóf. Nem azért nem akarok róla beszélni, mert igazad van, hanem azért, mert ezt a témát már ezerszer kiveséztük és mindig ugyanoda lyukadtunk ki.

-

Hova?

-

Sehova!

-

Igen, mert soha nem mondtad azt, hogy igazam van.

-

Mert nincs.

-

De….

-

Kristóf!!!

-

Befejeztem. Veled nem lehet normálisan beszélgetni. Komolyan mondom, ha így fogod folytatni, akkor egy besavanyodott agglegény maradsz, akit 3 kilométeres körzetben el fog kerülni az összes létező nő. Aztán amikor már végleg feladod a reményt, akkor elkeseredettségedben elveszel valami bányarémet.

-

Marha hízelgő véleményed van a nőkről.

-

Most mi van? Nem így van? Te … te nem így érzed?

-

Nem.

-

Csak nem akarod azt mondani, hogy igazam van.

-

Mert nincs igazad!

Imádkoztam, hogy érjünk már végre a házukhoz. Meddő beszélgetés volt és Kristófnak be nem akart állni a szája. Csak úgy ontotta magából az életbölcsességeket. -

Fektesd le Krisztát. Meglátod jobb lesz.

-

Kristóf esküszöm, ha kiejted a szádon még egyszer Kriszta nevét, akkor képen töröllek.

-

Azt úgy sem tennéd meg.

-

Lehet, hogy nem, de itt hagyhatlak az utcán, aztán menj haza, ahogy akarsz.

-

Húúú. De bepipult valaki!

-

Tudod mit? Befejeztem. Nem akarlak megütni, pedig nagyon kedvem lenne hozzá. Majd jelentkezz, ha kijózanodtál.

Ezzel elengedtem őt és ő azonnal összecsuklott, mint egy rongybaba. Éppen egy utcai lámpa mellett álltunk meg, úgyhogy nekitámasztotta a hátát. -

Ne má! Ígérem, nem szólok egy szót sem, amíg nem érünk haza.

-

Ezt már halottam….. – nem volt kedvem tovább kísérgetni őt, de ahogy ott ült a hideg földön, nem tudtam elmenni. Egy barom volt ebben a pillanatban, de mégiscsak a haverom és nem tudtam volna megbocsájtani magamnak, ha valami történik vele.

-

Befejeztem. Ígérem. Hallgatok, mint a csend… - és a szájára mutatva tudatta velem, hogy komolyan gondolja.

-

A sír.

-

Ki sír?

-

Senki se sír! Hallgatok, mint a sír. Ezt szokták mondani.

-

Tökmindegy.

-

Nekem is… felejtsd el. – felnyalábolom a földről és tovább indultunk.

Tényleg nem szólalt meg egészen a házukig. Csendben botorkáltunk a kihalt utcán. Azért mégiscsak jobb volt, amíg beszélt, mert addig legalább éber volt. Így, hogy már nem kellett neki gondolkozni a beszéden, egy-egy pillanatra mintha elszundított volna, nekem meg akkora erőt kellet kifejtenem, hogy megtartsam az egyensúlyunkat, hogy majdnem kificamodott az egész vállam. Végre feltűnt előttünk a házuk. Az ő házukhoz is rengeteg emlék fűz engem. Sokat játszottunk az udvarukon, ugyanis Kristóf apuja csinált nekünk egy faházat az egyik fa koronájában. Egész nyarakat ott töltöttünk és mindent a faházikóban csináltunk, ami tiltott volt, mivel a kert végében volt és senki sem járt oda háborgatni minket. Ide rejtettük el minden kincsünket és a lányoknak sokáig tilos volt a belépés oda, mígnem egyik nap megérkezett Kriszta. Ő volt az első lány, aki feljöhetett. Kristóf nem akarta megengedni, hogy bejöjjön. Napokig veszekedtünk. Aztán azt mondta, hogy ha képes vagyok őt legyőzni egy verekedésben, akkor megengedi. Tudta, hogy utálok verekedni. Valószínűleg azért ajánlotta fel a dolgot, mert gondolta feladom és megfutamodok, ő meg könnyű győzelmet arat. De én túlságosan szerettem Krisztával lenni. Az elképzelés, hogy ő nem lehet velem az én kedvenc helyemen sokkalta fájdalmasabb volt, mint a verekedés gondolata, úgyhogy belementem. Az egyik szombat délutánt választottuk ki a nagy összeütközés napjának. -

Mik a szabályok? – tettem fel a számomra legfontosabb kérdést.

-

Szabályok? Öcsém. Nincsenek szabályok. Csak az egyikünk győzhet. Adjál bele mindent.

-

De minden verekedésnél vannak szabályok. – szólalt meg Cézár. Őt kértük fel, hogy felügyelje a meccset és legyen a bíró. Cézárnak volt a legnagyobb dioptriája az egész osztályban. Nem tudom miért pont rá esett a választásunk.

-

Nekünk nem kellenek szabályok. – szólt oda keményen Kristóf Cézárnak.

-

És honnan fogjuk tudni, hogy ki a győztes? – álltam én is Cézár oldalára.

-

Aki elsőnek a földre kerül, az veszít. – döntötte el Kristóf a nagy dilemmát.

-

Szerintem mégis csak kellene pár szabály. – Cézár nem akarta annyiban hagyni a dolgot. Még egy kis füzetkét is hozott magával, amibe kész volt jegyzetelni.

-

Rendben, ha ennyire anyámasszony katonája vagy. Tökön rúgni tilos. Ez az egyetlen szabály. – jelentette ki Kristóf egyenesen a szemembe nézve. Láttam, ahogy Cézár valamit lefirkantott a kis füzetbe. „Tökön rúgni tilos”. Jó nagy betűkkel írta le.

-

És most már kezdjük végre, mert megöregszek, mire te elszánod magadat.

-

Én kész vagyok. – próbáltam a leghatározottabb hangomat előszedni, de nagyon nem fűlt a fogam a verekedéshez. Utáltam verekedni, csak végszükség esetén tettem meg. De ahogy Kristófra néztem, úgy éreztem ez most a végszükség esete. Ha én nem verem meg, akkor ő fog elgyepálni és nem fog sajnálni. Ezt biztosan tudtam.

-

Na gyere hogy megküzdjél a te Krisztácskádért. – elkezdett grimaszolni és úgy tett, mintha csókolózna valakivel. Ezzel rám és Krisztára célzott. Egy másodperc alatt felforrt bennem a vér és nekirontottam.

Mivel ő a grimaszolással volt elfoglalva váratlanul érte a hirtelen támadás, de hamar összeszedte magát. Szegény Cézárnak muszáj volt félreugornia, mert majdnem ráestünk mind a ketten. Veszélyes szakma ez a bíráskodás. Pár hosszú pillanatig teljesen döntetlen volt a küzdelem. Ő szorította az én nyakamat, én az övét. Közben próbált a lábával elkaszálni engemet, hogy elveszítsem az egyensúlyomat, de nem sok sikerrel járt, mivel a szorításomtól nem nagyon tudott mozogni. Úgy dülöngéltünk egymást szorongatva, mint két részeg ember. Kísértetiesen hasonlított az a jelenet a mostanira. Aztán egy váratlan dolog döntötte el a küzdelmet. Kristófnak valahogy kioldódott a cipőfűzője, amire én véletlenül ráléptem. Ettől ő elveszítette az egyensúlyát és hátrafelé billent. Hiába próbáltam talpon maradni, lerántott magával. Ő ért elsőnek földet, én meg ráestem. A földet éréskor homlokommal beleütköztem az ő arccsontjába, ami azt eredményezte, hogy nekem egy óriási púp lett a homlokomon, Kristófnak meg egy hétig lila volt a szeme alatt. -

Engedj el. Most már engedj el! – ordítottam, mert miután földet értünk Kristóf még mindig csak szorongatott engem.

-

Még nincs vége! Küzdj!

-

De igen vége van! Veszítettél. Vége van! VÉGE VAN!

Akkorát sikerült ordítanom, hogy én magam is meglepődtem rajta. Kristóf is, mert elengedett, de mindketten a földön maradtunk. -

Cézár! Mond már ki végre, hogy nyertem. – kiáltottam rá Cézárra, mert reméltem, hogy ha az ő szájából fogja Kristóf hallani, talán végre elhiszi.

-

András nyert. – mondta Cézár félénken a kis füzetkéjét és ceruzáját szorongatva.

-

MICSODA???? Hisz ő is a földön van? - ordított Kristóf.

-

Igen, de azt mondtad, hogy az veszít, aki elsőnek földet ér. András rajtad fekszik, tehát számításaim szerint te értél elsőnek földet. - mondta Cézár tudományosan.

-

De rálépett a cipőfűzőmre! – Kristóf teljesen ki volt kelve magából. – Nem tudtam védekezni!

-

Itt az áll, hogy „Tökön rúgni tilos.” Más szabályt nem írtam fel. Az, hogy nem szabad a másik cipőfűzőjére lépni, nincs a szabályok között. – Cézár lapozgatott a füzetében, mintha tényleg meg akart volna bizonyosodni arról, hogy más szabályt nem fog ezen kívül találni.

-

Csesszétek meg! – horkant fel Kristóf, felugrott és otthagyott minket a kertben.

-

Gratulálok. – Cézár őszintén mosolygott rám. Kezet nyújtott nekem és hazament.

Rettenetesen fájt a homlokom, de nem érdekelt. Túl voltam a dolgon és én voltam a győztes. Tudtam, hogy Kristófnak fog kelleni pár nap, amíg megemészti a történteket, de utána minden rendben lesz. Két nappal később már hárman ültünk a faházikóban. Én, Kristóf és Kriszta. -

Mi történt veletek fiúk? – kérdezte kíváncsian Kriszta, miközben hol Kristóf szeme alatti lila foltot szemlélte, hol az én homlokomat.

-

Nekimentem az ajtónak… - válaszolta azonnal Kristóf.

-

Elcsúsztam a padlón…

Kriszta nem szólt semmit sem. Később elmondta nekem, hogy tudta, hogy verekedtünk és azt is tudta, hogy miatta. Már akkor meglepett, hogy a lányok olyan dolgokat is tudnak, amiket senki sem mond ki. De ők mégis valahogy … tudják. Varázserőnek gondoltam akkoriban. Vagyishogy…. ez máig nem változott. -

Ott vagyunk már? – szólalt meg Kristóf fáradt hanggal.

-

Igen Törpilla.

-

Tudod kivel szórakozz.

-

Eddig te szórakoztál rajtam.

-

Igen. Te meg majdnem leszedted a fejemet is érte. Csak arra vágyom, hogy már végre vízszintesben legyek.

Sikerült előkotornom a kabátzsebéből a házkulcsokat és a lehető legcsendesebb üzemmódban felmentünk az emeletre. Olyan sokszor voltam náluk, hogy a sötétben is simán tudtam az utat. Amint Kristóf rázuhant az ágyára, elaludt. Szerintem egy másodperc sem kellett neki, vagy lehet, hogy már azelőtt is aludt, mielőtt vízszintesbe került volna. Lehúztam a cipőit, rádobtam egy plédet, amit az ágyán találtam és otthagytam őt. Végre megszabadultam a súlytól. Csak a szomszéd utcába kellet elsétálnom, hogy én is hazaérjek. Fáradt voltam, de nem volt kedvem még bemenni a házba. Leültem inkább a verandára az egyik fonott karosszékbe és a csillagokat néztem. A csillagnézés gyerekkorom óta megmaradt egy varázslatos tevékenységnek. Csak egy pici pötty vagyok az Univerzumban. Ahhoz a térhez képest, amit felettem láttam, szinte elvesztem a nagy semmiben. Tényleg egyedül lennénk? Ez a kérdés mindig eszembe jut. Abban az óriási térben, amit látok magam felett és ami csak egy része annak, amit nem is látok csak egyedül lennénk? Senki más? Néha azt kívántam, hogy ne így legyen. Viszont biztos frászt kapnék, ha hirtelen megjelenne előttem valami ismeretlen faj. A Star Trekben jó poén, de hogy az igazi életben is szembetalálkozzak valami olyasmivel… Inkább elviselem a gondolatot, hogy teljesen egyedül vagyunk az egész Univerzumban. Hulló csillag….

Mindig ugyanazt kívánom. Hogy találjam meg az Igazit. Azt a személyt, aki tökéletes lesz számomra, akit nekem találtak ki és akinek ha a szemébe nézek, ugyanazt a csillagos eget fogom látni, amit most is nézek. Eszembe jut Rebeka. Azt mondtam Kristófnak, hogy nem akarok vele lenni, de nem teljesen volt igaz. Hiányzik, de be kell ismernem, hogy akármennyire is szerettem volna, soha nem láttam a csillagos eget a szemében. Bezzeg Krisztáéban....

2

.

Álmodtam az éjjel. Ritkán szoktam emlékezni arra, amit álmodok ezért különös képpen foglalkoztatott a dolog miután felkeltem. Álmomban egyfolytában a cipőmmel voltam elfoglalva. Egy nagy áruházban mászkáltam és cipőt akartam venni magamnak. Fel is próbáltam párat, de egyik sem tetszett. Aztán valami elvonta a figyelmemet és én a cipőárustól tovább álltam. Csak hosszú idő eltelte után vettem észre, hogy nincs meg a saját cipőm, amit próbáláskor vetettem le, de visszavenni már nem jutott eszembe. Lenéztem a lábaimra, és csak zokniban voltam. Visszasiettem a cipőárushoz, hogy megkeressem a cipőmet, de már nem találtam meg. Álmomban a fekete bőr cipőmet hagytam el, amit még az egyetemi éveim alatt vettem magamnak és ami nem volt olcsó, de úgy gondoltam, hogy áldozok rá pénzt, mert tetszett és anyám szerint mindenkinek kell legalább egy pár elegáns cipő. Utáltam az elegáns dolgokat, sokkalta jobban éreztem magamat a laza, sportos ruhákban és cipőkben, de legbelül igazat adtam az anyámnak. Soha nem lett volna bátorságom megjelenni egy vizsgán vagy egy temetésen sportcipőben. Álmomban ezt a cipőmet elhagytam és valaki elvitte. Helyette később egy vászoncipő volt rajtam. Mustár színű volt és piszkos, mert már használták előttem. Nem tetszett, de kényelmes volt. Lélekben szidtam magamat, amiért elhagytam a saját drága cipőmet, ugyanis az a darab, ami a lábamon volt, nem tűnt túlságosan értékesnek. Bűntudatom volt az végett is, hogy már másodszor történt ez meg velem. Álmomban emlékeztem, hogy ez már a második eset, hogy elhagyom a cipőimet. Itt az álom véget ért. Az álmok, komolyan mondom, olyanok, mint egy rossz brazil szappanopera. Ha az ember kínjában leül megnézni egyet a TV elé, hogy adjon egy esélyt a dolognak, akkor végül teljesen belebonyolódik „José Gyönyörű hajú Armando” és „Isabella Mindenen kiborulok Fernandez” szerelmébe, és az epizódok mindig a legrosszabbkor érnek véget, hogy még jobban felspannolják az

ember amúgy is felspannolt idegeit. Azokban a pillanatokban szoktam átkozni magamat, hogy mi a jó francnak ültem én le a TV elé? Hiányzott ez nekem? Az álmok is pont ilyenek. Mindig a legizgalmasabb résznél érnek véget, mindig a feloldozás, a megoldás, a megkönnyebbülés pillanata előtt. Mintha a tudatalatti odadobna az ember elé egy keresztrejtvényt. Az álmok szimbólumokkal dolgoznak, amiket millió képpen lehet magyarázni és értelmezni és ráadásul az álomrendező tényleg mindig másodpercre pontosan tudja, hol fejezze be az előadást és eressze le a függönyt. A tudatalatti beenged egy pillanatra a titkos világába, aztán ki is dob onnan. Vagy csak ennyi volt az üzenet? Ez minden, amit tudnom kell és még több információ csak összezavart volna? Azt hiszem, megemlítem Krisztának, miután megérkezett. Ő mindig is imádta ezeket a „megfejtendő” dolgokat. Krisztát pont azok a témák érdeklik, amik Kristófot nem, így tökéletes párost alkotnak az életemben. Néha azt kívántam, bárcsak egymásba olvadnának és egy tökéletes személyben megkaptam volna mindent, amire vágytam, de tudtam, hogy ez soha nem fog megtörténni. -

Szia, tévelygő! – Kriszta vidám hangja szakít ki a gondolkodásomból. Felállok, hogy adjak neki két puszit az arcára. Megcsap az ismerős illat. Nem tudnám semmihez sem hasonlítani, ez az ő egyedi illata. Egy ismételhetetlen keverék, amit a parfümje, a ruhái illata, a szobája illata és az ő saját illata teremt meg. Nagyon szeretem.

-

Szia!

-

Azt vártam, hogy magad alatt leszel, de vidámnak tűnsz.

-

Miért lennék magam alatt?

-

Nem is tudom… se lakás, se munka, se nő.

-

Istenem! Ne gyere te is ezzel a nőüggyel. Épp eleget hallgattam tegnap Kristóftól.

-

Érdekes, hogy a mondatomból csak a „nő” szót hallottad meg, pedig mondtam mellette két másikat is. Érdekes… - elgondolkodva nézeget engem, mintha az arcizmom minden egyes rezzenését analizálni szeretné.

-

Jaj ne! Kérlek, most ne kezd el fejtegetni ennek az okait.

-

Nem akartam. Csak megjegyeztem…. Látom mégsem vagy annyira pozitív hangulatban. Akkor miről beszélhetek? - azonnal kizökkenik az analizáló üzem módjából és átvált egy lazább stílusra.

-

Tudod, hogy mindenről beszélhetsz.

-

Az előbb nem volt ilyen érzésem, de elhiszem neked. - vidáman cseng a hangja.

-

Igencsak fel vagy dobva. Történt valami?

-

Valami igen. - mondja titokzatosan és sokatmondó tekintettel néz rám.

-

Húha! Nagy valami lehet, ahogy kinézel.

-

Nagy valami…. Igen. – már majdnem az egyik fülétől a másikig ér a mosolya.

-

Azt akarod, hogy találgassak?

-

Inkább ne. Mert akkor estig itt ülnénk. Habár…. Lehet, hogy ki fogod találni. De előtte rendelek valamit az étlapból. – Kriszta kecsesen az étlapért nyúl. Kicsit túlságosan kecsesen és teátrálisan a megszokotthoz képest. Ez azért feltűnik, de még mindig nem áll össze a kép.

-

Mit is rendeljek…. Hmmm…. mit is rendeljek. – közben a bal kezével az állát masszírozza. Nagy szemekkel figyelem a jelenetet. Mi a franc baja lehet? Nem tudom, hogy azt várja, hogy valamit mondjak, vagy csináljak.

-

Jaj de lassú a felfogásod. Ez történt! – és a bal kezét hirtelen elém nyújtja, amit ökölbe zárt és csak a gyűrűs ujját hagyta kinyitva. Először azt hiszem, hogy bemutatott nekem, de aztán rájövök, hogy nem a középső ujja van nyújtva.

-

Gyűrű. Vettél magadnak egy gyűrűt?

-

Nem vettem! Épp ez a lényeg. Kaptam!

-

Kaptál egy gyűrűt. Várj… kaptál egy gyűrűt? Csak nem? – végre megértem miért volt ez a nagy cécó.

-

Kaptam egy gyűrűt. Úgy bizony! – Kriszta arca ragyog.

-

Béla elszánta magát?

-

Fejezd be kérlek ezt a Bélázást. Tudod, hogy nem ez a neve.

-

Ne haragudj. De a Béla név annyira illik neki.

-

Csak azért csinálod, hogy engem bosszants. Tudod, hogy utálom.

-

Igen. Tudom. Ezért olyan poénos. Na jól van. Nagyot nőtt most a szememben, hogy hajlandó elvenni téged feleségül. Itt most megígérem neked, eme gyönyörűséges gyűrű társaságában, hogy soha többet nem fogom őt Bélának hívni. Kiérdemelte a csodálatomat.

-

Mert hajlandó engem elvenni feleségül?

-

Igen.

-

Kössz. Marha rendes vagy. – duzzogó arcot vág, de tudom, hogy nem haragszik. Imádja ezt a viccelődést kettőnk között. Soha nem mondta, de én tudom, hogy így van.

-

Nincs mit. Tudod, hogy rám számíthatsz bármikor.

-

Ja. Igen. Azt tudom…. De tudod mit? Ma nem tudod semmivel sem elrontani a kedvemet. A fellegekben járok.

-

És milyen érzés az eljegyzettek táborába tartozni?

-

Nagyon jó. Isteni. Nem vártam, hogy megteszi. Vagyishogy beszélgettünk róla már párszor és megkérdezte tőlem vagy fél évvel ezelőtt, hogy ha egyszer megkérné a kezemet, akkor mit felelnék, de nem gondoltam, hogy tényleg megteszi. Azt hittem, hogy még el fog telni jó pár év.

-

És hogy csinálta a Nagy Mester? – egy megvető pillantást küld felém ezért az új megnevezésért, de végül úgy dönt, nem köt belé.

-

Ha akarod tudni, nagyon romantikus volt.

-

Hadd halljam.

-

Szombat reggel előbb kelt fel, mint én és reggelit csinált. Amikor kitántorogtam a konyhába az asztal szépen meg volt terítve és a gyűrű az omlettem tetején volt.

-

Az omletted tetején…. - ismétlem utána kicsit gyanakodva, felemelt szemöldökkel.

-

Igen. Az omlettem tetején. Most mi van? Szerintem nagyon édes volt az ötlet.

-

Hát, ha te mondod. Ízlések és pofonok.

-

Még soha senkinek nem kérted meg a kezét, úgyhogy te lennél az utolsó, akitől ilyen téren tanácsot kérnék, ha netalántán szükségem lenne rá! – látom, hogy már nincs vicces kedvében.

-

Nem akarom elrontani az örömödet. Ne haragudj. Befejeztem, ígérem. - mondom békítő hangon.

-

Köszönöm. – válaszolja durcásan. Úgy látszik, hogy tényleg fontos számára ez a párkapcsolat és Tihamér fantasztikusan romantikus ötletei.

-

És mik a további tervek? Esküvő, építkezés, költözés?

-

Igen. Pontosan ebben a sorrendben. Még ebben az évben össze akarunk házasodni. Már elkezdtük tervezni a házat, amint megkapjuk a kölcsönt, elkezdünk építkezni és utána költözünk.

-

Utána meg jöhetnek a gyerekek.

-

Igen. Azok is. Azt hiszem, hogy már készen vagyok rá.

-

És Tihamér?

-

Ő is. Nagyon komolyan gondolja a dolgot. Egyfolytában csak tervezget valamit.

-

Örülök nektek. De most komolyan. Tényleg. Jó látni, hogy boldog vagy.

-

Köszönöm. – egy őszinte mosolyt küld felém. – De most már mesélj te magadról. Emlegetted már egy csomószor, hogy otthagyod a melót, de mindig azt hittem, hogy végül nem fogod megtenni. Úgy érzed jó döntés volt?

-

Igen. Úgy éreztem nem vezetne sehová sem, ha még lehúznék pár évet a Ifenisha-nál. emlékszem, hogy annak idején vagy fél évembe tellett, amíg memorizáltam a cég nevét.

-

Akkor jól tetted.

-

Te vagy egyelőre az egyetlen, aki ezen a véleményen van.

-

Ne hallgass a többiekre. Tedd azt, ami neked jó, a többiek meg szintén azt teszik, ami nekik jó.

-

Valamiért örülnék neki, ha a világ is elismerné, hogy jól gondolkodom, és nem érezném magamat balféknek.

-

A világ elismerését soha nem fogod megkapni. Mindig lesz egy ellentábor, akiknek nem fog tetszeni, amit csinálsz. Nem felelhetsz meg mindenkinek. Ez egyszerűen képtelenség.

-

Tudom. Hidd el nekem, hogy tudom.

-

Akkor meg koncentrálj csak erre és a többi dolgot felejtsd el.

-

Megpróbálom…

-

Ne próbálkozz! Csináld!

-

Hú, de katonás kedvedben vagy ma.

-

Nem katonás, csak megvilágosodott. Úgy érzem, hogy most mindenre tudom a választ. Minden kerek, minden zsír. Kérdezz nyugodtan. Csak itt, csak most, csak neked ingyen elmondom az élet titkát.

-

Na mond. Kíváncsi vagyok.

-

Élvezd az életet.

-

Kössz. Máris minden gondom megoldódott.

-

Szívesen, máskor is. – Kriszta önelégülten hátradől a székében. – Csak ennyi. Élvezz mindent. Élvezd a napsütést, de az esőt is. Élvezd, ha jó kedved van, de azt is, ha magad alatt vagy. És akkor nem lesz baj.

-

Konfucius. Leborulok tudásod előtt!

-

Kértek valamit? – végre a pincér megtalált minket. Már azt hittem, hogy teljesen megfeledkezett rólunk.

-

Én egy cappuccinot kérek és a kedves hölgy ismerősöm meg biztosan forró csokit jó sok tejszínhabbal. Nem de? – nézek kérdően Krisztára.

-

Így van. Csak semmi spórolás a tejszínhabbal.

-

Rendben. Máris hozom nektek. – a pincér mosollyal távozik az asztalunktól.

-

Mi történt azokkal a tervekkel, amikről annyit beszélgettünk?

-

Melyikekre gondolsz? – fordítja felém tekintetét Kriszta. Elgondolkodva nézett ki az ablakon, de én visszarántottam őt a kérdésemmel a helységbe.

-

Hát azokra, hogy nem fogunk „hagyományosan” élni. Hogy nem fogunk se templomban, se semmilyen hasonló helyen házasodni, hanem hippik módjára a kertben rendezzük meg az esküvőnket életünk párjával. Kristóf mindig gyagyásoknak nevezett minket, de én úgy éreztem, te komolyan gondolod. Vagy nem így volt?

-

De igen. Komolyan gondoltam. Akkor. És máig egy nagyon szép elképzelésnek tartom, de inkább beleillik egy könyvbe, mint a valós életbe. Még Edward is hivatalosan elvette Bellát.

-

Jaj ne! A vámpír csávót hagyjuk ki ebből a beszélgetésből! Nem tudom, mit eszel rajta.

-

Nem rajta, a sztori tetszett. Imádtam azt a sok szenvedélyt, ami közöttük volt, ahogy áttörtek minden megkötést és akadályt, hogy egymáséi lehessenek. Szerintem nagyon szép történet.

-

Tehát inkább olvasol egy könyvben a sok szenvedélyről, mint hogy megéld a saját életedben?

-

Nem álmodozok arról, hogy egyik éjjel egy vámpír eljön értem és magával visz.

-

Nem is erre gondoltam.

-

Tudom. De így könnyebb volt kikerülni a választ. Nem tudom. Van szenvedély az életemben. Tihivel nagyon jó és megélünk nagyon vidám pillanatokat együtt.

-

De….

-

Nincs de. Csak azt akartam ezzel mondani, hogy vannak praktikus dolgok az életben. Mondjuk a kölcsönt sokkalta könnyebb közösen felvenni, mint egyedül. Ezen kívül jogilag is egyenlők leszünk, ha össze leszünk házasodva.

-

Te most azt akarod mondani, hogy azért mész hozzá valakihez, mert így könnyebb felvenni a kölcsönt? Ezt nem mondod komolyan!

-

Kiforgatod a szavaimat! Nem ezt mondtam. Persze hogy nem a kölcsön végett megyek hozzá, csak azt akartam neked mondani, hogy vannak praktikus okai is a házasságnak és vannak előnyei. Ezen kívül egy szép gesztus. Szeretném összekötni vele az életemet. Hivatalosan is. Gyerekeket is szeretnék és így egy család lehetünk.

-

Attól lesztek egy család, hogy össze vagytok házasodva?

-

Nem attól. De a házassági eskü egy kötelék. Ha már szülök két gyereket, akkor nem szeretnék egy reggel arra ébredni, hogy egyedül fekszem az ágyban és ő kereket oldott.

-

Aki el akar menni, azt nem fogja visszatartani egy papír.

-

De lehet, hogy igen. Az emberek túlságosan is könnyen lépnek ki a kapcsolatokból mostanában. Eldobják, ami nem működik. Régen nem így volt. Régen nem lehetett csak úgy kilépni és a házasságok nagy része megjavult, ha hajlandóak voltak időt szánni rá.

-

Én nem tudom. Én még mindig hiszek a kerti eskü erejében. Ha valamit komolyan gondolsz, akkor azt betartod, ha meg nem, akkor régen rossz, ha egy papír tart csak vissza a távozástól, vagy mert éppen az az egyszerűbb megoldás.

-

Hidd el nekem, hogy ha egyszer megtalálod az igazit, akkor nem így fogsz vélekedni és neked is megváltozik az életed. Ezen kívül a kerti esküvő is egy eskü, csak éppen más formája van. Vannak fontosabb dolgok is, mint a gyerekkori álmok kergetése. Egyszer fel kell nőni.

-

Úgy érzed, hogy én gyerek maradtam?

-

Bizonyos dolgokban igen. Egy felnőtt ember nem hagyja csak úgy ott a munkáját anélkül, hogy tudná merre tart az élete. Ez gyerekes dolog. Sodródás. Egy cél, terv, vagy legalább vázlat hiányát jelenti. Ez nem felnőtt viselkedés András. Remélem, ezt te is látod. Megérteném a dolgot, ha azt mondanád, hogy valami mást akarsz csinálni és most abba

fekteted az energiádat. De te nem ezt mondod. Te csak azt mondogatod, hogy nem tudod, mit akarsz csinálni. Az ég szerelmére. 35 éves vagy! Mikor akarod ezt kitalálni? Mikor akarsz családot alapítani? Majd 40 évesen lesznek gyerekeid, hogy a tíz éves szülinapjukon te már az ötvenesedet ünnepeld és a promóciójukra egy bottal fogsz érkezni ősz hajjal? Ezt akarod? És kérlek, csak azt ne válaszold erre, hogy nem tudod. -

De igen, tudom. Azt tudom, hogy mit nem akarok. Nem akarom a házasságot egy „praktikus” dolognak tekinteni. Azt akarom, hogy vicces legyen, szabad és olyan, amilyet én akarok és ami megfelel az én személyiségemnek. Nem akarok előkészítőre járni és olyasmiket ígérgetni egy templomban, amiket úgy is tudom, hogy nem tartok be. Katolikus hitben fogom nevelni a gyerekeimet? Persze hogy nem. Miért ígérjek ilyet, ha tudom, hogy nem ezt fogom tenni? És a városháza? Ahol úgy adnak össze, mintha az valami üzleti egyezség lenne? Persze hogy egyezség a házasság, ezzel én is tisztában vagyok, de miért kell valakinek sablont szabni arra, hogy miként történjen? És mi van, ha én egy fát akarok elültetni annak jeléül, hogy elvettem valakit feleségül? Vagy mit tudjam én, elásni egy téglát a földbe?De ezt senki nem tiltja meg neked! Annyi téglát ásol el a földbe, amennyit csak akarsz! A kettő nem zárja ki egymást.

-

De akkor meg minek kell, hogy az egyház vagy az állam áldását adja rám? Miért nem lehet bevinni a községházára egy papírt, amit aláírt két tanú és annak alapján bejegyeznék, hogy házasok vagyunk? „Kijelentjük, hogy összeházasodtunk” Pont. Négy aláírás. Ha már egyszer hivatalosítani kell a dolgokat.

-

Álomvilágban élsz András. Valami olyasmi ellen harcolsz, amiről azt sem tudod, hogy micsoda. Már előre elítéled. Ezen kívül senki sem kényszerít téged. Mondtam én egy szóval, hogy kérjed meg valaki kezét? Én csak azt mondtam, hogy én férjhez megyek. A te életedhez semmi közöm.

-

Nem mondtad ki nyíltan, de számodra is ez a „normális”. Kristóf számára, a szüleim és nagyszüleim számára is. Ez egyszerűen a dolgok rendje.

-

De miért akarsz megfelelni bárkinek is? Akkor hagyd a fenébe az egész dolgot és soha ne házasodj meg. Van erre is elég példa. Csak már kérlek, fejezd be a harcolást. Fogadd el, hogy te ilyen vagy, hogy neked ez az egész cécó nem kell és élj boldogan. Nem kell senkit sem meggyőznöd, nem kell engem a saját oldaladra állítanod ahhoz, hogy igazolva legyen az elméleted. Fogadd el, hogy én erről mást gondolok és éld a saját életedet.

-

Igazad van.

-

Tudom! Mondtam neked, hogy ma mindenre van válaszom. – Kriszta a gyűrűjét nézegeti büszkén, mintha ez a gyűrű igazolná minden egyes kiejtett szavát.

A pincér kihozta a forró csokit és ezáltal mi ketten is lazább vizekre eveztünk. Munka, kollégák, jövőbeli tervek. Laza csevej, ami mindkettőnk számára biztonságos volt. Lehet, hogy Krisztának igaza

volt és abba kellene hagynom a harcot a világgal és egyszerűen csak élni az életemet olyannak, amilyennek én akarom. Senkinek a jóváhagyása nem kell hozzá. De ez mit jelent pontosan számomra? Csak munkával tudom megszerezni az élethez szükséges pénzt. Ez egy kifordíthatatlan igazságnak tűnik nekem még mindig, holott a világban, amit én képzeltem magamnak, nem a robotnak szenteltem napjaimat. Álmaimban mindig szombat volt, olyan nap, amikor nem kell sehová sem sietni, amikor mindenre van idő, amikor szabadon lehet élvezni a napsütést. De igazából a hét 6 napján nincs szombat. Ez tény. Éld az életed, ahogy te akarod! Marha könnyű ezt kimondani. De ha én úgy akarom élni, ahogy körülöttem senki más? Vagy csak én gondolom a saját elképzeléseimet „másnak”? Valójában ugyanolyanok, mint a többieké, csak éppen más köntösben? Nem tudom. De néha tényleg idegen légiósnak érzem magamat a saját életemben. Eszembe jut az álmom. -

Képzeld. Ma éjjel álmodtam.

-

Mindenki álmodik éjjel, szívem. - válaszol Kriszta közömbösen a forró csokiját kortyolgatva.

-

Tudom. Azt akartam mondani, hogy reggel felkelés után emlékeztem is rá.

-

Ja. Így mindjárt más a sztori! Ez nagy csoda, ha rólad van szó. És mi volt álmaid tárgya?

-

Cipő.

-

Tessék?

-

Cipő. Vagyishogy sok cipő…. – nekiálltam Krisztának elmesélni az álmomat, aki ismét felvette az analizáló arckifjezését és figyelmesen végighallgatott. – Szerinted mit jelent?

-

Minden embernek saját szótára van, ami az álmokat illeti. Én leggyakrabban a szabad asszociációval szoktam megfejteni az álmaimat.

-

Honnan szeded ezeket a kifejezéseket?

-

Könyvekből. - már megint a megvető pillantásával örvendeztet meg, hogy ezt nem tudtam.

-

Na jó. Mindegy. Szóval miként kell szabadon szociálni az álmomra?

-

Nem szociálni. Asszociálni. És úgy kell, hogy spontánul kimondod, ami eszedbe jut róla. Bármi lehet. Mondd.....

-

Hát nekem elsőre a cipőről az út ugrott be, mivel az ember általában akkor vesz cipőt, amikor útnak indul.

-

Na! Ez jó! Remekül megy a szociálás! - látom rajta, hogy szivatni akar.

-

Útkeresés, mert próbáltam megkeresni a megfelelő cipőt, de egyik sem tetszett, amit felpróbáltam. Aztán elhagytam a saját cipőmet és egy ideig cipő nélkül mászkáltam, de ez nem zavart különös képen, csak azért akartam cipőt, mivel mindenki másnak körülöttem volt.

-

Hát ez eléggé jól leírja az előbbi beszélgetésünket.

-

Végül valami régi, koszos cipő került a lábamra, ami nem is az enyém volt.

-

Ez mit jelent neked?

-

Hogy az útkeresésem során visszatértem egy régi sztorihoz, egy múltbéli eseményhez, helyzethez vagy emberhez…

-

Érdekes számomra az a momentum is, hogy emlékeztél, hogy ez már másodszor történt meg veled. Erről mi jut eszedbe?

-

Hogy képes vagyok ugyanazokat a hibákat elkövetni akár százszor is. Ez nagyon kiábrándító tud lenni.

-

Az lehet, hogy ugyanazokat a hibákat követed el, de nem térsz vissza ugyanoda, ahonnan indultál. Ebben biztos vagyok. A lényeg az, hogy már nem hordtad tovább azt a cipőt, ami a tiéd volt, hanem lett egy új és egyben régi. Nekem ez azt mondja, hogy valami, ami régi és kifakult is lehet „új”.

-

Ugye most Rebekára és rám céloztál?

-

Én nem céloztam semmire sem! Te asszociáltál rögtön erre! - a kezeit maga elé teszi, mintha fizikai támadástól félne a részemről.

-

Rebekával vége. Elhagyott, kiköltöztem. Ennyi volt a sztori.

-

Rendben. Ha te mondod...

-

Látom a szemedben, hogy nem hiszel nekem.

-

Azért, mert nem volt túlságosan meggyőző, amit mondtál. Ő pont egy olyan nő, akit elvehettél volna feleségül és boldogan éltetetek volna, amíg a halál el nem választott volna titeket. Minden percben az esküvői értesítőtöket vártam. Nem értem miért nem kérted meg soha a kezét.

-

Nem tudom. Nem éreztem, hogy meg kellene tennem. Szerettem őt nagyon, ezt nem tagadom, de valahogy nem jött az ihlet. Pedig tudtam, hogy jó feleség lenne és jó anya, meg minden. Láttam előttem az egész hátralévő életünket, lehet, hogy ez volt a problémám.

-

Az lett volna a probléma, ha nem látod! Atyaég. Mire vársz? Vagy mire vártál? Tökéletes nő nem létezik, őt hiába keresed.

-

NEM a tökéletes nőt keresem. Csak valamit, ami magával ragad. Ami annyira érdekes lesz számomra, hogy eszembe sem jut elgondolkodni azon, hogy akarom-e vagy sem, mert egyszerűen tudni fogom, hogy igen és más nem is fog létezni.

-

András. Értékelem, hogy végig nézted velem az összes romantikus filmet, de olyan érzésem van most, hogy ez eldeformálta a személyiségedet. Úgy érzem ez végettem történt. Meg tudsz nekem bocsájtani? – a kezeit a szívére szorítja és próbál bűnbánó arcot vágni, de a szemei huncutul csillognak, így nem tudom teljesen komolyan venni őt.

-

Ha nem lennénk egy kávézóban, akkor most biztos, hogy megfojtogatnálak.

-

Én meg biztos, hogy nem hagynám magamat. – ez a válasza eszembe juttat pár régebbi barátságos verekedésünket, amiket nagyon élveztem. Lány létére elég erős és szereti

feszegetni a határokat. A párkapcsolataimban egyik barátnőm sem volt vevő az ilyen viselkedésre. De Krisztát bármikor a hátamra kaphattam, mint egy zsák krumplit. -

Az lehet, hogy nem hagynád magadat, de én úgyis erősebb vagyok nálad. Esélyed sincs kislány.

-

Várjál csak! – Kriszta szemei fenyegetően néznek rám. Imádom, amikor ilyen. Eszembe juttatja a gondtalan gyerekkoromat és a jópofa játékokat– Szerencséd van, hogy mennem kell. Ezúttal megúsztad fiatalember.

-

Majd úton hazafelé elmondok egy hálaimát.

-

Inkább egy fohászt mondjál el, hogy épp bőrrel megúszd a legközelebbi találkozónkat. - vág nekem vissza, miközben már a dolgait szedegeti össze.

-

Felébredtek benned a szuperhős erők?

-

Mondtam, hogy ma jó napom van! - a mosolya ragadós. Nem bírom megállni, hogy ne mosolyogjak vele együtt. - Vigyázz magadra. Aztán remélem, hogy még a közeljövőben látlak téged.

-

Mi az hogy! Nemsokára ünneplem a szülinapomat. Majd bulizunk egy jót.

-

Rendben.

Mindketten felállunk, hogy elköszönjünk egymástól. Nem bírom ki, hogy ne öleljem őt meg. Krisztát megölelni a legtermészetesebb dolog a világon. Megint megcsap az illata. Már az első alkalommal imádtam, amikor megéreztem húsz évvel ezelőtt. Még egy utolsó pillantás és kiviharzik a kávézóból. Az ablakon keresztül még szemügyre tudom őt venni egy rövid időre. Átlagos magassága van, vékony és izmos testalkata, mivel a munkája mellett aerobick órákat tart esténként. Voltak idők, amikor hosszú hajat viselt, de már jó pár éve rövidre vágatja. Általában a nőknél jobban tetszik nekem a hosszú haj, de el kell ismernem, hogy a rövid, kicsit felborzolt szőke frizurája sokkalta jobban illik neki. Ezzel a hajjal lett csak igazán bolondos, játékos, Krisztás a külseje. Szinte mindig lóg egy sál a nyakában. Most a piros kabátjához egy fehér színűt választott. Még mindig azt érzem, hogy létezik barátság férfi és nő között, de nem tagadom, hogy soha nem éreztem semmi többet iránta. Kristófnak nem mondtam el, mert tudom, hogy életem végéig ezzel cikizne engem és ezzel is csak igazoltam volna a teóriáját, amivel túl magasra emeltem volna a már amúgy is elég nagy egóját és önbizalmát. Voltak pillanatok, amikor megtörténhettek volna dolgok, de valamiért mégsem történtek meg. Ő szinte folyamatosan párkapcsolatban volt. A baj csak az, hogy nem velem. Valamiért azt éreztem, hogy nem jövök be neki, mint potenciális pár. De jó volt vele lenni. Mindig. Legalább volt kivel megdumálni a nő ügyeimet, neki meg a pasis ügyeit és végig követtük egymás életét. Talán ennyit szánt nekünk a sors. Most meg férjhez megy. Itt a vége, fuss el véle. Nem mintha bármiben is bizakodtam volna, de volt pár pillanat, amikor úgy éreztem, hogy ad némi esélyt kettőnknek. Talán csak képzelődtem.

Nincs kedvem hazamenni és úgy döntök, hogy még maradok a kávézóban. Szerencsére egy félreeső helyet választottam így alkalmam nyílik zavartalanul figyelni a többi embert. Amikor sokat kell valahol várakoznom, mondjuk a vonatra, vagy a buszram esetleg az orvosnál, akkor egy játékot szoktam általában játszani. A „Milyen kapcsolat van közöttük?” nevet adtam neki. Az a lényeg, hogy kettő vagy több embert szemlélve próbálom kitalálni, hogy mi közük van egymáshoz. A gyerek-szülő kapcsolat könnyen kitalálható, ugyanúgy ahogy a párkapcsolatok is, ha mondjuk kézen fogva sétálnak, de van pár igazi fejtörő is. A kávézók és éttermek egy különösen nehéz terep, mivel ott egy asztal választja el egymástól az embereket így kevesebb tér nyílik arra, hogy testileg kifejezzék összetartozásukat. Pont szemben velem két lány ül. Barátnők. Nagyon könnyű volt a feladat. Mindketten forró csokit isznak és nagyon élénk beszélgetést folytatnak egymással. Néha hallatszik a nevetésük. Szemeszter. Ezt a szót kapom el. Tehát sulisok mind a ketten és épp valami tanulással kapcsolatos dolgot vitatnak meg. Rejtvény megfejtve. Jöhet a következő páros. A lányokkal szomszédos asztalnál egy férfi és egy nő ül. Olyan 40 év körüliek lehetnek. Beszélgetnek egymással, vagy inkább csak a nő beszél. A pasi valami újságot olvasgat és szerintem nem nagyon érdekli a nő mondandója. Egy idő után a nő is megunja a monológot és az ablakon kifelé néz. Nem tudom eldönteni, hogy fáradt-e, vagy inkább legszívesebben faképnél hagyná a tagot és elmenne valahová nagyon messzire. Szerintem férj és feleség. Jól összeszokott párosnak néznek ki, akik között már nem sok meglepetés van. Vagy csak nem tudnak róluk? Kíváncsi lennék, mire gondolhat a nő, de ez túl nehéz feladatnak bizonyul, ezért inkább a következő asztalhoz irányítom a figyelmemet. Érdekes felállás. 30 év körülinek néznek ki. Két nő, egy pasi. Ezek szoktak a legérdekesebb feladványok lenni! Milyen kapcsolatban lehetnek? Van közöttük pár? Vagy csak haverok? Próbálom kideríteni, hogy a két lány közül a pasi melyiknek szentel nagyobb figyelmet. Látszólag egyiknek sem, egyenlő részre osztja a figyelmét. Hosszú időn át figyelem őket és akkor meglátom! Igen. A pasi a vörös hajú csajért van oda, de még nem mert színt vallani. Talán a barna hajú nő ürügynek van jelen, hogy ne nézzen ki randinak a dolog. Csak egy pillanat volt, amikor a pincér odament hozzájuk és a csajok a vele való flörtöléssel voltak elfoglalva. A srác majdnem végig a vörös csajt nézte vágyakozó tekintettel, de amint elment a pincér, letörölte teljes mértékben arcáról a vágyakozás bármilyen jelét és folytatta tovább az általános beszélgetést. És már csak egy személy maradt a helységben, akit nem figyeltem még meg. Talán azért, mert nem párban van, hanem egymaga. Egy idős néni. Keresztrejtvény van előtte és egy kávé. Ritkán látni ilyesmit. A néni nagyon frissnek néz ki, pedig látni az arcán, hogy már megjelölte őt az idő. Egyszer csak leül az asztalához egy fiatal pasi. Szerintem velem egy idős lehet. Igazi macsó. Fekete tüskés haj, sötét szemek, lebarnult arcbőr. Látni rajta, hogy rendszeresen edz, mert az egész felső testén kirajzolódnak az izmok a szűk póló alatt. Pont olyan pasi, akinek a nők a lábai előtt hevernek. A

néni tisztára felélénkül és miközben valamit izgatottan mesél, a fickó kezét fogja. Az meg csak mosolyog és bólogat. Unokája lehet? Remélem. Semmilyen egyéb verzióba inkább nem akarok belegondolni. -

Hozhatok még valamit? – ránt ki a gondolataimból a pincér, aki a semmiből tűnik elő az asztalomnál.

-

A számlát. – válaszolom hirtelen összeszedve a gondolataimat.

-

Máris.

Kínos lenne ottmaradni még a kávézóban, miután már kifizettem a számlát és semmit sem rendeltem, szóval ott hagyom az emberi sorsokat, amiknek egy pillanatra részese voltam és elindulok hazafelé. A mai napra már csak egy fontos eldöntendő kérdés marad. Sorozatot nézzek a Tvben, vagy inkább valami filmet? Úgy érzem, hogy ennél komolyabb döntést aligha lennék képes meghozni.

3. Hétfő reggel van és mindenki munkába indul. Először halottam, ahogy anyám és apám felváltva bementek a fürdőszobába, aztán röviden beszélgettek lent a konyhában. A bejárati ajtó csapódása, a garázs ajtó hangja, az autó ismerős berregése és csend. Nyugalom lesz úrrá rajtam. Senki nem fog most már felkiáltani, hogy kész az ebéd, vagy hogy ugorjak le valamiért az üzletbe, nyírjam le a füvet. És bár teljes bizonyossággal tudom, hogy senki sem fog semmit akarni tőlem, az agyam egyszerűen nem képes felfogni ezt a szabadságot. Egyfolytában késztetést érzek arra, hogy valamit csináljak. Mintha egy belső hang folyton azt mondogatná, hogy lusta vagyok és hogy egyszerűen elképzelhetetlen, hogy a napjaimat semmittevéssel töltsem. „Vagy tanulsz, vagy munkába mész.” Ilyen egyszerű volt a szabály. Most meg egyiket sem csinálom. Egy részem folyamatosan azt szajkózza, hogy csődöt mondtam és hogy ha azt akarom, hogy az álmaim valaha is valóra váljanak, akkor most azonnal fel kell kelnem és munkát keresnem. Bármilyet. Ha nem is álmaim munkája lesz, ha lelkesedéssel tudom végezni, akkor meghozza az eredményét és nekem szépen lassan, egyik centet a másik mellé rakva összegyűlik a szükséges összeg ahhoz, hogy megvalósítsam az elképzeléseimet. Összekapom magamat és lemegyek a földszintre. Pontosan olyan érzésem van, mint amikor gyerekkoromban beteg szoktam lenni és már elég nagy voltam ahhoz, hogy egyedül otthon maradjak. Amint a szüleim kitették a lábukat otthonról, varázsütésre jobban lettem. Megmaradt a torokfájás,

vagy a nátha, vagy bármi bajom is volt, de az egész lényemet átjárta egy ismeretlen jó érzés, hogy szabad vagyok és azt csinálok, amit csak akarok. Ez mellet az érzés mellett minden testi tünet enyhült. Nem tudom miért, de mindig szerettem ilyenkor körbejárni a szobákat. Mint amikor az alfa hím körbejárja a területét és megnézi, hogy minden rendben van-e. Szerettem titkok után kutatni, félbenhagyott munkákat szemlélni, amit valaki elkezdett, de már nem volt ideje vagy kedve befejezni. Ledobott ruhákat, széthagyott tárgyakat nézegetni. Ezek mind mások életéről tanúskodtak és szerettem elképzelni, hogy a másik vajon mit csinált velük. Körbe szoktam járni a szobákat, bementem a húgom szobájába, mert ilyenkor megtehettem. Normális körülmények között sikoltozva küldött volna ki engem. Bemehettem a szüleim szobájába, akik ugyan nem sikoltoztak, de tudtam, hogy az az ő szobájuk és néha kicsit kínosan éreztem magamat, hogy ott vagyok. Tetszőleges ideig lehettem a fürdőszobában és tetszőleges ideig tévézhettem. Senki sem szólt rám. Maga volt a mennyország. Most megint ugyanazt a bizsergést érzem magamban, mint régen. Senki sincs otthon, egyedül vagyok. Előbújik belőlem az alfa hím, aki a területére kíváncsi ezért csak úgy pizsamában lemegyek a földszintre. Pontosan tudom, melyik lépcső fog nyikorogni a lábam alatt és megnyugtató ezt a hangot hallani. Jobbra kanyarodok, ahol a nappali van. Csábít, hogy bekapcsoljam a tévét és megnézzek valami béna szappanoperát, de egyenlőre még nem teszem meg. A kanapén egy fehér pléd hever. Anyám dereka este mindig fázik és ebbe a plédbe becsavarva szokta nézni a TVt. Most a pléd csak hanyagul rá van dobva a kanapéra. Ugyanúgy, ahogy apám zoknijai, bár azok nem a kanapén landoltak, hanem az alacsony dohányzóasztal alatt. Könyvek, dísztárgyak, pár fotó a fontosabb pillanatokról, amiket a család átélt. A nappaliból lehet bemenni anyám dolgozószobájába. Kicsike szoba, épp hogy csak egy asztal fért be ide, meg egy alacsonyabb fiókos szekrény. A papírok szanaszét hevernek a laptop körül. Anyám dolgai. Lakberendezőként dolgozik és a rendes munkaidején kívül gyakran elvállal mellékes munkákat is. A faliújság telis tele van ragasztgatva mindenféle fotókkal, tervrajzokkal, színes anyagmintákkal. Hihetetlen hogy képes ebben a kavalkádban kiigazodni. A legrosszabb viszont régen az volt, hogy a házunkon gyakorolt és nagyon gyakran átrendezte a már kialakított tereket. Ezt nem annyira csíptem. Mégis most jó itt lenni ebben a szobában. Szinte érezni lehet a levegőben a sok energiát, amit a tervezésbe belefektet. Tiltott területen vagyok. Anyám sohasem engedte meg, hogy ebben a szobában tartózkodjunk, vagy hogy bármilyen módon belekotnyeleskedjünk a munkájába. Most megtehetem. Óvatosan felemelem a dossziét, amibe a színmintákat fűzte le és elkezdem nézegetni. Tényleg szépek a színkombinációk, de magamtól azt hiszem sohasem lennék képes így összerakni őket. Aztán megnézegetem a skicceket, amiket készített. Éppen valami nagy projekten dolgozik, ezt említette valamelyik nap. Egy gyönyörű nappali képe fogja meg a pillantásomat a faliújságon. Szeretném, hogy ilyen nappalim legyen egyszer nekem is.

A kisördög tovább munkálkodik bennem, mert nem csak az asztalon lévő dolgokat nézem meg, hanem kihúzom a fiókokat is. Ezért már tényleg anyám leszedné a fejemet. Ott is káosz uralkodik. Megtalál ő egyáltalán itt valamit? Szerintem a dolgok többségéről nem is tudja, hogy vannak. Egy halom anyag, amik egymáshoz vannak tűzve, valószínűleg ezek is minták a kliensek számára. Szerződések anyám jellegzetes aláírásával. Láthattam elégszer az ellenőrzőmben. Azt hiszem, hogy szívesen találnék valami igazán személyeset. Valamit, ami nem a munkához kapcsolódik. Anyám rejtett személyisége után kutatok, ami talán nem is létezik, csak én szeretném azt hinni, hogy van ilyen. Annyira sablonos a házasságuk. Úgy élnek a fejemben, mint tökéletes házasságban élő emberek, de biztos, hogy nekik is voltak románcaik, balul sikerült randijaik, titkos hódolóik. Ezekről miért nincs sehol sem egy jel? Semmi. A fiókokban csupa munkához kapcsolódó dolgokat találok csak. Átmegyek a konyhába, ami szemközt van a nappalival és közben elhaladok a bejárati ajtó, a lépcső és a lenti fürdőszoba előtt, ami a lépcső alatt van. Úgy látszik mindketten sietve távoztak, mert a kávés poharak még mindig a bárpulton vannak a félig meghagyott kávéval. Piszkos edények a mosogatóban, anyám virágai az ablakban és egy újság az asztalon. A konyhát nincs kedvem átkutatni. Itt csak receptes könyvek vannak, edények, na meg persze temérdek kaja. A konyhából ki lehet menni a kertbe. A veranda L alakban keretezi a házunkat. A konyhából kilépve az L betű rövidebbik részén találom magamat. Cserepekben mindenhol fűszernövények vannak. Anyám imádja őket, ahol csak talált egy helyet, mindenhová azokat ültette. Szereti a házi kosztot, ezért a kertünkben mindig voltak zöldségek és gyümölcsök. De a kert csak hátrébb van, előtte még szépen gondozott füves rész van, ahol régen focizni szoktunk. Már október vége van, de az idő gyönyörű. Ma is meleg lesz, mert már most is meleg van, pedig még csak reggel fél kilenc. Még maradt pár szoba, amit szívesen megnéznék. Anyámék hálószobája és a húgom szobája az emeleten. Először anyámék hálószobájába megyek be. Mindig nagyon tetszett. Valószínűleg a saját házamban is valami hasonló elrendezést választanék. Valahogy megint azt érzem, hogy ez egy szent terület és hogy nem szabadna itt lennem, de a kisördög bennem hangosabb ennél az érzésnél. Az ágy szépen el van rakva és leterítve egy sötétbarna takaróval. A bútorok világos nyírfából készültek. Szakmai ártalom, hogy pontosan azonosítani tudom. Az ágy két oldalán alacsony éjjeli szekrény van, mindkettőn egy olvasólámpával. Ezenkívül már csak két karos szék van közel az ablakhoz, amikre apám imádja ledobni a ruháit és amin persze véget nem érően lehet veszekedni, hogy rakja már el végre őket a helyére. A sarokban egy óriás virág, amire már gyerekkorom óta emlékszem, hogy megvan. Még a nevét is tudom – fikusz, de csak azért maradt meg bennem, mert annyira viccesnek tűnt a neve és anyám sokszor emlegette a „gyönyörű fikusz”-át a hálóban. A kedvenc helységem mindig is a gardrób volt. Pontosan az ágyukkal szemben van az ajtaja. Egy kicsi tetőtéri szoba, aminek az egyik fala szomszédos a fenti fürdőszobával a másik meg a húgom

szobájával. Imádtam itt lenni kiskoromban. Emlékszem, hogy sokat játszottam a felakasztott ruhák között. Benyitok ide most is. Baloldalon a tetőtér alatt szépen sorban lógnak a ruhák, pont ugyanúgy, mint ahogy régen is. A szemközti falon polcok vannak egészen a plafonig, a jobb oldalamon meg egy tolóajtós szekrény. Ide szokott kerülni minden, aminek máshol a házban nem volt helye és már feleslegessé vált, de senki sem akarta kidobni, mert „biztos még jó lesz valamire”. Persze mindenki tudja, hogy az ilyen dolgok sohasem jók semmire sem, és ha véletlenül kellenének is valamikor, az biztos, hogy senki sem találja meg őket. Kedvem van megint eltűnni a világ elől ezért bemegyek a gardróbba és leülök a földre. A kis tér és a becsukott ajtó tényleg azt az érzést kelti bennem, hogy eltűntem és megszűntem létezni a világ számára. Itt nem telik az idő. Itt nem vagyok a világ része. Itt csak én vagyok és a tárgyak. Sokszor gondoltam már arra, hogy ha lesz egyszer egy saját házam, biztos, hogy terveztetek bele egy titkos szobát. Pont olyat, mint amilyen a filmekben is szokott lenni. Mondjuk egy óriási kép fogja eltakarni a bejáratát, vagy egy szekrényen keresztül fog lehetni oda bemenni. Poénos lenne. A gardrób ezernyi emléket ébreszt bennem. Érdekes, hogy ezt a helyet soha nem akartam megmutatni Krisztának, soha nem akartam, hogy itt legyen velem, pedig annyi mindent megosztottam vele. Talán ő az egyetlen személy az életemben, aki szinte mindent tud rólam, akinek elmondtam még a legőrültebb álmaimat és gondolataimat is. De a gardróbot nem mutattam meg neki, pedig sokat lógott nálunk. Ez az én szentélyem volt. Nem tudtam soha elképzelni, hogy ketten üljünk a padlón és még most sem tudom elképzelni, hogy itt lenne mellettem ebben a pillanatban. Milyen könnyű is lenne itt maradni örökre. Nem kellene szembesülnöm semmivel sem, ami az életemben vár engem. Valamiért most csak a rossz dolgokat látom és nem bírom vizualizálni mindazt a jót, ami a rossz mellett még várhat rám. Élvezd az életet….. eszembe jut Kriszta nagy bölcsessége a kávézóban. Na jó. De hogy? Szinte lehetetlen feladatnak tűnik nekem. Nem arra lettem tervezve, hogy „csak” élvezzem az életet. Először meg kell dolgozni a dolgokért, aztán jöhet az élvezet. Megrendíthetetlen igazságnak tűnik ez a feltevésem ebben a pillanatban. Kopogásra leszek figyelmes. Mi a franc ez? Egy kis idő után rájövök, hogy egy madár szállt rá a tetőtéri ablakra és kíváncsian néz befelé. Meg sem merek mozdulni, nehogy megijedjen tőlem. Csak forgatja a nyakát jobbra-balra. Fogalmam sincs, milyen fajta madár. Apám sokszor próbálta megtanítani a neveiket és mutogatta nekünk őket a kertben, de sohasem érdekelt a dolog. Nem bírtam megjegyezni a neveiket. Valamiért békességgel tölt el a madár szemlélése. Semmi hivatalos dolga egész nap, csak élelmet keres. Aztán megkeresi a párját és utódokat nemzenek. Azok kirepülnek a fészkükből, majd megint minden kezdődik elölről. Milyen egyszerű. Látom rajta, hogy neki nincsenek kérdései. Minden teljesen tiszta és világos az életében. Csak teszi a dolgát, azt, amire meg lett teremtve és ő valahogy pontosan tudja, mire lett teremtve. Az emberek miért nem tudják? Veszekednek az állatok egymás között azon, hogy mi a feladatuk? Hogy miért vannak itt és mit

kellene elérniük? A kaján, a nőstényen, a területen ők is összekapnak. Ez igaz. Valójában, ha jobban belegondolok, az emberek is mindig pontosan ugyanezeken a dolgokon kapnak össze…. De a napjuk akkor is nagyrészt békében telik. Azt csinálják, amihez kedvük van, pihennek, ha fáradtak, elbújnak a hűsbe, ha meleg van, párzanak, ha érzik hogy eljött az idő, fészket építenek, ha otthonra van szükségük és nem kell hozzá egy cent sem nekik, elrepülnek melegebb tájakra, ha fáznak, majd visszajönnek. Valahogy mindig pontosan tudják, minek van itt az ideje. Az ember meg kifekszik a legnagyobb melegben a napra, hogy szebb színe legyen és dolgozik, mint az őrült, mert hát attól még nem mehet haza, mert éppen 30 fok fölé emelkedett a hőmérséklet. A buszsofőrök, futárok, kézbesítők majd meg tikkadnak a járművekben, de hát ez lényegtelen, hisz nem állhat meg az élet! Az ember nem bújik el a hűsbe, ha túlságosan meleg van. Nem akkor nemzi az utódokat, amikor a legjobb korban van ehhez, hanem amikor az életében szorít ennek egy kis időt, vagy ha az utód szorít saját magának azzal, hogy „véletlenül” összejön. Nem olyan házat épít, amilyet szeretne, hanem amilyenre futja a pénze. Nem tudom máig eldönteni, hogy ez a fejlettség, vagy a hülyeség jele és hogy ez fogja-e megmenteni, vagy éppen a vesztébe sodorni az emberiséget… Na, de mindegy is. Nem az én tisztem ezt megfejteni. Elég, ha a saját életemen képes leszek valaha kiigazodni. Hirtelen egy pöttyös dobozon akad meg a tekintetem. Fehér az alap színe és piros színű pöttyök vannak rajta. A ruhák alá van benyomva, alig lehet észrevenni. Én sem vettem volna észre, ha nem a földön ülök. Megint felébred bennem a detektív énem, aki kíváncsi minden részletre, hátha ezekből össze tudja rakni az egész képet. Odamászok a dobozhoz és közelebb húzom magamhoz. Szörnyen kíváncsi vagyok, mi van benne és az sem érdekelne, ha régi karácsonyfa díszek lennének csupán, mert ebben a percben még az is izgalmas lenne. Kinyitom a fedelét és egy csomó cuccot látok meg. Nem karácsonyfadíszek, az már biztos. Egy képeslap. Az Eiffel torony van rajta. Megfordítom és a hátulján csak egy mondat van „Elég bátor vagy ahhoz, hogy elindulj…. Waldo” Ki a jó franc az a Waldo? Soha az életemben nem hallottam ezt a nevet a házunkban. Egy félig leégett gyertya a következő tárgy, amit kihalászok. Semmi extra. Fehér. Pont olyan, mint amilyet régen a temetőbe szoktunk kivinni. Félrerakom ezt a tárgyat is. Egy számomra meghatározhatatlan színű selyemsál. Leginkább a piroshoz hasonlít a színe. Halványan érezni rajta valamilyen parfümnek az illatát, de már nagyon rég itt lehet, mert inkább doboz szaga van. Még így is kellemes, sejtelmes. Soha nem láttam anyámon ezt a sálat, de attól még lehet az övé. Egy régi füzet. Egy pillanatig habozok, hogy ki merjem-e nyitni, de aztán úgy döntök, hogy megteszem, mert az elejére valaki azt írta, hogy „Receptek”. Apró, egyenletes betűvel van teleírva és az első néhány oldal. Ha sokáig leszek otthon, lehet, hogy még főzni is nekiállok. Almás pite, húsleves, szilvás gombóc. Jó kis receptek. Csakhogy egy pár oldal után a receptek abbamaradnak

és a füzetben valami teljesen más van. Dalszövegek. Vagy talán valaki versei? Idéztek és hosszabb beírások is. Atya ég! Na jó. Ez már tényleg személyes. Talán abba kellene hagynom a kutakodást, mert valakinek nagyon belegyalogolok az életébe és a titkaiba. Gyorsan becsukom a füzetet, de nem tudom megállni, hogy ne nézzem meg, mi van még a dobozban. Egy könyv. Der Alchimist. Coelho írta. Coelhot ismerem. Krisztának egy csomó könyve van tőle és odavan értük. Mindig rá akart szedni, hogy legalább egyet olvassak el, de eddig még sikeresen ellenálltam. Anyámnak is megvannak, szépen sorban egymás mellé rakva a nappaliban. De azok magyarul vannak írva, ez meg német. Egy félig elhasznált rúzs, egy kilyukasztott vonatjegy. Valaki Bécsbe utazott. Egy faág. Elég furcsa. Pár rajz. Az egyik egy tájat ábrázol. Dombos, pár házzal a domboldalban és egy erdős résszel a kép szélén. A másik egy portré. Egy férfi arca. Talán 50 év körüli lehet. Szakállas, dús szemöldökű, kócos hajú. Olyan mintha reggel nem fésülködött volna, de valahogy pont ez teszi annyira barátságossá az egész arcát. Oldalra néz, mintha a bal oldalán valami olyan dolgot látna, amit nagyon szeret és ami épp megmulatatta őt. Anyám rajzolhatta? Azt tudom, hogy rajzolni tud. Néha szokott csak úgy kedvtelésből rajzolgatni és pár egyszerű festménye a falon lóg a lépcsőnél, szóval el tudom képzelni róla. De a férfi arca nem ismerős. Sohasem láttam őt. Aztán már csak pár aprópénz van a doboz alján, azt hiszem osztrák és egy darab piros szalag. Ez minden. Kiszedtem mindent a dobozból. Kizárásos alapon anyám személyes dolgai és régi emlékei lehetnek. Apámról nem tudom elképzelni, hogy ilyesmit meghagyott volna és ilyen szépen elrendezte volna egy pöttyös dobozba és a húgom nem anyámék gardróbjában tárolná, az biztos. Enyém szintén nem, tehát csak anyám maradt. Végre találtam volna valami személyeset? Valamit, ami arról mesél, amikor még talán a világon sem voltam? Amikor még apám nem volt a képben? Vagy ami még pikánsabb lenne, amikor már képben volt? Valamiért megnyugvást érzek, hogy az anyám nem egy unalmas, tökéletes házasságban élő ember, akinek minden összejött az életében, hanem hogy neki is vannak titkai, amiket soha nem mondott el. Gondosan mindent visszarakok és remélem, hogy senki sem fogja észrevenni, hogy én megtaláltam. Azt hiszem a detektív lelkiismeretesen elvégezte a munkáját. A nap hátralévő részében már nem akarok ezen gondolkodni, ezért becsukom magam mögött a gardrób ajtaját és leheveredem a mustár színű kanapémra. Úgy döntök, újból megnézem a Jó barátok összes részét. Az jó hosszú időre lefoglal majd engemet. Könnyebb beleélnem magamat az ő sorsukba, mint a sajátomba. Könnyebb végignéznem, hogy ők miként botlanak és állnak fel újra, mint hogy a saját életemmel találjak ki valamit. Az ő életük valamiért valóságosabbnak tűnik nekem, mint a sajátom és annyira beleélem magamat a szerepekbe, hogy tényleg jó pár nap eltelik így, hogy jóformán nem csinálok semmi mást, csak nézem a sorozatot.

-

Azt hiszem, hogy irigyellek. Én is szívesen csinálnám ezt. – mondja Kriszta elgondolkodva, miközben a hátán fekszik az ágyamon.

-

Mit?

-

Semmit.

-

Hogy érted ezt? - felkönyökölök a kanapén, hogy jobban lássam őt, de ő továbbra is csak fekszik és a gerendákat nézi elgondolkodva.

-

Hát ezt a semmittevést. Otthon maradni, nem menni munkába, csak valami olyasmit csinálni, ami örömet okoz. Mondjuk lehet hogy én nem sorozatot néznék, de értem a dolog logikáját.

-

Te mit csinálnál?

-

Én is ezen gondolkodom, már amióta itt vagyok nálad. Fura. Azt hittem, hogy kapásból tudni fogom rá a választ.

-

Igen. – mosolygok. – Én is azt hittem, hogy ez egy könnyű kérdés. De az agyam már annyira bekockásodott, hogy egyszerűen nem tud mit kezdeni ezzel a nagy szabadsággal. Folyton csak azon jár az agyam, hogy dolgoznom kéne. Valahol. Mindegy hol. Csak azért, hogy legyen pénzem. Hogy meglegyen a szokásos anyagi biztonság. Aztán ugyanolyan erővel belém hasít egy érzés, hogy pont ezért jöttem el, mert csak a pénz boldogított már és nem az, amit csinálok.

-

Te mi akartál lenni, amikor kicsi voltál? - kérdi kíváncsian.

-

Ezen is gondolkodtam már, de nem tudom. Nem bírom felidézni magamban. Csak nagyon kevés emlékem van az óvodás korszakomból, meg az alapsuli első éveiből. Mintha valaki kitörölte volna azokat az éveket. - válaszolom elgondolkodva.

-

Én azt hiszem, hogy táncosnő akartam lenni.

-

Balettos? Minden lány az akar lenni. – mondom gúnyosan.

-

Nem. Azt hiszem, hogy nem balett táncos. Csak simán táncos, egy csoportban és ezzel a csoporttal utazgattam volna szerte a világban.

-

Jártál te valaha tánckurzusra? – nem emlékszem, hogy Kriszta tett volna akár egy lépést is ez irányban.

-

Nem. Soha.

-

És miért nem, ha ez volt az álmod?

-

Nem tudom… Arról ábrándoztam, hogy majd valaki felfedez engem és azt mondja „Tehetséges vagy kislány.”, elkezd tanítani, körém teremti a csoportot és elindít a világ turnéra.

-

Gondolom ez a valaki soha nem bukkant fel az életedben.

-

Nem… Aztán elhitettem magammal, hogy biztosan azért, mert nem vagyok tehetséges. Hisz a tehetséges embereket mindig megtalálják. Az összes „siker sztori” erről szól.

-

Hát én nem tudom. Te olvastad már valaha Britney Spears siker sztoriját?

-

Britney Spears? Úristen! Mióta szereted őt? – Kriszta elkezd nevetni és látom, ahogy az ágyon emelkedik meg süllyed a hasa.

-

Nem azt mondtam, hogy a rajongója lettem, csak azt, hogy olvastam róla egy cikket.

-

És mit olvastál. Hadd halljam.

-

Azt, hogy nem „csak úgy” berobbant a köztudatba és valaki felfedezte őt, mert annyira tehetséges volt. Az a baj, hogy mindenki már csak a végkifejletet látja. Persze, hogy azt veszed észre, amikor már valaki ismert és híres, hisz azelőtt pont azért nem hallottál róla, mert ismeretlen volt. De a munka nem ott kezdődik. Ő is sok mindent megtett már jóval azelőtt, hogy ismert lett. Énekelni tanult, elkészített egy kazettát, amire feljátszotta a saját dalait és ezzel a kazettával nagyon sok helyre bekopogott az anyuja kíséretében, mert akkor még kiskorú volt. Amikor elindult még nagyon fiatal volt és azt tanácsolták neki, hogy még várjon. Aztán amikor jött a „csajos banda” hullám akkor egy manager felkarolta őt és elindította azon az úton, amit már mindenki ismer. De határozottan nem úgy történt, hogy egy szép napon felébredt és valaki felfedezte őt. Vagy olvastam a SONY-ról is. Azt hinnéd, hogy világ életükben sikeresek voltak és el sem tudod a céget képzelni másként, mint egy multinacionális óriásként. Pedig nagyon kicsik voltak, amikor elindultak, közvetlenül a második világháború után és az első termékeik között volt egy elektromos rizsfőző készülék. Gondolhatod, hogy nem ezzel hódították meg a világot. Amúgy az elején nem is SONY volt a nevük, hanem valami teljesen más. Csak később vették fel ezt a nevet. És Nikola Tesla? Szerintem ő ezrével számolta a balul sikerült kísérleteket, amíg valami működő képeset feltalált.

-

Ezeket meg honnan tudod? – néz rám meglepetten Kriszta.

-

Már nem tudom. Csak úgy eszembe jutott most. Mindig szerettem olvasni arról, hogy a nagyon ismert dolgok honnan indultak és mi volt mögöttük. Ettől mindig bátrabb lettem, hogy nem kell egyből valami csodálatosat és feledhetetlent alkotnom, hanem hogy nekem is lehetnek baklövéseim, hisz a nagyoknak is voltak.

-

És te nekiálltál valaha valamit feltalálni?

-

Nem…. Azt hiszem, hogy én is mindig arra vártam, hogy majd valami szembe jön velem, vagy majd egyik reggel úgy ébredek fel, hogy a nagy ötlet a fejemben lesz.

-

És nem lett?

-

Amint látod… - mutatok egy széles gesztussal magam köré - Mindig szégyellettem a félresikerült dolgokat, a kezdetleges alkotásokat, bármiről is legyen szó. Ha valami elsőre nem volt tökéletes, akkor már nem is volt jó.

-

Szóval egy hajón evezünk.

-

Igen. Egy hajón. - mondom egy sóhaj kíséretében.

-

Nem tudom elképzelni, hogy mi olyat tudnék alkotni, ami még nincs. Ha mondjuk úgy döntenék hogy üzletet nyitok, nem tudnék megnevezni olyat, amilyen még nincs. Vagy szolgáltatást, vagy bármit. Persze a repülő autó még nem létezik, legalábbis nem tudok róla, de nem hiszem, hogy azt én fogom megalkotni. Ezen kívül az ötlet már létezik és azt sem én alkottam meg, hanem valaki más.

-

Látod, pont ezért zseniálisak a feltalálók. Mert olyasmiket látnak, amit mások nem. Amikor már valami fel van találva, akkor nagyon egyértelműnek tűnik. Mondjuk a villanykörte. Teljesen normális hogy van. De képzeld el azt, amikor még gyertyával világítottak a házakban és valaki abban az időben megálmodta. Amikor még nem létezett! Ez a csodálatos!

-

Szerinted ő is így feküdt a szobájában az egyik haverjával és azon tanakodtak, hogy mit találjanak fel? – bár nem látom Kriszta arcát, mégis tudom, hogy mosolyog.

-

Nem hiszem.

-

Miért nem? - kérdi felháborodott hangon.

-

Azért, mert a „már minden fel lett találva” hozzáállással, amit az előbb tőled halottam, biztos nem lehet semmi újat létrehozni.

-

Akkor szerinted, hogy történt?

-

Én mondjuk Teslát egy nagyon kíváncsi figurának képzelem. DaVinciről is ezt olvastam. Hogy millió skicce volt, amikből máig nem fejtettek meg egy csomót. Egyfolytában jegyzetelt, kérdéseket tett fel, kutakodott. Azt hiszem, hogy a kíváncsiság egy alap dolog. A „Hogyan lehetne ezt megoldani?” kérdés indítja el a nagy dolgokat. És a kitartás. Még a századik bukás után is fel kell tudnod tenni ezt a kérdést. Én így képzelem. Hogy ennek szentelték az életüket és reggel pizsamában az asztal mellett ültek, hogy gyorsan lejegyzeteljék, ami az éjjel eszükbe jutott.

-

Szép elképzelés. De ha ennyire tisztában vagy a dolgokkal nem értem, hogy az életedben ennek miért nincs eredménye? Most is azt látom, hogy elégedetlen vagy valamivel, de nem igazán haladsz a megoldás felé.

-

Elméletben sok mindent tudok, de az életben való hasznosítása a dolgoknak egy teljesen más tészta.

-

Akkor kíváncsian várom, te mivel fogod az emberiséget gazdagítani. – most már Kriszta az ágyamon ül és a csillogó barna szemeivel engem néz.

-

Hát arra én is kíváncsi vagyok. – most már én is felülök. Valahogy még nem tudtam sajátomévá tenni ezt a gondolatot. Túl kicsinek és jelentéktelennek érzem magamat ahhoz, hogy valami eget rengetően új dolgot teremtsek és bár kiforgattam Kriszta szavait legbelül talán én is ugyanazt gondolom amit ő, hogy már minden létezik. Egyenőre nem gondolkodtam saját vállalkozásban, de ha gondolkodtam is volna, mi olyat tudnék csinálni, ami még nincs?

-

Van kedved kajálni? – vált Kriszta hirtelen témát.

-

Van.

-

Akkor gyere. Meghívlak. Közben megbeszélhetjük a bulim részleteit.

-

Ja, tényleg. Öregasszony…. – de már nem tudom befejezni a mondatot, mert egy vánkos repül át a szobán és az én fejemet találja el. Meg kell hagyni, Kriszta jól tud célozni.

4. A hármas egy bűvös szám. A királynak három fia volt, három napig vándorolt a lován a herceg, háromfejű sárkánnyal találkozott az erdőben, háromszor kukorított a kakas, három kívánsága lehetett a halásznak. Nekem is három napba tellett, amíg újból felütötte bennem a fejét a doboz gondolata és mintha nem is a saját lábaim vittek volna, egyszer csak már megint a gardrób padlóján ültem és a kezemben tartottam. Olyan volt, mint egy titok, amit fel kell tárni, mert másképp az ember soha többet nem fog tudni nyugodtan aludni. „Csak meghalni kell fiam.” Szokta mondani az öregapám, de én akkor is azt éreztem, hogy a meghalásomon kívül még ezt is feltétlenül bele kell sűrítenem az életembe. Olyan, mintha a titkok megfejtése valami alap beállítása lenne az agynak. Egyszerűen nem tud létezni úgy, hogy közben sejtelme van valami feltáratlan dologról. Ezért túrják órákon, napokon, heteken keresztül az archeológusok a földet, ezért csinálnak az orvosok annyi vizsgálatot, ezért kerülnek elolvasásra titkos naplók, mert a titok nem létállapot. A titkot meg kell fejteni és semmi sem hasonlítható ahhoz az érzéshez, amikor az ember a titok útján megy. Amikor előtte bontakozik ki és kezdenek látszani a körvonalai, amikor olyan érzése lehet, hogy felfedezetlen földet érint a talpa. Egy titkot megfejteni maga a mennyország. Én megtaláltam anyám titkát és bár tudom, hogy talán nem szabadna ezen az úton járnom, mégsem tudom nem megtenni. Inkább vállalom a kiabálást, az esetleges veszekedést vagy bármit, csak ne az unalmas és élettelen „Visszateszem ezt a dobozt a helyére és soha többet nem nyitom fel.” utat kelljen választanom. Szóval megint itt ülök a gardrób padlóján és senki sincs rajtam kívül a

házban. Csak én vagyok és a benne lakók titkai. Felnyitom a doboz fedelét és megint mintha rám lehelne a múlt belőle. Kimondott szavak, beszélgetések, nevetések, álmatlan éjszakák, szomorúság, talán kaland, szerelem. El sem hiszem, hogy ennyi minden belefér egy pöttyös dobozba. A napló vonz a legjobban, ami receptes füzetnek van álcázva. Tudom, hogy minden kérdésemre ebben a füzetben rejlik a válasz. Kinyitom és átforgatom azokat az oldalakat, amiken receptek vannak. Most nem ez érdekel, hanem valami teljesen más. Az oldalak nagyon puhák, szinte attól félek, hogy szétesnek a kezeim alatt és megsárgultak a sok eltelt évtől. Valakinek a világában lépkedek éppen. Az utolsó recept után, ami a márványos túrótorta elkészítésének receptje, a következő lapon egy vers van. Sohasem tudod meg Egy hang a fejemben, Lehet, hogy csak képzelem, Hív engem a csillagokhoz, odalépek ablakomhoz…. Sötét van és minden alszik, De a lelkem meg nem nyugszik. Kimentem és halkan álltam, Az eget nézve választ vártam. Nem tudtam, hogy mit akarok, azt hittem, hogy tisztán látok. Sajnos csak egy futó fény volt, Az ablak alatt a múlt vándorolt. Sötétben az anya is fél, Este még a fény is sötét. Elmentem, de nem tudom miért, Így döntöttem senki se kért. Érted viszont visszatérek, sötétben majd veled félek. Azt mondtad, nem értesz engem,

Választ kapnál, ha látnád lelkem. Nem nehéz az én rejtvényem, Az én cipőmben sétálj velem. Elfutottam, mert attól féltem, hogy az életem a tiéd legyen. Féltem, mert a múltnak éltem, Megkötötte mindkét kezem. Szabadíts meg kérlek téged, Az én hitem lesz te reményed…. Egy borzongás fut végig egész testemen, amint elolvasom az utolsó szót is. A verset valószínűleg anyám írta valakinek, akiről nem tudom, hogy kicsoda volt és milyen szerepet játszott az életében. Vagy lehet hogy valahol olvasta és mivel tetszett neki bemásolta a füzetébe? Vagy valaki más írta neki? Túl sok a kérdés hirtelen a fejemben, de lehet hogy a tovább olvasás segít majd rajtam. 1992, szeptember 25. Ma kaptam Tőle egy ajándékot. Szánalmas, hogy még a nevét sem vagyok képes leírni. Egyfolytában az jár a fejemben, hogy talán egyszer majd valaki ezt elolvassa és akkor minden kiderül. De mi változna ettől? Semmi…. Szeretem őt. Elmentünk a kedvenc kávézójába. Imádom a kávé illatát, pedig nem is szeretem a kávét. Már megint egymással szemben ültünk és még csak a kezét sem foghattam meg. Csak néztem a szemébe és ő az enyémbe és egy pillanatra elhittem, hogy minden másként lehetne, ha elég bátor lennék, hogy ezt az egészet felvállaljam. De nem tudom megtenni. Vagy lehet nem is akartam. Túl bonyolult… Istenem…. Túl sok a gondolat a fejemben és túl sok a kérdés. Miután hazaértem, elkezdtem olvasni a könyvet, amit nekem ajándékozott. Bíztam benne, hogy majd az első lapra ír nekem pár sort, ami örökre emlékeztetni fog arra, hogy ezt a könyvet Ő ajándékozta nekem, de semmi. Egy szót sem írt. Talán ő sem akarja igazán, hogy valaha kiderüljön az, ami kettőnk között van. Der Alchimist. Ez a könyv címe és Coelho írta. Még soha nem olvastam tőle semmit, de Ő azt mondta, hogy nagyon jó könyv. Németországból hozta magával. Amikor legutóbb arról panaszkodtam neki, hogy nem tudom, mit kezdjek az életemmel és hogy mit is kellene csinálnom, azt válaszolta, hogy hoz nekem egy könyvet, lehet abban megtalálom a választ kérdéseimre. Hát hozta… Kíváncsi vagyok….

Szóval a könyv Tőle van. Előhalászom a dobozból azt is és gyorsan belelapozok. Ugyanolyan megsárgult lapok, mint amilyenek a receptes könyv lapjai. Azt hiszem anyám akkori érzései eléggé hasonlítanak az enyémekre ebben a pillanatban, attól eltekintve hogy az én életemben nincs az „Ő”, bárkit is takarjon ez a fedőnév. A napló beírás után van még egy. Egy rövidebb. 1992, szeptember 29. A könyv döbbenetes!!!! Amikor csak időm engedi, olvasok belőle egy rövid részt. Soha nem akarok hosszú részeket olvasni, mert úgy érzem, ezt a könyvet ízlelgetni kell, megemészteni azt, amit az ember benne talál…. Megint egy vers a következő oldalon. Csak szavak Nem mondtam neked, hogy szeretlek Nem láttad szememben, hogy féltelek, Nem árultam el, hogy vártalak, Nem futottam hozzád, hogy lássalak. Az élet viszont megtanított, Nagyon kemény leckét adott. Tudod néha túl késő már, A harang hangja nem terád vár. Mondanád, hogy szeretlek még de nincs kinek,te élsz, ő nem él. Csak a bánat maradt az ágyad felett, Téged néz, mert téged keres. A virág szép, de szomorú Minden napja egyhangú Nem mondta ki senki rég Hogy szereti még, mert olyan szép…. Múlnak a napok, s a virág hervad, eladja lelkét egy másik tájnak,

Becsukja szemét és nem halja már A szél csendes suttogását. Szomorú a hold, s szomorú a nap Szomorú eső mossa a fákat. Sírnak a patakok és sír a rét Pár szót suttog a fülünkbe a szél, Pár szót, amit elfelejtett a rét: „Szerettelek, s most is szeretlek még…” A szavak néha nehéz súly Súly, ami szorít s a mélybe húz, Néha hazudnak, néha fájnak, De néha egyetlen reményei a mának... Azt hiszem túl sok ez nekem. Gyorsan becsukom a kis füzetet. Túl sok szomorúság árad a versből. Visszarakom a dobozba és úgy döntök, hogy erre aludnom kell. De miközben a füzetet próbálom a helyére rakni a kezem megérinti a könyvet és eszembe jut a napló beírás. Lehet, hogy nekem is el kellene olvasnom a könyvet? Elvégre a versben valami olyasmi volt hogy „az én cipőmben sétálj velem.” Hátborzongató ez a pár szó annak a fényében, amit pár napja álmodtam. Úgy döntök, hogy „felveszem anyám cipőjét” és meglátom, mit hoz nekem. Kiveszem a könyvet a dobozból és a doboz fedelét gondosan visszarakom. Remélem senki sem fogja észrevenni, hogy valami hiányzik belőle. Mindent elsimítok, mindent gondosan a helyére rakok és úgy megyek ki anyámék szobájából, mintha sohasem jártam volna ott. De a kezemben érzem a történtek súlyát. A könyv. Nálam van és bár nem hiszek a természet feletti dolgokban mégis érzem, hogy ez az egyszerű gesztus sok mindent megváltoztatott. A saját történetem más irányt vett. Alig ülök le a kanapémra és kinyitom a könyvet az első oldalon, megcsörren a telefonom. Gyorsan ránézek a kijelzőre. Rebeka. Basszus! Mit akarhat? Már több hete nem beszéltem vele. Próbálok úgy tenni, mintha nem érdekelne a dolog, de a szívem akkor is egy gyorsabb ütemet vesz fel ahhoz képest, amilyenben eddig működött. -

Szia. – próbálok beleszólni a telefonomba hanyagul, csak hogy még véletlenül se tudja meg, hogy érdekel engem a tény, hogy felhívott.

-

Szia. – mondja túlságosan is lelkes hangon. Csend támad a vonalban. Nem tudom mit mondhatnék, de amikor már éppen kezdeném kínosan érezni magamat, folytatja. – Csak gondoltam felhívlak. Rég nem találkoztunk.

-

Hát igen. Egy ideje. – nem tudom elképzelni, mit akarhat tőlem. Ő hagyott ott engem! Most mégis mit vár tőlem?

-

Zavarok? – kérdezi kicsit feszült hanggal.

-

Nem. Nem zavarsz, csak nem tudom elképzelni miért telefonálsz. – dühösen hangzik a hangom, pedig belül nem dühöt érzek. Inkább kínosan érzem magam, zavartan.

-

Igazad van. Én akartam szakítani, nem lenne jogom most hívogatni téged, csak… Csak úgy éreztem, hogy látni szeretnélek, ha esetleg neked is lenne hozzá kedved.

-

Látni? Most haverkodni szeretnél, vagy ez micsoda?

-

Nem tudom. Csak azt tudom, hogy hiányzol. Sok évig voltunk együtt, ez nem tűnik el csak úgy. Igen, szakítottam, de ez nem jelenti azt, hogy ne ülhetnénk le egy kávé mellé beszélgetni.

-

És miről szeretnél beszélgetni?

-

Mindegy. Hagyjuk. Látom túl korai volt jelentkeznem. Felejtsd el. – lemondóan cseng a hangja. Érzem, hogy le fogja tenni a telefont. A hangja régi emlékeket ébreszt fel bennem. Igaza van, hogy ezeket nem lehet csak úgy kitörölni. Ő is hiányzik nekem.

-

Rendben. Találkozzunk.

-

Nem. Én…. Ne haragudj. Ha nem akarsz, akkor megértem. – elkezd mentegetőzni.

-

Most mondtam, hogy rendben! – kezdek tényleg dühös lenni. Mire belemegyek a dologba, addigra ő ki akar táncolni.

-

Rendben. Mikor lenne időd?

-

Bármikor.

-

Nekem egy fél óra múlva lesz két szabad órám. Utána tárgyalásra megyek.

-

Megfelel. Hol találkozzunk?

-

A Zigiben? - egy kis kávézó nem messze a munkahelyétől. Gyakran lógtunk ott.

-

Oké. Ott leszek.

-

Örülök. Addig szia.

-

Szia.

Lerakom a telefont és egy pillanatig meredten bámulom. Ez meg mi volt? Magam sem tudom miért egyeztem bele a találkába. Talán mert nem akartam seggfejnek tűnni és mert azt a látszatot akartam kelteni, hogy már túl vagyok a dolgon és nem esik nehezemre találkozni vele egy kávézóban. Elvégre, ha tényleg túl vagyok az egészen, akkor miért ne találkozhatnánk? Csak egy kávé. Semmi több. Az öltözködésnél rosszabb vagyok, mint egy nő. Vagy ötször vetem le a felsőmet és veszek fel egy másikat. Nem akarok túl elegánsan megjelenni, de túlságosan „lerobbantan” sem. Mire

kiválasztom a megfelelőt, kiderül, hogy egy folt van rajta. Végül farmer mellett döntök, fehér inggel, aminek hanyagul kigombolom a felső két gombját. Én érkezek meg elsőnek a kávézóba. Gondolhattam volna…. Most meg egy buzgó mócsingnak fogok tűnni előtte. De most már mindegy. Késő kereket oldani. -

Mit hozhatok magának?

-

Én… az az igazság, hogy várok valakit. Szóval, ha lehet, akkor majd rendelek, ha ő is megérkezett.

-

Persze, semmi probléma. – és a pincér már el is tűnt.

Játszhatnám a játékomat, amit szokásosan játszani szokok, de most túlságosan is feszült vagyok ahhoz, hogy a többiekre figyeljek. Rebeka minden pillanatban beléphet az ajtón. Nem akarom, hogy úgy tűnjön őt várom, ezért inkább az asztaldíszt bámulom. Hallom, hogy az ajtó kinyitódott. Akaratlanul is felpillantok és meglátom, hogy ő érkezett meg. Nem vesz észre azonnal és pár pillanatig zavartan néz szét a kávézóban, de aztán meglát és elindul felém. Nagyon elegáns a külseje, nyilván a tárgyalás végett. Magas sarkú fekete cipő, fekete térdfeletti szoknya, fehér blúz és fekete zakó. Ennél elegánsabb már nehezen lehetne. Egy mélyvörös aktatáska van nála, körülbelül egy éve vette magának, együtt vásároltunk és én rábeszéltem őt. Ő nem akarta megvenni, mert szerinte túl drága volt és túlságosan kihívó, de aztán mégiscsak megvette, mert a szíve mélyén nagyon tetszett neki. Általában össze szokta fogni a haját, de most gazdag hullámokban hullik a vállára. Mindig tetszett a haja. Néha reggel azon kaptam magamat, ahogy a haját nézem, miközben az beterítette az egész vánkosát. Imádtam az illatát, amikor frissen volt mosva. A kókuszos sampon volt a kedvence. Hihetetlen számomra, hogy az agyam ennyi részletet képes feldolgozni az alatt a rövid idő alatt, amíg az asztalomhoz ér. -

Szia. – egy félénk mosollyal hajol oda hozzám közelebb. Azt hiszem nem tudja, mire számítson tőlem és talán neki is furcsa ez a találkozó.

-

Szia. – viszonzom én is a köszöntését. A testem ezerrel pumpálja az adrenalint a vérembe és az iszonyatos sebességgel elárasztja az egész testemet. Új parfümje van. Egy ismeretlen illatot éreztem, amikor közelebb hajolt hozzám.

-

Ne haragudj, hogy késtem. Nem tudtam előbb elszabadulni az előző klienstől. – egyenesen a szemembe néz és szinte megigéznek a barna szemei. Kristófnak igaza volt. Nem egy kifejezetten szép nő, nem egy olyan nő, akit a mólón látunk végigvonulni a szépségversenyen, de van egy kisugárzása, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Tudja magáról, hogy egy hódító.

-

Semmi probléma. Én is csak nemrég jöttem. – alig tudom összeszedni a gondolatokat a fejemben. Millió érzés áraszt el engem egyszerre. A szakításunk pillanatai, az utána

következő napok, a szakítás előtti idő, az az idő, amikor összejöttünk. Egyszerűen túl sok ez most egyszerre. -

Hogy vagy? – úgy tűnik őszinte a kérdése.

-

Jól köszönöm. És te?

-

Kicsit el vagyok havazva, de amúgy én is jól. Azt hiszem…

-

Mit hozhatok maguknak? – ezúttal egy pincér lány lép oda hozzánk, hogy felvegye a rendelést.

-

Én egy cappuccinot kérek és vizet. – nagyon határozott a hangja. A tárgyalásokon hozzászokott, hogyan fejezze ki pontosan azt, amit akar. Magabiztos, a szeme sem rebbenik meg és egy pillanatra sem hezitál.

-

Én egy gyümölcsös teát fogok kérni. Köszönöm.

-

Rendben. Máris hozom. Meggyújthatom a gyertyát? – a lány az asztaldíszre mutat, ami kettőnk között van. Rebeka egy kérdő pillantást vet rám.

-

Persze. Nyugodtan. – válaszolom végül.

A lány fürgén meggyújtja a mécsest és már távozik is. Azt hiszem ez nem könnyítette meg a helyzetemet. Most azt fogja gondolni hogy romantikázni akarok? Istenem. Hogy juthatott ez eszembe? Miért nem mondtam a lánynak hogy „nem”? Fogalmam sincs. Az agyam egyszerűen valami vésztartalékon működik most, mintha nem is hozzám tartozna. -

Nagyon hosszúnak és fáradalmasnak ígérkezik a tárgyalás, amire épp most készülök. – úgy látom, hogy hétköznapi vizekre akar evezni.

-

Milyen ügyről van szó?

-

Válás. A férjet fogom képviselni a feleséggel szemben, aki szerintem el szeretné perelni tőle még a cipőfűzőjét is. Két gyerek. Az anya a közelükbe sem akarja engedni a pasit. Persze a pasi dúsgazdag. Annyira, hogy lefogadom megint helikopterrel fog érkezni a tárgyalásra. Próbáljuk elsimítani a dolgokat kettőjük között, hogy ne kelljen elmenni egészen a bíróságig, de valahogy kételkedek benne, hogy ez lehetséges. Megcsalás. Ilyenkor mindenkinek elborul az agya. A nő hallani sem akar peren kívüli kiegyezésről. Gyanítom, hogy nem ez volt az első eset, hogy a pasi félrelépett.

-

Tényleg szövevényesnek hangzik.

-

És veled mi van?

-

Semmi.

-

Húha. - gyanakvó a hangja.

-

Mi van?

-

Ismerem ezt a semmit. Na, mesélj. Mi történt veled? Szeretném tudni. Tényleg érdekel. – látom a szemében, hogy igazat mond. Őszinte érdeklődéssel fordul hozzám.

-

Otthagytam a melót.

-

MICSODA?

-

Ez van.

-

És most mit csinálsz? Munkát keresel? Mert lehet, hogy tudnék segíteni. Komolyan mondom, hogy ez a pasi hihetetlen. Mindent el tud intézni. Biztos vagyok benne, hogy akármilyen munkát hajlandó lesz találni neked, ha én kérek tőle egy apró szívességet.

-

Hálás köszönet, de nem hiszem, hogy bele szeretnék keveredni az ügybe. Nem keresek egyelőre munkát.

-

Akkor mit csinálsz?

-

Csak úgy vagyok. – megvonom a vállamat.

-

De jól esne ez néha nekem is! Azt hiszem ideje lenne elmennem szabadságra. Fárasztó mostanában az irodában lenni. Van egy új kolléganőnk is. Kezdő és nagyon idegesítő. Túlságosan is buzgó.

-

Miért baj ez? Most indul a karrierje, még szép hogy igyekszik.

-

Igyekezzen nyugodtan, csak ne úgy, hogy én lássam, mert kiborulok tőle. Mindenhol ott van, ahová csak nézek. De el kell ismernem, hogy nagyon lelkiismeretes. Rendet rakott az akták között a tárgyalóban és a konyhát is összepakolta. Hirtelen rengeteg hely lett mindenhol és kiderült, hogy körülbelül húsz bögrénk van. - őszintén mosolyog. Látom, hogy benne már oldódott a kezdetleges feszültség.

-

Na látod. Már ezért megérte, hogy odakerült hozzátok.

-

Hát igen. Majd próbálom ezt a jobbik oldalát nézni a dolognak. – olyan, mintha visszarepültünk volna az időben, mintha a szakítás soha meg sem történt volna. Fesztelenül beszélgetünk, pontosan ugyanúgy, mint amikor mindketten fáradtan hazaértünk a munkából és a TV előtt ettünk, miközben kibeszéltük a nap történéseit.

-

Mi van az öcséddel? - váltok témát, hogy ne legyen csend.

-

Ja. Igen! Tényleg! Ezt nem is tudod! Otthagyta a sulit. Nem fogja folytatni a második évet.

-

Micsoda?

-

Igen. Ismered őt. A kitartás nem tartozik az erősségei közé. Kijelentette, hogy az iskolarendszerünk teljesen a fejére van esve és hogy ő nem fog 5 évet elpazarolni az életéből erre a szarra. Hát ennyi volt a jogi pályán tett útja.

-

Úgy sem tudtam volna elképzelni róla, hogy jogász legyen. Azt sem tudom, hogy jutott ez eszébe.

-

Én sem. Próbáltam őt lebeszélni, de nem hagyta magát. Szerintem be akarta mindenkinek bizonyítani, hogy van annyira ügyes, mint én és elvégzi. Szegénynek mindig meg volt ez a

kissebségi komplexusa. Nem tudom, hogy ezt anyuék sugározták-e felé, vagy valaki más. De remélem, hogy most már megtalálja magát. -

Miért? Mit akar csinálni?

-

Ki akar menni Amerikába.

-

Szóval megvalósítja végre a nagy amerikai álmot? – Rebeka öccse mindig csak erről tudott beszélni. Hogy neki Amerikában a helye, hogy oda kell mennie mindenképpen, de előtte még el akarta végezni a sulit, hogy azért legyen valami a kezében, ha véletlenül a dolgok nem úgy sülnének el, mint ahogy azt ő képzeli.

-

Mi serkentette őt arra, hogy végre megtegye a nagy lépést?

-

Nem mi, hanem kicsoda.

-

Csak nem….?

-

Csak de. Úgy látszik, hogy a nagy szerelemért még az óceánt is képes átrepülni.

-

A csaj akivel levelezett?

-

Bizony. Bizony. – Rebeka jelentőségteljesen bólogat. Egy évig néztük közösen ezt a románcot, mint valami folytatásos romantikus sorozatot. Peti és Lizzie egy évvel ezelőtt jöttek össze, mikor Lizzie egy csere program keretén belül ugyanazon a jogi karon tanult, ahol Peti. Aztán egy év után visszament. Akkor azt hittük, hogy vége a románcnak, de nem így történt.

-

Még jó hogy nem fogadtunk rájuk. Csúnyán elbuktuk volna a fogadást.

-

Igen. Mennyit adtunk nekik? Két hónapot?

-

Én négyet.

-

Ja igen. Te azt mondtad, hogy négy hónapig fogják egymás mellett bírni.

-

Hihetetlen. Elszánta magát? Annyit beszélt Amerikáról. Azt hittem mindig, hogy csak nagy a szája, de hogy soha nem lesz bátorsága mindent itt hagyni és elmenni. Most meg otthagyta a sulit és tényleg elmegy?

-

Nagyon úgy néz ki. Nem tudom, mi váltotta ezt ki nála. Talán rájött, hogy nem a saját útját járta ezidáig, hanem próbált megfelelni anyuéknak, vagy nekem. Nem is tudom. De most nagyon boldognak látszik. Tele van tervekkel.

-

És mit akar ott csinálni? Hogy akar odajutni?

-

Egyenlőre azt mondta, hogy pincér lesz, amíg nem tanul meg rendesen angolul. Aztán meglátják mindketten. És hogy hogyan fog odajutni? Azt már megoldotta. – jelentőségteljesen magára mutat.

-

Kölcsön adtál neki?

-

Igen. Annyira komolyan beszélt arról, hogy ő el szeretne menni! Láttam rajta, hogy ez már nem fecsegés. Hogy tényleg elszánta magát. Azt mondta, hogy bármit megtesz. Hogy fizet kamatokat, vállal plusz munkát, csak hogy mielőbb vissza tudja nekem adni.

-

Rendes nővér voltál.

-

Szeretném, hogy boldog legyen, és ha neki ez a boldogság, akkor menjen. Anyuék nem akartak neki pénzt adni. Anyu teljesen ki van akadva. Apu meglepően nyugodt. Lehet, hogy ő sem hiszi még el, hogy tényleg elmegy. Még nem tudják, hogy én már odaadtam neki a pénzt. Azt gondolták, hogy ha nem segítenek neki, talán el tudják odázni a dolgot.

-

Akkor még várnak rád nehéz pillanatok.

-

Igen. És szerintem az még nehezebb lesz, mint lezavarni a tárgyalást, amire most megyek.

-

Majd gondolok rád. – önkéntelenül jön ki a számon ez a mondat, de azonnal rájövök, hogy túl őszinte volt.

Hirtelen Rebeka is felkapja a fejét és egyenesen a szemembe néz. Ez volt az a pillanat, amikor egy ártatlan kávézás valami másba fordult át. Itt kellene megállnom. Most kellene intenem a pincérnek, hogy hozza a számlát és arra hivatkozva, hogy még van némi elintéznivalóm udvariasan elbúcsúzni és kisétálni a kávézóból. Ezt kellene csinálni…. De nem mozdulok és a szám nem nyílik ki. Túlságosan erősen vonz az, hogy mi van a „kellene” után. Mi van akkor, ha nem követem a szabályokat és bölcs tanácsokat? Mi van akkor, ha csak hagyom, hogy vigyen az ár? -

A múlt héten végre nagytakarítást csináltam a lakásban és megtaláltam pár cuccodat, amik még ott maradtak. Nem akartam most magammal hozni, de ha lenne valamikor időd, akkor megállhatnál értük.

-

Rendben. – tudom, hogy nem az otthagyott dolgokról van szó. Tisztán látom, hogy csak nem akarta egyenesen kimondani, hogy menjek el hozzá a lakásba. De így nekem is kényelmesebb. El tudok bújni ez mögé az ártatlan gesztus mögé.

-

Szerintem ma hétkor fogok végezni. Ha esetleg úgy gondolod….

-

Átugrom értük ma. – nem hagyom, hogy befejezze a mondatát, mert úgy is tudom mit akar mondani. Ennyi kellet ahhoz, hogy ismét visszalépjek a régi cipőbe. Millió okot fel tudnék sorakoztatni,

hogy miért ne menjek bele újból ebbe a dologba, miért tartsam magamat távol Rebekától, de egyetlen „pro” ok kiegyensúlyozza az egész „kontra” listámat. Hogy még mindig vonzódom hozzá. Nem gondolkodtam el azon, hogy újból vele szeretnék-e lenni, vagy hogy csak szexről van-e szó. Fogalmam sincs. Csak azt tudom, hogy mást egyszerűen nem tudtam mondani, mint ami kijött a számon, amíg vele szemben ültem a kávézóban. Az a pár óra, amit a találkozóig kell eltöltenem, nem hasonlítható semmihez sem. Mint amikor az ember várakozik valami nagyon jóra, vagy nagyon rosszra. Magam sem tudnám megmondani, hogy melyik áll hozzám közelebb. Várakozás, vágyakozás, reménykedés, saját magam

átkozása, amiért belementem a játékába. Ezek az érzések váltakozva törnek rám. És miközben a kanapémon heverve nem bírok napirendre térni az érzéseimmel kapcsolatosan, eszembe jut a pöttyös doboz és a gardrób. Lent a konyhában hallom anyámat az edényekkel csörömpölni, biztosan a vacsorát készíti már elő. Apámat nem láttam sehol sem, de ha otthon is van, akkor biztosan a kertben tesz-vesz valamit, vagy a ház körül. Egyikük sincs a gardrób közelében, egyikük sem venné észre, ha én most beosonnék a hálóba és megnézném a dobozt. Ennek a gondolatnak a hatására visszatérnek belém a gyerekkori érzéseim. Azok a percek, amikor még minden izgalmas volt, minden játék volt és nagyon könnyen bele tudtunk csöppenni egy– egy kalandos szerepbe. Kitalálok magamnak egy feladatot, úgy ahogy gyerekkorunkban tettük. Le kell osonnom úgy, hogy közben senki se vegyen engem észre, elhozni valamit a dobozból és utána visszajönni a szobámba. Mosoly húzódik el az arcomon. Milyen jó érezni a bizsergést magamban! Élek! A testem minden porcikáját tisztán érzékelem. Legurulok a kanapéról és fürgén felállok a földről. Játszani van kedvem, úgyhogy annak ellenére, hogy 35 éves vagyok és az agyam teljesen irracionálisnak, betegesnek és idétlennek tartja amit csinálok, az ajtó melletti falhoz lapulok és csendesen, nesztelenül kinyitom az ajtómat. Már titkos ügynök vagyok. Óvatosan kikukucskálok, azt várva, hogy valahol az ajtó mögött az ellenség leselkedik rám és nekem nagyon óvatosnak kell lennem, hogy észrevétlen maradjak. Úgy látom tiszta a levegő. Jobban kinyitom az ajtót, de az nyikorogni kezd. „Basszus!” Ilyen felelőtlen mozdulat! Gyorsan visszabújok a szobámba, de úgy hallom, hogy az ajtóm nyikorgása senkit sem érdekel. Még egyszer körbenézek és csak utána jövök ki a szobámból, szorosan a falhoz lapulva. A titkos ügynökök soha nem mászkálnak fegyver nélkül, de mivel nincs semmi megfelelő kéznél a két kezemet kulcsolom össze és kinyújtom a mutatóujjaimat. Így már mindjárt más. Türtőztetnem kell magamat, hogy ne nevessek hangosan és bár tényleg idétlen, amit csinálok, ez a legjobb dolog, ami történt velem az utóbbi napokban, a legélőbb, legigazibb és legizgalmasabb dolog. A fal mellé simulva elérem a lépcső tetejét és vetek egy gyors pillantást az alattam lévő emeletre. Tiszta a levegő. Még mindig hallom az edények csörömpölését lent a konyhában, tehát anyám biztosan nem fog feljönni. Lépteket a lépcsőn nem hallok, tehát felfelé sem jön senki. Fürgén lemegyek egy emeletnyit és már látom is anyámék hálószobáját. Az ajtó csukva. Nagyon óvatosnak fog kellenem lenni. Megint a fal mellé simulok az ajtó mellé és lenyomom a kilincset, majd benyitok, de úgy, hogy én közben takarásban maradjak. Azt hiszem, hogy „Ace Ventura: Az állati nyomozó”-ban láttam ezt a figurát. A szobában csend van. Kilesek a fal mögül és vetek egy gyors pillantást bentre. Tényleg nincs ott senki. Gyorsan bemegyek, de az ajtót résnyire nyitva hagyom. A helyszínen vagyok! A misszió fele sikerült!

Kint már kezd sötétedni, ezért bent sincs teljesen világos, de amint a szemem hozzászokik a fényviszonyokhoz, könnyedén megtalálom a dobozt és előszedem a rejtekhelyéről. Amint felnyitom a fedelétm, ismerős zajt hallok. Na ne! Valaki jön fel a lépcsőn. Pontosan ismerem ezt a nyikorgást. Most mi legyen? Lehet, hogy a fürdőbe megy az illető, még megúszhatom a dolgot. És ha nem? Ha apám jön fel valamiért a szobájukba? Egy pillanatra elfog a pánik, mintha tényleg tetten érnének engem egy igazi kaland filmben, de utána felülkerekednek a túlélő ösztöneim és gyorsan bebújok a dobozzal együtt a ruhák mögé, amik a tetőtér alatt lógnak. Elég hosszúak ahhoz, hogy eltakarjanak engem. Az illető nem a fürdőbe megy. Ez már világos számomra, mert hallom, hogy bejött a szobába. -

Emma már megint nem bírja becsukni maga mögött az ajtókat! – hallom apám dünnyögését. Meg kell erőltetnem magamat, hogy ne törjek ki nevetésben. De most nem árulhatom el magamat. Apám nyilván a gardrób ajtóra célzott, amit én magam mögött nyitva hagytam.

A következő pillanatban világosabb lesz a kicsi gardróbban. Apám teljesen kinyitotta az ajtót, de nem csak benéz, hanem be is jön és felnyitja a villanyt is! Atya világ! Csak reménykedni tudok abban, hogy nem a felakasztott ruhák közül kell neki valamelyik, hanem a szekrényből, mert másképp biztosan megtalál engem. Azt hiszem, hogy nem a misszióm bukása aggaszt a legjobban, hanem apám arckifejezése, miután felfedez engem a felakasztott ruhák mögött. Biztos azt hinné, hogy agyamra ment a friss levegő. Szinte mennyei hangként hallom a tolóajtó halk suhanását, ahogy végig fut a síneken. Tehát nem fog kotorászni a felakasztott ruhák között! Micsoda megkönnyebbülés. Érdekes így hallgatni a dolgokat, érzem, hogy a fülem minden hangot befogad és a túlélés érdekében az agyam minden információt próbál kiértékelni. Mit vehetett elő a szekrényből? Már elindult kifelé? Most mit csinál? Öltözködik. Hallom, ahogy veszi le magáról a ruhadarabokat. Más hangja van az ingjének, más a nadrágjának. Most felvesz valamit magára. Sokáig csend van. Gondolom a gombokat gombolja be, aztán megint valami vastagabb szövet, biztosan a nadrág. Cipzár záródás és valószínűleg készen is van. Már azt hittem, hogy túl vagyok a nehezén, de apám még képes fokozni a helyzetemet, ugyanis kifelé menet még szellent egy jó hangosat. Na, már csak ez hiányzott! Ezzel teljesen bizonyossá tette számomra, hogy nem vett észre engem. Hát nem egy virágillat az biztos, de muszáj kibírnom ezt az utolsó próbatételt is, hogy sikeres legyen a küldetésem. Villany leojt, ajtó becsuk. Mivel becsukta az ajtót nem hallom, hogy kiment-e a szobából, ezért nem merek megmozdulni. Úristen! Ki kell jutnom, mert mindjárt megfulladok! Ajtó csapódás. Na végre! Kimászok a ruhák mögül és gyorsan odakúszok az ajtóhoz. Kinyitom és szinte kizuhanok a szobába. A szőnyegen feküdve most már tényleg hangosan lenne kedvem nevetni, de még mindig félek, hogy meghall engem valaki. Jó érezni a friss levegőt, lassan eloszlik a bűzbomba hatása, amit apám hagyott maga után. Amikor kicsit magamhoz térek, visszamászok a tett

színhelyére és befejezem, amit elkezdtem. Előhalászom a dobozt a ruhák mögül és a földön ülve ismét kinyitom. Kiveszem a félig elégett gyertyát, most ez a legszimpatikusabb dolog. A dobozt gondosan visszazárom és a helyére rakom becsukva magam mögött a gardrób ajtót, nehogy megint szegény anyámat hibáztassa apám a nyitva hagyott ajtóért. Megismétlem ugyanazt a műveletet, mint amikor lefelé jöttem. Résnyire az ajtó, falhoz tapadás, fülelés és osonás. Amikor becsukom a szobám ajtaját magam mögött úgy érzem, hogy a missziót sikeresen teljesítettem. Most már tényleg nem bírom türtőztetni magamat és hangosan nevetve az ágyamra zuhanok. Isteni érzés. A 35 éves énemben, mélyen sok réteg alá bújva felfedeztem magamban ismét a gyermeket és nagyon jó volt találkozni vele. Élettel teli, izgalmas és teljesen irracionális volt! Kizökkentett pár pillanatra azokból a gondolatokból, amikben voltam, mintha a jól berögzült filmkockák az agyamban megálltak volna és a történések egy új irányt vettek volna, valami más filmet követve. Még mindig az ágyamon fekve kinyitom a könyvet találomra valahol. Zavar a német nyelv. Valamikor tanultam és meg is értem, de valahogy olvasni nincs kedvem más nyelven. Azt hiszem, hogy inkább lemegyek a nappaliba a magyar verzióért. Anyám annyira oda van érte, hogy minden részt megvett magyar fordításban is. Szerencsére a nappaliban senki sem tartózkodik. Beosonok, megtalálom a könyvet, kiosonok. Nem is volt nehéz. Sokkalta könnyebb volt, mint az előbbi misszióm. A német verziót az alacsony kis éjjeli szekrényre rakom az ágyam mellé, a fehér gyertyacsonkkal együtt. Lehet, hogy majd még belelapozok. Úgy döntöttem, hogy ha megfog az a rész, ahol a könyvet kinyitom elolvasom, ha nem, akkor hagyom a fenébe az egészet. „Éppen a Világ Nyelvébe merülök, és ezen a földön minden jelent valamit, még a madarak röpte is.”-gondolta magában. És örült, hogy telve van Fátima iránti szerelemmel. „Ha az ember szeret, még több értelme van mindennek”-töprengett. Nem tudom levenni a szememet arról a pár mondatról. A jelek jelentése és a szeretet. Hihetetlen. Épp a jelről szólt a mondat, amire én is vártam, amikor találomra kinyitottam a könyvet. Azt hiszem tökéletesen meg lett válaszolva a kérdésem. Adok Coelhonak egy esélyt. Hirtelen ébredtem fel, mintha valaki felrázott volna, vagy mintha váratlanul eszembe jutott volna valami, amit nem akartam elfelejteni. A találkozó! Basszus! Hány óra van? Elaludtam? Nem tudom elhinni! Fél nyolc. Rebeka azt mondta hét körül végez, még nem olyan vészes a dolog. Úgy sem beszéltünk le fix időpontot. A rövid alvás nem viselte meg a ruházatomat, úgyhogy elméletileg mehetnék abban is, de előtte jó lenne lezuhanyozni. Van egy halvány sejtésem azt illetően mi fog történni, ha Rebekával leszek kettesben.

-

Szia! Azt hittem, hogy már nem fogsz ma jönni. – Rebeka arca őszinte meglepetést tükröz, amikor meglát engem az ajtójában ácsorogva.

-

Megígértem, hogy eljövök, csak közbejött valami. – azt hiszem túl nagy csorbát ejtene a férfi büszkeségemen, ha beismerném, hogy bealudtam.

-

Nem akartalak kérdőre vonni. Örülök, hogy itt vagy, gyere.

Ismerős látvány fogad. Néhány dolgon ugyan változtatott, de a lakás teljes egészében nem változott. Pont ugyanolyannak tűnik nekem, mint mielőtt elköltöztem volna. Ismerősek a bútorok, szőnyegek, elektronikai berendezések, minden. Csak a ruháimat vittem el, amikor kiköltöztem, valahogy a többire nem volt igényem, így nem is hagyott túl nagy nyomot az eltávozásom a lakáson. -

Kérsz valamit inni?

-

Azt hiszem, valami jól esne. Talán egy sör.

-

Nincs kedved inkább borozni? Ma kaptam egy… Gere Solus Merlot-ot. – alig bírja kibetűzni és kétlem, hogy helyesen ejtette ki, de úgy is mindegy, egyikünk sem ért a borokhoz. - 2007es évjárat. Mit szól hozzá uram?

-

Vörös vagy fehér?

-

Vörös.

-

Legyen. Bár szerintem megszentségtelenítjük ezt a bort, hogy ennyire nem értünk hozzá.

-

Nem mindegy? Ha ízlik, akkor teljesen mindegy, hogy értesz-e hozzá vagy sem. Ha meg nem ízlik, akkor nem fogom meginni, csak azért mert drága volt!

-

Ez igaz…. – be kell ismernem, hogy ismét meglepett a józanságával.

-

Gyönyörű a címkéje. Ennyit el tudok róla mondani a többi meg mindjárt kiderül. - mondja vidáman, miközben az üveget nézegeti.

A kanapéval szembeni üveges vitrinhez megy, hogy előszedje a poharakat. Az öltözéke nem túl kihívó, de nem is otthonias. A lazaság látszatát akarja kelteni, de pontosan tudja, hogy miben néz ki észveszejtően, ennyire már azért ismerem. Nem tudom nem észrevenni őt, nem tudom nem figyelni minden mozdulatát, miközben a poharakkal babrál. Egy bővebb fehér ing van rajta és fekete cicanadrág. Szerintem ez az én ingem volt valamikor. Mezítláb van, a csupasz bőre látványa különösen felizgatja a fantáziámat valamiért. A haját összefogta laza kontyba. Össze vissza lógnak ki belőle a hajszálak, olyan mint egy madárfészek, de mégis rendezett. Nem bírom elképzelni, hogyan tudnak a nők ilyesmit varázsolni a fejükre. Sminknek csak szemspirált használt. Semmi rúzs, semmi szín a szemhéján. Egy darab ékszer sincs most rajta, pedig fülbevalót és karkötőt általában visel. Laza, nem erőltetett a kinézete és pont ez az, amivel rabul ejt engem. Egy szempillantás alatt visszatérnek a régi emlékek, az együtt töltött hétvégék, a közös beszélgetések és tévézések. - Na milyen? – kérdi érdeklődve, miközben letelepedett nem messze tőlem a kanapéra. -

Nekem ízlik.

-

Szerintem is finom.

Inkább mindketten isszuk a bort, mert kínos csend támadt. Nem tudom, milyen témába kezdjek bele és talán ő sem. Nehéz megszabni a határt így, hogy már nem vagyunk együtt. Nem tudom megtalálni az intimitásnak azt a fokát, ami még nem túl közeli, de nem is olyan távoli, mint egy idegen ember látványa az utcán. Talán ezért szokták mondani, hogy szakítás után nincs barátság. Mi mégis itt ülünk a kanapén és barátkozni próbálunk. Mivel nem túl sok mindent ettem napközben, a bor nagyon gyorsan hatni kezd. Érzem, hogy árad ki a meleg az arcomból és egy kellemes ellazultság lesz úrrá rajtam. -

Hiányzol. – mondja ki egyszer csak ezt az egyszerű szót és mélyen a szemembe néz.

-

Te is nekem. – válaszolom őszintén. A bor eltűntette a tartalomszűrőt az agyamból. Normális körülmények között talán ezt nem mondtam volna ki.

-

Akkor most mi lesz?

-

Szerintem semmi. Te szakítani akartál, én elfogadtam. Találsz magadnak valakit, én is találok magamnak valakit és mindenki boldog lesz. - foglalom össze a jövőnket pár mondatban.

-

Bárcsak ilyen egyszerű lenne a képlet.

-

Mert ilyen egyszerű is! Nem értem most mi a probléma. - valami kezd a helyzetben idegesíteni engem, magam sem tudnám megmondani, hogy micsoda.

-

Nincs semmi probléma… Igazad van. – mondja beletörődően.

-

Na látod! Pontosan ezért tartunk most ott, ahol tartunk! Mert nem mondod ki, amit igazán ki szeretnél mondani, én meg nem vagyok gondolatolvasó, hogy kitaláljam mi játszódik le benned. Látom rajtad, hogy valami nincs rendben, de te egyszerűen nem vagy képes ezt beismerni! – kicsit jobban felhúztam magamat, mint ahogy akartam, de ebben a pillanatban nem érdekel. Már úgyis vége, nincs tétje a dolognak.

Csend támad a szobában. Nem válaszol semmit sem a kirohanásomra, pedig azt hittem, hogy azonnal vitába fog szállni és visszaválaszol ugyanolyan szúrósan, mint ahogy én tettem. Mi ketten csak ritkán szoktunk vitázni egymással, viszont baráti társaságban már láttam őt párszor kirohanni és nagyon heves vitába keveredni, amikor úgy érezte, hogy meg kell védenie a becsületét. Most viszont kezd gyanús lenni nekem ez a csend. Túl hosszúra nyúlik. Lehajtott fejjel ül, mintha meg sem hallotta volna a vádló beszédemet. De pár perc után felemeli a fejét és egyenesen a szemembe néz, mintha valami jelre várna tőlem, egy engedélyre, hogy megszólaljon. Felébred bennem egy halvány rossz érzés ennek a pillantásnak a láttán. -

Megcsaltalak….

Azt hiszem, hogy a szívem kihagyott egy ütemet, miután kijött Rebeka száján ez az információ. Az idő megállt és csak némán nézek rá. Szóhoz sem bírok jutni. Szépen lassan kezd fokozódni bennem a düh. Nem akarok vele kiabálni, nem akarok kifordulni saját magamból, de az indulat elért bennem

egy olyan határt, amit már egyszerűen nem vagyok képes visszatartani. Mintha valaki a fejem felett kinyitott volna egy zsákot és a tartalmát a fejemre szórta volna. -

És ezt most miért mondod el nekem?

-

Mert már rég el akartam mondani, de sohasem volt hozzá bátorságom. Tudtam, hogy nagyon megbántanálak vele, tudtam, hogy neked ez fájni fog, de mégsem tudtam elviselni a tudatát annak, hogy ne tudjál róla. Szerettem volna, ha egy teljes képet látsz rólam, és a teljes képhez most már hozzátartozik ez is.

-

Az a folyton mosolygós bohóc volt az, ugye? Aki mindig a nyomodban loholt, mint valami kiskutya. Ő VOLT AZ? – nem tudom, minek akarom hallani a választ. Miért izgat még ez engem? Leszarhatom, hogy ki volt az illető.

-

Igen. Ő volt az…

-

Úgy tudtam! Úgy tudtam! Bassza meg!

-

Sajnálom.

-

Sajnálod? – már majdnem kiabálok, de egy határon túl nem merem kiengedni magamból az indulatot. Félek a következményektől. – Ezt most minek kellet? Minek kellet elmondanod nekem? Hogy még rontsál a helyzeten? Hogy még mélyebbre ásd magadat?

-

Nem tudom miért mondtam el! Nem terveztem a dolgot. Meg akartam hagyni magamnak, de most ahogy itt ültél a kanapén, és boroztunk és valahogy... Magam sem értem, csak éreztem, hogy el kell mondanom.

-

Marha jó hogy vannak ilyen megérzéseid! Még utoljára belém rúgsz? Szakítasz velem aztán odadobsz még egy ilyen információt? Ezt nem hiszem el! Ezt egyszerűen nem hiszem el!

-

Nem voltunk jól. A kapcsolatunk haldoklott. Szörnyen éreztem magamat, hogy megtettem, de szükségem volt valakire és te egyszerűen nem törődtél velem, nem értettél meg engem.

-

Mikor nem értettelek meg? Szinte minden áldott nap itt ültünk a TV előtt és megbeszéltük a napi dolgainkat. Mit nem értettem meg?

-

Nem beszélgettünk, hanem te beszéltél. Te mondtad el, hogy mi történt veled és amikor én valamibe belekezdtem volna, akkor hirtelen valami dolgod akadt, vagy elkezdtél valamit nézni a TVben. Soha nem érdekelt a munkám, soha nem akartál tudni részleteket semmiről, ami velem történt.

-

Mert téged köt a titoktartás! Nem beszélhetsz a klienseidről. Nem mondhatod el, hogy mi történt a tárgyalóteremben.

-

Az igazi neveiket nem árulhatom el, ez igaz, de beszélhetek róluk. Úgy sem tudod kik azok!

-

Akkor, ha tényleg ezt érezted, akkor miért nem mondtad el soha? Inkább elmentél és kerestél valaki mást? Kétlem, hogy ő hallgatott téged, helyette jól…. – nincs kedvem befejezni a mondatot. Rágondolni sem akarok.

-

Tudod mit? Jobb lesz, ha befejezzük ezt a beszélgetést. Úgy látom nincs értelme.

-

Te kezdted!!! – dühömben felpattanok a kanapéról.

-

Igen. Mert azt hittem, hogy meg tudjuk beszélni, de látom, hogy nincs rá esély.

-

Mi a francot lehet ezen megbeszélni? Mit akarsz hallani? Hogy megbocsájtottam neked? Hogy nagyon szuperul oldottad meg a helyzetet és gratulálok hozzá? Vagy most mit vársz tőlem?

-

Semmit.

-

Fantasztikus. Szóval ugyanoda jutottunk, ahol kezdtük a beszélgetést. Nekem elegem van. Elegem van belőled, elegem van ebből az egészből. Látni sem bírlak. Úgy érzem túl kicsi kettőnknek a szoba, pedig általában tágasnak szoktam érzékelni. Semmi

másra nem tudok gondolni, csak hogy kijussak innen. Távol legyek Rebekától és a titkaitól, amiket most nagylelkűen megosztott velem. Mi a fenét gondolt? Hogy a nyakába borulok majd egy ilyen beismerés után? És én még azt feltételeztem, hogy szexelni fogunk. Hát ezek után még véletlenül sem tudnám elképzelni. Sebtében felöltözök és hangosan becsapom magam mögött az ajtót. Hátra sem nézek, hogy ő jött-e utánam, vagy maradt a kanapén. Nem érdekel. Örökre el akarom felejteni ezt a nőt. Örökre ki akarom őt törölni az életemből. Számomra megszűnt létezni. Én bíztam benne, bíztam a kapcsolatunkban és abban, hogy csak KETTEN vagyunk benne. Erre ő közli velem, hogy a történet, a tudtom nélkül, bővült egy mellékszereplővel! Egész egyszerűen lecserélt engem és nélkülem oldotta meg a helyzetet! Ilyesmit, úgy érzem, nem lehet megbocsájtani. SOHA!

5. Nincs kedvem itt lenni és jópofizni egész este, de már megígértem Krisztának, hogy ott leszek a szülinapi buliján. 35 éves lett és azt mondta, hogy ha nem ünnepli meg nagy társaságban, akkor valószínűleg magában roskadtan ülne aznap a TV előtt, hogy mennyire elrepültek felette az évek. Úgy látszik a barátai körében ez a tény elfogadhatóbb. Sok embert hívott meg, olyanokat is, akiket soha az életemben nem láttam még. Valószínűleg a kollégái, vagy a kollégái haverjai, vagy tudom is én kicsodák. Még nem volt ideje bemutatni őket és igazat megvallva, nem is nagyon epekedtem ezért. Itt van Kristóf is, de valami csajokkal szórakozik

egész este. Nagy a gyanúm, hogy már megint én fogom őt kísérgetni, mert már most is rosszul állnak a szemei pedig még csak este kilenc óra van. Egy kisebb bálteremben vagyunk. Nagyon frappánsan van megoldva a helység, mert egy függönnyel le lehet választani a terem felét, tehát ha kevés ember van benne, akkor sem kell egymást keresniük és nem tűnik a helység túl tágasnak és üresnek. Kriszta kitett magáért, mert még DJ is van, aki azért szerencsére nem a kemény technót nyomatja, hanem inkább retrósra fogta a figurát. Még fénytechnikát is hozott magával. El kell ismernem, hogy sikerült neki elővarázsolnia egy nagyon sejtelmes hangulatot. A helységben teljes sötétség van és csak a színes fények teremtik meg azt a mennyiségű fényt, hogy senki ne menjen neki a másiknak. A pincérek diszkréten hordják – viszik a poharakat, ügyelnek arra, hogy semmi se fogyjon el. A helység közepén alakult ki a táncparkett, bal oldalon van a svédasztal, jobb oldalon lett kialakítva a leülő rész. Stabil ülésrend hála az égnek nincs, mindenki ott cseveg, lődörög, eszik, iszik ahol akar. Nekem sikerült megkaparintanom egy eleső sarkat a helység hátsó részében. Közvetlenül mögöttem van a függöny, ami segítségével most a helység kisebb a teljes méreténél. Az asztalon egy üveg pezsgő, még senki nem kezdte fel, úgy látszik ide lett készítve a koccintásra, amire egyenlőre még nem került sor. Talán Kriszta még vár valakire. Mivel nincs semmi más dolgom, az embereket nézem. Úgy látom, hogy a csajoknak már megvoltak a bemelegítő körök, mert elég vad táncot lejtenek a táncparkett közepén. Vannak, akik egymással társalognak és tudomást sem vesznek arról, hogy mi történik a helységben. És vannak hozzám hasonló szemlélődők is. Azt hiszem, hogy megvárom a hivatalos részt, aztán lelépek, habár Kriszta valószínűleg ezért majd leszedi a fejemet. -

Sziasztok bulihuligánok! Látom, hogy a csajok már szépen bemelegedtek itt a táncparketten. Hajráááá csajok, nagyon örülök nektek! – a DJ hangja a zenével keveredik. – Úgy látom mindenki remekül szórakozik!

-

Hadd halljak egy sikítást csajoook! – a lányok minden erejüket beleadva sikítanak. Nevetni van kedvem, ez olyan igazi lányos sikítás volt.

-

Fantasztikusak vagytok!!! - hallatszik a DJ dicsérete. Krisztát nézem a táncparketten. Nagyon jól szórakozik. Fülig ér a mosolya. Sötétlila

testhezálló ruhát visel, ami szépen kiemeli az alakját. A vállai teljesen szabadok, mivel a ruhának nincsenek pántjai. Az apró kis vállai kecsességét már csak a lábai múlják felül, amelyeket őrjítően szexi, mintás harisnyába bújtatott. A ruhája hosszú, de szerencsére majdnem egészen a combjáig fel van hasítva a jobb oldalon. Egész este elnézném őt. Néha közben Tihamér is odasomfordál hozzá, de nem nagyon van kedve bekapcsolódni a csak nőkből álló társaságba a táncparketten. Látom tudja mi az illem, mert öltönyben, nyakkendőben és fehér ingben feszít. Próbáltam én is az alkalomhoz illően öltözni, de azért a nyakkendőt már túlzásnak tartottam. Viszont így is meg vagyok elégedve a fekete nadrágommal és a halványkék

ingemmel, aminek megint a felső két gombját kigomboltam. Kriszta kedvéért megborotválkoztam és voltam borbélynál is, szóval megint emberi formám van. Kriszta és Tihamér harmonikus párnak tűnnek. A szokásos felállás. Látom őket, ahogy végig sétálnak a jól kitaposott úton. Esküvő, gyerekek, ház. Minden klappol. Kriszta majd el lesz a gyerekekkel, Tihi eljár munkába, péntek esténként lazul a haverjaival, Kriszta meg a barátnőivel. Öreg korukban meg majd együtt járnak kirándulgatni, amikor már a gyerekek kirepültek a fészekből. Mint egy jól megírt regény. Valamiért nem látok kanyarokat, zsákutcákat, vakvágányokat a kettőjük kapcsolatában, de ki tudja, mit hoz még a jövő, sohasem lehet tudni. Valami oldalra csalja a tekintetemet, nem is nagyon tudatosítom a dolgot, csak automatikusan elfordítom a fejemet abba az irányba. Megtörtént az, amitől tartottam. Itt van... Eljött, bár nagyon bíztam abban, hogy nem fogja megtenni. Rebeka az ajtóban áll és nézelődik a teremben. Próbálja megkeresni az ismerős arcokat, engem egyenlőre nem vett észre. Kriszta említette, hogy meg szeretné hívni őt is, megkérdezte a véleményemet erről a dologról, de az még az ominózus beismerés előtt volt és akkor azt mondtam neki, hogy tegyen, amit jónak lát és hogy én nem szeretném neki megszabni, hogy kit hív meg a partijára. Ha a beszélgetésünk után kérdezte volna meg, akkor valószínűleg azt válaszolom, hogy hívja meg őt nyugodtan, de akkor rám ne számítson. Bíztam benne, hogy Rebekában lesz annyi jó indulat, hogy nem jön el, de látom, hogy tévedtem. Elindul a táncparkett közepe felé, hogy üdvözölje Krisztát, aki nagy boldogan elé rohan és két puszit nyom az arcára. Gondolom, Rebeka gratulál neki, mert a kezét szorongatja és valamit magyaráz neki, Kriszta meg csillogó szemekkel nézi őt, mint valami isteni jelenést. Aztán a kezébe ad egy papír táskát, amibe Kriszta vet egy gyors pillantást, majd a szája elé kapja gyorsan a kezét és megöleli Rebekát. Messze ülök, úgyhogy nem látom tisztán, de megkockáztatnám, hogy könnyek csillognak a szemében. Mi a francot adhatott neki? Kriszta még valamit magyaráz Rebekának, mutogat a svédasztal felé, meg az asztalok felé, reménykedem benne, hogy nem azt az információt adja át neki, hogy én hol ülök. Rebeka egy pillanatra irányomba néz, de azt hiszem, hogy még mindig nem vett észre. Bólint egyet, elveszi Krisztától a táskát és elindul az ajándékos asztal felé, ahol lerakja a többi sorakozó ajándék közé. A svédasztalhoz megy először. Utálat van bennem iránta, legszívesebben most azonnal felállnék és kimennék a helyiségből, de mégsem tudom megtenni. Egy nagyon pici részem szeretne tőle valamit. Hozzá vágni egy tányért? Kiabálni vele? Nem tudom magam sem. Inkább elnézek másfelé, hátha ez feledteti velem a jelenlétét. Félek attól, hogy a híres női ösztön odavonzza őt az asztalomhoz. Pár perc után viszont muszáj megint abba az irányba néznem, ahol utoljára láttam őt, mert most meg olyan érzésem van, hogy inkább szeretném tudni, hol tartózkodik a helyiségben, nehogy váratlanul csapjon le rám. Szerencsére a svédasztalhoz közeli asztalhoz ült le. Ott ül Kristóf is. És akkor hirtelen látom, hogy Kristóf keze fellendül a levegőbe és az

irányomba mutat, mire Rebeka elfordítja a fejét, abba az irányba, amit Kristóf mutatott neki. Basszus! Egy pillanatra találkozik a tekintetük, de gyorsan elfordítom a fejemet. Gyerekes a viselkedésem, de egyszerűen nem tudok mást tenni. Az agyam már megint átkapcsolt automata pilótába. Mekkora idióta ez a Kristóf! Fantasztikus, most már Rebeka is tudja, hogy itt vagyok. -

Jó látni, hogy ennyire jól szórakoztok mindannyian! Már szinte bűntudatom van attól, hogy megszakítom ezt a jó hangulatot, de jó lenne, ha egy pillanatot most az ünnepeltnek tudnátok szentelni. – a DJ hangja már megint belekeveredik a zenébe. Sima átmenettel elkezdi játszani a Happy Birthday to you-t. - Ha lehet, akkor megkérnék mindenkit, hogy fáradjon ide a táncparkettre. Aki eddig ódzkodott idejönni, az nyugodt lehet, nem fog kelleni táncolni.

Lassan az emberek felállnak minden asztal mellől és odamennek a táncparkettre. Egy nagy kör alakul ki a jelenlévőkből. Kínosan érzem magamat, mintha valaki élve keresztre akarna feszíteni engem. Nem jó ennyire szem előtt lenni, az előadásokon is mindig a hátsó sorba szoktam leülni, hogy a lehető legláthatatlanabb legyek. De egy körben állva senki tekintete elől nem lehet elmenekülni és bár nem látom Rebekát, érzem, hogy ő lát engem. Az ajtóban, két pincér jelenik meg, akik a tortát hozzák. A tetején csillagszórók égnek. A színe teljesen barna, amennyire így a félhomályban látom. Fogadni mernék, hogy kívül – belül tömény csoki, ugyanis Kriszta nem tudja mi az elég ha csokiról van szó. Én is éneklem a Happy birthday-t, vagy legalábbis próbálok úgy tenni, mintha énekelnék, mert az éneklés nem tartozik az erősségeim közé. Kriszta boldognak látszik, meg van hatódva és tényleg van valami nagyon ünnepélyes abban, ahogy mindenki egyszerre énekli a dalt. A csillagszórók lassan leégnek és mikor befejeződik a dal is, óriási tapsvihar tör ki, füttyögéssel és éljenzéssel egybekötve. Egy pillanatra olyan érzésem van, mintha egy focimeccsen lennék. Nem tudom megállni, hogy ne mosolyogjak. A Krisztához legközelebb álló csajok ölelgetik őt, és azt hiszem, hogy most már kórusban sírnak. -

Éljen sokáig az ünnepelt! – a DJ hangja némileg megtöri a nagyon ünnepélyes hangulatot, de azért nem rondít bele. Közben látom, hogy a pincérek elkezdték behordani a pezsgős poharakat. Minden pohár szélén egy eper van. Igazán stílusos. - Emeljük poharunkat az ünnepeltre!

A DJ valami ünnepélyes dalt játszik, miközben az emberek odamennek Krisztához és koccintanak vele. A kör eltűnt és a teremben nyüzsgés támad. Legszívesebben most azonnal leülnék, de rászánom magamat, hogy odamenjek és én is koccintsak vele. -

Sok boldogságot. – mosolygok rá, mikorra végre kivárom a soromat és odajutok hozzá.

-

Köszönöm és nagyon örülök, hogy itt vagy. – őszintén megölel engem – Ígérd meg, hogy táncolsz velem. Anélkül nem mehetsz haza innen.

-

Megígérem, habár …

– nem tudom befejezni a mondatomat, mert a DJ-nek ismét

mondandója van. -

A következő dalt a barátnőid küldik drága Krisztám!

Kriszta meglepődve néz a DJ felé, de egy óriásit sikít, amikor meghallja a dal első ütemeit. Na jól van, ezzel várhatott volna egy kicsit, amíg távolabb kerülök tőle, mert azt hiszem, hogy fülkárosodást szenvedtem. Gyorsan az asztalom felé veszem lépteimet, nem akarok az őrület része lenni. -

What a feeling Irene Cara előadásában, csak itt, csak most, csak nektek!

A csajok ismét sikítanak. Mosolyognom kell azon, amit művelnek a táncparketten. Ha eddig szar volt a hangulatom, a látvány mindenért kárpótol. Az összes csaj kórusban énekel és ugrálnak, mint akik belőtték magukat. Most aztán már tényleg egy pasi sem meri megközelíteni őket és mindenki csak tisztes távolságból figyeli az őrjöngést. -

Fiúk, mi lenne ha ti is végre megtisztelnétek a jelenlétetekkel a táncparketten? Kerestem valamit, ami biztosan nektek is fog tetszeni.

Végre egy normális szám. September az Earth Wind Fire előadásában. Ha kicsit többet ittam volna, akkor meg merem kockáztatni, hogy most én is ott táncolnék. Megjelenik pár bátor pasi is a parketten, akiket a csajok nagy örömmel üdvözölnek. Rebeka már az asztalánál ül és valakikkel beszélget. A közelsége nem könnyíti meg a dolgomat és úgy érzem, hogy a pezsgő ide nem lesz elég. Intek a pincérnek, aki azonnal odajön az asztalhoz. -

Hozzon egy whiskey-t legyen szíves.

-

Máris.

A pincér elsiet. Na, ez majd talán kicsit feljavítja az estémet. -

Öcsém, csak az ökrök isznak egymagukban. – Kristóf levágódik a székre velem szemben.

-

Hát akkor a mai estére én ökör leszek.

-

Gyere oda hozzánk. Inttettem neked, de te le se tojsz.

-

Nem akarok odamenni.

-

Miért?

-

Mert.

-

Rebeka végett? Azt hittem, hogy már túltetted magadat rajta.

-

Én is.

-

Akkor meg mi van? Ne legyél hülye és gyere oda. Most itt fogsz ücsörögni egymagadban egész este?

-

Igen.

-

Esküszöm nem értelek. - tudom, hogy nem ért, mert nem mondtam el neki a részleteket, de ahhoz, hogy békén hagyjon engem, valamit mondanom kell neki.

-

Megcsalt.

-

Mi? – Kristóf akkora szemekkel néz rám, mintha azt mondtam volna neki, hogy holnap indulok a holdra.

-

A legutóbbi alkalommal, amikor találkoztam vele beismerte, hogy megcsalt, amikor még együtt voltunk.

-

Necsessz!

-

Ez van.

-

Több vér van a pucájában, mint gondoltam volna.

-

Ezt meg hogy érted? – áramütésként ér Kristóf reakciója. Mintha helyeselné a dolgot.

-

Hát hogy mindig olyan kis szende csajnak képzeltem, aki a könyveket bújja, meg szorgalmasan dolgozik. Tudod…. olyan….

-

Inkább nem akarom hallani.

-

Nem akartam semmi rosszat mondani. Paranoiás vagy. Csak azt akartam mondani, hogy nem néztem volna ki belőle, hogy ilyet megtesz.

-

Hát megtette.

-

És ez most miért borított ki ennyire? Hisz már nem vagytok együtt egy ideje. Felejtsd el, már nincs jelentősége.

-

Ahhoz még kell pár pohár whiskey hogy ezt el tudjam felejteni.

-

Gondolod, ha leiszod magad attól jobb lesz?

-

Nem tudom. Csak azt tudom, hogy nem akarnék vele egy helységben sem lenni, de megígértem Krisztának hogy táncolok vele, szóval még egy ideig maradok.

-

Figyelj. Tudom, hogy ilyesmit nem kellemes hallani, de megesik. Minden kapcsolatban vannak krízisek, ki így oldja meg, ki meg amúgy. Hát ő így oldotta meg. Neked sohasem jutott eszedbe hogy megcsald őt?

-

De igen, de én nemet mondtam, mert tiszteltem őt és a kapcsolatunkat annyira, hogy ne tegyem meg!

-

Ez úgy hangzott, mint valami templomi prédikáció.

-

Tudod mit. Nem vagyok kíváncsi a véleményedre. Menj vissza hozzá és bulizzatok, engem nem érdekel.

-

Ne már! Nem az ő pártját fogom, azt sem mondtam, hogy ez egy marha szuper dolog, csak azt mondtam, hogy megesik. Én már csaltam meg a barátnőimet. Egyszerűen csak úgy jött a helyzet és megtettem. Ennyi. Nem tudom ez a csajoknál hogy működik, de lehet hogy neki is csak egy kaland volt.

-

Nekem tök mindegy mi volt.

-

Majdnem olyan érzésem van, hogy azért vagy besértődve, mert te nem tetted meg és így 1:0 maradt az állás az ő javára.

-

Ezt nem hallgatom tovább.

-

Oké, ahogy akarod. Nekem száz, de arra emlékezz, hogy ameddig nem ismered be, hogy te is tehetsz a dologról ugyanúgy, mint ő, addig ebből nem fogsz kikeveredni. – jelentőségteljesen feláll és ott hagy az asztalnál. Fél perc múlva látom, hogy már megint a csajokat fűzi. Ennyit egy jó haverról és a tanácsairól.

-

Hozhatok még valamit? - szakít ki a belső dühöngésemből a pincér hangja.

-

Igen, még egy whiskeyt.

Majdnem felrobbanok belülről. Legszívesebben bemostam volna Kristófnak egyet az utolsó mondata után. A whiskey viszont némileg segít lenyugodni. Érzem, hogy elernyednek tőle az izmaim és a gondolataim is valahogy könnyebbek. Már nem annyira érdekel a dolog. Az agyam is mintha kezdene ellazulni. Csak hátradőlve nézem a történést előttem. Emberek buliznak, boldogok, a fények villognak, a zene szól… -

Legyen szíves! Hozzon nekem még egy whiskeyt. – intek a pincérnek az üres poharamra mutatva. Nem tudom, mennyit bír még el a szervezetem, de egyenlőre még szívesen maradnék ebben az ellazult állapotban.

Most nem esne nehezemre felmenni a táncparkettre és táncolni bármilyen idétlen számra. Nem esne nehezemre odamenni bármelyik idegen csajhoz sem és beszélgetést kezdeményezni vele. De honnan jön ez a bátorság? Jó lenne ilyen szinten lenni alkohol nélkül is. Sokkal könnyebb lenne az életem. -

Parancsoljon uram. Az itala. – egy kéz lerakja elém a poharamat, de a hang nem a pincérhez tartozik. Egy női hang. Rebeka.

-

Kösz. – teljesen le vagyok dermedve, nem tudom, mit reagáljak és azt sem tudom elképzelni, hogyan került ide. A hátam mögül jött, ezért nem vettem őt észre. Nyilván elkérte a poharamat a pincértől.

-

Leülhetek?

-

Azt csinálsz, amit akarsz. – leül a velem szembeni székre és engem néz. Hát ez a csaj nem komplett. Mi a francot akar még tőlem?

-

Látom nem túl fényes a hangulatod.

-

Hát te biztosan nem segítesz hozzá a fényéhez. – nem is tudom honnan jönnek ezek a szavak. Nem érzek semmilyen gátlást magamban, azt mondom, ami felmerül bennem. Nem cenzúrázom a mondandómat és csak egyetlen gondolat vezényel. Bántani akarom őt. Mivel nem üthetem meg, legalább szavakkal.

-

Menjek inkább el?

-

Most én mondjam meg neked, hogy mit csináljál? A múltban erre nem volt szükséged. – gúnyosan mosolygok. Csodálkozom rajta, hogy még nem oldott kereket.

-

Részeg vagy. – mondja és hátradől a székében. Nem tudom elképzelni mire vár.

Egyikünk sem szólal meg hosszú pillanatokig. Egyenesen a szemembe néz és én is az övébe, mert olyan érzésem van, hogy neki kellene szégyellnie magát, neki kellene elfordítania a tekintetét, nem nekem. Nekem nincs mit takargatnom. De ő nem néz félre. Felhajtom azt a pohár whiskeyt is, amit ő hozott nekem. -

Sok lesz ez már. – szólal meg.

-

Nem vagy az anyám és én nem vagyok 10 éves kölyök. Magam is tudok dönteni az életem felől!

-

Rendben. Ahogy akarod. Csak szóltam. – összekulcsolta a kezeit a mellkasán, de továbbra is kitartóan ül a helyén. Úgy nézem nem akar még egy ideig távozni. Barna, mélyen kivágott felsőt vett fel és valami díszes, csillogó bross van kitűzve a bal oldalán. Valami virág féle lehet, akarva – akaratlanul mindig odatéved a tekintetem és nem csak oda. Már megint sikerült egy olyan felsőt választania magának, ami tökéletesen kiemeli a melleit. A „V” kivágásban néha kivillanik a melltartója csipkés széle is.. Közben már elkezdett ő is nézelődni a teremben, de nem állt fel. Még mindig ül velem szemben, összekulcsolt kezekkel. Érzem, hogy az alkohollal kapcsolatban igaza volt, csak ezt persze soha nem ismerném be. Az

utolsó pohár már nem kellet volna. Képtelen lennék felállni a helyemről, pedig ki kellene mennem a WC-re. Már egyáltalán nem tudok gondolkodni és a legrosszabb az, hogy az összes eddig létező gondolatom leszűkült egyetlen egyre. Hogy szexelni akarok vele és letépni róla a felsőjét azzal az idegesítő brossal. Birtokolni őt, érezni, hogy a hatalom az én kezemben van. Aztán megint elhatalmasodik rajtam a harag, visszapörgetem az eseményeket és a dolgokat, amiket mondott. Megcsalt engem! Erre a gondolatra undor ébred bennem és már bánom azokat a pillanatokat is, amiket vele együtt éltem meg. Hogy tehette ezt? Hogy volt bőr a képén, amikor én megbíztam benne? -

Megcsaltál. – magam sem tudom, miért mondom ezt ki. A szám már nincs összeköttetésben a tudatos gondolataimmal, csak a tudattalan, elfojtott, eltemetett érzéseim és gondolataim jönnek elő.

-

Igen. – mondja ki teljesen nyugodtan. Már megint egyenesen a szemembe néz.

-

Megcsaltál. – beakadt a lemez a fejemben. Talán abban bízok, hogy egyszer más választ fog adni és megcáfolja ezt az emészthetetlen információt.

-

Igen. – mondja ugyanolyan nyugodt hanggal. – Boldogtalan voltam.

-

Na még mond azt, hogy én voltam az oka a boldogtalanságodnak, és mindjárt dobok egy hátast.

-

A kapcsolatunk.

-

A kapcsolatunk… - ismétlem utána.

-

Én boldog voltam abban a rohadt kapcsolatban! – mondom dühösen.

-

Boldog? Igen? Akkor miért kellet sok mindenről Krisztától értesülnöm?

-

Most miről beszélsz? Meg akartad volna tiltani, hogy beszélgessek vele?

-

Nem. Azzal beszélgetsz, akivel csak akarsz, csak nagyon rosszul esett, amikor a fontos dolgokat nem tőled tudtam meg, hanem tőle.

-

Nem tehetek róla, hogy eljárt a szája.

-

Azért mondta őket el nekem, mert azt feltételezte, hogy én tudok azokról a dolgokról, amikről ő beszél! – most már Rebeka is dühösnek látszik. Legalább sikerült kihoznom a sodrából. Már ez is némi vigaszt nyújt nekem.

-

Mondj egy konkrét példát! Csak egyet!

-

Mondok neked akármennyit! Nem akartál összeköltözni, kételyeid voltak ezzel kapcsolatban, de ezt soha nem mondtad el nekem.

-

Nem tartottam fontos információnak.

-

De ahhoz elég fontos volt, hogy Krisztával megbeszéld, ugye?

-

Igen. Mert amint kimondtam, már meg is oldódott. Én elmondtam, ő meghallgatott és az ügy le volt zárva. Soha többet nem merült fel és én összeköltöztem veled. Ez nem változtatott semmit sem az ügyön.

-

Te voltál ott, amikor Kriszta balesetet szenvedett.

-

Igen. Mert felhívott és kétségbe volt esve. Elintéztem a dolgokat, elvittem haza és pár óráig vele maradtam. Most komolyan a szememre akarod vetni, hogy segítettem neki? Hisz te két napig utána ott aludtál nála!

-

Igen. De azt hogy ki vitte őt haza tőle tudtam meg, nem tőled!

-

Írnom kellene egy listát arról, hogy napközben mi történt velem és este beszámolni neked?

-

Hagyjuk. Látom nem akarod megérteni, amit mondok. – ismét összekulcsolta a kezeit.

-

Most már nem hagyjuk! – felébredt bennem a Yedi lovagok ereje és most már másra sem tudok gondolni, csak arra, hogy enyém legyen a győzelem.

-

Szerintem pontosan tudod, hogy mire akartam rámutatni. Arra, hogy nem én voltam a bizalmasod. Igen. Elmondtál nekem sok mindnet. Hogy aznap ki bosszantott fel téged a munkában, hogy anyád már megint mivel cseszegetett téged, de azt nem mondtad el, hogy vettél egy telket, hogy igazából nem is akartál velem együtt élni, hogy nem tudtad elképzelni, hogy egyszer gyűrűt húzz az ujjamra és hogy te voltál az első ember, akit Kriszta felhívott, amikor karambolozott. A számodra fontos dolgokat nem osztottad meg velem! Azokat mindig csak Kriszta tudta meg, ő volt a bizalmasod, nem én, pedig velem éltél, mellém feküdtél le minden áldott este és mellettem ébredtél fel minden reggel. MELlETTEM! - olyan erővel mutogat az ujjával magára, hogy szerintem mindjárt eltörik. - Soha nem mondtad ki, hogy igazából őt szereted, hogy vele szeretnél lenni. Annyira gyáva vagy, hogy ezt még neki

sem merted elmondani soha! – az utolsó mondatától kinyílik a bicska a zsebemben. Talán azért, mert tényleg rátapintott a lényegre, vagy mert kimondta az én saját félelmemet. A lelkem rejtett zugából hirtelen előtör egy információ, amit soha nem mondtam ki eddig, de tudom, hogy ebben a helyzetben ez az a dolog, amivel ugyanúgy tudom őt bántani, mint ahogy ő tette. -

És te? Az őszinteség példaképe? Te mikor akartad nekem elmondani, hogy elvetéltél?

Teljesen elsápad. Minden haragja egy villanás alatt elpárolog, csak a döbbenetet látom az arcán és a fájdalmat. Igen. Soha nem mondtam el neki, hogy tudok róla, mert Kriszta megígértette velem, hogy nem árulom el Rebekának, hogy ő elmondta nekem. Rebeka nem akarta, hogy tudjak róla. Egyedül akarta megoldani a helyzetet, nem akart bevonni a dologba, pedig nem csak az ő gyerekéről volt szó, hanem az enyémről is. Egyszerűen kihagyott a képletből. Egy ideig vártam, hogy felhozza. Gondoltam biztos még gyászol és ha megnyugszik akkor majd elmondja. De nem hozta fel. Egyelten egy alkalommal sem. Az élet ment tovább és a titok titok maradt. Láttam rajta, hogy fokozatosan túltette magát a dolgon és én már nem akartam feltépni a régi sebeket. Nem akartam azt látni a szemében, amit most látok. -

Igazad van. Én sem mondtam el neked mindent. – alig tudja kimondani ezeket a szavakat és látom, hogy az arcán már lecsurgott két könnycsepp, de nagyon harcol, hogy visszatartsa őket. – Szórakozz jól.

-

Rebeka…. – de már nem hallja, vagy nem akarja hallani, mert felállt gyorsan a székről és az ajtó felé siet.

Egy szempillantás alatt józan vagyok. Nem tudom hová szívódott fel hirtelen az a sok alkohol, de sokkalta józanabb vagyok, mint pár perccel ezelőtt. Azt hiszem túl messzire mentem.. Nem ilyen formában kellet volna közölnöm vele. Nem itt, nem most. A vágyam viszont teljes mértékben teljesült. Ugyanolyan fájdalmat okoztam neki, mint ő nekem. Gratulálhatok magamnak, csak az a baj, hogy a boldogság érzetét sehol sem találom magamban. Ebben a pillanatban kételkedem abban, hogy még helyre lehetne valahogy hozni a helyzetet. Talán, ha egyikünk sem mondott volna ki semmit. Ő nem mondta volna el, hogy megcsalt és én nem mondtam volna el neki, hogy tudok arról, hogy elvetélt a közös gyerekünkkel. Talán akkor még össze tudtuk volna foltozni azt, ami elromlott. De így? Maradt még valami? Azt érzem, hogy már semmi.

6.

- Tudd meg, hogy SOHA, SOHA az életben nem bocsájtom meg neked, hogy nem táncoltál velem a szülinapomon. Pedig megígérted!!! Azt sem tudom hirtelen hol vagyok. A távolból érkezik hozzám a hang, fel sem tudom fogni a szavak értelmét. Csak azt hallom, hogy egy női hang beszél közvetlenül mellettem. Nagy nehezen kinyitom a szememet és látom, hogy Kriszta áll felettem, a kezeit dühösen az oldalára tette. -

Mi? – csak ez a két betű jön ki belőlem. Azt hiszem, ennél értelmesebb dolgot egyenlőre nem vagyok képes megfogalmazni.

-

Még hogy mi? Eltűntél a szülinapomról, nem is köszöntél el és nem is táncoltál velem.

-

Kriszta. Kérlek ne ordibálj.

-

Nem ordibálok. Csak mondom. Itt van, ezt idd meg. - mondja szelídebb hangon és kezembe nyom egy poharat. Valami pezsgő tabletta van benne. Gyanús a folyadék színe.

-

Gondolom jól kiütötted magadat. Mi a franc ütött beléd?

-

Nem tudom.

-

De tudod. Jól ismerlek és addig nem megyek el innen, amíg nem mondod el nekem. – ezzel kényelmesen az ágyam másik felére telepszik és várakozásteljesen néz rám.

-

Kriszta... Kérlek. Korán van még.

-

Korán? Délután két óra van édesem.

-

Mi?

-

Abbahagynád ezt a „mi” –zést? Szörnyen udvariatlan. – látom, hogy mosolyog. Igazából nem dühös rám, csak segíteni szeretne.

-

Azt sem tudom mikor jöttem haza.

-

Reggel hétkor.

-

Ezt meg honnan tudod? – nézek rá meglepetten.

-

Anyud mondta. Azt mondta, hogy halott téged megjönni.

-

Nagyon jó, hogy mások jobban tudják mi történik az életemben, mint én saját magam. –már kezd valami derengeni a fejemben az előző estéről. Emlékszem, hogy miután Rebeka elviharzott, utána akartam menni, de nem találtam őt sehol sem. Aztán meg nem akartam hazajönni, mert kicsit ki akartam szellőztetni a fejemet és elmentem a parkba, ami nem messze a házunktól van. Azt hiszem, hogy egy padon ücsörögtem, kitudja mennyi ideig. Amikor világosodni kezdett, akkor hazajöttem, de az órát nem néztem meg.

-

Na…. Hallgatlak. – a fejét támasztja és engem néz. Látom rajta, hogy nem fogja egykönnyen feladni.

-

Elmehetek előtte zuhanyozni?

-

Amit csak akarsz. Én itt leszek. – szélesen vigyorog.

-

Nincs valami dolgod? Nem kéne haza menned, vagy takarítanod, vagy valami? – próbálom még bevetni az utolsó trükköket.

-

Ezt nem fogod ilyen könnyen megúszni.

Kimászok az ágyamból, vagyishogy inkább legurulok róla és felállok, mint valami öregember. A fejem hasogat, a gyomrom émelyeg, és csak most veszem észre, hogy pontosan ugyanabban a ruhában vagyok, amiben tegnap a buliban voltam. Remek. Előkaparok pár tiszta darabot a szekrényemből, amit Kriszta türelmesen végignéz és kitántorgok a szobámból. -

Hogy tetszik? – hirtelen nem is tudom miről beszél, mert miközben én zuhanyoztam az ágyamról a kanapéra telepedett át és úgy látom, hogy egy könyvet tart a kezében.

-

Micsoda?

-

Hát a könyv. Az alkimista. Meg vagyok lepődve, hogy itt találom. Nem gondoltam volna rólad, hogy ilyeneket olvasol.

-

Még nem olvastam el. Csak …. találtam. – remélem nem köt bele ebbe a kétes mesébe, mert igazán nem szeretném elmesélni neki a sztori részleteit.

-

Hát akkor majd kíváncsi vagyok a véleményedre. – ezzel hanyagul leteszi a földre, mert most már teljes figyelmét csak rám akarja irányítani. – Szóval….

-

Szóval….. Mit szeretnél hallani?

-

Hogy mi történt közted és Rebeka között.

-

Honnan tudod, hogy vele kapcsolatos?

-

Gondold végig a kérdésedet kérlek. – forgatja a szemét Kriszta.

-

Szóval Rebeka már elfecsegett neked mindent.

-

Nem fecsegett, hanem sírt a telefonban, amikor beszéltünk.

-

Igen, nem kellet volna olyan durván az arcába vágnom azt a vetéléses cuccot.

-

Mi? – Kriszta őszintén meg van lepődve, majd kiugornak a szemei a helyükből.

-

Nem hallottad jól amit mondtam, vagy nem értetted? És valaki azt mondta nekem egyszer, hogy a mi-zés nagyon udvariatlan.

-

Bocs. Nem…. Én jól hallottam, csak éppen nem erre számítottam.

-

Akkor meg mire?

-

Hát arra, hogy bevallotta neked a megcsalást. De most már elveszítettem kicsit a fonalat. Milyen vetélés?

-

Ja. Hogy ezt nem említette neked?

-

Nem. De most már nagyon kíváncsivá tettél. Na, vegyük szépen sorjában. Ő nekem azt mondta, hogy bevallotta neked, hogy megcsalt, mire te teljesen kikeltél magadból és hogy

nem vagy hajlandó beszélni vele erről és ez bántja őt, meg nem így akarta, meg fél hogy hibázott, meg a többi. -

Igen. Eddig nagyjából stimmel a sztori.

-

És akkor mi az, amiről még nem tudok?

-

Tegnap a bulidban odajött hozzám. Nem akartam beszélni vele, de nem tágított. Pár dolgot egymás fejéhez vágtunk és végül elmondtam neki, hogy tudom, hogy elvetélt. Erre ő felállt és elviharzott.

-

Végre!!! – Kriszta megkönnyebbülten hátradől a kanapén és azt látom, mintha ezer tonnás súly gördült volna le a szívéről.

-

Ezt hogy érted? - olyan érzésem van, mintha a világ körülöttem teljesen felfordult volna. Kristóf Rebeka pártját fogta a megcsalásos sztoriban, most meg Kriszta örül neki. Ezek úgy látom nem hallottak még a szolidaritásról és a baráti támogatásról.

-

Végre, hogy mindent tudtok! Fárasztó volt nekem ez a köztes ember szerepe. Soha sem tudtam, hogy mit mondhatok el neked és mit mondhatok el neki, mert mindketten jöttetek, kiöntöttétek a szíveteket, aztán meg megkértetek, hogy ne mondjam el a másiknak. Téged is folyton győzködtelek, hogy mondd el neki, őt is győzködtem, hogy mondja el neked, de mindketten mindig ugyanazt válaszoltátok, hogy majd megoldjátok egyedül és hogy a másiknak nem kell tudnia róla. Hála a jó égnek, hogy végre elmondtátok egymásnak! Fel vagyok oldozva.

-

Örülök, hogy legalább valaki ebben a helyzetben megkönnyebbült.

-

Hogy fogadta tegnap a dolgot?

-

Mondtam már neked, hogy nem jól. Azt hiszem nagyon megbántódott. Eddig én nem akartam beszélni vele, most meg ő nem fog akarni beszélni velem.

-

Nem szakítottatok véletlenül?

-

De igen.

-

Akkor nem teljesen értem a helyzetet. Mi a fenének nyírjátok még mindig egymás idegeit?

-

Erre én is próbálom megtalálni a választ.

-

Vele szeretnél lenni?

-

Hát te aztán nem kertelsz.

-

Szerintem ezt fontos lenne megválaszolnod saját magadnak. Vele szeretnél lenni?

-

Nem…. – kimondom, de érzem, hogy semmi súlya nincs a válaszomnak.

-

Szóval igen.

-

Talán.

-

Szóval igen.

-

Igen.

-

Na végre! Ha vele szeretnél lenni, akkor legyél vele. Ennyire egyszerű a dolog! - látom Kriszta már megint a megvilágosodott énjét hozta magával.

-

De ő szakított velem! Nem én hagytam el!

-

Igen, mert nem volt melletted boldog. Hibázott, te is hibáztál és úgy őszintén, nem túl sokat küzdöttél a kapcsolatotokért és azért, hogy működjön. Beletörődtél, elfogadtad a döntését és elviharzottál.

-

Miért, mit kellet volna tennem? Kényszeríteni őt? Kikötözni az ágyhoz?

-

Hmmm, lehet ez felpezsdítette volna a szexuális életeteket…. Most komolyan, az is igényelt volna némi izgalmat. Ez a kikötözés szerintem nem is lett volna annyira rossz ötlet.

-

Na, ebből elegem van! Még a szexuális életünket is kibeszélte a hátam mögött? Annyi se volt benne, hogy ezt nekem mondja el?

-

És benned volt? Te elmondtad neki a saját dolgaidat? Te elmondtad neki, mi bánt? Próbáltál valamin változtatni? Egymásra dobáljátok a sarat, közben meg nem látjátok, hogy ugyanazt csináltátok mind a ketten. Te boldog voltál mellette? Azt érezted, hogy életed nője és vele szeretnéd leélni a hátralévő életedet?

-

Igen…. – nem tudom, miért nem mondok igazat, pedig tudom, hogy Kriszta átlát rajtam, mégis kitartóan kerülgetem a forró kását.

-

Adok neked 5 másodpercet, hogy kimond az igazat. –olyan, mint egy szigorú tanárnő, aki most a diákját korholja.

-

Igen. Voltak boldog időszakaink.

-

Még van 3 másodperced.

-

Boldog voltam mellette!

-

Egy másodperc….

-

Na jól van. Nem. Éreztem, hogy valami nincs rendjén, de nem akartam semmit sem tenni és jó volt csak úgy várni, hogy mit hoz majd az élet.

-

Ezt a válaszodat már elhiszem.

-

Remélem, hogy most már látod, hogy miért csalt meg téged. Ő sem volt boldog. De nem az a lényeg, hogy megcsalt vagy nem csalt meg, hanem hogy most mit kezdtek ezzel az információval. Hová léptek azoknak a dolgoknak a tudatában, amik a megcsalás mögött voltak. Becsukod a szemed és még ráadásnak homokba dugod a fejedet is, vagy szembenézel a tényekkel és kimondod az IGAZAT. Te döntesz.

-

De ő is elhallgatott egy csomó mindent előlem! Ő sem mondta ki, hogy nem boldog!

-

Most az oviban érzed magadat? Mert én esküszöm, hogy igen. Igen, megütöttem őt, de ő kezdte. Ő vette el a játékomat, ő a hibás az egészért. Szerinted ez vezet valahová? Az megoldja a dolgokat, hogy fejet hajt előtted és azt mondja „Mea culpa?”

-

Gondolom nem, de jó érzés lenne! – a szám akaratlanul is mosolyra húzódik. Jót tesz az egómnak elképzelni, hogy Rebeka bocsánatot kér és beismeri, hogy mindenért, ami kettőnk között elromlott csak ő a felelős.

-

Gyerekes vagy. Ha azt fogod várni, hogy a másik mikor mozdul, mikor teszi meg az első lépést, akkor örök életedben csak második leszel vagy soha el sem indulsz. De tudod mi a szép ebben? Hogy ezt is megteheted. Ahogy már mondtam, a választás a tiéd. Csak az a lényeg, hogy elfogadd választásod következményeit és ne dünnyögj azon, hogy milyen szerencsétlenül alakul az életed. Amíg másokat hibáztatsz, addig forogsz körbe-körbe a mókuskerékben és csak panaszkodsz, hogy te már mennyi kilométert megtettél, de nem jutottál sehova sem.

-

Látom megint rajtad van a bölcs öt perc.

-

Igen. Néha kijönnek belőlem ilyen okosságok, de ez nem azt jelenti, hogy az én életem könnyebb.

-

Gondolom te most Fred Asterrel éled a mézes heteket.

-

Azt hiszem, hogy ideje lenne feladnom a harcot veled és belenyugodnom, hogy soha nem fogod Tihit a rendes nevén szóllítani.

-

Gyerünk Buddha. Mutass példát az elfogadásban.

-

Teljesen nyugodt vagyok, a világomban minden rendben van. - becsukta a szemeit és a két kezét a térdein pihenteti, mintha meditálna.

-

Tényleg! Nem is mondtad, hogyan sikerült Picassonak a szobátok kifestése!

-

Nyugodt vagyok. – hiába mondogatja, biztos vagyok benne, hogy ki fogom tudni hozni a sodrából.

-

És mit kaptál Robin Hoodtól szülinapodra? Ezt még nem is beszéltük meg. Lopott neked egy csibét? Vagy lőtt egy galambot?

-

Még mindig teljesen nyugodt vagyok. – próbál mélyen lélegezni, de tudom, hogy már közel vagyok a célhoz.

-

Casanova meglepett egy csokor vörös rózsával és ágynak döntött vagy csinált egy OMLETTET?

-

Fejezd be! – robban ki hirtelen és nekem ugrik egy vánkossal, ami eddig a háta mögött volt. Hirtelen csak annyi jut eszembe, hogy az arcom elé tegyem a kezemet és kivédjem a pofoncsapást.

-

Nicsak! Maga Muhhamad Ali tanított meg téged verekedni? – mivel a poénkodásra koncentrálok, egy pillanatra szem elől vesztem a kezét, ami egyenesen oldalról az arccsontomba vág. Csillagokat látok.

-

Bocsi, bocsi, bocsi!!! Nem akartam. Véletlen volt. Ne haragudj. – Kriszta szinte pánikba van esve és mellém guggol a földre. Pont erre vártam. Hirtelen felkapom a fejemet és egy gyors mozdulattal a földre akarom őt teríteni, csak arra nem számítok, hogy ő felettem hajol így a nagyon átgondolt mozzanatomnak az lesz a vége, hogy véletlenül lefejelem őt.

Itt ér véget a csatánk, mert most már biztos vagyok benne, hogy Kriszta is csillagokat lát. A fejét fogja és a hátára fekszik, de közben nem bírja abbahagyni a nevetést, szóval tudom, hogy nem kell érte aggódni. Most már nem csak az arccsontom fáj, hanem a koponyám hátsó része is, úgyhogy én is csak mellé fekszek a szőnyegre és nevetek vele együtt. Azt hiszem, hogy a nevetés a legjobb lehetséges terápia. Kioldja a feszültséget. Amikor végre mindkettőnknek sikerül abbahagyni, hirtelen csend támad a szobában. Oldalra nézek és szinte meglepődök azon, hogy Kriszta teste milyen közel van az enyémhez. A plafont nézte, de mivel érzékelte, hogy őt nézem, felém fordította az arcát. Ő egy nő, én egy férfi vagyok, jól érezzük magunkat, szinte mindent tud rólam, egyedül vagyunk a szobámban. Minden feltétel adott és még ha ezt soha nem is mertem beismerni magamnak, tudom, hogy ő is vonzódik hozzám. Már megint nagyon erőteljesen érzem az illatát, beivódik az összes pórusomba és úgy érzem, hogy felmegy egyenesen az agyamba, ahonnan visszatér a testembe egyetlen paranccsá átalakulva. -

Ne tedd kérlek. – szólal meg rekedt hangon.

-

Mit?

-

Meg akarsz csókolni. – válaszolja teljesen nyugodtan, miközben egyenesen a szemembe néz.

-

Honnan tudtad?

-

Nem vagyok hülye, ezen kívül a homlokodra van írva. - válaszolja mosolyoga.

-

Én miért nem tudok a te homlokodról olvasni? Olyan érzésem volt, hogy te is szeretnéd, de ezek szerint tévedtem.

-

Megnyugtatlak, nem olvasol annyira rosszul. - a tekintetét megint a plafon felé fordítja. - Már régen tudok arról, hogy vonzódsz hozzám. Neked meg Rebekának papoltam arról, hogy legyetek őszinték egymáshoz, de ebben én nem voltam őszinte veled és erre ti ketten döbbentettek rá. Szerelmes voltam beléd én is. Még mielőtt összejöttél volna Rebekával. Azt gondoltam, hogy mi ketten összetartozunk. Annyira jól klappolt minden köztünk, rengeteget beszélgettünk, lelki társamnak éreztelek téged. De aztán összejöttél Rebekával és gondoltam, hogy ezt a sors akarta így.

-

Nem. Ezt én és Rebeka akartuk így.

-

Tökmindegy. Aztán jött Tihamér és én döntöttem. Úgy döntöttem, hogy elengedlek és Tihamér lesz az a férfi, aki mellett leélem az életemet.

-

Miért nem mondtad ezt soha? Azt hittem, hogy nem voltak ilyen érzéseid velem kapcsolatban! Hogy barátnak tartasz, de semmi több.

-

Látod? Ez az első lépés varázsa. Te azt vártad, hogy én adjak jelet, én azt vártam, hogy te. Ha nem mered bevállalni az elutasítás lehetőségét, akkor nem érdemelted ki még a győzelmet. Ezt a papám szokta nekem mondani. Hát én nem mertem bevállalni az elutasítást.

-

Azt hiszem én sem, de rengetegszer szerettelek volna megcsókolni téged. Vagy ezerszer elképzeltem. – úgy érzem, hogy már nagyon sok őszinte pillanatunk volt Krisztával, de ehhez fogható még soha. Mintha egyenesen egymás lelkébe néznénk. A sokáig rejtegetett érzések kimondása szinte varázslatként hat rám. Mintha átmentünk volna egy másik valóságba.

-

Hidd el hogy én is. De ez a vonat már elment.

-

Biztos vagy ebben? Nincs még egy utolsó állomása ennek a vonatnak?

-

András. Kérlek. Ne nehezítsd meg a dolgot. Már van Tihamér az életemben. Soha nem akarnám őt megbántani ilyesmivel.

-

Soha nem kellene megtudnia.

-

És folytassam tovább a titkolózást? Azt már nem. Sajnálom.

-

Én is sajnálom. – tényleg olyan érzésem van, mintha elment volna az orrom előtt a vonat.

-

Tudod, mit szoktak mondani a filmekben ilyen esetekben?

-

Mit?

-

Azért ugye barátok maradunk? – szélesen vigyorog rám.

-

Öri barik.

-

Mi? Ez meg mi volt? – néz rám meglepetten, még mindig a vigyorral az arcán.

-

Nem tudom. Nem ezt szokták mondani a csajok a filmekben?

-

És te most csajnak érzed magadat? Mert akkor nagyon ügyesen sikerült eltitkolnod eddig ezt a tényt.

Valahogy viszonoznom kell neki ezt a provokatív megjegyzést. Nem tudom, hogy jut az eszembe, de gyengéden megcsavarom az orrát, mire ő felsikít és ő is próbálja megcsavarni az enyémet. Olyanok vagyunk, mint két gyerek az óvodában. Mintha visszamentünk volna jó sok évet az időben. Jó érzés játszani vele, jó érzés felnőtt ésszel tudni, hogy szabad játszani és hogy van játszótársam. Nem tudom, hogy meddig fogunk tudni még egymásnak ilyen minőségben jelen lenni, de egyenlőre nagyon örülök, hogy Kriszta van, és bár sajnálattal tölt el, hogy soha semmi több nem lehet közöttünk, mégis hálás vagyok, hogy legalább a barátság megvan. Egész eddig egy nagyon nehéz dolognak érzékeltem az életemben ezt a rejtett vonzalmamat iránta és azt gondoltam, hogy ha színt vallanék, minden még bonyolultabb lenne. Jól esett kimondani és megbeszélni vele és miután közelebb merészkedtem ehhez az érzéshez, már nem is tűnt annyira félelmetesnek. -

Fogsz beszélni Rebekával? – kérdi zihálva, miután mindketten kicsit lenyugodtunk.

-

Igen. Beszélek vele, legalábbis megpróbálom.

-

Örülök. Tudod… az első lépés. - kacsint egyet.

-

Köszönöm.

-

Micsodát? – néz rám meglepetten.

-

Azt az egy kiló szilvát, amit hoztál! Mégis mire gondoltál?

-

Jaaa. Igen. Szívesen. – válaszolja vigyorogva.

Mindketten tudjuk, hogy nem szilváról van szó, de jól esik kódokban beszélni, amit csak mi ketten értünk. Talán túl egyszerű lett volna kimondani, hogy köszönöm neki a lelki támaszt és azt, hogy mellettem áll. Miután Kriszta elment és én ismét a szobámban ülök, olyan mintha ezer év telt volna el. Valahogy a dolgok mások. Minden a helyén van, de valami megváltozott. Itt maradt a szobában Kriszta nevetése, azok a szavak, amiket kimondtunk, a vallomás, hogy valójában szerelmesek voltunk egymásba, de soha nem tettük meg az első lépést. Mosolyognom kell, és ahogy a kanapén ülök és ezeken a dolgokon elmélkedek, megakad a szemem a könyvön, amit Kriszta a kanapé mellé tett le. Az Alkimista még mindig vár rám. Kriszta imádja ezt a könyvet és felébred bennem egy nagyon határozott vágy, hogy most már én is tudni szeretném, mit rejt magában a könyv. Ez kicsit Kriszta világa is és én részese szeretnék lenni. Megint találomra kinyitom. „Az élet vonzza az életet.” – válaszolt az Alkimista. Nem tudom hirtelen mit gondoljak erről az egyszerű mondatról, de valamiért nagy hatással van rám. Mintha a szavaknak súlyuk lenne és mégis teljesen könnyűek... Felhívom Rebekát. Hajlandó vagyok bevállalni azt is, hogy lecsapja a telefont, de akkor legalább tudni fogom, hogy én megtettem az első lépésemet és lehet, hogy már megint sokkalta rosszabbnak képzelem a szituációt, mint amilyen valójában. Kitárcsázom a számát. Sokáig cseng és mikor már le akarom tenni, hogy biztos nincs telefonközelben, hirtelen meghallom a hangját. -

Mit akarsz még tőlem?

Belém fagy a szó. Nem gondoltam végig, hogy mit is akarnék neki mondani, vagy hogy mit is akarok igazából. -

András! Ha felhívtál, akkor legalább annyi vér lehetne a pucádban, hogy beleszólsz abba a rohadt telefonba! – a hangja dühös. Határozottan azt hallom, hogy a szomorúság ideje lejárt és felváltotta az ellenségeskedés.

-

Itt vagyok, csak… - nem jut eszembe semmilyen kifogás, ezért kimondom az igazat. – ...csak meglepődtem. Beszélni szeretnék veled.

-

Nincs miről beszélnünk. Már mindent elmondtunk egymásnak.

-

Szerintem meg nem! – szinte belekiáltok a telefonba, mert bennem is felforr a vér attól, amilyen hangnemet használ. Csend támad a telefon másik végén. Valószínűleg meglepődött.

Ritkán szoktam felemelni a hangomat, bár az utóbbi időben az ő társasága ezt már párszor kihozta belőlem. -

Rendben. – meglep a reakciója. Nem vártam ezt a hatást.

-

Akkor, találkozhatnánk valahol. Neked mikor felelne meg?

-

Feltételezem, hogy nem túl nyugodt hangsúlyban fogunk beszélni egymással, amihez nem kell nekem nézőközönség, szóval ha neked is megfelel, akkor találkozzunk nálam.

-

Rendben. – bár rossz emlékeim vannak az utolsó ottlétemről, de igaza van. Jobb lenne zárt ajtók mögött beszélni.

-

Ma?

-

Nyolc körül átmegyek.

-

Itt leszek. - még soha nem halottam ilyen vért az erekbe fagyasztó „Itt leszek.” mondatot.

Köszönés nélkül teszi le a telefont, szóval az én „szia”-m csak a süket telefonnak szól. Na! Ez jól ment. Nem is volt annyira nehéz, mint amilyennek képzeltem. Most már csak össze kell szednem magamat a személyes találkozóhoz. A lakás semmit sem változott, viszont Rebeka az utolsó látogatásunkhoz képest sokat. Akkor mosollyal fogadott, most elég borús arckifejezéssel. Akkor lazán sexi volt, most csak simán laza. A haját befonta, nyoma sincs a madárfészek effektnek, semmi smink nincs rajta, első ránézésre olyan érzésem támad, mintha most kelt volna ki az ágyból. Fekete kapucnis felső van rajta, valami színes gyöngyökkel, vagy flitterekkel a hátán. Nem nagyon értek ezekhez a dolgokhoz. Csak annyit látok, hogy van rajta valami dísz. Alatta egyszerű fehér poló. Egy igazi két lábon járó jin-jang szimbólum. Azt hiszem, hogy az egész este ennek a szimbólumnak a jegyében fog telni. Egyenlőre azt látom, hogy a fekete részen vagyunk. Ha valami fény dereng is a hangulatban, az biztosan csak a konyhai lámpa, mert egyéb fényforrást nem érzékelek. -

Kérsz valamit? – úgy érzem, csak udvariasságból kérdezte meg. Kétlem, hogy ebben a pillanatban vendégszerető akarna lenni.

-

Egy pohár víz jól esne. Köszi.

Távolabb ülünk le egymástól, mint a legutóbbi alkalommal. Én a kanapéra, ő jobbra tőlem a fotelbe. Mindketten meredten és kitartóan nézzük az asztalt, mintha az valami kivételes antik darab lenne, pedig sima IKEA. Indoknak, hogy miért ne nézzünk egymásra, tökéletes. -

Azt mondtad beszélni szeretnél. Hát beszélj. – töri meg végül a csendet. Úgy látszik megunta az IKEA asztalt.

-

Én úgy gondoltam, hogy beszélgetni fogunk és hogy nem csak én fogok beszélni.

-

Hát nekem, kedves András, egyenlőre nincs mondanivalóm. – ez a megszólítása a frászt hozza rám.

-

Na jó. Akkor elmondom, hogy én mit akartam, aztán ha azután sem lesz mondanivalód, akkor hazamegyek és békén hagylak. Lezárom ezt a kettőnk között lévő ügyet.

-

Hallgatlak. – még mindig fagyos a hangulata. Most meg olyan a kisugárzása, mint a döntő bírónak. Ha továbbra is azt vallom, hogy ártatlan vagyok, akkor be kell bizonyítanom ártatlanságomat, mert másképpen ő üt egyet a kalapácsával és életfogytiglanra ítél.

-

Bocsánatot kérek azért, amit Kriszta buliján mondtam. Már régen el szerettem volna neked mondani, de nem a megfelelő időt és hangnemet választottam hozzá.

-

Nem. – válaszol egyszerűen.

-

Kihoztál a sodromból és egyszerűen csak kiszaladt belőlem. – ha a tekintetével ölni tudna, én most már biztosan a szőnyegen hevernék. Eszembe jut Kriszta, aki azt mondta, hogy ne legyek óvodás és ne dobáljak a másikra sarat, csak azért, mert ő kezdte. Látom, hogy tényleg nem eredményre vezető, ha őt fogom hibáztatni és azzal magyarázom a saját cselekedeteimet. De mikor az annyira egyszerű!

Mindketten védekező állásponton vagyunk, a levegőt kettőnk között szinte vágni lehet. Tudom, hogy megint itt van az első lépés ideje. Vagy lerakom a pajzsot és bevállalom, hogy esetleg sérülés ér, vagy továbbra is szorongatom, de akkor maximum a ricsaj fog hallatszani a beszélgetésünkből, amikor a pajzsok egymásnak ütköznek. -

Krisztától tudtam meg, hogy terhes voltál és elvetéltél. Emlékszem, hogy még a kapcsolatunk elején volt, nem sok ideje lehettünk együtt. Fél éve…

-

Nyolc hónapja.

-

Akkor nyolc hónapja. Nem készakarva mondta el, hanem véletlenül elszólta magát és utána már nem hagytam, hogy eltussolja a dolgot. Kértem, hogy mondja el nekem. Ő bízott abban, hogy rövidesen el fogod nekem mondani te magad is, ezért beadta a derekát. Én is bíztam benne sokáig, de te nem tetted meg. Akárhányszor itt ültünk a szőnyegen, mindig arra gondoltam, hogy egyszer csak felhozod és megbeszéljük. Tudtam, hogy sírnál és kiborulnál, de gondoltam majd megvigasztallak, túllépünk rajta és éljük tovább az életünket, mivel már úgyis megtörtént a dolog és sem visszacsinálni, sem megmásítani nem tudtuk volna.

-

És miért nem hoztad fel te, ha annyira meg szeretted volna beszélni? – látom, hogy könnyesek a szemei. Még ennyi idő után is nehéz neki erről beszélni.

-

Mert nem akartalak sürgetni. Gondolom a nőnek ez sokkalta intenzívebb élmény, mint a pasinak, mert a te testedben volt. Feltételeztem, hogy el kell gyászolnod, vagy valami ilyesmi. Nem tudom. Sohasem voltam még ilyen helyzetben, nem tudtam, mi lenne a helyes!

-

Én sem voltam még soha ilyen helyzetben! – szinte rám kiált és elcsuklik a hangja. Már patakokban folynak a könnyei. Még jó hogy nem festette ki magát, most már úgy nézne ki, mint valami elcseszett rajzfilm figura. – Gondolod, hogy én tudtam, mit kellene csinálni? Nem

terveztem és nem is akartam gyereket. El akartam neked mondani, de te…. – nem fejezi be a mondatát. -

Mi én? Azt hitted, hogy nem akarnám? Hogy azt akarnám tőled, hogy vetesd el?

-

Nem hittem, hanem biztosan tudtam. – mondja keserűen.

-

Ez alaptalan vád! Én ilyet soha nem mondtam!

-

Soha? Biztos vagy benne hogy SOHA?

Csípőből mondanám, hogy soha, de valami azt súgja nekem, hogy nem lenne igaz. Lázasan keresgélek az emlékeimben, de nem találok semmit sem, amibe kapaszkodhatnék. Az igaz, hogy nem szoktam áradozni a gyerekekről, meg nem gügyögtem nekik, meg semmi ilyesmi, de azért felvállaltam volna a felelősséget a saját gyerekemért, úgy érzem. -

Nem tudom, mire gondolsz.

-

Emlékszel arra az estére, amikor Kristóf felhívott, hogy Anna babát vár?

-

Igen… - valami kezd derengeni a fejemben.

-

És emlékszel arra is, hogy mit mondtál nekem miután letetted a telefont?

-

Igen. Elmondtam neked, hogy Kristóf apa lesz. – erre az egy dologra tisztán emlékszem.

-

És még? – már megint a döntő bíró nézése. Úgy érzem, hogy zsugorodom a kanapén, de minél jobban támad, annál jobban védekeznem kell és a pajzsom már megint gigantikus méreteket ölt.

-

És még… hogy biztos rázós évük lesz. – kockáztatom meg a dolgot. Ahogy magamat ismerem, tuti valami ilyesmit mondtam.

-

Nem egészen így fogalmaztál, de fogjuk rá. Gondolom a beszélgetés további részére nem emlékszel.

-

Szerintem itt befejeztük a beszélgetést. – tudom, hogy nem fejeztük be. Már emlékszem, hogy Rebeka akkor nagyon kiakadt és kint aludt a kanapén aznap este, bár egyáltalán nem értettem, hogy mi a baja. Aztán lezártam csak annyival, hogy biztos azok a napjai vannak és érzékenyebben reagál a dolgokra.

-

Nem fejeztük be. Azt mondtad, hogy most aztán Kristófnak végleg befellegzett, örökre Anna mellé meg a gyerek mellé lesz láncolva és cserélheti a szaros pelenkákat. Már ezen kiakadhattam volna, de nem tettem. Folytattuk a beszélgetést, mert aznap akartam elmondani neked és gondoltam, hogy milyen szép lesz, hogy a két jó barát egyszerre lesz apuka.

-

Rebeka. Nincs diktafon a fejemben. Honnan tudjam mit mondtam 4 évvel ezelőtt? Ez egy teljesen meddő beszélgetés. Még csak megvédeni sem tudom magamat a vádaskodásoddal szemben!

-

Hát én nagyon is jól emlékszem rá.

Pontosan emlékszem minden egyes szavadra.

Megkérdeztem tőled, hogy mit szólnál ahhoz, ha te is apuka lennél és te halál nyugalommal azt mondtad, hogy biztos felakasztanád magadat az első fára. -

Ilyet biztos nem mondtam!

-

De igen.

-

Akkor biztos csak poénkodtam. Vicces akartam lenni. Nem hiszem, hogy komolyan gondoltam volna a dolgot. Ha megmondod hogy terhes vagy, nyilván nem mentem volna ki az ajtón és nem akasztottam volna fel magamat az első fára. Ezt azért te sem gondolhatod komolyan!

-

Igen. Képletesen gondoltad, de akkor sem azt hallottam ki a szavaidból, hogy marhára örülnél a dolognak. Ja, és azt is mondtad, hogy ha választhatnál, akkor még ne legyek terhes, mert nem szeretnél egy fit labdával aludni egy ágyban.

-

Ugye nem feltételezed rólam, hogy komolyan beszéltem!

-

Ne haragudj, de abban a helyzetben nem voltam vicces kedvemben.

-

Nyilván nem viccelődtem volna, ha tudom, hogy terhes vagy!

-

Hát én meg nyilván elmondtam volna, hogy terhes vagyok, ha nem viccelődsz!

Nyomós érvek mindkét oldalon. Már mindkettőnknél elszakadt a cérna. Úgy ordibálunk egymásra, mintha minimum egy kilométerre lenne a másik. Soha nem veszekedtünk, míg együtt voltunk. Teljesen szokatlan a szituáció, de érdekes módon megnyugtató. Utálok kiabálni, ő is utál, de úgy érzem, hogy ezek annyira komoly dolgok, hogy ki kell engedni a gőzt, másképp mindketten felrobbannánk. -

Muszáj szívnom egy kis friss levegőt.

-

Remek, menekülj csak ki a helyzetből. – utálkozva mondja ki a mondatot, de már nem fordulok vissza. El kell tőle kicsit távolodnom, hogy kitisztuljon a fejem.

Kimegyek az erkélyre. Még mindig megvan a fonott karosszékem. Imádtam itt ücsörögni a nyári estéken. Egy üveg bor, a csillagok, a város zümmögése. Megnyugtató volt. Beleülök a székbe és próbálom megérezni a nyugalmat, de valahogy nem jön. Most már látom részben Rebeka szemszögét is. Kezdem látni, hogy milyen volt az ő helyzete. Hogy neki is megvoltak az indokai. Így már érthető a kanapés alvása. De a francba! Miért nem mondta akkor! Na jól van. Ez már megint a másik fél hibáztatása. Tényleg akartam volna akkoriban gyereket? Hogy fogadtam volna, ha elmondja? Nem tudom a választ. Túl rég volt, már nem tudom felidézni, hogy milyen voltam akkor. Azt viszont biztosan tudom, hogy nem volt bennem meg az az érzés, hogy akármelyik pillanatban feleségül vettem volna őt. A kapcsolatunk elején nagyon oda voltam érte, aztán a rózsaszín szemüveg lehullott és valahogy kifakultak a színek. Nem akartam szakítani vele, mert igazából nem tudtam találni semmilyen hibát,

ami annyira zavart volna, hogy ne tudtam volna élni vele. Jó társ volt. Rendben tartotta a lakást, főzött, ha volt ideje, a szüleim imádták, Krisztával sülv- főve együtt voltak. Kristóf volt az egyetlen, aki nem annyira bírta őt, de soha nem mondta meg hogy miért. Talán ő maga sem tudta az indokot. Szóval minden Rebeka mellett szólt. Aztán jött az a munkahelyi epizód. Lilla. A főnök asszisztense volt egy rövid ideig. Mivel a cégben szinte csak férfiak voltak, az érkezése mindig úgy hatott, mint valami áramütés. Lilla mindig nagy könnyedséggel sétált be a hímek barlangjába. A főnök megkövetelte/ elvárta, hogy elegánsan öltözzön, tehát a munkaruhája napi szinten feszülős kis kosztüm volt magas sarkú cipővel. Senki sem tudta levenni róla a szemét, akármerre járt. De Lilla csak egyetlen embert tüntetett ki megkülönböztetett figyelemmel. Engem. Hol kávét főzött nekem, hol velem ebédelt azzal az ürüggyel, hogy közben megbeszéljük a munkahelyi dolgokat. Persze soha nem beszéltünk munkáról. Volt neki barátja, de valami lúzer lehetett, mert egyfolytában csak panaszkodott róla. Soha nem értettem meg, hogy miért nem hagyta el. Egy olyan nő, amilyen ő volt, bármelyik pasit megkaphatta volna. Az egyik alkalommal el kellett őt vinnem magammal az egyik klienshez, mert a főnök nem ért rá és Lillát kérte meg, hogy jegyezze le számára a fontos részleteket és írjon jelentést a találkozóról. Este jöttünk csak haza és az autó biztonságos zárt terében Lilla színt vallott és azt mondta, hogy kíván engem, amióta csak először meglátott és másra sem tud gondolni, csak arra, hogy szeretne velem tölteni egy éjszakát. Azt hiszem, hogy abban a pillanatban sokkos állapotba kerültem. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy soha nem fantáziáltam róla, de amikor ennyire nyíltan kimondta, és választ várt tőlem, elveszítettem a bátorságomat. Az egyetlen dolog, amit képes voltam kimondani az volt, hogy „Van barátnőm.” Nem volt egy fontos információ, mivel Lilla tudott róla. Az egész hátralévő időben nem szóltunk egy szót sem és én a világ legnagyobb tuskójának éreztem magamat. Feltételeztem, hogy Lilla örökre elveszítette az érdeklődését irántam, de tévedtem. Amikor megálltam a háza előtt és elköszöntem tőle, ő megfogta a nyakkendőmet, közel húzott magához és megcsókolt. A parfümje illata, az ajkai melegsége és az a vágy, amivel megcsókolt rabul ejtettek. Nem bírtam gondolkodni és én is visszacsókoltam őt. Valamilyen szuperhősös erővel kellett volna abban a pillanatban rendelkeznem ahhoz, hogy megtudjam őt, vagy magamat fékezni. A szexre viszont nem került sor. Magam sem tudom hogyan, de elutasítottam őt. Emlékszem, hogy azt mondtam neki: -

Istenien csókolsz és nagyon kívánlak téged, de én nem vagyok az a fajta férfi, aki megcsalja a barátnőjét. - erre ő elmosolyodott és azt válaszolta:

-

Istenien csókolsz és nagyon kívánlak téged, de én meg nem vagyok az a fajta nő, akinek kellene egy olyan pasi, aki nem képes megszegni néha a szabályokat.

Ezzel kiszállt az autóból és másnap beadta a felmondását. Fél évig kellett hallgatnom a többiek cikizését, hogy Lilla végettem lépett le. Végül is igazuk volt, de soha nem mondtam el egyiküknek sem, hogy mi történt az autóban. Még Krisztának sem, mert a férfi egóm nem bírta volna elviselni azt

a szégyent, hogy be kelljen ismernem, hogy elutasítottam egy nőt, aki szó szerint rám vetette magát. Rebekának meg egyáltalán nem akartam megmondani. Végülis szexre nem került sor, innentől meg felesleges lett volna ezzel borzolni a kedélyeket. Habár ha jobban belegondolok... Talán ha elmondtam volna neki ezt a sztorit, ő is elmondta volna a megcsalását és a dolgok talán másként alakultak volna. Sokkalta előbb szakítottunk volna, mert rájöttünk volna, hogy nincs értelme együtt maradni, vagy pedig az őszinteség elmélyítette volna azt, ami kettőnk között van. Ezt viszont már soha nem fogjuk megtudni. Jó érezni a friss levegőt az arcomon. A tér érzete lenyugtatja az idegeimet és már nem látom annyira feketén a dolgokat. Én is hibáztam, semmivel sem vagyok jobb Rebekánál. Ha éppen nem szegeződik rám Rebeka döntőbíró tekintete és Kriszta „úgyis kiszedem belőled ezt az információt” nézése, akkor képes vagyok beismerni ezt a tényt. Amikor senki sem hall engem, senki sem vár el tőlem semmit, akkor látom, hogy én is hibáztam és hogy én sem voltam tökéletes a kapcsolatunkban. -

Jobban vagy? – Rebeka szemlátomást megnyugodott. Ég és föld ahhoz képest, amikor otthagytam őt a szobában. Most már azt hiszem átkerültünk a kínai szimbólum fehér oldalára. Ezúttal nem a kanapéra ülök, hanem szembe vele a fotelbe.

-

Igen.

-

Csináltam teát.

-

Köszönöm. - ha nem mondja, talán fel sem tűnik a gőzölgő kancsó az asztal közepén, ami időközben odakerült.

-

Szívesen. – egy pillanatra rám néz, de utána lehajtja a fejét és a térdét nézi. Maga alá húzta a lábait és teljesen összekuporodik a foteljében.

Megint egy jó ideig csend van. Nem tudom, hogy mondanom-e kellene még valamit, de aztán úgy döntök, hogy nem. Már bocsánatot kértem tőle, megtettem, amiért idejöttem, de valamiért még nincs olyan érzésem, hogy fel kellene állnom és hazamennem. Ezért csak ülök és várok. Ki tudja mire. -

Nem akartam, hogy csak azért maradj velem, mert teherbe estem. Nem terveztük és váratlanul ért engem is. Még nem voltunk annyira hosszú ideje együtt és nem voltam benne biztos, hogy ez a fordulat megerősítené a kettőnk között lévő kapcsolatot. Szerettem volna tudni, hogy akkor is velem maradsz-e ha nincs gyerek, hogy akkor is velem képzeled-e az életedet, mert ha nem így lett volna, akkor azt hiszem, hogy nem tudtam volna azzal az érzéssel élni, hogy hozzám vagy láncolva. Ez előbb-utóbb úgyis megmérgezte volna a légkört kettőnk között.

-

Én nem….

-

Várj, még nem fejeztem be. - a nézése olyan, hogy egyből elfelejtem, mit is akartam mondani. - Tudom, hogy azt mondtam, hogy komolyan vettem a viccelődésedet. Ez nem volt

igaz, csak valamibe kapaszkodni akartam, valamit találni akartam, amiben hibáztathatlak és azt mondhatom, hogy a te hibád az, ahogy a dolgok alakultak. – ismerős az érzés, amiről beszél. – Igazából tudtam, hogy nem hagynál el, tudtam, hogy felelősséget vállalnál a babáért és hogy nem hagynál magamra, de én nem erre vágytam. Azt hiszem, megijedtem a helyzettől és később rájöttem, hogy nem attól féltem, hogy téged foglak magamhoz láncolni, hanem hogy én leszek örökre hozzád láncolva a baba által. Meglep az utolsó mondata. Mindig azt hittem, hogy ő volt az a kapcsolatunkban, aki nem kérdőjelezte meg a dolgokat. Meg voltam győződve arról, hogy ő biztos a dolgában, bennem és mindenben, ami kettőnk között történt. Azt hittem, hogy minden percben fel van készülve arra, hogy gyűrűt húzzak az ujjára. Ezek szerint mégsem volt ennyire biztos az egészben. -

Azt hiszem, hogy ettől én is tartottam. – végre kimondom azt a mondatot, ami már évek hosszú sora alatt bennem volt, de soha nem mertem konkrét formába önteni. Talán egyszer Kriszta kiszedte belőlem és elérte, hogy kimondjam, de Rebekának nem mertem volna elmondani. Azt gondoltam, hogy nagyon megbántanám őt vele és meg voltam győződve arról, hogy ez az érzés majd elmúlik és hogy minden rendben lesz.

Most ő néz meglepetten rám. -

Sejtettem, hogy így van. Gyávának gondoltalak, hogy soha nem mondtad ki nyíltan. Végig azt hittem, hogy fájna ez a mondatod, de most hogy kimondtad, szinte jobban érzem magamat. Furcsa. – mosoly derül fel az arcán.

-

Számomra is az. Azt hittem, hogy nagyon kiborulnál és azonnal szakítanál velem, ezért nem mertem soha elmondani neked. Nem veszekedtünk, nem voltak nagy összezördülések kettőnk között, minden olyan simán ment. Azt gondoltam, hogy hülye lennék, ha ezt el akarnám dobni magamtól.

-

Azt feltételezted rólam, hogy azonnal bedobnám a törülközőt, ha elmondanád, hogy nem vagy teljesen biztos kettőnkben? Hogy kételyeid vannak?

-

Igen. Azt gondoltam, hogy az egy nyílt felkérés lenne arra, hogy dobjál engem.

-

Miért? Ezt szeretted volna?

-

Nem! Mondom, hogy nem akartam szakítani, azért nem mondtam el.

-

De velem maradni sem akartál teljes lényeddel! Kételkedtél abban, hogy jó helyen vagy!

-

Te is kételkedtél! – már megint átmentünk mind a ketten a kenjük a dolgot a másikra üzemmódba. Nem maradunk viszont benne sokáig, mert talán mindketten érezzük, hogy értelmetlen lenne azon veszekedni, hogy mi volt előbb a tyúk vagy a tojás.

-

És mi lett volna, ha nem veszted el a babát? Akkor kénytelen lettél volna elmondani. – már megint elszomorodik az arca, de most már tudni szeretném a sztorit és nem tántorít meg az, hogy látom szomorúságot okoznak neki szavaim.

-

Igen. Elmondtam volna, de gondoltam arra is, hogy szakítok veled még mielőtt kiderülne és egyedül felnevelem.

-

Mi? Te eltitkoltad volna, hogy van egy közös gyerekünk? – nem hiszem el, amit hallok. Azt érzem, hogy nem bízhatok meg benne egyáltalán, ha egy ennyire súlyos információt képes lett volna eltitkolni.

-

Össze voltam zavarodva. Érted? Felfordult az életem! Elképzeltem, hogy ott kell hagynom a gyakornokságomat, otthon kell majd babáznom kitudja mennyi ideig és kitudja hogy mikor tehettem volna le a vizsgáimat. Nem voltam benne biztos, hogy veled akarok maradni és hogy egy „minta apát” akarok magam mellé, aki kötelességtudóan megtesz majd mindent, de belül majd szétveti a frusztráció. – már megint felemelte a hangját, pedig azt hittem, hogy az előbb már megnyugodott. Sötét felhők gyülekeznek a feje felett.

-

Honnan veszed ezeket a dolgokat? Honnan tudod, miként viselkedtem volna? Ezt még én magam sem tudom, úgyhogy neked végképp nem volt jogod egyedül dönteni a dolgok felől! – már megint rám jött valami adrenalin löket. Felháborítanak a vádjai, amiknek nincs semmi alapjuk.

-

Menj el! – kiált rám rövidre zárva a vitát.

A levegő egy pillanatra megfagy. Mintha megállt volna az idő és a föld abbahagyta volna a forgást. Senki sem mozdul, csak nézünk egymásra mint két éppen egymásnak rontani készülő vadállat. Csak egy rossz mozdulat kell és úgy érzem a nyakamnak ugrik az a tigris, aki most éppen szemben velem ül. Csakhogy amilyen erőt az ő szemében látok, pontosan azzal arányos erő ébred bennem is. Azt sem tudom, honnan jön, csak érzem, hogy bennem is most ugrásra készen áll az oroszlán, aki nem hagyja, hogy csak úgy megfélemlítsék. Ősi ösztönök ébrednek. -

NEM MEGYEK EL! – hangsúlyt fektetek minden egyes szóra.

-

Azonnal menj ki a lakásomból! – kiált újból és haragosan villognak a szemei.

-

Nem! – magam sem értem, honnan van bennem ez a határozottság. Még soha nem éreztem ekkora erőt magamban, de pontosan tudom, hogy maradnom kell. Azt mondják, hogy a virradás előtti óra a legsötétebb. Nekem is valami hasonló érzésem van.

Rebeka elkezd zokogni. Befejeztük a beszélgetést egy időre. Nem tudom, mit kellene tennem. Menjek oda hozzá? Olyan érzésem van, hogy ha megközelíteném, darabokra tépne engem. Mondjak valamit? Kétlem hogy van olyasmi, amit most mondani lehetne. Bár érzéketlen tuskónak érzem magamat, csak ülök és nézem őt anélkül, hogy bármit is tennék. Hosszú percek telnek el így. Mintha a tenger hullámzását nézném. Az apály és a dagály harmonikusan váltogatják egymást. Fájdalmas görcsökben ráng a teste, aztán megnyugszik egy időre, majd megint kezdődik minden elölről. Nem tudom mennyi idő telhet el, de lassan a hullámok kisebbednek, míg a végén már csak szipog és az orrát fújja.

-

Utáltalak. Teljes szívemből utáltalak és téged hibáztattalak mindenért.

-

De én nem is tudtam semmiről! – mondanám ki, de nem teszem meg. Csak olaj lenne a tűzre.

-

A baba 5 hetes volt, amikor elvetéltem. Elkezdtem vérezni, felhívtam gyorsan a nőgyógyászomat, és mikorra odaértem hozzá azt mondta, hogy már vége. Hogy a baba természetes úton eltávozott. Megvigasztalt, hogy a körülményekhez képest a lehető legjobban alakultak a dolgok és hogy még lehet akármennyi gyerekem a jövőben. Akkor volt pontosan egy hete, hogy tudtam róla és a veszekedésünk másnapján történt. Úgy látszik tényleg nem volt itt az ideje, vagy nem érezte azt, hogy várnánk őt, vagy nem tudom. Lehet hogy nincs semmilyen magyarázat erre. De én téged hibáztattalak. Meg akartalak büntetni és eldöntöttem, hogy soha nem mondom el neked, mert nem érdemled meg, hogy tudjál róla. Másként nem tudtam megbosszulni, csak ez az egy dolog jutott az eszembe.

-

Miért nem szakítottál, ha ennyire utáltál? – teszem fel a teljesen logikus kérdést.

-

Nem tudom. Szerettem veled lenni. Arra gondoltam, hogy hülye lennék eldobni magamtól egy ilyen kapcsolatot. – mosolyog, mert szinte szóról szóra ezt mondtam én is - Még akkor is, ha abban a pillanatban nem remekeltél az együttérzésben és a viccelődésed a fit labdáról megsértett. De az idő nagy részében szerettem, hogy viccet csinálsz dolgokból. És Kriszta azt mondta, hogy hagyjak magamnak időt, amíg lenyugszok. Ha még utána is szakítani fogok akarni, akkor tegyem meg. Hallgattam rá. Vártam, hogy lenyugodjak. Aztán meg valahogy visszatért minden a régi kerékvágásba és éltük tovább az életünket.

-

Igen… - mondom elgondolkodva. Onnantól a sztorit én is ismerem. Döbbenet számomra, hogy mennyire különbözik az ő története attól, ami az én fejemben volt. Így már több minden kezd értelmet nyerni.

-

Késő van már. Ha gondolod, nyugodtan itt aludhatsz, nem kell hazamenned. – mondja szinte barátságosan. Még a legvadabb fantáziáimban sem gondoltam volna, hogy ennyi kiabálás után még létezik nyugodt hangnem két ember között. A kiabálás mindig valami nagyon destruktív dolognak tűnt nekem, ami után nem marad más, csak romhalmaz. Félig igazam is volt. Romhalmaz marad, de nem mindig csak a jó dolgok omlanak össze. Néha sikerül vele a gátakat is lerombolni.

-

Köszönöm, de azt hiszem, hogy inkább hazamegyek.

-

Ahogy gondolod.

Két puszival az arcra búcsúzunk el egymástól. Olyan békés, nyugodt minden körülöttem, még akkor is, ha a fejemben újra és újra lejátszódnak azok a dolgok, amiket elmondtunk egymásnak. Mint egy véget nem erő video felvétel. Otthon fáradtan a kanapéra zuhanok, de nem tudok elaludni. Túl sok gondolat van a fejemben. A világ legunalmasabb tevékenysége az olvasás. Lehet hogy most azt kellene csinálnom, az

biztosan kiütne és egyből elaludnék. Előhalászom a kanapé alól a könyvet. Annyi ideje készülök már rá, hogy elolvassam, de valahogy sohasem szántam el magamat. Hát most itt van a soha vissza nem térő alkalom. Ahogy lapozom a könyvet, észreveszem, hogy valaki kézzel beleírt az első oldalra. Eddig nem is vettem észre, sőt, még Kriszta sem vette észre az írást. Talán ő is csak találomra nyitotta ki a könyvet valahol, ugyanúgy, ahogy én is. Most viszont, hogy egyenként forgattam az oldalakat, az írás feltűnt. Tiszta macskakaparás. Alig tudom kibetűzni. „... aki nem hisz vár, aki hisz elindul... „ Semmi név, semmi aláírás. Mindig azt szokták mondani, hogy a pénz mozgatja a világot. De szerintem inkább a titkok. A titok az, ami olyan tettekre serkenti az embert, amin ő saját maga is meglepődik. Minden felfedezőt, minden kutatót, minden fejlesztést a titok érzete hajtja. Mi van a túloldalon, mi van ott, ahol egyelőre még semmit sem látunk, hogyan működhet ez a dolog? A titok… A vallások is erről szólnak. Valamilyen magyarázattal akarnak szolgálni arra, amiről senki sem tudja biztosan, hogy micsoda és hogyan működik. És annál vonzóbb egy vallás is az emberek számára, minél több titkos dolgot rejt magában. Olyanokat, amiket ésszel nem lehet felfogni, egyszerűen csak el kell hinni. Gyerekkoromban egy csomó mindent szétszereltem. Kis autókat, a számológépemet, anyám vasalóját, mondjuk az utóbbit ő nem nagyon díjazta. Engem is érdekeltek a titkok és míg gyerek voltam, sokkalta több titok vett körül engem, úgy érzem. Vagy csak én felejtettem el őket? Csak én nem akarom már látni őket, pedig ugyanúgy itt vannak? Már rég nem éreztem azt a fajta bizsergést magamban, amit a gardróbban lévő doboz ébresztett bennem. Pedig csak egy egyszerű doboz pár egyszerű dologgal. És ez az üzenet a könyv elején… érdekel, hogy ki írta és miért? Még aznap éjjel elolvastam a könyv első részét. Bár tényleg magával ragadó volt, elálmosított és végül elaludtam. A benne lévő gondolatokat viszont valahogy nem tudtam kiverni a fejemből. A történet valamiért mesére emlékeztet engem, azokra a mesékre, amiket gyerekkoromban olvasott nekünk anyám és amik azt az érzetet keltették bennem, hogy minden álom valóra válhat, hogy minden lehetséges. Szó esett a könyvben a Személyes történetről is. Santiago, a szegény pásztorfiú elindul kincset keresni. Ez az ő Személyes története, hogy megtalálja a kincset a piramisoknál. Csakhogy a piramisok nagyon messze vannak és neki nincs pénze, hogy megtegye az utat. Milyen egyszerű történet, mégis mindenki élete erről szól.

7.

-

András! Gyere le kérlek segíteni nekem! – apám hangja a kedvenc autóversenyzős játékomtól szakít el engem.

-

Mindjárt megyek! – kiáltok neki vissza. Tudom, hogy a számítógépes játék játszása nem lenne a legmegfelelőbb kifogás arra, hogy miért ne menjek le.

-

Ezt a régi fa bódét szeretném szétszedni és csinálni helyette egy másikat. Gondoltam úgyis egész nap otthon vagy, segíthetnél nekem.

-

Mit csináljak? – figyelmen kívül hagyom a megjegyzését. Valamiért sértő számomra az, amit mondott, ez úgy hangzott, mintha azt mondta volna, hogy lusta vagyok.

-

Fogd a fejszét és kezd, ahol kedved tartja. Ezeket a deszkákat már nem tudom felhasználni, már túl öregek.

Nincs kedvem egyáltalán ehhez a tevékenységhez, de a fizikai munka mégis nagyon kellemes érzést kelt bennem. Nem kell közben semmire sem gondolni, nem kell problémát megoldani, csak arra kell figyelni, hogy a saját kezemet ne csapjam le a fejszével, na meg persze apámét sem. Egyéb gondom nincs. Néha azért már eszembe jutott, hogy miért nem mentem el mondjuk kőművesnek, vagy földművesnek? Azoknak a munkáknak legalább van kézzelfogható eredményük, van értelmük, de a grafikonok és prognózisok gyártása meg a számítógép bámulása egész nap néha azt az érzetet keltették bennem, hogy csak elfecsérlem az időmet a semmire. Mondjuk lehet hogy csak engem nem boldogított és vannak emberek, akiknek bejön az irodai munka is. Erre szokták mondani hogy ízlések és pofonok. Dél körül anyám kiszól nekünk, hogy kész az ebéd, de mivel annyira szép az idő, úgy döntünk, hogy a verandán fogyasztjuk el. Anyám nem éhes, vagy már evett, nem tudom, nem részletezte. Az a lényeg, hogy csak apámmal kettesben maradunk. -

Kitaláltad már, hogy mit szeretnél kezdeni az időddel? – teszi fel a kérdést apám egyenesen.

-

Még nem.

-

Ideje lenne pedig. Mikor akarsz családot alapítani?

-

Majd amikor eljön az ideje.

-

De így sohasem jön el az ideje. Valamit tenni is kell érte, nem csak úgy lenni a nagyvilágban. – apám hangja nyugodt. Nekem viszont nincs kedvem a kiselőadáshoz.

-

Bizonyos dolgokat nem lehet erőltetni, sem pontosan megtervezni. Miért, te anyával így voltál? Megtervezted, hogy legyen, és lett?

-

Igen. – mondja, miközben a csirkéjével babrál.

-

Na persze.

-

Pedig így volt. Eldöntöttem, hogy elég idős vagyok ahhoz, hogy megnősüljek és elmenjek a szülői házból és anyád egyszer csak megjelent az életemben. Összeházasodtunk és nem sokkal utána születtetek ti a húgoddal.

-

És soha nem jutott eszedbe, hogy elhamarkodtad? Hogy mondjuk várhattál volna még?

-

Mire kellet volna még várnom? Tudtam mit akarok.

-

És mi volt az?

-

Egy jó feleség, gyerekek, fel akartam építkezni és nyugodt életet élni. Megvolt a munkám, tudtam, hogy abból el tudom tartani a családomat. Amit félretettünk, abból meg elmentünk kirándulni.

-

Ennyi?

-

Neked ez kevés? Majd ha sikerül előteremtened fiam, akkor megkérdezem majd tőled, hogy mennyire volt egyszerű. Nehezebb, mint hinnéd.

Elgondolkodom azon, amit mond. Végülis igaza van. Mi mást akarhatnék az élettől mint azokat a dolgokat, amiket felsorolt? Aztán valahogy megint eszembe jut a doboz a gardróbban. -

Anya volt a nagy szerelmed? – meglepetten néz rám. Nem várta a kérdést.

-

Igen. Ő volt. A főiskola alatt ismerkedtünk meg, ő még tanult, amikor összeházasodtunk.

-

És te neki? Te is a nagy szerelem voltál számára?

-

Hát ezt anyádtól kellene megkérdezned, ha tudni akarod.

-

Szerintem te is tudod. Biztos beszélt róla. – furcsa elképzelni a szüleimet, ahogy randiznak.

-

Azonnal igent mondott. Gondolom ez azt jelentette.

-

És soha nem bántad meg, hogy elvetted őt feleségül?

-

Nem. Voltak nekünk is nehéz pillanataink, azok minden házasságban vannak, de elválni soha sem akartunk.

-

Ez dicséretes.

-

Dicséretes vagy sem, engem úgy neveltek, hogy a házasságot tisztelni kell. A szüleim is halálukig együtt maradtak. Néha veszekedtek, néha repült a fazék, de soha nem váltak el.

-

És szerinted ez jó? És ha két ember nem bírja már elviselni egymást? Akkor se váljanak el? Csak azért, mert régen ez volt a divat?

-

Most meg az a divat, hogy az emberek elválnak? – néz egyenesen a szemembe a csirkecombbal a kezében. Ez a gesztus hétköznapivá teszi a nagyon komoly beszélgetésünket.

-

Nem tudom, hogy divat-e. Egyszerűen csak megengedik maguknak a változás lehetőségét. Ami nem működik, azt nem kell erőltetni alapon.

-

Hát én nem tudom. Láttam embereket, akik elváltak és boldogan élték tovább az életüket egy másik ember oldalán, láttam olyanokat is, akik utána belementek egy még rosszabb házasságba, mint ami előtte volt. Láttam olyanokat is, akik soha többé nem kötelezték el magukat a válás után. Ismertem olyanokat is, akik elváltak, ám utána ugyanúgy együtt éltek egy fedél alatt. Azt már végképp nem értettem, de nem is akartam beleszólni. A jó ég tudja mi a helyes. Talán erre nincs jó válasz. Úgyis a végén mindenki a saját döntését hozza meg,

mondhat bárki bármit és neki saját magának kell viselni a következményeket is. Én inkább nem adok senkinek sem tanácsot, az nem vezet soha semmi jóra. -

Csókolom Gyula bácsi! Szeva haver! – Kristóf vidám hangja szakítja félbe a beszélgetésünket. – A kedves felesége mondta, hogy éppen itt ebédelnek kint a verandán. – szól oda apámhoz, mert ő van hozzá közelebb.

-

Igen. Éppen szünetet tartottunk. De én már megyek is, ti csak nyugodtan beszélgessetek.

-

Végettem nem kell elmennie!

-

Nem. Nem végetted. Már befejeztem az ebédet, nekilátok a munkának.

-

Hát akkor nem tartom vissza magát.

Mindketten csendben végignézzük, ahogy apám visszaballag a fabódéhoz, amit már jócskán szétszedtünk és már egyáltalán nem hasonlít az eredeti formájához. -

Nem leszek sokáig, csak jöttem elbúcsúzni. – fordul oda hozzám Kristóf.

-

Ne hülyéskedj! Máris? – amikor hazajött olyan érzésem volt, hogy egy örökké valóságig lesz otthon, most meg már menne is?

-

Igen. Letelt az én időm, vissza kell mennem munkába és a család is hiányol már.

-

Nem volt alkalmunk túl sokat beszélgetni.

-

Hát most így jött ki a lépés. Nem tehetek róla, hogy valaki bedobta a durcit. – néz rám azzal a szurkáló tekintetével.

-

Rossz napom volt, sajnálom. Nem akartam úgy rád mordulni.

-

Tudom, el van felejtve. Rebekával úgy eltűntetek, mint Petőfi a ködben. Mondanám, hogy biztos jó estéd volt, de ahogyan kinézett és ahogyan te kinéztél, kétlem hogy egyáltalán azóta szóba állt veled.

-

Szóba állt. – mosolygok. Néha meglep Kristóf megfigyelő képessége. Aztán meg sokszor képes úgy viselkedni, mint egy tuskó.

-

És most mi lesz? Újra összejöttök?

-

Ha én ezt tudnám...

-

Azt mondtad beszéltetek. Csak jutottatok valamire?

-

Nem igazán. Beszéltünk, pár dolgot tisztáztunk, de még elég sok minden nyitva maradt. A lényeg viszont az, hogy nem vágott hozzám semmilyen tárgyat és semmi nem is törött össze, amíg nála voltam.

-

ÁÁÁÁ. Szóval nála voltál?

-

Hagyd abba kérlek. Nem volt semmi, ha erre gondolsz.

-

Hová raktad a férfiasságodat haver? Egy üres lakásban vagy egy nővel és nem használod ki?

-

Leborulnék előtted, ha abban a lelki állapotban, amilyenben volt, rá tudtad volna őt szedni a szexre.

-

Minden csak taktika és tudás kérdése. Egy két bók, csokika. Vannak tuti trükkök. Na meg persze kell hozzá jó fizikum is. – mutat magára és a megfeszített bicepszére, amit most csodálattal néz. Tény és való hogy Kristóf teljesen meg van elégedve magával és ez valahogy kívülre is sugárzik belőle. Erre valahogy nekem is rá kellene gyúrnom.

-

Igen Mester. – mondom gúnyosan.

-

Na jó. Elhiszem, hogy nem volt helyzet. De azt nem kajálom be neked, hogy nem is lesz! – ebben igaza van. Mindig is jó szeme volt „a helyzetekre”. – És Kriszta?

-

Mi van vele?

-

Megbocsájtotta már, hogy leléptél? A party végén nekem kellet végighallgatnom, hogy mennyire csalódott benned, hogy ezt tetted. Tihi alig tudta hazarángatni őt. Szegény csávó, tényleg sajnáltam. Alig állt a lábán, de Kriszta olyan volt, mint valami éppen támadni készülő tank. Esküszöm, ha ott vagy, darabokra szed.

-

Tudom. Volt nálam másnap, de sikerült elsimítani az ügyet.

-

Elismerésem! Na jól van. Nem is tartalak fenn tovább. Nemsokára indul a gépem, szóval lépek.

-

Mikor jössz legközelebb?

-

Karácsonyra. Az egész családdal.

-

Már alig várom.

Egy baráti ölelés és Kristóf már nincs is. Vidáman int apámnak, ahogy megy ki a kapun és megint eltűnik az életemből. A délután hátralévő részét a bódé szétszedésével töltjük, szótlanul. Mire beesteledik már csak egy halom deszka van az udvaron és apám elégedetten nézi a művet. -

Köszönöm a segítséget. Így sokkalta könnyebben mentek a dolgok. Szólj anyádnak, hogy ha van kedve öltözzön fel, mert megyek a városba bevásárolni. Emlegetett valamit, hogy be akarna ugorni ő is.

-

Rendben. A ház megint az enyém. Apám és anyám elmentek bevásárolni. Kellemes fáradtság van

rajtam az egész napi munkától. Isteni a TV elé dögleni egy megpakolt tányérral és csak úgy lenni. Csakhogy a semmittevés rövid időn belül elkezd untatni és úgy érzem, tennem kéne valamit. Eszembe jut a pöttyös doboz. Most egy jó alkalom lenne arra, hogy ismét belenézzek. Szívesen tovább olvasnám a kis naplót, amit azóta nem nyitottam ki, hogy a dobozt legelőször megtaláltam. Otthagyom a tányéromat a kanapén és felrohanok anyámék hálószobájába. Minden ajtót nyitva hagyok magam mögött, hogy halljam őket, amikor hazajönnek és a gardrób padlóján ismét elmerülök abba a titkos világba, ami a pöttyös dobozban rejlik. Fellapozom a kis receptes könyvet és

megkeresem azt a részt, ahol abbahagytam az olvasást. Egy vers volt az. Megint egy hosszabb írott szöveg következik. 1992, december 22. Csodás pillanatokat éltem meg, amik talán azért voltak annyira különlegesek, mert tudtam, hogy nem fognak sokáig tartani. Modellt álltam neki. Azt mondta, hogy nem szeretne egyszer úgy meghalni, hogy nem festett rólam egy akt képet. Mondtam neki, hogy beleegyezek, ha cserébe én is lefesthetem őt. Soha nem engedte senkinek sem, hogy lefesse, még a fotózásra is irtózatosan nehezen lehet rávenni őt. Nem tudom, hogy minek köszönhető ez az elutasítás nála, de már mindenki a közelében megszokta és nem is akadnak el ezen. Egy pillanatig hezitált, de úgy látszik, hogy a pucér testem látványa és festése túl nagy vonzerő volt számára és beleegyezett. Viszont kikötötte, hogy csakis arcképet festhetek róla és hogy csak saját részre készíthetem el. Ha egyszer híres művész leszek (ahogy ő fogalmazta – „Ha egyszer kikelsz végre a tojásból”), nem járul hozzá, hogy a képet, amit róla festettem, kiállítsam. Jót nevettem rajta. Szerintem betegesen védi a magánéletét. Kiborít vele. Órákon keresztül csak feküdtem és néztem, ahogy fest. Engem nézett, de egy más világban volt. Nem éreztem egy fikarcnyi szégyenlőséget sem előtte és testem egyetlen részét sem éreztem tökéletlennek, mert Ő mindenemet tökéletesnek látta. MINDENT. Aztán elkezdett sötétedni és én megkérdeztem tőle, hogy ne nyissak-e lámpát. Azt mondta, hogy ha teljesen tönkre szeretném tenni a pillanatot, akkor nyugodtan nyissam fel. Bár a szavai nyersek voltak, ő maga nem volt az. Letette az ecsetet és hosszan nézett engem. Akkor már visszatért a saját világából, már csak én voltam és ő. Éreztem. Tudtam. Láttam a szemében. Biztos voltam benne, ha én nem teszem meg az első lépést, ő uralkodik majd magán és a végén megkér, hogy menjek haza. Nem akartam, hogy ez történjen ezért felálltam és odasétáltam hozzá. A többi…. hát a többi annyira szép, vad, szenvedélyes és csodálatos volt, hogy nem akarom leírni, mert félek, hogy elveszik a varázsa. Másnap elrepült Münchenbe a családjához én meg hazajöttem karácsonyozni a saját családomhoz. A megígért portrét reggel az indulása előtt rajzoltam. Erősködött, hogy majd megfestem legközelebb, amikor találkozunk Bécsben, de én tudtam, hogy lehet hogy nem lesz legközelebb, mert a kiállításnak nemsokára vége. Nem akartam a búcsúzás pillanatára emlékezni, nem a szomorúságot akartam megörökíteni, hanem a boldog pillanatokat, amik olyan rövidek voltak. A mosolyára akartam emlékezni ezért kértem, hogy próbáljon valami nagyon viccesre gondolni. Nehéz menet volt, de a végén összejött. Miután húsz percig eredménytelenül győzködtem, hogy mosolyogjon, kijelentette, hogy én megyek haza és nem érdekel ő mit csinál, ha még egy ilyen egyszerű kérést sem képes megtenni. Fel akartam venni a melltartómat, de az beakadt a szék karfájába és miután erősebben meghúztam, arcon csapott. Majd leesett az ágyról, annyira nevetett. Ezt nem hagyhattam ki, és bár a büszkeségem elég nagy csorbát szenvedett, gyorsan leskicceltem a portréját és ma befejeztem.

Szerintem nagyon jól sikerült és a kócos haja meg a mosolya erre a hétvégére fog örökre emlékeztetni… Újból előveszem a férfi képét a dobozból. Szóval Ő az. Kezd a kirakós játék összeállni, viszont az én képem anyámról kezd egyre jobban szétzuhanni. Az „anya” egy külön kategória. Eddig nem tudatosítottam ennyire tisztán, hogy ő nem csak anya, hanem nő is. Ugyanolyan nő, mint amilyennek Krisztát látom, vagy Rebekát. Nehéz őt nem anyai szerepben elképzelni, mert őt így szoktam meg, ezt a képet láttam róla születésem óta. Ebben a történetben ő nem anya, hanem Eszter. Mintha nem is anyámról olvasnék, hanem egy idegen nőről. Hogy fogok én ebből az egész történetből kimászni? Azt hiszem túl mélyre ástam magamat. Azt szokták mondani, hogy ha egy gödör alján találod magadat, akkor először is hagyd abba az ásást. Én viszont tovább akarok ásni, mert olyan érzésem van, hogy nem felfelé vezet az út, hanem nagyon mélyre kell mennem, hogy kijussak. 1992, december 25. A Karácsony sok mindent hozott magával. Olyan dolgokat is, amikre egyáltalán nem számítottam. Azt hittem nehéz lesz visszatérni a „való világba”, de nem volt. Gyula tárt karokkal várt engem, mintha semmi sem történt volna a hétvége előtt. Egy szál vörös rózsával várt a vonatállomáson és nem szólt egy szót sem egész hazáig, de nem éreztem fenyegetőnek a kettőnk között lévő csendet. Egyszerűen csak talán megbékélt, vagy megszállta a Szentlélek. Magam sem tudom, mit gondoljak róla. Azt mondta, hogy szeretné, ha ez a karácsonyunk gyönyörű lenne és miután hazaértünk, főzött nekem egy bögre kakaót. Elsírtam magamat felette. Úgy éreztem, mintha a lelkemet valaki satuba zárta volna. Két férfi között. Két férfi, akikhez elszakíthatatlan szálak kötnek. Az egyik a gyerekeim apja, a másik meg, hát... a másiktól meg valahogy élőnek érzem magamat. Erről nem beszélhetek senkinek sem, mert kétlem, hogy bárki megértené, hogy ez között a kettő világ között egyszerűen nem lehet dönteni. Másnap reggel Gyula a gyerekekkel feldíszítette a karácsonyfát. Nekem egész nap sírhatnékom volt, alig bírtam megfőzni a kaját és az arcomra erőltetni valami mosoly félét, hogy a gyerekek ne vegyenek észre semmit sem. Gyula egész nap nem szólt hozzám, nem akart vigasztalni, nem kért magyarázatot és nem is vádaskodott, pedig szerintem pontosan tudta, mi történt a hétvégén. Elérkezett az este és mi odaadtuk egymásnak az ajándékokat, majd leültünk vacsorázni. Ő terítette meg az asztalt. Még soha ezelőtt erre nem volt példa. Meggyújtott egy gyertyát az asztal közepén és lecsukta az összes villanyt, a szobát csak az az egy gyertya és a karácsonyfa fénye világította meg. A gyerekek gyorsan megvacsoráztak, aztán eltűntek megnézni valamilyen filmet. Amikor kettesben maradtunk Gyulával, anélkül, hogy bármit terveztem volna, vagy bármit elhatároztam volna, a dolgok csak úgy megtörténtek. Volt egy pillanat, amikor összetalálkozott a tekintetünk a gyertya

felett és belőlem kijöttek azok a szavak, amiket igazából nem is akartam kimondani. „Vele voltam.” Csak ennyit mondtam, csak ezt a két szót. És ő ezt a két szót megkoronázta eggyel. „Tudom.” Megint elkezdtem zokogni és egy ideig abba sem tudtam hagyni. Nem a bűntudat végett, hanem az végett, hogy éreztem, ő ezt az egészet megbocsájtotta nekem. Azt láttam a szemében, hogy megért engem és hogy nincs benne harag. Utána egész egyszerűen megkérdezte tőlem, hogy szeretnék-e Waldoval maradni. Azt feleltem, hogy nem. Hosszú csend után kimondott valami olyat, amit mostanáig nem bírok megemészteni. „Akkor most még bocsáss meg magadnak és boldogok lehetünk.” Végig tudtam, hogy én nem tartozom Waldo életébe, de nem tudtam elszakadni tőle és nem is akartam. Kellett az imádat, amit a szemében láttam, kellet az az érzés, ahogy ő látja teljes lényemet, látja a hibáimat, látja az álmaimat, látja a vágyaimat. Úgy éreztem Gyula nem lát engem és én sem saját magamat, vagy pedig egy olyan képet láttam magamról, ami nem tetszett. De karácsony estéjén, a gyertya fényénél ülve azt éreztem, hogy most már elfogadja azt, aki vagyok, még akkor is, ha ez a kép nagyon sokban eltér attól, amit látott, amikor a kezemre húzta a gyűrűt . Elfogadta, hogy elfutottam, azt is elfogadta, hogy lesznek részek az életemben, amiket soha nem fog megérteni és azt is, hogy talán ismét elfutok majd. Én tudom, hogy ennél jobbat nem is kívánhatnék magamnak, de mégsem nyugodott meg a lelkem. Miért bocsájtott meg nekem ilyen könnyen? Meg lehet egyáltalán bocsájtani, hogy kiléptem a házasságunkból? ... Kihullik a receptes könyv a kezemből és én kábultan nézek magam elé a nagy semmibe. Szinte hihetetlen számomra, hogy apám valaha egy majdnem identikus helyzetbe került, mint amilyenben én is vagyok. Annyi volt csak a különbség, hogy nekem nem a „Tudom” volt a reakcióm. Hát én biztos nem voltam olyan megértő, mint apám! Erről az epizódról soha egyikük sem beszélt, pedig amikor ezek a dolgok történtek, én már 15 éves voltam! Az rémlik, hogy anyám párszor elment több napra. Tudtam, hogy valami munkája van, de ez a dolog soha nem érdekelt különösebben. Olyankor mindig apával voltunk és kész. A dolgok mentek simán tovább és soha nem halottam őket veszekedni. Hihetetlen számomra az egybeesés, az időzítés és a hasonlóság a saját életemmel! Olyan, mintha ez egy családi örökség lenne és én nem tettem semmi mást, csak folytattam a hagyományt. Hátborzongató érzés. Szóval erre mondják, hogy meg van írva a sorsunk? Ugyanez történt volna velem és Rebekával akkor is, ha tudok anyámékról? Újból ránézek annak az embernek az arcképére, aki most már része lett az én életemnek is. Eddig azt sem tudtam, hogy létezik a világon, most meg úgy érzem valamilyen módon a világom része lett, pedig soha nem találkoztam még vele. Él még egyáltalán? Furcsa, hogy amikor először megtaláltam a dobozt, csak egy arckép volt, történet nélkül. Most ha ránézek, pörög a szemeim előtt a film kettőjükről anyámmal. Haragudni szeretnék anyámra azért amit tett. Haragudni szeretnék

apámra is, amiért nem tett semmit sem. Mindig elítéltem a megcsalást és soha nem tudtam elképzelni, hogyan tud egy ilyen epizódot kibírni egy egészséges, normális és jól működő kapcsolat. Vagy ez egy hétköznapi dolog lenne? Már megtörtént velem, Kristóffal és anyámékkal is. Tehát ez a normális? Ha ők nem mondták el, akkor valószínűleg vannak még sokan, akik hallgatnak egy ilyen tényről és nem verik nagy dobra. A többiek meg szépen végignézik a kirakat életüket, amiben még csak említés sem esik megcsalásról vagy gondokról. És ez után a beismerés után anyámék együtt maradtak. Nem váltak el, anyám nem lépett le a férfival a képről. Hihetetlen! Ez egyszerűen nem fér a fejembe. A hirtelen rám zuhant érzésektől úgy érzem túl kicsi a gardrób és muszáj ezt az egészet szétjárnom. Kimegyek és körözök a hálószobájukban mint egy búgó csiga. A mozgás némiképp enyhíti a feszültséget, de teljesen nem múlik el. Hogyan tudott apám vele maradni? És egyáltalán miért akart? Őszintén remélem, hogy a kis könyvecske erre is választ ad majd nekem. Visszamegyek és újból kinyitom. Megint egy vers következik a karácsonyi beírás után. Valakinek Hová tűnt a szemedből a fény, Amit úgy szerettem, Ami simogatott az éjben, Erőt adott, ha féltem. Szívembe bújt pedig nem kértem És láttam, mikor szemedbe néztem. Nekem adtad volna a csillagokat az égről Elhoztad volna az összes virágot a rétről, De ha nem lenne csillag az égen, Hogy virágoznának a virágok a réten? Te most viszont nem látsz engem Nem ismerheted a lelkem Nem nézel rám többé már, Az arcom fátyol alatt vár. És míg te a fátylat látod, A saját bánatod a barátod. Szeretném tudni, mit érzel

És hogy mi az, amit nem értel Nehéz kimondani, mert fáj Hogy elhagytál…. Magad vagy, de barátra vágysz, Csak nézelődsz és némán sétálsz Senki sem fogja meg a kezedet, Senki se tudja a nevedet. Nem értik hogy félsz, Nem értik, hogy még remélsz. Eltűnt az életedből egy barát, Sokat számított, de már nem lát. Keresi a saját útját És nem kér téged már, Hogy légy mellette, ha fél Hogy örüljél hogy él Hogy simogasson a szél Ha a hajadhoz ér. Hiányzik, de messze jár Őt már nem érdekli a nyár Egykor te is vele voltál De csak egy emlék maradtál. Gondolom ezt Waldoról írta, vagy Waldonak. Lelki szemeim előtt kialakul egy kép, hogy biztos megszakította vele a kapcsolatot, hogy apámmal rendbe hozzák a kettőjük között lévő dolgokat. Csak ezt az egy verziót tudom elképzelni. Visszarakom a receptes füzetet a dobozba. Azt hiszem mára ennyi elég is volt, anyámék úgyis nemsokára vissza fognak jönni, nem akarok megint pánikba esve távozni a szobából. Épp amikor becsukom magam mögött az ajtót, hallom hogy csapódik a bejárati ajtó és ők hazaértek. Ennél jobban nem is tudtam volna időzíteni a dolgot. -

Kérsz vacsit? - kiált anyám, amikor meghallja az ajtó csukódását. – Csinálok tésztát, tíz perc és kész van.

-

Igen, kérek.

Szokásos dolgokról beszélgetnek kaja közben. Mit láttak az üzletben, milyen ismerősökkel futottak össze, milyen jó akcióban voltak a dolgok, mit lehetne még venni. Olyan érzésem van, hogy 180 fokot fordult velem a világ. Már semmi sem a régi, a receptes könyv teljesen más fénybe helyezte őket, kettőjüket. Annak ellenére, hogy olyanok most számomra, mint valami rossz szappanopera szereplői, valahogy emberibbek is lettek, közelebbiek attól, hogy tudom, ugyanazokkal a gondokkal küzdöttek ők is, ugyanazzal szembesültek, mint amivel én is. Már vagy ötször vettem levegőt és fel akartam tenni a nagy kérdést, de mindig meggondoltam magamat. Valamiért nem merem megtenni, félek zavarba hoznám anyámat azzal, ha neki szegezném a kérdést „Anya! Te valaha megcsaltad apát?” Vagy én jönnék zavarba a választól? Talán ez a valószínűbb verzió. Mégis érdekel. Szeretném tudni, mit gondol róla, hogyan történt, mi történt utána, hogy kiderültek a dolgok, hogyan simították el? -

Min gondolkodsz ennyire? – néz rám anyám mosollyal az arcán. Észre sem vettem, hogy megállt a villa a kezemben és csak meredten bámulok ki az ablakon.

-

Csak eszembe jutott valami.

-

Minden rendben? – faggatózik tovább, de érdekes hogy nem érzem tolakodónak. Általában inkább kihallgatásnak szoktam érzékelni a kérdéseit, de most nem.

-

Igen. Csak nem tudok megoldani valamit.

-

Tudunk neked segíteni?

-

Nem … tudom. – teszem hozzá a szó másik felét is, mert közben meggondoltam magamat a mondandómat illetően.

-

Akkor hadd halljuk. – mondja apám is.

Még mindig hezitálok. Úgy érzem, hogy most kimondhatnám azt, amit akarok. Hogy most van rá esély, van tér, van hely és lényegében nincs vesztenivalóm. -

Azon gondolkodtam, amit a délelőtt kérdeztem tőled. – fordulok oda apámhoz. – Hogy te voltál-e anya első szerelme.

Kínos csend támad. Apám szerintem azon van meglepődve, hogy még mindig ennél a témánál tartok, anyám meg egyáltalán nem várta a kérdést. De a labdát feldobtam, túl vagyok az első lépésen, most már csak meg kell várnom, mi fog történni. -

Ez meg hogy jutott az eszedbe? – szólal meg végül anyám.

-

Nem tudom, csak érdekel. – persze nem fogok említést tenni a naplóról. Ahhoz már tényleg nincs vér a pucámban.

-

Nem. Nem ő volt az első szerelmem. Volt előtte valaki, de aztán apád mellett döntöttem és így lettetek ti. – mosolyogva akarja mondani, de valami nekem hibádzik a képben. Ez a tündérmese. Ezt a verziót ismerem és talán ő is azt gondolja, hogy ennyi pont elég ahhoz, hogy én nyugodtan tudjak aludni.

Apámra nézek, de ő lehajtotta a fejét. Azt hiszem tudja, hogy semmilyen egyéb információt nem adhat ki. -

Találkoztál Rebekával, amióta szakítottatok? – remek elterelési hadművelet. Elfogadom, hogy ennyi volt a beszélgetés erről a témáról és több infót most nem kapok meg.

-

Igen. Voltam nála és beszélgettünk.

-

És? Valami fejlemény?

-

… Semmi. – felállok az asztaltól. Valahogy úgy érzem, hogy én is csak ennyi információt akarok kiadni magamból, mivel anyám sem merült bele túlságosan a részletekbe és az őszinteségbe.

-

Tányér! – szól utánam.

-

Köszönöm a vacsit. – fordulok meg és elviszem a tányéromat a mosogatóba. Amikor otthagyom őket a konyhában, már megint a hétköznapi dolgokról beszélgetnek. Olyan érzésem van, mintha egy pillanatra kinyílt volna egy titkos kapu, ami most újból bezárult.

Amint letelepszek kényelmesen fent a szobámban a notebookal a lábaimon, azonnal felugrik egy kis ablak a képernyő jobb alsó sarkában. Még a mailjeimet sem volt időm megnézni és már valaki kiszúrta, hogy feljelentkeztem. Meglátom Rebeka nevét, de ezúttal nem olyan reakciót vált ki bennem, mint amilyet a legutóbbi telefonhívása. -

Van kedved átjönni?

Semmi köszöntés, semmi kertelés. Csak ez a kérdés. Sok negatív véleményt hallottam már az online dolgokra, hogy rombolja az emberközti kapcsolatokat, meg ilyen hasonlókat, de ebben a pillanatban imádom azt az érzést, hogy nem szemtől szemben állok vele. Így van időm arra, hogy nyugodtan végiggondoljam a választ és közben senki sem várja türelmetlenül, hogy valamit mondjak. Nem kínos a csend. Nagyon praktikus. -

Igen.

Nem akarok hiú reményeket ébreszteni a túlzott figyelmemmel, nem akarom, hogy azt higgye újból összejövünk. Nem vagyok benne biztos, hogy az lenne a legjobb megoldás, de tudom azt is, hogy még nem fejeztük be a múltkori beszélgetést és még nincsenek lezárva a dolgok kettőnk között. -

Főzzek valamit?

-

Nem köszi, most ettem. Fél óra múlva nálad tudok lenni.

-

Rendben. Várlak.

Ennyire egyszerű a mai technikával egyeztetni a dolgokat. -

Húha! Gyors voltál. – nyit nekem mosollyal ajtót.

-

Nem a világ végén laksz.

-

Gyere be. – két puszi az arcra. Látom megtört a jég kettőnk között.

Viszont abban már nem vagyok biztos, hogy világosak voltak a jelek a részemről, mert a nappaliban meggyújtott egy nagy gyertyát, ami az asztal közepén áll. Ezen kívül már csak az olvasó lámpa világít a sarokban, tehát nagyon sejtelmes a szoba hangulata. -

Maradhat így? Vagy szeretnéd, hogy felkapcsoljam a lámpát? – kérdi tőlem, amikor látja, hogy egy pillanatra megtorpantam a szoba ajtajában.

-

Nem. Maradhat.

-

Látom az arcodon, hogy frászt kaptál. Ne aggódj, nem akarlak elcsábítani, sem alattomos női trükkökkel bármilyen irányba befolyásolni, csak ilyen hangulatom volt.

-

Nem aggódom. – soha nem vallanám be, hogy tényleg kicsit nyugtalanít a dolog, de miután ő maga is közölte, hogy semmire sem számít, azért mégiscsak könnyebben lélegzem.

-

Milyen napod volt?

-

Semmi különös.

-

Találtál munkát? Vagy nem is kerestél?

-

Nem kerestem.

-

Hmmm. Csodálom a kitartásodat. Nekem azt hiszem nehezemre esne csak úgy lenni és semmit sem csinálni.

-

Milyen semmit? Egy csomó mindent csinálok! – mondom színlelt felháborodással.

-

Például?

-

Például elkezdtem olvasni az Alkimistát. – gondolom ez hatással lesz rá.

-

Mi? Azt hiszem tényleg az agyadra ment a sok otthonlét.

-

Most mi van? Régen folyton ezzel nyaggattatok Krisztával. Most meg elolvasom és semmi?

-

Bocsi. Nem tudtam, hogy ennyire fontos számodra ez a dolog. Szeretnél róla beszélni? – őszintén nevet.

-

Nem. – tényleg nincs kedvem boncolni a dolgokat. Magam sem tudom miért pont a könyvet hoztam fel a beszélgetés tárgyaként.

-

Hát akkor nagyon köszönöm, hogy ezzel az információval gazdagítottad az én lelki világomat. Már nem fogok hülyén meghalni.

-

Amúgy se halnál meg hülyén. – azonnal felkapja a tekintetét és egyenesen a szemembe néz. Ez a bók akaratlanul jött ki belőlem, nem terveztem, csak kimondtam, ami éppen az eszembe jutott, de úgy érzem, hogy elárultam magamat vele és világossá tettem, hogy nem közömbös a számomra. Túlságosan kedvesre sikeredett a mondatom hangsúlya.

-

Jól esik ezt tőled hallani. – mondja végül hosszas csend után. Az ő hangsúlya is megváltozott, már nem viccelődik. Tény, hogy túl sok bókot nem hallott tőlem a személyét illetően. Ez is csak a silányabbik fajtából volt, de azért látom, hogy hatással volt rá.

-

És veled mi történt a munkában? – próbálom elterelni a szót. Nem akarom, hogy túlságosan mélyre merüljünk az érzelmekben.

-

Gondolkodom azon, hogy kilépek a cégből és végre csinálok egy saját praxist. Már régóta álmodozok erről, most úgy érzem eljött az idő és nem lennék egyedül, mert Max is gondolkodik rajta, és ha rábólint, akkor ketten vágnánk neki az útnak.

-

Hát ez nagy hír! Gratulálok! – őszintén örülök ennek az elhatározásának. Nagy lépes lesz ez számára, már rég készülődött megtenni.

-

Köszönöm. Még nem biztos semmi sem, de Maxal voltunk megnézni a hét elején egy irodát. Berendezve adják ki és gyönyörű. Pont olyan, amilyenről mindig is álmodoztam. Sötét mahagóni bútor, krémszínű függönyök és kiegészítők. Az elegancia csúcsa. Van egy kis tárgyaló terem is közvetlenül az iroda mellett.

-

Azt is ki szeretnétek venni?

-

Egyben adják ki az irodával. Előttünk egy építészeti cég működött ott és nekik is kellett a tárgyaló, gondolom azért rendezték be. Ráadásul ők is ketten voltak a cégben, szóval az irodában két asztal van. Komolyan mondom mintha nekünk lett volna kitalálva az iroda.

-

Akkor nincs is min gondolkodni. Nem?

-

Azért van. Nagy lépés lenne. A magánpraxishoz kellenek kliensek is. Mi van, ha nem lenne egy sem?

-

Kétlem, hogy ez veled megtörténne. Eddig még mindig mindent elértél, amit a fejedbe vettél.

-

Miért nem tudtál nekem ilyeneket mondani, amikor még együtt voltunk? – mondja egy szomorkás mosollyal az arcán.

-

Mondtam neked akkor is ilyeneket. Azt azért nem állíthatod, hogy soha nem dicsértelek vagy támogattalak téged.

-

Igazad van. Ne haragudj. Csak most valahogy más vagy.

-

Kétlem, hogy változtam volna. – nem igaz, de azért kimondom ezt a mondatot. Ha jobban belegondolok, tényleg változtam. Volt időm átgondolni dolgokat, volt időm lenyugodni és sok dolgot, amit soha nem mondtunk ki egymásnak, megbeszéltünk. Ez is változtatott némiképp kettőnk kapcsolatán.

-

Lehet. – úgy látszik belenyugodott a szavaimba és nem készülődik vitát nyitni erről.

-

Kívánom, hogy összejöjjön a dolog. – őszintén gondolom. Tényleg szeretném, hogy sikeres legyen abban, amit csinál. Nagyon tehetségesnek tartom őt a saját szakmáján belül.

-

Én is kívánom neked, hogy meg tudd valósítani az álmodat. Lehet, hogy itt lenne az ideje lépni az irányába. Vegyél példát rólam.

Nem válaszolok, de tudom mire céloz. Már évek óta hobbim a fotózás és sokszor álmodoztam arról, hogy fotóriporter leszek valami klassz magazinnál és majd utazgatok a világban, hogy tudósítsak

olyan tájakról, ahová kevés ember jár. De soha nem tettem semmit az érdekében, hogy közelebb kerüljek ehhez az álomhoz. Az egyetlen lépés az volt, hogy eleget tettem pár felkérésnek, hogy fotózzak esküvőt, fotóztam csajokat is párszor, akik csak szerettek volna néhány szép képet magukról. Ez a témakör felettébb érdekes volt és élvezetes. Megcsináltam a szokásos fotókat a kirándulásokon és pár kedvenc fotómat Rebeka kihívatta és kirakta a falra, hogy ezzel is ösztönözzön engem további lépésekhez, de nem igazán volt hatása a dolognak. Maradtam a hobbi fotózásnál és időm nagy részét lekötötte a munka, mert az mégiscsak olyan dolog volt, amiből pénzt is tudtam keresni. Nem igazán tudtam elképzelni, hogy pénzt keressek a fotózásommal. -

Lehet majd egyszer.

Csend támad kettőnk között. Nem tudom mit mondjak, de azt tudom, hogy mit tennék szívesen. Próbálom távol tartani magamat tőle, de minél jobban igyekezek, annál jobban vonzódom hozzá. Szeretném érezni a szája ízét, szeretném őt megérinteni, közelebb lenni hozzá. Az agyam hatezer indokot sorakoztat fel egymás mellé, hogy ne lépjek semmit sem, hogy ne kövessem el ezt a hibát, hogy nincs semmi értelme, de a másik oldalon egy nagyon erős indok áll. Meg akarom tenni és kész. Nem tudom, hogy reagálna egy ilyen gesztusra. Lehet hogy ő már rég lezárta a kettőnk között lévő dolgokat, mégis ahogy most ott ül a fotelben, azt érzem, hogy nem ellenkezne. Csak meredten néz a gyertya lángjába és egy halvány mosoly játszik a szája szélén. Ki tudja mire gondolhat, kész talány számomra, hogy a nőknek mi játszódik le a fejükben. Aztán egy pillanatra találkozik a tekintetünk. Az emberek általában megérzik, ha valaki nézi őket és én belefeledkeztem Rebeka szemlélésébe. Nem tudatosítottam, hogy már egy ideje őt bámulom, mintha most látnám őt először az életemben. Érdekes módon nem csodálkozik azon, hogy rajtakapott engem. Mintha számított volna rá és nincs is zavarban. Csak néz a szemembe és én sem tudom levenni róla a szememet. Érzem, hogy a vesztembe rohanok, de nem akarom megállítani a lépteimet. Egyszer csak megmozdul, majd megállítja a mozdulatát, mintha gondolkodna, mérlegelné a helyzetet. Végül mégis csak elindul és mellém ül a kanapéra. -

Szeretnélek megcsókolni. – mondja lényegre törően. Teljesen elbódít az illata, ezer emléket ébreszt bennem, úgy érzem, hogy már csak egy út van és nekem esélyem sincs bármerre másfele menni.

-

Akkor tedd meg…. – válaszolok végül, de nem mozdulok meg. Csak várom, hogy mi fog történni.

Egy rövid pillanatig még szemlél engem és mélyen a szemembe néz, mintha egy élő hazugságvizsgáló lenne és most fel szeretné mérni szavaim igazságtartalmát. Aztán közelebb hajol, megtámasztja mellettem magát a kezével és én akaratlanul is becsukom a szememet. Az ajkai érintése olyan, mint egy áramütés a testemben. Minden sejtemben érzem őt. Nagyon puha a csókja. Nem sieti el a

dolgot, épp hogy csak hozzám ért, csak egy ízelítőt adott magából és már el is távolodik. Alig bírom kinyitni a szememet, nehezemre esik bármelyik végtagomat megmozdítani, viszont ez nem mondható el a férfiasságomról, ami azonnal felébred és már érzem is, ahogy feszíti a nadrágomat. És ezzel együtt egy leküzdhetetlen vágy ébred bennem, hogy most azonnal magamévá tegyem őt, hogy vadul csókoljam, hogy érezzem a bőrét. Megint egymást nézzük és próbáljuk kitalálni, hogy mennyire nyitott a dologra a másik fél. De szerintem világos a szituáció. Látom a szemében a vágyat, akkora pupillákkal néz rám, hogy már szinte az egész szeme fekete és hallom ahogy felgyorsult a légzése. Gyönyörű ez a pillanat. Azt hiszem, hogy nincs bennem elég türelem, sem lassúság, hogy hasonló képpen csókoljam meg őt. Mindkét kezemmel megragadom az arcát és rátapasztom a számat az ő szájára. Az ártatlan kiscicából azonnal vadmacskává változik és amilyen szenvedéllyel én csókolom, pontosan ugyanúgy viszonozza ő is. Egyszer csak érzem, hogy már az ölemben ül. A teste ránehezedik a combjaimra és én olyan közel akarom őt érezni, amilyen közel csak lehet, ezért megfogom a fenekét és feljebb csúsztatom őt. Már mindkettőnket magával ragadott egy áramlat és semmi más nem létezik, csak a vágy hogy egymásba fonódjunk. Azt sem tudom, hogyan kerülnek le rólam vagy róla a ruhák, mit vesz le magáról ő és mit én. Fogalmam sincs, hogy miként találom meg a gombjait vagy hogy egyszerűen csak szaggatom le róla a ruhadarabokat. Már csak egyetlen dolog létezik, hogy érezzem őt és őt is ugyanez a vágy hajtja, mert az egész teste forró és szorosan simul hozzám. Elveszek benne, elveszek a pillanatban, az élményben és amikor szinte egyszerre érjük el a csúcsot, olyan erőtlenül rogyok le a kanapéra, mintha ezer kilométert futottam volna le. Nem marad semmi sem. Nem maradnak gondolatok a fejemben, nyoma sem marad a vad szenvedélynek és a vágynak. Minden izmom elernyed és csak fekszem, testtelenül, lélektelenül. Szerintem ez a Nirvána, ezt az érzést keresik a buddhista papok a kolostorokban, akik napokig meditálnak. Érzem, hogy Rebeka hozzám simul, de nem vagyok képes semmilyen tevékenységet végrehajtani, csak csukott szemmel fekszem és hagyom, hogy a kezemet maga köré fonja, miközben a fejét a mellkasomra teszi. Akármit csinálhatna most velem, nem érdekel. Fogalmam sincs, hogy mennyi ideig fekszünk így egymás mellett, de lassan kezdenek visszaszivárogni a külvilág zajai a fejembe. Már hallom az utcán elhaladó autókat, hallom, ahogy Rebeka lélegzik és kezd felbukkanni egyik kérdés a másik után. Most mi legyen? Menjek haza? Maradjak? Nem akarom megsérteni őt, azzal hogy lelépek, viszont nem is tartom jó ötletnek, hogy mindenre borítsunk fátylat és folytassuk mintha sohasem szakítottunk volna. -

Nyugodtan menj haza, nem fogok megsértődni, hisztizni, sem sírni. Nagylány vagyok és tudom, hogy mit várjak a helyzettől.

-

Honnan…?

-

Megérzés. – hallom a hangján hogy mosolyog.

Behalok! Ennyire átlátszó voltam? Ennyire egyértelmű a helyzet? Inkább nem is akarom tudni, viszont azt igen, hogy erre mi a helyes válasz, mert kicsit kételkedem abban, hogy tényleg ennyire laza lenne és hogy ennyivel „megúszhatom” a helyzetet. -

Itt maradok, ha akarod. - azt hiszem egyszerűbb számomra rádobni a döntést és a felelősséget.

-

Te szeretnél maradni? – dobja vissza a labdát az én térfelemre.

-

Nem.

-

Na látod. Ennyire egyszerű volt kimondani és ennyire egyszerű is a megoldás. Te férfi vagy, én nő, itt volt az alkalom, van némi közös múltunk és egyszerűen megtörtént. Nekem nagyon jó volt veled és örülök, hogy itt voltál és hogy ez történt, ami történt. Még nem tudom, mi lesz velünk, vagy hogy lesz-e egyáltalán valami. Nem akarok tervezni, csak szeretném a dolgokat hagyni folyni a maguk medrében. – jó lenne tudni, ez alatt mit gondol. Sok mindent jelenthet az utolsó mondata. Túl sok mindent.

-

Számodra mit jelent a „folyni a saját medrében”? Csak hogy félreértés ne essék kettőnk között. – régen egy hasonló helyzet nagyon nyomasztó lett volna, de most nem érzem a súlyát. Nincs veszíteni valóm, mintha a dolognak nem lenne tétje és belőle sem érzem az elvárást, vagy neheztelést. Nem vagyunk egymáshoz láncolva.

-

Azt jelenti, hogy jöhet bármi. Belefáradtam a feléd irányuló elvárásaimba. Belefáradtam abba is, hogy téged hibáztassalak, azért mert elveszítettem a babát. Még most is fáj ez a tény, de segített a múltkori beszélgetésünk.

-

Nem úgy néztél ki abban a pillanatban. – eszembe jut a sírása és a kiborulása.

-

Igen, tudom. Nem beszéltem erről a dologról már rég. A te jelenléted szembesített vele újra és tudom, hogy furcsán hangzik, de egyszerűen a dolog már nem tudott jobban fájni. Amikor kimentél az ajtón, a földön ültem és zokogtam kitudja mennyi ideig. Azt éreztem, hogy a lelkem ezer darabra hullik szét. Aztán egyszer csak békesség termett bennem. Mintha kisírtam volna az összes könnyet és egész egyszerűen nem volt tovább. Egész addig nem neveztem meg soha a babát, de abban a pillanatban jött egy név.

-

Milyen?

-

Korina.

-

Korina?

-

Igen.

-

Még soha nem hallottam. – válaszolom elgondolkodva. Tényleg soha nem találkoztam még ezzel a névvel.

-

Azt hiszem, hogy egy filmben hallottam és megtetszett. Valamiért olyan érzésem volt, hogy kislány lett volna. Csak egy érzés, nem biztos, hogy így van.

-

A női megérzések általában jók.

-

Azért vannak kivételek, de igazad van. Általában bejönnek.

-

Nekem is fájt.

-

Tudom…. – egyenesen a szemembe néz. – Sokáig nem akartam ezt elismerni, hogy neked is fájhat. Úgy éreztem, hogy ez csak nekem fájhat, de most már tudom, hogy téged is érintett a dolog.

-

Mindkettőnknek el kell engedni.

-

Tisztában vagyok vele és most már késznek érzem magamat, hogy megtegyem.

-

És szerinted ezt hogyan kell csinálni?

-

Fogalmam sincs. – feleli elgondolkodva.

Míg mindketten merengünk, valami kis huzat hatására megmozdul a gyertya lángja, ami egész idő alatt az asztalon égett. Elkezd táncolni, az árnyékok a szobában is megmozdulnak, majd megint megnyugszanak. Mindketten egymásra pillantunk. -

Te is arra gondolsz, amire én? – néz rám mosolyogva.

-

Szerintem igen. Fújjuk el a gyertyát?

-

Igen. Én is erre gondoltam.

Lemászunk mindketten a kanapéról és az asztal mellé kuporodunk a földre. Egymás mellett ülünk és még egy ideig nézzük a fehér gyertya lángját. Rebeka megérinti a kezemet. -

Háromra?

Bólintok és ő elkezd számolni. Amikor kimondja az utolsó szót mindketten előre hajolunk és egyszerre elfújjuk a lángot. A soha meg nem született gyerekünk emléke, lelke, az ehhez kapcsolódó remények, félelmek, neheztelések mind benne vannak ebben a közös kilégzésben, ami elojtott egy tüzet. Békesség van bennem, mintha pont azt tettük volna, amit tennünk kellet. Nem akarok imádkozni, nem akarok szavakat kimondani, csak élvezem az érzést, hogy valamit elengedtem, ami már nem tartozik az életemhez. Eddig csak ő evezett egyedül a hajóban, most azt érzem, hogy cinkostársak lettünk. Nem sír. Lehet, hogy tényleg kisírta már az összes könnyét, amit Korina számára tartogatott. Mindketten elengedtük őt. -

Köszönöm, hogy itt voltál velem és hogy ezt közösen tudtuk megtenni. – töri meg a csendet.

-

Én is köszönöm neked. Megcsókoljuk egymást, de ebben a csókban már nyoma sincs annak a szenvedélynek, ami

csak nem sokkal ezelőtt söpört végig a szobán. Ez a csók puha és simogató és érdekes módon nem társul hozzá testi vágy, csak egy érzés, hogy jó a közelében lenni. Az előbb még haza akartam menni és lezárni ezt a dolgot, de most már nem érzek ilyen késztetést. Jó lenne hozzábújni és csak úgy lenni. Visszamászok a kanapéra és gyengéden megfogom a kezét, amivel jelzem, hogy szeretném, ha ő is mellém bújna. Megérti ezt az apró gesztust és szorosan mellém bújik, miközben betakar minket a

pléddel. Egy jóleső érzés árad szét a testemben, hogy minden a helyén van, minden rendben van és én aludhatom az igazak álmát.

8. -

És mi történt reggel? – Kriszta arca olyan, mintha valami izgalmas filmet nézne éppen és már alig várja, hogy megtudja miként folytatódik a történet. Egy igazi szappanopera ezen a ponton érne véget, de azt hiszem, hogy azt nem élném túl, ha nem mondanám el neki a folytatást.

-

Semmi.

-

Semmi? Ez a világ legbénább válasza! Kapd össze magad!

-

Mit akarsz hallani?

-

Hát hogy mi történt reggel? Hány féle képpen tegyem fel még neked a kérdést?

-

Felkeltünk, én felöltöztem és hazajöttem.

-

Ennyi?

-

Miért, minek kellet volna még történnie?

-

Nem tudom. Mondjuk mondhattad volna azt, hogy egy gyönyörűt és fergetegeset szeretkeztetek reggel, aztán te csináltál neki reggelit és az ágyba vitted, majd együtt megreggeliztetek és megbeszéltétek, hogy együtt maradtok.

-

Na látod! Ezért kérdeztem az előbb, hogy mit szeretnél hallani. Ha ezt előre elmondtad volna, akkor most elmeséltem volna neked a sztorit és mindenki boldog lenne.

-

Úgyis tudtam volna, hogy nem igaz.

-

Kriszta! Jelen pillanatban nagyon fárasztó vagy. – hátradőlök az ágyamon és úgy érzem, hogy minden életerőm elszállt. Kimerítő ez a beszélgetés.

-

De ha ez így annyira nem jó! Most akkor mi van? Együtt vagytok? Vagy csak szexeltetek? Vagy most mi van?

-

Nincs semmi. Miért kell erőnek erejével kategóriába rakni azt, ami most közöttünk van? Eltöltöttünk egy gyönyörű estét. Pont. Élveztük mind a ketten. Pont. Hagyjuk, hogy a dolgok alakuljanak. Pont.

-

Inkább beszélek Rebekával. Látom tőled semmi értelmeset nem tudok meg.

-

Csak tessék, de kétlem, hogy ő valami mást fog neked mondani, ugyanis ő maga mondta nekem, hogy „hagyjuk a dolgokat folyni a maguk medrében”.

-

Ezt csak nehezen tudom elhinni.

-

Hát pedig jobb lesz, ha megbékélsz vele, mert így volt.

-

Ha nektek ez így jó, akkor áldásom rátok és arra az izére, ami most közöttetek folyik.

-

Rebeka nevében is köszönöm Krisztína Szent Asszony, hogy áldását adta ránk.

-

Ne akard tudni, hogy most mit akartam mondani!

Inkább tényleg nem akarom tudni, látván az arckifejezését, de úgyis tudom, hogy nem gondolja komolyan. Igazából nem pipa, csak nem teljesen bír azonosulni a helyzettel. De ez így van jól. Fő, hogy én bírok azonosulni vele. -

És mi van Rómeó és Júlia gyönyörű kapcsolatával? Rómeó verseket szaval neked az erkélyed alatt és ágyba hordja a reggelit?

-

Hát azért ettől még messze vagyunk, de lehet hogy egyszer ez is megvalósul majd.

-

Te tényleg erre vágysz, hogy egy fickó az ablakod alatt kornyikáljon?

-

Arra nem vágyok, hogy kornyikáljon, de arra igen, hogy élvezhető produkciót adjon elő. Nekem például nagyon tetszik, ha egy férfi tud valamilyen hangszeren játszani. Mondjuk gitáron. Milyen szép az, ha szíve választottjának el tud játszani egy dalt.

-

Komolyan erre buknak a nők? Komolyan ez mozgat meg téged?

-

Naná. Jobb lesz, ha te is felkötöd a gatyádat.

-

Na, azt várhatod. Nincsenek ilyen terveim. Tudom, hogy vannak férfiak, akik érzik a hívást, hogy énekeljenek vagy zenéljenek. Ők abban jók, ők azt tudják és ha van ilyen képességük, akkor használhatják is esetleg mondjuk egy nő elcsábítására. De akiben alapból nincs, annak a saját eszköztárában kell keresgélni és egy nő nem várhatja el tőle, hogy csak az ő kedvéért zenélni tanuljon. Akkor én is kijelenthetem, hogy az én kedvemért tanuljál meg zsonglőrködni, mert engem az szórakoztat. Vagy fejen állni, vagy mit tudjam én mit.

-

Ha nagyon szeretnélek és el szeretnélek kápráztatni, akkor megtanulnám.

-

De ha teljesen idegen lenne számodra a dolog? Lehet hogy rossz példát mondtam. Akkor mondjuk azt szeretném, hogy tanuljál meg autót szerelni, mert engem az szörnyen izgat, amikor egy nő meg tudja szerelni a lerobbant autót. Ez egy tökéletes példa, mert tudom, hogy te még autót is utálsz vezetni.

-

Hát tényleg egy nagyon romantikus példát találtál.

-

Na de most komolyan! Megtanulnál a kedvemért mindent az autóról csak azért, mert nekem az tetszik? Még akkor is, ha halálra untatna a dolog és kínszenvedés lenne számodra?

-

Most megfogtál.

-

Megtennéd?

-

Ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor azt mondanám, hogy igen. Belekezdenék és nekifutnák a dolognak csak azért, hogy neked tetszek és hogy kialakítsak magamról egy olyan képet, amiről tudnám, hogy neked bejön. De…. szerintem nagyon rövid időn belül kibújna a szög a zsákból és elveszíteném az érdeklődésemet az autók iránt. Visszatérnék a saját világomba. Nem hiszem, hogy hosszú távon tudnám játszani ezt a szerepet.

-

Köszönöm! Erre voltam kíváncsi.

-

Ezzel azt akarod mondani, hogy hiába várom, hogy Tihi szerenádot adjon nekem?

-

Fogott már valaha gitárt a kezében?

-

Szerintem nem.

-

Na akkor te is tudod a választ. Szerintem ugyanaz történne, mint amit te saját magad is elmondtál. Megtenné a kedvedért, de az csak egy szerep lenne a részéről. Jobban teszed, ha elfogadod, hogy nem egy művészlélek és inkább azért szereted, amilyen, nem amilyennek te szeretnéd őt látni.

-

Hát ez nagyon kiábrándító.

-

Szerintem sokkalta jobb, mint az a rózsaszín csöpögős elképzelés, ami a te fejedben van.

-

Lehet, hogy igazad van. Lefaragok az elvárásaimból, nehogy elijesszem őt.

-

Drágám. Ha eddig nem ijedt el, akkor már nem fog. – mondom mosolyogva. Ismerem Krisztát már hosszú ideje és azt az egyet biztosan tudom róla, hogy nem piskóta és nem könnyű megfelelni az elvárásainak. Talán ezért nem mertem igazából soha közeledni hozzá, mert nem hittem el, hogy valaha megfelelhetnék az ő elvárásainak és hogy elég jó lehetnék a számára.

-

Ennyire szörnyű lennék? - már kezdi felemelni a hangját, amiből tudom, hogy ingatag talajon lépdelünk.

-

Nem azt mondtam, hogy szörnyű vagy, csak hogy túl nagyok az elvárásaid a férfiakkal szemben.

-

Ezt még soha nem mondtad. – néz rám meglepetten.

-

Megakartalak kímélni ettől az információtól.

-

Azt gondoltad, hogy kiborulok? - mondja szemmel láthatóan kiborulva. - Khmmm. Akarom mondani, azt gondoltad, hogy kiborulok? - fut neki a mondatnak még egyszer már egy nyugodtabb hangsúllyal.

-

Talán. – igazából magam sem tudom, miért nem hoztam elő soha a témát.

-

Annyi példát láttam a közelemben az elcseszett életekre, hogy meg akartam úszni a saját életemben. Próbáltam a legjobbat megtalálni, a legtökéletesebbet, a minta férjet, a minta apát, aki sohasem fog csalódást okozni nekem.

-

Ehhez képest sikerült kifognod pár igazi gyöngyszemet. – eszembe jut az egyik barátja, aki egy nagyon „szabad” lélek volt. Annyira szabad, hogy amikor egyszer elmentek közösen bulizni, ő felszedett egy csajt, akivel elment kitudja hová és Krisztát az egyik haverjával vitette haza. Egészen eddig a sztoriig azt hittem, hogy ilyen csak a filmekben létezik.

-

Igen, mert úgy érzem, hogy minél jobban akartam, annál inkább nem sikerült a dolog.

-

És Rómeó? Minta férj? Minta apa?

-

Azonkívül hogy nem játszik semmilyen hangszeren? – kérdi mosolyogva.

-

Igen, ezen kívül a fatális hiányosságon kívül.

-

Igen. Egyelőre nagyon úgy érzem.

-

Na. Akkor úgy néz ki, megvan az igazi.

-

Remélem. – Kriszta tekintete a távolba mered, mintha minimum egy másik galaxist szemlélne. Hirtelen egy ötletem támad.

-

Gyere! – ugrok fel az ágyról.

-

Hová?

-

Van kedved egy kis kalandhoz? – kérdem mosolyogva. Engem magamat is felvillanyozott az ötletem, ami váratlanul ragadt magával.

-

Neked most teljesen elmentek otthonról? Miről beszélsz?

-

Csak mondj igent béby. – mondom még mindig mosolyogva és nyújtom felé a kezemet. Látom rajta, hogy teljesen kizökkent abból az állapotból, amiben volt és hogy lázasan cikáznak a gondolatok a fejében, hogy mi a fene üthetett belém.

-

I..ge..n…? – nyögi ki végül gyanakvóan.

-

Ez most kérdés volt? Egy kis határozottságot!

-

IGEN! – mondja diadalmasan és felugrik a kanapéról. – Még mindig azt gondolom, hogy elmentek neked otthonról, de megyek velük én is.

-

Ezt már szeretem. Mivel hajlandó voltál ilyen bátor lenni, elviszlek egy titkos helyre és megmutatok neked egy titkos dolgot.

-

Mi? – most már nem bírja visszatartani a nevetést, de nem is baj. Imádom, amikor nevet.

-

Ahogy mondom. Egy szuper titkos cucc. De ahhoz sajnos be kell kötnöm a szemedet, mert másképp meg kellene hogy öljelek, miután megmutattam neked.

-

Rendben őrmester!

-

Milyen őrmester? Hívj csak Mulder különleges ügynöknek.

-

Ezek szerint én vagyok most Scully?

-

Ha szeretnél.

-

Hmmm. Nem is hangzik rosszul. Legyen. – már látom az arcán, hogy levetette a szokásos közéleti szerepét és hajlandó velem játszani.

-

Scully, saját biztonságod érdekében most muszáj bekötnöm a szemedet.

-

Rendben Mulder. Tégy, amit jónak látsz. – feleli teljesen komolyan. A szekrényemből előbányászok egy sálat, amit évente egyszer veszek fel, amikor a hőmérséklet -20 fok alá esik. Azért szerencsére megtalálom begyűrve a zoknijaim mögé.

-

Fordulj meg Scully. – szólok neki nagyon komoly hangon és ő engedelmesen megfordul. – Most tedd a kezeidet a fejed fölé és állj terpeszben. – erre a mondatomra Kriszta hirtelen megfordul és bosszúsan rám néz.

-

Bocs. Ezt nem hagyhattam ki. – mosolygok a felháborodott képén.

-

Mindjárt én foglak oda kötözni a székedhez ha így folytatod.

-

Nyugi. Csak fordulj meg kérlek, hogy be tudjam kötni a szemedet. – bekötözöm végre a szemét és pár integetős mozdulattal ellenőrzöm, hogy lát-e valamit. Meg sem mozdul, szóval nyilván nem lát.

-

Fogadjunk, hogy most a szemeim előtt hadonászol. – szólal meg egyszeriben és összekulcsolja a mellkasán a kezeit.

-

Te látsz? – lepődök meg.

-

Nem, de minden pénzemet feltenném arra, hogy most ezt csinálod.

-

Jobban ismersz, mint gondoltam. Na jól van, mindenesetre készen állsz és indulhatunk. – megfogom a kezét, hogy vezessem és csendben kinyitom az ajtót, hogy meghallgassam a szüleim éppen hol tartózkodnak. Semmit sem hallok, úgyhogy csak reménykedhetek abban, hogy nem ott vannak, ahová éppen indulunk.

-

El sem hiszem, hogy itt állok bekötött szemmel és…

-

SSSShhh! – fordulok meg hirtelen. – Azt akarod, hogy lebukjunk? Mostantól teljes csendben kell lenned.

-

Bocsi. – mondja bűnbánó hangon. – Meg se pisszenek.

-

Helyes. – suttogom és ismét szemügyre veszem a terepet. Szerintem tiszta, így elindulok ugyanazon az útvonalon, mint amikor én indultam egyedül a gardróbba, de most közben vezetem magam mögött Krisztát is, aki kicsit suta léptekkel követ, mivel nem lát semmit sem.

-

Vigyázz, itt kezdődik a lépcső. Fogom a kezedet. – megfordulok és mindkét kezét megfogom, hogy nagyobb biztonságban érezze magát.

-

Ha fejre állok, te fogod fizetni az orvosi költségeket. – mondja suttogva, mert amióta rászóltam nem meri felemelni a hangját.

-

Ne dumálj, inkább figyelj arra hová teszed a lábad.

-

Hogyan figyeljek, ha bekötötted a szememet?

-

Neked a szemed az egyetlen érzékszerved? Próbáld kitapogatni a talajt a lábaddal.

Úgy haladunk a lépcsőn mint két csiga, mert Kriszta nagyon óvatosan próbál lépkedni. Azért elismerem, hogy a lépcsőn nem lehet olyan könnyű haladni bekötözött szemekkel, csak így szerintem egy óráig fog tartani míg leérünk az első emeletre. Végre egyenes a talaj és már csak át kell őt vezetnem a folyosón hogy beérjünk a szüleim szobájába. -

Ott vagyunk már? – kérdi suttogva.

-

Shhhh. Majd szólok, ha ott leszünk.

Hirtelen ajtó csapódást hallok. A lenti fürdőszoba ajtaja az, ami pont alattunk van. Valaki kijött rajta és fogalmam sincs, hogy az a valaki nem fog-e elindulni az emeletre. Épp a húgom szobája előtt vagyunk így fogom és Krisztát berántom oda, aki a hirtelen mozdulattól halk sikoltást hallat, de gyorsan a szájára teszem a kezemet. -

Minden oké. Nyugi, csak szerintem valaki jön az emeletre. – súgom a fülébe és közben a sötét szobában állunk mindketten az ajtó mögött, amit nem tudtam már magunk mögött becsukni így résnyire nyitva maradt.

Szerintem az illető nem jött volna fel az emeletre, ha Kriszta nem sikongat. Hallom az ismerős ropogást a lépcsőn. -

Basszus. – hallom Kriszta hangját. Rázkódik az egész teste a visszatartott nevetéstől.

-

Shhhh…. Csak egy picit bírd ki, amíg elmegy! – suttogom.

A léptek megállnak az ajtó előtt és a sötét szobát megvilágítja a kintről érkező fény attól, hogy valaki tágabbra nyitotta ki az ajtót. Mi ketten pont mögötte állunk és csak abban reménykedek, hogy nem fogja teljesen kinyitni az ajtót, mert akkor nekünk ütközne. De az illető csak egy gyors terepszemlét tartott, úgy látszik hogy a nesz eredetét akarta felderíteni, de mivel semmi gyanúsat nem látott visszacsukta az ajtót és elindult lefelé a lépcsőn, mert megint hallom a lépcső ismerős ropogását. Ekkor már elengedem Krisztát, aki végre hangosan nevethet és sajnos én sem bírom visszatartani, úgyhogy a sötét szobában mindketten nevetünk, mint két gyerek. -

Most már folytathatjuk a túrát? – kérdem végül, amikor egy kicsit lenyugodnak a kedélyek.

-

András… bocsánat Mulder speciális ügynök, nem tudom mit akarsz nekem mutatni, de ha most azonnal levennéd a sálat a szememről is teljesen boldog lennék, mert ennyire jól nem éreztem magamat már hetek óta.

-

Ennek örülök, de folytatjuk az utunkat, már nem vagyunk messze.

Óvatosan megint kinyitom az ajtót, de látom, hogy senki sincs a láthatáron, ezért megint kézen fogom Krisztát és magam mögött gyengéden kihúzom őt a szobából, majd óvatosan becsukom az ajtót mögöttünk, hogy semmi árulkodó nyomot ne hagyjak. Már csak pár lépés anyámék szobája, ahol megint kinyitom óvatosan, nesztelenül az ajtót és besurranunk. Szerencsére az utcai lámpa némileg megvilágítja a szobát és a folyosóról is beszűrődik a fény, így tisztán látom a gardrób ajtaját. Kinyitom ezt az utolsó ajtót is és bevezetem Krisztát.

-

Ülj le. – szólok neki halkan.

Nagy nehezen sikerül neki leülni és én előkaparom a ruhák alól a pöttyös dobozt és pontosan elé teszem. Előveszek egy kis zseblámpát és felkapcsolom, hogy lássunk is valamit a sötét gardróbban. -

A helyszínen vagyunk Scully.

-

Hála az égnek.

Olyan erősen csomóztam be a sálat, hogy alig bírom szétszedni, de azért végül mégis csak sikerült. -

Ez meg mi? – kérdi Kriszta meglepetten, amikor végre hozzászokik a fényhez a szeme és meglátja az előtte lévő dobozt.

-

A titok.

-

Na jó, de milyen titok? És amúgy meg a gardróbban vagyunk? – kérdi értetlenül, miközben forgatja a fejét, hogy jobban szemügyre vegye a helyszínt.

-

Igen, ott vagyunk és ezek anyám dolgai. Véletlenül találtam meg őket és most valamiért azt éreztem, hogy szeretném neked is megmutatni őket. Persze csak akkor, ha megesküszöl, hogy senkinek sem beszélsz róla.

-

Ez már csak természetes Mulder. – mosolyog. – De nem etikátlan ez, hogy anyukád cuccai között matatunk? Ezek, gondolom, nagyon féltett kincsei.

-

Lehet hogy etikátlan, de épp ezért nagyon izgalmas! Ezen kívül, szerintem anyám nem bánná.

-

Ebben nem lennék annyira biztos.

-

Most már itt vagyunk, szóval mindegy. De ha neked ez lelkiismereti problémát okoz, akkor nem mutatom meg mi van benne.

-

Na persze! Lemásztam bekötözött szemmel a lépcsőn, berántottál egy sötét szobába és most azt mondod, hogy a cél előtt adjam fel? Azt már nem!

-

Én is így gondoltam. Hát akkor, íme a titok. – mondom ünnepélyes hangon és leemelem a doboz tetejét.

Mindketten a doboz fölé hajolunk és Kriszta belenyúl, hogy kivegye az első tárgyat. A kis receptes könyv az, mert azt olvastam utoljára, így az van felül. -

Mi ez? – kérdi csodálkozva.

-

Egy napló. Versek vannak benne, meg írások.

-

Komolyan? Azért ezt már tényleg nem kellene olvasnunk.

-

Akkor olvass el egy verset. Azt még talán kibírja a lelkiismereted.

Elkezd lapozni és látom rajta, hogy akkora áhítattal néz a kis füzetre, mintha valami kegytárgyat tartana a kezében. Rávilágítok, hogy jobban lásson. Megértesz?

Megérted, ha kérdezlek? Amikor a képekről mesélek? Tündér vagyok? Vagy csak árny? Számodra egy szomorú kicsi lány. Fogod a kezem, de érzed is? Nézed a szemem, de látod is? Hallod a hangom, de némán zúg, Nem tudom már, hol az út. A távolban egy sziklán ülök, Mellettem ücsörög egy tücsök, De a hangod visszarepít, A képzeletem már nem segít. Hiányoznál, ha nem lennél, Talán sötétebb lenne az éj. De hiányoznék én is neked, Ha már nem lennék veled? Nem tudom, mert nem mondod Egyedül az ágyamban forgok, Eljön-e valaha a herceg értem, Vagy teljesen hiába kértem? -

Szerinted anyukád írta?

-

Nem tudom, valószínűleg igen, azokból a dolgokból ítélve, amiket elolvastam a naplóban.

-

Elolvastad az egészet?

-

Nem, csak egy részét.

-

És mi volt benne?

-

Hirtelen milyen kíváncsi lettél. – mondom mosolyogva. – De megértem. Engem is magával ragadott a dolog. A napló beírásokból az derült ki, hogy anyámnak volt egy szerelme, akitől az Alkimistát kapta inspirációnak, vagy valami ilyesminek. Titkos volt a viszonyuk, vagyis csak annak hitték, mert apám tudott róla.

-

Aztaaa!

-

Ja. Én is valahogy hasonlóan éreztem magamat.

-

És mi történt utána?

-

Apám megmondta anyámnak, hogy tud róla, ő a jelek szerint elhagyta a fickót és éltek tovább boldogan apámmal.

-

És mi lett a másik pasival?

-

Nem tudom. Eddig olvastam el a sztorit. Aztán egy ideje nem voltam itt.

-

Akkor kérlek olvasd végig, mert nem fogok tudni aludni.

-

Megteszek minden tőlem telhetőt Scully.

-

És mi ez a többi cucc?

-

A nagy részéről még számomra sem derültek ki a részletek. Van itt egy vonatjegy. Szerintem ezzel utazott anyám a fickóhoz. Aztán van itt egy portré is a nagy Ő-ről.

-

Mutasd. - Kriszta érdeklődve nézi a portrét. – nem is rossz. Nem csodálkozom, hogy anyukád beleszeretett. Van valami megkapó az arcában.

-

Hát örülök, hogy neked is bejön.

-

Nem azt mondom, hogy én is lefeküdnék vele, csak hogy szimpatikus. – horkan fel Kriszta.

-

Nyugi! Én sem ezt mondtam. Amúgy meg vedd kicsit lejjebb a hangerőt, mert akármikor meghallhatnak minket.

-

Bocsi… - tér vissza azonnal a kislányos hangnemhez.

-

Vannak még ám itt más kincsek is.

-

„Elég bátor vagy hogy elindulj….W.” Milyen szép ez a szöveg a képeslapon. Biztos a pasi írta. Ez a Waldo, aki a portrén is szerepel.

-

Lenyűgöz a logikád Scully! – azt hiszem, hogy túl messzire mentem ezzel a kijelentésemmel, mert a sötétben egy ütést érzek a bal vállamon.

-

Ezt vedd figyelmeztetésnek Mulder! – sziszegi a fogain keresztül. Hangosan nevetni lenne kedvem, de visszafogom magamat.

-

Bocsi. – próbálom megütni ugyanazt a hangnemet, amit ő az előbb.

-

Hmm….. nem is rossz ez a rúzs. – forgatja a kezében a félig elhasznált rúzst. – Anyukádon csak nehezen tudom elképzelni, de lehet hogy volt egy ilyen időszaka is. És ez a sál! Nagyon gyönyörű. – Kriszta a nyakára tekeri, hogy felpróbálja de közben már szedi is ki a dobozból a további tárgyakat. – Igazán érdekelne, hogy ez a faág mit szimbolizál. Remélem a naplójában kitért majd erre is anyukád.

-

Hozd le nekem kérlek a fehér plédet a szobából! – hallom anyám hangját beszűrődni a nyitott ajtókon. Biztos apámnak kiabál és azonnal kapcsolok, hogy ide a szobába küldte őt éppen fel. Krisztával mindketten ijedten egymásra nézünk és ő gyorsan elkezdi visszapakolni a dolgokat a dobozba.

-

Neked ugyanolyan messze van, mint nekem. – kiabál vissza apám, de úgyis tudom, hogy végül leviszi neki, szóval nincs vesztegetni való időnk.

-

De én megkértelek! – kiabál megint anyám.

-

Gyere gyorsan, mert mindjárt feljön. – fogom Kriszta kezét miután elpakoltam a dobozt a ruhák mögé. Kirohanunk a szobából. Nem kockáztatom meg, hogy becsukogassak minden ajtót magunk mögött, mert akkor tuti rajta kapna minket. Felrohanunk gyorsan a lépcsőn és ott megállunk, hogy ne hallja apám a dübörgést. A lépcső legfelső fokáról összekuporodva figyeljük, ahogy felmegy az emeletre és bemegy a hálóba.

-

Már megint nyitva hagytad a gardrób ajtaját. – kiabál apám a szobából. Szegény anyám. Már megint ő viszi el a balhét.

-

Mit mondasz? – hallom, hogy lentről kiabál vissza. Nem értettem sohasem, hogy miért így beszélgetnek. Nem lehet közelebb menni egymáshoz?

-

Már megint nyitva hagytad a gardrób ajtót. Mondtam neked, hogy ott nincs fűtés és hogy a hideg bejön a szobába. – Sétál már közben lefelé a lépcsőn apám és magyarázza a nagyon komoly problémát anyámnak.

-

Én biztos nem hagytam nyitva. Ráadásul reggel óta ott sem voltam.

-

Pedig most nyitva volt…..

De már nem halljuk a beszélgetés végét, mert a nevetést alig visszatartva berohanunk a szobámba és rávágjuk magunkat Krisztával az ágyra. Teli torokból nevetünk és egy idő után már azt sem tudjuk pontosan hogy min, egyszerűen csak jó nevetni. -

Atyaég! Rajtam maradt a sál! – kiált fel Kriszta. – Most mi lesz?

-

Majd visszaviszem. Rakd csak ide a komódra. – mondom neki nyugodtan. Nem hiszem, hogy bárki észrevenné a hiányt.

-

Közvetlenül az Alkimista mellé? – kérdi egy sokatmondó mosollyal.

-

Igen. Scully. Közvetlenül az Alkimista mellé. – most jut eszembe hogy az Alkimista német verziója is itt maradt a szobámban. Na meg persze a gyertya is. Lassan itt lesz már az egész doboz tartalma.

-

És Santiago már megtalálta a kincset?

-

Még nem, de már elindult. – olyan érzésem van, hogy igaz, hogy a könyvre kérdezett rá, de nem arra volt kíváncsi, hanem rám és hogy én elindultam-e már abba az irányba, ami az én kincsemet jelenti. Azt hiszem, hogy rám is igaz a válaszom. Bár még nem valósult meg az életemben semmi kézzel fogható, mégis úgy érzem, hogy sok minden változott és hogy végérvényesen otthagytam a pásztorkodást, hogy elinduljak a piramisok felé.

-

Hát. Akkor csak azt tudom mondani, ami a kedvenc részem a könyvből, hogy „Ha akarsz valamit, az egész mindenség összefog, hogy elérd.”

-

Igen, kezdem észrevenni, hogy ez tényleg működik.

-

Perszehogy működik! Ez nem is lehet másként. – kacsint egyet és felpattanik az ágyról. Valamiért bevillanik az öreg király képe a könyvből, aki különböző alakokat öltve mindig ott volt, hogy bátorítsa Santiagót az útján. Azt hiszem, hogy még soha az életemben nem láttam Krisztát kacsintani, de ez a gesztusa mégis abszolút beleillik a szituációba.

-

Köszönöm Scully ügynök a mai akciót.

-

Én is neked Mulder. Már rég nem mulattam ilyen jól. Egy ölelés?

Bólintok és Kriszta karjai körém fonódnak. Jó őt érezni, összeér a hasunk, amit különösen szeretek. Megnyugvást érzek magamban, hogy foghatom őt és magamba lélegezhetem az illatát. -

Lekísérlek.

-

Ugyan. Egyedül is kitalálok. Már ezerszer voltam nálatok. Maradj nyugodtan.

Ezzel felkapja a kabátját és már nincs is. Ő ismét Kriszta és én ismét András, de egy pár pillanatra isteni volt másvalakinek lenni.

9. 1992, december 31. – Szilveszter napja Az ember azt gondolná, hogy a változások az életben hirtelen jönnek. Ránk törnek, mint valami tsunami hullám és elsöpörnek mindent, ami addig létezett. Biztos, hogy vannak ilyen változások is, de szerintem a legtöbb esetben a nagy döntéseket az életünkben észre sem vesszük. Ha valaki mellet állok az oltárnál és kimondom az igent, az már csak egy gesztus, egy megerősítés, de az igent már sokkalta előbb ki kell mondani ahhoz, hogy egyáltalán eljussunk az oltárig…. Azt hiszem, hogy én is a drámát szerettem az életemben és csak akkor éreztem magamat élőnek, ha a dolgok felfordultak körülöttem, ha zajlottak. Néha azt éreztem, hogy Gyula mellett megállt az idő, sőt hogy visszafelé forog. Waldoval meg száguldottam előre, a fellegekbe, olyan magaslatokba, amikről nem is álmodtam soha. De ennek a száguldásnak abban a pillanatban vége szakadt, amikor mindenki kiteregette a lapjait. Waldo végig tudta, hogy Gyulával vagyok és mivel neki is megvolt a saját élete,

soha nem neheztelt rám. Gyula elfogadta, hogy létezik Waldo és hogy életem része és talán én is elfogadtam, hogy mindkettő férfi benne van az életemben, mert igazából egyiknek sem akartam teljes lényemmel kimondani az igent. Be kell magamnak is ismernem, hogy sokszor álmodoztam a drámáról, hogy miként fog kiderülni ez a románcom, hogy majd Gyula kiabálni fog és azt mondja, hogy azonnal elhagy engem és ugyanígy fog reagálni Waldo is arra a bejelentésemre, hogy vége van annak, ami kettőnk között volt. Kézen ragad majd engem és azt mondja, hogy bármit megtesz azért, hogy vele maradjak, csak ne hagyjam őt el örökre. A nagy csattanó viszont elmaradt mindkét esetben… Gyula elfogadta ezt a románcot és megadta nekem a lehetőséget, hogy Waldoval maradjak,l ha ezt szeretném, de elmondta azt is, hogy szeret engem és velem akarna maradni. Nem csak a gyerekek végett, hanem miattam is. Nem kiabált, ahogy én azt képzeltem. Gyertyát gyújtott, megterített, fát díszített és csak hallgatta a sírásomat… És Waldo?…. Hát…. találkoztam vele tegnap és elmondtam neki mindent. Nem csodálkozott rajta és azt mondta, hogy várható volt ez a fordulat. És amikor körbe–körbe vagy tízszer elismételtem neki, hogy nem tudom mit csináljak, csak annyit mondott nagy nyugodtsággal, hogy „Te már ebben a pillanatban is a döntésedet éled.”

Persze ezen kiborultam, hogy ennyire komoly helyzetben ilyen

szarokkal jön nekem és hogy nem képes átérezni a szituációmat, sem segíteni nekem a döntésben. Ő meg csak minden egyes alkalommal elismételte hogy „Te már döntöttél!” és közben mosolygott. Nem értettem mit akar ezzel mondani. Azt akartam hallani tőle, hogy akar engem, hogy engem szeret és hogy fontos vagyok neki. Hogy hagyjam el Gyulát és költözzek össze vele, hogy annak, ami kettőnk között történt, volt értelme és hogy sokat jelent számára is. De semmi ilyet nem mondott… Szeretett engem valaha? Nem kérdeztem meg tőle, mert azt hiszem, hogy féltem a válaszától. Amikor búcsút vettem tőle és közöltem vele, hogy már többet nem akarok találkozni vele, odajött hozzám és megölelt, majd adott egy puszit a homlokomra. Teljesen kiborított ez a nyugodt viselkedése, de nem volt kedvem veszekedni már. Amikor csuktam be az ajtót még utánam szólt és azt kérte, hogy egy valamit ígérjek meg neki. Megkérdeztem, hogy mit, mire ő azt felelte, hogy hazafelé menet találjak egy fát, amit különösen szépnek fogok látni és egy kicsi ágat törjek le. Azt mondta, hogy ez az ág majd emlékeztetni fog engem, hogy ahhoz, hogy egyensúlyba kerüljek, nem elég mély gyökereket ereszteni a talajba, hanem ki is kell nyújtózni az ég felé. Nem értettem mit akar ezzel mondani, de bólintottam egyet és ezzel megígértem neki, hogy megteszem amit kér. Waldohoz kellene egy értelmező szótár....

1992, február 5. Szilveszter óta csak most jutottam el oda, hogy valamit írjak ebbe a kis naplóba. Visszaolvastam, hogy miket mondott nekem az múlt évben Waldo, miként búcsúzott tőlem. Tudom,

hogy nem bírtam sokáig kiverni a fejemből a „Te már döntöttél.” mondatot. Én nem éreztem ezt, amikor mentem hozzá. Fel voltam készülve arra a lehetőségre, hogy ő marasztalni fog engem, és én elhagyom Gyulát. Ő meg úgy viselkedett, mintha én már kész tény elé állítottam volna őt és bejelentettem volna, hogy maradok Gyulával. Sok időnek kellet eltelnie, hogy megértsem, amit akkor mondott és belássam, igaza volt. Gyula azt mondta, hogy csak velem szeretne szilveszterezni és hogy mit szólnék hozzá, ha ezúttal senkivel sem lennénk. Se család, se barátok, se ismerősök. Csak mi ketten és hogy csináljunk valamit közösen. A gyerekek leléptek bulizni a szomszédba, tehát ennek nem volt semmilyen akadálya. Annyira lefárasztottak a történések, hogy beleegyeztem. Nem volt energiám ellenkezni sem. Teli raktuk a házat gyertyákkal, és csak úgy ültünk a kanapén forralt bort iszogatva. Persze a TVben semmi érdekeset nem adtak ezért csak zenét hallgattunk. Aztán ahogy beszélgettünk Gyula megkérdezte tőlem, hogy mi volt gyerekkoromban a kedvenc játékom. Először nem jutott eszembe semmi, de aztán felidéztem, hogy körülbelül 9 éves koromban gyakran szoktuk játszani a szembekötőset. Valakinek a szemét sállal bekötöttünk, megpörgettük és az illetőnek a hangok alapján meg kellet találnia minket. Néha tapsoltunk, néha kiabáltunk, néha fütyültünk, kinek mihez volt kedve. Mivel egyikünknek sem volt jobb ötlete, eldöntöttük, hogy játszunk egyet. Pár kör után viszont abba kellet hagynunk, mert Gyulának sikerült belerúgnia a kis asztalba, ami nem csak fájdalmas volt, hanem az ádventi koszorú is a földön kötött ki, én pedig a következő körben leszakítottam a csengős díszítést a nappaliban. További károk elkerülése érdekében abbahagytuk tehát a játékot, de addigra annyira bemelegedtünk, hogy muszáj volt valamimás szórakozást találni. Játszottunk SCRABBLE-t, „Találd ki”-t, de Gyulát kizártam a versenyből, mert sorozatosan olyan nehéz fogalmakat talált ki, amiket esélyem sem volt megfejteni. Fúziós erőmű, részecske gyorsító, uránbánya. Szóval erről ennyit. Aztán versenyeztünk abban, hogy ki bírja gyorsabban körbefutni a házat. Az egyikünk bent stopperolt a másik meg kint futott. El sem akartam képzelni, hogy mit gondolhattak azok, akik esetleg látták. Én nyertem minden alkalommal, mert Gyula alig mozog valamit én meg rendszeresen tornázom. Legalább kiegyenlítettem az előző vereségeimet. Éppen befejeztük a futóversenyt, amikor tudatosítottuk, hogy mindjárt éjfél lesz, gyorsan kitöltöttük a pezsgőt és vártuk, hogy éjfélt üssön az óra. Azt hiszem, hogy soha az életemben nem fogom elfelejteni azt a percet. A fejemben voltak a játékok, a közös nevetések, egy érzés, hogy mindegy hány éves vagyok a gyerek bennem soha sem hal meg és hogy mekkora boldogság felébreszteni néha. És ott állt Gyula előttem, akinek egy faág akadt a hajába, miközben futotta a köröket a ház körül. Ahogy kivettem a hajából, hirtelen eszembe jutott Waldonak tett ígéretem a faágról. Teljesen megfeledkeztem róla, de szó szerint a kezeim közé hullott ez a faág...

Gyula nem az az ember volt többé, akinek addig láttam. Nem tudom pontosan hogy ő változott-e meg, vagy én. Lehet, hogy mindketten. Lehet, hogy a döntés, amiről Waldo beszélt már rég megszületett, csak most értünk oda, hogy meg is lássuk és azt éreztem, hogy nem hirtelen jött, hanem mint egy lágy fuvallat, betöltötte a lelkemet. Sok kicsi apró lépésből állt ez a pillanat, sok kicsi döntésből, sok kicsi tapasztalásból és élményből. A szokásos szöveg amikor éjfélt üt az óra az szokott lenni, hogy „BUÉK”. De mi nem ezt mondtuk. Csak néztünk egymásra és mosolyogtunk. És mikor már hallottuk, hogy kint durrog a tűzijátékm megszólalt: „Örülnék, ha még futhatnék veled a ház körül egy kört.” „Örülnék, ha még párszor levernéd az ádventi koszorút.” – válaszoltam. ÉS ezzel elmondtunk minden fontosat egymásnak. Sok évvel ezelőtt már húzott gyűrűt az ujjamra, de valamiért ez a pillanat döntő volt mindkettőnk számára és mintha egy új időszámítás indult volna el. Levett egy piros szalagot a fáról és rákötötte az ujjamra. Azt hiszem, hogy ennél szebb dolgot el sem tudtam volna képzelni. Annyira egyszerű volt minden, annyira egyértelmű és nem kelletek hozzá szónoklatok vagy nagy tervezgetés. Minden jött magától, vagy inkább úgy éreztem, hogy jöhetett, mivel tárt kapukra lelt. A kalandot, a bizsergést, a nevetést most megláttam Gyulában. Ki érti ezt? Csodásat szeretkeztünk. Ebben a szeretkezésben benne volt a már együtt töltött idő nyugalma és biztonsága és egy csipet újdonság, varázs, kaland is… . A másik nagy felismerés meg az volt számomra, hogy az elbúcsúzás Waldotól sem volt annyira végzetes, mint amilyennek én képzeltem. Kivonultam a hotelszobából, mint valami dráma főhősnője, de közben az nem egy „Ég veled volt.” csak egy „Viszlát”. Találkoztam Waldoval január végén, de ez a találkozás teljesen más volt, mint az eddigiek. Valahogy átalakult a kapcsolatunk. Már nem volt meg benne a szikra, ami mindent lángra lobbantott, ami az életemben létezett, de volt benne rengeteg melegség. Beszélgettünk a könyvről, az én életemről, az övéről és elmondtam neki, hogy igaza volt a döntést illetően. Ha én ő tőle vártam, hogy kimondja az igent, akkor az azt jelentette, hogy én magam sem akartam kimondani, hisz nem szántam el magamat az ugrásra. Azt akartam, hogy megígérje nekem, hogy miután ugrok, puhára fogok esni, biztonságban leszek, de amit az ember igazán akar, amire igazán vágyik, attól el tudja fogadni azt is, hogy nem tudja mi vár rá, miután elrugaszkodott. A Szilveszteri éjszaka ugrás volt az ismeretlenbe. Amikor Waldotól búcsúztam a hotel szobában az csak gyerekes követelődzés volt. Soha nem gondoltam volna, hogy így fognak alakulni a dolgok… Egyszer minden más lesz

Néha egy régi érzés köddé válik, Eltűnik és jön helyette egy másik, Ugyanazt a dolgot másként látod, Ugyanazt az embert másként várod. Ugyanaz a kép ma máshogy néz ki, Ugyanazon az ajtón másvalaki megy ki, Ugyanaz a kéz máshogy simít, Ugyanaz a szó másfele repít. Hihetetlen, de megtörtént, Hogy ami volt, most már csak műemlék, Őszinte a vallomás, Hogy a gyászom csak egy megszokás. *** A veszteség csak addig fáj, Amíg nem érted, Hogy a változás nincs itt másért, Csakis te érted… Valamiért hátborzongató olvasni anyám bejegyzéseit. Talán azért, mert tudom, hogy igazak. Bármennyire is ágaskodom ellenük, bármennyire is azt akarom gondolni, hogy csak egy játék vagyok a sors kezében, legbelül tudom, hogy nem így van. Nagyon sok dolog van, ami felől én döntök, többek között arról is, hogy elindulok-e vagy maradok ott ahol vagyok, hogy szembe nézek-e a félelmeimmel vagy hagyom hogy lebénítsanak, hogy merek-e szeretni, vagy hagyom, hogy engem szeressenek viszonzatlanul. Csak fuldoklok a vízben vagy hajlandó vagyok úszni? Ezek az örök kérdések… Már csak pár lap van hátra a receptes füzetből. Érdekes hogy ez a füzet nem csak recepteket tartalmaz a főzéshez, hanem igazi recepteket az élethez. Véletlen egybeesés? Kétlem …

1993, április 2. Rá sem ismerek az életemre. Annyi minden megváltozott a múlt év óta, hogy szinte magam sem hiszem el. Elkezdtem végre a lakberendezői kurzust. Ez egy régi álmom volt, de sohasem szántam el magamat, mindig valami más fontosabb volt az életemben, aztán persze legtöbbször ráfogtam a

pénzre, hogy nincs annyi pénzem, hogy egy ilyen kurzust megcsináljak, na meg persze az időhiány és hasonló kifogások. Amikor elmondtam Timinek, hogy elkezdem a kurzust, azt mondta, hogy nem vagyok normális, hisz a már meglévő munkám és a családom mellett úgy sem lesz időm foglalkozni vele érdemlegesen. Egy rövid időre eltántorított engem és beismertem, hogy valószínűleg igaza van, de amikor este lefeküdtem valamiért olyan érzésem volt, hogy csak úgy a poén kedvéért kinyitom az Alkimistát, mert Waldo is mindig ebből a könyvből szokott idézni, bármilyen problémát kellet megoldani. Elhatároztam, hogy ahol kinyitom, ott lesz a válasz a kérdésemre. Hangosan kellet nevetnem, amikor találomra felcsaptam a könyvet és ezeket a sorokat pillantottam meg (megpróbálom lefordítani őket): „A fiú azonban a kincsre gondolt. Minél közelebb jutott álmához, annál bonyolultabbnak látszott minden. Már nem volt érvényes, amit az öreg király úgy nevezett: „a kezdők szerencséje”. Tudta, hogy most következik számára a kitartás és bátorság próbája a Személyes Történetéhez vezető úton… Csak ne légy türelmetlen – biztatta saját magát. – Egyél amikor itt az evés ideje. És menj, amikor ideje indulni…..” Egyszerre nevettem és sírtam, amíg Gyula be nem jött a szobába fogpasztától habzó szájjal és a fogkefével a fogai között, mert azt hitte, hogy valami bajom van és halálra rémült. De én, amint megláttam őt az ajtóban, odarohantam hozzá és a nyakába ugortam. „Ideje indulnom. Megyek a lakberendező kurzusra.” Utána leültünk átszámolni a költségeinket, kitaláltuk miként lehetne kivitelezni a dolgot és megbeszéltük, hogyan tudna nekem segíteni majd a háztartással, hogy én közben ezzel is tudjak foglalkozni. Egész addig csak akadályokat láttam és láss csodát, amint eldöntöttem a dolgot, megjelent előttem az út…. Nem lesz egyszerű. Ez tényleg a bátorság és kitartás próbája lesz, de én BOLDOG VAGYOK! 1993, május 15. Ha nincs Waldo, már rég feladtam volna. Hála a kapcsolatainak jutottam ki Németországba a kurzusra, mivel nálunk nem volt rá lehetőség elvégezni (legalábbis nem olyan szinten, amit én szerettem volna). Közben ő már végleg visszaköltözött München-be, mert véget ért a kiállítás Bécsben. Ő intézte el nekem a kurzust és náluk laktam, amíg kint voltam. A felesége nagyon kedves asszony és bár egy szóval sem említette, szerintem pontosan tudta, hogy kicsoda vagyok. Egyszer megkérdeztem Waldot, hogy mesélt-e a feleségének rólam és akkor azt válaszolta, hogy arra nem volt szükség. Talán erre gondolt…. Hogy a felesége így is tudta. Nem éreztem semmi ellenségeskedést belőle, sem hibáztatást vagy féltékenységet. Jobbnál jobb ételeket főzött nekem és sokat kérdezősködött a gyerekeimről. Hihetetlen volt számomra. Úgy éreztem, hogy átlát rajtam, mint egy röntgengép és párszor a nyelvemen volt, hogy annyit mondjak neki „Én voltam és sajnálom, ha ezzel magának fájdalmat okoztam…” de egyszer sem tettem meg, mert amint a szemébe néztem azt

éreztem, hogy tudja, hogy ezt akarom mondani és hogy megérti. Mintha lelki szinten már megtörtént volna közöttünk a beszélgetés. Nem csodálkozom, hogy Waldo soha nem hagyta őt el. Ezt a nőt nem lehet elhagyni, mert ő nem tart senkit sem maga mellett. Igazi áldás a közelében lenni. Már csak azt nem értem, hogy neki miért van szüksége Waldora??? De majd lehet egyszer rákérdek, ha lesz hozzá bátorságom…. Úgyis még jövök pár alkalommal. Az elmém viszont csak nagyon nehezen tudta befogadni ezt az állapotot. Azt hiszem, hogy tudat alatt számítottam a büntetésre a részéről, és amikor nem érkezett meg, egyszerűen nem tudtam mitévő legyek az érzésekkel, amik bennem megjelentek. 1993, június 28. Ma jöttünk vissza Németországból. Ezúttal Gyula is velem tartott, mert sikerült neki elintézni a szabadságát. Gyönyörű pár napot éltünk át. Az ismerőseink egy része teljesen hibbantnak tart minket, hogy ilyesmire költjük a pénzünket. Az ismerőseink másik fele ugyan nem mondja ki, de irigykedik ránk és így maradt pár ember a közelemben, akikre tudom, hogy számíthatok és mellettem fognak állni, bármi történjen is. Hihetetlen számomra, hogy ezek közé az értékes és támogató emberek közé tartozik Elke is. A férje szeretője voltam, ő mégis olyan számomra, mint egy gondoskodó anya, aki megtesz mindent azért, hogy én jól érezzem magamat. Ha nem lettem volna Waldoval, akkor sohasem találkozom vele és talán soha sem jutok ki Németországba, hogy elvégezzem a kurzust. Tehát bármilyen kacifántos is volt a szituáció, Waldo minden jel szerint beletartozott a Személyes történetembe…. Az egyik este, amikor Elke-vel egyedül maradtam a konyhában már nem bírtam tovább és felhoztam a témát. Ő volt az, akit megcsaltak, akinek elméletileg joga lett volna a kiboruláshoz, de ez helyett én ültem zokogva és alig bírtam kinyögni két értelmes mondatot magamból. Ha így visszagondolok, semmit nem is mondott nekem, csak simogatta a vállamat és mondogatta, hogy minden rendben van. Tiszta röhejes! Azt hiszem, hogy látta, hogy nem kell mondania semmit sem, mert én megteremtem a saját poklomat és a saját büntetésemet. A sírás jót tett mindenesetre... 1993, augusztus 20. Megkaptam az oklevelet. Most már hivatalosan is lakberendező vagyok és akár el is kezdhetem a vállalkozást. Még nem tudom, hogy nálunk lesz-e ilyesmire kereslet, vagy hogy teljesen feleslegesen csináltam a dolgot, de úgy érzem, hogy nekem erre vezet az út és bármi mást akarnék csinálni, sohasem lennék olyan boldog mint így. Annyi inspirációt érzek magamban, hogy már muszáj volt Gyulának egy külön szobát kialakítania nekem, mert egész házat telepakoltam a makettjaimmal, terveimmel, rajzaimmal. Úgy érzem, mintha ezek az ötletek soha sem akarnának elfogyni és bárhová megyek, mindenhol pörög az agyam, hogy mit lehetne másként berendezni, egy kicsit feldobni,

színesebbé tenni. A legtöbb ember erre azt válaszolja, hogy nincs pénzük ekkora rendezkedésre és örülnek, hogy a fizetésből kijönnek, de én nem adom fel és megkeresem azokat, akik majd akarják látni a terveimet! Már csak egy bejegyzés van hátra. Egy utolsó bejegyzés anyám titkos életéről, amiről eddig semmit sem sejtettem… 1993, december 24. Hihetetlen összehasonlítani a múlt évi Karácsonyt ezzel a Karácsonnyal. Egy évvel ezelőtt ültünk az asztalnál és én bevallottam Gyulának, hogy szeretőm van. És az idén? A gyerekek kijelentették, hogy nem hajlandóak elmenni mendikálni a mamákhoz és végül mi ketten Gyulával is beismertük, hogy örök életünkben utáltuk ezt a szokást! Tehát egész egyszerűen nem mentünk el, amitől egy csapásra mindenkinek emelkedett hangulata lett. TVztünk, torkoskodtunk, társasjátékoztunk… Hihetelen összehasonlítani ezt a hangulatot a múlt évivel! December elején megkaptam az első felkérésemet is! Az egyik barátunk ajánlott be engem és a megrendelő rábólintott. Egy éttermet kell majd berendeznem, de csak az új évben. Viszont már most is rengeteg ötletem van és alig bírom megfékezni őket. Úgy érzem magamra találtam ebben a szakmában és hogy végre azt csinálom, amire születtem. Megtaláltam a kincsemet…. Megnyugtató ezeket a sorokat olvasni. Sokkalta mélyebben érint ez a kis receptes füzetecske, mint az Alkimista, amit annyiszorssz emlegetett anyám, Kriszta és Rebeka is. Ez egy olyan személyről szól, aki egész életemben a szemem előtt volt és most mégis olyan érzésem van, hogy egy része az életének teljes homályban volt előttem.

10. - András! Kezdesz az agyamra menni! Ülj le kérlek vagy menj ki a szobából,

mert

ez

a

járkálásod az őrületbe kerget! Most indulni készülsz, vagy maradni akarsz? Anyám a szemüvegét az orra hegyére csúsztatta és kérdően néz rám a szemüveg kerete felett. Apám elment sörözni a haverjaival, anyám meg éppen egy könyvet próbál olvasni, de szemmel

láthatóan zavarom ebben a tevékenységében. Kint már besötétedett és nincs valami jó idő, mert hallom, ahogy a szél az esőcseppeket az ablakunkba fújja. Nem lenne most kedvem kint lenni, az biztos. Amíg fent voltam a szobámban, szentül meg voltam győződve arról, hogy határozottan lejövök, anyám elé állok és elmondok neki mindent a dobozról és rákérdek azokra a dolgokra is, amiket nem tudtam megfejteni. De amint megláttam őt, azonnal elszállt a bátorságom és kínosan is éreztem magamat, hogy ilyesmit bevalljak neki, ezért sarkon fordultam és elindultam vissza a szobámba. A lépcsőn viszont megint visszajött a bátorságom és úgy éreztem, hogy ez nem a világ vége és hogy mi sem természetesebb ennél a beszélgetésnél. Ezúttal a kanapéig jutottam el, de megint nem tudtam rászedni magamat és inkább úgy tettem, mintha a kis komódon álló fotók kötötték volna le a figyelmemet, pedig már vagy ezerszer láttam őket. Pár perc után megfordultam és a konyha felé vettem az irányt, mintha ott akadt volna valami fontos dolgom. Gondoltam nyerek egy kis időt, ezért ittam egy pohár vizet, lélegeztem párat, mert Kriszta mindig azt szokta mondani, hogy a nyugodt légzés bármilyen vészhelyzetben segít, és újból nekifutottam a dolognak. Ezt a harmadik belépésemet a szobába elégelte meg anyám. - Maradok. Azt hiszem.... - Mondani akarsz valamit? - most már nincs visszaút. Vagy kipakolok, vagy hagyom a fenébe az egészet. - Igen. Mondani, vagyis kérdezni. - Akkor hadd halljam. - anyám becsukta a könyvet, kényelmesen felrakta a lábait az asztalra és engem néz. - Véletlenül találtam valamit a gardróbban. - Fent? A miénkben? - Igen. - Valami régi ruhadarabot? Vagy régi dolgodat? - Inkább a te régi dolgodat. - Enyémet? - meglepetten néz rám. Nem érzem, hogy zavarba jött volna vagy ilyesmi. - Igen... - András! Kérlek beszélj konkrétan. Én ebből nem tudom megfejteni mit is akarsz mondani nekem. - Véletlenül találtam egy pöttyös dobozt a ruhák mögött és megnéztem, hogy mi van benne. - És mi volt az, ami ennyire felzaklatott abban a dobozban? - érdekes hogy még mindig nem látom rajta, hogy kiborult volna. - A napló. - nem merek egyenesen a szemébe nézni, ezért inkább a szőnyegünket bámulom.

- Hát először is. Nagyon nem szép dolog tőled, hogy más ember személyes dolgai között kutakodsz, sőt, el is olvasod azt, ami egyáltalán nem tartozik rád. - úgy érzem mindjárt elsüllyedek. Kellemetlenül érzem magamat a helyzetben és tudom, hogy igaza van. - Másodszor, ha annyira nem akartam volna, hogy a füzetet bármikor bárki elolvassa akkor már rég megsemmisítettem volna. És harmadszor, tudtam, hogy olvasod. Azonnal felkapom a fejemet az utolsó mondata hallatán és a szemébe nézek. Úgy látom nagyon jól szórakozik rajtam. - Honnan...? - Nekem is be kell ismernem valamit neked, ha már itt tartunk. Három nappal ezelőtt voltam fent a szobádban, mert úgy emlékeztem, hogy ott van egy régi polc, amire szükségem lett volna ide lentre a dolgozószobámba. Nem is tudom hol voltál éppen, a lényeg az, hogy nem voltál a szobádban. A fiókból megláttam kilógni egy sálat, ami nagyon ismerős volt és nem hagyott nyugodni a gondolat. Odamentem és kihúztam a fiókot. Akkor találtam meg a régi piros selyem sálamat, a könyvet és a gyertyadarabot. Azonnal felismertem őket és tudtam, hogy honnan származnak, habár már nagyon sok éve nem nyitottam ki a dobozt. - De ez még nem kellet volna hogy azt jelentse, hogy el is olvasom a naplót. Jelenthette volna mondjuk azt is, hogy csak megnéztem a dolgokat... - Kincsem. Ne felejtsd el, hogy születésed óta ismerlek. Mindig kíváncsi természet voltál és szerettél a dolgoknak utána járni. Nem tudtam elképzelni, hogy csak úgy ott hagytad volna a füzetet, olvasatlanul. Ez nem rád vall. - Szóval tudtad... - mondom teljesen lesújtva. Olyan érzés, mintha én lennék az utolsó, aki megtud egy fontos dolgot, miközben már mindenki körülötte értesült róla. - Igen. Nem volt túlságosan nehéz kitalálni. És amikor az előbb lejöttél és róttad itt a díszköröket, azonnal tudtam, hogy színt akarsz vallani, csak nincs hozzá bátorságod. - Kösz hogy három körön keresztül hagytál engem szenvedni. - Ez a minimális büntetés a kutakodásodért! - próbál szigorú lenni, de nem nagyon sikerül neki. - Ne haragudj, de tényleg nem tudtam megállni, hogy ne olvassam el. - Tudom. Meg van bocsájtva, úgyis már régi dolgok. - Nyugudtabb lettem volna, ha rólad és apáról olvasok. - Az élet nem így hozta. C'est la vie...- mobdja anyám könnyedén, mintha a történteknek semmi súlyuk nem lenne és mintha én nem egy családi titokról rántottam volna le a leplet, hanem csak annyit mondtam volna, hogy reggel vettem tíz kiflit. - C'est la vie? Anya! Te megcsaltad apát és csak ennyit tudsz hozzáfűzni?

- Gyulával ezt már rég megbeszéltük és sajnálom, ha ez téged érzékenyen érint, de nem érzem úgy, hogy bocsánatot kellene a történtekért kérnem tőled. - Én sem azt mondtam, hogy bocsánatot kellene tőlem kérned, csak... nem tudom. Azt vártam volna, hogy bántani fog a dolog. - Hidd el, hogy voltak nehéz pillanataim és nagyon sok mindenen keresztül mentünk Gyulával. Sokáig volt bűntudatom, haragudtam, szégyellettem magamat, minden, amit csak el tudsz képzelni, megtörtént. De az már rég volt és most már nincs a dolgoknak olyan súlyuk, mint akkor volt. Egyszerűen az idő megoldotta és azóta már egy csomó minden történt, ami bőven kiegyensúlyozta az akkori helyzetet. - És ezt csak így el lehet felejteni? Apa rántott egyet a vállával és azt mondta, hogy spongyát rá? - teljesen fel vagyok háborodva. - Nem így volt. És kérlek vegyél vissza a hangsúlyodból, mert nem bírósági kihallgatáson vagyunk és én nem a vádlottak padján ülök. - megjegyzés nélkül hagyom ezt a kérelmét. - Nem 5 perc alatt simultak el a dolgok, de minden éremnek két oldala van, nem ítélheted meg a történteket csak a „bűnösség és ártatlanság” szempontjából. Ez nem ennyire egyszerű. - Akkor magyarázd el nekem kérlek, mert én nem értem. - Nehéz időszakunk volt. Mindig is szerettem Gyulát és gyönyörű két gyerekem is volt vele, akiket szintén imádtam. Mindenem volt a családi élet, de egy ponton rájöttem, hogy nem vagyok benne boldog. Minden ellaposodott, minden napunk egyforma volt. Aztán a banktól, ahol dolgoztam, kiküldtek engem Bécsbe. Az ottani csapat munkáját kellet segítenem és Waldo az egyik nap bejött, hogy számlát nyisson. Így ismerkedtünk meg. - Szeretted őt? - kérdezem teljesen reményvesztve, hogy semmi sem olyan, mint amilyennek képzeltem. - Azt hiszem igen. Már mindjárt az első találkozó alkalmával megfogott benne valami. Igazi művész figura volt, akiknek megvan a saját életük. Éppen kiállította Bécsben a képeit és meghívott engem is, hogy menjek el megnézni őket. Hát elmentem. Aztán valahogy kialakultak a dolgok szinte maguktól. Olyan, mint amikor felszállsz egy vonatra és félúton már nem döntheted el, hogy te mégis csak le akarsz szállni. A vonat visz magával. - Létezik vészfék.... - Csak képletesen értettem a dolgot. Magával ragadott a szabadsága, a tehetsége. Ha alkalmunk volt találkozni, néha éjjelekig beszélgettünk a világról, a családjainkról, mert ahogy te is megtudhattad a naplóból, neki is volt családja. De akkor valahogy ez a tény nem érdekelt, mert Elke annyira távol volt, hogy nem is érzékeltem őt. - Anya! Te hallgatod magadat? Nem elég hogy apát megcsaltad, úgy meséled ezt a sztorit, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne belelépni egy másik ember házasságába!

- András! Ha nem vagy képes feldolgozni, akkor miért hoztad fel? Miért akarsz róla beszélgetni? - Mert azt hittem, hogy mondasz valami megnyugtatót, megmagyarázod valahogy a történteket. - De hát éppen azt teszem! Ne akarjál most rossz embert csinálni belőlem! Nem tanácsolnám neked soha, hogy így oldjad meg a párkapcsolati gondjaidat, de nem is ítélnélek el azért, ha ez megtörténne. Emberek vagyunk és sokféle képpen tudunk reagálni helyzetekre. Én akkor így reagáltam és magad is láthatod, hogy nem lett katasztrofális vége a dolognak, máig együtt vagyunk Gyulával és szerintem nagyon jó a házasságunk, úgyhogy most igazán nem értem, min húztad fel magadat! - Hagyjuk. Nem érdekes... - nem akarok belemenni a témába. Miközben anyám a szónoklatát tartotta, rájöttem, hogy ez nem csak róla szól, hanem Rebekáról és hogy valószínűleg nem is anyámra vagyok dühös, hanem még mindig Rebeka megcsalására. - Szeretnéd folytatni a beszélgetést? - Igen. Persze. Folytasd. - Nem tudom, mit szeretnél hallani. - anyám hangja megnyugtató. Azt érzem, hogy bármilyen kérdést hajlandó lenne megválaszolni. - Oké. Beleszerettél, mert „friss” volt. - nem találok hirtelen egy jobb kifejezést. - Érdekelne viszont, hogy akkor miért nem maradtatok együtt? Ha annyira jó volt nektek együtt, akkor ő miért nem hagyta el a feleségét, te meg apát? Így számomra a dolognak nincs semmi értelme! - De volt értelme. Amikor este beállítod az órádat, hogy reggel ébresszjen fel, akkor miután ezt megtette, nem fog csörögni egész nap! A feladatát teljesítette. Ez volt az értelme a mi kapcsolatunknak is, hogy egymást felébresztettük. Rengeteg fajta kapcsolat létezhet két ember között és nem mindegyiket lehet a megszokott szabályokkal magyarázni. - Miért maradtál apával? - Mert tudtam, hogy ő a párom és nem azért, mert a férjem és már egyszer megígértem neki, hogy vele maradok vagy mert közös gyerekeink vannak. Azt is tudtam, hogy Waldo soha nem hagyná el Elkét. Nagyon érdekes kapcsolat fűzte őket egymáshoz, amit sokáig képtelen voltam megérteni. És szerettem Gyulát annak ellenére, ami történt. - Hogy lehet két férfit szeretni egyszerre? - Nagyon könnyen! - mondja anyám vidáman. - A szeretetnek sok árnyalata van és ahány ember van az életedben, annyi fajta szeretet fűz téged is hozzájuk. Egyik sem egyforma, mindegyik szeretet más. A művészet az, ha egyik szeretet kapcsolatból át tudod hozni azokat a fontos elemeket egy másikba, amik abban hiányzioznak. Waldo döbbentett rá engem arra, hogy mennyire elveszett az életemből az izgalom, a meglepetés, a játékosság, a nevetés.

- De ez akkor becsapás! Becsaptad apát, mert lényegében Waldoval akartál lenni, az ő viselkedése tetszett neked, csak mivel apával maradtál, a helyére képzelted őt. - Az, amit most leírtál tényleg becsapás és mellesleg csak nagyon rövid ideig lehet fenntartani, mert szétpukkan, mint egy buborék. Ha Gyula helyett folyamatosan Waldo-t képzeltem volna, akkor már rég nem vagyunk együtt és nagyon csúnya válással végződött volna a dolog! - De akkor meg hogy értetted a dolgot? - Azt próbáltam elmagyarázni neked, hogy számomra Waldo inspiráció volt. Semmi több. Megtanított bolondosan szeretni, igazából haragudni, kimondani a véleményemet és váratlan dolgokat csinálni. Egyszerűen csak segített megfogalmazni azt, ami egész addig hiányzott az életemből. Talán magamtól soha nem lettem volna képes ilyen jól megfogalmazni, mint ahogy általa sikerült. És ne hidd azt, hogy még így is, hogy ezt tudtam, egyszerű menet volt. Volt pár kísérletem arra, hogy apádból Waldot csináljak. Próbáltam előcsalogatni belőle azokat a tulajdonságokat, amik nekem hiányoztak, próbáltam olyan tevékenységeket csinálni, amiket Waldo-val, csak hogy megéljem Gyulával is azt, amit Waldoval, de azt hiszem, hogy mondanom sem kell, hogy a többségük katasztrofálisan végződött. - De a naplódban azt írtad, hogy a Karácsony meg a Szilveszter abban az évben nagyon jól sikerültek. - Igen. Azok voltak a szép és varázsos pillanatok és ezért örökítettem meg őket. A sok pici vagy nagyobb balul elsült helyzetet nem írtam le, pedig lehet hogy pont azokat kellett volna megírnom, hogy ne hidd azt, hogy gyalog-galop volt. - És akkor mégis hogyan sikerült kimászni ebből az egészből? Hogyan sikerült helyre billenteni az egyensúlyt, főleg azután, hogy már apa is tudott a történtekről? - Hosszú út volt, nagyon hosszú. - néz rám anyám sokatmondóan. - Sokat tanultam közben én is és Gyula is. Egész addig a dolgok nem változtak, amíg két széken próbáltam ülni egyszerre, amíg próbáltam valahogy Waldo és Gyula személyét egybe olvasztani. Nem emlékszem viszont, hogy lett volna egy határozott válaszvonal, vagy egy esemény, ami mindent megváltoztatott volna. Ez egy folyamat volt. Eldöntöttem, hogy ott hagyom a banki munkát és végre megvalósítom az álmomat. Kitanultam a lakberendezést, de ezt is elolvastad a könyvecskében és utána már valahogy a dolgok maguktól történtek és kezdte fokozatosan minden megtalálni a maga helyét. A kurzusok alkalmával voltunk párszor Münchenben Gyulával, amik nagyon jól sikerült kirándulások voltak, annak ellenére, hogy én egész nap máshol voltam. Olyan volt, mint egy láncreakció. A balul sikerült házasságunk hozta az utamba Waldo-t, Waldo hozta az életembe a lakberendezést, mert ezt az egész „valósítsd meg az álmaidat” fuvallatot ő hozta magával, és a Müncheni kirándulásaink hozták azt, hogy Gyula és én újra megtaláltuk egymást. - Mert? Mi olyan különleges történt ott?

- Ha az igazat kellene megmondanom neked... semmi. Mármint hogy semmi különleges, inkább teljesen hétköznapi dolgok. A környezet volt más és mi mindketten kikerültünk a megszokott keretekből. Nem volt velünk egyetlen ismerősünk sem otthonról és teljesen idegen országban voltunk, ahol nem fenyegetett a veszély, hogy bárki megismer minket. Úgy éreztem, hogy teljesen szabadok vagyunk és esténként a parkban sétálgatva olyan dolgokról beszélgettünk, amikről talán soha. - Azt akarod mondani, hogy a parkban való sétálgatás mentette meg a házasságotokat? - Ha ennyire le akarod egyszerűsíteni a dolgokat, akkor igen. De számomra inkább arról szólt a dolog, hogy elkezdtem megismerni őt. Megmutattam neki olyan részeimet, amiket addig nem akartam és ő is megmutatott magából dolgokat, amiket addig soha. Felhagytam azzal, hogy megváltoztassam őt és olyasmit várjak el tőle, amilyen ő nem lehet. Egyszerűen csak elhatároztam, hogy vele maradok és hogy megpróbálok mellette teljes egészében saját magam lenni anélkül, hogy azt gondolnámő bármiben is korlátoz engem. És miután én saját magamat nem akartam már korlátozni, érdekes módon ő sem tette ezt és én sem tettem vele. - Számomra ez akkor is elfogadhatatlan! Ez egy nagyon szép történet, hogy nem korlátoztátok egymást, meg fejlődhettetek, meg őszinték voltatok. Én aláírom, de akkor is.... megcsaltad és szerintem az ilyesmit nem lehet csak úgy kitörölni. - Épp ez a lényeg, hogy nem akarod kitörölni! Általában nem az rombolja szét a kapcsolatokat, ha egy megcsalás megtörténik, hanem az, ha az emberek semmissé akarják tenni, el akarják felejteni ezt a tényt és úgy akarnak viselkedni, mintha semmi sem történt volna. - De ez bizalom kérdése is! Ha valakit megcsalsz, akkor az olyan mintha kihagynád a képletből. Valaki mást jobbnak tartasz nála és annak ellenére, hogy el vagy kötelezve a párod mellett, egyszerűen felrúgod az egyezséget és más utakon kezdesz el járni. Ez így nem fér! Ráadásul elképzelni, hogy valaki mással hentereg a párod az ágyban, akinek megadja ugyanazt az intimitást, mint neked. Ez számomra egyszerűen teljesen elfogadhatatlan! - Most rólam beszélsz vagy magadról? - Persze hogy rólad és apáról! - látom anyám bekapcsolta az éleslátását, de nem vagyok hajlandó hagyni, hogy elterelje a szót. - Figyeld András. Egy megcsalásos sztoriban EGYENLŐ részben vesz részt három fél. Más szerepeket játszanak, mert más tapasztalatra van szükségük, de a felelősségük egyenlő. - Ezt azért nem mondanám. Két ember a képletből nagyon is jól érzi magát, a harmadik meg a rövidebbiket húzza. - Nincs igazad. Mindenki azt a tapasztalatot kapja, amire szüksége van abban az adott helyzetben.

- Anya! Ezt a marha okos könyveidben olvastad el? Ugye azt te sem gondolod komolyan, amit most kimondtál. - De igen, nagyon is komolyan gondoltam. - anyám előrehajolt a fotelben, hogy nyomatékot adjon szavainak. - Ha fázik a fejed és valaki kezedbe nyom egy pár cipőt, akkor fel tudod használni? Nem! Mert neked sapkára van szükséged! - Marhára bírom ezeket a hasonlataidat.... - Most ez jutott eszembe... Az a lényeg, hogy szerintem lehet egy ilyen helyzetből tanulni és ha feketén akarod látni az egészet, akkor lásd feketén, szíved joga én ezt nem akarom elvenni tőled. Lehet hogy neked ez az utad, de nekem nem ez volt. Nekem az volt az utam, hogy Waldo-tól tanuljak, hogy ő tanuljon tőlem és hogy Gyula tanuljon tőlünk. Az volt az utunk, hogy Waldo elköltözzön Münchenbe és hogy én itt maradjak veletek. És ez így van jól. Ennyi év távlatából azt érzem, hogy jobb dolog nem is történhetett volna velem! - Hát ennek őszintén örülök. - Rebeka megcsalt téged ugye? - váratlanul ér a kérdése és először meg sem tudok szólalni, csak kigúvadt szemekkel bámulom őt. - Ne haragudj, hogy így letámadtalak, de már a beszélgetésünk felében rájöttem, hogy nem rólam és apádról van szó, hanem a magánéletedben lehet valami, ami ennyire felzaklatott. Kizárásos alapon csak Rebeka lehetett a hunyó. - Igen. Fején találtad a szöget. - Ő vallotta be, vagy te jöttél rá? - Ő valjotta be. - Miután már szakítottatok? - Igen. Megadta még ezt a kegyelemdöfést is nekem. - Csak őszinte akart lenni veled. - Őszinte? Meglettem volna az őszintesége nélkül is! - Teljes mértékben az ő hibájának tartod? - Nem. Annak az őszpincsnek a hibája is volt, aki folyton a nyomában volt. - És még? - Anya! Kérlek. Tudom, hogy azt akarod kicsikarni belőlem, hogy az én hibám is volt. - És nem volt? - Nem. - Rendben. Elhiszem neked. - hátradől a foteljében és a kandallót nézi. - Nagyon sajnálom, hogy így alakultak a dolgok. Biztos nagy csalódás lehetett megtudni róla ezt a dolgot és rólam is... - Igen. Az volt... - Szeretnél még valamit tudni azokról a dolgokról, amiket a dobozban találtál? Vagy befejezzük a beszélgetést? - anyám megértően néz rám. Nyoma sincs a neheztelésnek, vagy nem

megértésnek a részéről. Elfogadta az érzéseimet és nem kíván vitába szállni velük. Ez megenyhít engem is. - Igen. Pár dolognak nem tudtam rájönni a jelentésére. - válaszolok én is egy félmosollyal az arcomon. Az őszinte mosoly még nem jön, de már nem érzek magamban haragot. - Akkor kérdezz, de légy felkészülve, hogy nem biztos, hogy azt fogom mondani, amit hallani akarsz. Csak az igazsággal tudok neked szolgálni. - Feltételek elfogadva. Várjunk csak, nem emlékszem pontosan. Tudod mit? Lehozhatom az egész dobozt? - Hozd. - mondja kacagva. - Képeslap. - mondom már a képeslappal a kezemben, amit a dobozból vettem ki. Anyám a kezébe veszi és elgondolkodva nézegeti egy pillanatig. - Fel vagy készülve a válaszra? - egy félmosoly játszik az arcán, amit próbál eltakarni előlem azzal, hogy a képeslapot a szája elé emelte. - Mond. Azt hiszem, hogy engem már semmi sem lep meg. - A képeslapot apád kapta Waldótól. - Mi? Ezt nem mondod komolyan! Azt hittem valami romantikus ajándék volt. - Romantikus is volt! Ki mondta, hogy nem? - Anya. Nyugtass meg kérlek, hogy a nagy felfedező út közben nem derültek ki semmilyen „más” hajlamai apának. - Látom te sem panaszkodhatsz a fantáziádra. De nem, megnyugodhatsz. Gyulának volt egy álma. Mégpedig az, hogy egyszer elautózik egészen Párizsig, hogy megnézze az Eiffel tornyot. Persze túl nagy álomnak gondolta és sohasem valósította meg. Aztán az egyik este valahogy előkerült ez a téma, amikor Münchenben voltunk és bár nem tudom Waldo honnan szerzett München kellős közepén egy Eiffel tornyos képeslapot, amikor búcsúztunk ezt nyomta Gyula kezébe. - És elmentetek Párizsba autóval? - Nem. - mondja anyám szomorúan. - Gyula még mindig nem valósította meg ezt az álmát. De ami késik, nem múlik! - Szerinted még el fogtok menni valaha? - Nem tudom, de ez az ő álma, neki kell elszánnia magát. Én bármikor vele megyek, ezt az egyet megígértem neki. - Rúzs. - emelem ki a következő tárgyat. - Ezt a rúzst nosztalgiából hagytam meg. Waldo mondta nekem egyszer, hogy az igazi életteliséget a sablonos életem keretein kívül fogom csak megtalálni. Ezért éreztem magamat vele is annyira jól, mert az valami olyasmi volt, ami egyszerűen „nem illett” bele a jól megtervezett

életembe. Minél jobban visszafogja magát az ember, annál nagyobb dologra van szüksége, hogy felébredjen. Engem ez a megcsalás tudott felébreszteni, de azt mondta, hogy ha el akarom kerülni a nagy drámákat és töréseket, akkor inkább lepjem meg néha saját magamat. Tegyek valami olyasmit, ami más, amit még nem próbáltam, amiről azt hiszem, hogy nem is lennék rá képes. Azt állította, hogy ez majd ébren tartja az életbe vetett hitemet. - És mit csináltál a rúzzsal? - Bementem az üzletbe és megvettem egy olyan színű rúzst, amire azt mondtam azelőtt, hogy biztosan sohasem használnám. Aztán egy napig viseltem munkában. Érdekes tapasztalat volt. - De ennek a rúzsnak a fele hiányzik! Biztos nem csak egyszer használtad. - Nem... hát.... - látom anyámon, hogy kicsit hezitál elmondja-e a történet maradék részét. Az úgy volt, hogy apádnak nagyon megtetszett, úgyhogy pár alkalommal még használtam, amikor... - Úristen! Köszi. Ennyi elég is volt a sztoriból. A többit meghagyhatod magadnak. - jó ez az őszinte beszélgetés anyámmal, de azt hiszem, hogy az ágyjeleneteket nem akarom elképzelni. Haladjunk inkább tovább. Kép. - Ezt a képet én rajzoltam. - nézegeti egy csepp nosztalgiával a képet, amit az asztalra raktam. - Milyen tájat ábrázol? - Egyszer Waldo megkért, hogy rajzoljam le azt a tájat, amit szívesen látnék 60 éves koromban a házam ablakából. - Hát ez nem hasonlít arra egy picit sem, amit a mi házunk ablakából lehet látni. - Nem, de még nem is vagyok 60 éves! - Igazad van. Még teljesülhet ez az álmod. Ez valami kitalált táj, vagy létezik valahol? - Létezik. Egyszer eltévedtünk Gyulával, amikor síelni mentük a Tátrába és mivel beesteledett, megszálltunk egy faházikóban. Ez a táj tárult elénk reggel, ébredés után. Máig emlékszem rá. - Azt hittem, hogy örök életetekben itt fogtok lakni apával ebben a házban. - Meglátjuk... Ez az én álmom maradt. Lehet majd megvalósítjuk az után, hogy végre elautóztunk Párizsba. - Még van itt pár aprópénz a doboz alján. Jelentenek valamit? Vagy csak úgy ide dobtad? - Hogy idedobtam-e? Add ide! Nagyon sokat jelentenek. - kikapja a pénzt a kezemből. - Nyugi. Nem tudtam, hogy ilyen nagy értékük van. - Magának a pénznek nincs nagy értéke, inkább a jelentésük nagy. - Mert mit jelentenek? - Az első munkám egy étterem berendezése volt és ez volt a teljesen első borravaló, amit az első hozzájuk érkező vendég hagyott ott. A tulajdonos nekem adta őket, mert azt mondta, hogy még sok megrendelést fognak nekem hozni. - És igaza lett?

- Igen. Azóta folyamatosan voltak megrendeléseim, szóval sokat jelentenek számomra. - Olyan vagy, mint Dagobert bácsi az első szerencse dollárjával. - Gúnyolódj csak! Szerintem akkor is működtek. - Persze hogy működtek, mert hittél benne. Ebben nincs semmi varázslat. - Minden ember hisz valamiben. Az is egy hit, hogy nem hiszel semmiben. - Lehet benne valami... A többi tárgyról, amik a dobozban vannak, szó esett a receptes füzetben, szóval azokat értem, de még vannak azok a dolgok, amiket közben átcsempésztem a szobámba. - Melyikről szeretnél hallani? - A sálról. - A piros selyem sál. Egy nagyon régi darab. Azért került a dobozba, hogy emlékeztessen a kezdetekre. Ez a sál volt ugyanis rajtam az első randinkon apáddal. - Tényleg! Erről még soha nem meséltél. Hogyan jöttetek össze? - Érdekes, hogy őt is a bankban ismertem meg. A sors fintora! De akkor még csak gyakornok voltam és éppen csak elkezdtem dolgozni. Annyi volt a különbség, hogy Gyula nem számlát jött nyitni, hanem meg akarta szüntetni a sajátját. Persze nekünk ez nem mutatott volna valami jól a jelentésben, tehát minden tőlem telhetőt elkövettem, hogy eltántorítsam őt a szándékától. Hosszas beszélgetés után felajánlotta nekem, hogy meghagyja a bankban a számlát, ha én másnap elmegyek vele ebédelni. - Milyen meglepő fordulat. - Számomra is meglepő volt. - És csak úgy elmentél vele? - Nem. Az ajánlatát elutasítottam, mert sértőnek találtam és ő megszűntette a számláját. nevetni kezd. - Akkor meg hogyan jöttetek össze? - Később egy partin találkoztunk. Az ő haverja és az én legjobb barátnőm egy pár voltak. Persze a bulin egymásra ismertünk és aztán már követték egymást az események. - Szép kis sztori. - Az. Mindig nevetnem kell, ha erre visszagondolok. Azért is hagytam meg a sálat, hogy emlékeztessen rá, hogy a félresikerült kezdetek néha meglepő fordulatokat tudnak hozni. - Azt hiszem, hogy már csak egy utolsó tárgy maradt. A fehér gyertya. - Igen. A gyertya... Ezt... - látom hogy elérzékenyült és könnyek gyűlnek a eszemébe. - Ezt a gyertyát Elke sírjáról hoztam el.

- Micsoda? - nem tudok úrrá lenni a meglepettségemen. Tehát nem is jártam messze azzal a gondolatommal, amikor azt mondtam, hogy a temetőben szoktunk kiskorunkban ilyen gyertyákat égetni. - Igen. Elke 3 évvel ezelőtt meghalt. - Én azt hittem, hogy még mindig életben van! Sajnálom anya. - Én is. Váratlanul ért a hír. Máig nem tudni miért halt meg. A halála pontosan ugyanolyan titokzatos volt, mint amilyen az élete. Egyszerűen az egyik reggel nem kelt fel. Waldo elutasította a boncolást, azt mondta, hogy az már nem fogja visszahozni őt. Szívinfarktusra gyanakodtak, vagy vérrögre az agyban vagy a szívben. Nem lehet tudni, azt viszont igen, hogy nagyon békésen nézett ki. Mintha tényleg csak aludt volna, tehát valószínűleg nem szenvedett halála előtt. - És Waldo hogy viselte? - Elke temetése óta nem láttam őt. Bár voltak mindenféle női afférjai, múzsák, ahogy ő nevezte őket, mégis azt hiszem, hogy szíve mélyén csak egyetlen nőt szeretett és az Elke volt. Sőt, ahogy később rájöttem, paradox módon Elke volt az, aki által ezekhez a nőkhöz kötődött. - Ezt nem értem. - Számomra is nehéz volt megérteni. Mintha Elke lett volna a kulcs a szívéhez, ami megnyitotta a kaput és a múzsák bejöhettek. - És Elkét ez soha nem zavarta? Azért ez mégiscsak egy furcsa felállás lehetett. - Mondtam mér neked, hogy sok féle szeretet létezik és jobban teszed, ha abbahagyod ezt a kényszerű kategorizálást. Minden szeretet-kapcsolatnak megvannak a saját szabályai. - Szóval Elke tolerálta neki a nőket. - A tolerálta nem jó szó. Ez úgy hangzik, mintha Waldo hivatalos engedélyt kapott volna tőle. De ez nem az engedélyről szólt, mert Elke mindig is tudta, hogy nem birtokolja Waldót és Waldo sem őt. Szerették egymást és ebbe a szeretetbe belefért ez is. Waldonak kellettek a múzsák. Ők lobbantották őt lángra, ők hozták az új dolgokat az életébe és ha elkötelezte volna magát csak Elke mellett akkor lehet hogy egy zsémbes öregember lett volna belőle, amit szerintem Elke pontosan tudott. - Ezt még talán meg is tudom érteni, csak azt nem bírom felfogni hogy annak a szegény asszonynak miért kellett Waldo? - Ezen sokáig gondolkodtam én is. Aztán apád mellet rájöttem. Ha valakit igazán szeretsz, akkor elfogadod őt olyannak, amilyen. Nem választod ki a számodra elfogadható tulajdonságokat, a többire meg beadsz egy kérvényt, hogy az illető változtassa meg. Talán Elke számára Waldo volt az inspiráció, a meglepő dolog, ami kitért a sablonokból és ami az ő életkedvét ébren tartotta. Neki legalább nem kellett vadító színű rúzsokat vásárolnia magának ahhoz, hogy érezze a tüzet.

- De ez olyan, mintha az ember hagyná, hogy a fején ugráljanak. Olyan érzésem van, hogy ha azt mondanám Rebekának, hogy elfogadom őt így és hogy rendben van hogy megcsalt, akkor megtenné másodszor és harmadszor is. Már soha többé nem tudok bízni benne úgy, mint azelőtt! - És magadban tudsz bízni? Azt mivel magyarázod, hogy nem vetted észre, hogy a személy, akit szeretsz, nehéz időszakon megy keresztül? Hogy nem vetted észre, hogy belépett egy harmadik személy a képbe, vagy azt, hogy a szerelmed inkább panaszolja el a gondokat valaki másnak, mint neked? Hidd el nekem, hogy ha egy ilyen változást nem vagy képes érzékelni abban az időben, amikor történik, akkor a bizalom és közelség kettőtök között hagy némi kivetni valót maga után. Váratlanul érnek anyám szavai és szeretnék ellent mondani neki, de tudom, hogy igaza van. Ebből a szemszögből még nem néztem meg a dolgot. Talán azért, mert ebből a szemszögből látszik az én mulasztásom is, nem csak Rebekáé. Ha még hozzáadom azt a tényt is, hogy nem csak a megcsalást nem mondta el nekem, de még a vetélést sem, nem túl fényesen fest a bizalom kérdése a kapcsolatunkban. - Gondolkodj el rajta és álmodj szépeket. - anyám egy puszit nyom a homlokomra és elindul felfelé a lépcsőn. Azt hiszem, hogy utoljára 10 éves koromban adott nekem puszit a homlokomra, most mégis jól esik. Csend marad utána a szobában. Nem tudok jó ideig megmozdulni, mert azt érzem, hogy minden, amibe az eddigi életemben kapaszkodtam, összeomlott.

11. Aznap éjjel nem feküdtem le. Annyira sok minden volt az, ami az agyamban motoszkált, hogy egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy csak úgy lefeküdjek és mindent „elfelejtsek“. Körülbelül éjjel kettőkor hazajött apám, de nem vett észre engem. Egyenesen felment az emeletre. Én továbbra is ültem a kanapén, csak hallgatva az esőt és kétségbeesetten próbálkoztam legalább egy épkézláb gondolatot találni a fejemben. Nehéz volt megemészteni azt, amit anyám mondott, de még nehezebb volt semmisnek tekinteni, ezért úgy döntöttem, megfogadom a tanácsát és megpróbálom nem el elejteni, hanem inkább megbarátkozni a hallottakkal. Végiggondoltam az összes kapcsolatomat, azt hogy mit hoztak vagy éppen mit vittek el az életemből. Ha őszinte akarok lenni magammal, mindből tanultam valamit. Ahhoz, hogy az életben a

dolgok fejlődni tudjanak, meg kell tanulni elgyászolni azokat, amiket mögöttünk hagytunk. A gyász viszont nem egy pillanat műve, nem egy fél óra, amit erre rászán az ember, aztán folytatja az életét, mintha mi sem történt volna. A gyász egy folyamat, amikor hol nagyobb, hol kisebb darabokat rakunk le a múltból és egyszer csak észrevesszük, hogy már nincs mit lepakolni. Sorban pörögtek a jelenetek a fejemben. Voltak órák, amikor szinte végig csak Rebekára gondoltam és azokra a pillanatokra, amiket vele töltöttem. Előjött a düh, hogy megcsalt, a bánat, hogy nem jött össze a dolog vele, a bűntudat, a szomorúság, de az öröm is. Aztán jöttek azok az órák, amikor Krisztára gondoltam. Átkoztam magamat, hogy soha nem léptem, hogy soha nem vallottam be neki az igazi érzéseimet és azon morfondíroztam, hogy mi lett volna ha... Most vele lennék? Boldog lennék? Eszembe jutottak az ártatlan kis flörtök, kalandok a sulis éveim alatt, amiknek semmilyen fontosságot nem tulajdonítottam egészen eddig, de most úgy éreztem, hogy az összes egy nagyobb mozaik része volt. Hajnal táján eszembe jutott még egy nő. Az anyám és az ő titkos naplója, ami elindított engem erre a nagy felfedező útra saját magamba. Soha nem gondoltam volna, hogy az a pöttyös doboz ennyi titkot fog rejteni magában. - András! Kelj fel kérlek, mert vendégek jönnek hozzánk 15 perc múlva. Menj fel a szobádba aludni. Anyám hangja először csak a távolból érkezik el hozzám, de nem bírom felfogni, hogy hová küld engem, mert meg vagyok győződve arról, hogy a szobámban alszok. Aztán fokozatosan elkezdem érzékelni a kanapét magam alatt és a plédet, ami annyira rám csavarodott, hogy olyan vagyok, mint egy bebábozott hernyó. - Jó. - ez az egyetlen szó, amit ilyen esetekben ki szokott generálni az agyam, mert ez a szó bebiztosítja, hogy békén hagynak. A legtöbb esetben 2 másodpercen belül elfelejtem a mondottakat, de ez már nem érdekes. Ha az illető megismétli a kérését, akkor ismét jöhet egy „jó“. - Komolyan mondom. Addig nem megyek el innen, amíg nem kelsz fel és nem indulsz el a szobád felé. Elkezdek „kibábozódni“, mert hallom anyám hangsúlyán, hogy tényleg felettem fog állni, amíg nem indulok el. Zuhanyozás közben elkezd fokozatosan ismét összeállni a kép a beszélgetésünkről, az elmélkedésemről és arról, hogy végül elaludtam a kanapén. Az órák, amiket alvással töltöttem, mintha rendbe tették volna az információkat az agyamban és most minden a helyén van. Annyira forró vízzel zuhanyoztam, hogy a tükör teljesen bepárásodott és nem látom magamat benne, viszont lehet hogy pont ezért a tekintetemet valami más kezdi el vonzani. A tükör előtt a kis polcon egy rúzs áll. Amikor közelebbről is megnézem, látom, hogy ez anya rúzsa. A dobozban lévő rúzs! Készakarva rakhatta ide, vagy csak a véletlen műve? Jézusom, remélem nem megint apával nosztalgiáztak! Az

indok viszont nem lényeges, mert azonnal eszembe jut róla a hozzá kapcsolódó sztori és ezzel egy időben megjelenik a hasamban egy enyhe bizsergés is. Pont ugyanolyan, mint amikor a „Titkos gardrób“ missziót hajtottam végre. Valami váratlan és meglepő dolog. Olyan, amit amúgy nem tennék meg... Ez az üzenete. Bár még nem találtam meg a választ a kérdéseimre, ez egy jó kiinduló pont lehet, hogy kövessem a doboz útját. De mi legyen ez a dolog? Úgy hallom, hogy már megérkeztek a vendégek. Ha lemennék így frissen zuhanyozva, csak egy törölközővel a csípőmön? Az elég meglepő lenne! Azt hiszem, hogy anyám ott helyben agyvérzést kapna. Nem. Ez az ötlet nem tetszik. Igaz, hogy nem vall rám, de nem hangzik túl izgalmasan. Ennél sokkalta fantáziadúsabb dolog kell. Miközben már felfelé sétálok a szobám felé, eszembe jut valami, amit mindig is meg akartam tenni, csak sohasem volt hozzá bátorságom. Egész tini koromban valami olyasmit szerettem volna tenni, amitől Krisztának eláll a lélegzete és ami annyira fontos és nagy dolog lesz, hogy azonnal belém szeret, még akkor is, ha előtte egyáltalán nem állt szándékában. A filmekben mindig kinevettem a röhejes romantikus jeleneteket, de csak azért, hogy ne nézzek ki puhánynak. Belül tudtam, hogy az még akár szép is lehet, de főleg azt, hogy a csajoknak ez milyen fontos. Azt hiszem, hogy egy ilyen gesztus határozottan a komfort zónámon kívül volt és talán még most is, de nincs vesztenivalóm. A gitározás, amit emlegetett, túl magasra helyezett léc, de mi lenne egy vers elszavalásával? Az még talán beleférne. A tervezgetés lekötötte az egész délutánomat és sohasem gondoltam volna, hogy ennyire poénos lesz. Mindent meg akartam tervezni a legapróbb részletekig, mintha az életem függene tőle. A terv végül összeállt. Már csak a kivitelezés volt hátra. - Szia! - Szia. Nem lenne kedved este sétálni egyet? - Mi ez a nagy vidámság? - Semmi, csak jó napom van. - tényleg nem tudom féken tartani a jókedvemet, bármennyire is próbálok komoly lenni. - Ma? - Kriszta hangja gyanakvó. - Igen. A ma estére gondoltam. - Minden rendben? Furcsa a hangod. - Scully ügynök. Pihenjen kérem, most nem egy ügyet kell megoldani, csak igent mondani. – hallom, ahogy elkezd kacagni. - Igen Mulder. Van időm. Tihamér azt mondta ma sokáig bent marad munkában, szóval szabad az egész estém. - Atyaég! Szabad az egész estéd és te ennyit kerteltél? Azt hittem, hogy el vagy havazva.

- Nem dobom oda magamat csak úgy akárkinek! Hová gondolsz! - Na jó. A nyolc óra megfelel? Találkozzunk itt nálunk a parkban. - Én menjek hozzátok? András, gyere inkább kérlek te ide. Nincs kedvem ebben a hidegben hozzátok sétálni. - Akkor gyere autóval. - Olyan közelre? - Veled aztán nem könnyű! Figyelj. Nekem fontos hogy ide gyere. A kis padunknál találkozunk pontban nyolckor. Várni foglak. - ezzel leteszem a telefont, mint az igazi romantikus filmekben, hogy fokozzam az izgalmakat. Nagyon büszke vagyok magamra és a teljesítményemre. Már csak azon imádkozom, hogy minden úgy történjen, ahogy elterveztem. Pontban fél nyolckor elindulok Krisztáék háza felé. Körülbelül 10 percnyire lakhatnak tőlünk, mert amíg Tihivel nem építkeznek fel, úgy döntöttek, hogy a szülei házában maradnak. Ez nekem nagyon is jól jön most, mint ahogy az is, hogy hamar sötétedik és igaz hogy még nincs teljesen sötét, de már nem kell sok hozzá. Megállok az utcájuk végén és szemügyre veszem a terepet. Pontosan az a látvány terül elém, amit feltételeztem. Kriszta autója a ház előtti felhajtón áll. Egy fekete C3as Citröen. Nem vagyok oda ezért az autóért. A kezemben az első üzenetet szorongatom és egy szál rózsát, amit valahogy el kellene juttatnom Krisztához, anélkül hogy ő kiszúrjon engemet. Két megoldás van. Vagy berakom az ablaktörlője mögé, amit remélhetőleg észrevesz attól függetlenül, hogy autóval indul el vagy gyalog, vagy pedig az ajtójuk elé rakom, hogy megtalálja, amikor kilép az ajtón. A második alternatívának az a hátulütője, hogy esetleg valaki másnak is feltűnik a dolog, aki Kriszta előtt fog az ajtón kijönni vagy bemenni. Végül az első alternatívát választom. A legbiztosabb az lenne, ha megvárnám a dolgok kimenetelét, de akkor túlságosan kevés időm lenne megtenni az utat a kispadig. Szóval a jó szerencsében bízva odaosonok a házukhoz és beszúrom a fehér kis papírt a rózsával az ablaktörlő mögé. Persze közben majdnem befosok, mert a szenzoros lámpájuk a ház falán azonnal felkapcsol, amint az autóhoz lépek. Hátra se nézve húzok el inkább gyorsan a házuktól és a következő helyszínhez sietek. A park közepén megtalálom a kis padot, amit mind a ketten Krisztával jól ismerünk. Rengeteget beszélgettünk itt. Ennél romantikusabb utalást nehezen találtam volna. Remélem, hogy senki nem fog akarni errefelé sétálgatni most, de tekintve a nagy hideget kevés esélyt látok rá. A padon gondosan elhelyezem az egy szál vörös rózsát, amire szintén rákötöttem egy papírfecnit az üzenettel. Indulhatok a következő helyszínre. Ha mind a két üzenetet megtalálja, akkor engem is biztosan megtalál a harmadik, egyben az utolsó helyszínen. Amikor már majdnem feladom a reményt, hogy Kriszta még a fagyhalálom előtt megérkezzen, feltűnik a láthatáron az alakja. A menését és alakját bárhol felismerném, szóval a

gyenge látásviszonyok ellenére is azonnal tudom, hogy ő az. A kis faházban kuporgok, Kristófék kertjében. Szerencsére a faházhoz nem csak a kerten keresztül lehet odajutni, hanem egy lyukon a kerítésben is, amit mi ketten Kristóffal csináltunk az egyik nyáron. Szentül meg voltunk győződve arról, hogy ha kitalálunk egy titkos útvonalat a faházhoz, akkor senki sem talál ránk. Persze mindig nagyon kiábrándító volt, amikor Kristóf anyukája hátrajött a kerten keresztül szólni nekünk, hogy haza kell mennünk. De még ebben az esetben is mindig ragaszkodtunk a titkos ösvényhez és a kerítésben lévő lyukon hagytuk el a faházat egy jókora kerülőutat megtéve a házig. Kriszta beavató szertartásának fő része is abból állt, hogy a titkos utat megmutattuk neki. Máig emlékszem mit mondott. - Ti megbuggyantatok? A kerten keresztül sokkalta rövidebb! - Tudtam, hogy a lányok képtelenek felfogni a lényeget! - robbant ki azonnal Kristóf. Mondtam neked, hogy ne mutassunk meg neki semmit! Jókora erőfeszítésembe került, amíg lenyugtattam Kristófot és meggyőztem Krisztát arról, hogy a kerten keresztül vezető út ugyan rövidebb, de biztosan nem annyira titkos, mint a másik. A faházban ülve látom, hogy Kriszta máig emlékszik az útvonalra, akárhány év is telt el azóta és a kerítésben lévő lyukon érkezik. Szerencsére az öreg létrát Kristóf apja kicserélte, mert arra gondolt, hogy az unokák is biztosan szívesen játszanának majd itt. - Légy üdvözölve a titkos birodalomban! - mondom, amikor Kriszta feje felbukkanik az ajtónak használt nyílásban és meglát engem, ahogy három mécses mellett kuporgok a padlón. Odanyújtom neki a kezemet, hogy felsegítsem őt. - El sem hiszem, hogy itt vagyok! András ez.. - látom rajta, hogy teljesen meg van lepődve és talán illetődve is. Azt hiszem, hogy a szörnyen romantikus gesztusom tökéletesre sikeredett. - Ez a tiéd. - átnyújtom neki az utolsó szál vörös rózsát is és az utolsó kis papírdarabot, amire egy egyszerű üzenetet írtam neki: „Ez az én piros rúzsom és veled szerettem volna megosztani.“ Elolvassa, de teljesen értetlenül néz a papírra, majd rám. - Ne haragudj, de nem értem. - Tudom. Ahhoz tudnod kellene még azoknak a dolgoknak a jelentését, amik a dobozban voltak és amikről anyám nem írt a naplóban. - Elmondtad neki? Tud róla? - Igen. Beszéltem vele és a rúzs üzenete fontos volt számomra ezért szerettem volna veled megosztani. - ezzel elmesélem neki még a maradék dolgok jelentését is, amit ő csillogó szemekkel hallgat végig.

- Ez nagyon szép, de még mindig nem világos, hogy miért csináltad ezt az egészet. Azt hittem, hogy megbeszéltük a dolgot és hogy te megértetted. - Ne aggódj. Tökéletesen megértettem és nem azért csináltam, hogy most azonnal a karjaimba zuhanj és azt mond, hogy tévedtél és nem Tihivel akarsz lenni, hanem velem. - Akkor meg miért? - Mert ettől az egésztől mindig féltem! Féltem attól, hogy nem tudok kitalálni semmi olyat, amivel levennélek a lábadról. Féltem attól, hogy hülyének néznél engem és féltem attól is, hogy végül elutasítanál. Soha nem mertem meglépni azt, amit ma megtettem! És most, hogy megtettem, egyszerűen fantasztikusan érzem magamat és teljesen lényegtelen, hogy ennek hatására belém szeretsz-e vagy sem! Egyszerűen csak meg akartam tenni, neked adni valamit, amit már nagyon régen oda kellet volna adnom és ez most olyan számomra, mint egy pont a mondat végén. - Nem tudom, mit mondjak... - Semmit sem kell mondanod. Csak élvezd ki a pillanatot. Egyszer egy nagyon bölcs barátom tanácsolta ezt nekem. - Ügyes visszavágás. - mondja mosolyogva, mert azonnal tudja, hogy róla beszélek. Látom rajta, hogy a könnyeivel küszködik. Végül mégiscsak kicsordul pár könnycsepp, ahogy a faházikó falain végignéz. - Mi jutott eszedbe? - Csak az, hogy mennyit játszottunk itt és hogy nekem is volt egy álmom, amihez sohasem volt bátorságom. - Ez egy varázs házikó. Mondtam neked. Talán neked is teljesülhet az álmod, ne add fel még a reményt. - Talán... - El akarod mondani? - Azt hiszem igen. - Hallgatlak Scully. - Sokszor álmodoztam arról, hogy megcsókolsz engem itt ebben a faházban. Szörnyen romantikusnak gondoltam a dolgot, de az idő nagy részében, mindig itt volt Kristóf is, így nem sok esély volt rá. Aztán meg valahogy az élet másként alakult. - Ez nem egy megvalósíthatatlan álom. - mondom mosolyogva. - Elhoztam neked valamit megmutatni. - elkezd kotorni az egyik zsebében és egy picire összehajtogatott papírdarabot húz ki belőle. Először azt hiszem, hogy ez az én saját utasításaim egyike, de aztán amikor átnyújtja, látom hogy egy régebbi darab. - Mi ez? - Nézd meg.

-„Kedves Karácsonyfa! Azt kívánom, hogy András megcsókoljon a kis faházikóban. Köszönöm, Kriszta“ - olvasom el a papíron lévő szavakat. - Ezt mikor írtad? - Sok éve. - mondja nevetve, miközben letörli a könnyeit. - Karácsonykor néha kívántam valamit a karácsonyfától és az egyik éven ez volt a kívánságom. Körülbelül egy héttel ezelőtt takarítottam a fiókomban és véletlenül megtaláltam. Szerintem 18 vagy 19 éves koromban lehetett. - Véletlenek nincsenek. - Most hogy itt vagyunk ebben a faházikóban, valahogy én is így érzem. - Szeretnéd, hogy teljesüljön ez az álmod? - Igen... azt hiszem igen. A pillanat olyan számomra, mintha nem is a valóságban lennénk. Lehet hogy nem is volt akkora nagy hülyeség az, amit annak idején Kristóffal kitaláltunk, hogy ha a titkos ösvényt használjuk, akkor egy másik világba érkezünk. A faházikó az ágak között, Kriszta a piros kabátjában és a rakoncátlan szőke hajával, a mécsesek, a rózsák és én a megfagyott ujjaimmal. Ezeknek a dolgoknak a kombinációja annyira valószínűtlen, hogy kételkedni kezdek abban, hogy nem álmodok. De amikor közelebb hajolok Krisztához és ő a kezeivel megérinti az én kezeimet, határozottan érzem, hogy nem álmodok. Két álom, ami most összetalálkozott és megtalálta az utat, hogy megvalósulhasson. Az ajkai érintése pont ugyanolyan, mint amilyennek elképzeltem. Puha és meleg. Az egész testemet átjárja egy érzés, hogy valósággá lett valami olyasmi, amiről azt gondoltam, hogy már soha az életben nem fog megtörténni. Alig bírok betelni vele és biztos vagyok benne, hogy ő is így érez, mert gyengéden játszik az ajkaimmal és szabadjára engedte a régi érzéseit. Mindketten visszarepültünk abba az időbe, amikor fájdalmasan vágytunk rá, de nem lehetett megtenni. És most, annak ellenére, hogy annyi év eltelt, pontosan ugyanott vagyunk, ahol akkor voltunk és a szívemben pontosan azt a helyet foltozza most Kriszta, ami azóta üresen tátongott. A forró csók lassulni kezd, már éppen hogy csak érinti az én ajkaimat, míg végül eltávolítja őket és a homlokát az enyémhez támasztja. - Köszönöm. - mondja suttogva. - Én köszönöm neked. - válaszolom én is halkan, mert nem akarom még megtörni a pillanat varázsát. - Te köszöntél meg valaha valakinek egy csókot? - kérdi már normális hangon. - Nem rémlik. Azt hiszem ez volt az első. - Nekem is. - néz rám a fejét eltávolítva. - Örülök, hogy pont te voltál ez az első. - Nagyobb megtiszteltetés nem is érhetett volna. Örülök, hogy te voltál a piros rúzsom. - Hát ennél nagyobb megtiszteltetés meg engem nem érhetett volna. - mondja kacagva. - De most már menjünk kérlek, mert mindjárt megfagyok.

Miután hazakísértem Krisztát és már egyedül sétáltam a házunk felé, határozottan büszkeséget éreztem. Büszke voltam magamra, hogy ilyesmire képes voltam, hogy megvalósítottam az álmomat, hogy hajlandó voltam bevállalni, hogy Kriszta teljesen hibbantnak fog nézni engem, amiértszerelmet vallok neki a mostani helyzetben. A csók egy teljesen váratlan fordulat volt számomra is. Nem terveztem, de nagyon szép volt és kerekké tette az egész estét. Az, hogy ezt a lépést megléptem elsősorban nekem volt fontos és ha ő válasz nélkül hagyta volna a gesztust, akkor az az ő döntése lett volna és én maximum egyedül nosztalgiáztam volna a faházikóban. Azt hiszem, így is le lehet rakni a múltat és el lehet gyászolni. Világos számomra, hogy Kriszta élete haladni fog tovább a saját medrében. Hozzá megy Tihihez és megvalósítják közös terveiket. Az elvarratlan szálak csak visszahúzzák az embert a múltba. Most legalább egyel kevesebb lett az elvarratlan szálam. Viszont maradt még pár ezen kívül, köztük Rebeka is. - Meglepődtem, amikor hívtál, de jó hogy jössz, mert legalább segítesz nekem elmozdítani ezt a szekrényt. - Hová visszük? - A kis szobába. Gondoltam berendezem magamnak fantázia szobának. - Fantázia szoba? Az meg mi a fenét takar? - Rebekának már volt pár fura ötlete pályafutásunk alatt, feltételezem, hogy ez is egyike azoknak. - Hát ebben a szobában fogok fantáziálni. - válaszolja úgy, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne és minden embernek lenne otthon minimum egy fantázia szobája. - Miért? Azt nem tudod megtenni bárhol máshol? Erre egy külön szoba kell? - Nem kellene rá egy külön szoba, ezt beismerem én is, de mivel az egész lakás a rendelkezésemre áll, gondoltam legalább kihasználom. - Még mindig nem tudom elképzelni. - mondom miközben már megemeltem a szekrény egyik oldalát és közösen Rebekával elkezdtük becipelni a kis szobába. - Majd mindjárt meglátod. - mondja egy huncut arckifejezéssel, amit azt hiszem egész eddigi életemben még egyszer sem láttam az arcán. Amikor átlépjük a küszöböt, azonnal megértem, hogy miért nevezte el fantázia szobának. Az egész szoba úgy néz ki, mint egy műhely, vagy egy tervező iroda, vagy ennek a kettőnek a keveréke. Szanaszét hevernek a papírok, író és festő eszközök, újságok és még egy csomó minden, amit hirtelen nem is tudok beazonosítani. Ebből a szobából lehet kimenni az erkélyre. Ami azonnal feltűnik az egy óriási mandala a szoba jobb oldalán. Gondolom ő festette. Kör alakú és egy sor különböző forma és szín keveredik benne szigorú rendet követve. A szobában alig van berendezés. Azon a szekrényen kívül, amit most hoztunk be, csak egy kis asztalka áll a szoba kellős közepén. Még nem láttam eddig. Téglalap alakja

van, sötétbarna színe és olyan díszítés van rajta, mint a kincseket rejtő kalóz dobozokon. Egy alacsony komódon, a szoba bal falánál, áll Rebeka notebookja, amire rákötött két hangfalat. A komód mellé kerül az a szekrény, amit most behoztunk. A szoba padlóját nagyon puha világos színű szőnyeg borítja. Ezen kívül már csak pár apróság egészíti ki a szobát, mindenféle Feng Shuis lógó izék, meg csilingelő bigyók, amiket Rebeka imád és amik állítólag nagyon jó energiával töltik meg a teret. Amíg együtt laktunk a lakásban, nem használtuk ezt a szobát, itt tároltuk a kacatokat, amik máshová nem fértek el. A legérdekesebb része a szobának viszont a szoba hátsó fala, ami szemben van az erkéllyel. Telis-tele van ragasztva mindenféle feliratokkal, újságokból kivágott cikkekkel, képekkel, festett nyilakkal és ábrákkal. - Ez micsoda? - kérdem elképedve, amikor először meglátom, miután letettem a szekrényt és megfordultam. - A vágyfalra gondolsz? - A fantázia szoba kifejezés után azt hittem nem jöhet rosszabb, de látom, hogy még ezt is felül tudod múlni. - Mindjárt nem fogsz viccelődni, ha elmondom milyen király dolog ez! - Hallgatlak. - mondom színlelt gyötrelemmel az arcomon és letelepszek a puha szőnyegre közvetlenül a fallal szemben. - Amikor szakítottunk, sokáig magam alatt voltam. Az egyetlen dolog, amiben örömömet leltem, a munkám volt, de aztán rájöttem, ha így folytatom akkor munkamániás lesz belőlem. - Már az vagy, nyugi. - Ezt meg se hallottam. - néz rám fenyegetően. - Szóval. Rájöttem, hogy gyerekkorom óta dédelgetek álmokat a fejemben, amiket valahogy soha nem fogalmaztam meg igazán. Csak mintha tartalékoltam volna őket azokra az időkre, amikor majd időm lesz, mint a tenger és rengeteg pénzem. Aztán az egyik este leesett a tantusz. Ez a nap talán sohasem fog eljönni! - Nagy felismerés lehetett. - Az is volt! Rájöttem, hogy ha mindent meg szeretnék valósítani, vagy legalább a nagy részét annak, amit elterveztem, akkor jobb lesz minél gyorsabban elkezdenem. - És amint látom el is kezdted. - Igen! A suliban is gyakran úgy tanultam, hogy saját kis ábrákat rajzoltam, hogy jobban megjegyezzem a dolgokat. Megfogalmaztam őket, sorba raktam, színes tollakkal kidíszítettem. - Ezt el tudom képzelni rólad, hogy ilyen voltál. - Mert nekem ez jött be és én így működök. Szóval gondoltam megteszem ugyanezt azoknak a dolgoknak a listájával, amikre vágyom és tadám! Ez lett belőle. - mutat diadalmasan a falra. - Meg kell hagyni, nagyon impozáns mű.

- Ugye? Én is teljesen fel lettem tőle villanyozva! Először csak leültem és leírtam mindent, ami hirtelen eszembe jutott. Bármit, amire valaha vágytam, ahová valaha el akartam menni, amit valaha meg akartam tenni. Aztán ha találtam az újságban egy képet, ami illett ehhez az elképzelésemhez, akkor kivágtam és a falra ragasztottam. Felragasztottam cikkeket, amik inspiráltak, gondolatokat, amik előremozdítottak. Aztán hosszú órákat töltöttem azzal, hogy csak feküdtem a szőnyegen és szemléltem azt, amit megalkottam. - Szerinted ez segíteni fog neked abban, hogy könnyebben elérd azt, amit akartál? - Igen, biztosan. - telepszik le most már ő is mellém a szőnyegre. - Amíg csak a fejemben voltak, addig valahogy nem konkretizálódtak ezek a szándékaim. Így leírva vagy lefestve sokkalta közelebbinek tűnnek nekem és pár dolog már meg is valósult, úgyhogy azokat már leszedtem a falról. Például ide volt felírva az iroda megtalálása is, amiről a múltkor meséltem neked. - Jól hangzik, de nem tudom elképzelni, hogy én ilyesmit csináljak otthon. Nem szeretném, hogy bárki, aki bejön a szobámba, azonnal lássa minden titkos vágyamat. - Ez csak az én ötletem volt és megtehettem, mert itt állt üresen a szoba. De nem kell, hogy a vágyfal ekkora méreteket öltsön. Lehet füzetbe is írni. Mindenkinek meg kell találnia a saját ízlésének megfelelő vágyfalat. - Megnézhetem közelebbről? - Persze. Úgy érzem előtted már nem nagyon maradtak titkaim. Sokkalta több álma van, mint amire valaha gondoltam. Párat említett belőlük, de nagyon sokról soha nem beszélt. - Mount Everest? - mutatok egy újságból kivágott képre a hegyről. - Igen. Szeretném élőben látni és felmászni rá, ha nem is a csúcsig, de mondjuk az alap táborig. - Akkor ezt ide kellene írnod. Honnan tudja az Univerzum, hogy mit akarsz ezzel a Mount Everest képpel itt? - próbálok vicces lenni, de látom rajta, hogy nem is lőttem annyira mellé. - Nem is rossz meglátás! Látom, kezded felfogni a dolog lényegét. - előhúz egy tiszta fehér lapot a komódból, ami a laptop alatt van és nagy piros betűkkel felírja rá hogy „ALAPTÁBOR“. Gyurma ragasztóval a kép alá erősíti és megelégedve nézi a művét. - Jó sok mindent összeszedtél. - messzebbről nézve a fal csak egy színes kavalkádnak tűnt, de közelebbről nézve rengeteg kis részletből áll. Városok megnevezései, amiket gondolom meg szeretne látogatni, látok egy szenvedélyesen csókolózó férfit és nőt, kisbabákat ábrázoló fotókat, a megálmodott havi bérét meghatározó számot, hobbykat. - Nem is tudtam, hogy meg akarsz tanulni franciául. - Igen. Ez is már régen a fejemben volt. - És tettél már ez ügyben valamit? - Igen. Beiratkoztam egy esti francia kurzusra.

- Hát te aztán nem vesztegeted az idődet. - Ha tisztán látod a célt, már nem annyira nehéz követni. Kérsz egy teát? - Igen, köszi. Elhagyjuk a csodálatos fantáziaszobát és áttelepszünk a nappaliba, ahol már jó pár beszélgetést lefolytattunk. Amikor leül a szokásos helyére, úgy döntök, nem kertelek tovább és belevágok abba, ami végett jöttem. - Sokat gondolkodtam kettőnkről. - Én is. -Nehéz volt megemészteni a megcsalást, meg a többi dolgot, amiket kimondtunk, de azt hiszem, hogy sikerült. Vagy legalábbis részben sikerült. - És mire jutottál? - Le akarom zárni azt, ami kettőnk között van. Nem a megcsalás végett, mert azt már részben sikerült megértenem, hanem az végett, hogy úgy érzem, ez egy fajta kegyelemdöfés volt kettőnk kapcsolatának. Olyan dolgokra világított rá, amiket egyikünk sem akart beismerni, amiket nem akartunk kimondani. Most már tudom, hogy nekem is van bőven részem abban, hogy idejutottunk. - Azt mondtam, hogy hagyjunk szabad folyást a dolgoknak és őszintén gondoltam, de engem a szakításunk utáni beszélgetéseink közelebb vittek hozzád, mint valaha és azt hiszem, hogy elkezdtem reménykedni abban, hogy még megpróbáljuk együtt. - Nekem is megfordult ez a fejemben párszor, de most nem érzem azt, hogy benne tudnék lenni ebben a kapcsolatban. - Tehát részedről vége? - Igen. Részemről vége. - Legalább kvittek vagyunk. Először én hagytalak el téged, most meg te hagysz el engem. - keserűen hatnak a szavai. - A történelem megismétli önmagát. - Nem értem, miért mondod ezt. - Nem vagyok ezen meglepődve. Ne fáraszd magadat. - legyint egyet, mintha teljesen lemondott volna arról, hogy valaha képes leszek felfogni a szavai értelmét. - Rendben. Akkor minden jót kívánok neked és sok sikert a munkádban, meg a magánéletedben is. - Ezt úgy mondod, mintha már soha többé nem találkoznánk. - Nem akartam, hogy így hasson, csak szerintem egy ideig nem kellene találkoznunk. - Hűha. Ez komoly. Totális kigolyózás az életedből! - látom rajta, hogy nagyon sérti őt, amiket mondok, de szeretnék mielőbb túlesni rajta. - Úgy érzem, mintha vissza szeretnéd nekem adni azt, amit én tettem veled pár hónappal ezelőtt. - Nem erről van szó. - Akkor miről? Annyira szörnyű a közelemben lenni, hogy se látni, se hallani nem bírsz engem?

- Kiforgatod a szavaimat. - Tudod mit? Igazad van. Nekem is könyebb lesz így. Kész, vége. Isten veled. - Egyáltalán nem értetted meg, amit mondtam! De ha így akarod, hát legyen. Minden jót. - nem akarok már veszekedni vele és érzem, hogy ha tovább folytatjuk akkor még rosszabb lesz a szituáció, mint most. Az ő arcán már látom a készülődő vihar jeleit és azt nem akarom megvárni. Úgyis elmondtunk mindent, amit kellett. Fel sem áll, hogy kikísérjen engem és amikor az ajtóban még visszanézek, látom, hogy még csak arra sem méltat, hogy rám nézzen. Már megint az IKEA asztalt bámulja meredten. Kiérve az utcára megcsap a friss levegő. Már beesteledett és most áldom az eszemet, hogy nem autóval jöttem. Jót fog tenni egy kis séta, habár ez valószínűleg egy órát fog igénybe venni az életemből. Nyugodt lelki állapotban mentem hozzá, ő mégis képes volt kihozni a sodromból és nem is teljesen értem, hogy mit akart még tőlem? Nyilván összejönni, ahogy a beszélgetésből kiderült, csak nem értem miért. Szerintem ő is érzi, hogy nem egymásnak lettünk teremtve. A sok ellentmondásos érzésnek dacára, amik most bennem dúlnak, egy fajta öröm is van bennem és nyugodtság. Most már bármerre elindulhatok, bármit csinálhatok... Körülbelül tíz percig tart a boldogságom, amikor egy hirtelen felbukkanó gondolat megállásra kényszerít. Valamit figyelmen kívül hagytam! Valami, amit ugyan a szememmel láttam, de fel sem fogtam, mert Rebekára koncentráltam teljes mértékben. Most, hogy az agyamnak már van ideje feldolgozni a részleteket is, tudatosítok egy tárgyat az asztalon... A kurva életbe! Már csak ez hiányzott!

FOLYTATÁS A MAGasban.... :)