A New York Times sikerszerzője

A New York Times sikerszerzője

Minden jog fenntartva, beleértve a kiadvány egészének vagy egy részének bármilyen formában történő sokszorosítását. A mű a Harlequin Enterprises II B. V. jóváhagyásával jelent meg. Kiadványunk szereplői kitalált személyek. Bármely adott személlyel, akár élővel, akár elhunyttal való hasonlóság a merő véletlen műve. § All rights reserved including the right of reproduction in whole or in part in any form. This edition is published by arrangement with Harlequin Enterprises II B. V. All characters in this book are fictious. Any resemblance to actual persons, living or dead, is purely coincidental.

© S. M. Kava, 2000 – Harlequin Magyarország Kft., 2003 A mű eredeti címe: A Perfect Evil (Mira Books, Toronto) Magyarra fordította: Várnai Péter

Borító: Majoros Árpád ISBN 963 536 923 9 ISSN 1588–8096 Felelős kiadó: Stephen Miles, dr. Robin Houcken Főszerkesztő: Dr. Téglásy Imre Felelős szerkesztő: Glavina Zsuzsa Műszaki vezető: Mészáros Anikó Hirdetésszervezés: Biczi Orsolya 488-5662 Szerkesztőség: 1122 Budapest, XII. Városmajor u. 32/C. Levélcím: 1535 Budapest, Pf. 762. Távbeszélő: 213-5202; Fax: 202–5258; E–mail: [email protected] Szedés: Harlequin Magyarország Kft. Készült: Németországban

ELŐHANG Nebraskai Állami Fegyház Lincoln, Nebraska állam Július 17., szerda – Atyám, oldozz fel engem, mert vétkeztem! Ronald Jeffreys rekedt kántálásában a gyónás szövege szinte már követelődző felszólításnak hangzott. Stephen Francis atya nem bírta levenni a szemét Jeffreys kezéről, kiálló csontjairól, lerágott körmeiről és tömzsi ujjairól, amelyek kék rabingének az alját gyűrögették, vagyis inkább fojtogatták. Az öreg pap elképzelte, hogyan fogták körül ezek az ujjak a kis Bobby Wilson nyakát, hogyan fonódtak rá mind erősebben és erősebben, hogy aztán kiszorítsák belőle a lelket. – Így kezdődik? Jeffreys hangja megijesztette a lelkészt. – Igen, jó volt – helyeselt sietve. Izzadt tenyere rátapadt bőrkötéses Bibliájára, és egyszeriben szűknek érezte a gallérját. Az ítélet-végrehajtás tanúinak kis szobájában kettejük számára már kevés volt a levegő. Szürke betonfalak zárták körül őket, és az egyetlen, apró ablaknyíláson át is csak a koromfekete éjszakába lehetett kilátni. Zöldbors és hagyma átható szaga kavarta föl az idős lelkész gyomrát. Pillantása egy pizza meghagyott széleire és a kiloccsant kóla ragacsos foltjaira esett – a halálra ítélt Jeffreys utolsó vacsorájának maradványaira. Egy korábbi sajttorta morzsái fölött légy körözött zümmögve. – Most mi jön? – kérdezte Jeffreys, és további útmutatásokat várt. Francis atya agya felmondta a szolgálatot. Jeffreys mereven rászegezte a tekintetét, a fegyház elől, a parkolóból pedig felhallatszott az összecsődült emberek zajongása. Minél jobban 5

közeledett az éjfél, minél jobban éreztette hatását az elfogyasztott alkohol, annál hangosabban zúgott odalent a szavalókórus. Goromba és kegyetlen lármát csaptak a szabadban a halál fölött örvendezők. – Sülj meg, Jeffreys, sülj meg! – hangzott fel újra meg újra, akár egy mondóka vagy lelkesítő buzdítás, dallamosan, ragályosan, betegesen és félelmet keltőn. Jeffreyst szemlátomást hidegen hagyta a lármázás. – Nem tudom, emlékszem-e még a folytatásra. Most mi következik? Igaz is, mi következik? Francis atya fejében teljes volt az űr. Ötven éve gyóntat már, és most mégis üres a feje. – A bűneid – nyögte ki nagy nehezen, mert elszorult a torka. – Gyónd meg a bűneidet! Ezúttal Jeffreys volt az, aki tétovázott. Lesimította az ingét, mutatóujjára tekert egy kilógó cérnaszálat, és olyan erősen meghúzta, hogy bíborvörös lett az ujjbegye. A pap végignézett a magas támlájú székén magába roskadva ülő férfin, aki egészen más volt itt és így, mint az újságokban megjelent szemcsés fényképeken vagy a tévéhíradók rövid bejátszásaiban. Lenyírt hajával és szakállával csupasznak, már-már bátortalannak hatott, és jóval fiatalabbnak a maga huszonhat événél. A halálraítéltek börtönrészlegében töltött hat év alatt felszedett ugyan néhány kilót, de még mindig kisfiús volt. Francis atyát hirtelen elszomorította a gondolat, hogy ez a sima arc soha nem lesz már ráncos az idő múlásától vagy a sok nevetéstől. Ám ekkor Jeffreys felpillantott, és rászegezte kék szemét, amely hideg volt, fagyosan kék, mint az éles és metsző üveg, a tekintete pedig üres és átható. Igen, pontosan így festhet a sátán. A lelkész lesütötte a szemét, és félrefordult. – Gyónd meg a bűneidet! – ismételte meg, és döbbenten hallotta, hogy remeg a hangja. Miért nem kap levegőt? Jeffreys szántszándékkal elszívta volna előle? Megköszörülte a torkát, hogy újra meg tudjon szólalni. – A bűneidet, amelyeket őszintén

megbántál – tette hozzá. Jeffreys továbbra sem vette le róla a pillantását, aztán váratlanul nevetésben tört ki. Francis atya összerezzent, Jeffreys pedig egyre hangosabban nevetett. A pap zavarában még erősebben markolta a Bibliáját, és közben Jeffreys kezét méregette. Miért kellett megkérnie a fegyőrt, hogy vegye le róla a bilincset? Az együgyűeket még az Úr sem mentheti meg. Francis atyát kiverte a víz. Alighanem az volna a legokosabb, ha kimenekülne innen, és biztonságba kerülne, mielőtt Jeffreysnek is eszébe jut, hogy az ő helyzetén már semmit sem ront, ha még egy gyilkosságot elkövet. Csakhogy kívülről rájuk zárták az ajtót. A nevetés éppolyan váratlanul ért véget, ahogyan elkezdődött. Csend lett. – Maga sem különb a többieknél. – A mély torokhangon odavetett szemrehányás jéghidegen tört fel a rabból, de Jeffreys még mindig mosolygott, és elővillantotta a fogait, amelyek aprók, hegyesek voltak, csak a szemfogai nőttek kicsit hosszabbra. – Maga is azt várja tőlem, hogy bevalljak valamit, amit nem követtem el. Két kézzel belemarkolt az inge aljába, és lassú mozdulatokkal keskeny csíkokra tépte. A hasadó anyag idegőrlő hangot hallatott. – Nem értelek. – Francis atya a gallérjához kapott, hogy kigombolja, és elképedt, amikor megérezte, hogy reszket a keze. – Azt hittem, azért kértél papot, mert gyónni akarsz. – Igen... Igen, azt akarok. – A rab megint kántálva beszélt, és kis ideig habozott. – Megöltem Bobby Wilsont – vallotta be mindenféle érzelem nélkül, mintha csak szendvicset rendelne magának egy gyorsbüfében. – A torkára tettem a kezem... ráfontam az ujjaimat. Először gurgulázó hangot adott ki magából, aztán fuldoklót, végül pedig már semmilyet se. – Fojtottan beszélt, visszafogottan, szinte már tudományos józansággal, mint aki jól betanult szöveget mond fel. – Éppen csak kapálódzott. Be volt rezelve, de nagyon. Azt hiszem, tudta, hogy meg fog halni. Nem igazán védekezett. Még 7

akkor sem, amikor megdugtam. Jeffreys elhallgatott, a döbbenet jeleit kereste Francis atya arcán, és elmosolyodott, amikor felfedezte őket. – Megvártam, hogy meghaljon, és csak aztán hasítottam fel. Semmit sem érzett, ezért egyre jobban felvágtam. Aztán még egyszer megkeféltem. A rab kicsit oldalra billentette a fejét, és egyszeriben elgondolkodó lett. Lehet, hogy végre tudomást vett az odakint zajló népünnepélyről? Francis atya várt. Vajon Jeffreys is hallja, hogy vadul ver a szíve? Hangos kalapálása ugyanúgy elárulja, mint a keze remegése. – Egyszer már elmentem gyónni – folytatta az elítélt. – Rögtön azután, hogy megesett a dolog, de a pap... Hogy is mondjam csak? Kissé meg volt lepve. Most Isten előtt gyónok, ha érti, mire gondolok. Meggyónom, hogy megöltem Bobby Wilsont. – Tovább tépdeste az ingét, de most gyors, kapkodó mozdulatokkal. – A másik két fiúval viszont semmit sem csináltam. Ért engem? – emelte fel hirtelen a hangját. – Sem a Harper, sem a Paltrow gyereket nem én öltem meg. Megint csend lett. Aztán Jeffreys szája váratlanul alattomos mosolyra húzódott. – De ezt Isten úgyis tudja. Így van, atyám? – Az Úr ismeri az igazságot – válaszolta Francis atya, és szeretett volna belenézni Jeffreys hideg kék szemébe, de nem tudta megtenni. Mert mi lesz, ha a saját bűntudatát olvassa majd ki belőle? – Ki akarnak végezni, mert sorozatgyilkosnak tartanak, aki kisfiúkat gyilkolt! – tört ki hirtelen Jeffreys. – Igen, megöltem Bobby Wilsont, és élveztem, amit csináltam. Talán megérdemlem érte a halált. Ám Isten a tudója, hogy a többi fiúhoz egy ujjal sem értem hozzá. Odakint még mindig szabadon szaladgál egy szörnyeteg, atyám. – És már megint ez a sanda mosoly! – Egy szörnyeteg, aki még nálam is alávalóbb.

A folyosó végében fémtárgyak ütődtek egymáshoz. Francis atya összerezzent, és elejtette a Bibliáját. Jeffreys most nem nevetett. Az öreg pap állta a pillantását, de egyikük sem mozdult, hogy felvegye a Bibliát. Lehet, hogy máris jönnek Jeffreysért? Korai volna még, bár a kivégzés elhalasztására sem lehet számítani. – Megbántad a bűneidet, fiam? – kérdezte Francis atya suttogva, mintha csak a Szent Margit-templom gyóntatófülkéjében ülne. Igen, most már biztos, hogy lépések közelednek a folyosón. Mégis elérkezett hát a pillanat. Jeffreys bénultan ült, és a csizmasarkak mind hangosabb kopogását hallgatta. – Megbántad a bűneidet? – kérdezte Francis atya ismét, ezúttal nyomatékosabban, már majdnem parancsolón. Szerelmetes Isten, de nehéz itt levegőhöz jutni! A parkolóban egyre hangosabb a kórus, szavalása áthatol a csukott ablakon. Jeffreys felocsúdott, és megint a pap szemébe nézett. Zárak nyíltak ki csikorogva, betonfalak verték vissza a zajt. Jeffreys összerándult, de gyorsan erőt vett magán megint, megfeszítette a vállát, és felállt. Fél vajon? Francis atya a szeméből próbálta meg kiolvasni a választ kérdésére, de az acélos kékség semmit sem árult el. – Megbántad a bűneidet? – tett még egy kísérletet, mivel a bűnbánat megvallása nélkül nem adhatott feloldozást. Kinyílt az ajtó, és a kevéske maradék levegő is azonnal kiszökött rajta. Széles vállú fegyőrök állták el a bejáratot. – Itt az idő – mondta az egyikük. – Kezdődik a díszelőadás, atyám. Jeffreys megpróbálkozott egy mosollyal, amiből inkább csak fogvicsorítás lett. Szúrós kék szemének üres volt a pillantása, miközben odafordult a három egyenruháshoz, és elébük tartotta csuklóját. Francis atya összerezzent a bilincs kattanására. Aztán már csak a csizmasarkak távolodó kopogását hallgathatta, amelyet szánalmat 9

ébresztő surrogások és csörömpölések kísértek végig a folyosón. Az öreg lelkész érezte, hogy a nyitva hagyott ajtón át beáramló, áporodott levegő lehűti felforrósodott, izzadt bőrét, és meg is borzongott kicsit. Mohón kapkodva mélyeket lélegzett, hogy oltsa a légszomját. Végre-valahára elcsitult a bensőjében tomboló vihar, s csupán fájdalom és szorongás maradt hátra utána. – Uram, segítsd meg Ronald Jeffreyst! – suttogta maga elé. Jeffreys legalább igazat mondott. A másik két fiút nem ő ölte meg. Francis atya tudta, hogy ez az igazság. Nem azért, mert Jeffreys makacsul ezt hajtogatta, hanem mert három napja egy arctalan szörnyeteg a Szent Margit-templom gyóntatófülkéjének fekete rácsozatán keresztül megvallotta neki, hogy ő gyilkolta meg Aaron Harpert és Eric Paltrow-t. A gyónási titok miatt azonban az atya ezt senkinek sem mondhatta el. Még Ronald Jeffreysnek sem. 1. FEJEZET Nebraska állam, Platte Citytől öt mérföldnyire Október 24., péntek Nick Morelli tudta, hogy képtelenség, amit kíván, mégis jobban örült volna, ha a nő, akin éppen feküdt, nem kent volna annyi festéket magára. Hallgatta halk nyögdécselését, amely inkább csak érzéki dorombolás volt, és érezte, hogy úgy bújik hozzá, mint egy kismacska, miközben combjához dörzsöli puha combját. Készségesebb és odaadóbb nemigen lehetne, ő azonban nem tudott másra gondolni, mint a kék szemfestékére. Bár leoltották a villanyt, lelki szemeivel mégis látta azt a rikító színt. – Istenien kemény a tested, édes – búgta a fülébe a nő, és hosszú körmeit végighúzta a karján meg a hátán. Nick az oldalára fordult, mielőtt még kiderülhetett volna, hogy azért nem mindene kemény. Mi a fene lehet vele? Össze kell szednie

magát. Harapdálni kezdte Angie fülcimpáját, belecsókolt a nyakába, és elindult lefelé, oda, ahol lenni vágyott. Ösztönösen rátalált a nő mellére, és nedves csókokkal borította be. Amikor nyelve hegye a bimbójához ért, Angie halkan felnyögött. Nick szerette ezeket a hangokat, a szapora zihálásokat, a nyöszörgéseket. Most is megvárta, hogy meghallja őket, és csak azután vette szájába az ágaskodó mellbimbót. Angie teste reszketve ívbe feszült, ő pedig a karjába zárta, és szorosan magához húzta, hogy mindenütt érezhesse. Ennyi általában elég volt ahhoz, hogy teljesen begerjedjen. Ma azonban nem így történt. Mindenható ég, máris impotens lenne? Nem, az képtelenség, ahhoz még fiatal, elvégre négy év múlva tölti csak be a negyvenet. Mikor is kezdte el úgy számolni az éveit, hogy mennyi van még hátra a negyvenedik születésnapjáig? – Ne hagyd abba, drágám! Nick eddig észre sem vette, hogy „abbahagyta”. Angie érzéki ütemben, türelmetlenül fel-le mozgatta a csípőjét. Semmi kétség, egyértelműen készen áll a dologra, éppolyan egyértelműen, ahogyan ő nem. Sokkal jobb volna, ha a nők a nevén szólítanák ilyenkor, és nem édesemnek, drágámnak vagy kincsemnek. Talán attól félnek, hogy valaki másnak a nevét mondják ki, és nem azét a férfiét, akivel éppen együtt vannak? Ujjak markoltak sűrű, rövid hajába, és Nicket meglepte, hogy fájdalom hasított belé, amikor Angie megint a mellére vonta a fejét. A félhomályban is látta, hogy két aprócska háromszög világít ki a nő lebarnult bőréből. Mi van már vele? Miért nem ébreszti fel a vágyait, hogy ez a szép szőkeség akarja, eszeveszetten kívánja őt? Jobban kell összpontosítania, ahelyett hogy gépiesen, jól begyakorlottan tenné itt a dolgát. Ha mással nem, az ujjaival és a nyelvével fog helytállni magáért, elvégre a jó híre forog kockán. Kuncogva harapdálni kezdte Angie testét, és egyre lejjebb haladt a szájával. A lány izgatottan hánykolódott alatta, odasimult hozzá, és 11

zihálva nagy levegőt vett, mielőtt Nick a foga közé szorította volna csipkés kis bugyiját, hogy aztán apró csókokkal hatoljon be a combja közé. Hirtelen abbahagyta azonban, mert neszezésre lett figyelmes, és kilesett a takaró alól. – Ne állj meg, drágám! – panaszkodott Angie, és visszahúzta magára. Már megint az a zaj! Kopogtatnak. Valaki van odakint. – Mindjárt jövök. Nick gyengéden eltolta Angie kezét, kimászott az ágyból, és majdnem elesett, mert belegabalyodott az összegyűrődött lepedőbe. Miközben magára kapta a farmerját, odapillantott az éjjeliszekrényen álló órára. 22 óra 36. Pontosan tudta, hová kell lépnie, hogy ne nyikorduljon meg a lépcső, és megszokásból sötétben, lábujjhegyen ment le a földszintre, bár a szülei már több mint öt éve nem éltek itt vele a farmon, a régi házban. A kopogtatás közben hangosabb és sürgetőbb lett. – Várjon már egy percet! – kiáltotta Nick türelmetlenül, noha megkönnyebbüléssel vette tudomásul, hogy megzavarták őket Angievel. Miután ajtót nyitott, azonnal megismerte Hank Ashford fiát, de a neve nem jutott eszébe. Tizenhat vagy tizenhét éves lehet, védőt játszik a focicsapatban, és olyan a testfelépítése, hogy az ellenfélnek egyszerre akár két-három játékosát is ki tudja szorítani. Ma azonban szánalmas látványt keltett, ahogyan ott állt a verandán, zsebébe süllyesztett kézzel, idegesen ide-oda kapkodó tekintettel és sápadt arccal. Homlokán izzadság gyöngyözött, és mégis a hideg rázta. – Morelli seriff, el kell jönnie... az Old Church útra... kérem... most rögtön jöjjön oda! – Megsebesült valaki? A friss levegő úgy csípte Nick bőrét, mintha ezernyi kis tűvel szurkálták volna, de ez most kimondottan jó érzés volt.

– Nem, nem... nem sebesült, hanem... Istenem, seriff, ez olyan szörnyű! A fiú odapillantott a kocsijára. Nick, bár elvakították a fényszórók, azt azért ki tudta venni, hogy egy lány ül benne, és sír. – Mi történt? – kérdezte. A fiú nem válaszolt, csak karba fonta a kezét, és hol az egyik, hol a másik lábára helyezte a testsúlyát. Micsoda ostobaságot eszelhettek ki ezek már megint? Egy hete sincs, hogy egy csapat srác Jake Turner néhány terepjárójával gyorsasági versenyt rendezett. A vesztes egy esővízzel teli árokban kötött ki, és még szerencsésnek mondhatta magát, mert megúszta egypár törött bordával, és büntetésképpen is csak két focimeccstől tiltották el. – Mi történt már megint? – dörrent rá Nick a reszkető fiúra. – Odalent... az Old Church útnál... a magas fűben... Jaj, istenem, találtunk... Egy testet találtunk. – Egy testet? – Nick nem tudta eldönteni, higgyen-e a kölyöknek. Beszívott, vagy talán belőtte magát? – Úgy érted, holttestet? A fiú bólintott, és könny szökött a szemébe. Pólója ujjával megtörölte az arcát, aztán Nickről a barátnőjére nézett, majd megint Nickre. – Várj egy percet! Nick visszament a házba, és becsapta maga mögött a szúnyoghálós ajtót. Valószínűleg csak képzelődik ez a két gyerek, vagy időnek előtte jutott eszükbe egy tréfa, amely majd csak Halloween napján lenne időszerű. Biztosan buliztak valahol, és mind a ketten felöntöttek a garatra. Nick csizmát húzott, zokni nélkül, csak úgy mezítlábra, felkapta az ingét a kanapéról, ahová korábban lehajította, s miközben a gombokkal bajlódott, bosszúsan kellett megállapítania, hogy remeg a keze. – Nick? Mi történt? 13

A lépcső tetejéről érkező hang meglepte. Angie-ről teljesen megfeledkezett. A nő csak most kelhetett ki az ágyból, hosszú, szőke haja kócosan a vállára omlott, és idelentről alig látszott, hogy erősen ki van mázolva a szeme. Az ő egyik pólóját kapta magára, amely egészen áttetszett, mert a háta mögött égett a folyosón a lámpa. Ahogy így alulról elnézte, Nick már nem értette, miért fogadta megkönnyebbüléssel az előbb, hogy otthagyhatta. – Ellenőriznem kell egy bejelentést. – Baja esett valakinek? A kérdés inkább kíváncsiságról árulkodott, semmint aggódásról. Angie talán csak anyagot szeretne gyűjteni a pletykálkodáshoz, hogy holnap majd elszórakoztassa vendégeit, akik Wanda Vendéglőjében isszák meg a reggeli kávéjukat. – Még nem tudom. – Megtalálták a kis Alvarezt? Mindenható ég, ez neki eszébe sem jutott! A fiút vasárnap óta nem látta senki. Egyszerűen nyoma veszett, még mielőtt elkezdte volna kihordani az újságokat. – Nem, nem hiszem – felelte. Az FBI is úgy gondolja, hogy a fiút az apja vihette magával, akit azóta is hiába keresnek. Egyszerű eset, a szokásos gyermekelhelyezési vita folyik a szülők között. És ez a mostani eset is ugyanolyan egyszerű. Két hebehurgya kamasz rossz tréfát űz vele. Erről van szó, semmi többről. – Nem tudom, mikor érek vissza, de te csak maradj nyugodtan! Nick felkapta a terepjárója kulcsát, és kiment. – Menjünk! – húzta fel gyengéden az Ashford gyereket, aki tenyerébe temetett arccal ült a veranda lépcsőjén. – Szálljatok be hozzám! Mind a ketten. Hamar megbánta, hogy nem vett fel alsónadrágot. Kellemetlenül dörzsölte a farmerja, valahányszor csak a kuplungra lépett, vagy sebességet váltott. És hogy még nehezebb dolga legyen, az Old

Church úton hatalmas tócsák gyűltek össze a múlt héten, amikor szünet nélkül esett az eső. Miközben kígyózva kerülgette a mély kátyúkat, kavicsok verődtek fel a kocsija oldalára meg a szélvédőre. – Mit kerestetek ti idekint? – Amint feltette a kérdést, azonnal rájött, hogy ő maga is tudja a választ. Nem kell ahhoz tizenhét évesnek lenni, hogy az ember tisztában legyen azokkal az előnyökkel, amelyeket egy elhagyott kőfejtő kínálhat. – Mindegy, ez nem is érdekes – tette hozzá, mielőtt a két kamasz megszólalhatott volna. – Csak mondjátok, hol álljak meg! – Még úgy egy mérföldre innen, mindjárt a híd után. Ott, ahol földút fut a folyó mellett. – Igen, tudom. Nicknek feltűnt, hogy az Ashford fiú már nem hebeg-habog. Valószínűleg kezd kijózanodni. A lány viszont, aki közte és a barátja között ült, egész úton egy árva szót sem szólt. Nick lassított, amikor felértek a göröngyös pallóhídra, és hamarabb felfedezte a földutat, semmint hogy a srác felhívta volna rá a figyelmét. Nagyokat huppantak és csúsztak a zavaros vízzel telt mélyedésektől barázdált, agyagos talajon. – Menjek le egészen a fákig? – vetett Nick futó oldalpillantást az Ashford gyerekre, aki bólintott, de nem nézett rá, csak előreszegezte tekintetét. Még nem értek oda a kis ártéri erdőhöz, amikor a lány már a barátja pólójába fúrta az arcát. Nick megállt, és levette a gyújtást, de a fényszórókat bekapcsolva hagyta. Aztán átnyúlt a két gyerek előtt, és zseblámpát húzott elő a kesztyűtartóból. – Jó erősen lökd meg az ajtót, mert szorul! – mondta a fiúnak, és észrevette, hogy a fiatalok összenéznek. Látszott rajtuk, hogy nem akarnak kiszállni. – Arról nem volt szó, hogy még egyszer meg kell néznünk – suttogta a lány a barátjának, és belecsimpaszkodott a karjába. Nick kiszállt, és becsapta a kocsiajtót. A durranás belehasított az 15

éjszaka csendjébe. A nagy semmi vette körül. Az első út mérföldekre van innen, erre farm sincs, ahol esetleg villany éghetne, és ma még mintha az éjszakai életet élő állatok is elfelejtettek volna felébredni. Nick a terepjáró mellett állt, és várt. A fiú ugyan feléje nézett, de nem szállt ki. Nick ráhagyta, hogy maradjon, ahol van, és zseblámpájával végigpásztázta a folyó partját. Az erős fénysugár bevilágította a sűrű füvet, és megcsillant a sötét vízen. Az Ashford gyerek tekintetével követte a fényt, aztán rövid habozás után bólintott. A magas fű Nick térdéig ért, és eltakarta az iszapos földet, amely rátapadt a csizmájára. Jóságos ég, hogy itt milyen sötét van! Még a sápadt hold is elbújt a felhők mögé. Nick megfordult, és egyenként a fákra irányította a lámpáját. Mozog ott valami? Ott, a bozótosban? Esküdni mert volna rá, hogy egy árny bújt el a fény elől. Persze az is lehet, hogy csak képzelődik. Még jobban megerőltette a szemét, hogy belásson az ágak közé, és visszafojtott lélegzettel fülelt. Semmi. Valószínűleg csak a szél volt az. Tovább fülelt, és egyszer csak rádöbbent, hogy szélcsend van. Dzsekit is hoznom kellett volna magammal, jutott eszébe, miután önkéntelenül megborzongott. Ne légy már ostoba! – teremtette le magát gondolatban. Csak nem fogsz felülni két csínytevő kamasznak? Minél előbb utánajársz a dolognak, annál hamarabb visszabújhatsz a jó meleg ágyikódba. Talpa alatt egyre hangosabban cuppogott a föld, ahogy közeledett a folyóhoz. Nagy vesződséggel haladt előre, mert minden egyes lépésnél úgy kellett kirángatnia a sárból a lábát, aztán meg csak óvatosan, vigyázva tehette le, ha nem akart elcsúszni. Új csizmája máris tönkrement, és átszivárgott rajta a víz. Ráadásul sem zokni, sem alsónadrág, sem pedig dzseki nincs rajta. – A büdös életbe! – morogta maga elé. – Szívből ajánlom nektek, hogy ne átverés legyen ez az egész! Ha kiderül, hogy egy csapat kölyök játszik itt bújócskát vele,

megtudják, hol lakik az Úristen, annyi szent! A lámpa fénye megcsillant valamin a sárban, egészen közel a vízhez. Nick arra a pontra szegezte a tekintetét, és meggyorsította lépteit. Már kijutott a magas fűből, és majdnem odaért, amikor megbotlott, elveszítette az egyensúlyát, és elesett. Sikerült maga elé kapnia a könyökét, hogy felfogja a zuhanást, a zseblámpa viszont kiesett a kezéből, és a folyóban kötött ki. Fájdalom hasított a karjába, de nem törődött vele. Az iszapos föld vissza akarta húzni, amikor a tenyerére támaszkodva feltérdelt. Orrát undorító bűz csapta meg, amely erősebb volt, mint a víz mellett szokásos rothadás szaga. Az ezüstös tárgy csupán karnyújtásnyira volt tőle, és most már látta, hogy egy kis kereszt az. A lánc, amelyen valaki a nyakában viselhette, elszakadt, és néhány méterrel távolabb feküdt a sárban. Nick megfordult, hogy megnézze, miben botlott meg. Azt érezte, hogy kemény volt, és egy kidőlt fa törzsének gondolta. Ám most meglátta, hogy alig egy méterre tőle iszapba és falevelekbe ágyazva egy kis fehér test hever. Nick feltápászkodott. A lába remegett, a gyomra kavargott. A bűz egyre áthatóbb lett, betöltötte körülötte a levegőt, és az orrát csavarta. Lassan közeledett a testhez, mintha nem akarná felébreszteni a kisfiút, aki ugyan tágra nyílt és égre meredő szemmel feküdt, mégis olyan volt, mintha csak aludna. Ám aztán meglátta átvágott torkát és elcsúfított mellkasát, amelyen felhasították és széthúzták a bőrt. Ebben a pillanatban végképp felfordult a gyomra, és lába felmondta a szolgálatot. 2. FEJEZET „Egyetlen rohadt almától is oda lehet az egész termés.” Christine Hamilton belekalapálta a számítógépbe a mondatot, aztán megnyomta a törlőgombot, és nézte, hogyan tűnnek el a szavak a 17

képernyőről. Soha az életben nem fogja befejezni ezt a cikket. Hátradőlt, hogy kinézhessen a folyosó órájára, amelynek számlapja élesen kivilágított a sötétségből. Mindjárt tizenegy. Kész szerencse, hogy Timmy ma az egyik barátjáéknál alszik. A gondnokság az ő folyosójukon már megint kikapcsolta a világítást. Ebből is kiderül, mit tartanak az életmódrovat fontosságáról. A hosszú folyosó végén fény szűrődött ki a hírszerkesztőség ajtaja mögül, és Christine még ilyen messziről is hallotta a telexek és a faxgépek zümmögését. Ott, az ajtó mögött fél tucat riporter és szerkesztő nyakalja a kávét, az utolsó pillanatban még cikkeket présel ki magából, és javításokat végez a már elkészült oldalakon. Ott, az ajtó mögött híreket gyártanak, miközben ő itt az almatorta készítésén töri a fejét. Kinyitott egy irattartót, és belelapozott a lefűzött jegyzetekbe meg receptekbe. Az alma felkockázásának, darabolásának, pépesítésének és sütésének legalább százféle módja van itt felsorolva, de őt az egyik éppúgy nem érdekli, mint a másik. Okos kisagya talán beszáradt, kimerült a múlt héten, amikor a fűszeres paradicsomos ételekről kellett írnia, no meg azokról az ügyes megoldásokról, amelyekkel friss zöldségeket lehet a család étrendjébe csempészni. Tökéletesen tisztában van azzal, hogy agya berozsdásodott, és újságírói képességei bőven hagynak kívánnivalót maguk után. És ennek elsősorban Bruce az oka, aki szemellenzősen azt vallotta, hogy a nők helye a konyhában van, és a családjukban ő viseli a nadrágot. Csak az a baj, hogy lehúzni másnál húzta le az a szemét! Christine összecsapta az iratrendezőt, indulatosan ellökte maga elől, és nézte, hogyan esik le az íróasztaláról a földre, s hogyan borítják be szétszóródó újságkivágások a linóleumot. Meddig akar még keseregni? De nem is ez, hanem az a valódi kérdés, hogy meddig fog fájni még, ami történt. Miért fáj ma is ilyen nagyon? Elvégre több mint egy év eltelt már azóta. Görgős székével hátrább csúszott a számítógépállványtól, és

beletúrt sűrű, szőke hajába. Le kellene már vágatnia, a tövében valószínűleg nemsokára előbukkannak a barna szálak. Azért szőkítette ki, hogy átváltoztassa és megajándékozza magát a válása után. Kezdeti sikerei igazolták is, hogy nem fáradt hiába. Egészen újfajta tapasztalat volt számára, hogy megfordultak utána. Cserében csupán a fodrászhoz járást kellett rendszeresen beiktatnia a napirendjébe, ugyanúgy, mint minden mást is. Nem törődve azzal, hogy az egész épületben tilos a dohányzás, cigarettát halászott elő, amely mindig lapult a táskájában. Meggyújtotta, nagyot szívott belőle, és várta, hogy a nikotin megnyugtassa az idegeit. Még nem fújta ki a füstöt, amikor valahol becsapódott egy ajtó. Gyorsan elnyomta a cigarettáját egy kistányéron, amelyen ahhoz képest, hogy le akart szokni a dohányzásról, nagyon is sok rúzsos csikk gyűlt már össze. A folyosóról szapora lépteket hallott közeledni. Heves lengetéssel eloszlatta a füstöt, és körülnézett, hogy rejtekhelyet találjon az árulkodó csikkeknek. Végül, jobb híján, az íróasztala alatti szemétvödörbe dobta be a tányért. A porcelán nagyot koppant a fém szemetesedény alján, éppen akkor, amikor Pete Dunlap belépett a szobába. – Jó, hogy itt van még, Hamilton – mondta, és megdörzsölte gyűrött arcát, mintha csak a kimerültséget akarná letörölni róla, kísérlete azonban hiábavalónak bizonyult. Pete közel ötven évet töltött már az Omaha Journal szerkesztőségében, ahol kézbesítőként kezdte a pályafutását. Időközben megőszült, szemüveget kell viselnie, és ízületesek a kezei, mégis akár egyedül is el tudná készíteni az egész lapot, mert nincs olyan rovat, ahol ne dolgozott volna valamikor. – Menthetetlenül elhagyott az ihlet – próbálta Christine mosolyogva megmagyarázni, miért dolgozik ilyen későn még valaki az életmódrovatnál. Örült, hogy Pete az ügyeletes, és nem Charles Schneider, a másik 19

éjszakai lapszerkesztő, aki úgy parancsolgat az embereknek, mint egy zupás őrmester. – Bailey beteget jelentett. Russel éppen a Neals képviselő botrányos félrelépéséről szóló cikket fejezi be, Sanchezt pedig az előbb küldtem ki az 50-es autópályára egy nagy balesethez, amelybe három kocsi keveredett bele. Ráadásul odalent, Sarpy megyében is történik valami az Old Church úton, a folyónál. Ernie-nek nem sokat sikerült kihámoznia a zsaruk rádiózásából, de az biztos, hogy egész armada rohamkocsit küldtek ki. Lehet persze, hogy megint csak néhány beszeszelt kölyök rendez autóversenyt az apucik terepjáróival. Tudom, hogy maga nem a hírszerkesztőségnél dolgozik, Hamilton, de azért elvállalná ezt a munkát? Christine vigyázott, hogy ne üljön ki arcára a lelkes öröm. Gyorsan a képernyőn várakozó, félig sem kész cikke felé fordult, hogy elrejtse a mosolyát. Végre esélyt kap arra, hogy igazi anyagot írjon, akkor is, ha csupán egypár berúgott kamaszról van szó! – Whitmannél majd én kimentem, bármi is legyen az, amin éppen dolgozik – tette hozzá Pete, aki nyilván félreértette a habozását. – Rendben van. Azt hiszem, teljesíthetem a kérését. Christine gondosan megválogatta a szavait, hogy egyértelmű legyen, szívességet tesz az ügyeletes szerkesztőnek. Noha még csak egy éve dolgozott itt, azt már tudta, hogy az újságírókat sokszor nem a teljesítményük alapján léptetik elő, hanem a segítőkészségük jutalmaképpen. – A szövetségi autópályán menjen! Az 50-est valószínűleg lezárták a baleset miatt. A 372-es kijáratnál ráfordulhat a 66-os főútra. Onnan még úgy hat mérföld délre az Old Church út. Christine csak nehezen állta meg, hogy ne szóljon közbe. Gimnazista korában éppen elégszer nyalakodott különböző fiúkkal odakint, az Old Church úton. De mert nem akarta elárulni, hogy vidékről származik, tartotta a száját, és türelmesen végighallgatta az útmutatást.

– Egy óra körül vissza kell érnie, hogy néhány sort még lehozhassunk a reggeli kiadásban. – Meglesz. Christine vállára akasztotta a táskáját, és uralkodnia kellett magán, hogy örömében ne ugrándozva induljon el a folyosón. – Ha még Russelt is sikerül rábírnom, hogy feleolyan gyorsan írjon, mint ígéri, akkor szerencsés embernek mondhatom magam – hallotta Pete dörmögését, amikor becsukta maga mögött az ajtót. A sötét parkolóban, ahol már biztos lehetett abban, hogy senki sem látja, körbefordult a tengelye körül. – Igen, igen, igen! – kiáltotta oda lelkesen a betonfalnak. Esélyt kapott arra, hogy bejusson a hírszerkesztőség ajtaja mögé, és a receptek meg a háztartási fogások helyett valódi hírekkel foglalkozhasson. Bármi is történt a folyónál, ő kínos pontossággal fog beszámolni a drámai eseményekről. Ha pedig esetleg szó nincs drámáról... nos, egy ügyes újságíró bármikor kiszínezheti kicsit a valóságot. 3. FEJEZET Miközben a férfi áttörte magát a faágak között, a koromsötét éjszaka csöndjében robbanásoknak hallotta a gallyak recsegésétropogását. Követik? A nyomában vannak már? Hátranézni nem mert. Egyszer csak megcsúszott a sárban, elesett, és szánkázni kezdett a folyó felé. Hiába kalimpált kézzel, lábbal, végül a térdig érő, jéghideg vízben kötött ki akkora csobbanással, amely mennydörgéssel ért fel. A térdére zuhant, izzadt testére felcsapott a víz, és egyre csak süppedt az iszapban, amíg már állig ellepték a hullámok. Az áramlás magával akarta ragadni, és azzal fenyegette, hogy visszaviszi oda, ahonnan éppen elmenekült. A hideg víz valósággal megbénította. Ha legalább levegőt kapna! A zihálástól már sajgott a melle és az oldala. Lélegezz! – parancsolt 21

rá magára, amikor a tüdeje levegő után sikoltott. Ellökte magát a folyó aljától, jó adag jeges vizet nyelt, de köhögve, fuldokolva a nagy részét ki tudta köpni. Már nem látta a reflektorok fényét. Lehet, hogy elég messzire sikerült futnia. Feszülten fülelt, hogy valami mást is halljon, és ne csak a saját hangos lihegését. Nem közeledtek feléje gyors léptek, nem csaholtak mögötte vérebek, és nem bőgtek motorok. Pedig nem sokon múlt, hogy az a zseblámpás fickó észrevegye, amikor a fűben lapult. Most már viszont egészen biztos, hogy nem követték. Nem lett volna szabad ma éjjel kijönnie ide, mégis megtette, rossz szokásból. Túlságosan nagy kockázatot vállalva engedett a csodás gerjedelemnek, szellemi izgalmat keresett. A hideg vízben is forró szégyen öntötte el. Nem, nem kellett volna eljönnie. De senki sem látta meg. Senki sem követte. Megmenekült... akárcsak az a fiú. 4. FEJEZET Nick orrából nem ment ki az oszlás bűze. Hiába szabadult volna meg a ruháitól, a folyóvíz és a vér szaga már a bőrébe ivódott. Végül azért mégiscsak kihámozta magát az ingéből, és hálásan megköszönte Bob Westonnak az FBI-os széldzsekit, amelynek az ujja tenyérnyivel hosszabb volt, mint az ő karja, széles vállán pedig annyira megfeszült, hogy csak félig tudta felhúzni rajta a cipzárt. Gyanította, hogy szaga és megjelenése alapján bárki kukabúvárnak gondolhatná. Sejtése be is igazolódott, amikor Eddie Gillick, az egyik helyettese odaverekedte magát hozzá az FBI-ügynökök meg az egyenruhás rendőrök között, és vizes törölközőt nyomott a kezébe. Az összkép olyan volt, mintha egy Halloween alkalmából rendezendő bulira készülődtek volna. A faágakon vakító fényű reflektorok lógtak, a fák közé sárga szalagokat feszítettek ki, a fáklyák sistergése és füstje pedig a halál ijesztő szagával keveredett

el. És ebben a hátborzongató környezetben ott feküdt egy fehér bőrű kisfiú, mintha csak elaludt volna a fűben. Seriffsége két éve alatt Nick Morelli eddig három embert mentett ki balesetet szenvedett kocsikból, de az izgalom gyakorlatilag mindig közömbösítette nála az összegyűrődött fém és a véres hús látványának hatását. Lőtt sebbel egyetlenegyszer akadt dolga, és az sem igen volt több horzsolásnál. Az eset sebesültje fél liter whisky benyakalása után látott neki, hogy megtisztítsa a fegyverét. Nicknek még számtalan verekedésnél kellett intézkednie, s közben ő maga is szerzett karcolásokat és zúzódásokat, de erre itt semmi sem készítette fel. – Megjött a Kilences Csatorna. Eddie Gillick egy újabb pár fényszóróra mutatott, amely bukdácsolva közeledett feléjük a hepehupás úton. A kisbusz tetején világító, narancssárga kilences szám élesen kiragyogott a sötétségből. – A bánatba! Hogy szagolhatták ki? – Lehallgatják a rendőrségi adóvevőket. Valószínűleg csak annyit tudnak, hogy történt valami, de azt nem sejtik, micsoda. – Szólj Lloydnak és Adamnek, hogy amennyire csak lehet, tartsák távol őket a kiserdőtől! Nem akarok kamerákat, nyilatkozatokat és szimatolást. Ugyanez érvényes a többi vérszomjas firkászra is, ha még több ide pofátlankodna a fajtájukból. Már csak az hiányozna neki, hogy a reggeli lapokban fénykép jelenjen meg róla ebben a röhejes maskarában, a csupa sár farmerjával. Holnaptól az egész állam reménytelen balfácánnak tartaná. – Pompás! Még egy pár rohadt keréknyom! – szólt oda Weston gúnyosan a sárban térdepelve dolgozó többi ügynöknek, közben azonban Nickre nézett, hogy megértesse vele, neki szólt a megjegyzése. Nicket elöntötte a forróság, de lenyelte a választ, és továbbsétált. Weston nem csinált titkot abból, hogy mihaszna kisvárosi seriffnek 23

tartja őt. Azóta marták egymást, amióta Danny Alvarez vasárnap eltűnt, és nem maradt utána más nyom, mint a vadonatúj biciklije meg a táskája a kikézbesítendő újságokkal. Nick embereket akart összetrombitálni, hogy átkutassák a földeket meg a parkokat, Weston viszont nem volt hajlandó mozdulni, amíg valaki nem áll elő váltságdíj-követeléssel, ami aztán mégsem következett be. Nick azonban elhitte, hogy az FBI-nál töltött huszonöt év alatt Weston épp elég tapasztalatot szerezhetett, ezért meghajlott az akarata előtt, ahelyett hogy az ösztöneire hallgatott volna. Maga sem igazán tudta, miért nem akarta készpénznek venni Weston elméletét a bíróság döntésével elégedetlen apáról, aki magával vitte a fiát. Elvégre a lapokban szinte hetente írnak olyan apákról, akik ilyesmire vetemednek dühükben, mert a volt feleségük nem engedi, hogy találkozzanak a gyerekükkel. Az, hogy nem sikerült Alvarez őrnagy nyomára bukkanniuk, csak megerősítette a vele kapcsolatos gyanút. Akkor viszont ő miért nem fogadta el igazán Bob Weston különleges ügynök feltételezését? Csak azért, mert ki nem állhatja ezt a fickót? Fölényes erőszakossága valóban az első perctől fogva zavarta. Akár egy kis Napóleon, Weston a nagy pofájával ellensúlyozta, hogy csak egy méter hatvan centire sikerült megnőnie. Jó egy fejjel alacsonyabb volt nála, és sokkal véznább is, úgyhogy szinte már nyápic törpének tűnt mellette. A mai éjszaka és Weston megjegyzései után mégis neki kell egészen kicsinek éreznie magát. Nick nagyon jól tudta, hogy hibát hibára halmozott, amikor megrongálta a tetthelyen a nyomokat, túlságosan kicsi helyszínt biztosított, azt sem kellőképpen, rendőrből viszont a szükségesnél jóval többet rendelt ki. Bőven rászolgált hát Weston szurkálódásaira, akiről még azt is el tudta képzelni, hogy szándékosan adott neki olyan széldzsekit, amely több számmal kisebb a méreténél. Nick megörült, amikor felfedezte George Tillie-t, aki éppen utat tört magának a tömegben. Végre egy ismerős arc! Az öreget

szemlátomást az ágyból ugrasztották ki. Gyűrött sportdzsekijét rosszul gombolta be rózsaszín hálóinge fölött, ősz haja összevissza meredezett. Szomorú arcát mély barázdák ráncolták, állát fehér borosta borította. Kis fekete táskáját a melléhez szorítva óvatosan araszolt előre a sárban a szőrmepapucsában, amelyen két kis fül himbálódzott, az eleje meg kutyafejet formázott. Nem lehetett könnyű így átjutnia az FBI-os felvigyázók gyűrűjén, gondolta Nick mosolyogva. – George! – szólt oda neki, és elnevette magát, amikor az öregúr arcára döbbent csodálkozás ült ki az ő megjelenése láttán. – Erre van a fiú. Megfogta a halottkém könyökét, és hagyta, hogy rátámaszkodjon, miközben a sárban caplatva továbbindultak a rengeteg sürgölődő ember között. Egy rendőr még egy utolsó fényképfelvételt készített a tetthelyről, mielőtt átengedte volna nekik a terepet. George Tillie éppen csak lepillantott a földön fekvő gyerekre, és valósággal kővé vált. Ernyedt tartása természetellenesen feszes lett, és minden csepp vér kifutott az arcából. – Jóságos Isten, ne már megint! 5. FEJEZET Egy mérföldnyiről már úgy festett a rét, mint egy esti focimeccshez kivilágított stadion. Kocsija megcsúszott a kavicsos úton, amikor Christine beletaposott a gázba. Itt valami nagy dolog történt. A feszült várakozástól remegni kezdett a gyomra, szaporábban vert a szíve, és nedves lett a tenyere. Ez izgalmasabb, mint a szex, már amennyire ő arra egyáltalán vissza tud emlékezni. A rendőrség rádiózásából nem sok derült ki. „Azonnali erősítést kérek a helyszínre.” Ez bármit jelenthet. Miközben a csúszós úton szánkázott, izgatottsága csak tovább 25

fokozódott. Több mentő, két televíziós kisbusz, öt seriffjelvényes kocsi és egész sereg megkülönböztető jelzést nem viselő személyautó parkolt keresztben-hosszában a sárban. Három helyettes seriff biztosította a helyszínt, amelyet sárga szalaggal zártak körül. Ez pedig egyértelműen azt jelenti, hogy komoly bűncselekmény történt. Kapatos tinédzserek miatt egészen biztosan nem rendeznének ekkora felhajtást. Christine-nek eszébe jutott az eltűnt újságkihordó fiú, akinek a fényképe a hét eleje óta egyetlen tévéhíradóból sem hiányzott, és az összes lap címoldalán szerepelt. Jelentkeztek volna az elrablói a váltságdíjért? Az is lehet, hogy már a kiszabadítása folyik, különben miért lennének itt mentőautók? Kiugrott a kocsijából, amely azonban tovább gurult a lejtős úton, úgyhogy gyorsan visszaült a kormány mögé. – Csak okosan, Christine! – mondta halkan magának, miközben parkolóállásba tette az automata sebességváltót, és behúzta a kéziféket. – Viselkedj nyugodtan és higgadtan! – folytatta az önfegyelmezést, aztán fogta a jegyzettömbjét, és megint kiszállt. A sár azonnal elnyelte bőr körömcipőjét. Gondolkodás nélkül lerúgta hát a lábáról, bedobta a kocsijába, és harisnyában indult el a már korábban kiérkezett újságírók meg tévések felé. A seriffhelyettesek szálfa egyenesen, rendíthetetlenül álltak előttük, bár szünet nélkül kérdésekkel bombázták őket. A fák mögött erős fényszórók világították meg a folyópart egy részét, de hogy mi történik ott, azt nem lehetett látni a magas fűtől és a sok egyenruhástól. Az Ötös Csatorna az esti híradójának egyik műsorvezetőnőjét küldte ki. Darcy McManus kifogástalan öltözékben jelent meg, hogy bármikor képernyőre kerülhessen. Piros kosztümjén sehol egy ránc, selymes fényű, fekete haja és a kikészítése egyaránt tökéletes. Az élő bejelentkezésről azonban már lekésett, úgyhogy nem kapcsoltatta be a kamerát.

A sorfalat álló helyettes seriffek között Christine felfedezte Eddie Gillicket, és lassan elindult feléje, hogy észrevetesse vele magát. Tudta, hogy elég csak egyetlen rossz szót szólnia, és minden elveszett. – Gillick seriffhelyettes? Üdvözlöm, Christine Hamilton vagyok. Emlékszik még rám? – Hát persze, Mrs. Hamilton. Jól ismerem Tonyt, az édesapját. Mi hozta ide? – Egy ideje az Omaha Journalnál dolgozom. – Vagy úgy! Christine figyelmét nem kerülte el, hogy a fiatal rendőr azonnal gyanakvó lett. Gyorsan kell cselekednie, vagy különben fújhatja az egészet. Pillantása Gillick gondosan hátrafésült hajára esett, amelyben minden egyes tincs tökéletesen a helyén volt. Illatából ítélhetően bőven locsolt magára az arcvizéből, keskeny kis bajuszát nagy műgonddal nyírta, és makulátlanul kivasalt egyenruhát viselt. Szorosan megkötött nyakkendőjét aranytű fogta az ingéhez. Christine gyors pillantást vetett a kezére, és megállapította, hogy nincs jegygyűrűje. Szemlátomást hiú alak, és ellenállhatatlannak hiszi magát. – Elképesztő, mekkora itt a sár! Én meg, amilyen buta liba vagyok, még a cipőmet is elvesztettem. Christine lemutatott a lábfejére, amely csupa sár volt, de harisnyája alól itt-ott azért átütöttek vörösre lakkozott körmei. Jól titkolt örömmel nyugtázta, hogy Gillick követi a pillantását, és tekintete végigsiklik hosszú lábán. A végén még kiderül, hogy érdemes volt ilyen kényelmetlenül rövid szoknyát felvennie! – Ez bizony elég szörnyű, asszonyom. – A fiatal férfi szemlátomást kényelmetlenül érezte magát. Melle előtt karba fonta a kezét, és zavartan toporgott. – Vigyázzon, nehogy megfázzon! Még egyszer végignézett Christine-en, és ezúttal nem csak a lábán. Pillantása a mellén állapodott meg, ő pedig megfeszítette a 27

hátát, hogy szétnyíljon a blézere, és megkönnyítse az ifjú seriffhelyettes dolgát. – Ami itt folyik, az úgy, ahogy van, elég szörnyű, igaz, Eddie? Mert Eddie-nek hívják, ugye? – Igen, hölgyem. – Gillicket láthatóan örömmel töltötte el, hogy Christine még a keresztnevére is emlékszik. – De hogy mi folyik itt, arról nem beszélhetek. – Persze, megértem. – Dacolva az átható pacsuliszaggal, Christine közelebb hajolt a férfihoz, akinél mezítláb is alig valamivel volt alacsonyabb. – Belátom, hogy semmit sem mondhat a kis Alvarez gyerekről – suttogta, és ajkát csak milliméterek választották el Eddie fülcimpájától. Gillick szemlátomást meglepődött. Magasba szaladt a szemöldöke, de a vonásai egy árnyalattal enyhébbek lettek. – Honnan tudja, hogy ő az? – kérdezte, és körülnézett, hogy nem hallotta-e meg valaki, amit mondott. Talált, süllyedt! Bejött a blöff, de most nagyon óvatosnak kell lennie, nyugodtnak és megfontoltnak, nehogy mindent elbaltázzon. – Maga is tudja, Eddie, hogy nem nevezhetem meg a forrásaimat. Christine mély, fátyolos hangon beszélt, ám azt csak remélhette, hogy Gillick csábosnak fogja találni, és nem lát át rajta. A csábosság soha nem tartozott az erényei közé, legalábbis Bruce szerint nem. A seriffhelyettes azonban bekapta a horgot. – Hogyne, persze – bólintott. – Gondolom, még nem is látta a helyszínt, mert nem mozdulhat el innen, és csak a piszkos munkát kell elvégeznie, hogy úgy mondjam. – Ellenkezőleg, nagyon is alaposan megnéztem mindent. Eddie büszkén kidüllesztette a mellét, mint akinek nap mint nap efféle szenzációkkal van dolga. – Csúnyán elintézték a fiút? – Igen. Kíméletlenül kicsinálta az a szörnyeteg. Christine érezte, hogy agyából kiszalad a vér, és remegni kezdett a

lába. A fiú meghalt! – Hé! – kiáltotta Gillick, és Christine már azt hitte, felesleges volt a törleszkedése. – Kapcsolja ki azt a kamerát! Elnézését kérem, Mrs. Hamilton. Miközben Eddie Gillick leállíttatta az Ötös Csatorna kameráját, Christine visszament a kocsijához. Nyitott ajtó mellett beült a vezetőülésre, és üres jegyzettömbjével legyezgette magát. Mélyeket lélegzett, mert a maró hidegben is egészen testére tapadt a blúza. Danny Alvarez meghalt, gyilkosság áldozata lett. Kicsinálták, ahogyan Gillick seriffhelyettes fogalmazott. Élete első nagy anyagát írhatja meg, gyomra azonban most már nemcsak remegett az izgatottságtól, hanem görcsbe is rándult. 6. FEJEZET Október 25., szombat Nick viszolyogva itta meg a hideg és erős kávét. Nem értette, miért lepődik meg azon, hogy hidegen éppolyan keserű, mint melegen lenne. Noha utálta, mégis újabb csészével töltött belőle. Talán nem is az ízével volt baja, hanem azokkal az emlékekkel, amelyeket felidézett benne. A kávé leginkább az államvizsgája előtt átbiflázott sok-sok éjszakát és azt a borzalmas utat juttatta eszébe, amikor kocsiba vágta magát, és haldokló nagyapjához sietett. Nagyanyja kérésére ment oda, mivel az apja nem volt hajlandó felkeresni az öregúr betegágyát. Nick már akkor is úgy gondolta, hogy az az utazás mindennél jobban megmutatta, milyen is a kapcsolatuk az apjával. Felismerné-e a nagy Antonio Morelli a sors fintorát, ha akkor, amikor majd neki jön el az ideje, a fia nem menne el a halálos ágyához? Az állott kávé szaga azóta mindig nagyapja ráncos, megszürkült bőrének és vizelettől foltos lepedőjének a képét idézte fel benne. Mostantól azonban azokra a fájdalmas sikolyokra fogja emlékeztetni, 29

amelyeket egy gyászoló anya hallatott, akinek egyetlen fia megcsonkított testét kellett azonosítania. Semmivel sem jobb képzettársítás, mint a korábbi volt. Vasárnap éjszaka találkozott először Laura Alvarezzel. Jóságos ég, még egy hete sincs! Dannyt tizenkét órája nem találták sehol, amikor ő hazajött a horgászásból, hogy személyesen kérdezze ki az édesanyát. Először azt feltételezte, akárcsak mindenki más, hogy szokványos láthatási vitáról van szó, amely azért tört ki, mert az anya a fiún keresztül akarja megbüntetni vagy visszaszerezni a volt férjét. Ám aztán találkozott Laura Alvarezzel. A magas, kissé telt asszony hosszú, fekete hajával és füstszínű szemével fiatalabbnak látszott a maga negyvenöt événél. Volt benne valami szoborszerű, amiről az embernek azonnal a hullámverésben szilárdan álló szikla jutott eszébe. A magassága ellenére is kecsesen mozgó Laura Alvarez azon az estén szüntelenül ide-oda járkált konyhájában a mosogató és a szekrény között. A kérdésekre nyugodtan, higgadtan válaszolgatott. Túlságosan is nyugodtan. Tíz vagy tizenöt perc is eltelt, mire Nicknek feltűnt, hogy minden egyes elmosott tányér helyett, amelyet betett a szekrénybe, az asszony másikat, tisztát vett elő és vitt magával a mosogatóhoz. Aztán azt is észrevette, hogy kívül van a címke a pulóverén, amelyet kifordítva vett fel, a cipői pedig két különböző párhoz tartoznak. Nick félelmetesnek találta azt a nyugalmat, amely mögé Laura Alvarez nyilvánvalóan rettenetes lelki állapotát igyekezett elrejteni. Ezt a nyugalmát aztán egész héten megőrizte. Rendíthetetlenül főzte a kávét és kente a szendvicseket a házát nap mint nap megtöltő férfiaknak. Ha csak egyszer is kimutatta volna az érzéseit, Nick számára nem lettek volna annyira nehezek azok a pillanatok, amelyekben azt kellett végignéznie, hogy ez az erősnek látszó asszony egyik percről a másikra összeomlik és elterül a boncterem kőkemény padlóján. A sebesült vadak kétségbeesett nyüszítésére

emlékeztető sikolyai hosszasan visszhangoztak a csendes, steril folyosókon. Ilyen helyzetben egyetlen nőnek sem volna szabad egyedül lennie. Nick sajnálta, hogy nem találták meg a volt férjét, és nem vághatja pofán. – Morelli! – Bob Weston kopogtatás nélkül lépett be Nick irodájába, és felszólítás nélkül leült vele szemben egy karosszékbe. – Menjen haza, zuhanyozzon le, és öltözzön át! Elviselhetetlenül bűzlik. Nick, miközben az ügynököt méregette, aki megpróbálta kidörzsölni a fáradtságot a szeméből, megértette, hogy Weston csupán tényt szögezett le, és nem akarta megsérteni őt. – Mi van a volt férjjel? Az FBI-ügynök felnézett, és megrázta a fejét. – Én is apa vagyok, Nick. Akármilyen dühös legyen is a volt feleségére, egyszerűen nem hiszem el, hogy egy apa ilyesmit művelne a saját gyerekével. – És akkor most mit csinálunk? Nagyon ki lehetek készülve, ha már Westonhoz fordulok tanácsért, gondolta Nick. – Én listát állítanék össze az ismert kéjgyilkosokról, pedofilekről és a gyermekpornográfiához kötődő férfiakról. – Abból nagyon hosszú lista jöhet össze. – Bocsánat, Nick! – szólt be Lucy Burton az ajtóból. – Gondoltam, jó, ha tudod, hogy mind a négy omahai tévéállomás és a két lincolni forgatócsoportja is odalent van, de rádióriporterek és laptudósítók is nyüzsögnek az előcsarnokban. Valamennyien nyilatkozatot vagy sajtótájékoztatót akarnak. – A rohadt életbe! – szitkozódott Nick félhangosan. – Köszönöm, Lucy. Látta, hogy Weston kitekeredik a székében, és a távozó Lucy hosszú lábát méregeti. Most, hogy bekerülnek a sajtóba, talán váltania kellene vele néhány szót a rövid szoknyáiról meg a magas 31

sarkú cipőiről. Kár, mert valóban jó lába van, amire a szép járásával csak még jobban felhívja a figyelmet. – Eddig kerültük az újságírókat – fordult Nick az FBI-ügynökhöz –, de most már beszélnünk kell velük. – Tökéletesen egyetértek. Beszélnie kell velük. – Nekem? Miért nekem, amikor itt maga a fő-fő szakértő? – Csak addig voltam az, amíg emberrablásról volt szó. Itt viszont emberölés történt. Sajnálom, ez a maga tésztája. Nick hátradőlt, a hűvös bőr fejpárnának támasztotta a fejét, és ideoda forgott a karosszékével. Ez nem lehet igaz! Mindjárt felébred odahaza, az ágyában, Angie Clarkkal az oldalán. Mintha egy egész örökkévalóság telt volna el azóta, hogy lefeküdt mellé. – Eszembe jutott valami, Morelli. – A barátságos, együttérzésről árulkodó hang azonnal gyanút ébresztett Nickben. Fürkészőn méregette Weston arcát, de a fejét nem emelte fel. – Esetleg megkérhetnék valakit, hogy segítsen magának elkészíteni a tettes személyiségrajzát. – Azt meg minek? – A jelek szerint egyelőre még senkinek sem tűnt fel a hasonlóság a Jeffreys-féle eset és a mostani között, de előbb-utóbb fel fog, és akkor teljes lesz itt a káosz. – A káosz? Nick sok mindent tanult, de válsághelyzetek megoldására nem képezték ki. Nagyot nyelt, hogy megszabaduljon a keserű szájíztől. Megint hányinger tört rá. Farmerja beszívta Danny Alvarez vérét, és még mindig érezte a szagát. – Vannak szakembereink, akik el tudják készíteni egy bűnelkövető személyiségrajzát. Feltárnak bizonyos jegyeket, amelyekből aztán maga megsejtheti, ki lehet az a szemét. – Igen, ez segíthetne. Sőt nagyon jó volna. – Nick gondosan eltitkolta, hogy kétségbe van esve. Weston hirtelen feltámadt együttérzése ellenére ez nem a megfelelő pillanat volt arra, hogy

gyengének mutatkozzék. – Sokat hallottam egy O’Dell nevű különleges ügynökről. Olyan pontosak a személyiségrajzai, hogy a tettesnek még a lábméretét is előre megmondja. Esetleg odaszólhatok Quanticóba. – Mit gondol, mennyi időbe telik, hogy ideküldjenek valakit? – Szóljon Tillie-nek, hogy egyelőre ne boncolja fel a fiút! Most rögtön telefonálok, és elintézem, hogy hétfő reggelre legyen itt valaki. Ha lehet, akkor O’Dell. – Weston, aki szemlátomást újra erőre kapott, már fel is pattant. Nick lassan összeszedte magát, és ő is felállt a karosszékéből. Meglepte, hogy még egyáltalán megtartja a lába. Az FBI–ügynök az ajtóban kis híján összeütközött Hal Langston seriffhelyettessel. – Azt hiszem, szívesen belenéznének az Omaha Journal reggeli kiadásába – mondta, aztán széthajtotta és maga elé tartotta a lapot. ÚJABB GYEREKGYILKOSSÁG! MINTHA CSAK JEFFREYS KÖVETTE VOLNA EL – hirdette a hatásvadász főcím csupa nagybetűvel. – A kurva életbe! – Weston kitépte Hal kezéből az újságot, és fennhangon olvasni kezdte a cikket: – Az éjszaka egy kisfiú holttestére bukkantak rá a Platte folyó partján, az Old Church út közelében. Értesüléseink szerint az egyelőre még azonosítatlan fiút leszúrták. Egy, a nevét elhallgatni kívánó seriffhelyettes a helyszínen elmondta, hogy a tettes kegyetlenül megcsonkította a gyereket. Az áldozatok mellkasának felhasítása a sorozatgyilkosságért idén júliusban kivégzett Ronald Jeffreys módszere volt. A holtan talált fiú nevét és halálának okát lapzártánkig nem hozta nyilvánosságra a rendőrség. – Már csak ez hiányzott! – nyögött fel Nick, és fájdalom hasított a gyomrába. – A francba, Morelli, rakjon szájkosarat az embereire! – És ez még nem is a legrosszabb – nézett Hal Nickre. – A 33

tudósítást Christine Hamilton írta. – Ki a franc az a Christine Hamilton? – Weston hol Nickre, hol meg a helyettesére nézett. – Csak azt ne mondja, hogy egyike azoknak a helyi szépségeknek, akiket maga szokott a mennyországba repíteni! Nick visszarogyott a karosszékébe. Hogy tehette ezt vele Christine? Nem figyelmeztette, még csak fel sem hívta. A másik két férfi rászegezte a tekintetét, és Weston szemlátomást mind türelmetlenebbül várta a magyarázatát. – Nem a szeretőm – felelte halkan az FBI-ügynök kérdésére. – Christine Hamilton a húgom. 7. FEJEZET Maggie O’Dell már a folyosón lerúgta a lábáról a koszos futócipőt, mielőtt még Greg rászólhatott volna. Vágyakozva gondolt vissza kicsike és túlzsúfolt richmondi lakásukra, bár belátta, hogy okosabb és kényelmesebb, ha félúton laknak Quantico és Washington között. Amióta azonban beköltöztek a Crest Ridge-i drága öröklakásba, Gregnek szinte rögeszméje lett, hogy adniuk kell magukra. Mindig mindennek ragyognia kellett a tisztaságtól, amit egyébként könnyen megvalósíthattak, mivel a munkájuk miatt szinte sosem voltak otthon. Maggie mégis mindig rossz érzéssel lépett be egy olyan lakásba, amelyre ugyan a teljes havi fizetése ráment, ám semmivel sem volt otthonosabb, mint a szállodai szobák, amelyeket már úgy-ahogy megszokott. Kibújt csuromvizes melegítőfelsőjéből, és azonnal kellemes hűvösség csapta meg. Hideg volt az ősz, de miután Maggie újabb éjszakát töltött álmatlanul, nyughatatlanul forgolódva az ágyban, mégis sikerült megizzadnia futás közben. Gombóccá gyűrte a melegítőt, és a konyhába menet bedobta a mosókamrába. Amilyen figyelmetlen, természetesen már megint nem talált bele a

szennyestartóba. A nyitott konyhaszekrénybe vetett egyetlen, futó pillantás is elárulta, hogy ő bizony nem a háziasszonyok gyöngye. Egy zacskóban valamilyen kínai étel maradéka ötlött a szemébe, aztán talált egy fél vekni kenyeret celofánban és egy hungarocell dobozt, amelynek a tartalmáról még csak halvány sejtelme sem volt. Töltött magának egy pohár ásványvizet, majd visszacsukta a szekrényajtót. Már fázott kis futónadrágjában, átizzadt trikójában és sportmelltartójában, amely kellemetlenül rátapadt a bőrére. Indult volna, hogy átöltözzön, ám ekkor megszólalt a telefon. Tekintetét végigjáratta a patikatisztaságú munkalapokon, és a harmadik csörgés után a mikrosütő tetején megtalálta a készüléket. – Igen, tessék! – O’Dell? Cunningham vagyok. Maggie beletúrt rövid, fekete hajába, és gépiesen kihúzta magát, amikor meghallotta, ki keresi. – Jó napot! Mi újság? – Épp most hívtak az omahai kirendeltségünktől. Egy kisfiú meggyilkolása ügyében nyomoznak. A sérülései részben olyanok, amilyeneket az a sorozatgyilkos okozott az áldozatainak, aki hat éve garázdálkodott a környéken. – Újra aktív lett? – kérdezte Maggie, és járkálni kezdett a konyhában. – Nem. Azt a sorozatgyilkost Ronald Jeffreysnek hívták. Emlékszik még az esetre? Három fiút ölt meg... – Igen, emlékszem rá – szólt közbe Maggie, mert tudta, hogy Cunningham utálja, ha sokat kell magyaráznia. – Nem az idén végezték ki? Júniusban vagy júliusban? – De, igen. Júliusban, ha jól tudom. Az igazgató hangja fáradtságról árulkodott. Maggie papírzörgést hallott, és sejtette, hogy főnöke most, szombat délután is irathalmok fölött ül az íróasztalánál. Nem is Kyle Cunningham lenne, ha már 35

nem volna ott kiterítve előtte Jeffreys teljes anyaga. Maggie még nem is volt a beosztottja, amikor az igazgató megkapta a kedveskedő Sasszem becenevet, mivel soha semmi nem kerülte el a figyelmét. Éleslátásáért azonban egy ideje mintha bedagadt szemekkel kellene fizetnie, ami nyilván a kialvatlanság jele. – Akkor talán valaki utánozza a módszerét. Maggie abbahagyta a járkálást, és papír meg toll után kutatva több szekrényfiókot kihúzott, de csak gondosan összehajtott konyharuhákat és bosszantóan katonás rendbe rakott evőeszközöket talált. Még a legközönségesebb dugóhúzó és konzervnyitó is akkurátusan párhuzamosra igazítva feküdt az egyik sarokban. Maggie kivett egy csillogó merőkanalat, és csak azért is keresztbe fektetve rakta vissza, aztán elégedetten helyére tolta a fiókot, és továbbsétált. – Igen, lehet, hogy valaki másolja Jeffreys módszerét – felelte Cunningham kissé szórakozottan. Maggie szinte látta, hogy miközben beszél, valószínűleg az iratokat olvassa, szemüvegét letolja egészen az orra hegyére, és a homlokát ráncolva összpontosít. – Persze egyedi esetről is lehet szó. A lényeg az, hogy személyiségrajz készítéséhez értő pszichológust kérnek. Pontosabban szólva, Bob Weston kimondottan magát akarja. Maggie kihallotta főnöke hangjából az enyhe bosszankodást, de nem foglalkozott vele. Egy hónapja Cunningham még nem így viselkedett volna. Akkor még büszke lett volna arra, hogy igényt tartanak az egyik pártfogoltjára. – Ezek szerint egészen Nebraskáig eljutott a jó hírem? – kérdezte. – Lassan a testtel, O’Dell! – mondta az igazgató. Maggie megmarkolta a telefonkagylót, és lélekben felkészült a kioktatásra. – Mérget vennék rá, hogy Weston egész halom sikertörténetet ismer magáról, az utolsó megbízásáról viszont nem hallott. Maggie megállt, és a konyhapultnak dőlt. Szabad kezét a gyomrára szorította, és felvértezve várta, hogy rátörjön a rosszullét.

– Remélem, azért nem fogja az idők végezetéig felhánytorgatni nekem a Stucky-féle ügyet, valahányszor csak ki akarok szállni egy esethez. – Bízott benne, hogy hangja remegését a bosszúság jelének is lehet értelmezni, és ez nagyon jól van így. A harag még mindig jobb, mint a gyengeség. – Tudnia kell, hogy eszemben sincs ilyesmit tenni, Maggie. Jóságos ég, a keresztnevén szólította! Ez komoly kioktatás lesz. Maggie levett egy törülközőt a fogasról. – Egyszerűen csak aggódom magáért – folytatta a főnöke. – A Stucky-ügy után egy percet sem volt hajlandó pihenni. Még a pszichológusainktól sem kért segítséget. – Jól vagyok, Kyle – hazudta Maggie, és zavarodottan a kezére meredt, amely hirtelen remegni kezdett. – Egyébként sem az volt az első ilyen esetem. Nyolc év alatt éppen elég vért és kiontott belső szervet láttam. Nemigen akad már olyasmi, ami engem még kikészíthetne. – Pontosan ez az, ami engem aggaszt, Maggie. A kellős közepén volt annak a vérfürdőnek. Kész csoda, hogy túlélte. Tőlem akármilyen edzettnek tarthatja magát, akkor is egészen más, ha valakit tetőtől talpig végigfröcskölnek vérrel és kiontott belső szervekkel, mint az, amikor utólag kell kimennie egy véres helyszínre. Főnöke tökéletesen feleslegesen idézte emlékezetébe a történteket. Maggie-ben máig elevenen élt a kép, ahogyan Albert Stucky felaprította azokat a szerencsétlen nőket. És véres előadását kizárólag neki rendezte. Éjszakánként azóta is újra meg újra hallja a hangját. „Azt akarom, hogy végignézd. Ha becsukod a szemed, habozás nélkül még egyet és még egyet megölök.” Maggie végzett pszichológus volt. Úgy vélte, nem kell másik szakemberhez fordulnia, hogy elmagyaráztassa magának, miért tölti álmatlanul az éjszakákat, és miért üldözik mindmáig azok a rémképek. Hogyan fogadhatna egy idegent a bizalmába, amikor még Gregnek sem 37

mesélt el mindent arról az éjszakáról? Greg természetesen nem lehetett ott vele, mérföldekre volt tőle, amikor ő betámolygott a szállodai szobájába. Egyedül vakarta ki a haja közül Lydia Barnett agyának darabjait és mosta le a bőréről Melissa Stonekey vérét. Egyedül látta el a sebét, a hasán keresztben húzódó csúnya vágást. Az ilyesmiről azonban az ember nem számol be telefonon. „Milyen napod volt? Nekem? Átlagos. Csak végignéztem két nő lemészárlását.” Valójában semmit sem mondott el Gregnek, mert akkor a férfi biztosan bepörgött volna. Ragaszkodott volna hozzá, hogy adja fel a hivatását. Vagy ami még rosszabb, megígértette volna vele, hogy ezentúl csak laboratóriumi munkát végez majd, és vért meg belső szerveket csakis biztonságos mikroszkópon át fog vizsgálni, nem pedig a körme alól kikaparva. Maggie egyetlenegyszer mesélt neki ilyesmiről, és Greg akkor is szörnyen felizgatta magát. Akkor fordult elő utoljára, hogy odahaza a munkájáról beszélt. Greg egyébként semmi jelét nem adta annak, hogy ez zavarná. Nyilvánvalóan azt sem vette észre, hogy ő éjszakánként a lakásban bolyong, hátha úgy majd sikerül megszabadulnia az emlékeitől, és el tudja hallgattatni a fejében visszhangzó sikolyokat. Rég nem volt már bizalmas viszonyban a férjével, így aztán sikerült eltitkolnia előle a sebeit. A testieket és a lelkieket egyaránt. – Maggie? – A munka jót tesz nekem, Kyle. Kérem, ne fosszon meg tőle! A hangján sikerült uralkodnia, csak a keze remegett, és a gyomra háborgott. Lehet, hogy a főnöke ennek ellenére észreveszi, mi van vele valójában? Miért képzelte egy percig is, hogy becsaphatja? Az igazgató mindig is a veséjébe látott. Mind a ketten hallgattak. Maggie a kagylóra tapasztotta a tenyerét, hogy Cunningham ne hallhassa ziháló légzését. – Átküldőm magának faxon a részleteket – szólalt meg végül az

igazgató. – A gépe holnap reggel kilenckor indul. Ha megkapta a faxomat, és kérdései lennének, hívjon fel! Maggie kattanást hallott, és a foglalt jelzést várta. Fülén a telefonkagylóval mélyet sóhajtott, majd néhányszor nagy levegőt vett. Összerezzent, amikor hangos durranással becsapódott a bejárati ajtó. – Maggie? – A konyhában vagyok! – kiáltott ki. Letette a kagylót, és ivott egy pohár vizet, hogy megnyugtassa kavargó gyomrát. Szüksége van erre a munkára. Be kell bizonyítania Cunninghamnek, hogy a Stuckyval átélt szörnyűségek ellenére is érti a dolgát, ugyanúgy, mint korábban. – Szia, kicsim! Greg bejött a konyhapult mögé, és meg akarta ölelni, de azonnal el is húzódott tőle, amint észrevette, hogy merő izzadság. Undorát mesterkélt mosollyal igyekezett palástolni. Vajon mióta alkalmazza nála is a színészi képességeit, amelyeket ügyvédként oly nagyszerűen kamatoztat? – Fél hétre van asztalfoglalásunk. Biztos, hogy időben elkészülsz? Maggie a faliórára pillantott. Még négy sincs. Greg ennyire reménytelennek ítélné meg az állapotát? – Persze – válaszolta, majd sóváran nagyot kortyolt a vízből, és szántszándékkal hagyta, hogy végigfolyjon az állán. Férje arcáról leolvashatta a viszolygást, tökéletesen metszett álla megfeszült az idegenkedéstől. Greg az ügyvédi irodájuk tornatermébe járt edzeni, ott izzadt, nyögött, és ott folyt róla a víz. Utána mindig lezuhanyozott, átöltözött, és mire újra megjelent a nyilvánosság előtt, aranyfényű hajának minden egyes szála tökéletesen a helyén volt megint. És ugyanezt várta el a feleségétől is. Világosan értésére adta, mennyire helyteleníti, hogy a házuk környékén kocog. Maggie eleinte azt hitte, a biztonsága miatt aggódik. 39

– Fekete öves karatés vagyok, Greg. Meg tudom védeni magam – igyekezett kedvesen megnyugtatni. – Én nem erről beszélek. A fenébe is, Maggie, rossz rád nézni, amikor kocogsz! Mit fognak gondolni a szomszédaink, ha így látnak? Megszólalt a telefon, és Greg fel akarta venni. – Hagyd! – mondta Maggie gyorsan, még vízzel a szájában. – Cunningham igazgató küld faxot nekem. Nem nézett a férjére, de így is érezte, hogy bosszús. Beszaladt a nappaliba, megnézte a kijelzőn a hívó számát, és elindította a faxgépet. – Miért faxol neked szombat délután? Maggie megijedt. Nem vette észre, hogy Greg bejött utána. Most csípőre tett kézzel és olyan szigorúan állt az ajtóban, amennyire csak valaki, aki khakiszínű nadrágot és garbót visel, szigora ember látszatát keltheti. – Részleteket küld át egy bűncselekményről, amelynek a lehetséges elkövetőjéről személyiségrajzot kell készítenem. Maggie félénken kerülte a férje pillantását, mert nem akarta látni összevont szemöldökét és komor tekintetét. Többnyire Greg az, aki tönkreteszi közös szombatjaikat, de gyerekesnek tartotta volna, hogy ezt most felhánytorgassa neki. Inkább letépte és tanulmányozni kezdte a faxot. – Kellemesen, csendesen fogunk ma vacsorázni. Csak mi ketten. – Úgy lesz – ígérte Maggie de nem maradhatunk sokáig. Reggel hatkor indul a gépem. Csend. Egy, kettő, három... – A francba, Maggie! Ma van a házassági évfordulónk. Ezt a hétvégét kettesben kellene töltenünk. – Tévedsz, az a múlt héten volt. Te viszont elfelejtetted, és elmentél egy golfversenyre. – Értem – horkant fel Greg. – És ez most a visszavágás.

– Szó nincs visszavágásról. Maggie megőrizte a nyugalmát, bár halálosan unta már ezeket a civakodásokat. Az bezzeg teljesen rendben levő, ha Greg miatt hiúsul meg valami, amit elterveztek, amiért aztán csak ímmel-ámmal kér elnézést, és bűbájosan megígéri, hogy majd jóvá teszi. – Ha nem visszavágás, akkor szerinted micsoda? – Munka. – Ó, persze, munka! Ügyes, nagyon ügyes! Bárminek mondod is, attól még visszavágás marad. – Meggyilkoltak egy kisfiút, és talán segíthetek, hogy megtalálják azt a beteg lelkű alakot, aki megölte. – Nem sok választotta el attól, hogy kieressze a mérgét, mégis elképesztően nyugodtan beszélt. – Sajnálom, majd jóvá teszem. Végül csak kicsúszott a száján a gúnyos megjegyzés, de Gregnek szemlátomást nem tűnt fel, hogy az ő szavait idézte. Maggie a faxszal a kezében ki akart menni mellette az ajtón, Greg azonban elkapta a csuklóját, és maga felé fordította. – Szólj nekik, hogy küldjenek oda valaki mást! Együtt kell töltenünk a hétvégét. Szükségünk van rá – kérte szelídebb hangon. Maggie belenézett szürke szemébe, és azon gondolkodott, mióta lehet már ennyire fénytelen. Annak az okos, együtt érző férfinak a vonásait kereste az arcán, akihez ő kilenc éve férjhez ment, kevéssel azelőtt, hogy mind a ketten megkapták volna az egyetemi diplomájukat. Nagy terveik voltak, Maggie bűnözőkre készült vadászni, Greg pedig a gyámoltalan áldozatok megvédésének kívánta szentelni az életét. Aztán belépett a washingtoni Brackman, Harvey és Lowe ügyvédi irodába, és azóta gyámoltalan áldozatok helyett milliárdos tőkével rendelkező cégek érdekeit képviseli. Hallgatásuk e percében Maggie mégis felfedezni vélte rajta az őszinteség halvány nyomait. Már éppen engedni akart neki, amikor Greg még erősebben átkulcsolta a csuklóját, és keskeny vonallá szorította össze a száját. – Mondd meg nekik, hogy küldjenek oda valaki mást, vagy 41

kettőnk között mindennek vége! Maggie elrántotta a kezét, de a férje újra megragadta a csuklóját, mire ő ököllel a mellkasára csapott. Greg szeme hatalmasra kerekedett az elképedéstől. Maggie átbújt mellette, rogyadozó lábbal bement a hálószobába, és nem vett tudomást arról, hogy könnyek égetik a szemét. 8. FEJEZET Október 26., vasárnap Az első oldalon virító címsor sokkal inkább illett volna valamelyik bulvárlaphoz, semmint egy olyan tekintélyes újsághoz, mint amilyen az Omaha Journal volt. KISFIÚK MEGÖLÉSÉVEL TARTJA IZGALOMBAN A VÁROST EGY HALOTT SOROZATGYILKOS. Ezt a cikket is Christine Hamilton írta, állapította meg a férfi. Ismerte a nő nevét, de eddig mindig az életmódrovatban jelentek meg az írásai. Miért egy újoncra bízták ezt a munkát? Gyorsan hátrább lapozott, és megkereste az írás folytatását. A tizedik oldalon egy teljes hasábot foglalt még el, és a fiú iskolai fényképét is lehozták. A cikk részletesen beszámolt arról, hogy a gyerek nyomtalanul eltűnt egy hete, amikor kora reggel újságokat kellett volna kihordania. Az írásból kiderült, hogy az FBI és a gyerek anyja váltságdíj követelésére számított, erre azonban nem került sor. A fiú holttestét végül Morelli seriff találta meg egy mezőn. A férfi még egyszer átfutotta a cikket. Morelli? Csakhogy ennek itt Nicholas a keresztneve, nem pedig Antonio. Azért van abban valami szép, hogy apa és fia ugyanolyan tapasztalatra tehet szert, gondolta. Az írásban nagy hangsúlyt kapott, hogy a mostani eset komoly hasonlóságokat mutat azokkal a gyilkosságokkal, amelyeket ugyancsak itt, a környéken több mint hat éve követtek el három

kisfiú ellen. Őket is fojtogatták, aztán leszúrták, holttestüket pedig napokkal később egy-egy félreeső, erdős területen találták meg. A cikk nem közölt további részleteket az áldozatok állapotáról. Arról egyetlen szó sem esett benne, hogy mindegyiknek gondosan fel volt vágva a mellkasa. Abban reménykednek a rendőrségen, hogy ezt már megint elhallgathatják? Megcsóválta a fejét, aztán folytatta az olvasást. Közben halfiléző késével kent gyümölcskocsonyát elégett pirítósára. A kenyérpirítója már hetek óta nem működött rendesen, de még mindig jobb volt itt reggelizni, mint a konyhában a többiekkel. A szobájában legalább nyugodtan ehetett, közben újságot is olvashatott, és senkivel sem kellett kényszeredetten udvarias társalgást folytatnia. A helyiség teljességgel dísztelen volt, a falai fehérek, hajópadlója egyszerű. A férfi a maga két méterével éppen csak elfért a keskeny ágyban, bár néha azért lelógott róla a lába. Műanyag kisasztala mellé két széket is beállított, mégsem engedett be magához senkit. A sarokba tolt zsúrkocsin tartotta a kenyérpirítóját, amelyet használtan kapott ajándékba az egyházközség egyik tagjától, ezenkívül főzőlapja és fazeka is volt, abban szokott teát főzni magának. Legértékesebb berendezési tárgyát az éjjeliszekrényen helyezte el. A díszes lámpa kerubokat és nimfákat ábrázoló, domborműves talpával azon kevés holmik egyike volt, amelyeket soványka fizetéséből vásárolt, akárcsak a festményeket. Mind a hármat az ágyával szemközti falra akasztotta fel, és elalvás előtt mindig nézegetni szokta őket, bár az utóbbi időben nem aludt jól. Nem tudott aludni, amikor fejében elkezdődött a dübögés, behatolt egyébként nyugodt életébe, és összetalálkozott rossz emlékeivel. Bár szobája végtelenül egyszerű volt, mégis lehetővé tette számára az otthonosság, a biztonság és az egyedüllét rövid pillanatait az életében, amely már nem az övé volt. Az órára pillantott, és megdörzsölte az állát. Kisfiús arca még sima, tegnap borotválkozott, úgyhogy ma nem kell. Olvashat tovább, 43

bár látni sem igen bírja a Ronald Jeffreysről szóló, nevetséges cikket. Jeffreys egyáltalán nem érdemelte meg azt a figyelmet, amelyben részesítették. És erre tessék, még most, a halála után is reflektorfénybe kerül! Befejezte a reggelizést, és alapos gonddal letakarította az asztalt. Nedves ronggyal törölte le, gyors mozdulatokkal, de egyetlen szem morzsa sem kerülte el a figyelmét. Kivette a rozsdafoltos kis mosogatóból a cipőjét, amelyről időközben az utolsó agyagdarabkát is lesikálta. Jobban tette volna, ha időben lehúzza, de ezen már hiába bánkódik. Lerázta róla a vízcseppeket, és félrerakta, hogy elmosogathassa egyetlen tányérját, egy kecses, kézzel festett Noritake porcelánt, amelyet valamikor régen a közös vitrinből emelt ki. A hozzá illő teáscsészét, amelyet a csészealjjal együtt ugyanonnan vett magához, újra teletöltötte forró vízzel. Kecses mozdulattal belemerítette az egyszer már használt filteres teát, és várta, hogy éppen olyan borostyánszínű legyen a víz, mint amilyennek lennie kell. Akkor gyorsan kirántotta a kis zacskót, és kifacsarta, hogy az utolsó cseppet is kiszorítsa belőle. Miután végzett minden reggeli szertartásával, négykézlábra ereszkedett a földön, és fadobozt húzott elő az ágya alól. Feltette a kisasztalra, és ujjaival végigsimított gazdag faragásán. A Ronald Jeffreysről szólók kivételével gondosan kivágta az újságból a cikkeket, összehajtogatta őket, és betette a dobozba a többi mellé, amelyek közül már sok megsárgult. Egyúttal szemügyre vette a dobozban őrzött többi tárgyat is, egy hófehér vászondarabot és egy kis üveg olajat. Lenyalta a gyümölcskocsonya maradékát a halfiléző késéről, és azt is berakta a ládába, de nem csak úgy akárhova, hanem pontosan a puha gyermekalsónadrágra.

9. FEJEZET Timmy Hamilton eltolta az édesanyja kezét, amikor megálltak a Szent Margit-templom lépcsőjén. Elkéstek, és ő úgy gondolta, ez épp elég ciki már, nem kell még az is, hogy a mama a barátai előtt babusgassa. – Ne, mami! Mindenki látja. – Mi ez itt? Újabb plezúr? – Az asszony megfogta a fiú állát, és gyengéden maga felé fordította az arcát. – Fociedzésen összeütköztem Chaddel. Nem nagy ügy. – A gyerek csípőre tette a kezét, mintha egy még nagyobb zúzódást akarna eltakarni. – Jobban kellene vigyáznod magadra, Timmy. Folyton tele vagy kék foltokkal. Nem lehettem egészen magamnál, amikor megengedtem, hogy focizni járj. Az asszony kinyitotta a kézitáskáját, és keresgélni kezdett benne. – El fogok késni! Negyedóra múlva kezdődik a mise. – Azt hittem, elhoztam a jelentkezési lapodat meg a táborozás díjára a csekket. – Mami, be kell mennem! – Jól van, jól van – csukta be a táskáját Christine. – Mondd meg Keller atyának, hogy holnap majd postára adom! – Most már mehetek? – Igen. – Nem akarod még az alsónadrágomat is ellenőrizni? – Pimasz kölyke! – Édesanyja nevetve rácsapott a gyerek fenekére. Timmy mindig örült, ha a mama nevetett, ami nem gyakran fordul elő, amióta a papi elment. Pedig amikor nevet, kisimulnak a vonásai, és gödröcskék jelennek meg az arcán. Olyankor az összes nő közül, akit ismer, ő a legszebb, főleg most, a selymes, szőke hajával. 45

Majdnem olyan szép, mint Miss Roberts, aki negyedikben tanította őket. De az tavaly volt, idén nem Miss Roberts az osztályfőnökük, hanem Mr. Stedman, és bár még csak október van, két hónapja sem járnak megint iskolába, ő mégis utálja már ezt az évet. Csak a fociedzések éltetik, meg az, hogy Keller atya mellett ministrálhat. Pedig nagyon dühös volt, amikor a mami júliusban elküldte az egyházi táborba. Nem hitte volna, hogy jól fogja ott érezni magát, de aztán Keller atyával irtó klassz lett a nyár. Még a papa is alig-alig hiányzott neki. A legjobb pedig utána jött, amikor Keller atya megkérdezte tőle, akar-e a ministránsfíúja lenni. A mamival csak tavasz óta tartoztak a Szent Margit egyházközségéhez, de ő már így is tudta, hogy Keller atya gondosan megválogatja azokat, akik ministrálhatnak mellette, és rendszeresen különleges jutalomban is részesíti őket, mint amilyen most a sátorozás is lesz. Timmy bekopogott a templom díszes ajtaján. Mivel nem kapott választ, óvatosan benyitott, és bekukucskált. Az előcsarnok szekrényében lógó ministránsruhák között talált egyet a maga méretében, és gyorsan lerántotta a vállfáról, hogy behozza az elvesztegetett időt. Dzsekijét a helyiség másik végében álló székre hajította, és megijedt, amikor meglátta, hogy egy pap térdepel a szék mellett. Háttal volt neki, de gallérját verdeső, sötét, fürtös hajáról felismerte Keller atyát. Vékony teste még térdepeltében is a szék fölé magasodott. Nyugodt, mozdulatlan maradt, bár kis híján eltalálta a dzseki. Timmy visszafojtott lélegzettel meredt a papra, és várta, hogy összerezzenjen, megmoccanjon vagy levegőt vegyen. Az atya végül felemelte a kezét, és keresztet vetett. Aztán fürgén felegyenesedett, Timmy felé fordult, és rendesen a szék hátára terítette a dzsekijét. – Tudja a mamád, hogy dobálni szoktad az ünneplő ruhádat? – kérdezte, és amikor elmosolyodott, elővillant szabályos, fehér fogsora és felragyogott kék szeme. – Sajnálom, atya. Nem vettem észre, hogy itt van. Féltem, hogy

elkések. – Semmi baj, még rengeteg időnk van. A pap összeborzolta a fiú haját, és egy pillanatra a fejére fektette a kezét. Timmy azonnal jobban, sőt kimondottan jól érezte magát. Tudta, hogy ha nem is mondhatja ki hangosan, attól még igaz, hogy Keller atyát szinte a papánál is jobban szereti. Keller atya soha nem kiabál, a hangja szelíd és vigasztaló, mély és erőteljes. Nagy kezével paskol és simogat, de soha nem büntet. Ha Keller atya beszélget vele, mindig fontosnak és valahogy különlegesnek is érzi magát. Viszonzásul megpróbál örömet szerezni neki, bár ministrálás közben még sok mindent összezavar. A múlt vasárnap is vizet ugyan vitt az oltárhoz, a borról viszont megfeledkezett. Keller atya azonban csak mosolygott, suttogva felhívta a figyelmét a mulasztására, és türelmesen várta, hogy helyrehozza a hibáját, amelyet rajta kívül valószínűleg senki sem vett észre. Nem, Keller atya kicsit sem hasonlít a papára, aki majdnem mindig dolgozott, amikor ők hárman még egy család voltak. Keller atya inkább olyan, mint egy nagyon jó barát, és nem olyan, mint egy pap. Szombatonként még focizni is szokott a fiúkkal a parkban. Olyankor semmiben sem különbözik tőlük, ugyanúgy össze lehet ütközni vele, mint bárkivel, és ugyanolyan koszos lesz, mint ők. A táborban hátborzongató történeteket mesélt, olyanokat, amiktől a szülők mindig eltiltják a gyerekeiket. Mise után az atya néha baseballkártyákat cserél velük. A legjobb játékosokról is vannak képei, igazi régi nagyokról, mint Jackie Robinson és Joe DiMaggio. Nem, Keller atya túl jó fej ahhoz, hogy olyan legyen, mint a papi. Timmy átöltözött, és várta, hogy a pap is végezzen a felkészüléssel. Az atya vizslató pillantást vetett a földig érő tükörbe, aztán feléje fordult. – Kész vagy? – Igen, atyám – felelte Timmy, és a kis folyosón elindult mögötte 47

az oltárhoz. Nem állta meg vigyorgás nélkül, amikor meglátta, hogy a pap hosszú miseruhája alól hófehér Nike edzőcipő villan elő. 10. FEJEZET Platte City a televíziós sorozatban kitalált Mayberry R.F.D.-re emlékeztette Maggie-t. Soha nem értette, mi vonzót találhat bárki is a kisvárosokban, hiszen amit mások bájosnak és barátságosnak mondanak, az többnyire unalmat és tolakodó kíváncsiskodást jelent. Ő mindig rosszkedvű és ingerült lett, ha kisvárosban kellett dolgoznia. Már azt is bizalmaskodásnak érezte, ha az emberek a hogyléte felől érdeklődtek, vagy ismeretlenül ráköszöntek. Hiányzott neki a taxik tülkölése meg a hatsávos utak idegesítő, de megszokott zaja, és még ennél is jobban zavarta, hogy Big Fred’s-féle kínai gyorséttermekben volt kénytelen enni és automaták híg kávéjával kellett beérnie. A tájról azonban, amelyen át Omahától idáig vezetett az útja, a legrosszabb szándékkal sem állíthatta, hogy csúnya lenne. A Platte folyó mentén a fák lombkoronái látványos színekben pompáztak, a virító narancssárgába és tűzpirosba zöld és arany árnyalatai vegyültek. A szintén nagyszámú tűlevelű fa és a készülődő eső bosszantóan kellemes illattal töltötte meg a levegőt, úgyhogy Maggie a hűvös idő ellenére is résnyire lehúzta a kocsija ablakát. Sugárhajtású repülőgép zúgott el a feje fölött, amikor teljes erőből a fékbe taposott egy kereszteződésnél. A dübörgés megremegtette az autóját, és sokáig visszhangzott a kihalt úton. Maggie-nek eszébe jutott, hogy innen úgy tíz, legfeljebb tizenöt mérföldnyire van a légierő parancsnoksága. Jól van, akkor mégiscsak számíthat ismerős zajokra Platte Cityben. Szándékosan rossz elágazásnál fordult be, hogy ne egyenesen a városközpontba jusson. Úgy becsülte, hogy a kitérő mindössze

néhány percébe kerül, és közben talán sikerül benyomásokat szereznie erről a porfészekről. Az utca egyik sarkát Pizza Hut foglalta el, a szemköztit pedig egy átlagos szupermarket. Mellette a vadonatúj McDonald’s aranyszínű félkörívei mérföldes körzeten belül mindennek fölébe magasodtak, bár igazság szerint nem kellett mással versenyre kelniük, csak egy kukoricahombárral meg egy templomtoronnyal, amelynek hegyes vaskeresztje a gyülekező esőfelhőket bökdöste. A templomtér éppen kiürülőben volt, és Maggie az istentiszteletről csigatempóban hazafelé tartók miatt dugóba került. Türelmesen állt a sorban, amíg előtte az összes vezető maga elé engedett valakit, aki ki akart tolatni a parkolóból. Na nem, ez neki már túl sok a szervezettségből! Ezek itt még azt sem tudják, hogyan kell összehozni egy jóféle csúcsforgalmat. Kivárta, hogy elég hely legyen előtte, aztán csikorgó gumikkal megfordult bérelt Fordjával. Fejek tekeredtek utána, és megálltak az araszoló csigák, miközben ő ellenkező irányban elzúgott mellettük. Belenézett a visszapillantó tükörbe, de nem látott maga mögött villogó fényt, bár csöppet sem lepte volna meg, ha egy rendőrautó szegődik a nyomába. A Nebraskai Idegenforgalmi Hivatal honlapja szerint Platte City (népesség: 3500 fő) egyre népszerűbb alvóváros azok körében, akik Omahában (húsz mérföld északkeletre) vagy Lincolnban (harminc mérföld délnyugatra) dolgoznak. Így már érthető, miért van itt annak ellenére sok szép, ápolt ház és új lakónegyed, hogy semmiféle ipari tevékenységet nem folytatnak a közelben. A főtéren Maggie felfedezett egy postahivatalt, egy Wanda Vendéglője nevű éttermet, egy mozit, egy kis élelmiszerboltot, egy Paitin’ Place nevű helyet, sőt még egy kimért üdítőket árusító drogériát is. Sok üzlet kirakata fölé húztak ki élénkvörös védőponyvát, egyik-másiknak az ablakládáiban pedig még muskátlik nyíltak. A tér közepén trónolt a törvényszék vörös téglás, minden környékbeli háznál magasabb épülete, amelyet akkoriban emeltek, 49

amikor a büszkeséget még többre tartották a költségtakarékosságnál. A homlokzatot díszítő dombormű Nebraska történelméből ábrázolt jeleneteket. Justitia mérlege ekhós szekerek és eke elé fogott lovak között kapott helyett. A szép mívű kovácsoltvas kerítéssel körülvett törvényszék azonban csak a tér felét foglalta el. A többi részét aszfaltozott sétautak, bronzszobrok, márvány szökőkút, padok és régimódi lámpaoszlopok varázsolták hangulatos pihenőhellyé. Miközben a hepehupás kövezeten lépkedett, Maggie-t leginkább az nyűgözte le, hogy sehol sem látott szemetet. Egyetlen elhajított hamburgerdoboz vagy papírpohár sem csúfította a földet. Kizárólag juharfákról és platánokról lehullott hatalmas, aranyszínű és vörös levelek díszítették az utat. Miután belépett a törvényszék márvánnyal kirakott előcsarnokába, cipősarkai hangos kopogását visszaverte a kupolás mennyezet, amely akár egy székesegyházat is koronázhatott volna. Nem álltak őrt biztonságiak, még portás sem volt. Maggie átfutotta az eligazító táblát, és megtudta, hogy a körzeti seriff irodája, valamint a tárgyalótermek és a fogdák a második emeleten vannak. Nem szállt be a felvonóba, inkább a széles ívben kanyarodó lépcsőt választotta, amelyről madártávlatból vethetett pillantást az átriumra. A lépcsőház falát és padlózatát fehér és szürke márvány borította, az ajtók és a korlátok erős tölgyfából és fényes rézből készültek. Egyszer csak azon kapta magát, hogy önkéntelenül is lábujjhegyen jár. A seriff hivatala üresnek tűnt, bár valamelyik hátsó helyiségből frissen főtt kávé illata érződött, és egy fénymásoló zümmögését lehetett hallani. A falióra mutatója éppen fél tizenkettőre ugrott. Maggie a saját órájára pillantott, amely még a keleti parti időt mutatta. Átállította, aztán a délre néző ablakhoz lépett. Kövér, szürke felhők takarták el a napot és az égbolt kékjét. Odalent az utcán alig volt élet, csak néhány vasárnapiasan öltözött vendég jött ki éppen

Wanda Vendéglőjéből, a színház mögött pedig egy ősz hajú, alacsony férfi szemetet öntött ki a kukába. Még dél sincs, és ő máris fáradt! Elcsigázta a Greggel folytatott veszekedés és az éjszaka, amelyet megint álmatlanul töltött, miközben megpróbálta elfojtani Stucky vérengzésének az emlékképeit. Ráadásul borzalmas repülőútja volt, sok mérfölddel az anyaföld fölött összevissza rázta a gép. Maggie mindig is utált repülni, és ez mit sem javult az évek múlásával. Megviselte, ha nem lehetett ura önmagának, amit az édesanyja minden adandó alkalommal az orra alá dörgölt. – Lazítanod kellene, Maggie cica! Nem akarhatod a nap huszonnégy órájában fegyelmezni magad. És ezt az a nő mondja, aki húsz év terápia után sem értette még meg, mi az az önfegyelem, s aki a férje halála óta minden péntek este leissza magát bánatában! Bármelyik vadidegen férfit hazavitte magával, ha az előbb fizetett neki egy italt, és csak akkor tért át a motelszobákra, amikor az egyik fickó azt javasolta, hogy édes hármasban játszadozzanak. Attól azért még ő is elborzadt, hogy alkalmi barátja ne csak vele, hanem tizenkét éves lányával is szórakozzon. Maggie megdörzsölte a tarkóját, hogy ellazítsa izmait, amelyek fájdalmasan megfeszültek, mint mindig, amikor az édesanyjára gondolt. Talán jobban tette volna, ha előbb a szállodába megy, és eszik valamit. Miután azonban a repülőgépen áttanulmányozta Ronald Jeffreys anyagát, azonnal bele akarta vetni magát a munkába. Megállapította, hogy a mostani gyilkosság elkövetési módja tökéletesen megegyezik Jeffreys módszerével, egészen addig a részletig, hogy a tettes még X-et is vágott az áldozata mellkasába. A korábbi elkövetők utánzói gyakran rendkívül alaposak, és minden egyes kis részletet lemásolnak, hogy érdekesebbé tegyék magukat. Ettől némelykor még veszélyesebbek lesznek, mint az eredeti tettesek voltak. Bennük nem munkál szenvedély, és így kisebb az 51

esély arra, hogy hibát követnek el. – Segíthetek? Maggie ijedten összerezzent, és sietve elfordult az ablaktól. A fiatal nő, aki úgy állt előtte, mintha a semmiből került volna elő, a legkevésbé sem olyan volt, mint amilyennek az ember egy seriff hivatalának az alkalmazottját elképzelné. Hosszú haját túl magasra tűzte fel, túlságosan sok lakkot fújt rá, kötött szoknyája pedig túlontúl rövid és szűk volt. Leginkább még egy randira kicicomázott bakfisra hasonlított. – Nicholas Morelli seriffet keresem. A nő bizalmatlanul méregette, és nem mozdult el a nyitott ajtóból, mintha csak a háta mögötti irodákat őrizné. Maggie tudta, hogy kék nadrágkosztümje roppant hivatalos megjelenést kölcsönöz neki, és jótékonyan elrejti törékeny alkatát, amely miatt többször is csak üggyel-bajjal sikerült tekintélyt szereznie magának. Amióta munkába állt, rámenős, néha kissé merev stílust vett fel, hogy az emberek kénytelenek legyenek odafigyelni rá, és hogy ellensúlyozza apró termetét. Jóindulattal közepesnek mondható magasságával és ötvenegy-ötvenkét kilójával éppen csak megfelelt az FBI-nál elvárt fizikai követelményeknek. – Nick nincs itt – mondta a fiatal nő, és hangsúlyából Maggie kihallotta, hogy ennél többet nem óhajt közölni vele. – Be volt jelentve hozzá? – fonta karba a kezét, nyilván azzal a szándékkal, hogy tekintélyesebbnek látszódjék. Maggie körülnézett az irodában, eleresztette a kérdést a füle mellett, és látványosan közönyös arcot vágott. – Utol lehetne érni valahol? – kérdezte, és úgy tett, mintha érdekelné a fali hirdetőtábla, amelyre gondosan ki volt tűzve egy régi, még a nyolcvanas évek elejéről származó körözés, mellette kézzel írt, Halloween-bulira szóló meghívó díszelgett, és egy hirdetés, amelyben valaki 1990-es Ford Pickupját kínálta eladásra. – Ne vegye udvariatlanságnak, hölgyem, de elárulná, miért akar

beszélni Nickkel... azaz Morelli seriffel? A fiatal nő mintha kicsit elbizonytalanodott volna. Most valamivel idősebbnek látszott, szája és szeme körül mélyebbek lettek a redők. Tétován billegett elképesztően magas cipősarkain, és az ajkát harapdálta. Maggie benyúlt a kabátja zsebébe, hogy elővegye és megmutassa az igazolványát, amikor hangosan beszélgetve két férfi lépett be a folyosóról. Az idősebbik a seriffhelyettesek barna egyenruháját viselte. Nadrágja kifogástalanul élre volt vasalva, nyakkendője szorosra kötve, fekete, lenyalt haja csak a gallérjánál göndörödött kicsit, de minden egyes szála a helyén volt. A fiatalabbik férfi viszont alaposan átizzadta szürke pólóját, amelyhez rövidnadrágot és futócipőt vett fel. Sötétbarna, rövid haja a homlokához tapadt. Laza öltözetében is jól festett, hosszú, izmos lába, keskeny csípője és széles mellkasa tökéletes erőnlétről árulkodott. Maggie azonnal megharagudott magára azért, hogy ez feltűnt neki. Amint meglátták őt, a férfiak rögtön abbahagyták a beszélgetést, és az ajtóban álló, zavarodott nő felé fordultak. – Szia, Lucy! Minden rendben? – kérdezte a fiatalabbik, miközben tetőtől talpig végigmérte Maggie-t, és mintha tetszene neki, amit lát, elmosolyodott, amikor végül találkozott a tekintetük. – Éppen ki akartam deríteni, hogy a hölgy... – Morelli seriffhez jöttem – vágott a szavába Maggie. Kezdte unni, hogy úgy bánnak vele, mintha adóellenőr volna. – Miért keresi? – vette át a kihallgatása vezetését a seriffhelyettes, aki most gondterhelten ráncolta a homlokát, és olyan tartást vett fel, mint aki veszélyt szimatol. Maggie beletúrt a hajába, és megvárta, hogy ingerültsége lecsillapodjon, mielőtt még dühbe csapna át. Aztán elővette az igazolványát, hirtelen mozdulattal széthajtotta, és felmutatta. – Az FBI-tól vagyok. – O’Dell különleges ügynök? – kérdezte a fiatalabbik férfi inkább 53

zavartan, semmint meglepetten. – Személyesen. A férfi kezet nyújtott neki, de előbb gondosan megtörölte a pólójában. – Nick Morelli – mutatkozott be. Mosolyából Maggie kitalálta, hogy elképedése feltehetően kiült az arcára. Valóban éppen elégszer dolgozott már kisvárosban ahhoz, hogy tudja, a helyi seriffek nem így szoktak festeni. Nick Morellit sokkal inkább gondolná profi sportolónak, abból a fajtából, amelyik elég jóképű és elbűvölő ahhoz, hogy az ember megbocsássa neki a beképzeltségét vagy a fölényeskedését. A szeme égszínkék, és csak még feltűnőbb attól, hogy élesen elüt napbarnított bőrétől és sötét hajától. Kézfogása erős, nincs benne finomkodó, nők számára tartogatott visszafogottság. Egyenesen a szemébe néz, és csak rá figyel, mintha ő volna itt az egyetlen nő. Ezt az átható tekintetet kétségtelenül a hölgyeknek tartja fent. – A seriffhelyettes Eddie Gillick, Lucy Burtonnel pedig, azt hiszem, már megismerkedett. Őszintén sajnálom, de mostanában egy kicsit mind idegesek vagyunk itt. Hosszú éjszakák vannak mögöttünk, és rengeteg újságíró szaglászik körülöttünk. – Mindenesetre elég érdekesen álcázza magát. Maggie ugyanolyan mustrálásnak vetette alá Morellit, mint az őt. Amikor megint a szemébe nézett, árnyalatnyi elfogódottságot fedezett fel benne. – Egyenesen Omahából jövök. Futásban indultam a rendőrségi kupán – magyarázkodott a seriff sietősen, zavartan topogva, mintha csak valamilyen tiltott dolgon kapták volna rajta. – Jótékonysági rendezvény volt az Amerikai Tüdőbetegek Szövetségének a javára... vagy talán a szívbetegekére. Nem emlékszem pontosan, mire gyűjtöttek pénzt, de az biztos, hogy valamilyen nemes célra. – Nem tartozik beszámolással nekem, Morelli seriff – felelte Maggie, bár titokban örült, hogy magyarázkodásra késztette a férfit.

Az irodában néhány pillanatra megilletődött csend lett, amelyet végül Gillick seriffhelyettes torokköszörülése tört meg. – Mennem kell – jelentette be, és most ő is rámosolygott Maggiere. – Örülök, hogy megismerhettem, Miss O’Dell. – O’Dell ügynök – javította ki Morelli. – Ó, igen, elnézését kérem. – A seriffhelyettes zavarba jött a kioktatástól, és egyszeriben nagyon sürgős lett neki a távozás. – Biztosan találkozunk még – tett rá Maggie csak azért is egy lapáttal. – Friss kávé illata az, amit érzek, Lucy? – kérdezte Nick Morelli kisfiús mosollyal az ajkán. – Éppen most főztem tele a kannát – felelte Lucy mézédes hangon és roppant nőiesen. Maggie lopva elmosolyodott, amikor a fiatal nő feladta karót nyelt, hivatalos tartását, és csípőjét érzékien ringatva elindult, hogy kávét hozzon a jóképű seriffnek. – O’Dell ügynöknek is hoznál egy csészével? Morelli rámosolygott Maggie-re, Lucy pedig hátrafordult, és ingerülten megkérdezte tőle, hogy tejszínnel és cukorral issza-e a kávét. – Köszönöm, de egyáltalán nem kérek. – Esetleg kólát? – próbálkozott a seriff barátságosan. – Igen, az már jobban hangzik. A cukros italtól talán majd nem érzi annyira üresnek a gyomrát. – Akkor az én kávémat is felejtsd el, Lucy, és két doboz kólát hozz, légy szíves! Lucy mélységes megvetésről árulkodó tekintete egy pillanatra elidőzött Maggie-n. Lelkesedésének, hogy kiszolgálhatja a seriffet, egyszeriben halvány nyoma sem maradt. Sarkon fordult, és távozott. Magas sarkainak kopogása betöltötte a hosszú folyosót. Miután magukra maradtak, Nick Morelli fázósan megdörzsölte a karját. Szemlátomást kínosan érezte magát, és Maggie tudta, hogy 55

ennek ő az oka. Lehet, hogy telefonon jeleznie kellett volna az érkezését. Az illendőség biztosan úgy kívánta volna, de hát végül is nem magától jött el Nebraskába, hanem azért, mert ide várták Platte Citybe. – Majdnem negyvennyolc óráig szolgálatban voltunk, ezért döntöttünk úgy, hogy ma szünetet tartunk – mondta Morelli, mint aki újfent meg akarja magyarázni különös öltözetét és azt, hogy senki sem volt bent az irodájában. – Igazság szerint csak holnapra vártam. Nem gondoltam, hogy már vasárnap megérkezik. Maggie azon töprengett magában, hogy Morellit vajon választották vagy kinevezték-e seriffnek. Akár így, akár úgy került ebbe a tisztségébe, fiatalos, vonzó megjelenése egészen biztosan többet nyomott a latban, mint a hozzáértése. – A feletteseim úgy tájékoztattak, hogy a szóban forgó esetnél rendkívül fontos szerepet játszik az időtényező. Ugye tudja, hogy meg kell vizsgálnom a holttestet? – Igen, természetesen. Nos... – Nick Morelli megdörzsölte borostás képét. Maggie-nek feltűnt, hogy egyébként tökéletes állán sebhely, egy görbe kis fehér vonal húzódik. – A kórház patológiájára vittük. A seriff ujjaival a szemét nyomkodta. Kimerült, vagy talán így akar megszabadulni azoktól a képektől, amelyek álmában üldözik? – találgatta Maggie. A jelentésben benne volt, hogy ő találta meg a holttestet. – Ha óhajtja, odavihetem – tette hozzá a férfi. – Köszönöm. Annak is meg kell lennie, de előbb máshová kellene elvinnie. – Hogyne! Gondolom, a szállodájába. A városban száll meg? – Igen, de nem erre gondoltam. A tetthelyet szeretném megnézni – felelte Maggie, és látta, hogy Nick Morelli elsápad. – Ki akarok menni oda, ahol megtalálta az áldozatot.

11. FEJEZET A földút letaposott fű és göröngyös barázdák között vezetett. Mindenütt mély keréknyomok keresztezték egymást. Nick visszakapcsolt kettesbe, és a terepjáró tovább küzdött a sárral, amelybe egyre jobban belesüppedtek a kerekei. – Senkinek sem jutott eszébe, hogy a nagy jövés-menéssel értékes nyomokat tüntethetnek el? Nick zavart pillantást vetett O’Dell ügynökre. Nem tette boldoggá, hogy lépten-nyomon a hibáira emlékeztetik. – Legalább két kocsi elment már erre, mire felfedeztük a holttestet. Amúgy pedig tisztában vagyunk azzal, hogy valószínűleg eltöröltük a tettes nyomait. Nick, miközben vigyázva vezetett, hogy ne csússzanak bele a legmélyebb sárba, még egyszer odapillantott Maggie-re. Úgy vélte, a nő idősebbnek szeretne látszani, de legfeljebb a húszas évei végén, a harmincasok elején járhat. Szakértőnek mindenképpen nagyon fiatal. És nem a kora az egyetlen, ami lefegyverző benne. Hűvös, kissé merev viselkedése dacára is rendkívül vonzó jelenség. Egészen biztos, hogy bomba jó a teste. Ezt még kimért, hivatalos nadrágkosztümje sem rejtheti el teljesen. Más körülmények között most azonnal elkezdené megrohamozni, és minden férfias vonzerejét bevetné nála. Ebben a nőben azonban van valami, ami elbizonytalanítja. Határozott a fellépése, szemlátomást érti a dolgát, és ettől ő még inkább kutyaütőnek érzi magát, ami több mint bosszantó. A terepjáró hirtelen megállt a kis ártéri erdő fái előtt. Nickre azonnal rátört a rosszullét, ugyanúgy, mint azon az éjszakán. Ezen nem lepődött meg, azon viszont igen, hogy most még szédülés is elfogta. Baromi kínos lesz, ha ez így megy tovább. Hallotta, hogy O’Dell ügynök a kocsi kilincsével bajlódik. 57

– Várjon! Szorul az ajtó. Mindjárt segítek – mondta, és gondolkodás nélkül áthajolt a jobb oldali ajtóhoz. Már elérte a kilincset, amikor rádöbbent, hogy kis híján ráfeküdt az utasára, és csak milliméterek választják el az arcukat. O’Dell ügynök az üléshez tapadt, hogy ne érjenek egymáshoz. A seriff azonnal visszarántotta a kezét, és felegyenesedett. – Megpróbálom kívülről. – Jó ötlet! Nick kiszállt, és gondolatban pokolba kívánta magát az ostobaságáért. A hebehurgyaságával csak azt éri el, hogy komolytalan szépfiúnak tartsák, és ne a törvény őrének, aki hivatása magaslatán áll. Átcaplatott a terepjáró másik oldalára. Mielőtt elindultak, odabent gyorsan lezuhanyozott, farmerba bújt, és edzőcipője helyett a csizmáját vette fel, azt, amelyik azon az éjszakán is rajta volt. Drága pénzen vette, de azóta sem vakarta le róla a rászáradt sarat, és most is azonnal belemerült a nedves földbe. Sokáig nem fog kiszáradni ez a mocsár, mert már megint esővel fenyegetnek az eget beborító szürke felhők. Kívülről könnyen ki tudta nyitni a terepjáró ajtaját. Mit gondolhatott O’Dell ügynök, amikor az előbb átnyúlt rajta? Lehet, hogy otromba közeledési kísérletnek hitte? Végül is tök mindegy. Ösztönei azt súgták, hogy erre a nőre nem hatnak az ő bájai, vagyis az, ami még megmaradt belőlük. – Egy pillanat! – szólt rá Maggie-re, aki már ki akart szállni. – Azt hiszem, hátul van még egy pár csizmám. Felveheti. Át akart hajolni fölötte, de még idejében rádöbbent, hogy már megint illetlenül viselkedik. Félbehagyta a mozdulatot, és gondosan kerülve a nő tekintetét, megvárta, hogy az arrább húzódjon az ülésen. A gumicsizma szerencsére elég közel volt ahhoz, hogy így már elérje. – Gondolja, hogy szükség lesz rá?

Maggie úgy nézett a csizmára, mintha legalábbis béklyó volna. – Máskülönben egyetlen lépést sem tudna tenni ebben a mocsárban. A folyóparton pedig még rosszabb a helyzet. Nick már ki is fűzte az egyik csizmát, odaadta Maggie-nek, aki engedelmesen kibújt finom bőr félcipőjéből. Harisnyában kicsi, keskeny, törékeny volt a lába, és valósággal elveszett a méreténél több számmal nagyobb csizmában. A nadrágja szárát is beledugta, de ettől még közel sem volt biztos, hogy nem fog kilépni belőle. Nick magában elismeréssel adózott a fiatal nő előtt, aki nem maradt le tőle, noha sokkal szaporábban kellett lépkednie a sárban, és a csizmája is inkább akadályozta, semmint segítette. A fák közé kifeszített sárga szalag, amellyel a terepet körülzárták, több helyen elszakadt, és csattogva lobogott a szélben, amely egyre gyorsabban kergette felettük a sötét felhőket. Nick felhajtotta a dzsekije gallérját, és megborzongott. Haja még mindig nem száradt meg egészen a zuhanyozás után. Gyors pillantással végigmérte O’Dell ügynököt, aki ugyan begombolta vékony nadrágkosztümje kabátkáját, de egyébként nem látszott rajta, hogy zavarná a metsző hideg. Nick megállt, és Maggie-t figyelte, aki óvatosan körbejárta a lelapult füvet, amelyben világosan kirajzolódtak a kis test körvonalai. Aztán leguggolt, belemarkolt a sárba, és megszagolta. Nick utálkozva gondolt vissza az elmúlás szagára. Utóbb akkora erővel próbálta meg lesikálni magáról, hogy még mindig érzékeny volt a bőre. – Hol találta meg a nyakláncot? – kérdezte Maggie, de nem nézett fel rá. Nick elindult oda, és megkereste a fehér jelzést, amelyet egyik helyettese szúrt a földbe. – Itt – mutatott a sárból már-már alig kilátszó, kis műanyag karóra. Maggie is odament, és visszanézett a holttest fellelési helyére. A két pontot csupán néhány lépés választotta el egymástól. 59

– A kereszt a fiúé volt. Az édesanyja azonosította – mondta Nick. Még mindig sajnálta, hogy nem teljesíthette Laura Alvarez kérését, és nem adhatta vissza neki a kis ezüst ékszert. – A lánca elszakadt. Valószínűleg dulakodás közben. – Úgy is lehetett volna, csakhogy itt nem volt dulakodás. – Tessék? Nick az FBI híres-neves szakértőjére nézett, magyarázatot várt tőle, a nő azonban már megint leguggolt, és kihúzható mérőszalagjával lemérte a távolságot a fehér jelölés meg a holttest nyomai között. – Nem volt dulakodás – ismételte meg nyugodt hangon, aztán felegyenesedett, és lesöpörte a földet a karjáról meg a nadrágszáráról. – Ezt meg honnan veszi? Nicket bosszantotta a magabiztos kijelentés. Ez a nő csak pár perce van itt, és máris azt képzeli, hogy mindent tud! – Ugye itt esett el, miután megbotlott? – mutatott Maggie az elhajolt fűszálakra és a bemélyedésre a sárban. A seriff egyre rosszabbul érezte magát a bőrében. Még a saját jelentése is balfácánnak tünteti fel! – Pontosan – hagyta helyben. – A füvet pedig nyilván a helyettesei taposták le. – Meg az FBI-osok – tette hozzá Nick védekezésképp, bár tudta, hogy O’Dell ügynököt a legkevésbé sem érdeklik az efféle részletek. – Az ő kezükben volt az irányítás, amíg nem zárhattuk ki, hogy emberrablás történt. – A fűszálak csak itt és azon a helyen dőltek meg vagy lapultak le, ahol a holttest feküdt. Összekötözött kézzel és lábbal találta az áldozatot? – Igen. A kezét a háta mögött kötötték össze. – Sejtésem szerint már ide is úgy került. Mit állapított meg a törvényszéki orvos a halál feltételezhető időpontjáról és a bekövetkezési helyéről?

Maggie könyvecskét vett elő, hogy feljegyzéseket készítsen. – Itt ölték meg, körülbelül huszonnégy órával azelőtt, hogy rátaláltam. Nicket megint rosszullét környékezte, és nem tudta, valaha is képes lesz-e elfelejteni a halott kisfiút, aki ártatlan, égre meredő szemmel feküdt itt. – Mikor tűnt el az áldozat? – Múlt vasárnap, a kora reggeli órákban. Egy kerítéshez támasztva találtuk meg a biciklijét és a táskáját az újságokkal. Még el sem kezdte kihordani őket. – Ezek szerint három teljes napig a tettes hatalmában volt. – Nagy Isten! – szaladt ki Nick száján. Eddig eszébe sem jutott, mennyi idő telt el a gyerek eltűnése és a meggyilkolása között. Mint mindenki, ő is azt hitte, hogy nem eshet baja, mert az apjánál van, vagy elrabolták, és majd váltságdíjat fognak követelni érte. – Szóval? Maga szerint hogyan szakadt el a nyaklánca? – kérdezte, és nem akart belegondolni, mi mindenen kellett keresztülmennie a kisfiúnak. – Teljes bizonyossággal nem tudom megmondani. Lehet, hogy a tettes szakította le. Jól emlékszem, hogy ezüstkereszt volt rajta? – nézett rá Maggie megerősítést várva. Nick csak bólintással válaszolt a kérdésre, és lenyűgözte, hogy a nő ilyen alaposan ismeri a jelentését. – A gyilkost talán zavarta a látvány – folytatta Maggie, mintha csak hangosan gondolkodna. – Meglehet, nem tudta végrehajtani a tervét, amíg az áldozata a vallás szerint védelmet nyújtó keresztet viselt. Elképzelhető, hogy kellemetlenül érezte magát tőle, mert ő maga is hívő ember. – Vallásos gyilkos? Elég ritka lehet az ilyen. – Milyen nyomokat találtak még? – Nyomokat? – Vagy bizonyítékokat. Tárgyakat, ruhafoszlányokat, esetleg 61

kötéldarabokat. Az FBI-nak sikerült keréknyomokat rögzítenie? Már megint a keréknyomok! Hányszor fogják még a hibájára emlékeztetni? – Találtunk egy lábnyomot. Maggie áthatóan nézett rá, és Nick némi türelmetlenséget vélt leolvashatni az arcáról. – Egy lábnyomot? Már megbocsásson, seriff, de hogy a csudában sikerült egyetlenegyet felfedezniük? Ahogy elnézem, emberek tucatjai rohangásztak itt. – Maggie széles mozdulattal körbemutatott. A sár telis-tele volt cipőtalpak lenyomataival. – Miből gondolja, hogy az a bizonyos lábnyom nem a maga vagy az FBI embereitől származott? – Abból, hogy közülünk senki sem volt mezítláb – mondta Nick, és választ nem várva elindult a folyóhoz. Éppen csak sikerült elkapnia egy faágat, miután elcsúszott, és majdnem a vízben kötött ki. Amikor felnézett, O’Dell ügynök már ott állt fölötte. – Pontosan itt – mutatott a seriff a sárban kirajzolódó lábujjakra, amelyeken még látszott, hogy fehér porral jelölték meg őket. –Nem biztos, hogy a tettestől származnak. – Ki más lett volna olyan féleszű, hogy cipő nélkül járkáljon itt? Maggie is megkapaszkodott a faágban, és leszánkázott hozzá. – Segítene? – nyújtotta felé a kezét. Nick megfogta a nőt, hogy ne essen a vízbe, miközben mélyen a lábnyom fölé hajol. Kicsike, puha keze elveszett az ő nagy tenyerében, de bátran tette a dolgát. Kosztümkabátja félrecsúszott, és a férfi beigazolódva látta, amit eddig csak sejtett. A teste valóban nem egy FBI-ügynöké! Pár pillanat múlva aztán a nő felegyenesedett, és elengedte a kezét. Amint szilárd talajt érzett a lába alatt, megint felírt valamit a könyvecskéjébe. Nick felnézett a kövér, szürke felhőkre, és arra gondolt, hogy

bárcsak valahol máshol lehetne. Az utóbbi negyvennyolc óra minden erejét kiszívta. Izmai sajognak a ma reggel lefutott tíz kilométertől, úgy érzi, gőze sincs a szakmáról, és rosszullét környékezi, ha Danny Alvarez fehér kis testére és tágra meredt szemére gondol. Egy csapat sarki lúd húzott el fölöttük. Mi lehetett az, amit Danny életében utoljára még látott? – hasított bele a kérdés. Talán ludakat, valamilyen nyugodt, ismerős képet. Jó lenne, ha így lett volna. – A fiú mellkasán ugyanolyanok voltak a szúrt és a vágott sebek, mint amilyeneket Jeffreys ejtett annak idején az áldozatain – mondta, és erőnek erejével rábírta magát, hogy megint O’Dell ügynökre nézzen. – Honnan ismerhette bárki is a módszerét? – Csak nemrégiben végezték ki. Ha jól tudom, júliusban. – Igen, akkor. – Kivégzések előtt a helyi sajtó sokszor felidézi a halálra ítélt gaztetteit. Ezekből a cikkekből a részleteket is meg lehet ismerni. – A jó öreg sajtó! – mondta Nick, és Christine tudósításaira gondolt. – A jogerős ítélet kihirdetése után szabadon megtekinthetők a bírósági iratok. Azokból is származhattak az értesülések. – Ezek szerint azt feltételezi, hogy valaki Jeffreys módszerét utánozza? – Igen. Valószínűtlen, hogy ilyen sok részlet véletlenül egyezzen. – Miért másol le valaki egy gyilkosságot? Örömét leli benne? – Sajnálom, de ezt nem tudom megmondani. – Maggie felpillantott a jegyzeteiből, és egyenesen Nick szemébe nézett. – Azt viszont tudom, hogy a tettesünk újra el fogja követni ugyanezt. Méghozzá nagyon hamar. 12. FEJEZET A kórház boncterme a pincében volt, ahol a fehér kőfalak a legkisebb zajt is visszaverték. Vízvezetékek zümmögtek, és 63

duruzsolva forgott egy ventilátor. Nick és Maggie kilépett a liftből, amelynek ajtaja azonnal becsukódott mögöttük. Hallották, hogy recsegve-ropogva megfeszülnek a kötelek, és a fülke újra elindul fölfelé. A seriff lábujjhegyen igyekezett járni, hogy frissiben letisztított csizmasarka ne kopogjon olyan hangosan a csempepadlón. Maggie futó oldalpillantást vetett rá. Úgy tesz, mintha rég megszokta volna már az efféle munkát, gondolta, de könnyű átlátni rajta. A folyónál többször is szemmel láthatóan megborzongott, ami meghazudtolta fölényes magabiztosságát. Ennek ellenére ragaszkodott hozzá, hogy elkísérje őt ide, miután kiderült, hogy a törvényszéki orvos vadászni ment, és ma egész nap elérhetetlen. Maggie képtelen ötletnek tartotta, hogy egy törvényszéki orvos vadászattal töltse a szabad napját. Ő nem lenne képes még állatokat is gyilkolni, miután sok-sok halottat kellett megvizsgálnia. Hátramaradt, miközben a seriff a vaskos kulcscsomóval bajlódott. Morelli végül rájött, hogy a boncterem nincs is bezárva, és a hátával kitámasztotta az ajtót, hogy ő beléphessen mellette. Maggie nem tudta, szándékosan csinálja-e, mindenesetre már másodszor vagy harmadszor intézi úgy, hogy majdnem egymáshoz érjenek. Úgy tűnik, az ő hűvös, ellentmondást nem tűrő fellépése, amely általában már csírájukban elfojtja a nem kívánatos közeledési kísérleteket, Morelli seriffre semmiféle hatással nincs. Valószínűleg mindig és azonnal újabb egyéjszakás kaland lehetőségét szimatolja, ha útjába kerül egy nő. Az efféle férfiak tisztában vannak azzal, hogy némi széptevéssel, kisfiús bájukkal, kidolgozott testükkel és szép arcukkal többnyire célba is jutnak. Ez bosszantó, Morelli esetében azonban neki nincs mitől tartania. Rosszabbat is megélt már. Megszokta, hogy a férfiak, ha nővel kénytelenek együtt dolgozni, célzatos megjegyzésekkel igyekeznek

palástolni a bizonytalanságukat. Munkája során bőven volt része szexuális zaklatásban, az ártalmatlan flörtöléstől egészen a heves tapogatásig. Megtanulta, hogy vigyáznia kell magára, és már csak elővigyázatosságból is megközelíthetetlennek mutatkozott. Morelli seriff megtalálta a villanykapcsolót, és sorra egymás után felgyulladtak a neoncsövek. Maggie nem hitte volna, hogy ilyen nagy lesz a helyiség. Ammónia maró szaga csapta meg az orrát, és azonnal fojtogatni kezdte a torkát. Az összes munkalapot kifogástalanul tisztára súrolták. A terem közepén nemesacél asztal állt, az egyik falat dupla mosdókagyló és egy pult foglalta el, amelyen eszközök és műszerek sorakoztak, köztük egy Stryker-féle fűrész, különféle mikroszkópok, ampullák és kémcsövek. A másik falban öt hűtőkamrát is elhelyeztek a holttestek tárolására. Maggie önkéntelenül azt találgatta magában, hogy egy ilyen kis városban szokták-e vajon mind az ötöt egyszerre használni. Kibújt a kosztümkabátjából, gondosan egy szék hátára terítette, és körülnézett, hogy talál-e valahol köpenyt vagy legalább kötényt. Ha menthetetlenül összekoszolja a selyemblúzát, nem veheti fel többé, és Gregnek egészen biztosan feltűnne, ha sosem látná már rajta a tőle kapott ajándékot. Elővigyázatlansággal és könnyelműséggel vádolná, ugyanúgy, mint a jegygyűrűje miatt. Az még mindig ott fekszik valahol a Charles folyó fenekén az iszapban. Végül is mindegy, gondolta, és egyszerűen csak felhajtotta a blúza ujját. Kinyitotta kis fekete táskáját, amelyben a munkájához szükséges eszközöket tartotta, és mindent szép sorban kirakott a pultra. Legelőbb is egy kis tégelyt, amelyből kevéske Wick Vaporub kenőcsöt kent az orrlyukaiba. Rég megtanulta már, hogy a hűtött holttestek is olyan szagot árasztanak, amelyet jobb elkerülni. Mielőtt a doboz tetejét egészen visszatekerte volna, a seriff felé fordult, aki az ajtóból figyelte őt, és odakínálta neki a krémet. – Ha itt marad, talán jobban tenné, ha maga is használna ebből. Nick kis ideig csak méregette a tégelyt, aztán habozva kinyitotta, 65

és követte Maggie példáját. Ő közben gumikesztyűket vett elő, és egy párat a férfinak is odadobott, aki azonban megrázta a fejét. – Nem kell maradnia – mondta Maggie, mert látta, hogy a seriff már megint elsápadt, pedig még elő sem vették a holttestet. – Maradok, csak nem szeretnék... útban lenni. Maggie nem tudta, a kötelességtudat munkál-e benne, vagy pedig úgy gondolja, hogy nem tűnne talpig férfinak, ha kimenekülne. A maga részéről jobb szerette volna egyedül elvégezni a vizsgálatot, de ez itt kétségtelenül Morelli terepe, és övé az eset. Akár betölti a férfi a szerepét, akár nem, hivatalból ő a nyomozás vezetője. Maggie tette a dolgát, mintha a seriff ott sem lenne. Elővette a diktafonját, ellenőrizte a szalag állását, és felvételre állította. Aztán polaroid fényképezőgépét is elővette, és a biztonság kedvéért megnézte, van-e benne film. – Melyik fiók? – kérdezte. Készen arra, hogy munkához lásson, csípőre tett kézzel állt a hűtőkamrák előtt, és odapillantott Morellire. A férfi kis ideig úgy meredt a hűtőkre, mint aki nem akarja elhinni, hogy valóban ki kell venniük a holttestet. Végül lassan, habozva elindult, kireteszelte a középső ajtót, és kihúzta a fiókot. A fémgörgők hangosan csikorogtak a teljes csendben. Maggie kioldotta a féket a kerekes acélasztalon, és a kihúzott fiók mellé tolta. Pontosan egyforma magasak voltak. Együtt megemelték a kisfiú holttestét rejtő hullazsákot, átfektették az asztalra, amelyet aztán megint a helyiség közepére, a felfüggesztett lámpák alá gurítottak. Morelli visszament, hogy helyére tolja a fiókot, és rácsukja az ajtót. Maggie közben rögzítette a fékeket. Amint széthúzta a hullazsákon a cipzárt, a seriff a terem egyik sarkába húzódott. A fiú teste kicsi és törékeny volt, amitől csak még ijesztőbbnek tűntek rajta a sebek. Helyes kölyök, gondolta Maggie. Vörösesszőke haját rövidre vágták. Viaszos bőrétől élesen elütöttek az orrát és arcát

tarkító szeplők. A nyakán erős vérömlenyek voltak, a torkán tátogó seb fölött pedig egy kötél nyomai látszódtak. Maggie fényképezni kezdett. Közeli felvételeket készített a szúrt sebekről és a mellkasba vágott, girbegurba X-ről, aztán a csuklók lilás elszíneződéseiről és az elmetszett torokról is. Mindig megvárta az előhívás végét, mert tudni akarta, hogy elég éles lett-e és megfelelő szögből készült-e a kép. Utána szájához tartotta a diktafont, és rámondta, mit lát. – Az áldozat nyakán fojtogatás nyomai észlelhetők, amelyeket minden bizonnyal kötél okozott. Egészen szorosra húzhatták. A bal fül alatti apró horzsolás talán a kötél csomójától származik. Óvatosan megemelte a fiú fejét, amely könnyű, szinte súlytalan volt, és szemügyre vette a tarkóját. – Igen, a nyakon körös-körül bevérzések láthatók, ami azt jelenti, hogy a fiút fojtogatták, mielőtt átvágták a torkát. Nyaki sebe mély és hosszú, fültől fülig ér. A csuklón és a bokán ugyanolyan vérömlenyek vannak, mint a nyakon. Elképzelhető, hogy ugyanazt a kötelet használták. A gyerek keze egészen kicsi volt az övében. Maggie óvatosan és bizonyos tisztelettel tartotta, miközben megvizsgálta a tenyerét. – A tenyereken bizonyosan körmöktől származó mély benyomódások arra utalhatnak, hogy az áldozat még élt, amikor már sebeket ejtettek rajta. A körmök maguk tiszták... sőt feltűnően tiszták. Visszafektette a kis kezeket a test mellé, és nekilátott a sebek vizsgálatának. – Az áldozat mellkasán nyolc, nem is, kilenc szúrt sebet látok. – Vigyázva beléjük tolta a mutatóujját, amely egyik-másik sebbe egészen mélyen belecsúszott. – A késnek valószínűleg egy vágóéle volt. A sebek közül három felszíni, hat viszont rendkívül mély, és elképzelhető, hogy csontig hatol. Az egyik a szívet is elérheti. Ennek ellenére nagyon kevés... pontosabban egyáltalán nincs vér. Morelli 67

seriff, esett az eső, amíg a holttest odakint feküdt a szabadban? A férfi csak kis késéssel fogta fel, hogy Maggie most már hozzá beszélt. Ellökte magát a faltól, és szinte feszes tartást vett fel. – Elnézést, mit mondott? – kérdezte fojtott hangon, mintha vigyázna, hogy ne ébressze fel a kisfiút. – Emlékszik, hogy esett-e, amíg a test a szabadban feküdt? – Nem, egyszer sem. Az előző héten viszont sokszor. – A törvényszéki orvos letisztította a testet? – Megkértük George-ot, hogy semmit se csináljon vele, amíg maga megérkezik. Miért? Maggie még egyszer szemügyre vette a holttestet, aztán lehúzta az egyik kesztyűjét, és füle mögé dugta a haját. Itt valami nincs rendben. – Több seb nagyon mély. Akkor is erősen vérezniük kellett, ha már a halál beállta után ejtették őket. Úgy emlékszem, a tetthelyen csupa vér volt a fű és a sár. – Igen, borzasztó sok vér volt. Azt hittem, soha nem fogom tudni lemosni a ruhámról. Maggie újra megemelte az egyik kis kezet. A körmök tiszták, nincs alattuk kosz, vér vagy bőrfoszlány, noha a gyerek valamikor a tenyerébe vájta őket. A lába sem koszos, nyoma sincs rajta sárnak. Összekötözött kézzel és bokával nemigen védekezhetett, annyit azonban mindenképpen mozognia kellett, hogy összekoszolódjon. – Nagyon úgy fest, hogy megtisztították a testet – mondta Maggie maga elé. Amikor felnézett, a seriff ott állt mellette. – Arra gondol, hogy a tettes lemosta a testet, miután elvégezte a dolgát? – Nézze meg ezeket a vágásokat a mellkason! – Maggie visszabújt a kesztyűbe, és óvatosan megemelt egy bőrlebenyt. – Itt a gyilkos egy másik, fűrészes kést használt, amely több helyen beszakította a bőrt. Látja? – húzta végig az ujja hegyét egy cikkcakkos bevágáson.

– Ennek véreznie kellett, legalábbis kezdetben. Ezek a szúrt sebek pedig mélyek – mondta, és megint beledugta az ujját az egyikbe, hogy mutassa is. – Ilyen nagy és mélyre hatoló szúrás után erős a vérzés, amíg el nem állítják. Szinte biztos, hogy ez itt a szívet is elérte. Megsérültek a főerek, ami heves vérzést okoz. A torok pedig... Morelli seriff? Az asztal csikorogva csúszni kezdett a csempén, mert Nick nekidőlt. Arca krétafehér lett, megtántorodott, és Maggie-nek esett. A nő gyorsan átfogta a derekát, de nem bírta megtartani, és vele együtt elterült a földön. A férfi teljes súlyával rázuhant. – Morelli, jól van? Maggie kimászott alóla, felültette, és az asztal lábának támasztotta. A seriff nem vesztette el az eszméletét, de üveges volt a tekintete. Maggie felállt, és körülnézett, hogy talál-e valahol törülközőt, amelyet megnedvesíthet. Az egyébként jól felszerelt boncteremben azonban egyetlen törlőkendő, munkaköpeny vagy törölköző sem volt. Eszébe jutott, hogy a lift mellett italautomatát látott. Aprópénzt halászott elő, és kiszaladt a folyosóra. Amikor visszaért, Morelli még ugyanott ült. Lába a teste alá csuklott, és hátrahajtott fejét az asztal lábához döntötte. Tekintete azonban már nem volt annyira üres. Maggie letérdelt mellé. – Tessék! – mondta, és odanyújtotta neki a dobozos üdítőt. – Köszönöm, de nem vagyok szomjas. – Nem is azért hoztam, hogy megigya. Tegye a tarkójára! Így... Maggie óvatosan megbillentette a férfi fejét, és tarkójára tette a hideg fémdobozt. Morelli előredőlt, és már csak centimétereken múlt, hogy Maggie melle közé fúródjon az arca, ám megviselt állapotában ennek aligha volt tudatában. Fene büszke a férfiasságára, de ettől még talán érzékeny a lelke, gondolta Maggie. Éppen vissza akarta húzni a kezét, amikor Nick Morelli elkapta, és átkulcsolta hosszú ujjaival. Aztán felemelte a fejét, ránézett, és égszínkék szeme már megint egészen tiszta volt. 69

– Köszönöm. Hangja arról árulkodott, hogy zavarban van, de azért állta Maggie pillantását. A nő határozottan úgy érezte, hogy még ilyen megviselt állapotban is ki akar kezdeni vele, és sietve kirántotta kezét a kezéből, jóval gyorsabban és hevesebben, mint kellett volna. Ugyanolyan sietve odaadta neki a dobozt, majd távolabb húzódott tőle a földön. – Nem akarom elhinni, hogy ilyesmi történt velem – mondta Nick. – Elég kínosan érzem magam. – Ne tegye! Én is sok időt töltöttem a padlón, amíg megszoktam a boncolást. – Hogy kell ezt megszokni? A férfi megint a szemébe nézett, mintha abból akarná kiolvasni a választ. – Nem is tudom. Talán úgy, hogy az ember valahogy távolságot tart a történésektől, és megpróbál nem belegondolni abba, amit csinál. Maggie félrefordult, és gyorsan felállt a földről, hogy a seriff ne szegezhesse rá tovább fürkésző tekintetét. Ez persze csak olcsó hatásvadászat. Morelli nyilván fondorlatosan be akarja vetni nála a vonzerejét, ő mégis megijedt, hogy esetleg kiderül a gyengesége, amelyet pedig gondosan leplezni igyekszik. Néhány hónapja még semmiféle rejtegetnivalója nem volt, Albert Stucky azonban ráébresztette, hogy ő is sebezhető. És ennek ma is olyan erősen tudatában volt, hogy talán mások is leolvashatták az arcáról. Mielőtt a kezét nyújthatta volna neki, hogy felsegítse, Morelli kinyújtotta hosszú lábát, és imbolygás nélkül felállt. Hajszál híján elájult, most mégis nagyon ruganyosan és magabiztosan mozog, állapította meg magában Maggie. A férfi rámosolygott, és homlokához szorította a hűvös fémdobozt, amely nedves nyomot hagyott a bőrén, és rátapasztotta egy-két elkóborolt haj tincsét.

– Kérhetem, hogy találkozzunk a kávézóban, miután végzett itt? – Természetesen. Már nem tart sokáig. – Azt hiszem, ideje, hogy szünetet tartsak. A seriff játékos mozdulattal megemelte az üdítős dobozt, mintha csak Maggie-re köszöntené az italát, és elindult kifelé. Egyszer még visszanézett a kis holttestre, aztán eltűnt. Maggie gyomra hangos korgásba kezdett. Már bánta, hogy nem ette meg a reggelit, amelyet a nyugtalan repülőúton szolgáltak fel a gépen. A hűvös boncteremben is kimelegedett a Morelli-vel folytatott rövid birkózás közben, és megint le kellett húznia az egyik kesztyűjét, hogy megtörölje izzadságtól gyöngyöző homlokát. Közben a kisfiú homlokára esett a pillantása, és onnan, ahol most állt, feltűnt neki, hogy valami fénylik rajta. Az asztal fölé hajolt, és alaposabban szemügyre vette a homlok közepén húzódó áttetsző kencét. Belenyúlt, hüvelyk- és mutatóujja között összedörzsölte, és az orrához tartotta. Ha a testet valóban lemosták, akkor az olajos anyagot csak utána vihették fel rá. Ösztönösen megvizsgálta a fiú lilás ajkát, és azon is olajos filmréteget talált. Még nem ellenőrizte, de máris tudta, hogy a halott mellkasán, közvetlenül a szív fölött ugyanilyen olajnyom lesz. Úgy látszik, mégis jó volt valamire, hogy sok-sok évig hittanoktatásra járt. Máskülönben soha nem jött volna rá, hogy valaki, talán maga a gyilkos, feladta a kisfiúnak az utolsó kenetet. 13. FEJEZET Christine Hamilton a jegyzetfüzetébe körmölt cikk átdolgozásával bajlódott, miközben úgy tett, mintha pontosan tudná, hogyan áll odalent a pályán a focimeccs. Akárhogy helyezkedett, borzalmasan nyomta a nézőtér kényelmetlen fapadja, és nagyon szeretett volna már rágyújtani, de itt csak a ceruzája végét rágcsálhatta. A nézők hirtelen felhorkantak, és tapsolni, éljenezni vagy fütyülni 71

kezdtek körülötte. Christine felemelte a fejét, még éppen jókor, hogy láthassa, amint a tízévesek piros mezes csapatának tagjai diadalittasan összeütik magasba emelt tenyerüket. Újabb gólról maradt le, de amikor egy vörös hajú kisfiú fölnézett rá a pályáról, már mosolygott, és a győzelem jelét mutatta az ujjával, mint aki követte a játék menetét. A gyerek valamivel alacsonyabb volt a csapattársainál, Christine mégis úgy érezte, túl gyorsan nő. Az pedig, hogy minden nappal jobban hasonlít az apjára, cseppet sem töltötte el lelkesedéssel. Napszemüvegét feltolta szélfútta hajára. A nap lebukott a parkot határoló fasor mögött. Szerencsére az esőfelhők nagy része már elvonult, és nem zúdította alá a terhét. Már az is elég rossz, hogy vasárnap délután egyáltalán felhős az ég. Christine a nézőtér legfelső sorában ült, egyedül, távol a többi kis focista mamájától és papájától. Köszönte szépen, de nem kért ezekből a megszállott szülőkből, akik a csapat mezét viselik, és szüntelenül az edzőt szapulják. Később aztán a hátát veregetik majd, és lelkesen gratulálnak neki a győzelemhez. Továbblapozott a füzetében, és megint a cikkének akarta szentelni magát, amikor meglátta, hogy három másik elvált anyuka összebújva pusmog. Nem a játékot nézték, hanem az oldalvonal felé mutogattak. Christine követte a tekintetüket, és azonnal észrevette, mi vonta el a meccsről a figyelmüket. Az oldalvonal mellett végigsétáló férfi a nők többsége körében csupa népszerű tulajdonsággal rendelkezett: magas, sötét hajú és jóképű volt. Szűk farmernadrágjában és pólójában, amelynek mellrészén a Nebraska Cornhuskers felirat virított, szinte egykori önmagának, az egyetemi csapat összekötőjének idősebb kiadása volt. A játékot figyelte, miközben az oldalvonal mellett lépkedett, vagyis inkább siklott, de Christine tudta, hogy tökéletesen tisztában van azzal, mekkora feltűnést kelt a nézők körében. Amikor végül feléje nézett, ő odaintegetett neki, és élvezte, hogy a többi nő arcára irigység ül ki, mivel a férfi mosolyogva

elindult hozzá a nézőtérre. – Hogy állnak? – kérdezte Nick, és leereszkedett mellé. – Öt-háromra, azt hiszem. Ugye tudod, hogy most az összes elvált, epekedő futballmama engem irigyel? – Látod, mit meg nem teszek érted? Te viszont cserébe hátba támadsz engem. – Hátba támadlak? Soha nem támadtalak hátba – mondta Christine. – Legalábbis nem komolyan. – Tudod te, miről beszélek. Christine kihúzta magát ültében, és felkészült a magyarázkodásra, mert bármit is mondott, azért enyhe bűntudat mardosta. Persze, fel kellett volna hívnia az öccsét, mielőtt leadta az anyagot a szerkesztőnek. Igen ám, és ha Nick felszólította volna, hogy ne jelentesse meg a cikkét? Elvégre annak a tudósításnak köszönhetően került át a szerkesztőség ajtajának másik oldalára. Két napja a nevét már nem a hasznos háztartási ötletek, hanem a vezércikk alá nyomtatják oda a lapban. Holnaptól pedig saját íróasztala lesz a helyi lap hírszerkesztőségében. – Mit szólnál, ha jóvátételképpen holnap meghívnálak vacsorára? Spagetti lesz húsgombóccal és a mami titkos mártásával. Öccse előbb rá, aztán a jegyzetfüzetére vetett futó pillantást. – Ennyire nem értettél meg? – Ugyan már, Nick! Tudod, mennyit pedáloztam azért, hogy otthagyhassam végre az életmódrovatot. És ha én nem írom meg, valaki más biztosan megírta volna azt a tudósítást. – Igazán? És az a valaki is idézte volna azt a rendőrt, aki bizalmasan közölt vele valamit? – Gillick nem mondta, hogy bizalmas a közlése. Ha mást állít, akkor hazudik. – Nem is sejtettem, hogy Eddie volt az. Tisztában vagy azzal, éppen most árultad el a forrásodat, aki névtelenséget kért tőled? Christine arca tüzelni kezdett, és tudta, hogy egyébként sápadt 73

bőre bíborvörös lett. – A fenébe, Nick! Nem titok előtted, mennyire igyekszem. Kicsit berozsdásodtam, de még lehet belőlem jó újságíró. – Komolyan? Szerintem felelőtlenség volt, hogy megjelentetted azt a tudósítást. – Ez már azért túlzás! Lehet, hogy neked nem tetszett az írásom, de attól még nem voltam felelőtlen. – És az a harsogó főcím, amelyet a cikkednek adtál? – sziszegte Nick. Christine talán soha nem látta még ennyire dühösnek. Öccse kerülte a tekintetét, és a pályán szaladgáló fiúkat nézte. – Hogy jutott eszedbe, hogy a gyilkosságot összefüggésbe hozd Jeffreys eseteivel? – Sok a feltűnő hasonlóság. – Jeffreys halott – suttogta Nick. Körülnézett, hogy nem hallják-e őket, aztán jobb térde előtt összefonta a két kezét, és lábával ütemesen rugdosta az előttük lévő padsort. Christine gyerekkoruk óta tudta, hogy öccsénél ez az idegesség jele. – Ne butáskodj, Nick! Jeffreys gyilkosságai és a mostani között bárki összefüggést találhat, akibe legalább szikrányi értelem szorult. Én csupán megírtam, ami sokaknak eszébe jutott. Vagy talán azt akarod mondani, hogy mellélőttem? – Én azt akarom mondani, hogy nem kell halálra rémíteni az embereket, amikor már éppen újra hinni kezdtek abban, hogy a városban biztonságban vannak a gyerekek. – A seriff melle előtt karba fonta ökölbe szorított kezét, mintha nem tudná, egyébként mit kezdjen vele. – Ostoba balfácánnak állítottál be! – Értem. Szóval erről van szó. Neked édes mindegy, hogy az emberek halálra rémülnek-e, vagy sem. Téged kizárólag az érdekel, mit gondolnak rólad. Csak tudnám, ez engem miért nem lep meg! Öccse dühösen nézett rá. Egy pillanatig úgy tűnt, mondani akar valamit, hogy megvédje magát, ám aztán szó nélkül a focipálya felé fordult. Megjegyzés nélkül hagyta az olcsó oldalvágást, és ezt

Christine nagyon utálta. Nick már gyerekkorukban sem tudta, hogyan védekezhetne az ő sértegetései ellen, és neki éppen ezért mindig is ez volt a titkos fegyvere. A jelek szerint azonban megöregedett, mert egyszeriben megbánta, hogy megsértette a testvérét. Közben azonban bosszantotta is, hogy öccse így áll a dolgokhoz. Mindig a legkisebb ellenállás irányába halad. Persze miért is ne tenné? Nicknek minden csak úgy az ölébe pottyan, az állásajánlatoktól kezdve egészen a nőkig. Egyiktől a másikig röpköd, könnyedén, lelkifurdalás és hosszas gondolkodás nélkül. Amikor édesapjuk annak idején lemondott a seriffségről, ragaszkodott hozzá, hogy a fia pályázza meg a tisztséget. Nick habozás nélkül odahagyta egyetemi tanári állását. Christine legalábbis nem fedezte fel rajta a habozás jeleit, noha tudta, hogy öccse, akit körülrajongtak az egyetemen, szeretett ott tanítani. Gond nélkül és valójában előre láthatóan meg is választották körzeti seriffnek. Mindenesetre Nick maga volt az első, aki elismerte, hogy ezt kizárólag a nevének és apja mesés hírének köszönhette. Ez azonban szemlátomást a legkevésbé sem zavarta. Mindig is úgy fogadta el a dolgokat, ahogyan jöttek. Nekem viszont mindenért keményen meg kellett dolgoznom, gondolta Christine, főleg azóta, hogy Bruce elment. Igenis megérdemeltem, hogy átkerüljek a hírszerkesztőségbe, és nem fogok elnézést kérni azért, mert egyszer végre szerencsém volt. – A gyilkos Jeffreys módszerét másolta. Szerinted erre nem kell felhívni a lakosság figyelmét? – kérdezte komolyan, bár nem érezte úgy, hogy meg kellene magyaráznia az eljárását. Híreket közöl, és tudja, mit tesz. Az embereknek joguk van arra, hogy mindenről értesüljenek, ami érinti őket. Nick nem válaszolt, csak mindkét lábát feltette az előttük húzódó padra, a térdére könyökölt, és ökölbe szorított kezére támasztotta az állát. Egy darabig csendben ültek a tomboló, kurjongató nézők között. Christine úgy látta, hogy öccse nagyon megváltozott, és ez 75

nyugtalansággal töltötte el. Kész örökkévalóság telt el, mire Nick megtörte a csendet: – Danny Alvarez csak egy évvel volt idősebb Timmynél – mondta, és közben mereven előreszegezte a pillantását. Christine lenézett a pályára, ahol Timmy ügyesen cselezett a nála nagyobb fiúk között. Nyilvánvaló volt, hogy gyors, mozgékony, előnyére fordítja, hogy kisebb a többieknél. És egészen olyan, mint Danny volt az iskolai fényképén. Neki is vörösesszőke a haja, kék a szeme, szeplős, és a korához képest ő is alacsony. – A boncteremben töltöttem a délutánt – zavarta meg öccse hangja a töprengésben. – Miért? – kérdezte Christine. A pályát nézte, de szeme sarkából Nicket figyelte. Soha nem látta még ennyire megtörtnek. – Bob Weston szerzett egy szakértőt, aki majd elkészíti a tettes személyiségrajzát. Maggie O’Dell különleges ügynök ma reggel érkezett meg Quanticóból, és azonnal munkához akart látni. – Nick odapillantott Christine-re, és nem akart hinni a szemének, amikor azt kellett látnia, hogy nővére feljegyez valamit a könyvecskéjébe. – Jóságos ég, Christine! – fortyant fel olyan indulatosan, hogy testvére összerezzent. – Neked már semmit sem lehet elmondani? – Ha nem szólsz, nem tudhatom, hogy bizalmasnak szánod a közlésedet – felelte Christine, és látta, hogy öccse megdörzsöli az arcát, mintha csak megütötték volna. – Egyébként pedig legkésőbb holnapra, miután elkezd kérdezősködni, úgyis mindenki tudni fog O’Dell ügynökről. Nem értem, mi aggaszt, Nick. Az csak jó, ha szakértőt vonnak be egy nyomozásba. – Valóban? Nem lehet, hogy inkább olyan látszatot kelt, mintha én nem tudnám, mit kell tennem? – A férfi komor pillantást vetett a nővérére. – Ezt meg ne merd írni! – Lazíts! Nem vagyok az ellenséged, Nicky. – Christine lenézett a pályára, és meglátta, hogy a fiúk a szokásos kézrázások közepette

örömtáncot lejtenek. Véget ért a mérkőzés, és sötétedni kezdett. A parkban sorban kigyúltak a lámpák. – Apa mindig is szívesen együttműködött a sajtóval. – Én én vagyok, és nem apa! Christine rájött, hogy most már végképp sikerült feldühítenie az öccsét. Jó, jó, nem kellett volna az édesapjukkal példálóznia, de azt sem hagyhatta szó nélkül, hogy úgy bánjanak vele, mintha felelőtlen firkász volna. És ha Nick ennyire nem akarja, hogy összehasonlítsák őket, akkor talán nem kellett volna az apja nyomdokaiba lépnie. Mint mindig, ha ez került szóba közöttük, most is ő ütött meg békülékeny hangot: – Csak azt akartam mondani, hogy apa tudta, hogyan veheti igénybe a sajtó segítségét. – A segítségét? – kérdezett vissza Nick hitetlenkedve és olyan hangosan, hogy a körülöttük ülők lelkes kiabálását is túlharsogta. Gyorsan körülnézett, és közelebb hajolt Christine-hez. – Apa azért vette igénybe a sajtót, mert élvezte, ha reflektorfénybe kerülhetett – tette hozzá jóval halkabban. – Kész csoda, hogy sikerült letartóztatniuk Jeffreyst, amennyi hézag volt az irodájában. – Hézag? Miféle hézagokról beszélsz? – Nem érdekes – pillantott oda Nick a húga jegyzetfüzetére. Christine elhúzta a száját, és azt találgatta, hogy öccse csak blöffölt-e. – Akárhogy is volt, Jeffreyst letartóztatták, és apa megoldotta az ügyet – emlékeztette. – Igen, letartóztatták, jó édesapánk pedig learatta a babérokat. – Senki sem várja el tőled, Nicky, hogy olyan legyél, mint ő. Folyton azt hiszed, hogy buzgón versenyre kell kelned vele. Ez kicsúszott, most már kimondta! Christine feszülten várta a választ. Nick a fejét csóválta, és zavart félmosolyra húzta a száját, mint aki úgy gondolja, hogy nővére nem érti őt. 77

– Soha nem jutott eszedbe... – A férfi lenézett a pályára, és gondolatai valahol a távolban kalandoztak. – Neked nem tűnt fel, hogy minden túlságosan simán ment? Hogy roppant egyszerű és kényelmes volt az a megoldás? Ez nem az a válasz volt, amelyre Christine számított. Megborzongott, mert egyre hűvösebb lett az esti levegő. Megdörzsölte a karját, és megpróbált az öccse szemébe nézni. Fojtott dühét és komoly célozgatásait egyre aggasztóbbnak találta. Nick egyébként szinte mindent tréfával ütött el, és semmit sem szokott túlságosan komolyan venni, a kettejük csevegéseit pedig végképp nem. Azért változott volna ekkorát a hangulata, mert ő felemlegette az édesapjukat? Nem, itt valami más bújik meg a háttérben. Vajon mit tudhat? Mi ijeszthette meg ilyen nagyon az ő gondtalan, magabiztos öcsikéjét? – Ezzel meg mit akarsz mondani? – Felejtsd el! – felelte Nick, és hogy jelezze, a maga részéről lezárta ezt a kérdést, felállt, és nagyot nyújtózkodott. – Nick bácsi! Nick bácsi! Láttad, mekkora gólt lőttem? – kiáltotta Timmy, miközben felrohant hozzájuk a nézőtér lépcsőjén. – Persze hogy láttam – hazudta a nagybátyja. Miközben Nicket nézte, aki kedvesen, felszabadultan mosolyogva megölelte és magához szorította a kis Timmyt, Christine arra jutott magában, hogy öccse eltitkol előle valamit. Ki kell derítenie, mi az. 14. FEJEZET A férfi még egyszer megkerülte a parkot, ezúttal lassabban, aztán a többi kocsitól távol, egy csendes részen állt meg. Lekapcsolta a fényszórókat, mozdulatlanul ült, és zenét hallgatott, Vivaldi muzsikáját, ami valamelyest tompította a dübögést a fejében. Újra itt van ez a dübögés, és már ilyen nagyon hamar megint. Nem tudta megakadályozni, sem pedig elnyomni, sőt mi több,

nem is akarta. Borzalmasan fáradt volt. Nem emlékezett, mikor aludta át utoljára az éjszakát, mikor nem azzal töltötte, hogy fel-alá járkált, vagy a városban bolyongott. Ki akarta dörzsölni a kimerültséget a szeméből, de hirtelen félbehagyta a mozdulatot, amikor észrevette, hogy megállíthatatlanul remeg a keze. – Édes Istenem, add, hogy megszűnjön! – suttogta, és megnyomkodta a halántékát. Miért nem marad már abba? Iszonyúan fáj a feje ettől a lüktető dobogástól. A fiúkat figyelte, akik fűfoltos mezükben szemlátomást nagyon örültek a győzelmüknek. Összeölelkeztek, egymás hátát tapogatták, és mindegyik gátlás nélkül, magától értetődően érintette meg a másikat. Ahogy közeledtek, egyre hangosabbak lettek, és összevissza kiabálásuk még Vivaldit is elnyomta. Az emlék olyan hirtelen rohanta meg a férfit, hogy valósággal megbénult, és mereven, mintegy a bőrüléshez szögezve ült tovább. Tizenegy éves volt akkor. Mostohaapja bejuttatta az ifjúsági csapatba, és úgy intézte az edzővel, hogy szombat délelőtt soha ne lehessen otthon. Ő persze tudta, miért. Mostohaapja egész délelőtt kefélni akart a mamával. Az előző szombaton váratlanul bement a mama szobájába, mert nem talált otthon tejet. A kép, amely elébe tárult, ennyi év után sem mosódott el, és még mindig annyira felkavarta, hogy ujjai görcsösen ráfonódtak a kormánykerékre. Csak állt ott az ajtóban, kővé váltan bámulta édesanyja csupasz, fehér bőrét és a nagy melle között lengedező ezüstkeresztet. A mama négykézláb állt, előre-hátra himbálódzott a melle, a férje pedig úgy dolgozott mögötte, mint egy üzekedő kutya. Mostohaapja vette észre először őt, és zihálva, fújtatva ráüvöltött. Édesanyja a rémülettől hatalmasra kerekedett szemmel elhúzódott a férjétől, lebucskázott az ágyról, és lepedőt kapott magára. Ő erre sarkon fordult, és futásnak eredt. Rohanás közben megbotlott a 79

folyosón, és el is esett, de végül csak sikerült elérnie a szobájáig. Az ajtót azonban már nem tudta becsukni, mert mostohaapja, aki még mindig meztelen volt, benyomult rajta. Életében akkor látta először felnőtt, felizgult férfi hímtagját. Ijesztő volt. Nagy és merev, ahogy előágaskodott a sűrű, fekete szőrzet közül. Mostohaapja odalépett hozzá, nyakon ragadta, és arccal falhoz nyomta. – Csak kukkolni akarsz, vagy inkább beszállnál? Fülében még ma is itt zihál az a nyers, elfúló hang. Mozdulatlanul állt ott, és alig kapott levegőt. Édesanyja ordított, visított, és odakintről ököllel verte a csukott ajtót. Mostohaapja fél kézzel a tarkóját szorította, a másikkal pedig lerángatta róla a pizsamanadrágot. És akkor megérezte azt az irtózatos feszítést. Annyira fájt, hogy azt hitte, menten kettéhasad. Nem sírt, nem panaszkodott, bár üvölteni szeretett volna. Arca az érdes tapétához dörzsölődött, tekintetét a falra akasztott feszületre szegezte, és várta, hogy kis testében ne érezze tovább a mostohaapja lökéseit. Hirtelen ijedten összerezzent, amikor valahol a közelben megszólalt egy autóduda, és egyszerre felocsúdott az önkívületből. Tenyere nedvesen tapadt a kormányra, ujjai remegtek. Nézte, hogyan szállnak be a fiúk a szüleik kocsijába. Vajon hányan őriznek közülük ugyanolyan titkokat, mint ő? Hányan rejtegetik a zúzódásaikat és a sebeiket? Hányan várják a megváltást, hogy megmeneküljenek a kínszenvedésektől? Egyszer csak felfedezte a kisfiút, aki a járdáról integetett a többiek után. Várta, hogy kiderüljön, eljönnek-e érte, vagy ma este is egyedül megy haza, ahogyan szokott. Egyre sötétebb lett, már az utcai lámpák is égtek. Hallotta, hogy megcsikordul a kavics a nekiinduló kocsik kerekei alatt. A felkapcsolt fényszórók egy-egy pillanatra elvakították, amikor az autók megfordultak és elhajtottak. Róla senki sem vett tudomást. Többnyire még csak feléje sem néztek. Aki mégis megismerte,

mosolyogva odaintett neki. Megszokták már, hogy át-átjön a szomszédból, és megnézi a focimeccseket. A fiú félsaroknyira tőle egyedül tartott hazafelé, és egyik kezéből a másikba dobálta a labdáját. Bő mezében vékonynak, törékenynek látszott, és nagyon-nagyon védtelennek is. Senki sem nézte, mégis vidáman szökdécselt. Talán megszokta már az egyedüllétet. Amikor az utolsó kocsi is elhagyta a parkolót, az Ősz tétel közepén a férfi a kapcsolóhoz nyúlt, és elhallgattatta Vivaldi Négy évszakát. Oda sem nézve kitapogatta a kesztyűtartóban a kis ampullát, gyakorlott mozdulattal feltörte, és hófehér zsebkendőre csepegtette a tartalmát. Szívesen lemondott volna a további óvintézkedésekről, de Dannynél elővigyázatlan volt. Most hát felhúzta a fekete sísapkát, kiszállt, és nesztelenül lezárta a kocsiját. Egyszerre észrevette, hogy már nem remeg a keze. Jól van, megint ura vagyok a helyzetnek, állapította meg magában, és elindult a járdán a kisfiú után. 15. FEJEZET Október 27., hétfő A jégkockák csilingelni kezdtek, amikor Maggie kitöltötte a műanyag pohárba azt a kevéske whiskyt, amely még a kis üveg alján lötyögött. Ivott egy kortyot, aztán lehunyta a szemét, és élvezte, hogy az ital kellemesen megbizsergeti a torkát. Az utóbbi időben nemegyszer felmerült benne és némi aggodalommal töltötte el, hogy akár az anyja, a végén még ő is rákap a szesz ízére, sőt talán már meglenni sem tud majd az átokverte pia édes bódulata nélkül. Megdörzsölte a szemét, és az ócska ébresztős rádióra pillantott, amely a szoba rövidebb falához tolt éjjeliszekrényen állt. Éjjel kettő is elmúlt, és ő még mindig nem tud aludni! Az asztali lámpa olyan gyengén világított, hogy a félhomályban megfájdult a feje. Ennek persze sokkal inkább a whisky lehetett az oka, de azért majd szól a 81

szálloda portáján, hogy tegyenek erősebb égőt a lámpájába. A kis asztalt elborították a fényképek, amelyeket a boncteremben készített. Megpróbálta időrendbe rakni őket. Előbb a kéz összekötözése, aztán a fojtogatás, a torok átvágása, végül pedig a szurkálás. A tébolyult ember módszeresen dolgozott, és semmit sem kapkodott el. Ijesztő az a pontosság, amellyel felhasította, átvágta és lehámozta a bőrt. Még a cikkcakkos X is szabályos átlós vonalat ad ki a válltól a köldökig. Maggie kivette a rendőrségi jelentéseket és az újságkivágásokat a magával hozott két iratgyűjtőből. Külön-külön is összegyűlt bennük annyi borzalom, hogy egy életre elegendő rémálmot okozzanak. Bár annak, aki soha nem alszik, lidérces álmai sem lehetnek. Maga alá húzta meztelen lábát, hogy kényelmesebben üljön a fotelban. Green Bay-feliratos pólója már egészen kifakult a sok mosástól. A combja közepéig sem ér, de soha nem volt ennél puhább hálóinge, és az idők folyamán afféle védőruhájává lett, amelyben mindig otthon érezte magát, bárhol is volt éppen. Hiába morgott vele Greg örökké, hogy dobja már ki a szemétbe ezt a rongyot, ő eddig nem volt hajlandó megválni tőle. Megint odapillantott az órára. Fel kellett volna hívnia a férjét, de még akkor, amikor visszajött a szállodába. Most már túl késő van hozzá. Egyébként talán jobb is így. El kell telnie némi időnek, amíg mind a ketten lecsillapodnak. Átlapozta a maga elé kiterített papírlapokat, és beleolvasott a feljegyzéseibe. Sok-sok oldalt tesznek ki a mások számára többnyire bizonyára érdektelen, apró részletek és kisebb-nagyobb megfigyelések. Ezeket kell összeraknia, egymáshoz illesztenie, hogy elkészítse belőlük a tettes személyiségrajzát. Mindig így csinálja. Volt már, hogy pontosan meg tudta mondani az elkövető testmagasságát, a haja színét, sőt egyszer még az arcszesze márkáját is. Most azonban nehéz dolga van. Részben azért, mert az első számú gyanúsítottat már kivégezték, meg azért is, mert egy undorító

gyermekgyilkos beteg agyába mindig nehéz belelátni. Kinyújtotta a kezét, és az íróasztal sarkáról elvette ezüst nyakláncát. A rajta lógó keresztet, amely nagyon hasonlított Danny Alvarezéhez, még első áldozásra kapta az édesapjától. – Amíg viseled, Isten oltalma alatt állsz – mondta neki a papa, amikor átadta. Csakhogy őt magát nem védte meg a saját, ugyanilyen keresztje. Vajon azon a szörnyű éjszakán azért ment be az égő házba, mert bízott Istenben? Maggie csak egy hónapja vette le a nyakából a láncot, egészen addig viselte, sokkal inkább megszokásból és az édesapja emlékére, semmint vallásosságból. Hitét örökre elveszítette azon a napon, amelyen végig kellett néznie, hogy apja koporsóját leengedik a hideg, kemény földbe. Tizenkét éves volt, és az összes hittanóra sem tudta megértetni vele, miért vette el tőle az Úr az édesapját. Kizárta életéből a vallást, amíg nyolc éve el nem kezdett dolgozni a quanticói törvényszéki laboratóriumban. Akkor egyszeriben értelmet nyertek a régi Baltimore-i katekizmusában látott rajzok, amelyek vörös szemmel, fején szarvval ábrázolták a sátánt. A Gonosz valóban létezik. Most már tudja, mert látta a gyilkosok szemében. Albert Stucky szemében is ott látta. Fonák módon Maggie-t éppen a Gonosz vitte megint közel Istenhez. És Albert Stucky volt az, aki megfogalmaztatta vele a kérdést, hogy Isten végleg lemondott-e az emberekről. Miután azon az éjszakán végig kellett néznie, hogy Stucky lemészárol két nőt, amint hazamehetett, azonnal levette nyakából a keresztet. Azóta sem bírta rászánni magát arra, hogy újra felvegye, mégis mindig magánál tartotta. Végighúzta az ujját a kereszt sima felületén, és azon töprengett, hogy mit érezhetett Danny Alvarez. Mi mehetett végbe benne, amikor az eszelős tettes letépte róla a keresztet, amelyet a kisfiú talán végső védelmezőjének tartott? Akárcsak az ő édesapja, Danny Alvarez is egy ostoba fémtárgyban hitt. 83

Maggie megmarkolta a nyakláncot, meglendítette, és a szoba másik végébe akarta hajítani, de nem tette meg, mert hirtelen halk, alig hallható kopogtatásra lett figyelmes. Ösztönösen kihúzta a pisztolytáskából 38-as Smith & Wessonját, és felállt. Mezítláb, nesztelenül az ajtóhoz osont, bár egy szál pólóban és bugyiban nagyon védtelennek érezte magát. Erősen megmarkolta a revolvert, hátha attól majd bátorságra kap. Izgatottsága azonnal elpárolgott, amint a kémlelőlyukon át meglátta, hogy Nick Morelli áll odakint. – Mit óhajt, seriff? – kérdezte, miután résnyire nyitotta az ajtót. – Sajnálom. Megpróbáltam felhívni, de az éjszakai portás legalább egy órája telefonál – mondta a férfi. Le sem tagadhatná, hogy kimerült, állapította meg Maggie. Bedagadt szeme véreres, rövid haja összevissza meredezik, és nem borotválkozott. Ingét nem gyűrte be a farmerjába, az alja kilóg farmerdzsekije alól, és több felső gombja is hiányzik. Legyűrődött gallérja szétnyílt, és elővillant alóla göndör, fekete mellszőrzete. Maggie sietve elkapta róla a tekintetét, mert bosszantotta, hogy ezt egyáltalán észrevette. – Történt valami? – kérdezte. – Már megint eltűnt egy fiú – felelte Nick Morelli, és nagyot nyelt, mintha nehezére esne kimondania ezeket a szavakat. – Az nem lehet! – vágta rá Maggie gépiesen, de azonnal rájött, hogy nagyon is elképzelhető. Albert Stucky egy órával azután csapott le a negyedik áldozatára, hogy a harmadikat megtalálták. A szép, szőke egyetemista lányt feldarabolták. A szerencsétlen korábban abban az étteremben vacsorázott, amelyiknek a szemétgyűjtőjébe több testrészét bedobták. – Elrendeltem, hogy az embereim járják végig a környék házait, és kutassák át a parkokat meg a mezőket. – Nick megdörzsölte fáradt arcát, és borostás állát vakargatta. Szeme kékje olyan volt, mint a legtisztább hegyi patakok víztükre. – A fiú a focimeccsről indult haza. Csak öt sarkot kellett volna megtennie.

A férfi kitért Maggie pillantása elől, és végignézett a folyosón, mintha meg akarna győződni arról, hogy kettesben vannak. – Talán jobb lenne, ha bejönne – nyitotta ki Maggie az ajtót. A seriff kis ideig habozott, majd lassan átlépte a küszöböt, de mindjárt az ajtónál megállt, és körülnézett a szobában. Aztán Maggie felé fordult, akinek csak akkor jutott eszébe, hogy nagyon rövid a hálóinge. Látta, amint a férfi a meztelen lábára szegezi tekintetét, de csak egy pillanatra, aztán azonnal félrekapta. Zavarba jött! Az elbűvölő, rámenős Morelli seriff zavarba jött! – Sajnálom, ha felébresztettem. Maggie érezte, hogy forróság önti el az arcát, amikor a férfi megint feléje fordult, és találkozott a tekintetük. A tőle telhető legközönyösebben ellépett mellette, és odament a fiókos szekrényhez. Fegyverét visszadugta a pisztolytáskába, farmernadrágot vett elő, és gyorsan belebújt. Morelli eközben fel-alá sétált az ágy és az asztal közötti szűk helyen. – Mondtam már, hogy megpróbáltam felhívni? Maggie felnézett, és pillantásuk most a tükörben találkozott. – Igen, mondta. Egyébként nem ébresztett fel – igyekezett megnyugtatni a férfit, miközben végre sikerült felhúznia a cipzárját. – Még nem aludtam. Éppen a jegyzeteimet készültem átnézni. – Kint voltam a mérkőzésen – mondta a seriff halkan, nyugodt hangon. – Milyen mérkőzésen? – A focimeccsen, ahonnan a fiú hazaindult. Az unokaöcsém is játszott. Istenem, Timmy valószínűleg ismeri azt a srácot! Morelli megint járkálni kezdett, és a szoba még kisebbnek tűnt attól, hogy hatalmas lépteivel nagyon hamar faltól falig ért. – Nem lehet, hogy az a fiú valamelyik barátjáékhoz ment el? – Felhívtuk a többi szülőt. A társai emlékeztek rá, hogy látták, amint hazaindult a focilabdájával. Azt már meg is találtuk. Könnyen azonosíthattuk, mert rajta van egy híres játékos autogramja. Az 85

édesanyja elmondása szerint az a gyerek legféltettebb kincse. Mindig is úgy vigyázott rá, mint a szeme fényére, és soha nem hagyta csak úgy ott valahol. Nick a dzsekije ujjával megtörölte az arcát. Lerítt róla, hogy erősen aggódik. Szemlátomást felkészületlenül érte, ami történt. Aligha van sok tapasztalata a válsághelyzetek megoldásában, összegezte magában Maggie. Beletúrt kócos hajába, és mély sóhajjal nyugtázta, hogy a jelek szerint ő lesz az, akinek a lényeges teendőkre kell összpontosítania. – Talán le kellene ülnie, seriff. – Bob Weston azt tanácsolta, hogy állítsam össze az ismert pedofilek és kéjgyilkosok listáját. És aztán? Mindegyiket hozassam be, és hallgassam ki? Maga meg tudja mondani, mire kellene odafigyelnem? – kérdezte a férfi, és miközben ellépett az asztal mellett, lepillantott a kiterített papírokra. – Miért nem ül már le, Morelli seriff? – Köszönöm, de inkább állva maradnék. – Én viszont ragaszkodom hozzá, hogy leüljön. Maggie megfogta a vállát, és kíméletesen lenyomta az asztal másik oldalán álló fotelba. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy a férfi fel akar állni, ám aztán meggondolta magát, és kinyújtotta hosszú lábát. – Voltak gyanúsítottjaik, amikor a kis Alvarez eltűnt? – kérdezte Maggie. – Csak egy. Az apa. A szülők elváltak, és az apától italozó életmódja és erőszakos természete miatt megvonták a gondviselési és a láthatási jogot. Sehogyan sem sikerült felhajtanunk, de nemcsak nekünk, hanem a hadseregnek sem. Ugyanis őrnagyként szolgált a katonai bázison, két hónapja azonban engedély nélkül elhagyta a csapattestét, és meglépett egy tizenhat éves lánykával, akit az interneten ismert meg. Maggie járkálni kezdett, miközben a seriffet hallgatta. Talán mégsem kellett volna leültetnie. Zavarja a gondolkodásban, hogy

egyfolytában magán érzi a pillantását. Megállt, és kimerülten megdörzsölte a szemét. Meddig bírja az ember úgy, hogy soha nem alszik eleget? – Jutottak valamire a kereséssel? – Nem. Leállítottuk. – Hogyhogy? – Miután megtaláltuk Danny holttestét, Bob Weston úgy gondolta, hogy nem az apja volt a tettes. Szerinte egy apa soha nem művelne ilyesmit a fiával. – Én viszont láttam már, mi mindent képesek egyes apák a fiukkal művelni. Jól emlékszem egy ilyen esetre. Három, nem is, négy éve történt, hogy egy apa ládába zárta és elevenen elföldelte a tizenhat éves fiát. Gödröt ásott a hátsó udvarukon, betemette, és csak akkora lyukat hagyott rajta, hogy egy kis gumicsövön át bejuthasson némi levegő. Valamilyen stikliért eszelte ki ezt a büntetést. Azt már nem tudom, mit követett el a gyerek. Néhány esős nap után aztán a férfi nem találta a légzőnyílást. Ahelyett azonban, hogy az egész kertet felásta volna, úgy tett, mintha elrabolták volna a fiát. A felesége is részt vett ebben az őrült színjátékban. Talán azért, mert nem akarta ő is egy ládában végezni. Egy szó, mint száz, folytatniuk kellene Mr. Alvarez keresését. Ugye azt mondta róla, hogy hajlamos az erőszakra? – Igen, utolsó szemét az a fickó. Rendszeresen verte a feleségét meg a gyerekét, még a válás után is. Az asszony fél tucat bírói végzést hozatott ellene, hogy távol tartassa maguktól. Én azonban nem látok kapcsolatot a két eset között. Nem hiszem, hogy Danny Alvarez és Matthew Tanner egyáltalán ismerték volna egymást. – Talán mégis van kapcsolat. Nem lehetünk biztosak abban, hogy a fiút elrabolták. Még mindig előkerülhet valamelyik barátjától. És az is lehet, hogy megszökött. – Jól van – sóhajtotta a seriff megadóan, bár igencsak kevés meggyőződéssel, és mélyebbre csúszott a fotelban, hogy a 87

fejpárnának támaszthassa a fejét. – Ugye azért maga sem gondolja komolyan, hogy elszökött a gyerek? Maggie fürkészőn nézett rá. Morelli nyilvánvalóan zavarodott, és halálra van rémülve, mégis tudni akarja az igazságot. Ő pedig megteszi neki azt a szívességet, hogy őszintén válaszol a kérdésére. – Nem. Valószínűleg nem szökött el. Azt tudtam, hogy a tettes újra le fog csapni, de nem hittem volna, hogy már ilyen hamar. – Mondja meg, hogy fogjak hozzá! Kiderített már valamit az elkövetőről? Maggie megkerülte az asztalt, és lenézett a fényképek, jegyzetek és jelentések halmazára. – Rendkívül alapos és módszeres. Semmit sem siet el, sem a gyilkosságot, sem pedig utána a holttest megtisztítását. Az áldozat lemosása egyébként nem a bizonyítékok eltüntetését szolgálja... hanem egy szertartás része. Azt hiszem, már korábban is csinálta – mondta, és belelapozott a jegyzeteibe. – Egészen biztos, hogy nem fiatal és éretlen ember – folytatta. – A tetthelyen nincsenek küzdelemre utaló nyomok, vagyis az áldozatot már korábban megkötözték. A tettes tehát elég erős ahhoz, hogy fél mérföldön át cipeljen egy harmincöt-negyven kilós fiút. Sejtésem szerint a harmincas éveiben jár, egy méter kilencven körül lehet a magassága, és körülbelül száz kiló. Fehér férfi, iskolázott és intelligens. Miközben Maggie beszélt, Morelli seriff kihúzta magát ültében, és érdeklődő pillantást vetett az összevissza heverő papírokra, amelyek között a nő keresgélt. – Emlékszik még – folytatta Maggie –, miután megvizsgáltam a kórházban a holttestet, említettem magának, hogy a tettes feladhatta Dannynek az utolsó kenetet? Ez azt jelenti, hogy katolikus. Esetleg nem gyakorló katolikus, de erős benne a vallásos bűntudat. Elég erős ahhoz, hogy letépjen egy nyakban lógó keresztet, mert zavarja. Talán azért adja fel az utolsó kenetet, hogy vezekeljen a bűnéért. Ellenőriznie kellene, hogy ez a... Matthew Tanner? – kérdezte, és

megvárta, hogy Nick rábólintson a névre. – Hogy ugyanahhoz az egyházközséghez tartozott-e, mint a kis Alvarez. – Máris megmondhatom, hogy ez szinte valószínűtlen. Danny a katonai bázison járt iskolába és templomba. Tannerék háza viszont csak pár sarokra van a Szent Margittól, ami persze nem feltétlenül jelenti azt, hogy a család katolikus. – A tettesnek nem kellett személyesen is ismernie a fiúkat. – Maggie megint járkálni kezdett. – Talán csak könnyű prédát keres. Kisfiúkat, akik egyedül vannak az utcán, amikor senki sincs a közelben. Én mégis úgy sejtem, hogy kapcsolatban áll egy katolikus templommal, esetleg valamelyikkel itt, a környéken. Furcsán hangozhat, de igaz, hogy ezek közül a fickók közül sokan soha nem távolodnak el messzire a megszokott környezetüktől. – Ez nagyon úgy hangzik, hogy az emberünknek komoly baj van az agyával. Az előbb azt mondta, hogy már korábban is gyilkolhatott. Lehet, hogy büntetve is volt? Mondjuk, gyerekek bántalmazásáért vagy nemi bűncselekményért? Esetleg azért, mert elverte a meleg szeretőjét? – Úgy gondolja, hogy meleg vagy pedofil? – Aligha nélkülöz minden alapot a feltételezés, amikor egy felnőtt férfi ilyesmit művel egy kisfiúval. – Nem bizony. Talán retteg attól, hogy homoszexuális hajlamai vannak. Én mégsem hiszem, hogy meleg lenne. És azt sem, hogy pedofil. – Ezt azokból a nyomokból olvasta ki, amelyeket találtunk? – Nem, éppenséggel azokból, amelyeket nem találtunk. Az áldozatot nem bántalmazták szexuálisan. Nem voltak spermanyomok sem a szájban, sem a végbélben. Nincs jele behatolásnak vagy nemi ingerlésnek. Jeffreys áldozatai közül csak egy ilyen volt... Bobby Wilson – mondta Maggie, és a papírjaiban ellenőrizte a nevet. – Egyedül a Wilson fiúnál voltak nemi erőszakra utaló jelek, mégpedig egészen nyilvánvalóak. Többszörös behatolás következtében 89

kialakult hámsérülések és vérömlenyek. – Várjon egy pillanatot! Ha az elkövetőnk Jeffreyst utánozza, akkor hogyan mondhat nekünk bármit is az ő módszere a személyiségéről? – Az utánzó tettesek mindig olyan gyilkosságokat másolnak, amelyek megfelelnek a saját képzelgéseiknek. Egyesek aztán valamilyen személyes jeggyel is kiegészítik még az elődjük módszerét. Arról sehol nem találtam említést, hogy Jeffreys feladta volna az utolsó kenetet az áldozatainak, bár ez könnyen észrevétlen is maradhatott. – Jeffreys a kivégzése előtt papot hívatott, és meggyónt. – Ezt honnan tudja? Maggie lenézett Morellire, és csak most vette észre, hogy miközben féloldalasan ül a fotel karfáján, combja a férfi karjához ér. Azonnal felállt, kicsit talán túl hirtelen is, de Nick nem adta jelét, hogy ez feltűnt volna neki. – Valószínűleg tudja, hogy apám volt az a seriff, aki elkapta Jeffreyst. A kivégzésén az első sorban kapott helyet. – Feltehetnék neki néhány kérdést? – Anyámmal együtt néhány éve vettek egy lakóautót, és állandóan úton vannak. Időről időre hallatnak magukról, én viszont nem tudom elérni őket. Ha értesülnek az újabb gyilkosságról, egészen biztosan azonnal jelentkezni fognak, de az még eltarthat egy darabig. – Esetleg kideríthetnénk, ki volt az a pap, aki részt vett a kivégzésen. – Ez nem gond. Francis atya még mindig itt dolgozik a Szent Margit-templomban. Azt persze nem tudom, mennyit segíthet nekünk. A gyónási titkot biztosan nem fogja megsérteni. – Azért én mégis szeretnék szót váltani vele. Utána pedig Tannerékkel kell beszélnünk. Nyilván őket is ismeri. – Csak az édesanyát. Matthew szülei elváltak. Maggie egy pillanatig megütközve nézett a férfira, aztán megint

lapozgatni kezdett a papírjai között. – Mi az? – hajolt előre Nick. Maggie megtalálta, amit keresett. – Jeffreys mindhárom áldozata elvált szülők gyermeke volt, és mindhármukat egyedül nevelte az édesanya. – És ezt mit jelent? – Azt, hogy a tettes talán nem véletlenszerűen választja ki az áldozatait. Elképzelhető, hogy nem akkor csap le, amikor valahol egyedül csíp el egy kisfiút, hanem előre, nagyon is gondosan kiszemeli. Jól emlékszem, hogy a kis Alvarez egy kerítés mellett hagyta a kerékpárját és az újságos táskáját? – Igen. Még el sem kezdte a körútját. – És nem voltak dulakodásra utaló nyomok? – Nem, nem voltak. Látszott, hogy a gyerek gondosan letámasztotta a biciklijét, mielőtt beszállt volna a tettes kocsijába. Ebből gondoltuk, hogy ismerhette az elkövetőt. Ezek a fiúk kisvárosban élnek, de azért tudják, milyen az élet, és miféle emberek vannak. Nem hiszem, hogy Danny valaha is beült volna egy idegen mellé. – Hacsak nem találta valamiért bizalomgerjesztőnek. Maggie látta a seriffen, hogy még feszültebb lett, mint eddig volt. Arcán felfedezte annak a rémületnek és elszörnyedésnek a sajátos jeleit, amelyet akkor éreznek az emberek, amikor rá kell döbbenniük, hogy a tettes közülük, a saját környezetükből került ki. – Mire gondol? Arra, hogy valaki azt mondta neki, ismeri a mamáját vagy a papáját? – Így is lehetett. Meg úgy is, hogy az a bizonyos valaki azért volt bizalomgerjesztő, mert egyenruhát viselt. Sok ilyen esettel találkozott már. Soha senkiben nem merült fel, hogy valaki joggal viseli-e az egyenruhát. – Katonatiszti egyenruha lehetett, amilyet a papája is hordott? – Esetleg fehér köpeny, vagy akár rendőregyenruha. 91

16. FEJEZET Timmy lecsúszott a fal mellett, lehuppant a földre, és a fürdőszoba ajtaját figyelte. Érezte, hogy nagyon kell már, de nem akarta zavarni a mamát. Ha bekopogna hozzá, biztosan kiszólna, hogy csak festi magát, menjen be nyugodtan a vécére. Csakhogy ő túl nagy már ahhoz, hogy a mami előtt pisiljen. Az odabentről kihallatszó dudorászást hallgatta, és újrafűzte a teniszcipőjét. A talpán megint nagyobb lett a hasadás. Nemsokára újat kell kérnie, bár a mami most nem engedheti meg magának, hogy másikat vegyen. Hallotta, amikor telefonált, és tudja, hogy papi még nem küldte meg az e havi tartásdíjat. Mami most az Arielle, a kis hableány egyik dalát énekelte. Jamaikai kiejtésén még lenne mit javítani, bár biztosan legalább annyiszor látta azt a filmet, mint ő A csillagok háborúját. Csörögni kezdett a telefon. A mami biztosan nem hallja. Timmy felugrott, és a készülékhez szaladt. – Tessék! – Timmy? Mrs. Calloway vagyok, Chad mamája. Édesanyád otthon van? Timmy már majdnem hadarni kezdte, hogy Chad ütötte meg őt először, és ha mást állít, akkor hazudik, de végül csak azt mondta: – Egy pillanat! Mindjárt szólok neki. Chad Calloway szemét alak, de őt a mami biztosan eltiltaná a focitól, ha bevallaná, hogy Chad szándékosan okozott neki kék foltokat. Ő okosan hallgatott, az a dilis viszont valószínűleg hazudott otthon a saját plezúrjai miatt, és mindent rákent. Timmy halkan bekopogott a fürdőszobába. Ha a mami nem válaszol, majd azt mondja Mrs. Callowaynek, hogy az édesanyja most nem tud a telefonhoz jönni. Az ajtó azonban kinyílt, és Timmynek azonnal inába szállt a bátorsága.

– Jól hallottam, hogy csörgött a telefon? Mami kijött a fürdőszobából. Nagyon jó illata volt, és parfümfelhő lengedezett mögötte. – Mrs. Calloway keres. – Kicsoda? – Mrs. Calloway. Chad mamája. Édesanyja felvont szemöldökkel nézett rá, és további magyarázatot várt. – Nem tudom, mit akar. Timmy vállat vont, és követte a mamáját a telefonhoz, bár még mindig pisilnie kellett, most még jobban, mint eddig. – Christine Hamilton. Igen, természetesen. – Az asszony Timmy felé fordult. – Calloway? – formálta csak az ajkával a szót. – Chad mamája – suttogta a kisfiú. – Igen, tudom, Chad édesanyja. Timmy nem hallhatta, mit mond Mrs. Calloway. Édesanyja fel-alá járkált, mint a legtöbbször, amikor telefonált, és időnként bólintott, bár ezt a telefonon keresztül nem láthatta az, akivel beszélt. Csak rövid válaszokat adott, olyanokat, hogy „ühüm” és „igen, hogyne”. Aztán Timmy látta, hogy hirtelen megáll, és erősen megmarkolja a kagylót. Kezdődik! Gyorsan ki kell találnia valamilyen történetet. De nem, nem is kell! Az az igazság, hogy Chad pikkel rá. Pontosabban Chad elverte őt, méghozzá ok nélkül, csak úgy, mert éppen ahhoz volt kedve. – Köszönöm, hogy felhívott, Mrs. Calloway. Christine letette a telefont, aztán mereven kinézett az ablakon. Timmy nem látta az arcát, és nem tudta leolvasni róla, hogy haragszik-e. A focitól semmiképpen sem tilthatja el! Már éppen meg akart szólalni, hogy megmagyarázza a bizonyítványát, amikor a mami megfordult, és odalépett hozzá. – Eltűnt az egyik csapattársad. – Micsoda? 93

– Matthew Tanner tegnap este nem ment haza a mérkőzés után. Ezek szerint Chadnek semmi köze a dologhoz? – Néhány szülő ma délután elmegy Mrs. Tannerhez, hogy ne legyen egyedül. – Matthew bajba került? Miért nem ment haza? Timmy erősen remélte, hogy a mami nem fogja észrevenni rajta, mennyire megkönnyebbült. – Ne ijedj meg, de emlékszel arra a cikkemre, amelyet Danny Alvarezről írtam? Timmy bólintott. Hogy is felejthette volna el? Mami külön elküldte, hogy vegyen még öt példányt a lapból, pedig a szerkesztőségben annyit kaphatott volna, amennyit csak akart. – Egyelőre semmi biztosat nem tudunk, és nem szeretnélek megijeszteni, de lehet, hogy Matthew-t is az a férfi vitte el, aki Dannyt elrabolta. A mami aggódik. A szája körül mindig mélyebb lesz a vonás, ha valami aggasztja. – Mosakodj meg, aztán elviszlek az iskolába! Nem akarom, hogy ma egyedül menj. – Oké! Timmy beszáguldott a fürdőszobába. Szegény Matthew! – gondolta. Kár, hogy őt kapták el, és nem Chadet! 17. FEJEZET Christine el sem akarta hinni, hogy ekkora szerencse érte. Amíg Timmy készülődött, ő felhívta új főnökét, Taylor Corbyt, a hírszerkesztőség vezetőjét. A hétvégén többször is beszéltek. Korábban semmi dolguk nem volt egymással, de ő azért jól ismerte Corbyt, akit az életmódrovatnál dolgozók Hírbolondnak hívtak. Mókás nikkelkeretes szemüveget viselt, és feltehetően kizárólag fekete nadrágjai meg fehér oxfordingei voltak, amelyekhez

rajzfilmfigurákkal díszített nyakkendőket kötött. Ráadásul télennyáron egyaránt biciklivel járt be dolgozni. Nem azért, mintha nem engedhette volna meg magának, hogy autót vegyen, hanem mert szeretett kerekezni. Amikor Christine beszámolt neki Matthew Tanner eltűnéséről, a férfi sokáig csak hallgatott. – Tudja, mit jelent ez, Christine? – kérdezte végül. Hogy Corby miért választotta a nyomtatott sajtót és nem a tévés újságírást, azt könnyű volt kitalálni. Hangszíne mindig ugyanolyan volt, soha semmiféle érzelemről nem árulkodott. Ha az ember nem értené a szavait, sokszor nehéz volna megmondani, érdekli, untatja vagy egyszerűen csak hidegen hagyja, amiről éppen beszél. – Ha az esti kiadásig elkészül a cikkel, ez lesz a harmadik olyan nap, amelyen orrhosszal megelőzzük a többieket. – Még rá kell bírnom Mrs. Tannert, hogy nyilatkozzon nekem. – Ha esetleg nem áll rá, maga már akkor is eleget tud ahhoz, hogy durranós anyagot írjon. Ne felejtse el ellenőrizni a tényeket! – Az természetes. Valamivel később Christine már a kormánynál ülve odapillantott Timmyre, akin meglátszott, hogy aggódik a barátjáért. Nem tiltakozott az ellen, hogy behozza az iskolába, és egész úton csendben ült mellette. Christine befordult az iskola utcájába, és azonnal a fékre kellett taposnia. A kocsisor egészen a sarokig ért. A jelek szerint az összes szülő elkísérte a gyerekét, ki autóval, ki gyalogosan. Mindenütt felnőttek terelgették apró védenceiket. Az utánuk következő kocsi vezetője rájuk dudált. Mind a ketten összerezzentek, és Christine kicsit előrébb gurult a sorban. Timmy kikapcsolta a biztonsági övét, és feltérdelt az ülésén, hogy kilásson a műszerfal fölött. – Mi van itt, mami? – A szülők tudni akarják, hogy a gyerekek biztonságban beértek a suliba, ezért elkísérték őket. 95

Néhányan szemlátomást túlzásba is vitték az aggódást, és fél kézzel a gyerekük vállát fogták, fél kézzel meg a karját vagy a hátát, mintha a szorosabb kapcsolat nagyobb védelmet jelentene. – Matthew miatt? – Még nem tudjuk, mi történt vele. Talán csak felizgatta magát valami miatt, és elszökött otthonról. Senkinek sem kell beszélned róla. És neki sem kellett volna Timmyvel Matthew-ról beszélnie. Miután Bruce lelépett, megfogadta ugyan, hogy mindig őszinte lesz a fiával, és semmit sem fog elhallgatni előle, most mégis meg kellett volna tartania magának az értesüléseit. Még egyébként is csak kevesen tudhatnak Matthew eltűnéséről. Ezt a riadalmat itt az ő cikkei okozták. Ronald Jeffreys nevének az említése már önmagában riadóztatta a szülőket, és felébresztette a védelmező ösztönüket. Ugyanilyen rémület tört ki közöttük, és ugyanígy viselkedtek, amikor Jeffreys még szabadlábon volt. Christine a tömegben felfedezte Richard Melzert, a KRAP rádió tudósítóját. Bő felöltőben sietett a járdán, bal kezében aktatáskát szorongatott, a jobbal pedig egy szőke kislányt vezetett, minden bizonnyal a sajátját. Christine tudta, hogy minél hamarabb oda kell érnie Michelle Tannerhez. Nem kell hozzá sok idő, hogy a többiek is értesüljenek Matthew eltűnéséről. Talán már itt kitehetné Timmyt. Körülnézett, hogy ki tud-e állni a csak cammogva haladó kocsisorból. – Mami? – Nem tudok gyorsabban menni, Timmy. – Mami, én nem hiszem, hogy Matthew csak úgy megszökött. Christine odapillantott a fiára, aki a sarkán térdepelt, és az odakint zajló, szokatlan felvonulást figyelte. Haja összevissza meredezett, pedig indulás előtt be is vizezte, hogy lelapuljon. Szeplőitől csak még fehérebbnek tűnt a bőre. Mikor lett ennyire bölcs ez a kisfiú? – kérdezte Christine gondolatban. Büszkének kellene lennie rá, ma

reggel azonban különösen elszomorította, hogy nem hagyhatta meg tovább gyermeki ártatlanságában. 18. FEJEZET Az ólomüveg ablakokra festett színes alakok nagyon magasról néztek alá. A levegőt tömjén és gyertyaviasz illata töltötte be. Maggie nem értette, miért érzi magát mindig tizenkét évesnek, ha belép egy katolikus templomba. Azonnal bűntudat fogta el, amikor eszébe jutott, hogy csipkés melltartója és bugyija is fekete. Illetlen szín. Fegyvere markolata bökte az oldalát. Benyúlt a kabátja alá, és megigazította a pisztolytáskát. Szabad egyáltalán templomban fegyvert viselni? Micsoda nevetséges kérdés! Persze hogy szabad! Hátrapillantott a válla fölött, mintha arra számítana, hogy egy koporsó fog végiggördülni a középfolyosón. Még mindig hallotta a kerekek zörgését és az édesapja koporsója mögött egyszerre lépő tucatnyi bőrcipő koppanásait. Megint előrenézett, és észrevette, hogy Nick Morelli várakozón figyeli az oltártól. – Jól van? Hajnali öt volt, amikor a seriff elköszönt tőle és hazament, hogy lezuhanyozzon és átöltözzön. Maggie most szinte rá sem ismert. Rövid haját gondosan hátrafésülte, és megborotválkozott. Sima állán így jobban látszott a kis sebhely, amitől kicsit vagányabbnak tűnt. Farmerdzsekije alatt fehér inget viselt fekete nyakkendővel, hozzá tiszta farmernadrágot és fekete csizmát. Öltözéke egészen más volt, mint munkatársai szokásos, barna egyenruhája, mégis hivatalosnak hatott a megjelenése. Talán azért, mert szálfa egyenesen tartotta magát. – O’Dell ügynök? Jól van? – kérdezte újra. Maggie körbenézett a templomban, amely túlságosan nagy volt a kicsike Platte Cityhez képest. Nemigen tudta elképzelni, hogy a 97

városka lakói rendszeresen megtöltik ezt a sok padsort. – Minden rendben – felelte végre, és sajnálta, hogy csak sokára válaszolt. Késlekedésével bizonyára megijesztette a seriffet, akinek bedagadt szeme még mindig fáradtságról árulkodott. Ő legalább kísérletet tehetett arra, hogy festékkel rejtse el az alvás hiánya nyomait. – Nagyon nagynak tűnik ez a templom – mondta, hátha ezzel majd megmagyarázza a szétszórtságát. – Még viszonylag új. A régi inkább csak kis falusi kápolna volt, úgy öt mérföldre délre a várostól. Platte City növekvőben van. Lakóinak száma az utóbbi tíz évben gyakorlatilag megkettőződött. Többnyire azok költöznek ki ide, akiknek elegük lett a városi életből, de továbbra is Omahába vagy Lincolnba járnak be dolgozni. Most persze már elég furcsán hangzik, hogy a népek azért menekültek ki ide a nagyvárosi bűnözés elől, mert biztonságban akarták felnevelni a gyerekeiket – tette hozzá Nick, és zsebre dugott kézzel átnézett Maggie feje fölött. – Segítségükre lehetek valamiben? – lépett elő egy férfi az oltár háta mögötti függöny mögül. – Francis atyát keressük – felelte Nick Morelli, további magyarázattal azonban nem szolgált. A férfi gyanakodva méregette őket. Seprűt tartott a kezében, de sötét öltönynadrágot, fehér inget és sötétbarna kötött kardigánt viselt. Hajában már sok volt az ősz szál, mégis fiatal ember benyomását keltette. Amikor közelebb lépett hozzájuk, Maggie-nek feltűnt, hogy kicsit sántít, és hófehér edzőcipő van a lábán. – Mit óhajtanak Francis atyától? A seriff Maggie-re nézett, mintha azt kérdezné tőle, mennyit árulhat el. Mielőtt azonban még válaszolhatott volna, a seprűs férfi mintha rájött volna, kivel van dolga. – Várjanak egy percet! Tudom már, kicsoda maga – mondta szinte már vádlón. – Nem volt összekötő a Nebraska Cornhuskers-nél? Morelli. Nick Morelli. 1982-1983-as idény.

– Csak nem a Cornhuskersnek szurkol? Nick elmosolyodott, és örült, hogy felismerték. Maggie-nek csak most tűnt fel, hogy gödröcskék jelennek meg az arcán, amikor mosolyog. Szóval összekötő volt. Eddig nem tudott erről, mégsem lepődött meg. Vajon miért nem? – Imádom a Cornhuskerst. Ray vagyok... Ray Howard. Csak a tavasszal jöttem vissza ide. Odaát alig közvetítettek meccset. Szörnyű volt, egyszerűen szörnyű! Egyébként kis ideig én is játszottam – dőlt belőle a szó izgatottan. – Gimis koromban, az Omaha Centralban. Még dr. Tom is megnézett. Aztán tönkretettem a térdemet. Az utolsó mérkőzésünkön. A Creighton Preppel játszottunk, pont azokkal a kutyaütőkkel! Kifordult a térdem, és soha többet nem focizhattam. – Sajnálom – mondta Nick. – Az Úr útjai kifürkészhetetlenek. A felesége? A férfi végre őt is észrevette. Maggie látta, hogy tekintete bejárja a testét, és bár szívesen megtette volna, végül mégsem gombolta be a kabátját. – Nem, nem vagyunk házasok – felelte Nick, és mintha kicsit zavarba jött volna. – Szóval a menyasszonya? Vagy úgy, ezért keresik Francis atyát! Ő már sok száz párt esketett. – Nem, mi nem... – Hivatalos ügyben kell beszélnünk vele – vágott Maggie a seriff szavába, hogy megmentse a további kínlódástól. A seprűs férfi feléje fordult, és szemlátomást magyarázatot várt tőle. Maggie karba fonta a kezét, hogy tekintélyesebbnek tűnjön. – Itt van Francis atya? Ray Howard tekintete ide-oda járt a seriff és Maggie között, aztán belátta, hogy egyiküktől sem fog többet megtudni. – Azt hiszem, hátul van, és éppen átöltözik. Ő tartotta a reggeli misét – mondta, de semmi jelét nem adta annak, hogy meg akarna mozdulni. 99

– Megtenné, hogy kihívja, Ray? – kérdezte Nick sokkal udvariasabban, mint ahogyan Maggie fogalmazott volna. – Hogyne! – Howard elindult, de még egyszer megállt. – Mit mondjak, ki keresi? – nézett Maggie-re, és várta, hogy bemutatkozzon. Maggie csak nagyot sóhajtott, és a másik lábára helyezte át a testsúlyát. Nick futó oldalpillantást vetett rá. – Csak annyit mondjon – válaszolta aztán –, hogy Nick Morelli szeretne beszélni vele. – Igen, persze. Ray Howard eltűnt a függöny mögött. Maggie fintort vágott, és felnézett a vigyorgó Nickre. – Nem is tudtam, hogy egy összekötővel van dolgom. – Rég volt az már. Talán még az előző életemben. – Jól játszott? – Le akart szerződtetni a Dolphins, de apám ragaszkodott hozzá, hogy jogot tanuljak. – Maga mindig azt csinálta, amit a papája mondott? Maggie viccnek szánta a kérdését, Nick azonban szemlátomást megharagudott érte. Alighanem érzékeny pontjára tapintott rá. – A jelek szerint igen – válaszolta végül a férfi mégis mosolyogva. – Nicholas! – Alacsony, ősz hajú pap tartott az oltár felé. Földig érő, fekete reverendájában valósággal lebegett. – Mr. Howard azt mondja, hivatalos ügyben akarsz beszélni velem. – Üdvözlöm, Francis atya! Sajnálom, hogy nem jelentkeztem be telefonon. – Semmi baj. Itt mindig szívesen látunk. – Atyám, Maggie O’Dell különleges ügynök az FBI-nál dolgozik, és azért van itt, hogy segítsen megoldanom az Alvarez-ügyet. Maggie kezet nyújtott az idős papnak, az pedig két tenyere közé zárta, és fogva tartotta a jobbját. Vékony, májfoltos bőrén vastag, kék

erek húzódtak, és kicsit remegett a keze. Mélyen a szemébe nézett, és Maggie-nek olyan érzése támadt, hogy a lelkébe lát. Enyhe borzongás futott végig rajta, de állta a pap tekintetét. – Örülök, hogy megismerhetem – mondta az atya, aztán elengedte Maggie kezét, és a közeli dobogóra támaszkodott. – Christine fiáról, Timmyről mindig te jutsz eszembe, Nicholas. Az unokaöcséd Keller atya mellett ministrál. Nicholas pedig az én ministránsfiúm volt, soksok éve, még a régi Szent Margit-templomban – tette hozzá Maggie felé fordulva. – Igazán? Maggie a seriffre nézett, hogy kiélvezze a zavarodottságát, ám a szeme sarkából egyszer csak mozgást észlelt. Az oltár mögött megmozdult a függöny. Huzat nincs, az nem mozgathatja. Aztán meglátta, hogy egy fehér edzőcipő orra kandikál elő a függöny alól. Úgy tett, mintha nem vette volna észre a hallgatódzót, és rámosolygott Nick Morellire, akit egyértelműen kínosan érintettek az idős pap iménti szavai. Sietve másra is terelte a szót. – Francis atya, hálásak lennénk, ha válaszolna néhány kérdésünkre. – Kérem. Miben lehetek segítségükre? – nézett a pap Maggie-re. – Úgy tudom, a kivégzése előtt ön gyóntatta meg Ronald Jeffreyst – folytatta Nick. – Így van, de arról nem beszélhetek. Remélem, megérted. Az atya hangja egyszeriben gyenge lett, mintha máris kimerült volna. Lehet, hogy beteg, gondolta Maggie. Talán súlyos kór gyötri. Az a bőre különös sápadtságát is megmagyarázná. Amikor beszél, szaggatottan és szaporán veszi a levegőt, ha pedig hallgat, csontos válla fel-alá jár, valamilyen fura ütemben, amit halk, sípoló hang kísér. – Természetesen megértjük – felelte Maggie. Hazudott, mert egyáltalán nem értette meg, de nem akarta kimutatni a türelmetlenségét. – Mégis hálás lennék, ha olyasmit tudna 101

elmondani, ami új megvilágításba helyezhetné az Alvarez-ügyet. – Ugye O’Dellnek hívják? A neve alapján ír katolikus családból származik. Maggie elképedt, és kicsit bosszantotta is, hogy a pap másra terelte a szót. – Így van – felelte most már kissé ingerülten, de az atyán nem látszott, hogy ez feltűnt volna neki. – A keresztnevét pedig Szent Margitunk után kapta, Maggie. – Igen, elképzelhető. Francis atya, ha Ronald Jeffreys bevallott magának valamit, ami Danny Alvarez gyilkosának a nyomára vezethet bennünket, akkor azt el kell mondania nekünk. – A gyónási titok még az elítélt gyilkosokra is vonatkozik, O’Dell ügynök. Maggie felsóhajtott, és Nickre nézett, akin szintén meglátszott, hogy fogytán a türelme. – Atya – kezdte a seriff –, valamit talán mégis elmondhat. A papokon kívül ki adhatja még fel az utolsó kenetet? A kérdés szemlátomást megzavarta Francis atyát. – Az utolsó kenet szentségét papnak kell feladnia, de rendkívüli körülmények között ez nem kötelező. – Ki tudhatja még, hogyan kell csinálni? – A Második Vatikáni Zsinat előtt a magyarázata benne volt a Baltimore-i katekizmusban. Maguk még mind a ketten túl fiatalok ahhoz, hogy ezt tudhassák. Manapság már inkább csak papneveldékben oktatják, de a diakónusok képzésének is része lehet. – És mi kell ahhoz, hogy valaki diakónus lehessen? – kérdezte Maggie, akit kicsit idegesített, hogy csak még hosszabb lesz a szóba jöhető gyanúsítottak listája. – Erre nézve szigorú szabályok vannak. Természetesen közel kell állnia az egyházhoz, és sajnos kizárólag férfi lehet. De nem egészen értem, mi köze ennek Ronald Jeffreyshez. – Attól tartok, hogy ezt pedig mi nem mondhatjuk el önnek,

atyám – mosolyodott el Nick, és Maggie-re nézett, hogy van-e még kérdése. – Köszönjük a segítségét, Francis atya – mondta végül. A seriff már indult volna, Maggie azonban a papot nézte, és abban reménykedett, hogy mélyen ülő szeméből mégis sikerül valamit kiolvasnia. Olyan érzése volt, hogy mondani akar neki valamit, az atya azonban csak mosolyogva bólintott. Nick megérintette a vállát, hogy menjenek. Maggie megfordult, és a seriffel együtt elhagyta a templomot, de a főbejárat előtti lépcsőn hirtelen megállt. Morelli már lent volt a járdán, amikor észrevette, hogy nincs ott mellette. – Mi van? – nézett fel rá. – Az atya tud valamit. Jeffreys elmondott neki valamit, amit ő elhallgat előlünk. – El kell hallgatnia. Maggie megfordult, és futva visszaindult. – O’Dell! Mit művel? Maggie a háta mögül hallotta Morelli seriff lépteit, amikor belökte a súlyos kaput, és végigsietett a középfolyosón. Francis atya az oltárnál éppen eltűnt a vastag függöny mögött. – Atyám! – kiáltott rá Maggie. Hangját visszaverték a falak, amitől egyszeriben olyan érzése támadt, hogy megsértett egy szabályt, és bűnt követett el. A pap megállt, visszajött az oltár elé, és megvárta, hogy Maggie a seriffel a sarkában odaérjen hozzá. – Ha tud valamit... ha Jeffreys elmondott magának valamit, ami megakadályozhatja egy újabb gyilkosság elkövetését... Atyám, ha esetleg megmentheti egy ártatlan kisfiú életét, akkor sem szegheti meg... akkor sem kell megszegnie egy halálra ítélt sorozatgyilkos gyónásának a titkát? Maggie a lélegzetét visszafojtva, várakozón nézett az idős férfi szemébe, akiről feltételezte, hogy többet tud, mint amennyit elárulhat, vagy el akar árulni. 103

– Annyit elmondhatok, hogy Ronald Jeffreys csakis az igazat, a színtiszta igazat vallotta. – Hogyan, kérem? – Maggie türelmetlensége haragba csapott át. – Attól a naptól fogva, hogy beismerte a tettét, egészen a kivégzéséig Ronald Jeffreys mindig igazat mondott. – A pap rendületlenül Maggie szemébe nézett, és talán szavak nélkül akart valamit az értésére adni, ő azonban még csak nem is sejtette, mi lehet az. – Most pedig bocsássanak meg nekem! Nick Morelli várakozón állt Maggie mellett, amíg az atya mögött összecsukódott a függöny. – Szent ég! – suttogta végül. – Ez meg mit jelenthetett? – Azt jelenti, hogy újra kell olvasnunk Jeffreys vallomását – döntötte el Maggie, aztán megfordult, és elindult kifelé. Ezúttal nagyon vigyázott, hogy cipősarkai ne ütődjenek hozzá hangosan a márványpadlóhoz. 19. FEJEZET A kocsi megfarolt, amikor kivágódott a templom előtti parkolóból. Az ülésről leesett az élelmiszeres zacskó, és narancsok gurultak a férfi lába alá, miközben tövig nyomta a gázpedált. Meg kell nyugodnia. Belenézett a visszapillantó tükörbe. Nem követik. Azért jöttek el a templomba, hogy kérdéseket tegyenek fel. Jeffreysről. Őt nem gyanúsítják. Semmit sem tudnak. Még az az újságírónő is arra célzott, hogy Danny gyilkosa Jeffreyst utánozza. Miért nem jut senkinek eszébe, hogy éppen Jeffreys utánozott valakit? Hidegvérű gyilkos volt, úgyhogy tökéletesen megfelelt bűnbaknak. Az iskola körüli utcákon most megfélemlített szülők futkosnak a gyerekeikkel, mint a patkányok, és minden sarkon fürtökben állnak. A járda szélén kiteszik a kölykeiket, és megvárják, hogy azok bemenjenek az iskola kapuján. Eddig szinte oda sem figyeltek rájuk,

hosszú-hosszú órákra egyedül hagyták őket, és becenévnek hitték a kulcsos gyerek kifejezést. Olyan sebeket ejtettek a kicsinyeiken, amelyek egy életen át sajogni fognak. És most ezek a szülők is tanultak a történtekből. Szívességet, sőt mi több, egyenesen értékes szolgálatot tett nekik! A hideg szél havazást ígért, és belemart a kiskabátokba meg a szoknyákba. Nemsokára melegebben kell majd öltözködniük az embereknek. Erről eszébe jutott a csomagtartóban heverő takaró. Maradtak rajta vérfoltok? Megpróbált visszaemlékezni, miközben a járdákat és a kereszteződéseket elözönlő patkányokat figyelte. Megállt, amikor felemelt tárcsát tartottak elé. Kis patkányok áradata kelt át az úton. Valamelyik megismerte, és odaintett neki, ő pedig visszaintegetett. Nem, nem, kimosta a takarót. Már nem véres. A fehérítő csodát művelt vele. Kellemesen fogja melegíteni, ha majd még hidegebbre fordul az idő. Miközben kihajtott a városból, ludak csapatát fedezte fel az égen. Alakzatban repültek, mint a katonai bázis harci pilótái. A férfi letekerte az ablakot, és a fülét hegyezte. A madarak sivalkodása valósággal kettéhasította a friss reggeli levegőt. Igen, a kövér, vastag felhők ezúttal havat hoznak, és nem esőt. Érezte a csontjaiban. Gyűlölte a hideget és a havat. Túl sok olyan karácsonyra emlékezett, amelyen kicsomagolhatta azt a kevéske ajándékot, amelyet édesanyja titokban tett oda neki a fa alá. A mama kérésére karácsony reggelén mindig nagyon korán kelt, és bement a nappaliba az ajándékáért. A legnagyobb csendben bontotta ki a csomagot, és közben a szomszédos hálószobából hallotta, mivel foglalja le az édesanyja a férjét. Mostohaapja hálás volt a kora reggeli adományért, és soha nem fogott gyanút. Ha tudomást szerzett volna az ajándékokról, nehéz munkával megkeresett pénze felelőtlen pazarlásáért megint mind a kettőjüket elverte volna. Az ilyen verések után alakult ki titkos 105

karácsonyi szokásuk. A férfi ráfordult az Old Church útra, és a folyó mentén ment tovább. A part a vörös, a narancs és a sárga ragyogó árnyalataiban pompázott. A hó majd mindezt tönkreteszi, elfedi az élénk színeket, és kiteríti a halál fehér fátylát. Mindjárt odaér. Hirtelen eszébe jutottak a baseballkártyák. Kapkodva áttúrta kabátja összes zsebét, miközben fél kézzel vezetett tovább. A kocsi hevesen kilendült jobbra, és az egyik kerék becsúszott egy mély barázdába. A férfi nagyot rántott a kormányon, és sikerült is visszanyernie uralmát az autó fölött. Farmerja farzsebében végre kitapintotta a kártyacsomagot. Elhagyta az utat, és behajtott egy berekbe. Összehajló ágak és levelek csapódtak a kocsinak, amikor megállt. Összeszedte a szétszóródott ennivalót, magához ölelte a zacskót, és kiszállt. Kinyitotta a csomagtartót, kiemelte belőle a kötéllel összekötött, összegöngyölt vastag gyapjútakarót, és a vállára dobta. Amikor lecsapta a csomagtartó tetejét, a víz és a fák visszaverték az éles hangot. Aztán csend lett, teljes béke, csak a fákat simogatta susogva a hideget ígérő szél, amely elmosta a víz szagát, a halaknak, az oszlásnak és az elmúlásnak ezt a csodásan illatozó keverékét. A férfi megállt, és a szaporán szaladó, apró hullámokat figyelte, amelyek uszadékfát és mindenféle szemetet sodortak magukkal. A víz éltet, de pusztító erejével veszélyes is. Képes arra, hogy meggyógyítson és megtisztítson. A sáros levelek olyan jól eltakarták a faajtót, hogy még neki is keresnie kellett kicsit, mire végül megtalálta. Megszabadította a hulladéktól, aztán két kézzel megragadta, és addig rángatta, amíg engedett. Azonnal nedves föld és oszlás szaga csapta meg az orrát. Lehajolt, letette a földre a zacskót meg a takarót, és kabátzsebéből előhúzta a gumimaszkot. Ez sokkal jobb, mint a sísapka, nem annyira ijesztő, és az

évszaknak is inkább megfelel. Ennek ellenére utálta ezt a vacakot, de még jobban utált visszaemlékezni Danny szemének a kifejezésére. A fiú megismerte, és bízott benne. Tekintetében néma szemrehányás volt, mert becsapta őt. Bárcsak megértette volna! A nézése és az az átkozott kereszt a nyakában azonban majdnem kikészítette. Nem, többé nem kockáztathat. Magára rángatta a maszkot, és már másodpercek múlva izzadságcseppeket érzett az arcán. Akár egy zombi, előrenyújtott kézzel, tapogatózva kicsiket lépett, amíg neki nem ütközött a fapolcnak. Ujjai megtalálták a lámpást és a gyufát. Bőrét hirtelen valami szőrös simította végig. Miközben visszarántotta a kezét, lelökte a viharlámpát, de vakon is sikerült elkapnia, mielőtt a földre esett volna. – Átkozott patkányok! Fellobbantott egy gyufát, és már az első kísérletre sikerült meggyújtania a kanócot. A sötétség életre kelt a sárgás fényben. A falról apró földdarabok potyogtak le. Várt, és nem nézett a sietve menekülő éjszakai állatok után, amelyek pillanatok alatt másik rejtekhelyet találtak maguknak. Megint teljes lett a csend és a béke. A férfi nekidőlt a vastag fapolcnak, és megnyomta a vállával. A súlyos darab nyögve, imbolyogva elmozdult a helyéről, beleakadt a földbe, és göröngyök ragadtak rá. Ő azonban csak nyomta tovább. Izzadság folyt végig a hátán, az arcára tapadó maszk alatt iszonyú meleg volt. Végre kinyílt előtte a titkos bejárat. Bemászott a kis lyukba, hátranyúlt, és behúzta maga után a zacskót meg a takarót. Bízott benne, hogy Matthew örülni fog a baseballkártyáknak. 20. FEJEZET Tannerék háza a város peremén, az utca végén állt. Mögötte óriási mező terült el, amelyen nagy, sárga munkagépek a táj átalakításán dolgoztak, és egyben nyelték el a fákat, mintha csak éhes mesebeli szörnyek lennének. A látvány arra vallott, hogy Platte City gyors 107

fejlődésének hátulütői is vannak. A vadrózsákkal, virító aranyvesszőkkel teli, vidékies táj és a hullámzó fűtenger helyét műanyag hintákkal tarkított, négyszögletes pázsitágyások és szürke aszfaltozás foglalta el, amelyen terepjárók cikáztak. – Nagy Isten! – nyögött fel Nick, amikor meglátta a Tanner-ház előtt parkoló rengeteg kocsit. – Megbízott valakit a koordinálással? – kérdezte Maggie a terepjáró anyósüléséről. Nick csupán futó oldalpillantást vetett rá. – Csak kérdeztem, Morelli. Nem kell mindjárt felhúznia magát. O’Dellnek igaza van, gondolta Nick. Halvány szemrehányás sem volt a hangjában, neki pedig nem volna szabad elfelejtenie, hogy ők ketten azonos oldalon állnak. Gyorsan jobb belátásra tért hát, és elmondta, mi mindent tett az eltelt időben. Hal Langstonnak kiadta, hogy rendezzen be rögtönzött parancsnoki állást Michelle Tanner házában, és arról sem feledkezett meg, amit az Alvarez-eset kapcsán Bob Westontól tanult. Percekkel Michelle Tanner kétségbeesett hívása után kiküldte az asszonyhoz Philipp Van Dornt, hogy szereljen lehallgató készüléket és magnetofont a telefonjára. A hivatal tárgyalóját Lucy Burton még éjfél előtt helyzetértékelő helyiséggé alakította át, a falra felerősítette Matthew kinagyított fényképeit, és forródrótot is rendelt. Nick ezúttal haladéktalanul tájékoztatta Richfield, Stanton és Bennet rendőrfőnökét, hogy kisegítőket kérjen tőlük az utcák, a mezők és a folyópart átkutatásához. A saját emberei házról házra jártak. Lelkükre kötötte, hogy udvariasan érdeklődjenek, és ne keltsenek riadalmat. Bár lehet, hogy ezzel már elkésett. Ma reggel saját szemével látta, hogy a gyerekek nem egyedül mentek iskolába, hanem rémült szüleik vitték be őket. Christine gondoskodott arról, hogy elszabaduljon a pokol. Arra már gondolni sem akart Nick, mi lesz, ha Matthew eltűnésének a híre is elterjed. Alighanem csak becsapja magát, ha abban reménykedik, hogy elejét tudják venni a

pániknak. Tannerék házának az ajtaja nyitva volt, és hangok hallatszottak ki az előkertbe. Maggie megzörgette a szúnyoghálót, és várt. Nick legszívesebben azonnal belépett volna. Ahogy a nő mögött állt, rájött, hogy jó fejjel magasabb nála. Kicsit előrehajolt, hogy belélegezhesse a haja illatát. A szél, mintha csak meg akarná cirógatni, az állának fújta néhány tincsét. Maggie ma borvörös kiskabátot és nadrágot viselt, amelynek színe mellett még bársonyosabbnak tűnt a bőre. Amikor lesimította és füle mögé dugta a haját, majdnem Nick arcához ért, de ő gyorsan felegyenesedett. A szúnyoghálós ajtó nyikorogva fordult el a régi sarokvasakon, amikor egy ismeretlen férfi kinyitotta, hogy szemügyre vegye a küszöbön állókat. – Maguk kicsodák, és mit akarnak? – kérdezte bizalmatlanul, és nemigen fáradt azzal, hogy udvariasan fogalmazzon. – Hagyja csak, rendben van – jelent meg mögötte Hal Langston, és finoman félretolta, hogy egészen kinyithassa az ajtót. A gyanakvó férfi csak egyetlen pillantást vetett rá, aztán szó nélkül visszament a házba. Hiába, Halnak már a megjelenése is tiszteletet parancsolt. A gimnáziumban egy csapatban focizott Nickkel, és bár azóta felszedett pár kilót, még mindig nagyon jó karban volt. – A házasélet teszi. Neked is ki kellene már próbálnod, öregem – szokta mondani, ha Nick a súlyával ugratta. Hal mindenesetre megfogta az isten lábát, amikor megnősült. Felesége, Tess Langston tíz éve költözött Platte Citybe, hogy történelmet tanítson a gimnáziumban. Mivel nemcsak szép volt, hanem legalább annyira okos is, a még nőtlen fiatalemberek, bármennyire is odáig voltak érte, nem mertek a közelébe merészkedni. Ez alól egyedül Hal volt kivétel, aki viszont, a telefonszámláját csillagászati magasságokba röpítve, három teljes 109

héten át minden este felhívta Nicket a keleti parton, hogy kikérje a tanácsát. Nick akkoriban jogi egyetemre járt, és két kártérítési kereset meg szerződésszegési eset között segített a barátjának a hódítás következő lépéseinek megtervezésében. Versikéket írt a nevében, azt ajánlotta neki, hogy ne rózsát, hanem százszorszépet vegyen ajándékba, és mindig megmondta, hol és hogyan érintse meg Tesst. Elég, ha finoman harapdálja a fülcimpáját, amikor megöleli, de a mellét ne tapogassa, javasolta például. Egy idő után kezdte úgy érezni, hogy ő maga udvarol Tessnek. Amikor pedig Hal felhagyott a telefonálással, hiányérzete támadt. Jóval később döbbent rá, hogy nem a barátja hiányzott neki, hanem az a nő, akivel személyesen ugyan csak egyszer találkozott, a barátja révén azonban olyan jól ismerte, hogy ő is beleszeretett. Hal és Tess hat hónap után összeházasodtak, de Nick még mindig közel érezte magához Tesst. Soha nem kérdezte meg Haltól, hogy elmesélte-e a feleségének udvarlása igaz történetét, Tess azonban időnként úgy nézett rá, mint aki mindent tud, és hálás azért, amit kettőjükért tett. Tannerék nappalija tele volt a seriff helyetteseivel és ismeretlen rendőrökkel. Néhányan kávéztak, mások térképek és jegyzetek fölé hajoltak. Nick körülnézett, és Michelle Tannert kereste a tekintetével, bár nem volt biztos abban, hogy fel fogja ismerni. A nő rózsaszínű zseníliaköntösében, sírástól kivörösödött szemével és könnyfoltos arcával az éjszaka olyan volt, mint aki részeg és nem igazán tud magáról. Kontyba tűzött vörös hajából több tincs is kiszabadult, és apró kígyók módjára gyűrűzött a feje mellett. Karját lengetve, nyughatatlanul fel-alá járkált, görnyedten, mintha vékony testét görcs rántotta volna össze. A konyhában még nagyobb volt a tömeg. – Honnan szalajtották ide ezt a rengeteg embert, Hal? Nick megfordult, és összeütközött a helyettesével, aki szorosan mögötte lépkedett. Maggie O’Dell közben már odaverekedte magát

Philipp Van Dornhoz, és éppen a műszaki berendezések titkait magyaráztatta el magának. – Mrs. Tanner ötlete volt – válaszolta Hal fojtott hangon. – Felhívta a szomszédait, az édesanyját és a fia csapattársainak a szüleit. – Jézusom, az egész átkozott focicsapat itt hemzseg! – Csak egypár szülő. Nick könyökével utat tört magának a tömegben, és már szabályosan félrelökdöste az embereket, amikor egyszer csak meglátta, kivel kávézik az asztalnál Michelle Tanner. – Te meg mi az ördögöt keresel itt? – dörrent rá olyan hangosan, hogy mindenki elnémult a szobában. 21. FEJEZET Mielőtt Christine válaszolhatott volna, öccse odaviharzott hozzá. Útközben nekiment Emily Fultonnak, akinek kilöttyent a kávéja, és kis híján fellökte Paul Callowayt. Mindenki meredten bámulta, miközben ő kinyújtotta a kezét, ujjával a nővérére mutatott, és Michelle Tannerhez fordult. – Tisztában van azzal, Mrs. Tanner, hogy ez a nő újságíró? Az alacsony asszony hihetetlenül sovány, nem is vékony, inkább törékeny volt. Christine már megtapasztalta, hogy nagyon ijedős teremtés. Kis madárarcából most is azonnal kiszaladt minden csepp vér, és hatalmasra kerekedett a szeme. Christine-re nézett, zavartan forgatta a kávéscsészéjét, és látnivalóan megijedt attól, hogy a hirtelen beállt csendben úgy tűnt, mintha túl hangosan beszélt volna. Végül aztán Nickre emelte a tekintetét. – Igen, Morelli seriff, tudom, hogy Christine újságíró. – Összekulcsolta a kezét, és nyilván észrevette, hogy kicsit remeg, mert sietve az asztala alá dugta, és az ölébe ejtette. Pillantását a csészéjére szegezte, úgy beszélt tovább: – Arra gondoltunk, jó volna, 111

ha az esti kiadásban megjelenne valami Matthew-ról – mondta, és most már a hangja is remegett. Christine látta, hogy Nick ellágyul. Ha semmi más nem is, egy nő könnyei egészen biztosan meghatják az ő férfias, büszke öcsikéjét. Tapasztalatból tudta, hogy így van, mert hébe-hóba ő is ügyesen visszaélt ezzel. Ráadásul Michelle Tanner könnyei valódiak voltak. – Sajnálom, Mrs. Tanner, de szerintem ez nem jó ötlet. – Nagyon is az. Christine kicsit arrább csúszott a székén, hogy jobban láthassa a Nick mögött megszólaló nőt. Akár fotómodell is lehetne, állapította meg azonnal. A bőre makulátlan, arccsontja magasan ül, az ajka telt, és selymesen csillog rövidre nyírt, sötét haja. Nadrágkosztümje kifogástalanul áll karcsú, edzett testén, amely a kellő helyeken elég gömbölyű ahhoz, hogy a helyiségben tartózkodó összes férfi figyelmét magára vonja. Hangja és tartása azonban elárulja, hogy nem jó nőként akar érvényesülni. Magabiztos és tekintélyparancsoló a fellépése. Szemlátomást nem ijed meg egykönnyen, attól meg végképp nem, ha csupa idegen közé kell bemennie valahová. Christine első látásra megkedvelte. – Hogyan, kérem? – kérdezte Nick megütközve. – Én jó ötletnek tartom, hogy kezdettől fogva bevonjuk a sajtót. Nick bosszúsan hátrafordult. – Beszélhetnénk egy percet? Négyszemközt! Választ sem várva karon fogta a mögötte álló nőt, aki azonnal kirántotta magát a kezéből, de azért elindult utána. Az emberek szétváltak, és utat engedtek nekik. Christine felvette az asztalról a jegyzetfüzetét, és megpaskolta Michelle kezét. – Elnézését kérem. Elhatározta, hogy bármilyen dühös is az öccse, ő mindenképpen megismerkedik azzal a nővel, aki egyetlen mozdulatával helyére tette Nicket. Csakis ő lehet Maggie O’Dell, az a különleges FBI-ügynök,

aki Quanticóból érkezett ide. Vajon mennyit lesz hajlandó elárulni neki? Szerezhet-e tőle olyan értesüléseket, amelyekre Nick, ha a jó híre forog kockán, úgy vigyáz, mint a szeme fényére. Christine látta, hogy öccse és a kísérője a nappali sarkába húzódtak, és az elülső erkélyajtó mellett állnak. Néhány rendőr leplezetlenül bámulta őket, Nick emberei azonban tapasztaltabbak voltak, és úgy tettek, mintha nagyon el lennének foglalva. – Előre megmondtam neked, hogy nem lesz boldog, ha meglát itt – mondta valaki a háta mögött. Christine a válla fölött hátranézett Halra. – Lehet, hogy éppen most térítik jobb belátásra. – Az már egyszer igaz, hogy ezúttal emberére talált. Kimegyek, és elszívok egy cigarettát. Jössz te is? – Köszönöm, de éppen a leszokással próbálkozom. – Ahogy gondolod. Hal mögött nyikorogva becsukódott a szúnyoghálós ajtó. Nick és O’Dell ügynök észre sem vették. Nick fojtott hangon beszélt, és csak nagy nehezen sikerült uralkodnia a haragján. O’Dell ügynök viszont tökéletesen higgadtnak tűnt, hangja fegyelmezett, érzelemmentes volt. – Bocsánat a zavarásért! – Christine kitért öccse dühös pillantása elől. – Maga nyilván O’Dell ügynök. Christine Hamilton vagyok. Maggie habozás nélkül elfogadta a feléje nyújtott kezet, és határozottan, nyugodtan megszorította. – Üdvözlöm, Miss Hamilton! – Nagy felindultságában Nick bizonyára nem említette önnek, hogy a nővére vagyok. Maggie a seriffre nézett, és Christine mosolyt vélt felfedezni egyébként rezzenéstelen arcán. – Már felmerült bennem, hogy közelebbi kapcsolatban lehetnek egymással. – Haragszik rám, és nehezére esik elhinni, hogy valójában azért 113

vagyok itt, mert segíteni szeretnék. – Én ebben egészen biztos vagyok. – Esetleg néhány kérdésemre is hajlandó válaszolni? – Sajnálom, de azt nem tehetem, Miss Hamilton. – Christine. – Hogyne, Christine. A vizsgálatot azonban nem én vezetem. Csak azért vagyok itt, hogy elkészítsem a tettes személyiségrajzát. Christine-nek nem kellett Nickre néznie, anélkül is tudta, hogy az öccse elégedetten mosolyog. – És ez mit jelent, ha szabad kérdeznem? – szólalt meg ingerülten. – Azt, hogy ugyanúgy kizárják a sajtót, mint az Alvarez-ügynél? Nick, ez csak rontja a helyzetet. – Azt hiszem, Morelli seriff időközben megváltoztatta a véleményét – mondta Maggie O’Dell, és Nicket figyelte. A férfi most már nem mosolygott, inkább savanyú képet vágott, és idegesen kisimította haját a homlokából. O’Dell ügynök karba fonta a kezét, és várt. Christine hol az egyikre, hol a másikra nézett. A szoba sarkában szinte tapintani lehetett a feszültséget. Nick végül megköszörülte a torkát, mintha nehezére esne, hogy megszólaljon. – Holnap reggel fél kilenckor sajtótájékoztatót tartunk a törvényszék előcsarnokában. – Lehozathatom ezt a hírt az esti kiadásunkban? – kérdezte Christine, és továbbra is kettőjük között ingázott a tekintete. – Le – felelte az öccse kelletlenül. – És még mit jelentethetek meg? – Semmit. – Mintha azt mondta volna, seriff, hogy elkészültek a kisfiú fényképéről a másolatok – jegyezte meg Maggie O’Dell mintegy mellékesen, és egyáltalán nem volt él a hangjában. – Talán valakinek eszébe jut valami, ha Christine fotót is mellékel a cikkéhez. Nick zsebre vágta a kezét. Nővére sejtése szerint azért, hogy ne

fojtsa meg itt azonnal O’Dell ügynököt. – Beugorhatsz a törvényszékre, és elkérhetsz egyet a fényképek közül. Szólok Lucynak, hogy tegye le a portára. A portán lesz a kép, Christine. Nem szeretném, ha az irodámban szaglásznál. – Nyugi, Nick! Mondtam már, hogy nem vagyok az ellenséged. – Christine elindult kifelé, de az ajtóból még visszafordult. – Azért ugye eljössz ma vacsorára? – Nem biztos, csak ha belefér az időmbe. – O’Dell ügynök, volna kedve csatlakozni hozzánk? Egyszerű spagettit főzök, de bőven van otthon Chianti. – Köszönöm, ez nagyon jól hangzik. Christine csak nehezen állta meg, hogy ne nevessen fel hangosan Nick elképedt ábrázata láttán. – Akkor hét körül várom magukat. Az öcsém tudja, hol lakom. 22. FEJEZET Amint Maggie O’Dell-lel belépett az ajtón, Nick azonnal megérezte, hogy a hivatalában valósággal szikrázik a levegő az idegességtől. Miközben őt az nyugtalanította, hogy a városon elhatalmasodhat a rémület, itt máris teljes volt a pánik. A telefonok szünet nélkül csörögtek, gépek sípoltak, billentyűzetek kopogtak, faxkészülékek zümmögtek. Alig ismert emberekre kellett hagynia, hogy elvégezzék azokat a feladatokat, amelyekhez ő nem ért, és ettől enyhén szólva is kényelmetlenül érezte magát. Lucy szemlátomást megkönnyebbült, amikor meglátta. Mosolyogva odaintegetett neki a helyiség túlsó végéből, aztán megvető pillantást vetett Maggie O’Dellre, az ügynökön azonban nem látszott, hogy ezt észrevette volna. – A város minden négyzetcentiméterét átkutattuk, Nick. Lloyd Benjamin, akinek hangja rekedt volt a kimerültségtől, levette a szemüvegét, és megtörölte a szemét. Homlokára mély 115

barázdákat szántott az aggódás. Nick csapatának ő volt a legidősebb tagja, és Hal mellett a legmegbízhatóbb is. – A richfieldiek még kint vannak a folyónál, ott, ahol a kis Alvarezt megtaláltuk – folytatta. – A stantoni kollégák a kőfejtőt és a Northon-tavat kutatják át. – Jól van, Lloyd – paskolta meg Nick bátorítóan a hátát. Lloyd az állát dörzsölgette, és futó pillantást vetett Maggie-re. – Cseréltünk egymás között – folytatta aztán halkan, inkább már suttogva. – Stan Lubrick úgy emlékezett, hogy Jeffreysnek volt valakije, amikor letartóztattuk. Tudod, na! Barátja... vagyis inkább szeretője. Akkor be is hoztuk kihallgatásra azt a pasast, de nem hiszem, hogy vallott volna. Mark Rydellnek hívják – tette hozzá, és belepillantott macskakaparással írt jegyzeteibe, amelyeket csak ő tudott elolvasni. – Arra gondoltunk, hogy esetleg megkereshetnénk. Talán itt van valahol a környéken. Mindkét férfi Maggie-re nézett, akit azonban szemlátomást nagyon lefoglalt a körülöttük zajló felfordulás. Kezét a kabátja zsebébe dugta, és tekintete ide-oda járt. Nick jól sejtette, hogy nem igazán figyelt Lloydra, mert zavar ült ki az arcára, amikor észrevette, hogy választ várnak tőle. – Nem tudtam, hogy Jeffreys homoszexuális volt. Miből gondolják, hogy az a fickó a szeretője volt? Ezúttal is teljesen érzelemmentes volt a hangja, és leereszkedésnek halvány nyomát sem lehetett felfedezni benne. Nick azonban már ismerte annyira, hogy tudja róla, bármikor bárkit nevetségessé tehetne, aki képtelen feltételezéssel hozakodik elő. Lloyd meglazította a nyakkendőjét, és kigombolta az inge nyakát. Szemlátomást kínos volt ilyesmiről beszélnie. – Abból, hogy együtt éltek. – Nem lehet, hogy csak lakótársak voltak? Maggie O’Dell állhatatossága semmivel sem maradt el a szépsége mögött. Nick örült, hogy kíméletlenül célra törő kérdésfeltevéseinek

végre egyszer nem ő esett áldozatául. Lloyd segélykérő pillantást vetett rá, de ő csak a vállát vonogatta. – Ki tudná deríteni, hogy Rydell a letartóztatása után is látogatta-e Jeffreyst? – kérdezte Maggie Lloydtól, ahelyett hogy egyszerűen lesöpörte volna az asztalról a felvetését. – A börtönben valószínűleg nyoma van, ha igen. – Tudja meg, kik jártak beszélőre Jeffreyshez, és kikkel tartotta a kapcsolatot! Azt is ellenőrizze, hogy voltak-e olyan rabtársai vagy akár börtönőrei, akikkel összebarátkozott! A halálra ítéltek ugyan nemigen érintkezhetnek senkivel, de talán mégis voltak páran. Nicknek tetszett az az alaposság, amellyel Maggie feldolgozta az értesüléseket, és a legkisebb részletet sem hagyta figyelmen kívül. Ő hajánál fogva előrángatott ötletnek tartotta volna a Lloyd által mondottakat, nem pedig komoly nyomnak, ám egyszeriben mégis az lett belőle, sőt reményre adott okot. Noha Lloyd mindig büszkén hangoztatta, hogy ahhoz a nemzedékhez tartozik, amelyik még tudja, hol van a nők helye, most ő is elégedettnek látszott. Újabb sorokat kapart a jegyzetei alá, miközben Maggie beszélt, aztán egy biccentéssel elköszönt tőlük, és az első telefonhoz sietett. Nick annyira le volt nyűgözve, hogy Maggie-n felejtette a tekintetét. Az ügynök észrevette, hogy meredten bámulja, de nem tette szóvá, csak elmosolyodott. – Figyelj, Nick! Már megint az a nő telefonál – kiáltott oda Eddie Gillick az egyik íróasztaltól, és befogta az álla alá szorított kagylót. – O’Dell ügynök, ezt a faxot önnek küldték Quanticóból – adott át Adam Preston egy papírtekercset Maggie-nek. – Milyen nő? – kérdezett vissza Nick. – Sophie Krichek. Tudod, ő jelentkezett azzal, hogy látott egy kék kisteherautót azon a környéken, ahol az Alvarez gyereket elrabolták. – Várj, kitalálom, mit akar! Megint látta azt a furgont, és egy kisfiú is ült benne, aki olyan volt, mint Matthew Tanner. – Egy pillanat! – Maggie abbahagyta a hosszú fax olvasását, 117

amely kiterítve a földig ért. – Miért nem veszi komolyan azt a nőt? – Mániákusan telefonálgat – felelte Nick. – Az üzeneteid, Nick. Addig gyűltek össze, amíg házon kívül voltál. Lucy, aki egész halom rózsaszínű cédulát nyomott a kezébe, szokás szerint szűk pulóvert és szűk szoknyát viselt. Sokkal könnyebb volna letiltania róla, ha nem lennének ilyen dús idomai, futott át Nick agyán. – Csak hogy jól értsem: nem akarja ellenőrizni a bejelentését, mert az a nő túllépte a számára engedélyezett hívásmennyiséget? Nick kiolvasta Maggie O’Dell tekintetéből, hogy kezdi kétségbe vonni a hozzáértését. Talán azért, mert néhány pillanatra nagyon is lekötötték a Lucy kötött pulóverén ingerlően hullámzó kék-zöld csíkok? – Három hete azzal telefonált, hogy a hátsó udvarán látta Jézust, aki egy kislányt hintáztatott. Nincs is hátsó udvara. A háztömböt, amelyikben lakik, betonozott parkoló veszi körül. Lucy, megjött már Jeffreys vallomása és perirata? – Max hozza őket, amint lehet. – Lucy gyakorlottan egyensúlyozott magas csizmasarkán. Nick tudta, hogy kizárólag miatta viseli. – Csak előbb mindent lemásolnak, mert az eredeti példányokat Max nem adja ki a kezéből. Jut is eszembe, O’Dell ügynök! Egy Gregory Stewart nevű férfi háromszor vagy négyszer is kereste telefonon. Azt mondta, sürgősen beszélniük kell, és hogy maga tudja a számát. – Ellenőrzi a főnöke? – mosolygott rá Nick Maggie-re, akit mintha nyugtalansággal töltött volna el az üzenet. – Nem a főnököm, a férjem. Használhatom valamelyik telefont? Nick kiábrándult pillantást vetett Maggie kezére. Nem visel jegygyűrűt. Ezt persze eddig is tudta, mert megszokásból már korábban megnézte. Aztán észrevette, hogy Maggie választ vár tőle. – Bemehet az irodámba – felelte, és közömbösséget színlelve

lapozgatni kezdett az üzenetei között. – A folyosó végén, az utolsó ajtó jobbra. – Köszönöm. Amint Maggie elsietett, a faxkészülék felé tartó Eddie Gillick azonnal megállt Nick mellett. – Mit csodálkozol? – kérdezte tőle. – Miért ne volna férjnél egy ilyen remek darab! Kész röhej! – háborgott magában Nick. Ma reggel Michelle Tannernél még meg tudta volna fojtani Maggie O’Dellt, most meg úgy érzi magát, mintha gyomorszájon vágták volna. 23. FEJEZET Az iroda kicsi és egyszerű volt. A fém íróasztalhoz jól illett az iratszekrény, a polcokon labdarúgó-bajnokságok kupái sorakoztak, az íróasztal mögötti falon képek függtek. Maggie lerogyott a bőr karosszékbe, amely az egyébként visszafogott helyiségben az egyetlen hivalkodó darab volt, felvette a telefonkagylót, és alaposabban is szemügyre vette a képeket. Pirosfehér mezes fiatal férfiakat ábrázoltak, az egyiken izzadtan és koszosan is felismerte az ifjú Morellit. Büszkén állt egy idősebb úr mellett, akiről a fotóra firkantott aláírásból kiderült, hogy Osborne a neve, és ő a csapat edzője. Az egyik sarokban, szinte teljesen az iratszekrény takarásában, két beüvegezett, porlepte egyetemi diploma lógott. Az egyiket a nebraskai egyetem állította ki, a másik pedig... Maggie kezéből kis híján kiesett a kagyló. A Harvard Egyetem jogi diplomája! Felállt, hogy közelebbről is megnézze, de mindjárt vissza is ült, szégyenkezve, hogy egy pillanatra hamisítványnak, vicces utánzatnak hitte. A diploma ugyanis valódi volt. Maggie ismét a focisták képeire pillantott. Nicholas Morelli seriff csupa rejtély. Minél többet tudott meg róla, annál jobban érdekelte. 119

Ami viszont nem könnyítette meg az együttműködésüket, az az volt, hogy bizsergető feszültség szikrázott közöttük, amely Morelli szerint vélhetően teljességgel helyénvaló, őt azonban bosszantotta. Greghez fűződő kapcsolatát Maggie leginkább szenvedélymentesnek mondhatta. Nem parázsló érzelmek kovácsolták össze őket, hanem baráti érzések és a közös célok. Olyan célok, amelyek az évek során eltávolodtak egymástól, a barátságból pedig közömbösség lett. Ma már udvarias tapintattal sem viseltetnek egymás iránt. Az utóbbi időben Maggie sokszor feltette magának a kérdést, hogy vajon csak elhidegültek egymástól, vagy soha nem is volt közöttük melegség. Alapjában véve mindegy, melyik az igaz. A házasságot, minden változás dacára, működtetni kell, dolgozni kell érte. Ebben Maggie szilárdan hitt. Ha nem így gondolkodik, nem bírta volna ilyen sokáig. Greg most legalább felhívta, és megtette az első lépést a kibékülésük érdekében. Ez jó jel lehet. Feltárcsázta a férje irodáját, és türelmesen várt, amíg ötszörhatszor is kicsengett a szám. – Brackman, Harvey és Lowe. Miben állhatok szolgálatára? – Greg Stewartot kérem. – Mr. Stewartnak megbeszélése van. Átadhatok neki valamilyen üzenetet? – Ki tudná hívni? A felesége vagyok. Többször is keresett, csak nem tudott elérni. Csend lett a vonalban. A másik végén a hölgy valószínűleg a kérés értelmetlenségén tépelődött. – Egy pillanat! A pillanatból percek lettek. Legalább öt is eltelt, mire meghallotta Greg hangját. – Maggie! Hála istennek, hogy elcsíptelek végre! – mondta, de nem hallatszott megkönnyebbültnek. – Miért van kikapcsolva a mobilod?

Állítólag sürgősen beszélnie kell vele, de arra azért van ideje, hogy leteremtse. – Elfelejtettem feltölteni. Estére megint rendben lesz. – Mindegy – felelte a férje türelmetlenül, mintha Maggie hozta volna szóba a dolgot. – Édesanyádról van szó. – Greg gépiesen arra a hangra váltott, amelyet azoknál az ügyfeleinél szokott alkalmazni, akik éppen elvesztettek egy pert. Maggie a bőrszék karfájába vájta a körmeit, és várta a folytatást. – Kórházba vitték. Maggie hátrahajtotta a fejét, lehunyta a szemét, és szárazon nyelt egyet. – Mi van már megint vele? – Azt hiszem, most komolyan gondolta. Ezúttal borotvapengét használt. 24. FEJEZET Maggie helyére tette a kagylót, és megdörzsölte a halántékát. A lüktetés a fejéből a tarkóján át egészen a válláig lehúzódott. Az utóbbi húsz percet azzal töltötte, hogy az anyja kezelőorvosával vitatkozott. Az a beképzelt kis majom nem felejtette el megemlíteni, hogy évfolyamelsőként végzett. Éppen csak kikerült az egyetemről, de máris azt hiszi, hogy mindent tud. Az ő anyjáról viszont nagyon is keveset, és ez egyértelműen kiderült az előbb. Még a kortörténetét sem nézte meg. Amikor Maggie azt tanácsolta neki, hogy vonja be az anyja terapeutáját, az ifjú titán hallhatóan megkönnyebbült, és még hálás is volt. Maggie, miután bediktálta az adatokat, azon töprengett, hány ember tudhatja fejből az édesanyja pszichiáterének nevét és telefonszámát. Abban viszont egyetértettek az orvossal, hogy neki nem kell az első géppel Richmondba repülnie. Az öngyilkossági kísérlettel az anyja csupán több figyelmet akart kikövetelni magának, és ha ő azonnal odasiet hozzá, csak megerősíti abban a hitében, hogy helyes 121

módszert választott. Az utolsó öt alkalommal legalábbis mindig ez történt. Nagy Isten, gondolta Maggie, egyszer majd sikeres lesz az öngyilkossági kísérlete, ha nem szándékosan, akkor véletlenül, Greghez hasonlóan ő is a komolyabb eltökéltség jelének gondolta a borotvapengét, doktor Nagyokostól viszont megtudta, hogy a vágások vízszintesek voltak, és nem függőlegesek. Maggie a bőr fejtámlának döntötte sajgó fejét, és lehunyta a szemét. Tizenkét éves kora óta viseli az anyja gondját. Na persze miféle gondoskodás telik ki egy tizenkét éves gyerektől, aki éppen elvesztette szeretett apját? Néha félve gondolt arra, hogy cserbenhagyta az anyját, de az igazság az, hogy alkoholista anyja hagyta cserben őt. Valaki halkan bekopogott, aztán azonnal résnyire is nyílt az iroda ajtaja, és Morelli seriff dugta be rajta a fejét. – Jól van, O’Dell ügynök? Maggie bénultan ült a karosszékben. Kezét és lábát túl nehéznek érezte ahhoz, hogy megmozduljon. – Köszönöm, igen – hazudta, de tudta, hogy sem a hangja, sem a látványa nem erre vall. Nicholas Morelli a homlokát ráncolta, és aggódás jelent meg szelíd, kék szemében. Némi tétovázás után lassan bejött, és diétás kólát tett Maggie elé. A doboz oldalán vízcseppek gördültek végig. Vajon meddig ácsoroghatott a seriff a saját irodája előtt, amíg összeszedte a bátorságát, és bejött? – futott át Maggie agyán a kérdés. – Köszönöm. Még mindig nem mozdult meg, amit a férfi szemlátomást nyugtalanítónak talált. Ott álldogált mellette, kezét egy darabig karba fonta, aztán a zsebébe süllyesztette. – Nem fest túl jól – állapította meg. – Nagyon kedves, Morelli – mosolyodott el Maggie. – Megtenne nekem egy szívességet? Szólítson Nicknek! Ha

Morellit vagy Morelli seriffet mond, mindig körülnézek, és apámat keresem. – Rendben van, majd megpróbálom. Maggie már a szemhéját is ólomsúlyúnak érezte. Vajon elaludna, ha most becsukná a szemét? – Lucy éppen ebédet rendel nekünk Wandánál. Magának mit hozathatok? Hétfőn karaj a napi ajánlat, de magának inkább a sült csirkés szendvicset ajánlanám. – Nem vagyok igazán éhes. – Hajnali kettő óta együtt vagyunk, és azóta egy falatot sem evett. Ennie kell, O’Dell ügynök. Én leszek a felelős, ha elfonnyad, maga meg az az édes kis... – Sietve elhallgatott, mégis túl későn. Zavar ült ki az arcára, és megdörzsölte, mintha azzal letörölhetné onnan az árulkodó jeleket. – Sajtos-sonkás szendvicset rendelek magának – mondta, és elindult kifelé. – Kérhetem barna kenyérrel? – Hát persze – nézett vissza a válla fölött a férfi. – És egy kis csípős mustárral. Nick arcára most már visszatért a mosoly. – Maga aztán nem kíméli az ember idegeit, O’Dell ügynök! Tud róla legalább? – Nick, várjon csak! – állította meg újra a nő hangja. – Igen? – Szólítson Maggie-nek! 25. FEJEZET – Tetszenek a baseballkártyák? A maszk alól tompán szólt a férfi hangja, olyan volt, mintha víz alatt beszélne. És ott is érezte magát, miközben izzadságban úszott. Látta, hogy Matthew a sarokból figyeli. Párnát szorít maga elé, úgy ül a feldúlt ágyon. Szeme bedagadt és vörös. Focimeze 123

összegyűrődött, és alváshoz sem húzta le a cipőjét. Az ablak elé szögelt deszkák résein keresztül bejutott némi fény, és meg-megcsörrent a kitört üveg, amikor a rozsdás hasadékok között átfújt a szél. Kísértetiesen sípolt, süvített, és belekapott a felpúposodott falakat borító plakátok sarkaiba. A helyiségben ez volt az egyetlen hang. A fiú egész reggel egyetlen szót sem szólt még. – Kényelmes helyed van? A férfi közelebb ment hozzá, mire a fiú ijedten a sarokba húzódott. Kis teste nekiütődött a fal málladozó festésének, és egyszerre megcsörrent a bokáját a vaságy lábához erősítő lánc, amely elég hosszú volt ahhoz, hogy a gyerek egészen a helyiség közepéig elmehessen. A fémasztalkán mégis érintetlenül állt a sajtburger és a sült krumpli, amelyet a férfi az este hagyott itt neki. A nagy pohár csokoládéturmix is ott állt még. – A hot dogot jobban szereted? Mondjuk, chilivel? Bármit megkaphatsz, amit csak kívánsz. – Haza akarok menni – suttogta Matthew. Még erősebben magához szorította a párnát, és úgy fordította a kezét, hogy szájával elérje a körmeit. Többet tövig, véresre rágott az éjszaka. A fehér párnahuzatot száradt vér pettyezte. Ezt is nehéz lesz kimosni. – Baseballkártyák helyett inkább képregényeket szeretnél? Több Flash Gordonosom is van, azok biztosan tetszenének neked. Legközelebb majd elhozom őket. A férfi kiürítette a magával hozott zacskót. Három narancsot, egy zacskó Cheetost, két szelet Snickerst, egy hatos csomag Hires Rootbeert, két doboz SpaghettiOst és egy kis tálca Jell-O csokoládépudingot tett egy borosrekeszre, amelyet itt, a korábban valószínűleg raktárnak használt helyiségben talált. Nagyon igyekezett, hogy mindent beszerezzen, amit Matthew csak szerethet. – Valószínűleg hideg lesz az éjszaka – mondta, miközben szétgöngyölte és az ágyra terítette a gyapjútakarót. – Sajnálom, hogy

nem hagytam itt neked lámpát. Szeretnél még valamit? – Haza akarok menni – suttogta megint a fiú. – Édesanyádnak nem jut ideje rád, Matthew. – A mamámhoz akarok menni. – Nincs otthon. Fogadni mernék, hogy idegen férfiakat visz haza, amióta kidobta apádat. Így van? Nyugodt, vigasztaló hangon beszélt. – Tessék engem elengedni! – Mindig egyedül hagy téged. Sokáig dolgozik. Még hétvégén is. – Akkor is haza akarok menni. A kisfiú elsírta magát, és a párnába fojtotta halk hüppögését. – És a papádhoz sem mehetsz. – Nyugodtnak, higgadtnak kell lennie. Meg kell őriznie a hidegvérét, akkor is, ha máris érzi, hogy újra forrni kezd benne a düh. – A papád ver téged. Igaz, Matthew? – Haza akarok menni! – vinnyogta a gyerek most már hangosabban. – Segítek rajtad, Matthew. Megmentelek. Csak türelmesnek kell lenned. Nézd csak, miket hoztam! A kedvenceidet. A fiú azonban nem hagyta abba a sírást. Őrjítő ez a vinnyogás! – gondolta a férfi, és eltorzult az arca. Mindjárt szétveti a düh. Uralkodnia kell magán. Nyugalom! Meg kell őriznie a nyugalmát és a higgadtságát. Csak ne volna ilyen nehéz! – Haza akarok menni! A sápítozás kikészítette. – A fene essen beléd, te rohadt bőgőmasina, fogd be a pofád! 26. FEJEZET Az esti kiadás Christine cikkével fél négykor kint volt az omahai újságosoknál. Négykor a hírlapkihordók bedobálták az Omaha Journal összegöngyölt példányait Platte City verandáira és előkertjeibe. Négy óra tíz perctől a seriff hivatalában szünet nélkül 125

csörögtek a telefonok. Nick utasította Philipp Van Dornt, hogy még több vonalat és készüléket állítson be, sőt odáig elment, hogy a jegyző folyosó végi szobáját is lefoglalta. Bár éppen ezt a felfordulást akarta elkerülni, a pokol már elszabadult, és neki úrrá kell lennie rajta. A felindult lakosok tudni akarják, miféle intézkedéseket hoztak. A városvezetés tudni akarja, mibe kerül a létszám és a felszerelések bővítése. Az újságírók külön nyilatkozatokat kérnek, mert nem akarják megvárni a kitűzött sajtótájékoztatót. Az előcsarnokba benyomulókat a rendőröknek kellett visszaszorítaniuk, pedig rájuk inkább az utcákon lenne szükség. Természetesen bejelentések is érkeztek. Maggie-nek igaza volt, Matthew fényképe sokaknak eszébe juttatott valamit. Már csak a valódi nyomokat kellene megkülönböztetniük a hamisaktól, és ez nem könnyű. Maggie ráadásul ragaszkodik ahhoz, hogy a leghihetetlenebb bejelentéseket se hagyják figyelmen kívül. Nick elhatározta, hogy reggel elküld valakit Sophie Krichekhez, és ellenőrizteti a kék furgonról szóló történetét. Ami persze szerinte puszta időpocsékolás lesz. Sophie Krichek magányos idős nő, aki fel szeretné hívni magára a figyelmet. Ő viszont nem akarja, hogy bárki is azt mondhassa, főleg ne Maggie, hogy elnézett egy nyomot. – Nick, Angie Clark már négyszer telefonált miattad – érte utol a folyosón Lucy, akit szemlátomást bosszantott, hogy szerelmi küldöncnek használják. – Legközelebb mondd meg neki, hogy sajnálom, de egyszerűen nem érek rá! Lucy a válasszal elégedetten továbbindult, de még egyszer visszafordult. – Jaj, majdnem elfelejtettem szólni, hogy Max lent van az előcsarnokban Jeffreys vallomásának és periratainak a másolataival. – Nagyszerű! Légy szíves, O’Dell ügynöknek is szólj erről! – Hova vitessem az anyagot? – követte főnökét Lucy az irodája

felé. – Nem adhatnád oda egyenesen O’Dell ügynöknek? – Mind az öt ládát? Nick olyan hirtelen állt meg, hogy Lucy nekiütközött, és veszélyesen imbolyogni kezdett körömcipője magas sarkain. A férfi gyorsan megfogta a karját. – Öt ládát tesz ki az anyag? – Ismered Maxet. Borzalmasan alapos. Mindent feliratozott és jegyzékbe foglalt. Azt üzeni, hogy az összes bizonyíték másolatát is mellékelte, és azoknak a tanúknak az eskü alatt tett vallomásait is, akik nem jelentek meg a tárgyaláson. – Öt láda! – csóválta Nick a fejét. – Vitesd be az irodámba! – Rendben. O’Dell ügynöknek azért még mindig szóljak? – állt meg újra Lucy. Egyre nyilvánvalóbb volt, hogy bizalmatlan vagy nem rokonszenvezik Maggie-vel. – Ó, igen, és a polgármester a hármas vonalon vár rád. – Nem engedhetjük meg maguknak, hogy lefoglalja a vonalunkat. – Tudom, de ragaszkodott hozzá, hogy megvár. Nem tehettem le csak úgy. Nick nagyon is el tudta képzelni az idegőrlő Brian Ruttledge-ről, hogy nem engedte lerázni magát. Bement az irodájába, levetette magát a bőr karosszékbe, és meglazította a nyakkendőjét. Ki akarta gombolni az inge nyakát, de nehezen boldogult vele, és majdnem leszakította a gombot. Két ujját a szemére tapasztotta, és megpróbálta kiszámolni, mennyit aludt péntek óta. Végül aztán megnyomta a hármas vonal gombját. – Üdvözlöm, Brian, Nick vagyok. – Mi a fene folyik ott, Nick? Húsz teljes perce várok magára. – Nem akartam megvárakoztatni, de elég sok a dolgunk. – Itt is nagy a baj, Nick. A városi tanács azt akarja, hogy mondjam le a Halloween-partit. Ha lemondom, olyan leszek, mint Grincs, aki ellopta a karácsonyt. 127

– Ő csak a mesében létezik. – Ez nem vicc! – Én sem nevettem, csak a Halloweennél komolyabb dolgokkal kell éppen foglalkoznom. Lucy bedugta a fejét az ajtón. Nick intett neki, hogy bejöhet, ő pedig négy férfit engedett be az irodába, akik ládákat raktak le az ablak alá, a sarokba. – A Halloween komoly dolog, Nick. Mi lesz, ha az az őrült megint lecsap, amikor az összes gyerek a várost járja a sötétben? Ruttledge sírós dobozhangja egyre jobban idegesítette Nicket. Rámosolygott Maxine Cramerre, és csak ajkával formálva a szót, hangtalanul mondott köszönetet, amikor a nő az utolsó ládát behozta. Királykék kosztümjén még azután sem volt egyetlen gyűrődés sem, hogy egy súlyos ládát cipelt végig a hosszú folyosón. Bebodorított, kékes árnyalatú ősz haja, amelynek színe jól illett a ruhájáéhoz, olyan tökéletesen állt, mintha egy perce fésülte volna meg. Viszonozta Nick mosolyát, aztán biccentett, és távozott. – Mégis, mit vár tőlem, Brian? – Tudni akarom, mennyire komoly a helyzet. Vannak már gyanúsítottjai? Várhatók mostanában letartóztatások? Mi a fenét művel egyáltalán? – Egy fiú meghalt, egy másik eltűnt. Maga szerint ez komoly dolog, Brian? Egyébként mi a fene köze van ahhoz, hogyan vezetem a nyomozást? Szükségünk van erre a vonalra. A maga lelkének az ápolásánál sokkal fontosabb dolgokat kell rajta intéznünk. Úgyhogy ne telefonáljon ide többet! Lecsapta a kagylót, és csak most vette észre, hogy Maggie O’Dell ott áll az ajtóban, és őt figyeli. – Sajnálom. Kínosan érintette, hogy Maggie tanúja volt a dühkitörésének. Ma már másodszor. Valószínűleg eszelősnek tartja, vagy azt hiszi, hogy túl nagy falat neki ez a feladat.

– Lucy szólt, hogy megjöttek az iratok másolatai. – Így van. Jöjjön be, és csukja be az ajtót! Maggie habozott, mintha azt mérlegelné, nem kerül-e veszélybe, ha zárt ajtó mögött kell kettesben lennie vele. – A polgármesterrel beszéltem – mesélte Nick. – Tudni akarta, letartóztatok-e valakit péntekig, hogy ne kelljen lefújnia a Halloweent. – Mit mondott neki? – Nagyjából annyit, amennyit már maga is hallott. A ládák ott vannak az ablak alatt. Nick odagurult a székével, az iratokra mutatott, és kinézett az ablakon. Nagyon elege volt már ebből a vigasztalan időből. Szünet nélkül esik, mintha dézsából öntenék. Már nem is emlékezett, mikor sütött utoljára a nap. Mintha csak az egész megye üvegharang alá került volna, amelyet csak meg kell rázni, és már zúdul is alá a csapadék. Folyton újabb és újabb esőfelhők érkeznek, valószínűleg megkerülik a földgolyót, de aztán mindig ide térnek vissza. Maggie O’Dell a földön térdepelt. Több láda tetejét levette már, és iratokat terített szét maga körül. – Hozzak magának széket? – kérdezte Nick, de nem állt föl. – Köszönöm, ne! Így egyszerűbb – felelte Maggie. Úgy tűnt, hogy megtalálta, amit keresett. Kinyitott egy mappát, átlapozta, és nagyon komoly lett az arca, amikor figyelmesen elolvasott egy oldalt. Miután végzett vele, leereszkedett a sarkára. Nick előrehajolt, hogy lássa, mi köti le ilyen nagyon. – Mi az? – Jeffreys eredeti vallomása, amelyet rögtön a letartóztatása után tett. Nagyon részletes, az áldozat kezének és lábának rögzítéséhez használt ragasztószalag fajtájától egészen a vadásztőre hornyolásáig minden benne van. Maggie lassan beszélt, és közben újabb iratokat futott át. – Francis atya pedig azt mondta, hogy Jeffreys nem hazudott. 129

Ezek szerint ezek a részletek is igazak. És most akkor mi van? – nézett rá tanácstalanul Nick. – Tudja, hogy Jeffreys csak Bobby Wilson meggyilkolását vállalta magára? – Maggie néhány oldallal előrébb lapozott. – Makacsul és következetesen azt állította, hogy a másik két fiú megöléséhez semmi köze. – Nem emlékszem, hogy ez egyáltalán szóba került volna. Valószínűleg úgy gondolták, hogy hazudik. – És ha nem hazudott? – pillantott fel Maggie gondterhelten. – Jól van, tegyük fel, hogy nem hazudott, és ő csak Bobby Wilsont ölte meg. Akkor... – Nick döbbenten elhallgatott. – Akkor a valódi sorozatgyilkos megmenekült, és most visszatért. 27. FEJEZET Amikor Nick felhívta és lemondta a mai közös vacsorát, Christine fellélegzett. Öccse remélhetőleg nem vette észre, mennyire megkönnyebbült, de ha ez az új nyom helyesnek bizonyul, akkor késő éjszakáig dolgoznia kell, hogy a reggeli kiadásban megint az övé legyen a vezető anyag a címoldalon. – Áttehetnénk holnapra? – kérdezte Nick. – Hogyne, nem gond. Valami fontos dolog történik még ma este? – próbálta meg kiugratni a nyulat a bokorból. – Nem tesz jót neked a hirtelen jött siker, Christine. Öccse hangja fáradtnak, elgyötörtnek tűnt a telefonban. – Akár jót tesz, akár nem, én élvezem. – Ez a szám, amelyet a szerkesztőségben adtak, mintha egy mobiltelefoné lenne. – Úgy van. A sikeremet ünnepeltem meg vele. – Másra kell terelnie a szót, mielőtt még az öccse megkérdezhetné, hol van és hová tart. – Figyelj csak, Nick! El tudnád hozni holnap este a hálózsákodat? Timmy kirándulni megy, és kölcsön szeretné kérni.

– Halloweenkor táborozni mennek? – Péntek éjjel már megjönnek. Keller atyának miséznie kell mindenszentekkor. Nem felejted el a hálózsákot? – Biztosan nem. – És O’Dell ügynökről se feledkezz meg! – Nem fogok. Christine éppen befordult a parkolóba, amikor összecsukta és táskájába süllyesztette a mobilját. Nick dühbe gurulna, ha tudná, hol van most. A négyemeletes lakóházra igencsak ráfért volna már a felújítás. Erősen kikezdte és megkoptatta az idő. Ablakai alatt rozsdás klímaberendezések billegtek kilazult tartóikon. Az épület kirítt a környék ápolt fagerendás házai közül, amelyek régiek voltak ugyan, de többnyire szépen rendben tartották őket. Kertjeikben homokozók, hinták és hatalmas, öreg juharfák álltak, amelyek lombozata között nagyszerű búvóhelyeket lehetett kiépíteni. A levegőben a már begyújtott kandallók füstje terjengett, valahol kutya ugatott, és szélcsengő csilingelt. Ebben a negyedben élt Danny Alvarez. Itt kezdődött utolsó napjainak a borzalma, ezen a helyen, ahol nyilván biztonságban hitte magát. A biztonsági ajtót kitámasztó, súlyos fém szeméttároló csordultig volt cigarettacsikkekkel, amelyek a földre is kiszóródtak. A felvonóban hideg cigarettafüst és kutyapisi szaga terjengett, és gyanús foltok borították a szőnyeget. Christine ennek ellenére belépett a fülkébe, és megkereste a negyedik emelet gombját. Háromszor is meg kellett nyomnia, mire kigyulladt a lámpa, és becsukódott az ajtó. Már éppen újra ki akarta nyitni, mert feje fölött ijesztően recsegtek, ropogtak a vonókötelek, amikor a fülke rángatózva, reszketve elindult vele. Christine gyűlölte a lifteket, és gyűlölte a szűk fülkéket. A lépcsőn kellett volna felmennie. Körülnézett, és vészjelző telefont keresett, de nem talált. Hosszú másodpercek teltek el, de a kijelző még mindig 131

csak azt mutatta, hogy a második emeletnél jár. Úgy döntött, inkább kiszáll a harmadikon, és megnyomta a gombját, de az összetört az ujja alatt. Kapkodva felszedte a padlóról a darabjait, és visszanyomkodta őket a keretbe. Kettő ott maradt, egy beesett a lyukba, a többi pedig megint a földön kötött ki. A fülke végre nagy rántással megállt, és csikorogva megmozdult az ajtaja. Még nem nyílt ki egészen, amikor Christine már kibújt rajta. A folyosón megállt, és a koszos falnak dőlt, hogy összeszedje magát. A gyér világítás ellenére is látszott, hogy a padló még a lift burkolatánál is foltosabb. Itt is érezni lehetett a kutyapisi szagát, amely dohos újságpapírokéval és odakozmált ételével keveredett. Hogy lehet ilyen szörnyű helyen élni? A 410-es lakást a folyosó végén találta meg. Az összekaristolt ajtó előtt fekvő, kézzel horgolt lábtörlő patyolattiszta volt. Christine bekopogtatott, és visszafojtotta a lélegzetét, hogy ne szívjon be túl sokat a bűzből. Odabentről több zárban is kulcs fordult, aztán résnyire nyílt az ajtó. Ráncok vették körül a mélyen ülő, kék szempárt, amely vastag lencséjű szemüveg mögül meredt rá. – Mrs. Krichek? – kérdezte Christine olyan udvariasan, amennyire ez visszafojtott lélegzettel csak lehetséges volt. – Maga jött az újságtól? – Igen, én. Christine Hamilton vagyok. Az ajtó kinyílt, és Christine megvárta, hogy a járókeretes asszony helyet csináljon neki. – Rokonságban van Ned Hamiltonnal? Az övé a sarki Quick Mart. – Nem, nem hiszem. A Hamilton az asszonynevem, és a volt férjem nem idevalósi. – Értem. Az asszony csoszogva elindult befelé. A lakásban három nagy, tigriscsíkos macska dörgölődzött üdvözlésképpen Christine lábához. – Éppen most főztem forró csokoládét. Kér egy csészével? Christine már majdnem igent mondott, ám ekkor észrevette a

kávézóasztalon álló kancsót, amelyből éppen egy negyedik macska szolgálta ki magát. – Köszönöm szépen, de nem – mondta, és erősen remélte, hogy sikerült eltitkolnia a viszolygását. A lakásnak sokkal tisztább szaga volt, mint a folyosónak. Érezni lehetett, hogy valahol macskaalom van, de az sem bűzlött elviselhetetlenül. A kanapét és a fotelágyakat tarka pokrócok és steppelt takarók borították. Az ablakok fölött zöldnövények lógtak, a régi tálalón és az írószekrényen horgolt terítőcskék feküdtek. Mindkettőn fekete-fehér fotók álltak, amelyek egyenruhás férfiakat és egy öreg Buick előtt mosolygó fiatal párt mutattak. Három színes felvételen különböző életkorokban ugyanaz a lány volt látható. – Foglaljon helyet! – mutatott az idős nő egy hintaszékre. – Jaj, de hasogat a vállam! – mondta, és megdörzsölte a kötött kabátkája alatt dudorodó bütyköt. – Az ellenségeimnek sem kívánom ezt a fájdalmat. – Sajnálom, hogy nem érzi jól magát. A reszketeg Sophie Krichek egyszerű pamut házi ruhája alól csontos térd villant elő. Kerek arcáról pillanatra sem tűnt el a fájdalmas kifejezés, vastag szemüvege pedig eltorzította és felnagyította kék szemét. Ősz haját rendezett kontyba fésülte, és csinos teknőccsatokkal tűzte fel. – Az öregség maga a pokol. Ha nem lennének macskáim, valószínűleg már rég feladtam volna. Christine leült, és látta, hogy azonnal macskaszőr tapad kék szoknyájára. Két cica még mindig a lábához dörgölődzött, a harmadik pedig felugrott a kanapéra, hogy alaposabban szemügyre vehesse. – Menj le onnan, Rummy! – szólt rá a gazdája, és csontos ujjával megfenyegette a kandúrt, az azonban tudomást sem vett róla. – Semmi baj, Mrs. Krichek. Nem zavar – hazudta Christine. – Ha nem bánja, máris elmondhatná, mit látott Danny Alvarez eltűnésekor. 133

– Nem bánom, sőt. Örülök, hogy végre érdekel valakit. – A seriff hivatalából senki nem járt itt, hogy kikérdezze? – Kétszer is felhívtam őket ma reggel, mielőtt elolvastam volna a maga cikkét, de csak mellébeszélnek, és úgy tesznek, mintha képzelegnék. Utána telefonáltam magának. Nem érdekel, mit hisznek azok ott, én akkor is láttam, amit láttam. – És mi volt az pontosan, Mrs. Krichek? – Láttam, hogy a fiú letámasztja a biciklijét, és beszáll egy öreg, kék furgonba. – Biztos benne, hogy az Alvarez gyerek volt az? – Persze, sokszor találkoztam vele. Nagyon rendes újságkihordó volt. Mindig felhozta nekem az újságot, és a lábtörlőmre tette. Ez, aki most van, éppen csak kilép a liftből, és elhajítja a folyosón a lapot. Aztán vagy megkapom, vagy nem. A járókeretemmel nehéz átjutnom a küszöbön. A szerkesztőségnek oda kellene figyelnie, hogy az újságosok lelkiismeretesen lássák el a munkájukat. – Szólni fogok odabent, Mrs. Krichek. Meséljen arról a furgonról! Látta, ki vezette? – Nem. Majdnem egészen sötét volt még odakint. Annál az ablaknál álltam. A nap éppen feljött a látóhatáron. A vezető úgy állt be a parkolóba, hogy nem a hozzám közelebbi oldalon ült. Valamit mondhatott a fiúnak, aki erre a kerítésnek támasztotta a biciklijét, megkerülte a kocsit, és beszállt. – Danny beszállt a furgonba? Biztos, hogy nem az a férfi kapta el és rángatta be? – Nem, nem. Minden nagyon békésen történt, különben rögtön hívtam volna a seriffet. Csak akkor fogtam gyanút, amikor értesültem Danny eltűnéséről, és mindjárt telefonáltam is. Christine nem akarta elhinni, hogy senki sem ellenőrizte az asszony bejelentését. Vagy talán neki nem tűnt fel valami? Sophie Krichek ugyan öreg, de a története hihetőnek hangzik. Felállt, és odalépett ahhoz az ablakhoz, amelyikre az idős nő az előbb

rámutatott. Akadálytalanul lelátott a parkolóra és a drótkerítésre. Idáig Mrs. Krichek a járókeretével is könnyen eljöhetett, és pontosan figyelemmel kísérhette, mi zajlik odalent. – Milyen márkájú furgon volt? – Nemigen ismerem a kocsikat. – Az asszony a járókeretére támaszkodva odacsoszogott Christine mellé az ablakhoz. – Régi volt, királykék színű. Több helyen is lepergett róla a festék, és itt-ott már rozsdásodott. Tudja, ott hátul. És lépcsője is volt. Tudom, mert Danny arra lépett fel, amikor bemászott. A rakodóterén meg farácsok voltak, amilyeneket a farmerek szoktak csinálni maguknak a kisteherautójukra. És nem égett az egyik fényszórója. Lehet, hogy az öreglánynak agyára ment a kor, de akkor meg a képzelete túl élénk. Christine minden kis részletet feljegyzett. – A rendszámból esetleg látott valamennyit? – Nem, ahhoz már nem elég jó a szemem. Odalent becsapódott egy szúnyoghálós ajtó, és a drótkerítés túlsó oldalán egy kislány szaladt ki az udvarra. Felpattant a hintába, és hátrakiáltott valamit. A férfinak, aki kijött a gyerek után, hosszú haja és szakálla volt. Farmernadrágjára tunikaszerű ing lógott rá. – Csak a múlt hónapban költöztek ide – bökött feléjük Mrs. Krichek a fejével. A férfi nagyokat lökött a hintán, a kicsi pedig sikoltozott örömében. – Amikor először megláttam, azt hittem, Jézus jelent meg nekem személyesen. Maga szerint nem olyan? Christine mosolyogva bólintott. 28. FEJEZET Maggie nézte, hogy Nick óvatosan megkerüli az irodája padlóján magasodó papírkupacot, amelyet ő halmozott fel ott, és helyet csinál, hogy letehesse kezéből a még gőzölgő pizzát meg a hideg kólákat. Aztán a férfi is leült mellé a földre, kinyújtotta hosszú lábát, és majdnem meglökte a combját. Maggie egész nap, szünet nélkül 135

tudatában volt a közelségének. Azt hitte, túlságosan kimerült ahhoz, hogy bármit is érezzen, és mindig újra meglepte, ha teste azonnal válaszolt, amikor Morelli könyöke véletlenül a karjához ért, vagy sebességváltáskor a terepjáróban a lábát súrolta a keze. Cipőjét már órákkal korábban levette, és a sarkán ülve kuporgott. Most elzsibbadt lábát dörzsölgette, miközben Aaron Harper és Eric Paltrow boncolási jegyzőkönyvét tanulmányozta, azét a két fiúét, akiknek a meggyilkolását talán tévedésből írták Jeffreys terhére. Borzalmas részleteket olvasott, a pizza illatát mégis ínycsiklandónak érezte. Felpillantott, és észrevette, amint Nick azt nézegeti, hogyan masszírozza a lábát. Most azonban, mintha csak tiltott dolgon érte volna, a férfi elkapta róla a tekintetét, és kinyitotta az egyik kólát. – Köszönöm – mondta Maggie. Most már valóban éhes volt. A Wandától hozatott sajtos-sonkás szendvicsből csak két falatot evett, aztán a fiatal Preston seriffhelyettes szerencsére átvállalta tőle. Azóta hosszú órák teltek el, s odakint közben egészen besötétedett. A telefonok a folyosó végén abbahagyták a csörgést, és jóval kevesebben voltak már bent az irodákban. Egyeseket hazaküldtek, hogy pihenjék ki magukat, mások megint az eltűnt kisfiú keresésére indultak. Nick jókora darabot vágott ki a pizzából, papírtányérra tette, és odanyújtotta neki. Maggie orrát zöldbors, olasz szalámi és Romano sajt illata csapta meg. A seriff jól választott, állapította meg magában, és nagyot harapott a pizzából. Mohóságának az lett az eredménye, hogy a sajt meg a szósz végigfolyt az állán. – Jézusom, O’Dell, egészen összekente magát! Maggie megnyalta a szája sarkát. A férfi még mindig nem vette le róla a tekintetét. – Nem ott, a másik oldalon – mutatta. – Az állán. Maggie mindkét keze tele volt a pizzával és a periratokkal. Helyet keresett, ahová letehetne valamit anélkül, hogy bármit

összemaszatolna, és nyelve hegyével lenyalta a szája másik sarkát. – Nem ott, lejjebb – szólt rá megint Nick. – Várjon, majd inkább én! – nyújtotta ki a kezét. Szinte megigézve néztek egymás szemébe, miközben a férfi letörölte Maggie állát. Hüvelykujját aztán végighúzta az ajkán, amelyen egészen biztosan sem sajt, sem szósz nem volt. Maggie látta rajta, hogy ugyanazt az izgató bizsergést érzi, mint ő. Ujjai a kelleténél tovább időztek az állán, aztán elindultak felfelé, és megsimogatták az arcát, de a hüvelykujja végig ott maradt a száján. Teste olyan hevesen válaszolt az érintésekre, hogy Maggie megijedt, és sietve távolabb húzódott. – Köszönöm – mondta lesütött szemmel, aztán szabályosan ledobta a pizzát, felkapott egy szalvétát, és a szükségesnél jóval alaposabban ledörzsölte az állát. – Azt hiszem, elkelne még néhány szalvéta és kóla – mondta Nick zavartan, és felállt. Két újabb dobozt vett ki a sarokban álló kis hűtőszekrényből, és szalvétákat is hozott. Amikor visszaült, vigyázott, hogy elég messzire kerüljenek egymástól. Maggie-nek már korábban feltűnt, hogy Morelli visszafogja magát, és nem próbálkozik nála, amióta megtudta, hogy férjnél van. Gyengéd mozdulatai az előbb szemlátomást őt magát is meglepték. – Túlságosan sok az eltérés a három eset között – mondta Maggie, és elszántan megint a boncolási jegyzőkönyvekre igyekezett összpontosítani. – Nem is értem, miért hitte mindenki, hogy mind a három fiút Jeffreys gyilkolta meg. – A sorozatgyilkosok nem szokták váltogatni a módszerüket? – kérdezte Nick. – Legfeljebb kiegészítik valamivel. Hogy úgy mondjam, kísérleteznek. Jeffrey Dahmer például különféle módokon próbálta meg életben tartani az áldozatait. Lyukakat fúrt a koponyájukba, hogy cselekvésképtelenek legyenek, de egy ideig meghagyta az 137

életüket. – Nem lehet, hogy Jeffreys is kísérletezett? – Mindenképpen szokatlan, hogy a Harper és Paltrow fiúnál szinte tökéletesen megegyezik az elkövetési mód. Mindkettőjüket megkötözték, a kezüket hátracsavarták, és úgy tekerték rá a zsineget. Előbb megfojtották őket, aztán átvágták a torkukat. Mellkasi sérüléseik, még a szúrt sebek is, majdnem teljesen egyformák. Az Xet ugyanazzal a késsel metszették a bőrükbe. Egyiküket sem bántalmazták szexuálisan. A testüket, ha nem is ugyanott, de mégis a folyó közelében találták meg. Maggie vigyázva hajolt a maga elé kiterített iratok fölé, hogy ne koszolja össze őket, miközben felolvas belőlük. Egyre erősebben érezte magán a kimerültség jeleit. A törvényszéki orvos kézzel írt megállapításai többször is elmosódtak a szeme előtt. George Tillie nem volt kellőképpen alapos és körültekintő. Csak a Paltrow-féle jelentésben szerepelt, hogy a holttestet megtisztították, és kevés szennyeződést találtak rajta. Arról, hogy a homlokon vagy a test más részén olajmaradványok lettek volna, a két jelentés egyikében sem esett szó. Maggie odapillantott Nickre, aki az iratszekrénynek vetette a hátát, és csukott szemmel ült a földön. Kócos haján meglátszott, hogy sokszor beletúrt az ujjaival. Könyékig feltűrt ingujja szabadon hagyta izmos alkarját. Nyakkendőjét levette, és kigombolt nyakú, gyűrött inge alól éppen elég villant elő a mellkasából ahhoz, hogy Maggie-t idegesség fogja el. Gyorsan felemelt a padlóról egy jelentést, és megpróbált arra összpontosítani. – A Wilson fiúnál viszont... – Tudom – vágott a szavába Nick, és előrehajolt. – Az ő kezét a teste előtt erősítették össze, mégpedig ragasztószalaggal. Leszúrták, de fojtogatásra utaló nyomok nem voltak rajta. A torkát sem vágták át. A tettes vadásztőrt használt. Számtalan szúrt sebet ejtett... – Huszonkettőt.

– Szúrt sebből huszonkettő is volt, de vágottból egy sem. – És a kis Wilsont többször is megerőszakolták. – A holttestét pedig a parkban, egy szeméttárolóban találták meg, és nem a folyónál. Jézusom, már attól rosszul vagyok, hogy ezt mind végig kell hallgatnom! – A férfi eltolta maga elől a pizzát, aztán kiitta a kóláját, és keze fejével megtörölte a száját. – Világos, hogy sok az eltérés, de talán csak azért, mert Jeffreys változtatott a módszerén. Még a nemi erőszakot is... nem lehet azt is... hogy mondjam csak... az elkövetési mód kibővítésének tekinteni? – Lehetne éppen, de gondoljon a gyilkosságok sorrendjére! Harper volt az első, aztán Wilson következett, végül pedig Paltrow. Rendkívül szokatlan lenne, hogy a tettes előbb kibővíti a módszerét, majd újra visszatér az eredeti változathoz. Előbb keskeny pengéjű kést használ, talán halfilézőt, a második gyilkosságnál vadásztőrre vált, aztán megint vissza a halfiléző késre? A gyilkosságok jellege is eltérő. Harper és Paltrow esetében az elkövető minden apró részletet gondosan kidolgozott és végrehajtott. Mindkét fiút olyasvalaki ölte meg, aki semmit sem sietett el, nem kapkodott, és élvezte, hogy fájdalmat okozhat. Danny Alvarezt nagyon hasonló módon gyilkolták meg. Bobby Wilsont viszont mintha a pillanat hevében ölték volna meg, indulatból, nagyon is szenvedélyesen ahhoz, hogy a tettes ügyelhetett volna a részletekre. – Tudja, mindig is úgy éreztem, hogy annak idején túlontúl egyszerű volt a megoldás – mondta Nick fáradtan. – Felmerült bennem, hogy a médiacirkusz közepette apám esetleg elnézhetett valamit. – Mire gondol? – Hallottunk már olyan esetekről, amikor az ideges felfordulásban ez–az elveszett, mert mindenki ítéletet akart, és minél hamarabb. Apám szeret a középpontban állni. Abban az évadban, amikor összekötőt kezdtem játszani az UNL-ben, minden mérkőzésemen bejött hozzám az öltözőbe. Nem lehetett lebeszélni róla. Anyám 139

szerint azért csinálta, mert büszke volt rám. Csakhogy ő előbb mindig a tévéseket üdvözölte. Engem addig észre sem vett. Maggie türelmesen várt, amikor Nick elhallgatott. Annyi máris kiderült, hogy közte és az apja között bonyolult a viszony. Látnivalóan nem szívesen beszél erről, de mintha mégis valami fontosat próbálna meg elmondani neki a Jeffreys-üggyel kapcsolatban. Valóban azt hinné, hogy az apja befolyásolta a nyomozás eredményét? – Ne értsen félre! – nézett rá végül a férfi úgy, mintha kitalálta volna a gondolatát. – Nem azt mondom, hogy apám mesterkedett. Ő köztiszteletnek örvendő ember, és már sok-sok éve az. Azzal is tisztában vagyok, hogy engem nagyrészt azért választottak meg seriffnek, mert Antonio Morelli fia vagyok. Csak annyit akarok mondani, hogy érzésem szerint minden túl simán ment, amikor apám elfogta Jeffreyst. Egyik nap névtelen bejelentés érkezett, másnap pedig Jeffreys már önként és dalolva vallomást is tett. – Miről szólt az a névtelen bejelentés? – Azt hiszem, telefonhívás volt, de meg nem esküdnék rá. Akkoriban nem éltem itt. Már az UNL-en tanítottam, ezért csak másodkézből származnak az esettel kapcsolatos értesüléseim. Erről nincs említés a jelentésekben? Maggie keresgélni kezdett az iratokban. A legtöbbet már áttanulmányozta, és nem emlékezett rá, hogy bármelyikben is szó esett volna telefonhívásról. Igaz, híváslistákkal sem találkozott, sőt forródrót létesítéséről sem írtak sehol. – Nem olvastam névtelen bejelentésről – mondta, és odanyújtotta Nicknek a „Jeffreys letartóztatása” feliratot viselő mappát. – Maga mire emlékszik? A férfi szemlátomást zavarba jött, és Maggie biztos volt benne, hogy nem a saját emlékezőtehetségében kételkedik, hanem az apjában. Látta, hogy sorra átfutja azokat a jelentéseket, amelyeket Antonio Morelli írt alá.

– Az édesapja jelentései igen részletesek, az őrizetbe vételről szóló pedig különösen az. Még azokat a tárgyi bizonyítékokat is tartalmazza, amelyeket Jeffreys Chevrolet Impalájának a csomagtartójában találtak. – Maggie a saját jegyzetei között megkereste a listát. – Egy tekercs ragasztószalag, egy vadásztőr, zsineg... Várjunk csak! Elhallgatott, és ellenőrizte, hogy jól másolta-e ki a felsorolást. – Találtak még egy gyermekalsónadrágot is, amelyet később azonosítottak, mégpedig... Maggie a férfira pillantott, aki a jelentésben megtalálta a kérdéses helyet, és most szintén a listát olvasta. Egymásra néztek, és ugyanarra gondoltak. – A gyermekalsónadrágot később Eric Paltrow tulajdonaként azonosították. Maggie átlapozta a törvényszéki orvos jegyzőkönyvét, és a biztonság kedvéért ellenőrizte, hogy nem téved-e, bár pontosan tudta, mit fog találni. – A halott Eric Paltrow-n volt alsónadrág, amikor megtalálták. Nick hitetlenkedve ingatta a fejét. – Bármiben le merném fogadni, hogy még Jeffreyst is meglepte, mi minden került elő a csomagtartójából. Megint összenéztek, és egyikük sem merte fennhangon megfogalmazni azt, amire éppen rábukkantak. Két olyan gyilkosságot is Ronald Jeffreys nyakába varrtak, amelyet nem ő követett el. És nagyon valószínű, hogy a bizonyítékokkal a seriff hivatalában manipulált valaki. 29. FEJEZET Október 28., kedd Nick úgy gondolta, azért van rossz napja, mert összesen két órát aludt, és azt is az irodai székében. Maggie hajnali háromkor átment a 141

szállodájába, hogy pihenjen valamennyit, lezuhanyozzon és átöltözzön, ő viszont nem tette meg a házáig az öt mérföldet, így hát az íróasztalánál aludt el. Nyakából és hátából azóta sem állt ki a fájás, és szüntelenül arra emlékeztette, hogy már csak négy év választja el a negyvenedik születésnapjától. Teste már kétségtelenül nem egészen a régi, de legalább a férfiassága miatt nem kell tovább aggódnia, hála O’Dell ügynöknek. Az ajka érintése tegnap este, a tekintete és az a perzselő bizsergés... Kész szerencse, hogy a fogda zuhanyozójában csak hideg vizet engedhetett magára. Elvégre még nála is elvi kérdés, hogy nem kezd férjezett nővel. Kár, hogy a teste az elve megszegésére akarja rábírni! Az utóbbi napokban az összes tiszta holmiját elhasználta, amelyet bent tartott az irodában, ezért barna egyenruháját vette fel. A reggeli sajtótájékoztatóra amúgy is ez volt a legalkalmasabb viselet, bár sokat nem segített rajta. Az újságírók valósággal a fejét követelték, amiben nagy szerepe volt annak, amit a mai lapban Christine cikke fölött harsogott a nagybetűs cím: A SERIFF HIVATALA NEM VIZSGÁLT MEG MINDEN NYOMOT AZ ALVAREZ– GYILKOSSÁG FELDERÍTÉSÉHEZ. Ő egészen eddig úgy tudta, hogy Eddie már az első telefonhívás után alaposan felmérte Mrs. Krichek lakását. Hogy a bánatban nem vette észre a srác, hogy az öreglány szabadon ráláthatott arra a parkolóra, amelyikből Dannyt elrabolták? Meg tudta volna fojtani, és bűnbaknak is odaállíthatta volna a sajtó elé, mégis beérte annyival, hogy négyszemközt alaposan lehordta és szóbeli feddésben részesítette. E percben minden emberére szüksége volt. Tudta, hogy meg kell őriznie a nyugalmát, bár a sajtótájékoztatón elhangzott kínos kérdések igencsak megnehezítették a dolgát. Szerencsére Maggie O’Dell is ott volt, és tekintélyparancsoló higgadtságával megmentette a helyzetet. Megkérte a sajtó képviselőit, hogy legyenek segítségükre a titokzatos kék furgon keresésében. Bevonta

őket a tettes utáni vadászatba, hogy ne a seriffhivatalban elkövetett hibákra vadásszanak. Nick elképzelni sem tudta, mi lenne vele Maggie nélkül, és erősen remélte, ezt nem is kell nagyon hamar megtudnia. Amikor kocsijával befordult Christine utcájába, a fák mögött lassan már alábukó nap még egyszer kikukucskált a felhők közül. Lehűlt a levegő, és a harapós szél még hidegebbet ígért. Maggie egész úton csendben ült mellette, és az Alvarez-eset aktáit bújta. Ölében a tetthelyen készített fotók és azok a felvételek feküdtek kiterítve, amelyeket ő készített a holttestről a boncteremben. Megszállottan dolgozik a tettes személyiségrajzán, mintha az megmenthetné Matthew Tannert. Nick azonban, miután egész délután ellentmondásos nyomokat követtek, és kétséges tanúvallomásokat ellenőriztek, attól tartott, hogy ezzel már elkéstek. Matthew eltűnése óta összesen százötven ember dolgozik seriffhelyettesként, rendőrként vagy önkéntes segítőként az ügyön, de egyetlen apró nyom sem vitte közelebb őket a megoldáshoz. Minden amellett szólt, hogy valaki megállt Matthew mellett, ő pedig készségesen beszállt a kocsijába, ugyanúgy, ahogyan Sophie Krichek elmondása szerint Danny is tette. Ha pedig így volt, akkor a fiúk ismerték a tettest, és megbíztak benne. Nick még azt a képtelenséget is szívesebben elhitte volna, hogy Matthew egyszerűen köddé vált, semmint hogy be kelljen ismernie magának, talán őt is a városból ölte meg és kaszabolta össze valaki. Valaki, akit személyesen ismer. Gondolatai egészen másutt jártak, miközben ráfordult a kocsibeállóra, és olyan hirtelen lépett a fékre, hogy Maggie öléből leestek a fényképek. – Bocsánat! Üresbe tette a sebességváltót, és közben véletlenül hozzáért Maggie combjához, mire gyorsan visszahúzta a kezét. Lenyúlt a padlóra, hogy felvegye a fotókat, de ekkor a karjuk keresztezte 143

egymást, és összeütődött a fejük. Nick odaadta a felszedett képeket Maggie-nek, ő pedig megköszönte a segítségét, ám nem nézett rá. Már reggel óta mind a ketten kerülték a másik tekintetét. Nick nem tudta, azért-e, mert attól félnek, hogy túl közel kerülhetnek egymáshoz, vagy mert egyikük sem akar arról beszélni, amit a Jeffreys-eset kapcsán felfedeztek. Kiszálltak, és éppen becsöngettek Christine-hez, amikor Maggie mobilja is csörögni kezdett. – O’Dell ügynök. Christine intett nekik, hogy lépjenek beljebb. – Pedig szinte biztos voltam benne, hogy ma is lemondod a vacsorát – mondta az öccsének suttogva, és bekísérte a nappaliba, amíg Maggie kint maradt a folyosón telefonálni. – A cikked miatt? Christine arcára meglepetés ült ki. Benne eddig szemlátomást fel sem merült ez a lehetőség. – Nem, hanem mert túl sok a dolgod. Csak nem haragudtál meg rám a cikkemért? – Az a Krichek kicsit dilis. Kétlem, hogy bármit látott volna. – Nagyon is meggyőző volt, amit mondott, Nicky. Öregnek öreg, de egyáltalán nem dilis. Kerestetned kellene azt a bizonyos régi, kék furgont. Nick az odakint fel-alá járkáló Maggie-t figyelte. Szerette volna hallani, kivel és miről beszél. Vágya nagyon hamar teljesült is, mert Maggie egyszer csak felemelte a hangját. – Menj a pokolba, Greg! – mondta indulatosan, aztán összecsukta és zsebre vágta a mobilját, amely szinte azonnal újra csörögni kezdett. Christine kérdő pillantást vetett az öccsére. – Ki az a Greg? – suttogta. – A férje. – Nem is tudtam, hogy férjnél van.

– Miért ne lenne? – morogta Nick, de azonnal megbánta, hogy árulkodóan indulatos volt, mert Christine arcán mosoly áradt szét. – Így már nem csoda, hogy a legjobb oldaladról mutatkozol előtte. – Ezzel meg mi a fenét akarsz mondani? – Ha esetleg neked nem tűnt volna fel, Maggie O’Dell elbűvölő teremtés, öcsikém. – Az FBI küldte ide, hogy együttműködjünk. Kizárólag szakmailag. – És ez nálad mióta jelent akadályt? Emlékszel még arra a kis aranyos nőre a szövetségi ügyészségtől? Vele talán nem kizárólag szakmainak kellett volna lennie a kapcsolatodnak? – Ő nem volt férjnél. Legalábbis külön élt a férjétől, ha jól emlékszik. Maggie belépett a szobába, és bánatos arccal az ajtófélfának dőlt. – Sajnálom. A férjemnek egy ideje nagy hatékonysággal sikerül kihoznia a sodromból. – Én ugyanezért szabadultam meg az enyémtől – válaszolta Christine mosolyogva. – Nicky, tölts egy pohár bort Maggie-nek! Nekem még rá kell néznem a vacsorára – tette hozzá, és kifelé menet megpaskolta Maggie vállát. A bor és a poharak már ott voltak a dohányzóasztalon. Nick töltött Maggie-nek, és a szeme sarkából figyelte, ahogy a nő körbesétál a szobában, mintha Christine lakberendezési művészetét csodálná meg, noha szemlátomást másutt járnak a gondolatai. Végül megállt az ablaknál, és kinézett a kertbe. Egy idő múlva ijedten összerezzent, amikor Nick odalépett mellé. – Jól van? – nyújtotta oda neki az egyik poharat a férfi. Szeretett volna a szemébe nézni, de Maggie nem fordult feléje, miközben elvette a bort, hanem továbbra is a sötét kertre szegezte a tekintetét. – Volt már nős, Nick? – kérdezte végül válasz helyett. – Nem. Nagyon vigyáztam, hogy ne legyek. 145

Jó darabig szótlanul álldogáltak egymás mellett. Amikor Maggie a szájához emelte a poharát, könyöke a férfi karjához ért. Nick mozdulatlanul állt tovább, és élvezte a szelíd érintést. Titokban azt várta, hogy Maggie bevallja neki, tönkrement a házassága, de azonnal lelkifurdalása is támadt, amiért ilyen vágy fogalmazódott meg benne. – Már korábban feltűnt, hogy nincs jegygyűrűje – mondta, mintha ez mentség lenne a számára. Maggie lepillantott a gyűrűsujjára, mint aki nem biztos a dolgában, aztán zsebre dugta a kezét. – Volt, de most valahol a Charles folyó fenekén fekszik. – Tessék? Nick nem látta a nő szemét, és nem tudta eldönteni, hogy viccelt vagy komolyan beszélt-e. – Úgy egy éve holttestet kellett kiemelnünk a folyóból. Jó ideje sodorta már az áradás. Nagyon hideg volt a víz, és valószínűleg lecsúszott az ujjamról a gyűrű. Maggie továbbra is mereven előrenézett, és Nick követte a tekintetét. Időközben koromsötét lett odakint, és az ablak üvegében láthatta a tükörképét. Biztos, hogy még mindig a férjével folytatott beszélgetésre gondol. Milyen ember lehet az a férfi, aki valamikor meghódította Maggie O’Dell szívét? Az a Greg valószínűleg fene büszke a műveltségére és a kifinomult ízlésére. Tuti, hogy soha nem néz focit, a Packers mérkőzéseit meg aztán végképp nem. – És azóta sem pótolta? – Nem. Tudat alatt talán régen beláttam, hogy jelképként már jóval azelőtt elveszítette az értékét, mielőtt a folyó fenekére került volna. – Nick bácsi! – zavarta meg őket Timmy, aki keresztülszáguldott a szobán, és nagybátyja nyakába vetette magát, mielőtt az még egészen megfordulhatott volna. Nick újra tisztán érezte a székben alvás következményeit. Sajgó

háta azt követelte, hogy tüstént tegye le a kisfiút, ő mégis körbekörbe forgatta. A két kalimpáló láb kis híján leverte a sok apró szobadíszt és mindenféle mütyürkét. – Fiúk! – szólt rájuk Christine korholón az ajtóból. – Mintha nem is egy, hanem két gyerek lenne a házban – tette hozzá Maggie felé fordulva. Nick végül lerakta Timmyt a földre, összeharapta a fogát, és sikerült rámosolyognia a feltápászkodó gyerekre, noha még mindig le akart szakadni a háta. Szentséges ég, mennyire, de mennyire rühelli ezeket a jeleket, amelyek az öregedésre figyelmeztetik! – Maggie, ő Timmy, a fiam. Timmy, a hölgy Maggie O’Dell különleges ügynök. – FBI-ügynök? Mint Mulder és Scully ügynök az X-aktákból? – Igen, csak én nem földönkívüliekre vadászom. Bár azok is elég ijesztő alakok, akiket én üldözök. Nicket újra és újra meglepte, hogy a gyerekek mindig megnyugtató hatással vannak a nőkre. Bárcsak tudná, hogy csinálják, és ő is alkalmazhatná a titkos módszerüket! Ámulva nézte Maggie-t, aki mosolyogva füle mögé simította egyik tincsét, a szeme ragyogott, és kisimultak a vonásai. – A szobámban több X-aktás plakátom is van. Megmutassam őket? – Mindjárt eszünk, Timmy. – Azért pár percünk még van? – kérdezte Maggie. – Persze – felelte Christine. Timmy erre azonnal megfogta Maggie kezét, és elindult vele a folyosón. Nick megvárta, hogy hallótávolságon kívülre kerüljenek. – Jó látni, hogy a srác tanul a mesterétől, sőt lassanként már túl is szárnyal engem. Nekem soha nem jutott volna eszembe, hogy megkérdezzem egy nőtől, feljön-e hozzám megnézni az X-aktás plakátgyűjteményemet. Christine elhúzta a száját, és öccse fejéhez vágta a konyharuhát, 147

amely a kezében maradt, amikor bejött a konyhából. – Gyere, segíts kicsit, és nekem is hozz egy pohár bort! 30. FEJEZET Maggie nem szívesen vallotta be, hogy egyetlen részt sem látott az X-aktákból. Életmódja nemigen engedte meg, hogy moziba járjon vagy tévét nézzen. Timmyt azonban ez szemlátomást csöppet sem zavarta. Amint beértek a szobájába, buzgón nekilátott, hogy sorra megmutassa neki a kincseit, az Enterprise űrhajó makettjétől kezdve egészen az őslénygyüjteményéig, amelyben állítása szerint még igazi dinoszauruszfog is volt. A kis szobában mozdulni is alig lehetett a sok limlomtól, de ez a zsúfoltság szeretnivalóan barátságos volt. Az ágytámlán baseballkesztyű lógott. A Jurassic Park figuráival díszített ágytakaró kidudorodása alatt valószínűleg ugyanilyen mintázatú pizsama bújt meg. Az egyik sarkot elfoglaló könyvespolcon régi mikroszkóp támasztotta meg az Arthur királyról, a galaxisokról és a csillagokról szóló köteteket meg a baseballkártyák kapcsos gyűjtőfüzetét. A falakat az X-akták, a Nebraska Cornhuskers, a Star Trek, a Jurassic Park és a Batman plakátjai díszítették. Maggie úgy csodált meg mindent, mint egy tizenkét éves kislány, akitől gyerekkorának ezt a részét elrabolták. Erről megint eszébe jutott az iménti telefonhívás, és csak nehezen sikerült uralkodnia a rátörő feszültségen. Greg azt vetette a szemére, hogy elhanyagolja az édesanyját. Ő persze közölte vele, hogy tudja, mit tesz, elvégre kettejük közül neki van pszichológusi diplomája, de érvelésével semmire sem ment. Férje még mindig nem emésztette meg, hogy ő állítólag elrontotta a házassági évfordulójukat, és haragját úgy hurcolta magával, mintha csak nagy diadallal megszerzett hadijelvény volna. Hogy jutottak el egyáltalán idáig? Timmy megint kézen fogta, a fiókos szekrényhez húzta, és egy

kacslábú rák üres pajzsára mutatott. – A nagypapám sokat utazik a nagyival. Ezt Floridából hozták nekem. Megfoghatja, ha akarja. Maggie végighúzta az ujját a sima pajzson, és pillantása közben a mögéje kitett fényképre esett. Úgy két tucat fiú feszített rajta egyforma mezben és rövidnadrágban egy kenuban és mellette a stégen. Azonnal megismerte a kenu orrában álló gyereket, de azért kicsit előrehajolt, hogy egészen biztos legyen a dolgában. Semmi kétség, Danny Alvarez volt az. – Milyen kép ez, Timmy? – Ez? Az egyházközségi táborban készült. A mamám küldött el oda. Azt hittem, el lesz rontva a nyaram, de nagyon klassz volt. – Ez a fiú itt nem Danny Alvarez? – mutatott rá Maggie. Timmy felnézett rá. – De, ő az. – Ezek szerint ismerted? – Nem igazán. Ő a vörösbegyes kunyhókban lakott, én meg a citromsármányosokban. – És nem is egy templomba jártatok? – kérdezte Maggie, és a többi kis arcot nézegette. – Nem. Azt hiszem, ő a katonai bázison járt iskolába meg templomba is. Megmutassam a baseballkártyáimat? Maggie inkább a nyári táborozásról akart még többet megtudni. – Hányan voltatok a táborban? – Nem tudom. Jó sokan. – Timmy fadobozt tett az ágyra, és kártyákat vett elő belőle. – Több egyházközségből, az egész környékről. – Csak fiúk? – Nem, lányok is, de az ő táboruk a tó másik oldalán volt. Darryl Strawberryről is van ám képem, csak most nem találom – túrta szét Timmy az ágyra kiszórt kártyahalmot. A fényképen két felnőtt is szerepelt. Az egyik Ray Howard, a 149

Szent Margit-templom sekrestyése volt, a másik egy magas, jóképű, hullámos hajú, kisfiús arcú férfi. Mind a ketten Szent Margit-feliratos szürke pólót viseltek. – Ez itt kicsoda, Timmy? – Hát Keller atya! Tök jó fej. Idén lettem a ministránsfiúja. Mellette nem mindenki ministrálhat ám! Nagyon válogatós. – És minek alapján válogat? – Azt nem tudom pontosan. Biztos akar lenni abban, hogy a ministránsai megbízhatók, meg ilyenek. Egészen másként bánik velünk, mint a többiekkel, és jutalmat kapunk tőle, ha jók voltunk. – Az mit jelent, hogy egészen másként bánik veletek? – Most csütörtökön és pénteken például elvisz minket kirándulni. Sátorban fogunk aludni. Néha beáll közénk focizni, és baseballkártyákat is cserél velünk. Egyszer egy Bob Gibsonért kaptam tőle egy Joe DiMaggiót. Maggie már helyére akarta tenni a fényképet, amikor egy újabb arc keltette fel a figyelmét. Kis híján elejtette a bekeretezett fotót, és hevesen kezdett verni a szíve. A stégen álló nagyobb fiúk mögül, akik majdnem egészen eltakarták, egy szeplős kis arc kukucskált elő. Matthew Tanner arca! – Kölcsönadod nekem pár napra ezt a képet, Timmy? Becsszóra visszaadom. – Oké. Szokott fegyvert viselni? – Igen, szoktam. Maggie vigyázott, hogy a hangja ne árulja el, mennyire izgatott. Miközben azonban kivette a keretből a fényképet, észrevette, hogy kicsit remeg a keze. Úgy látszik, túl sok lett az adrenalin a vérében. – Most is visel? – Persze. – Megnézhetem? – Timmy – szólt be ekkor a szobába Christine –, most már vacsorázunk. Irány kezet mosni! – szólította fel a fiát, és kinyitotta

előtte az ajtót. Amikor Timmy elment mellette, kedvesen megsuhintotta a konyharuhájával. Nem vette észre, hogy Maggie közben zsebébe süllyesztette a fényképet. 31. FEJEZET Vacsora után Nick ragaszkodott hozzá, hogy Timmy és ő mosogassanak el. Christine tudta, hogy öccse csak Maggie előtt akar jó színben feltűnni, de azért elfogadta nagylelkű felajánlkozását. A két nő a nappaliban ült le, ahol csak szófoszlányokat hallottak a konyhában a fociról folyó beszélgetésből. Christine kávéscsészéket tett az üvegasztalra abban a reményben, hogy Maggie végre elengedi magát, és egy ideig nem O’Dell ügynökként fog viselkedni. Vendége a vacsora közben nyugtalan volt, és most is fel-alá járkált, mintha szét akarná vetni az energia, noha közben nagyon is kimerültnek látszott. Véreres szemét nem rejthette el a festék. – Jöjjön, üljön le! – ütögette meg végül Christine maga mellett a kanapét. – Olyan embernek ismerem magam, aki soha nem képes megülni a fenekén, de maga még engem is kenterben ver. – Sajnálom. Úgy látszik, rossz hatással volt a modoromra, hogy túl sok időt töltöttem gyilkosok és holttestek között. – Szamárság! Maga csak Nickyvel töltött együtt túl sok időt. Maggie elmosolyodott. – Isteni volt a vacsora. Régen ettem már utoljára házi kosztot. – Köszönöm, de nem volt nagy dolog, és gyakorlatot is bőven szereztem a főzésben. Háziasszony és feleség voltam, amíg a férjem rájött, hogy a huszonhárom éves titkárnőket szereti. Christine azonnal észrevette, hogy személyes vallomása kínosan érintette Maggie-t. Egyébként ő sem akart afféle női lelkizést kezdeményezni. Maggie leült, de a kanapé helyett a fotelt választotta, és nem 151

neveletlenségből, hanem mert távolságot akart tartani. Christine tudta ezt, és méltányolta is. Ő sem viselkedik soha másként. Amióta Bruce elment, a fia kivételével senkinek sem keresi a közelségét. – Meddig marad Platte Cityben? – Ameddig csak szükség lesz rám. Így persze nem csoda, hogy gondok vannak a házasságával! – A személyiségrajz elkészítése időigényes munka – tette hozzá Maggie, mintha kitalálta volna Christine gondolatát. – És sokat segít, ha az ember a tettes környezetében tartózkodik. – Kicsit érdeklődtem maga után. Remélem, nem zavarja. Figyelemre méltó a szakmai múltja. Tudom, hogy kriminálpszichológiát és orvostant hallgatott, viselkedéskutatásból is diplomázott, és asszisztensként dolgozott a quanticói törvényszéki orvostani intézetben. Nyolc éve van az FBI-nál, és az egyik legjobb azok közül a pszichológusok közül, akik sorozatgyilkosokról készítenek személyiségrajzot. És ha jól számolom, akkor még mindig csak harminckét éves. Jó érzés lehet, hogy ennyi idősen már ilyen sokat elért. Christine-t nem lepte volna meg, ha Maggie zavarba jön attól, hogy így szembe dicsérte. A nő azonban csak gondterhelten bámult a semmibe. Kutakodásai során Christine azt is megtudta róla, hogy sok háborodott elméjű alakot juttatott már rács mögé. Lehet, hogy nagy árat kellett fizetnie a sikereiért? – Igen, jó érzés is lehetne – felelte végül. Christine hiába várta a folytatást. – Nicky soha nem ismerné el, én mégis tudom, hogy nagyon hálás a segítségéért, Maggie. Számára teljesen ismeretlen az a terep, amelyen most mozognia kell. Erre egészen biztosan nem számított, amikor apánk rábeszélte, hogy jelöltesse magát seriffnek. – Az édesapjuk beszélte rá? – Apa szeretett volna már visszavonulni. Nagyon sokáig volt seriff. Azt hiszem, mindenképpen azt akarta, hogy megint egy

Morelli töltse be a tisztet. – És Nick mit akart? – Ő jogot tanított az egyetemen, és úgy gondolom, szerette a munkáját. Christine elhallgatott. Apjuk és Nick között túlságosan is bonyolult volt a kapcsolat, ő maga sem értette igazán, kívülállónak meg végképp nem tudta volna elmagyarázni. – Figyelemre méltó ember lehet az édesapjuk – jelentette ki Maggie. – Ezt meg miből gondolja? – Egyrészt abból, hogy gyakorlatilag egyedül fogta el Jeffreyst. – Igen, szinte hősként ünnepelték érte. – Emellett nagyon erős befolyással lehet Nick döntéseire. Maggie O’Dell a jelek szerint már nem egészen tudatlan. Christine kínosan érezte magát. Kávét töltött a csészéjébe, tejet tett bele, és jó sokáig kavargatta. – Azt hiszem, apánk csak azt akarta, hogy Nick mindazt az esélyt megkapja, amit ő nem kapott meg. Hogy megtehesse, amit neki nem állt módjában megtenni. – És maga? – Én? Mire gondol? – Magának nem kívánt ugyanilyen esélyeket az édesapjuk? Christine-nek el kellett ismernie, hogy Maggie O’Dell érti a dolgát. Csak ül itt a fotelban, kávézgat, és közben rezzenéstelen nyugalommal analizálja őt. – Szeretem az apámat, de azzal is tisztában vagyok, hogy meg van győződve a férfiak felsőbbrendűségéről. Én csak a lánya vagyok, és bármit tettem, az neki úgy volt jó. Mindig kellemesen meglepte, ha sikereket értem el. Nickynek viszont nehezebb dolga volt. A képlet meglehetősen... bonyolult. Nicknek folyton bizonyítania kellett, ha akart, ha nem. Talán ez az oka, hogy időnként olyan dühös rám. – Nem, többnyire a nagy szád az oka. 153

Mind a ketten összerezzentek, amikor Nick az ajtóból váratlanul beleszólt a beszélgetésükbe. Timmy a nagybátyja mellett állt, és úgy vigyorgott, mint aki valami tiltott dologban vehet részt. Christine nem tolhatta le, mert csörögni kezdett a telefon. Olyan hirtelen ugrott fel, hogy majdnem kiborította a kávéját, és a készülékhez sietett. – Tessék! – Christine? Hal vagyok. Ne haragudj a zavarásért! Nick még ott van? A vonal meg-megszakadt, és a behallatszó motorzúgás elárulta, hogy Hal kocsiból telefonál. – Igen, itt. És nem zavarsz, sokkal inkább megmentettél a hívásoddal. Christine az öccse felé fordult, és nyelvet öltött rá. Timmy vihogni kezdett, Nick pedig szemlátomást méregbe gurult. – Mindig öröm, ha megmenthetünk valakit – mondta Hal, és a vonal recsegése ellenére is hallani lehetett a hangján, hogy nagyon feszült. – Jól vagy, Hal? Történt valami? – Beszélhetnék Nickkel? Mielőtt Christine bármit mondhatott volna, a hívó nevének hallatán öccse ott termett mellette, és a kagylóért nyúlt. Christine átadta neki, de ott maradt az íróasztalnál, amíg Nick megrovó pillantást nem vetett rá. – Mi újság, Hal? – A férfi hátat fordított a többieknek, és úgy hallgatta a helyettesét. – Senki ne nyúljon semmihez! – mondta aztán, és szigorú utasítása rémületről árulkodott. Maggie azonnal felpattant a fotelból. Christine megfogta a fia vállát. – Menj, és vetkőzz le, Timmy! Le kell feküdnöd. – Ne, mami! Még nagyon korán van. – Timmy, kérlek! – Öccse riadalma ragályosnak bizonyult.

Timmy morogva kivonult a nappaliból. – Komolyan gondolom, Hal. – Haragjával Nick csak a döbbenetét akarta leplezni, Christine-t azonban nem csaphatta be. Ahhoz túl jól ismerte a nővére. – Zárd le a területet, és ne engedd, hogy bárki is hozzányúljon valamihez! O’Dell ügynök itt van velem. Tizenöt-húsz perc múlva ott leszünk. Amint letette a kagylót, megfordult, és Maggie-re nézett. – Szent Isten! Megtalálták Matthew holttestét – mondta ki Christine azt, ami egészen nyilvánvaló volt. – Ha egy szót is megjelentetsz erről, esküszöm, hogy én... – Nick első megdöbbenése lassanként valódi dühnek adta át a helyét. – A lakosságnak joga van ahhoz, hogy megtudja, mi történt. – De nem hamarabb, mint az édesanyja! Az ő kedvéért lennél annyira tisztességes, hogy vársz, amíg tájékoztatjuk? – Egy feltétellel. – A mindenségit, Christine, hallanod kellene magad! – mordult rá Nick olyan indulatosan, hogy nővére önkéntelenül hátrált egy lépést. – Csak annyit ígérj meg, hogy felhívsz, ha már szabad előttem a pálya! Ez olyan nagy kérés? – Mivel öccse csak viszolyogva ingatta a fejét, Christine egy oldalpillantást vetett Maggie-re, aki az ajtóban várt, hogy ne kerüljön két tűz közé. – Ne csináld már, Nicky! Ugye nem akarod, hogy tábort verjek Michelle Tanner verandáján? – kérdezte, és elmosolyodott, hogy mutassa, csak tréfált. – Senkivel ne merészelj beszélni, vagy egy sort is leadni, amíg nem hallasz rólam! Michelle Tannertől pedig tartsd távol magad! Nick ujjával még dühösen megfenyegette a nővérét, aztán kiviharzott az ajtón. Christine megvárta, hogy a terepjáró hátsó lámpáinak fénye eltűnjön a sarok mögött. Akkor felkapta a telefont, és megnyomta a visszahívás gombját. – Langston seriffhelyettes. – Szia, Hal, Christine vagyok – mondta, de nem engedte szóhoz 155

jutni a férfit, hanem sietve folytatta: – Nicky és Maggie épp most indultak el. Nicky megkért, hogy ébresszem fel George Tillie-t. Tudod, hogy a jó öreg George a harmadik világháborút is képes volna átaludni. – És? – Az egyetlen kurta szóból csak úgy áradt a gyanakvás. – Elfelejtettem, hová kell küldenem George-ot. Csend. A fenébe, Hal nem bízik benne! Christine támadásba lendült. – Azt tudom, hogy valahol az Old Church útnál... – Igen. – Hal hangja megkönnyebbülésről árulkodott. – Mondd meg George-nak, hogy egy mérföldet még jöjjön a Nemzeti Park tábla után! A kocsiját Ron Woodson legelőjén, a dombon hagyhatja. Onnan már látni fogja a fényszórókat lent, az erdőnél. A folyó közelében vagyunk. – Köszönöm, Hal. Tudom, csúnyán hangzik, és nyilván valószerűtlen is, Michelle miatt mégis abban reménykedem, hogy nem Matthew-t találtátok meg, hanem csak valami csavargót. – Megértelek, de sajnos nincsenek kétségeink. Matthew az. Most mennem kell. Szólj George-nak, hogy legyen óvatos, és nézzen a lába elé, amikor lejön ide! Christine megvárta a kattanást, aztán azonnal feltárcsázta Taylor Corby otthoni számát. 32. FEJEZET A terepjáró lámpái előtt hópihék szállingóztak. A folyó mellett, egy magaslaton álltak meg. Alattuk a bozótost éles fényszórók világították meg, és ijesztő árnyalakokká varázsolták a szélben hajladozó ágakat. Maggie-nek egy hasonló éjszaka jutott eszébe, amelyen évekkel ezelőtt a vermonti erdőkben vadásztak egy gyilkosra. Agyán átfutott a gondolat, hogy az ő emlékezete furcsa módon főként

rémtörténeteket őriz, míg másoké karácsonyok és családi ünnepek képét. Az utóbbi órákban sokat esett a hőmérséklet. A harapós hideg, mint ezernyi apró tű, áthatolt gyapjúblézerén. Nem gondolt rá, hogy kabátot is tegyen a bőröndjébe. Nick Morelli is vacog mellette a farmerdzsekijében. Szempillájukra, hajukra és ruhájukra hópelyhek tapadtak, s a nedvességtől csak még kínzóbbnak érezték a hideget. Ráadásul jókora darab utat még gyalog kell megtenniük. Mivel a nagy szaladgálásban a múltkori esetnél használhatatlanná váltak a nyomok, Nick most, hogy jóvátegye korábbi hibáját, túlságosan is nagy területet záratott le, és szigorúan őriztette az embereivel. Az aljnövényzet olyan sűrű volt, mintha csak térdig érő vízben kellett volna gázolniuk. A latyak kezdett megfagyni, és recsegő jégréteg alakult ki rajta. A fák között keskeny ösvény kanyargott. Nick ment elöl, és letörte az elébük nyúló ágakat meg gallyakat. Amit kihagyott, az Maggie arcába csapódott. Egy idő után azonban már nem érezte a szúrásokat, mert elzsibbadt a bőre. A földből fagyökerek álltak ki, az egyikben meg is botlott. A folyópart előtti lejtő nagyon meredek volt, és csak ágakba, gyökerekbe, kúszónövényekbe kapaszkodva tudtak leereszkedni rajta. Már leesett annyi hó, hogy vastagon bevonja és elrejtse a talaj egyenetlenségeit. Nick meg is csúszott, elvesztette az egyensúlyát, és csúnyán a fenekére esett. Zavara azonban szemlátomást nagyobb volt a fájdalmánál. Gyorsan feltápászkodott, és nem fogadta el Maggie segítő kezét. Az ösvény a folyó partján ért véget, ahol a bozótost magas fű választotta el a víztől. Hal eléjük sietett. Maggie-nek feltűnt, hogy a seriffhelyettes máskor rózsás bőre most betegesen fehér, szeme vizenyős, tartása megtörtségről árulkodik. Sokszor megtapasztalhatta már, hogy a gyermekgyilkosságok elnémítják és porig sújtják a férfiakat. Hal nemsokára már előttük lépkedett, és csak bólintásokkal válaszolt Nick záporozó kérdéseire. 157

– Bob Weston ideküldi az FBI nyomrögzítőit. Ők igen, de más nem juthat át a lezáráson. Senki! Megértettél, Hal? A seriffhelyettes megállt, és előremutatott. Maggie először semmit sem látott. A terepet tucatnyi rendőr fogta körül, egyébként teljes volt a csend és a béke. A távolból vonatfütty hasított az éjszakába, a nagy reflektorok előtt, mint szúnyogok a lámpafényben, hópelyhek táncoltak, de ez volt minden mozgás. Aztán a havas fűben Maggie felfedezte a kis fehér testet, és rajta a vérrel festett nyakláncot. Keskeny mellkasára, a nyakától egészen a derekáig cikkcakkos X-et metszettek. Karjai szétterítve feküdtek mellette, kezét ökölbe szorította. A tettes nem kötözte meg, mert túl kicsi volt ahhoz, hogy tartania kellett volna tőle. Maggie otthagyta a férfiakat, akik megálltak, és lassan, tisztelettudóan elindult a halott felé. Igen, ezt a testet is tisztára mosták. Letérdelt mellé, és homlokáról gondosan letörölte a havat. Nem kellett közelebb hajolnia, a kék ajkakon és az X szárai között, a szív fölött úgy is látta az olajos anyag foltjait. A kisfiú végtelenül törékenynek, még holtában is védtelennek látszott. Maggie legszívesebben betakarta volna, hogy megóvja a szürke bőrén csillogó hótól, amely mindjobban belepte vérvörös, csúnyán tátongó sebeit. Jó ideje fekhet már itt. Az oszlás szagát a hirtelen jött hideg sem nyomhatta el. A bal comb belső oldalán látható apró, pontszerű sebek nem véreztek. Valószínűleg már a halál beállta után keletkeztek. Talán valamilyen állat okozta őket, gondolta Maggie, és zseblámpát vett elő. A nyomok egyértelműen fogaktól származtak, de most már azt is látta, hogy emberi fogaktól. Átfedték egymást, mintha valaki eszelősen többször is beleharapott volna a bőrbe ugyanott, vagy nagyon is tudatosan el akarta volna mosni a nyomokat. A kis sebek közel voltak a herékhez, de a hímvesszőn Maggie nem talált sérüléseket. Ez új volt. A tettes változtatott a módszerén, és rövidebb idő

eltelte után csapott le megint. Csak két napja, hogy elrabolta a kis Matthew-t. Talán a sajtóban megjelent tudósítások miatt lett ideges. Valami változott. Gyanúsan megváltozott. Maggie leereszkedett a sarkára. Szédült kicsit, és háborgott a gyomra, pedig egyébként nem szokta rosszullét környékezni a tetthelyeken. Évek óta nem kellett már hánynia a holttestek látványától és szagától, amit érettsége jelének gondolt. Lehet, hogy Albert Stucky áttörte azt a páncélt, amellyel a lelkét védte? Kegyetlen durvasága újra megtanította volna rá, hogy úgy érezzen, mint az emberek többsége? Már éppen fel akart állni, amikor észrevette a papírfecnit a kisfiú kezében. Matthew Tanner valamit erősen szorított apró öklében. Maggie hátranézett a válla fölött. Nick és Hal ugyanott állt, ahol hagyta őket. Neki háttal, a domboldal felé fordultak, amelyen öt férfi ereszkedett le FBI feliratos széldzsekiben. Maggie óvatosan széthajtotta a hullamerev ujjakat, és kiszedte közülük a papírdarabot, amely vastag volt, és csupán egy kis sarok. Azonnal tudta, minek a sarka. Egy órája tucatnyi hasonlót látott Timmy Hamilton ágyára kiszórva. Matthew Tanner ökléből egy baseballkártya sarka került elő, és Maggie szinte biztos volt abban, hogy tudja, kié. 33. FEJEZET A nyomrögzítők gyorsan dolgoztak, hogy megelőzzék a fenyegetően közelgő új ellenséget. Már szakadt a hó, nagy, nedves pelyhek lepték be a leveleket meg az ágakat, megtapadtak a füvön, és elfedték az értékes nyomokat. Maggie és Nick a fák takarásába húzódott, hogy valamelyest védve legyenek a kíméletlen széltől. Maggie el sem akarta hinni, hogy ilyen hideg lett. Kiskabátja zsebébe dugta a kezét, de vigyázott, hogy ne törje meg a Timmytől kölcsönkapott fényképet. Nem 159

beszélgettek Nickkel, miközben azt várták, hogy Hal visszajöjjön, és takarót, kabátot vagy bármilyen meleg holmit hozzon nekik. Egészen közel álltak egymáshoz, Nick válla Maggie vállához ért, és a nő a tarkóján érezte leheletét. Ezek szerint még nem fagyott el teljesen a bőröm, gondolta megnyugodva. – Talán inkább vissza kellene mennünk – mondta a férfi, és lehelete tisztán látszott a fagyos levegőben. – Itt már úgysem tehetünk semmit – tette hozzá a karját dörzsölgetve és toporogva. – Elkísérjem Michelle Tannerhez? Maggie felhajtotta a gallérját, de hiába. A hideg már a csontjáig hatolt. – Nyugodtan mondja meg, ha lógósnak tart, de... – Nick kis időre elhallgatott, hogy rendezze a gondolatait. – Inkább majd csak korán reggel mennék el hozzá. Nem szeretném éjnek évadján felkelteni, mert vasárnap óta aligha aludt sokat, másrészt valószínűleg eltart még egy ideig, hogy a holttestet bevigyék a hullaházba. És bármilyen fájdalmas lesz a számára, Michelle is biztosan látni akarja majd a fiát. Laura Alvarez is ragaszkodott hozzá, hogy ő azonosítsa Dannyt. Nem akart hinni nekem, amíg a saját szemével nem látta holtan. Nick szeme könnyezni kezdett a hidegtől és az emlékektől. Dzsekije ujjával gyorsan megtörölte az arcát. – Ez nem lógás, hanem ésszerű döntés – mondta Maggie. – Holnap bizonyára emberek is lesznek majd körülötte, akik vigasztalhatják. Igaza van, megvirrad, mire itt elkészülnek. – Szólok, hogy elmentünk. Nick már indult volna a nyomrögzítőkhöz, de Maggie megfogta a karját, mert felfigyelt valamire. Úgy öt méterre a férfi mögött lábnyomok voltak a hóban. Meztelen talpak nyomai. – Nick, várjon! – suttogta Maggie vadul kalapáló szívvel. – Itt van! Hogy nem gondolt erre már korábban is, amikor pedig annyira logikus!

– Micsoda? Miről beszél? – A gyilkos. Itt van! Maggie erősen szorította a férfi karját, és dzsekije ujjába vájta a körmeit, hogy megállítsa. Körbejáratta a tekintetét, de nem fordult meg, mert akkor a tettes észreveheti, hogy felfedezték. Nagyon valószínű, hogy szemmel tartja őket. – Látja? – Nem, de tudom, hogy itt van. – Maggie lopva körülnézett, hogy ellenőrizze, nem hallhatja-e őket a gyilkos. – Viselkedjen nyugodtan, és beszéljen halkan! Lehet, hogy figyel minket. – O’Dell ügynök, attól tartok, magának agyára ment a nagy hideg. – A férfi úgy nézett rá, mint aki kétségbe vonja az épelméjűségét, de azért eleget tett a felszólításának. – Több mint két tucat seriffhelyettes és rendőr nyüzsög itt. – Alig valamivel maga mögött, a korhadt fa mellett lábnyomok vannak a hóban. Meztelen talpak nyomai – mondta Maggie, és elengedte Nicket, hogy oda tudjon lesni. – Mindenható Isten! Egészen frisseknek kell lenniük, különben már betemette volna őket az erős havazás. Csak pár percesek lehetnek. Az a mocsok itt volt, közvetlenül mögöttünk! Mit csináljunk? – Maga itt marad, és megvárja Halt. Én elindulok vissza, mintha a kocsihoz tartanék. Az emberei által körülzárt területen kell lennie. Nem hagyhatja el, mert akkor el kellene mennie mellettük. Odafentről talán majd meglátom. – Magával megyek. – Ne! Azt észrevenné, ha figyel bennünket. Várja csak meg Halt! Mind a kettőjükre szükségem lesz. Őrizze meg a nyugalmát, és lehetőleg ne forgolódjon folyton körbe-körbe! – Honnan fogjuk tudni, hol van? – Majd észrevetetem magam. – Maggie nyugodt hangon beszélt, noha érezte, hogy vérében magasra szökött az adrenalin szintje. – A 161

levegőbe fogok lőni. Arra azért figyeljen oda, hogy az emberei ne nyissanak tüzet rám! – Mintha azt olyan könnyen megakadályozhatnám. – Nem viccelek, Morelli. – Én sem. Maggie látta a seriffen, hogy komolyan beszél. Egyszeriben elképesztő ostobaságnak érezte, hogy egy felfegyverzett rendőrökkel teli erdőben akar szaladgálni, de percig sem habozhat, ha a tettes itt van. És itt van! Figyeli őket. Ez is része a rítusának. Érezhető, hogy így van. Elindult fel a dombra. Bőr félcipőjét belepte a hó, amitől még keservesebben haladt előre. Ágakba, gyökerekbe, indákba kapaszkodott, és már néhány perc múlva fogytán volt a levegője. Izgatottsága azonban tovább hajtotta, űzte átfagyott testét. Egy ág eltört a kezében, és csúszni kezdett lefelé, de csípőjével egyszer csak egy fának csapódott, amely megállította. Keze égett a hidegtől, ujjait mégis belevájta a fa kérgébe. Mindjárt eléri a lezárt terület szélét, már hallja a sárga szalag csattogását, és nem messze fölötte emberek beszélnek. Amint kicsit feljebb jutott, simább lett a talaj, és nem kellett tovább kapaszkodnia. Elhagyta az utat, és bevetette magát a sűrű aljnövényzet közé. Lenézett, és a bozótos szélén felfedezte Nicket, akihez éppen most lépett oda Hal. A fák és a folyók között elszánt igyekezettel dolgoztak a nyomrögzítők. Néhányan a kis holttest fölé hajoltak, mások műanyag zacskókba gyűjtötték az esetleges bizonyítékokat. Hátizsákjukból különleges felszereléseket vettek elő, hogy megküzdjenek a hóval. A bokrok és a magas fű mögött habot vetve fodrozódott a folyó vize. Odalent, a fák között mintha mozogna valami. Maggie moccanatlanul állt, és erősen fülelt, hogy mást is halljon, ne csak a saját szívverését és szapora lélegzetvételeit. Lehet, hogy csak képzelődött?

Alig harminc méterre alatta megreccsent egy gally. És aztán már látta is a fához lapuló alakot. A sötétben olyan volt, mintha csak a kéreg állna el a törzstől. Magas, karcsú férfi, tetőtől talpig feketében. Jól sejtette, hogy szemmel tartja őket. Éppen előrehajol, és a nyomrögzítőket figyeli. Most meg elindul, lapulva és ruganyosan fától fáig oson, mint egy zsákmányra leső ragadozó. Leszánkázik a domboldalon, és megkerüli a tetthelyet. El akar menni! Maggie átverekedte magát a bozótoson. Talpa alatt ropogott a hó, és ágak recsegtek körülötte, mintha csak bombák robbannának, de senki sem figyelt fel rá. Az árnyalak sem, aki gyorsan és nesztelenül igyekezett a folyó felé. Maggie szíve ki akart ugrani a helyéből, és remegett a keze, amikor előhúzta a fegyverét. Csak a hidegtől van, győzködte magát. Ura vagyok a helyzetnek, és meg fogom oldani. Követte a fekete ruhást, és pillanatra sem tévesztette szem elől. Gallyak csapódtak az arcába és akadtak a hajába. Elesett, és egy nagy kőben csúnyán megütötte a combját. Amint az árnyalak megállt, ő egy fa mögé lapult, és mozdulatlanná dermedt. Közben leértek a sík terepre, a bozótos közelébe. A nyomrögzítők mögöttük dolgoztak. Maggie hallotta, hogy a férfiak hangosan beszélnek egymással. A fekete ruhás a kordon felé tartott a fák takarásában, de egyszer csak megtorpant, és hátrafordult. Maggie megint egy fatörzs mögé menekült, és a hideg, érdes kéreghez simult. A szél kísértetiesen süvített körülötte. Már közel volt a folyó, hallani lehetett a víz zúgását és érezni a rothadás szagát. Maggie kilesett a fa mögül... és sehol sem látta az árnyalakot. Eltűnt. Maggie erősen fülelt, de csak a háta mögül hallott hangokat. Előtte semmi sem volt, csak néma, mozdulatlan sötétség. Ide már nem világítottak el a fényszórók. Másodpercek teltek csak el, a fekete ruhás ennyi idő alatt nem juthatott messzire. Maggie a törzshöz lapulva megkerülte a fát, és a szemét meresztve a sötétséget kémlelte. Ott mozog valami! Mindkét 163

karját kinyújtotta, és célra tartotta a revolverét. De csak egy ágat lengetett a szél. És mögötte? Nem bujkál ott valaki? Maggie tenyere a hidegben is erősen izzadt. Lassan, óvatosan haladt tovább, és a fák közelében maradt. Kiért a bozótosból, és a füves részt is maga mögött hagyta. A folyót itt már semmi sem választotta el a meredek, úgy két méter magas parttól. Egyszer csak ágak reccsenése ütötte meg a fülét. Futó léptek hangját hallotta, bár még senkit sem látott. Kilendült jobbra, ahonnan a recsegés–ropogás hallatszott. Körbe-körbe forgott, és éppen figyelmeztető lövést adott le a levegőbe, amikor a sűrűből előugrott a magas, fekete árny, és egyenesen feléje rohant. Maggie célba vette, de mielőtt elsüthette volna a revolverét, a férfi rávetette magát. Maggie megtántorodott, megpördült a levegőben, és támadójával együtt a folyóba zuhant. A fagyos víz úgy égette a bőrét, mintha tűket szúrtak volna bele. Erősen megmarkolta a fegyverét, és felemelte a karját, hogy rálőjön a tőle nem messze úszó sötét foltra. Vállába éles fájdalom hasított. Elfordult, és újra próbálkozott. Ezúttal mintha fém hatolt volna a húsába. Csak most vette észre, hogy egy nagy szeméthalomra esett rá, amely fogva tartja, és nem engedi, hogy magával sodorja az áramlás. Valami belemart a vállába. Ki akarta szabadítani magát, de az a valami csak még mélyebbre nyomódott, és a húsába vájt. Aztán meglátta, hogy kabátja ujja alól vér csöpög a kezére és a revolverére. Feje fölül kiáltásokat és lépéseket hallott, amelyek hirtelen abbamaradtak. A partról fél tucat zseblámpa irányult rá és vakította el. Fájdalmaival dacolva megfordult, hátha a lámpák fényében majd meglátja a vízben sodródó árnyalakot, de semmit sem látott. A fekete ruhás elmenekült.

34. FEJEZET A jeges víz megbénította a férfit, a bőre égett, izmai fájdalmasan megfeszültek, és szét akart robbanni a tüdeje. Visszatartotta a lélegzetét, lebújt a víz alá, és az áramlással sodortatta tovább magát. A folyó vadul vitte előre. Nem védekezett elsöprő ereje ellen, hagyta, hogy befogadja és magába szívja. Itt vannak a közelben. Olyan közel hozzá, hogy a vízen látja zseblámpáik táncoló fényét. Jobbra, balra és mindjárt a feje fölött is. Kiáltások harsannak, rémületről és zavarodottságról árulkodik a hangzavar. Senki sem vetette utána magát. Senki sem merészkedett bele a folyó fekete vizébe. Senki, csak Maggie O’Dell különleges ügynök, akit azonban fogva tartott az ő kis meglepetése. Megérdemelte, nagyon is meg, ha azt képzelte, hogy rajtakaphatja, becserkészheti, és csapdába csalhatja őt! Pontosan azt kapta az a bestia, amire rászolgált! A zseblámpák fénye megtalálta a nőt, és a parton abbamaradt a keresés. Most már óvatosan ő is kidugta a fejét a vízből, hogy levegőt vegyen. A nedves maszk pókhálóként tapadt az arcára, de még nem merte levenni. Miközben a folyó egyre messzebbre vitte, látta, hogy a parton férfiak szánkáznak le, csúszkáló, esetlen árnyalakok táncolnak a fénycsóvákban. Elégedett vigyorra húzódott a szája. O’Dell különleges ügynöknek nagyon nem fog tetszeni, hogy előbb foglyul esett, tehetetlenné vált, most pedig még segítségre is szorul. Rájön-e, megdöbbenti-e majd, mennyi mindent tud ő róla? Az a női testbe bújt ördög azt hitte, hogy a végzete lehet. Komolyan gondolta, hogy behatolhat a gondolatai közé, és közben ő nem fog olvasni az övéi között? Kimondottan élvezte, hogy O’Dell ügynökben végre emberére talált, méltó ellenfélre, aki serkentően hat rá, nem úgy, 165

mint a többiek, azok a kisvárosi tuskók. Valami úszott mellette a vízben. Kicsi és fekete. A férfi viszolyogva figyelte, ám aztán észrevette, hogy nem élőlény, hanem műanyag holmi. Utána kapott, elkapta, és megijedt, amikor a kis fekete valami hirtelen szétnyílt a kezében és világítani kezdett. Mobiltelefon! Kár lenne, ha itt rozsdásodna meg. Mélyen a nadrágja zsebébe gyömöszölte, és közelebb úszott a parthoz. Pár perc múlva megtalálta a keresett helyet, és elkapta a folyó fölé hajló ágat, amely recsegve meghajlott a súlya alatt, de nem tört el. Az áramlás tiszteletet parancsoló erővel lökte, tolta a testét. A férfi engedett neki, sőt előnyére fordította. Sajgó ujjakkal belekapaszkodott az ágba, és felhúzta magát rajta. A fán repedezni kezdett a kéreg, és a víz már-már elsodorta a férfit. Pedig csak egy méterre volt már a parttól. Végre szilárd talajt ért a lába. Tagjai elzsibbadtak, de bőrkeményedéses talpán mégis sikerült megtartania magát. Futva vágott át a jeges fűtengeren. Rohantában apró jégcsapokat tört le, amelyek üvegként csörömpöltek körülötte. Zihált, és alig kapott levegőt, de nem lassított. A koromfekete éjszakában ezüstös hópelyhek lebegtek, és kicsike angyalokként, táncolva szaladtak mellette. Hamar megtalálta a búvóhelyét. A kis berekben súlyos hóterhük alatt mélyen meghajoltak a faágak, amitől az egyébként is sűrű növénymennyezet egészen barlangszerű lett. Ijedten összerezzent, amikor furcsa csilingelésre lett figyelmes, de mindjárt rájött, hogy a telefon rezeg a nadrágzsebében. Elővette, néhány másodpercig meredten bámulta, aztán felcsapta, és lenyomta a hívásfogadó gombot. A csörgés abbamaradt, és bosszús férfihang üvöltött a fülébe. – Halló! – Igen, tessék! – Maggie O’Dell vonala? – akarta tudni a hívó. Olyan ingerülten beszélt vele, hogy a férfi mérgében majdnem

véget vetett a beszélgetésnek. – Igen, ez az ő telefonja – válaszolta végül mégis. – Elejtette. – Beszélhetek vele? – Most éppen más köti le – felelte, és kis híján elröhögte magát. – Jól van, akkor mondja meg neki, hogy Greg, a férje kereste. Az édesanyja állapota komolyra fordult. Fel kell hívnia a kórházat. Megértett? – Hogyne, kérem. – Ne felejtse el átadni az üzenetet! – mordult még rá a goromba hang, aztán a vonal megszakadt. Ő még mindig füléhez tartotta a telefont, és a búgást hallgatta, de hamarosan vacogni kezdett. Túl hideg volt ahhoz, hogy új játékszerének örüljön. Gyorsan levette a fekete melegítőnadrágot, a pulóvert meg a maszkot is, és ki sem csavarta őket, csak mindent behajigált a magával hozott szemeteszsákba. Vizes haján, karján és lábán jégkristályok keletkeztek, mielőtt még megtörölközhetett, száraz farmernadrágba és vastag gyapjúpulóverbe bújhatott volna. Leült a kocsi lépcsőjére, hogy bekösse az edzőcipőjét. Ha folytatódik a havazás, ezentúl cipőt kell viselnie. Nem, mégsem, cipőben nem lehet úszni. Lehúzná, mint egy horgony, és egyébként sem akarja összekoszolni. Bárcsak a Lexusába szállhatna be most! Annak nagyon jó a fűtése, de nem jöhetett azzal, mert felfigyelhettek volna rá, hogy egész éjjel nem látták a helyén. Így aztán a roskatag furgonba mászott be, begyújtotta a köhögő motort, és vacogva elindult haza. Meregetnie kellett a szemét, hogy lásson valamit, mert csak egyetlen fényszóró világította meg előtte a sötét éjszakát és a fehér havat. 35. FEJEZET Mivel nem egészen egy mérföldre voltak a házától, Nick úgy gondolta, az lesz a legjobb, ha hazaviszi magához a sebesült és bőrig 167

ázott Maggie-t. Időközben azonban már nem volt annyira biztos abban, hogy okosan döntött. Mialatt a mosókonyhában kiteregette száradni Maggie holmiját, és kezébe került csipkés melltartója, önkéntelenül elképzelte, milyen lehet a nő meztelenül. Bár az utóbbi órák történései után ez teljes képtelenségnek tűnt, mégis izgalomba jött parfümje gyenge illatától. Az asszonyt az emeleti nagy hálószobában helyezte el, ő pedig idelent letusolt, és tüzet rakott a kandallóban. A vízvezeték zúgásából tudta, hogy Maggie még mindig nem jött ki a zuhanyzóból. Nem kellene megnéznie, mi van vele? Hiába mutatja nyugodtnak magát, hiába nem akarja elismerni, akkor is zaklatott és megviselt. Fájdalmai is vannak. Annak a szemétnek sikerült elérnie, hogy törött kerítésoszlopok és rozsdás szögesdrótok közé essen le a partról. Odafent abbamaradt a vízcsobogás. Nick tiszta inget vett ki a szárítóból, belebújt, és begombolta. Egyszeriben zöldfülű kamasznak érezte magát, aki nem tud uralkodni a testén. Kész őrület! Elvégre Maggie nem az első meztelen nő a házában. De még mennyire nem az! Hála az édesanyjának, a gyógyszeres szekrényben minden volt, amire csak szükség lehetett. Nick vattapamacsokkal, tiszta szesszel, gézzel, hidrogén-peroxiddal és kenőccsel felszerelkezve elsősegélyállomást rendezett be a kandalló mellett, és takarókat, párnákat is vitt oda. A fűtőcső már megint furcsán dübörgött. Rég meg kellett volna már nézetnie. Nagy fahasábokat rakott a tűzre, amely sárgás fénybe borította a helyiséget. A meleget azonban, amelyet adott, össze sem lehetett hasonlítani a testét égető forrósággal. Nick azonban úgy határozott, hogy most kivételesen fütyülni fog a hormonjaira, és jól viselkedik. Eldöntötte, és így lesz. Egyszerű ez, mint az egyszeregy. Ekkor megfordult, és meglátta, hogy Maggie éppen lefelé tart a hosszú lépcsőn. Az ő régi frottír fürdőköpenye van rajta, amely minden egyes lépésnél szétnyílik kicsit, és pillantást enged viselője formás bokájára, de néha még feszes combjára is.

Nem, annyira azért mégsem egyszerű a dolog, mint az előbb gondolta. Maggie haja nedvesen csillogott, és arca kipirult a forró víztől. Lassan lépdelt, szinte már habozva. Amióta beleesett a vízbe, alig szólalt meg, és a szeme most is egyértelműen sebezhetőségről árulkodik. Amint észrevette a gyógyászati arzenált, tiltakozón megrázta a fejét. – Ezekre itt semmi szükség. Már kimostam a sebeimet. – Vagy ellátom, vagy beviszem a kórházba. Maggie a homlokát ráncolva nézett rá. – Jól van, győzzön meg! – mondta Nick. – A szögesdrót rozsdás volt. Mikor kapott utoljára tetanuszoltást? – Még biztosan hat az utolsó. Az iroda háromévenként beoltat minket, akár van rá ok, akár nincs. Köszönöm, hogy ennyit fárad értem, Morelli, de komolyan jól vagyok. A férfi letekerte a kupakot a tiszta szesz és a hidrogén-peroxid üvegéről, vattát vett elő, és maga mellé mutatott a kerevetre. – Üljön le! Arra számított, hogy Maggie húzódozni fog, ő azonban már ehhez is túl fáradt volt. Leült, letolta a válláról és melle előtt összefogta a köntöst. Bársonyos bőrének, mellhajlatának és vékony nyakának a látványa, bőre és a haja illata nem maradt hatástalan Nickre. Kissé zavartan azt találgatta magában, nem fog-e azonnal többre vágyni, ha megérinti. Ugyan már, hülyeség! A feladatára fog összpontosítani, és nem vesz tudomást az érzéseiről, határozta el. Maggie vállát, lapockáját és karját fél tucat háromszög alakú, véres seb borította. Némelyik nagyon mély volt, és még mindig vérzett, az egyik mellett pedig hosszan felszakadt a bőr. Maggie összerezzent, de még csak fel sem szisszent, amikor Nick az alkoholos vattapamaccsal letisztogatta az első sebet. – Fáj? 169

– Csinálja csak! Essünk túl a dolgon! A férfi nagyon óvatos volt, Maggie mégis többször összerándult, és fájdalmasan eltorzult az arca. Nick az összes sebet kitisztította, és bízott benne, hogy a tiszta szesz legalább olyan eredményesen fertőtlenít, mint amennyire csíp. Végül gézt és ragtapaszt tett a még vérző helyekre. Miután végzett, tenyerét lassan végighúzta Maggie vállán és karján. Érezte, hogy a nő megborzong a keze alatt, és ültében még ki is húzza magát, mintha többet akarna. Meglepettnek látszott, amikor ő vigyázva visszahúzta sebes vállára a köntöst, de azért gondosan megigazította magán, és szorosabbra kötötte derekán az övét. – Köszönöm – mondta, de nem nézett a férfira. – Már csak egy-két óra, és itt a reggel. Ha egyetért, addig elüldögélhetünk itt a kandallónál. Hozhatok valamit? Forró csokoládét, konyakot? – A konyak jólesne. Maggie átült a kandalló előtti futószőnyegre, nekidőlt a párnahegynek, és formás lábára tekerte a fürdőköntöst. – Enne is valamit? – Nem, köszönöm. – Biztos? Készíthetek levest vagy szendvicset. Maggie elmosolyodott. – Miért akar mindig ennivalóval tömni engem, Morelli? – Alighanem ahelyett csinálom, amit valójában csinálni szeretnék, csak nem szabad. Maggie elkomolyodott, és pír öntötte el az arcát, amikor Nick a szemébe nézett. A férfi tudta, válasza már-már illetlen volt, de úgy látta, Maggie is érzi, hogy bizsergetően szikrázik közöttük a levegő. Végül levette tekintetét a nőről, és visszavonult a konyhába, amíg gond nélkül ki tudott menni.

36. FEJEZET A fénykép, mire Maggie kivette a zsebéből, összegyűrődött és felhullámosodott, száradás közben pedig még a sarkai is felpöndörödtek. Csillogó felületére szöszök tapadtak a kabátja szövetéből. Kárpótolnia kell majd Timmyt, már csak azt kellene kitalálnia, hogyan. De legalább a fénykép nem tűnt el a sötét vízben, mint a mobilja. Úgy látszik, számára az van megírva a sors könyvében, hogy folyókban veszítse el a tárgyait. Nick régóta kint van már a konyhában. Lehet, hogy mégis szendvicset készít neki? Utolsó megjegyzése olyan érzést váltott ki belőle, amelyet elcsépelt módon úgy szoktak leírni, hogy az ember gyomrában különös bizsergés támad. Morelli eddig tökéletes úriemberként viselkedett vele. Maggie nem is tartott attól, hogy tolakodó lesz, noha egy szál fürdőköntösben ült itt a házában a kandallója előtt, hátát a párnáinak vetve, amelyek még őrizték a férfi arcszeszének illatát. Miközben Nick ellátta a sebeit, ő szinte hálás volt azért, hogy fájdalmai vannak. Így legalább nem élvezte túlságosan az érintéseket. Amikor vállát és karját végigsimítva a férfi befejezte a kezelést, maga is elképedt azon, hogy titokban folytatásban reménykedik, és azt találgatja, milyen lenne, ha Nick keze a mellére siklana. Mire a férfi visszajött hozzá, Maggie egészen forrónak érezte az arcát, de ezt a kandalló melegének tudta be. Heves szívdobogását azonban már nem írhatta a lobogó tűz rovására. Mindenesetre nyugodtnak mutatta magát, Nick tekintetét azonban gondosan kerülte. A férfi odaadta neki a pohár konyakot, és leült mellé. Miközben maga alá húzta hosszú lábát, egészen előre kellett hajolnia, és válluk egy pillanatra egymáshoz ért. 171

– Erről a fényképről beszélt? Nick a fotóra mutatott, aztán kézzel steppelt takarót húzott le a kanapéról, és a lábukra terítette, olyan magától értetődően, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy ők ketten egy takaró alatt kuporognak. Figyelmessége izgatóan bizalmas volt. – A fűtés nem működik rendesen – magyarázta. – Régóta tudom, hogy meg kellene nézetnem, de nem számítottam rá, hogy már októberben ilyen hideg lesz. Maggie odanyújtotta neki a fényképet, aztán két kezébe fogta a poharat, meglötyögtette a konyakot, beszívta erős, édeskés illatát, és belekortyolt. Lehunyta a szemét, fejét hátrahajtotta a párnákra, és élvezte, hogy az ital kellemesen perzseli a torkát. Még egy-két korty, és eloszlik a belső nyugtalansága. Ezekben a pillanatokban megértette, miért keresett az anyja menedéket az alkoholban. Ez a pokoli találmány oldja a feszültséget és elfojtja a nemkívánatos érzéseket. Bánat, gond nem létezik, amíg az ember fejében elég sűrű a köd ahhoz, hogy ne gondolkodjon. – Egyetértek magával – zavarta meg Nick a bódultság felé tartó kellemes utazásában. – Ez már sok ahhoz, hogy véletlen lehessen, de csak úgy nem idéztethetem be kihallgatásra Ray Howardot. Maggie elképedten felegyenesedett ültében. – Nem Howardot, hanem Keller atyát! – Micsoda? Megőrült? Egy papot még annyira sem idézhetek be! Nem gondolhatja komolyan, egy katolikus pap kisfiúkat gyilkol. – Ráillik a személyiségrajz. Utána kell néznem a múltjának. Ami pedig a megjegyzését illeti, nagyon is el tudom képzelni egy papról, hogy bűncselekményeket kövessen el. – Én nem. Ez őrültség! – A férfi kerülte Maggie tekintetét, és kiitta a konyakját. – Az egyházközség fellógat az első gerendára, ha kihallgatásnak vetek alá egy papot, főleg, ha Keller atya az a pap. Ő itt reverendás Supermannek számít. Nagyon rossz nyomon jár, O’Dell. Rosszabbon már nem is járhatna!

– Hallgasson végig! Egy perc az egész. Magától tudom, hogy Danny Alvarez a nyomozás eredménye szerint nem védekezett. Ő is ismerte Keller atyát, és megbízott benne. Francis atya azt mondta, hogy a Második Vatikáni Zsinat óta laikus aligha tudhatja, hogyan kell feladni az utolsó kenetet. A harmincöt évesnél fiatalabbak közül tehát csak az ismerheti a rituáléját, aki tanulta. – De hát az atya valóságos hős a gyerekek szemében! Hogy ne tűnne fel senkinek, ha ilyesmit művelne? – Ted Bundy ismerősei sem sejtettek semmit. Matthew Tanner kezében megtaláltam egy baseballkártya leszakadt darabkáját, és Timmy az este elmesélte nekem, hogy Keller atya szokott velük baseballkártyákat cserélni. Nick kisimította homlokából a nedves tincseket, és Maggie orrát megcsapta annak a samponnak az illata, amelyet ő is használt. A férfi hátradőlt a párnákon, mellkasára állította a poharát, és nézte, hogyan forog benne az utolsó korty konyak. – Jól van – döntött végül. – Ellenőrizze Kellert! Ahhoz azonban, hogy kihallgathassam, többre van szükségem, mint egy fénykép és egy darabka baseballkártya. Addig én Ray Howardnak járok utána. Ne mondja, hogy maga szerint nem fura alak! Templomot nem szoktak ingben, nyakkendőben takarítani. – Az még nem bűn, ha valaki rendesen felöltözve dolgozik. Igaz, az ellenkezője sem, különben magát már rég letartóztatták volna. Nick oldalról odapillantott Maggie-re, és mosoly játszott a szája körül. – Késő van, és mind a ketten kimerültek vagyunk. Mi lenne, ha mégis megpróbálnánk aludni egy keveset? A férfi kiitta a konyakját, és letette a poharat a padlóra. Hosszú lábát kinyújtotta a takaró alatt, a dohányzóasztalról távirányítót vett le, megnyomott rajta egy gombot, mire lecsökkent a fény a szobában. Maggie elmosolyodott a nyilvánvalóan a kandalló előtti gyengéd órákra tartogatott kisjátékszer láttán, és már-már sajnálta, hogy az ő 173

együttlétük nem ebbe a kategóriába tartozik. – Talán inkább vissza kellene mennem a szállodámba. – Ne már, O’Dell! A holmijai még csuromvizesek. Egyiket sem lehet gépben szárítani, ezért csak kiakaszthattam őket. A közeledési kísérletekhez meg túl fáradt vagyok, ha esetleg ettől tart – mondta a férfi, és feje alatt megigazgatta a párnahalmot. – Nem ezért mondtam – felelte Maggie. Furcsa, de a teste semmiféle jelét nem adja fáradtságnak, éppen ellenkezőleg, minden idegszálával érzi a férfi közelségét. És ha még közelebb akarna kerülni hozzá, ő aligha védekezne. Mi történhetett vele? Már semmit sem érez Greg iránt? – Nem szoktam sokat aludni, és nem szeretném, ha maga sem tudna miattam – próbálta kimagyarázni magát. – Miért nem szokott rendesen aludni? A férfi elnyúlt a földön, és becsukta a szemét. Maggie-nek feltűnt, hogy nagyon hosszú a szempillája. – Több mint egy hónapja nem aludtam ki magam. Ha elalszom, többnyire rémálmaim vannak. Nick feléje fordult, de fejét nem emelte fel a párnáról. – Azt hiszem, azok után, amiket magának már látnia kellett, az volna a meglepő, ha nem lennének rémálmai. Gondolom, észrevette, hogy én nem néztem meg rendesen Matthew holttestét. Egy bizonyos eseményhez kötődnek a rémálmai? Maggie lepillantott rá. Nick közben összegömbölyödött a takaró alatt, és sötét borostái ellenére is kisfiús volt az arca. Amint felkönyökölt, kigombolt inge szétnyílt izmos és szőrös mellkasa fölött. Ott egyáltalán nem kisfiús, állapította meg magában Maggie, és elképzelte, milyen lenne, ha simogató kezét bedugná az inge alá. Azonnal hagyd ezt abba! – teremtette le magát gondolatban, és észrevette, hogy Nick még mindig választ vár tőle. – Valami rendkívüli történt? – kérdezte meg újra. – Semmi olyan, amiről beszélni szeretnék. A férfi kis ideig fürkészőn nézett rá, aztán felült.

– Azt hiszem, ismerek egy jó módszert lidérces álmok ellen. Timmynél mindenesetre be szokott válni, amikor nálam alszik. – Ezek szerint nem konyakot akar még itatni velem. – Nem – mondta Nick mosolyogva. – Egyszerűen összebújva kell elaludni valakivel. – Szerintem nem jó az ötlet. – Ez nem olcsó trükk, hogy a közelébe férkőzzem – nyugtatta meg a férfi komolyan. – Csak segíteni szeretnék. Próbálja ki! Mit veszíthet? Mivel Maggie nem válaszolt, Nick közelebb húzódott hozzá, és habozva átkarolta. Aztán, mert a nő nem tiltakozott, másik kezével a mellkasára vonta a fejét. Maggie fülében hallotta a szíve dobbanásait, bár az övé olyan hangosan kalapált, hogy nemigen tudta megkülönböztetni egymástól a kettőt. Nick mellszőrzete az arcát simogatta. Kellemesen szúrósnak érezte, és szeretett volna beletúrni az ujjaival. A férfi a fejére támasztotta az állát, és remegett a hangja, amikor megszólalt. – Engedje el magát! Gondoljon arra, hogy a testem minden rossztól megvédi! Csukja be a szemét, és legalább pihenjen, ha már aludni nem tud. Hogy is tudna aludni, amikor az egész teste riadókészültségben van? 37. FEJEZET Maggie kábának érezte magát, miután felébredt. Keze, lába nehéz volt, mint az ólom, és fázott. A tűz kialudt, és Nick már nem feküdt ott mellette. Körülnézett a sötét szobában, tekintete a kanapéra siklott, és megállapodott a férfi tarkóján. Nick tehát még aludt. Egyszer csak fény villant az ablak előtt. Maggie azonnal felült. Szíve ijedt dobogásba kezdett, amikor újra meglátta a villanást, és aztán már azt is, hogy kezében zseblámpával egy sötét alak járkál 175

odakint. Itt van! Követte őket a folyótól! – Nick! – suttogta, de a férfi nem mozdult. Maggie fejében vadul kergették egymást a gondolatok. Hol lehet a fegyvere? – Nick! – próbálkozott újra, de most sem kapott választ. Az árnyalak eltűnt. Maggie odakúszott a lépcső aljához, de szemét közben sem vette le az ablakról. A szobát csak a hold kísérteties fénye világította meg valamelyest. Miután megjöttek, lecsatolta a revolverét, és a lépcső mellett hagyta a kisszekrényen. Most viszont nincs itt! Szíve ki akart ugrani a helyéről, és már reszketett a hidegtől. Aztán meghallotta, hogy kattan és megmozdul az ajtógomb. Körülnézett, és valamilyen súlyos vagy éles tárgyat keresett, amellyel megvédheti magát. Újabb kattanás. Az ajtó ezek szerint kulcsra van zárva, és nem enged. Maggie felkapott egy kislámpát, erősen megmarkolta nehéz fémszárát, és levette róla az ernyőt. Zihálva szedte a levegőt, de kis időre visszatartotta a lélegzetét, és a nesz irányába fülelt, majd a lámpát magához szorítva odakúszott a kanapéhoz. – Nick! – suttogta, és felnyúlt hozzá a földről, hogy megrázza. – Nick, ébredjen! – keltegette, és meglökte a vállát. A férfi teste ekkor gurulni kezdett feléje, és nagy puffanással leesett a földre. Maggie keze csupa vér lett. Pár másodpercig döbbenten meredt rá, aztán szájába dugta az öklét, hogy ne sikoltson fel rémülten. Nick szeme hidegen, kifejezéstelenül bámult rá. Az ingmelle véres volt, a torkát átvágták, és tátongó sebéből csak úgy patakzott a vér. Odakint megint fény villant. Az árny az ablak előtt állt, benézett a szobába, és mosolyogva méregette őt. Most már az arcát is látta, és azonnal felismerte. Albert Stucky! Ezúttal valóban felébredt, és vadul csapkodott maga körül. Nick megragadta a csuklóját, hogy ne dobolhasson tovább a mellkasán. Maggie megpróbált uralkodni a zihálásán, de nem tudta megfékezni.

Egész testében remegett. – Nincs semmi baj, Maggie. Senki nem bántja – vigasztalta a férfi nyugodtan, és kedves aggódással, nagyon is elevenen nézett rá. Maggie körbejáratta a tekintetét. A kandallóban lobogott a tűz, lángnyelvek nyalogatták a nagy fahasábokat, amelyeket Nick nemrégiben rakhatott be, és meleg sárga fénybe borították a szobát. Odakint az ablak előtt csak a hó csillog. Nem villan zseblámpa, és nem áll ott Albert Stucky. – Jól van, Maggie? A férfi a mellkasára vonta ökleit, és a csuklóját simogatta. – Nem vált be a módszere – suttogta Maggie ernyedten és kissé szemrehányón. – Becsapott. – Sajnálom. Egy darabig egészen békésen aludt. Lehet, hogy nem öleltem át elég szorosan – felelte Nick mosolyogva, és végigsimított Maggie fürdőköpenyes karján majdnem a válláig, aztán meg visszafele. A gyengéd mozdulat melengető volt, az ő reszketése viszont belülről jött, mintha csak ereiben megfagyott volna a vér. Odabújt a férfihoz, és hálásan élvezte teste melegét. Arcán érezte inge puha anyagát, de nem érte be ennyivel. Kicsit távolabb húzódott tőle, és a tekintetét kerülve kigombolta az ingét. Nick nem mozdult, Maggie pedig meztelen mellkasára hajtotta a fejét, a szívdobogását hallgatta, és a melegében sütkérezett. Adja az ég, ne értse félre! Érezte, hogy a férfi reszket kicsit, bár ő egészen biztosan nem fázik. Lassanként azonban ellazult, de nem simogatta meg, nem ért hozzá gyengéden, csak szorosan átkarolva tartotta. 38. FEJEZET Christine felsóhajtott, és kétszer rákattintott a „Küldés” gombra. Pár perc, és cikkét kiköpi a nyomtató a hírszobában, onnan pedig továbbítják a nyomdagépekhez, amelyeket miatta állítottak le. 177

Nemrégiben legmerészebb álmaiban sem hitte volna, hogy valaha is ilyen helyzetbe kerül majd. Kimerült volt, az izgatottságtól mégis tökéletesen éber, és ujjai valósággal röpültek a számítógép billentyűzetén. Nedves tenyerét most megtörölte a farmerjában, aztán kikapcsolta a laptopot, becsukta, és kihúzta a zsinórját a telefondugaszból. Sejtelme sem volt, hogyan működnek ezek a modern masinák, de annak nagyon örült, hogy léteznek. Nekik köszönhetően egymás után már az ötödik vezércikkét írhatta meg úgy, hogy közben néhány ajtónyira tőle békésen aludt a fia. Vajon hány vezércikket adott le az eddigi csúcstartó az Omaha Journalnál? – futott át agyán a kérdés, miközben megnézte, mennyi az idő. A lap egy óra késéssel kerül majd ki a standokra, de Corby a hozzájárulását adta. Christine kiitta maradék kávéját, és csak kevéske cukrot meg tejszínmaradékot hagyott a csésze alján. El sem akarta hinni, hogy egész idő alatt nem gyújtott rá. Felvette az asztalról a laptopot, és véletlenül lelökött egy kupac levelet. Felvette, és máris búcsút mondhatott az elégedettségének. A kupacban több fizetési felszólítás is volt. A „Nebraska Állam Igazságügyi Hivatala” feliratot viselő borítékot még nem nyitotta ki, de így is tudta, mi van benne. Hárompéldányos formanyomtatvány, a lapok között meg ódivatú, kék indigók. Hogyan lehetne bizalommal azzal az állammal szemben, amelyik még mindig indigót használ? Egy ilyen állam akarja előkeríteni és tartásdíj-fizetésre rábírni a volt férjét? Már az is elég baj, hogy őt elhagyta Bruce, még rosszabb azonban, hogy cserbenhagyta a fiát. Timmy nem is találkozhat vele, mert Bruce semmiféle kapcsolatot nem tart a régi családjával. És mindezt csak azért, hogy ne kelljen tartásdíjat fizetnie? Christine az íróasztalon álló lámpa mögé gyömöszölte a leveleket. Ott egyelőre jó helyen lesznek. Újságírói sikerei a fizetésén eddig csak keveset javítottak. Heteknek, hónapoknak kell még eltelniük, amíg a bankszámláján is érezhetők lesznek az előnyös változások.

Lehet, hogy a végén el kell adnia a házat? Lerogyott a kanapéra, és körülnézett a szobában, amelyet sok-sok órás munkával ő maga tapétázott ki. Felújította az áporodott szagú szőnyeget, és addig fényezte a fapadlót, amíg nem látta benne a tükörképét. A kertet is szépen rendben tartja. Az elöregedett, száraz bokrokat rózsákra cserélte, és nyerstéglából még takaros utat is épített. Valódi menedékhely ez a kert. Gondolnia sem volna szabad arra, hogy lemondjon róla. Timmyn kívül egyedül ezt a házat mondhatja a magáénak. Nick nem érti, hogy szakmai igyekezetével nem őt akarja bántani, hanem önmagát szeretné megvédeni. Életében most először ért el valamit egészen egyedül, azaz nem úgy, mint Tony Morelli lánya, Bruce Hamilton felesége vagy Timmy édesanyja, hanem egyszerűen Christine Hamiltonként. És ez csodás érzés. Ezerszer megbánta már, hogy sok éven át színjátékot játszott a családja és a barátai előtt. A jó feleség és a jó anya szerepét alakította, hogy boldoggá tegye Bruce-t. Több mint egy évig tudott a viszonyáról. Vaknak vagy egészen ostobának kellett volna lennie, hogy ne tűnjenek fel neki a hitelkártya kivonatán szaporodó tételek olyan szállodákról, amelyekbe ő soha nem tette be a lábát, és olyan virágokról, amelyeket soha nem kapott meg. Azonmód le kellett volna vonnia a szükséges következtetéseket, de nem, ő csak még jobban igyekezett, törte magát, és abban a tévhitben élt, hogy az ő hibája, ha a férje szeretőt tart. Ma már kínosan érezte magát, ha belegondolt, mi pénzt költött méregdrága csábos fehérneműre, hogy visszahódítsa Bruce-t. Testi szerelmük, amely mámorító soha nem volt, addigra gyors és egyoldalú aktussá változott. Férje úgy hatolt belé, mintha a saját bűneiért őt akarná megbüntetni, aztán az oldalára fordult, és már aludt is. Ő pedig sok-sok éjszaka lopódzott ki mellőle az ágyból, hogy levegye nemegyszer elszakadt és összemocskolt fehérneműjét, aztán bőgve beállt a zuhany alá, de az erős, forró vízsugár sem 179

segített rajta. Természetesen azért is önmagát okolta, hogy kapcsolatukból hiányzik a szerelem. Christine borzongva összekucorodott a kanapén, és takarót terített magára. Ma már nem gyenge, alázatos feleség, hanem sikeres újságíró. És ma már a siker a legfontosabb az életében, végrevalahára, annyi felsülés és kudarc után. Igen, ennek így kell lennie, hunyta le a szemét. 39. FEJEZET Október 29., szerda Maggie örült, amiért Nick nem fogadta el az ajánlatát, s végül is egyedül készült felkeresni Michelle Tannert. Jó, hogy kis időre elszakadhat tőle, bármilyen bizalmas közelségbe kerültek is az éjszaka egymáshoz, vagy talán éppen azért. Hibát követett el, amikor hagyta kialakulni ezt a meghittséget, s bár ő volt a ludas, mégis Nicket büntette azzal, hogy a város felé menet egész úton hallgatott. Úgy gondolta, neki most kizárólag a feladatára kell összpontosítania, és mindenkitől távolságot kell tartania. Az az ügynök, aki megbízás teljesítése közben buta módon összekeveri a magánéletét a munkával, nagyon hamar elveszíti az elfogulatlanságát. Nem egy és nem két munkatársa járt már így. Egy nő pedig mindenképpen túl nagy kockázatot vállal, ha olyan férfival kezd, aki egyéjszakás kalandokhoz illő, ábrándos csapdákkal rakja tele a házát. Ő ráadásul még férjnél is van, és annak, hogy boldog vagy boldogtalan házasságban él-e, ebből a szempontból nincs jelentősége. Maggie gondolatban mindezt elsorolta, hogy önmaga előtt igazolja hirtelen jött tartózkodását és tompítsa valamelyest a lelkifurdalását. Nedves ruháin még mindig érződött az iszapos folyó és a száradt vér szaga, kiszakadt kabátujja alatt pedig látni lehetett sérült vállát. A

fiatal, pattanásos szállodaportás barátságos mosolyából épp ezért nagyon hamar döbbent ámulat lett, amint meglátta. – Szentséges ég, O’Dell ügynök! Jól van? – Igen, köszönöm. Van üzenetem? A csupa kéz, csupa láb fiú kamaszos esetlenséggel megfordult, és majdnem kilöttyintette a kapucsínóját, amely a valódinak ugyan csak zacskós utánzatából készült, mégis csodásan illatozott. Az időközben húsz centiméteresre vastagodott, azóta is szállingózó hó Maggie nadrágszárára tapadt, és onnan a cipőjébe olvadt. Fázott, fáradt volt, és minden porcikája fájt. A portás hat-hét rózsaszínű cédulát nyújtott át neki, továbbá egy keskeny, lepecsételt borítékot, amelyre kék tintával csak annyit írtak rá: O’DELL KÜLÖNLEGES ÜGYNÖK. – Ez meg micsoda? – lengette meg Maggie a borítékot. – Nem t’om. Valamikor éjszaka csúsztathatták be a levélbedobón. A reggeli postával együtt feküdt a földön. Maggie úgy tett, mintha semmi gyanúsat nem találna a dologban. – Kapok errefelé valahol rám való csizmát meg kabátot? – Nem igazán. A várostól úgy egy mérföldre van egy John Deerebolt, de ott csak férfiruhát árulnak. – Kérhetek magától egy szívességet? – Maggie kicsire összehajtott ötdollárost húzott elő az FBI-jelvénye mögötti kis rekeszből. A fiút szemlátomást sokkal jobban érdekelte a jelvény, mint a pénz. – Felhívná azt a boltot, és megkérné őket, hogy küldjenek nekem egy dzsekit? Mindegy, milyen, csak meleg legyen és a legkisebb méret. – Csizmát is hozassak? A portás néhány szót írt egy cédulára, amely már tele volt jegyzetekkel. – Igen, olyat, ami női számozásban legközelebb van a hatoshoz. Nem kell szépnek lennie, az a lényeg, hogy bírja a havat. – Értem, de valószínűleg csak nyolckor vagy kilenckor nyitnak. 181

– Az elég. Fent leszek a szobámban. Szóljon, ha megjöttek a holmik, és majd lejövök fizetni. – Parancsol még valamit? – kérdezte a fiú ügybuzgón, hogy megszolgálja az öt dollárját. – Van szobaszervizük? – Az nincs, de Wandától szinte bármit meghozathatok. Vállalnak házhoz szállítást, a számlát pedig rendezheti a szobáéval együtt. – Pompás! Rendes reggelit szeretnék. Tükörtojást, kolbászt, pirítóst meg narancslevet... igen, és azt is kérdezze meg, hogy van-e kapucsínójuk! – Meglesz. A fiatal portás lelkesen és olyan komolyan fogadta a megbízást, mintha az FBI kérte volna fel hivatalos közreműködésre. Maggie elindult a folyosón, de félútról még visszafordult. – Mi is a neve? A fiú csodálkozva felnézett. – Calvin. Calvin Tate. – Köszönöm, Calvin. Maggie a szobájában azonnal megszabadult a cipőjétől, és kihámozta magát a nadrágjából. Feljebb csavarta a fűtést, aztán a kiskabátjából és a blúzából is kibújt. Izmai a nyakától egészen a lábikrájáig sajogtak. Megropogtatta sebes vállát, megvárta, hogy csituljon benne a szúró fájdalom, és még egyszer megpróbálta megmozgatni. Aztán bement a fürdőszobába, kinyitotta a zuhanycsapot, és a kád szélén ülve várta, hogy felforrósodjon a víz. Közben átlapozta az üzeneteit, amelyeket két különböző kézírással jegyeztek fel. Cunningham igazgató kereste este tizenegykor, de nem üzent semmit. Miért nem próbálta meg a mobilján elérni? A fenébe, erről meg egészen megfeledkezett! Be kell jelentenie, hogy elveszett, és újat kell igényelnie. Darcy McManus az Ötödik Csatornától háromszor is hívta. Ez nagy hatást tehetett a portásra, mert mindegyik hívás időpontját

pontosan feljegyezte. A tévériporternő mindig meghagyta, hol érhető el éppen, és a munkahelye, a lakása meg a mobilja száma mellett még az e-mail címét is megadta. Az este az anyja terapeutája, dr. Avery is kétszer kereste, és visszahívást kért. Maggie úgy sejtette, hogy a lezárt boríték a hajthatatlan Miss McManustól származik. Meglepte, hogy a zuhanyfüggöny mögül gőz csapott elő. A szállodákban többnyire csak langyos víz folyik a csapból. Felállt, hogy beállítsa a hőmérsékletet, de megtorpant, amint meglátta a tükörképét, amely azonban gyorsan eltűnt a lecsapódó pára mögött. Tenyerével letörölte, hogy megnézze a vállát. Sápadt bőréből kivirítottak a háromszög alakú, pirosas sérülések. Levette a kötést, amelyet Nick rakott rá, és az alól is háromszög alakú, nagy seb került elő, amely még mindig vérzett. Biztos, hogy heg marad majd utána. Ám legyen, elfér a többi mellett. Maggie megfordult, és megemelte a melltartója alját. Itt, a bal melle alatt kezdődik, és keresztben a hasáig lefut egy másik, éppen csak begyógyult sebhely. Albert Stucky ajándéka. – Szerencséd van, hogy nem hasítalak fel egészen – mondta neki, miközben kése pengéjét végighúzta a bőrén, de csak olyan mélyen, hogy heg maradjon utána. Még mindig hallja a hangját. Annak idején semmit sem érzett, annyira elkábította a döbbenet. Valószínűleg már az életével is leszámolt. – Még életben leszel, amikor elkezdem enni a májadat – ígérte neki Stucky. Őt azonban már nem rémíthette meg. Addigra végignézte két nő bestiális meggyilkolását és feldarabolását. Nem, Stucky akkor már semmivel sem hathatott rá. Ezért hagyott rajta olyan nyomot, amely örökre rá fogja emlékeztetni. És mostantól még több sebhely lesz a testén, pedig már az is bőven elég lenne, hogy az agyából nem tudja kitörölni a sok-sok borzalmas emlékképet. 183

Megdörzsölte az arcát, beletúrt a hajába, és megnézte magát a tükörben. Ijesztően soványnak és törékenynek tűnt. Pedig nemigen változott. Ma is az a határozott, bátor nő, mint aki nyolc éve volt, amikor elkezdte az akadémiát. Harci szelleme talán csökkent valamelyest, tekintete azonban ugyanarról az eltökéltségről árulkodott, mint annak idején. Ezen a kiállt borzalmak sem változtattak. Albert Stucky is csak egy időre tudta megzavarni, valahogy úgy, mint a közlekedést egy útakadály, amelyet le kell bontani vagy meg kell kerülni, de valahogy azért tovább lehet menni tőle. Kikapcsolta és ledobta a földre a melltartóját. Éppen a bugyiját akarta levenni, amikor eszébe jutott a mosdókagyló peremén, a cédulák tetején fekvő lezárt boríték. Feltépte, és kihúzta belőle a kis kártyát. Lepillantott a nagy, nyomtatott betűkre, és azonnal szaporább dobogásba fogott a szíve. Megtántorodott, és meg akart kapaszkodni a kád szélében, de addigra már összecsuklott. Ne, ne már megint! A földön ülve felhúzta a lábát, átkulcsolta a térdét, és elszántan küzdött a rátörő vakrémülettel. Aztán még egyszer elolvasta a kártyára írt szöveget. ANYÁDNAK IS HAMAROSAN FEL KELL ADNI AZ UTOLSÓ KENETET? 40. FEJEZET A korai órán még gyenge volt a forgalom. Nick hagyhatta, hogy terepjárója úgy csúszkáljon, szánkázzon a hófúvásban, ahogyan akar. Vastag hófelhők tömege takarta el a napot, és az utcai lámpákat sem kapcsolták még ki. Már megint pára fagyott a szélvédőre. Nick forró levegőt fújatott rá, noha már izzadt, annyira meleg volt a kocsiban. Bekapcsolta a rádiót, megnyomta az állomáskeresőt, és a KRAP adónál állította meg. „Hírek mindennap, egész nap.” Nemsokára közölni fogja Michelle Tannerrel, hogy meghalt a fia.

Borzalmas feladat! Ki kell törölnöd az agyadból a halott Matthew és Danny képét! – győzködte magát. Egyszer s mindenkorra ki kell törölnöd, különben nem fogod tudni elvégezni a munkádat. Gondolj inkább Maggie-re! Szerelmi tapasztalatokban felettébb gazdag életében soha nem érezte még magát olyan kellemesen kellemetlenül, mint ma éjszaka. Mintha egészen megváltozott volna Maggie mellett, aki odabújt hozzá, ám közben semmi többet nem akart tőle. Hihetetlen, de ez őt csak még jobban felizgatta. Felidéződött benne, hogyan pihent Maggie arca a mellkasán, milyen volt, amikor lélegzete a bőrét simogatta, és nem szabadult többé az emlékeitől. Orrában most is érzi még a haja, a bőre illatát, fülében ott hallja a szívdobbanásait. Micsoda fintora a sorsnak, hogy éppen az a nő keltette újra életre az érzéseit, akit nem kaphat meg! Meg-megfarolva éppen befordult Michelle Tanner utcájába, amikor a rádióban bejelentették, hogy Rutledge polgármester az erős és valószínűleg egész nap folytatódó havazás miatt lemondta a Halloween alkalmából tervezett fogadást. – Szerencséd volt, gazfickó! – dörmögte Nick somolyogva. Bekanyarodott Tannerék kocsibeállójára, és majdnem belecsúszott egy kisbuszba. Oldalán a KRAP hírrádió emblémáját, amelyet félig eltakart a ráfagyott hó, csak akkor vette észre, amikor már a bejárati ajtó előtt állt. Rossz előérzetei támadtak. Egy egyszerű interjúhoz még túl korán van. Nick megzörgette a szúnyoghálót, de senki sem jelentkezett, ezért belépett rajta, és a belső ajtón kopogtatott újra. Ezt már azonnal kinyitotta egy alacsony, ősz hajú asszony, és intett a seriffnek, hogy menjen csak be a nappaliba. Aztán ő is besietett utána, és leült Michelle Tanner mellé a kanapéra. A velük szemben helyet foglaló, erősen kopaszodó férfi előtt riportermagnó állt az asztalon. A konyhába vezető átjáróban tornyosuló zömök, hordónyi mellkasú, tüskehajú férfi karján csak úgy dagadtak az izmok. Nick ismerősnek 185

találta, és miután gyorsan körbepillantott, rájött, hogy Matthew apja, Michelle volt férje lehet. A szobában több fényképen is együtt szerepeltek hármasban, még a régi szép, boldog napokban. Nick hangokat és edénycsörömpölést hallott a konyhából. A levegőben frissen főtt kávé és viasz illatát lehetett érezni. A kandalló párkányán gyertyák égtek Matthew fényképe és egy kis feszület mellett. – Igaz? – emelte rá Michelle Tanner a sok sírástól vörös szemét. – Igaz, hogy az éjszaka megtalálták a holttestét? Mindenki várakozón feléje fordult. Jóságos ég, micsoda hőség van itt! Nick meglazította a nyakkendőjét. – Honnan tudja? – Mi a francért fontos ez most? – kérdezte Matthew apja. – Douglas, kérlek – szólt rá egy idős hölgy, Mr. Melzer kijött a rádiótól, és ő mondta, hogy benne van a reggeli Omaha Journalban. Megtalálták a második holttestet, ez áll a címlapon. Nick nem látta, mégis tudta, ki írta azt a cikket, de most nem ért rá bosszankodni. Kínosan érezte magát, és még a torka is elszorult. Christine már megint megelőzte. – Igen, igaz – nyögte ki végül. – Sajnálom, hogy nem értem ide korábban. – Mintha pár lépéssel mindig az események után kullogna, seriff. – Douglas! – feddte meg újra az idős hölgy a férfit. – Ő az? – kérdezte Michelle, és reménykedőn nézett Nickre. Szemlátomást nem akarta elhinni az igazságot, amíg nem kapott hivatalos megerősítést. Nick ebben a percben utálta a munkáját. Farmerja zsebébe süllyesztette a kezét, és az asszony szemébe nézett. – Igen, Matthew az. Sejtette, mi fog történni, és mégsem volt eléggé felkészülve. Michelle zokogva az idős hölgy karjába omlott, az pedig gyengéden ringatta. A konyhából még két nő jött be, és ők is összeborultak, amikor meglátták Michelle-t. Melzer futó oldalpillantást vetett

Nickre, aztán összeszedte a felszerelését, és csendben távozott. Nick követni akarta, mert nem tudta, mi mást tehetne. Douglas Tanner azonban, aki eddig dühösen támasztotta a falat, három nagy lépéssel hirtelen mellette termett. Nick nem vette észre a feléje tartó öklöt. A bal horog az állán találta el, és háttal nekiesett a könyvespolcnak. A könyvek leestek, előbb rázuhantak, aztán lepotyogtak a földre. Mielőtt még visszanyerhette volna az egyensúlyát, Douglas Tanner újból támadásba lendült, és ököllel gyomorszájon vágta. Nick levegő után kapkodva megtántorodott, és térdre rogyott. Az idős hölgy rákiáltott Douglasre. A nők abbahagyták a panaszos sírást, és rémülten nézték, mi történik. Nick fejcsóválva feltápászkodott a padlóról. Amikor az ököl ismét közeledett feléje, elkapta Tanner karját, de nem ütötte meg, csak ellökte magától. Még az is lehet, hogy rászolgált a verésre. Váratlanul egy penge villant fel, és Tanner újra támadásba lendült. Meg akarta szúrni, Nick azonban oldalra ugrott, és előrántotta a revolverét. Tanner megdermedt. Bal kezében vadásztőrt szorongatott, és tekintete elárulta, hogy mindenre képes. Az idős hölgy ekkor felállt a kanapéról, nyugodtan odalépett hozzá, és kivette a kezéből a tőrt. Aztán, mindenki megrökönyödésére, csattanós pofont kevert le neki. – A fenébe, mama, ez meg mi volt? Douglas Tanner döbbenten, vöröslő arccal, leengedett kézzel állt ott. – Elegem van abból, hogy folyton verekszel. Túl sokáig néztem tétlenül, mit művelsz. Nincs jogod ahhoz, hogy így bánj a családoddal vagy idegenekkel. Most pedig kérj elnézést Morelli serifftől, Douglas! – Szarok rá! Ha tette volna a dolgát, Matthew talán még életben lenne. Nick megdörzsölte a szemét, de még mindig homályosan látott. 187

Érezte, hogy vérzik a szája, és megtörölte a kézfejével. Miközben elrakta a fegyverét, a könyvespolcnak dőlt, és bízott benne, hogy fejében végre megszűnik a csörömpölés. – Douglas, kérj bocsánatot! Vagy talán azt akarod, hogy hivatalos személy elleni erőszakért letartóztassanak? – Nem kell bocsánatot kérnie – mondta Nick, és várta, hogy a helyiség ne forogjon tovább vele, és végre megtartsa a lába. – Mrs. Tanner – lökte el magát a polctól, és örült, hogy szédül ugyan, de legalább nem lát mindenből kettőt –, őszintén sajnálom, hogy ilyen súlyos veszteség érte. És elnézését kérem azért, hogy csak ma reggel hoztam meg a hírt. Nem tiszteletlenségből tettem, hanem úgy gondoltam, jobb lesz, ha akkor mondom el, amikor a családja és a barátai körében lesz, és nem éjnek évadján kopogok be az ajtaján. ígérem, megtaláljuk azt az embert, aki ezt tette Matthew-val. – Ebben biztos vagyok, seriff – mondta Douglas Tanner. – Már csak az a kérdés, hogy addig hány fiút gyilkolnak még meg. 41. FEJEZET Nem kellett, hogy bárki elmondja neki, Timmy anélkül is tudta. Matthew meghalt, ugyanúgy, ahogyan Danny Alvarez. Nick bácsi és O’Dell ügynök ezért távozott el tegnap este olyan hirtelen, és neki ezért kellett már korán aludni mennie. A mami ezért maradt fent egész éjjel. Cikket írt az új laptopján. Timmy korán felkelt, és bekapcsolta a rádiót, hogy megtudja, melyik iskolában nem lesz ma tanítás. Legalább tizenöt centi hó esett, és még mindig havazik. Irtó klassz hó, nagyon jól lehetne rajta gumiabroncson csúszni, de a mami csak azt engedi, hogy a régi unalmas műanyag szánkóját használja. Az rikító narancssárga, és úgy virít a hóban, mint egy mentőautó. Amikor kiment, a mamit a kanapén találta. Összegömbölyödve aludt a nagyi régi takarója alatt. Öklét az álla alá szorította, és

teljesen kimerültnek látszott. Timmy hagyta, hadd aludjon még, és lábujjhegyen kisurrant a konyhába. A rádiót áttekerte arra az adóra, amelyik híreket sugároz, és nem szelíd háttérzenét, amit a mama lágy rocknak nevez. Néha komolyan úgy viselkedik, mintha vénségesen vén volna. A bemondó éppen a tanítási szünetet elrendelő iskolák listáját olvasta fel, és Timmy hangosabbra állította a rádiót, hogy reggelikészítés közben is hallja. Nem húzott oda széket, hanem a szekrény két alsó fiókjára állt rá, hogy elérje a tálakat. Kár, hogy ilyen kicsi! Az osztályban ő a legkisebb fiú, de még egy-két lány is magasabb nála. Nick bácsi szerint egyszer csak majd hirtelen növésnek indul, és akkor mindenkit lehagy, ő azonban nemigen hitte, hogy ez mostanában lesz. Meglepődött, amikor felfedezte, hogy a Cheerios és a mazsolás mogyorókrém között egy bontatlan csomag Cap’n Crunch is van. Vagy le volt értékelve, vagy pedig a mami egyszerűen mellényúlt a boltban. Soha nem szokott ilyen finomságot venni neki. Mielőtt még rájöhetne a tévedésére, Timmy gyorsan kinyitotta a csomagot, és csordultig töltött egy tálat. Egy keveset szárazon rágcsált el belőle, hogy helyet csináljon a tejnek. Éppen ráöntötte, amikor a rádióban bemondták, hogy Platte Cityben az általános iskola és a gimnázium is zárva marad. – Ez az! – lelkendezett Timmy halkan, de visszafogta magát, nehogy kilocsolja a tejet. Holnap és holnapután értekezlet lesz a tanároknak, úgyhogy öt napig nem kell suliba mennie. Öt teljes napig! Eszébe jutott a kirándulás, és örömére árnyék vetült. Lehet, hogy Keller atya a havazás miatt lemondja a sátorozást? Talán mégsem. – Timmy? – Édesanyja a nagyi takarójába burkolódzva, mezítláb jött ki a konyhába. Nagyon vicces volt a kócos hajával meg az álmos képével. – Nem lesz ma tanítás? – kérdezte. – Nem. Öt napig nem lesz suli! – Timmy leült, és gyorsan 189

kanalazni kezdte a reggelijét, mielőtt még a mami felfedezné a Cap’n Crunch csomagot. – Mit gondolsz, azért sátorozni még elmegyünk? – kérdezte teli szájjal, kihasználva, hogy a mami túl fáradt, és nem fog rászólni. Christine a konyhában járkált, és kávét tett fel főni. Megbotlott a kihúzva maradt fiókokban, de nem morgott miatta, hanem csak helyére rúgta a lábával. – Nem tudom, Timmy. Végül is még csak október van. Lehet, hogy holnap megint meleg lesz, és elolvad a hó. A rádió mit jósol? – Eddig csak azt mondták be, hogy melyik iskolákban lesz tanítási szünet. Irtó klassz volna hóban sátorozni! – Irtó nagy butaság volna hidegben és hóban sátorozni. – Jaj, mami, benned semmi kalandvágy nincs? – Nincs, ha utána tüdőgyulladással fogsz itthon feküdni. Épp eleget voltál már beteg és sérült. Timmy emlékeztetni akarta, hogy a múlt télen nem is volt beteg, de nem tette, mert akkor a mami biztosan a focizás közben szerzett plezúrjaival jönne neki. – Elmehetek ma szánkózni a fiúkkal? – Öltözz fel jó melegen, és csak a szánkódon csúszhatsz, gumiabroncson nem! A bemondó végre elért a zárva tartó iskolák listájának végére, és áttért a hírekre. – Az Omaha Journal értesülése szerint tegnap este a Platte folyónál újabb kisfiú holttestére bukkantak. A seriff hivatala időközben megerősítette, hogy a halott Matthew Tanner, aki... A mami kikapcsolta a rádiót, és hátát fordított neki, mintha valami nagyon érdekes történne az ablak előtt, és azt figyelné. A konyhában néma csend lett, csak a kávéfőző brummogott, aztán ütemes gurgulázásra váltott át. Timmy kanala a tálka szélének ütődött. Nagyon jó illata van a kávénak. Amíg nem tölti be az egész konyhát, nincs is igazán reggel.

– Timmy. – Mamája megkerülte az asztalt, és leült vele szemközt. – A rádió igazat mondott. Az este megtalálták Matthew-t. – Tudom – felelte Timmy, és tovább kanalazott, bár már nem találta annyira finomnak a ritka csemegét. – Tudod? Honnan? – Csak gondoltam. Abból, hogy Nick bácsinak és O’Dell ügynöknek olyan hirtelen el kellett mennie. És abból is, hogy te egész éjjel dolgoztál. Christine átnyúlt az asztal fölött, és kisimította fia homlokából a tincseket. – Istenem, milyen hamar felnősz! Mami megsimogatta az arcát. Mások előtt Timmy ellökte volna a kezét, most viszont nem bánta. Sőt valahogy még jól is esett neki. – Honnan van ez a Cap’n Crunch? – Te vetted. A többi müzli mellett volt. Timmy tálja még nem ürült ki, de azért gyorsan öntött még magának a zacskóból, hátha a mami elveszi előle. – Véletlenül vehettem le a polcról az üzletben. Közben kijött a kávé. Christine felállt. A takarót a széktámlán hagyta, a csomag müzlit pedig az asztalon. – Mami, milyen érzés halottnak lenni? Christine kilöttyintette a kávét a munkalapra, és gyorsan felitatta egy ronggyal, hogy ne folyjon le a földre. – Bocs! – mondta Timmy, amikor rájött, hogy az ő kérdése miatt történt a kis baleset. Vannak dolgok, amelyektől a felnőttek mindjárt zavarba jönnek. – Nem tudom, Timmy. Komolyan nem. Ezt inkább Keller atyától kellene megkérdezned.

191

42. FEJEZET A reggeli, amelyet Maggie Wandától rendelt, érintetlenül állt a kisasztalon. Hőtartó csomagolásban hozták, porcelántányérokon és nemesacél burák alatt. Gőz csapott fel, amikor a portás felemelte a burát, de olyan büszkén, mintha ő maga készített volna mindent. Maggie törzsvendégnek számított Wandánál, noha eddig még egyszer sem tette be a lábát a vendéglőjébe. Az aranysárga tojás, a vajas pirítósok és a kolbászkarikák isteni illatot árasztottak, de neki már elment az étvágya. Valószínűleg akkor, amikor a fürdőszoba padlóján kuporogva elfojtani igyekezett a félelmét. A kapucsínót azért legalább megkóstolta, és örült, hogy Wandáéknál nem sajnálták a pénzt a jó kávégépre. Az asztal másik, a falhoz közelebb eső felét a laptopja foglalta el. A szálloda egy ideje internet-hozzáférést is kínált, hogy több üzletember szálljon meg itt. Maggie fel-alá járkált, miközben számítógépe összekapcsolódott a quanticói adatbankkal. Tudta, hogy innen csak az általános részhez férhet hozzá, a titkosított anyagokhoz nem, mert az FBI nem hisz az internetes adattovábbítás biztonságában, és erre minden alapja meg is van. Számítógépeik túlságosan is népszerű célpontjai a hackereknek. Maggie már többször beszélt telefonon dr. Averyvel. A régimódi, zsinóros készülék miatt az ágyhoz szögezve kellett telefonálnia, és nem járkálhatott a szobában, mint egyébként szokott. Farmerban és régi, Packers-feliratos trikójában, amelyet zuhanyozás után vett fel, kimerülten újra elnyúlt a kemény matracon. Utolsó erőtartalékát is mozgósítania kellett, ha nem akarta, hogy a tettes üzenete halálra rémissze. Többször is kapott már hasonló üzeneteket, és a többségük ártalmatlannak bizonyult. Ez együtt járt a munkájával. Ha ki akart ismerni egy tettest, számolnia kellett azzal, hogy az is meg fog ezzel próbálkozni nála.

Albert Stucky üzenetei azonban nem voltak ártalmatlanok. Felejtsd már el, amit Stucky miatt kiálltál! – győzködte magát. Stucky rács mögött van, és a kivégzéséig ott is marad. Biztonságban vagy! A mai üzenet legalább nem volt vérfoltos, és levágott ujjakat sem mellékeltek hozzá. Ő pedig időközben gondosan becsomagolta a levelet, és expressz postával elküldte a quanticói laborba. Talán hagyott rajta a feladó ujjlenyomatokat vagy nyálmaradványokat, és ezzel kiállította a letartóztatási parancsát. Maggie úgy döntött, hogy este már repülőre száll, hazamegy, és annak a beteg lelkű aljadéknak nem ad többé esélyt arra, hogy gonosz játékot játsszon vele. Teljesítette a feladatát, sőt túl is teljesítette. Csak azt nem tudta, miért van mégis olyan érzése, hogy megfutamodik. Bizonyára azért, mert ez igenis megfutamodás. El kell hagynia Platte Cityt, Nebraska államot, mielőtt a gyilkos megadja a végső döfést már amúgy is megviselt lelkének. Akkor jutott erre a felismerésre, amikor még a fürdőszoba padlóján kuporgott. Azonnal el kell utaznia, még ma, amíg a helyzet urának tekintheti magát. Még rávilágít néhány összefüggésre, aztán elpucol innen, mielőtt teljesen összetörne. Elhatározta, hogy gyorsan elintéz egy telefonhívást, amíg a számítógépe létrehozza a kapcsolatot. Megtalálta a számot, feltárcsázta, és nemsokára jelentkezett is egy férfi. – Szent Margit lelkészi hivatal. – Francis atyát keresem. – Kit jelenthetek neki? Maggie nem volt biztos benne, hogy Ray Howarddal beszél. – Maggie O’Dell különleges ügynök vagyok. Maga az, Mr. Howard? A vonalban kis időre csend lett. – Egy pillanat! – mondta aztán válasz helyett a férfi. 193

Az egyből több pillanat lett. Maggie odapillantott a laptopra, és látta, hogy végre létrejött a kapcsolat. A képernyőn megjelent Quantico királykék emblémája. – Maggie O’Dell! Nagyon örülök, hogy újra beszélhetünk – hallotta meg végül Francis atya magas, kántáló hangját. – Szeretnék még néhány kérdést feltenni önnek, atyám. – Hogyne, semmi akadálya. Halk kattanás hallatszott a vonalban. – Francis atya? – Itt vagyok. Igen, és még valaki más is. Maggie ennek ellenére feltette a kérdését. Hadd izzadjon a hallgatózó! – Tudna nekem az egyházközség nyári táboráról mesélni? – A nyári táborról? Azt Keller atya szervezi. Vele kellene beszélnie róla. – Persze, fogok is. Az ő ötlete volt, vagy a Szent Margit már korábban is rendezett nyári táborokat? – Keller atya találta ki, amikor belépett hozzánk. Azt hiszem, ez 1990-ben volt, és azonnal teljes sikert aratott vele. Persze már volt benne gyakorlata, mert az előző egyházközségében is szervezett táborokat. – Igazán? És az hol volt? – Odafent, Maine államban. Várjon csak, általában mindent megőriz az emlékezetem. Wood... valami Wood nevű település. Megvan, Wood River! Igen, ez az! Szerencsénk volt, hogy sikerült megszereznünk Keller atyát. – Ebben egészen biztos vagyok. Alig várom, hogy beszélhessek vele. Köszönöm a segítségét, atyám. – Csak ennyit akart, O’Dell ügynök? – Igen. Sokat segített. – Sokszor eszembe jut, hogy talált-e már válaszokat a Ronald Jeffreysszel kapcsolatos kérdéseire.

Maggie habozott, és azon gondolkodott, mit válaszoljon, hogy ne legyen udvariatlan, de ne is beszéljen erről, amíg valaki kihallgatja őket. – O’Dell ügynök? – A pap hangja komoly és aggodalmas volt. – Még elmondhatok magának valamit, bár nem tudom, fontos-e. – Most le kell tennem, Francis atya. Sürgős hívást várok – vágott a szavába Maggie, hogy ne áruljon el többet. – Találkozhatnánk esetleg később? – Igen, az jó volna. Délelőtt gyóntatok, délután pedig a kórházba megyek a szokásos körutamra. Csak négy óra után érek rá. – Véletlenül ma délután én is a kórházban leszek. Negyed ötkor ott tudna lenni a kávézóban? – Boldog örömmel. Viszontlátásra, Maggie O’Dell! Maggie megvárta, hogy Francis atya letegye, aztán még egy kattanást hallott. Most már egészen biztos, hogy valaki kihallgatta a beszélgetésüket. 43. FEJEZET Nick beviharzott a hivatalába, és akkora erővel csapta be maga mögött az ajtót, hogy megcsörrent benne az üveg. Beosztottai mindent félbehagytak, és úgy néztek rá, mintha elment volna az esze. És ő is úgy érezte magát. – Mindenki figyeljen ide! – kiáltotta, hogy túlharsogja a saját füle csöngését. Megvárta, hogy kávésbögréikkel és fánkjaikkal a tárgyalóból is kiszállingózzanak a munkatársai. – Ha még egyszer kikerül innen valamilyen bizalmas információ, a felelőst én magam fogom seggbe rúgni, és gondoskodom róla, hogy soha többé ne dolgozhasson a rendőrségnél. Sajgott az állkapcsa, főleg akkor, ha összeharapta a fogát. Nyelve hegyével érezte, hogy az egyik fogából letört egy darab. Inge ujjával megtörölte még mindig vérző szája sarkát. 195

– Lloyd, fogsz néhány embert, és az Old Church út tízmérföldes körzetén belül az összes elhagyott kunyhót átvizsgáljátok. A tettes valahol fogva tartja a fiúkat, és lehet, hogy nem a városban. Hal, te mindent kiderítesz egy bizonyos Ray Howardról. Sekrestyés a templomban. Mindent tudni akarok róla. Hol született, milyen gyerekkora volt, hányas cipőt hord, és azt is, hogy gyűjt-e baseballkártyákat. Eddie, te pedig kimégy Sophie Krichekhez. – Ahhoz a bolond nőhöz? Nick, ezt nem mondhatod komolyan. – Halálosan komoly vagyok, Eddie. Helyettese megvonta a vállát, és elmosolyodott keskeny kis bajsza alatt, ami feldühítette Nicket. – Azonnal indulsz, és a legkisebb részletre is odafigyelsz. – Mielőtt újabb kifogásokat kellett volna meghallgatnia, sietve folytatta: – Adam, hívd fel George Tillie-t, és mondd meg neki, hogy ma délután O’Dell ügynök asszisztál neki Matthew boncolásánál. Utána felhívod Weston ügynököt, és elkéred tőle azokat a bizonyítékokat, amelyeket a nyomrögzítői gyűjtöttek össze. Egy órára az összes fénykép és jelentés az asztalomon legyen! Lucy, szedj össze mindent a Szent Margit nyári táborairól! Vidd magaddal Maxet, és nézzetek utána, hogy Aaron Harpernek és Eric Paltrownak volt-e bármi köze a táborhoz. – És Bobby Wilson? – nézett fel Lucy a jegyzeteiből. Nick végignézett az arcokon, és azt találgatta, ki lehetett a Júdás, már ha egyáltalán itt dolgozik még. Hat éve valaki azt a látszatot keltette, hogy mind a három fiút Ronald Jeffreys ölte meg. Valaki kihozta a hullaházból Eric Paltrow alsónadrágját, és betette Jeffreys csomagtartójába, több más terhelő bizonyítékkal együtt, amelyek rá terelték a három gyilkosság elkövetésének gyanúját. Akár a seriffhivatalból is lehetett valaki. És ha innen volt, akkor most reszkethet az a szemét! – Ha abból, amit most mondok, holnap bármit is meglátok az újságban, esküszöm, hogy mindnyájatokat kirúgom. Ronald Jeffreys

feltehetően csak Bobby Wilsont gyilkolta meg. És nagyon valószínű, hogy Danny és Matthew gyilkosa ölte meg korábban Ericet és Aaront is. Miközben beszélt, Nick a munkatársait figyelte, különösen azokat, akik már az apjával is dolgoztak, és együtt ünnepelték vele a sikert. – Mit beszélsz, Nick? – Lloyd Benjámin is közéjük tartozott, és most haragosan ráncolta a homlokát. – Azt akarod mondani, hogy elbaltáztuk az első ügyet? – Nem, Lloyd, nem baltáztátok el. Elkaptátok Jeffreyst, és Jeffreys embert ölt. Csak nagyon úgy fest, hogy nem három kisfiú meggyilkolása száradt a lelkén. – Ezt te találtad ki, Nick, vagy O’Dell ügynök? – kérdezte Eddie Gillick álnok mosollyal az ajkán. Nick uralkodott a dühén. Nem fog magyarázkodni a Maggie-hez fűződő kapcsolata miatt, már csak azért sem, mert aligha tudna úgy magyarázattal szolgálni, hogy közben ne keverné bele menthetetlenül az érzelmeit. Egyébként sem akart túl sokat elárulni a Jeffreysügyről, amíg kételkednie kellett munkatársai megbízhatóságában. – Mint mondtam, Ericet és Aaront is valószínűleg a mostani tettes ölte meg. Akár így van, akár nem, gondoskodni fogunk arról, hogy másodszor már ne ússza meg. Sietve átfurakodott Eddie mellett, miközben vállával meglökte a helyettest, majd magukra hagyta az embereit. Már az irodája ajtajánál járt, amikor Lloyd beérte a folyosón. – Nick, várj! – Tömzsi lábaival futnia kellett, hogy ne maradjon le a főnöke mögött. – Nem rossz szándékból mondtam, amit az előbb mondtam, és Eddie sem. Csak ez az ügy ugyanúgy megvisel mindenkit, mint az a múltkori. – Jól van, nincs semmi baj, Lloyd. – Ami pedig a kunyhók átvizsgálását illeti... Nincs már igazán mit átvizsgálni. Woodson telkén van még egy rozoga pajta, de az is félig összedőlt már. Egy szerszámoskamrán és egy régi magtáron kívül 197

semmi sincs ott. Meg persze az öreg templom, de az be van deszkázva, és megközelíthetetlenebb, mint szűzlány a vasárnapi misén. Nick homloka ráncba szaladt a hasonlat hallatán. – Elnézést! – mondta Lloyd, bár nem úgy tűnt, hogy komolyan sajnálja a dolgot. – Egy ideje szörnyen érzékeny vagy. Pedig O’Dell most nincs is itt. – Ellenőrizzétek még egyszer a templomot, Lloyd! Figyeljetek oda a betört ablakokra, a lábnyomokra és minden olyan nyomra, amely korábban nem volt ott. – Az ördögbe is, napok óta szakad a hó! Hogy találnánk így egyetlen lábnyomot is? – Azért csak nézzetek körül alaposan, Lloyd! Nick visszahúzódott az irodájába. Még éppen csak elkezdődött a nap, és ő máris alig áll a lábán! Ahogy lerogyott a karosszékébe, kopogtattak az ajtaján. Kurjantására Lucy dugta be a fejét a szobába, és szemlátomást azt méregette, milyen hangulatban van. Végül beljebb merészkedett, és egy zacskó jeget meg kávét hozott neki. – Mi történt veled, Nick? – Ne is kérdezd! Lucy megkerülte az asztalt, és felült a szélére. Szoknyája felcsúszott a combján, és bár látta, hogy Nick észrevette, nem húzta lejjebb. Ehelyett megfogta a férfi állát, és megduzzadt állkapcsára rakta a jeget. Nick összerezzent, és úgy tett, mintha a fájdalom miatt húzódna hátrébb. – Jaj, szegénykém! Tudom, hogy fáj – vigasztalta Lucy, mintha csak egy csecsemőhöz beszélne. Ma rózsaszín pulóvert vett fel, amely annyira megfeszült a mellén, hogy alatta tisztán látni lehetett fekete melltartóját. Amikor fölébe hajolt, Nick indulatosan felpattant. – Nem kell jegelned! Jól vagyok. De azért köszönöm, hogy segíteni akartál.

Lucy csalódottnak látszott. – A kis hűtődben hagyom, hátha később mégis szükséged lesz rá. Keresztülment a szobán, s amikor lehajolt az alacsony szekrény előtt, szabad belátást engedett a bájaira. Miután betette a hűtőbe a jeget, a férfi felé fordult, mintha arra lenne kíváncsi, megváltozott-e a véleménye, aztán elmosolyodott, és csípőjét ringatva kivonult az ajtón. – Nagy Isten! – dörmögte Nick, és megint visszarogyott a karosszékébe. Mi lett ebből a hivatalból az irányítása alatt? Matthew Tanner dühös apja kétségtelenül fején találta a szöget. Nem csoda, hogy még egy lépéssel sem jutottak közelebb a gyilkoshoz. 44. FEJEZET Francis atya összerakta és bőrmappába tette az újságcikkeket. Pillantása a kezére esett, és sokáig nézegette rajta a májfoltokat, a kidagadó kék ereket és azt, hogy remeg, ami már jó ideje természetes lett a számára. Ronald Jeffreys kivégzése óta három hónap telt el. Három hónapja, hogy meghallgatta a valódi gyilkos vallomását. Nem hallgathat tovább, nem őrizheti tovább egy gyilkos gyónási titkát. Lehet, hogy nem segít azzal, amit tud, de legalább megteszi, amit meg kell tennie. Végigcsoszogott a templomba vezető folyosón. A fenséges falak visszaverték léptei hangját, de körös-körül ez volt az egyetlen zaj. A gyóntatószéknél senki sem várta. Nyugodtnak ígérkezett a délelőtt, de azért elfoglalta a helyét. Pár perc múlva kinyílt a szomszédos kis fülke ajtaja. Francis atya kihúzta magát ültében, és a párkányra könyökölt, hogy közelebb legyen a két fülkét elválasztó rácshoz. – Oldozz fel engem, atyám, mert újra gyilkoltam. 199

Szentséges Isten! Az idős férfi rémülten szívére szorította a kezét, nehezen lélegzett, és zúgni kezdett a füle. A fülkében egyszeriben forró, áporodott lett a levegő. Francis atya át akart lesni a sűrű rácsozaton, de csak egy sötét, összegörnyedt alakot tudott kivenni. – Megöltem Danny Alvarezt és Matthew Tannert. Őszintén megbántam a bűneimet, és feloldozást kérek. A hang természetellenes volt, és alig hallható, mintha maszk mögül szólna. Francis atya mégis megpróbálta kitalálni, kié lehet. – Mi lesz a büntetésem? – akarta tudni a hang. Beszélnie kellene, de hogyan, amikor levegőt is alig kap? – Hogy... – Francis atya mellkasába fájdalom hasított. – Hogyan oldozhatnálak fel borzalmas bűneid alól, ha újból el akarod követni őket? – Nem, nem. Nem értett meg. Én csak békét hozok – hebegte az ismeretlen. Nem számított arra, hogy ellenkezni fogok, állapította meg Francis atya magában elégedetten. Azért jött ide, hogy feloldozást és penitenciát kapjon. – Nem oldozhatlak fel, ha újra bűnözni akarsz. Az atya húzódozása meglepte a gyilkost. – Fel kell oldoznia. Kötelessége, hogy megtegye. – Egyszer már feloldoztalak, te azonban megcsúfoltad a bűnbocsánat szentségét, mert nem csak egyszer, hanem kétszer is újra elkövetted ugyanazt a bűnt. – Őszintén bánom a bűneimet, és az Úr megbocsátását kérem – próbálkozott ismét a férfi, és olyan gépiesen mondta a szöveget, mint egy gyerek, aki bemagolt verset mond fel. – Tanúságot kell tenned a bűnbánatodról – felelte Francis atya, és egyszeriben erősnek érezte magát. Talán sikerül elérnie ennél az árnyalaknál, hogy felhagyjon a bűnözéssel. – Ki kell mutatnod, hogy őszinte a bűnbánatod. – Igen, úgy lesz. Csak mondja meg, mi a büntetésem!

– Most menj, és egy hónap múlva gyere el újra! Csend lett. – Nem oldoz fel? – Ha bebizonyítod, hogy méltó vagy rá, mert nem gyilkolsz többé, akkor majd meggondolom, megadom-e neked a feloldozást. Gyere vissza egy hónap múlva! Ismét csend lett, de az árnyalak jelét sem adta, hogy távozni készülne. Francis atya még közelebb húzódott a rácshoz, hogy átlásson a sötét fülkébe. Odaátról cuppanó, majd sziszegő hang hallatszott, és a rácsok közül nyáleső zúdult az arcába. – A pokolban majd találkozunk, atyám! A hang mély és fenyegető volt. Francis atya borzongva megkapaszkodott a párkányban, és erősen megmarkolta a Bibliáját. Álláról már lecsöpögött a ragadós nyál, mégsem tudta rászánni magát, hogy letörölje. Aztán meghallotta, hogy a szomszédban kinyílik az ajtó, és az árnyalak sietve távozik, de ő még mindig egészen bénult volt, és meg sem próbálta követni. Csak ült ott, és úgy érezte, órák teltek el. Szerencsére más már nem jött gyónni. A havazás távol tartotta a többi bűnös lelket. Ez azonban azt is jelenti, hogy senki sem látta az árnyalakot, amikor belépett a gyóntatófülkébe, és akkor sem, amikor távozott onnan. Az atya szívverése lassan-lassan megnyugodott, és most már gond nélkül kapott levegőt. Zsebkendőt kotort elő, és megtörölte az arcát. Keze közben még erősebben remegett, mint szokott. A fülke falának támaszkodva feltápászkodott a kemény padról, és meg-megbicsakló térddel megállt. Magához vette a bőrmappát és a Bibliát, aztán óvatosan kilépett a gyóntatószékből. Kint, a templom előtt gyerekek nevettek hangosan. Valószínűleg a parkolón át a domboldalra tartanak szánkózni, de legalább többen vannak együtt. Az atya csoszogva elindult a középfolyosón a főkapu felé, és útközben minden padsorban meg kellett kapaszkodnia. A félelem és a döbbenet kiszívta az erejét. Be fog számolni Maggie O’Dellnek 201

titokzatos látogatójáról. Az elhatározástól megint erőre kapott, és már nem furdalta annyira a lelkiismeret. Igen, helyesen döntött. A templomtól a parókiáig már könnyebb lábbal tette meg az utat. A mellkasát összeszorító fájdalom helyét harag foglalta el. Az irodába menet észrevette, hogy valaki nyitva felejtette a borospince ajtaját. Megállt, lenézett a sötét lépcsőkön, nedves dohszag csapta meg az orrát, és megborzongott a hűvös huzatban. Mi az ott? Valaki behúzódott a sarokba? Az atya rálépett az első lépcsőfokra, és remegő kézzel megkapaszkodott a korlátban. Képzelődik, vagy valóban kuporog valaki az egymásra rakott borosrekeszek és a betonfal között? Fájós térdével dacolva előrehajolt, és nem vette észre, hogy valaki mögéje osont. Csak annyit érzett, hogy hátulról erősen meglökték, és fejjel előre zuhanni kezdett. Törékeny teste a falnak csapódott, aztán legurult a lépcsőn. Még eszméletén volt, amikor a lépcsőfokok sorra megnyikordultak fölötte. Rémülten döbbent rá, hogy valaki lassan elindult utána. Kinyitotta a száját, kiabálni akart, de csak tompa nyögés hagyta el az ajkát. Nem tudott megmozdulni, nem futhatott el. Bal lába égett, mint a tűz, és kifacsarodva a teste alá fordult. Az utolsó lépcsőfok is megnyikordult felette. Felemelte a fejét, és még látta, hogy fehér vászon borul az arcára. Aztán sötét lett. 45. FEJEZET Christine jó étvággyal kanalazta Wandánál a galuskás házi tyúkhúslevest, és friss, ropogós vajas zsömlét evett hozzá. Corby egész délelőttre elengedte, ő mégis magával hozta a jegyzetfüzetét, és felírt egy-két ötletet a holnapi cikkéhez. Még korán volt, éppen csak szállingózni kezdtek az ebédelni érkezők, ezért egyedül az övé lehetett a helyiség végében egy kis beugró. Az ablaknál ült, és az odakinti, havat taposó embereket nézegette. Csak kevesen jártak az utcán.

Timmy felhívta, és megkérdezte, elmehet-e a barátaival a paplakba, hogy együtt ebédeljenek Keller atyával. A pap csatlakozott a domboldalon szánkózó fiúkhoz, és kárpótlásul azért, mert kénytelen volt lemondani a sátorozós kirándulást, meghívta őket a lelkészlak hatalmas kandallója mellé sült kolbászra és málnakrémre. – Nagyszerű volt a cikksorozatod, Christine – dicsérte meg Angie Clark, miközben friss kávét töltött a bögréjébe. Christine meglepetésében jókora falat meleg zsömlét nyelt le. – Köszönöm. – Elmosolyodott, és szalvétájával megtörölte a száját. – Édesanyád zsemléjének közel-távol nincs párja. – Régóta győzködöm már, hogy szállítsunk házhoz is csomagolt péksüteményt. Ő viszont fél, hogy akkor az emberek nem jönnének el hozzánk enni. Édesanyja üzletében Angie volt az ötletember. Mivel a kis helyiséget nem bővíthették ki, Angie kitalálta, hogy vállaljanak házhoz szállítást. Már hat hónap múlva még egy szakácsot kellett felvenniük, és két furgonnal két sofőrjük vitte ki a megrendeléseket, ám továbbra is ugyanolyan sokan jártak reggelizni, ebédelni és vacsorázni hozzájuk. Christine nem igazán értette, miért maradt Angie itthon, Platte Cityben. Okos nő, kiváló üzleti érzéke van, és még feltűnően izgató teste is. Mégis hazajött özvegy édesanyjához, miután két évet elvégzett az egyetemen, és állítólag viszonyt folytatott egy nős szenátorral. – Nick hogy van? – kérdezte most, miközben úgy tett, mintha a szomszéd asztalon igazgatná a terítéket. – Gondolom, éppen megint dühös rám. Nem tették boldoggá a cikkeim. Angie nyilván nem erre volt kíváncsi, Christine azonban már rég eldöntötte, hogy távol fogja tartani magát az öccse szerelmi életétől. – Ha látod, add át neki üdvözletemet! Szegény Angie! Amióta elkezdődött a gyilkosságok sorozata, 203

Nick valószínűleg nem jelentkezett nála. Tagadja ugyan, mégis egészen biztos, hogy minden gondolata a szép és elérhetetlen Maggie O’Dell körül forog. Lehet, hogy ezúttal kivételesen az ő szíve szakadt meg, és most legalább megtudja, mit okozott másoknak. Christine látta, hogy Angie kedvesen üdvözöl két építőmunkást, akik éppen megszabadulnak a dzsekijüktől, sapkájuktól és vastag kezeslábasuktól. Miért rajonghatnak a nők annyira Nickért? Számára ez mindig is érthetetlen volt, és ámulva figyelte, hogy öccse, aki persze tagadhatatlanul jóképű és elbűvölő csirkefogó, minden magyarázat és a habozás leghalványabb jele nélkül váltogatja a barátnőit. Bármiben lefogadta volna, hogy Angie akkor is tárt karokkal várná, ha csak hónapok múlva jelentkezne nála újra. Belekortyolt gőzölgő kávéjába, és felírta magának, hogy ne feledkezzen meg a törvényszéki orvos jelentéséről. George Tillie a családjuk régi barátja, és hosszú éveken át együtt dolgozott az apjukkal. Tőle talán hallhat valami újat. Amennyire Christine tudta, a nyomozás egy helyben topog. Hirtelen felhangosították a sarokban álló tévékészüléket. Christine felkapta a fejét, és észrevette, hogy Wanda integet neki. – Ezt hallgasd meg! Bemard Shaw éppen a Nebraska állambeli Platte Cityt említette a CNN-en. Mögötte térkép mutatta a kisváros pontos elhelyezkedését, miközben különös gyilkosságok sorozatáról beszélt, majd Christine vasárnapi cikkének a címe jelent meg a képernyőn: KISFIÚK MEGÖLÉSÉVEL TARTJA IZGALOMBAN A VÁROST EGY HALOTT SOROZATGYILKOS. Bemard Shaw rendre beszámolt a mostani emberölésekről és Jeffreys hat évvel ezelőtti gyilkosságsorozatáról. – A seriff hivatalához közel álló forrásunk szerint nincsenek forró nyomok. Az egyetlen szóba jöhető gyanúsított korábban is gyilkolt már, csakhogy őt három hónapja kivégezték. Christine-t felháborította Shaw gunyoros megjegyzése, és

őszintén együtt érzett Nickkel. A többi vendég viszont megtapsolta őt, és feltartott hüvelykujjal a győzelem jelét mutatták felé. Nekik elég volt, hogy városkájuk bekerült az országos hírműsorba. Hogy maró gúnnyal beszéltek az egyszerű vidéki lakosokról, azt már nem vették észre. A tévét lehalkították, és Christine megint a jegyzeteinek szentelte magát. Egyszer csak megszólalt a mobilja. Keresni kezdte a táskájában, és közben sorra kirakta maga elé az asztalra a levéltárcáját, a hajkeféjét és a rúzsát. Amikor egyszer felpillantott, észrevette, hogy mindenki őt nézi. Végre megtalálta a telefonját. Előrántotta, és diadalmasan felmutatta, mire közönsége mosolyogva folytatta az ebédelést. – Christine Hamilton – szólt bele a telefonba, amely még kettőt csörgött, mielőtt fogadta volna a hívást. – Üdvözlöm, Miss Hamilton! William Ramsey vagyok a KLTVtől, az Ötös Csatornától. Remélem, nem zavarom. A szerkesztőségükben adták meg a számát. – Éppen ebédelek, Mr. Ramsey. Miben lehetek segítségére? Az adó híreinek napok óta az ő cikkei voltak a forrásai. Készítettek ugyan néhány semmitmondó interjút a rokonokkal meg a szomszédokkal, de ez volt minden, amit a nézettségük érdekében megtettek, többre nem futotta tőlük. – Együtt reggelizhetnénk vagy ebédelhetnénk holnap? – Dugig van az előjegyzési naptáram, Mr. Ramsey. – Persze, érthető. Talán jobb lesz, ha máris rátérek a lényegre. – Az nagyon jó volna. – Állást kínálok magának az Ötös Csatornánál. Riportokat kellene készítenie, és hétvégeken társműsorvezető lenne. Christine kis híján félrenyelte a falatot. – Hogyan? Tessék? – Rendkívül bátor anyagokat készített a gyilkosságokról. Éppen ilyen emberre van szükségünk. 205

– Mr. Ramsey, én lapnál dolgozom. Nem tudok... – A stílusa tökéletesen megfelel a híradásainkhoz, a műsorvezetésre pedig majd kiképezzük. Véletlenül azt is tudom, hogy a megjelenése sem utolsó. Christine nem intézte el vállrándítással a hízelgést, éppen ellenkezőleg, nagyon is élvezte, miután sokáig és sokat szenvedett attól, hogy nem figyeltek oda rá. Másrészt viszont komoly esélyt kapott Corbytól és az Omaha Journaltól. Nem, még csak elgondolkodnia sem szabad ezen a lehetőségen. – Hízelgő az ajánlata, Mr. Ramsey, de nem élhetek vele. – Hajlandó vagyok évi hatvanezer dollárt fizetni, ha azonnal belép hozzánk. Christine elejtette a kanalát, amely beleesett a tányérjába. Leves fröccsent az ölébe, de nem törölte le. – Hogy mondta, kérem? A férfi félreértette, és elutasításnak gondolta az elképedését. – Jól van, hatvanötezerig még felmehetek – mondta sietve. – És további kétezerrel megfejelem, ha már a héten beáll. Hatvanötezer dollár az több, mint a mostani fizetése kétszerese. Kifizethetné a számláit, és nem kellene tartásdíjért perelnie Bruce-t. – Visszahívhatom, Mr. Ramsey? Gondolkodnom kell a dolgon. – Ez magától értetődik. Aludjon rá egyet, és hívjon fel holnap! – Köszönöm, úgy lesz. – Christine összecsukta a mobilját, és még akkor is kába volt, amikor Eddie Gillick leült mellé a padra, és beszorította az ablakhoz. – Hé, maga meg mit művel itt? – Nem elég, hogy átvertél, és értesüléseket szedtél ki belőlem a cikkedhez, most még az öcsikéd is szar melóval bíz meg. Nyilván büntetésből, mert megtudta tőled, hogy én voltam a névtelen forrásod. – Nézze, Mr. Gillick... – Eddie-nek hívnak, ha elfelejtetted volna. A férfi elvette Christine forró kávéját, nagy halom cukrot öntött

bele, és egy hajtásra megitta, mintha nem is égetné a torkát. Arcvizének erős illata minden más szagot elnyomott. – Én semmit sem mondtam Nicknek. Ő... – Semmi baj, majd szépen jóvá teszed a hibádat. Christine a térdén érezte Eddie kezét, és a szeméből áradó megvetés láttán mozdulatlanná dermedt. A férfi benyúlt a szoknyája alá, keze elindult felfelé a combján, és megrándult a bajsza vége, amikor alattomosan elmosolyodott. Christine még mindig nem tudott megmozdulni, csak vérvörös lett az arca. – Hozhatok neked valamit, Eddie? – hajolt az asztaluk fölé Angie Clark. Nyilvánvalóan tudta, mi történik, és szántszándékkal akart zavarni. – Nem, angyalkám – felelte Eddie, de továbbra is Christine-t nézte meredten. – Sajnos nem maradhatok. Mi még találkozunk, Christine. Ezzel kicsúszott az asztal mögül, végigsimított gondosan lenyalt fekete haján, feltette a sapkáját, és kisétált az ajtón. – Jól vagy, Christine? – Persze – felelte az asszony, és az asztal alá dugta remegő kezét. 46. FEJEZET Kivágódott az ajtó, és Nick látta, hogy Maggie már fut is vissza a szállodai szobába. – Jöjjön be! – kiáltott oda neki, és megnyomott egy gombot a számítógépén. – Éppen Quanticóból hívok le adatokat. Nagyon érdekesek. A férfi habozva belépett a kis helyiségbe. A fürdőszoba előtt elhaladva megérezte Maggie samponjának és parfümjének az illatát. Megállapította, hogy a nő farmerban van, és ugyanabban a Packersfeliratos, régi pólóban, mint a múltkor. Az agyonmosott holmi már teljesen kifakult, és annyira kinyúlt a nyaka, hogy féloldalt lecsúszott 207

viselője meztelen válláról. Nick látta, hogy Maggie semmit sem hord alatta, és ezt túlságosan izgató volt tudnia. Más irányba kell terelnie a gondolatait. Maggie oldalról odapillantott rá, és most már alaposabban is megnézte magának. – Mi történt az arcával? – Christine nem várt, a reggeli lapban megjelent a cikke. – És Michelle Tanner már azelőtt olvasta, hogy maga kiment hozzá? – Ő talán nem, de elmesélték neki. – És magának esett? – Nem! – fortyant fel Nick, de azonnal belátta, hogy feleslegesen indulatoskodik. – Nem Michelle tette. A volt férje, Matthew apja mosott be nekem. – Jézusom, Morelli, nem tudott elhúzódni előle? – Maggie leolvashatta a férfi arcáról a bosszankodást, mert sietve más hangra váltott: – Sajnálom. Jegelnie kellene. Lucyvel ellentétben azonban Maggie továbbra is a számítógépével foglalkozott, és nem az ő kidekorált képével. – Hogy van a válla? Maggie megint felnézett, és amikor találkozott a pillantásuk, az éjszakai emlékektől egy pillanatra mintha ellágyult volna a tekintete. – Tűrhetően – válaszolta, aztán lesütötte a szemét, és megmozgatta a vállát. – Kicsit azért még fáj. Pólója lejjebb csúszott, és még többet mutatott meg bársonyos bőréből. Nick idegesen arra gondolt, hogy boldog örömmel megérintené. A bevetetlen ágyat is nagyon-nagyon csábítónak találta. – A Packersnek szurkol? – kérdezte. Maggie tovább kattintgatott az egérrel. – Apám Green Bayben nőtt fel – mesélte, de nem nézett Nickre. A képernyőn újabb és újabb ablakok jelentek meg. – A férjem már régóta nyaggat, hogy dobjam ki ezt az ócska rongyot, de nekem csak

kevés emlékem van apámról, és ez az egyik. Az övé volt, mindig ezt viselte, amikor együtt néztük a mérkőzéseket. – Meccseket néztek együtt? Maggie habozott, de nem azért, mert a képernyő kötötte le a figyelmét. Füle mögé simította a haját, és Nick tudta, hogy ez a mozdulat az idegesség jele nála. – Tizenkét éves voltam, amikor életét vesztette. – Sajnálom. Ő is FBI-ügynök volt? Maggie felegyenesedett, mintha nyújtózkodni készülne, de valójában időt akart nyerni. Látszott rajta, hogy a kérdés kellemetlen emléket idéz fel benne. – Nem, tűzoltó volt. Hősi halált halt. Mind a ketten hősként ünnepelt apa gyermekei vagyunk, csak a magáé még él. – Ne felejtse el, hogy az enyémnek nagyon sokan segítettek! Maggie a szemébe nézett, de semmit sem olvashatott ki belőle, mert a férfi gyorsan elkapta róla tekintetét. – Nem tudja elképzelni róla, hogy ő trükközött a Jeffreys ellen szóló bizonyítékokkal? Nick magán érezte Maggie pillantását, és mereven a képernyőre bámult, hogy ne kelljen a szemébe néznie. – Jeffreys letartóztatásából neki származott a legnagyobb előnye. Nem tudom, mit higgyek. – Ez az – mondta Maggie, amikor újságcikkekkel telt meg a képernyő. – Micsoda? – hajolt közelebb a férfi. – A Wood River Gazette egyik száma 1989 novemberéből? Hol van ez a Wood River? – Maine-ben. Maggie lejjebb gördítette az oldalt, átfutotta a címsorokat, aztán megállította a képet, és az egyik sorra mutatott. – „Egy kisfiú megcsonkított holttestére bukkantak a folyó közelében.” Nagyon ismerősen hangzik – mondta, és olvasni kezdte a három hasábot kitevő cikket. – Kitalálja, ki volt akkoriban a Wood 209

River-i Szűz Mária-templom ifjú káplánja? Nick az állát dörzsölgetve nézett rá. – Ez legfeljebb közvetett bizonyíték. Miért nem említették meg ezt az esetet Jeffreys perében? – Nem volt rá ok. Egy csavargó, aki a Szűz Mária-templomban alkalmi munkákat végzett, magára vállalta a gyilkosságot. – És talán el is követte. – Nick tudta, mire akar Maggie kilyukadni, de nem tetszett neki a gondolat. – Hogy bukkant rá erre? – Afféle megérzés volt. Ma reggel beszéltem Francis atyával, és ő mesélte, hogy Keller atya már az előző egyházközségében, Wood Riverben is szervezett táborozásokat. – Maga pedig utánanézett, hogy a működése alatt ott is követtek-e el kisfiúk ellen bűncselekményeket. – Nem volt nehéz kideríteni. Az elkövetési mód azonos, még a bőrbe metszett X is megegyezik. Akár véletlenről van szó, akár nem, Keller atyát gyanúsítottnak kell tekintenünk. – Maggie kilépett a programból, és kikapcsolta a számítógépet. – Körülbelül egy óra múlva találkozom George-dzsal, utána pedig Francis atyával is – mondta, aztán kinyitotta a szekrényt, elkezdte kiszedni a ruháit, és az ágyra terítette őket. – Még ma este vissza kell mennem Richmondba. Anyám kórházba került. Folytatta a szekrény kiürítését, de közben gondosan kerülte a férfi tekintetét. – Jézusom! És jól van az édesanyja? – Javulóban, és azt hiszem, rendbe fog jönni. Lementettem magának néhány anyagot egy flopira. Van Microsoft Wordje? – Igen... persze. A férfit zavarta Maggie közönyös hangja. Vajon most vele van baja, vagy csak az édesanyjáért aggódik? – A jegyzeteimet, amelyeket majd a délutáni boncoláson készítek, odaadom George-nak. Ha pedig valami fontosat tudok meg Francis atyától, akkor felhívom magát.

– Ezek szerint nem jön vissza? Nicket újabb arculütésként érte a felismerés. Nézte, amint Maggie abbahagyja a rámolást, és feléje fordul, miközben a tekintete nyugtalanul ide-oda jár. Mióta nem akar vagy nem tud a szemébe nézni? – Elvégeztem a feladatomat. Elkészítettem a tettes személyiségrajzát, sőt talán még gyanúsítottal is szolgáltam. Az sem biztos, hogy a délutáni boncoláson még egyáltalán részt kellene vennem. – Akkor hát ennyi volt. Nick zsebre dugta a kezét. A gondolatra, hogy soha többé nem fogja látni Maggie-t, összerándult a gyomra. – Az iroda biztosan küld majd valakit, hogy segítsen magának. – De nem magát. – A férfi sajnálkozást vagy szomorúságot fedezett fel Maggie arcán. Akármelyik is volt a kettő közül, a nő nyilvánvalóan el akarta titkolni, és továbbra is a bőröndjével foglalatoskodott. – Van valami köze a távozásának ahhoz, ami ma hajnalban történt? – Ma hajnalban semmi sem történt! – felelte Maggie indulatosan, és abbahagyta a csomagolást. – Sajnálom, ha félreértésre adtam okot – tette hozzá a férfinak háttal állva. – Nem szeretnék hálátlannak látszani, Nick – pillantott rá a válla fölött, aztán tovább csomagolt. Maggie természetesen nem adott okot félreértésre. Megoldotta azt ő egyedül. De akkor miért szikrázott úgy közöttük a levegő? Az biztosan nem csak képzelődés volt. – Hiányozni fog. Nicket magát is meglepte, hogy ez a megjegyzés kicsúszott a száján. Nem akarta hangosan kimondani. Maggie felegyenesedett, és lassan feléje fordult. Amint belenézett barna szemébe, a férfi iskolás kölyöknek érezte magát, aki életében éppen most először vallott szerelmet valakinek. Mi a fene van vele? – Az idegeimre ment, O’Dell, de hiányozni fog, ha nem bosszant. 211

Jól van. Sikerült kimagyaráznia az elszólását. Maggie elmosolyodott, és megint füle mögé gyűrte a haját. Legalább ő is ideges, nyugtázta Nick. Vigasznak kevés, de a semminél több. – Kivigye valaki a repülőtérre? – Ne! Ott kell leadnom a bérelt kocsimat. – Akkor hát kellemes repülést! Ez szánalmasan ridegen hangzott. A legszívesebben pedig a karjába zárná, és rábeszélné, hogy maradjon. Nagy léptekkel keresztülvágott a szobán, és erősen remélte, hogy nem fogja cserbenhagyni a lába. – Nick! A férfi keze már az ajtógombon volt, amikor megfordult. Maggie habozott, és végül látnivalóan mást mondott, nem pedig azt, amit az előbb még mondani akart. – Sok szerencsét, Nick! A seriff bólintott, aztán ólomnehéz lábbal és legalább olyan nehéz szívvel elhagyta a szobát. 47. FEJEZET Maggie a becsukódott ajtót nézte, és gombóccá gyűrte a selyemblúzt, amelyet éppen a kezében tartott. Miért nem beszélt Nicknek a borítékban kapott üzenetről és Albert Stuckyról? Morelli megértő volt, amikor a rémálmairól mesélt neki, és talán ezúttal is megértette volna. Elvégre elég természetes, ha nem akarja megengedni, hogy egy őrült még egyszer kikészítse. A megrázkódtatástól, amelyet Stucky okozott neki, még mindig annyira szenvedett, hogy néha, mint az előbb is a fürdőszobában, attól tartott, ezer darabra robban szét. Nem kockáztathatja meg, hogy kárt szenvedjen az ítélőképessége. Ami egyébként talán már rég megtörtént. Tegnap este a

bozótosban csak akkor látta meg a feléje közeledő gyilkost, amikor már túl késő volt. A fekete ruhás könnyedén megölhette volna, ám ő ugyanúgy életben akarta hagyni, ahogyan Stucky is, és ez félelemmel töltötte el. Ha azonban bárkinek mesélne erről a félelméről, az még támadhatóbbá tenné, és ezzel tökéletesen tisztában volt. Nem, sokkal jobb, ha Nick és mindenki más úgy hiszi, hogy az édesanyja miatt kell elutaznia. Folytatta a csomagolást, és ronggyá gyűrte a ruháit. Cunningham igazgatónak igaza volt. Szabadságot kellene kivennie. Esetleg elutazhatnának valahová Greggel. Valamilyen meleg, napsütéses helyre, ahol nem sötétedik be már délután ötkor. Hirtelen összerezzent, mintha lövést hallott volna dörrenni, pedig csak a telefon szólalt meg. Dr. Averyvel már beszélt. Tudta, hogy az anyja túl van az öngyilkossági kísérlet utáni hetvenkét órás megfigyelésen, és javul az állapota. Persze neki mindig is nagyon jól ment, hogy eljátssza a legrendesebb beteg szerepét, és közben mindenki figyelmét elaltassa. Maggie felkapta a kagylót. – O’Dell különleges ügynök. – Hogyhogy még mindig ott vagy? Azt hittem, hazajössz. Maggie kimerülten lerogyott az ágyra. – Szia, Greg! – Köszönésre várt, de a behallatszó papírzörgésből kitalálta, hogy férje csak fél füllel figyel rá. – Az esti géppel megyek. – Jól van. Ezek szerint az a fickó átadta tegnap az üzenetemet? – Miféle fickó? – Akivel az este beszéltem. Ő vette fel a mobilodat. Azt mondta, hogy otthagytad valahol, és éppen nem jöhetsz a telefonhoz. Maggie feszülten megmarkolta a kagylót. – Hánykor volt ez? – Nem tudom. Későn. Éjfél körül lehetett. Miért? – Mit mondtál neki? – A francba, mégsem szólt neked az a seggfej? 213

Maggie szíve már-már kiugrott a helyéről. – Greg, mit mondtál neki? – Micsoda balfékekkel dolgozol te együtt? – Greg! – Maggie elszántan küzdött az önuralma megőrzéséért, hogy ne kezdjen el üvölteni a férjével. – Tegnap este elvesztettem a mobilomat, miközben egy gyilkost üldöztem. Valószínűleg vele beszéltél! Csend lett a vonalban. Már papír sem zizegett. – Az ég szerelmére, Maggie, ezt meg honnan kellett volna tudnom? – kérdezte a férje jól hallhatóan döbbenten. – Természetesen nem tudhattad. Nem szemrehányásból mondtam, Greg. Légy oly szíves, próbálj meg visszaemlékezni! Mit mondtál neki? – Voltaképpen semmit... Csak azt, hogy hívj vissza, mert édesanyád nincs túl jól. Maggie a párnára dőlt, és lehunyta a szemét. – Ha megjössz, beszélnünk kell, Maggie. Igen, valahol a tengerparton fognak beszélgetni, koktélokat szürcsölgetve, amelyeket kis ernyővel díszítve szolgálnak fel. Arról fognak beszélgetni, ami valóban fontos az életben. Életre lehelik a szerelmüket, megint tisztelni fogják egymást, és újra felfedezik azokat a célokat, amelyek annak idején összehozták őket. – Azt akarom, hogy ne dolgozz tovább az FBI-nál – mondta Greg, és Maggie ráébredt, hogy a napsütéses tengerpartból semmi sem lesz. 48. FEJEZET A férfi súlyos léptei alatt csak úgy porzott a hó. Rátapadt a nadrágszárára, beszivárgott a cipőjébe, és jeget fagyasztott a lábfeje köré. Teste valósággal külön életet élt, és bármikor orra eshetett volna, miközben a gallyakkal, ágakkal harcolva, szélsebesen rohant le a dombról.

Aztán meghallotta a kölykök sikongatásait és nevetéseit. Kicsúszó lábbal azonnal megállt, és a bokrok mögé, a hóval borított prérifűbe vetette magát, hogy ne guruljon ki a szánkópályára. A hóba lapulva feküdt, és a fehér halál lassanként elszívta teste melegét. Meglapult, és párafelhőket fújva nagy levegőket vett, hogy ne ziháljon olyan hevesen. Haza kellett volna menniük, mielőtt az ő fejében megint elkezdődik a dübögés. Miért nem mentek még haza? Már besötétedett. Terített asztal várja őket otthon, vagy csak cédula és étel a mikrosütőben? Megcsókolják őket a szüleik, és levetetik velük a nedves ruhákat? Lesz ott valaki, hogy ágyba fektesse őket? Képtelen volt megszabadulni az emlékeitől, és már nem is próbálkozott vele. Arcát a hóra tapasztva abban reménykedett, hogy abbamarad a dübögés. Látta magát tizenkét évesen, vékony katonai zubbonyban, amely nem védte meg a hidegtől, ahogyan foltos farmerja sem. Csizmája nem volt. A havazás az egész várost megbénította, harminc centiméternél is több esett le, és a mostohaapja nem mehetett sehová, csak a hálószobába az ő mamijával. Őt elküldték otthonról, hogy játsszon a barátaival a hóban. Csakhogy neki nem voltak barátai. Ha a gyerekek egyáltalán észrevették, akkor is csak azért, hogy szegényes ruhája és nyápic teste miatt csúfolják. Miután a hidegben órákig nézte a többi szánkózó gyereket, hazament, de zárva találta az ajtót. A fából épült, vékony falon és a megrepedt ablaküvegeken keresztül hallotta édesanyja sikoltásait és nyögéseit. A fájdalom és a kéj elválaszthatatlanul összekapcsolódott. Ennyire fájna a szeretkezés? Nem tudta elképzelni, hogy ő valaha is örömét leli majd benne. Még ma is emlékszik rá, mennyire szégyellte magát azért, hogy megkönnyebbülést érzett. Addig is, amíg mostohaapja a mamival van, legalább nem az ő kis testét döngeti. Azon a napon, a farkasordító hidegben egyszerű terv született meg a fejében. Mostohaapja másnap reggel biztosan megint lemegy a 215

pincébe a műhelyébe, de feljönni már csak koporsóban fog onnan. A mami és ő soha többé nem fognak szégyenkezni és rettegni. Honnan sejthette volna, hogy aznap az édesanyja megy majd le először a pincébe? Azon a reggelen, amelyen az ő élete véget ért. Amikor csúnya, rossz kisfiú volt, és kioltotta az édesanyja életét. Hirtelen megérezte, hogy valami zihál és szaglászik fölötte. Óvatosan felnézett, és az arcától pár centiméterre egy fekete kutyát pillantott meg. Az állat morgott, és a fogát vicsorgatta, ő azonban villámgyorsan átkulcsolta a torkát. A morgásból halk nyüszítés, majd fojtott hörgés lett, aztán beállt a csend. A férfi tovább figyelte a vastag anorákjaikban merev karokkal és lábakkal ugráló fiúkat. Egy idő után látta, hogy összeszedik cókmókjaikat, és elköszönnek egymástól. Egyikük még néhányszor a kutyáját szólongatta, aztán feladta, és csatlakozott a többiekhez. A csapat hamarosan szétszóródott. Ketten az egyik, hárman a másik irányban indultak haza, egy kölyök pedig egyedül vágott át a templom előtti parkolón. A világosszürke égbolt besötétedett. Sorra kigyúltak az utcai lámpák, sugárhajtású gép húzott el fölöttük, zúgása élesen elütött a városka csendjétől. Közel-távol sem autó, sem gyalogos nem járt, amikor a férfi beült a kocsijába. Ráhúzta az arcára a sí sapkát, nem törődve azzal, hogy homlokán és a szája fölött izzadság gyöngyözik. Óvatosan, mintha már ez is a ceremóniához tartozna, zsebkendőt készített oda maga mellé a jobb első ülésre, kis ampullát vett elő a kabátzsebéből, feltörte, és tartalmát a zsebkendőre locsolta. Akkor sem kapcsolta fel a világítást, amikor duruzsoló motorral elindult a rikító narancssárga műanyag szánkót húzó kisfiú után. 49. FEJEZET A seriff hivatalának költségvetéséből csak öt jól felszerelt járőrkocsira futotta, és Nick bosszankodva látta visszatértekor, hogy

ebből négy is ott áll a törvényszék előtt. Mivel vehetné rá az embereit arra, hogy végre kövessék az utasításait? Tudta azonban, hogy ennek a lazaságnak valójában ő az oka. Seriffként ugyanazzal a könnyed gondtalansággal látta el a munkáját, ahogyan az egész életét is élte... egészen addig, amíg bele nem zuhant Danny Alvarez vérébe. Mostanában egyfolytában azon töprengett, hogy megmenthette volna-e Matthew Tannert, ha valódi seriff lenne. Platte City seriffje azonban csupán egy valaha a focipályán csatárokra vadászó összekötő, akinek jogi diplomája ugyan van, tapasztalata viszont semmi, és kizárólag az apjának köszönheti, hogy seriffcsillagot és fegyvert viselhet. Fegyvert, amelyet egyszer sem használt azóta, hogy két évvel ezelőtt teljesítette a tisztsége betöltéséhez előírt lőgyakorlatot. Michelle Tanner volt férje tisztességesen állon vágta, de ennél jóval többet is tett. Ha nincs az a balhorog, talán soha nem ébredt volna fel benne a kötelességérzet, és ez nagyon szomorú. Most, hogy Maggie elutazott, egyedül kell vezetnie a nyomozást. Csak tudná, hogyan csinálja! Belépett a törvényszék épületébe, de a legszívesebben azonnal újra kimenekült volna. Megszámlálhatatlanul sok újságíró és tévés nyüzsgött a hatalmas előcsarnokban, és teljes volt a hangzavar. Kábelek kígyóztak a márványpadlón, fényszórók vakították el, mikrofonok tucatját dugták az orra alá, és kérdések özönét zúdították rá. A lépcsőt a magas, karcsú, egykoron szépségkirálynő, jelenleg tévériporter Darcy McManus állta el. Kosztümjének kurta szoknyája szinte teljes egészében megmutatta hosszú lábát. Intett Nicknek, hogy menjen oda mellé, az Ötös Csatorna kamerája elé. Ő azonban gondosan távolságot tartott tőle, bár elverekedte magát a lépcsőig. Korábban biztosan élt volna a lehetőséggel, hogy egy ilyen jó nő felfigyel rá, és azonnal bevetette volna magát nála. Talán még a telefonszámát is kicsalta volna. Most azonban egyetlen vágya volt 217

csupán, az, hogy elmehessen mellette, és eljusson az irodájáig. – Seriff, van már gyanúsítottja? Darcy McManus élőben idősebb volt, mint a tévében. Ilyen közelről Nick látta, hogy szája és szeme körül vastag festékréteg fedi el a ráncokat. – Nem nyilatkozom. – Szóval igaz? – Nem. A legkevésbé sem. Mások is megrohanták, odanyomultak köré, és Nick a könyökével igyekezett utat vágni magának a tömegben. – Mi igaz abból a szóbeszédből, seriff, hogy elrendelte Ronald Jeffreys holttestének az exhumálását? Kétségbe vonja talán, hogy Jeffreyst kivégezték? – Megerőszakolták a kisfiút? – Megtalálták már a kék furgont? – Morelli seriff, annyit legalább elmondhat, hogy ezt a kisfiút ugyanúgy ölték-e meg, mint a többieket? Sorozatgyilkossal állunk szemben? – Milyen állapotban volt Matthew teste? – Állj, elég! – kiáltotta el magát Nick, és mindkét kezét felemelte, hogy elejét vegye a további kérdéseknek. Abbamaradt a tolongás és a lökdösődés. A hiénák elhallgattak, és várakozó álláspontra helyezkedtek. Nicket mérhetetlenül idegesítette a hirtelen beállt csend. Visszahúzódott az első lépcsőfokra, hátán patakokban folyt az izzadság, és remegő kézzel beletúrt a hajába. Ahhoz szokott, hogy jóindulattal fordulnak feléje, nem pedig bírálóan és gyanakvással. Mi a fenét mondjon ezeknek itt? A legutóbb Maggie megmentette, támogatása nélkül azonban most kiszolgáltatottnak, támadhatónak érezte magát, és ez nem volt kellemes. A korlátba kapaszkodva feljebb lépett, és odaállt Darcy McManus mellé, aki szemlátomást örömmel fogadta, és lesimította a haját meg a kosztümjét, hogy

felvételre kész legyen. Az összes tekintet rájuk szegeződött, és ki-ki harckészültségbe helyezte a tollát, a kameráját vagy a magnóját. Ösztöne azt súgta Nicknek, hogy forduljon sarkon, és hagyja faképnél ezt a népséget. Pár lépéssel bemenekülhetne az irodájába, mielőtt bárki is utolérhetné. Elvégre nem tartozik számadással ennek a csődületnek. A sajtó mit sem segített neki a gyilkos kézre kerítésében. – Tudniuk kell, hogy nem árulhatok el részleteket a holttest állapotáról. Annyit azonban már csak Mrs. Tannerre való tekintettel is elmondok, hogy Matthew testét nem csonkították meg. Ismétlem, nem csonkították meg. Ennek ellenére nem lehet kétségünk afelől, hogy a tettes súlyosan zavart elméjű személyiség. – Sorozatgyilkos az elkövető, seriff? A lakosoknak tudniuk kell, hogy utcára engedhetik-e még a gyermekeiket. – Bizonyos jelek arra mutatnak, hogy Matthew-t és Danny Alvarezt ugyanaz a személy ölte meg. – Ráterelődött már valakire a gyanú? – Igaz, hogy egyáltalán nincsenek nyomok? Nick még egy lépcsőfokkal feljebb lépett. Nyugtalanságát mi sem csillapította. A tömegben és az éles fényben egyre jobban izzadt. Lehúzta a dzsekije cipzárát, és meglazította a nyakkendőjét. – Vannak gyanúsítottaink, de erről nem beszélhetek. Egyelőre még nem. Ezzel megfordult, és elindult fel a lépcsőn. Hátáról valósággal visszapattantak a kérdések. – És mikor beszélhet róla? – Helybeliek a gyanúsítottak? – Megtalálták a kék furgont? – Az édesapja valóban átveszi magától a nyomozás irányítását? Nick olyan hirtelen fordult hátra, hogy majdnem elvesztette az egyensúlyát. – Mi van az apámmal? 219

Mindenki egy öltönyös, mellényes férfira nézett. Csillogó, fekete haját Nick gyanúsan festettnek találta, éppen csak őszülő bajsza tökéletesre volt nyírva. Drága cipője városi emberre vallott, és türelmetlenül oldalra hajtott feje azt üzente, jobb dolga is van annál, mint hogy egy vidéki seriff kedvéért magyarázkodjon. Nick a legszívesebben megragadta volna monogramos inge gallérjánál fogva, de uralkodott magán, és csak várt, miközben nagy gonddal egyensúlyozott tócsát eresztő, havas cowboycsizmája sarkán, nehogy elcsússzon. – Mi a fenéért kellene apámnak átvennie a nyomozás vezetését? – Végül is ő kapta el Jeffreyst – mondta Darcy McManus az adója kamerájába. Nick csak most vette észre, hogy szánalmas leégését filmre veszik. Nem nézett a kamerába, és továbbra is azt várta, hogy az unott képű férfi magyarázattal szolgáljon. – Az előbb beszéltem az édesapjával, és nagyon úgy hangzott, mintha... – Apám itt van? – csúszott ki Nick száján a kérdés, de azonnal megbánta, hogy elárulta a csodálkozását. Már eddig is reménytelen műkedvelőnek mutatkozott, és most csak megerősítette ezt a benyomást. – Igen, itt van, és amit mondott, az úgy hangzott, mintha azért jött volna vissza, hogy segítse a nyomozást. Szóról szóra azt mondta, hogy... – A férfi komótosan, élvezettel lapozgatni kezdett a jegyzeteiben. – Nekem egyszer már sikerült. Tudom, mit kell keresni. A magamfajta öreg vadászkopó elől nem menekülhet el a tettes. Erre akár mérget is vethetnek. Ezek az ő szavai voltak. A vadászkopókról ugyan nem sokat tudok, de ez az én fordításomban azt jelenti, hogy szükség van a szaktudására, és ezért jött vissza. A többi újságíró egyetértően bólogatott. Nickben forrt a méreg, miközben végignézett rajtuk. Szűknek érezte a gallérját, és dzsekije alatt dőlt róla az izzadság. A riporterek vártak. Minden egyes szavát

patikamérlegre fogják tenni, minden mozdulatának jelentőséget fognak tulajdonítani. Lelki szemeivel már látta, amint este valaki majd visszafelé játssza le a videoszalagot, hogy ő látszólag hátrálva fusson le a lépcsőn. Mindegy, fütyül rá – erre, mindenkire és mindenre! Megfordult, és kettesével, hármasával véve a fokokat, felszaladt a lépcsőn. Csak nehogy megbotoljak, imádkozott közben magában, és megint odalent kössek ki! Belökte hivatala üvegajtaját, amely nekivágódott egy fém szemetesedénynek és a falnak. Az üvegen azonnal pókhálószerű repedések keletkeztek, de erre most senki sem figyelt oda. A jelenlévők mind rábámultak, és kis időre megfeledkeztek a közöttük álló ősz férfiról. Az emberei, akiket neki nem sikerült rábírnia arra, hogy ellenkezés nélkül kövessék a nyomokat, egy finom úriembert fogtak közre nagy tisztelettel, akinek derékszíja fölött, mintha csak bölcs öreg próféta volna, kis pocak gömbölyödött, és sűrű, dús szemöldöke volt, amelyet most felháborodottan felvont. – Csak semmi heveskedés, fiam! Máris kárt tettél a köztulajdonban – mondta Antonio Morelli, és az ajtóüveg repedéseire mutatott. Nick dühösen és zavarodottan zsebre vágta a kezét, csizmájára szegezte a tekintetét, és önkéntelenül számolgatni kezdte, mibe kerülhet vajon az ajtó újraüvegezése. 50. FEJEZET Maggie a whiskyjét kortyolgatta a repülőtéri csarnok sarokasztalánál, és azt találgatta, ki van hivatalos úton a várakozók közül, és ki készül üdülni. A hóvihar miatt késve indultak a gépek, köztük az övé is, ezért aztán a kis bárban minden asztal és az L alakú pult előtt álló összes szék is foglalt volt. A mennyezetről repülőgépmodellek lógtak alá, a régi zenegépből pedig olyan 221

számokat lehetett választani, mint a Leaving on a Jet Plane vagy az Outbound Plane. Maggie a szemközti székre terítette zöld-fekete John Deeredzsekijét, hogy senki ne ülhessen le az asztalához. A csomagját már feladta, kivéve a laptopját, amely most ott volt a kabátja alatt. Azon gondolkodott, hogy még egyszer fel kellene hívnia a Szent Margitplébániát. Valami történhetett, különben miért ne ment volna el Francis atya a kórházi kávézóba megbeszélt találkozójukra? Az is furcsa, hogy senki nem vette fel a telefont a parókián. Tájékoztatni akarta Nicket, és már fel is tárcsázta a számát, ám aztán mégis letette a telefont. A seriffnek épp elég dolga van, igazán nem hiányzik neki, hogy még az ő sejtéseivel is foglalkoznia kelljen. Egyébként is alig maradt már aprója. Utolsó tízdollárosa elment a három whiskyre. Vacsorának nem az igazi, de miután Matthew Tanner kis testének felvágásával, a részei lemérésével és szervei összeillesztésével töltötte a délutánt, étel helyett inkább a whiskyt választotta. Matthew combja belsején a nyomok valóban emberi fogaktól származtak. Szegény George Tillie több elméletet is felállított, mielőtt el kellett ismernie, hogy a gyilkos ugyanazon a helyen többször is megharapta Matthew-t, ami lehetetlenné tette, hogy lenyomatot készítsenek a fogsoráról. A helyzetet csak rontotta az a szembeszökő körülmény, hogy a harapások több órával a halál beállta után keletkeztek. A gyilkos tehát nemcsak azért tért vissza a tetthelyre, hogy meglesse a rendőröket, hanem áldozata holtteste iránti beteges rajongását is kiélte. Ezúttal eltért gondosan kidolgozott rituáléjától. Valamitől még jobban elborult, és elvesztette az önuralmát. Ha így folytatja, valószínűleg hamarosan terhelő bizonyítékokat szolgáltat önmaga ellen. Maggie megkérte George Tillie-t, ellenőrizze, vannak-e ondónyomok a holttesten, mert elképzelhető, hogy a tettes a halott

fiú harapdálása közben önkielégítést végzett, és beszennyezte a testét. Az idős törvényszéki orvos arca paprikapiros lett, és azt dünnyögte, hogy sokkal jobban szeret egyedül dolgozni. Maggie nem vehette rossz néven a megjegyzését. Jelenléte szemlátomást kellemetlenül érintette az öreget, aki gondos alapossággal tette a dolgát, és közben olyan halkan beszélt, mint egy tisztelettudó pap, aki nem akarja háborgatni a fiúcska lelkét. Ő maga viszont sebészi pontossággal végezte el a vágásokat, és hangosan beszélt, hogy hangra érzékeny diktafonja bekapcsoljon. Ő csak egy halott, élettelen, kihűlt testet látott maga előtt. Mindaz, ami a csontoknak és a húsnak ebben a hüvelyében valaha működött, órák óta nincs már. Ennek ellenére el kellett ismernie, hogy egy gyermek testének a boncolásában van valami természetellenes, és szinte már szentségtörésszámba megy. A sima, szőrtelen bőrön látszik, hogy még alig élt. Micsoda igazságtalanság, hogy máris meg kellett halnia! Maggie ezért ivott most whiskyt. Értelmet kellett találnia ebben az egészben, vagy legalább annyit el kellett volna érnie, hogy ne zavarja az értelmetlensége... legalábbis átmenetileg. – Elnézést, hölgyem! – állt meg az asztala mellett a fiatal bárpincér. – A pulttól az egyik úr még egy whiskyt fizetett önnek – tette le elé a poharat. – És megkért, hogy ezt is adjam át. Maggie azonnal megismerte a borítékot és a nagybetűs írást. Vadul kalapáló szívvel felugrott, és majdnem fellökte a székét. – Melyik az a férfi? – nyújtogatta a nyakát, hogy átlásson a tömeg fölött. A pincér körülnézett, és megrándította a vállát. – Úgy látszik, elment. Maggie megtapogatta a kosztümkabátját, és megnyugodva érezte alatta a fegyverét. – Milyen volt? – Nem is tudom... Magas, sötét hajú, harminc körüli. Nem néztem 223

meg igazán. Valami baj van? Maggie az emberek között szó nélkül futni kezdett a folyosó felé. Tekintete közben az érkező és távozó utasokat vizslatta. Szíve szaporán vert, fájt a feje, és látását elhomályosította a whisky. A folyosó jobbra és balra is folytatódott. Látott egy háromgyerekes családot, több aktatáskás, laptopos üzletembert, egy reptéri munkást, aki kézikocsit tolt, két ősz hajú hölgyet, tarka fejfedőket viselő fekete nőket és férfiakat, de egyetlen magas, sötét hajú férfit sem, akinél ne lett volna bőrönd. Pedig még nem juthatott ki. Maggie a mozgólépcsőhöz szaladt, útközben utasokkal ütközött össze, és majdnem átesett egy kofferkulin. Felment az emeletre, és áthajolt a korláton, hogy lenézzen, de odafentről sem látott csomag nélküli, sötét hajú férfit. Eltűnt! Már megint meglépett! Maggie visszament a csarnokba, és csak most döbbent rá, hogy őrizetlenül hagyta a kabátját, a laptopját és a borítékot. A bár még mindig zsúfolásig tele volt, mégsem ült le senki az asztalához. A boríték is ugyanott volt, a pohárnak támasztva, ahogy a pincér letette. Leereszkedett a kemény székre, és a borítékot méregette. Végül félrerakta, és kiitta a poharát, mielőtt a következő ellen is támadásba lendült volna. El akarta zsibbasztani az agyát. Aztán óvatosan, a sarkánál megfogta a borítékot. A pecsét könnyen feltört. Kirázta belőle a kártyát, de nem ért hozzá. Döbbenetét az elfogyasztott whiskyk sem csillapították, amikor elolvasta a most is nagybetűkkel írt üzenetet. KÁR, HOGY MÁRIS ELUTAZOL. TALÁN MAJD MEGLÁTOGATLAK, HA LEGKÖZELEBB CREST RIDGE KÖZELÉBEN JÁROK. ADD ÁT ÜDVÖZLETEMET GREGNEK!

51. FEJEZET A folyosó végéből a férfi látta, hogy Maggie felrohan a mozgólépcsőn. El kellett ismernie, hogy jól mozog. Látszik rajta, hogy rendszeresen fut. Hosszú, izmos lába biztosan jól mutat szűk rövidnadrágban, de ez őt nem érdekli különösebben. A fal mellé tolta a kézikocsit, levette a sapkát meg a mellényt, amelyet egy mélyen alvó reptéri munkástól kölcsönzött, és összegöngyölve egy szemetesbe gyömöszölte. Lexusát bekapcsolt rádióval hagyta a rakodási területen, hogy a hangos zenétől és a repülőgépek zajától ne hallhassák meg Timmyt, ha időnek előtte magához térne. A szűk csomagtartó egyébként sem ereszti át a hangokat, bár így persze levegő sem igen jut be. Éppen beült a kocsiba, amikor kezében büntetőcédulával egy biztonsági őr indult feléje. A férfi gázt adott, és csikorgó gumikkal, szlalomozva kerülgette a kirakodásra váró autókat. Arra gondolt, hogy mire ágyba fekteti Timmyt, koromsötét éjszaka lesz. Mégis érdemes volt megtennie ezt a kitérőt, hogy láthassa O’Dell különleges ügynök arcát. A feltámadt szél felkavarta a havat, és reggelre biztosan magas kupacokat hord majd össze belőle. Az olajkályhát, a viharlámpát és a hálózsákot eredetileg az elmaradt kirándulásra készítette össze, de most kimondottan jól jönnek majd. Útközben talán a McDonald’snál is megáll még. Timmy szereti a Big Macet, és ő is kezd megéhezni. Besorolt a forgalomba, és felemelt kézzel mondott köszönetét a Mazdában ülő vörös hajú hölgynek, aki beengedte maga elé. Nem törődve azzal, hogy a jeges talajon megcsúszhatnak és kipöröghetnek a kerekek, beletaposott a gázba. Újra ura volt a helyzetnek.

225

52. FEJEZET – A fenébe is, az a fickó a bolondját járatja veled! – magyarázta Antonio Morelli a fiának, miközben előre-hátra hintázott az íróasztala mögötti széken. A bőr karosszék volt az egyetlen bútordarab, amelyet Nick a hivatalba lépése után átvett az apjától. – Gyakrabban kell beszélned a tévésekkel – folytatta Antonio. – Értesd meg velük, hogy tudod, mit csinálsz! Peter Jennings az előbb úgy állított be, mintha vidéki fafej volnál, aki a saját seggét sem találja meg. A francba, Nick, pont az a szemét Jennings tette ezt veled! Nick az ablaknál állt, és a havas utcák fölött a sötét látóhatárt nézegette az utcai lámpák mögött. Egy vékony felhő mögül sápadtan világított elő a hold. – Mami is hazajött veled? – kérdezte, de nem fordult az apja felé, és a szemrehányásaira sem válaszolt. Régóta játsszák már ők ketten ezt a játékot. Apja ki akarja oktatni, ő meg hallgat, és úgy tesz, mintha meg sem hallotta volna. Kényelmességből aztán mégis sokszor követte az utasításait. Túl sokszor. – Nem, odalent maradt Houstonban Minnie nénikédnél – felelte Tony Morelli, de arckifejezése elárulta, hogy nem hagyja eltéríteni magát a mondandójától. – Látványosan gyanúsítottakat kell begyűjtened. Hozasd be kihallgatásra a közismert gazfickókat! Tégy úgy, mintha mindent kézben tartanál. – Több gyanúsítottam is van – mondta Nick az igazságnak megfelelően. – Nagyszerű! Idézzük be őket! Murphy bíró valószínűleg még az éjjel kiállítja a házkutatási parancsot. Kiket gyanúsítasz? Nick azon gondolkodott, hogy Jeffreysnél is ilyen egyszerűen mentek-e a dolgok. Késő éjjel, miután gondosan elhelyezték a hamis bizonyítékokat, kiállíttatták a házkutatási parancsot.

– Kik a gyanúsítottaid, fiam? – kérdezte meg Antonio újra. Talán nem is volna rossz, ha elképesztené az apját. Az esze azt súgta, hogy tartsa a száját, de nem hallgatott rá. – Az egyikük Keller atya – mondta, és elfordult az ablaktól. Látta, hogy apja már nem hintázik a széken, hanem csak a fejét csóválja, és még több lesz a ránc az évek múlásától már amúgy is sűrűn redőzött homlokán. – Mit hordasz itt össze, Nick? Egy papot gyanúsítasz? Ha ezzel előállsz, keresztre fog feszíteni a sajtó! Ez a te ötleted, vagy azé a takaros kis FBI-ügynöké volt, akiről a srácok meséltek? A srácok! Az ő srácai. Az ő hivatala! Nick el tudta képzelni, miket beszélhettek a háta mögött, hogyan röhöghettek rajta és Maggie-n. – Keller atyára ráillik az O’Dell ügynök által készített személyiségrajz. – Hányszor kell még elmondanom, Nick, hogy ne a farkad vezessen a döntéseidben? – Nem az vezet. Nick feje vörös lett. Megint az ablak felé fordult, mintha az utcát figyelné, szeme azonban dühösen villogott. – Az az O’Dell – folytatta az apja – bizonyára el tudja érni, amit akar, és valószínűleg jó reggelit is készíthet neked, miután átkeféltétek az éjszakát. Ez azonban nem jelenti azt, hogy hallgatnod kell rá. Nick megvakarta az állát és a száját, hogy ne csússzon ki rajta valami indulatos válasz. Szárazon nyelt egyet, és várt kicsit, mielőtt az apja felé fordult volna. – Ez az én nyomozásom, és én hozom meg a döntéseket. Be fogom idézni Keller atyát, és kihallgatom. – Jól van – adta meg magát Antonio felemelt kézzel. – Csak tessék, röhögtesd ki magad! – tette hozzá, aztán az ajtóhoz sétált. – Addig én mindenesetre megnézem, nem sikerül-e Gillicknek és Benjaminnek néhány valódi gyanúsítottat felhajtania. 227

Nick megvárta, hogy apja végigmenjen a folyosón. Akkor megfordult, és öklével nagyot vágott a falra. A nyers festés ledörzsölte a bőrét, és egész karján végighasított a fájdalom. Mély levegőt vett, igyekezett megnyugodni, és örült volna, ha az erős fájdalomtól nem érzi annyira megalázottnak magát. Meggondolatlanul fehér inge ujjával törölte le a vérét a falról. Már így is ki kell fizetnie egy betört ajtót, nem akarta még az irodáját is kifestetni. 53. FEJEZET A házban teljes volt a sötétség, amikor Christine bekanyarodott a kocsibeállóra. A még meleg pizza dobozát a laptopjára fektette, és kiszállt. Lehet, hogy egyedül kell megennie az egész pizzát, mert Timmy még a barátainál van. Aztán, ha majd megjön, valószínűleg lelkes beszámolót tart a vacsorára kapott sült húsról és krumplipüréről, vagy valami másról, de mindenképpen olyan ételről, amely nem konzervből készült, és nem is dobozban vitték haza. Christine még nem felejtette el, hogy voltak idők, amikor ő is mindennap főzött. Lehet, hogy Timmynek hiányzik a hagyományos családi élet? Vajon milyen árat kell fizetnie az anyja önmegvalósítási törekvéseiért? Lassan kitapogatta a sötét folyosón a villanykapcsolót. Kicsit megborzongott, akkora volt a csönd, de talán csak a hideg miatt. Lábával belökte az ajtót, aztán a konyhába indult, és útközben odapillantott az üzenetrögzítőre. Nem villog vörös fény, nincs üzenete. Hányszor kell még Timmy lelkére kötnie, hogy mindig szóljon haza, és mondja meg, hol van? Most már ráadásul mobilja is van, igaz, hogy a számát még neki sem sikerült megjegyeznie. Kabátját a széktámlára terítette, számítógépét és a táskáját pedig lerakta az ülőkére. A pizza illatától csak még éhesebb lett. Eddie Gillick elvette az étvágyát Wandánál, és ebédje nagy részét otthagyta

a tányéron. Töltött magának egy pohár bort, hóna alá szorította az összehajtott újságot, és vágott magának egy szelet pizzát, de tányér helyett csak szalvétára tette. Lerúgta a cipőjét, mezítláb bement a nappaliba, és letelepedett a kanapéra. A nappaliban egyébként nem volt szabad enni, a kanapén meg különösen nem. Timmy bármelyik pillanatban tetten érheti, ha megjön. Vacsoráját a kis üvegasztalra tette, és széthajtotta az újságot. Az esti kiadás első oldalán ugyanaz a nagybetűs cím szerepelt, mint a reggelién: MEGTALÁLTÁK A MÁSODIK HOLTTESTET. Azóta beigazolódott, hogy Matthew Tanner a halott fiú. Esti cikkében George Tillie-től is szerepelt egy idézet. Christine megtalálta a bekezdést, és elolvasta. A törvényszéki orvos megerősítette, amit Nick nem akart elismerni, vagyis azt, hogy sorozatgyilkos hajtja végre a bűncselekményeket. A cikk Michelle Tanner még hétfőn elhangzott mondatával végződött. Az asszony szívhez szólóan arra kérte az emberrablót, hogy adja vissza a fiát. „Egy édesanya kérése ismét süket fülekre talált” – fűzte hozzá Christine az idézethez. így, utólag olvasva már nem találta annyira jónak a megjegyzést, mint amikor leírta, de Colbynak tetszett. Az újság többi részét is átfutotta, megtalálta az olvasói leveleket, és megnézte, szerepel-e valamelyikben a neve. Aztán az órára pillantott, felkapta a távirányítót, és gyorsan bekapcsolta az Ötös Csatornát. Mint mindig, Darcy McManus most is kifogástalanul festett sötétkék kosztümjében és piros blúzában. Christine megcsodálta csillogó fekete haját és nagy, barna szemét, amelyet a festés még jobban kiemelt. Nem tudta elképzelni magát Darcy helyében. Egész ruhatárát át kellene alakítania, ami persze nem jelentene gondot, mert bőven futná rá abból a fizetésből, amelyet Ramsey megajánlott neki. Tagadhatatlanul megmozgatta képzeletét a televíziós munka 229

lehetősége. Az omahai helyi adó Nebraska keleti részén közel egymillió embert ér el. Híres lenne, és talán még országos eseményekről is tudósíthatna. Bár gondolkodási időt kért Ramseytől, valójában máris megszületett a döntése. Nincs értelme, hogy lemondjon egy ilyen fizetésről, amikor adósságai vannak, és még az a veszély is fenyegeti, hogy elveszítheti a házát. Nem, itt nincs helyük elveknek. Holnap beszél Corbyval, aztán elfogadja a felkínált állást. Kiitta a poharát. Nem volna rossz még egy szelet pizza, csakhogy azért ki kellene mennie a konyhába, ő viszont a fáradtságtól ólomsúlyúnak érezte a tagjait. Úgy döntött, elnyúlik kicsit, és pár percre pihenteti a szemét. Még elkezdte tervezgetni, mi mindent vesz majd Timmynek és magának a fizetéséből, de máris elnyomta az álom. 54. FEJEZET – Miért nem eszed meg a Big Macedet? – kérdezte a férfi, aki egy halott elnökről készült álarcot viselt. Timmy behúzódott a sarokba. Az ágyrugók minden mozdulatára megnyikordultak. Tekintetét végigjáratta a kis helyiségen, amelyet csak a régi ládára állított viharlámpa világított meg. Fénye kísérteties árnyakat rajzolt a falra, amelyen pókhálóra hasonlító repedések húzódtak. Timmynek megint nem sikerült elfojtania a reszketését, akárcsak a múlt télen, amikor olyan beteg volt, hogy a mami bevitte a kórházba. Akkor még hányt is. Most viszont minden egészen más. Most a félelemtől reszket, mert nem tudja, hol van, és ki az, aki ide hozta. A magas, maszkos férfi eddig kedves volt vele. Semmi rosszra nem gondolt, amikor a templomnál megállt mellette, és egy utca felől kérdezte. Igaz, sísapkát húzott az arcára, mint a rablók a filmeken, de hát nagyon hideg volt. Timmy csöppet sem találta félelmetesnek.

Akkor sem ijedt meg tőle, amikor kiszállt a kocsijából, hogy együtt nézzék meg a térképét. Mintha valahonnan még ismerős is lett volna neki. Ám a férfi hirtelen megragadta, és fehér kendőt szorított az arcára. Hogy aztán mi történt, amíg fel nem ébredt, arra nem emlékezett. A szél átfújt az ablakra szögelt korhadt deszkák résein, de bent meleg volt. A sarokban olajkályha égett, ugyanolyan, mint amilyet apával vittek magukkal, amikor sátorozni mentek. Az azonban sok éve történt. Akkor még törődött vele a papája. – Komolyan enned kellene. Tudom, hogy dél óta semmit sem ettél. Timmy a férfit nézegette, aki pulóverben, farmerban és újnak látszó Nike edzőcipőjében, amelynek elszakadt fűzőjét összecsomózta, inkább nevetséges volt, semmint ijesztő. Az ajtó mellé leterített papírzacskón egy pár vizes, fekete gumicsizma állt. Timmy furcsának találta, hogy a méregdrága új edzőcipőnek máris elszakadt a fűzője. Ő biztosan sokkal jobban vigyázna rá. Ezt a fojtott hangot mintha hallotta volna már, de nem jött rá, kié lehet. Annak az elnöknek a neve sem jutott eszébe, akit az álarc ábrázolt. Hosszú orra volt, és le kellett mondania. Miért nem jut már eszébe, hogy hívták? Pedig csak tavaly vették az iskolában az elnököket. Szerette volna elfojtani a reszketését, de nem ment, úgyhogy végül hagyta, hadd vacogjon hangosan a foga. – Fázol? Kérsz valamit? – kérdezte a férfi, de Timmy csak a fejét rázta. – Holnap majd hozok neked baseballkártyákat és képregényeket. A férfi felállt, felvette a lámpát a ládáról, és indulni készült. – Megtarthatom a lámpát? Timmyt meglepte, hogy nyugodtan, tisztán szólt a hangja, pedig még mindig egész testében reszketett. A férfi visszafordult, és Timmy az álarc kivágásán át most látta a 231

szemét. Csillogott, mintha mosolyogna. – Persze, Timmy. Itt hagyom neked a lámpát. Nem emlékszik, hogy megmondta volna neki a nevét. Ismernék egymást? A férfi visszarakta a ládára a lámpát, aztán belebújt a gumicsizmába, és kiment. A kattanásokból, csörömpölésekből ítélve kívülről gondosan bezárta és bereteszelte az ajtót. Timmy szíve hevesen dobogott, de azért lassan elszámolt százhúszig. Amikor már biztos lehetett abban, hogy a férfi nem jön vissza, alaposabban is körülnézett. Egyedül az ablak elé szögezett, korhadt deszkákban reménykedhet, ha meg akar szökni. Lemászott az ágyról, és majdnem átesett a szánkóján. Oda akart menni az ablakhoz, de valami a lábánál fogva visszarántotta. Hátranézett, és meglátta, hogy bilincs van a bokáján, amelyet fémlánc erősít az ágy lábához. Rángatni kezdte a láncot, de a vaságy nem mozdult. Timmy letérdelt, és addig húzogatta, nyomkodta, forgatta a bilincset, amíg már vörös lett a keze és sebes a bokája. Akkor feladta a küzdelmet. Még egyszer körülnézett, és egyszeriben egészen biztos lett abban, hogy Dannyt és Matthew-t is itt tartották fogva. Bemászott műanyag szánkójába, és összekuporodott. – Édes Istenkém! – imádkozott fennhangon, és hangja remegése csak még jobban megijesztette. – Kérlek, ne engedd, hogy én is meghaljak, mint Danny és Matthew! Aztán, hogy másra terelje a gondolatait, sorolni kezdte az Egyesült Államok korábbi elnökeinek a nevét. – Washington, Adams, Jefferson... 55. FEJEZET Miután többször is hiába hívta telefonon a parókiát, Nick kocsiba ült, hogy oda menjen. Haza amúgy sem mehet, mert ott volt az apja.

Hátránya is van annak, ha az ember a szülői házban lakik. Családtagjai akkor állítanak be, amikor éppen úgy tartja a kedvük. Bár a nagy házban kényelmesen elférnének egymás mellett, ő ma este már nem akart beszélni az apjával, de még csak látni sem kívánta. Az udvarházra emlékeztető parókiát fedett folyosó kötötte össze a templommal, amelynek ablakai mögött Nick csupán gyertyákat látott pislákolni. A lelkészlak viszont kívül-belül fényárban úszott, mintha csak fogadást adnának éppen odabent. Ennek ellenére jó darabig várnia kellett, mire végre ajtót nyitottak neki. Keller atya hosszú, fekete fürdőköntösben állt a küszöbön. – Elnézést, hogy megvárakoztattam, Morelli seriff. Éppen zuhanyoztam – mondta, és nem látszott meglepettnek, sőt, mintha számított volna a látogatására. – Telefonon is próbálkoztam már. – Igazán? Pedig egész este itthon voltam, de a fürdőszobában sajnos nem hallom a telefont. Fáradjon be! A hatalmas kandallóban, amely azonnal magára vonta Nick tekintetét, frissen rakott tűz égett. Az egyik szék mellett nagy kupac művészeti album állt, Degas, Manet és a reneszánsz festészetéről szóltak. Nick nevetségesnek érezte magát, mert inkább azt várta volna, hogy filozófiai vagy vallási művek lesznek. De hát a papok is csak emberek, őket is több minden érdekli, nekik is lehetnek kedvteléseik, vagy akár szenvedélyeik. – Parancsoljon, foglaljon helyet! – mutatott Keller atya egy székre. Nick csak a vasárnapi misékről ismerte, mégis azóta kedvelte az atyát, amióta először találkozott vele. És nem csupán azért, mert magas, edzett és kisfiúsan jóképű férfi volt, hanem a belőle áradó nyugalomért is, amely mindenkire jótékonyan hatott. Lenézett a fiatal pap kezére. Ujjai hosszúak, körmei rövidek és ápoltak. Erről a kézről elképzelhetetlen, hogy kisfiúkat fojtogasson. Maggie alaposan 233

melléfogott. Kizárt dolog, hogy ez az ember gyilkos legyen. Sokkal inkább Ray Howard az, akit ki kellene hallgatniuk. – Megkínálhatom kávéval? – kérdezte Keller atya udvariasan. – Köszönöm, de nem tartom fel sokáig. Nick lehúzta dzsekijén a cipzárt, és jegyzettömböt meg tollat vett elő. Fájt a keze, és átvérzett a kötés, amelyet ő maga rakott rá. Behúzta a dzsekije ujjába, hogy a pap ne vegye észre. – Attól tartok, nem sokat mondhatok, seriff. Valószínűleg szívinfarktust kapott. – Tessék? – Francis atya. Miatta jött ide, nem? – Mi történt Francis atyával? – Jóságos Isten! Sajnálom, azt hittem, ezért van itt. Úgy gondoljuk, szívrohamot kaphatott, amikor a délelőtt folyamán lezuhant a pincelépcsőn. – És már jobban van? – Sajnos, nem. Meghalt. Béke poraira! Keller atya levett egy pihét a köntöséről, és nem nézett Nickre. – Istenem, szörnyen sajnálom. Nem tudtam róla. – Igen, mindnyájan le vagyunk sújtva. Jól tudom, hogy maga ministráns volt Francis atya mellett, még a régi Szent Margittemplomban? – Mintha kész örökkévalóság telt volna el azóta. Nick a lángokba bámult, és arra gondolt, milyen nagyon törékenynek látta az idős papot, amikor Maggie-vel kikérdezték. – Már megbocsásson, seriff, de ha nem Francis atya miatt jött ide, akkor miben lehetek a segítségére? Egy pillanatig Nick maga sem tudta, mi hozta ide, ám aztán eszébe jutott Maggie személyiségrajza. A tettes feltételezett testi adottságai ráillenek Keller atyára. Valóban tizenkettes méretű cipőt viselhet, de csupasz lába és a keze is túl sima. Nem olyan, mint azé lehet, aki mezítláb menekül a télies erdőben, árkon-bokron, köveken

át. – Morelli seriff? Jól van? – Igen, köszönöm. Mindössze néhány kérdést szeretnék feltenni önnek... a nyári táborokkal kapcsolatban, amelyeket szervezni szokott. – Zavarodottságot lát a pap szemében, vagy inkább szorongást? Nick nem tudta eldönteni. – Mind a két fiú, Danny Alvarez és Matthew Tanner is ott volt tavaly a táborában. – Igazán? – Nem tudta? – Kétszáznál is több fiú táborozott velünk a múlt nyáron. Igaz, mindegyikükkel szívesen megismerkedtem volna, de ez sajnos lehetetlen. – Készült olyan fénykép, amelyiken mindenki rajta volt a felügyelete alatt állók közül? – Tessék? – Az unokaöcsémnek van egy fényképe, amelyen tizenöt-húsz fiú szerepel, és maga meg Mr. Howard is ott van mellettük. – Igen, tudom már! – Keller atya beletúrt sűrű hajába, és Nicknek feltűnt, hogy nem vizes, noha állítólag zuhanyozott éppen. – A kenus kép! Nem mindegyik fiú nevezett be a versenyre, de az indulókkal lefényképeztek bennünket. Mr. Howard önkéntes segítőnk. Amióta tavaly otthagyta a papneveldét, és nálunk kezdett dolgozni, mindenbe igyekszem bevonni, amibe csak lehet. Ezek szerint Howard papnak készült. Nick a folytatást várta. – Szóval Timmy Hamilton az unokaöccse? Pompás gyerek! – Igen, az. Kérdezze még Howardról az atyát? Vajon szándékosan terelte el róla a szót? De miért említette meg, hogy elhagyta a szemináriumot, amikor a táborozás szempontjából annak semmi jelentősége sincs? – Ugye már az előző szolgálati helyén is szervezett ilyen táborokat, Keller atya? Maine-ben. – Nick úgy tett, mintha ezt a jegyzetfüzetéből olvasná ki, noha üres volt előtte a papír. – Ha jól 235

tudom, Wood Riverben volt – tette hozzá, és a pap arcát figyelte, de semmit sem tudott leolvasni róla. – Így igaz. – Miért jött el Wood Riverből? – Felajánlották, hogy legyek itt Francis atya jobbkeze. Úgy is mondhatnám, hogy előléptettek. – Hallott arról, hogy kevéssel a távozása előtt Wood River környékén meggyilkoltak egy kisfiút? – Igen, de nem sokat. Nem értem, miért teszi fel nekem ezeket a kérdéseket, seriff. Csak nem képzeli, hogy bármit is tudok a gyilkosságokról? A pap hangja sem ijedt, sem elutasító nem volt, csak enyhe aggódás csendült ki belőle. – A lehető legtöbb nyomot ellenőrzőm. – Nick egyszeriben nevetségesnek érezte magát. Miért hitte el egyáltalán Maggie-nek, hogy egy katolikus pap képes volna embert ölni? Ám aztán egyszeriben szöget ütött valami a fejében. – Honnan tudja, hogy ministráns voltam Francis atya mellett a régi Szent Margitban? – Már nem emlékszem. Valószínűleg ő említette. – Keller atya most is kerülte Nick pillantását, s amikor kopogtattak, olyan hirtelen pattant fel, mint aki alig várja, hogy elkerülhessen innen. – Nem igazán szalonképes az öltözékem – húzta össze magán mosolyogva a köntöst. Nick kihasználta a távollétét, hogy elmenekülhessen a kandalló melege elől, és járkálni kezdett. Az egyik falat mennyezettől a padlóig hatalmas könyvespolc foglalta el. A szemközti erkélyablak párkányán cserepes növények sorakoztak, de dísztárgyat nemigen látott a szobában, csak egy csillogóra fényesített, sötétre pácolt fafeszületet, amelynek furcsa, tőrre emlékeztető hegyes vége volt. Mellette a falakon ismeretlen alkotó festményei függtek még, amelyeket Nick szépnek talált, noha nem sokat értett a művészetekhez. Az élénk színvilág azonban valósággal megigézte. A

csillogó bíbor alapból sárga és vörös árnyalatok vibráltak elő. Pillantása aztán valami másra esett, ami fogva is tartotta. A vörös téglából rakott kandalló kiugró része mögött, egy leterített kopott lábtörlőn havas, fekete gumicsizma állt. Lehet, hogy Keller atya hazudott, és nem is volt itthon egész este? Vagy talán ez itt Ray Howard csizmája? A folyosóról hangok hallatszottak be. Keller atyáé zavarodottságról árulkodott, a nőé viszont, akivel beszélt, egyértelműen szemrehányó volt. Nick a bejárati ajtóhoz sietett, ahol Keller atya állt, és igyekezett nyugodtnak, higgadtnak mutatkozni, miközben Maggie O’Dell kérdésekkel ostromolta. 56. FEJEZET Nick először szinte rá sem ismert az ügynök hangjára. Maggie O’Dell, akiről egyébként meg lehetett volna mintázni az önuralom szobrát, most ingerült, hangos és támadó volt. – Francis atyával akarok beszélni. Most azonnal! – követelte. Mielőtt Keller atya egy szót is szólhatott volna, benyomult mellette a házba, de ijedten megtorpant, mert majdnem beleütközött Nickbe. Találkozott a tekintetük, és a Maggie szemében villódzó vadság meg féktelenség tökéletesen illett előbb használt hangjához. – Maga meg mit keres itt, seriff? – Ezt én is kérdezhetném. Nem kellene már a repülőn ülnie? Vastag zöld dzsekijében Maggie nagyon törékenynek látszott. Farmerban, festetlen arcával és kócos hajával akár diáklánynak is nézhette volna bárki. – Késnek a járatok. – Már megbocsássanak! – zavarta meg őket Keller atya. – Michael Keller atyával még nem találkozott, Maggie. Keller atya, Maggie O’Dell az FBI különleges ügynöke. – Szóval maga az a Keller! – mondta Maggie szemrehányón. – 237

Mit művelt Francis atyával? Mitől ez a harciasság? Nick nem talált magyarázatot Maggie megváltozott viselkedésére. Mi történhetett ezzel a hűvös, nyugodt nővel, aki mellett ő tűnt mindig forrófejűnek? – Ha engedné, megmagyaráznám... – kezdte volna Keller atya újra. – Az már egyszer biztos, hogy több mindent meg kell magyaráznia! Ma délutánra találkozót beszéltünk meg Francis atyával a kórházban, csakhogy ő nem jött el – mondta Maggie, aztán Nickhez fordult. – Egész délután és este hívtam, de itt senki sem vette fel a telefont. – Maggie, talán jobb volna, ha beljebb jönne és megnyugodna. – Én nem megnyugodni akarok, hanem magyarázatot kapni! A büdös életbe, tudnom kell, mi folyik itt! – Ma délelőtt baleset történt – mondta Nick, mivel Keller atyát Maggie nem hagyta szóhoz jutni. – Francis atya leesett a pincelépcsőn, és meghalt. – Baleset? – kérdezte Maggie egyszeriben nagyon halkan. – Biztos benne, Nick, hogy baleset volt? – Maggie! – Honnan tudja, hogy nem lelökték? Megvizsgálta valaki a holttestet? Ha szükséges, én magam végzem el a boncolást. – Boncolást? – kérdezett vissza Keller atya. – Maggie, az atya idős és törékeny volt. – Így igaz. Miért akarna egy idős és törékeny ember lemenni a pincébe? – Mert ott tartjuk a bort – magyarázta Keller atya. Maggie éles pillantást vetett rá, és Nick látta, hogy ökölbe szorítja a kezét. Nem lepte volna meg, ha lekever egyet a papnak. Egyszerűen nem értette, miért viselkedik így. Ha a jó rendőr – rossz rendőr szereposztást akarja játszani, azt valahogy jeleznie kellene neki.

– Mire próbál meg itt célozgatni, Keller atya? – kérdezte Maggie. – Célozgatni? Én semmire sem célozgatok! – Maggie, most már inkább mennünk kellene. Nick megfogta a karját, a nő azonban azonnal kirántotta magát a kezéből, és úgy nézett rá, hogy a seriff önkéntelenül hátrált egy lépést. Maggie még egyszer dühös pillantást vetett Keller atyára, aztán ki viharzott az ajtón. Nick a papra nézett, aki ugyanolyan felindult és zavarodott volt, mint ő, majd szó nélkül követte Maggie-t. A járdán érte utol, és karjánál fogva meg akarta állítani, ám aztán meggondolta magát, és inkább meggyorsította a lépteit, hogy ne maradjon le tőle. – Mi a fene volt ez? – kérdezte. – Keller hazudik! Kétlem, hogy baleset lett volna. – Francis atya idős ember volt, Maggie. – Valami fontosat akart mondani nekem. Amikor ma reggel telefonon beszéltünk, valaki kihallgatott bennünket. Valószínűleg Keller atya. Érti már? – Maggie megállt, és Nick felé fordult. – Az a valaki, aki kihallgatta a beszélgetésünket, úgy döntött, hogy lekapcsolja Francis atyát, mielőtt bármit is elmondhatna nekem. A boncolás kimutathatná, hogy lelökték-e, vagy sem. Elvégzem, ha... – Hagyja ezt abba, Maggie! Itt nem lesz boncolás. Keller atya nem lökte le Francis atyát, és azt sem hiszem, hogy bármi köze lenne a gyilkosságokhoz. Már a gondolat is képtelenség. Valódi gyanúsítottat kell találnunk. Nekünk... Maggie arca krétafehér lett, könny szökött a szemébe, és ernyedten lógott a válla. Látszott rajta, hogy mindjárt rosszul lesz. Hirtelen megfordult, a parókia mögötti havas részre szaladt, ahová nem ért el az utcai lámpák fénye, megkapaszkodott egy fában, előrehajolt, és mindent kiadott magából. Nick maradt, ahol volt, és elhúzta a száját. Most már értette a hangos szemrehányásokat és a szokatlan harciasságot. Maggie O’Dell részeg. Várta, hogy befejezze az öklendezést, és hátat fordított neki, hogy 239

ne kelljen majd szégyenkeznie, ha esetleg eléggé kijózanodik hozzá. – Nick! Mire a férfi megfordult, Maggie már a templomot a szánkódombtól elválasztó kis ligetben járt a lelkészlak mögött. – Ezt nézze meg! Annyira leitta magát, hogy már káprázik a szeme? Nick először semmit sem látott ott, ahová Maggie mutatott, ám aztán már igen, és egyszeriben nagyon rossz érzések töltötték el. A fák közé elrejtve régi, kék színű furgon állt. Rakterét fa oldallapokkal vették körül. 57. FEJEZET – Reggel első dolgom lesz, hogy házkutatási parancsot állíttassak ki Murphy bíróval – mondta Nick, amikor újra Maggie szállodai szobájában voltak. Fogd már be a szád! – gondolta Maggie elgyötörten. Fájt a feje, és vad vihar dúlt a gyomrában. Mi a fenének kellett annyi whiskyt meginnia, amikor egy falatot sem evett? Laptopját és kabátját ledobta az ágyra, és ő is elnyúlt mellettük. A hóban rengeteg autós elakadt, akik most itt szálltak meg, így aztán kész szerencse, hogy egyáltalán visszakaphatta a szobáját. Nick idegesen álldogált az ajtóban, de nem úgy tűnt, mintha távozni készülne. – El sem akartam hinni, hogy úgy letámadta Keller atyát. Már attól féltem, ököllel esik neki. Maggie a férfira nézett. – Tudom, hogy nem hisz nekem, de Kellernek igenis köze van a dologhoz. Jöjjön be, vagy menjen el, csak ne álldogáljon már a nyitott ajtóban! Elvégre a jó híremre is gondolnom kell. Nick mosolyogva beljebb lépett, és becsukta az ajtót. Kis ideig járkált a szobában, aztán széket húzott oda magának az ágyhoz, hogy Maggie láthassa, de ne kelljen megmozdulnia.

– Halljam, mit művelt? Kisebbfajta búcsúünnepséget rendezett magának? – Időszerűnek tartottam. – Nem fogja lekésni a gépét? – Valószínűleg máris lekéstem. – Mi lesz az édesanyjával? – Majd reggel felhívom. – Csak azért jött vissza, hogy nekiessen Kellernek? Maggie felkönyökölt, és keresgélni kezdett a kabátja zsebében. Miután megtalálta, odanyújtotta a férfinak a borítékot, ő pedig megint elfeküdt az ágyon. – Ez meg micsoda? – Már a reptér várócsarnokában ültem, amikor a bárpincér átadta. Egy férfi küldte, aki állítólag a pultnál ült, de eltűnt, mire megkaptam a levelét. Maggie látta, hogy Nick kissé zavarodottan olvassa a kártyára írt szöveget, és csak most jutott eszébe, hogy az első üzenetet elhallgatta előle. – A gyilkos küldte. – Honnan tudja, hol élnek és hogy hívják a férjét? – Kutakodik utánam, ellenőriz, és a magánéletemben vájkál. Ugyanazt csinálja velem, amit én vele. – Nagy Isten, Maggie! – Nincs ebben semmi szokatlan. Együtt jár a munkámmal. – Maggie lehunyta a szemét, és sajgó halántékát nyomogatta. – A parókián órákig senki sem vette fel a telefont. Annyi idő alatt bőven meg lehetett tenni az utat a repülőtérig és vissza. Amikor újra kinyitotta a szemét, látta, hogy Nick őt méregeti. Felült, és nem érezte jól magát a férfi aggodalmas pillantásai alatt. A szoba forogni kezdett vele, a padló megdőlt jobbra, és már azt várta, hogy mindjárt elcsúsznak helyükről a bútorok. – Maggie, jól van? 241

Egymás szemébe néztek, és a férfi még nem ért hozzá, még nem simogatta meg az arcát, amikor már újra vágyak szikráztak közöttük a levegőben. Maggie csukott szemmel Nick tenyerébe fektette az arcát, és átengedte magát az érzéseinek, de csak egy pillanatra. Aztán hirtelen felállt, és ellépett az ágytól. Két kézzel megkapaszkodott a fiókos szekrényben, és zihálva lélegzett. Amikor felpillantott, a tükörből meglátta, hogy Nick mögötte áll, és fogva tartja a tekintetét. Nézte, hogy a férfi lehajol hozzá, és előbb csak a leheletét érezte a tarkóján, aztán pedig már a száját is. Mélyen kivágott pólója elcsúszott a helyéről, Nick ajka szabadon bejárhatta a nyakát és a vállát. – Nick, mit csinálsz? – kérdezte elfúló hangon, és őt magát is meglepték saját teste gyors és heves válaszai. – Amit már rég szerettem volna – felelte a férfi, és harapdálni kezdte a fülcimpáját. Maggie a mellkasának dőlt, hogy ne essen el, mert remegni kezdett a lába. – Nem jó ötlet – suttogta nem igazán meggyőzően. Nick hátulról átkarolta, és hasára fektette a kezét, ő pedig bizsergető forróságot érzett a combja között. – Nick! Ezt az egyetlen szót is alig sikerült kimondania, miközben a férfi ajka és ujjai folytatták a teste felderítését. Maggie érezte, hogy be van kötve a keze, és meg akarta kérdezni, mi történt vele, de már a következő másodpercben elfelejtette a kérdését. A tükörből látta, hogy Nick keze átfogja a mellét, aztán a combja közé siklik, és simogatni kezdi. A vágy szinte minden akaratától megfosztotta, de még sikerült annyi erőt összegyűjtenie, hogy megforduljon. Ahelyett azonban, hogy ellökte volna magától a férfit, kapkodva kigombolta az ingét, mert érezni akarta a bőrét. Kicsit habozott, amikor Nick a szájára tapasztotta a száját, a férfi azonban addig harapdálta ingerlőn az ajkát, amíg megadta magát a

csókjának. Egy idő múlva Nick ajka elindult lefelé, előbb a nyakára, aztán pólóján keresztül a mellére tapadt. Maggie testét olyan heves vágy járta át, hogy egészen elgyengült, és meg kellett kapaszkodnia a fiókos szekrényben. – Jaj, Istenem, Nick! – zihálta. Tudta, hogy véget kellene vetnie ennek itt, de nem volt képes megtenni. A szoba megint forogni kezdett vele, szíve vadul kalapált, és már a füle is csöngött a bódultságtól. De nem, nem a füle csöng. – Nick... a telefon! – hebegte, és egy csapásra kijózanodott. A férfi előtte térdelt, kezét a derekán nyugtatta, és úgy nézett fel rá. Hogy juthattak el idáig? Miért engedte? A whisky volt az oka, az agyát elborító köd... és persze nem utolsósorban Nick gyengéden simogató keze. A fene egye meg, hová lett a híres önuralma? Elhúzódott a férfitól, odabotorkált az éjjeliszekrényhez, és véletlenül meglökte a telefont. Szerencsére sikerült elkapnia a kagylót, mielőtt a készülék a padlóra zuhant volna. Hátat fordított Nicknek, és mélyeket lélegzett, hogy megnyugodjon. – Tessék! – szólt bele a telefonba még mindig kifulladva. – Maggie O’Dell. – Istenem, Maggie, de jó, hogy sikerült elérnem! Christine Hamilton vagyok. Ne haragudjon a késői zavarásért! Egyszerűen nem tudom, mit tehetnék. Már mindenütt kerestem Nicket, de senki sem tudja, hol lehet. – Először is nyugodjon meg, Christine! – kérte Maggie. A férfi felkapta a fejét, amikor meghallotta a nővére nevét, és sietve begombolta az ingét, mintha csak Christine rajtakapta volna őket. Maggie az alkarjával végigsimított a mellén, hogy csitítsa még mindig heves bizsergését. – Mi történt, Christine? – Timmyről van szó. Nem volt itthon, amikor megjöttem. Azt hittem, valamelyik barátjáékhoz ment, de már mindenhova telefonáltam, és kiderült, hogy délután óta senki sem látta. Szánkózni 243

voltak a templomdombon. A többi gyerek szerint hazaindult, de nem érkezett meg. Már öt órája itt kellene lennie. Borzalmasan félek, és nem tudom, mit csináljak. Maggie befogta a kagylót, és leült az ágy szélére, mielőtt még a lába felmondta volna a szolgálatot. – Timmy eltűnt – suttogta nyugodt hangon, de érezte, hogy rajta is, Nicken is elhatalmasodik a félelem. – Jaj, ne! – nyögött fel a férfi, és most már ő is egészen kijózanodott. 58. FEJEZET Christine a körmét rágta. Észre sem vette, hogy visszatért gyerekkori rossz szokásához, miközben a szobában fel és alá járkáló apját nézte. Amikor Nick helyett ő vette fel a telefont, Christine elképedt, de meg is könnyebbült. Mostanra viszont már bosszantotta, hogy döngő léptekkel jön-megy itt nála, és parancsokat osztogat a házat meg a kertet ellepő seriffhelyetteseknek. Mellette még gyámoltalanabbnak érezte magát, és egyszeriben megint butuska kislány lett belőle, akitől semmi okos nem telik ki. – Miért nem fekszel le egy kicsit pihenni, drágám? – szólt oda neki az apja, amikor éppen elment mellette. Christine csak némán megrázta a fejét, apja pedig, mivel valószínűleg nem tudta, mi mást tehetne, nem foglalkozott tovább vele. Amikor Nick és Maggie belépett az emberektől nyüzsgő szobába, Christine felugrott, és oda akart futni az öccséhez, ám aztán uralkodott magán, és bizonytalan lábon állva maradt a kanapé mellett. Még halálos rémületében is kínosnak érezte volna, hogy a testvére nyakába vesse magát. Nick azonban, mintha megérezte volna, mi megy végbe benne, odasietett hozzá, és szó nélkül magához szorította. Christine eddig apuka derék kis katonája volt,

elszántan fegyelmezte magát, most viszont menthetetlenül eleredtek a könnyei, és zokogás rázta a vállát. Belecsimpaszkodott az öccsébe, arcát dzsekije durva anyagába fúrta, és egész teste sajgott attól a hiábavaló küzdelemtől, amelyet önuralma visszanyeréséért folytatott. Nick gyengéden lenyomta a kanapéra, és vállára tette a kezét. Amikor Christine felpillantott, Maggie állt előtte, és egy pohár vizet nyújtott oda neki. Elvette, és bár rettenetesen remegett a keze, azért nagy nehezen ivott belőle egy keveset. Aztán körülnézett, az apját kereste, de nem lepte meg, hogy eltűnt. Nyilván nem akar jelen lenni, amikor valaki a családjából ilyen szánalmasan kimutatja a gyengeségét. – Biztos, hogy mindenhol kerested? – kérdezte tőle Nick. – Mindenkit felhívtam – felelte Christine elváltozott hangon, mert eldugult az orra, és alig kapott levegőt. Maggie egy csomag papír zsebkendőt nyomott a kezébe. – És mindenki ugyanazt mondta. Azt, hogy szánkózás után hazaindult. – Megállhatott valahol útközben? – kérdezte Maggie. – Nem tudom. A szánkódombtól idáig a templomon kívül csak lakóházak vannak. A parókiát is megpróbáltam felhívni, de senki sem vette fel. – Látta, hogy Nickék összenéznek. – Mi van? – Semmi – felelte az öccse, Christine azonban tudta, hogy hazudik. – Csak éppen most jártunk Maggie-vel a parókián. Megnézem, miféle parancsokat ad apa az embereimnek. Mindjárt visszajövök. Maggie kibújt a dzsekijéből, majd leült Christine mellé. Maggie O’Dell, aki mindig olyan volt, mintha skatulyából húzták volna ki, most kinyúlt focistamezt és farmert viselt, a haja összevissza meredezett, és kipirult a bőre. – Az ágyból ugrasztottam ki? – fordult hozzá Christine, és látta rajta, hogy kínosan érinti a kérdése. – Nem, dehogy! – Maggie beletúrt a hajába, és önkritikusan végignézett magán. – Igazság szerint haza akartam menni... vissza 245

Virginiába, de az időjárás miatt késve indultak a járatok. A csomagomat viszont már feladtam – tette hozzá, és az órájára pillantott. – Most éppen Chicago felett járhat. – Ha gondolja, szívesen adok kölcsön ruhát. Maggie habozott, és Christine biztos volt benne, hogy nemet fog mondani az ajánlatára. Nem így történt. – De csak ha nem találja kellemetlennek – mondta Maggie végül. – Egyáltalán nem. Jöjjön! – felelte Christine, aki máris erőre kapott attól, hogy csinálhatott valamit. Bekísérte Maggie-t a hálószobájába, és belülről magukra zárta az ajtót. A hangok és a lépések azért így is behallatszottak. Christine kinyitotta a szekrényajtókat és kihúzta a fiókokat. Gyorsan felmérte, hogy bár ő kicsit magasabb, Maggie-nek pedig teltebb a keble, azért nagyjából egyforma a méretük. – Parancsoljon, szolgálja ki magát! – mondta, és leült az ágy szélére. Maggie kissé bizonytalanul egy piros garbót vett ki a fiókból. – Melltartót is tudna adni? – A bal felső fiókban vannak. Próbálja meg a sportmelltartót, az jobban nyúlik. A többi valószínűleg kicsi lenne magára. Érezte, hogy Maggie feszeng. Neki is rég volt már olyan közeli barátnője, akivel együtt vetkőzött és öltözött volna. Ki akart menni, ám mielőtt felállt volna, Maggie kibújt a pólójából, és belepréselte magát a melltartóba, amely megfeszült rajta, de végül sikerült helyre húzogatnia. Christine észrevette, hogy heg fut végig a hasán, Maggie pedig a tükörből elkapta a pillantását. – Elnézést! – mondta Christine, de nem fordult félre. – Ne haragudjon, hogy szóba hozom, de az a sebhely nem műtéti hegnek látszik. – Nem is az – válaszolta Maggie, és végighúzta az ujját a vörös vonalon. Christine most már a vállán is észrevette a sebet. – Ajándékba kaptam – folytatta Maggie. – Örök emlék egy gyilkostól,

akit segítettem elfogni. – Elképzelni sem szeretném, miféle szörnyű dolgokon kellett már keresztülmennie. – A munkámhoz tartozik. Alsóinget vagy pólót is kaphatok? – Balra lent talál. Mivel éri el, hogy ne viselje meg, amit át kell élnie? – Ki mondta, hogy nem visel meg? – Maggie kihámozta magát a melltartóból, és szűk, krémszínű alsóinget húzott magára. Ez már jobban állt rajta, és elégedetten begyűrte a farmerjába. – Megpróbálok nem gondolni a múltra. Ez a módszerem. A piros pulóver is szűk volt rá, de az alsóing valamennyit elrejtett a domborulataiból. A garbót már nem tűrte be a farmerjába. – Köszönöm – mondta, és visszafordult Christine felé. – Igaz, hogy Danny és Matthew testét csúnyán megcsonkították? Christine már korábban minden részletet kikutatott a cikkéhez, most csak meg akarta erősíttetni az értesüléseit. Látta Maggie-n, hogy zavarba hozza a kérdése. – Megtaláljuk Timmyt – hangzott a kitérő válasz. – Nick már felvette a kapcsolatot Murphy bíróval, hogy állítson ki házkutatási parancsot. Komolyan gyanúsítunk valakit. Christine-ben feltámadt az újságíró, és meg akarta kérdezni, ki az a gyanúsított, akinél házkutatást készülnek tartani. Anyai lelke azonban erősebbnek bizonyult, és azzal kezdte gyötörni, hogy egy aprócska fiú képét vetítette elé, aki most egy sötét zugban kuporog valahol. Valóban megtalálják, mielőtt hamvas, fehér bőrét vöröslő vágások csúfítanák el? – Nagyon könnyen megkékül a bőre – mondta könnyes szemmel. Maggie a szoba másik végéből nézte, és érzéseit tiszteletben tartva nem ment oda hozzá. Christine hálás volt a tapintatáért. Nem akart újra összeomlani, különösen Maggie O’Dell előtt nem, akinek sok rettenetes élményt kellett már feldolgoznia, és aki szemlátomást nem az érzései rabja, hanem kizárólag az erejében bízik. Neki is ezt kell 247

tennie. Sírással nem segít Timmyn. Letörölte az arcán alágördülő könnycseppeket, és félelmével dacolva, elszánt lendülettel felállt. – Mondja meg, miben segíthetek, Maggie! – kérte, bár kicsit azért még remegett a hangja.

59. FEJEZET Október 30., csütörtök A korhadt deszkák rései között bekandikáló napsugarak felébresztették Timmyt. Az első pillanatokban azt sem tudta, hol van, ám aztán megérezte a kályhában égő olaj és a dohos fal szagát. A fémlánc megcsördült, amikor felállt. Minden porcikája fájt, mert összekuporodva a szánkójában aludt. Újra félelem tört rá, de elszántan úgy döntött, hogy le fogja küzdeni. Nem akar megint reszketni, és nem is fog. – Gondolj valami szépre! – mondta magának hangosan. Most, napvilágnál már meglátta, hogy a repedezett, málladozó falakon plakátok függnek. Ugyanazok, mint nála is otthon: a Nebraska Cornhuskersről több is, aztán egy, amelyik Batmant ábrázolta, és kettő A csillagok háborújáról. Fülelt, hogy járnak-e autók a közelben, de semmit sem hallott. Csak a szél fütyült a rések között, és rázta az ablak repedezett üvegét. Bárcsak elérne odáig a lánca! Akkor biztosan le tudná szedni a deszkákat. Nagyon kicsi az ablak, de azért valahogy csak kibújna rajta, és segítségért kiabálna. Újra megpróbálta eltolni az ágyat, ám a súlyos vaskeret nem mozdult. Egyébként is gyengének érezte magát, és szédelgett, mert semmit sem evett. Bekapott pár szem sült krumplit. Hideg volt, de legalább sós. A ládában talált két szelet Snickerst, egy zacskó Cheetost és egy

narancsot. Rossz volt a gyomra, de azért megette a narancsot, a csokoládét, aztán a chipset rágcsálva szemügyre vette a lábára erősített láncot. Fémből készült, szemeit hiába is próbálná meg széthajtani. Ahhoz nem elég erős. Sokadszorra kellett már azon bosszankodnia, hogy ilyen kicsi és tehetetlen. Egyszer csak lépteket hallott odakintről. Gyorsan bemászott az ágyba, és már a takaró alatt volt, mire kulcs fordult a zárban, és nyikorogva kinyílt az ajtó. A férfi lassan belépett. Vastag sídzsekit viselt, fekete gumicsizma volt a lábán, és gumimaszkjára még harisnyát is húzott, amely az egész fejét eltakarta. – Jó reggelt! – dünnyögte, és lerakta a kezéből a barna papírzacskót, de sem a kabátját, sem a csizmáját nem vette le. – Ezeket neked hoztam – tette hozzá kedves, szelíd hangon. Timmy elmászott az ágy széléig, érdeklődést mutatott, és úgy tett, mintha csöppet sem félne. A férfi képregényeket adott oda neki. Nagyon jó állapotban voltak, Timmy először újaknak is hitte őket, de a rájuk ragasztott árból kitalálta, hogy régiek. Összegumizott csomag baseballkártyát is kapott még a férfitól, aki aztán ennivalót szedett elő, és mindent berakott a ládába, ahol a csokoládé is volt. Timmy látta, hogy egy csomag Cap’n Crunch, több szelet csokoládé, pattogatott kukorica és pár doboz SpaghettiOs volt a zacskóban. – Csupa olyasmit próbáltam hozni, amit szeretsz – mondta a férfi, és úgy nézett rá, mintha örömet akarna szerezni neki. – Köszönöm – felelte Timmy megszokásból. A férfi bólintott, és szeme csillogása megint elárulta, hogy mosolyog. – Honnan tudta, hogy a Cap’n Crunch a kedvencem? – Az ilyesmit mindig megjegyzem – felelte a férfi halkan. – Most nem maradhatok tovább. Hozzak majd még neked valamit? Timmy észrevette, hogy kialudt a viharlámpa, és megijedt. – Visszajön, mielőtt besötétedne? Nem szeretek sötétben lenni. – Addigra megpróbálok ideérni. 249

A férfi az ajtóhoz lépett, de onnan még egyszer visszafordult, és sóhajtva valamilyen csillogó tárgyat húzott elő a zsebéből. – Itt hagyom neked az öngyújtómat, hogy használhasd, ha nem tudnék visszajönni. Csak vigyázz, nehogy felgyújts valamit! Timmynek megint hányingere volt a félelemtől. De az is lehet, hogy csak azért, mert az előbb nagyon hirtelen és mindenfélét összeevett. Utálta, hogy be van ide zárva, de ha a férfi nem jön vissza, akkor nem is bánthatja. Egy teljes napja lesz arra, hogy megtervezze a szökését. Elvette az öngyújtót, és ujjait végighúzta sima oldalán. Amint felfedezte, azonnal felismerte rajta a címert. Sokszor látta már a nagyapja és Nick bácsi dzsekijén meg egyenruháján. A seriff hivatalának a jelvénye volt. 60. FEJEZET Maggie gyomra felfordult a kávé illatától, de nem jutott eszébe semmi más, amivel közömbösíthetné a túl sok whisky hatását. Evett pár falat tükörtojást és pirítóst, s közben a vendéglő ajtaját figyelte. Nick azt mondta, tíz-tizenöt perc múlva itt lesz, de ő már egy órája várta. A kis helyiség lassanként megtelt reggelizni érkezőkkel. Sapkás farmerek ültek kosztümös üzletasszonyok és öltönyös üzletemberek mellett. Maggie nem szívesen hagyta magára Christine-t, bár tudta, hogy nem lehet a segítségére. A vigasztalás és a kézszorongatás soha nem volt az erőssége. Tizenkét évesen ugyan többször is fel kellett rángatnia részeg anyját a lépcsőn ütött-kopott lakásukba, de egy félig eszméletlen embernek nincs szüksége vigasztaló szavakra. FBIügynökként sem kell okvetlenül kifinomultnak lennie, elvégre többnyire holttestekkel vagy eszelős gyilkosokkal van dolga. Az áldozatok kihallgatásakor pedig elég, ha udvarias együttérzést mutat. Legalábbis jó ideje meggyőzte már magát arról, hogy ennél többet senki sem várhat tőle.

Az éjszaka mégis valósággal megbénította a döbbenet. Jóllehet Christine-t alig ismerte, hiszen egyetlenegyszer vacsoráztak csak együtt, és a barátsághoz ez kevés, Timmy szeplős kis arca élénken élt az emlékezetében. Nyolc éve vadászott már gyilkosokra, de soha nem fordult még elő, hogy korábban személyesen is találkozott volna egy áldozattal. Csak holttestekre emlékezett, és azok sorra ott szerepeltek agyának képzeletbeli jegyzetfüzetében. Nem tudta és nem is akarta elképzelni, hogy gyötrelmes emlékképei Timmyével szaporodjanak. Nick végre visszajött. Amint meglátta őt, odaintett neki, elindult az asztalához, de útközben újra meg újra megállt, és váltott néhány szót a vendégekkel. Szokásos, farmerből és cowboycsizmából álló egyenruháját viselte, csak most nyitva hagyott dzsekije alól a Nebraska Cornhuskers pólója villant elő. Állkapcsán már lelohadt a duzzanat, de még kék volt az ütés helye. Kimerültnek látszott, zuhanyozás után a fésülködést és a borotválkozást is kihagyta, ám kócosan, borostásan csak még vonzóbb volt. Végül leült Maggie-vel szemközt, és elvette a szalvétatartó mögül az étlapot. – Murphy bíró még nem döntötte el, engedélyezi-e, hogy házkutatást tartsunk a parókián – mesélte nyugodtan, miközben az étlapot tanulmányozta. – A furgonnal nincs baja, de úgy gondolja... – Szia, Nick! Mit hozhatok neked? – Ó, szia, Angie! Maggie a rövid üdvözlések ellenére is azonnal kitalálta, hogy a csinos szőkeség nem csupán az a hölgy Nick életében, aki időről időre kiszolgálja itt a vendéglőben. – Mi újság, hogy vagy? – tette fel Angie a szokványosnak hangzó kérdést, de Maggie látta, hogy egy pillanatra sem veszi le szemét a férfiról. – Mostanában meglehetősen nagy a hajtás. Kaphatok kávét és pirítóst? 251

Nick kerülte Angie tekintetét, és idegesen, hadarva beszélt. – Búzakenyérből legyen a pirítós, és sok tejszínnel kéred a kávét, igaz? – Igen. Köszönöm. A férfi szemlátomást alig várta, hogy megszabaduljon végre a pincérnőtől. Angie mosolyogva elindult, és egyetlen pillantásra sem méltatta Maggie-t, bár Nick megérkezése előtt háromszor is újra teletöltötte a csészéjét. – Régi barátnőd? – kérdezte Maggie. Tudta, hogy semmi köze hozzá, de élvezte, hogy zavarba hozhatja Nicket. – Kicsoda? Angie? Igen, úgy is mondhatjuk. – A férfi kibújt a dzsekijéből, aztán elővette a zsebéből, és kitette az asztalra Christine mobilját. – Utálom ezeket a vackokat – pillantott oda a telefonra. Maggie tudta, hogy másra akarja terelni a szót, ő azonban még nem kegyelmezett meg neki. – Nagyon kedves lánynak tűnik – jegyezte meg. A férfi most mélyen a szemébe nézett, és neki azonnal a múlt éjszakára kellett gondolnia. – Igen, kedves. De mellette nem lesz nedves a tenyerem, és nem kezd el remegni a lábam, mint melletted – felelte Nick halkan. Maggie gyomrában újra jelentkezett a furcsa bizsergés. Lesütötte a szemét, és megvajazta a pirítósát, mintha egyszeriben megjött volna az étvágya. – Tudod, ami az éjszaka történt... – Remélem, nem hiszed, hogy vissza akartam élni az állapotoddal. Mármint azzal, hogy túl sokat ittál. Maggie futó pillantást vetett rá, és látta, hogy Nick aggódva nézi. Valóban jelentene neki valamit, vagy ez csak a gyakorlott szoknyavadász jól bevált módszere? Azt kívánta, hogy ne az legyen, de fennhangon egészen mást mondott. – Azt hiszem, az volna a legjobb, ha az egészet elfelejtenénk. Nick sértett képet vágott.

– És ha én nem akarom elfelejteni? Még soha senki iránt nem éreztem így, Maggie! Nem tudom csak úgy... – Kérlek, Nick! Én nem együgyű kis pincérnő vagyok. Nekem nem kell üres szóvirágokat mondanod, vagy úgy tenned, mintha... – Ez nem szóvirág! Tegnap, amikor azt kellett hinnem, hogy elutazol és többé nem foglak látni, bőgni tudtam volna. Melletted egészen kifordulok magamból, Maggie. Remeg a lábam, és szinte már azt sem tudom, mit beszélek. Hidd el, ilyesmi soha máskor nem fordult elő velem. – Sok időt töltöttünk együtt, és mind a ketten kimerültek voltunk. – Annyira azért nem voltam kimerült. És te sem. Maggie azt találgatta magában, valóban ennyire nyilvánvalóak-e az érzései, vagy csak a férfi önérzetének tesz jót, ha azt hiszi, hogy ő akar tőle valamit. – Mire számítottál, Nick? Csalódott vagy, mert nem bővíthetted még egy névvel a hódításaid listáját? Körülnézett, és megnyugodva látta, hogy senki sem hallotta meg halk, de indulatos szavait. – Pontosan tudod, hogy nem erről van szó. – Akkor talán arról, hogy a tiltott gyümölcs mindig édes. Én férjnél vagyok, Nick. Talán nem a világ legjobb házassága az enyém, de azért még jelent nekem valamit. Úgyhogy kérlek, felejtsük el a múlt éjszakát! Kávéscsészéjére szegezte a tekintetét, de így is érezte, hogy a férfi figyeli. – A kávéd és a pirítósod, Nick – zavarta meg őket Angie. Maggie mégsem könnyebbült meg attól, hogy abba kellett hagyniuk ezt a beszélgetést. Talán nem is akarja olyan nagyon elfelejteni a mai éjszakát, mint amennyire Nickkel szeretné elhitetni. Angie tányért és csészét tett a férfi elé, akinek hátra kellett dőlnie, de továbbra sem vette le a szemét Maggie-ről. Lehet, hogy a csinos pincérlány is érzi a közöttük villódzó feszültséget? 253

– Hozhatok neked még valamit? – kérdezte Angie. – Köszönöm, nem. – Kérlek – mondta Angie, és elsietett. – Azt mondod, Murphy bíró még nem tudja, hogy engedélyezi-e a parókián a házkutatást? Miért? Maggie megpróbálta összeszedni magát. Gondosan kerülte a férfi tekintetét, miközben cukrot tett a kávéjába. Nick sokáig hallgatott, ám aztán megadóan felsóhajtott. – Murphy és az apám ugyanahhoz a nemzedékhez tartoznak. Az ő szemükben a katolikus papok minden gyanú fölött állnak, és érinthetetlenek – mondta, és gyors, indulatos mozdulatokkal megkente a pirítósát. – Megkapjuk egyáltalán az engedélyt? – Megpróbáltam meggyőzni a bírót arról, hogy valójában Ray Howardra gyanakszunk. – Még mindig azt hiszed, hogy ő volt? – Nem tudom, mit higgyek. Nick eltolta maga elől a pirítást, amelyhez még hozzá sem nyúlt, és megdörzsölte az állát. Maggie-nek megint feltűnt a kötése. – Mi történt a kezeddel? A férfi úgy méregette a gézt, mintha nem emlékezne, hogy is került oda. – Nem nagy ügy. Figyelj... Megint előrehajolt, és bár nem borotválkozott, Maggie-t megcsapta az arcszesze illata. Azt is érezte, hogy egyre türelmetlenebb, mert ő látszólag nem figyel rá. – Bocsáss meg! Letette a kanalát, karba fonta a kezét, és ráemelte a tekintetét. – Keller atya az este megemlítette, hogy Ray Howard papnak készült, de tavaly otthagyta a szemináriumot. Miközben Murphy bíró döntésére vártam, kiderítettem, hogy Howard a Silver Lake-i papneveldében tanult. Az New Hampshire-ben van, de közel Maine

állam határához, és nem egészen ötszáz mérföldre Wood Rivertől. Maggie kihúzta magát ültében, és most már nem kalandozott el a figyelme. – Mennyi időt töltött ott? – Az utóbbi három évet. – Akkor nincs köze a Wood River-i gyilkossághoz. – Talán nincs, de az egybeesés akkor is különös. Három év szeminárium után tudnia kell, hogyan adják fel az utolsó kenetet. – Már itt volt, amikor az első gyilkosságok történtek? – Ezt most ellenőrzi Hal. Egyébként a papnevelde vezetőjével is beszéltem. Vincent atya részleteket nem volt hajlandó elárulni, de annyit azért mondott, hogy Howardot helytelen viselkedése miatt szólították fel az intézmény elhagyására. – A helytelen viselkedés egy papneveldében szinte bármit jelenthet, Nick, a hallgatási tilalom megszegésétől kezdve egészen addig, hogy köpködött a járdán. Howard szerintem nem elég ravasz ahhoz, hogy ilyen bűncselekményeket kövessen el. – Talán éppen ezt akarja elhitetni magáról. Maggie látta, hogy Nick egyre kisebbre hajtogatja össze a szalvétáját. Az is belső nyugtalanságáról árulkodott, hogy az asztal alatt hangosan dobolt a lábával. – Howardnak és Keller atyának ugyanúgy lehetősége volt arra, hogy félreállítsa az útból Francis atyát. – Istenem, Maggie, én azt hittem, hogy az este csak azért gyanakodtál bűncselekményre, mert be voltál rúgva! Komolyan gondolod, hogy nem baleset történt? – Francis atya tegnap reggel azt mondta, hogy valami nagyon fontosat akar közölni velem. Tudom, hogy lehallgatták a telefonbeszélgetésünket. Hallottam a kattanásokat a vonalban. – Az véletlen is lehetett. – Rég megtanultam már, hogy a valódi véletlenek nagyon-nagyon ritkák. A boncolás kideríthetné, hogy az atyát lelökték-e, vagy 255

egyszerűen csak leesett a lépcsőn. – Ha nincs alapos okunk a gyanúra, akkor boncolást sem rendelhetünk el. Nick gyámoltalanul játszogatott a mobiljával. – Esetleg beszélhetnék Francis atya családjával... vagy az érsekséggel. – Most nem érünk rá arra, hogy boncolási vagy házkutatási engedélyre várjunk. Sarokba akarom szorítani Howardot. Maggie nem akarta elhinni, hogy Nick még mindig Howardot gyanúsítja. Lehet, hogy csak végső kétségbeesésében keres egyszerű megoldást? – Akár Howard volt, akár Keller – mondta mégis ellenkezés helyett –, ha megérzi, hogy szorul a nyakán a hurok... Elhallgatott, mert rádöbbent, hogy Timmyről beszélnek, és nem valamilyen ismeretlen áldozatról. Még nem említette Nicknek, hogy a gyilkosságok között egyre kevesebb idő telik el, de a férfi mintha magától is tudta volna ezt. – Nincs sok időnk – mondta, mintha olvasna a gondolataiban, ami szemlátomást egyre könnyebben ment neki. – Mind sűrűbben és sűrűbben csap le, igaz? Maggie bólintott. – Menjünk! – mondta Nick, aztán számolatlanul bankjegyeket dobott az asztalra, és belebújt a dzsekijébe. – Hová megyünk? – Le kell foglalnom a furgont. Neked pedig a tegnapi fellépésed miatt elnézést kell kérned Keller atyától. 61. FEJEZET Keller atya ezúttal hivatalos öltözékben nyitott ajtót a parókián, de Nick azonnal észrevette, hogy földig érő, fekete reverendája alól fehér Nike edzőcipő villan elő.

– Morelli seriff, O’Dell ügynök, már megbocsássanak, de kissé meglep a látogatásuk. – Azért bemehetnénk pár percre, atyám? Nick hideg kezét dörzsölgette. Bár napok óta most sütött ki először a nap, a fagyos szél miatt továbbra sem emelkedett fagypont fölé a hőmérséklet. Ez az időjárás még Nebraskában is szokatlan volt Halloween idején. Keller atya habozott, és úgy méregette Maggie-t, mint aki nem tartja egészen veszélytelennek a látogatását. Nick már azt hitte, nem mehetnek be, de a pap végül elmosolyodott, félreállt az ajtóból, és bevezette őket a tágas nappaliba, ahol be volt gyújtva a kandallóban. A levegőben azonban ma reggel furcsa szag terjengett, mintha olyasmit tüzeltek volna el, ami nem akart elégni. Nick azonnal arra gondolt, hogy Keller atyának talán mégis van rejtegetnivalója. – Nem tudom, miben lehetnék segítségükre. Az este... – Keller atya – szakította félbe Maggie, aki már megint egészen nyugodt volt –, igazság szerint azért vagyok itt, hogy elnézését kérjem a tegnapiakért. – Futó pillantást vetett Nickre, aki látta rajta, hogy feszeng. – Kissé sokat ittam, azért lehettem ellenséges. Nem önnek szólt. Remélem, megérti és elfogadja a bocsánatkérésemet. – Természetesen megértem, és megnyugvással hallom, hogy nem gondolta komolyan a szemrehányásait. Elvégre alig ismerjük egymást. Nick a papot figyelte, aki szemlátomást megkönnyebbült, és még a kezét is elővette a háta mögül, ahol eddig összefonva tartotta. – Éppen teát készültem hozni magamnak. Önöket is megkínálhatom? – Hivatalos ügyben jöttünk, Keller atya – jelentette be Nick. – Hivatalos ügyben? Nick látta, hogy a fiatal pap reverendája zsebébe süllyeszti a kezét. Hangja azonban meglepően nyugodt maradt. Talán arra is megtanították a szemináriumban, hogyan őrizheti meg az önuralmát? 257

– töprengett magában Nick, aztán előhúzta zsebéből a végzést, és széthajtotta. – Tegnap este a házuk mögött felfigyeltünk egy régi furgonra. – Furgonra? Keller atya meglepettnek tűnt. Valóban semmit sem tud, vagy ez csak színjáték? – Igen, ott áll a fák között, és ráillik annak a kocsinak a leírása, amelybe egy szemtanú állítása szerint Danny Alvarez beszállt az eltűnése előtt. Nick elhallgatott, és feszülten várt. Tudta, hogy Maggie, bár látszólag nyugodtan áll mellette, a pap arcának minden rezdülését éberen figyeli. – Nem tudom, működik-e még egyáltalán az a tragacs. Azt hiszem, Ray szokta használni, amikor fáért megy a folyóhoz. Nick átnyújtotta a házkutatási parancsot Keller atyának, aki a sarkánál fogva tartotta két ujja között a papírlapot, és úgy méregette, mintha gusztustalanul ragacsos lenne. – Mint az este már említettem, a leghalványabb nyomot is ellenőrizni akarom. Valószínűleg tudja, hogy óriási nyomás nehezedik a hivatalomra. Nem szeretném, ha bárki is azzal vádolhatna bennünket, hogy valamit figyelmen kívül hagytunk. Itt vannak a kulcsok? – A kulcsok? – A furgon kulcsai. – Nem hiszem, hogy le lenne zárva. Csak kabátot és csizmát húzok, aztán elkísérem magukat. – Köszönöm, atyám, nagyon kedves. Nick látta, hogy a pap odamegy a kandalló mellé, és belebújik a fekete gumicsizmába, amelyre ő már tegnap felfigyelt. Ezek szerint az övé. Az este azt állította, hogy végig otthon volt. Igaz, a csizmája már attól is havas lehetett, hogy kiment tűzifáért. Az ajtó felé menet Maggie hirtelen megkapaszkodott az asztalban,

és előrehajolt. – Jaj, istenem! Attól tartok, rosszul leszek – nyögte. – Maggie? Jól vagy? – kérdezte Nick. – Egész reggel ez megy – mondta a papnak, aztán megint Maggie-hez fordult. – Mégis, mennyit ittál össze az este? – Kimehetnék a fürdőszobába? – Természetesen. – Keller atya aggodalmas pillantást vetett a folyosó hófehér szőnyegére. – A második ajtó jobbra – mondta gyorsan. – Köszönöm. Mindjárt jövök. Maggie a gyomrára szorított kézzel kisietett. – Boldogul egyedül? – kérdezte a pap némi kétellyel a hangjában. – Biztosan. Csak jobban járok, ha nem vagyok a közelében. A csizmámat már így is tönkretette. Keller atya fintorogva futó pillantást vetett a seriff csizmájára, aztán követte a ház mögé. A szél magas kupacokba fújta a havat a régi tragacs körül, amelyet úgy kellett kiásniuk. A beszorult ajtó sokáig csak nyikorgott, de Nick végül hatalmas rántással feltépte. Azonnal átható dohszag csapta meg az orrát, és csalódottan látta, hogy a belseje állapotából ítélve valószínűleg évek óta nem használják és lezárva tartják már a kocsit. Ez a nyom sem nyom, gondolta keserűen, zseblámpájával mégis bemászott a furgonba, bár maga sem tudta igazán, mit keres. Valószínűleg inkább szakemberekre kellene bíznia az átvizsgálást, csakhogy nagyon sürgeti az idő. Elfeküdt a szakadozott műbőrön, és vaktában végigtapogatta az ülések alját. A szűk helyen alig-alig tudott mozogni, a kormánykerék az oldalába nyomódott, a sebességváltó kellemetlenül bökte a mellkasát. Utoljára akkor járt így, amikor tizenhat évesen az apja Chevyjében csókolózott a barátnőivel. Ráadásul ma már közel sem annyira hajlékony, mint akkoriban volt. – Nem hiszem, hogy bármi lenne ebben a roncsban, hacsak nem 259

patkányok – szólt be neki Keller atya az ajtó mellől. – Patkányok? Nick gyűlölte a patkányokat, és olyan hirtelen rántotta vissza a kezét, hogy beverte egy kiálló rugóba, természetesen ugyanott, ahol már amúgy is sebes volt. Fájdalmában összehunyorította a szemét, és erősen uralkodott magán, hogy ne eresszen meg egy cifra káromkodást. Miután sikerült kifeszegetnie a kesztyűtartót, zseblámpájával belevilágított, és óvatosan átvizsgálta szegényes tartalmát. Az autó megsárgult kézikönyve volt benne, egy rozsdás doboz WD-40, néhány McDonald’s emblémás szalvéta, egy levél gyufa, amely egy Pink Lady nevű bárt hirdetett, egy összehajtott ütemtervféleség, rajta címek és számára mit sem mondó számok, továbbá egy kis csavarhúzó. Kiemelte a gyufát, és észrevette, hogy Keller atya minden mozdulatát figyeli. Mielőtt visszacsukta volna a kesztyűtartót, ujjait még egyszer végighúzta a belsején, és valamilyen apró, sima, kerek tárgyat tapintott ki egy kis résben. Kihalászta, és a tenyerébe zárta, aztán, amikor biztos lehetett abban, hogy a pap nem látja, a gyufával együtt zsebre dugta. Már éppen be akarta zárni a kis rekeszt, amikor meglátta, hogy az összehajtott papíron első ránézésre olvashatatlan, kézzel írott jegyzetek is vannak. Gyorsan behúzta a kabátujja alá, aztán becsapta a kesztyűtartó fedelét. – Semmi – mondta, miközben felült, és kabátja alól zsebébe csúsztatta a papirost. Kimászott az ülésről, de utoljára még egyszer végignézett a furgon belsején. Az erős dohszag ugyan arra vallott, hogy régóta nem használhatták már, a műszerfalat, az üléseket és a padlószőnyegeket azonban meglepően tisztának találta. – Sajnálom, hogy csak az idejét vesztegette – jegyezte meg Keller atya, és elindult vissza a parókiára. – A rakodóteret is át kell vizsgálnom. A pap megállt, és némi habozás után visszafordult. Nick

zavarodottságot vélt leolvashatni az arcáról. Zavarodottságot vagy türelmetlenséget. Ha nem papról lett volna szó, valószínűleg azt mondta volna, hogy Keller atya baromi dühös. Az mindenesetre biztos volt, hogy valami nem tetszik neki. Nick aggódva várta, mit talál majd a furgon rakodóterén. 62. FEJEZET Maggie megint kinézett az ablakon. Nick és Keller atya még mindig a furgonnál vannak. Helyes, akkor folytathatja a kutatást a hosszú folyosón. Sorra megállt a zárt ajtók előtt, hallgatózott kicsit, és minden nyitott helyiségbe benézett. Néhány iroda és egy raktár után végre megtalálta a hálószobát. A fapadlós, fehér falú helyiség kicsi és dísztelen volt. A franciaágy fölött egyszerű feszület függött, az egyik sarokban kis asztal és két szék állt, a szemköztiben pedig egy zsúrkocsin sokat használt kenyérpirító és teáskanna. Az éjjeliszekrény cikornyás lámpája kirítt a szobából, de egyébként semmi nem vonta magára Maggie figyelmét, sem láda, sem fiókos szekrény, de még csak gyanús rendetlenség sem. Már éppen ki akart menni, amikor pillantása az ajtó mellett függő három bekeretezett nyomatra esett. Egymás mellé akasztották ki őket, és reneszánsz festmények másolatai voltak. Egyiket sem ismerte, de a testek tökéletes ábrázolásából, a mozdulatokból és a színekből felismerte a stílust. Mindhárom kép egy-egy férfi vértanúságát jelenítette meg. Közelebbről már az apró betűs képaláírásokat is el tudta olvasni. A Szent Sebestyén vértanúsága című kép, Antonio Del Pollaivolo 1475-ben készült műve, nyilakkal átfúrt testtel ábrázolta az oszlophoz kötözött szentet. Nicolas Poussin 1629-ben festette meg Szent Erasmus vértanúságát. A képen két szárnyas angyal lebegett egy sokaság fölött, amely megkötözött, kiterített férfit vett körül, 261

akinek éppen kitépték a belső szerveit. Maggie nem értette, hogyan akaszthat ki valaki ilyen képeket a hálószobájában. A harmadik címét is elolvasta: Szent Hermias vértanúsága. Matthias Anatello 1512-ből származó munkáján vádlói késekkel és tőrökkel szurkáltak egy fához kötözött férfit. Már majdnem kilépett az ajtón, amikor tekintetét még egyszer magára vonzotta a harmadik nyomat. A megkínzott mellkasán véres vágások húzódtak, közülük kettő tökéletes átlóban metszette egymást, és keresztet adott ki, vagy onnan, ahonnan ő nézte, ferde Xet. Igen, hát persze! Egyszeriben mindent megértett. A meggyilkolt fiúk mellébe nem X-et, hanem keresztet metszettek. Ez is a tettes rituáléjának a része, és valószínűleg jelképnek szánja. Azt képzeli talán, hogy vértanút csinál az áldozataiból? Maggie közeledő lépteket hallott, és kisietett a szobából. Ray Howard éppen akkor fordult be a folyosó sarkán. Noha megijedt, azt észrevette, hogy Maggie keze a kilincsen van. – Maga az az FBI-ügynök! – állapította meg szemrehányóan. – Igen. Morelli seriffel jöttem ide. – És mit keresett Keller atya hálószobájában? – Ő, ez az ő szobája? A fürdőszobát keresem, de sehogy sem találom. – Mert az pontosan ellenkező irányban van, a folyosó másik végén – mutatta Howard rosszallóan, és gyanakodva méregette Maggie-t. – Igazán? Köszönöm. Maggie végigsietett a folyosón, a fürdőszoba ajtaja előtt megállt, és kérdően visszanézett a sekrestyésre. – Ez az? – Igen. – Még egyszer köszönöm. Ezzel bement, és néhány pillanatig az ajtóra tapasztotta a fülét. Amikor óvatosan kilesett, látta, hogy Ray Howard éppen eltűnik Keller atya szobájában.

63. FEJEZET A furgon rakodótere csupa hó volt, de Nick azért felmászott rá. – Feladná a lapátot, atyám? A pap úgy állt ott, mint aki önkívületbe esett. Mellkasára fektette összekulcsolt kezét, akárha imádkozna, a szél belekapott sötét, hullámos hajába, az arca kipirult, és vizenyős volt kék szeme. – Keller atya, a lapátot, legyen szíves! – kérte Nick újra, amikor végre felnézett rá. – Hogyne, persze. – A pap elhozta a lapátot a fától, amelyhez a furgon kiásása után letámasztották. – Nem hinném, hogy bármit is találna, ami hasznára lehet. – Mindjárt kiderül. Nicknek le kellett hajolnia, hogy elérje a lapátot, mert az atya nem nyújtotta fel elég magasra. Viselkedését a seriff egyre gyanúsabbnak érezte, és ösztönei azt súgták, hogy itt valami nincs rendben. Belevágta a lapátot a hóba, de gyorsan figyelmeztette magát, hogy lassabban kell dolgoznia, ha találni akar valamit. Visszafogta hát magát, és kis adagokban lapátolta le a havat a kocsiról, nehogy valamilyen bizonyítékot is kidobjon. A rakodótér házilag, fából készített oldalai hangosan nyikorogtak a szélben. A hideg bekúszott Nick dzsekije alá, marta a szemét, égette az arcát, és vörösre festette a fülét, hátán mégis patakokban folyt a víz. Tenyere izzadt a vastag bőrkesztyűben, amelyet a lapát mellett talált a fészerben. Egyszer csak valami keménybe ütközött. A tompa hangra Keller atya is felfigyelt. Odalépett az oldalfalhoz, és belelesett a hóba ásott lyukba. Nick még nagyjából eltisztította a havat ott, ahol megakadt a lapátja, aztán letérdelt, és a kezével kapart tovább. Egy idő után érezte a körvonalait annak, amit talált, de még nem tudta, mi lehet az, 263

mert ráfagyott hó és jégréteg vette körül. Ezek szerint még meleg volt, amikor a hóba dobták. Végül már látott is valamit, ami mintha bőr lett volna. Kapkodva vakarni kezdte róla a jeget, sikerült is letörnie egy jókora darabot, és rémülten hátrahőkölt. – Nagy isten! – mondta, és felfordult a gyomra. Szeme sarkából látta, hogy Keller atya undorodva hátrál egy lépést. A hóba ágyazva döglött kutya feküdt. Fekete bundáját lenyúzták, bőrét összevissza vagdosták, és átvágták a torkát. 64. FEJEZET A seriff és Keller atya már a parókia lépcsőjén caplatott felfele, amikor Maggie kilépett a bejárati ajtón. Nick megpróbálta leolvasni az arcáról, talált-e odabent valamit, de nem lett okosabb, mert Maggie csak futólag rámosolygott a papra. – Jobban van? – kérdezte Keller atya, és a hangjából kicsendülő aggódás őszintének tűnt. – Sokkal. Köszönöm. – Jó, hogy nem jöttél velünk – mondta Nick. Őt még mindig rosszullét környékezte. Van ember, aki képes ilyesmit művelni egy védtelen kutyával? Ostoba kérdés. Éppen most látta, hogy van. – Miért? Mit találtál? – tudakolta Maggie. – Majd később elmondom. – Még most sem kérnek teát? – kérdezte Keller atya. – Nem, köszönöm – felelte Nick. – Mennünk... – De igen, jólesne – vágott a szavába Maggie. – Talán megnyugszik tőle a gyomrom. Persze csak ha nem fárasztom vele. – Nem, dehogy! Jöjjenek be! Megnézem, akad-e esetleg keksz vagy valami más édesség a teához.

Követték a papot a házba, és Nick újra olvasni próbált Maggie vonásaiból. Gyanúsnak találta, hogy egyszeriben még több időt akar együtt tölteni a pappal, akit pedig megvet. – Jó látni, hogy támogatja a helyi kereskedőket – tréfálkozott Keller atya, miközben lesegítette a dzsekit Maggie-ről. A nő csak egy mosollyal nyugtázta a megjegyzést, és bement a nappaliba. Nick a lábtörlőn leverte a havat a csizmájáról. Amikor felnézett, látta, hogy mellette Keller atya a szűk farmert viselő Maggie-t méregeti, és nem is futó, hanem hosszú, élveteg pillantással. A pap hirtelen feléje fordult, mire Nick úgy tett, mintha beakadt cipzárjával bajlódna. Bosszantotta az atya viselkedése, de hát attól még, hogy pap, ő is férfi, és Maggie valóban nagyon jól fest a farmerjában meg a szűk piros pulóverében. Vaknak kell lennie annak a férfinak, aki ezt nem veszi észre. – Mi van? – kérdezte suttogva Maggie-től, miután felakasztotta a dzsekijét. – Nálad van Christine mobilja? – A dzsekim zsebében lehet. – Behoznád? Nick magyarázatot várt, de Maggie már nem nézett rá, hanem leguggolt a kandalló elé, és melengetni kezdte a kezét. Amikor visszaért hozzá a telefonnal, éppen a hamuban turkált a piszkavassal. A férfi hátat fordított neki, mintha őrt állna. – Mit művelsz? – suttogta összeszorított fogakkal, ami nem volt könnyű feladat. – Az előbb mintha égett gumi szagát éreztem volna. – Az atya bármelyik pillanatban visszajöhet. – Akármi volt is, most már csak hamu. – Tejszínt, citromot, cukrot? Keller atya teli tálcával került elő. Mire letette az ablak elé, Maggie már Nick mellett állt. – Én citrommal kérem – felelte közömbös hangon. 265

– Én pedig tejszínnel és cukorral – mondta Nick, és csak most vette észre, hogy idegesen dobol a lábával. – Bocsássanak meg egy percre, kérem, de fel kell hívnom valakit – jelentette be Maggie váratlanul. – A folyosó végén, az irodában találja a telefont – válaszolta Keller atya. – Köszönöm, de majd Nick mobilját használom. Megengeded? A férfi átnyújtotta neki a telefont, és még mindig azt találgatta, mit tervezhet. Maggie kiment a folyosóra, a pap pedig odavitte Nicknek az egyik csészét. – Parancsol süteményt? – mutatott a tálcára. – Köszönöm, nem. Nick megpróbálta szemmel tartani Maggie-t, de sehol sem látta. Egyszer csak valahol megszólalt egy telefon. Tompán, de kitartóan csörgött. Keller atya csodálkozva kisietett a folyosóra. – Mit csinál ott, O’Dell ügynök? Nick olyan hirtelen rakta le a csészéjét, hogy a forró tea kifröccsent a kezére és az asztalra. Amint kilépett a szobából, azt látta, hogy Maggie a mobillal a fülén végigmegy a folyosón, és mindegyik ajtó előtt hallgatózva megáll egy pillanatra. Keller atya követte, kérdésekkel ostromolta, de nem kapott választ. – Megtudhatom végre, hogy mit csinál, O’Dell ügynök? A pap el akarta állni az útját, de Maggie ellépett mellette. Nick futni kezdett a folyosón. Idegei már pattanásig feszültek. – Mi történt, Maggie? A telefon még mindig tompán szólt, de már közelebbről. Egyszeriben hangosabb és tisztább lett a csörgés, amikor Maggie végül benyomta a balra nyíló utolsó ajtót. – Kié ez a szoba? – kérdezte. Keller atya megint olyan volt, mintha hirtelen megbénult volna. Zavarodottság ült ki az arcára, de nemcsak az, hanem sértettség is. – Atyám, ha megkérem, kihozza nekem azt a mobilt? – kérdezte

Maggie. Az ajtófélfának dőlt, és nem lépett be a szobába. – Úgy szól, mintha egy fiókban lenne. A pap még mindig nem mozdult, csak meredten befelé bámult a szobába. Az állandóan ismétlődő csörgés már Nick idegeire ment. Aztán rájött, hogy Maggie hívta azt a számot, mert Christine mobilja a csengőhanggal azonos ütemben villogott. – Keller atya, legyen szíves, hozza ki a telefont! – kérte Maggie újra. – Ez Ray szobája. Nem tartanám illendőnek, hogy a holmija között turkáljak. – Hozza csak ki nyugodtan azt a mobilt! Kicsi, fekete, és felhajtható a teteje. A pap csodálkozva nézett rá, de aztán lassan, habozva bement a szobába. Pár másodperc múlva abbamaradt a csörgés. Az atya visszajött, és odaadta a kis fekete telefont Maggie-nek, aki továbbdobta Nicknek. – Hol van most Mr. Howard, Keller atya? Velünk kell jönnie a törvényszékre, hogy válaszoljon néhány kérdésünkre. – Valószínűleg a templomot takarítja. Mindjárt szólok neki. Nick megvárta, hogy a pap látótávolságon kívülre kerüljön. – Mi folyik itt, Maggie? Miért akarod most meg egyszeriben Ray Howardot lefogni? És miért hívtad fel ezt a mobilt? Honnan tudod egyáltalán Ray számát? – Nem az ő számát hívtam, Nick, hanem a sajátomat. Ezt a telefont vesztettem el a folyóban. 65. FEJEZET Christine fészkelődni kezdett a forgószékben, hogy kényelmesebben üljön. Fegyelmezetlenségéért kedvetlen mordulás lett a jutalma a vörös hajú sminkesnőtől, aki, mintha csak meg akarná büntetni, még több pirosítót kent az arcára. 267

– Tíz perc múlva adásba megyünk – mondta egy férfi, akinek fülhallgató volt kopasz fején. Christine úgy érezte, neki szólt a figyelmeztetés, és bólintott. Csak ekkor vette észre, hogy a férfi a fülhallgatójából kiálló kis pálcikába beszélt. Miközben fölébe hajolt, hogy az ő gallérjára is mikrofont tűzzön, tar koponyáján megcsillantak a fények. Az éles reflektorok elvakították Christine-t, és kellemetlen hőségüktől még idegesebb lett. Izzadt a tenyere, és úgy gondolta, csak idő kérdése, hogy arcán egybefolyjon a kék szemfesték, a téglaszínű alapozó és a fekete szempillatus. Szemben vele egy nő ült a karosszékben, aki tudomást sem vett róla, miközben átlapozta az imént kezébe nyomott papírokat. Amikor a kopasz rá is mikrofont akart tűzni, rácsapott a kezére, elvette tőle, és saját maga erősítette fel. – Remélem, bekapcsoltátok azt a francos súgógépet, mert ezt itt nem vagyok hajlandó használni – mondta, és a földre hajította a papírlapokat. Egy ügybuzgó asszisztensnő lehajolt, és gyorsan mindent felszedett. – Be van kapcsolva – mondta a férfi türelmesen. – Vizet is kérek! Miért nincs víz a kisasztalon? Az asszisztens sietve papírpoharat hozott. – Üvegpohár legyen! – lökte el a kezét a nő. – Üvegpoharat akarok, és vizeskancsót. Az ég szerelmére, hányszor kell ezt még elmondanom? Christine csak most ismerte meg Darcy McManust, az esti híradó műsorvezetőjét. Talán az zavarja, hogy kivételesen a reggeli adásban kell szerepelnie? Arcát kimondottan öregítették a szeme és szája körül húzódó mély ráncok. Máskor csillogó haja természetellenesnek tűnt, és csúnyán töredezett volt. Rikító vörös rúzsa bántóan elütött világos bőrétől, amíg a maszkmester vastag alapozóval olyanná nem varázsolta, mintha lebarnította volna a nap.

– Még egy perc, emberek! – kiáltotta a fülhallgatós férfi. Darcy McManus indulatos mozdulattal elhessegette magától a sminkest, aztán felállt, lesimította túlságosan rövid szoknyáját, megigazította a blézerét, zsebtükrében ellenőrizte a megjelenését, majd visszaült. Christine egyszeriben rádöbbent, hogy egész idő alatt szinte már megigézve bámulta. A visszaszámlálás azonban visszatérítette a valóságba, és megkésve ugyan, de azt találgatta magában, miért is vállalkozott a tévés szereplésre. – Három, kettő, egy... – Jó reggelt kívánok! – mondta Darcy McManus a kamerába, és arcán barátságos mosoly áradt szét. – A Jó reggelt, Omaha! stúdiójában ma kivételes vendéget üdvözölhetünk. Christine Hamilton az Omaha Journal újságírója, és a lapnál ő foglalkozott a Sarpy megyében sorozatosan elkövetett gyilkosságokkal. Üdvözlöm, Christine! Darcy most először méltatta figyelemre. Christine-re fényszórók és kamerák irányultak rá, de ő megpróbált nem gondolni erre. Ramsey az előbb elmondta neki, hogy még az ABC is egyenesben átveszi tőlük a híradót. Nyilván ezért cserélték ki a reggeli műsorvezetőt Darcyra. – Ma reggel azonban nem riporterként van nálunk, hanem aggódó édesanyaként. Mesélne nekünk erről, Christine? Darcy elképesztően értett ahhoz, hogy a megfelelő pillanatban meggyőzően eljátssza az érző szívű embertársat. Christine emlékezett rá, hogy McManus Miss Amerikaként kezdte a pályafutását, aztán a riporteriskola kihagyásával azonnal betették a hírműsorba, és végül a közepes méretű sugárzási körzetek közé tartozó Omaha vezető híradósa lett. Christine nem tagadhatta, hogy a nő tudja a szakmát. Miközben úgy festett, mintha rajta nyugtatná együtt érző tekintetét, valójában a válla fölött nézte a súgógépet. Christine egyszer csak rádöbbent, hogy Darcy még mindig a válaszát várja, és már türelmetlenül elhúzza a száját. 269

– Azt kell hinnünk, hogy Timmyt, a fiamat tegnap délután elrabolták – szólalt meg végre, és majdnem beharapta az ajkát, hogy megszüntesse a remegését. – Ó, de sajnálom! Darcy előrehajolt, megpaskolta Christine összekulcsolt kezét, kétszer is, harmadszorra azonban elhibázta, és véletlenül a térdét találta el. Christine elhúzta a kezét, és szívesen megnézte volna, hogy a súgógépen a mozdulatokra vonatkozóan is adnak-e rendezői utasításokat. – A hatóságok szerint ugyanaz a tettes, aki korábban brutális módon meggyilkolta Danny Alvarezt és Matthew Tannert? – Biztosak nem lehetünk ebben, de igen, elképzelhető. – Jól tudom, hogy maga elvált, Christine, és egyedül neveli Timmyt? A kérdés meglepte Christine-t. – Igen, így van. – Laura Alvarez és Michelle Tanner is egyedül nevelte a gyermekét. Nem furcsa ez? – Valószínűleg az. – Elképzelhetőnek tartja, hogy a tettes azért választja ki egyedülálló anyák fiait, mert ezzel üzenni akar valamit? Christine habozott a válasszal. – Ezt nem tudom – mondta végül. – Részt vállal a volt férje a fiuk neveléséből? – Nemigen. Nem. Christine ölébe ejtett kezét tördelte, de semmi más nem árulkodott az idegességéről. – Igaz, hogy a férje egy másik nő miatt hagyta el, és azóta sem maga, sem a fia nem látta? – Nem hagyott el. Hivatalosan elváltunk. Christine türelmetlensége már nem állt messze a bosszankodástól. Mire jók ezek a kérdések? Timmy megtalálásában aligha segíthetnek.

– Lehetséges, hogy a volt férje vitte magával a fiukat? – Nem, nem hiszem. – Nem hiszi, de attól még úgy is lehet? – Nagyon valószínűtlen. A vakító fényszórók perzselő melegétől már izzadság gyöngyözött a hátán. – A seriff hivatala kapcsolatba lépett a volt férjével? – Természetesen kapcsolatba lépnénk vele, ha tudnánk... Ugye elhiszi nekem, hogy én is jobban szeretném azt feltételezni, hogy Timmy az apjánál van, nem pedig egy őrültnél, aki kisfiúk testének a felhasításában leli örömét? – Látom, zaklatott. Tartsunk egy kis szünetet! – McManus megint előrehajolt, de ezúttal vizet töltött Christine-nek. – Mindnyájan megértjük, hogy nagyon nehéz a helyzete – mondta, és odanyújtotta neki a poharat. – Nem, maga semmit sem ért! Christine nem vett tudomást a vízről, Darcy McManus pedig elbizonytalanodott. – Bocsánat, hogy mondta? – Maga ezt nem is értheti. Én sem értettem. Egyszerűen csak valami durranós anyagot akartam, ahogy most maga is. Darcy McManus a rendező felé lesett, és megpróbált nyugalmat színlelni, noha lerítt róla, hogy zavarodott. Vörösre festett, keskeny ajkát kissé felhúzta egyenletes, fehér fogsora fölé. – Nyilvánvalóan feszült, Christine, és most még az élő adás is nehezíti a helyzetét. Adunk egy kis reklámot, és közben összeszedheti magát. Darcy egészen addig kitartóan mosolygott, amíg a fényszórók elhalványultak és a rendező jelzett neki. Akkor azonban nem fojtotta tovább vissza a dühét, és olyan komor képet vágott, hogy arcfestékén újabb ráncok keletkeztek. Haragja azonban a magas, kopasz férfi ellen irányult, és nem Christine ellen. Őt levegőnek nézte. 271

– Hová a pokolba vezet ez? Miért nem kapok valamit, amivel dolgozhatom? – Van annyi időm, hogy kimenjek a mosdóba? – kérdezte Christine a rendezőtől. Miután a férfi igenlően bólintott, lecsatolta magáról a mikrofont, és letette az érintetlenül hagyott pohár víz mellé. Darcy futólag felpillantott rá, és egy pillanatra mesterkélt mosolyra húzta a száját. – Ne maradjon kint sokáig! Itt másként mennek a dolgok, mint egy lapszerkesztőségben. Mi nem állíthatjuk le csak úgy a gépeket. Ez élő adás – mondta, aztán felvette a poharát, és apró kortyokban ivott, hogy ne kenje el a rúzsát. Christine arra gondolt, hogy Darcy McManus súgógép nélkül valószínűleg Timmy nevét sem tudta volna. A remekül megfizetett műsorvezetőnőt Timmy ugyanúgy nem érdekli, ahogyan Danny vagy Matthew sem érdekelte. Jóságos ég, milyen közel járt ahhoz, hogy ő is ilyen legyen! A kábeleket és a vezetékeket gondosan átlépve kiment a díszletből. Amint kikerült a reflektorok fényéből, hűvös levegő csapta meg. Végigsietett a hosszú, keskeny folyosón, kitért a díszletmunkások útjából, elhaladt az öltözők és a mosdók mellett, aztán kimenekült egy szürke vasajtón, amelyen tábla hirdette, hogy az a kijárat. 66. FEJEZET – Le vagyok tartóztatva? – kérdezte Ray Howard a kemény széken fészkelődve. Maggie az arcát méregette. A bőre sápatag, zavaros, vizenyősen szürke szemében pedig vörös erek árulkodnak arról, hogy kimerült. Akárcsak ő. Hátizmai kemények és fájnak. Már nem emlékszik, mikor aludt utoljára. Az apró kihallgatószobában éppen kifőtt a kávé, illata az egész

helyiséget betöltötte. A poros redőny rései között átjutottak a lemenőben levő nap narancsvörös sugarai. Órák óta itt van már Nickkel, ugyanazokat a kérdéseket teszi fel, és ugyanazokat a válaszokat kapja rájuk. Noha ragaszkodott hozzá, hogy hozzák be magukkal és hallgassák ki Howardot, nem hitte, hogy ő lenne a gyilkos. Azt azonban igen, hogy tud valamit, és kipakol, ha nyomás alá helyezik. Nick azonban biztosra vette, hogy Howard az emberük. – Nem, Ray, nincs letartóztatva – válaszolta végül a seriff. – Csak korlátozott ideig tarthatnak itt. – Ezt meg honnan tudja ilyen jól, Ray? – Honnan, honnan? Szoktam nézni a Homicide-et és az NYPD Blue-t. Ismerem a jogaimat. És van egy barátom, aki zsaru. – Igazán? Magának barátja is van? – Nick! – figyelmeztette Maggie. A férfi elhúzta a száját, és felgyűrte az inge ujját. Ökölbe szorított keze elárulta Maggie-nek, hogy már alig bír uralkodni magán. – Kér kávét, Ray? – kérdezte udvariasan az ügynök. – Friss, most jött ki. A jól öltözött sekrestyés habozva bólintott. – Tejszínnel és két teáskanál cukorral iszom. Valódi tejszínnel, amennyiben van itt olyan. És ha lehet, akkor ne kockacukor legyen. – Esetleg enne is? Nem ebédelhetett miattunk, mert akkor már itt volt, és mindjárt vacsoraidő lesz. Esetleg hozathatnál nekünk valamit Wandától, Nick. A seriff komoran nézett rá a szoba túlsó végéből, Ray Howard azonban lelkesen kihúzta magát. – Imádom Wanda csirkesültjét. – Pompás! Nick, rendelnél csirkesültet Mr. Howardnak? – Krumplipürével és barna mártással, ne fehérrel. A salátára pedig krémes olasz öntetet kérek. – Még valamit? Nick nem fáradt azzal, hogy elrejtse a türelmetlenségét. Howard 273

megint magába roskadt a széken. – Köszönöm, mást nem. – És maga, O’Dell ügynök? – kérdezte a seriff gunyorosan. – Sajtos-sonkás szendvicset kérek. Azt hiszem, már tudod, hogyan szeretem. Maggie rámosolygott, és örömmel látta, hogy borostás arcán megenyhülnek a vonások. – Igen, tudom. – Közös emlékeik szemlátomást eloszlatták a férfi ideges zavarodottságát és harapós kedvét. – Mindjárt jövök. Maggie egy bögre kávét tett Ray Howard elé, és fel-alá járkálva várta, hogy megnyugodjon. Közben felkapcsolta a mennyezeti lámpát. Howard hunyorogni kezdett az éles fénytől. Ahogyan lassan, szándékosan pislogott egyet, miközben hosszú, hegyes nyelvével ellenőrizte a kávé hőmérsékletét, Maggie-t gyíkra emlékeztette. Howard az iroda zajait kémlelte. A falak ugyan tompították őket, de azért behallatszottak a sietős léptek, a telefonok csörgése és időnként az is, hogy valaki emelt hangon beszél. Amint észrevette, hogy a férfi megfeledkezett a jelenlétéről, Maggie mögéje lépett. – Ray, ugye tudja, hogy hol van Timmy Hamilton? – kérdezte. A férfi abbahagyta a szürcsölést, és védekezésre készen megfeszítette a hátát. – Nem, nem tudom. És azt sem tudom, hogyan került az a telefon a fiókomba. Soha nem láttam még. Maggie megkerülte az asztalt, és leült Howarddal szemközt. A hunyorgó gyíkszemek kitértek a tekintete elől, és végül az állára szegeződtek. A férfi futó pillantást vetett a mellére, ám aztán gyorsan elkapta róla a pillantását, és egyébként feltűnően fehér bőre bíborvörös lett. – Morelli seriff úgy gondolja, hogy maga ölte meg Danny Alvarezt és Matthew Tannert. – Senkit sem öltem meg! – fortyant fel a férfi.

– Én hiszek magának, Ray. Howard meglepetten a szemébe nézett, hogy kiolvassa belőle, csak rá akarja-e szedni. – Komolyan? – Nem hiszem, hogy maga ölte meg azokat a fiúkat. – Jól teszi, mert nem én voltam. – Viszont azt hiszem, többet tud, mint amennyit elmondott nekünk. Úgy hiszem, tudja, hol van Timmy. A férfi nem tiltakozott, tekintete a kis szobában kalandozott. A gyík menekülési utat keres. Aztán átkulcsolta a bögrét, és Maggienek feltűnt, hogy tömzsi ujjain le vannak rágva a körmök. Ez nem egy amúgy tisztaságmániás ember keze. – Ha beszél, a segítségére lehetünk, Ray. Ha azonban rájövünk, hogy tudott valamit, de nem mondta el nekünk, hosszú időre rács mögé kerül. Akkor is, ha nem maga gyilkolta meg a fiúkat. Howard oldalra hajtotta a fejét, és megint az ajtó mögötti zajokat hallgatta. Talán Nick visszatértére várt, vagy valakire, aki megmentheti. – Ray, hol van Timmy? A sekrestyés arca elé emelte az egyik kezét, egy darabig nézegette, aztán nekilátott, hogy maradék körmét is lerágja. – Ray? – Semmiféle gyerekről nem tudok! – kiáltotta a férfi indulatosan, de azonnal összeharapta megsárgult fogait, hogy elfojtsa a mérgét. – Néha használom a furgont, ha kimegyek fát vágni, de ez semmit sem jelent. Maggie beletúrt a hajába. Kicsit szédült attól, hogy keveset aludt és szinte semmit sem evett. Lehet, hogy egy teljes délutánt elvesztegettek? Akár Keller atya is betehette a mobiltelefont Howard szobájába, bár a sekrestyés tudta nélkül aligha történhet valami a parókián. – Hol szokott fát vágni, Ray? 275

A férfi lerágott körmeit nézegette, mintha azt találgatná magában, miért érdekes ez. – Láttam a parókián a kandallót – folytatta Maggie. – Ahogy elnéztem, egy tonna fát is elnyel egy fűtési idényben, főleg ha ilyen korán megjön a tél, mint az idén is. – Így van. Francis atya pedig szereti... – Howard ijedten félbehagyta a mondatot, és lesütötte a szemét. – Nyugodjék békében! – dünnyögte, aztán megint felemelte a tekintetét. – Szerette, ha jó meleg volt a szobában. – Szóval, honnan hozza a fát? – A folyótól. Az eklézsiának van ott még egy darabka földje. A régi Szent Margit közelében. Nagyon szép kis templom volt, de most már düledezik. Száraz szilt meg diófát szoktam hozni, néha tölgyet is. Juhar is sok van arra. A dió ég a legjobban. A férfi elhallgatott, és kinézett az ablakon. Maggie követte a tekintetét. A nap éppen eltűnt a hó borította látóhatáron, vérvörös korong süllyedt a fehérségbe. A sekrestyésnek szemlátomást eszébe jutott valami a favágásról. De micsoda? Ray Howard egyértelműen többet tud, mint amennyit elárulni hajlandó, de nem fogják szóra bírni, sem azzal, ha börtönnel fenyegetik, sem pedig Wanda csábító sült csirkéjével. El kell engedniük. 67. FEJEZET Nick letette a kagylót, hátradőlt bőr karosszékében, és bosszúsan megdörzsölte a szemét. Maggie biztosan látta rajta, hogy a legszívesebben összetört volna valamit vagy valakit, leginkább Ray Howardot. Ő viszont elképesztően higgadt és nyugodt maradt. Bárcsak tudná, hogy csinálja! Amióta Timmy eltűnt, Nicknek egyfolytában rá kellett gondolnia. Úgy érezte magát, mintha bordáira időzített bombát erősítettek volna,

amely mind gyorsabban és gyorsabban ketyeg. Mellkasában már elviselhetetlenné erősödött a szorítás. Ha legalább a halott Danny Alvarez látványát elfelejthetné, de nem tudja! Kis teste ott feküdt a magas fűben, kifejezéstelen szeme az égboltra meredt. Nyakán és mellén vágások vöröslöttek, mégis olyan békésnek látszott. Az idő ellenük dolgozik. Aaron Harper és Eric Paltrow meggyilkolása között nem egészen két hét telt el. Matthew Tannert pontosan egy héttel Danny Alvarez után ölték meg. Matthew-t csak pár napja találták meg, és most Timmy van soron. A gyilkosságok mind sűrűbben követik egymást. Valami betett a gyilkosnak, és kiakasztotta. Ha nem fogják el, újabb hat évre eltűnik? Vagy ami még rosszabb, feltűnés nélkül éli majd tovább az életét a városban, itt, közöttük? És ha nem Keller volt, de nem is Howard, akkor kicsoda? Nick felvette az íróasztaláról a gyűrött papírt. A furgon kesztyűtartójából előkerült furcsa ütemterv hátoldalán legalább annyira furcsa bevásárlási listát írt össze valaki. Nick átfutotta és értelmezni próbálta a tételeket. Gyapjútakaró, viharlámpa, gyufa, narancs, Snickers, SpaghettiOs, patkányméreg. Lehet, hogy csak egy sátorozáshoz kellettek valakinek, ösztöne azonban azt súgta neki, hogy nem erről van szó. Kopogtattak, és Hal nem várta meg a választ, hanem azonnal belépett az irodába. Széles vállát kimerülten lógatta, máskor mindig jól fésült haja a fejére tapadt. Inge nyakát kigombolta, kávéfoltos nyakkendője megeresztve, elcsúszva lógott. – Mi újság, Hal? A seriffhelyettes lerogyott a Nick íróasztala előtt álló karosszékbe. – Abban az üres ampullában, amelyet a furgonban találtál, éter volt. – Éter? Honnan származhatott? – Nagyon valószínű, hogy a kórházból. Megkérdeztem az igazgatót, és azt mondja, hasonló ampulláik vannak a kórbonctanon. 277

Ők oldószernek használják, de arra is alkalmas, hogy harcképtelenné tegyen valakit. Elég csak párszor belélegezni. – És ki juthat be a kórbonctanra? – Gyakorlatilag bárki. Nem zárják az ajtókat. – Ugye most csak viccelsz? – Gondolkozz! A bonctermet alig használják, és ha mégis, ugyan kinek jutna eszébe, hogy valami marhaságot csináljon odalent? – Amíg rendőrségi nyomozás folyik, zárva kellene tartani. Illetéktelenek nem léphetnek be. Nick ceruzát vett fel az asztalról, és idegesen kopogni kezdett vele. Még mindig olyan érzése volt, hogy össze kellene törnie valamit. Hal nem válaszolt, és Nick azt találgatta, bolondnak tartja-e őt. – Találtatok ujjlenyomatokat az ampullán? – Csak a tieidet. – És mi van a gyufával? – A Pink Lady nem kétes hírű lebuj, hanem kis grillbüfé Omahában, úgy egy saroknyira a rendőrőrstől. Sok zsaru jár oda. Eddie szerint az egész városban ott a legjobb a hamburger. – Ezt Eddie mondta? – Igen, Gillick Omahában szolgált, mielőtt átjött ide. Azt hittem, tudod. Igaz, már hat vagy hét éve nálunk van. – Nem bízom benne – csúszott ki Nick száján, de Hal elképedése láttán azonnal megbánta, hogy kimondta, amit gondolt. – Hogyhogy? Miért ne bízhatnál Eddie-ben? – Nem tudom, és nem is érdekes. Felejtsd el! Hal fejcsóválva feltápászkodott a karosszékből. Már az ajtónál járt, de még megfordult, mintha eszébe jutott volna valami, amiről eddig megfeledkezett. – Ne érts félre, Nick, de az az igazság, hogy a hivatalban nagyon sokan ugyanazt mondják rólad. – És mi az, amit mondanak? – húzta ki magát Nick feszülten.

– El kell ismerned, hogy csak apád miatt lettél seriff. Semmiféle tapasztalatod nem volt a rendőrségi munkában. Nézd, Nick, én a barátod vagyok, és melletted állok, de nem hallgathatom el, hogy a fiúk közül többen is elbizonytalanodtak. Úgy gondolják, hogy átengedted az irányítást O’Dellnek. Nick napok óta várta már a leterítő ütést, és most megkapta. Megdörzsölte az állát, mintha enyhítenie kellene a fájdalmat. – Sejtettem, hogy így állunk. Főleg azóta, hogy apám a saját szakállára nyomoz. – Az is elég furcsa. Tudod, hogy Eddie-vel és Lloyddal azt a Rydellt keresteti? – Rydellt? – Tudod, aki Jeffreys barátja vagy élettársa volt. – Istenem, hát senki nem ért semmit? Jeffreys csak az egyik fiút ölte meg, és nem mind a hármat... Elhallgatott, amikor a nővére jelent meg az ajtóban. – Nyugi, Nicky, nem újságíróként jöttem! – Christine habozva beljebb lépett. Haja összevissza állt, a szeme kivörösödött, arcán látszott, hogy sírt, és félregombolta a kabátját. Egyszerűen rossz volt ránézni. – Csinálnom kell valamit. Engedd meg, hogy segítsek! – Hozhatok neked kávét, Christine? – kérdezte Hal. – Igen, köszönöm, az jólesne. Hal kis ideig Nickre nézett, mintha azt várná, hogy elengedje, de végül szó nélkül kiment. – Gyere, ülj le! – mondta Nick, és kis híján felállt, hogy támogatón megfogja Christine karját. Elbizonytalanította, hogy ilyen állapotban kell látnia a nővérét, akinek ő eddig mindig a kisöccse volt, és akire bármikor számíthatott. Christine még akkor is erős maradt, amikor Bruce elment. Nyugtalanító hallgatásával most viszont Laura Alvarezre emlékeztetett. – Corby elengedett fizetett szabadságra. Előtte természetesen 279

megígértette velem, hogy mindenről a lapunk értesül először. Kibújt a kabátjából, figyelmetlenül ledobta egy székre, aztán nézte, hogy leesik a földre. Bár szemlátomást már alig állt a lábán a kimerültségtől, nem ült le, hanem járkálni kezdett az íróasztal előtt. – Sikerült felhajtanotok Bruce-t? – kérdezte, de közben nem nézett az öccsére. Nyilvánvalóan nagyon bántotta, hogy sejtelme sincs a volt férje hollétéről. – Még nem, de a tévéből talán megtudja, mi történt Timmyvel, és kapcsolatba lép velünk. Christine elhúzta a száját. – Csinálnom kell valamit, Nick. Nem várhatok otthon ölbe tett kézzel. Ez minek neked? – kérdezte, és a furcsa számokat tartalmazó ütemtervre mutatott. – Te tudod, mi ez? – Persze. Járatterv. – Micsoda? – Járatterv. A lapkihordók mindennap kapnak ilyet az újságokhoz. A járat száma van rajta, a kézbesítő kódja, a kézbesítendő lapok mennyisége, az esetleges mellékletek, az indulási és a kézbesítési pontok. Nick felugrott, és kijött az íróasztala mögül. – Meg tudod mondani, ki és melyik napon kapta? – Úgy fest, hogy október 19-ére, vasárnapra szólt. Az ALV0436 a lapkihordó kódja. Az indulási és a kézbesítési pontok alapján azt mondanám... – Christine most már biztos volt a dolgában, és elkerekedett szemmel nézett az öccsére. – Ez itt Danny Alvarez járata. És azon a vasárnapon tűnt el. Hol találtad meg a papírt, Nick?

68. FEJEZET Ha ez már a sötétség, akkor nagyon hamar megérkezett. Timmy igyekezett megőrizni a nyugalmát, mégis félelemmel gondolt a hosszú, fekete éjszakára. Egész nap törte a fejét, és megpróbálta kitalálni, hogyan szökhetne meg innen, vagy ha az nem megy, hogyan hívhatna legalább segítséget. És ez nem olyan egyszerű, mint a filmekben lenni szokott. Ő mégis erősen összpontosított, és Batmanre, Luke Skywalkerre meg a kedvencére, Han Solóra gondolt. Az ismeretlen férfi Flash Gordonról és Batmanről szóló képregényeket hozott neki, de ezeknek a hősöknek a tudásával sem ment semmire. Elvégre ő még csak kisfiú. A focipályán azonban mindig előnye származott abból, hogy kicsi, mert cikázni tudott a többiek között. Talán nem is az a legfontosabb, hogy valaki nagy és erős legyen. Nehéz volt gondolkodnia, miközben a szobában egyre sötétebb lett. Mégis úgy döntött, hogy majd csak akkor gyújtja meg a viharlámpát, ha már nagy szükségét érzi, mert alig van benne olaj. A félelemtől azonban már most a hideg futkosott a hátán. Esetleg a kályhából átönthetne egy kevés olajat a lámpába. A bedeszkázott ablakokat széllökések rázták, és besüvítettek a rések között. Ha kialszik a tűz, még virradat előtt megfagy. Nem szívesen, de végül belátta, a kályhára nagyobb szüksége van, mint a lámpára. Gondolatban felidézte A csillagok háborúja jeleneteit, és hangosan felmondta a párbeszédeket, hogy lekösse magát. Időnként felkattintotta és egy darabig égve hagyta az öngyújtót, hogy tudja, uralkodhat a sötétség fölött. Ám nem a sötétség volt az egyetlen ellensége. A csend legalább annyira nyomasztotta. Egész nap fülelt, hogy nem hall-e valamilyen hangot, kutyaugatást, motorzúgást, harangszót egy templomból vagy 281

rendőrautó szirénázását, de csak valahol messze fütyült egy vonat és a magasban dübörgött el egy sugárhajtású gép. Hol a csudában lehet? Annyit kiabált, hogy a végén már megfájdult a torka. Választ azonban csak a heves széllökésektől kapott, és azok is mintha csak kicsúfolták volna. Körös-körül teljes a csend. Valószínűleg nagyon messze került minden lakott helytől. Valami végigszaladt a földön, aprócska karmok kopogtak a fapadlón. Timmy szívverése felgyorsult, és megint reszketés tört rá. Fellobbantotta az öngyújtót, de semmit sem látott. Végül az ágyról átnyúlt a ládára, és meggyújtotta a viharlámpát. A helyiséget azonnal sárgás fény borította be, Timmy mégsem könnyebbült meg. Kicsire összegömbölyödött, álláig felhúzta a takarót, és elsírta magát, most először azóta, hogy a papája elment a városból. 69. FEJEZET Domborulatai ellenére Maggie O’Dell különleges ügynök vitathatatlanul okos és mindenképpen méltó ellenfél, szögezte le magában a férfi. Vajon mennyit tudhat róla valójában, és mennyi lehet az, amit csak megjátszik? Neki végül is mindegy volt. Szeretett játszani, mert a játék elterelte a figyelmét a fejében jelentkező dübögésről. Senki sem figyelt fel rá, miközben végigment a steril folyosón. Aki megismerte, az is csak biccentett, aztán sietett tovább. Jelenlétét itt is, mint városszerte mindenütt, természetesnek tartják. Beilleszkedett, és a nyilvánosság előtt olyan álarcot viselt, amelyet nem vehetett le magáról. Úgy döntött, hogy a lépcsőn megy le. Ma már a lépcsőházban megérezte a fertőtlenítőszer szagát. Édesanyja jutott róla eszébe, amint négykézláb, megfontolt mozdulatokkal súrolta a konyhakövet, sokszor hajnali kettőkor, háromkor is, amikor a mostohaapja aludt. Finom keze vörös lett és kisebesedett az erős lúgtól. Hányszor, de

hányszor hallotta, hogy közben titokban sír! Akkora elszántsággal dolgozott, mintha a hajnali felmosással meg nem történtté tehette volna, hogy menthetetlenül elrontotta az életét. Ma, sok évvel később pedig ő az, aki megpróbálja kimosni emlékezetéből a múltat. Hányszor kell még gyilkolnia, hogy örökre eltűnjön a síró, tehetetlen kisfiú gyermekkora óta őrzött képe? Becsapódott mögötte az ajtó. Járt már itt, és az ismerős környezetben vigaszra lelt. Valahol a feje fölött ventilátor zümmög. Különben teljes a csend, és csendnek is kell lennie ezen az átmeneti nyughelyen. Gumikesztyűt húzott. Melyikben lehet? Az egyes, a kettes vagy a hármas fiókban? Esetleg a négyesben, netán az ötösben? A hármas mellett döntött, kihúzta, és összerezzent, amikor élesen megcsikordult a fém. Örömmel látta, hogy jól választott. A fekete hullazsák nagyon kicsinek tűnt a hosszú, ezüstös asztalon. Óvatosan lehúzta rajta a cipzárt, és a széleit vigyázva a kisfiú mellé hajtotta. A törvényszéki orvos pontos vágásai viszolygással töltötték el, ugyanúgy, mint a szúrt sebek, amelyeket ő ejtett. Matthew szegény kis teste olyan, mint egy térkép. A fiú azonban most már szebb helyen van, ott, ahol nem létezik többé sem fájdalom, sem megaláztatás, és nincs magány vagy egyedüllét. Ő gondoskodott arról, hogy Matthew megtalálja az örök nyugodalmat, és az idők végezetéig megmaradjon kisfiúnak. Kicsomagolta a halfiléző kését, és letette az asztalra. Tönkre kell tennie az egyetlen bizonyítékot, amely kapcsolatba hozhatja a gyilkosságokkal. Gondatlan volt, hihetetlenül ostoba! Talán máris elkésett, bár Maggie O’Dell, ha bármit észrevett volna, már biztosan felolvasta volna neki a jogait. Még lejjebb húzta a cipzárt, egészen addig, amíg elő nem bukkant alóla Matthew kis lába. Combján ott volt a vörös fognyom, az ő lelkében lakozó démon dühének ékes bizonyítéka. Mélységes szégyenkezés és forróság öntötte el. Megemelte a fiúcska lábát, és 283

kezébe vette a kést. Valahol a folyosón becsukódott egy ajtó. A férfi mozdulatlanná dermedt, és a lélegzetét visszafojtva fülelt. Csikorgó gumitalpú cipőkben többen is közeledtek az ajtó felé, aztán megálltak előtte, de egyelőre nem jöttek be, ő pedig kesztyűs kezében a kést szorongatva várt. Mit mondjon, miért van itt, és mit csinál? Nem lesz könnyű megmagyaráznia, de nem is lehetetlen. Amikor már attól tartott, hogy szétrobban a tüdeje, a csikorgó léptek továbbhaladtak. Még megvárta, hogy elérjék a folyosó végét, és becsapódjon az ajtó, aztán kifújta a levegőt, és mélyeket lélegzett. Orrát ammóniaszag csapta meg. A gumikesztyű belsejéről a hintőpor rátapadt izzadt bőrére, és viszketni kezdett a keze. Hátán is izzadságcsepp gördült végig. Feszülten várta, hogy leérjen az alsónadrágjába, és csalódott volt, mert elmaradt az izgató érzés. Igen, gondatlan lett. Egyre inkább nehezére esett, hogy eltakarítson maga után, és leküzdje a küldetése útjába álló gonosz démont. Most is itt szorongatja a kést, mégsem tudja rászánni magát a vágásra. Remeg a keze, és homlokáról izzadság csöpög a szemébe. Nemsokára túl lesz rajta. Nick Morelli seriff nemsokára megtalálja első számú gyanúsítottját. Elintézte, hogy így legyen. Bőven elég közvetlen és közvetett bizonyítékot helyezett el. Ebben egyre jobb lesz. És könnyű dolga is volt, ugyanolyan könnyű, mint annak idején Ronald Jeffreysnél. Néhány bizonyíték a csomagtartójába meg egy névtelen telefonhívás Antonio Morellinek, a seriffek seriffjének, semmi több nem kellett hozzá. Akkor is gondatlan volt azonban, főleg azzal, hogy Eric Paltrow alsónadrágját is berakta bizonyítéknak Jeffreys kincsesládájába. Pedig máskor mindig magával vitte emlékül a fiúk alsónadrágját. Ericnél azonban elfeledkezett róla, és később egyszerűen kihozta a hullaházból. Hibázott, amikor az ő alsónadrágját tette be a bizonyítékok közé a csomagtartóba, és nem Aaronét. Furcsa, de

azóta sem tudja, felfigyeltek-e a hibájára, vagy a nagy és hatalmas Antonio Morelli egyszerűen nem törődött vele. Ezúttal azonban semmit sem fog kockáztatni. Fejében nemsokára megszűnik a dübögés, talán végleg. Már csak néhány dolgot kell elintéznie, és még egy magányos kisfiút kell megmentenie. Aztán megpihenhet a démon. Igen, végre meg kell mentenie szegény Timmyt. Sok-sok zúzódásából nem nehéz kitalálni, mi mindent kellett eltűrnie azoktól, akik állítólag szeretik. Ő viszont valóban szereti. Mindegyik fiút szerette, és nagy gonddal választotta ki arra, hogy megmentse a bajtól. 70. FEJEZET Christine elindította a fénymásolót, és látta, hogy a sugárzóan mosolygó Timmy képe kicsúszik a gyűjtőtálcára. Fia biztosan nem örülne, hogy a tavalyi iskolai fényképét választotta ki sokszorosításra. A gallérja kifordult rajta, és a forgójánál égnek áll a haja. Neki viszont ez az egyik kedvenc képe. Egyszeriben azonban nagyon fiatalnak találta rajta Timmyt. Mások talán nem is fogják felismerni. Nagyon sokat változott az utóbbi egy évben. Beállította a számlálót, és újra megnyomta az indítógombot. Újabb és újabb mosolygó Timmy került a tálcába. Háta mögött beszédhangok és sietős léptek keveredtek el a gépek zsibongásával. Bevonták a munkába, segíthetett, mégis elszigeteltnek, sőt mi több, egyenesen láthatatlannak érezte magát a seriffhivatalban. Talán csak azért bízták meg a fénymásolással, hogy ne legyen láb alatt? Nick úgy gondolja, minél több fényképet juttatnak el a sajtóhoz és az emberekhez, annál valószínűbb, hogy valakinek eszébe jut valami. Öccse ezúttal másként fogott hozzá a dologhoz, mint Danny Alvarez esetében. Igen, sokat tanultak, de drága volt az iskolapénz. Az, hogy ma reggel kimenekült a híradó stúdiójából, tévés 285

állásába és a beígért remek fizetésébe fog kerülni. Ez azonban nem fontos. Most csak Timmy számít. A nyugtalanító hidegből, amely olyan volt, mintha jégkockák gurultak volna végig a hátán, azonnal megérezte a férfi közelségét, és lassan megfordult. Eddie Gillick nyomakodott el mellette, és odaszorította a fénymásolóhoz. Keskeny bajszán izzadság gyöngyözött, és zihálva lélegzett, mintha futott volna. Miközben lekicsinylőén végigmérte őt, arcszesze illata megcsapta Christine-t. – Ne haragudj, de másolatokat kell készítenem ezekről a képekről – mondta a férfi, és meglengette a magával hozott fotókat. Christine csak futó pillantást vetett rájuk, de Gillick nem hagyta ennyiben a dolgot, hanem sorra elébe tartotta őket. A csillogó papíron különösen szemléletesek voltak a véres vágások. A közeli felvételek lenyúzott bőrt, átvágott torkot és Matthew Tanner sápadt arcát ábrázolták, amelyből üveges szempár nézett ki. Christine kibújt Eddie és a fénymásoló közül, és azt sem bánta volna, ha felsérti magát a gépen, csak szabadulhasson innét. A férfi mosolyogva figyelte, hogy összeütközik egy rendőrrel, a térdét beveri az egyik íróasztalba, majd keresztülvág a helyiségen, és végül eljut a vízhűtő melletti biztonságos sarokba. Ott a falnak vetette a hátát, és a körülötte zajló felfordulást figyelte. Képzelődik csak, vagy egyszeriben mindenki úgy mozog itt, mintha lassított visszajátszást nézne a tévében? Az emberek olyan lassan beszélnek, hogy a sok-sok hang egyetlen mély baritonná folyik össze. És még ez a csörgés, ez a kitartó magas sípolás is! Mi ez? Telefon vagy sziréna? Tűzriadó van? Hogyhogy nem aggódik senki? Miért nem kapcsolják már ki? A többieket nem zavarja? – Christine? Nagyon messziről hallotta a nevét. A falnak tapasztotta a tenyerét, megkapaszkodni próbált a sima felületen, miközben körülötte forogni kezdett a szoba. Kicsit megdőlt jobbra, aztán balra, és ezt sem vette észre senki.

– Christine, jól van? Lucy Burton szív alakú arca jelent meg előtte, szeme nagy volt, és kidülledt, mintha az elvarázsolt kastély tükre torzította volna el. Csakhogy itt nincs tükör. Lucy megint mond valamit, rikítóra rúzsozott szája mozog, de nem jön ki rajta hang. Hol a távirányító? Hangot kell adnia Lucyra. A semmiből karok nyúltak felé. El akarta kapni őket, de hirtelen visszahúzódtak. Nincs levegője, vizet kellene innia. A vízhűtő balra van tőle, több mérföldnyire. Megint a kezek után kapott. – Nem hallak, Lucy – mondta, ám aztán rádöbbent, hogy csak gondolatban beszélt. Érezte, hogy teste csúszni kezd lefelé a fal mellett. Meg akarta állítani, de nem sikerült. Nincs többé hatalma fölötte, az is lelassítva mozog tovább. Lábak, sok láb, szapora léptek, vörösre lakkozott körmök, egy pár cowboycsizma... Aztán valaki lekapcsolta a villanyt. 71. FEJEZET Nick kilépett az irodájából, és csoportosulásra lett figyelmes a vízhűtőnél. Látta, hogy Christine összerogyva fekszik a földön, Hal a vállánál fogva megpróbálja talpra állítani, miközben Lucy egy iratrendezővel legyezgeti. Apjuk a többiekhez hasonlóan tétlenül állt ott, még a kezét is zsebre dugta. Szigorú arcát és merev tartását Nick nagyon jól ismerte. Azt is tudta, mire gondol éppen. Hogy mutatkozhatott a munkatársai előtt ilyen gyengének az ő lánya? – Mi történt? – kérdezte Nick a fénymásolónál álló Eddie Gillicktől. – Nem tudom, nem figyeltem oda. Eddie a szobának háttal állva nyomogatta a másolót. Nicknek feltűnt, hogy egyedül ő van a helyiségnek ebben a felében. A gyűjtőtálcára nézett, amelyen a Matthew Tannerről készült felvételek alól Timmy mosolygós képei kandikáltak ki. Christine-nek talán túl 287

sok volt, hogy másolatokat készítsen a fia fényképéről. – Látom, megvannak a boncolási felvételek – mondta, és megint a nővére felé fordult. – Igen. Most hoztam el őket a kórbonctanról. Gondoltam, másolatokat kérsz majd róluk. – Rendben. Az eredetiket tedd az asztalomra, ha elkészültél! Christine közben mintha eszméletére tért volna. Adam Preston egy bögre vizet adott neki, ő pedig úgy ivott, mint aki a sivatagból menekült meg éppen. Nick gyámoltalanul figyelte a szoba túlsó végéből. Szíve olyan hangosan vert, hogy attól tartott, Eddie is hallja. – Jól van, emberek – szólalt meg az apjuk. – Vége az előadásnak, folytassuk a munkát! Mindenki habozás nélkül eleget tett a felszólításának. Amikor észrevette Nicket, intett neki, hogy menjen oda hozzá. Ő azonban nem mozdult. Aprócska lázadás volt ez, hogy legalább a maradék tekintélyét megőrizze. Antonio Morelli még aláírt valamit, amit Lloyd tett elébe, aztán dacos engedetlenségével nem törődve, odasétált a fiához. – Lloyd megtalálta Rydellt. Behozzuk kihallgatásra. – Ehhez nincs jogod. Nick erősen összpontosított, hogy nyugodt és fegyelmezett maradjon. – Mit mondtál? – nézett rá az apja felvont szemöldökkel. Nick tudta, hogy tökéletesen értette, és ez most csak szokásos megfélemlítési módszerének a része. Régebben be is vált. – Már nincs jogod ahhoz, hogy bárkit is behozass kihallgatásra. Apjáról lerítt, hogy dühös. – Én csak segíteni próbálok neked, fiam, hogy ne csinálj magadból hülyét az egész város előtt. – Mark Rydellnek ehhez itt semmi köze sincs. – Igaz is, már majdnem elfelejtettem, hogy te egy tökkelütött sekrestyésre tettél fel mindent!

– Bizonyítékaim vannak, amelyek Ray Howardra terelik a gyanút. Te mit tudsz felhozni Rydell ellen? A szobában síri csend lett. Az emberek nem mertek köréjük gyűlni, de az ajtókból és az íróasztaloktól őket lesték, miközben úgy csináltak, mintha a dolgukat tennék. – Rydell közismert hímringyó. Rőfnyi hosszú a bűnlajstroma, mert más hímringyókat bántalmazott. Egy ideig Jeffreys ringyója volt. Soha nem zártam ki teljesen, hogy nem közösen csinálták a dolgaikat. A farmomat is hajlandó vagyok feltenni arra, hogy ő utánozza Jeffreys módszerét. Te azért nem akarod ezt észrevenni, mert semmi mást nem látsz, csak Maggie O’Dell ügynök édes kis fenekét. Nick érezte, hogy a dühtől kivörösödik a nyaka. Apja megfordult, és szokása szerint egyszerűen faképnél hagyta. Ő végignézett munkát színlelő emberein, és észrevette, hogy Maggie ott áll a tárgyaló ajtajában. Azonnal tudta, hogy mindent hallott. – Nem utánzó gyilkossal van dolgunk! – mondta az apja hátának. – Mit beszélsz már megint? Antonio Morelli csak futó pillantást vetett rá a válla fölött, aztán kivette a boncolási felvételeket Eddie kezéből, aki nagyon is készségesen adta oda neki őket. – Jeffreys csak Bobby Wilsont gyilkolta meg. – Apja nem nézett fel a fotókról. – A másik két fiú nem az ő számláját terheli. Nick várta, hogy egyértelműen szemrehányó szavai megtegyék a hatásukat. Apja végül megsemmisítő pillantást vetett rá, ami máskor elbizonytalanította volna. Most azonban nem így történt. Karba font kézzel, nyugodtan állt tovább, és várt. – Mi a fenére célozgatsz te itt? – Elolvastam a Jeffreys letartóztatásáról szóló jelentéseket és az összes boncolási jegyzőkönyvet is. Teljes bizonyossággal kizárható, hogy mindhárom gyilkosságot Jeffreys követte volna el. Ő maga is végig ezt hangoztatta. 289

– Szépen vagyunk, mondhatom! Inkább hiszel egy hímringyónak, aki embert ölt, mint a saját apádnak? – Pontosan a te jelentéseid szolgálnak bizonyítékokkal arra, hogy a másik két fiút nem Jeffreys gyilkolta meg. Észrevehetted volna, ha nem vagy vak. Te azonban a hőst akartad játszani. Ezért nem vettél tudomást az igazságról, és futni hagytál egy gyilkost. Talán még a bizonyítékok megfirkálásában is segédkeztél. Most pedig az unokád fizeti meg a hibád és az átkozott hiúságod árát. Az ökölcsapás teljességgel váratlanul érte Nicket. Az állához nyúlt, és nekitántorodott a fénymásolónak. Feltápászkodott, de még akkor is homályosan látott, amikor újabb horogütést kapott. Elképedten felnézett, és észrevette, hogy apja, kezében a fényképekkel, ugyanott áll, ahol az előbb. Csak akkor jött rá, hogy nem ő ütötte meg, amikor Hal lefogta Eddie Gillicket. 72. FEJEZET Maggie várta ugyan Nicket, de nem lepődött meg, amikor a férfi végül nem jött vissza az ideiglenes kihallgatószobába. Miután Adam Preston behozta nekik a Wandánál rendelt ételeket, közölte Ray Howarddal, hogy vacsorázzon meg nyugodtan, aztán elmehet. A sekrestyés gyanakodva méregette, amíg Adam elébe nem tette a tányért. Akkor azonban minden másról megfeledkezett. Maggie ki akart menni a szobából, miközben Preston a többi ennivalót is kicsomagolta. – O’Dell ügynök, ez a magáé. – Nem vagyok éhes – válaszolta, és Adamre nézett, ám a férfi nem szendvicset nyújtott feléje, hanem egy kis fehér borítékot. – Ez honnan van? – A Wanda-féle küldemény mellett volt. A maga neve áll rajta. Preston kinyújtotta a karját, Maggie azonban nem vette el a borítékot. Erre még Howard is csodálkozva nézett fel ünnepi

vacsorájából. Adam kisfiús arcára aggódás ült ki. – O’Dell ügynök, mi a gond? Kinyissam magának? – Ne, majd én! Sarkánál fogva azonnal feltépte a borítékot, mintha semmiféle jelentőséget nem tulajdonítana neki. Keze meglepő módon kicsit sem remegett, bár rossz előérzete volt. Elolvasta az üzenetet. Egyszerű volt, és mindössze két szóból állt: TUDOK STUCKY-RÓL. Maggie felemelte a fejét, és Adamhez fordult. – Nick itt van? – kérdezte, és erősen uralkodnia kellett magán. – Senki sem látta, amióta... – Amióta Eddie bemosott neki egyet – fejezte be Howard a mondatot Adam helyett, és magasba emelt egy villa krumplipürét. – Eddie az én emberem – tette hozzá, aztán szájába tömte a pürét. – Ezzel meg mit akar mondani? – támadta le Maggie. Ray tekintetéből kitalálta, hogy túl hangosan és élesen beszélt. Uralkodnia kellett volna magán, de késő bánat, eb gondolat. Már megint megijesztette Howardot. – Semmit nem akarok vele mondani. Egyszerűen csak a barátom – felelte a férfi. – Gillick seriffhelyettes a barátja? Maggie Adamre nézett, de ő csak a vállát vonogatta. – Igen, a barátom. Ez még nem bűn, ugye? Szoktunk ezt-azt együtt csinálni. Semmi világrengetőt. – Mit szoktak együtt csinálni? Ray kissé dacosan nézett rá, aztán Adamre emelte a tekintetét. Kihúzta magát ültében, és egy pillanatra még a hús szeletelését és belapátolását is abbahagyta. – Néha eljön a parókiára, és kártyázik Keller atyával meg velem. És hamburgerezni is szoktunk együtt. – Maga és Gillick seriffhelyettes? – Nem azt mondta az előbb, hogy elmehetek? 291

Maggie elgondolkodva figyelte. Ez a ravasz, gyíkszemű férfi sokkal többet tud, mint állítja. A mobilja balszerencséjére az ő szobájából került elő, de nem ő a tettes. A kacska lábával nem tudott volna olyan fürgén, ügyesen mozogni a meredek folyóparton, hát még egy harminc–negyven kilós fiút cipelni. Okos megjegyzéseket tesz, ahhoz viszont biztosan nem elég okos, hogy gyilkosságsorozatot hajtson végre. – De, azt mondtam, hogy elmehet – felelte végül, és továbbra sem vette le róla a tekintetét. Éreztetni akarta vele, hogy gyanakszik rá. Ha megizzasztja kicsit, talán majd elárulja magát. Howard azonban nem törődött vele tovább, hanem újabb falat húst tűzött a villájára, bekapta, és élvezettel elrágta. Maggie intett Adamnek, hogy kövesse, és kiment a szobából. Pár lépés után megállt a folyosón, és a falnak dőlt. Preston türelmesen várt mellette, csak egy-egy oldalpillantást vetett jobbra meg balra, hogy meggyőződjön róla, senki sem látja őket együtt. Nagyon fiatal volt még, így nem dolgozhatott együtt Antonio Morellivel, de el akarta fogadtatni magát a többiekkel, és igyekezett beilleszkedni a csapatba. Az elöljárók iránti tiszteletét azonban kiterjesztette Maggie-re is, ezért készségesen felé fordult. – Itt nőtt fel Platte Cityben? – kérdezte Maggie. A kérdés az első pillanatban meglepte Adamet, de aztán bólintott. – Mit tud a régi templomról? – Átvizsgáltuk, ha erre gondol. A havazás előtt kimentem oda Lloyddal, és utána is még egyszer. Az épület be van deszkázva, és nem úgy fest, mintha évek óta bárki is járt volna benne. Sem lábnyomok, sem keréknyomok nincsenek körülötte. – Közel van a folyóhoz? – Igen, mindjárt az Old Church út mellett áll, amely nyilván róla kapta a nevét. A templomot műemléknek nyilvánították, ezért nem bontották még le.

– Honnan tud ilyen sokat róla? Maggie érdeklődést színlelt, bár valójában csak a templom elhelyezkedéséről akart többet megtudni, mert úgy gondolta, Ray Howard talán látott valamit, miközben fát vágott a közelben. Megdörzsölte feszes nyakizmait. Úgy érezte, a kimerültségtől nem forog rendesen az agya, de az is lehet, hogy már egyszerűen nem akar gondolkodni. – Apámnak van arra egy darab szántója – felelte Adam. – Meg akarta venni az egyház területét, mert nagyon jó az a föld, és le akartatni bontatni a templomot, de Keller atya szólt neki, hogy azt nem lehet, mert műemlék. Azt hiszem, John Brown földalatti hálózata használta az 1860-as években. Állítólag alagút vezet belőle a temetőhöz. Maggie felfigyelt, aminek Adam szemlátomást megörült. – Szökött rabszolgákat bújtattak a templomban. Éjszakánként az alagúton át elvitték őket a folyóhoz, onnan pedig csónakkal tovább egy másik rejtekhelyre. Nebraska City mellett is használtak ilyen célra egy templomot. Abból idegenforgalmi látványosságot csináltak, a miénk viszont romlásnak indult. Az alagút állítólag beomlott, mert túl közel van a vízhez. A temetőt is ezért nem használják már. Néhány éve kiáradt a folyó, és több sírt is kimosott. Koporsók úsztak a vízen. Szörnyű látvány volt. Maggie maga elé képzelte az elhagyott temetőt és a sírokból holtakat kisöprő áradatot. Egyszeriben tökéletes helynek találta egy olyan elmebeteg gyilkos számára, akinek az a kényszerképzete, hogy megmenti az áldozatait. 73. FEJEZET Maggie üzenetet akart hagyni Nicknek, de nemigen tudta, mit írjon. „Kedves Nick! A temetőben vagyok, és a gyilkost keresem.” Ez elég furcsán hangozna, sok viszont nem tudható meg belőle. 293

Stucky keresésekor senkit sem tájékoztatott arról, hogy mire készül. Végül is csak egy nyomot követett, és a gyilkos rejtekhelyét akarta megtalálni. Amikor rájött, hogy Stucky várta és csapdába csalta, már késő volt. Lehet, hogy ez a tettes ugyanígy viselkedik? Csapdát állított, és várja, hogy ő belesétáljon? – Azt hiszem, Nick elment – kiáltott oda neki Lucy a folyosó túlsó végéből, amikor meglátta, hogy a seriff irodájába készül éppen bemenni. – Tudom. Csak üzenetet hagyok neki. Lucy azonban nem érte be ennyivel, hanem csípőre tett kézzel további magyarázatot várt, ám hiába. – Keresték telefonon az érsekség hivatalából – mondta végül. – Üzentek valamit? Maggie egy bizonyos Jonathon atyával beszélt, aki közölte vele, hogy az egyház Francis atya halálával kapcsolatban nem gondol bűncselekményre vagy bármire, ami több lenne sajnálatos balesetnél. – Egy pillanat! – Lucy sóhajtva átlapozta nagy halom céduláját. – Megvan! Jonathon atya azt üzeni, hogy Francis atyának nincsenek hozzátartozói. A temetése intézését az egyház vállalta magára. – Arról nem tett említést, hogy kapunk-e engedélyt a boncolásra? Lucy elképedten nézett rá. – Én beszéltem vele – válaszolta aztán szinte megrendüléssel. Tudta, mit jelent, ha valakit fel akarnak boncolni. – Ennyit mondott, semmi többet. – Rendben, köszönöm. Maggie a kilincsre tette a kezét. – Ha gondolja, átvehetem a Nicknek szóló üzenetét. Lucy részvéte máris kíváncsiságnak adta át a helyét. – Köszönöm, de inkább berakom az asztalára. Maggie bement, de nem kapcsolta fel a villanyt, mert úgy gondolta, az utcai lámpa fényében is eleget lát. Már a következő pillanatban beverte a sípcsontját egy szék lábába.

– A francba! – morogta, és lenyúlt, hogy megdörzsölje sajgó lábát. Ahogy lehajolt, hirtelen meglátta, hogy Nick az egyik sarokban, a földön ülve gubbaszt. Karjával átkulcsolja felhúzott lábát, és kibámul az ablakon. Őt valószínűleg észre sem vette. Könnyen úgy tehetne, mintha ő sem látta volna meg. Lerakhatná az íróasztalára a cédulát, aztán kimehetne. Maggie mégis leült mellé a padlóra, és követte a tekintetét, de onnan csak a komor eget láthatta, semmi mást. Aztán feltűnt neki, hogy a férfinak felszakadt az ajka, és vér száradt rá meg az állára is. Nick nem mozdult meg, és még mindig nem vett tudomást róla. – Ahhoz képest, hogy focista voltál, Morelli, úgy verekszel, mint egy lány. Maggie szántszándékkal fogalmazott kihívóan, hogy kizökkentse fásult közönyéből a férfit. Jól ismerte ezt a süketséget, ezt az űrt, amely hosszú időre megbéníthatja azt, aki nem veszi fel vele a küzdelmet. Nem kapott választ. Másodpercekig hiába várt. Már fel akart állni, hogy kimenjen. Nem engedheti meg magának, hogy osztozzon Nick fájdalmában és együtt érezzen vele. Saját lelki sebeit is épp elég hurcolnia, nem vehet még több terhet a nyakába. Éppen kinyújtotta a lábát, hogy feltápászkodjon, amikor a férfi megszólalt: – Apámnak nem volt igaza abban, amit rólad mondott. Maggie hátradőlt. – Vagyis nincs édes kis fenekem? Végre valami mosolyféle! – Jól van, akkor nem mindenben volt igaza. – Ne rágd magad ezen, Morelli! Rosszabbakat is hallottam már. Ez így igaz, az efféle piszkálódások mégis mindig meglepték. – Tudod, az első időkben, amikor elkezdtem seriffként dolgozni, nemigen érdekelt, mit gondolnak a hozzáértésemről. Sokkal fontosabbnak tartottam, hogy tekintélyt vívjak ki magamnak az emberek előtt. 295

Nick továbbra is kibámult az ablakon. Maggie most, hogy szeme időközben megszokta a sötétet, alaposabban is megnézte magának. Nick a sérülései ellenére is feltűnően jóképű nemes vonásaival, erőteljes állával, sötét hajával, napbarnított bőrével és érzéki ajkával. Még a fülcimpája formája is tökéletes, mégsem a megjelenése az, ami vonzóvá teszi. Hangja meleg és szelíd, pillantása barátságos és időnként olyan átható, mintha a lelkébe akarna látni a másiknak. Maggie meztelennek érezte magát a pillantása alatt, ugyanakkor elevennek is. Ha Nick éppen nem nézett rá, már hiányzott neki az a bizalmasság, amely kettejük között kialakult. Ezzel együtt tudta, hogy nem volna szabad ennyire közel éreznie magához egy férfit, akit alig egy hete ismer. Várakozón hallgatott, s már-már félt attól, ugyanakkor azonban reménykedett is benne, hogy Nick valamilyen titkot fog elárulni neki, ami majd még jobban összekovácsolja őket. – Alkalmatlan vagyok a feladatomra. Halvány sejtelmem sincs arról, hogyan kell nyomozni egy gyilkossági ügyben. Ha ezt már a legelején beláttam volna... akkor talán Timmyt sem rabolják el. A beismerés elképesztette Maggie-t. Ez már nem az a vagány, fölényes seriff volt, akit néhány napja megismert. Vallomásában azonban sem önsajnálat, sem megbánás nem volt. Egyszerűen csak megkönnyebbült attól, hogy végre kimondta. – Mindent megtettél, amit megtehettél, Nick. Ha másként kellett volna eljárnod, hidd el, szóltam volna! Gondolom, már észrevetted, hogy ebben a tekintetben cseppet sem vagyok szemérmes. Újabb halvány mosoly. A férfi a falnak vetette a hátát, és kinyújtotta hosszú lábát. Maggie egy pillanatig azt hitte, abbahagyta a tépelődést. – Szüntelenül arra kell gondolnom, hogy megtalálom Timmyt, és ő is üres tekintettel fekszik majd ott a fűben. Még soha nem éreztem magam... – Nick nyugodt, erőteljes hangja megbicsaklott, és közel járt ahhoz, hogy elérzékenyüljön. – Még soha nem éreztem magam

ennyire tehetetlennek – mondta ki végül, és megint felhúzta a térdét. Maggie ösztönösen felemelte a kezét, de aztán visszakapta. Vigasztalón meg akarta simogatni a férfit, közben azonban meggondolta magát, és elhúzódott tőle, nehogy mégis megérintse. Az ablaksarkon besütő hold fényében azonban tovább nézegette az arcát. Mi lehet az Nick Morelliban, amitől ő újra érintetlen lelkű, gondtalan ember szeretne lenni, s amitől tudatára ébredt annak, hogy már régen nem az? – Tudod, egész életemben azt tettem, amit apám mondott... vagyis inkább javasolt nekem. – A férfi térdére támasztotta az állát. – Nem azért, hogy megfeleljek neki, hanem mert úgy minden egyszerű volt. Ő mindig kevesebbet várt el tőlem, mint én saját magamtól. Platte Cityben a seriff eddig büntetőcédulákat állított ki, elszökött kutyákat keresett meg, és hébe-hóba kocsmai verekedéseknek vetett véget. De hogy itt valakit megöljenek? Nem, gyilkosságra végképp nem voltam felkészülve. – Nem tudom, bárkit is felkészülten érhet-e egy gyermek meggyilkolása, bármennyi holttestet látott már korábban. – Timmy nem végezheti úgy, mint Danny és Matthew. Egyszerűen nem szabad, hogy ő is... De lehet, hogy nem tudom megakadályozni. – Nick hangja újra megbicsaklott, és elfordította az arcát, amikor Maggie feléje fordult. – Semmit sem tehetek, hogy a fene enné meg! A férfi dühös indulat mögé igyekezett rejteni a könnyeit, Maggie azonban kihallotta a hangjából, hogy közel jár a síráshoz. Habozva megint kinyújtotta a kezét, és most meg is érintette a vállát. Arra számított, hogy el fog húzódni, de a férfi mozdulatlanul ült tovább. Maggie megsimogatta a vállát és a hátát, ám aztán megijedt, hogy túlságosan bizalmasak lesznek az érintései, és visszahúzta a kezét. Nick azonban megfogta, és megduzzadt állkapcsára fektette. – Örülök, hogy itt vagy – mondta a szemébe nézve. – Azt hiszem, én... 297

Maggie elrántotta a kezét. Megijesztették a vallomásnak induló szavak. Nick nem játszott vele. Látszott rajta, hogy gondolkodik, és olyan érzésekkel viaskodik, amelyekről ő nem akart hallani. – Bármi történjék is, az nem a te hibád lesz, Nick – terelte más irányba a beszélgetésüket. – Te mindent megteszel, amit csak lehet. Mindenkinek végesek a lehetőségei. Egy bizonyos ponton ki kell kapcsolnod. A férfi sokáig nézett rá szótlanul. – És te? – kérdezte aztán. – Te mikor kapcsolsz ki? Még mindig rémálmaid vannak. Miért? Stucky miatt? 74. FEJEZET – Honnan tudsz te Stuckyról? Maggie kihúzta magát, és megpróbálta elfojtani a félelmét, amely már Stucky puszta említésére úrrá lett rajta. – Amikor a házamban töltöttük az éjszakát, álmodban többször is kiabáltad a nevét. Azt hittem, mesélni fogsz róla, te azonban nem hoztad szóba, én meg úgy gondoltam, semmi közöm hozzá. És talán nincs is. – Az esetről hivatalos jelentés készült. – Jelentés? – Albert Stucky sorozatgyilkos, akit több mint egy hónapja segítettem megtalálni. Egyszerre két-három nőt rabolt el, néha négyet is, és valamilyen elhagyott épületben tartotta fogva őket. Miután rájuk unt, megölte és feldarabolta őket, beverte a koponyájukat, és darabokat harapott ki belőlük. – Jóságos isten, és én még azt hittem, nekünk van a legőrültebb tettessel dolgunk! – Stucky valószínűleg még az őrültek között is egészen különleges. A személyiségrajzom alapján sikerült azonosítanunk. Két teljes éven át üldöztük. Amint a közelébe jutottunk, eltűnt az ország

másik végében. Aztán valahogy kiderítette, hogy én foglalkozom vele, és akkor elkezdte a játékát. A most már az egész irodát bevilágító holdfényben Maggie futó pillantást vetett a férfira. Aggódásról és érdeklődésről árulkodó tekintetétől zavarba jött kicsit. Nick az ajkába haraphatott, mert már megint vérzett. Maggie papír zsebkendőt halászott elő, és odanyújtotta neki. – Vérzel. A férfi nem vette el a zsebkendőt, hanem az inge ujjával törölte meg a száját. – Érthető, elvégre úgy verekszem, mint egy lány – mondta, ám aztán megint elkomolyodott. – Mesélj tovább! Miféle játékba fogott Stucky? – Nyomozni kezdett utánam, és mindent kiderített a családomról, apám haláláról, anyám alkoholizmusáról. Szinte semmi sem maradt titok előtte. Aztán több mint egy éve üzeneteket kezdtem kapni tőle. Ez valójában nem szokatlan, de az ő üzenetei elég különösek voltak. Mindegyikhez az áldozatai egy-egy darabját is mellékelte, hol egy ujjat, hol egy darab bőrt anyajeggyel vagy tetoválással, egyszer pedig egy mellbimbót. Nick döbbenten ingatta a fejét. – Afféle nyomkereső versenyt folytatott velem. Utalásokat küldött, amelyekből kitalálhattam, hol tartja fogva a nőket. Ha sikerrel jártam, újabb utalással jutalmazott meg, ha viszont melléfogtam, holttest volt a büntetésem. Én pedig sokszor melléfogtam, s egyre inkább magamat hibáztattam, amikor újabb holttestet találtunk egy szemétgyűjtőben. Lehunyta a szemét, és megjelent előtte a halottak arca és üres szeme. Mindegyikük nevére, adataira és jellegzetességeire emlékezett... Kinyitotta a szemét, de kitért Nick pillantása elől. – Stucky kis időre olykor abbahagyta, de csak azért, hogy aztán az ország másik részében folytassa. Végül Miamiban fogtuk el. Az 299

utalások alapján egészen biztos voltam abban, hogy egy üres raktárházat használ a folyó partján. Hogy ne kövessek el újabb hibát, és ne terhelje még egy halott a lelkiismeretemet, elhallgattam a sejtésemet, és én magam akartam ellenőrizni a helyességét. Abból indultam ki, hogy így senkinek nem kerül az életébe, ha mégis tévedtem volna. De nem tévedtem, és Stucky már várt. Csapdába csalt, mielőtt felfoghattam volna, mi történik. Maggie szaggatottan szedte a levegőt, szívverése felgyorsult, és nedves lett a tenyere. Nem értette, miért, elvégre rég túl van már rajta. – Egy acélgerendához kötözött, és végig kellett néznem, hogyan kínoz meg és darabol fel két nőt. A második halálával engem büntetett meg azért, mert becsuktam a szemem, amikor az elsőnek beverte a koponyáját. Figyelmeztetett, hogy újabb gyilkosságok következnek, ha megint lehunyom a szemem. Az áldozatok fájdalma és sikoltozása a legteljesebb mértékben hidegen hagyta. Maggie úgy érezte, már alig kap levegőt. Mikor halványul el végre a könyörgések és az elviselhetetlen sikolyok emléke? – Végignéztem két nő lemészárlását, és semmit sem tehettem – folytatta, és felnézett a holdra meg a csillagokra. – Olyan közel voltam... – Elhallgatott, és megdörzsölte a vállát, mert megint fájdalom hasított belé. – Olyan közel voltam, hogy vér, szövet- és csontdarabok fröccsentek rám. – De elkaptad. – Igen. Elkaptuk, de nem az én megfontoltságomnak köszönhetően, hanem azért, mert egy öreg halász meghallotta a sikolyokat, és felhívta a rendőrséget. Stucky letartóztatása nem az én érdemem volt. – Azok a nők nem miattad haltak meg, Maggie. – Igen, tudom. – Csakhogy ez mit sem enyhít a bűntudatán. Megtörölte a szemét és az arcát, mert most már az is nedves volt. Aztán hirtelen felállt, hogy jelezze, a maga részéről nem kíván erről

tovább beszélni. – Jut is eszembe – folytatta tárgyilagos hangon –, újabb üzenetet kaptam. Előhalászta a gyűrött borítékot, és odaadta Nicknek, aki kivette belőle a kártyát, elolvasta, mi áll rajta, aztán megint nekidőlt a falnak. – Istenem, Maggie, ez mit jelenthet? – Nem tudom. Talán semmit. Lehet, hogy csak szórakozik velem. A férfi is felállt. – És most mit csinálunk? – Mi lenne, ha kimennénk a temetőbe? 75. FEJEZET Timmy a táncikáló lángnyelveket nézegette. Nem hitte volna, hogy a kis viharlámpa az egész szobát be fogja világítani. És még meleget is ad. Nem annyit, mint az olajkályha, de egy keveset azért igen. Erről megint a sátorozásuk jutott eszébe a papával. De azóta már sok idő eltelt. A papa nem volt gyakorlott táborozó. Majdnem két órájuk ment rá, hogy felverjék a sátrukat, és csupa méreten aluli hal akadt a horgukra. Eleinte visszadobálták őket a folyóba, de végül párat megtartottak, mert már túl éhesek voltak ahhoz, hogy nagyobb fogásra várjanak. Mindennek a tetejébe papi még a mami kedvenc kannáját is tönkretette, mert túl sokáig hagyta a tűzön, és az összeolvadt. Ő azonban megbocsátotta neki a szerencsétlenkedéseit, mert végül is jó kaland volt az egész, és közben együtt voltak. Papi és mami haragszanak egymásra. Ezt tudja, azt viszont nem érti, hogy rá miért haragszik a papa. Mami szerint a papi szereti őt, és csak azért nem akarja, hogy megtalálják, mert akkor tartásdíjat kellene fizetnie. Jó, jó, de vele azért még találkozhatna! Timmy a lángokba bámult, és megpróbálta maga elé idézni a papát. Mami az összes fényképét elvette tőle, és állítólag elégette, de 301

néhány hete kiderült, hogy ez nem igaz. Késő este volt, és a mami azt hitte, hogy ő már alszik. Bort ivott, régi képeket nézegetett hármukról, és sírt. Ha hiányzik neki a papa, miért nem kéri meg, hogy jöjjön haza? Néha komolyan érthetetlen, ahogy a felnőttek viselkednek. Odatartotta kezét a viharlámpa üvegéhez, és élvezte a melegét. A bokájára erősített lánc nekiütődött az ágy lábának. Timmy lenézett rá, és hirtelen megint eszébe jutott a fémkanna, amelyet a papa tönkretett a tűzön. Mennyire kell felforrósodnia a fémnek, hogy megolvadjon? Csak icipicit kellene széthajtania az egyik láncszemet. Szívdobogva megfogta a lámpaüveget, de azonnal visszarántotta a kezét, mert megégette. Lehúzta a párnahuzatot, a kezére tekerte, óvatosan leemelte a lámpáról a burát, majd visszatette a párnára a huzatot. Aztán bokája mellett megfogta a láncot, és a nyílt lángba tartotta. Pár perc múlva feszegetni kezdte, de semmire sem jutott. Persze hogy nem megy ilyen gyorsan. Türelmesnek kell lennie. Az lesz a legjobb, ha addig lefoglalja magát. Visszaengedte a láncszemeket a tűzbe. Milyen dalt is énekelt a mami a múltkor a fürdőszobában? Megvan, az Arielle, a kis hableányból volt! – Lent a tenger partján – fogott bele, és hangja remegett, de most az izgatottságtól, és nem a félelemtől. – Lent a tenger partján... Újból megrángatta a láncot. Semmi. Folytatta az éneklést. Nem is hitte volna, hogy ilyen sok versszakra emlékszik. Még a jamaikai kiejtés is megy! Újabb kísérletet tett, és a lánc megmozdult. Enged a fém! Vagy talán csak képzelődik? Megint rántott rajta egyet, és igen, a rés nagyobb lett a láncszemek között! Már csak egy kicsi kell hozzá, hogy szét tudja nyitni! Kintről lépteket hallott, és azonnal inába szállt a bátorság. Ne még! Pár másodpercig még ne! Teljes erőből megrántotta a láncot, amikor csikorogva kulcs fordult a zárban.

76. FEJEZET Christine azt találgatta magában, hogy mióta nem evett egy falatot sem. Mióta is nincs már meg Timmy? Túl régen. Felemelkedett a hátsó szobába száműzött, iratkupacok között álló kanapéról, ahová Lucy fektette le. A kanapé cigarettaszagot árasztott magából, de tisztának látszott, árulkodó foltokat legalábbis nem fedezett fel rajta. Durva huzata azonban mintát rajzolt az arcára. A szeme égett, a haja borzas volt. Nem emlékezett, mikor fésülködött és mosott fogat utoljára. Azelőtt biztosan, hogy bement volna a tévéstúdióba, de azóta mintha napok teltek volna már el. Megijedt, amikor nyikorogva kinyílt az ajtó. Édesapja egy pohár vizet hozott neki. Christine tudta, ha megissza, menthetetlenül ki fogja adni magából. Azért mégis elvette, és beledugta a nyelvét. – Jobban vagy? – Igen, köszönöm. Azt hiszem, ma még egy falatot sem ettem. Biztosan ezért szédültem meg. – Az könnyen lehet. Apja a pohár nélkül mintha nem tudott volna mit kezdeni a kezével. Végül zsebre dugta. Christine jól ismerte ezt a szokást, csak éppen Nicktől. – Hozathatok neked levest – mondta az apja. – Esetleg szendvicset is. – Ne, köszönöm! Nem tudnék enni. – Felhívtam a mamát. Ha kap helyet, ma este repülőre ül, és reggelre valószínűleg megérkezik. – Köszönöm. Jó volna, ha itt lenne – hazudta Christine. Édesanyja már akkor mindig halálra rémült, ha csak szóba került, hogy valami baj történhet. Hogy fogja akkor ezt itt elviselni? Christine azt találgatta magában, mennyit mondhatott el neki az apja, és mennyit hallgathatott el? 303

– Ne izgasd fel magad, kicsim, de Bruce-szal is beszéltem. – Bruce-szal? – Timmy a fia. Nem titkolhatjuk el előle, hogy eltűnt. – Igen, persze. Nickkel megpróbáltunk a nyomára jutni. Tudod, hol van? – Azt nem, de végszükség esetére van hozzá egy telefonszámom. – Te egész idő alatt tudtad, hogy lehet elérni? – sziszegte Christine. Apját szemlátomást elképesztette, hogy ilyen hangon mer beszélni vele. – Elmondtam neked, hogy hónapok óta üldözöm már, mert nem fizet tartásdíjat a gyerekért. És közben te ismerted a számát? – Végszükség esetére, Christine. – Az nem végszükség, hogy a fiának esetleg nem lesz mit ennie? Hogy tehetted ezt velem? – Túlzásokba esel. Anyád és én soha nem engedtük volna, hogy bármiben is hiányt szenvedjetek Timmyvel. Bruce egyébként is azt mondta, hogy bőven hagyott itt neked megtakarított pénzt. – Ezt mondta? – Christine felkacagott, és nem érdekelte, hogy eszelősnek hangzik a nevetése. – Egészen pontosan 164 dollár 21 centet hagyott nekünk, és több mint ötezer dollár követelést a hitelkártyán! Tudta, hogy apja gyűlöli az összetűzéseket. Egész életében szinte lábujjhegyen járt a nagy Antonio Morelli körül, fenntartás nélkül elfogadta a véleményét, és az érzéseit fontosabbnak tartotta a sajátjainál. Édesanyja ezt tiszteletnek nevezte, ő azonban most már tudta, hogy valójában... kapitális baromság volt. Apja aprópénze hangosan csörömpölt, miközben zsebre dugott kézzel fel-alá járkált. – Ezt elhallgatta előlem az a szemét. Te viszont kidobtad a saját házából, Christine. – Mert megkefélte a titkárnőjét! A férfi arcát bíborszínűre festette a helytelenítés. Úrinő nem

használ ilyen szavakat. – Egy férfi megtévedhet, Christine. Nem mondom, hogy helyesen tette, de egyetlen aprócska hibáért még nem kellett volna kihajítanod. Végre kibújt a szög a zsákból! Sejtette, hogy a szülei Bruce-szal rokonszenveznek, csak ezt eddig nem akarták elismerni. Apja életét keresztül-kasul átszőtte a kettős erkölcs. Ezzel ő mindig is tisztában volt, de szó nélkül tudomásul vette. Most azonban az életéről van szó! – Érdekelne, hogy akkor is ilyen elnéző lennél-e, ha nekem lett volna viszonyom valakivel. – Micsoda? Ne butáskodj! – Komolyan tudni akarom. Aprócska hibának nevezted volna, ha én keféltem volna, mondjuk, a csomagos postással? Apja megint összerezzent, és Christine nem tudta, hogy csak az ő szóválasztása vagy már maga a gondolat is taszítja-e. Elvégre Antonio Morelli lánya nem kefélhet. Főleg nem félre. – Nagyon felindult vagy – mondta az apja. – Szólok a fiúknak, hogy vigyenek haza. Christine nem tudott és nem is akart válaszolni, bár forrt benne a méreg. Ezért aztán csak bólintott, apja pedig kimenekült a szobából. Pár perc múlva megint kinyílt az ajtó, és Eddie Gillick lépett be rajta. – Édesapád megkért, hogy vigyelek haza. 77. FEJEZET Nick nem értette, hogy lehetett ennyire ostoba. Sebességbe kapcsolt, beletaposott a gázba, és maga mögött hagyta Platte Cityt. Futó oldalpillantást vetett Maggie-re, aki nyugodtan ült mellette. Nem lett volna szabad kimutatnia előtte a gyengeségét, a vakrémületét meg végképp nem. A nő is beszámolt Stuckyval kapcsolatos borzalmas élményeiről, mégis fegyelmezett maradt, 305

megőrizte a tartását, és most is higgadtan nézegeti a tájat. Hogy csinálhatja? Hogyan fojtja el Stucky és az átélt borzalmak emlékét? Mivel éri el, hogy ne csapjon ököllel a falra, és ne törjön be üvegajtókat? Ő szinte már gondolkodni sem tud, és a sötét úton alig-alig sikerül a vezetésre összpontosítania. Mellkasában egyfolytában tiktakol az időzített bomba, és bármelyik másodperc az utolsó lehet Timmy életében. Kétségbeesésében kis híján átlépett egy láthatatlan határt. Hajszál választotta csak el attól, hogy szerelmet valljon Maggie-nek. Hát már itt tart? Nemcsak a férfiasságát és a vonzerejét vesztette el, hanem az eszét is? Most azonban, ahogy itt ül mellette a sötétben, Maggie megint erőt ad neki. Erősnek kell lennie Timmy érdekében, és az is lesz, amíg nincs egyedül. Életében most először érzi úgy, hogy szüksége van valakire. El fogja fojtani a kétségbeesését és Danny Alvarez kísértő emlékképét. Most csak Timmy a fontos, őt kell megmenteniük. Nem késhetnek el. Nick még több gázt adott, és a terepjáró kifarolt. Itt-ott még voltak hóátfúvások, de már csökkent a szél ereje. – Esetleg elmondhatnád – kérte nyugodtan – miért is megyünk ki éjnek évadján a temetőbe. – Tudom, hogy az embereid átvizsgálták a régi templomot, de mi a helyzet az alagúttal? – Az alagúttal? Úgy tudom, az már jó pár éve beomlott. – Biztos vagy benne? – Nem. Igazság szerint soha nem láttam. Gyerekkoromban egyenesen azt hittem, nem is létezik, csak bennünket ijesztgetnek vele, hogy sötétben ne kószáljunk a régi templom körül. Történetek szóltak arról, hogy éjszakánként a halottak kiszállnak a sírjukból, és az alagúton át elmásznak a templomba, mert meg akarják tisztítani

elátkozott lelküket. – Eszményi helynek hangzik egy olyan gyilkos számára, aki hisz a megtisztulásban. – Úgy gondolod, ott tartja fogva Timmyt? Egy föld alatti lyukban? Nicknek eszébe jutott az az apa, aki a hátsó udvaron elásta a fiát, és megint a gázba taposott, amiért aggodalmas pillantás lett a jutalma. – Ez csupán sejtés – felelte Maggie, de hangja elárulta, hogy annál többről van szó. – Semmit sem veszíthetünk azzal, ha körülnézünk ott. Ray Howard azt mondta, odajár fáért. És ő tud valamit. Lehet, hogy látott valakit. – Még mindig nem értem, hogy engedhetted el. – Nem ő az emberünk, Nick, de azt hiszem, ismeri. – Meggyőződésed, hogy Keller az? A férfi oldalpillantást vetett rá, Maggie azonban félrefordult, és megint az éjszakai tájat nézegette. – Keller könnyedén becsempészhette a mobilomat Ray Howard szobájába. A furgonhoz is hozzáférhetett, és furcsa képek lógnak a falán. Vértanúkat ábrázolnak, akiknek késsel keresztet metszettek a mellkasára. – Rossz az ízlése, de ettől még nem gyilkos. A képek pedig valaki másnak is adhattak ötletet. – Keller mind a három fiút ismerte. – Sőt mi több, mind az ötöt – ismerte el Nick. – Lucynek és Maxnek sikerült régi jelentkezési listákat előásniuk. Eric Paltrow és Aaron Harper a meggyilkolásuk előtti nyáron ott volt az egyházi táborban. Így persze Ray Howard is ismerte mind az öt gyereket. – Itt többről van szó, Nick. Azt hiszem, a tettesünk valamitől meg akarja óvni a fiúkat, és mártírt csinál belőlük. A legtöbb sorozatgyilkos élvezetből, a nemi vágyai kielégítésére vagy valamilyen szélsőségesen önző késztetésből öl. Valami kiakad 307

bennük, és arra hajtja őket, hogy teljesítsék be a küldetésüket. Keller atya beleillik ebbe a képbe. Ki más adná fel az áldozatainak az utolsó kenetet, ha nem egy pap? És ki másnak nyílt volna alkalma arra, hogy lelökje a pincelépcsőn és így állítsa félre az útból Francis atyát? – Istenem, Maggie, hát már soha nem hagysz fel ezzel? – Alighanem kénytelen leszek. Mivel Francis atyának nincsenek élő rokonai, az érsekség dönthet a holtteste sorsáról, ott pedig nem látnak okot a boncolásra. Egy darabig mind a ketten hallgattak. Nick nagyon is el tudta képzelni Ray Howardról, hogy ő lökte le a lépcsőn Francis atyát, már ha egyáltalán lelökték. Mi fontosat akarhatott az öreg pap elmondani Maggie-nek? – Lehet, hogy mindent félreértünk – szőtte tovább a gondolatot. – Keller atya talán csak azért keveredett bele ebbe az egészbe, mert védeni akar valakit. – Mire gondolsz? – Francis atya semmit sem árulhatott el nekünk Jeffreys gyónásából. És ha a mi tettesünk meg Keller atyához jár gyónni? Maggie csendben ült, és a lehetőséget mérlegelte. Talán nem is annyira képtelen az ötlet. – Te tudsz arról, hogy Ray Howard és Eddie Gillick barátok? – szólalt meg egyszer csak a sötétben. 78. FEJEZET Christine arra gyanakodott, hogy dühe kis időre beszámíthatatlanná tette. Különben soha nem szállt volna be Eddie rozsdás, öreg Chevyjébe. A férfi ugyan elnézést kért tőle a kocsi állapotáért, de csak ímmel-ámmal. Most, hogy itt ült, a lába régi hamburgeres dobozoknak ütközött, egy kiálló rugó nyomta a hátát, a lyukas üléséből pedig kilógott a bélés, amely csupa morzsa volt. Sült krumpli, cigaretta és undorító arcvíz bűze terjengett körülötte,

valaminek pedig olyan szaga volt, mint otthon a hűtőszekrénye hátuljának. Eddie becsúszott a vezetőülésre, hátradobta a sapkáját, és hosszasan nézegette magát a visszapillantó tükörben. Végre-valahára aztán elfordította az indítókulcsot, és az autó megremegett, mert félig már leszakadt a kipufogója. Christine sajnálta, hogy nem öltözött át, miután megszökött a tévéből. Hosszú kabátja ellenére úgy érezte, hogy valami felfelé mászik rajta. Szétnyitotta a kabátot, hogy megnézze, nincs-e valamilyen kis fekete bogár a lábán. Miközben végigsimított magán, észrevette, hogy Eddie vigyorog. Azonnal összehúzta a kabátját. Akkor már inkább a bogarak, mint egy ilyen pillantás! Gillick tövig nyomta a gázpedált, és ő nekiszorult az ülés hátának. Be akarta csatolni a biztonsági övét, de csak egy csonkot talált a helyén. Eddie elszáguldott az utcájuk mellett, mire Christine rémülten megragadta az ajtókilincset, amely azonnal letört a kezében. Gillick a homlokát ráncolva nézett rá. – Lazíts, Christine! Apád azt mondta, gondoskodjam neked valami ennivalóról. – Nem vagyok éhes – állította, és vigyázott, hogy ne látsszon meg rajta a félelem. – Komolyan nem, csak fáradt vagyok. Ez már jobban hangzott. Nem volna jó, ha Eddie rájönne, hogy nem bízik benne. – Olyan sültet készíthetek neked, hogy összefut tőle a szádban a nyál. Véletlenül még van két szelet hús a hűtőmben. Mindenható Isten, csak nehogy a lakására vigye! – Talán majd máskor, Eddie. – Viszolygása dacára kimondottan kedves maradt. – Holtfáradt vagyok. Megtenné, hogy egyenesen hazavisz? Szeme sarkából figyelte a férfit. A seriffhelyettesnek megrándult a bajsza, amikor alattomosan elmosolyodott, aztán újra megnézte magát a visszapillantóban. 309

– A múltkor, a folyónál nagyon is kedves voltál hozzám. Ami egyértelműen óriási hiba volt. Hogy is lehetett olyan ostoba? De hát a többi újságíró is be szokta hízelegni magát az emberek bizalmába, vagy talán nem? – Sajnálom, Eddie. – Úgy kell tennem, mintha őszinte lennék, biztatta magát Christine. Nem veheti észre, hogy félek tőle. – Az volt az első nagy fellépésem. Azt hiszem, egyszerűen csak ideges voltam. – Nincs semmi baj, Christine. Elvégre több mint egy éve elment már a férjed. Előttem aztán nem kell megjátszanod magad. Én tudom, hogy a nőknek ugyanúgy vannak vágyaik, mint a férfiaknak. Ajjaj, ez egyre durvább lesz! Christine-t rosszullét környékezte. Házak röpültek el mellettük, aztán megszűnt az utcai világítás. Kimennek a városból! Szíve már hangosan kalapált. Nem volt képes tovább színlelni. Teljes erőből nekifeszült az ajtónak, de az nem mozdult. Válla fájdalmasan lüktetni kezdett. Eddie szemrehányó pillantást vetett rá, és álnok mosolya azt üzente, neki aztán édes mindegy, hogy ő is akarja-e. Szembogara ugyanolyan fekete lett, mint lenyalt haja. Christine rémülten méregette. Nagyjából olyan magas, mint ő, de csupa izom. Nicket is két pokoli ütéssel küldte padlóra. Igaz, hogy öccsét meglepte a támadása. Gillicknek valószínűleg éppen az a módszere, hogy akkor csap le, amikor a másik a legkevésbé sem számít rá. Mint egy pók. – Eddie, kérlek! – Christine már könyörögni sem szégyellt. – A fiam eltűnt, és borzalmas állapotban vagyok. Kérlek, vigyél haza! – Tudom én, mire van neked szükséged. Egy kis kikapcsolódásra. Engedd el magad! Christine körülnézett a kocsiban. Nincs itt valami, amit fegyverként használhat? Mintha csak válasz lett volna a kérdésére, a műszerfal halvány fényében meglátta, hogy egy sörösüveg gurul elő az ülése alól. Eddie borzalmasan gyorsan hajtott. Várnia kell hát a szabadulási

kísérlettel, amíg megállnak, vagy a behavazott árokban kötnek ki valahol a senki földjén. Már csak az a kérdés, uralkodni tud-e addig a félelmén, és kibírja-e, hogy ne kezdjen el sikoltozni. – Nem volna baj, ha kedves lennél hozzám, Christine – mondta Gillick hanyagul elnyújtva a szavakat. – Ha kedves leszel, talán még azt is elmesélem, hol van a fiad.

79. FEJEZET Timmy a takaró alá dugta a lábát, és behúzódott a sarokba, miközben az idegen fel és alá járkált az ágya előtt. Valami baja lehet, mert nagyon felindultnak látszik. Amióta bejött, még egy szót sem szólt. Sídzsekijét lehajította az ágyra, és azóta egyfolytában jönmegy. Timmy szótlanul figyelte, és a takaró alatt tovább feszegette a láncát. A férfi sarkig nyitva hagyta az ajtót, a szél most dohos földszagot fújt be rajta. Odakint sötét volt. – Mi történt a lámpával? – kérdezte az idegen hirtelen. Az üvegbura ott maradt a ládán. – Én... nem sikerült meggyújtanom, és le kellett vennem róla az üveget. Sajnálom, hogy elfelejtettem visszarakni. A férfi pillantásra sem méltatta, csak helyére tette a burát. Amikor előrehajolt, Timmy fekete, hullámos hajat látott kivillanni a maszkja alól. Most már tudta, hogy Richard Nixonnak hívják azt a halott elnököt, akit ábrázol. Háromszor is nekifogott az amerikai elnökök felsorolásának, mire eszébe jutott a neve. Ennek a Richard Nixonnak a kék szemét azonban nagyon is ismerősnek találta. Ma este meg különösen. Úgy nézett rá az előbb, mintha elnézést akarna kérni tőle. Az idegen egyszer csak felkapta az ágyról a dzsekijét, és belebújt. – Ideje, hogy elinduljunk. – Hová? 311

Timmy titkolni igyekezett az örömét. Lehet, hogy hazaviszi? Talán belátta, hogy hibát követett el. Sietve kimászott az ágyból, és lába mögé dugta a láncot. – Vetkőzz alsónadrágra! Timmy reményei szertefoszlottak. – Miért? Szörnyű hideg van kint. – Ne tegyél fel kérdéseket! – De amikor nem értem... – Csináld, amit mondtam, te kis piszok! A váratlan dühkitörés arculcsapással ért fel. Timmy érezte, hogy könny égeti a szemét, és egyre homályosabban látott. Nem szabad sírnia, nem kisbaba már! Félelmében mégis remegett a keze, miközben kifűzte az edzőcipőjét. Amikor lerúgta, szemébe ötlött a cipő talpán húzódó repedés. Szánkózás közben beszivárgott rajta a hó, és ettől hideg, nedves lett a lába. El sem tudta képzelni, milyen lesz majd mezítláb odakint a hidegben. – Nem értem – dünnyögte újra. Gombóc nőtt a torkában, és nehezére esett a beszéd. – Nem is kell értened. Igyekezz! Az idegen megint ide-oda járkált. Havas, sáros nagy gumicsizmája minden egyes lépésénél hangosan cuppogott. – Én inkább itt maradnék – próbálkozott Timmy újra. – Fogd már be a csőrödet, és igyekezz, te kis korcs! Timmy arcán könnycseppek gördültek alá, de nem törölte le őket. Ujjai borzalmasan remegtek, amikor kikapcsolta a derékszíját. A lábára erősített láncra gondolt, és lassan kigombolta az ingét. A férfinak le kell vennie a bokájáról a bilincset. Vajon észreveszi majd a meghajlított láncszemet? Hideg csapta meg, és megfájdult a gyomra. Mindjárt elhányja magát. Már a lába is remeg, és könnyben úszik a szeme. Az idegen hirtelen megállt a szoba közepén, és kissé oldalra billentette a fejét. Timmy először azt hitte, őt bámulja, de aztán

rájött, hogy hallgatózik. Megpróbálta csitítani hangos szívverését, hátha ő is hall majd valamit. Szipogva visszatartotta a könnyeit, és karjával megtörölte az arcát. És már hallotta is... egy autó motorját a távolból. Egyre közelebb jött hozzájuk, és végül megállt. – A kurva életbe! – dühöngött a férfi, aztán felkapta a viharlámpát, és az ajtóhoz sietett. – Ne, kérem, ne vigye el! – Mondtam már, hogy fogd be a szád, rohadt kis bőgőmasina! A férfi megfordult, és kézfejével arcul csapta. Timmy visszamászott az ágyra, és a sarokba menekült. Átölelte a párnát, de riadtan elhúzódott tőle, amikor meglátta rajta a vörös foltot. – Ajánlom, hogy készülj el, mire visszajövök – sziszegte az idegen. – És ne vérezz itt mindent össze nekem! Ezzel kirohant, becsapta az ajtót, és Timmyt otthagyta a koromsötétben. Siettében nem vette észre, hogy az ágy szélén ott himbálódzik a meghajlított lánc. 80. FEJEZET Christine-nek nem kellett megkérdeznie, mit tervez vele Eddie. Megismerte a folyó mentén, szilfák és diófák között kanyargó kavicsos utat. Minden fiatal ide, az Old Church út túloldalára járt szerelmeskedni. Elhagyatott, nyugodt és sötét hely volt. Jason Ashford és Amy Stykes is valószínűleg ide készült akkor éjszaka, amikor belebotlottak Danny Alvarez holttestébe. Lehet, hogy Gillick valóban tudja, hol van Timmy? Christine-nek eszébe jutott, hogy a sekrestyést behozták kihallgatásra. Eddie talán hallott valamit a vallomásából. De hát Nick nem mondta volna el neki, ha új felfedezésre jutottak volna? Nem, természetesen nem. Félre akarta állítani őt az útból, azért másoltatta vele a fia fényképeit. Christine undorodott Gillicktől, de nem ez volt a legrosszabb, hanem az, hogy félt tőle. Ez a fickó kíméletlen és kicsit őrült is. 313

Alighanem azok közé a zsaruk közé tartozik, akik már azt az autóst is megállítják, aki harminceggyel hajt a harmincas zónában, csak azért, hogy a hatalmukat villogtassák. De ha tudja, hol van Timmy... Szentséges ég! Mit meg nem adna azért, hogy épen, egészségesen kaphassa vissza a fiát! Már egy tetves fizetési csekkért is kész lett volna sutba dobni az elveit. A fia megmentésért pedig alighanem bármire hajlandó lenne. És mégis, amikor az útról rákanyarodtak a folyó menti tisztásra, Christine már annyira félt, hogy a hideg futkosott a hátán. Üres gyomra a jogait követelte, és megint szédülés fogta el. Nem, most nem ájulhat el! Ha Eddie-t nem riasztotta vissza egy ellenkező nő, akkor egy eszméletlen végképp nem fogja. Gillick leállította a motort, és lekapcsolta a világítást. A sötétség valósággal elnyelte őket. Kisebb-nagyobb fák csúcsa sötétlett előttük, távolabb pedig a folyó vize csillogott. Egyedül a hold adott némi vigasztaló fényt. – Meg is jöttünk volna – mondta a férfi, és várakozón Christine felé fordult, de ott maradt a kormánykerék mögött. Christine rátette a lábát a sörösüvegre, hogy ne gurulhasson vissza az ülés alá. A műszerfalon már nem égtek a lámpák, és a sötétben nem tudta kivenni Gillick arcát. Előbb celofán zizegett, aztán rövid koppanást hallott. Gyufa sistergett, és maró kénszag csapta meg az orrát. – Zavar, ha rágyújtok? A cigaretta parazsának fényében látta, hogy a férfi sandán somolyog. Őt is megkínálta, még egy gyufát letépett, és várt. Miközben meggyújtotta Christine cigarettáját, kezében végigégett a gyufa, és megperzselte az ujj begyeit. – A francba! – káromkodott a kezét rázogatva. – Utálom a gyufát, de valahol elhagytam az öngyújtómat. – Nem is tudtam, hogy dohányzol. Christine mélyen leszívta a füstöt, hátha a nikotin majd

megnyugtatja az idegeit. – Éppen leszokni próbálok. – Én is – mosolygott rá Christine, hogy kimutassa, ők ketten egy csónakban eveznek. Lehet, hogy sikerült? Szeme közben megszokta a sötétet, és most már látta a férfit. Nem biztos, hogy ezzel jól járt. Gillick nyugodtan ült a helyén, karját hanyagul elfektette a viharvert ülés hátán. Neki is nyugodtnak és oldottnak kell látszania. Talán elérheti, hogy a férfi ne kezdjen erőszakoskodni vele. – Komolyan tudod, hol van Timmy? – Talán igen – felelte Gillick füstfelhőt fújva. – Mit vagy hajlandó megtenni érte? – kérdezte, és kinyújtotta a kezét. Tömzsi ujjai megérintették Christine haját, aztán az arcára, majd a nyakára siklottak. – Honnan tudjam, hogy ez nem csak csel? – Azt nem tudhatod. A férfi keze a gallérján matatott, aztán kigombolta és széthúzta a kabátját a szoknyája meg a blúza fölött. Christine megborzongott az érintéseitől, és nehezére esett, hogy az undor ne üljön ki az arcára. Még a nikotin sem segített rajta. – Ez így nem tisztességes ajánlat, Eddie. Elvégre nekem is nyernem kell valamit a dolgon. Gillick sértett képet vágott. – Azt hittem, egy hihetetlen orgazmus elég lesz jutalomnak – válaszolta, és megérintette a mellét. Christine elszántan uralkodott magán, és nem menekült riadtan távolabb tőle. Ne gondolkodj, győzködte magát, kapcsolj ki! Mégis sikítani tudott volna, amikor a férfi simogatni kezdte a mellét, a bimbóját gyömöszölte, és mosolyogva nézte, hogy megkeményedik. Gillick elnyomta a cigarettáját, és közelebb húzódott, hogy másik keze elindulhasson felfelé a combján. Christine látta, hogy a vastag ujjak eltűnnek a szoknyája alatt, és összeszorította a lábát. Savanyú 315

lehelet csapta meg az orrát, amikor Eddie felnevetett. – Ugyan már, Christine! Lazíts! – Csak ideges vagyok. – Hangja remegése szemlátomást tetszett a férfinak. – Van nálad valami, amivel védekezhetünk? – Te nem szedsz semmit? Gillick keze a combja közé nyomult. – Nem voltam... – A goromba tapogatás megbénította az agyát. A legszívesebben elhányta volna magát. – Bruce óta senkivel sem voltam. – Komolyan? – A férfi ujjai a bugyiját rángatták, hogy bejussanak alá. – Én viszont nem használok óvszert. Christine már attól tartott, megfojtja a hányinger. – Akkor nem lehet. Gillick félreértette és izgatottságnak hitte a zihálását. – Semmi baj. – Másik kezét végighúzta az ajkán, és szájába dugta a hüvelykujját. – Akkor majd másképp csináljuk. Christine-nek felfordult a gyomra, és félt, hogy menten elhányja magát. De nem, azt most nem szabad. Nem haragíthatja magára a férfit. Eddie kigombolta a nadrágját, előhúzta merev hímtagját, és megfogta Christine kezét, ő azonban visszarántotta. Gillick mosolyogva újból megfogta, beletette meredező férfias ságát, és addig szorította rajta az ujjait, amíg Christine megérezte a lüktetését. Eddie nagy sóhajjal hátradőlt. Nem képes megtenni! Szó nem lehet róla, hogy a szájával folytassa! – Komolyan tudod, hol van a fiam? – kérdezte meg még egyszer, hogy küldetésére emlékeztesse magát. Eddie lehunyta a szemét, és felgyorsult a légzése. – Játssz vele, kicsim, szopd le, aztán mindent elmondok, amit csak hallani akarsz! Legalább már nem fogdossa. Christine-nek eszébe jutott, hogy még mindig kezében van a cigaretta. Nagyot szívott bele, hogy

felizzon a parázs, és a férfi kemény húsába vájta a körmeit. – Rohadt dög! Gillick kinyitotta a szemét, és el akarta kapni a kezét, Christine azonban arcába nyomta az égő cigarettát. A férfi nyüszítve az ajtóhoz húzódott, és megperzselődött arcát simogatta. Christine átnyúlt előtte, hogy elérje a kilincset. Eddie azonnal megragadta a csuklóját, ám már a következő pillanatban el is engedte, mert Christine altesten rúgta a térdével. A férfi zihálva levegő után kapkodott. Christine felkapta a padlóról a sörösüveget, és amikor Gillick újra meg akarta ragadni, fejbe verte vele. Eddie megint felnyüszített. Christine az ülése jobb szélére húzódott, hátát nekivetette a beragadt ajtónak, és magas sarkú körömcipőjével teljes erőből mellkason rúgta a férfit, aki kirepült a mellette nyíló ajtón. Elnyúlt a havas sárban, de nagyon gyorsan feltápászkodott. Christine berántotta a kocsi ajtaját, és lenyomta a központi zárat. Miközben az indítókulccsal vesződött, és megpróbálta beindítani a motort, Gillick dühödten verte a szélvédőt. A Chevybe akadozva ugyan, de végül csak visszatért az élet. Eddie felmászott a motorháztetőre, és ordítva dobolt a szélvédőn. Az üvegen keskeny rés keletkezett, és pókhálóként szétterjedt. Christine hátramenetbe kapcsolt, és a gázpedálra lépett. A kocsi elindult, és majdnem becsúszott egy árokba. Gillick lerepült a motorházról, és már éppen felállt, amikor Christine előremenetbe tette a váltót, és tövig nyomta a gázt. A Chevy csúszkálva, kavicsokat és sarat szórva kilőtt. A kocsi szélsebesen száguldott a kanyargós úton a sötétségben. A világítás! Christine összevissza nyomkodta a gombokat, és akaratlanul bekapcsolta az ablaktörlő lapátokat meg a rádiót. Egy pillanatra lenézett maga elé, megtalálta a fényszóró kapcsolóját, és még éppen időben felkattintotta egy éles kanyar előtt. Két kézzel megmarkolta a kormányt, és a fékbe taposott, de ezzel már elkésett. A kocsi csikorogva átrepült egy hóval teli árkon, átszakított egy 317

drótkerítést, és nekivágódott egy fának. 81. FEJEZET Nick a visszapillantó tükörből a sötét templomot figyelte, miközben a terepjáró az elhagyott út mély kátyúin bukdácsolt velük. – Biztos, hogy te nem láttál fényt? – kérdezte. Maggie hátranézett az ülése fölött. – Talán a hold fényét verte vissza valami. A favázas kis templom eltűnt a visszapillantóból, és komoran beleolvadt a semmibe, amikor Nick éles kanyarral befordult a temetőbe. Balra nézett, és még egy pillantást vetett a templomra. A vakolat már sok éve lepergett róla, és szabadon hagyta a nyers, korhadt fát. A festett üvegablakokat eltávolították vagy beverték, és helyüket deszkákkal fedték be. Még a nagy kapu is elveszett a vastag, összevissza álló deszkák mögött, amelyeket mintha találomra szögeztek volna fel. – Én fénynek láttam – mondta Nick. – Az egyik pinceablakban. – Miért nem nézel utána? Addig egyedül is elleszek itt. – Csak egy zseblámpám van. A férfi előrehajolt, és vigyázva, hogy ne érjen Maggie-hez, kinyitotta a kesztyűtartót. – Semmi gond, nálam is van – világított a szemébe Maggie aprócska rúdlámpájával. – Azzal aztán remekül fogsz látni. Maggie elmosolyodott, és egyszeriben megérezte, hogy a férfi keze nagyon közel van a combjához. Nick azonban gyorsan elhúzódott tőle, miután elővette a zseblámpát. – Bekapcsolva hagyhatom a kocsi fényszóróit. Azok csak a fák csúcsait világítanák meg a sírok mögött, amilyen ferdén áll a terepjáró. – Nem kell, így is jó lesz – döntötte el Maggie.

– Nem értem, miért vannak mindig dombon a temetők – mondta Nick, és lekapcsolta a világítást. Mind a ketten ülve maradtak, mintha csak előre megállapodtak volna ebben. Maggie-n látszott, hogy valahol nagyon messze járnak a gondolatai. Talán Albert Stuckynál? Rá emlékezteti ez a sötét hely? – Jól vagy? – Igen, persze – bizonygatta Maggie sietve, és továbbra is meredten előrenézett. – Csak azt várom, hogy a szemem hozzászokjon a sötétséghez. A temetőt kerítés vette körül, elferdült vasoszlopok tartották a megvetemedett drótfonatot. A kapu már csak egy sarokpánton lógott, és ide-oda csapódott, pedig nem is fújt a szél. Nick megborzongott. Azóta utálta ezt a helyet, amióta gyerekkorában Jimmy Montgomery fogadásból rávette, hogy fusson fel a dombra és érintse meg a fekete angyalt. A sötét kőszobrot még most, éjnek évadján sem lehetett nem észrevenni. Idelentről nézve az összes sírkőnél magasabb volt, és kitárt szárnyaival csak még félelmetesebbnek tűnt. Nick visszagondolt arra a huszonöt évvel ezelőtti Halloweenre, és hirtelen eszébe ötlött, hogy holnap is az lesz. Tudta, hogy nevetséges, mégis megesküdött volna arra, hogy megint hallja azt a kísérteties siránkozást, a fájdalmas nyögést az angyal előtti sírból. – Hallottad? – Tekintetét végigjáratta a sírköveken. Felkattintotta a zseblámpáját, de azonnal ki is kapcsolta, mert belátta, hogy ostobaságot művel. – Sajnálom – mondta, és kitért Maggie tekintete elől, amikor megérezte, hogy a nő figyelmesen fürkészi az arcát. Még egy ilyen meggondolatlanság, és visszavonhatatlanul őrültnek fogja tartani. Kész szerencse, hogy semmit sem mondott! Mintegy vezényszóra egyszerre nyomták le a kilincset, azonban Maggie-é csak üresen kattant egyet. – A fenébe, meg kellene már javíttatnom. Várj! A férfi kiugrott a kocsiból, megkerülte, és kívülről kinyitotta Maggie ajtaját. Aztán csak csendben állt ott, és megigézve nézte az 319

angyal arcán a hold fényét, amely olyan volt, mintha a szoborból magából áradna. – Jól vagy, Nick? – kérdezte Maggie, aki már jó ideje kiszállt. – Igen, persze – mondta a férfi, és nem értette, miért nem látja a nő is a fényben úszó angyalt. – Átmegyek a templomhoz. Sietek vissza. – Kezdesz megijeszteni. – Sajnálom, de nem tudok elszabadulni az angyaltól – mondta Nick, és zseblámpájával rávilágított a szoborra. – Csak nem szokott éjfélkor életre kelni? – tréfálkozott Maggie. A férfi arca azonban komoly maradt, és szó nélkül elindult a templomhoz. – Ne felejtsd el, hogy holnap Halloween lesz! – mondta, de nem nézett vissza. – Azt hittem, lemondták a bulit – kiáltott utána Maggie. A férfi elmosolyodott nem létező bajsza alatt, és zseblámpájával maga elé világítva lépkedett tovább. A szél süvítése nélkül elviselhetetlen volt a csend. Valahol a távolban nagyot kiáltott egy bagoly, de nem kapott választ. Nick megpróbált elfeledkezni arról, hogy nyomasztó sötétség veszi körül, ám az mintha egyre jobban elnyelte volna. Micsoda ostobaság, hogy így átengedi magát gyerekkori félelmének! Elvégre annak idején végül is keresztülvágott az éjszakai temetőn, és megérintette az angyalt, miközben a barátai csak nézték, de nem követték. Már akkor könnyelmű és buta volt, a tettei következményei messze nem érdekelték annyira, mint az, hogy tekintélye legyen mások előtt. A föld mindenesetre nem nyílt meg alatta, és nem nyelte el. Azt a kísérteties nyögést azonban nem egyedül ő hallotta. A templomnak az út felőli oldalán nem talált nyomokat. Adam és Lloyd ezek szerint ki sem szálltak a kocsiból. Egyszerűen elhajtottak mellette, hogy aztán azt állíthassák, átvizsgálták a templomot. Adamet nem hibáztatta, ő még túl fiatal volt, és nagyon meg akart

felelni a többieknek. Lloyd viszont, hogy a fene essen bele, egyszerűen lusta disznó! Nick tovább taposta az érintetlen havat. Az egyik pinceablak előtt leguggolt, és megpróbált bevilágítani a korhadt deszkák között. Egymásra rakott ládákat fedezett fel odabent. Hirtelen mozgást észlelt az egyik sarokban, és zseblámpája fényében hatalmas patkány jelent meg, hogy aztán bemeneküljön a falon tátongó lyukba. Patkányok! Hogy ő mennyire utálja ezeket a dögöket! Egy ablakkal tovább ment, és egyszeriben repedő fa hangját hallotta. Sokáig visszhangzott az éjszaka csöndjében. Nick azonnal a következő beszögelt ablakra irányította a fénycsóvát, és arra számított, hogy valaki mindjárt áttöri belülről. Megint recsegés-ropogás hallatszott, aztán meg üveg csörömpölt. A másik oldalról jött! Nick futva indult volna oda, de a magas hó lelassította lépteit. Kikapcsolta a zseblámpát, és a fegyvere után kapott. Csak harmadik próbálkozásra sikerült kihúznia a tokjából. A zörejek még mindig nem szűntek meg, és szíve is hangosan kalapált a mellkasában. Semmit sem látott, miközben lassan az épület sarka felé közeledett. Kiabáljon? Visszatartotta a lélegzetét, kiugrott a sarok mögül, és a sötétségre szegezte revolverét. Sehol semmi. Megint felkattintotta a lámpáját. A havon faforgácsok és üvegcserepek hevertek. Az ablakon alig fél méter magas és széles volt a lyuk. Aztán léptek csikorogtak a havon. A fénysugárban Nick még éppen meglátta, hogy valaki eltűnik a fák között. Az alak kicsi és sötét volt, de valami narancssárga is megvillant mellette. 82. FEJEZET Maggie figyelmesen kémlelte a földet, és nyomokat, frissen ásott lyukakat keresett. Timmy a havazás után tűnt el, a hó tehát nem lehet sértetlen, ha itt van. És ha valóban létezik az az alagút, akkor hol 321

lehet a bejárata? Felnézett a kőkoporsó fölött kitárt szárnnyal őrködő fekete angyalra. A szél és az időjárás kikezdte a mázolatát, és fehér sebeket hagyott hátra rajta. A szobor közel két méterrel minden más fölébe magasodott. Titokzatos és kétségtelenül hatásos alkotás volt. Maggie megvilágította a sírfeliratot. „Szeretett fiunk, Nathan emlékére. Élt 1906–1916.” Szóval egy gyermek nyugszik a sírban. Így már érthető, miért áll itt az őrangyal. Maggie mélyen benyúlt a zsebébe, és kitapintotta a nyakláncon függő kis keresztet. Ez az ő őrizője, csak éppen ő dugdossa. Vajon azoknak is segít, akik kételkednek benne? Bár kérdés, hogy valóban kételkedik-e, hiszen mindig magával hordja. A temető mögötti fák felől enyhe szellő fújt. A magas szilfák után kezdődött a folyópartig húzódó bozótos. Maggie megpróbálta elképzelni a szökött rabszolgákat, amint riadtan, lámpák segítsége nélkül igyekeznek lejutni a meredek domboldalon. Hiába süt a hold és világítanak a csillagok, a sötétség így is áthatolhatatlan azon a részen. Azonnal megfordult, amikor neszt hallott a háta mögül. Valami mozog ott. Rúdlámpája fénye valami fekete halomra esett a havon. Mi lehet az? Egy test? Miközben lassan közelebb ment hozzá, egyik kezével megmarkolta a dzsekije zsebében lapuló revolvert. Végül felismerte a fekete ponyvát, amellyel a friss sírhantokat szokták leborítani. Megkönnyebbülten fellélegzett, ám azonnal emlékezetébe ötlött, hogy Adam azt mesélte, évek óta nem használják már ezt a temetőt. Érezte, hogy vérében felszökik az adrenalin szintje. A ponyva a domb aljában, a fák vonalának közelében feküdt. Ezen az oldalon csak kevés sírkő volt, és innen sem a terepjárót, sem az utat nem lehetett látni, mindössze a templom tetejének egy darabkáját a távolban. A ponyva újnak látszott, egyetlen szakadás sem volt rajta, és sehol sem kopott meg. Három sarkát nagy kövekkel és hóval szorították le,

a negyedik azonban szabadon lengedezett. Erről levették a követ, és biztos, hogy levették, mert ez a gyenge szellő semmiképpen sem fújhatta le. Maggie érezte, hogy a csípős hidegben is nedves lett a tenyere, és fülében hallotta felgyorsult szívverését. Vissza kellene mennie a terepjáróhoz, hogy megvárja Nicket. Mégsem azt tette, hanem megfogta és felhajtotta a ponyva szabad sarkát. Nem kellett hozzá több fény, hogy meglássa az előtte elterülő hosszú, keskeny ajtót. Vastag, korhadt fa vette körül a sarokpántokat. Maggie habozva felnézett a dombra. Tudta, hogy várnia kellene. Gondolj Stuckyra! – futott át a fején a figyelmeztetés, és a legutolsó üzenet jutott eszébe. TUDOK STUCKYRÓL. Lehet, hogy ez itt megint csapda? Nem, a tettes semmiképpen sem tudhatta, hogy ő ide fog jönni. Tétován fel-alá járkált, és újra meg újra odapillantott hol az ajtóra, hol a dombra. Az izgatottságtól szinte már gondolkodni sem tudott. Meg kell nyugodnia. Egyedül is meg tudja csinálni. Az ajtón nem volt fogantyú. Maggie elszántan megragadta az egyik sarkát, és addig rángatta, amíg végül megmozdult, de nagyon nehéz volt. Megfeszítette az izmait, miközben szálkák meredeztek fenyegetően az ujjai felé. Elengedte az ajtót, jobb fogást keresett rajta, és megint nekiveselkedett. Most sikerült is felcsapnia. Rothadás, nedves föld és penész undorító bűze csapta meg az orrát. Belesett a fekete üregbe, de lámpája csak a harmadik lépcsőfokig világított le. Őrültség volna, ha ennyi fény mellett lemenne oda. Hevesen kalapáló szívvel előhúzta a revolverét, és bosszankodva látta, hogy remeg a keze. Megint felnézett a dombra, ahol még mindig nyoma sem volt Nicknek, aztán lassan elindult lefelé a sötét lyukban.

323

83. FEJEZET Timmy átcsúszott a tüskés bokrok között. Háta mögül nagyon közelről hallotta az ismeretlen férfit, és magán érezte a lámpája fényét, de nem mert megállni és visszanézni. Erősen markolta a szánkóját, bármilyen nehéz is volt, és zihálva szedte a levegőt. Ágak tépdesték, gallyak csapódtak az arcának. Megbotlott, majdnem elesett, de végül sikerült talpon maradnia. Vigyázott, hogy ne üssön zajt, az elkerülhetetlen recsegés-ropogás azonban robbanásoknak is beillett volna az éjszaka csendjében. Olyan sötét volt, hogy már a saját lábát sem látta. Még az égbolt is eltűnt. Megállt, hogy levegőhöz jusson, egy fatörzsnek dőlt, és csak most vette észre, hogy a nagy kapkodásban nem hozta magával a kabátját. Lélegezni is alig bírt, annyira vacogott a foga. Szíve ki akart ugrani a helyéről. Megtörölte az arcát, és vért meg könnyeket fedezett fel a kezén. Ne bőgj! – utasította rendre magát gondolatban. Han Solo sem bőgött. Egyszer csak ágak reccsenésére és a havon csikorgó léptekre lett figyelmes. A háta mögül és egyre közelebbről hallotta őket. Lehet, hogy az ismeretlen nem veszi észre, ha elbújik? Nem, hangos szívdobogását egészen biztosan meghallaná. Fejvesztve rohanni kezdett, fatönkökön bukdácsolt át, és átverekedte magát a sűrű aljnövényzeten. Megint egy ág csapódott az arcának, és felszakította a fülét. A fájdalom újabb könnyeket csalt a szemébe. Egy meredek lejtőn gallyakba és nagy kövekbe kellett kapaszkodnia, nehogy lezuhanjon. Már látta az alatta csillogó vizet. Minden hiába, nem sikerülhet. Az erdő túl sűrű, a lejtő pedig nagyon meredek. És az ágak egyre közelebb recsegnek mögötte. Egyszer csak észrevette, hogy jobbra tőle egy keskeny sávot nem nőtt be növényzet. Átmászott az utat elzáró sziklákon, egyik kezével

a fák gyökereibe kapaszkodott, a másikkal pedig a szánkóját szorította magához. Az erdőn át vezető csík egészen keskeny volt, lovak számára vághatták valamikor, most azonban már száradt gallyak borították, amelyek hívogatóan integető ujjakra emlékeztettek. Timmy úgy látta, hogy az út éles kanyarokat leírva egészen a folyóig vezet. Keskeny és nagyon veszélyes lehet, mert ráfagyott a hó. Hirtelen támadt egy ötlete, amely nagyon jónak tűnt, bár nyaktörő és őrült vállalkozásnak is nevezhette volna. A mami biztosan idegrohamot kapna tőle. Összerezzent, amikor megint éles reccsenést hallott a háta mögül. Lelapult a havas fűbe, és a sötétben is ki tudta venni, hogy háttal neki egy árnyalak ereszkedik le a domboldalon. Olyan volt, mint egy hatalmas rovar, amint kinyújtott csápjaival gyökerekbe és sziklakiszögellésekbe kapaszkodik. Timmy a hóra fektette narancsszínű szánkóját, és óvatosan felmászott rá. Meredek, nagyon meredek a lejtő. Válla fölött kapkodva hátralesett, és látta, hogy az idegen nemsokára utoléri. Az útra igazította a szánkóját, és lelapulva elfeküdt rajta. Nincs más választása. Ez az egyedüli lehetősége. Ellökte magát, és szélsebesen csúszni kezdett. 84. FEJEZET Nick a bozótos szélén állt. Minden idegszála pattanásig feszült. Zseblámpája gyenge fényében nem sokat láthatott. A megélénkült szélben gallyak lengedeztek, és éjszakai madarak kiabáltak egymásnak. A fekete alak azonban eltűnt. Vagy talán csak elbújt előle. Eszébe jutott, hogy nem messze innen egy régi, kacskaringós út vezet le a bokrok között a folyóhoz. Terepjárójával jó esélye van arra, hogy lejusson rajta. Futva visszaindult a templomhoz. Miközben revolverét visszadugta a hónalj tokba, észrevette, hogy 325

valami kinyomja a dzsekije zsebét. Christine mobilja! Pompás! Ha azon hív erősítést, és nem a rendőrségi adóvevőn a terepjáróból, akkor talán elejét veheti a sajtóhiénák ideözönlésének. Lucy a második csöngés után jelentkezett. – Szia, Lucy! Nick vagyok. – Te meg hol a csodában kujtorogsz? Már halálra aggódtam magam miattad. – Magyarázkodásra most nincs időm. Emberekre és keresőlámpákra van szükségem. Azt hiszem, a tettes éppen most menekült be előlem a régi templom mögötti bozótosba. Valószínűleg megint a folyóhoz akar eljutni. – Hová menjenek a srácok? – A folyóhoz. Mindjárt az Old Church út mellett, a Nemzeti Park mögött egy valamikor murvával leszórt út vezet a bokrok között. Nem messze onnan, ahol Matthew-t megtaláltuk. Tudod már? – A dugihelyre gondolsz? – Dugihelyre? – A tinik így hívják azt a tisztást a folyó felett. Oda járnak kettyinteni. – Igen, az lesz az. Szólj Halnak, ő pedig döntse el, kit hoz magával! Rendben? – Rendben. Nick összecsukta a mobilt. És ha csak egy hajléktalant ijesztett el, aki a templomban keresett menedéket a hideg elől? Akkor megint közröhej tárgya lesz, de most már mindegy. Most már csak az számít, hogy megtalálják Timmyt. Megállt a pinceablaknál, lábával félretolta a deszka- és üvegdarabokat, aztán leguggolt, hogy bevilágítson. Ágyat látott, plakátokat a falakon, és még ennivalót is egy ládán. Valaki alaposan berendezkedett odalent. A lámpa fényében láncdarab csillant meg. Talán fogva tartottak itt valakit. Képregényeket és szétszóródott baseballkártyákat vett észre a földön, aztán egy gyerekkabátot.

Timmy kabátját. Talán nem is az övé, mondta magának, nehogy túl korán örüljön a felfedezésnek. Ennek ellenére szinte biztosra vette, hogy itt tartották fogva Timmyt. Maggie-nek igaza volt. És pillantása akkor a véres párnára esett. 85. FEJEZET Maggie feje fölött aprócska állatok surrantak el. Föld pergett a hajára, de nem mert felnézni. Elszántan félresöpörte a pókhálókat. Egyszer csak valami keresztülfutott a lábán. Nem irányította rá a lámpáját, mert így is tudta, hogy patkány volt. Hallotta, hogy többen is vannak, és sorra bemásznak a sarkokba meg az alagútba. Rúdlámpájával mindig csak egy kicsike területet sikerült bevilágítania. Megszámolta, hogy tizenegy lépcsőfok vezetett le mélyen a föld alá. A nedves levegő egyre sűrűbb lett körülötte. Ahová lejutott, valamikor talán olyan pince lehetett, amelybe a vihar elől szoktak elbújni a földeken dolgozók. Furcsa ötlet, elvégre a temetőben nyugvó halottaknak már nem kell megvédeniük magukat az időjárás viszontagságaitól. A helyiség üres volt, csak egy fapolc és egy nagy láda állt az egyik sarokban. A polcokon sem volt semmi, a portól és a patkányok piszkától eltekintve. Sem Timmy jelenlétére, sem valami alagút létezésére nem utaltak jelek. Hogy tévedhetett ekkorát? Stucky az ösztöneit is örökre megbénította volna? Valaki azonban mégiscsak elsöpörte a havat az ajtó elől, és ponyvát is terített rá, hogy elrejtse. Kell lennie itt valaminek, ami fontos lehet, nagyon fontos. Még egyszer körbevilágított a helyiségen, és a régi faládán állította meg a fényt. Úgy látta, hogy feltűnően jó állapotban van, korhadásnak nyoma sem volt rajta. Tetején, amelyet csillogó, új szögekkel zártak le, csak vékony földréteg húzódott. Semmiképpen sem állhat hosszú ideje ebben a sötét, nedves lyukban. Maggie visszadugta a hóna alá erősített tokba a revolverét, és 327

megpróbálta felemelni a ládatetőt, de nem bírt el a szögekkel. Miután az egyik sarokban felfedezett egy darabka vasrudat, azt feszítette a tető alá emelőnek. A szögek megcsikordultak, de nem engedtek. A ládából azonban már így is undorító szag áradt ki, amely gyorsan betöltötte a szűk teret. Maggie abbahagyta a kísérletezést, és kicsit hátrább lépett, hogy felmérje a ládát. Elég nagy ahhoz, hogy elférjen benne egy holttest? Egy gyermek holtteste? Kisebb helyeken is talált már testrészeket, például Emma Jean Thomas maradványait, amelyeket Stucky éthordókba csomagolva hagyott egy szemeteskonténerben. Ki hitte volna, hogy egy ember tüdeje belefér egy szendvics tárolására kitalált, kis műanyag dobozba? Megpróbálta megemelni a ládát, hogy felcipelje a friss levegőre. Azonnal belátta azonban, hogy nem bírja el. Megint a teteje alá feszítette a vasrudat, és már fuldoklott a bűztől. Kiköpte a foga között szorongatott rúdlámpát, és visszafojtott lélegzettel még egy kísérletet tett. Valami megcsikordult a földön. Maggie megpördült, és látta, hogy a sötétben mozog valami, ami nagyobb, mint egy patkány. Letérdelt, és kitapogatta a lámpáját, másik kezével pedig felemelte a vasrudat, hogy lecsaphasson vele, ha kell. Újra visszafojtott lélegzettel fülelt, és a keskeny fénysugarat végigjáratta a szemközti falon. A fapolc előrébb került, és mögötte egy lyukat fedezett fel. Elég nagy volt ahhoz, hogy a nevezetes alagút bejárata lehessen. Most megint a háta mögül észlelt mozgást. Rájött, hogy nincs egyedül. Valaki áll a kijáratnál, a lépcső aljában. Érezte a jelenlétét, és hallotta halk lélegzetvételeit, amelyek olyanok voltak, mintha csövön át venné a levegőt. Maggie testét jeges rémület járta át, mint annak idején Stucky közelében. Éppen benyúlt a dzsekije alá, amikor éles penge siklott az álla alá.

86. FEJEZET – Maggie O’Dell ügynök! Ez aztán a kellemes meglepetés! Maggie nem ismerte fel a fojtott hangot, noha az közvetlenül a füle mellett szólt. Az éles penge a nyakához nyomódott, egyre erősebben, hogy hátra kelljen hajtania a fejét. Végül már teljesen szabad és védtelen volt a torka. Érezte, hogy vércsepp gördül a gallérja alá. – Már hogy lenne meglepetés? Számíthatott volna rám, elvégre nagyon sokat tud rólam. A kés minden egyes szótag kimondásakor mélyebben vágott a bőrébe. – Dobja le a vasrudat! A férfi magához húzta, és a szükségesnél jóval erősebben szorította, hogy éreztesse vele a fölényét. Maggie ledobta a földre a rudat, miközben a férfi hátulról benyúlt a dzsekije alá. Óvatosan kihúzta a revolverét, és hevesen elrántotta a kezét, amikor közben véletlenül megérintette a mellét. A fegyvert a sötét sarokba hajította, ahol az nagyot koppant a ládán. Maggie-t nem lepte meg, hogy inkább a kést részesíti előnyben. Megpróbált képet alkotni magának róla, de csak annyira jutott, hogy erős és valamivel magasabb lehet nála. Abból, hogy fülét gumi dörzsölte, és a férfi hangja tompán szólt, kitalálta, hogy maszkot visel. Egyszerű, fekete kesztyűje olcsó áruházi bőr. Tucatáru. – Nem számítottam magára. Azt hittem, hazautazott az ügyvéd férjéhez és a beteg anyjához. Egyébként jobban van már a mama? – Maga hogy tudja? A férfi feljebb nyomta a kés hegyét. Maggie erősen összpontosított, hogy ne kezdjen el nyeldekelni, miközben újabb vércsöpp gördült végig a nyakán, be a melle közé. 329

– Ez nem volt szép! – morogta a támadója. – Elnézést! – préselte ki Maggie a szót mozdulatlan ajkai között. Sikerülni fog, meg tudja csinálni. Megőrzi a nyugalmát, belemegy a játékba, és előnyére változtat a szabályokon. – Szörnyű ez a bűz. Nem folytathatnánk odakint? – Sajnálom, de nem. Tudja, van itt egy kis gond. Attól tartok, maga soha többé nem hagyja el ezt az odút. Hogy tetszik az új otthona? – A férfi megfordította, hogy lámpájával körbevilágíthasson, miközben kése fenyegetően Maggie bőrét karcolta. – Vagy nevezzem inkább a sírhelyének? Maggie megint úgy érezte, hogy ereiben megfagy a vér. Nyugalom, őrizd meg a nyugalmadat! Most ne gondolj Stuckyra, arra meg végképp ne, hogy felvágta a hasadat! Rá kell vennie ezt az őrültet, hogy ne szorítsa ilyen erősen. Elég egyetlen meggondolatlan mozdulat, és szájába csúszik a kés. – Azzal semmire sem megy, ha tőlem megszabadul – mondta nagyon lassan. – A seriff hivatalában mindenki tudja, kicsoda maga. Pár perc múlva legalább tucatnyi rendőr lesz itt. – Ugyan, ugyan, O’Dell ügynök! Blöffökkel nálam hiába próbálkozik. Tudom, hogy egyedül szeret dolgozni. Stuckynál is ezért került bajba. Semmit sem tudnak rólam, kivéve a maga kis személyiségrajzát. Fogadjunk, hogy kitalálom, mi áll benne! Anyám gyerekkoromban megrontott. Hímringyót csinált belőlem, és most ezért gyilkolok kisfiúkat. Jól gondolom? A férfi nevetni próbált, de az eredmény eszelős vihogás lett. – Igazság szerint nem hiszem, hogy az édesanyja megrontotta volna magát. Maggie lázasan törte a fejét, és megpróbált visszaemlékezni arra a kevés dologra, amit Keller atya családjáról megtudott. Édesanyja természetesen őt is egyedül nevelte, mint az áldozatait az övék. De az a nő még Keller gyerekkorában meghalt, halálos balesetet szenvedett. Miért nem jut több az eszébe? Miért nem akar forogni az

agya? A bűz, a torkának feszülő kés lehet az oka, és persze az is megrémíti, hogy éreznie kell a saját csöpögő vérét. – Úgy gondolom, hogy az édesanyja szerette – folytatta, mivel a férfi makacsul hallgatott. – És maga is szerette őt. Csakhogy mind a kettőjüket kíméletlenül bántalmazta valaki. – Fogva tartója összerezzent mögötte. Ezek szerint fején találta a szöget. – Egy rokonuk, talán az édesanyja barátja... Nem is, a maga mostohaapja volt! – jutott eszébe hirtelen. A kés kicsit lejjebb csúszott a nyakán, és most már könnyebben lélegezhetett. A férfi várakozóan hallgatott. Maggie-nek úgy tűnt, sikerült felkeltenie az érdeklődését, és egyelőre ő van nyerésben. – Maga nem homoszexuális, a mostohaapja azonban kétségeket ébresztett magában, és elérte, hogy úgy gondolja, talán mégis az. A férfi karja már nem fogta át olyan erősen a derekát. Maggie érezte, hogy hevesebb lett a légzése. – Nem élvezetből öl meg kisfiúkat. Meg akarja menteni őket, mert arra az ijedt, védtelen kisfiúra emlékeztetik, aki maga volt valamikor. Abban reménykedik, hogy az ő megmentésükkel önmagát is megmenti? A férfi hallgatott. Maggie a kést tartó kézre összpontosított. Túl messzire ment volna? Ha a könyökét belevágja a mellkasába, talán sikerül elkapnia a kést, mielőtt még a férfi szúrhatna vele. El kell terelnie a figyelmét. – Megóvja a kisfiúkat a rossz sorstól, s miközben csúnya dolgokat művel velük, mártírokat csinál belőlük. Így van? Maga valódi hős. Mondhatni, tökéletes bűnt követ el. A férfi újra szorosabban átfogta, és hátrahúzta a karjával. Ez most valóban túl sok volt neki. Kése pengéjét teljes hosszában Maggie nyakához nyomta, és egyetlen gyors rántással átvághatta volna a torkát. – Nagy rakás pszichológiai szar, amit itt összehordtál! Azt sem tudod, miről beszélsz! – mondta indulatos torokhangon. – Albert 331

Stucky hibázott, amikor nem hasította fel a hasadat, de majd én megcsinálom helyette. Több fényre lesz szükségünk – mondta, aztán az alagút bejáratához rángatta Maggie-t, és benyúlt a viharlámpájáért. – Gyújtsd meg! – Térdre lökte, torkához tartotta a kést, és gyufát dobott le mellé a földre. – Gyújtsd meg, hogy lásd, mit csinálok veled. „Azt akarom, hogy végignézd.” Maggie olyan tisztán hallotta Stucky szavait, mintha a fickó most is itt állna várakozón a sarokban. „Azt akarom, hogy végignézd, mit csinálok.” Ujjai érzéketlenek voltak, mégis már első kísérletre sikerült meggyújtania a lámpát. A szűk helyiséget sárgás fény borította be. Maggie kába volt, ereiből mintha kiszökött volna a vér, agya megbénult és a fájdalomra felkészülve teljesen kikapcsolt. Mindezt már átélte egyszer Stuckyval. Minden megismétlődni látszik. Pontról pontra. Teste úgy válaszol a dermesztő rémületre, hogy összes érzékszerve megszűnik működni. Egyre nehezebb volt belélegeznie az oszló hús szagával teli levegőt. Tüdeje fel akarta mondani a szolgálatot. A férfi még mindig torkához szorította a kést, ő pedig érezte, hogy remeg a keze. Hogy a dühtől vagy a félelemtől-e, azt nem tudta eldönteni. – Miért nem bőgsz, vagy sikoltozol? Szóval a dühtől! Maggie hallgatott. Ha akart volna, sem tudott volna válaszolni, mert most már a hangja is cserbenhagyta. Édesapjára gondolt, aki meleg fényű, barna szemével rámosolygott, miközben nyakába akasztotta a keresztet. „Amíg viseled, Isten oltalma alatt állsz – mondta. – Soha ne vedd le! Megértettél, kicsi Maggie?” De nem óvott meg, papa, akarta most mondani. Engem sem, és a kis Danny Alvarezt sem. A férfi belemarkolt a hajába, és felhúzta a földről, de a kést egy pillanatra sem vette el a torkáról. Melle közé megint vér csöpögött. – Mondj már valamit! – ordított rá a maszkja mögül. – Könyörögj nekem! Esdekelj!

– Csinálja végre! – felelte Maggie bágyadtan. Csak nagy nehezen sikerült kimondania ezt a két szót. – Mi van? – képedt el a férfi. – Tegye meg! – mondta Maggie most már hangosabban és erőteljesebben. – Maggie? – szólt le váratlanul Nick a lépcső tetejéről. Az idegen ijedten megfordult, és Maggie-t is magával rántotta. Ő szinte már úgy érezte, hogy csak külső szemlélője mindannak, ami vele történik, meg annak is, amit tesz, mégis megragadta támadója csuklóját, és elhajolt előle, amikor az feléje szúrt. A kés áthatolt a dzsekijén, s szövetet és húst hasított fel, amikor a férfi kihúzta. Aztán a fickó durván ellökte magától, és Maggie tompa puffanással a falnak csapódott. Nick lámpájának a fénye már elindult lefelé a lépcsőn, amikor a fekete árnyalak felkapta a viharlámpát, és eltűnt vele az alagútban. A fapolc dülöngélni kezdett, és a földre zuhant, csupán centiméterekre Nicktől. – Maggie? Zseblámpája már Maggie szemébe világított, és elvakította. – Az alagútban van! – mutatott oda, és megpróbált talpra állni, de heves fájdalom hasított bele, és visszarogyott a földre. – Ne engedd meglépni! Nick eltűnt a fekete lyukban, és őt magára hagyta a sötétben. Maggie lámpa nélkül is tudta, hogy vérzik. Kitapogatta a ragacsos sebet az oldalán, aztán zsebéből előkaparta a láncot, és ujjait végighúzta a sima kis kereszten. A hűvös fém a késpengére emlékeztette. A Jó és a Gonosz... egyértelműen szét lehet-e választani őket? Áthúzta a fején a láncot, és vérző nyakára csatolta.

333

87. FEJEZET Nick megpróbált semmire sem gondolni. Főleg most nem, amikor az alagút szűkebb, kanyargósabb lett, és csak négykézláb mászhatott benne tovább. Már nem látta a maszkos árnyalakot, lámpája csak a sötét semmit világította meg. Minden egyes mozdulatára göröngyök és kövek hullottak alá. A földből gyökérvégek álltak ki, de néha felülről is lelógtak, és pókhálóként az arcára tapadtak. Nehezen lélegzett. Minél előrébb jutott, annál inkább megfogyatkozott a pállott, undorító levegő. Égett a tüdeje, és egyre jobban fájt a mellkasa. Szőr simított végig a kezén. Oda akart csapni, de elhibázta a patkányt, a lámpájából viszont az összes elem kiesett és szétgurult. A hirtelen beállt sötétség meglepte, és megijesztette. Rémülten tapogatózni kezdett maga körül. Megvan a lámpa, egy elem is, kettő, mind a három! Istenem, add, hogy működjön! – imádkozott. Nem tudta, sikerülne-e megfordulnia a szűk helyen, de négykézláb mászva amúgy is képtelen lenne megtenni a visszautat. Összecsavarta a zseblámpát, és megpróbálta felgyújtani. Semmi. A földhöz ütötte, még erősebben ráhúzta az alját, és megint megütögette. Ég! Hála isten! Gyorsabb mászásba kezdett. Az alagút még szűkebb lett körülötte. Már a hasán kúszott, a könyökére támaszkodott, és a lábával lökte előre magát, mintha ár ellenében kellene úsznia. Gyenge úszó volt, de szerencsére jó búvár. Fuldoklóként kapkodta a levegőt, és lepotyogó földdarabokat nyelt. Mekkora utat tehetett már meg, és mennyi lehet még előtte? Semmit sem ért el, csak csupa karmolás lett a patkányok karmaitól, és földlavinát indított el maga mögött. Elevenen fogja itt eltemetni saját magát? Hogy tűnhetett el ilyen gyorsan az az árnyalak? És ha ő a gyilkos,

akkor ki volt az, akit az előbb odafent látott a bozótosban? Őrültség, amit itt csinál, kész őrültség! Nem tudja elfogni. Már egyáltalán nem kapott levegőt, úgy érezte, mindjárt szétrobban a tüdeje. Szeme és torka kapart, mint a dörzspapír. Szája kiszáradt, pusztulás és halál szaga fojtogatta. A falak jobbról-balról a testét dörzsölték, a kiálló kövekbe, gyökerekbe, sőt talán csontokba is beleakadt és elszakadt a ruhája, néha még a bőre is. Meddig tart ez még? Csapdába csalta a gyilkos? Talán meglépett egy elágazáson valahol, ahol az alagút még széles volt? Lehet, hogy ő elnézett egy másik titkos alagutat? Úgy érthető lenne, hogyan tűnhetett el előle olyan hirtelen az árny. Mi lesz, ha ez az alagút zsákutcának bizonyul, és földfalban végződik? Nick már attól tartott, minden ereje elhagyja, amikor lámpája fénye valami fehérre esett. Az alagút kijáratát elzáró hó volt az! Minden akaraterejét megfeszítve ásni, kaparni kezdte, és egyszer csak meglátta a fekete, csillagfényes égboltot. Azt hitte, mérföldeket tett meg kúszva-mászva, de valójában nem hagyta el a temetőt. Előbújt a föld alól, mintha sírjából kikelő halott volna. Alig kétlépésnyire tőle ott magasodott a fekete angyal. A kísérteties fényben olyan volt, mintha mosolyogna. 88. FEJEZET Christine nyaka megfájdult, mint mindig, amikor elaludt a kanapén. Törött üveget és gallyakat látott maga előtt. Akkora szél támadt volna, hogy az ágak betörték a nappali ablakát? Valami nagyot reccsent, és kilyukadt a mennyezet. Igen, még a csillagokat is ki tudja venni! Ezer és ezer ragyog mindjárt a házuk fölött. Hová lett Morelli nagymama takarója? Magára kellene terítenie, mert huzat van, borzalmas ez a hideg. Timmy, légy szíves, csavard feljebb a fűtést! Mi lenne, ha készítene maguknak egy-egy bögre forró csokoládét? Csak le tudná tolni a mellkasáról a bútorokat! Hol 335

van ilyenkor a karja, amikor szüksége lenne rá? Az egyik itt fekszik mellette, de miért nem tudja mozgatni? Az is elzsibbadt, mint az egész teste? Ez a reflektor bosszantóan égeti a szemét. Kikapcsolhatná, ha megtalálná a kapcsolóját. Fényében lassú rumbát járnak a gallyak, és neki-nekicsapódnak a csörömpölő üvegnek. Túlságosan megerőltető, hogy nyitva tartsa a szemét. Talán sikerülne visszaaludnia, ha abbamaradna ez a zörgés. Valahonnan a kabátjából, a mellkasából hallja. Bármi is ez, dühítő... és fájdalmas... igen, dühítően fájdalmas. Mit csinál itt Nixon elnök a reflektorfényben? Integet, neki integet. Visszaintegetne, de még mindig zsibbadt a karja. Az elnök bejött a nappalijukba, letolta róla a bútort, aztán magával vitte vissza, az álomba. 89. FEJEZET Timmy nézte, hogy a víz magával sodorja a szánkóját. Látta, hogy a rikító narancssárga műanyagon megcsillan a hold fénye, miközben a nagy rakás levágott nád mögött kuporgott a hóban. Megérte annyit gyakorolni a templomdombon az ugrásokat, bár a mami megölné, ha tudna róla. Az egyik cipőjét elvesztette ugrás közben, és fájt a bokája, meg nagyon furcsa is volt, majdnem kétszer akkorára dagadt, mint a másik. Timmy már bizakodni kezdett, amikor egyszer csak meglátta a fekete alakot. Úgy ereszkedett le a domboldalon, mint egy óriás pók. Gyorsan mozgott, ügyesen kapaszkodott a gyökerekben meg az indákban, és el-elkapta a kiálló köveket és ágakat. Timmy megint a szánkója után nézett, és most már sajnálta, hogy nem maradt rajta. Az idegen leért a folyópartra, és ő is a szánkót nézte. Bele nem láthat, mert ahhoz már túl messzire sodródott. Talán azt hiszi, hogy ő ott lapul benne, mert nem mozdul, csak áll ott, és a vizet bámulja. Azon gondolkodik vajon, hogy a szánkó után ugorjon-

e? Most, hogy lejött a dombról, a férfi alacsonyabbnak tűnt. Timmy a sötétben nem tudta kivenni az arcát, azt azonban látta, hogy már nincs rajta maszk. A víz felől hideg, nedves levegőt hozott a szél. Timmy még jobban lelapult a hóban. Borzalmasan fázott, hangosan vacogott a foga, és már megint egész testében reszketett. Amint az idegen eltűnik, ő azonnal követni fogja az utat. Nagyon meredeken kanyarog felfelé, de még mindig jobbnak tűnik, mint a bozótosban szaladni. És az útnak vezetnie kell valahová. A férfi mintha feladta volna. Egy darabig a zsebében turkált, de végül megtalálta, amit keresett, és cigarettára gyújtott. Aztán megfordult, és elindult. Egyenesen Timmyhez. 90. FEJEZET Maggie kúszva mászott fel a lépcsőn, mert lába felmondta a szolgálatot. Oldala égett, mint a tűz, és olyan érzése volt, mintha letört késpenge fúródott volna a testébe. Meglehetős gyakorlata volt már az efféle sérülésekben. Bár azt mondják, gyakorlat teszi a mestert, ő mégis szédülni kezdett, és hányinger fogta el, amikor felért, és a holdvilágnál meglátta a saját vérét. Piros pulóverét az oldalán annyira átitatta, hogy az anyag feketének látszott. Kisimította a haját izzadságban úszó homlokából, és meglátta, hogy a keze is csupa vér. Óvatosan kibújt a dzsekijéből, és addig tépdeste a bélését, amíg sikerült elég nagy darabot leszakítania belőle. Havat göngyölt bele, a sebére tapasztotta, és egyszeriben csillagokat látott. A fájdalomtól egy pillanatra összehunyorította a szemét. Amikor kinyitotta, meglátta, hogy valami sötét árny tart felé. Úgy támolygott a sírkövek között, mintha részeg lenne. Maggie a fegyvere után kapott, de ujjai csak az üres pisztolytáskát tapintották ki. Hát persze, a revolvere odalent fekszik a sötét sarokban! 337

– Maggie? – kiáltotta a részeg, de a hangjáról ő most már felismerte Nicket. Megkönnyebbülésében néhány másodpercre még a fájdalmáról is megfeledkezett. Nick csupa föld és kosz volt, s miután letérdelt mellé, Maggie-t hányinger fogta el a szagától. Mégis odasimult hozzá, és boldog örömmel engedte, hogy átkarolja. – Istenem, Maggie, jól vagy? – Azt hiszem, nem mély a sebem. Láttad? Elkaptad? A választ előre leolvashatta a férfi arcáról, amelyre nemcsak csalódottság, de kétségbeesés is kiült. – Valószínűleg egész labirintus van odalent, és én rossz járaton indultam el – felelte Nick. – Meg kell állítanunk. Talán a templomba ment, és ott tartja fogva Timmyt. – Így van. – Tessék? – Megtaláltam azt a helyet, ahol Timmy volt. Ott maradt a kabátja. – Meg kell keresnünk! Maggie fel akart állni, de azonnal visszazuhant a férfi karjába. – Azt hiszem, elkéstünk – mondta Nick, és hangja elárulta, hogy már-már minden hitét elvesztette. – Én... egy véres párnát is láttam ott. Maggie a mellkasára hajtotta a fejét, és a szívverését meg szabálytalan légzését hallgatta. De nem is, ő lélegzik ilyen hangosan! – Jézusom, Maggie, nagyon erősen vérzel! Beviszlek a kórházba. Nem akarok egy éjszaka két olyan embert is elveszteni, akit szeretek. Nick megtámasztotta, ő pedig még mindig támolyogva, de végül talpra állt. Az égető fájdalom újra meg újra beléhasított, mintha izzó üveget nyomtak volna egyre mélyebben a testébe. A férfi karjába csimpaszkodva azt találgatta, jól hallotta-e, hogy azt mondta, szereti őt.

– Ne, Maggie! Inkább ölben viszlek el a terepjáróig. – Láttam, hogy tántorogtál az előbb, Morelli. Jobban bízom a saját két lábamban – mondta Maggie, és összeharapta a fogát, hátha attól majd kis időre enyhülnek a fájdalmai. – Kapaszkodj csak belém! Már majdnem a terepjárónál voltak, amikor Maggie-nek eszébe jutott a láda. – Nick, várj! Vissza kell mennünk. 91. FEJEZET Christine felnézett az égboltra, és könnyen megtalálta a Nagymedvét. Egyébként is ez volt az egyetlen csillagkép, amelyet ismert. A puha hóágyon és a csodálatosan meleg, szúrós gyapjútakaró alatt szinte észre sem vette, hogy az út szélén fekszik. Talán még aludni is tudna, ha nem köhögne fel mindig vért, amikor levegőt vesz. A fájdalom és a felvillanó emlékképek vissza-visszatérítették a valóságba. Eszébe jutott Eddie, aki a mellét simogatta. A fém, amely a lábának csapódott, és összenyomta a mellkasát. És Timmy. Jóságos Isten, Timmy! Sós ízt érzett, és megpróbálta lenyelni a könnyeit. Fel akart egyenesedni, de a teste nem engedelmeskedett, nem értette meg az utasításait. Mi lenne, ha nem lélegezne, legalább pár percig nem? A reflektorok a semmiből kerültek elő, kibukkantak a kanyar mögül, és elvakították. Fékcsikorgást hallott, gumi csúszott a havon, és kavicsok verődtek fel. Két hosszúkás alak szállt ki a járműből, és elindultak feléje. Földön kívülieknek hitte őket a felfújt fejükkel és kiálló bogárszemükkel, ám aztán meglátta, hogy a sapkájuk miatt látszik olyan nagynak a fejük. – Christine! Isten az égben, ez itt Christine! Mosolyogva lehunyta a szemét. Soha nem hallotta még ennyire ijedtnek és aggodalmasnak az édesapja hangját. Kicsit el is szégyellte 339

magát, amiért úgy örült ennek. Miután apja és Lloyd Benjamin letérdeltek mellé, csak egyetlen rövid mondatra futotta az erejéből. – Eddie tudja, hol van Timmy. 92. FEJEZET Nick rá akarta beszélni Maggie-t, hogy üljön be a terepjáróba, és maradjon ott. Egyelőre sikerült elállítaniuk a vérzését, de nem tudhatták, mennyi vért vesztett. Mindenesetre alig állt a lábán, holtsápadt volt, és talán már képzelődött is. – Semmit sem értesz, Nick! – makacskodott még mindig. A férfi már azon volt, hogy se szó, se beszéd berakja a kocsiba. Már az is elég baj, hogy nem hajlandó kórházba menni. – Én visszamegyek, és megnézem, mi van abban a hülye ládában – döntötte el Nick –, te pedig itt maradsz. – Várj! – Maggie megragadta a karját, és összerándult a fájdalomtól. – Lehet, hogy Timmy az. – Micsoda? – Lehet, hogy ő van a ládában. Nicket arculütésként érte, amit hallott. Döbbenten a terepjárónak dőlt. – Miért tette volna oda? – nyögte ki, mert elszorult a torka, és alig bírt beszélni. Nem akarta elképzelni, hogy valaki egy ládába gyömöszölte Timmyt. Az nem lehet, hogy már nincs életben! Tudta azonban, hogy nagyon is lehet, hiszen ő maga is régóta számolt már ezzel a lehetőséggel. – Nem tartozik a módszeréhez. – Bármi is van abban a ládában, talán nekem szánták. – Ezt nem értem. – Emlékszel az utolsó üzenetére? Tud Stuckyról, és talán a szokásait is átvette. Nick, lehet, hogy Timmy fekszik a ládában. És ha úgy van, akkor neked nem kellene látnod.

A férfi Maggie-t nézegette. Arca csupa vér és kosz, hajára földdarabok és pókhálók tapadnak. Szép, telt ajkát összeszorítja fájdalmában, törékeny vállát megfeszíti, hogy talpon tudjon maradni. És még így is őt akarja kímélni! Nick sarkon fordult, és elindult vissza. – Várj meg! – kiáltott utána Maggie, de ő nem hallgatott rá. Segítség nélkül a nő úgysem követheti. A lépcsők előtt Nick habozva megállt kicsit, ám aztán erőt vett magán, és lement a sötét üregbe. Odalent fojtogató volt a bűz. Megtalálta a vasrudat és Maggie revolverét, s mindkettőt magához vette. Aztán megemelte a ládát, és lassan felvonszolta a lépcsőn. Izmai tiltakoztak, ő azonban nem adta fel, míg ki nem jutott a lyukból, és megint tiszta levegőt lélegezhetett be. Maggie már ott állt, és egy sírkőnek támaszkodva várt. Arca még sápadtabb lett, mint már eddig is volt. – Majd inkább én! – mondta, és kinyújtotta kezét a vasrúd után. – Nem kell, megcsinálom. Nick a láda fedele alá tolta a rudat, és megfeszítette. A szögek recsegése belehasított az éjszaka csendjébe. Hideg volt, fújt a szél, a halál szaga mégis minden érzékszervét eltompította. Miután sikerült kihúznia a szögeket, kis ideig megint habozott. Maggie odalépett hozzá, elnyúlt mellette, és felnyitotta a láda fedelét. Mind a ketten hátráltak egy lépést, de nem a bűz miatt. Gondosan fehér kendőbe csomagolva Matthew Tanner kis teste feküdt ott előttük. 93. FEJEZET Timmy nem futhatott el, és nem volt hová elbújnia. Leszánkázott a parton. Át tudja úszni a folyót, vagy hagyja, hogy magával sodorja? Belenyúlt a vízbe. Borzalmasan hideg volt, az áramlás pedig ijesztően erős. 341

Az idegen megállt fölötte, és a cigarettáját szívta, de másfelé nézett. A nagy csendben Timmy hallotta, hogy valamit dünnyög, a szavait azonban nem értette. A férfi időnként köveket és göröngyöket rúgott a folyóba, és olyan közel volt hozzá, hogy ilyenkor ráfröccsent a víz. Vissza kellene szaladnia az erdőbe, ott legalább elrejtőzhetne. A folyón át biztosan nem sikerülne elmenekülnie. Már most úgy fázik, mint egy kivert kutya. A vízben biztosan megfagyna. Kilesett a part mögül, és látta, hogy a férfi újabb cigarettára gyújt. Most! Most kell elszaladnia. Felkapaszkodott a partra, lábával göröngyöket, köveket lökött a folyóba... és a csobbanás elárulta. Mielőtt elérte volna az utat, kifordult a bokája. Térdre esett, és fel akart tápászkodni, ám egyszerre csak azt érezte, hogy valaki a magasba emeli. Vadul rúgkapált, és belekarmolt a derekát átfogó karba, de egy másik már a nyakára fonódott. – Nyugodj meg, kis szaros! Timmy ordítani kezdett. A kar még erősebben szorította a torkát, és már alig-alig kapott tőle levegőt. Egy kocsi csúszkált le a kanyargós úton, de az idegen most sem lazított fojtogató fogásán. Az autó közvetlenül előttük fékezett le, a férfi azonban nyugodtan állt tovább, és nem menekült el. Timmyt elvakították a fényszórók, de így is felismerte Hal seriffhelyettest. Miért nem engedi már el ez a pasas? Nagyon fájt a nyaka, és megint belekarmolt a torkára fonódó karba. Hogyhogy nem szalad el? – Mi folyik itt? – kérdezte Hal, aki egy másik seriffhelyettessel kiszállt az autóból, és mind a ketten lassan elindultak feléjük. Timmy nem értette, miért nem húzzák elő a fegyverüket. Hát nem látják, mi történik itt? Ez az ember bántja őt! – Megtaláltam a fiút. Az erdőben bujkált – mesélte nekik az idegen büszkén. – Hogy úgy mondjam, megmentettem. – Látom – felelte Hal seriffhelyettes.

De hát ez hazugság! Timmy el akarta mondani, hogy minden egészen másként volt, de a kar erősen szorította a nyakát, ezért nem tudott megszólalni. Miért hisznek ezek neki? Nem látják, hogy ő a gyilkos? – Szálljatok be hozzánk! Gyere szépen, Timmy, most már biztonságban vagy. A kar lassan levált a nyakáról. Amint földet érzett a talpa alatt, Timmy kiszabadította magát, és sérült bokájával odasántikált Hal seriffhelyetteshez. Ő megfogta a vállát, és gyengéden a háta mögé tolta. Aztán előhúzta a fegyverét, és ráfogta a férfira. – Te is gyere! Sok mindent meg kell magyaráznod, Eddie. 94. FEJEZET Október 31., péntek Christine virágokkal teli helyiségben ébredt. Lehet, hogy már meghalt? Aztán rájött, hogy még él, mert az ágya mellett elmosódottan ugyan, de meglátta az édesanyját. Ebben a bugyikék és babarózsaszín szabadidőruhában sem a mennyországba, sem a pokolba nem engedték volna be a mamát. – Hogy érzed magad, kislányom? – fogta meg mosolyogva a kezét. Végre nem festi a haját. Jól áll neki, hogy ősz. Christine eldöntötte, hogy elteszi későbbre ezt a bókot. Talán jó lesz arra, hogy elhárítsa vele az elkerülhetetlen kérdezősködést. – Hol vagyok? Ostoba kérdés volt, de miután órákon át mindenfélét képzelgett, teljességgel szükségszerű is. – Kórházban, kedvesem. Nem emlékszel? Nemrégiben hoztak ki a műtőből. Műtőből? Christine csak most vette észre testén a sok csövet, és 343

rémülten felhajtotta a takaróját. – Christine! A lába még megvan. És mozgatni is tudja. Az egyiket ugyan bekötözték, de az nem olyan szörnyű, amíg engedelmeskedik az akaratának. – Csak az hiányzik, hogy még tüdőgyulladást is kapj! – takarta be megint az édesanyja. Christine mindkét karját felemelte, megmozgatta az ujjait, és látta, hogy a csövekből folyadék csöpög a vénáiba. Ezek szerint egyben maradt, és mindene működik. Ehhez képest kicsinység, hogy úgy érzi, mázsás kő nyomja össze a gyomrát és a mellkasát. – Édesapád és Bruce kimentek, hogy megigyanak egy kávét. Örülni fognak, ha meglátják, hogy felébredtél. – Jézus Isten, Bruce itt van? Hirtelen eszébe jutott Timmy, és a félelem kis híján megfojtotta. – Adj neki még egy esélyt! – kérte az édesanyja, aki szemlátomást nem vette észre, hogy légzési nehézségei vannak. – Ez a tortúra komolyan megváltoztatta. Tortúra? Újabban így nevezik a fia elrablását? Megkönnyebbült, amikor meglátta, hogy Nick dugja be fejét az ajtón. Homlokán friss horzsolás húzódik, de állán már alig látszanak a zúzódások. Kék inget, sötétkék nyakkendőt, farmert és zakót visel. Mennyi ideig alhatott itt? Ha nem éppen most derítette volna ki, hogy még él, azt hinné, az öccse a temetésére öltözött fel így. Megint Timmyre gondolt. Mit érthetett az anyjuk tortúrán? A félelemtől mellkasán még nagyobb lett a nyomás. – Szervusz, kedvesem! – üdvözölte az édesanyjuk Nicket, aki lehajolt Christine-hez, és megcsókolta. Ő éberen figyelte őket, és árulkodó jeleket keresett az arcukon. Megkérdezze tőlük, mi van Timmyvel? Hazudnának neki, hogy kíméljék? Félnének, hogy összeomlik? – Tudni akarom az igazságot, Nick! – mondta, és saját maga sem

ismert rá visító hangjára. Mindketten ijedten és aggódva néztek rá, de az öccse szemlátomást tudta, mire gondol. – Rendben van, legyen, ahogy akarod! Christine nézte, amint Nick az ajtóhoz indult. Rá akart ordítani, hogy maradjon itt, és beszéljen vele. – Nicky, kérlek – mondta végül csupán, és nem érdekelte, hogy könyörög. Öccse kinyitotta az ajtót. Timmy úgy állt ott, mintha jelenés volna. Christine megdörzsölte a szemét. Már megint képzeleg? Timmy sántikálva elindult felé. Látta, hogy horzsolások és vágások vannak az arcán, véraláfutásos és megduzzadt az ajka, de a haja frissen mosott, és tiszta a ruhája. Még új edzőcipője is van! Mi ez az egész? Újabb lidérces álom? – Szia, mami! – mondta a fia, mintha csak kutyaközönséges reggel volna, aztán feltérdelt a székre, amelyet a nagyanyja tolt oda neki, hogy ráláthasson az ágyra. Christine hagyta, hadd folyjanak a könnyei. Ha akarta, akkor sem tudta volna visszatartani őket. Komolyan itt van a gyereke? Megérintette a vállát, lesimította a forgóján meredező hajszálakat, és megsimogatta az arcát. – Jaj, ne, mami, mindenki látja! – nyűgösködött Timmy. Christine már egészen biztos volt abban, hogy nem álmodik. 95. FEJEZET Nick kimenekült a betegszobából, mielőtt még elsírta volna magát. Bekanyarodott a folyosó sarkán, és majdnem összeütközött az apjával, aki a kávéját féltve gyorsan hátralépett. – Vigyázz, fiam! Lassan járj, tovább érsz! – mondta. Nick leolvasta arcáról a gúnyos helytelenítést, de nem akarta elrontani a jó hangulatot, ezért csak mosolyogva félreállt az útból. 345

– Tudod már, hogy nem Eddie volt? – szólt utána az apja. – Valóban? – Nick megállt, és visszafordult. – Ezt ezúttal majd a bíróság fogja eldönteni, és nem Antonio Morelli. – Ezzel meg mi a fenét akarsz mondani? Nick közelebb lépett hozzá, hogy szemtől szembe nézhessenek egymásra. – Segítettél hamis bizonyítékokat elhelyezni Jeffreys csomagtartójában? – Fékezd a nyelved, fiam! Én sehova nem helyeztem el semmit. – Akkor mivel magyarázod az ellentmondásokat? – Semmiféle ellentmondásról nem tudok. Egyszerűen csak mindent megtettem azért, hogy azt a szar alakot elítéljék. – Bizonyítékokat hagytál figyelmen kívül. – Tudtam, hogy Jeffreys ölte meg a kis Wilsont. Te nem láttad az áldozatát. Te nem láttad, mit művelt vele! Jeffreys megérdemelte a halált. – Ne merd azt állítani, hogy szörnyűbb dolgokon mentél keresztül, mint én! – fortyant fel Nick, és ökölbe szorította a kezét. – Egy életre elég borzalmat láttam ezen a héten. Lehet, hogy Jeffreys megérdemelte a halált, csak te közben két másik gyilkosságot is a nyakába varrtál, és futni hagytad az igazi tettest. Lezártad a nyomozást, és alaptalanul biztonságba ringattad a várost. – Azt tettem, amit helyesnek tartottam. – Ezt ne nekem mondd, hanem Laura Alvareznek és Michelle Tannernek! Nekik mondd, hogy azt tetted, amit helyesnek tartottál! Nick felindultan továbbment. Úgy érezte, nem aratott nagy győzelmet azzal, hogy apjának a fejére olvasta tévedését, és nem is töltötte el diadalérzet. Kicsit azért mégis kihúzta magát, miközben végigment a hosszú folyosón. Megállt a nővérpultnál, és elámult, amikor mögötte egy fekete köpenyt és boszorkánysapkát viselő nőt vett észre. Beletelt néhány pillanat, amíg megfejtette, mit jelent a narancsvörös és fekete krepp-

papír meg a kivájt tök. Hát persze, Halloween van! Még a nap is időben előbújt, és elkezdte megolvasztani a havat. Türelmesen várt, amíg a nővér telefonon lediktálta egy recept hozzávalóit. A jelmezes nő pillantása ugyan azt üzente, hogy csak egy másodperc lesz az egész, de azért nem törte össze magát a sietségtől. – Szia, Nick! Sandy Kennedy bukkant fel mögötte, és a nővér mellett elbújva elvett a pultról egy beteglapot. – Sandy! Sikerült végre átkerülnöd nappali műszakba? – Magában azonnal rájött, hogy ostobább dolgot nem is mondhatott volna, de azért rámosolygott a bögyös-faros kis barna nőre. – Hogy vagy? Rég nem találkoztunk már. Hirtelen belehasított a kérdés, hogy van-e olyan hely a városban, ahol ő ne futhatna össze egy volt szeretőjével vagy barátnőjével. – Úgy tűnik, Christine már jobban van – mondta Sandy, de a férfi megjegyzését figyelmen kívül hagyta. Nick megpróbált visszaemlékezni arra, miért nem kezdett hosszabb kapcsolatot vele. Értelmes és csinos lány, de hát az összes nő az volt, akivel ő ágyba bújt. Maggie O’Dell-lel azonban egyikük sem vehetné fel a versenyt. – Jól vagy, Nick? Mit tehetünk érted? – Meg tudná mondani O’Dell ügynök szobaszámát? – kérdezte Nick a pult mögött ülő ápolónőtől. – 372 – felelte a nővér fejből. – A folyosó végén, jobbra. De lehet, hogy már elment. – Elment? Hogyhogy? – Az előbb kijelentkezett, és már csak néhány holmira várt, amit felvehet. A sajátjai igencsak tépettek voltak, amikor éjszaka behozták. Nick már a folyosó közepénél járt. Kopogás nélkül rontott be a szobába, és megijesztette Maggie-t, aki gyorsan elfordult az ablaktól, 347

hogy a fal felé kerüljön a hátán nyitott kórházi hálóing. – Jézusom, Morelli, te nem szoktál kopogni? – Sajnálom. – A férfi szíve már nem kalapált idegesen. Maggie csodálatosan festett. Sötét, rövid haja visszakapta a fényét, arcába visszatért a szín, és még kifejező, barna szeme is csillogott. – Azt mondták, talán már elmentél. – Csak néhány ruhát várok, hogy felöltözhessem. Az egyik segédápolónő felajánlotta, hogy elmegy és megveszi. – Maggie tett néhány lépést, de vigyázott, hogy hátát mindig a fal felé fordítsa. – Úgy két órája lehet, hogy elindult. Remélem, nem rózsaszín cuccokkal jön majd vissza. – Elengedett az orvos? Nick vigyázott, hogy ne csendüljön ki túl sok aggódás a kérdéséből. Lehet, hogy mégsem járt sikerrel? – Rám bízta a döntést. Egymás szemébe néztek, és a férfi most már szerette volna, ha Maggie észrevenné, mennyire aggódik érte. – Christine hogy van? – kérdezte Maggie. – Jól sikerült a beavatkozás. Az orvos szerint teljesen rendbe fog jönni a lába. Éppen most vittem be hozzá Timmyt. Maggie vonásai ellágyultak, bár a tekintete mintha elkalandozott volna. – Ha nem ismerném az előzményeket, azt hinném, minden jól végződött – mondta, és halványan elmosolyodott. Atyaég, milyen szép, amikor mosolyog! Nick már éppen meg akarta mondani neki, ám aztán letett róla. Biztosan el sem tudná képzelni, mennyire megrémült, amikor azt hallotta, hogy már elment. Vajon sejti legalább, hogyan érez iránta? A pokolba a férjével és a házasságával! Vállalni fogja a kockázatot, és megvallja neki, hogy szereti. – Reggel letartóztattuk Eddie Gillicket – mondta mégis vallomás helyett.

Maggie leült az ágy szélére. – És még egyszer beidéztük kihallgatásra Ray Howardot. Ezúttal bevallotta, hogy Eddie időnként kölcsönkérte tőle a kék furgont. – Azon a napon is, amelyiken Danny eltűnt? – Arra nem emlékszik. De van valami más, ami fontosabb. Sokkal fontosabb. Eddie az első gyilkosságok előtti nyáron kezdett nálunk dolgozni. Az omahai rendőrség ugyan adott neki ajánlólevelet, de az anyagában három megrovás is szerepelt. Mindegyiket őrizetbe vétel közben elkövetett aránytalan erőszakosságért kapta. Két esetben fiatalkorúakról volt szó. Az egyik fiúnak még a karját is eltörte. – És az utolsó kenetek? – Az édesanyja, aki egyébként szintén egyedül nevelte Eddie-t, két állást is vállalt, hogy katolikus iskolába és gimnáziumba járathassa a fiát. – Hát, nem is tudom, Nick. A férfit nem lepte meg Maggie kétkedése. – A Jeffreys-esetnél hozzáférhetett a bizonyítékokhoz, és trükközhetett velük – folytatta. – A boncterembe is bejárása volt. Tegnap délután ő hozta el onnan a boncolási felvételeket. Gond nélkül magához vehette Matthew holttestét, miután rájött, hogy a fényképeken szereplő foglenyomatok alapján azonosíthatják. A rendőrségi kapcsolatai révén Albert Stuckyról is könnyen szerezhetett értesüléseket. Látta, hogy a név hallatán Maggie arca megrándult. Vajon ő is tud erről? – A bonctermet soha nem zárják – jegyezte meg töprengve a nő. – Bárki bejuthatott oda. Stuckyról pedig az összes újság és folyóirat mindent megírt. – Más is van még. – Nick ezt a végére tartogatta. A legsúlyosabb bizonyíték egyben a legkérdésesebb is. – Terhelő holmikat találtunk Eddie csomagtartójában – mondta, és nem titkolta el a kétkedését. Lehet, hogy megint ugyanaz történt, mint Jeffreysnél? Mind a 349

ketten erre gondoltak. – Miféle holmikat? – kérdezte Maggie. – Egy Halloween-maszkot, egy pár fekete kesztyűt és egy kötéldarabot. – Miért hagyta volna ezeket a leállított kocsijában, amikor tudta, hogy a sarkában vagyunk? Főleg azután, hogy annak idején ő rakta Jeffreys csomagtartójába a hamis bizonyítékokat? Nick ugyanezt a kérdést tette fel saját magának. Ennek ellenére le akarta végre zárni ezt az ügyet. – Apám virágnyelven elismerte, hogy tudott a bizonyítékok elhelyezéséről. – Ezt mondta? – Igazság szerint inkább olyasmit, hogy nem törődött az ellentmondásokkal. – Édesapád azt hiszi, hogy Eddie a gyilkos? – Meggyőződése, hogy nem ő az. – Ami téged persze csak megerősít abban, hogy igen. Semmi kétség, Maggie nagyon jól ismeri őt. – Timmy kapott a tettestől egy öngyújtót. Rajta van a seriffjelvény. Apám jutalomból osztogatta, de nem sokan kaptak tőle. Összesen öten. És az egyikük Eddie volt. – Egy öngyújtót el is lehet veszíteni. Maggie felállt az ágyról, és az ablakhoz lépett. Ezúttal nagyon elgondolkodott, és megfeledkezett arról, hogy kórházi hálóinge hátul van felvágva. Nick azonban onnan, ahol állt, csak keskeny csíkot láthatott a hátából és a vállából. Kicsinek és törékenynek tűnt az ingben. A férfi elképzelte, milyen volna, ha szorosan magához ölelné, órákig feküdne mellette, sima bőrét és a haját simogatná, és hosszú-hosszú időre elveszne a szerelmében. Mindenható Isten, hogy jut eszébe ilyesmi? Kimerülten szemére szorította az ujjait, hogy elhessegesse a képzelete által elébe varázsolt képeket.

– Még mindig azt gondolod, hogy Keller volt? – kérdezte, bár tudta, mi lesz a válasz. – Nem tudom. Talán csak nem akarom elismerni, hogy már nem bízhatom az ösztöneimben. Nick ezt nagyon is át tudta érezni. – Eddie-re nem illik rá a személyiségrajzod? – Az a férfi ott, a föld alatti üregben nem volt forrófejű ember, aki kisfiúkat kaszabol össze, ha elveszti a türelmét. Nem, ő küldetést teljesített, alaposan átgondolt és megtervezett küldetést. Komolyan azt hiszem, hogy úgy képzeli, megmenti azokat a fiúkat. Maggie kinézett az ablakon, és kitért Nick pillantása elől. Ő pedig nem kérdezte meg, mi történt ott a pincében a felbukkanása előtt. A tettes üzenetei, Albert Stucky felemlegetése bizonyára túlságosan is személyesen érintik Maggie-t. Talán valóban elvesztette a tárgyilagosságát. – Timmy mit mondott? – fordult visszafelé a nő. – Sikerült azonosítania Gillicket? – Az este úgy tűnt, biztos a dolgában, de ez azután történt, hogy Eddie végigkergette az erdőn, és elkapta. Ő persze azt állítja, hogy véletlenül látta meg az erdőben, és azért vette üldözőbe, mert meg akarta menteni. Timmy ma reggel elismerte, hogy soha nem látta a tettes arcát. De hát az nem lehet, hogy ez mind csak merő véletlen! – Nem. Nagyon úgy fest, hogy tisztáztad az esetet – vonta meg a vállát Maggie. – És vajon a tettest is elkaptam? 96. FEJEZET A férfi begyömöszölte kevéske holmiját a régi bőröndbe, és ujjait végighúzta a repedezett, olcsó műanyagon. A zár számkombinációját már sok éve elfelejtette, úgyhogy inkább nem használta. A bőrönd fülét is régóta ragasztószalaggal kellett betekernie, amely így nyáron 351

ragadt, télen meg vágott és dörzsölt. Ez volt az egyetlen emléke, amely az édesanyjától még megmaradt. A szökése előtti éjszaka lopta ki a mostohaapja ágya alól. Otthona soha nem volt valódi otthon, főleg nem az édesanyja halála után. Nélküle börtön lett az a kétemeletes kőház. Három héten át minden éjszaka megkapta a büntetését, mielőtt kereket oldott volna. Még a szökése éjszakáján is megvárta, hogy mostohaapja befejezze vele, aztán kimerülten összerogyjon. Akkor elővette az édesanyja bőröndjét, és becsomagolt, miközben combja belsején vér folyt végig. A mama igen, ő viszont soha nem szokta meg az erőszakos behatolásokat, és a könnyek sem segítettek rajta. Azon az éjszakán járni is alig bírt, mégis sikerült megtennie a hat mérföldet a Lourdes-i Szűzanyáról elnevezett katolikus templomig, ahol Daniel atya menedéket biztosított számára. A szállásért és a kosztért hasonló árat kellett fizetnie, de Daniel atya legalább kedves, gyengéd és kicsi volt. Megszűntek a felrepedések és a horzsolások, csak a megaláztatás maradt, azt azonban ő a bűnhődése részének tartotta, és elfogadta. Végül is gyilkolt. Az a rettenetes látvány még álmában is üldözte, még akkor is látta a döbbent ámulatot az édesanyja halott szemében, amint kicsavarodott testtel és törött csontokkal feküdt a pince padlóján. Lecsukta a bőrönd fedelét, mintha azzal most elhessegethetné a képet. A második gyilkosság sokkal egyszerűbb volt. Daniel atya befogadott egy kóbor macskát, és ő azt ölte meg. A macskának, nem úgy, mint neki, semmiféle ellenszolgáltatást nem kellett nyújtania a fedélért meg az ételért, és ez elég volt ahhoz, hogy meggyilkolja. Máig nem felejtette el, hogyan lövellt az állat meleg vére az arcára és a kezére, amint átvágta a torkát. Attól fogva minden egyes gyilkosság lelki sugallatra következett be, áldozati cselekmény volt. A szeminárium második évében ölte meg az első fiút, egy mit sem sejtő, szomorú szemű és szeplős

újságkihordó gyereket. Önmagára emlékeztette. Ezért kellett meggyilkolnia. Az órájára pillantott, és látta, hogy bőven van még ideje. A bőröndöt gondosan az ajtóhoz készítette, a fekete sportzsák mellé, amelyet már korábban megpakolt. Pillantása az ágyán összehajtva fekvő újságra esett. Elvigyorodott, amikor meglátta a nagybetűs címet: „EGY SERIFFHELYETTEST GYANÚSÍTANAK A KISFIÚK MEGGYILKOLÁSÁVAL”. Mennyire egyszerű dolga volt! Abban a pillanatban, amint meglátta Eddie öngyújtóját az öreg furgon padlóján, azonnal tudta, hogy az a beképzelt, hiú majom tökéletes lesz bűnbaknak. Majdnem olyan tökéletes, mint annak idején Jeffreys volt. A végén csak kifizetődött, hogy hosszú estéken át kártyázott azzal az öntelt alakkal, és szenvedett az ostoba fecsegésétől. Érdeklődést színlelt Gillick szexuális hódításai iránt, s feloldozást és megbocsátást ajánlott neki, miután a derék seriffhelyettes kijózanodott. Barátjának adta ki magát, noha valójában a gyomra is felfordult attól az önelégült okostojástól. Kérkedéseit hallgatva megtudta róla, hogy heves természetű, és főleg a „süvölvény punkokra” meg a „dögös cafkákra” indul be. Sok tekintetben a mostohaapjára emlékeztette, ami csak édesebbé teszi majd az elítélését. És miért is ne ítélnék el Gillicket, miután a viselkedésével rossz hírbe hozta magát, ő pedig gondosan bizonyítékokat helyezett el a horpadt Chevyje csomagtartójában? Óriási szerencséje volt, hogy az erdőben rábukkant a balesetet szenvedett kocsira. Aztán már gyerekjáték volt a halálbiztos bizonyítékok bekészítése. Ugyanúgy, mint Jeffreysnél. Ronald Jeffreys annak idején neki gyónta meg Bobby Wilson meggyilkolását, de leheletnyi megbánás sem volt a hangjában, amikor megbocsátást kért. Megérdemelte a büntetést. És nagyon könnyű volt ráhúzni a vizes lepedőt. Mindössze egy névtelen 353

telefonhívás kellett hozzá a seriff hivatalába és néhány terhelő bizonyíték. Igen, Ronald Jeffreys eszményi bűnbak volt, akárcsak Daryl Clemmons. A fiatal papnövendék meggyónta neki, hogy homoszexuális hajlamai vannak, és még csak nem is sejtette, hogy ezzel felajánlotta magát a védtelen kis újságosfiú gyilkosának, akinek a holttestét a folyóparton, a papnevelde közelében találták meg. Aztán Randy Maiser következett, egy szerencsétlen csavargó, aki a Szűz Mária-templomban keresett menedéket. Wood River lakosai nagyon is készségesen kiáltották ki bűnösnek az ágrólszakadt idegent, miután meggyilkoltak közülük egy kisfiút. Ronald Jeffreys, Daryl Clemmons és Randy Maiser mind eszményi bűnbakok voltak. És most már Eddie Gillicket is felveheti a listájára. Megint az újságra pillantott, tekintete Timmy fényképére esett, és máris csalódottság árnyékolta be a jókedvét. Timmy szökése után meglepő módon megkönnyebbült, most mégis ezért kénytelen elmenekülni. Hogyan láthatná el nap mint nap a munkáját abban a tudatban, hogy cserbenhagyta a fiút? És Timmy előbb-utóbb biztosan felismerné a szemét, a járását és a bűnösségét. Igenis bűnös, mert nem volt képes megmenteni Timmy Hamiltont. Felvette az ágyról az újságot, és fellapozta a Timmy megmeneküléséről és Christine balesetéről szóló cikknél. Mutatóujját végighúzta a sorokon, és pillantása letöredezett, lerágott körmeire esett. Szégyenkezve ökölbe szorította a kezét, hogy elrejtse az ujjait. A cikk végén aztán megtalálta, amit keresett. Igen, Bruce, Timmy apja megint itt van a városban. Újra az órára nézett. Szegény Timmy azzal a sok kék folttal a testén! Megérdemli, hogy még egy esélyt kapjon a megmenekülésre. Ez elég fontos ahhoz, hogy szánjon rá némi időt.

97. FEJEZET Maggie szerette volna megnyugtatóan azt mondani Nicknek, hogy az eset tisztázódott, és nem fog több kisfiú eltűnni. Miközben azonban Eddie Gillick esetleges bűnösségéről beszéltek, őt szüntelenül kétségek mardosták. Lehet, hogy csak önfejű, és nem akarja beismerni a tévedését? Kár, hogy a segédápolónő közel sem volt annyira pontos, mint amennyire kotnyeles! Hogy lehet ebben a papírvékony hálóingben komoly beszélgetést folytatni? Olyan nagy kérés volna, hogy legalább egy fürdőköpenyt vagy köntöst kaphasson, amellyel eltakarhatja szabadon maradt hátát? Maggie látta, hogy Nick vigyáz, és nem akarja őt zavarba hozni a pillantásaival, neki azonban minden egyes mozdulatánál eszébe jut a csupaszsága. Ennél is rosszabb, hogy azonnal bizsergető érzés járja át, amint Nick ránéz. Teste mindig rögtön válaszolt, ha magán érezte a férfi tekintetét. – Jól van, nagyon úgy fest, hogy Eddie Gillick lehet a bűnös – ismerte el, és elszántan nem vett tudomást a testéről. Melle előtt karba fonta a kezét, és háttal a falnak megállt az ablaknál. Az égbolt szinte természetellenesen kék és tiszta volt. A járdákról és a pázsitról a hó nagy része leolvadt. Nemsokára már csak szürke, jeges kupacok maradnak az utak mentén. A fák, amelyek még nem hullatták le összes levelüket, az arany, a sárga és a narancs árnyalataiban csillogtak nedvesen. Mintha megszűnt volna egy gonosz varázs, mintha levették volna a városról a rontást, egyszeriben megint olyan lett minden, mint amilyen rendesen lenni szokott. Minden, kivéve az ő gyomrát, amely össze-összerándult, és nem a varratoktól, hanem mardosó kétségeitől. – Mi dolga volt Christine-nek tegnap Eddie-vel? – Ma még nem beszéltünk. Az este azt mondta, úgy volt, hogy 355

Eddie hazaviszi, de végül kimentek a városból. Gillick le akart feküdni vele, és cserében felajánlotta, hogy elárulja neki, hol van Timmy. – Eddie azt állította, hogy tudja, hol van Timmy? – Christine szerint igen, de alighanem csak képzelődött szegény. Azt is mondta, hogy személyesen Nixon elnök vitte oda az út szélére. – Hát persze, a maszkja miatt! Kiemelte Christine-t a kocsiból, az álarcát pedig betette a csomagtartóba. – Aztán futásnak eredt, és végigkergette Timmyt az erdőn – tette hozzá Nick. – Mindezt persze már azok után, hogy megpróbálta megerőszakolni Christine-t, téged pedig majdnem megölt a pincében. Mondhatom, ügybuzgó fickó! Szótlanul meredtek egymásra. Egyikük sem mondta ki azt, ami egészen nyilvánvaló volt, s mindkettőjüket csalódással és újra félelemmel töltötte el. – Nálad is megpróbálta? – kérdezte meg végül Nick. – Mire gondolsz? – Tudod... azt... – Nem – vágott a szavába Maggie, hogy ne kelljen tovább kínlódnia a megfogalmazással. – Semmi olyat nem tett – fűzte hozzá. Eszébe jutott, hogy a tettes, miközben elvette a fegyverét, véletlenül megérintette a mellét, de nem hagyta ott a kezét, hanem azonnal visszarántotta. Amikor a fülébe suttogott, egyszer sem ért a bőréhez. Nem érdekli a szex, nem kellenek neki a férfiak, a nők pedig főleg nem. Az édesanyja végül is szent volt. Maggie-nek a Keller atya hálószobájában függő, vértanúkat ábrázoló képekre kellett gondolnia. A papi hivatás és a nőtlenségi fogadalom mögött tökéletesen elbújhat a tettes. – Még egyszer ki kell kérdeznünk Kellert – mondta. – Semmi sincs ellene a kezünkben, Maggie. – Miss O’Dell? – Egy nővér dugta be a fejét az ajtón. – Látogatója van.

– Legfőbb ideje – felelte Maggie, és örült, hogy végre megjött a nyegle kis segédápolónő. A nővér kinyitotta az ajtót, és kihívóan rámosolygott egy fekete Armani-öltönyt viselő, jóképű szőke férfira, aki olcsó kisbőröndöt tartott a kezében, és hasonló ruhazsák feküdt a karján. – Szia, Maggie! Férje úgy lépett be a szobába, mintha csak odahaza volna. Kurta pillantást vetett Nickre, mielőtt megajándékozta volna értékes ügyvédi mosolyával. – Greg? Te meg mit keresel itt? 98. FEJEZET Timmy megvárta, hogy az automata lenyelje a negyeddollárosát, és már majdnem megnyomta a Snickers gombját. Eszébe jutott azonban az elrablása, és inkább Reese-t vett. Nem szabad az ismeretlen férfira és arra a kis szobára gondolnia. Neki most csak a mamájával kell törődnie, és segítenie kell neki, hogy minél előbb meggyógyuljon. Megijedt, amikor először meglátta a fehér kórházi ágyon fekve, ahhoz a sok zümmögő, sziszegő, kerregő géphez csatolva. Szerencsére úgy tűnt, hogy a mami egészen jól van, és mintha még a papának is örült volna, de előbb persze azért kiabált vele egy kicsit. Amikor azonban ő kijött a szobából, a papa a mami kezét fogta, aki már nem tiltakozott. Lehet, hogy ez jó jel? Timmy leült a váróban az egyik műanyag székre. Az előbb megnézték a kórház büféjében a kínálatot, de Morelli nagyapa úgy döntött, hogy inkább a boltból hoz neki szendvicset. Timmy kicsomagolta a csokit, és kettétörte. Az egyik felét bekapta, de nem kezdte rágni, hanem hagyta, hogy előbb megolvadjon a szájában. – Azt hittem, a Snickerst szereted. Timmy ijedten a hang felé fordult. Nem is hallott lépteket! 357

– Jó napot, Keller atya! – köszönt teli szájjal. A pap megpaskolta a vállát, aztán a hátán hagyta a kezét. – Hogy vagy, Timmy? – Jól. – Lenyelte a maradék csokit, és most már rendesen tudott beszélni. – A mamit ma reggel megműtötték. – Igen, hallottam. Keller atya letette a sportzsákját a szomszéd székre, és leguggolt elé. Timmy szerette az atyát. Mellette fontosnak érezhette magát, ő odafigyelt rá. Szelíd, kék szeme, amely időnként nagyon szomorúnak látszott, mindig őszinte érdeklődéssel nézett rá. A szeme... Timmy megint belenézett a pap szemébe, és hirtelen furcsa érzése támadt. Keller atya szeme ma mintha más lenne, nem olyan, mint máskor. Nem tudta volna megmondani, miért gondolja ezt, de nyugtalanul fészkelődni kezdett a székén. – Jól vagy, Timmy? – kérdezte az atya aggódón. – Igen, köszönöm, csak valószínűleg túl sok édességet ettem, és nem reggeliztem. Elutazik? – mutatott a pap sportzsákjára. – Én viszem el Francis atyát a végső nyughelyére. Azért jöttem, hogy megtudjam, szállítható-e már. – Francis atya itt van? Timmy nem akart suttogni, ösztönösen mégis azt tette. – Lent, a hullaházban. Odakísérsz? – Nem is tudom. A nagypapámat várom. – Csak pár perc az egész. Biztosan tetszene neked az a hely. Egészen olyan, mit az X-aktákban. – Komolyan? – Timmynek eszébe jutott, hogy Scully ügynök mindig végig szokta nézni a boncolásokat. Vajon minden halott olyan szürke és merev? – Biztos, hogy én is lemehetek? Nem lesznek mérgesek rám, akik ott dolgoznak? – Nem. Nincs ott senki. Keller atya felállt, és felvette a székről a zsákját. Timmy még bekapta a maradék csokiját, és véletlenül elejtette a papírját.

Lehajolt, hogy felvegye, és pillantása közben a pap fehér edzőcipőjére esett. Tiszta, mint mindig, de most... Most össze van csomózva a szakadt fűzője. Timmy furcsa érzése még erősebb lett. Lassan felegyenesedett, és kicsit kába volt a feje. Túl sok édességet ettem, gondolta, és Keller atya mosolygós arcára emelte a szemét. A pap türelmesen várt, és odanyújtotta neki a kezét. Timmy még egyszer a cipőjére pillantott. Miért kellett összecsomóznia a fűzőjét? 99. FEJEZET – Honnan tudod, hogy kórházba kerültem? – kérdezte Maggie a férjétől, miután kettesben maradtak. Kiterítette a ruháit, amelyeket napokkal korábban nagy műgonddal csomagolt be, és örömmel látta, hogy kibírták a hosszú ide-oda utazást. – Csak ma reggel tudtam meg a seriffhivatalban. Egy bőrszoknyás kis cafka mondta – hangzott a válasz. – Nem cafka. Maggie alig akarta elhinni, hogy Lucy Burton védelmére kelt. – Megint kiderült, hogy igazam volt. – Miben? – Abban, hogy túlságosan veszélyes a munkád. Maggie újra belekukkantott a kisbőröndjébe, amelyet a férje hozott el neki. Elszántan elfojtotta csírázó dühét, és inkább annak próbált meg örülni, hogy megint a maga holmiját hordhatja. Bármennyire is nevetségesnek tűnt, biztonságérzettel töltötte el, hogy megérinthette a saját fehérneműjét. – Miért nem akarod beismerni? – makacskodott Greg. – Mit kellene beismernem? – Hogy túlságosan veszélyes a munkád. – Kinek az, Greg? Talán neked? Nekem legalábbis semmi 359

gondom vele. Mindig is tisztában voltam a kockázataival. Válla fölött futó pillantást vetett rá. Férje csípőre tett kézzel fel-alá járkált, mintha csak ítélethirdetésre várna a bíróságon. – Mindössze arra kértelek, hogy menj ki a reptérre a bőröndömért. Azt nem mondtam, hogy el is hozd ide. Maggie megpróbálkozott egy mosollyal, de Greg szemlátomást eltökélte, hogy nem hagyja eltéríteni magát. – Jövőre társtulajdonos leszek az ügyvédi irodában. Jó úton vagyunk, Maggie. – És hová vezet az a jó út? – kérdezett vissza, és bugyit meg melltartót vett elő magának. – Nincs szükségünk arra, hogy ilyen veszélyes munkát végezz, és mindig ott, ahol baj történik. Nyolc kemény év van mögötted az FBInál. Elég tapasztalatodnak kell lennie ahhoz, hogy... a szolgálati felügyeletnél dolgozz, vagy... mit tudom én... esetleg kiképző legyél, vagy ilyesmi. – Szeretem a munkámat, Greg. Maggie elkezdte lehúzni magáról a kórházi hálóinget, és válla fölött hátrapillantott a férjére. Greg felemelte a kezét, és elkerekítette a szemét. – Mi van? Csak nem azt akarod, hogy menjek ki? – gúnyolódott bosszúsan. – Persze, ki kellene mennem, hogy visszahívhasd a cowboyodat. Maggie arcát a harag pírja lepte el. – Nem a cowboyom. – Miatta nem hívtál vissza soha, amikor telefonon kerestelek? Van valami közted és Mr. Izompacsirta között? – Ne nevettesd ki magad, Greg! Maggie levette a hálóinget, és nagy nehezen belebújt a bugyiba. A hajolástól és a karja felemelésétől fájdalom hasított bele. Árulkodó szúrt sebeit szerencsére eltakarta a kötése. – Úristen!

A kiáltásra megfordult, és látta, hogy férje a sebesült vállára mered, és eltorzul az arca. Hogy az undortól vagy az aggódástól-e, azt nem tudta eldönteni. Greg tekintete aztán az egész testét bejárta, és a melle alatti műtéti hegen állapodott meg. Maggie egyszeriben rádöbbent, hogy meztelen, és elszégyellte magát. Tudta, hogy ez ostobaság, elvégre a férje előtt vetkőzött le, mégis felkapta a hálóinget, és a mellére szorította. – Ezt nem mind a múlt éjszaka szerezted – állapította meg Greg felindultan. – Miért nem beszéltél soha róla? – Miért nem vetted észre? – Szóval én vagyok a hibás? Greg megint magasba emelte a kezét. Maggie jól ismerte ezt a mozdulatát, gyakran látta tőle, amikor a védőbeszédeit gyakorolta otthon. Az esküdtekre talán jó hatást tett, az ő szemében viszont értéktelen hatásvadászat volt, egyszerű módszer a figyelemfelkeltésre. Honnan veszi magának Greg a jogot, hogy felhánytorgassa neki a sebhelyeit? – Neked ehhez semmi közöd. – A feleségem vagy. Már hogy ne lenne közöm ahhoz, hogy szétszabdalják a testedet, miközben dolgozol? Aggódom érted! – mondta a férfi, és sápadt arcára vörös foltokat rajzolt a harag. – Te nem aggódsz, hanem dühös vagy, mert nem mondtam el. – Igazad van, dühös vagyok! Miért hallgattad el előlem? Maggie ledobta a hálóinget, hogy férje jól láthassa a hasán húzódó heget. – Több mint egy hónapja rajtam van már, Greg – mondta, és végighúzta az ujját a Stucky ejtette vágás helyén. – A legtöbb férj rég észrevette volna, de te nem, hiszen mi még csak együtt sem alszunk. Neked az sem tűnt fel, hogy éjszakánként nem vagyok ott melletted, hanem szinte mindig a házban járkálok. Egyszerűen nem érdekellek, Greg. – Ugyan már, ez nevetséges! Hogy állíthatsz ilyet? Azért akarom, 361

hogy hagyd ott az FBI-t, mert aggódom érted. – Ha bármit is jelentenék neked, megértenéd, mennyire fontos nekem a munkám. De nem, téged egyedül az aggaszt, hogy mit gondolnak rólad mások. Ezért akarod, hogy ne dolgozzam tovább kint a terepen. Arra vágysz, hogy a barátaidnak és az üzletfeleidnek elmesélhesd, a feleséged nagykutya az FBI-nál, hatalmas irodában ül, és titkárnő kapcsolja be hozzá a telefonhívásaidat. Izgi fekete kisestélyiket kellene hordanom, hogy körbemutogathass az ügyvédeknek rendezett puccos partikon. És a csúnya sebhelyeim nem illenek bele ebbe a képbe. – Maggie csípőre tett kézzel, anyaszült meztelen állt ott, és elfojtotta a borzongását. – Én már csak ilyen vagyok. Valószínűleg egyszerűen nincs helyem a klubok és teniszpályák között zajló életedben. Férje a fejét csóválta, és olyan volt, mint egy apa, aki csökönyös lányával vitatkozik, de már nagyon fogytán van a türelme. Maggie újra maga elé fogta a hálóinget. Védtelennek érezte magát, mert meztelen testénél többet mutatott meg magából. – Köszönöm, hogy elhoztad a holmimat – mondta csendesen. – Most pedig menj el, kérlek. – Szépen vagyunk, mondhatom! – A férfi belebújt a felöltőjébe. – Nem ebédelünk inkább együtt, ha majd lecsillapodtál? – Nem. Te csak menj haza szépen! Greg szürke szeme jéghidegen meredt rá, összeszorított szája egyelőre megakadályozta a dühös válasz kimondásában. Maggie már a következő indulatos támadást várta, férje azonban hirtelen megfordult drága bőrcipője sarkán, és kiviharzott a szobából. Maggie az ágyra vetette magát. Az oldalába hasító fájdalom még jobban kiszívta az erejét. Alig hallotta meg a kopogtatást, de lélekben azért felkészült Greg dühkitörésére. Ám nem ő lépett be az ajtón, hanem Nick. A férfi éppen csak odapillantott rá, és azonnal megfordult. – Ne haragudj! Nem tudtam, hogy nem vagy felöltözve.

Maggie végignézett magán. Csak bugyi volt rajta, és még mindig mellére szorította a kórházi hálóinget. Miután látta, hogy Nick rendületlenül háttal áll neki, amennyire csak friss sebe engedte, sietve magára kapta a melltartóját. – Inkább nekem kellene elnézést kémem tőled – mondta árnyalatnyi öngúnnyal a hangjában. – A sebhelyes testem szemlátomást elriasztja a férfiakat. Karját már beledugta a blúzába, amikor észrevette, hogy kifordítva akarja felvenni. Kibújt belőle, és elkezdte elölről. Nick megkockáztatott egy futó pillantást a válla fölött. – Jézusom, Maggie, tudhatnád már, hogy én nem fogom megerősíteni az állításodat. Napok óta hiába fáradozom azon, hogy találjak valamit rajtad, ami nem hoz lázba. Maggie érezte, hogy a férfi mosolyog, és egy pillanatra abbahagyta a blúza begombolását, mert egyébként is remegett a keze. Nick még csak rá sem néz, és őt mégis forróság önti el. – Nem akartam rád rontani – szabadkozott megint a férfi. – Azért jöttem, hogy elmondjam, támadt egy kis gond Keller atya kihallgatásával kapcsolatban. – Tudom, tudom. Nincs elég bizonyítékunk ahhoz, hogy beidézzük. – Nem erről van szó. Nick megint futó pillantást vetett rá, hogy megnézze, hol tart az öltözködésben. Amikor meglátta, hogy még csak félig vette fel a nadrágját, visszafordult az ajtó felé. Maggie megmosolyogta a tapintatosságáért. Éppenséggel hiányosabb öltözetben is mutatkoztam már előtte, jutott eszébe a focistamez és a puha, kényelmes fürdőköntös. – Ha nem a bizonyítékokról van szó, akkor miről? – Az előbb felhívtam a parókiát, de csak a szakácsnővel tudtam beszélni. Keller atya elutazott. És Ray Howard is.

363

100. FEJEZET Amint kiléptek a felvonóból, Timmy azonnal észrevette a táblát: „Idegeneknek tilos a belépés”. Keller atya azonban nem törődött vele. Habozás nélkül elindult a folyosón, mintha csak a kórház személyzetéhez tartozna. Timmy megpróbált lépést tartani vele, bár fájt a bokája. Azóta még jobban fájt, amióta az orvos kemény műanyag sínbe tette. Biztosan csupa kék folt lesz tőle. Keller atya lenézett rá, és észrevette, hogy sántít. – Mi történt a lábaddal? – Az éjszaka kificamítottam a bokámat az erdőben. Timmy nem akart erre gondolni, mert mindig összerándult tőle a gyomra, aztán meg remegés tört rá. – Sok mindenen kellett keresztülmenned. – A pap megállt, és megsimogatta a fejét. – Szeretnél beszélni róla? – Nem igazán – válaszolta Timmy, de nem nézett fel, inkább vadonatúj, légpárnás, drága és irtó klassz Nike cipőjére szegezte a tekintetét. Ma reggel kapta Nick bácsitól. Keller atya belátónak bizonyult, és nem kérdezősködött tovább, mint a többi felnőtt. Timmynek már elege volt a kérdésekből. Hal seriffhelyettes, az újságírók, az orvos, Nick bácsi, a nagyapa, s akivel csak találkozott, az mind tudni akart valamit arról a helyről, ahol fogva tartották, az ismeretlen férfiról meg a szökéséről. Ő viszont már gondolni sem akart ezekre a dolgokra. Keller atya kinyitott egy ajtót, és felkapcsolta a villanyt. A hatalmas helyiség fényárba borult, miután sorra felgyulladtak a lámpák. – Hú, ez tényleg olyan, mint az X-aktákban! – lelkendezett Timmy, és ujjait végighúzta a csillogó munkapadokon, amelyek nemesacélból voltak, akárcsak a középen álló nagy asztal.

Tekintete bejárta a tálcákon szép sorban elhelyezett furcsa eszközöket, aztán a szemben levő falon felfedezte a nagy fiókokat. – Azokban tartják a halottakat? – mutatott oda. – Igen – felelte Keller atya szórakozottan, és a fémasztalra tette a sportzsákját. – Francis atya is ott van az egyikben? – suttogta Timmy, ami persze butaság volt, elvégre Francis atya már nem hallhatta meg. – Igen, ha még nem vitték el. – Hová vitték volna? – Talán már kivitte a halottaskocsi a repülőtérre. – A repülőtérre? Timmy egészen összezavarodott. Soha nem hallott még arról, hogy a halottak repülőn utaznának. – Oda hát! Mondtam már neked, hogy a végső nyughelyére kísérem Francis atyát. – Igen, persze. Timmy megint a munkapadokat és a szerszámokat nézegette. Közelebb lépett hozzájuk, hogy megérintse őket, de végül inkább lemondott róla. Az eszközök között voltak élesek, hosszúak és keskeny, fogazottak is. Az egyik meg pont úgy festett, mint egy kis láncfűrész. Soha nem látott még ilyen furcsa dolgokat, és megpróbálta kitalálni, mire használhatják őket. – Hallottam, hogy visszajött a papád – mondta Keller atya, aki mereven állt a fémasztal mellett. – Igen, és remélem, itt is marad – felelte Timmy, de csak futó pillantást vetett rá. Nagyon sok érdekes nézegetnivaló akadt itt: ampullák, kémcsövek és még egy mikroszkóp is. Talán ő is kérhetne új mikroszkópot a születésnapjára. – Komolyan azt szeretnéd, ha veletek maradna a papád? – Azt hiszem, igen. – Nem volt rossz hozzád? 365

Timmy csodálkozva nézett Keller atyára. Mit akarhatott ezzel? Az atya azonban már kinyitotta a sportzsákját, és keresgélni kezdett benne. – Miért gondolja, hogy rossz volt hozzám a papám? – kérdezte meg Timmy végül. – Nem szokott bántani? – Keller atya nem nézett fel. – Nem csinált veled kellemetlen dolgokat? Timmy nemigen tudta, mik lehetnek azok a kellemetlen dolgok. Érezte, hogy már megint szerencsétlenül fintorog, mint mindig, ha nem ért valamit. A mami most azt mondaná, hogy ne vágjon ilyen képet, mert a végén még úgy marad. Megpróbálta abbahagyni a grimaszolást, mielőtt megint felnézett Keller atyára, ő azonban még mindig a sportzsákjában turkált. – A papám majdnem mindig rendes volt hozzám, csak néha kiabált velem. – És hol szerezted azt a sok sérülést? Timmy érezte, hogy zavarában forróság önti el az arcát. Keller atya azonban szerencsére most sem pillantott fel. – Nagyon könnyen megkékül a bőröm. A legtöbb foltot focizás közben szereztem. – És Chad Callowaytől, tette hozzá magában. – Miért dobta ki a mamád a papádat? Keller atya hangja meglepte Timmyt. Hirtelen egészen mély és kicsit dühös is lett, pedig ő igazán nem akarta felbosszantani. Fémcsörgést hallott a zsákjából, és azt találgatta, miket hordhat magával. – Nem tudom pontosan, miért küldte el papit a mami. Azt hiszem, egy dögös, nagymellű titkárnő volt a dologban – mesélte Timmy, és megpróbálta szó szerint azt mondani, amit egyszer a mamájától hallott véletlenül. Keller atya most már felnézett, és Timmy megborzongott kék szeme szúrós pillantásától. Az atya szeme máskor mindig kedves és barátságos volt, most viszont... Ez a szem... Nem, az nem lehet!

Timmynek felfordult a gyomra, és már torkában érezte a savanyú ízt, de nagy nehezen elfojtotta a hányingerét. Előbb csak a keze remegett, aztán már az egész teste, és szédült is. – Timmy, mi van veled? Jól vagy? – kérdezte Keller atya, és előbb még hideg szeme megint együtt érző lett. – Sajnálom, nem akartalak megijeszteni. Timmy rémülete eloszlott, gyomra is megnyugodott, de azért mintha egy nagy kő maradt volna benne. Szinte megigézve nézett az atya szemébe, és nem értette, hogyan változhatott meg ilyen hirtelen. Vagy talán csak ő képzelődött? – Mit gondolsz, Timmy – kérdezte Keller atya kedvesen –, megint összejön a papád meg a mamád, és újra igazi család lesztek? Timmy nagyokat nyelt, hogy megszabaduljon kellemetlen érzésétől, de a gyomra még mindig fájt. Lehet, hogy mégsem kellett volna éhgyomorra annyi édességet ennie. – Remélem, igen – felelte. – Hiányzott a papám, amíg nem volt itt. Régen néha elmentünk sátorozni. Csak mi ketten. Olyankor én tűzhettem fel a csalit a pecabotom horgára. Sokat beszélgettünk, és minden nagyon klassz volt. Egyedül az nem, hogy a papa borzalmasan főz. Keller atya elmosolyodott, és összehúzta a sportzsákján a cipzárt, amelyből végül semmit sem vett elő. – Szóval itt vagytok! – Antonio Morelli belökte az ajtót, igencsak megijesztve Keller atyát és Timmyt. – Richards nővér látta, hogy lejött a lift. Mit műveltek ti itt? Nagyapja mosolyogva állt az ajtóban, és a boltból hozott sárga szatyrok ott voltak a kezében. Noha a fertőtlenítőszerek erős szagot árasztottak, Timmy még így is érezte a pácolt sült hús, az ecet és a hagyma illatát. – Keller atya lejött, hogy elvigye Francis atyát – magyarázta. Odalesett a papra, és örömmel látta, hogy az mosolyog, aztán megint a nagyapjára nézett. – Hát nem olyan itt, mint az X-aktákban? 367

101. FEJEZET Nick meglassította a lépteit, amikor odapillantott Maggie feszült, sápadt arcára. Természetesen fájdalmai vannak, és természetesen nem panaszkodik. Ünnepnap lévén az Eppley repülőtéren a szokásosnál is nagyobb volt a forgalom. Hazafelé tartó üzletemberek siettek el mellettük, és őszi vagy hétvégi kikapcsolódásra utazók, akik sokkal lassabban haladtak a rengeteg csomagjukkal. Mrs. O’Malley, a Szent Margit-parókia szakácsnője korábban elmondta Nicknek, hogy Keller atya gépe 14 óra 45 perckor indul. Állítólag Francis atya holttestét kíséri el a végső nyughelyére. Amikor Nick Ray Howardot kérte a pap helyett, a szakácsnő közölte vele, hogy ő sincs sehol. – Reggeli óta nem láttam. Állandóan eltűnik, és mindig azt mondja, hogy Keller atya ügyeit intézi. Én már nem tudom, mikor higgyek neki, és mikor ne. – Mrs. O’Malley lehalkította a hangját. – Nagyon furcsa ember. Nick nem foglalkozott a szakácsnő megjegyzésével. Ez nem az a pillanat volt, amikor ő ráért volna arra, hogy egy hetvenkét éves öregasszony képzelgéseivel törődjön. Neki most a tényekre kellett összpontosítania. – Hol temetik el Francis atyát? – Valahol Venezuelában. – Venezuelában? Nagy isten! Mrs. O’Malley nem hallhatta meg utolsó szavait, különben egészen biztosan megrótta volna azért, hogy ok nélkül szájára vette az Úr nevét. – Francis atya nagyon szerette azt a helyet – magyarázta a szakácsnő felszólítás nélkül, és hallhatóan örült, hogy igényt tartanak az ismereteire. – A szeminárium után az volt az első szolgálati helye.

Kicsike falu, szegény földművesek lakják, de a nevére nem emlékszem. Francis atya sokat mesélt az ottani szép, barna bőrű gyerekekről, és mindig is szeretett volna egyszer visszamenni oda. Kár, hogy életében már nem tehette meg. – Arra esetleg emlékszik, hogy melyik városhoz van közel az a hely? – Nem, sajnos nem. Nagyon nehéz megjegyezni és kimondani is az ottani neveket. De Keller atya már a jövő héten visszajön. Nem ér rá addig ez a dolog? – Attól tartok, nem. A légitársaság nevét vagy a járat számát sem tudja? – Jaj nekem, azt sem tudom, említette-e egyáltalán az atya. A TWA lehet... Nem is, azt hiszem, inkább a United. A gép háromnegyed háromkor indul az Eppleyről – tette hozzá, mintha ezzel mindent megmagyarázott volna. Nick most visszatért a jelenbe, és az órájára nézett. Mindjárt fél három. A jegypultoknál különváltak Maggie-vel, és igazolványukat lobogtatva előresiettek a várakozók mellett. A TWA pultjánál dolgozó nagydarab nőt nem hatotta meg a körzeti seriff jelvénye. Nick sajnálta, hogy neki nincs FBIigazolványa, mint Maggie-nek, és mosolygással meg hízelgéssel próbálkozott helyette. A reptéri alkalmazott vonásai azonban árnyalatnyit sem lettek lágyabbak. Hosszú haját olyan szoros kontyba fogta össze, hogy az arca is egészen feszes és szigorú lett. Talán az ajka is attól ilyen keskeny, és ezért nem mozdul meg akkor sem, amikor beszél, tűnődött el Nick. – Sajnálom, Morelli seriff, de nem adhatom át önnek az utaslistát, és azt sem mondhatom meg, ki szerepel-e rajta. Ne haragudjon, de feltartja az embereket. – Jól van, jól van. Azt azért csak megmondhatja, hogy indul-e járatuk Venezuelába – Nick az órájára pillantott – úgy tíz-tizenöt perc múlva? 369

A nő a számítógépére nézett, de a sorban állók türelmetlen sóhajtozása és morgolódása ellenére sem igyekezett különösebben. – Igen, van járatunk Miamiba közvetlen csatlakozással Caracasba. – Pompás! Hányas kijárat? – Tizenegyes, de az a gép már negyed háromkor elment. – Ez biztos? – Nagyon valószínű. Remek az idő, és minden járat pontosan indul – mondta a nő, és Nick mellett egy alacsony, ősz hajú férfira nézett, aki már alig várta, hogy átadhassa neki a jegyét. – Meg tudná nézni, hogy volt-e koporsó azon a gépen? – kérdezte Nick, és nem mozdult, hiába könyököltek már a hátába. – Hogyan, kérem? – Koporsó. Tudja, amiben holttestet szoktak elhelyezni. – Nick érezte, hogy érdeklődő pillantások szegeződnek rá. – Az nyilván teheráru, és senkinek nem sérti meg a személyiségi jogait, ha tájékoztatást ad róla – tette hozzá, és megint elmosolyodott, mögötte pedig kuncogni kezdett valaki. A pult mögött ülő hölgy azonban nem találta viccesnek a megjegyzését, sőt még keskenyebb lett az ajka. – Ennek ellenére sem tájékoztathatom. Most pedig, legyen szíves, és ne tartsa fel tovább a sort! – Ugye tudja, hogy bírósági végzéssel is visszajöhetek? Nick egyszeriben már nem volt az a kedves seriff, aki eddig. Az idő repült, és elfogyott a türelme. – Alighanem az volna a legjobb. Ki következik, kérem? Mivel Nick továbbra sem mozdult a helyéről, a nő kicsit arrább húzódott, hogy foglalkozni tudjon az idősebb úrral, aki bosszús pillantást vetett a seriffre, miközben a pulthoz nyomult. Nick odalépett Maggie-hez, aki egy másik jegykezelővel beszélgetett. – Köszönöm – mondta éppen a United alkalmazottjának, aztán követte Nicket az egyik félreeső sarokba.

Kifacsartnak látszott, és még sápadtabb volt, mint az előbb. Nick meg akarta kérdezni tőle, jól van-e, de idefele jövet legalább háromszor-négyszer hallotta már tőle, hogy semmi baja. – A TWA-nak van járata Miamiba közvetlen csatlakozással Caracasba – mondta, miközben figyelmesen méregette az arcát. – Menjünk! Hányas kijárat? – kérdezte Maggie, de nem mozdult, hanem a falnak dőlt, hogy kicsit kifújja magát. – Az a gép úgy húsz perce elment már. – Lekéstük? Keller rajta volt? – A pultos hölgy semmit nem volt hajlandó elárulni. Legfeljebb majd akkor, ha bírósági végzést mutatunk neki. Most mit csináljunk? Repüljünk Miamiba, és kapjuk el, mielőtt átszáll a másik gépre? Ha eljut Dél-Amerikába, soha nem fogjuk meg. Figyel rá egyáltalán ez a nő? Most azonban szemlátomást nem a fájdalma zavarja az összpontosításban, hanem az ő válla fölött néz el valahova. – Maggie? – Azt hiszem, éppen most találtam meg Ray Howardot.

102. FEJEZET Maggie leolvasta Nick arcáról az értetlenkedést. Kicsit ő maga is össze volt zavarodva. – Talán ő hozta ki a reptérre Keller atyát – felelte a férfi halkan, noha Howard ilyen messziről semmiképpen sem hallhatta őket. – Akkor nemigen lenne nála csomag – vetette fel Maggie. A nagy, szürke-fekete sportzsák nehéz lehetett, mert Ray Howard erősebben sántított, mint egyébként. Élre vasalt barna nadrágból, fehér ingből és nyakkendőből álló szokásos egyenruháját viselte, csak kötött kardigánját cserélte kék zakóra. – Mondd el még egyszer, miért nem jöhet szóba gyanúsítottként! 371

– kérte Nick, de közben egy pillanatra sem vette le a szemét Howardról. Maggie-nek először semmi sem jutott eszébe. – A sántítása miatt – válaszolta végül. – Gondolj arra, hogy a fiúkat valószínűleg végigcipelték az erdőn. Timmy is azt vallotta, hogy a tettes nem sántított. Látták, hogy Ray Howard megáll a menetrend előtt, aztán továbbindul a mozgólépcső felé. – Nem tudom, Maggie, de az a sportzsák nagyon nehéznek látszik. – Valóban – válaszolta Maggie, és sietve elindultak a mozgólépcsőhöz. Ray Howard a lefelé menő lépcső előtt toporgott, és éppen óvatosan rá akarta tenni a lábát. – Mr. Howard! – kiáltott rá Maggie. Ray hátralesett a válla fölött, aztán megkapaszkodott a korlátban, és még egyszer visszanézett rájuk. Gyíkszeme egészen kitágult a rémülettől. Hirtelen felugrott a mozgólépcsőre, és az embereket zsákjával félrelökdösve futni kezdett lefelé. – Én a lépcsőn megyek – mondta Nick, és rohanni kezdett a vészkijárat felé. Maggie a mozgólépcsőn indult Howard után. Rohanás közben előrántotta a fegyverét, és csővel felfelé magasba tartotta. – FBI! – kiáltotta, hogy utat engedjenek neki. Meglepte, hogy a sánta Ray milyen gyorsan menekül. A férfi keresztülvágott a tömegen, cikkcakkban kikerülte a kofferkulikat, és átugrotta a földre lerakott, kutyaszállító bokszokat. Félretaszította az utasokat, hanyatt lökött egy kékre festett hajú idős hölgyet, és átverekedte magát egy csoport japán turistán. Közben újra meg újra visszanézett rá, tátott szájjal szedte a levegőt, és izzadság gyöngyözött a homlokán. Maggie közelebb ért hozzá, bár egyre nehezebben kapott levegőt. Ütemes zihálása olyan volt, mintha ventilátor adná ki ezt a hangot, és

nem az ő mellkasa. Perzselő oldaláról egyszerűen nem vett tudomást. Ray egyszer csak megállt, egy elképedt reptéri dolgozó kezéből kirántotta a kofferkulit, és Maggie felé fordítva meglökte. A kocsiról leestek a bőröndök, az egyik kinyílt, és szépítőszerek, cipők, ruhák, alsóneműk hullottak szét a földön. Maggie megcsúszott egy csipkés bugyin, elvesztette az egyensúlyát, rázuhant a kiszóródott holmikra, és térdével kinyomta egy tubusból az alapozót. Howard hátravigyorgott a válla fölött, miközben zsákját magához szorítva a parkolószint felé futott tovább. Most még feltűnőbben sántított. Elérte a kijáratot, és már belökte az ajtót, amikor Nick elkapta a gallérját, és maga felé fordította. Ray Howard térdre rogyott, és feje fölé kapta a karját, mintha a feltételezett ütéseket akarná elhárítani, de Nick csak fogva tartotta. A reptéri munkás elkezdte összeszedni a holmiját, Maggie pedig nagy nehezen feltápászkodott, és elkapta Nick aggodalmas pillantását. – Jól vagyok – mondta, mielőtt a férfi még megkérdezhette volna. Amikor azonban elrakta a revolverét, ragacsos nedvességet érzett az oldalán. Kihúzta zakója alól az ujját, és látta, hogy csupa vér. – Jézusom, Maggie! – Nick azonnal észrevette, hogy vérzik, és Howard is, aki elvigyorodott. – Mit csinál itt, Ray? – fordult hozzá Nick, és erősebben megszorította. Howard arcáról azonnal eltűnt a vigyor. – Keller atyát hoztam ki a gépéhez. Miért üldöztek? Semmit sem követtem el! – Akkor miért szaladt el? – Eddie azt mondta, hogy őrizkedjem maguktól. – Eddie ilyet mondott magának? – Mi van a sportzsákjában? – vágott a szavukba Maggie. – Nem tudom. Keller atya azt mondta, hogy már nincs szüksége rá, és vigyem vissza a parókiára. – Megengedi, hogy belenézzünk? – kérdezte Maggie, és kivette a 373

kezéből a zsákot. Arra gondolt, hogy Howard ellenállt, amikor őrizetbe akarták venni, és a törvény szerint ez őt feljogosítja arra, hogy átkutassa. A zsák valóban nehéz volt. Kinyitva lerakta egy közeli székre, aztán egy telefonfülkének dőlve megvárta, hogy elmúljon a kábultsága. – Biztos benne, hogy nem a magáé ez a zsák? – kérdezte végül, és előhúzta az ismerős barna kötött kardigánt, aztán több vasalt fehér inget is. Howard láthatóan elképedt. Hamar kiderült, miért volt olyan súlyos a zsák. Maggie több művészeti albumot talált benne, de félrerakta őket, mert jobban érdekelte a bokszeralsók közé rejtett faragott doboz, amelynek a fedelére latin szavakat véstek. Jelentésükről sajnos fogalma sem volt, a doboz tartalma azonban egyáltalán nem lepte meg. Darabka fehér vászon, apró feszület, két gyertya és egy kis üveg olaj bújt meg benne. Maggie csak futó pillantást vetett az előkerült tárgyakat zavarodottan méregető Nickre, aztán benyúlt a doboz alján fekvő újságkivágások alá, és egy gyerekalsónadrágot húzott elő, amelybe csillogó halfiléző kést tekertek bele. 103. FEJEZET November 2., vasárnap Maggie újabb jelszót gépelt be hordozható számítógépébe, aztán türelmetlenül várta, hogy szánalmasan lassú modeme csináljon végre valamit. Közben még egyet harapott áfonyás fánkjából, amely házilag készült és házhoz szállították... természetesen Wandától! Laptopja még mindig a kapcsolatot kereste. Körülnézett a szobában, és idegesen dobolt a lábával, de a gép ettől semmivel sem lett gyorsabb. A holmiját már órákkal korábban becsomagolta, lezuhanyozott, felöltözött, de a gépe majd csak délben indul. Megdörzsölte feszes

nyakizmát, és nem akarta elhinni, hogy egész éjszaka a fotelban aludt. Az azonban még jobban meglepte, hogy aludt, és egyszer sem kísértette Albert Stucky. Unottan kezébe vette az Omaha Journal friss számát. Az első oldalon harsogó cím láttán csak még kellemetlenebbül érezte magát. Annak viszont örült, hogy a cikket Christine írta. Még a betegágyában is vezércikket fogalmaz! De legalább ő is és Timmy is biztonságban van. Maggie még egyszer átfutotta a cikket. Christine megmaradt a tények ismertetésénél, az izgalmas végkövetkeztetések levonását meghagyta a szakértőknek, és tőlük idézte. Maggie megtalálta a saját szavait, és harmadszorra is elolvasta. „Maggie O’Dell különleges ügynök, az esettel megbízott bűnügyi pszichológus elmondása szerint valószínűtlen, hogy Gillick és Howard társtettesek lettek volna. A sorozatgyilkosok egyedül követik el tetteiket. A körzeti ügyészség ennek ellenére Eddie Gillick seriffhelyettest és Ray Howard sekrestyést vádolja az Aaron Harper, Eric Paltrow, Danny Alvarez és Matthew Tanner sérelmére elkövetett emberölésekkel. Timmy Hamilton elrablása ügyében elkülönítve emeltek vádat.” Maggie ledobta az újságot, amikor kopogtattak, és a számítógépére pillantott. „Adja meg még egyszer az első számot!” – villogott a képernyőn, miközben a gép halkan zümmögött és figyelmeztető sípoló hangokat adott. Miért tart ilyen sokáig a kapcsolat létrehozása még most, vasárnap reggel is? Az ajtó felé menet Maggie az órára nézett. Korán van még, csak harminc-negyven perc múlva kell a repülőtérre indulniuk. Amint kinyitotta az ajtót, azonnal újra elfogta az akaratlan bizsergés. Nick állt előtte mosolyogva, arcán gödröcskék jelentek meg, tincsek hullottak a homlokába, és huncutul csillogott a szeme. Piros pólót és farmert viselt, mindkettő olyan szűk volt, hogy tisztán kirajzolódtak alatta kidolgozott izmai. Maggie vágyat érzett arra, 375

hogy megérintse. Miközben üdvözölték egymást, és a férfi bejött a szobába, Maggie megpróbálta kitalálni, miért van rá ilyen hatással. Aztán azon kapta magát, hogy a fenekét nézegeti, és ez igencsak felbosszantotta. – Meleg lehet odakint – állapította meg. Ez az, beszélj csak az időjárásról, abból nem lehet baj! – biztatta magát. Nem úgy, mint az izgató feszültségből, amelytől megint szikrázni kezdett közöttük a levegő. – Szinte hihetetlen, hogy pár napja még szakadt a hó. Nebraskában mindig is szeszélyes volt az időjárás. – A férfi megvonta a vállát. – Tessék, ez a tied! – nyújtott át neki egy kis csomagot, amely eddig elkerülte Maggie figyelmét. – Afféle hála- és búcsúajándék egyszerre. Maggie első gondolata az volt, hogy nem fogadja el, ám aztán mégis elvette, s miközben kicsomagolta, érezte, hogy Nick feszülten figyeli. Elmosolyodott, amikor meglátta a piros focistamezt és hátán a fehér 17-es számot. – Jaj, de jó! – Nem azért kapod, hogy lecseréld a Packers-mezedet – mondta a férfi kicsit zavartan –, de úgy gondoltam, a Nebraska Cornhuskerstől is elfér mellette egy. – Köszönöm. Ez igazán kedves. – A tizenhetes volt a számom – tette hozzá Nick. Az egyszerű pamutpóló máris különös jelentőséget kapott. Egymás szemébe néztek, és Maggie elkomolyodott, miközben elfojtani igyekezett bosszantó bizsergését. Végül mégis Nick kapta el először és kissé elfogódottan a tekintetét. Maggie-t mindig nagyon meglepték azok a pillanatok, amelyekben a laza, magabiztos szépfiú álarca mögül előbukkant az ellenállhatatlanul bátortalan és érzékeny férfi. – Ezt pedig Timmy küldi neked. Maggie elvette a videokazettát, és megint el kellett mosolyodnia,

amikor meglátta a címét. X-akták. – Azt mondta, az egyik kedvenc része is rajta van. Természetesen az, amelyik gyilkos csótányokról szól. Mivel most már mindkét keze szabad volt, Nick zsebre dugta őket. – Meg fogom nézni, és majd elmondom róla Timmynek a véleményemet – ígérte meg Maggie. Soha nem maradt még kapcsolatban senkivel onnan, ahol dolgozott, most mégis örült annak, hogy ezúttal így lesz. Mozdulatlanul álltak, és csak nézték egymást. Az utóbbi hétnek szinte minden percét együtt töltötték, megosztoztak pizzán és konyakon, eszmét és véleményt cseréltek, őrültekkel és szentekkel viaskodtak, félelmeket és reményeket fojtottak el, és ismeretlen kisfiúkat gyászoltak meg. És ő nyíltan beszélt Nick Morellinek a sebezhetőségéről, úgy, ahogyan korábban még önmagának sem. Talán ezért van most olyan érzése, hogy jókora darabot hagy itt magából. Éppen ebben a nebraskai kisvárosban, amelynek korábban a nevét sem hallotta. Mi lett abból a hűvös, távolságtartó FBIügynökből, aki bármilyen helyzetben meg tudta őrizni szakmai kimértségét? – Maggie, én... – Bocsáss meg! – vágott gyorsan a férfi szavába, hogy ne kelljen érzelmek megvallásával szembesülnie. – Majdnem elfelejtettem, hogy éppen adatokat próbálok meg lehívni – magyarázta, és a sarokban álló asztalhoz menekült. Számítógépe végre létrehozta a kapcsolatot. Maggie saját felindultságán mérgelődve nyomogatni kezdte a gombokat. Nick szorosan mögéje lépett. – Még mindig őt keresed – állapította meg, és hangja sem csodálkozásról, sem bosszankodásról nem árulkodott. – Francis atya holttestét Caracasból egy onnan déli irányban körülbelül száz mérföldre található kis településre szállították 377

teherautón. Visszafelé Kellernek mára szól a repülőjegye. Azt próbálom meg kideríteni, elindult-e Miamiba, vagy másik gépre szállt fel. – Elképesztő, mi mindenhez hozzá tudsz férni! – Maggie érezte, hogy a férfi közelebb hajolt a képernyőhöz. – A repülőtéren nagyon örültem volna, ha én is FBI-igazolványt mutogathattam volna a szánalmas seriffjelvényem helyett. Ott már jóval a körzetem határán kívül voltam. – Remélem, nem kezdesz el már megint az alkalmatlanságod miatt aggódni. – Nem, egyáltalán nem – felelte Nick, és meggyőzően szólt a hangja. A képernyőn végül megjelent a TWA 1692-es számú járatának utaslistája. Maggie megtalálta Michael Keller nevét, amelyet a felszállás után sem töröltek. – Azért, mert szerepel a listán, még nem biztos, hogy rajta is van a gépen. – Tudom. Maggie kibújt a számítógép és a férfi közül, hogy ne kelljen Nick felé fordulnia. – És ha nem jön vissza? – Megtalálom – felelte Maggie egyszerűen. – Elfuthat, az idők végezetéig azonban nem bujkálhat. – Megtalálhatod, de még csak gyengécske bizonyítékunk sincs ellene. – A férfi a képernyőről előbb Maggie csomagjára nézett tétován, aztán pedig rá. – Nem tudom, hogy Eddie-nek volt-e szerepe a gyilkosságokban, de Ray Howardra kezdettől fogva gyanakodtam. A repülőtéren éppen te találtad meg a zsákjában az elkövetés valószínű eszközeit. Maggie a homlokát ráncolva a fejét rázta. – Nem illik rá a személyiségrajz. – Lehet, de tudod, mit? Az utolsó órát, amikor még veled lehetek,

nem szeretném azzal tölteni, hogy Eddie Gillickről, Ray Howardról, Keller atyáról és a nyomozásról beszélünk – mondta a férfi, és tétován közelebb lépett hozzá. Maggie idegesen kisimította a haját a homlokából, és a füle mögé tűrt egy tincset. Nick átható pillantását mindenütt magán érezte. A férfi gyengéden megérintette az arcát, és kicsit előrehajolt. Még kitérhetett volna a csókja elől, neki azonban minden akaraterejét arra kellett mozgósítania, hogy meg tudjon állni remegő lábán. Mivel nem húzódott el, Nick megcsókolta, szelíden és olyan vágyakozón, hogy Maggie beleszédült, és forogni kezdett vele a szoba. A csók után sem nyitotta ki a szemét, mert azt várta, hogy lecsillapodjon ziháló légzése és abbamaradjon a szédülése. – Szeretlek, Maggie O’Dell. Maggie-nek felpattant a szeme, és kisfiús bátortalanságot fedezett fel a férfi arcán. Látszott rajta, hogy nem volt könnyű számára ez a vallomás. Maggie hátrább lépett, és hirtelen rádöbbent, hogy a férfi sehol máshol nem érintette meg, csak az arcán. Szerencsére, mert különben sokkal nehezebben tudott volna elhúzódni tőle. – Alig ismerjük egymást, Nick – mondta. Komoly erőfeszítésébe került, hogy nyugodtan beszéljen. Fel nem foghatta, hogyan kavarhatta fel ennyire egy ártatlan kis csók. – Soha senki iránt nem éreztem így, Maggie. És ebben semmiféle szerepe nincs annak, hogy elérhetetlen vagy számomra. Még csak gyenge magyarázatot sem találok az érzéseimre... – Nick... – Hallgass végig, kérlek! Maggie lélekben felvértezte magát a vallomás ellen. Várakozóan a fiókos szekrénynek dőlt, annak a fiókos szekrénynek, amelybe akkor éjszaka is megkapaszkodott, amikor veszélyesen közel kerültek ahhoz, hogy szeretkezzenek. – Igaz, csak egy hete ismerjük egymást, de tudnod kell, hogy nem jellemző rám a heveskedés. Az ágyban igen, de soha, amikor 379

érzelmekről van szó... vagyis szerelemről. Soha senkinek nem vallottam még szerelmet. Ez akár sokszor bevált kábító szöveg is lehetett volna, Maggie azonban látta a férfin, hogy őszinte. Mondani akart valamit, Nick azonban felemelte a kezét, és elhallgattatta. – Semmit sem várok tőled, nem akarom veszélybe sodorni a házasságodat. Azt viszont nem engedhettem meg, hogy elutazz, és ne ismerd meg az érzéseimet, hátha jelentenek neked valamit. És ha nem így van, akkor is tudnod kell, hogy őrülten, mélyen, reménytelenül, fülig szerelmes vagyok beléd, Maggie O’Dell. Maggie-nek pillanatokra elakadt a szava, és erősen markolta a fiókos szekrényt, hogy ne vesse magát a férfi nyakába, aki türelmesen várta a válaszát. – Nem tudom, mit mondjak. – Semmit nem kell mondanod. – Te is jelentesz nekem valamit. – Maggie a megfelelő szavak után kutatott. Fájt arra gondolnia, hogy talán soha többé nem fogja látni Nicket, de ugyan mit tud ő a szerelemről? Gregbe is szerelmes volt... valamikor a távoli múltban. Esküvel fogadta meg neki, hogy szeretni fogja, amíg él. – Az életemben mostanában elég nagy a zűrzavar – hallotta a saját hangját. Fel tudta volna képelni magát a szavaiért. Nick megnyitotta előtte a szívét, óriási kockázatot vállalt, ő meg józanul és higgadtan magyaráz itt! – Tudom – felelte a férfi —, de talán nem tart örökké az a zűrzavar. – Az érzéseid nem hagynak hidegen, Nick – mondta abban a halvány reményben, hogy sikerül úrrá lennie a saját bizonytalanságán. A férfi szemlátomást megkönnyebbült, mintha már ez a gyengécske megnyugtatás itt több lett volna, mint amire számított. – Tudod – kezdte valamivel magabiztosabban, miközben Maggie

szíve azt üvöltette, hogy vallja már meg az érzéseit –, apám nyomdokaiba léptem, de túl nagynak bizonyult nekem a lábnyoma, és nem akarok továbbra is benne botorkálni. Maggie elszántan nem vett tudomást a szívébe hasító fájdalomról. – Te jó seriff vagy, Nick – mondta. – Köszönöm, de ez nem az, amire én vágyom – folytatta a férfi. – Csodállak azért, hogy neked olyan sokat jelent a munkád. Csodálom az odaadásodat... a csökönyös odaadásodat, teszem hozzá. Csak most ébredtem rá, mennyire szeretnék olyasmit csinálni, amiben hiszek. – És mi szeretne lenni Nick Morelli, ha nagy lesz? – kérdezte tőle Maggie mosolyogva, bár sokkal jobban szerette volna magához ölelni. – Egyetemista koromban a Suffolk megyei körzeti ügyészségen dolgoztam Bostonban. Azt mondták, bármikor visszamehetek hozzájuk. Sok idő eltelt azóta, de azt hiszem, azért felhívom őket. Boston? Az egészen közel van, gondolta Maggie önkéntelenül. – Nagyon jól hangzik – felelte, és gondolatban kiszámolta a Boston és Quantico közötti távolságot. – Hiányozni fogsz – mondta a férfi egyszerűen. A kijelentés meglepte Maggie-t. Azt hitte, már nem kell több vallomást hallania. Nick alighanem észrevette rajta, hogy kellemetlenül érzi magát, mert váratlanul az órájára pillantott. – Indulnunk kellene a repülőtérre. – Igen. Maggie a férfi szemébe nézett. Még egy utolsó szívdobbanás, egyetlen utolsó esély az érzelmek megvallására. Vagy talán bőven kap még ilyen esélyt? Ellépett Nick mellett, kikapcsolta a számítógépét, összecsukta, és betette a tokjába. Nick a bőröndjét vitte, ő a ruhazsákját. Már az ajtónál járt, amikor a szobában csörögni kezdett a telefon. Maggie először nem akart tudomást venni róla, ám aztán mégis felkapta a kagylót. 381

– Maggie O’Dell. – O’Dell! Örülök, hogy sikerült elcsípnem. Cunningham igazgató volt az. Napok óta nem beszéltek már. – Indulóban vagyok. Az ajtóból jöttem vissza. – Helyes! Siessen, ahogy csak tud! Kiküldöm magáért Delaneyt és Turnert a repülőtérre. – Mi történt? – Maggie odapillantott Nickre, aki aggodalmas arccal visszajött a szobába. – Ez úgy hangzott, mint ha testőröket adna mellém – tréfálkozott, de azonnal feszült lett, mert főnöke sokatmondó hallgatással válaszolt. – Gondoltam, jobb lesz, ha tőlem tudja meg, és nem a hírekből – mondta végül az igazgató. – Micsodát? – Albert Stucky megszökött. Miamiból át akarták vinni ÉszakFloridába, egy szigorúan őrzött fegyházba. Az egyik fegyőrének leharapta a fülét, a másikat pedig leszúrta... hihetetlen, de igaz, egy fából készült feszülettel. Aztán mind a kettőnek a saját szolgálati fegyverével szétlőtte a fejét. Tudjuk, hogy előző nap Stuckyt a cellájában felkereste egy katolikus pap. Ő hagyhatta ott nála a feszületet. Nem akarom megijeszteni, Maggie. Egyszer már elkaptuk azt a szemetet, és másodszor is el fogjuk. Maggie azonban csak egyvalamit hallott: „Albert Stucky megszökött”.

UTÓHANG Egy héttel később Chíuchín, Chile A férfi hihetetlenül kellemesnek találta a napsütést, miközben mezítláb sétált a köves tengerparton. A meleg hullámok simogatásáért igazán csekély ár lesz az a néhány kis vágás és karcolás a lábujjain. A végtelennek tűnő Csendes-óceán vize éltetően hatott rá, ereje lenyűgözte. Mögötte Chile hegyei magasodnak, elválasztva a világ többi részétől ezt a kis földi paradicsomot, amelynek lakói odafigyelésre vágynak és megváltásban reménykednek. A kis községben nem egészen ötven család él, és ez így tökéletes. Amióta megérkezett ide, alig-alig érzi fejében a dübögést. Talán örökre megszűnik majd. Egy csapat barna bőrű fiú tartott feléje labdát kergetve. Ketten már ismerték a reggeli misékről. Odaintegettek neki, és a nevét kiabálták, ő pedig megmosolyogta rossz kiejtésüket. Miután körébe gyűltek, barátságosan megpaskolta a fejüket. Ez a kis szakadt kék nadrágos, akinek nagyon szomorú a szeme, önmagára emlékezteti. – Keller atya a nevem – javította ki őket –, és nem Killer atya. Vigyázzatok, és ne tévesszétek el, mert az angolul gyilkost jelent.