A Financial Times sem hisz a deregulációban?

Dr. Forgács Imre egyetemi docens

A Financial Times sem hisz a deregulációban? (Tézisek a pénzügyi válságról – regulációs nézõpontból) „Az az érzésem, hogy többé már nem Kansasban vagyunk.” Ezek voltak Dorothy elsõ szavai, azt követõen, hogy egy tornádó a kislányt, a kansasi házat, és a kedvenc kutyát is Óz földjére repítette. A tornádó hasonlat – nyilván nem véletlenül – Martin Wolf-nak, a Financial Times vezetõ publicistájának annak kapcsán jutott eszébe, hogy a tekintélyes gazdasági napilap 2009 elsõ félévében önálló sorozatot indított a jelenlegi pénzügyi-gazdasági válság okairól és arról, hogy a szakértõk szerint mit is kellene tenni a mielõbbi kilábalás és egy hasonló katasztrófa megismétlõdésének elkerülése érdekében.1 Wolf szerint a Ronald Reagan és Margaret Thatcher nevével fémjelzett, a világot az elmúlt három évtizedben uraló, a deregulációt mindenek elé helyezõ pénzügyi liberalizmusnak vége. Ebben a megszólaltatott szakértõk csaknem valamennyien egyetértenek. Arról viszont, hogy milyen lesz, hogyan formálódik az új gazdasági világrend, s ebben az új rendszerben milyen szerepet kell majd betölteniük a nemzetállamok közigazgatásának és a nemzetközi szervezeteknek, már jóval kevesebbet tudhatunk. Az alábbi tézisek mondandója szerint az amerikai jelzálogpiacról kiinduló pénzügyi válság nemcsak a globális gazdaságot döntötte romba alig néhány hét alatt. A közpénzekbõl finanszírozott, ezermilliárdos bank- és egyéb vállalati mentõcsomagok hónapjaiban annak is eljött az ideje, hogy az állami és a közszféra szerepét másképp lássuk, mint azt Ronald Reagan lelkes hívei évtizedeken keresztül hirdették. A mindig nagy karizmatikus erõvel szónokló néhai amerikai elnök ugyanis közismerten az államot és az állami beavatkozást tartotta minden gazdasági baj fõ forrásának. E tézis – amely elsõsorban egyszerûségével ragadta meg a generációk képzeletét – a 2008-2009-es gazdasági világválságot elõidézõ okok ismeretében

már végképp nem tartható fenn. Ma nemcsak a G20-ak állami vezetõi, hanem még a liberális Financial Times szerzõi is – köztük számos Nobel-díjas – azt latolgatják, hogy milyen állami eszközökkel, pénzügyi jogi szabályokkal, és nem utolsósorban állami felügyeleti szigorral lehetne megteremteni egy biztonságosabb világ alapjait. A neoliberális gazdaságfilozófia történeti gyökerei egy korábbi, a múlt század hetvenes évtizedében kibontakozó világgazdasági válságig nyúlnak vissza.2 A jelen tanulmány – terjedelmi korlátai miatt – nem szólhat részletesen a neoliberalizmus elméletének és gyakorlatának fõ kérdéseirõl. Az azonban mindenki által ellenõrizhetõ tapasztalati tény, hogy – többek között – a tömegtájékoztatásban is sokáig egyeduralkodó, nagy hatású eszmeáramlatról van szó. Elegendõ, ha csak arra gondolunk, hogy az állam és a közigazgatás intézményeit és annak képviselõit milyen egyoldalúan és eredményesen járatták le a közvélemény elõtt. Az elmúlt évtizedekben az állam csupán az állampolgárok (mindenekelõtt a vállalkozók) életét megkeserítõ, fölösleges és költséges „bürokrácia” szinonimáját jelentette. Ezzel szemben az állami béklyóktól a deregulációval megszabadított önszabályozó piac mindig a gazdasági hatékonyság, a „közjó” szolgálatában állt. Mindazok, akik e minden problémára megnyugtató választ adó világképpel szemben esetleg kételyeket fogalmaztak meg, a legjobb esetben is a haladás ellenfeleinek (nálunk többnyire a reformok tudatlan kerékkötõinek) minõsültek. A jelenlegi gazdasági válság összefüggése az átgondolatlan deregulációs kampányokkal, vagy például az állami pénzügyi mentõcsomagok „privatizálásának” világsajtót bejárt történetei talán már adhatnak némi esélyt arra, hogy a fenti, axiómának tûnõ tételt is újra átgondoljunk. Az alábbi tézisek szer-

A neokonzervativizmus kialakulásáról és az európai kormányzásra gyakorolt hatásairól ld. részletesen Forgács Imre: Mégsem éjjeliõr? Az európai kormányzás esélyei és a pénzügyi válság címû könyvét Osiris-Zrínyi Kiadó, Budapest, 2009. 2

1 A sorozat írásaiból külön mellékletben válogatás is megjelent:

The Future of Capitalism Financial Times. May 12 2009 www.ft.com/capitalism

36

KÖZIGAZGATÁS-TUDOMÁNYI KÖZLÖNY

TANULMÁNYOK

zõje ehhez a remélt folyamathoz szeretne néhány gondolattal hozzájárulni.

adósságszolgálati terhek miatt. Az eladósodottak gazdasága évtizedekre szólóan a rövid távú válságmenedzselés kényszerpályájára került.

I. A PÉNZÜGYI VÁLSÁG GYÖKEREI,

2. Mindennek elvi-elméleti háttereként, a pénzügyi liberalizmus megkérdõjelezhetetlen dogmájává vált az ún. washingtoni konszenzus. Maga az elnevezés az IMF, valamint a Világbank azon elvi egyetértésére utalt, hogy az adósságválság miatt a további hitelezésre szoruló országok közül csak azok lehetnek kedvezményezettek, amelyek gazdaságpolitikájukban elfogadják a kereskedelmi banki hitelezés – elvben mindenkivel szemben egyformán – szigorú, prudenciális „játékszabályait”. E feltételrendszer fõ vonásait a pénzügytani kézikönyvek általában az alábbiakban foglalják össze:4 1. fiskális fegyelem; 2. a közkiadások csökkentése, a szociális, jóléti célú támogatások jelentõs korlátozása mellett; 3. privatizáció; 4. dereguláció a gazdaság egészében, de különösen a közmû- és pénzügyi szektorban; 5. adócsökkentés, az adózói bázis kiszélesítése mellett; 6. a külkereskedelem liberalizációja; 7. a pénzügyek liberalizációja; 8. a külföldi mûködõ tõke belépésének liberalizációja; 9. az exportösztönzõ árfolyam-politika; 10. a tulajdon biztonságának garantálása. E ma már közismertnek mondható gazdaságpolitikai tételek szakmai megalapozottságáról, és fõként a gyakorlati eredményességrõl régóta vitáznak a szakértõk. Nem kevesen vallják például, hogy az IMF stabilizációs programjainak követõi közül még egyetlen országnak sem sikerült gazdaságát fenntartható növekedési pályára állítania. Jórészt azért nem – állítják a kritikusok – mert az állami gazdaságpolitika egyetlen céljává a pénzügyi stabilizációt, és az ezt szolgáló liberalizációt tették, ugyanakkor a washingtoni elvek nem sokat mondanak a gazdaság élénkítésének, vagy a strukturális reformok végrehajtásának állami eszközeirõl. A kelet-európai országokban ezt súlyosbította, hogy – a tervgazdasággal való szakítás egyébként érthetõ demonstrálási szándéka miatt – az állami tervezõmunka csak az éves költségvetési törvények elõkészítésére korlátozódott.5 Azt általában korábban sem vitatták a szakértõk, hogy az eladósodott pénzpia-

AVAGY A GLOBÁLIS PÉNZÜGYI FOLYAMATOK NEM ELLENÕRIZHETÕK A JELENLEGI BANKFELÜGYELETI ESZKÖZÖKKEL

1. A világgazdaság és a gazdaságelméletek ciklikus mozgását jelzi, hogy a 2008-ban leszerepelt pénzügyi liberalizmus diadalútja is egy korábbi „pénzügyi buborék” világrengetõ kipukkadásával kezdõdött. A hetvenes évek stagflációjából (alacsony növekedés + magas infláció) ugyanis az országok többsége – követve az addig uralkodó keynesiánus módszertant – hitelbõl finanszírozott keresletösztönzéssel próbált meg kitörni. A válságévtized azonban idõközben megingatta a gazdaságpolitika alakítóinak bizalmát a korábban sikeresnek tartott keynesi makroökonómiában, helyette a neoliberális ihletésû monetarizmus és a szigorú pénzügypolitika vált mind népszerûbbé. A hitelfelvevõk szempontjából kezdetben kedvezõ hatása volt annak, hogy az olajárak a hetvenes években robbanásszerûen emelkedtek. Az olajtermelõknél felhalmozódott extra jövedelmek (az ún. petrodollárok) ugyanis óriási hiteltúlkínálatot idéztek elõ a nemzetközi pénzpiacokon, ami tartósan leszorította a kamatlábakat. A világ kormányainak többsége ezért úgy ítélte meg, hogy a kedvezõ reálkamatok miatt megéri felvenni az alacsony kamattal kínált hiteleket, vagyis a folyamatosan magas infláció miatt a kamatok törlesztése nem jelent majd súlyos terheket.3 A nem várt fordulat akkor következett be, amikor a nyolcvanas évektõl a neoliberális gazdaságpolitikai váltás következtében már az infláció vált a fejlett gazdaságok elsõ számú „közellenségévé”. Ennek – elsõsorban az adósok szempontjából – drámai következménye lett, ugyanis lassan megszûnt a korábbi hitelbõség, a kamatlábak emelkedni kezdtek, ezért egyre kedvezõtlenebb feltételekkel lehetett csak a törlesztõrészletekhez újabb hitelforrásokat szerezni. A „hitelbuborék” kipukkadása végülis azt eredményezte, hogy az adós országok eredeti hiteltartozása a többszörösére emelkedett az egyre súlyosabb

Ld. Vigvári András: Pénzügy(rendszer)tan Budapest, 2008, Akadémiai Kiadó 336. o. 5 A rendszerváltó kelet-európai országoknak eddig még az sem adott elegendõ bíztatást a nemzetgazdasági tervezéshez, hogy az Európai Uniónak kifejezetten jogi elvárása a fejlesztési tervezés. Ez azonban a Strukturális és Kohéziós Alapok projektjeihez kötõdik, és nem helyettesíti a gazdaságpolitika különbözõ részterületeinek makroszintû egybehangolását. Ez utóbbi feladatnak a kormányzati intézményei is hiányoznak, miután a pénzügyminisztériumok és szakmai szerveik kizárólag a költségvetésért, illetve annak egyensúlyáért felelnek. 4

Megjegyezzük, hogy a pénzügyi intézmények már akkor is igen nagyvonalúak voltak az országok hitelképességének megítélésekor, és a tõketúlkínálat miatt gyakorlatilag „hitelminõsítés” nélkül álltak a sorbanállók rendelkezésére. Az eljárás kísértetiesen hasonló ahhoz a gyakorlathoz, amelyet az amerikai bankok a sub-prime, vagyis nem elsõrendû adósoknak ajánlott hitelek esetében követtek. 3


37

TANULMÁNYOK

ci szereplõkkel szemben szükség van a pénzügyi szigorra. Az azonban csak az elmúlt hónapok felismerése, hogy a pénzügyi megszorításokkal általában együtt járó, szakmailag átgondolatlan deregulációs kampányok döntõ mértékben voltak elõidézõi a 2008-as pénzügyi összeomlásnak. 3. A jelenlegi válság makrogazdasági elõzményeihez tartozik – legalábbis a nemzetközi bankszakemberekbõl álló Larosiére-csoport6 jelentése szerint –, hogy a kilencvenes évek közepe óta tartó újabb erõteljes gazdasági növekedés és az alacsonyan tartott kamatlábak egyrészt a vég nélküli prosperitás illúzióját keltették, másrészt növelték a gazdaság likviditásigényét is. Az alacsony amerikai kamatlábak ugyanakkor nem ösztönözték a megtakarításokat, a csekély betéti kamatok miatt folyamatosan nõtt az igény a magasabb hozamot ígérõ, de – mint utóbb kiderült – lényegesen magasabb kockázatú befektetések iránt. Ezt a trendet erõsítette az is, hogy az USA-val szemben nagy kereskedelmi többletet felhalmozó országok mint Kína, vagy Szaúd-Arábia (emerging markets) tartalékaikat jórészt a megbízható, de alacsony hozamú amerikai kincstárjegyekbe fektették, tovább ösztönözve ezáltal is a szárnyaló „innovatív” értékpapír-kereskedelmet. A pénzügyi intézmények ugyanis – a trendet követve és egyúttal alakítva is – igyekeztek lassan megtérülõ követeléseiket likvidebb, de egyre bonyolultabb ingatlan- vagy más eszközalapú értékpapírokba konvertálni (értékpapírosítás), ez utóbbiak kockázata viszont egyre inkább átláthatatlanná vált. Az intézményi kockázatot és sebezhetõséget az is erõsítette, hogy a bankok – a szabályozás elégtelenségei miatt – korlátlanul növelhették tõkeáttételüket, ami gyakran a 30-as, sõt 60-as mutatót is elérte.7 4. A szélsõséges pénzügyi piaci dereguláció hatása egyértelmûen kimutatható a 2007-2008-as „buborékképzõdésben,” amit az idézett elõ, hogy az amerikai jelzálogadósok követeléseit megtestesítõ értékpapírcsomagokat a pénzintézetek sok száz milliárd dolláros tételekben adták el és fogadták el hitelügyletek fedezeteként. A pénzügyi szabályozás és felügyelet hiányosságai miatt a pénzügyi minõsítõ

Ld. részletesen Forgács Imre: Mégsem éjjeliõr? Az európai kormányzás esélyei és a pénzügyi válság címû, idézett könyvének „Újabb kihívás a föderális Európának: a Larosiére-csoport jelentése az európai pénzügyi felügyeletrõl” címû fejezetét I. m. 341–357. o. 7 A tõkeáttétel (leverage ratio) azt jelenti, hogy a nyereségtermelõ tranzakciókban felhasználható saját tõke és idegen tõke aránya 1:30-hoz, vagy 1:60-hoz szintet érte el. A nemzetközi prudenciális sztenderdek szerint ez mindenképpen szélsõséges mértékû intézményi kockázatnak minõsül. 6

38

cégek ezeket az ún. derivatív, tehát származékos pénzügyi eszközöket a legmagasabb megbízhatósági AAA minõsítéssel látták el, megtévesztve ezzel nemcsak a befektetõk tömegeit, hanem a bankszektor döntéshozóit is. E minõsítések jobb megértéséhez tudni kell, hogy a hitelminõsítõket többnyire maguk az eszközök kibocsátói díjazták. Az elmúlt két évben azután, amikor a jelzáloghiteleket nyújtó amerikai pénzintézetek egyre nagyobb volumenben próbálták meg követeléseiket a fizetésképtelen adósok ingatlanainak értékesítéseivel behajtani, e kísérletük az ingatlanpiac összeomlásához vezetett. Ezáltal váltak – elegáns megfogalmazással – „toxikussá”, egyszerûbben szólva értéktelen papírrá a nevezetes pénzügyi eszközök. A „derivatíva-buborék” kipukkadásával a bankrendszer ezermilliárdos nagyságrendû veszteségek leírására kényszerült, ami elõször a nemzetközi hitelezés, majd a reálgazdaság napjainkig tartó összeomlásához vezetett. 5. A Financial Times elemzõi szerint8 e ma már ismert folyamatokat „szabályozástechnikailag” elsõsorban az tette lehetõvé, hogy a nyolcvanas évektõl a bankok a kockázatosnak minõsített hiteleiket „újracsomagolva” (értsd: kevésbé kockázatos értékpapírok társaságában) szabadon adhatták el tõkepiaci befektetõknek. Megszûntek azok a korlátozó szabályok is, amelyek a betétesek biztonsága érdekében korábban elkülönítették a kereskedelmi és a befektetési banki tevékenységet.9 A „megengedõ” szabályozás elvi indokaként többnyire azt hangoztatták, hogy akár a szavatoló tõkekövetelmények10 enyhítése, akár a kockázatos hitelek „szétterítése” az egész gazdaság érdeke. E magyarázat szerint például a jelzálog-követelések kötvény formájában való értékesítése a kockázatmegosztás mellett, többletforráshoz is juttatta a gazdaságot, amiért természetesen a pénzintézeteknek is meg kellett kapniuk a maguk jutalékát. Ma már adatokkal bizonyítható, hogy mindez az elmúlt években az „innovatív, származékos pénzügyi eszközök” gyártásának és forgalmazásának globális méretû megsokszorozódásához és a befektetõi kockázat ezzel arányos növekedéséhez vezetett. A pénz-

Az idézett sorozatból ld. például: Tett, Gillian: Lost through destructive creation. Financial Times, March 10. 2009. 8

Ezért javasolja például Lord Lawson, a 80-as évek brit pénzügyminisztere is a korábbi korlátozó ún. Glass-Steagall törvény visszaállítását. In: Capitalism needs a revived Glass-Steagall Act. Financial Times May 12. 2009. 9

A szavatoló tõke általában a hitelintézetek számviteli szabályok szerinti saját tõkéjét és azokat a forrásokat jelenti, amelyek a hitelintézettel szemben fennálló követelések kielégítésébe tõkeként bevonhatók. 10


TANULMÁNYOK

ügyi felügyelet hiánya nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy e bonyolult pénzügyi termékek „fogyasztói” tökéletesen tájékozatlanok voltak az általuk vállalt kockázat nagyságáról. Az összeomlás akkor következett be, amikor az Egyesült Államok kormánya bejelentette, hogy nem nyújt mentõövet a világ legnagyobb befektetési bankjának, a Lehman Brothers-nek. A hírre a befektetõk pánikszerûen igyekeztek megszabadulni „innovatív termékeik” minden fajtájától, de a bankok és más pénzügyi szereplõk is azt érezték, hogy „semmi sem mûködik a tõkepiacon”, s maga a származékos eszközök piacára épülõ rendszer is a szakadékban találta magát. 6. A Financial Times egyik idézett szerzõje csak ironikusan „izének, bigyónak” (gizmo) nevezi például az eszközalapú értékpapírok kölcsönbiztosítékaként szolgáló különleges eszközöket, amelyekbõl sok százmilliárd dollár értékben bocsátottak ki.11 Ezekkel az „innovatív eszközökkel” azonban gyakran nem folyt valódi kereskedés, csupán a bankoknak adták el õket készpénz ellenében, többnyire mérlegen kívüli tételként (off balance-sheet entities). Ennek láttán talán nem véletlen, hogy egy olyan nagytekintélyû vállalkozó is mint Warren Buffet, aki világhírét inkább reálgazdasági, mint pénzpiaci sikereinek köszönheti, egyenesen „tömegpusztító pénzügyi fegyvereknek” nevezi a derivatívákat. Ma még csak nagyon bizonytalan becslések láttak napvilágot arról, hogy a „nyertesekkel” – vagyis a százmilliós bónuszokkal jutalmazott pénzintézeti vezetõkkel (AIG), vagy a pénzügyi bûncselekmények elkövetõivel (a „pilótajátékos” Madoff és mások ügyei) szemben – a világnak milyen nagyságrendû veszteségeket kell elviselnie. Buffet minõsítése egyáltalán nem látszik túlzónak, ha arra gondolunk, hogy például az Asian Development Bank 2009. március 9-én keltezett becslése szerint az összeomlás miatt a pénzügyi eszközök értékvesztése világviszonylatban meghaladhatja az 50 000 milliárd dolláros nagyságrendet, ami nagyjából a világgazdaság éves globális GDP összegével egyenlõ.12 7. A válság ezért sürgetõen veti fel azt a kérdést, hogy állami, hatósági eszközökkel szabályozhatók-e egyáltalán a pénzpiacok? A kérdés megválaszolása elméletileg sem egyszerû, tekintettel arra, hogy az amerikai jelzáloghitel-válság kapcsán világhírre szert tevõ „pénzügyi buborék” egyáltalán nem

Hivatalos nevükön: collateralised debt obligations of asset-backed securities 12 Idézi a Financial Times, March 10. 2009. 9. o. 11


egyedi jelenség, miután minden spekulációra épülõ piaci tevékenységgel elvben együtt járhat a buborékképzõdés. Lord Káldor, a világhírû magyar származású közgazdász megfogalmazása szerint: „A spekulációs cselekvés indítéka az uralkodó árak megváltozására számító várakozás, és nem az a nyereség, amely a javak használata, átalakítása vagy különbözõ piacok közötti szállítása révén érhetõ el.”13Az értékpapírok másodlagos piacán azok vásárolnak, akik szerint egy adott termék alulárazott, vagyis várható, hogy árfolyama emelkedni fog. Eladni az szeretne, aki úgy gondolja, hogy az általa birtokolt termék felülárazott, s azért kell megszabadulnia tõle, mert árfolyama csökkenni fog.14 A spekuláció tehát elvben az egyensúly felé is terelheti a piacot, de a mesterséges keresletteremtés révén mindig fennáll a túlzott likviditásképzõdés, vagyis a buborékosodás veszélye. Ezért merült fel például az elmúlt hónapokban szabályozási javaslatként, hogy a buborékképzõdés lassítása érdekében legalább az ún. shortolás lehetõségét korlátozni kellene jogi eszközökkel.15 8. Mindez átvezet az állam hatósági ellenõrzõ szerepének egy speciális területére, a prudenciális szabályozással és a bankfelügyeleti tevékenységgel összefüggõ problémákra. Az állami szabályozás filozófiája jelenleg arra épül, hogy a hitelintézeti kockázatokat lehetséges elõre megbecsülni. A becsült kockázatokkal arányos szavatoló tõkekövetelményeket kell tehát a hitelintézetek számára elõírni, majd az elõírások betartását a bankfelügyeletek hatósági eszközökkel ellenõrzik. Miután bármely hitelügylet, vagy befektetés okozhat veszteséget, ezért a hitelintézeteknek idõszakonként az eszközeiket egyenként minõsíteniük kell a kockázat (hitelkoc-

Lásd részletesen Vigvári András idézett könyvének A pénzügyi piacok evolúciója címû fejezetét. 192-193. o. 13

Ezért mondhatjuk, hogy a másodlagos értékpapírpiac éppen ellentétes elven mûködik, mint egy hagyományos árupiac. Az árupiac azonnali piac, tehát akkor érdemes vásárolni, ha az árak csökkennek és fordítva. 14

A spekuláns ilyenkor az értékpapír határidõs visszavásárlására köt szerzõdést, arra számítva, hogy a visszavásárlásra kikötött idõpontban még alacsonyabb lesz az árfolyam, így az eladáskori és a visszavásárláskori árfolyam közötti különbség lesz a nyeresége. Ennek a típusú tranzakciónak olyan változata is van, hogy a befektetõ csak kikölcsönzi az értékpapírt a tényleges tulajdonostól. A shortolásnak, mint jogi konstrukciónak jelentõs szerepe volt például a kelet-európai valuták elleni szervezett támadások idején is, 2009 tavaszán, ezért több kormány fontolgatta a jogi tilalom bevezetését. Soros György szerint az amerikai derivatíva-biznisz összeomlása, vagyis a buborék kipukkadása szabályozástechnikai okai között jelentõs szerepe volt a shortolást korlátozó jogszabály 2007-es deregulálásának. Soros, George: The game changer. Financial Times, January 29. 2009. 15

39

TANULMÁNYOK

kázat, árfolyamkockázat, országkockázat stb.) mértéke szempontjából. E technikára épülnek a Bázel II néven ismert tõkemegfelelési szabályok is, amelyeket 2008. január 1-je óta alkalmazni kell azokban az országokban, amelyek az egyezmény hatálya alá kívánnak tartozni.16 A Bázel II szabályrendszer ún. elsõ pillére szerint meg kell határozni az adott hitelintézet által vállalt kockázatokhoz szükséges minimális nagyságú szavatoló tõkét. A hitelintézetek azonban jelenleg igen nagy szabadságot élveznek a kockázatértékelésben, miután lényegében maguk alakíthatják ki a kockázatok meghatározásának módszertanát és belsõ szabályzatait.17 A második pillérbe foglalt felhatalmazás alapján a felügyeletek felülvizsgálhatják a hitelintézetek tõkemegfelelésével összefüggõ szabályzatokat, eljárásokat és módszereket, valamint maguk is értékelhetik a kockázatokat. A harmadik pillér pedig azokat a követelményeket tartalmazza, melyek alapján a hitelintézeteknek jogszabályokban meghatározott részletes információkat kell szolgáltatniuk.

bankokat vizsgálja, de éppen a jelenlegi válság bizonyította be, hogy ez nem elegendõ.19 Valójában a rendszerszintû kockázatelemzés módszertanát (systemic risk management techniques) kellene sürgõsen kidolgozni, és ehhez kellene rendelni a szavatoló tõke követelményeket, valamint a betétbiztosítási rendszereket is. A nemzetek feletti bankfelügyeletet sürgetõk ehhez még hozzáteszik, hogy a jelenlegi válság azt is bebizonyította, hogy a nemzetállami keretek között mûködõ bank- és tõkefelügyeleteknek nincsenek eszközeik a globális tõkefolyamatok befolyásolására. A hivatkozott Bázeli Bizottság például sem nemzetközi státusszal, sem komoly szervezeti háttérrel nem rendelkezik. Tiszteletreméltó irányelvei legfeljebb a soft law körébe tartoznak, s még azzal a jogi kényszerítõ erõvel sem bírnak, mint az Európai Unió közösségi jogi irányelvei.20

9. A gazdasági válság a jelenlegi rendszer jó néhány ellentmondására ráirányította a szakmai közvélemény figyelmét. Ezek közül talán az a legfontosabb, hogy a pénzügyi eszközökkel, többek között az amúgyis bonyolult „származékos termékekkel” kapcsolatos kockázatbecslés igen összetett matematikai-statisztikai módszertanra és számítógépes modellezésre épül. Egy minden tekintetben mértékadónak tekinthetõ gyakorlati szakember, a Magyar Bankszövetség elnöke a pénzügyi válság kirobbanásakor például úgy nyilatkozott, hogy e képletek rendkívül komplikáltak, s elképzelhetetlen, hogy egy átlagos bankvezetõ azokat levezetni, de akár megérteni is képes lenne.18 E tézis elfogadásával azonban arra a drámai következtetésre kell jutnunk, hogy az elmúlt évek gigantikus veszteségeket okozó üzleti döntéseinek nemcsak a befektetõi, hanem a döntéshozói oldalán is alapvetõen tájékozatlan szereplõk álltak. Mindez a súlyos felelõsségi problémák mellett, a pénzügyi intézményrendszer egésze jelenlegi mûködésének jogi alapjait kérdõjelezi meg. Nem kisebb súlyú az – az amerikai Nouriel Roubini sztárközgazdász nevéhez köthetõ – felismerés sem, miszerint a bázeli alapú kockázatelemzési módszertan csak az egyes

1. Az Európai Bizottság elnöke 2008 októberében kérte fel Jacques de Larosiére, volt francia jegybankelnököt, hogy egy magas szintû szakértõi csoport elnökeként készítsen jelentést az európai pénzügyi felügyelet átfogó reformjáról. A szakértõi csoport munkája során a globális pénzvilág olyan nagyságait is meghallgatta, mint Jean-Claude Trichet, az Európai Központi Bank elnöke, A.H.E.M. Wellink, a Bázeli Bankfelügyeleti Bizottság elnöke, Joaquín Almunia, uniós pénzügyi biztos. A szakértõk között szerepelt például Lámfalussy Sándor, akit az euró egyik „szülõatyjaként” ismernek, de részt vettek az elõkészítésben az Európai Bizottság belsõ piaci fõigazgatóságának, valamint gazdasági és pénzügyi fõigazgatóságának vezetõ tisztségviselõi is. A jelentés 31 pontos ajánlásban foglalja össze azokat a rövid- és középtávú tennivalókat, amelyek szükségességére felhívják a világ vezetõinek figyelmét. Ennek legfontosabb eleme egy Európai Pénzügyi Felügyeleti Rendszer (European Sys-

A Bázel II tõkeirányelvrõl (International Convergence of Capi tal Me a sure ment and Ca pi tal Standards, Ba zel, 2004. www.bis.org.) ld. részletesen Vigvári: I.m. 170. o. 17 Lásd részletesen Simon István: A pénzügyi piacok joga In: Pénzügyi jog I. Budapest, 2007, Osiris Kiadó 18 „A spekuláns megmozgatja sajtókapcsolatait” Interjú Felcsúti Péterrel. Magyar Narancs, 2008. október 23. 16

40

II. A JELENLEGI SZABÁLYOZÁSI RENDSZER HIÁNYOSSÁGAI ÉS MEGÚJÍTÁSA – A LAROSIÉRE-JELENTÉS21

Lásd Pedersen, Lasse–Roubini, Nouriel: A Proposal to prevent Wholesale Financial Failure. Financial Times, January 30. 2009. 20 Az irányelvek – mint tudjuk – kötelezõ jogi normák. De ha a tagállamok transzpozíciós mutatóit nézzük, látható, hogy hatályosulásuk távolról sem megoldott. Különösen igaz ez a gazdasági területeken, ahol még az alapszerzõdési elõírások sem teljesülnek maradéktalanul (a Maastrichti Szerzõdés konvergencia-kritériumainak teljesítésében például több aspiráns állam jobb mutatókat ér el egyes euróövezeti tagoknál). 21 The High-level Group on Financial Supervision in the EU, Brussels, 25. February 2009. 19


TANULMÁNYOK

tem of Financial Supervision) mielõbbi kiépítése. Az új rendszer egyértelmûen az európai pénzügyek közösségi felügyeleti, mi több föderális jellegét erõsítené. A jelentésben foglalt helyzetelemzéssel és legfontosabb következtetésekkel egyetértettek a G20-ak 2009. április 2-ai londoni csúcstalálkozójának résztvevõi is. A jelentést – amely végsõ soron a nemzetközi és állami intézmények által alkalmazható hatósági eszközök egyértelmû szigorításával kínál kiutat a pénzügyek neoliberális modellválságából – végül az Európai Tanács 2009. júniusi 18-19-ei csúcstalálkozóján is elfogadták az állam- és kormányfõk és megbízták a bizottságot a jogszabályi részletek kidolgozásával. 2. A jelentés számos ponton egybecseng a válság okairól korábban bemutatott tézisekkel, amelyeket – többek között – a Financial Times hivatkozott szakértõitõl is idéztünk. Így kiemelten foglalkozik a kockázatmenedzsment, ezen belül is a hitelminõsítõk és a pénzintézetek vezetõinek szerepével. A jelentés szerzõi szerint is alapvetõ hiányosságok (fundamental failures) mutathatók ki a kockázatok értékelésénél nemcsak a pénzpiaci szereplõk esetében, hanem azoknál is, akiknek feladata éppen e terület szabályozása és felügyelete lett volna. Az átláthatóság hiánya, a párhuzamosan mûködõ ún. árnyékbankrendszer (shadow banking system) által okozott károk mellett, a jelentés szerint is elfogadhatatlan, hogy a hitelminõsítõk azoktól a kibocsátóktól részesülhettek díjazásban, akik elárasztották a piacokat a „toxikus” értékpapírcsomagokkal. A jelentés – összhangban a Magyar Bankszövetség korábban idézett elnökével – maga is úgy értékel, hogy a pénzintézeti vezetõk sem a bonyolult pénzügyi termékek jellemzõivel, sem azzal nem voltak tisztában, hogy cégeik milyen mértékben váltak kitetté a kockázatos értékpapíroknak. Emellett komoly szerepet játszott a negatív folyamatok alakulásában az is, hogy a felsõ vezetõk díjazási és prémiumrendszere alapvetõen a negyedéves értékesítési mutatókra épült. 3. Tanulságos azoknak a problémáknak a számbavétele is, amelyek a szabályozási, felügyeleti és válságkezelési rendszer – úgymond – filozófiájának hiányosságaival magyarázhatók. Ezek közül az a legfontosabb megállapítás, hogy a bankok tõkemegfelelõségével kapcsolatos követelmények jelenleg túlzott mértékben épülnek egyrészt a bankok kockázatelemzõ képességére, másrészt arra a feltételezésre, hogy a hitelminõsítés megfelelõen mûködik. A jelentés megfogalmazói vélhetõen nem is gondolták végig, hogy egyik értékelõ mondatuk, miszerint „maguk a szabályozott pénzügyi intézmények váltak a problémák leg-


fõbb forrásává”,22 mennyire egybecseng Ronald Reagan harminc évvel ezelõtti bon mot-jával. Igaz, változnak az idõk, mert – mint utaltunk rá – az eredeti változat úgy hangzott, hogy „a probléma forrása maga az állam”. A jelentés készítõi szerint – egybehangzóan a Financial Times publicistájának, Roubini-nek már idézett szakmai véleményével – a szabályozó és felügyeleti hatóságok tevékenysége túlzott mértékben koncentrálódik az egyes cégekre, és jóval kisebb figyelmet fordítanak az egyes szektorokra, vagy a pénzügyi piacok egészére. Másként fogalmazva: a hatóságok csak a mikroszintû prudenciális felügyeletre (micro prudential supervision) összpontosítanak és elhanyagolják a rendszerszintû kockázatelemzést (macro-systemic risk assessment). 4. Kevésbé filozófiai természetû, de a szabályozás nehézségeirõl sokat elárul az a tapasztalati tény, hogy a világ pénzügyi központjainak globális versenye miatt a nemzeti szabályozó és felügyeleti hatóságok általában is nehezen szánják el magukat korlátozó lépésekre. A jelentés ír arról, hogy az európai hatóságoknak külön problémát okozott például annak megállapítása, hogy az amerikai jelzálogpiac „toxikus” értékpapírjai milyen mértékben fertõzték meg az uniós székhelyû intézményeket. Az még talán érthetõ, hogy az információszerzés gyakran nehézségekbe ütközött a globális tõkepiaci szereplõk veszélyes mértékû tõkeáttételi szintjeivel, vagy mérlegen kívüli értékesítéseivel kapcsolatban. A jelentésnek az a megállapítása viszont már önmagáért beszél, hogy a pénzügyi felügyeletek „úgy tûnik nem osztották meg kellõképpen információikat sem a tagállami, sem egyesült államokbeli partnereikkel. Valójában sem a befektetési bankok amerikai típusú üzleti modelljét, sem azok terjeszkedési módját a felügyeleti és szabályozó hatóságok ténylegesen nem kérdõjelezték meg.”23 5. A kelet-európai uniós tagállamok szempontjából ez azért jelent kockázati többletet, mert kereskedelmi bankjaik közismerten a nagy nemzetközi pénzintézetek „leánybankjai”. Ezért teljesen természetes, hogy a bankközi finanszírozás összeomlása idején a „centrum” intézményei elõször a „periféria” intézményeibõl való forráskivonással próbálták meg saját likviditási helyzetüket megszilárdítani. Ez a – bankszektor képviselõi által általában cáfolt – következtetés egyértelmûen

Regulatory, supervisory and crisis management failures, 25. Jelentés, 10. o. 23 Jelentés 11. o. 22

41

TANULMÁNYOK

visszaigazoltnak látszik abból, ahogyan a jelentés összefoglalja a jelenlegi európai helyzet ellentmondásosságát: „A válságkezelés közös kereteinek hiányában a tagállamok nagyon bonyolult helyzetben találták magukat. Különösen a nagyobb pénzügyi intézmények esetében gyorsan és pragmatikusan kellett reagálniuk, hogy elkerüljék a bankcsõdöt. Ezek az akciók – tekintettel az események gyorsaságára – érthetõ okokból nem voltak teljesen koordináltak, és nemritkán negatív hatással (negative spillover effects) voltak más tagállamokra.”24 6. A Larosiére-jelentés egyik igen fajsúlyos – nyilván sokak által vitatott – tézise, hogy a monetáris politikáért felelõs hatóságok, vagyis a jegybankok is sokkal többet tehetnének a pénzügyi buborékképzõdés megakadályozása érdekében. Nem reális elvárás, hogy a jegybankoknak – mondjuk az inflációs célkövetéshez hasonló – törekvéseik legyenek például a részvényárak alakulásával kapcsolatban. Az mégis fontos lenne, hogy a túlzott mértékû likviditásképzõdés makrogazdasági kockázatait érzékeljék, és törekedjenek azt befolyásolni. A jelentés szerint ugyanis a jegybankok jelenleg kizárólag a fogyasztói árakra koncentrálnak és csak az inflációs veszély esetén lépnek fel a rendelkezésükre álló monetáris hatósági eszközökkel. A monetáris politikát viszont akkor is szigorítani kellene, ha a pénzkínálat vagy a hitelállomány túlzott mértékben és fenntarthatatlan módon növekszik. Az anticiklikus monetáris politika eszköze lehetne például, ha a kereskedelmi bankok kötelezõ tartalékráta szintjét megnövelnék a „jó idõkben”, vagyis fellendülés idején, és lazítanák a ciklus leszálló ágában. Hasonlóképpen a kölcsönfolyósítás elõírásaival vagy az adópolitika eszközeivel is lehetne gátolni a túlzott buborékképzõdést. Ehhez persze az Európai Központi Bank, a tagállami jegybankok és az IMF nagyobb fokú makroprudenciális „érzékenységére” is szükség lenne. 7. A ciklikus kilengések mérséklése természetesen nem elsõsorban a monetáris politika feladata lenne. Kiemelt szabályozási célnak kellene lennie a Bázel II-ként ismert – már idézett – tõkekövetelmény-rendszer átfogó felülvizsgálata során is. Ezért a Larosiére-csoport sürgõs egyeztetést kezdeményez a Bázeli Bankfelügyeleti Bizottsággal olyan szabályok kidolgozására, amelyek alapján a magasabb tõkekövetelmények – egyfajta tõkepufferként – rugalmasan ellensúlyozhatnák, tompíthatnák a ciklusok hatásait. Szigorítani kellene a

24

Jelentés 12. o.

42

likviditásmenedzsment, a banki belsõ ellenõrzés és kockázatértékelés szabályait is, és mindenképpen korlátozni kellene annak a lehetõségét, hogy a „kockázatos” termékeket a bankok egyszerûen mérlegen kívül tarthassák nyilván. A bázeli keretszabályozás szigorításának ki kellene terjednie az árnyék, vagy párhuzamos bankrendszer olyan alapintézményeire is, mint a hírhedtté vált ”hedge fund”-ok25, a befektetési bankok és alapok, vagy az ingatlanbrókerek tevékenysége. Jelentõsen változnának a hitelminõsítõkre vonatkozó elõírások is, amelyek az ilyen tevékenység hatósági felügyeletétõl és ellenõrzésétõl kezdve egészen az értékpapír-kibocsátók által fizetett díjazás általános tilalmáig terjednének. Lényeges változtatásokat javasolnak annak érdekében is, hogy az „értékpapírosítás” és a származékos pénzügyi termékek piaca jelentõsen egyszerûsödjön és Európa-szerte egységes szabályokat kövessen. 8. A jelentés készítõi szerint a pénzpiaci szabályozás egységesítésére nem alkalmas a jelenlegi – döntõen irányelvekre épülõ – közösségi jogi szabályozás sem, mert ez a tagállamoknak túlzott mértékû adaptációs önállóságot biztosít. Az egységes európai pénzügyi piac – többek között – azért sem mûködik megfelelõen, mert az irányelvek tagállami transzpozíciója során a bankok tevékenységét alapjaiban befolyásoló részletszabályokban igen jelentõs különbségek keletkeznek. Eltérések mutatkoznak például a hitelintézet jogi fogalmának meghatározásában, a jelentési kötelezettségben, a törzstõke definíciójában, de különbözõ a tagállamok számviteli gyakorlata, csakúgy mint a kockázatértékelés rendje is. Ezért a jelentés szerint a tagállamoknak és az Európai Parlamentnek is indokolt változtatni a jelenlegi gyakorlaton: ahol ez lehetséges, a közvetlen alkalmazhatóság miatt inkább a rendeleti szabályozást szorgalmazzák. A közösségi jogalkotóknak arra is törekedniük kellene, hogy a fennmaradó irányelvi szabályok is jóval kevesebb kivételt, átmeneti mentességet engedélyezzenek a tagállamok számára. 9. A jelenlegi rendszer hiányosságai a válságmenedzsment területén is jól láthatók. A bankvezetõk érthetõ okokból általában sérelmezik, hogy a bankrendszert, a pénzügyi szektort súlyos kriti-

Fedezeti befektetési alapok, amelyek az általuk kezelt értékpapírok esetleges értékcsökkenését ellentranzakciókkal, vagyis olyan értékpapírok vásárlásával próbálják meg lefedezni, amelyek értéke várhatóan nõni fog. A pénzügyi válság idején több hedge fund azáltal tett szert kétes hírnévre, hogy – a szabályozatlanságot kihasználva – dollár százmilliárdos veszteségeket okozott ügyfeleinek, majd ugyancsak állami mentõövért folyamodott. 25


TANULMÁNYOK

kák érték/érik a nemzetközi sajtóban. Az azonban aligha vitatható, hogy az elmúlt években, a „derivatíva-biznisz” szárnyalása idején keletkezett extraprofitot a szektor tulajdonosai és menedzserei természetes módon „privatizálták”. Ezt követõen, az összeomlás nyomán keletkezett óriási veszteségeket ugyanilyen természetességgel „államosították”, miután a bankjaik segítségére sietõ kormányok a bankmentõ csomagokat köztudottan közpénzbõl finanszírozzák.26 A probléma – legalábbis elvi szinten – kezelhetõ lenne, ha a pénzintézetek csak nemzeti keretek között tevékenykednének. Ebben az esetben a nemzeti hatóságok a maguk alkotmányos, közjogi felhatalmazása keretei között dönthetnének arról, hogy a válságot meddig tekintik a pénzügyi magánszektor belügyének (ami például vállalati struktúraváltással kezelhetõ), és mikortól kívánják a költségvetési forrásokat válságkezelésre fordítani. A jelentés azonban rámutat arra, hogy a probléma ennél jóval összetettebb, miután a banki szolgáltatók jórészt nemzetközi intézmények,27 emellett az uniós szintû válságkezelést számos tagállami szabályozási különbség is akadályozza. Így például egyes országokban tilos az eszközök átcsoportosítása a különbözõ jogi személyek között, ha azok ugyanazon pénzügyi konglomerátum tagjai, jóllehet ez esetenként alkalmas eszköz lehet a válság dimenzióinak mérséklésére. Egyes tagállamok nemzeti joga inkább az intézmények, másoké inkább a befektetõk védelmére helyezi a szabályozási hangsúlyokat. Hasonlóképpen jelentõsek a különbségek a befektetõvédelmi rendszerekben is, aminek harmonizálása nélkül nem lehetséges az uniós szintû válságkezelés. Emellett a fogyasztóvédelem szabályai igen eltérõ intenzitású védelmet kínálnak a banki, a biztosítási és a befektetési szolgáltatások területén. A Larosiére-jelentés szerint ezek harmonizálása is sürgõs lenne, különös tekintettel arra, hogy a fogadó országok hatóságai (host countries) a nemzetközi szolgáltatók felügyeletével kapcsolatban meglehetõsen eszköztelenek – miként ez láthatóvá vált a válság idején. 10. A jelentés viszonylag nagy terjedelemben foglalkozik egy jövõbeli kétszintû európai felügyeleti rendszer szervezeti és hatásköri kérdéseivel, amelyet – terjedelmi okok miatt – az alábbiakban csak vázlatosan ismertetnénk. A makrofelügyelet javasolt

E helyzet tarthatatlanságára még – a bankárellenes elfogultsággal nehezen vádolható – konzervatív José Manuel Barroso, bizottsági elnök is felhívta a figyelmet az Európai Tanács 2009. március 19-ei értekezletén tett nyilatkozatában. 27 Ismert például a magyar kereskedelmi bankszektor mintegy 80%-os külföldi pénzintézeti tulajdonosi hányada.

kulcsszerve az ún. Európai Rendszerkockázati Tanács (European Systemic Risk Council) lenne, amely az Európai Központi Bank és a Központi Bankok Európai Rendszerén belül jönne létre. A testület az európai monetáris rendszer legmagasabb szintû tisztségviselõit egyesítené, miután az Európai Központi Bank Kormányzótanácsa tagjaiból, a jelenleg tanácsadói szerepet betöltõ három európai felügyeleti bizottság (level 3 committees) tagjaiból, valamint az Európai Bizottság képviselõjébõl állna. Az Európai Rendszerkockázati Tanács elnöke az Európai Központi Bank elnöke lenne, s a frankfurti központi pénzintézet nyújtana logisztikai segítséget is az új szervezetnek. A makrofelügyelet lényegében egy sajátos kockázat-elõrejelzõ rendszerként mûködne (risk warning system). Makroszintû kockázatok észlelésekor jeleznie kellene az érintett központi bankoknak és felügyeleteknek, illetve intézkedési javaslatokat is megfogalmazhatna számukra. A válaszadás minden megkeresett esetében kötelezõ lenne, és ha a veszély globális kockázatokat is hordoz, akkor az Európai Rendszerkockázati Tanács közvetlenül a globális pénzügyi szervekhez (IMF, FSF, BIS), illetve az európai közösségi jogalkotókhoz is fordulhatna a szükséges intézkedések megtétele érdekében. 11. A jelentés készítõi szerint a jövõben a mikroszintû felügyeletet is új szervezeti keretek között kellene ellátni. A Pénzügyi Felügyeletek Európai Rendszere (European System of Financial Supervisors) valójában egy decentralizált hálózatot jelentene, ami összefogná a) a jelenlegi nemzeti szintû bank-, biztosítási és értékpapír-felügyeleteket, amelyek képviselõi továbbra is ellátnák a napi felügyeleti tevékenységet; b) ezt kiegészítenék az új európai felügyeleti hatóságok,28 amelyek – a ma is mûködõ európai felügyeleti bizottságokkal azonos módon – lényegében a tagállamok felügyeleti hatóságait tömörítenék, de jogkörük az új szabályozás szerint jelentõsen bõvülne. A kollégiumrendszer megnövelt szerepének elsõsorban az a célja, hogy szorosabban ellenõrizhetõvé váljanak a határokon átnyúló szolgáltatást végzõ intézmények (cross-border institutions), annak ellenére, hogy felügyeletüket továbbra is a székhely szerinti országok felügyeletei látnák el. A leírtakból is látható, hogy az új rendszer csak a tagállamok egyetértésével, egy igen terjedelmes és átfogó jogalkotási és szervezetátalakítási program eredményeként

26


A három új hatóság az Európai Bankfelügyeleti Hatóság (European Banking Authority), az Európai Biztosításfelügyeleti Hatóság (European Insurance Authority), és az Európai Értékpapír-felügyeleti Hatóság (European Securities Authority). 28

43

TANULMÁNYOK

jöhet létre. A jelentés készítõi ezért csak egy több évig (2012-ig) tartó felkészülési program esetén tartják reálisnak a teljes jogszabályi háttér kiépülését. Nem kerülik meg azt a – sokak által feszegetett – kérdést sem, hogy a határokon átnyúló szolgáltatások nagy száma miatt vajon nem lenne-e indokolt egy egységes, uniós szintû felügyeleti rendszert (at the pan-EU level) létrehozni? III. A GLOBÁLIS FELÜGYELET ESÉLYEI… A fenti tézisekkel – többek között – azt próbáltuk meg érzékeltetni, hogy a pénzügyek globálissá válása miatt a jelenleg nemzeti keretek között mûködõ bank- és tõkepiaci felügyeletek – ha rendelkeznek is állami hatósági eszközökkel – koordinálatlan és széttagolt mûködésük miatt nem alkalmasak egy olyan méretû pénzügyi válság kezelésére, mint amilyen az elmúlt két évben romba döntötte a világgazdaságot. Még inkább ez a helyzet a nemzetközi felügyeleti szervek esetében. A pénzügyi válság által láthatóvá tett legnagyobb ellentmondás ugyanis az, hogy az óriási tõkeerõt képviselõ pénzügyi konglomerátumok globális léptékû tevékenységéhez képest a nemzetközi felügyeleti szervek gyakorlatilag jelentéktelen tõke- és szervezeti erõvel rendelkeznek.29 Emellett a jogszabályok által biztosított hatósági eszközök (pl. szankciók) helyett legfeljebb ajánlásokkal – esetleg a média által közvetített, de következményekkel nem járó rosszallással – vehetik fel a harcot a globális pénzügyi kockázatok elõidézõivel szemben. A röviden ismertetett Larosiére-jelentés készítõi igen õszintén és meglehetõsen realista módon tárják fel a probléma dimenzióit: „Ezek a pénzügyi óriások olyan hatalmasak és bonyolultak, hogy rendkívül nehéz megítélni azokat a kockázatokat, amelyeknek ki vannak téve, mint ahogyan azokat is, amelyeket õk jelentenek a szélesebb gazdasági környezet számára. Bizonyos értelemben túl nagyok, hogy irányíthatók legyenek (too big to manage), túl nagyok, hogy csõdbe menjenek (too big to fail) – tekintettel ennek társadalmi költségeire –, de túl nagyok a mentõakciók számára is (too big to save). Ilyen eset például, ha székhelyük egy viszonylag kis országban található, vagy a mentõcsomag túl

Ilyenek például a már hivatkozott Bázeli Bankfelügyeleti Bizottságon kívül a Committee on the Global Financial System, a Committee on Payment and Settlement Systems, vagy más testületek, mint az International Organisation of Securities Commissions (IOSCO), az International Accounting Standards Board (IASB) vagy az International Association of Insurance Supervisors (IAIS). 29

44

bonyolult ahhoz, hogy végrehajtható legyen. Bár a nagyság lehet kívánatos például a túlzott piaci befolyás megállapításakor, ha az antitröszt jogszabályokat alkalmazzuk, de az nem valószínû, hogy ezek a nagy pénzügyi intézmények alkotórészeikre fognak szétesni.”30 A globális felügyeleti rendszer természetesen nem valamiféle nemzetek feletti „szuperhatóságot” jelentene; vélhetõen ennek sem szakmai sem politikai szempontból nincs realitása. A kiutat a jelenlegi válsághelyzetbõl a nagy tekintélyû nemzetközi szakértõk is inkább abban az irányban keresik, hogy próbálják meggyõzni a világ vezetõ gazdasági hatalmait a pénzügyi jogszabályok globális harmonizációjának szükségességérõl. A nemzetközi szabályozási és felügyeleti normák (például a számvitelre, a hitelminõsítésre, vagy a derivatív eszközök piacára vonatkozó elõírások) jelenlegi szabályok eltérései és a szabályozási „többközpontúság” várhatóan a jövõben sem tesz lehetõvé hatékony fellépést. Ezért elõször is a világ fõ pénzügyi központjainak kétoldalú szabályozási dialógusát kellene erõsíteni. Emellett – hasonlóan a G20-ak, vagy az Európai Tanács már idézett csúcstalálkozóihoz – egyértelmû szabályozási felhatalmazásokra (célokra, határidõkre) lenne szükség a nemzetközi jogalkotók számára. A feladat szervezeti értelemben vélhetõen csak a már meglévõ három legfontosabb intézményre telepíthetõ. Ezek: a Pénzügyi Stabilitási Fórum, amit mindenképpen ki kell bõvíteni valamennyi – a rendszerkockázat szempontjából jelentõs – országgal és az Európai Unió képviselõivel; a felügyelet terén a legnagyobb szakmai tapasztalattal, és nemzetközi tekintéllyel is rendelkezõ Bázeli Bankfelügyeleti Bizottság, illetve az IMF Nemzetközi és Monetáris Bizottsága (IMFC). Az elképzelés fontos eleme, hogy az IMF Alapszerzõdését is módosítani kellene annak érdekében, hogy az IMFC döntéshozói jogosítványokkal is rendelkezõ tanáccsá alakulhasson. A tartalmi szempontból reálisan kitûzhetõ cél egy olyan globális, korai jelzõrendszer (early warning system) létrehozása lehet, amely a nemzetközi pénzügyi stabilitást veszélyeztetõ tényezõkre figyelmeztetné a döntéshozókat. A rendszerhez tartozna egy ún. nemzetközi kockázati térkép (international risk map) és egy ugyancsak nemzetközi hitelmutató (credit register) is. Ez utóbbi eszközök a bankközi és a lakossági hitelek adatainak naprakész nyilvántartását szolgálnák, így könnyebben lennének azonosíthatók a kockázatoknak leginkább kitett pénzpiaci szereplõk. A folyamatos regisztráció – a bankokon kívül – valamennyi pénz-

30

Jelentés 62. o.


TANULMÁNYOK

ügyi ágazatra és intézményre és valamennyi fontosabb pénzügyi termékre kiterjedne. A korai jelzõrendszer azonban többet jelentene a „veszélyzónák” puszta regisztrációjánál. Az IMF ugyanis javaslatot tehetne a döntéshozóknak konkrét megelõzõ intézkedésekre is. Ehhez viszont az is szükséges lenne, hogy az IMF-tagállamok jogi kötelezettséget vállaljanak arra vonatkozóan, hogy elfogadják a rendszer elemzéseit, és nyilvánosan megindokolják, ha nem tesznek eleget az intézkedési javaslatoknak (comply or explain procedure). Az elképzelés fontos eleme lenne az is, hogy a kockázatokat számottevõen megnövelõ, gyengén szabályozott (poorly regulated) vagy „nem együttmûködõként” emlegetett off-shore területekre is kiterjedne a szabályozás. Az elképzelés szerint minden


olyan intézmény esetében, amely ilyen területeken tartja eszközeit, a globális felügyeleti szervek jelentõs mértékû többlet-tõkekövetelményt írhatnának elõ. *** Talán e vázlatos tézisekbõl is levonható az a végkövetkeztetés, hogy Dorothy-nak – a tanulmány bevezetõjében idézett – helyzetértékelése helytálló. A 2008-2009-es pénzügyi tornádó egy új – sok tekintetben ismeretlen – világba repített mindannyiunkat, amelyben az ásatag állam- és szabályozásellenes dogmákkal nem sokra megyünk. Jó lenne, ha a tájékozódáshoz nem Kansas utcáit keresgélnénk tovább.

45

A Financial Times sem hisz a deregulációban?

Recommend Documents