Aki tud, nem beszél. Aki beszél, nem tud

magyar

napló

A Magyar Írószövetség lapja Megjelenik havonta ISSN 0865291 0

Szerkesztőbizottság: Jókai Anna (elnök), Báger Gusztáv, Csontos János, Horváth Antal, Kalász Márton, Kő Pál, Nemes Attila, Salamon Konrád, Szakály Sándor, Vasy Géza Főszerkesztő: Oláh János E-mail: [email protected] Mobil: (70) 388-7035 Olvasószerkesztő, Tanulmány: Rosonczy Ildikó E-mail: [email protected] Mobil: (70) 388-7033 Vers: Szentmártoni János E-mail: [email protected] Mobil: (70) 388-7032 Próza: Bíró Gergely E-mail: [email protected] Mobil: (70) 388-7031 Nyitott Műhely: Ekler Andrea E-mail: [email protected] Európai Figyelő, Lapszemle: Falusi Márton E-mail: [email protected] Könyvszemle: Erős Kinga E-mail: [email protected] Tördelőszerkesztő: Molnár Csenge-Hajna Borító: Zách Eszter Ügyintézők: Cech Vilmosné, Nagyné Nespor Gabriella, Szentmártoni Andikó E-mail: [email protected] Terjesztés: Zsiga Kristóf E-mail: [email protected] A szerkesztőség címe (Írott Szó Alapítvány)

1092 Bp., Ferenc krt. 14. Levelezési cím:

1450 Budapest, Pf. 77. Számlázási cím: 1062 Bp., Bajza u. 18. Telefon/fax: 413-6672; 413-6673 Szerkesztőségi mobil:

(70) 388-7034 Elektronikus levélcímünk:

[email protected] Elérhetőségünk a világhálón:

www.magyarnaplo.hu Kiadja az Írott Szó Alapítvány (1092 Bp., Ferenc krt. 14.) és a Magyar Napló Kiadó Kft. (1062 Bp., Bajza utca 18.). Terjeszti a Nemzeti Hírlapkereskedelmi Rt. és a regionális részvénytársaságok. Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletága (1080 Bp., Orczy tér 1.) Előfizethető valamennyi postán, kézbesítőknél, emailen ([email protected]), faxon (303-3440) egy évre 7390 Ft, fél évre 3865 Ft. További információ: 06-80-444-444 Külföldi előfizetés: a szerkesztőség címén. Az előfizetési díj egy évre postaköltséggel együtt 60 USD vagy 50 EURO, mely átutalható a HVB-Bank Hungary Rt. (1065 Bp., Nagymező utca 44.) 10918001-00000421-10290001 számú számlára, vagy bankcsekken elküldhető a szerkesztőség címére. Nyomda: Pannónia Print Kft. 1139 Bp., Frangepán utca 16. Meg nem rendelt kéziratot nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. Minden felbélyegzett, válaszborítékkal ellátott levélre válaszolunk. Mutatópéldány kérhető a szerkesztőségben.

Címlapon a Nyitott Műhely vendége: Végh Attila és a Nézőpont szerzője: Cseke Péter

Aki tud, nem beszél. Aki beszél, nem tud Nagyon is érzem, hogy Cz. Milosznak ez a mondatpárja (Európa-esszé) igen sarkos, meghökkentő, elnagyolt leegyszerűsítésnek látszik, ellentmondásra ingerel: hogy-hogy, ne beszéljünk? Hallgassuk el, amit tudunk? Akkor minek tudjunk?... Engem (a tőmondatok hibbant szerelmesét) elkapott ez a két mondat, s azóta sem ereszt. Elemeztem az asszociációs terét, s rájöttem: állítása paradoxonként érvényes, áttételeiben, nem direkten. A lényege, méghozzá pszichológiai elágazásaival együtt igaz. Ezért fölveti szóelemeinek analízisét: mit tesz az – beszélni? Mi az, hogy tudni? Mit igen, s mire nem hajlani? Azt hiszem, itt az igazságról és a hazugságról van szó. Átmenet egyikből a másikba nincs. Viszont tömérdek, folyton termő és osztódó igazság van, de nem töredékként, hanem parányként is teljes, önálló, az „örökre” képes, akárcsak testünk gondolkodó, öntudatos (J. Guitton) molekulái, és kínlódunk mértéktelenül burjánzó, tülekedő hazugságban, mely az emberben és kívüle a sötét, alul izzó lávaömléshez hasonlít, létező nemlétezésként... Vagyis aki igazat mond, az tud, tehát kell is beszélnie, de mintha csöndet beszélne. Aki hazudik, az pedig nem beszélhetne, de éppen belőle folyik a szó, hogy elfödje: tulajdonképpen nem tud, nem ismer, és nem csak az igazat nem ismeri, hanem – következőleg – a dolgok valóságát sem, vagy épp, hogy tudja: amit átél, érez, gondol, kihord, az a rossz, a megfontolt gonoszság; hallgatnia kellene, s megtisztulnia a hallgatásban. Most nem azt írom, azt hiszem; ezt hiszem. Mi a hazugság? Ragályos testi-lelki-szellemi kór terméke és tünete. Sommásan az, hogy aki hazudik, nem mond igazat. Ez azonban így kevés. A dolog súlyosabb: hazudva saját létét vonja kétségbe, kezdi ki, mert hitelét veszti, vesztegeti. Aki nem mondja az igazat, az még nem hazug, mivel lehet, hogy nem is tudja, mi az igaz. Ha ezt kijelenti, akkor ő nagyon is igaz lehet. Belátja és nem beszél. Ha igent mond a megismert igazra, éppen a nemtudása teheti igazzá. A kóros hazudozó nem ártatlanul tudatlan, hanem tudatosan ártó, veszélyes és kiszámíthatatlan, rulettezik naiv vagy egyszerűen ostoba emberek hiszékenységével; de ennek nagy ára van – önmaga. Strukturálhatatlan hazugság-szövevényébe gabalyodik, s egy ponton ez megbénítja. Így becsapottak, átvertek, félrevezetettek tömegeinek vesztén végső áldozata ő lesz saját manővereinek. Ez nem csak erkölcsi bukást von maga után: pszichés, testi-lelki roncsolódást is. Törvényszerűen. A hazugság mindig életellenes. De én most nemcsak erre-arra a személyre gondolok, hanem elsőre magamra. Megtapasztaltam: egy életbevágó s konok – bár villámütésszerű – történés miatt többekkel együtt a szét- és elhullás közelébe sodródtam. Hat embert, s a testi, lelki, anyagi javaikat gyorsuló pusztulás fenyegette. Épp, hogy megmenekültünk. Ami segítségünkre sietett, véletlennek látszott... A hazugság szétszór, lappang, engesztelhetetlen; megront a gyökerekig. Vagyis igazi beszéd csak akkor jöhet létre, ha bármiről mint igaz dologról cserélünk szót. Ez határozza meg a jó beszéd stílusát, hangnemét, hőfokát, hangsúlyait, a kedélyét is. Minden hazugnak mimikája, ide-oda lengő disszonanciája, „szaga” van, s formátlan is. Megérezzük a hazugság (jelenléttelen) jelenlétét. Ez most hazudik – mondjuk magunkban... Ittál kávét? – kérdezzük. Még nem – mondja. De az előbb mintha ittál volna! Dehogy ittam. Hát láttam! Nem láthattad… Vége. Kétfelé megyünk... Nincs csekély, lényegtelen hazugság. Mind életet öl, s apránként rombolja a létezés iránti bizalmat. „A hatalmasságok és fejedelemségek elemésztő s pusztító erejét megroppantja a hazugság, s a kétes erő óhatatlanul önelemésztéssé, önpusztítássá változik.” (H. U. V. Balthasar) Ezt írja róla az, aki igazán tud: „Csak a törvény a tiszta beszéd.” (J. A.) A tiszta beszédnek s a tudásnak mindig törvény-illata van, még akkor is, ha egy paragrafushoz sincs semmi köze.

Vasadi Péter

1

tartalom

magyar napló

Vasadi Péter: Aki tud, nem beszél. Aki beszél, nem tud . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1 LÁTHATÁR Halmai Tamás: Kenyéráldás; Agancsa közé a holdat; Unikornis . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 3 Toroczkay András: Tori papa; Tori mama és Évike . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 4 Horváth László Imre: Nem fog mozdulni soha; Indián . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5 Mile Zsigmond Zsolt: Erdőjárás; Áprily, Buddha; Én; Betegállomány; Indián fotó . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 6 Kurucz Gyula: Akkor is, ha fáj . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 7 Molnár János: A partizán . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 10 Horváth (EÖ) Tamás: Erre leltem füődnek nyomát . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 11 Bende Liza: Tánc . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 14 Szénási Miklós: Sör, szigorúan vodka nélkül . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 15 Lázár Balázs: mintha; tört . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 19 Térmeg Ágnes: Régi nóta . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 20 Báger Gusztáv: Átszivárgás; Deák tér; Igaz vigasz . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 21 Falusi Márton: Hűségem története . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 22 Varga Csaba: Találkozások a nyugati irodalommal . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 24 Dobai Péter: Alig serdült leányzók – szépséges sipsiricák – fürdőzés után; Via Giulia . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 30 Szabin nők elrablása . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 31 Henrik Nordbrandt – Molnár Fatime és Falusi Márton fordításai Minden más; A boldogság; A fennsíkon; Itt tél van . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 32 Kívánság; Karjaidban szenderegni; Alulírott Delphoi-ban; Hiszek a véletlenben . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 33 Megváltás; Taurusz; Egy Földközi-tengeri kikötőben; A füge; Meditáló teve . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 34 Agyagfej; Alvásműhely; Freskó . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 35 Kína, görög esőn át a café turque-ben; nem a gyümölcsfák; Kyria Dora háza . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 36 Azokra a dolgokra; Chora; A folyó titka; Eufrátesz . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 37 Három virágvers; Az ezüst csat; A beszélgetés a fákról… . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 38 Átadás; Alkonyati dal; Annyi szobából… . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 39 Magdalena Jankowska: Boom az új lengyel drámairodalomban (Szenyán Erzsébet fordítása) . . . . . . . . . . . . . . . . . . 40 Kovács István: Bella István és az Ősök . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 44 Végh Attila: Lent; Valahogy így; 2046 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 45 Nyitott mûhely Csábi Domonkos: Határszemle (Beszélgetés Végh Attilával) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 47 nézõpont Cseke Péter: A megálmodott katedrális . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 58 könyvszemle Elmer István: Föltámadás a létezésben (Czigány György: Zárófogadás; Simon Erika: Mikor a hervadás is hála) . . . . . . . 61 Kelemen Lajos: Körülírás és líra (Oláh András: Közjáték vagyunk, 50 év – 50 vers) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 62 Szakolczay Lajos: Avantgárd gesztus, apostoli póz (Németh Péter Mikola: VisszaSejtesít) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 63 Ughy Szabina: Nők a tükörben (Nő, tükör, írás – Értelmezések a 20. század első felének női irodalmáról – Szerk. Varga Virág és Zsávolya Zoltán) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 65 Vesztróczy Zsolt: 1939 őszéről („Ott Északon”. Magyarok a lengyel szeptemberről – Szerk. Kiss. Gy. Csaba) . . . . . . . . . 67 Török Bálint: Paraszt sors – magyar sors (Máthé János: Magyarhermány kronológiája [1944–1964]) . . . . . . . . . . . . . . . 68 Szerzőink . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 70 Lapszámunkat Oláh Katalin szobrászművész munkáival illusztráltuk

Henrik Nordbrandt dán költő verseinek megjelenését a DANISH ARTS AGENCY (www.kunst.dk) támogatta

2

május

láthatár

HALMAI TAMÁS

Kenyéráldás Álomi lítia készül, szertartás ima nélkül, páros, néma zsolozsma, hogy csak a jó szaporodna, hogy csak a szent növekedne két alvóban örökre, két élőben az álom túlmagasodjon a vállon, lítia készül bennük, fekvő körmenet együtt, virraszt értük az ablak, kert könyörög keruboknak, egymástól, suta szentek, angyali áldást vesznek, egymásban, puha árnyak, szép szerelembe találnak, isznak reggel a borból, páros szájjal a Jóból, esznek házi kenyérből, fölgyógyulnak a mélyből.

Agancsa közé a holdat Olyan mélyen, olyan messze, odahív-e, elereszt-e, tenger lesz-e, angyal lesz-e olyan mélyen, olyan messze?

Szarvas néz a láthatárról, mögötte fekszik a távol, agancsa közé a holdat, hátára veszi a holtat: erre fut vagy arra futna, nem mozdulna, hogyha tudna, élőt vinne, ha lehetne, olyan mélyen, olyan messze.

Unikornis Látja fától az erdőt, az erdőtől az angyalt, az angyaltól a kertből kilépő unikornist, ahogy a szárnyas lombig felér egyetlen szarvval.

3

láthatár

magyar napló

TOROCZKAY ANDRÁS

Tori papa apa áll a telefonnál még fiatal tori papát kórházba szállították pár napja rosszul lett kisúj legszebb muskátliágyása közepén nem túlzok az iskolában is eszembe jut akkorra már teljesen ősz mindenhol a toroczkay-ak házában ahol apa felnőtt tori mama kétségbeesetten nézi őt vagyis apát tori mama hangosan elismétli amiket hall tőle tori mama hisztérikusan felsikolt meglepődöm hogy mennyire élesen szerette nagypapát anya ráteszi a hátamra tenyerét miért nem a fülemre az asztal alá bambulok ma is

meg tudnám mutatni a helyet hova mindenki szomorú én is azt hiszem szomorúnak kellene lennem érzem de csak akkor vagyok igazán szomorú mikor anya már otthon azt mondja hagyjam apát kicsit magára most ma nem meséli el a Kacor királyt ahogy éveken át minden éjjel fekszem a sötétben próbálok elaludni elfelejteni apát ahogy egyedül ül az új kanapén szemben a kikapcsolt tévével papa egyik ősszel megmutatta hogyan kell gesztenyeemberkéket készíteni fogpiszkálóból bárcsak emlékeznék rá hogyan kell vagy bárcsak újra megmutatná

Tori mama és Évike Tori mama kórházban van pár napja össze-vissza beszél közben mosolyog mint egy angyal olyan az arca főleg gyilkosokról mesél mostanság meg listákról amiken rajta vannak a szerettei azt mondja hogy Éva Évike milliomos exbarátja Ádám maffiózó és a gyilkosságok mögött csak ő lehet mert a Kígyó utcában házról házra járnak ismeretlenek fekete ruhás emberek tegnap is például Szőkééktől vittek el két súlyos fekete hullazsákot teli voltak és persze félti Évikéjét kedvenc unokáját aki mosolyogva ujjára húzza a nagymamája ékszeres dobozból elcsent karikagyűrűjét és akinek fotóival tele van az L-alakú lakás mintha a képek talizmánok lennének a szőke lány képei nagyi démonai ellen pedig az egyedül van és ott mosolyog az üres házban a sötét és néma tévé tetején most is

A költő első, Napfényvesztés című verseskötete az idei Ünnepi Könyvhétre jelenik meg kiadónknál.

4

május

láthatár

HORVÁTH LÁSZLÓ IMRE

Nem fog mozdulni soha Igyekszem alig gondolni rád, olyanok ezek a napok, mint egy vers első sorai, amiket talán kedvem szerint kihúzhatok. Elképzelhetetlen, elképzelhető. Minek a kertem legszebb szobrába beleszeretni, nem fog mozdulni soha, marad ebben a kifordult tartásban, könyörgő tekintettel, mintha folyton zavarban, tépelődve fordul félig el tőlem a kő, fordul félig felém. Néhány napig feléd jártam a kertben, gyaloglásaim, időm így igazítottam, a kocsmában

igyekeztelek komolyan venni, körülöttünk mindig turistacsoport, kis darabokat törtek belőled, rádvéstek obszcén rajzokat, monogramokat, mittudomén. Mesélhetnék, próbáltam is mesélni, hány szobrot törtem össze és mennyi más lopott kavics nyomja a zsebem, vagy hogy nem akarlak hazavinni, nem is a fölöslegességtől félek már, hanem hogy nagy nehezen csak a többi kődarab közé helyezlek el, megint úgy ébredek, kerti törpék csak a szerelem, kopott festék rajtuk minden szavam, elvadult udvarban hevernek a többi limlom között.

Indián Színes üvegdarab vagy, amire primitív bennszülöttek cserélik bajoskodva elejtett vadállatok hosszan, gonddal kapart, szárított bőrét, csontfaragványokat, aranyat, végül egymást is. A szívem, ez a sátor tele van ilyen színes üveggel, rejtegetem a többiek elől. A gyűlölet annál erősebb bennem, ahogy a szégyen kitölti napjaim. Megölni szeretem már a dolgokat, lenyűgöz, ha fájdalmat okozok, aludni, enni szeretek, nézni a tüzet.

A költő első, A bolondok városa című verseskötete az idei Ünnepi Könyvhétre jelenik meg kiadónknál.

5

láthatár

magyar napló

MILE ZSIGMOND ZSOLT

Erdőjárás, Áprily, Buddha

Én

Sz. L.

Lábunk nyomát a rét megőrzi, mert szeret; bennünk a ragyogás, arannyá lett.

Magam iszom, magam töröm meg, Ige, ima önmagamhoz szól, ugyanaz korbácsol, aki szisszen, vagyok a hívő és az isten,

Szép álom volt ez ma, napfény porozta szemünk, szebb ennél az lesz csak, mikor felébredünk.

nincsen kiút a templomból, hiába csüngök a kilincsen, hű őrzője a börtönömnek: vagyok a hívő és az isten.

Betegállomány Konvektor lobja, kattogó idő, a hűtő él, lélegzik, mint a tüdő,

könyvet olvastam, kétszáz oldalt éhen, magammal hullámzás nyelvén beszéltem,

a postás néni fél egy körül csönget, fokról-fokra ismerem a lépcsőket,

soha ekkora séták, nyugodt a kutya, sarasan lóg a szögön a zubbony-csuha,

meggondoltam, semmit sem értek, mégis, közelebb a lényeg, fény dereng odaátról, fény és ének.

Indián fotó Öreganyámnak

Ruhánk maskara, levetett karitász, kezünk egymás vállán vagy a térdünkön omlik szét, mint a föld; fegyvert, szerszámot sose fogunk, ajkunkon nem fogan ének, engedelmesen dőlünk sírunkba, mint ágyába a jó gyerek.

A költő új, Törött, de hiánytalan című verseskötete az idei Ünnepi Könyvhétre jelenik meg kiadónknál.

6

május

láthatár

KURUCZ GYULA

Akkor is, ha fáj Regényrészlet

Számtalan régi erdei lak, vadászkastély rejtőzött a megye dombjai, lankás hegyei, rengeteg erdői között. Egy sem volt már a régi gazdája kezén, mindet államosították. A kisebbeket állami gazdaságoknak, üzemeknek adták, sok elpusztult, összedőlt, néhányban a cimboráknak és a pártfogóknak építettek ki rejtett mulatozóhelyet. Három nagyobbat tartottak igazán rendben, a megyei tanácsét, a pártét és egyet az országos vezetők vadászataira. Újra parkosították a környéket, kitisztították az artézi kutat, bevezették a vizet, nagyobb emésztőt építettek, felújították a cselédházat, gondnokot vagy erdészt költöztettek a melléképületbe. Idehozták a fontos elvtársakat, s egy októberi szombat estén itt rendezték Oskó születésnapját. Hazaküldték, s reggelre visszarendelték a sofőröket. Kettő maradt itt: az egyik, ha netán orvosra lenne szükség, a másik a cigányokat hozta s vitte éjjel. Mire ők megérkeztek, eltűnt a takarítógárda, csak a főzőasszonyok maradtak: válogatott fehércselédek, többnyire elvált asszonyok. A nagy teremben gyűltek össze súlyos szarvasagancsok, sárgás vadkanagyarak, vaddisznóbőrök, rókaprémek, őzbakok, dámvadak trófeái, bőgő szarvasokat, erdei tisztásokat ábrázoló festmények alá. Üvegek sorakoztak a hatalmas, faragott tálalón: pálinka, örmény konyak, whisky a szódásüvegek között. Az asszonyok csiklandósan kacagtak, ha a farukba csíptek, kínálták az italt, pogácsát, sós stanglit. Mindig az ünnepelt kedvenc ételeiből állt össze a menü. A titkárnők dolga pontosan ismerni a főnök ízlését, ők szóltak át a megyei húsipari vállalathoz, rendeltek vadat, halat az erdészettől. Napokkal az esemény előtte ide-oda rohangáltak a sofőrök, szállították a húsokat, italokat. Kocsis Lajos elvtárs, a megyei tanács elnöke a disznótöke-pörköltöt szerette legjobban. Ilyenkor a megyei főállatorvosnak telefonáltak, s hirtelen ki kellett miskárolni sok kis kant. A megbízható állatorvos kiment a megadott portára, a gazda néhány szomszéddal elkapta a jószágot, hátsó lábánál fogva felkötözték egy falnak támasztott létrára, lefogták a fejét, a mellső lábait, az orvos meg szépen kimiskárolta, bevarrta a sebet, s máris megvolt a kívánt csemege. Hűtődobozba került a két langyos here, s a megyéről már indult is érte a sofőr. Egy nap alatt lejárta a A szerző Akkor is, ha fáj című regénye az idei Ünnepi Könyvhétre jelenik meg a Kairosz Kiadónál.

környéket, délutánra ott remegett rózsaszín-sárgásan a sok disznótök a jéggel bélelt füles szakajtóban. Ha fővárosi elvtársakat vártak, a titkárnők felhívták a kolléganőt, kiszedték belőle a tudnivalókat. Hibátlanul, különben jaj volt nekik. Ha éppen arra támadt igény, a mezőgazdasági szakiskola egy-egy osztálya fürjtojást szedett képzett szakértő vezetésével. Reszkethettek a pecsenyenyulak, s a baromfikeltetőben sok tucatnyi kakas taraját metélték le pörköltnek. Marhalábak, ökörfarkak, bélszínek és hátszínek vártak a megrendelésre, a borgazdaságban a vezető elvtársak igényei szerint sorakoztak a pincékben a palackok, s ha valakinek jó cseh sörre fájt a foga, azonnal indult a sofőr a baráti országba. Bercit kollégái néha megkérdezték: mikor igényel már saját lakást, de ő csak vonogatta a vállát: nem vágyik többre, amúgy is ritkán kerül haza. „Otthon kéne neked” – jött a válasz, s faggatni kezdték: miért nem nősül, hiszen huszonhét éves, gondolhatna a családalapításra. „Nem is látnám a gyereket, az asszonyt”, morogta az orra alatt. Elvtársai szép, kényelmes polgári lakásokban laktak, elhurcolt zsidók vagy deklasszált elemek néhai otthonaiban. Az ott maradt értékes antik bútorokat, festményeket sem becsülték sokra. Kivétel volt persze az ezüstnemű és az ólomkristály. „Szegények vagyunk, de jól élünk!” – ismételgették egymás között, s Berci nézett, mint borjú az új kapura. Fogalma sem volt: ki, hol, miként halmoz fel tartalékot, értéket, erről még a belső körökben sem esett szó. Tudta mindenki, hogy Kádár elvtárs puritán, nem tűri a harácsolást, s bizony, pillanatok alatt kirepülhet bárki a kegyekből, ha rajtakapják. Kádár elvtárs még a gyulaji kormányrezervátum fővadászának is fegyelmit adatott, amiért éveken át ápolt, gondozott, követett egy kapitális szarvasbikát, s egy vadászaton úgy irányította a dolgot, hogy szinte véletlenül ejtse el a bikát az első ember. Amikor kiderült, hogy világrekorder az agancs, Kádár elvtárs tajtékzott: ő nem ettől akar világhírt. Ám már nem tehették meg nem történtté az esetet. Hamarosan megalakult a hivatalos elosztó bizottság, az begyűjtötte a kormányrezervátumok vadállományának adatait. Évente zárt, ám demokratikus tárgyaláson osztották el a trófeák jogát, az első titkártól lefelé, a minisztereken át a főosztályvezetőkig. Lejjebb nem létezett jogosult. Fölállították a külföldi elvtársak és vendégek listáját, azok kedvenc vadjait, rangját, igényüket az aranyérmes, ezüst és bronz kategóriára. Igazi szakember volt a fővadász, fővesztés terhe alatt felelt a rendszerért, a rendért.

7

láthatár

Ilyen történetek keringtek az ünnepségeiken. Egymás között is csak halkan mesélték, holott közöttük nem volt ez titok. Sok mindent tudni véltek a fejesekről, mégsem bíztak az információkban, fogalmuk sem volt, mi rejtőzhet még a hírek mögött. Örökké ott bujkált bennük a bizonytalanság, hogy mikor, miféle apróságért köpnek be, fúrnak meg bárkit, s máris egy vidéki téeszben, kisüzemben lelik magukat, sivár örökkévalóságban, a szolgálati kocsi, a lakás, a belső körök védettsége nélkül. A negyedik feles után égre szökött jókedvük, megéhezett a főnök, s kezdték feltálalni a válogatott csemegéket. Történeteik leginkább a nagy kitolásokra, a nőkre, egymás átverésére korlátozódtak, ügyekre, amikor elbántak az ellenséggel, sárba taszítottak embereket, na meg a hálás zsidó- és cigányviccekre. Mindenki ismerte a viccet, amikor Hruscsov és Kádár elvtárs hazafelé utazik New Yorkból a Baltika fedélzetén, a szovjet főtitkár a korlátra könyökölve odaszól Kádárnak: „Láttad, milyen gyönyörű aranyórája volt Kennedynek?” S Kádár rámosolyog: „Nem láttam. Mutasd.” Vagy a másikat: Hruscsov hazatér a fejedelmi lakosztályba Kennedy fogadásáról, s megdicsőülten meséli a feleségének: „Képzeld, Nyina, amikor találkoztunk az elnökkel, úgy szólított meg: Excellenciás uram!” Nyina megvonja a vállát: „Az semmi! Amikor Jacqueline Kennedy meglátott, azt mondta: Jézus Mária!” Mégsem merte senki hangosan elmesélni. Állampolgároknak ezért börtön járt. Kétszer is meggondolták, mit mondanak el társaságban, még egymás között is. Tudták, hogy néhányan listát vezetnek mindenről, mindenkiről. És várnak. Gyűjtötték egymásról az adatokat, s ez tartotta össze őket. Ám senki nem buktatott le senkit, csak akkor tehette volna, ha biztos az akció sikerében. S ebben a szerteágazó és kiszámíthatatlan szövedékben mindig akadtak bizonytalan pontok, furcsa elkötelezettségek, rejtett szövetségek, fölfejthetetlen elemek. Berci még nem látott bele a titkokba. Remélte: nem tudnak Barla Gyula segítéséről, azt hitte: gondosan mérlegelt döntésnek tartják a kétes világnézetű szerzők közlését, és szelídebb ítéleteit bizonyos ügyekben. Fogalma sem volt róla, hogy azért nem gáncsolják el, mert nem képesek bemérni fővárosi kapcsolatainak erejét, fönti „barátai” hatalmát. Gondtalanul énekelt hát a vadászkastélyban az elvtársakkal, ürítgette a poharat, egyre vidámabb lett, nagyokat kacagott a szilaj történeteken, degeszre tömte a bendőjét, elpilledt, vacsora után áthangolt a mozgalmi dalokra, verte az asztalon a ritmust, s ha úgy hozta a helyzet, szobára vitt egy csinos főzőlányt. Nem izgatta, mit nyújtott, hiszen nem volt jelentősége a dolognak, a kiszemelt lányok tartották a szájukat, soha semmi nem került nyilvánosságra, mert az a végüket jelentette volna.

8

magyar napló

Az ő köreikben kötelező volt a vadászat, megsemmisítő gúnnyal sújtották, aki kimaradt belőle. Hiába tiltakozott minden porcikája. A szolgálati pisztolyt is kész tényként kezelte, hiszen kötelessége az éberség, a forradalmi munkás-paraszt hatalom védelme, akkor is, ha az államvédelem és a rendőrség gondoskodik a biztonságról és közbiztonságról, s egy mukkanás sem hangzik el az országban. Perceken belül elkaptak egy-egy részeg hőbörgőt, gyilkost, mire meglódult volna a rendvédelem, máris tucatnyi feljelentés mutatott utat a bűnöshöz. Fegyelmezetten részt vett a heti lőgyakorlatokon, igen jó eredménnyel, ám hiába hangsúlyozta a parancsnok: állandó készenlétben kell lenniük, fegyverét soha sem vitte haza, benn tartotta irodája páncélszekrényében. Most kapott egy kétcsövű szovjet sörétest és egy golyós Mannlichert. Ha vadászni indult az elvtársi csapat, a biztonsági főnök külön kocsival szállította a helyszínre a fegyvereket. Felhörpintették a féldeciket, aztán rajta. Mindig hétvégén, amikor kialhatta volna magát. A hajnali vaddisznó-vadászaton félálomban ült a magaslesen vagy a kukoricás szélén, megadóan várta a kant, a tilalmi idő elteltével a kocát, feleszmélt, odapörkölt, s többnyire talált. Ha mégsem rogyott össze tűzben az állat, a vadászmester nyomában hatolt be a bozótba, előttük fürge kotorékkutya kereste a nyomot. Amikor felharsant az ugatása, felhorkant a súlyosan sebzett vad, s végső életösztönével nekik támadt, mindig a vadász pörkölt oda neki kétszer, hogy végleg összerogyjon. A többi nem az ő dolguk volt, jöttek a segédek, kivonszolták a bozótból az állatot, kocsira rakták, s vitték a vadászház elé. Cédulát akasztottak a fülére: ki ejtette el, s szépen kiterítették. Újra egybegyűlt a társaság, ittak a sikereikre, s a fővadász jelentést tett a zsákmányról. Tompán nézte a sorba rakott tetemeket, akár örülhetett volna is, ám ólompántot vont homlokára a fáradtság és a pálinka. Odabenn már jólesett a friss lacipecsenye, a hagymás vér, a tojásos vese, a friss máj. Viszolygott az őz- és a szarvasvadászatoktól. Falujában Mucsi Lajos, az erdőkerülő hazahozott egy törött lábú őzgidát. Ő hetente eljárt oda, simogatta, cumis üvegből itatta tejjel, később orrához dugta az orrát, hosszan nézett szelíd szemébe. Ez az emlék elkísérte, s hiába nevették ki, hiába gúnyolták, következetesen mellélőtt. Az őz és a nemes szarvas a gyermekmesék birodalma maradt, édesanyjához kötődött. Egészen másként néztek a falusiak a nyúlra. November végén lehullott az első nagy hó, s egész télen

május

ott ragyogott a márciusi olvadásig. Ez volt a nyúlvadászatok ideje, hetente hoztak egy szép tapsifülest a haverok, apja a létrára kötötte, frissen élezett késsel lenyúzta a bundáját, s anyja fenséges nyúlpörkölteket főzött belőle. A gyerekek bottal próbálták elütni a határban a tapsifülest. Neki egyszer sem sikerült, s úgy vélte: aki azt állítja, hogy elkapott egyet, hazudik. El sem tudta képzelni, hogy bárki emberfia becserkész egy fürge, villámgyors nyuszit. Ezért izgatottan, gondosan célzott a fülesekre a fehér határban a nyúlvadászatokon. Dühödt örömmel pörkölt oda a rókáknak, hiszen az a baromfiólak gyűlölt ellensége. Nem feledte anyja jajongását, amikor hajnalban kivérzett tyúktetemre leltek. Vadászat után élvezték az ínyencségeket a vacsoránál, de senki nem maradt éjszakára. Bizonytalan léptekkel sorakoztak ki a kocsikhoz, átvették a gondosan összekészített csomagot, s legtöbbször már az autóban elszenderedtek. Gyerekkorára emlékeztette a hosszú gyaloglás, jólesett a mozgás. Egy kacsázás élményétől sokáig nem bírt szabadulni. Ősszel jelentették Budapestről, hogy a Balatonnál nyaral a baráti Német Demokratikus Köztársaság Tájékoztatási Hivatalának elnöke, s hétvégére a tógazdasághoz érkezik magyar vendéglátójával. Őt osztották be melléjük, hiszen a tájékoztatás a kultúra része. Fekete Volgával érkezett meg a nagy testű ember formátlan feleségével. Tolmács kísérte. A vacsoránál a férfi mesélt bokszoló múltjáról, s az osztályharc témáinál öklével minduntalan a levegőbe csapott. Másnap reggel előálltak a terepjárók, kimentek a tógazdaságba, bőségesen reggeliztek, amíg megérkezett fekete Csajkáján a vendéglátó, Szikora elvtárs. Szeplős, puha arcán finom, gunyoros mosoly ült, pocakja vidáman ugrált, ha kacagott. Vele érkezett

láthatár

Lakos Pista, az ifjú káder, jó németes, oroszos. Ebéd után dzsipekbe szálltak. A parton csónakok várták Szikora elvtársat és vendégét, s a fegyverekkel együtt kivitték az oszlopokra épített, vaslemezzel borított állásokhoz. Ő Lakossal és a tolmáccsal leült a homokos, füves parton. Hallották, hogy egymás után érkeznek a honvédségi teherautók a hátuk mögötti akácerdő fedezékébe. Bakák ugráltak le, egymás mellé pakolták le a vadkacsákkal telezsúfolt drótketreceket. A fővadász sípjelére kinyitották az első tucat rekeszt, kiverték a szabad életbe a kacsákat. Szárnycsapások százai hátulról, sűrű rajokban repültek a jószágok a víz, a lőállások felé. Durrogott a két elvtárs fegyvere, nyaklottak a szárnyasok. Elvérzett az első hullám. Újabb sípjelre a kiskatonák újra kiverték a rekeszekből a szárnyasokat. Megint hoszszan ropogtak a puskák. Vergődő vagy kimúlt tetemek borították a vizet. Hátuk mögött elpufogott a teherautó. Csónakba szállt a fővadász két segédje, begyűjtötte a férfiakat a lőállásból. Megszemlélték az eredményt, s önelégülten autóba szálltak. Törött szárnyú, átlyuggatott állatok vergődtek a vízen. Ép szárnyukkal kapálóztak, úszni próbáltak, s minden mozdulattal több vért pumpáltak ki sebeikből. Mohón nyelték a vizet, mintha pótolhatnák a vérveszteséget. Szemükben a haldoklók félelme. Az egyik csónakba szép rendben berakták az elpusztult állatokat. Lakos Pista megkérte a fővadászt, hadd végezzen a sebesült kacsákkal. Emberbaráti okból. Az evezős a haláltusájukat vívó kacsákhoz irányította a csónakot, s Pista közelről hátba lőtte őket. – Ó – sóhajtott később a parton –, ahol én lövök, ott nincsen sebesült.

9

láthatár

magyar napló

MOLNÁR JÁNOS

A partizán A partizán hatvanöt éves korában hunyt el, májelégtelenségben. Elitta a má-má-má-máját – utánozták piás dadogását az ivócimborák. A nyo-nyócvanas évek vágtak haha-határozottan tö-tö-tö-tönkre – hangoztatta ő, amikor még volt hangja, a Marximhoz címzett kocsmában a haveroknak. Az a gyáva és szégyenletes és rendezetlen visszavonulás, amire egy hi-hi-hi-hithű kommunista nem ta-ta-ta-ta-ta-találhat magyarázatot. És ekkor olyan mozdulatot tett, mintha géppisztollyal kaszálna. Gyakran igyekezett megérteni és megértetni másokkal, mi történik vele, körülötte. Megértetni mindkét feleségével, már felnőtt gyerekeinek családjával. Megértést azonban nem kapott. Sem otthon, sem az álomtemetőkben. Még hőn szeretett pártjánál sem, akik leszélsőbalosozták. Két felesége egy házban lakott vele. Senki nem firtatta, hogy ez most bigámia vagy mifene. Legalábbis ott, ahol az ilyesmit firtatni illett volna. Némelyek azt suttogták, „Iván belépett az iszlámba”. Valamikor. Régen. Miután átszökött a magyar–szerb határon; a család csak úgy emlegette: felszívódott a Balkánon. Felesége, kétéves fiukkal négy évig várta anélkül, hogy bármit is tudott volna róla. 1944 őszén szinte a semmiből megjelent Iván a partizánfeleséggel és kétéves kislányukkal. Hogy a két nőt hogyan terelte egy kívülről békésnek tűnő háztartásba, senki nem firtatta. Legalábbis ott, ahol az ilyesmit firtatni szokás. Mint ahogy azt sem, hogyan terelhető egy akolba az iszlám és a kommunizmus. Partizánkörökben ez nem volt téma. Más meg nem számít. Kit érdekelnek a burzsujkulák banda pletykái. Élt, ahogy élt, utolsó leheletéig tisztességes munkásőrként szolgálta-verte a népet. Mikor hogy kívánta a nemzetközi hazafiság. Rendes temetést rendeztek neki, bevonva a bomladozó pártot, széledező munkásőrséget, ébredező egyházat. Nem volt semmi fennakadás ez utóbbi intézménynél sem, noha a temetés bejelentésekor a család kifejtette: szenteskedés csak „minimálisosan”. A pap akkor vonta fel klerikális reakciós szemöldökét, amikor bediktálták a búcsúztatók közt a két élő feleséget. Különbségtétel nélkül. Csendesen megkérdezte: – Mindkettő törvényes? Ilyenek a papok, mindig okvetetlenkednek.

10

– Nem mindegy az magának? – hangzott kérdés formájában a válasz. – Ahogy gondolják, így post mortem, tényleg, istenem. A család összenézett, tanakodott egy keveset, hogy felelősségre vonják-e a gyanús postmortemezés miatt, aztán csak annyit morogtak: – Ahogy megegyeztünk –, és elcsörtettek. A temetésen a pap mondott, amit mondott. Figyelték rendesen, ősi kommunista szokás szerint, párt, munkásőrség, állambiztonságiak. (Bár ez utóbbiak már csak félszemmel, félfüllel, nemhivatalosan. A másik érzékszervvel előrelátóan a jövőt kutatták.) Figyelte a lombtalan fák fölött hullámzó varjúsereg is, amely szokásos őszi bevonulását rendezte a városba. Bár a sokszempontú figyelésnek sok értelme nem volt: nemrég kiáltották ki a Magyar Köztársaságot. Ugyebár a reflexek. A beszédben amúgy nem találtak semmi kivetnivalót, semmi rendszerelleneset. Kivéve, hogy a partizánfeleség kissé sokallta Isten nevének gyakori felemlegetését, nem az otthon megszokott szószerkezetben. A szertartás után minden elnyomószerv elmondta a maga konzseniális emlékbeszédét. Elénekelték az Internacionálét meg a Partizánindulót. A temetői kisharang szorgalmas kolompolásától kísérve lelkesen indultak a sírhoz. A sírnál a munkásőrség parancsnoka, nem akart zavart, félreértést okozni, döngő léptekkel lépett a paphoz, és becsületesen jelezte: – Mi most lövünk! – Rendben – motyogta a pap –, csak ne engem. – Aztán, ha imádkozni tetszik, szóljon. – Miért? – csodálkozott a pap. – Nézze, Horthy seregében képeztek ki engem, tudom, mi az illem. –Tisztelgett, és összecsapta a bokáját. Úgy is lett. A Miatyánknál a pap biccentett az éberen figyelő parancsnok felé, a munkásőrök vezényszóra vigyázzba vágták magukat, és az ámenig tisztelegtek. Aztán lőttek. A többség vaktölténnyel. A díszlövést követően vérző varjú hullott a koporsóra. Rövid haditanácsot tartva a család úgy döntött, a temetés folytatódik, a varjút viszont elteszik emlékbe. Kitömetik. Jól fog mutatni ott a különféle plecsnik között. A behantolás végeztével becsomagolták tisztességesen egy Skála-reklámszatyorba, és a hagyományos pálinkázás és kalácsmajszolás elteltével hazavitték. Hátha mennyei jel, amiről a plébános motyogott, kitüntetés, mifene. Ki tudja, milyen idők jönnek még a munkásosztályra. Ki tudja?

május

láthatár

HORVÁTH (EÖ) TAMÁS

Erre leltem füődnek nyomát Kanyarban áll meg a vonat. Ettől meg is billen jócskán, majdhogynem felborul, de valami lélek ott tartja a sínen, mert olyan nincs, hogy meg ne érkezzék a végállomásra egy hajdani szépasszony miatt. A kormányfő (még a háború előtti) azért építtette ide, mert így esett legközelebb szeretőjének kúriájához. A falubeliek meg lejárhatták mind a két lábukat, ha vasúttal akartak menni. A főnök valamiért nem engedte. Gondolt arra is, hogy felkeresi valamelyik régi osztálytársát, kiíratja magát, aztán tehetnek egy szívességet. „Nézze, ez a legsűrűbb időszak. A küldeményekről most ne beszéljünk. A nyugdíjak. Tudja, hányan várják azt a nyomorult kis összeget a maga körzetében? Ebből engedhetnek meg maguknak egy fél kiló szaloncukrot a Lehelen. Honnét a bánatból akasszak le ilyenkor helyettest?” Elképzelte a belső udvarokat, vigasztalan terézvárosi labirintusokat. Kezdő postásként vagy háromszor-négyszer eltévedt. Jó sokáig félt belépni a Körönd kapuin. Izzadság csorgott a hátán, vizelnie kellett évek múltán is. Meg a lelkiismeretfurdalás, hogy ezeknek a boldogtalanoknak valóban ez az utolsó szalmaszál. Szenteste délutánján is várják, várják, hátha megszólal a csengő az utolsó utáni pillanatban, és leugorhatnak még az éjjel-nappaliba. Helyettest, alkalmi munkavállalót természetesen bárhol találni. Diákot, álláskeresőt, aki első szóra beugrik akármennyiért. Érthetetlen, miért görcsöl a főnök. Az az egy-két nap kiesés túlélhető anyagilag. Egy szerződésessel, részmunkaidőssel pedig ők is jól járnak. Kilométereket kell talpalni, míg eléri a községet. Ha szerencséje van, havazik is. Vastagon hordja a könyörtelen kemenesalji szél. S mindig csak szembe, szembe... A házak, kerítések jó része terméskőből épült. Ki tudja, hány évszázadot bírtak ki. Katonákat, latrokat, elcsapott deákokat. Hóttrégi szóbeszédeket, melyek túlütötték a babonaságok páncélburkát, de mítosszá még nem értek. El is magyarázhatná. Kizárt, hogy nem értik. Pontosabban: tényleg nem értik. Azt, hogy összeér az ég az ember feje fölött. Napról napra érzékelte, s követte saját lecsúszását. Az egyetemről még viszonylag simán átnyergelhetett egy ismertebb főiskolára, de onnét nem volt megállás. Kirúgatta magát lényegében. Nem erre szólt a meghívása.

Tizenhét évesen elgyúrta egy autó. Néhány pillanatig úgy tűnt, megáll a sofőr. Kiszáll megnézni, mit is művelt, de két-három másodperc lassítás után beletaposott. A félelem s az ostobaság, ha összefognak, lebírhatatlanok. Körülbelül egy percig hitte, hogy meg fog halni. Sötétedett a világ a szeme előtt. A második mély lélegzet győzte meg. Később azon csodálkozott, hogy képes volt felállni. Hazamenni. Mire a kapuhoz ért, egyenletesen járt lényegében. Anya végig úgy gondolta, mulatni volt, berúgott, másnapos. „Helyzet van.” A lakásban madártollak, göcsörtös fadarabok, hasznavehetetlennek tűnő tárgyak kavarodtak össze. Nem emlékezett rá, hogy lett volna valaha dolga a vénemberrel. Kizártnak tartotta, hogy azokban az időkben költözött volna oda. Ahhoz képest túl otthonos volt a rendetlenség. És még valami. Minden lakásnak (a belső kerületekben különösen) jellegzetes szaga van. A légtérben keringő kipárolgások kíméletlenül leleplezik az ott élőket. Középosztály. Periféria. Nincs az a klímaberendezés, illatosító, ami maradéktalanul képes lenne lefüggönyözni a valóságot. Kiváltképpen ott, ahol idősek laknak. Öregemberbűz. Ennek sehol sem lelte nyomát. Mint aki putriba tévedt. Vagy inkább sátorba, pusztai népek szállására. Nem bántó, kellemetlen, nem kosz. Csak nyers, könyörtelen. Füst, bőr és veríték. Olyanoké, akik győzni készülnek. Felmérték napra, percre, mibe kerül. És hajlandók fizetni. „Miért nem énekel?” Elsőre bolondnak nézte. Valamikor, régen lenyomhatták, lealázhatták, és most összeesküvés-elméleteket gyárt, az elbaltázott történelmi lehetőségeket elemzi. „Megpróbálhat kibújni alóla, de ha jön az ünnep, kell valamit kezdeni vele. Másnap, harmadnap, és egyszer csak ráébred, hogy megint nem történt semmi. Pontosabban: csak a Semmi történt. Aztán persze lehet majd reménykedni, fogadkozni, hogy jövőre.” Csak később, a munkaidő lejártával szégyellte el magát. Minden évben. Erős gyanúja támadt: nem is a klímaváltozás, szinte közvetlenül az emberi szűklátókörűség, a képmutatás a felelős a karácsonyi havazás elmaradásáért. Különös, kusza érzés fogta el innét kezdve, akárhányszor errefelé akadt dolga. Kívánta egyszerre és félt tőle, hogy be kell csengetnie. Levél gyakorlatilag nem érkezett erre a címre. Se hivatalos papír, nyugdíj. Mintha az emelet, a szám csak kivételesen létezett volna. Általában se fény, se nesz. Minden körzetben akadtak megmagyarázhatatlan esetek. Egymást érték az egyesített kézbesítők között a képtelennél képtelenebb történetek.

11

láthatár

„Miért nem énekelek?” Egyre nagyobb igyekezettel próbálta magát meggyőzni: agyrém. Úgy lehet, épp emiatt nem bírta lerázni magáról a kérdést. „Miért? Miért is?” „Maga értelmes ember. Nem ezek közé való.” Nem az igazgató, csak a helyettese tárgyalt vele, de már ettől is görcsben ugrált a gyomra. Mit mulasztott el megint? Átlagban kéthavonta állt a szőnyeg szélére. A kis kaliberű elöljárók önkényeskedéseit, fontoskodásait kezdte megszokni. De mi a halált követett el, hogy egyenesen az aligazgató rugdossa? „A régebbiek között még találni egy-kettőt, aki hivatásának tekinti, de a többség lepukkant egzisztencia. Azt képzeli, néhány év parkolópálya csak, de idővel mind beszerzi a maga defektjét. Diplomát kell szereznie. Támogatnánk.” Eljárt úgy két évig valami tanfolyamra. Letette a vizsgát is, de a papírnak ezért vagy amazért már nem járt utána. Saját magát okolhatta igazából. Futkosnia kellett volna, telefonálnia, űrlapokat kitöltenie. Nem éri meg, így döntött. Beülni az ablak mögé, ecetesedni, fúrni, mószerolni a többieket. A nők, többnyire a hajadonok mutattak bámulatos készséget e tárgyban. Különösen azok, akik tetszetősnek, vonzónak voltak mondhatók. Inkább a terep. A nagy aszalódások, bőrig ázások, vacogások. A félelmek a cselédszobákból előrontó kiszámíthatatlan vérmérsékletű ebektől. Reménykedett benne: elfelejtik. Nem kívánta, hogy megértsék. Csak ennyit: terelődjék el róla a figyelem. Kezeljék úgy, mint a lepattantakat. Piszkálhatják, környékezhetik még egy darabig, de aztán sürgősen szálljanak ki belőle. Találnak elég balekot a lótifutik között. „Legyen esze. Nem közönséges adminisztrátori feladatra gondolunk.” Kevéssel esik meg, mondták a többiek is, hogy másodszorra, harmadszorra próbálkoznak vele. El kell fogadni. Attól még nem lesz feltétlenül aktakukac. „Ez csak az első lépés. Újfajta, fiatalos, kreatív gondolkodású vezető rétegre van szükség.” A korai kelés, amit képtelenség megszokni. Hiába igyekszik kilenckor, tízkor nyugovóra térni az emberfia, a hajnal, a délelőtt – egész napja – kialvatlanul találja. S ha jön a hétvége, a szabadság, akkor is felriad öt óra, fél hat tájékán. Nem bír visszaaludni. No, meg az orvul reátörő testi ingerek. A szégyenlős bekérezkedés különféle helyekre, hogy könnyítsen magán. „Azt, odalent ép elmével nem lehet sokáig húzni. Idővel mindenki beszerez magának valamiféle személyiségzavart. Ne hősködjön. Idefent sokkal inkább megtalálhatja a számításait. Nem kell olyan görcsösen

12

magyar napló

ragaszkodni a régi, jól bevált sablonokhoz. Nem ez az egyetlen, ami el akar tűnni a világból. Nem is a jatt. (Bár lényegében ez biztosította úgyahogy a megélhetést.) Talán hogy a körzetet egészen nem lehetett kiismerni. Minden héten akadt legalább egy utca, házszám, emelet, amely csak papíron létezett. Ennél már csak az volt megdöbbentőbb, mikor rálelt ezekre a rég megszűnt, sosemvolt címekre. Személyekre. És persze ráadásként a váratlanul belédiktált felesek. Unicumok, kisüstik. Meg a lányok, akik olykor-olykor – nincs rá magyarázat – úgy néztek rá. Napokig róluk álmodott. „Tavaly nem esett hó azon a vidéken. Tavalyelőtt, azelőtt sem. Nemcsak karácsonykor, egész télen. Az okosok azt mondják, globális felmelegedés. Megérték már, hogy dörgött, villámlott Virgácsoláskor. Nincs esztendő, hogy el ne fagyott volna valami. Vagy minden. S ahol az égen három kis madár. Az elsüő szép madár, az kinek a feje aranyos. A második szép madár, az kinek a tolla tollbársos. Harmadik kis madár az, kinek a farka főrendes. Még az is úgy volna, ha Mihál arkangyal. Kelj föl, huold, ne menj be, világosítsad magas mennyországot, úgy menj be Jeruzsálemben. Szagok mindenfelé, füstszagok. Mintha sokféle fát dobtak volna a tűzre. Mintha megülte volna a lakást a november. Leforrt már a must, s a gazt égetik. Az esztendőt, hogy mire elköszön, tiszta földet, tiszta eget találjon az új. Amott vagyon egy tövis tölgyfa. Jó kemény, jó jaz allát az Úr Jézus nyugossza! Fölveri az allát az apró sziep pázsit. Széken üldögelvén asszonyunk Márija. Bölcsőben fekgedelvén a mi Urunk Úristen. Mind azt mondogatván: Én fijam, én fijam, József, Jézus, jó kemén, jó jaz kemén allát az Úr Jézus nyugossza! Nem mondja, nem is gondolja egy sem, hogy átok ülne a vidéken. Esténként leesett állal, elkerekedett szemmel bámulják a híradásokat, amelyek a sarki jégtakaró olvadásáról vagy az elsivatagosodásról szólnak. Ez is csak egyfajta hiedelem. Leginkább akkor hivatkoznak a józan eszükre, mikor elhagyni kívánják azt. Saját sivatagjával, saját jégverésével ki mer szembenézni? Nincs kegyetlenebb dolog annál, mint mikor felfedezzük magunkban: maradt még remény. Noha kimennél uram, Szent István király, vadászni, madarászni, de ha nem találnál sem vadat, sem madarat, hanem csak találnál csodafiu szarvast. Ne siess, ne siess, uram, Szent István király az én halálomra. Én sem vagyok vadlövő vadad, hanem én is vagyok az Atyaistentől hozzád követ. Homlokodon vagyon fölkelő fényes nap, Oldalamon vagyon árdeli szép hold, jobb vesémen vannak az égi csillagok. Szarvam vagyon, ezer vagyon, szar-

május

vam hegyén vannak százezer sövények, gyulaszlag, gyulaszlag, holtatlan alusznak, hadd legiedegeljen! Nemigen számított rá, hogy valaha egymásba futhatnak még útjaik. Ami akkor, egyszer történt, merő véletlen. Vagy tévedés. Az öreg azóta tán el is felejtette őt. Vagy meghalt. Az sem kizárt: álmodta az egészet. „Arra készülj: mind igyekszik úgy tenni, mint akinek semmi babonája. Ami rossz megesik, az a harmadik szomszéddal, a sógor unokatestvérének a keresztanyjával. Úgy kell, mintha nem is nekik dalolnál. Csak a földnek. A vizeknek. Be sem hívnak, el sem zavarnak. De ha ott nem vagy, nemcsak most, soha többé körbe nem ér az esztendő. Kirúgják. Ennél rosszabbul nemigen végződhet. De akár meg is úszhatja egy kisebb lebaltázással. Érd és Székesfehérvár között lepi meg a félálom. Lehet, hogy néhány pillanatig tart csak, de az is, hogy bóbiskol fél órát. Képek törnek rá, érzetek, amelyek szétfoszlanak pár másodperccel azután, hogy felocsúdott. Mégis, mit? És legfőképpen: hogyan? Vagy csak egyszerűen odaáll elejbük: jöttem, visszahoztam nektek szavaitokat, énekeiteket? És mennyi rá az esély, hogy csakugyan megtörténik? Nemcsak holmi pilinkélés, szállingózás, hanem valódi, sűrű dunna hegyekre, földekre? A Bakony ébreszti fel az emberfiának eszméletét. Innét kezdve figyelni kell mindenképpen. Falvak, monostorok, amelyek hosszú századok óta állnak. Nem

láthatár

fogott rajtuk a történelem. Nem pusztán azért, mert kőből rakták őket. Jó erős kőből. Egyszer, még suttyókorában az az ötlete támadt, hogy esőt csinál. Dobbal, tánccal, akár az indián varázslók a filmekben. A szomszédok persze ott álltak körben, és alig bírták visszagyömöszölni magukba a röhögést. Igazából fogalma sem volt, hogyan is kell. Arra emlékezett csak, hogy a sámán hol egyik, hol a másik lábán pörög körbekörbe. Felhő mutatóba sem. Csak a kaján, lesajnáló vigyorok a tarkóján: „nincs ki neki mind a négy.” Azért jó sokan kiültek az ablakba, balkonra. Néhányan még a nagy, közös udvarra is lemerészkedtek utána. Azzal persze számolni kell, ha nem is teszik lapátra, semmi sem folytatódhat ugyanúgy. Mindent kötelező lesz értelmezni. Ónos esőt, tavaszi fagyot, ragadó aszfaltot. Nem adhatja többé a tudatlant. Sem titkos bölcseletek beavatottját. S néhanapján illik bekopogni az öreghez. Mintha merő véletlenségből vetődött volna arrafelé. Patak választja el a két megyét. Folyó: így mondják az ott élők. Mire eléri a vonat a határt, illik teljesen felébredni. A kocsmában még nem állnak szóba vele. Mikor harmadszorra, negyedszerre érkezik, fogadják már a köszönését. Aztán eljön az idő, hogy szinte várják már. Lehet, kiküldenek valakit az állomásra: csak nem tévedt el. Fecsegnek neki erről-arról, színre csupa lényegtelenről. Nem kell, hogy válaszoljon, jó tanácsokat adjon. Hallgassa végig, semmi több. Ők értenek ebből. Ez a bizonyosság számukra: meglesz a fehér karácsony.

13

láthatár

magyar napló

BENDE LIZA

Tánc Rekedt papírtrombiták adtak hírt a szilveszter estéről. Újév napja valami távoli eseményként tűnt fel előttem. Éjfélig még hét óra maradt hátra. Fejemet arccal a kifeszített lepedőre fektetve, csendesen sírdogáltam. Az ápolónő levette a fehér köpenyt pontban öt órakor, és a szekrényemből leakasztott kék selyemszoknyába bújt. Egészen a sarkáig leért, harangvirág kelyheként borult a csípőjére. Márta valamivel alacsonyabb lehetett nálam. Eligazgatta csenevész combjaimon a hálóinget, a takaró széleit mindkét oldalon a lapockáim alá tűrte gondosan, mielőtt a lámpát leoltotta volna. A bejárati ajtóban egy pillanatra még visszafordult. – Nyugodt álmokat, reggel találkozunk! Hogy görcsösen megformált szavaim értelmének bontogatásával aznap már ne terheljem őt, hallgattam. Értettük egymást. Csak a vászonlepedő anyagát és a fertőtlenítő szagát éreztem a sötétben. A hasamról nem tudtam egyedül a hátamra átfordulni. Abban a testhelyzetben maradtam rendesen, amiben Márta hagyott. Mint egy hasára vagy hátára fektetett nagy bogár. Reggel, ha új nap lesz még a számomra, gondoltam, hallgathatom a szidalmait, mert az ő bosszantására bepisiltem. Pelenkázással fenyeget. A fékezhetetlen dühe ellenem irányult ilyenkor, de a saját sorsára haragudott. Tisztában volt azzal, hogy képtelen lennék felülni az ágyban. Azért nem tartottunk éjjeli-edényt, mert a csontsoványra vékonyodott karjaimmal nem tudtam felhúzni magam. Száraz ajkaim összetapadtak a szomjúságtól, hiszen már délután sem ittam vizet, és kihűlt zöld teám is érintetlen maradt a tálcán. – Darvas Lilinek Makk Károly filmjében csodás porcelán bilije volt. Együtt nevettünk ezen, örült, mert szilveszter estére táncolni hívta egy férfi. Szívesen elengedtem. A Szerelem az én kedvenc filmem volt. Mártának ajándékoztam a DVD-t a kék selyemszoknyával együtt. Vihette, ami megtetszett neki. Csak a laptopra volt feltétlen szükségem, hogy az ablak mellett írni tudjak, ha felültetett a cirádás vaságyban valaki. Amikor jókedvre derült, Márta egészen kellemes társaságnak bizonyult. Megosztotta velem a terveit. Az EU tagállamaiból postai levelek érkeztek a címére, és a lelke is megnyílt ilyenkor. A hajamat kefélgetve zsörtölődött a kifésülhetetlen szálak miatt. – Akár egy női Sámson!

14

Később a hajtömeget hátrafésülte, és leszorította egy széles szalaggal. Azt mesélte, hogy a kollégáinak egy része külföldön vállalt állást. Már nem annyira túlterheltek, és a fizetésük az itteni többszöröse. Mártának idősebb ápolóként is lehettek hasonló esélyei. – Zora, mi lenne veled, ha én is elhagynálak? Úgy gondoltam, ő az, aki hozzám kötődik és nem fordítva, de nem világosítottam fel. Éjszakára a vállpántos, lenge hálóinget adta rám, mielőtt hasra fordított, mert abban talált a legcsinosabbnak. Hiszen szilveszter van. Fehér volt az ing, apró csillagocskák és virágok törtmintás feje domborodott ki a vékony anyagból. Ápolónőm felnőtt korától az ideje nagyobbik részét haldokló betegek között töltötte. A hiúság hajszálgyökerei azonban még köztünk is erőre kaphatnak. Márta elméletben tudta, hogyan lehet serkenteni az élni-akarást. Óvakodtam volna kérdéseket feltenni az élni-vágyás vagy az élet értelmét illetően neki, mert felfogásában az élet maga képviselte a legnagyobb értéket, kérdőjelek és kétségek nélkül. Azon az éjszakán nyomasztó lett a sötétség. A szobámban kellemes meleget éreztem, csak a hidegtől szoktam szenvedni. A nagyváros kíméletlen zaja, a ház pincekocsmájából felszűrődő, vidám tánczene hatott a kedélyemre. Sírásba hergelt önsajnálatom lassanként Márta kék táncának képzetébe és örömbe kúszott át. Cserepes szám a könynyektől nedves lepedőn mosolyra húzódott. Hirtelen megijedtem valamitől. Mintha nem lennék egyedül, pedig emlékeztem, hogy Márta a bejárati ajtót kulcsra zárta. Úgy osont be valaki, hogy nem hallottam meg a lépteit. – Ki az? Senki nem válaszolt. Dermedten lapultam a hasamon, vártam a halált. Párnákkal egy védtelen embert – így mondják – könnyű megfojtani. Percek múltak. Engem nem fojtogattak, és a szívem sem dermedt meg a rettenettől. Talán a sokk hatására, lassan felültem az ágyban. Nem éreztem szédülést, sem gyengeséget. A neonreklámok fényében letettem először az egyik, majd mindkét talpamat a padlóra. A papucsomat próbáltam lassan kitapogatni, majd türelmetlen mozdulattal felálltam hirtelen. Könnyen eljutottam az ablakig. Az emberek táncolnak és mulatnak ezen az éjszakán. De hiszen hallom én is a lágy zenét. Mezítláb lassan forogni, táncolni kezdtem. Már nem gondoltam Mártára a szidalmaival, és tudtam, hogy a halálomra egy ideig még várni kell. Az éjféli harangok hosszan tartó zúgása is tánc közben ért. Amikor Márta behozta a reggelimet, ugyanabban a pózban talált a hasamon, ahogyan még délután hagyott.

május

láthatár

SZÉSNÁSI MIKLÓS

Sör, szigorúan vodka nélkül A Kaktuszban találkoztunk Attilával, pontosabban előtte. Az ajtóban állt, és jókora korsó sörbe kapaszkodott. Jobbjának hosszú, görbe ujjai között végét járta a cigaretta. Vékony volt Attila, majdnem annyira, mint ahogy emlékezetemben élt. Még csak pocakot sem eresztett, ami különben egyre inkább jellemző a mi generációnkra, mert mozogni már nincs idő, enni meg kell, és tetszik vagy sem, felvesszük ezt a kerek Buddha-formát: harminc körül a legtöbben alma alakú hús- és kenyérevők leszünk. Csak minket nem annyira a megvilágosodás izgat, mint inkább a számlák, meg a fizetés, hogy kitart-e holnapig. A főút mellett húzódó négyemeletesek felől érkeztem. A közeli középiskolában kicsengettek, fürtökben lepték el az utcát a kölykök. Kerülgették a parkoló autókat, a satnya fákat. A fiúk lökdösődtek, a lányok meg riszálva lejtettek a repedezett járdán, játszották a nőt. Nem rossz környék ez, néztem a lécekkel árnyékolt balkonokat, bár nem is a legjobb. Túl sok a galamb meg a galambszar, és túl kevés a szabad parkoló. S ha van is, nem lehetek benne biztos, hogy nem lesz tele fehér foltokkal a szélvédő, mikor végzek az ügynökségnél. Általában szeretem ezt az időszakot, mikor a napfény ennyire vakítóan pásztázza az utcákat: még meleg van, kevés ruhában járnak a lányok, látszik a mellük, a hasuk és fényes bizsuval díszített köldökük. Keddenként szívesen bámulom őket az első emeleti balkonról, mert minden hét második napján rendszeresen itt van dolgom a Vígkedvű tizennyolc alatt, a Kreatív marketingügynökségnél. Már vagy két hete szóltak a grafikusok, hogy új pékség nyílt szemben a gimnáziummal, tegyek próbát, mert szerintük jó. Bár nem bízom az ízlésükben (aki tofut fal hal helyett, az bármire képes), de erős érv, hogy ide minden messze van, még a kínai is. Az árak jók, az ízek bírhatók szerintük. Szerintem fordítva jobb lenne. Általában nincsenek nagy elvárásaim. Most is mindössze normális süteményekben reménykedtem, mert hiszek benne, lehet realitása annak az elképzelésnek, hogy a bélesben túró van, a meggyes kockát nem lekvárral tömték tele, a diós krémjének alapanyaga tényleg kopogott valaha, és hogy a kakaós csiga nem száraz, mint a pucér tölgyfaág. Ez is garázsnak épült eredetileg, néztem már messziről a kétszárnyú ajtót, miközben Imre azt magyarázta a számítógépénél, hogy az ügyfelem téved, ha azt hiszi, névjegykártyányi hirdetésén tényleg elfér három bútorfotó. Aztán videotéka lett belőle emlé-

keim szerint, ami tíz év után feladta a hibavaló küzdelmet a kereskedelmi tévékkel folytatott harcban. A tulajdonosok profilt váltottak, de már a turkálókban sem lehetett bízni, ki vesz használt svájci, angol vagy holland ruhát, ha majdnem ugyanannyiért olcsó és új kínait is adnak. Pár hónapig az „eladó” és/vagy „kiadó” tábla fityegett az ajtón, aztán a régi vagy az új gazda úgy döntött, próbát tesz. Középre pultot, hátra polcokat, balra hűtőt tettek, és most pékárut kínálnak. Van ebben logika, tagadhatatlanul, mert itt fix közönség van, hiába üzemelne akár a világ legjobb büféje is a Zrínyi gimnáziumban, ha valaki tegnap a szünet végére sem került sorra, az ma biztosan át fog jönni ide. A pék jobbra van, a Kaktusz balra. Kezdetben presszó volt, aztán pub lett belőle, mintha angolok lennénk vagy írek, végül jött az a Tolnai nevű mágnás, és kitalálta, hogy legyen kocsma, klasszikus és békebeli hely, ahol a korsó fél liter, és nem négy cent a pálinka, hanem fél deci. Attila vékony volt, sötét tincseit azonban mintha por lepte volna, és hosszúkás arca horpadtan imbolygott viszszafogottan tetovált nyakán. A hangja viszont pont úgy zengett, mint régen, mikor csak annyit dörmögött, hogy a rock and roll örök, és máris belebolondultak a nők. – Ezer éve nem láttalak! Mi újság? – integetett lelkesen. Ha nem köszön rám, talán lett volna választási lehetőségem, hogy elfordulok, hátha nem látott meg. Vagy látványosan megelőzöm, hogy szia, most rohanok éppen, de majd beszélünk, és nem kérdezek rá, tudja-e, hol talál meg. De Attila látott és intett, és így nem tehettem meg, hogy elsunnyogok. – Semmit nem változtál! – nyújtottam kezet, mert tudok én szívélyes lenni, ha akarok. Mi voltunk az ős-Magellán motorja. Még 1988-ban kezdtük nem egészen tizenkét salétromos négyzetméteren. Két és fél év alatt ledaráltunk tízegynéhány igazi zenészt, adtunk hatvan koncertet, és miután Petneházy Béla stúdiójában felvettük a harmadik műsorunk gerincét képező hét-nyolc dalt, ami már majdnem nagylemeznyi anyag volt, a zenekar feloszlott. Aztán azonnal újjáalakult, de akkor már nélkülem. Hogy mi volt a baj velem? Például az, hogy közepesen gyenge gitáros voltam. Az átlag rockerekhez képest ugyan egészen jó dalokat írtam, ez azonban kevés volt ahhoz, hogy versenyezzek Lugossival. Laci a Neurosisból érkezett, és kiköpött úgy nézett ki, mint Kurt Cobain, aki akkoriban a Smells Like Teen Spirit klipjében rázta a haját. A jövő itt van, lelkendeztem a stúdiófelvételek szünetében, de hiába izzítottam a fiúkat, a gyorsan ritkuló hajú Mészáros Gyuszit, aki csak páros ritmikákat volt képes ütni, de azt nagyon stabilan, meg Koroknait, a basszerost, aki később orvos lett. Feleslegesen koptattam a

15

láthatár

számat, hogy most valami olyan zenével kellene előállni, mint a Nirvana, mert Attila azt mondta, Sex Pistols meg UK Subs, ez a jövő, vissza a gyökerekhez. Minden út oda kanyarodik végül, a punk innen indult, és tízegynéhány év után újra innen megy majd tovább, fel a mennybe, velünk, igazhitű prófétákkal, hidd el, fröcsögött a szokásos lágy részegség állapotában az utolsó próbán, mielőtt zárat cseréltek, hogy megértsem, ki vagyok tiltva. Baromság, gondoltam, de aztán tiszta lett a kép, hogy a barátság meg a zenekar között nincsen egyenlőségjel. Lugossi jobb cuccot hozott magával, mint amilyen nekem volt. Mészárost a doboknál egy Rittuper nevű szőke fiú váltotta, aki régen Lugossival nyomta a Vérben, Koroknai meg velem együtt repült, mert két basszeros nem kellett, Lugossi ugyanis kitalálta, hogy inkább négy húrt fog pengetni, és úgy énekelni is tudott. Jó magasra tolta a mikrofont, hogy alulról ordítson bele, mint a barkós és narkós Motörhead-félisten Lemmy, és bármennyire utáltam a pofáját a kitúrás miatt, el kell ismernem, nem csinálta rosszul. Fájt ugyan a kirúgás, mégsem örültem később Attila bukásának, merthogy az ő élete sem tartott sokáig az új Magellánban. Lugossi szép lassan kiszorította őt is. Attila helyett szerződtette Heringet, ezt a skandináv metálon nevelkedett gitárvirtuózt, és közölte a fiúkkal, hogy mostantól az összes zenét és dalszöveget egyedül fogja írni. Annak fényében nem volt rossz döntés, hogy a Magellán azóta az egyes számú hazai rockzenekarrá nőtte ki magát. Laci azt a fazont hozta, amit mindenki szeretett: a laza és hiteles vidéki gyereket, aki azt mondta, neki nem kell Budapest, jobban érzi magát azon a lakótelepen, ahol mindenki mindenkit ismer. A közönség imádta, mert Laci nem szállt el. Biciklivel járt a hetedik lemez után is, sört ivott, és a haverokkal együtt szurkolt az egyetlen és örök focicsapatnak, a Vasutasnak. Dalszövegeit esztéták elemezték és szociológusok szedték ízekre. A Magellán zenéje egyedül a kritikusoknak nem tetszett, ez a szűk réteg azonban rohadtul magára maradt azzal a véleményével, hogy a legnagyobb eladásokat produkáló hazai banda ötéves késésben van a világban uralkodó trendekhez képest, unalmas riffeket nyomnak, és mások által már kipróbált dallamokat fércelnek össze. Kit érdekelnek ezek a tények, ha egy-egy Magellán-koncertre általában elővételben elkelt minden jegy! Amikor Attilát kidobta a német turné után, Lugossi alkut kötött Kender Ferivel. Kender autószerelést tanult, és mindig ugyanabban a három Iron Maiden pólóban járt. A hangszerekhez nagyjából annyi köze volt, hogy négy sör és három fél vodka után is képes volt zseniálisan légigitározni. Érdemei közé tartozott viszont, hogy az anyja üzleti vállalkozása

16

magyar napló

révén örökölt néhány használható ismerőst, meg alanyi jogon is jónak bizonyult abban, hogyan lehet eladni a Magellánt. Hadd játszanak a fiúk bárhol, ahova legalább ötven embert be lehet zsúfolni, ez volt Kender Feri fő filozófiai tétele. Nem kímélte őket. A zenekar ázsiója viszont emelkedni kezdett. Meredeken. Laci tudta, nem elég lottózni, annál több kell a szerencséhez. Bárhova szervezett Magellán-bulit Kender, nem bízták a helyi fiúkból verbuválódott zenekarokra a promóciót. Laci és Kender odautaztak, megvárták, hogy sötét legyen, és tíz után nekilódultak, teliragasztották a Magellán jellegzetes vörös-fekete-fehér plakátjaival a várost. Aztán két nappal a koncert előtt még egyszer elrobogtak Kender apjának koszos Daciájával, és pótolták a letépett falragaszokat. Telefonfülke, kirakat, óriásplakát közepe – szemérmetlenül kentek mindenre. Anyagilag nem érte meg, de másfél év elég volt ahhoz, hogy a Magellán húszállomásos turnéra induljon. Az első bulit itthon nyomták, a zárót meg Pesten, ahol már három-négyezer ember üvöltötte velük kórusban, hogy „ez az a ház, ahol mindenki mindenkit porig aláz, ezért ne hozz rám szégyent, köszönés nélkül hagyd otthon az anyád”. Attila ekkor már újra képes volt végignézni, hogy rázza a csípőjét a pogózó kemény mag előtt Lugossi. Nem hittem, hogy ilyen hamar kiheveri öreg haverom a távozás tortúráját. Laci ugyanis még az első német út után rúgta ki, nagyjából úgy, ahogy Attila engem. Mégsem éreztem, hogy csak azt kapta, amit megérdemelt, mert ekkoriban nekem éppen volt egy új bandám, az Orális Fixáció. Öten voltunk, mint egy kéz ujjai, és decensen sötét zenét játszottunk. Ha akkor sikerül beszabadulni valami jól felszerelt stúdióba, emlegettem pár év múlva, olyan dalokat rögzíthettünk volna, amilyenek a Mátrix-trilógia alatt dübörögtek. Így azonban csak a próbahelyen tettünk le középre egy kétsávos szalagos magnót, ami megbízhatatlan és korszerűtlen készülék volt. Tizenhat szám maradt ténykedésünk után, zajos, nyúlós dalok, félkész állapotban. Néhány dalszövegre még emlékszem, de vannak sorok, amelyeket máig nem tudok felidézni én sem, pedig órákat töltöttem a fiúkkal a poros pincehelyiségben, a hajdani Sport étterem alatt. Aztán valahogy minden másképpen alakult, mint terveztem. Erre nem szívesen emlékszem vissza. Volt ott gyorshajtás (balkanyar hetvennel Stop feliratú piros táblánál), ittas állapotban elkövetett szeméremsértés (nemiszerv mutogatása lakótelepi játszótéren), hatósági közeg elleni erőszak (verekedőket oszlató rendőr kigáncsolása), közbotrányokozás (színpadon közösülés imitálása felfújt guminővel, aminek arcára Kádár János képmását ragasztottuk), tiltott szerek birtoklása (ingyen fű oszto-

május

gatása a Juhász Géza Gimnázium klubdélutánján, ahova véletlenül keveredtem), valamint szex kiskorúval (ami csak részben igaz, mert lehet, hogy nem múlt el tizenöt éves az az Anett nevű csaj, de kivételesen terebélyes melle és riasztóan lestrapált berendezése volt; máig nem láttam ilyet közelről, ha őszinte vagyok). Visszatérve az alapító gyalázatos kitakarítására a hírnév küszöbére érkezett bandából: Attila Németországban bekattant, és idegösszeomlást kapott. Elszállt a színpadon, és szólózni kezdett. Leborította Lugossi erősítőjét. (Csoda, de az működött utána is.) Aztán aznap éjjel eltűnt a szállásról, és a legközelebbi autópálya parkolójában találtak rá a porosz rendőrök. Pucér volt, csorgott a nyála. Ez az, amit hallani lehetett róla. Az igazat soha nem mondta el. Talán maga sem tudta. Nekem akkor lett belőle elegem, amikor hirtelen naponta kezdett hívogatni, vigyem el sörözni. Elfogyott a cigije. Vagy csak azért, hogy hallgassam meg, amint az ábécé betűit skálázva, iszonyatosan lassan próbálja énekelni, mintha lenne így bármi értelme is. Sára sem örült ennek. Sára volt az első feleségem. Tudta, hogy barátok voltunk. Ezért eleinte nem szólt. Azt elmondta, hogy Attila váratlanul beállított, nincs-e kölcsönbe pár százasa, és azt is, hogy adott neki, később meg nem, mert ezt nem vele, hanem velem kellene tisztázni, de azt nem mondta el, mit érzett. Sára nem volt érzéketlen, de csalódni sem akart magában, hogy szerethet valakit, aki talán éppen olyan, mint ez a szétesett másik. Vagy akár olyan is lehetne. Kezdetben úgy gondoltam, az a legkevesebb, hogy nem hagyom belepusztulni Attilát. Nem vagyok felelős érte, gondoltam, de ha tehetek valamit az érdekében, miért is ne. Ahogy azonban teltek a napok, már egyre kevésbé hittem, mint azt is, hogy egyébként nem kerül semmibe. Hamarosan zavaró lett Attila jelenléte. Aztán kínos. Őrlődtem, mi legyen. Aztán egy este megmondtam neki: ne jöjjön ezután. Nincs harag, de ennyi. Tőlem ne várjon többet. Fogalmam sincs, mit fogott fel az egészből. Másnap telefonált, Sára meg letette. Nem sokkal később befejeztem a Fixációt. Egyszerűen elegem lett belőle. Azt éreztem, bennem már nincs meg valami, ami ahhoz kell, hogy naponta leromboljam és újra felépítsem a vágyat, hogy én legyek a világ ura. Belefáradtam? Untam? Inkább az volt a baj, hogy érdekelni kezdett a közönség. Bárhol játszottunk, mindig akadt tucatnyi ismerős vagy közvetlen ismeretlen, aki a műsor alatt pörgött, aztán odajött tántorogva, izzadtan, milyen kurva jók voltunk, és meghívott egy italra. Hónapokig ingyen tudtam ennélfogva berúgni. De amikor a Fixációval már a harmadik műsort írtuk, és a zene lassulni kezdett, valahogy

láthatár

feltűnt, milyen üresek ezek az arcok. Úgy éreztem, nincs értelme a hosszú próbáknak. Minek? Ezek miatt? Már a koncertek végén sem az jutott eszembe, hogy félistenként járok e földön, hanem hogy jó lenne végre aludni, és nem arra riadni reggelente, mennyire émelygek. Akkoriban kezdtem el dagadni, vonásaim ellágyultak, két számmal nagyobb nadrágot hordtam, és untam az egészet. Sára viszont hitt bennem, nem hagyta, hogy beledögöljek, azt mondta, biztos benne, hogy nem az vagyok, amilyennek a legtöbben gondoltak. – Iszol egy sört? – kérdezte Attila. – Nem szoktam ilyen korán. – Általában így állok hozzá napközben. Szinte mindenhova kocsival járok, nem engedhetem meg magamnak a séta luxusát. Fogalmam sincs, hogy böktem ki ehhez képest: – Most az egyszer nem bánom. – Valami gyorsítót előtte? – Délben? – Azért csak nem ment el teljesen az eszem. Fél liter sörrel még lehet nyomogatni a gázpedált. Ha viszont vodkázni kezdek, akkor az autó a Kreatív előtt marad. Esetleg elhagyhatnám a sört, amit amúgy is érez, akihez túl közel hajolok, a vodka viszont nem olyan dumálós ital. Fél vodka nincsen, csak deci. Ha nem szeretnék hosszan időzni a Kaktuszban, pont jó: csak felhajtom, és már indulok is. Nincs bajom Attilával, de dolog van, bármikor csöröghet a mobilom, sakkoztam, mi lenne a legjobb. – Bármikor – nevetett. – Mesélj, mi van veled, mit csinálsz mostanában? Munka? Zenekar? – Ezek elég semmitmondó kérdések, hirtelen azonban semmi más nem jutott eszembe. – Nem fogod elhinni – vigyorgott Attila –, de még mindig tanítok. – Te? Kiket? Mióta? – Cigányokat. Négy éve. A Barkában. – Az itt van öt-hat kilométerre – tátottam a szám. – Tizenegy. Napi huszonkét kilométert buszozok. De állás, érted? Nem olyan, hogy pár hónap, és vége, mehetek: két éve kineveztek. – Hogy bírod? – Nem vészes. Mire kezdek belefáradni, jön a nyári szünet. – Nem viccelsz? Nem gondoltam volna rólad, hogy itt kötsz ki. – Senki nem tudja, mit hoz a tegnap – bólintott elégedetten Attila. Régen is szerette meglepni a környezetét. Sikerült, néztem, és próbáltam elképzelni, hogy ott jár a padsorok között, és azt mondja, jelentkezzen, aki tudja. Aligha én voltam az egyetlen, aki csak nézett, mi van, mikor bedobta ezt a tanár-szöveget.

17

láthatár

Erre muszáj volt inni. Mivel végül mégis a sörnél maradtam, szigorúan vodka nélkül, úgy számoltam, húsz perc múlva leléphetek. Akkor már nem lesz kínos azt mondani, idő van. – Nagyanyád? Talán nem volt túl taktikus kérdés, mert a néni húsz évvel ezelőtt is benne járt már a korban, de hirtelen ez jutott eszembe. Reméltem, nem nyúlok vele nagyon mellé, és nem tépek fel fájó sebeket. Hetven felett bármi történhet az emberrel. Lestem, nem felhősödik-e diszkréten Attila szarkalábas tekintete. Sokat aludtunk a Kánya utcán, miután Attila elköltözött otthonról, és nagyapja régi dolgozószobájában rendezkedett be, ami a régi ház hátsó bejárata felől is megközelíthető volt, így nem zavarta az öregeket, ha tántorogva tért haza. Volt, hogy nagyon elszálltunk, és olyankor nem mentem haza, kértem, hadd húzzam meg magam az anyjáéktól örökölt kempingágyon. Telente kissé hideg volt ez a lakrész, mert a konvektort Attila csak ritkán csavarta fel, de ha igen, akkor meg izzadtunk, mint a lovak. Másnap nyolc körül émelyegve, reszkető lábakon araszoltunk a konyhába. Attila általában szólt, hogy akkor most támadjam meg a klotyót, amíg a nagyi kakaót főz. Az volt mindig a reggeli, fél liter, két kiflivel, ezt feleztük. Szerencsére a nagymama rövidlátó volt, nem szörnyülködött, miért vagyunk annyira hamuszürkék, mint a halottak, bár azt máig nem értem, hogy nem érezte iszonyatos szagunkat. Mindegy. Régen volt. – Jól van, köszönöm, nehezen mozog már, panaszkodik mindig, hogy itt fáj, ott fáj, de még mindig maga főzi az ebédjét. – Nála laksz? – Mostanában már nem – komorodott el Attila. – Tudod, családi dolgok, hosszú történet ahhoz, hogy untassalak. Veled mi van? Mondtam, milyen pályára léptem. Nem akartam részletezni, mert sejtettem, Attila szemberöhögne. Már a nyakkendőm és a zakóm se nyerte el a tetszését. Nem mondta, de láttam rajta, hogy mulatságosnak találja ezt a stílust. Ez minden, csak nem a húsz éve áhítattal emlegetett rock and roll életforma. S mivel engem sem ejtettek fejre, én is pontosan tudom, mennyire nem nagy dicsőség azért hívogatni másokat, hogy jutalékot szedjek le tőlük, miután eladtam valamit, ami hasznot majd csak később hoz. Már ha hoz. Idén éppen nem nagyon. Ez az év eddig rettenetesen alakult. Általában minden év elég szörnyen indul, de most már május van. Máskor ilyenkor már régen pörögni szokott az üzlet, most viszont mindenki visszavonult, hallgat, kivárásra játszik, hátha megtörténik a csoda, és le lehet venni a lélegeztetőgépről a gazdaságot.

18

magyar napló

– Gyerek van? Mekkora már? Attila annak idején azt mondta, neki nem kell család, nem akar kiszúrni senkivel, rajta ne kérje számon a fia vagy a lánya, miért robotolhat miatta ezen a sárgolyón. Az engem is kiütött, ha elképzeltem, hogy a zenekar játszik, a kölykök meg ott nyűgösködnek az öltözőben, apa mikor jön már. Sára az egyetem miatt volt óvatos, vele vadul védekeztünk végig, így könnyen mondhattuk azt, mikor kiderült, hogy valójában neki sem jó, meg nekem sem, hogy akkor hagyjuk. Ő Budapestre költözött, én meg maradtam a közös albérletben. Edina más történet. Az első éjszaka előtt tisztázta, hogy szerinte a nő életének értelme a gyerek, és a férfi ki sem tud teljesedni, ha nem kóstol bele az apaság csodájába. Ha akarsz egy meztelen nőt, aki bármire hajlandó, amire kéred, képes vagy erre nemet mondani? Kizárt. S hogy megható-e? Az. Amíg beszélünk róla. Még az sem probléma, ha nőni kezd a pocak és duplájára duzzad a mell. Ha vigyázunk a pózra, akár az utolsó napon is lehet szexelni. De már az átvirrasztott éjszakák, a szűkösebb költségvetés nem voltak annyira vidám fejezetei közös életünknek. Lelépni azonban nem tudtam, nem úgy neveltek. – Hét a kicsi, a nagy meg kilenc. Könnyebb volt kimondani, mint hittem. – Iskolások? – A fiú még nem. Szeptemberben kezdi. – Tudod már, hol? – Ahol a másik, nem érdemes kétfelé indulni reggel. A Bányaiba visszük. – Merre laktok? – Még mindig az Udvarban – nyögtem ki óvatosan. Fogalmam sem volt, mire megy ki ez az egész. Miért érdekes, merre lakunk, ha nem találkoztunk legalább tíz éve, és talán nem is fogunk. Nem mintha nem örültem volna, hogy látom, él és jól van Attila, de elszoktam én a rockzenétől, meg mindentől és mindenkitől, aminek köze van hozzá. A Fixáció bomlása után kivontam magam a forgalomból. Nem ettem húst, nem ittam szeszt, jógázni kezdtem. Most nagyjából normális vagyok megint: már van névtábla az ajtónkon, és nem tépem le a földszinti postaládáról a közös képviselő által önszorgalomból nyomtatott öntapadós műanyag csíkot. A munkám tűrhetően fizet, az asszony nem lép félre, a gyerekek meg állítólag rám hasonlítanak. Zavart, hogy itt álltunk, zavart ez a sör, ami kifejezetten jólesett, és az is, hogy sejtelmem sem volt, mi járhat Attila fejében. Pénzt akar? Fizessem ki a fogyasztását? Vigyem el valahova? Vagy többről van szó? A belső vészcsengő olyan iszonyatos hangerővel üvöltött, hogy alig hallottam Attilát, aki a barátnőjéről mesélt, milyen okos lány, és hogy majd össze fognak költözni, ha Gabi

május

láthatár

leérettségizik, mert fiatal még nagyon, ennyire. A szülei különben rendesek, mondta, szeretnék, ha egyetemre menne. Nem probléma számukra az sem, hogy néha náluk vacsorázik, és ha úgy alakul, esetleg ott is alszik. – Annyira nem jön be nekik a Diesel zenéje – vigyorgott Attila, mikor visszakérdeztem, játszik-e valahol. – De mentségükre szolgáljon – tette hozzá –, hogy a Magellán-bulikat is elkerülik. Nem a világ közepe ez a Kaktusz, de tűrhető hely, néztem körül, mikor végeztem a sörrel. A barnára festett falakat vörössel keretezett fekete-fehér képek díszítették: a sivatag így szinte szépnek látszott. A rönkből faragott rusztikus asztalok és támlás székek némi indiánromantikát csempésztek a helyiség hangulatába. Agyagból égetett hamuzók tették teljessé a hatást, és néhány szalmakalap. Tulajdonképpen elüldögélnék én itt máskor is, állapítottam meg, de inkább estefelé, mikor nem kell állandóan az órát figyelni. – Idő van – emeltem fel a mobilt. – Mit szólnál hozzá, ha lefényképeznélek? Ez elég idétlen megjegyzés volt, magam sem tudom, hogy jutott eszembe. De Attilát nem zavarta.

– Így jó lesz? – mutatta két ujjal az ördögvillát, ahogy régen. – Tökéletes. Még mindig nem tudtam meg, mit akar Attila. Most, gondoltam, most csak elő kell állnia valamivel, mert azonnal eltűnök. De nem mondott semmit akkor sem, amikor kezet ráztunk, csak annyit, hogy legyek jó, meg hogy majd dumálhatnánk egyszer. Nem fordultam vissza, csak intettem, mikor az ügynökség felé kanyarodtam. Furcsán néztek rám a fiúk, mikor mondtam, hogy ma sem jutottam el a pékségbe. A részletekről hallgattam, de fix, hogy érezték rajtam a sört, mert néha közel kellett hajolnom a monitorhoz. Kettő, fél három után végeztem. Ennyi idő alatt ha nem is szívta fel teljesen az alkoholt a szervezetem, de már meg mertem kockáztatni, hogy a környékbeli kis utcákon visszaautózzak a céghez. Általában rádiót hallgatok vezetés közben. Ha reklám jön, továbbtekerek. Szinte mindenütt ugyanaz a langyos, igénytelen, feledhető zene szól. De kell valami, amitől nem érzem azt, hogy a zavaró és idegesítő csend miatt a világ elviselhetetlen hely.

LÁZÁR BALÁZS

mintha mintha az Erzsébet körútra ért volna a sárga villamos a Market street-i toronyházak után valami pesti fénytörés tükröződött hirtelen a régi házak homlokzatán és színes álomnak hittem a díszburkolaton siető öltönyös emberrajokat az ismeretlen gyorséttermeket s a langyos szelet mely az öböl de lehet hogy mégis a Duna illatával megremegtetett valószerűtlenné vált önnön jelenlétem is mint hűs pára a hajnali óceán felett

tört most látom utoljára – nyomott meg tarkótájt s hogy ne sírjak mint anyám minden búcsúzáskor hagytam hogy visszahúzza tekintetem a táj és próbáltam szinte hűvösen elrendezni a zöldszoknyás hegyeket a nap hajlásszögét a váratlan szélcsend üvegbúráját melyben színes szöszökként hulltak alá a házak a tört pillanat peremén

19

láthatár

magyar napló

TÉRMEG ÁGNES

Régi nóta Pattogzik rólam az ifjúság, falról szokott így vakolat. Üres képem mért fested szebbre, ha magányom széthasogat. Bár újra fel-felépülsz bennem, mint egy oltár, – a panaszok is jönnek, mind többet, de velem fakulsz, ha majd elhallgatok. Nem lesz már minek hiánya, nem lenned mégsem akarok. Konghat a lélek, önmagába, míg peregnek a napszakok. Helyre billentek hát egyensúlyt, és gyereknyelven hadarok szemtől-szembe veled, Istenem! – jaj, ismét a régi vagyok! S újra itt ül, a félhomályban, az a magam, ki sokat sírt, és hogy higgye, a szenvedésnek értelme van, verseket írt. És még ma is fáj, mindhiába. Bortól vörös az ég, semmi más. Vigasz volt Pest, hóhérrá lett, kényszert zihálva is gödröt ás. S annyira fekete, mély ez a titkok s emlékeknek verme, hogy néha érzem, egy pillantás, és ott pusztulok el benne. S mert reszketek az alján, leszek bárkié, ha mer, és úgy jön le vigyázni rám, – nem rejtetten, nem mint ember, ha istent ölel –, de egyszerűn, szemet hunyva, szülni meg kettős önmagunk Éltem egyedül, – haljak mással! Ha hátra csak semmit hagyunk.

20

május

láthatár

BÁGER GUSZTÁV

Átszivárgás tűszúrások sűrű erdejében dús cseppek özönében minden közvetlenül érthető

cipőd kettős börtönében olyankor lábujjaidon is cseppek telített testét érzed

de mikor egy vízcsepp szála autód résnyire nyílt ablakán át megérint

mintha láthatatlan víz jönne át az anyagon vagy kusza árnyék

a semmiből leng körbe váratlan misztériumában táguló fókusza leszel

izgalmas minden pillanat mi így alakul nincs jelene sajog és csiklandoz a jelenség

mert maga az idő mi időtlen a lét az mi léttelen s a végtelen mi véges

Deák tér Amint megpillantom az utcán, gyermek leszek és félek, mert nem az állatkert tigriseitől, nem is a részeg Pista bácsitól, aki verte a szomszéd Mari nénit, s nem is a lélek morajlásától ijedtem meg akkor – és most sem. Attól az istenverte nénikétől, aki fekete kendőben koldult. Tört poharában rémek és rímek csörögtek. Kerülte a fél világ – és egész Csörötnek.

Igaz vigasz És átkel a lány egy zöldeskék szőnyegen, mintha tengeren jönne, maga mögött hagyva a felhasított testű delfint, elegáns és szép, ő írja fel nekem a nyugtatókat, hogy kibírjam még, hogy legalább zsibbadtan lássam mi a növekménye Istennel folytatott párbeszédeimnek, hogy miként szűnnek meg, élednek újra a változásba dermedt dolgok, miként vesznek levegőt a mondatok, hogy túléljem mégis, amit nem lehet mégse, hogy abban leljek örömöt, mi ténylegesen van és ne az igaznak hitt ábrázolásban, és az benne a jó, hogy zárt szájjal mondja ki, mert minden elhallgatott szó a lélek átlátszó titka már. Meghitten kegyetlen a lét. Egyetlen vigaszom, ha magányos sétáimon platánok árnya ringat el.

21

láthatár

magyar napló

FALUSI MÁRTON

Hűségem története Először ezt hallgasd meg, hűségem történetét, légy olvasóm! Ki olvas, gyöngéd, s ki gyöngéd, megért. Vedd úgy, mint drága közlést, színes dísztáviratot, prózának versszerű, lánykérésnek tárgyilagos, vagy tanulmánynak fogd föl lélek, test határáról. Egy zsák, miben cipellek, csak annyi volt a távol, nem feszült – tekergőzött, mi hozzád köt, a hegylánc, rántotta, szakította volna Vietnam Airlines. Suhanó légihölgyek ingerlőn babonáztak, ajkukon átzuhantam, eltátották parázna mélységeit az űrnek, sminkeltek ősi maszkot, mit arcukként zimankós falamra kiakasztok, de szuvenír szépségük nélküled fel se tűnik, ahhoz haza kell térni, és melléd kell feküdni. Kit kíván, miféle nőt, honnan tudná a férfi, midőn ágyéka táján ama bizsergést érzi? Kire és mire vágyik, kötődne, szabadulna? Fölfeszülne, mint Jézus, elhagyatna, mint Buddha? Érintetlen utaztam holdhónapot, naphosszat, fémérzékeny kapukban vetkőztettek, motoztak, táskámat taperolták steril, szűk gumikesztyűk, ragadtam ujjbegyüktől – mi meg szkájpolni kezdtünk: rebegtél, rezonáltál, te pajkos kis hajadon! Rezzentem, ellankadtam, megenyhültem magamon… Vajon test-e a hang, mondd, vagy leheletnyi lélek, s ha csak testet akartam, miért messziről, téged? Dögös dögönyözésre, vittek masszázsszalonba, házibuliban oldott felettes ént a vodka. Sikátor hajlatában szaladt fel éj szemenként, esése lágy, szabása lengébb sóvár selyemnél, tudod, zugutca szívott suhogtatván le kelmét, szédelgett ópiumtól, palán monszun szemerkélt. Betértem én, de hidd el, masszíroztatni jöttem, vaságyra feküdtem egy szál fürdőlepedőben, lepukkant lebuj lévén nem izgatott a látvány, masszőzöm – rusnya fruska – sötét szobában vár rám. Zsigerekig hatolva nyomkod, tapint, üt, teper, légtornász, kötéltáncos, billegdél gerincemen, laposkúszásban combom alól munkába lendült, s ekkor, jaj, félrecsusszant törülközőm, a testünk súrlódott, tudta egymást. Felizgatott a helyzet, egyáltalán nem ő, ki hasra és hátra fektet, nem nőisége, azt sem tudom, hogyan nézett ki. Hímösztön fűt? Bujaság? Nevezd, aminek tetszik. Miért vágytam karodba, el innét, hazamenni, s kit kívántam meg? A lányt? A nőket? Valamennyit?

22

május

láthatár

Gépiesen folytatta, nem test voltam, csak bábu, programja végeztével simogatássá lágyul kemény izomgyúrása – s te szent isten, hová nyúl! –, unottan kérdi, ott is masszírozhatja? Rád úgy gondolok csukott szemmel, mint keresztre a mártír, sűrű fejrázásokkal botlok a ruhatárig. Kifogás annyiféle át-átvillant agyamon, magam vagyok-e testem egészen itt, ott, amott? Jobban esett-e volna, ha biccentek, s megy tovább az, mit bűntudat tilt, vak szerelem, józan morál? Ha jobban esett volna, s lám: ellenálltam – miért? Ha oly nagyon szeretlek, méltatlan hogyan kisért koszos hanoi üzlet, szipogó, csúf, vidéki lány, ki kuncsaftját cudrin csent centekért igézi? Hiszen nagyon szeretlek, s nem elvont szenvedéllyel! Ha kívánás vesz elő, hozzám a tested ér el, szilaj, vad férfiúi gyarlóságom ha puszta elvárás, illem, – jobb szó? – tisztelet kötné gúzsba, jelentene valamit? Mi történt, nem miattam, mit tettem, nem miattad, s amíg motorra kaptam, tisztáztalak magamban: értünk, csakis kettőnkért utasítottam vissza nőket szabadon, önként. Téged kívántalak meg, combod között a hajtást, le nem ragasztott levél, képzeletben utazz át óceánt, kontinenset, ülj a nyeregbe mögém… Alig láttam, szótagolt lebénult szájú sötét, berregve araszoltam, ám szétoszlott a homály, s hazáig hadart, sodort erős elhatározás. Sepert sugárutakon süvítettem kevélyen. Maradsz a vers, az ihlet? Leszel a feleségem?

23

láthatár

magyar napló

VARGA CSABA

Találkozások a nyugati irodalommal Csillapíthatatlan könyvéhségben nőttem fel. Legszebb karácsonyi ajándék gyermekkoromtól kezdve egy könyv volt, de az 1950-es évek silányságában a szülők már aligha adhattak a kezünkbe mást, mint egy a kommunista hatalomátvétel előtti időkből származó katolikus ifjúsági kiadványt, amik beszerzése bizony egyre nehezebbnek bizonyult. Bárminemű szabad világ élményét kizárólag a Szabad Európa Rádió, az Amerika Hangja vagy a Vatikáni Rádió biztosíthatta akkoriban. A müncheni Szabad Európát – a név kiejtése önmagában mámorítónak bizonyult – már általános iskolásként úgyszólván napi rendszerességgel hallgattuk otthon. Nem is sikertelenül. Annak hírére például, hogy propagandaballonjaik Pécs térségében dobták ki tartalmukat, órákon keresztül pásztáztam a Gyárvárosban, sőt az „A/1”-es ÁVO-laktanya veszélyes közelségében elterülő késő őszi fagyos földeket. Sőt, találtam is két sűrű nyomtatványt, életszínvonalunknak a Nyugattal összemérhetetlenségét példákkal ecsetelő bizonyításával, aminek izgalmas érvanyagát hetekig ízlelgettem magamban és évekig őrizgettem. Városközponti autókarosszériagyártó üzemünkből kiállamosított, bányászkolóniára költöztetett, önéletrajzaimat hatóságilag kísérve X-esként („kizsákmányoló”) megbélyegzett, gyakorló katolikus családunkban hamar megtanulhattam, hogy megélésre érdemesen mindenkori határait feszegető erkölcsi létünket egyetlen dolog fenyegetheti igazán, a fecsegés. Jezsuita olvasmányok hatására tűnődtem az élet értelmességén, kizárólag egy kockáztató hősiesség életformáját tekintve vállalhatónak. Középiskolásan antikváriumokat bújtam, a nékem tetsző címekből gyakorlatilag kiolvasva a Baranya Megyei Könyvtár és a Pécsi Egyetemi Könyvtár állományát egyaránt. Átélve szentnek éreztem 1956-ot. Igyekezve mindenütt naphosszat ott lenni, újságjait s röplapjait gyűjtöttem, rádióadásait egykori üzemünkből visszamaradt gyönyörű keménykötéses, pecsétekkel ellátott hatósági „jegyzőkönyv” üres felében – hiszen mily ritka volt akkoriban a papír is! – naplóztam. Amikor sárba tiprói imperialista fellazításként, összeesküvésként rágalmazták, bennem csak dac és ellenállhatatlan érdeklődés érlelődött. Így jutottam el annak oktalan merészségéig, hogy Ellenforradalom Magyarországon címen a Színház-tér Korzó Kávéházából szakszer-

24

vezetivé züllesztett palota két emeletén fegyveres őrizettel rendezett kiállítás1 tárlójából mindennemű józan megfontolás kényszerű félretételével végül kiemeltem a bizonyítékul elhelyezett emigráns Nemzetőr- és Látóhatár-számokat, röplapokat. Néhány év múltán, egyetemistaként már moszkvai kiadókat bombáztam levelekkel, főként az egzisztencializmus és az indiai filozófia orosz fordításaiért – sikerrel – kuncsorogva. Autóstoppal a Múzeum-kertbe, az Országos Széchényi Könyvtárba jártam fel, hogy az otthoni gyűjteményekből hiányzó Freud- és egykori protestáns brosúrákban közzétett Kierkegaard-fordításokat bújhassam. Kérészéletű „az Ifjú Jogász szerkesztője” kari (faliújságbéli!) tanúsítványommal végül az Oktatási Minisztérium Marxizmus és Leninizmus Főosztálya vezetőjéhez is bemerészkedtem, hogy hozzájuthassak a kizárólag filozófiafőszakos hallgatóknak fenntartott nyugati antologikus fordítás-kiadványok egy számozott (!) példányához. Ekkor bukkantam valahol a Korunk szellemi körképére.2 Villámcsapásként ért a rádöbbenés ezen igényesen szedett, nagyszerű kiállítású könyv kézbevételekor, hogy a tőlünk elzárt nyugati világ milyen friss változatosságáról, felelősen pezsgő útkereséséről ad tanúbizonyságot.3 Rögvest kiírtam minden címet belőle, hogy példánykéréssel bombázhassam római nyomdáját csakúgy, mint postacímként utolérhetetlen washingtoni kiadóját. Válasz nélkül ugyan, a mű valahogy mégis megérkezett postán. A párt Baranya megyei első titkárának fia magától Nagy Józseftől eredő hírként hamarosan meg is súgta, hogy állambiztonsági regisztrálás szerint túl nagy és feltűnő a postám. Merthogy felbuzdulásomban ekkorra már hatalmas levelezésbe bonyolódtam, hetente akár húsz levélbeli kéréssel fordulva nyugati kiadókhoz és szerzőkhöz.4 Immár kéretlenül is kezdtek jönni könyvek – Shakespeare-tanulmányok, német novellaantológia, Adorno, amerikai politikaelmélet, fasizmus-történet és egyebek – rejtélyes nevű irodalmi intézetektől és társaságoktól. A mellékelt felajánlásokra mindig válaszoltam, kéréseimmel némiképp meg is haladva a megadott kereteket, sőt olykor azzal is próbálkozva, hogy könyvtárhoz érkezett válasz-formanyomtatványt elkérve próbáljak magam a kívánt címekhez jutni. Eleinte a római jog tanszéki könyvtárát leleményesen s fáradhatatlanul gyarapító, engem tanárából hamarosan bizalmas barátjává fogadó Benedek Ferenc tanársegédtől kaptam kiadói katalógusokat, majd az Egyetemi Könyvtár szerzeményezését akkoriban vezető Román Lászlónétól vittem haza s dolgoztam fel periodikus katalógusokat (mint a Livres de France, mely a magánkiadások hozzáférési helyét is feltüntette).

május

Boldog voltam, állandó pezsgésben élve, hiszen igazi nemzetközi közösség részesének érezhettem magamat, akire figyelnek, akinek visszajeleznek. Amikor már egyetemvégzés felé, majd politikailag megbízhatatlanként történő nyilvántartottságom okán az egyetemen nem maradhatva professzoraim az akkori kiváltságos fellegvárba, a Magyar Tudományos Akadémia Állam- és Jogtudományi Intézetébe sikerrel átmenekíthettek s így választott szakmám, a jogelmélet hivatásos kutatójává lehettem, mindez majdnem visszaütött, mert több nagynevű professzor, így a párizsi Michel Villey vagy a tokiói Yosiyuki Noda főnökömhöz, a magyar jogtudományt irányító, rendíthetetlen kommunista elkötelezettségét a jogtudományművelés előmozdításával sikerrel párosító Szabó Imre akadémikushoz is – abban a hiszemben, hogy intézményként ott működünk – pécsi címemre kezdték postázni küldeményeiket. Amikor hivatalos kiküldetésben kiszakadhattam már az országból, kezdtem fel is keresni a küldő helyeket. 1968-tól Párizsban minden adódó alkalommal nemcsak – recenzeálás örvén – szakmai kiadóktól gyűjthettem be műveket, de a Galérie Lambert 5 s a Librairie Polonaise,6 sőt az ИМКАПресс (Les Éditeurs Réunis) 7 is előzékeny kedvességgel kínálták fel készletükből a válogatást. Csodálkozásomra s rögvest megvilágosodásomra Rómában az egyik küldő hely – névlegesen valamiféle nemzetközi irodalmi intézet – valójában elhagyatott külvárosi garázsnak bizonyult. Ámde a londoni Cathedral Saint Paul melletti kis butik mindig igazi kincsestárat rejtett magában, amit még bőven tetézett Sárközi Mátyás meglátogathatása,8 néha egy-két szabadon levásárolható könyvbónusz biztosításával is kiegészítve. Münchenben órákat gyalogolva jutottam el az Új Látóhatárhoz, ahonnan egy közös ebéd után igencsak megajándékozottan távozhattam.9 Más alkalommal ugyancsak Münchenben egy emigráns körhöz jutottam el, Balatonfűzfő még mustárgázt gyártó egykori főmérnökéhez, vagy az elegáns belvárosi fogászati rendelő HERPkiadójához, aki olyan kötelezvényt íratott volna alá, amely szerint az árat – csaknem egyhavi fizetésem értékében – budapesti édesanyjának majd megtérítem. Amikor viszont a Római Magyar Akadémiára – vendégelőadásokat tartva Bolognában, Firenzében, Perugiában, majd Rómában – belaktam magam, élmény lett először a Katolikus Szemle Szent Péter templom-közeli szerkesztőségének, majd öreg apácája útbaigazítása nyomán a bencés rendjét vezető Békés Gellért meglátogatása. Nemcsak kiadványaikkal gyarapodtam – a rend központjában vacsorára is alkalmi vendégül látottan –, de innen vezetett a bejárás a vendégeiről s Szőnyi Zsuzsa vendéglátásáról egyaránt híres Triznya-kocsmához, ahol számos kiadványhoz szintén hozzájuthattam.10

láthatár

Időközben e kapcsolatból folyóiratelőfizetések is adódtak. Kéretlenül kaptam – talán egy-egy évig – a Die Kunst nevű s egy hasonló profilú amerikai folyóiratot. Levelezésből fakadtan hosszú évekig kaptam Dél-Franciaországból művészettörténeti szimbólumfejtő,11 illetőleg irodalmi12 folyóiratokat, továbbá Albert Camus és Ignazio Silone világpolitikai kiútkeresésének nagyszerű fórumát.13 Hasonlóképpen jutott el hosszabb ideig az Annals of the American Academy of Political and Social Science is hozzám. Mindezek során nemcsak olyan kiválóságokat kerestem meg levelemmel, mint – a politikában – Kővágó József, vagy – a filológiában és esszéizmusban – Kerényi Károly és Cs. Szabó László.14 A bécsi filozófus Hanák Tiborral olyan kapcsolat alakult, hogy nemcsak – itthoni fogadtatásában – csaknem leleplezésszámba menő elismerésben részesítette munkámat,15 de általa kezdeményezetten termékenynek ígérkező együttmunkálkodásunk is épülőben volt már, amikor betegsége, majd korai halála véget vetett bármiféle további előrehaladásnak. Visszatérő kapcsolatba kerültem a berni Osteuropa-Bibliothek egyszemélyi alapítójával s vezetőjével, Gosztonyi Péterrel, akinek alkalmasint Moszkvában járván magam is vásároltam s küldtem az akkoriban ritka szovjet második világháborús részmonografikus kiadványokból. Ha bárhol előfordultam a világban, előre megírtam néki, s ő időre küldte címemre az általa hozzáférhető műveket (az ausztráliai Canberrába utánam címezetten például hat csomaggal). Ugyanezt merészeltem meglépni Athénbe, világkongresszusunkra utaztamkor. A nyitónap előtti estén éppen rendezgették majdani könyvkiállításukat, amikor döbbenten vettem észre, hogy a Svájcból nékem küldött emigráns magyar munkák mind ott sorakoznak az asztalokon, biztonság kedvéért kongresszusi pecséttel ellátva. Hirtelen átláttam: bármi magyarázkodásba fognék, társaim tudomást szerezhetnek róla, s egyből vége lenne őrzött titkomnak. Ezért egy alkalmas pillanatban mindet összelopkodtam, és észrevétlenül szállásomra hordtam. Egyéb csomag mellett hatalmas diplomatatáskával és elasztikus válltáskával jártam-keltem, s mindig utóbbiakba tettem könyveimet. Bizalmat sugárzó készséggel közeledtem a vámoshoz, tudományos firkákkal ellátottan; és valóban, ha egyáltalán, úgy bőröndömbe nézett bele. Mikor egyébre kérdezett, akkor akadémiai kutató voltamra hivatkozva – igaz módon – rengeteg dokumentációmra, xeroxmásolatra utaltam. Pedig még akadémikus társaim is úgyszólván a rendszerváltásig tartották a szabályt, s kéziratot például nem postáztak a Magyar Nemzeti Bank odamellékelt engedélye nélkül

25

láthatár

(hiszen a Magyar Népköztársaság szellemi termékeként hivatalosan vagyoni értékké minősítették!); maguk pedig úgy lépték át például megtartandó előadásaik szövegével a határt, hogy igazgatói pecséttel lezárt borítékját egy héttel előtte a Magyar Tudományos Akadémia Nemzetközi Kapcsolatok Főosztálya – esetleg maga Keleti Ferencné elvtársnő személyesen – egy újabb lepecsételt borítékba zárta. A szegedi szakrális néprajzos Bálint Sándor profeszszor meghurcolása16 az emberbarát szíveket is meggyőzhette arról, hogy ügyeink addig biztonságosak, ameddig magánéletünknek a külvilággal meg nem osztott titkai maradnak. Másfelől pedig akinek ügye van s ezért kockáztat, ne legyen feltétlenül emberbarát a pontosan ilyesmiben elkényelmesedettekkel szemben. Számomra a nagy lecke 1961 eleje volt, amikor két pécsi pap letartóztatásával s jónéhányunknak ifjúsági pasztorációból államellenes szervezkedéssé koholt megtorlásával hirtelen mindaz összeomlott, amiért érettségimet követően másfél évre csillésnek mentem mélyszíni bányaművelésbe, hogy osztályellenségből a Pécsi Szénbányászati Tröszt István-aknai munkásaként kerülhessek egyetemre – mások óvatlansága okán, ám bajomban fájón megtapasztalva addigi barátok részéről is a szolidaritásérzés kihűlését. Ettől kezdve saját dolgaimról a legkövetkezetesebben hallgattam, nem érezve feladatomnak mások kimozdítását bármiféle maguk választotta – lusta – konformizmusból. Noha mások sem kötötték orromra esetleges ilyen irányú lépéseiket, a tájékozódás efféle – korántsem kockázatmentes – megkísérlése saját köreimben meglehetősen kivételes lehetett. Közvetlen baráti/kollegiális közelségben nem is találkoztam ilyesmivel, sőt még – akár hasonló pozíciók birtokában – egy országos könyvtár zártszobája titkainak szenvedélyes böngészgetésével sem. Inkább távolságtartással, idegenkedéssel, egyenesen a tudatlanságba menekvéssel. Amikor akadémiai vagy egyetemi beszélgetések során az 1980as években kifejtettem, hogy a (nálam otthon teljes sorozatában meglévő) Magyar Szemle méltó utódjaként, legjobb élő magyar folyóiratnak érdemében s stílusfinomságában egyaránt az Új Látóhatárt tekintem, miközben a Valóság után a Katolikus Szemle pályázhatna szerintem a harmadik legnagyszerűbb magyar periodikum címére, csakis értetlenkedés fogadott. Hiszen a Valóság kurrens magyarországi reformkommunista havilapján túliakról még csak nem is hallottak; ámde érdeklődésük sem csillant föl. Amikor pedig egy jóérzékű fővárosi tanszékvezető hosszabb időre Rómába utazó gyermekének az ottani tájékozódási lehetőségeket felvillantottam, rideg elutasítással találkoztam.

26

magyar napló

Röviden tehát annyi mondható, hogy azok a bizonyos falak17 valamelyest mindig tágíthatónak bizonyultak.18 Ki-ki annyira vett részt ebben, amennyire belső elkötelezettsége diktálta. Számomra csupán meglepő, hogy későbbi nagyságainkból is – jogászkörökben – mennyire kihasználatlanul hagyták ennek mégis meglévő lehetőségeit. Mintegy bizonyítva azt, hogy a rabnemzetként lét görcse önmagában nem feltételez, nem is vált ki erkölcsi kiválóságot. Összegezve az általam levonható tanulságokat, a kéretlen könyvküldés 19 már önmagában is kettős hatással járt. Hiszen nyugati kiadványokban való ínségünk és fokozott kiéhezettségünk korában óhatatlanul látókörtágító hatással járt – ablakot nyitott, átláthatatlansága ellenére is élő kapcsolatszerűséget biztosított. Miközben szimbolikus erejével magunkrahagyatottságunk kínzó érzetét enyhítette, hiszen sugallta, hogy felfigyeltek ránk, valaminek részeseivé tétettünk, merthogy másoknak is fontossá lett, hogy tegyük, amit tehetünk. – Amikor már tucatnyitól olykor tucatszor tucatnyi címig terjedően e könyvterjesztő akció további választási lehetőséget is felkínált, már tágabb érdeklődési irányunkban is elmélyülhettünk. A kiválasztásra felkínált címek lassan egyre jobb minőségűek lettek, s így valóban a kurrens euro-atlanti könyvkiadás legjobb termékeiből részesedhettünk.20 – A személyes kiválasztás lehetősége a terjesztőknél pedig további hatalmas előrelépést eredményezett: a kitágult tájékozódáshoz nélkülözhetetlen alapvető olvasmányokon túl már-már szakkönyvtárunk releváns alapművekkel (lexikonokkal, kézikönyvekkel), sőt szakmunkákkal történő feltölthetését. – Csúcsnak nyilvánvalóan a szabad könyvvásárlás olykori támogatása bizonyult. Összegezve hát, egy tömeges akció lebonyolítása aligha lehetett tervszerűbb, meggondoltabb, sikeresebb és átütőbb erejű a megvalósultnál.21 Nagystílű, realisztikus, jól kiszámított volt az alapelgondolás; tervezett hatását bő termésűen tette meg. Hozzásegített ahhoz, hogy a lét mindennapi kínjához és megaláztatásához meglepetés, öröm, jutalmazás is járuljon; és akinek igénye volt erre, derekát az ebben részvétellel is egyenesíthetgette. Büszke fejjel járhatott, valamiféle kiválasztottság-tudattal, mert olyan szellemi miliőben élhetett, ahová csak fáradsággal, velünk született jogainknak a külvilág romlása dacára is természetes megélésével lehetett eljutni. És mint saját példám bizonyítja, mindez ösztönzésül szolgálhatott további – sikeres – magánkezdeményezésre is, erről értesült vagy a kor ismeretében körülményeinket megértéssel fogadó nyugati kiadóknál 22 és szerzőknél 23 egyaránt.

május

láthatár

A magam számára mindez kettős, csaknem morális fogantatású indíttatással járt. Igencsak nehéz anyagi körülményeink ellenére egyfelől az így birtokomba kerülő műveken későbbi profiltisztításkor sohasem antikváriumi eladással, hanem könyvtáraknak ajándékozással adtam túl.24 Tanulságait pedig másfelől saját erőfeszítéseim további növelésére hasznosítottam. Egyre többet vásároltam egyébként kiáltóan devizahiányos kiutazásaim során, s egyre inkább mobilizáltam a tudományos jelenlétből adódó lehetőségeket, immár (ha

csak pályakezdő, de hazai és nemzetközi fórumokon növekvően jelenlévő) szerzőként közelítve meg (immár nagynevű) szerzőket, recenzeálást kérve és teljesítve,25 sok tucatnyi esetben személyes barátságokat csiholva egy így kezdődő kapcsolatból.26 Mindezzel 27 elérhettem, hogy a rezsim összeomlása és az addig csaknem ismeretlen új irodalmak beözönlése számomra semmiféle új felismeréssel, előlünk eddig hivatalos homályban tartott komoly teljesítményekre rádöbbenéssel nem járt.

Jegyzetek 1

2

„[A]z egész iskolának ki kellett vonulnia a Színház téri Hír-

4

lapolvasóba, megnézni az ellenforradalmi kiállítást. Volt ott min-

ragasztottam a borítékokra, s tömegben adtam fel ezeket esti órák-

den.” B. Murányi László A forradalom egy kiskamasz szemével,

ban a pécsi Deák Ferenc utcai főpostán.

in: http://www.freedomfighter56.com/hu_stories_muranyi.html

5

Paris, Île de Saint Louis.

Gaëtan Picon Korunk szellemi körképe {Panorama des idées con-

6

Paris, Rue de Saint-Germain 123.

temporaines, dir. Gaëtan Picon (Paris: Gallimard 1957) 792 o. [Le

7

Paris, Sainte Geneviève, Rue de la Montagne 11.

Point du Jour]} [szerk. és előszó Juhász Vilmos] (Washington,

8

A rezsim összeomlása táján Sárközi Matyi megmaradt készletéből csak-

D.C.: Occidental Press [Csicsery-Rónai István] 1961) 539 o., mely

nem másfél bőröndnyi anyaggal tértem haza, ekkor már kizárólag azt

„hat kiadást ért meg, és több mint tízezer példányban került

célozva, hogy főként emigráns termékekből s a hazaiak kinti szamizdatjából az Országgyűlési Könyvtár törzsgyűjteményét gyarapítsam.

Magyarországra” – emlékezik Cservenka Judit riportjában Közelmúltunk tanúja: Csicsery-Rónai István, Európai utas 2001/1, 42. szám, in: http://www.hhrf.org/europaiutas/20011/20.htm, valamint MP Állandó honvágyam volt: Beszélgetés Csicsery-Rónai Istvánnal, Európai utas 2008/2–3, 71–72. szám, 96. o. & in: 3

Csaknem gyűjteményt felhalmozva, a legszebb magyar bélyegeket

9

Borbándi Gyula – Nem éltünk hiába Az Új Látóhatár négy évtizede (Budapest, Európa, 2000) 592 o. – is elismerően emlékezik meg e számomra nevezetes alkalomról.

10 Büszkeséggel tölthetett el, hogy ilyen helyekre utóbb magam vezet-

http://www.europaiutas.hu/7172/94_96_Csicsery_02.pdf

hettem egykori tanáromat, Benedek professzort, aki dékánságát

„Nem annyira a »patinája« vonz, mint inkább az az élmény tart jó

leadva végre újra kijutott római joga szeretett szentélyébe. Szinte

szorításában, hogy a hol könnyebben, hol nehezebben dekódolha-

röstelkedhettem azon, hogy meghívott s honorált vendégelőadása-

tó anyag egy olyan világ szegmentumait tárja fel, nyitja ki előttem,

imnak köszönhetően magam bizonyulhattam akkor gavallérnak.

amely a múlt század derekán meghatározója, vagy tengelye volt

11 Atlantis [Vincennes, Bulletin des Amis de l’Atlantide], kétha-

egy háborúkkal, tudományos, szellemi, gazdasági, etikai, ideo-

vi/negyedéves folyóirat, amelynek addig mintegy 300 száma jelen-

lógiai, felekezeti, nemzeti és más ellentmondásokkal teli, tapint-

hetett meg, amiből az én gyűjteményem mintegy másfél polc-

ható valóságnak.” – írja Deák Ferenc Versenyen kívül, in:

folyóméternyi lehetett.

http://www.zetna.org/zek/folyoiratok/76/deak.html. „A filozófusok,

12 Cahiers du Sud [Marseille] (Jean Ballard alapításában), 1966-ig

történészek, fizikusok, írók, teológusok szemelvényeiből készült hihetet-

jelent meg, amiből mintegy másfél polc-folyóméternyit kaphattam.

len mozaik – rövid kommentárokkal – körbejárt Pesten: égi manna gon-

13 Témoins [Zürich] (Jean Paul Samson alapításában), negyedéves perio-

dolatokra kiéhezett lelkünknek” – idézi Tornai Józseftől [Leszálltam

dikum, amelynek 1953 és 1967 között 37 száma jelent meg, egyenként

anyám öléből (Budapest: Ister 2000), 123. o.] Kodolányi Gyula

200–1000 példányban. Legjobb emlékem szerint az 1980-as évek

A Nagy Szétbomlás és a Nagy Kinyílás: Változatok a hatvanas évek-

közepe táján mindhárom folyóiratsorozatot az Eötvös Loránd

re, Hitel (2002. március) in: http://www.hitelfolyoirat.hu/arch/0203/

Tudományegyetem Francia Tanszéke könyvtárának ajándékoztam. Ma

elsooldal.html ill. http://epa.oszk.hu/01300/01343/00003/kerdez.html.

már sajnos nem tudtak tájékoztatást adni ezek hollétéről és sorsáról.

Mint „szellem-éhes serdülők mohón vetettük magunkat a szocializmus

14 Hasonló kötődés jött létre az elaggottan emlékírásba fogó, megható-

tiltott listáján szereplő könyvre és többnyire szigorúan tartottuk magun-

an érzékeny lelkű New York-i szemészprofesszorral – vö. a szerzőtől

kat a szellemi konspiráció íratlan szabályaihoz, mert a következő falat

Egy élet a századelőn [Linksz Artúr visszaemlékezéseiről], Valóság

csak akkor juthatott el hozzánk, ha az előző lenyelése után hangtalanok

XXIV (1981) 3, 114–116. o. – vagy a délvidéki apja irodalmi hagya-

maradtunk.” DI Üvegfigurák: Tennesse Williams nyomában 1999-ben,

tékával példásan sáfárkodó németországi orvos Szirmai Endrével.

Magyarországon, in: http://cyberpress.sopron.hu/article.php?id=3053

15 „A magyar filozófiai életnek van azonban egy másik ága, vagy másik irá-

[1999. február 9.].

nya is, mely keresi az utat Európa filozófiai életéhez és örökségéhez. Ezt

27

láthatár

magyar napló

jelzik mindenekelőtt az újabb […] a nem-Marxista filozófiai világot

megjelenés előtt álló könyve deríti fel ennek részleteit még folyamat-

bemutató szöveggyűjtemények, mint pl. a Varga Csaba és Sajó András

ban lévő amerikai levéltári (Hoover Institution és CIA-archivumok)

válogatásában megjelent Modern polgári jogelméleti tanulmányok […].”

kutatásai összegzéseként, melyből annyi máris kiderült, hogy több

„Hézagpótló jogfilozófiai szemelvénygyűjteményként jelent meg Varga

millónyi könyvet juttattak mindösszesen el, mintegy százezernyi vas-

Csaba válogatásában (Peschka Vilmos és Sajó András közreműködésé-

függöny mögötti címzett személynek és intézménynek. Lásd pl.:

vel) Modern polgári jogelméleti tanulmányok címmel (1977).” Hanák

http://www.wilsoncenter.org/index.cfm?fuseaction=events.print&

Tibor Az elmaradt reneszánsz A marxista filozófia Magyarországon

event_id=353382&stoplayout=true. Tanulmányi feldolgozásként

(Wien & München: Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem 1977 /

pedig lásd John P. C. Matthews: A Nyugat szellemi titkos Marshall-

Bern: Európai Protestáns Szabadegyetem 1979), 179. és 207. o.

terve, I–II Magyar Szemle XVI (2007) 11–12 és XVII (2008) 1–2 in:

16 Szóbeszéd szerint fővárosi utaztában a vonaton emigráns kiadványt

http://www.magyarszemle.hu/szamok/2007/6/A_Nyugat_titkos_

olvasott; professzortársa meglátta, megkívánta, kölcsönkérte, s bizo-

szellemi_Marshall_terve és http://www.magyarszemle.hu/szamok/

nyára utóbb fel is jelentette; „rendszerellenes izgatás” címén lefolytatott bűnügye s egyetemről eltávolítása befejeztével (1966) az állam-

2008/1/A_Nyugat_titkos_szellemi_II 20 A Korunk szellemi körképe tényleg nékünk, vasfüggöny mögött

biztonság még további eszközökkel is lehetetlenítését tűzte célul.

ragadt hazai értelmiségnek címzett telitalálat volt: aligha akadha-

17 Kovács András korszakhatároló filmdokumentuma a Falak (1968).

tott fanyalgója vagy érdektelen kézbevevője oly sokféle megcím-

18 Egyetemi szemináriumaimnak híre mehetett, mert az Eötvös Loránd

zettje közt. S e mű körbeküldését szintén standard nagy művek

Tudományegyetem berkeitől igencsak távoleső kollégák is jóindulatú-

követték. Amikor nagyüzemmé lett az ilyesféle nemzetközi ter-

an figyelmeztettek úgymond szabadszellemű, kritikus folytatása

jesztés, érezhettem azt, amit utóbb, a Soros-féle tömeges könyv-

veszélyeire. Gyanút csak akkor fogtam, amikor az MSZMP KB ideo-

tárellátásoknál észlelhettem (az Országgyűlési Könyvtár példájá-

lógiai titkára, Berecz János fia jelentkezett érdeklődésével, ráadásul

ban) az 1980-as évek végefelé, jelesül, hogy az akció a terjesztő

magnetofonnal felszerelten. Szerencsére nélküle, de e perspektívát

oldaláról egyszersmind eladhatatlan könyvhalmok leapasztását is

tágító foglalkozások folytatódtak, egészen az időközben FIDESZ-ala-

szolgálhatta: tucatművek, időleges aktualitású népszerűsítések (az

pítókká letteknek immár Bibó Istvánról elnevezett szakkollégiumában

Országgyűlési Könyvtár esetében: college-antológiák tömege),

az első évben a jogász-szociológus Nagy Endrével párban, majd saját

amik ingyenességének ellenállni ugyan csaknem lehetetlen, de egy

szemináriumom, ehhez külön rájuk figyelemmel felépített nagyszabá-

igényes gyűjteménybe mégsem maradandóan illő kiadványok

sú anyagom – vö. a szerzőtől Előadások a jogi gondolkodás paradig-

kerültek így át a hazai bibliotheca állományába.

máiról [1996] (Budapest, Pázmány Péter Katolikus Egyetem 1998)

21 Úgyszólván humoros volt utóbb látnom, hogy a szocializmus

388 o. [Osiris Könyvtár: Jog], különösen 18. o. és 11–12. jegyzet –

kegyéből nyugatot gyakran járó s kiváltságos életvitelű akadémi-

heti három esti órában egész éven át tartott sorozatáig. Az ő érdeklődé-

kusok – a fővárosi munkajogász Weltner Andor (aminek halála

sük már a szó legszorosabb értelmében határtalannak mutatkozott. Vö.

utáni felszámolásában résztvettem), a pécsi államjogász Bihari

A politikát választották – tudósok is lehettek volna [Varga Csaba egye-

Ottó (akinek gyűjteménye a pécsi Király-utcai múltbéli egyetem-

temi tanár emlékezése a Fideszt megalapító tanítványairól]’ Vasárnapi

történeti múzeumban éveken át kiállításra került) vagy az ENSZ-

Hírek 14 (1998. május 17.) 20, Háttér: 1. és 7. o. Őket megelőzően a

ben hivatalosan folyvást megforduló nagyhírű nemzetközi jogász

legnagyobb merészséggel az ELTE Állam- és Jogelméleti

Haraszthy György (vétellel utóbb az MTA Állam- és

Tanszékének kebelében akkor találkoztam, amikor az 1980-as évek

Jogtudományi Intézetébe került) – személyes könyvtárának nyuga-

első felében hallgatóim – ma már politikacsináló nevek – beszámoltak

ti tételei gyakorlatilag úgyszólván kizárólag a nékem már címen-

alternatív gondolkodásmód utáni vágyukban rabbik, tiszteletesek, hit-

ként régről ismerős ingyenkönyvekből kerültek ki.

szónokok előadásainak felkereséséről; majd amikor – évekkel később

22 Legemlékezetesebb számomra a Petite Larousse igazgatójának

– Kis János: Vannak-e emberi jogaink? 2. átdolg. kiadás (Malakoff:

személyes levele, amely miközben biztosította méltánylandónak

Dialogues européennes 1987) 224 o. [Magyar Füzetek 11] hivatalosan

talált kérésem teljesítését, kiadói érdekből rögtön le is szögezte,

tiltott könyvecskéjét ajánlották – felmutatva – megvitatásra. Ez elől –

hogy további vagy mástól származó hasonló kérelemnek már nem

maga a tény hivatalos retorzió kiváltására alkalmas erejére tekintettel,

áll majd módjában eleget tenni.

mert egy kéttucatnyi hallgatót véletlenszerűen tömörítő hivatalos sze-

23 Jeanne Parain-Vial nagyszerű kutatónő például bátorító kézírásos

mináriumi csoport szükségtelen, hiszen óhatatlanul s ellenőrizhetet-

levelével küldte meg számomra akkor általam sokszor forgatott és

lenül kitudódó kockázataként értékelve – kitértem ugyan, visszatérít-

idézett alapvető munkáját: La nature du fait dans les sciences

ve őket a jogfilozófiának jogászoktól művelt hallatlan perspektívájú

humaines (Paris, Presses Universitaires de France, 1966).

változatosságára, ámde folytatva a magam szakmailag mindazonáltal

24 Jóleső érzés látni mai igényesen kiterjedt gyűjteményemben a rop-

védhető, mert diszciplínánk teljességét felmutató és gondolkodásukat

pant CIA-akcióra visszavezethető provinenciájú műveket, amik

ebben nyitogató útját.

szakmai súlyuk okán, ráadásul akkori kellemes és intellektuálisan

19 Az egykori résztvevő Alfred Reisch The West’s Secret Plan for the

bizsergető olvasmányélményük emlékével tetézetten őriztettek

Mind Book Distribution to East Europe during the Cold War címen

meg. Intézményi könyvtárainkon és egyéb gyűjtőhelyeken túl sok

28

május

láthatár

évtizede leginkább a sárospataki református Bibliothecát segítet-

Németországból, Norberto Bobbio, Alexandre P. d’Entrèves és

tem, majd kiegészítőleg a beregszászi főiskolai, a komáromi egye-

Alessandro Giuliani Olaszországból, Alan Watson Skóciából, Per

temi, újabban a kolozsvári Sapientia jogi kari gyűjteményt.

Olof Bolding, Aleksander Peczenik es Stig Strömholm

Mintegy tízezer tételnyi saját szakmai könyvtáramat a Pécsi

Svédországból, Alois Troller és Michel Virally Svájcból, Junichi

Egyetemi Könyvtár különgyűjteményének szánom; archív anya-

Aomi, José Llompart S. J. és Mitsukuni Yazaki Japánból, Kéba

gaimat értékes régi szakmai (Somló Bódogtól, Moór Gyulától,

M’Baye Szenegálból, továbbá – a magyar jogtudós emigrációból –

Losonczy Istvántól, társaikként pedig Leonid Pitamictól, Hans

Bolgár Vera, Charles Szladits, Horváth Barna és Váli Ferenc

Kelsentől, Ilmar Tammelótól származó) kéziratokkal és saját leve-

Amerikából, Georg Brunner, Majoros Ferenc, Tóth János, a filozó-

lezésemmel pedig az MTA Könyvtára Kézirattárának.

fus Vető Miklós és Zajtay Imre Nyugat-Európából.

25 Kizárólag legmaradandóbb hatásúnak ítélt egykori szemlecikkeim

27 Az Országgyűlési Könyvtárnak egykor József Attila állítólagos

kései válogatásaként lásd a szerzőtől Jogi elméletek, jogi kultúrák

felsőbb pártkapcsolataként elhíresült Vértes György két évtizedes

Kritikák, ismertetések a jogfilozófia és az összehasonlító jog

igazgatósága alatt elzüllött jogi gyűjteményének rendbe tételére kérte

köréből (Budapest, Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és

fel 1972-ben Vályi Gábor főigazgató könyvtárügyben is diplomát

Jogtudományi Kar „Összehasonlító Jogi Kultúrák” projektuma,

szerzett Sólyom László kollégámat, majd utóbbinak javaslatára (az

1994) XIX + 503 o. [Jogfilozófiák].

MTA ÁJI kutatói főállása és az ELTE jogi karának docensi félállása

26 Csupán néhány név (kétharmaduk immár napjainkra elhalálozot-

mellett harmadállásban) engem, akik évek során újraszakoztuk a tel-

tan): Virginia Black, Edgar Bodenheimer, a filozófus Lee Congdon,

jes érintett állományt. Az ottani belsőként számító lét folytán így

Jerome Hall, Zdenek Krystufek, Philipp Nonet, Stanley L. Paulson,

alkalmam nyílott nemcsak a „zárt anyagok” benti kölcsönvevésére,

Philip Selznick, Richard A. Wasserstrom és James Boyd White az

de esténként szabad tartózkodásra az ún. zárt szobában is, az „ellen-

USA-ból, Antony N. Allott, Neil Duxbury, Lord Lloyd of

séges” magyar emigráns, továbbá általában a „szovjetellenes”

Hampstead, Peter Stein és William M. Twining Angliából, Ilmar

művek (könyvek, brosúrák, folyóiratok) meglepően impozáns – bár

Tammelo Ausztriából, Chaïm Perelman, Jacques Leclerq és Jacques

mint utóbb kiderült, a teljességet meg sem közelítő – gyűjteményé-

Vanderlinden Belgiumból, H. H. Bruun, Stig Jørgensen és Preben

nek (vö.: http://www.ogyk.hu/e-konyvt/pdf-konyv/konyv05.pdf 5.38.

Stuer Lauridsen Dániából, Aulis Aarnio és Kaarlo Makkonen

pont, 203–205. o.) tanulmányozására. Ekkoriban legendaszámba

Finnországból, Sarwat Anis Al-Assiuty, Paul Amselek, Henri

mentek Aczél György kommunista kultúrpápa ez irányban elismerés-

Batiffol, Albert Brimo, René David, Henri Lévy-Bruhl, E. H.

sel övezett intézkedései, amikor miniszterelnökhelyettesi irodája

Schwarz-Liebermann, Jean-Marc Trigeaud, André Tunc és a filozó-

(1974–1982) teremnyi – külképviseletektől érkező, postán vagy hatá-

fus Vető Miklós Franciaországból, F. J. M. Feldbrugge

ron elkobzott, avagy kifejezett kérésére beszerzett – éppen felgyűlt

Hollandiából, Aharon Barak főbíró Izraelből, Wolfgang Fikentscher

könyvtömegét visszatérően a Könyvtár rendelkezésére bocsátotta.

29

láthatár

magyar napló

DOBAI PÉTER

Alig serdült leányzók – szépséges sipsiricák – fürdőzés után Lotz Károly festménye. Versben élőknek képzelem a festett kamaszleányokat És úgy táncolnak majd első báljukon, Mint déli szél fútta láng!

Fürdőzés után… pezsgőn… hevülten… üdén… hamvasan… Ó, vajon miről beszélnek hárman ők s hallgatnak mélyen ugyan miről? Mint tóparton fölszökő nádszálak: kecsesek, karcsúak, könnyűek, s eljövendőknek szépek! Sudarak, meztelenek, titokzatosak! Mintha lenne mindhárom leánykamasz: egyazon jegyében kezdő, leendő nagy nőiségnek.

Nedves testük vétlen egymáshoz ér és még nem élik veszejtő sorsukat, csak szelíden barbár önmagukat! Testük forrása fényes és tiszta még, mint magas sziklák közül lövellő búvópatak. Leányi lényük forró sugarát nem árnyékolta be még semmi rontás, sem bukott, gonoszító külvilág! Gondolat, emlék nem zavarja még lelkük alig hullámzó, nyílttengerszínét!

Via Giulia Palazzo Falconieri Accademia d’Ungheria Római Magyar Akadémia „…A via Giuliában csöndben és elfeledetten ott alszik az egész régi Róma.” (Émile Zola)

Mintha századokon sétálnál végig, mentén ősi kapuknak, palotáknak, mély udvaroknak, kerékvetőknek, fénytelen boltíveknek, észre sem véve, hogy akik követnek, nemkülönben, ’kik veled szembejönnek, egyszer…valaha… boldogjai régi időknek: már éltek itt s voltak ifjak, voltak szépek s most szótlanan kérdeznek téged: „A te sétád mikor ér itt véget s közénk végre mikor térsz meg ?” ––– Per esserci anche, qundo non ci siete! Legyetek, akkor is ott amikor már nem vagytok!

30

május

láthatár

Szabin nők elrablása Giambologna szobor-spirálja Firenze. Loggia dei Lanzi

Harcban, halálos dinamikában három test egyesül, forognak egymás körül: teste a győztes s a legyőzött férfinak s fölöttük szabadulni szárnyal – meztelensége végsőkig kitártan – egy röptében elejtett, dúlt női test, fogoly alakja, arca, vére lüktet, karját fényes, üres magasba nyújtja, mintha hősi, szűzi melle fúlna, mintha dús, duzzadt ölének háromszöge: brutális erőszak elől menekülne – – – Ám… lassan… gyanút ébreszt bennem a szökésben elgyengült szabin leány: ó, volna csak látszat leányi ellenállása, riadása, riadtsága, ájultsága, ahogy hibátlan testét nagy ívben hátravetve, mégis elrablójának karjai s combjai közé emelve: ott, erőszakos izmok közé szorítva: mintha engedne mindent, magát megadva, kényre hagyva – – –

31

láthatár

magyar napló

HENRIK NORDBRANDT

Minden más 1. Minden szóba kerül, csak január ragyogása nem. 2. Fiatalon kétségbeesni bolondság volt.

A fennsíkon Kék légbe lengő, habkönnyű fellegek vetnek nehéz árnyat szálanként a sárga fű magasára. Sírni éppolyan nehéz, mint amilyen könnyű zokogni.

3. Van, hogy kimondja: „én”, aztán meg is bánja egyszer.

A boldogság A boldogság olyan, mint egy homokóra: mindig a feje tetejére akarjuk állítani, hogy megmaradjon. És akkor szomorúság pereg le.

HENRIK NORDBRANDT (1945, Frederiksberg, Dánia) dán költő, író, műfordító. 1964-ben érettségizett, ezután a Koppenhágai Egyetemen kínai, török és arab nyelvet tanult. Felnőtt életének nagy részét a Földközi-tenger vidékén, meleg tájakon töltötte: az esős Dánia helyett a mediterrán Törökországot és Görögországot választotta lakóhelyül. A szürke dán novembert Året har 16 måneder (Az évnek 16 hónapja van) című versében úgy írja le, mintha öt hosszú hónapig tartana. Első, 1966-os Digte (Versek) című kötetének megjelenése óta az írásból él. A dán irodalom egyik legnagyobb költőjeként tartják számon, de egyéb műfajokban is jelentőset alkotott: írt krimit, gyerekkönyvet, esszét, naplót, elbeszélést, valamint egy török szakácskönyvet. Műfordítóként is dolgozik: török verseket ültet át dán nyelvre. Verseit a kezdetektől fogva jól fogadta mind a kritika, mind a nagyközönség. Költeményeiben összefonódik az álom és a valóság, a versek összekötik a Földközi-tenger tiszta kék

32

Itt tél van Itt tél van, hó fedi a hegygerincet, hangok szárnyalnak túl gondolatokat. Tisztás nevét kiáltom át a tájon, de csak akkor ismerem föl, amikor visszahallom.

vidékét és a borongós jelenvalót. A költő számára a Földközitenger az életet jelenti, olyan helyet, ahol letelepedett ugyan, de anélkül, hogy felhagyott volna az utazással. Egy olyan vidéket, amely a valóságban és az álmaiban is más-más fénytörésbe kerül, koszos kikötővárosaival és elvarázsolt szigeteivel együtt. A verseket gyakran filozofikus humor, szójátékok és paradox képi nyelv jellemzik. A nyelvi könnyedség ellenére áthatja őket a komolyság és a melankólia, amely a teljes írói életművet végigkíséri. Kulcsfogalmaik a távollét, a szerelem, a szomorúság, a búcsú, az élet és a halál. Struktúrájuk kecses arabeszkekhez hasonlít, ám a költő, csak ritkán választ tudatosan kötött formát vagy rímelést. Pjaltefisk (Tengeri sárkány) című kötetében (2005) szonettekre és haikukra is találunk példát. Nordbrandt összetéveszthetetlenül egyéni, érzelmekkel és metaforákkal teli nyelvet alkotott. Ha maga olvassa fel verseit, melankolikus tónusukat hangsúlyozza. Előadásmódja jellegzetes: beleéli magát a versbe, lassan és pontosan ejti ki a szavakat, közvetlen hangot üt meg hallgatóival. Henrik Nordbrandt több irodalmi kitüntetésben részesült. 1980-ban a Dán Akadémia nagydíját ítélték oda neki, 2000-ben pedig az Északi Tanács irodalmi díját vehette át Drømmebroer (Álomhidak, 1998) című verseskötetéért. A most közölt verseket a Gyldendal Kiadó Egne digte (Saját versek) és Pjaltefisk (Tengeri sárkány) címen kiadott köteteiből válogattuk.

május

láthatár

Kívánság Azt kívánom, bárcsak olyannak láthatnálak, amilyen vagy. Nem! Azt kívánom, bárcsak olyannak láthatnálak, amilyennek kívánom, hogy legyél. Nem! Csak azt kívánom, légy olyan, hogy láthassalak. Ám most túl messze vagy, így egyedül azt kívánom, bárcsak egyáltalán ne lennék itt, és csak te volnál. Ha elég hosszan bűvölöm az alkonyatban virágzó mandulafát: akkor ellentmondásos kívánságaim egyszerre teljesülnek!

Alulírott Delphoi-ban Történt abban az évben, születésem napján, ami a Költészet Világnapjára esett, amit ráadásul a világ közepén, Delphoi-ban ünnepeltek, amire ráadásul hivatalos voltam. Kibírhatatlan terhet rótt ez rám! Utazás helyett ágynak estem. Ha elmegyek Delphoi-ba, nem én lettem volna, akkor a meghívás se nekem szól. Így zajlott le a születésnapom. Történt abban az évben.

Karjaidban szenderegni Karjaidban szenderegni olyan kivételesen szép mintha császári madárfogó volnék mesevilágban ahol mindennek szárnya van és röpdös szertelen mert repülni mókás mert szállni viháncos mert minden szeret fogva lenni majd ellobbanni hogy kiélvezze a szárnyalást bíborvörös ezüstös arany szárnyát az ibolyák indigó alkonyában ahol szárnyaszegett seregély csapzottan és zihálva mellém zuhansz a földre – szemhéjadon álom akár elhullott tollakon a fehér mákcsiriz.

Hiszek a véletlenben Hiszek a véletlenben mely felold minden véletlent: a napot a napok sorában mely feloldja a sort és az álomittas véletlen mosolyt mely az álmot valósággá varázsolja és a valóságot véletlenné.

33

láthatár

magyar napló

Megváltás

Egy Földközi-tengeri kikötőben

Milyen jó, hogy véget ért a nyár! És szél kerít nekünk távoli erdőket süvítésével, és korán sötétedik, és sárga bársonyvirág világít, hogy az alvajárók hazataláljanak tetőről és templomtoronyról, elfelejtettem már, ki voltam, ki vagyok, szitáló esőben táncolok az utcalámpa alatt azokkal a molyokkal, akik utolsó rend ruhámat emésztik..

Nem tudom, mi fontosabb: a fűszeres kávé kesernyés édessége, ahogy az első reggeli slukk ízébe olvad, vagy a frissen mázolt csónakok halszaga. A zsinórokon kifakult ruhák a virágzó mandulafák közt, vagy a hegyhátak, melyek tussal emelik ki őket… Nem, egyik sem külön, csakis együtt árulják el, mit hagytam ki, s hogy ez örökké gyötörni fog, mert nem láttam, pedig ott volt.

Taurusz

A füge

Nem tudom, mit szeretek jobban: téged-e jobban, szerelmem, a Tauruszhegyeknél, vagy a Tauruszhegyeket a rózsáknál jobban.

Mint lila, túlcsorduló füge, mely nyiladozva kínálja rózsaszín húsát csillogó, zsíros magokkal,

Ilyen szépek a Tauruszhegyek. Ilyen vörösek és illatozók a rózsák. Pontosan ennyire szeretlek téged.

és déli nap hevében héján szárítkozik a kéj, úgy heversz a sötétben mellettem.

Meditáló teve A fehér, hóval borított hegyek odakint, a tavaszzöld sztyeppe mögött teszik sztyeppévé a sztyeppét, de a tavaszzöld sztyeppe egyszersmind hegyekké teszi a hegyeket, így lesz a sztyeppe sík és lehatárolt, és ezért lehet rajta fölegyenesedni, figyelni a hegyeket onnan, amíg csak hó lepi el őket.

34

május

láthatár

Agyagfej a vihar partra vetett egy tengeri nimfát ábrázoló agyagfejet fejtartásából látszik hogy valamit tart a kezében nyaka védelmezőn ráhajol leginkább egy vidéki lányra hasonlít aki bálba készül arcára oktalan bánat ül ki most óvatosan lekaparod arcáról a meszet hogy kifürkészhesd min tűnődik alszik talán álmodva édesdeden mintha neszező mezőn feküdne de arcán a jobb szájzughoz közel

Alvásműhely Üvegfalú műhelyben alszom, járkálok körbe-körbe, és elejtem, ami tönkrement, ahelyett, hogy összeszedném. Itt van a mézadagoló, ezer darabban hever szerteszét, délutáni álmomat nem édesíti, hanem ragaccsal keni össze, s a kettétört kristálysellő elmetszi hangomat, és elrekeszti a megbékélés bővizű patakját. Ha a nyomtatót csavarozom, a rosszalvók megharagudnak, de ha hagyom, hogy folyjon a tinta, olyan, mintha addig kiáltanám nevem, míg a falak el nem törnek, és mintha üvegszilánkokat taposnék síromba. Üvegkalapács hull ki kezemből, üvegfogó sokféle üvegkulccsal, melyek a mögöttem becsapódó ajtót nyitják. A falakon túl erősödik a fény, és eltörik az üveg, mikor sötét árnyak gyűlnek, vetődnek rá, feketébbek, mint a fák, a kövek, vagy a felborult elefántok.

agyagba nőve ott egy anyajegy mit hajtinccsel próbál palástolni alakja olyan mintha ujjal nyomták volna oda a jobb kéz kisujjával és túl régóta keletkezett ahhoz hogy elég legyen egyszer kitapintanod egyetlenegyszer hogy ne jusson eszedbe soha többé annyi történt nem több hogy ízlésedhez idomult formája megkívántad és nem hagyhattad érintetlenül

Freskó Már majdnem elaludtam, mikor egy fekete érzés tolakodott a fehérek közé, melyek épp kirajzolódtak. Mindent elsöprő volt, mint egy földrengés, ám tartósabb. Minden megkérgesedett, minden megrepedezett, az életem freskóvá merevült. Ezeréves fogság állt mögöttem, mikor újra megtanultam mozogni. És akkor mi van, ha valaki más karjában fekszel? Mégis el kell tűnnöm. A sötét penészes szobán kívül megvizült a nap, beszáradt erdők mártóznak meg a tengerben, és esténként fiatalok pajzánkodnak a hidakon. Éjjel olyan könnyű lesz az álmom, mint fehér kő árnya a víz fenekén.

35

láthatár

magyar napló

Kína, görög esőn át a café turque-ben eső szitál kávémba hull míg kihűl kicsordul míg kicsordul kitisztul pohárfenék-rajzolat letisztul. férfi képét látom hosszú szakállal Kínában kínai pavilon portáján esőben befonván zuhogó esőkbe vonalak kövülnek szélfútta homlokzatra vonások húzódnak férfihomlokon.

kávé tej és cukor rétegei alól kopott cukormáz alól szűrődik kihunyt befelé tekintő szeme Kína felé a csészeporcelánba a kiürülő kávé csészéjébe mi esővel töltekezik tiszta esővel tavaszi esővel. permetté porlik teraszok ereszén az utcafront homlokzata hatalmas viharvert vásott porcelánfal villanása átragyog szőlőleveleken megtépázott kopott szőlőleveleken akár csészefalon. a kínai látja feltűnni a napot levélzöldön át csészébe pergett színeken át. látja a csészét üresen patyolattisztán.

nem a gyümölcsfák nem a gyümölcsfák szomorítanak téged szitáló esőben alkonyatban és nem az ázott füvön rozsdásodó kerti szerszámok jól tudod az ősz melankolikus de képes vagy-e végignézni ahogy vérbükklevél horzsol föl egy titkos napsugarat az utolsó utáni pillanatban anélkül hogy észre ne vennéd a fonott kosarakat is rohadtan és félig összeroskadva mintha volna még ki fölemelje őket távolról várt kései érkező

36

Kyria Dora háza Hegyek vetnek árnyat a házra hajnalonta. Este a ház árnya mászik föl a hegyre. Két szemközti ablak nyílik, átsuhan a házon a Nap, és meggyullad egy aranyeső a hegyoldalon. Kikötőre látni a harmadik ablakból. Víztükör alatt kúszik a napsütés, húzódik két mély hajócsatorna: egy a bejövő, egy a kimenő forgalomnak. Esténként az ablakomból nézem, ahogy kifutó hajókon csillan a fény. A behajózók fekete árnyékok.

május

láthatár

Azokra a dolgokra… Azokra a dolgokra, melyeket sajtpapírra írok, sohasem emlékszem, és a lapok mindig elvesznek. Ebben és ebben az utcában, mondom, ez és ez lakott. Azokat a dolgokat, melyeket leírni elmulasztok, sohasem felejtem el. Így válik el az absztrakttól a konkrét. Nem virágokra gondolok, hanem mindig egy kitüntetett virágra, és nem emberekre, hanem arcokra, melyeket szemügyre vettem. Azok, kiket elsodort a szél, nem érdekelnek. A többiek néha-néha vádlón rámtekintenek,

A folyó titka ez a táj egy titokra hasonlít mert a folyó láthatatlan innét ahol vagyok éppen ezért ez az a táj ahonnét legkönnyebben tudnám nélkülözni magam zöld hegyei kék csúcsai közt személyem vérig sérti a ruganyos hajtásokat ám nem tehetek másként így kell tennem mert egyedül én tudom a szentjánosbogarak hogyan világítják ki a folyót midőn sötétség borul rá nem nem úgy mint most mikor a dombok elfordulnak a láthatártól a türkiz víz hályogot gőzöl fölé de még a tengerhez siető fák is arról suttognak hogy én vagyok a folyó titka

mintha ők is látták volna a táblát betűk nélkül.

Chora

Eufrátesz

A napok végigköltöztetik falaikat a városon. A fehér falak egyre kevesebben lesznek, és a fényük egyre intenzívebb. A kék falak egyre sokasodnak.

Azok is, akik lapostetőkön mászkáltak, és a holdfény lepedőit teregették, a tiszta ágynemű hullámzó illatában hemperegve azt hihették,

Falról falra velük költözünk… Minden házban laktunk már, minden utat a végéig követtünk, és a másik végén jöttünk ki mindegyiknek, ott,

ilyen estéken, virágzó almafák alatt valahol egy tűnek kell lennie, ami az egészet összetartja és leszorítja,

ahol minden fal kék, és csillagok boltozódnak föléjük, oda, ahová korábban rózsák húzódzkodtak a napfényben.

és érezték a fájdalmat az elmondhatatlan tudata fölött, birtokában a csodafegyvernek, mely vágyik rá, hogy feltalálják, de feltalálva visszafelé sül el.

37

láthatár

magyar napló

Három virágvers 1.

a virágzó ágat mielőtt kizöldül

Mikor felnéztem, az eső már elállt. A nap egy fehér mandulavirágos ágat érintve, vakítóan a szemembe világított, s én ráöntöttem a kávét megválaszolatlan leveleimre.

Ugyanaz a hold nem ugyanúgy süt a te városodra ahogyan az enyémre

2.

Te is tudod mert látod itt hogyan süt

Fehér virágok és fekete magvak osztoznak a tavaszi éjszakán: nem tudok aludni és mert nem tudok aludni nem tudok aludni Ugyanebből az okból repülni sem tudok és így neked sem tudom elhozni

Az ezüst csat A júniusi szellő vékony ruhát tapaszt a lány testéhez, aki hordja, és kis napernyő alatt álldogál az evezős csónakban. A ruha fehér, a bal mell fölött ezüst csat tartja össze. A tenger tejszerűen kék. A parton emberek csíkos fürdőruhákban. Fürdőházak és jégtorták. Mivel alulírott evez, számukra úgy tűnik, mintha a lány egyedül csónakázna, és ugyanaz a mozdulatlan erő hajtaná, mint ami ezüst csatként szorítja testére a ruhát, nehogy elrepüljön.

38

3. Az almafavirágok fényzuhatagja ólommá dermedt és a kert síkká változott A lassú évek után gyorsak jöttek Kinyitottam egy fiókot és elszomorodtam

A beszélgetés a fákról… A beszélgetés a fákról csak bűn, ha a fák nem szólnak bele, és az este csak a nap lezárása, ha a haloványuló fény nem hagy néhány piszkozatot tisztázatlanul. A szél ilyenkor átfúj az eukaliptuszfák levelein, csillagokat dideregtet – a kezem és a szívem csak árnyékai e remegésnek, ahogy egymás reszketésének is.

május

láthatár

Átadás

Alkonyati dal

Átadom magam a külsőségeknek ugyanazzal a magabiztossággal, amivel elkerülöm őket. Hegyek és víz, fák és árnyak lefordíthatatlan jelei egymásnak. A délután átcsörtet a lombon, azzal a hanggal, amit a lomb hallat délutánonként.

Emlékszünk-e még a szóra, mit a száj biztonsággal ejt ki, s mi az ajkak hullámmozgását követi? A csók ismeri, bár puszta nádsusogás. Aki furulyát vág abból, tudja, milyen hosszú, milyen rövid legyen, hogy a fekete láp hazáig vigye hangját.

Annyi szobából… Annyi szobából, amennyiben valaha jártam, réges-rég építhettem volna egyetlen nagy házat fürdőszobákkal, kristálycsillárokkal, autókkal, garázzsal, személyzettel, – vendégeskedő családtagokkal, udvar felőli üdvrivalgással, szapora lábakkal és makacs ételszaggal. Ha tóparton sétálok őszidőben, és kalapácsok, fűrészek robaját hallgatom, azon tépelődöm, vajon én magam építkezem-e itt, s ki fogja a számlákat fizetni? Magam előtt sorakozót látok, sötét ruhás díszszemlét a gyepen, feleségemen decens, fehér viktoriánus gallér, oldalán szobalány, szakács, behűtött pezsgővel készenlétben.

– Pillantásuk belefúródik a blendenyílásba, fényképezőm lencséjébe, mosolyuk szótlanul arcukra fagy, mikor – most repül a kismadár! – bebújok a fekete vászon alá. Mintha rácsapnék egy felfújt papírzacskóra. Milyen volt első reggelem abban az olcsó hotelben, Alexandriában! Napfény, a türkizkék falon kupolák, minaretek árnyképe, könnyű párában oldódnak, mint a cukor és a morajló kikötő, mely végtelen kulcscsomó a világhoz. Szabad lehettem egy pillanatra, zuhanni kezdtem az ismerős, szomorú szobákból és minden ismeretlen térből, mely reám várt.

Molnár Fatime és Falusi Márton fordításai 39

láthatár

magyar napló

MAGDALENA JANKOWSKA

Boom az új lengyel drámairodalomban A lengyel színházak az utóbbi években gyakrabban nyúlnak kortárs darabokhoz, mint bármikor a második világháború után. A szerzők között pedig egyre több a fiatal drámaíró. Manapság szinte minden színház repertoárjában találunk ilyen műveket – a vidéki intézményektől kezdve a varsói Nemzeti Színházig. Szívesen mutatnak be olyan drámákat is, amelyeket az adott színpadra írtak. A lakóhelyem miatt is szívemhez közelálló, J. Osterwa nevét viselő Lublini Állami Színház (Państwowy Teatr im. J. Osterwy w Lublinie) a jó nevű gdański próza- és drámaírótól, Paweł Huellétől kapott ilyen szöveget. Sarmacja (Szarmaták) című darabjának ősbemutatójára 2007-ben került sor. Idén viszont a gyermekirodalmat művelő lublini Grażyna Lutosławskától rendelt szövegekből állított össze előadást a színház. A mostani konjunktúra múltba tekintésre késztet. Jó néhány évtizeden át – egészen az 1989-ben bekövetkezett rendszerváltozásig – a színházművészetben politikai szempontok domináltak. Gyakran a szerző világszemlélete, magatartása is rávetült a darab megítélésére. Az ötvenes évek első felében, a szocreál uralkodása idején, az eszmei hűség lényegesen többet nyomott a latban, mint a művészi érték. Ezért aztán a korabeli színházak a nagy művek helyett a „termelési” darabokat helyezték előtérbe. Az „olvadás” éveiben, Gomułka hatalomra jutása után, a színházak repertoárjában megjelentek a létező valósággal szemben kritikusabb darabok, ám a teljes művészi szabadságról szó sem lehetett, még ha – látszatra legalábbis – nagyobb volt ez a szabadság, mint a „szocialista tábor” más országaiban. A Szolidaritás mozgalma (1980–1981) egy időre utat tört az új alkotói megoldások és az egész társadalom szóhoz jutása előtt. Aztán jött a hadiállapot időszaka, amikor egyértelműen szigorodtak a szabályok az élet minden területén, így a művészetben is. Mindez hatással volt ugyan a repertoárra, ám a politika ennek ellenére nem tette teljesen tönkre a lengyel színházat. A függőséget ott lehetett legkevésbé érzékelni, ahol a közvetített tartalmakat avantgárd forma mögé rejtették a szerzők. Krakkóban Tadeusz Kantor tevékenykedett a maga Cricot 2 nevű társulatával, Wrocławban pedig Jerzy Grotowski a Laboratorium Színházzal. Az új megoldásokat kereső kísérleti együttesek eredményei nagy elismerést váltottak ki itthon is, de hamarosan az országhatárokon túl is.

40

A hagyományos színházakban ugyancsak születtek kiváló munkák olyan rendezők tevékenysége folytán, akik a világhírű klasszikusok bemutatása során mélyenszántó kapcsolatot tudtak kialakítani a nézőkkel. A művek univerzális igazságát emelték ki, a jelen eseményeit a történelem, a távoli események segítségével magyarázták. Konrad Swinarski, Erwin Axer, Kazimierz Dejmek, Jerzy Jarocki, Jerzy Grotowski képesek voltak erre a külső korlátok ellenére is. Az allúzió, a rejtett utalás lett a korabeli színház alapvető fegyvere, az évtizedek óta „ezópusi beszédre” szoktatott közönség pedig hihetetlen jártasságra tett szert e téren. Változtak azonban az idők. A „kerekasztal-tárgyalások” eredményei, az első igazi választások, a piacgazdaság okozta új kihívások, az egyenlőséget hirdető évek után láthatóan bekövetkezett társadalmi rétegződés – ez a sok-sok esemény oda vezetett, hogy az emberekben egyre nőtt a várakozás, ha nem is a Messiás, de legalább a változásokat alaposan feltáró krónikás eljövetelére. A művészi szempontból meggyőző tanúságtévő művek azonban csak nem akartak megszületni. Az írók asztalfiókjai üresek voltak. Hiányoztak a változásokat dokumentáló színpadi darabok is – talán csak (az 1982 óta Amerikában élő) Janusz Głowacki figyelte nagy érdeklődéssel a kelet-európai változásokat. Napjainkban rengeteg feladat vár a színházakra. Az ambiciózus együttesek nem akarnak lemondani a nehéz kérdések felvetésének és az emberi szellem alakításának szándékáról. Legtöbbször azonban olyan ajánlattal is rendelkezniük kell, amely a néző-kliens egyéb elvárásait is kielégíti, azaz szórakozást nyújt. Vagyis a küldetéstudat harcol itt a gazdasági szempontokkal. Nem csoda hát, hogy a színház különféle műveket keres a repertoárjához, amelyek más-más módon ábrázolják azt, ami „itt és most” történik velünk. Úgy tetszik, elkerülhetetlenné vált, hogy felbukkanjanak ilyen alkotások. Nehéz egyértelműen megállapítani, hogy ki vagy mi indította el a drámaírás lavináját, meg lehet azonban határozni néhány jelentős kezdeményezést és a mögöttük álló embereket. Végezzünk e helyt rövid áttekintést! Az új rendszernek a kortárs színházat népszerűsítő legrégebbi kezdeményezései közé tartozik az 1994-ben Kazimierz Dejmek (kiváló rendező és akkori kultuszminiszter) által életre hívott, kortárs lengyel drámák bemutatását szolgáló országos verseny (Ogólnopolski Konkurs na Wystawienie Polskiej Sztuki Współczesnej). A versenyt a mai napig a Kulturális Minisztérium készíti elő a Lengyel Színpadi Szerzők Szövetsége és a Nemzeti Színház együttműködésével. A részvétel feltétele olyan színpadi mű feldolgozása és nyilvános lengyelországi bemutatása, amelyet lengyel szerző írt az utóbbi negyven

május

évben. Kivételes esetben részt vehet a versenyben nem drámai alkotás feldolgozása is. Évről évre nő a résztvevők száma (lassan a százat is meghaladja), annál is inkább, mivel a pénzbeli jutalom mellett a győztes darabokat a zsűri tévéközvetítésre – legutóbb a TVP Kultura (a köztévé tematikus csatornája) programjába – is ajánlja. 2009-ben Artur Pałyga Ostatni taki ojciec (Az utolsó ilyen apa) című, Łukasz Witt-Michałowski rendezésében bemutatott darabja lett a győztes. 2001-ben, amikor a nagyvárosnak aligha nevezhető Radomban a Teatr Powszechny im. J. Kochanowskiego nevű színház élére Adam Sroka került, megszületett a Merész Radom (Radom Odważny) premierfesztivál ötlete, amely 2002-ben valósult meg, és öt éven át működött. A fesztivál részeként sor került olyan kísérő rendezvényekre, mint a Kortárs Dráma Pályázat, a Merész Színművek Hete, amikor is nyilvános felolvasásokon mutatták be a kiemelkedő szövegeket, valamint a bemutató előadásoknak szentelt Merész Színművek Maratonja. Ez alatt a néhány év alatt a radomi színházban mutattak be legnagyobb számban kortárs darabokat, s számos, azóta ismertté vált drámaíró (Krzysztof Bizio, Małgorzata Owsiany, Michał Walczak) itt jelentkezett először. Két fesztiváldarabot már az első bemutató után a varsói Teatr Mały is műsorára tűzött (Krzysztof Bizio Toksyny és Szymon Wróblewski Punkiet című darabját). 2007-ben, a színházban bekövetkezett igazgatóváltással együtt a Merész Radom fesztivál átalakult a Targi Nowej Dramaturgii (Új Drámák Vására) elnevezésű rendezvénnyé. Ennek, az új alkotások promóciója mellett, az volt a célja, hogy alkalmat biztosítson a színészeknek a találkozásokra, tapasztalatcserékre. A szervezők olyan, kortárs drámák népszerűsítésével foglalkozó külföldi résztvevőkre is számítottak, akik aztán saját országukban megszerveznék a Lengyel Dráma Hetét. Nem tudjuk, hogy megvalósultak-e a fenti elképzelések, de a Lengyel Drámák Vására alkalmából a három nap alatt fiatal szerzők szövegeit varsói, legnicai, krakkói, radomi és gdański színházak mutatták be, s mindez a témák, a dramaturgiai megoldások és inszcenizációs elképzelések érdekes áttekintését nyújtotta. Időben párhuzamosan kezdett működni Wrocławban a kortárs drámák fórumaként az EuroDrama mint a Lengyel Kortárs Drámák Fesztiváljának (1963–1998) folytatása. Hat esztendő alatt tizennégy előadást mutattak be, vitákat, drámaírói műhelyfoglalkozásokat szerveztek. A fórumot megtisztelte jelenlétével Tadeusz Różewicz, az idősebb költőnemzedék egyik legkiemelkedőbb képviselője, a wrocławi Teatr Polski szellemi patrónusa (ebben a színházban született meg az ottani színészek közreműködésével Różewicz világhírű Kar-

láthatár

totékjának új változata Szétszórt kartoték címmel). A fórumot az eredeti (2002-es) elképzelések szerint kétévente, a DIALOG-WROCŁAW Nemzetközi Színházi Fesztivállal felváltva rendezték volna meg. A Teatr Polskinak ekkor sikerült megszerveznie egy kortárs darabokra kiírt drámapályázatot, amelynek győzteseit díjazták is, ám darabjaik bemutatására már nem került sor. 2004-ben aztán mégis csak sor került a második EuroDrama fórumra – a drámaírói műhelyfoglalkozásokat ekkor fiatal németek vezették asszisztálva az Európa ezen részében a színházművészet nesztoraként ismert Tankred Dorstnak. A legnagyobb attrakciót pedig a Dialog című, vezető színházi folyóirat által meghirdetett pályázat győztes kéziratainak színrevitele jelentette. És jóllehet a rendezvény rövid életű volt, számos pozitív hozadéka lett. A Lengyel Televízió (TP) bemutatta néhány, a legfiatalabbak közé tartozó szerző darabját, két közönségdíjas mű (M. Bieliński: Między és M. Bajer: Verklarte nacht) pedig a színház repertoárjának állandó darabja lett. Közben Paweł Miśkiewicz, az EuroDrama egyik szerzője, a wrocławi tapasztalatokra és kapcsolatokra építve, Krakkóban életre hívta az Intermediális Színházi Fórumot (Intermedialne Forum Teatru). Így jött létre a baz@rt. A Stary Teatrban egy hétig tartó rendezvénysorozat, amelyre svájci és francia partnereket is vártak (valamint ez utóbbiak részvételét a fesztivál finanszírozásában) tanulságos konfrontáció lehetőségét hordozta magában. Az igazgató tisztában volt azzal, hogy az EuroDrama óta nagyon megváltozott a lengyel színház képe. Akkor még új alkotókat és szövegeket kerestünk, a szerzőket szövegelemző műhelyfoglalkozásokra hívtuk. Ma már van néhány figyelemre méltó fiatal írónk, nem panaszkodhatunk új darabok hiányára. Legfeljebb amiatt aggódhatunk, hogy nem hatolnak eléggé bátran az élet és a művészet mélységeibe. A vállalkozás ötletadójának az is komoly gondot okozott, hogy a lengyel színház közreműködésével új kifejezési eszközöket fedezzen fel akár úgy is, hogy különféle művészeti ágakat kapcsol egybe – színpadi műveket a cirkusszal, színházzal, performansszal, videoarttal. A kifejezési eszközök keverése azt a célt szolgálta, hogy megszűnjön a magas művészetre (art) és az alacsony művészetre (bazár) történő felosztás. És bár a szervezők elsősorban az új inszcenizációs eszközökre fordítottak különös figyelmet, a kommentátorok körében a legnagyobb visszhangot azok a pályázatokon nyertes lengyel darabok keltették, amelyeket nagyon fiatal rendezők rendeztek és egészen pályakezdő (gyakran még főiskolás) színészek adtak elő. Igaz, hogy Michał Walczak, Małgorzata Owsiana, Anna Bocian és

41

láthatár

Paweł Sala műveit meglehetősen sok kritika érte mint a francia partnerek drámáinál kevésbé pontos és kifejező darabokat, a színháztermet ennek ellenére tömegesen töltötték meg fiatal nézők, a baz@rt után pedig a krakkói Stary Teatr műsorán maradt három darab: Noelle Renaude-tól a Pani Ka Magdalena Ostrokólska rendezésében, Paweł Salától a Gang Bang Krzysztof Jaworski rendezésében és Małgorzata Owsianától a Komponenty Michał Borczuch rendezésében. A színházban szokatlan pezsgés indult meg. A lengyel színházi életet befolyásoló intézmények között feltétlenül említést érdemel a Laboratorium Dramatu, amely Varsóban jött létre 2003-ban a Nemzeti Színház (Teatr Narodowy) mellett, 2005-től pedig a Színházi Szerzők Társasága (Towarzystwo Autorów Teatralnych) mellett működik. Az ötlet atyja Tadeusz Słobodzianek dramaturg, rendező, színházi kritikus és producer, a Teatr Wierszalin és a łódżi Teatr Nowy sikereinek egyik letéteményese. A Laboratorium Dramatu kísérleti drámafeldolgozási módszerekkel foglalkozik. A drámaírók és rendezők társaságában hetente ismétlődő műhelyfoglalkozások keretében a résztvevők új darabokat olvasnak fel és találkoznak a szerzőkkel. A szövegek elemzése a találó téma, a dramaturgiai hibák és az új megoldások szemszögéből történik. A munka következő szakaszában a javított szöveget olvassák fel színészek közreműködésével és rendezői segédlettel. Ezt a műhelyfoglalkozást ugyancsak vita követi. Az utolsó szakaszban az adott előadást különféle varsói színpadokon mutatják be hivatásos rendezők és színészek részvételével. Néhány darab ezek közül már bekerült a varsói Teatr Narodowy repertoárjába, hármat a Narodowy Stary Teatr mutatott be, tízegynehányat pedig varsói, szczecini, wałbrzychi, Zielona Góra-i, legnicai színházakban láthattak a nézők. A Laboratorium Dramatu ezenkívül a kortárs lengyel dráma legnagyobb bázisát is gondozza (több mint száz szerző több száz darabját, némelyeket több változatban is). Internetes portáljuk dokumentálja a Laboratorium Dramatu tevékenységét. A 2003/2004-es évadban a Grzegorz Jarzyna – a bemutatkozása (1997) óta hírneves rendező – által a varsói Teatr Rozmaitości mellett létrehozott Studium Dramatopisarskie később a Teren Warszawa nevet kapta, itt valósította meg Jarzyna mint igazgató a TR/PL projektet. Ennek a rejtjeles elképzelésnek az a célja, hogy dramaturgiai formát keressen a lengyel színháznak. Drámaírók és rendezők vesznek benne részt. A TR/PL keretében eddig öt premiert rendeztek, s ezek valóban élénk esztétikai vitát váltottak ki. A kortárs lengyel színházművészetnek szentelt elképzelések egyik új ötletgazdája a poznani Teatr Polski.

42

magyar napló

A 2008-ban meghirdetett „A Valóság Metaforái” (Metafory Rzeczywistoœci) pályázat újra a drámaírókra hívja fel a figyelmet, mert az ő szavuk az, ami megváltoztathatja, átrajzolhatja a világot, gazdagíthatja valóságismeretünket. Feladatai közé tartozott annak bemutatása is, hogy a jó szöveg nem jelent automatikusan sikeres színpadi megvalósítást. Ebben döntő szerepe van a szerző, a rendező és a színészek együttműködésének, valamint a közönség végső ítéletének. A szervező olyan szövegeket várt, amelyeket a társadalmunkban végbemenő folyamatok mélyreható megfigyelése, valamint a konfliktusok felfedezésének és ábrázolásának képessége jellemez. A projekt egyik alapvető célkitűzése volt ezen kívül az, hogy a beérkezett munkákat az irodalmi konvenciók felhasználásának szempontjából ítélje meg. Ennek érdekében megteremtették a feltételeket ahhoz, hogy a kitüntetett alkotók, rendezők és a Teatr Polski színészei között együttműködés jöjjön létre, s közösen foglalkozzanak a színpadra állítható szövegekkel. Az első pályázat eredményeként olyan döntés született, hogy Małgorzata Sikorska-Miszczuk Walizka és Piotr Rowicki Mykwa című, nyertes drámája bekerül a 2009-es szezon második felének műsortervébe. A színházi tevékenységet a bemutatókkal azonos visszhangot keltő könyvkiadás kísérte. Ezek a könyvek megörökítették és a fesztiválközönségnél szélesebb körben népszerűsítették a legújabb drámatermést. 2003-ban jelent meg a legújabb lengyel drámákat tartalmazó antológia az ismert kritikus és publicista, Roman Pawłowski válogatásában. A Pornó nemzedék és más ízléstelen színházi alkotások (Pokolenie porno i inne niesmaczne utwory teatralne) címet viselő könyv tíz, 2000 után írt drámát tartalmaz. A szerzők ugyan nem tartoznak azonos nemzedékhez, hőseik viszont a harmincasok generációját képviselik – azokat, akik közvetlenül 1989 után léptek felnőtt korba. Roman Pawłowski a vele készült interjúkban elismerte, hogy minden úgy 2000 körül kezdődött, amikor Adam Sroka életre hívta Radomban a legújabb drámák pályáztatására alkalmas „Merész Radom”fesztivált. Rutinszerűen felhívtam Sroka igazgatót, hogy az eredményekről kérdezzem, s azt a választ kaptam, hogy a pályázatra több mint kétszáz szöveg érkezett. Azt kértem, küldjék el nekem a legjobbakat, s másnap kaptam egy több kilogramm súlyú csomagot. Egy hétig ki sem mozdultam otthonról, elolvastam húsz kéziratot. Éppen influenzás voltam, de napról napra egyre jobban elfeledkeztem a betegségről, annyira lekötött az olvasás. A szerzők nem törekedtek arra, hogy szabályosan szerkesztett színpadi művet írjanak, darabjaikkal közvetlenül reagáltak a valóságra, a lengyel életben fellelhető mocsokra, groteszk jelenségekre. Bebizo-

május

nyították, hogy a kortárs dráma krízisét évek óta hangoztató állítás aktualitását vesztette. Az antológia, a szakmai lapokban megjelent kritikus hangvételű recenziók ellenére, bestseller lett, így aztán 2006-ban megjelent a folytatása is Made in Poland címmel. Ez kilenc darabot tartalmazott, a második rész szerzőinek többsége Tadeusz Słobodzianeknél, a Laboratorium Dramatu mellett kezdte pályafutását. A kötetben többek között Magdalena Fertacz, Joanna Owsianko, Dana Łukasińska, Tomasz Man, Tomasz Kaczmarek és Roberta Bolesto műveivel találkozunk. A radomi színház, hogy összegezze az öt fesztivál tevékenységét, amelynek eredményeként a lengyel színházak több mint húsz darabot állandóan játszanak, könyvet adott ki Merész Radom. Új Drámák Fesztiválja (Radom Odważny. Festiwal Nowej Dramaturgii) címmel. 2005-ben megjelent az ugyanezen szerzőcsoportnak szentelt Visszhangok, replikák, rögeszmék. Új lengyel drámák antológiája (Echa, repliki, fantazmaty. Antologia nowego dramatu polskiego) című kötet. A válogatást Małgorzata Sugiera, a Jagelló Egyetem teatrológia-professzora végezte. A szerzők között Michał Bajer, Jan Klata, Marek Kochan, Jacek Papis, Monika Powalisz, Maria Spiss, Michał Walczak, Szymon Wróblewski nevével találkozhatunk. Ezek a szerzők Małgorzata Sugiera szerint az utóbbi évek legjobb szerzői közé tartoznak. Díjakat nyertek az EuroDrama és a Merész Radom fesztivál, a Kulturális Minisztérium, valamint a

láthatár

TR Warszawa mellett működő Dramatopisarskie Studium drámaírói pályázatain. A legfontosabb azonban az, hogy nem íróasztal mögött ülve írnak, hiszen többségük már valamely színházhoz tartozik – rendeznek, dramaturgként, színészként dolgoznak. Napjainkban elsősorban alkotó energiájuk és jövőjük alakulása érdekel bennünket, ezért szeretnénk azt bemutatni, hogy miről és miként írnak éppen most. A varsói Teatr Rozmaitość szintén megjelentetett (2006-ban) egy drámakötetet, a baz@art alkalmából pedig a Księgarnia Akademicka adott ki egy két kötetes francia drámaantológiát. A címben is említett boom következménye lehetett a Gdyniai Dráma-Díj (Gdyńska Nagroda Dramaturgiczna) 2007-es megalapítása is. Ez a díj, amely a gdyniai Witold Gombrowicz Színház által szervezett RaPort elnevezéső kortárs drámafesztivál folyománya, színpadi művek írására ösztönöz. Mit eredményeztek a felsorolt pályázatok és fesztiválok? Az írással foglalkozóknak saját alkotóerejükbe vetett hitet. A színházaknak repertoárjuk gazdagításának lehetőségét. A közönségnek pedig azt, hogy olyan, saját életükből ismert dolgokat láthatnak, amelyekben napjaink valóságának új problémáit ismerhetik fel. A történelem rostája egyszer majd kirostálja ebből a magmából az aranyrögöt… Ez a remény jelenti az alkotók és a kultúraszervezők minden erőfeszítésének alapját. Szenyán Erzsébet fordítása

43

láthatár

magyar napló

KOVÁCS ISTVÁN

Bella István és az Ősök Bella István ezerkilencszázhetven táján ösztöndíjasként tanult lengyelül. Varsóban. Lázár Ervinnel együtt, akit akkortájt mindenüvé követett a fehér tigris. Az ifjúság múzeumába is, ahová pedig nem szabadott állatot bevinni. Hacsak szeretettel nem. Aki bűbájolni képes, az előtt minden ajtó megnyílik. Bella István és Lázár Ervin a varsói Budapest étterem konyhájába is bemehettek. Merthogy az élőbeszédet ott lehet legjobban gyakorolni… A konyhában. A főszakács tőlük tanult meg nokedlit szaggatni. Nem lehet tudni, ki miben ért el jobb eredményt… Adalékul Bella szaggatott világához és szaggatott nyelvtanfolyamához még annyit, hogy egy mély lélegzetet véve lefordította Adam Mickiewicz drámáját, az Ősöket. Amelyről azt tartják, hogy az európai romantika csúcsteljesítménye. És nem kis teljesítményként elveszítette a kéziratot. „Nem baj. Átültetem még egyszer…” – mondta választékosan a sopánkodóknak, így nekem is, hozzátéve: „Jobb lesz az elveszettnél…” Huszonöt éven át dolgozott a fordításon. A végén már mindent elárasztott a pogányságból kereszténységbe tartó körmenet s a drezdai ősök sodró tragédiája. Bella álombeszédének nappalokat az éjszakáktól elrekesztő töltésein fel-feltörtek a lengyel nyelv buzgárjai. A költő Mickiewicz nyelvén beszélt. Ezt követően már a világ legtermészetesebb dolgának tartottuk, hogy megjelenjen a magyar Ősök. A kiadás gondja is az övé lett. Amikor a Lengyel Írók Társaságában köszönetet mondtak neki érte, egyetlen szóval válaszolt: drobiazg, azaz potomság. Lehet, hogy e kifejezés zavarában jutott az eszébe. De talán Petőfire gondolva tudatosan fogalmazott ily tömören – Varsótól véve búcsút akkor ott. Évekkel az örök búcsú előtt.

44

május

láthatár

VÉGH ATTILA

Lent

A föld néha megunja dolgait. Ásít. Eszébe jutott az ős-unalom, Khaosz teremtő űre, melyből vétetett. Ilyenkor a gyökerek, törmelékek, giliszták, lárvák és ókori pénzek éjszakáján ibolyakék áram fut át, a múlt szakadéka megnyílt. Beszél. Előbb-utóbb odaérnek a régészek. Beletúrnak a szájba, kihúzzák az idő méregfogát. Leletnek mondják, amit a nagy csönd rájuk bíz. Ezt elvehetjük abból, ami halott. Meg néhány rítust, beszédet, az unalmi viszonyok szülte vitát,

műanyag koszorút a kirakatból, Bergman-filmet, emlékeket. A többi: néma föld. Házat építünk rá, és bemászkáljuk hallgatását, ha sikerül olcsó társasutazást találni. Visz a busz, gurul a csönddoboz, a holttestet bemássza. Mennek, hogy lássák, amit más tájakon megunt a talaj. Csak az unalom érdekli őket. És néha, amikor sikerül mélyen megunni az érdeklődést, az emlékgyökerek, gondgiliszták és reménypénzek között ibolyáskék áram villan. Ha ilyenkor egyedül vagy, meghalsz.

Valahogy így A magányt kibírni csak egyedül lehet. Ez a varázsige. Kimondom és kezdődik. Villám csap a bérelt szobába, a falban ujjnyi repedés szalad, szétgyökerező vágy, ha elér, tudom, szívütés villámlik át, elcsavarodnak a fák, sárgán sziszegő ókori füvek közt az utak öszegabalyodnak, fémlemezeket vérez a nap, a föld magába fordul, emészti a törmelékeket, belélegzi hajad illatát, leinti combjaid feszült dallamát a Kökörcsin utcai éjszakában, akkor majd meglátom a szürke idegent,

rám mutat, és azt mondja, nézz szét, minden ledőlt már körülötted, csak ennyi vagy, széplelkű gyilkos, gondolkodó holttest, szóval készülj föl, mert ez most nem álom, ne kérdezd, honnan hívhatnád vissza magad, hogy a fényostor úgy érjen, ahogy kell, hogy miféle rendjét kövesd a megadásnak, amikor majd elhagynak emlékeid, mert nincs visszaút innen, a versekbe csomagolt fényt szeretteidtől szívtad el, és fogadok, hogy most, az utolsó órán is leülsz és verset írsz, hogy visszaszívd a varázsigét, te sárkányszívű költő, csalódott vámpír.

45

láthatár

magyar napló

2046 Találkozol valakivel, megszeret, lassan belakja emlékszobád, opálos vitrinek, elszürkült ablakok, fakuló székek között járkál, koptatja egy foszló szellem szőnyegét, reggel a konyhába megy, kávét tesz föl, mozdulataiban már nem ismersz rá valaki másra, kikészít csészéket, cukrot, tejet, de abban a mozdulatban, ahogy elzárja a gázt, megáll az idő, a kávéillatot visszaszívja egy régi csésze, a finom ujjakból kézfej, kar, váll ered, és te ott állsz előtte, mint aki saját múltjában ébredt, a szemébe nézel és arra gondolsz, úristen, mindenki mások emlékeit lakja, az enteriőr homályosul, élesedik, tompul, te mondasz neki valamit Orpheuszról, hogy aki az emlékeit keresi, azt fojtó, ólmos vágy húzza a föld alá, és már érzed, halálosan érzed, hogy ha kiönti neked a kávét, és beleiszol, megnyílik a végtelen űr, hát gyorsan megkapaszkodsz a semmi szélén, egy kiálló tényben, így vársz, amíg a szobát a pillanattól visszafoglalják a percek, mert a súly szívében nem élhet ember, és aki az emlékeit eléri, nem jön vissza, nem lehet mások emlékkalauza, nem szerethet többé kísértetet, nem kávézhat egy olyan világban, ahol minden, amiért élsz, elfoszlott, hát ezért kibírhatatlan az a kávéillat, Eurüdiké halvány, titkos üzenete, múljon hát, múljon el végre.

46

május

nyitott mûhely

Határszemle Beszélgetés Végh Attilával Végh Attila gondolkodó költő. A nevét folyton kísér(t)ő jelzős szerkezet nem állandó jelző, csupán a nyelvben is kapaszkodókat, irányzékokat kereső emberi elmének van szüksége rá. Azért, hogy meg tudja nevezni azt a fajta érzékenységet, amely verseiben nyomon követhető, s amelynek – noha szépirodalomként jelentkezik – az irodalmon túlmutató irányultsága van. Versei (és esszéi) egy olyan határ megközelítését, bejárását s az azon való átpillantást kísérlik meg, ahonnan nézve a hétköznapok szétszórtsága rejtett összefüggésekben mutatkozik. Ahonnan érkezve a költészet filozófia, vagy éppen fordítva, a filozófia költészet lehet. Az ily módon érzékennyé tett látás már nem válogat, mindent figyelme tárgyává avathat, s mindenben találhat valamit, ami „súly fogott”. Tájban, képben, filmben, versben, szövegben, beszédben, emberben. – Az általad többször emlegetett Caspar David Friedrich német festő válaszolta azt a fejedelemnek, aki képei megtekintése után meg szeretett volna ismerkedni vele, hogy az, aki a képeket festette, úgysem lenne jelen a találkozáson. Valóságos és látszatlét vált itt szét, szakmai nyelven fogalmazva: életrajzi és szerzői én. Ne mondd azt nekem, amit Friedrich mondott a hercegnek, lássuk a jelenség-lényedet is! Hol nőttél föl, hogyan emlékszel vissza gyerekkorodra, mit tartasz ebből az időszakból lényegesnek? – Ahogy öregszem, egyre több dolgot tartok fontosnak a gyerekkorommal kapcsolatban. Azt az egyet nem tudom elképzelni, hogy annyira öreg tudjak lenni, hogy a családfa-kutatás is érdekeljen. Ez teljesen hidegen hagyott mindig. A családomat a nagyszülőkig vagyok képes visszavezetni. Anyám viszont nagy családfakutató. Néha ágrajzokat tesz elém, én akkor mindig unatkozom. Persze megértem azokat, akik az őseikre büszkék tudnak lenni, akiknek számára jelent valamit a „vér mítosza”. A gyerekkoromból – ha igaza van Freudnak – nem tudhatom, mi a fontos. Legalábbis addig, amíg egy analitikus meg nem

mondja. Ha az írással kapcsolatban kérdezed mindezt, akkor például arra emlékszem, hogy általános iskolás koromban, alsó tagozatban szívesen gyártottam rigmusokat. Ezeken a többiek teljesen meghökkentek. Általában semmi értelmük nem volt, de nekem nagyon tetszettek. Emlékszem, kitaláltam egy olyat, úgy ötödik osztály táján, hogy: Világnézetünk alapja, / hogy Leninnek nincs kalapja. Ennek nincs semmi értelme, de amikor erre rákérdeztek, akkor úgy próbáltam magyarázni, hogy Lenin egy seggfej. Egyébként nem tartozom azok közé a költők közé, akik mondjuk, már tízévesen verset írnak. Nem is inkább a gyerekkor számít ebből a szempontból, hanem a gimnázium. A Rákócziba jártam biológia–latin tagozatra. Ott tanított Eörsiné Hajdu Marianna, a világ legjobb magyartanárnője – vagyis Magyarországé, de az ugyanaz. Már az első órán megdöbbentünk. Azzal indított – azt hiszem, huszonhatan voltunk az osztályban –, hogy egyenként mindenkinek megkérdezte a nevét, majd visszamondta. Mind a huszonhat emberét. Egy ilyen performansszal indult a tanítás. Erősen rendszerellenes volt ő –

mondanom sem kell, a Kádár-rendszerben vagyunk –, ami szintén hamar kiderült, és nagyon szimpatikus volt. Ő nem magyart tanított, hanem kultúrtörténetet, művészetet, filozófiát, gondolkodást. A tantervet egyáltalán nem vette figyelembe. Érettségire, azt hiszem, Móriczig, ha el tudtunk jutni. De nem is ez volt érdekes, hanem hogy kinyitott bennünket, legalábbis azt, aki hagyta. Észrevétlenül szívtam magamba, amit tanított. Akkor még nem gondoltam arra, hogy egyszer majd én is írni akarok. Fradi-meccs, csajozás, sör – ebben a háromszögben éltem akkoriban. Eörsiné berakott az agyamba egy időzített bombát, amely a katonaság idején robbant. Gimnázium után az agráregyetemre jelentkeztem. – Föl is vettek rögtön? – Elsőre nem. Nem mentem el felvételizni. – Beadtad a jelentkezést, és nem mentél el? Miért? – Azért adtam be oda a jelentkezést, mert biológia tagozatos gimnáziumba jártam. Ornitológus, erdész, vadász, etológus akartam lenni. Azt mondták nekem okos emberek, hogy az agráron szerintük van etológia, így hát oda jelentkez-

47

nyitott mûhely

Anyja portréja 1962-ből

tem. Az agráron persze nincs etológia, ez később derült ki, amikor már ott voltam. Jelentkeztem tehát, írásbeli és szóbeli felvételi vizsga volt, és a második körre, a szóbelire nem volt kedvem elmenni. Bár jó pontszámot értem el az írásbelin, de a szóbeli napján esett az eső, depreszsziós hangulat vett rajtam erőt. Úgy éreztem, nekem nincs kedvem most kimenni Gödöllőre felvételizni. Ezután elmentem inkább melózni. Egy évig természetvédelmi őr voltam a budai hegyekben. Ott kiélhettem természetimádatomat, közben újra felvételiztem, másodszorra fölvettek. – A második felvételiig sem tisztázódott az etológia és az agráregyetem valós viszonya? – Még akkor is azt hittem, hogy ott majd lesz valami, ami érdekel. De közben előfelvételisként katona voltam egy évig Szombathelyen. Ott szétolvastam a könyvtárat, ott robbant föl bennem az a bizonyos szellemi bomba. Emlékszem, karácsonykor ültem az őrtoronyban, és elkezdtem verset írni. Egy halál

48

magyar napló

giccses verset arról, hogy vadludak húznak az égen, alkonyat van, és a szemedben repülnek benn a ludak… Mindegy, elkezdtem valahogy a versírást, és nem tudtam abbahagyni. Amikor pedig bekerültem az egyetemre, már egy kicsit megbillent ez az ornitológiai világkép. Kezdtem rájönni, hogy azért más is van a világon, nem csak túzok meg réti sas. – Nem volt nehéz úgy elvégezni az agrárt, hogy érezted, közben megfogott valami, amely egészen már irányba indított el? – Az első félév után bementem a rektori hivatalba, és megkérdeztem, át lehetne-e menni máshova, ha ezt az évet megcsinálom. Átvesznek-e a következő évbe máshova. Kérdezték, hogy állatorvosira? Nem, mondtam, hanem magyar–filozófiára. Azt válaszolták, hogy szerintük én elmebeteg vagyok. Mondtam, az lehet. Arra gondoltam, hogy akkor ezt az agrárt azért elvégzem, ha már itt vagyok. Azért is volt könnyű, mert én akkor punk voltam. Beleszartam mindenbe. Belőttem, mennyi az a tanulásmennyiség, amely a kettesekhez elég. Nagyon jó szociális segélyt kaptam – elvált szülők, beírtuk, hogy nyomorog a család, meg ilyesmi. Nagyon jó volt tehát ott lenni, csak a vizsgaidőszakban kellett egy kicsit tanulni. Érdekes puskázási technikákat dolgoztam ki. Emlékszem, egy damilos puskát is kitaláltam, amely következőképpen nézett ki: a zakó akasztójára damilok voltak rákötve, az ujján pedig végigjöttek, és mindegyik végén az egyik tétel volt olvasható. Ha leültél,

ki lehetett húzni őket, és a megfelelőig pörgetni, de ha kiegyenesedtél, visszacsúszott magától. Csodálatosan működött. Ilyenekkel foglalkoztunk agráros punk barátaimmal. Miközben így vegetáltam, azért már Filmvilágot, a régi Mozgó Világot olvastam, és kezdett körvonalazódni bennem, hogy pontosan mi is az, ami engem múlhatatlan módon szellemi jellegű izgalomban tart. Kiderült, hogy sokkal fontosabb és érdekesebb dolgok is léteznek, mint gondoltam. Ez a fotózásban is megnyilvánult: gimnazista koromban vadfotózással foglalkoztam. Bőgő szarvasbika, dagonyázó vaddisznó, ilyesmi. De arra nem gondoltam, hogy a fotózással esetleg ki is lehet fejezni valamit. Egyetemista koromban jöttem rá erre is, párhuzamosan azzal, ahogy az ornitológiával kapcsolatos hiedelmeim szétolvadtak. – Elvégezted az agrárt. Utána dolgoztál a szakmádban? – Egy napot se dolgoztam, de nem is nagyon tudtam volna, mert elég sok zűrt csináltam az egyete-

Nagyapja katonaigazolványképe

május

men. Eleve: punk voltam. Mikor bemész lila hajjal az egyetemre – a legkomcsibb egyetemre Magyarországon –, az már eleve azt jelenti, hogy sose leszel „felső vezető”. Persze nem is akartam az lenni. Többször megtörtént, hogy az oktatók a folyosón összesúgtak mögöttem: „ez azért mindennek a teteje”. Én ezt nagyon élveztem. Egyszer részegen vörös zászlót égettem a kollégium erkélyén, alattunk pedig vagy ötszáz ember sétált. Volt egy elhárító tisztje az egyetemnek. Törte a magyart, mert totál ruszki volt. Na, ő észrevette a zászlóégetést. Azonnal feljött a koleszba, és végigment az emeleten, csakhogy ő is annyira be volt rúgva, hogy egy emelettel lejjebb ment végig, és ezért nem talált meg. Ezt az egyik évfolyambesúgótól tudtam meg később. Mert voltak olyanok is. Ezekkel mindig ideológiai vitám támadt, elmondtam nekik, hogy ruszkik haza, és hasonlókat. Ezek meg csak mosolyogtak. Nem lehetett őket megsérteni, mert nem volt gerincük. Ezt az embertípust nem lehet megsérteni, kiborítani, mert valójában nincsenek is. Egyszer meg Paks táján egy szovjet emlékműről szedtek le, éppen február 13-án történt, Budapest felszabadításának napján, mert úgy fotóztattam magam, hogy az emlékmű tetején fekete zászlóként egy sálat lobogtatok. Ott állt egy önkéntes rendőr a parkban, akinek az volt a feladata, hogy figyelje, ki alázza meg az emlékművet. Akkor bevittek, kérdezgettek mindent. Én meg mondtam, hogy csak a születésnapomat ünnepeltem, ami tényleg február 13-án van. Azzal engedtek el, hogy találkozunk legközelebb a parlament tetején. Az ilyen ügyekből mind kartoték-adat

nyitott mûhely

lett szerintem, de én nem kértem ki, amikor lehetett, mert iszonyúan nem érdekel, mit irkáltak rólam. Szétosztottam az egyetemen pár Beszélőt meg az Ellenpontok

Apjával a lágymányosi Duna-parton 1964-ben

néhány számát, és nagy forradalmárnak éreztem magam. Valójában persze kis hal voltam. – Katonaság, egyetem, utána mit csináltál? Akkor jött a filmkritikás korszak? – Nem, az később jött. Az egyetem után visszamentem természetvédelmi őrnek, akkor már a Pilisbe, és három évig csináltam. Nagyon kellemes volt, de ha nem az erdőn voltam, már csak filozófiát olvastam, meg klasszikus szépirodalmat. Utána későbbi apósom unszolására úgy döntöttem, hogy nyúltenyésztésből leszek milliomos. Elköltöztem Zalaegerszegre, és elkezdtem nyulat tenyészteni. Egy évig kínlódtunk, aztán megdöglött az összes nyúl.

Akkoriban kezdtem a Mozgó Világban folyamatosan publikálni. Emlékszem, a Mozgó Világ végén volt egy kis szerzői lexikon. Ami úgy nézett ki rendesen, hogy: X. Y., az MTA Irodalomtudományi Intézetének munkatársa stb. Én meg azt írtam oda, hogy Végh Attila – írással, olvasással és nyúltenyésztéssel foglalkozik. Szóval bebukott a nyulászat, valami titkos kór ütötte föl a fejét. Szerintem rossz volt a technológia. Ezután visszaköltöztem Pestre, pár évi lődörgés következett, és akkor történt, hogy belevetettem magam az éjszakai életbe. Ekkoriban könyvlopásból éltem. Nem tudom, hogy bele mered-e írni, felőlem nyugodtan beleírhatod. Még egyetemista koromban, a rendszerváltozás után indultak el ezek a független újságok, a Kapu, a Reform, a Hitel. Én a Kapu köréhez csatlakoztam. Krausz Tivadar és Nagy Attila Kristóf voltak ott a menő költők. Nekik akkor már több kötetük volt, sőt, az Írószövetségbe is fölvették őket. Mi, kezdő költők, akik összehaverkodtunk velük, úgy éreztük, ez a csúcs: könyvek és írószövetségi tagság. Emlékszem, szegény Nagy Attila – aki aztán meghalt – úgy dedikálta nekem Totálbrutál című kötetét, hogy: „Buzdításképpen”. Odajártam tehát, beszélgettünk, ittunk, buliztunk. Együtt csináltunk felolvasó-esteket. Tehát párhuzamosan a Mozgó Világban és a Kapuban kezdtem publikálni. Verseket és filmkritikákat. Filmekről hosszabban, esszészerűen írtam. A Kárhozatról, a Berlin fölött az égről. Vannak páros csillagok az irodalomban. Nagy Attila Kristófot és Krausz Tivadart ilyennek láttam. Együtt mozogtak. Azt hittem, együtt fognak Kossuth-díjat kapni valami-

49

nyitott mûhely

kor. Nagyon jó volt ez a kör, mert volt sok induló költő és író frusztrálta ott egymást. Nagy éjszakai élet volt. Ekkoriban költöztem el a barátnőmtől, akit csak utána vettem feleségül, mert anarchista nem házasodik. De aztán rájöttem arra, hogy ha az ember annyira anarchista, akkor akár meg is házasodhat. Ha úgy se jelent semmit, akkor miért ne. Az éjszakai élet úgy indult, hogy egy barátommal és egy lánnyal hármasban kivettünk egy nagy albérletet a Szív utcában. Ott kommuna-szerű élet kezdett beindulni, hatalmas bulik voltak. Szilveszteri bulikon kétszázan voltak fenn nálunk, szóval hihetetlenül orgiasztikus események voltak. Ez nekem jót tett, mert a kamaszkoromból kimaradtak a bulizások, és éreztem, ha ez így marad, baj lesz. Majdnem egy évig tartott ez az élet, ami konkrétan úgy nézett ki, hogy nappal alvás, éjszaka bulizás. A fennmaradó időmben meg – ahogy már mondtam – könyveket loptam könyvesboltból, aztán eladtam antikváriumokban. Jól éltem belőle, volt pénz albérletre és éjszakai bulizásra. Ezt úgy háromnegyed évig bírtam. Aztán kezdtem érezni, hogy mennyire nyomasztó ez az életforma. A kispolgári morál már akkor se érdekelt, le tudtam választani az igazi morálról, de azért mégis lehúzott ez a lét. Settenkedsz könyvesboltokban, mint egy féreg. Egyrészt ez kezdett el nyomasztani, másrészt meg az, hogy mióta lemerültem az éjszakába, semmit nem írtam, nem olvastam. Teljes szellemi és lelki lepusztulás történt. Annak ellenére, hogy mondom, nagyon jó volt, mert sok jó fej emberrel megismerkedtem, és tapasztalatként is fontos volt. Az volt a szerencse, hogy a kommunában együtt laktam Horváth Barnabással. Vele is az éjszakában találkoztam. Ő akkor a Demokratánál volt olvasószerkesztő. Mondta egyszer, hogy

50

magyar napló

a lapnál épp filmkritikust keresnek, nincs-e kedvem oda írni. Elkezdtem írni filmkritikákat, arra már kaptam valami pénzt. Pár hónap múlva üresedés volt, akkor fölvettek kultúrrovat-vezetőnek. Azért már annyi pénzt kaptam – emlékszem, hatvanezret, akkor az nem volt olyan rossz –, amiből simán meg tudtam élni. Első fizetésemet megkapva bementem egy könyvesboltba, és vettem egy könyvet. Hatalmas érzés töltött el. Újra az igazi emberek között! – Egyetemista korodban elkezdtél verset írni, aztán volt egy szünet az éjszakai élet miatt. Hogyan folytatódott? – Verseket azért írogattam az éjszakai élet idején is, arra alkalmas. Arra már nem, hogy egy nagyobb Arisztotelész-tanulmányt megírjon az ember. Ha az irodalmi vonalra vagy kíváncsi, akkor elmondom, hogy verseket Bella Pistánál publikáltam az ÉS-ben, ami akkor komoly lapnak számított. Mert azért az új Mozgó Világ már nem ugyanaz volt, mint a régi. Habár Berkes Erzsébet volt a versrovat-szerkesztő, aki eszméletlen jó fej volt, nagyon szerettem. Jó tanácsokat adott, költészeti és életvezetési szempontból egyaránt. Éles szemmel észrevette a púdersorokat, a mellébeszélést. Vele sokat beszélgettem. Szóval Bella Pistához mentem el. Közölt tőlem az ÉS-ben. Az első irodalmi publikációm azonban a Népszavában történt, Kiss Dénes alatt. Ez úgy esett, hogy amikor már elég bátor voltam ahhoz, hogy költőnek képzeljem magam, elmentem Gyurkovics Tiborhoz. Azért hozzá, mert anyám barátnője volt az ő korábbi felesége. Fölhívtam, elmentem hozzá, odaadtam a verseket. Elmondta, hogy mi jó, mi rossz, és persze rögtön elővett egy József Attila-kötetet, és elkezdett felolvasni belőle. Aztán azt mondta, menjek el Kiss Déneshez, vigyek verseket

neki, a Népszavába. Ilyeneket vittem – még a régi rendszerben vagyunk –, hogy: Bámul a Hold sötét tájba, / szalmaember szalmalángba, / szaremberek szarországa, /te vagy a fogó! Kiss Dénes azt mondta, ez nagyon megható, de tudom-e, hogy milyen országban élek. Ja, mondom, most arra céloz, hogy hozzak inkább szerelmes verseket? Azt mondja, pontosan. Na, vittem neki szerelmes verseket, és egyet közölt. Aztán szólt, hogy ha tovább akarok lépni, akkor Bella Pistához forduljak az Élet és Irodalomnál. Elmentem Bella Pistához, aki egy aranyszívű ember volt. Nagyon büszke voltam rá, hogy az ÉS-ben jelenek meg. Aztán kezdett unszolni, hogy csináljak kötetet. Én éreztem, hogy ezek a versek nem olyan jók még, de arra gondoltam, biztos ő tudja jobban. Összeraktam egy kötetre valót, és elmentem Deák Lacihoz meg Parancs Jánoshoz a Szépirodalmi Kiadóba. Parancs elolvasta, és jószándékúan elmondta, hogy ez még nagyon kevés ahhoz, hogy igazi verseskötet legyen belőle, és hogy egy év múlva megint hozzak el egy kötetre valót. Egy év után nem mentem vissza hozzá, mert még akkor is úgy éreztem, hogy kevés. Tudtam, hogy kötetet akkor szabad csinálni, ha majd ki akar szakadni belőlem. Akaratból nem lehet. Később, amikor a Demokratánál kultúrrovatos lettem, termeltem a filmkritikákat, összegyűlt belőlük egy kötetnyi. Bencsik András ajánlotta, adjuk ki kötetben. Azt mondtam, addig nem, amíg az első verseskötetem meg nem jelenik. Nem akartam, hogy amikor majd megjelenik a verseskötet, azt mondják, na, ez egy filmkritikus, aki verseket ír. Költő akartam lenni, aki másrészt filmkritikákat is ír. Deus ex machina-szerűen hívott föl telefonon Serdián Miklós György, akit nem ismertem.

május

Elmondta, hogy új kiadót indít, az Editio Plurilinguát, és kiadná a verseimet. Amúgy is Frankfurtban könyvvásár lesz. Ez már a kilencvenes évek végén történt. Tehát tíz évig lappangtam. Folyóiratokba írtam, de kötetem nem volt. Azt mondta Serdián, hogy a frankfurti könyvvásárra is kiviszi, és úgy hozná ki a kötetet, hogy német fordítások is lennének benne. Erre mondtam igent. Kilencvenkilenc versre volt szükség, mert a sorozatának ez volt a koncepciója. Akkor már volt ennyi jó versem. Tíz év alatt azért meg lehet írni kilencvenkilenc jó verset. Összeállítottam, meg is jelent, ki is vitték Frankfurtba. Ez Az ügyész sétája című kötet, németül Spaziergang des Staatsanwaltes. Később jöttem rá, ha egy németnek ezt a címet elmondom, nagyon valószínű, hogy beugrik neki az Untergang des Abendlandes, mert rímel rá. Akkor erre nem gondoltam, de később jól esett, mert Spenglert szerettem. Kivitték Frankfurtba, persze nem lett zajos világsiker, viszont annyi történt, hogy az újjáépült Alexandriai Könyvtár rendelt belőle. Ha Alexandriában jársz, vedd ki. A másik siker pedig az volt, hogy a jogi egyetem is rendelt belőle. Azt hitték, ez valamilyen jogi könyv. Aztán kiselejtezték, mert rájöttek, hogy nem az. Serdiánnal később összebarátkoztunk, második verseskötetemet, az Óda a nemléthez címűt is ő adta ki. A harmadik a Kairosznál jött, A sülylyedés metafizikája című esszékötet. Úgy éreztem, Serdián kissé neheztel ezért. De szerintem nemes ügy a tehetségkutatás. A Berkes Erzsi-féle

nyitott mûhely

Mozgó Világ is amolyan fölfedező újságként működött. Kutattak az új költők után, aztán amikor azok elértek egy bizonyos szintet akár ismertségben, akár önképben, akkor dobbantottak. Ha kiadót alapítanék,

1987. március 15.

hasonló lenne. Nem volna kedvem hozzá, hogy klasszikusokkal prüntyögjek. Az újak fölfedezése sokkal érdekesebb. – Visszatérve az első kötethez: annak anyagában már szerepeltek olyan versek, amelyekről – mint korábban mondtad – úgy érezted, még nem az igaziak? – Nem, nem voltak. Jó, hogy előtte lappangással telt tíz év, de abban a könyvben csak az utolsó három év versei szerepeltek. Most is tudok egy csomó olyan verset,

amely soha nem jelent meg kötetben. Még olyan is van köztük, amelyik tetszik. Például van egy négysorosom, amelyet húszéves koromban írtam, és nem tudom, miért, de most is tetszik. Úgy szól, hogy: Vissza valami otthon felé / kutyaugatást tépnek az ágak / bennem fészkel a fekete szél / hópehelyrenddel tüntet ki a bánat. Ez máig tetszik. Persze nem egy nagy költemény, formája sincs. – Sok versedben észrevehető a nyelvjáték, ami posztmodern vonás. Hogyan tudod az elődökre történő – néhol blaszfém – rájátszást, a nyelvjátékot elhelyezni saját költészetedben? – Itt nagyon sokféle dolog összecseng, de megpróbálom összeszedni. Az egyik a nyelvjáték. Ha Wittgensteinnek igaza van, akkor más nincs, csak a nyelvjáték. De ez egy tágabb nyelvjátékfogalom. A másik a posztmodern. A posztmodernnek többféle megítélése van. Magyarországon van két nagy tábor, az egyik szitokszóként kezeli, a másik pedig jelvényként tűzi ki. Egyik se jó. Akik szitokszóként kezelik – őket az egyszerűség kedvéért nevezzünk jobboldali íróknak és irodalmároknak –, azoknak fogalmuk nincs arról, hogy a posztmodern mennyire hitelesen tükrözi a mai valóságot. Ez a posztmodern szétszakítottság-tudat egyszerűen van, és kész. Vége a nagy narratívának, a világ szétesett, ahogy meg lett jósolva, minden széthullott darabokra. Ha pedig szétesett, akkor nem biztos, hogy az a helyes út, hogy megpróbáljuk az idillt eljátszani. Vagy hogy megpró-

51

nyitott mûhely

báljuk megírni a nagy narratívát, csakazértis. Hanem vállalni kell. A posztmodern túlhajtása viszont öncélú baromságokat szül. Tisztában kell lenni az eredettel, azzal, hogy az elődök mit csináltak, például tisztában lenni a verstannal. Hogyha te ismered a formát, és úgy ereszted el, abból egészen más sül ki, mint ha eleve nem is ismernéd. Egy integetés az elmúló felé, nekem ez tetszik. Az írás nem most kezdődött, hanem sok ezer éve, és ahogy az első szavait a gyerek megtanulja a szüleitől, ugyanígy kell nekünk az első szavainkat az előttünk járóktól megtanulnunk. Amikor pedig meghalunk, a halálos ágyunkon ugyanígy mások viszik tovább az utolsó mondatot. Ez egy ilyen játék. – Ahogy te fölépíted a köteteidet, az is rád jellemző. Észrevettem, hogy vannak bujkáló soraid, amelyek köteteken át visszatérnek… – Például? – „…öregasszonyok most hímzik az oltárterítőt, az erdőn valaki avarral takarja a vermet.” Nem csak ezt a sort használod újra, hanem esszéidből is újrahasznosítasz mondatokat, gondolatokat. Legutóbbi könyvedbe is néhol korábbi esszéidből emeltél be szövegeket, fotókat. – Szívesen lopok sorokat magamtól. Műfajhatárokon keresztül is. Csak arra vigyázok, hogy föntről menjen lefelé, tehát ami versben megvan, azt filmkritikában simán fölhasználom, de fordítva azért nem. – Ez erőteljesen a saját hagyomány kiépítését sugalmazza… – Önhagyomány, magánmitológia? – Igen. – Néha én is gondolok rá, hogy talán csak lustaságból lopok gyakran magamtól, nem pedig azért, hogy régebbi gondolataimat új kontextusban kipróbáljam vagy megfürdessem.

52

magyar napló

– Aztán le lehet fedni valami szép ideológiával… – Persze, bármit meg tudok magyarázni. De az is lehet, hogy mindkettő igaz, az új kontextus fürdővize, meg a lustaság is. Ezt nem tudom kontrollálni belülről, mondd meg te. Szerintem kívülről te jobban látod, mint én, hogy adott helyen az most micsoda. Éppen tegnap kaptam az új Parnasszusból, abban szerepel egy versem, a Nagymarosi elégia. A második fele egy az egyben egy olyan régi vers, amely még Az ügyész sétájában jelent meg. Ilyet azért lustaságból nem csinál az ember, hogy a vers felét, ráadásul a döntőbb, második felét átveszi egy korábbi verséből. Egyébként az sem jellemző rám, hogy fényesítgetném korábbi magamat, hogy régebbi verseket elővennék és újraírnám őket. Azokat már unom. Már akkor unom őket, amikor kötetben megjelennek. De valami oka mégis volt annak, hogy egy verset 1999-ből kiszedtem. Éreztem, hogy ennek kell valami új keretet adni, elégikus okból. Eleve is elégia volt, mert a nagyanyám haláláról szólt. Amit elhagytam belőle, nem volt annyira jó. Így jobb lett. Viszont legalább idézőjelbe tettem. – Bevallottan vagy sem, de olyan irodalmat művelsz, amelyet erős gondolatiság jellemez – ennek hiányát sokszor számon kérik a magyar irodalmon, mondván, hogy a magyar nem gondolkodó nép. Honnan ez a filozófiai vonulat? – Elmondom, amit ilyenkor szoktam. Mindig is a gondolkodó költőket szerettem: Pilinszkyt, Rilkét, Hölderlint. A filozófusok közül pedig azokat, akik költői módon tudtak írni. A preszókratikusokat, Platónt, Schopenhauert, Nietzschét, Heideggert. Ennek nyilván oka van. Itt elmehetnénk az asztrológia felé is, fölemlítve, hogy milyen bolygók állnak a kilences házamban, de ne tegyük. Heidegger azt mondja, költőien lakozik az ember.

Ez ugyanakkor gondolkodói lakozás. Amikor Heideggernek megmondták, hogy a magyar „gondolkodni” infinitivus a gonddal áll etimológiai kapcsolatban, állítólag csodálattal és meglepetten fogadta, hiszen ő mindig is ezt a kapcsolatot kereste, csakhogy a németben a Sorge és a Denken még köszönő viszonyban sincs egymással. Amikor verset írok, azokat a legmélyebb alapjaimat próbálom megtalálni, amelyek – ha úgy tetszik, induktív módon – rányitnak valami általánosra. Filozófiai írásaimban pedig azt keresem – deduktív módon –, hogy melyek azok az általános alapok, amelyek egyedi létem felé nyitnak. Ez a kettő egymást keresi. Mintha a Hadészba leérő gyökerek – mint Ádám teremtésén – elindulnának egymás felé, s amikor megtalálják egymást, valami áram villan. Az, hogy a magyar nép metafizikus-e vagy sem, nem tudom, de nem is nagyon érdekel. Az a magyar, aki ebben a deduktív-induktív közeledésben a tükörben elém áll. Ilyen az ember. Nem szeretem, ha megmondják, hogyan szabad írni. Az tény, hogy nem nagyon szeretik ma Magyarországon, ha a költő gondolkodik. Ennek ellenére sok magyar költő szeret „filozofálni”, anélkül, hogy bármit tudna a filozófiáról. Ez legalábbis vicces. De az is igaz, hogy a teoretikus szellem megmerevíti a költészetet. Borzalmasak azok a József Attila-versek, amelyekben megemésztetlen filozófiai tételek visszhangoznak. Stefan Zweig egy esszében azt írja, hogy Hölderlin soha nem lett volna titkos tanácsos, mint Goethe, mert erősen érezte magában az elhivatottság szent tüzét, és úgy gondolta, a társadalmi posztok kioltják a lángot. Stefan Zweig Hölderlin pártján van. A racionalizálás, a teoretikus attitűd körülbelül ugyanígy fújdogálja a lángot. Így még szebb a feladat: a szélviharban úgy vinni el a gyertyát a Szentföldre, hogy ki ne aludjon a lángja.

május

– Azt hogy lehet értelmezni, hogy valaki expressis verbis nem ezen az úton halad, de mégis vannak olyan sorai, amelyek – ahogy te írtad egy esszédben – súlyt fognak? – Ott van Ady, aki nem filozofikus költő. Ady szeme mégis mindent lát. Vagy Vörösmarty. Ő sem filozófus, hiába gondolkodik a könyvtárban. Akiket mifelénk filozofikus költőnek szoktak nevezni, azok általában nem azok. Tornai Jóskával együtt én sem értettem soha, hogy Szabó Lőrincre miért mondják: filozofikus. Szerencsére az a szép a költészetben, hogy nem csak úgy lehet elképzelni, ahogyan én. Sokfelől el lehet jutni a lényeghez. És ez a filozófián belül is igaz. Kantot ugyanolyan élvezettel olvasom, mint a költő-filozófusokat, pedig rá mégsem lehet azt mondani, hogy költői gondolkodó. Mégis csodálatos. – Többször úgy nyilatkoztál, hogy a költő médium. Az ember azt képzeli, hogy van valami megmagyarázhatatlan, ami téged megfog. Sokszor magad se tudod, hogy ez micsoda. Aztán révület fog el, leülsz és nekiállsz írni. – Ez majdnem így történik. Ha nem a megfoghatatlan kap el, abból nem lesz vers. Fontos, hogy ne értsem pontosan, miről akarok írni. Viszont érezzem, hogy itt van valami. Lehet egy gondolat, egy mondat, egy kép. Általában kép. A múltkor például álmomban előadást tartottam valami gyülekezet előtt. Az utolsó mondatra ébredtem föl, ami így hangzott: „Én egy hullócsillag vagyok, Isten cigarettacsikkje”. Erre fölriadtam. Ebből írtam Meteor című versemet. A kép nyomán. Hogy van

nyitott mûhely

egy fénypont, amely ív is, amelynek útja van, és miközben hull, egyre drámaibban önmaga. Hulltában megfoghatatlan. Másrészt meg gondolatilag is érdekel ez a hullás, hogy valaki megszületik és zuhan. Szóval a megfoghatatlanság azért fontos, mert a megragadás, akármilyen fogalmi keretben történik is, olyan,

A család

mint a titkos tanácsosság. Csak annyiban nem igaz, amit elmondtál, hogy a révület nem automatikusan jön, hanem ha van egy kép, amelyről érzed, hogy lehet belőle valami, akkor elkezded megcsinálni. Poiészisz görögül annyit tesz: csinálás. Tehát leülsz a fenekedre és melózol. És ha szerencséd van, beleírod magad a révületbe. Elírod magad olyan messzire, ahonnan tovább már a lépteid vezetnek téged. – Hogyan lehet ezt az állapotot kontroll alatt tartani? – Ehhez tudathasadtnak kell lenni, ehhez az kell, hogy nagyon közelről érezd a dolgot, ugyanakkor legyél nagyon távol tőle. Erről is többször írtam, hogy az nem is alkotó, aki ilyen formában nem tudathasadt. A végtelen közelség eredménye, hogy úgy tudod megírni, ahogy senki más. A végtelen távolságé pedig, hogy meg tudod formálni. Miközben izzik, le is tudod hűteni. Ha valamelyik

hiányzik, abból nem lesz vers. Ami forró marad, abból giccs lesz. Ami túl hamar kihűl, az unalmas. Valaki egyszer figyelmeztetett rá, hogy ez nem tudathasadás, hanem éppen hogy egységben látás. Hogy minek nevezzük, az mindegy. A hétköznapi szétszóródottság felől egységben látásnak látszik. Ha most lelkileg el akarnám mélyíteni ezt a témát, akkor elmesélném, hogy amikor nagyanyám halálos ágyán ültem, akkor hasonló tudathasadást vettem észre magamon. Egyrészt éreztem, hogy nagyon mélyen fáj, ugyanakkor föntről láttam magam a helyzetben, és éreztem azt, hogy ez nagyon jó. Hogy itt most valami nagyon fontos dolog történik, valami árad ki nagyanyámból, és belém árad át. Egy fontos tanítás. Együtt éreztem a kettőt. És perverz módon azt is éreztem, hogy ebből vers lesz. Minden költő szívtelen vámpír. Az életben sokszor megfigyeltem magamon ezt a kettős látást. Például vitákban is. Mondasz bármit, én elkezdek vitatkozni, közben pedig érzem, hogy tudnék ugyanígy érvelni az ellenkező álláspont mellett. Sokszor csak beszédhelyzet kérdése, hogy mi a véleményem. – Amikor megszerkeszted a köteted, abban már jelen van valamiféle üzenet kidomborítása? – Igen, de csak ha nem valami didaktikus dologra gondolsz. A szerkesztéskor az történik, hogy az éppen megszilárdult szobrokat sakktáblára tesszük, és elkezdünk sakkozni. Ez elég unalmas. Ekkor már magukat a verseket is unom, már felolvastam őket hússzor, már megjelentek újságban. De hát valakinek ezt is meg kell csinálni, és nálam jobban úgyse tudja

53

nyitott mûhely

megszerkeszteni senki. Soha nem hagyom, hogy más csinálja. Általában a borítóképet is én fotózom, szeretek mindent én kitalálni. – Az írás médiumszerű állapot. De ha közvetítő vagy, akkor az, amit létrehozol, mégiscsak valami üzenet. – Ilyenkor a két énem között közvetítek. A Koránban ez úgy van – fogalmam nincs, mi hogy van a Koránban, de ezt véletlenül tudom –, hogy az embernek van egy emberi és egy isteni énje. Lehet, hogy ez minden vallásban így van, és a pszichológiában is, csak ott másképp nevezik. A médiumjelleg abban merül ki, hogy az én isteni énemben, mélytudatomban – hívod, ahogy akarod – gomolygó ködből próbálok átcsempészni elemeket a hétköznapi énembe, abba az énembe, amely már tud az emberekkel beszélgetni. De a hétköznapi énem határainál lezárul ez a játék, onnantól el van eresztve a repülő, és mindenki úgy lő rá, ahogy akar. Az már engem nem érdekel. Csak maga az írás érdekel. Nem zavar, ha egy versemre azt mondják, hogy rossz, és nem dob föl, ha dicsérik. Nem vonok le egyikből sem következtetést. Az lenne a baj, ha csak a dicséret érdekelne. Olykor hajlik is a személyiségem egy ilyen öntömjénező irányba, de azt hiszem, ezen már túl vagyok. Hogy társaságban olykor saját zsenialitásomról értekezem, az inkább azért van, mert szeretem meghökkenteni embertársaimat. De visszatérve a kérdésre: ha a versek üzenetét didaktikus vagy – horribile dictu – vallásos értelemben veszed, akkor erősen tiltakozom. Utálom a didaktikus verseket. Például Vasadi Péterrel sokat beszélgetünk arról, hogy az úgynevezett vallásos versek azért olvashatatlanok, mert a keresés már ott lezárul, hogy a szerencsétlen valami kész üzenetet iszonyúan át akar adni. Egy postás nekem ne írjon verset. A semmi matrjoska babáitól irtózom.

54

magyar napló

– Annak a metafizikai érzékenységnek, amellyel te élsz, jellegzetessége, hogy valósabb, igazi létezésre akarja az embert rádöbbenteni. A hit ugyanilyen ambícióval lép föl, hogy az embert látszatlétével szembesítse. Tényleg nem látsz közöttük kapcsolatot? – Nem látok. Sőt, a kettő egymást kizárja. Heidegger Bevezetés a metafizikába című írásában azt olvashatjuk, hogy a keresztény filozófia fából vaskarika, mert az ontológia alapkérdésére – hogy tudniillik miért van inkább a létező, nem pedig a semmi – a vallásos rögtön rávágja, hogy mert Isten teremtette. A hívő azért nem lehet filozófus, mert nem mer az alapokig lebontani mindent, hogy onnan, a semmiből induljon el. Nem tud igazán gyerek lenni. A filozófia mindig a nulláról indul. A vallás a gondolkodás vegyértékeit zárja le. Légritka tér ez. – Az a gondolat, hogy prekoncepció-mentesen, fogalmakba nem beszorítva dolgot, jutni el a létig, számomra teljesen parallel azzal a keleti vallásokban működő képzettel, hogy le kell söpörni, nullára kell radírozni mindent az emberben, hogy valóságáig eljusson. Hamvas Bélának vannak ezzel kapcsolatos esszéi. Másrészt a keresztény misztikában is mintha ugyanez a dolog munkálna, az embernek más dolga nincsen, csak mindenét, amije van, ki kell dobálnia… – Sőt, még talán az is kevés. Eckhart mester azt mondta, az embernek ki kell takarítania magát, és egy üres helyet kell létrehoznia magában, amit aztán Isten elfoglalhat. Később azt mondta, tévedett, még ezt sem szabad megtenni, mert aki üres helyet őriz magában, az különbözőséget őriz. Egyébként nem értek a keleti vallásokhoz és a misztikához, viszont a hozzáértők úgy vélik, hogy Buddhával is ugyanaz történt, mint Jézussal. Buddha tanai

is, amikor buddhizmussá lettek, kifordultak magukból. Amikor elkezdenek megszilárdulni a falak, akkor a játék reménytelenné válik. Miután megszilárdultak, már visszatekinteni is reménytelen. Heidegger ugyanerről szól, amikor azt írja, hogy az ontológiatörténet destrukciójára van szükség, hogy visszakeressünk az alapokig. Úgy látja, hogy a létkérdést elfelejtettük, mert elfedte valami fedőhagyomány. Fiatalkorában még Arisztotelésznél kereste a létet. Később Platónnál. Még később azt mondja, hogy Platón ideatana már a létfeledésben áll, csak a preszókratikában őrződött meg a lét alaptapasztalata. Legvégül már úgy látja, hogy a preszókratikusok közül is csak Parmenidész töredékeiben. Ez a vége, utána már nincs más. – Tudod időponthoz kötni ezt a filozófiai érzékenységet? Mikor ébredt föl benned? – Gimnazista koromban megpróbáltam elolvasni Nietzsche válogatott írásait. Abban a kiadásban a Túl jón, rosszon-ból volt egy részlet. Megpróbáltam elolvasni, de nem tudtam vele mit kezdeni, és éreztem, hogy én vagyok a hibás. Akkor döbbentem rá arra is, hogy van olyan szöveg, amit olvasva harminckétszer kell elolvasni egy-egy mondatot, hogy megértsd. Akkor megpróbáltam megküzdeni a szöveggel, és végül úgy éreztem, hogy értem, de erről nyilván szó sem volt. Mindenesetre az, hogy két hétig voltam képes olvasni húsz oldalt, a filozófiai érzékenység jele. Különben odavágtam volna a könyvet, gondolom. Tudod, mint a Fekete zongora: nem tudni, hogy miről szól, de gyönyörű. Visszatérve az előzőekhez: én nem vagyok hívő, de ennek ellenére a legjobb barátaim között van egyrészt Vasadi Péter, másrészt Mékli Attila, aki Farkasréten katolikus pap. Egyikük se úgy hívő, ahogy azt az ember elképzeli, hanem szabadon

május

az. Ha velük beszélgetek, nem érzem azt a merevséget, amiről beszéltünk. Van egy adott iránya az ő gondolkodásuknak, amiből nem engednek, és ami felé újra és újra irányt vesznek. De ez nem akadályozza meg őket a legnagyobb kalandtúrákban sem. – Azt, hogy ők tartanak egy irányt, nem érzed leszűkítésnek? – Nem, ők mindketten zsenik vagy szentek, ahogy tetszik. A zseninek mindent szabad, még vallásosnak lenni is. Az már a kereszténység tragédiája, hogy igazából csak szenteknek lenne szabad kereszténynek lenni. – Én ezt megtartanám Isten kompetenciájában… – Ja igen, én most abból indultam ki, hogy én mondom meg, hogy ki a szent… – Térjünk vissza egy kicsit Heideggerhez. Mi a véleményed a verseiről? – Heidegger polcán három könyv mindig ott volt. Trakl, Rilke, Hölderlin. Szívemnek kedves mind a három. Rilke szerintem minden idők legnagyobb költője. Hölderlint csak azóta érzem nagy költőnek, mióta megvan a görög megzuhanásom. Ő a görögöket nagyon érezte. Tudott görögül, tudta, hogy miről beszél. Na meg ott van Trakl, aki egyszerre zseni és elmebeteg. Őt mindig szerettem. Heidegger polcán mindig ott állt a mérce, amelyhez képest ő nagyon rossz verseket írt. De Heidegger maga is mondta, hogy ezek nem versek, hanem csak amolyan költeményszerű filozófiai szövegek. Valamiért úgy érezte, hogy ugyanazokat a gondolato-

nyitott mûhely

kat, amelyek filozófiai kontextusban már megtalálták egyszer a helyüket, át kell tenni egy másmilyenbe, ahol másképp viselkedhetnek. Szerintem nem viselkednek másképp. De ennyit megbocsáthatunk Európa legnagyobb huszadik századi filozófusának.

Kirándulás Barna T. Attilával

– A magyar költészetből számodra ki a fontos? – Nagyon sokan. Ha időrendben haladunk, Berzsenyi nagyon fontos. Ha elvadult posztmodern irodalomtörténész lennék, akkor kimutatnám, hogy ő volt az első posztmodern költő. Nietzsche írja valahol, hogy bárminek az előfutárát bárhol ki lehet mutatni, csak keresni kell. Janus Pannonius néhány versét szeretem. Persze csak mióta a görögökkel foglalkozom. Sokan mondják, hogy szeretik, de az inkább muzeális

áhítat. Az a híres verse, amikor beteg volt a táborban, valami döbbenet. Ugyanúgy darabos, ahogy a görögök. Egyébként ez a darabosság érdekes kérdés. Babitscsal szemben szokták felhozni azt a kritikát, hogy Szophoklész két Oidipusz-tragédiáját szecessziósan fordította. És ez így igaz. El van lebegtetve kissé a szöveg. Az a kérdés, hogy ez baj-e, vagy nem. Ha egyszer ez volt a korszellem. Hiszen minden kor annyit ért meg a múltból, amenynyit alkalmazni tud a saját életére. Ez csak akkor baj, ha ezt nem látod át. Gadamer mondja, hogy az előzetes megértést nem lehet soha kiiktatni a megértésből, mindig az irányít. Azt nem tehetjük, hogy kiszűrjük belőle, mint ahogy régebbi, optimistább vagy racionalistább korok képzelték; csak annyit tehetünk, hogy átvilágítjuk. Ha egyrészt hat bennünk, másrészt meg átvilágítjuk, akkor hasonló tudathasadásos állapot áll elő, mint amiről az előbb beszéltünk, ami ott is a megértés alapfeltétele volt, meg itt is. De visszakanyarodva a magyar költőkhöz: szeretem Ungvárnémeti Tóth László szövegeit. Őt a híresztelésekkel ellentétben nem Weöres Sándor fedezte föl, hanem Kerényi Károly. Weöres csak utánament Kerényinek, de ez Weöres Három veréb hat szemmel című gyűjteményének érdemeit nem csorbítja. Ungvárnémeti is tudott görögül, írt görög verseket is. Nárciszdrámáját a szakemberek gyönge utánérzésnek tekintik, de amikor olvas-

55

nyitott mûhely

tam, helyenként majdnem elsírtam magam. Egyébként a felvilágosodáskori irodalmat nem kedvelem. Csokonait igen, ahol nem habzik túl, ahol nem túl rokokós. De ezek mind olyan nevek, amelyeket egy ilyen kérdésre mindenki felsorol. Petőfit nem szívelem, tartom magam Babitsnak a Petőfi és Arany című esszéjében tett útmutatásához: Petőfi a kispolgár a zseni álruhájában, Arany a zseni a kispolgár álruhájában. Petőfi túl egészséges, mondja Babits. A zseni legyen beteg: ez a romantika zseni-kultuszának tétele. Máig romantikusok vagyunk. A romantika meghaladásának mozgalmai bizonyos romantikus attitűd termékei. A „posztmodern” szóban is ott a „poszt”, hogy valamin túl vagyunk, hogy valami elmúlt; ebből is kihangzik a romantikus mélabú. A Nyugat alkonya, A középkor alkonya, A történelem vége. – A Petőfi utáni költők közül kiket kedvelsz? – Utána már egyre többet. Barna T. Attilával azért szeretek beszélgetni, mert ő ismeretlen költők tömegétől tud idézni egész verseket. Olyanoktól, akikről életemben nem hallottam. És nemcsak én, hanem művelt emberek sem. Barna T. fejében tizenkét veréb van huszonnégy szemmel. Egyébként szépirodalmat már szinte soha nem olvasok. Ha igen, akkor is általában klasszikust. Dsida Jenőt mindig is nagyon szerettem. Ady pökhendi versei, a „mit bánom én, hogy Goethe hogy csinálja” és a többi, nagyon szimpatikusak. Borzalmas lehetett Adyval beszélgetni, kibírhatatlan alak volt, egy Caspar David Friedrich-féle eset. De minden idők egyik legnagyobb magyar költője. Ha meg még közelebb jövünk az időben, akkor Weörest említem. Nemrég egy napon át az ő verseit olvasgattam. Soha nem értettem egyet azokkal, akik azt mondták, hogy túl játékos, túl hideg. Meg hogy

56

magyar napló

nagyon szép, és gondolatilag is nagyon mély, de valami mégis hiányzik belőle. Az a bizonyos tűz. Én most ezt megéreztem. Hogy valami tényleg hiányzik nála. Fogalmam sincs, hogy mi. Lehet, hogy nincs is igazam. Az ő ellentéte Pilinszky: na, ott van tűz. Pilinszky messze nem volt akkora formaművész, mint Weöres, nem volt próteuszi alkat, de a versei lobognak. Jól kiegészítik egymást. Jó őket együtt olvasni. Egyébként Orbán Ottónál is ugyanezt a hiányt éreztem, amikor megjelentek összes versei. Nem úgy hideg, mint Weöres. Metafizikailag hiányzik belőle valami. Nagyon nagy költő volt Orbán Ottó, külön-külön szeretem a verseit. Csak amikor egymás után sokat végigolvasok, akkor tör rám a hiányérzés. Mint amikor külön-külön Krisztust kiáltanak, de együtt Barabbást, a Karinthy-novellában. S végül azokról a kortársakról, akiket szeretek. Vasadit nagyon szeretem, Tornai Jóskát nagy költőnek tartom, Marsall Lászlót is. Ők a bölények. – Említetted a formát. Mit jelent számodra? – Fontosnak tartom, de nem hinném, hogy nagy formaművész lennék. Fiatal korában szerintem az embernek át kell esnie a trenírozáson: adott témákra alexandrint vagy jambikus verset írni. Aki ezt kínszenvedésnek érzi, annak nem is biztos, hogy költőnek kell lennie. Az igazi költő élvezi ezeket az akár saját maga által kitalált feladatokat. A pályakezdő költők általában szabad verset írnak, és nem tartják fontosnak, hogy megtanulják a formát. Ez nagy hiba. Sokan úgy gondolják, hogy a verstant megtanulni fölösleges, mert a forma csak gúzsba köti a fantáziát. Ez hülyeség. Ha az ember úgy kezd el írni, hogy lüktet a fejében a metrum, akkor olyan utak nyílnak meg előtte, amelyek fel sem merültek volna, ha szabad versben gondolkodik. A formai tudás tehát nagy segít-

ség. Ráadásul ez az, ami tanulható. Ehhez nem kell tehetség. A fordított eset már tragikusabb: ha valaki nagy formaművész, de nincsenek önálló gondolatai. Ilyenkor csak zakatol a vers, mint a marhavagon. – Tagja vagy egy költői társaságnak. Mi ez az Immun Csoport? – Tizenvalahány éve alakultunk. Az alapító tagok között ott volt Rózsássy Barbara, Prágai Tamás, Fodor Miklós, Zsávolya Zoltán. A tagság állandóan változik, Fodor és Zsávolya bokros teendőik miatt eltávolodtak, de jöttek új tagok, például Erős Kinga, Iancu Laura, Győrffy Ákos vagy Ughy Szabina, aki a legfiatalabb tagja a csoportnak. Vannak azután olyan immunisták is, akik nem költők, például az irodalomkritikus Erős Kinga, a jazz-szakértő Bércesi Barbara, vagy Nyakas Attila, a festőművész. Egy másik festő, Kondor Attila is eljön néha közénk. Hetente-kéthetente összejövünk. Laza, szeretetteljes asztaltársaság ez, eszünk-iszunkbeszélgetünk, de néha akcióba lendülünk. Legutóbb az áprilisi Életünkben volt Immun-blokk, és a Napút új számában is lesz. Élőben pedig az Artkatakombában olvastunk fel nemrég. A könyvhét táján az Írószövetségben is rendezünk felolvasóestet. CD-re és versklipekre is gondolunk, egyre erősebben. – Milyen esztétikai elvek tartják össze a csoportot? – Semmilyenek. Nehezen tudnám közös esztétikai nevezőre hozni a tagok verseit. De ez nem is cél. Mi azt szeretjük egymásban, hogy különbözők vagyunk. Talán az lehet a közös a verseinkben, hogy a hagyományhoz való viszonyunk hasonló. Hasonlóképp gondoljuk el a „megszüntetve fölemelést”. De ez sem biztos. A szeretet a legfontosabb. – Szellemi határainkat úgy kell fölfognunk, hogy ez mindig meghaladásra késztessen bennünket.

május

Innen nézve te minek tekinted a verseidet? Elért, meghaladott határokat jelölő cövekeknek? – A mezőgazdaságban van egy olyan fogalom, hogy őszi határszemle. Ez nekem nagyon tetszik. Főleg azért, mert őszi. Valami ilyesmi. Vannak adott léthatárok. De ezek homályban vannak. Csak akkor pillanthatjuk meg őket, ha sikerül egészen közel férkőznünk. Elérni persze nem tudjuk őket, mert mindig kijjebb húzódnak. Rilke azt írja a fiatal költőnek: „Azt írja, hogy idegennek érzi azokat, akik közel állnak önhöz. Ez azt jelzi, hogy világa már tágul. És ha közelsége ilyen távoli, akkor távolsága már a csillagok alatt van, nagyon messze.” Ha sikerül közel kerülnünk a határainkhoz, ha feszegetjük azokat, akkor világunk tágul. A rossz hír az, hogy ha viszont nem feszegetjük, akkor nem hogy stagnálna, de zsugorodik. A határ felé lépkedve persze figyelembe kell venni a terep adottságait. Mint Tarkovszkij Zónájában. Óvón kell meghódítani a tájat. A filozófiának és a költészetnek is ez az egyik feladata – ha lehet itt egyáltalán feladatról beszélni. Hogy a filozófiában hogyan kell óvón előrehaladni, azt a fenomenológia és a hermeneutika kidolgozta. A költészetnek egészen más a módszere. A költő határszemléje valahogy egyedibb. A lírai én útjai kifürkészhetetlenek. Ott még veszélyesebb ez a nyomulás, és erről az egészről nem is nagyon lehet beszélni. Nem tudom meghatározni, hogy én most hol tartok, hogy milyen léptekkel közeledem, hogy melyik versem számít lépésnek és melyik viszszalépésnek ezen a távon, és hogy

nyitott mûhely

egyáltalán mi ez az egész. És talán ez az egész nem is számít, csak az, hogy hitelesen lépkedjünk. És ha megtettünk egy hiteles lépést, akkor realizáljuk, nézzünk szembe vele. Itt már a szerénységnek semmi terepe nincs. Az a lépés, amit nem realizálsz, nincs. Folyamatos önreflexió, miközben mész előre a ködben.

Böbő 2009-ben

– Visszatérve a filozófiára: hogyan jutott eszedbe, hogy elvégezd a filozófia szakot? – Egyszer rádöbbentem, hogy idestova tíz éve írok filozófiai esszéket, és nagyon snassz, hogy még mindig outsiderként művelem ezt. Hogy jövök én ahhoz, hogy beleszóljak a nagyok dolgába? És éreztem, hogy ezt a kisebbrendűségi komplexust – ami egyébként rám nem annyira jellemző – úgy küzdhetem le, ha elvégzem a filozófia szakot. Tudtam, hogy van olyan, hogy autodidaxis, de talán a filozófiában hat a legviccesebben. Akkor is, ha nem vagyunk sznobok. És elvégeztem Debrecenben levele-

zőn. A kisebbrendűségi komplexus persze nem szűnt meg ettől, legfeljebb sznob értelemben, csupán hozzásegített ahhoz a belátáshoz, hogy valóban nem tudok semmit. Jövőre jelentkezni fogok PhD-hallgatónak, hogy ezt a nemtudást még mélyebben átlássam. – A filozófián belül mi az, ami különösen érdekel? – Először is a görögök. A szakdolgozatomat Parmenidészből írtam, lefordítottam a töredékeit hexameterben, mert eddig még csak prózafordításai voltak. Aztán érdekel minden, ami a görögökhöz kapcsolódik. Heidegger ez irányú kutatásai döbbenetesek. Tanítványát, Gadamert is szeretem. De az analitikus görögségkutatók dolgai is izgatnak. PhD-témám egyébként Empedoklész lesz. Neki sincs még hexameteres fordítása. És szeretnék egyszer majd tragikusokat fordítani. – Min dolgozol mostanában? – Általában grafomán vagyok, de ezt nem szoktam észrevenni. Egyszer csak megszületik egy könyv. Nem direkt csinálom. A könyvkiadók nem tudnak olyan gyorsan dolgozni, hogy ne legyenek állandó lemaradásban hozzám képest. Most készen van négy kéziratom, ebből kettő talán megjelenik nyárra. Az egyik A torzó tekintete című tanulmánykötetem. A másik Parmenidész-fordításom, egy kísérőtanulmánnyal. Új verseskötetem, a Múzsák halála a Parnasszusnál fog megjelenni. Virrasztó Jenő kalandjai című novelláskötetemet pedig – amit Kettős Tamás festő barátom illusztrált gyönyörűen – a Magyar Naplónak ígértem oda. Csábi Domonkos

57

nézõpont

magyar napló

CSEKE PÉTER

A megálmodott katedrális A letűnt diktatúra idején mindössze kétszer kaptam útlevelet Magyarországra: harmadéves egyetemi hallgatóként (1967-ben) és kezdő újságíró koromban (1973ban). A nyolcvanas évek elején a Romániai Írószövetség vezetősége egyszer egy külföldre (nyilván: szocialista országba) induló küldöttségbe is besorolt, ám végül is mást küldtek el helyettem. Hogy esetleg Nyugatra is mehettem volna, az fel sem ötlött bennem akkoriban. (Nemcsak anyagiak vagy meghívás hiányában.) Nem sokkal azután, hogy első nyugati útjáról hazaérkezett, irodalmunk későbbi „utazó nagykövete” rezignáltan jegyezte meg egyik beszélgetésünk során Kolozsváron: „Csak az a baj, te, Péter, hogy nem most kellett volna eljutni oda, hanem fiatal koromban...” Kányádi Sándor épp akkoriban töltötte volt a negyvenet. A magával és a világgal nyolcvanévesen is „örök elégedetlen” költő vajon arra célzott – töprengtem aztán jó ideig magamban –, hogy akkor esetleg másként alakulhatott volna költői látásmódja, lírai világteremtése? Minden bizonnyal, de csak abban az értelemben – állapítható meg utólag –, hogy akkor bizonyára korábban születnek meg a Halottak napja Bécsben szerves építkezését követő nagy lírai szintézisei. És erre az a legfőbb bizonyíték, hogy a hatvanas évek végén kezdődő napnyugati, skandináviai, észak- és dél-amerikai útjai után bontakozott ki igazán Kányádi Szabófalvától San Franciscóig ívelő költészete. Miközben „szavaink vándorköszörűse”-ként rendre felkereste mindenütt – nemcsak a Kárpát-medencében, hanem szerte a világon – azokat a kisebb és nagyobb magyar közösségeket, amelyek jelenlétét igényelték, költői hitvallása teljesítésének hátterét biztosították. A Kossuth- és Herder-díjas költő Benedek Elek két világháború közötti kezdeményezését folytatva még közel a nyolcvanhoz is évente száznál több találkozót tartott, amelyeken „elkopott névszókat, kicsorbult igéket élezett”, amivel is kiérdemelte a Magyar Kultúra Követe címet, amelyet vele együtt azok vehettek át – 2008. január 21-én, Budapesten –, akik munkásságukkal kiemelkedő érdemeket szereztek a magyar kultúra külföldi képviselete terén; akik tevékenységükkel, kezdeményezéseikkel hozzájárultak ahhoz, hogy a magyar kultúrát külföldön is megismerjék. Személyes jelenlétével, a magyar kultúrát gazdagító „hódításaival” – műfordításaival –, folyamatosan növekvő hírnevével Kányádi kivívta azt, hogy az ő költészetére is kíváncsi lett a világ. Angol, észt, finn, fran-

58

cia, német, norvég, orosz, portugál, román és svéd nyelven – önálló kötetekben, antológiákban, folyóiratokban – megjelent költeményei mind-mind ezt bizonyítják. A Kányádi pályája kapcsán feltett kérdés tágabb értelemben így is megfogalmazható: vajon miként alakult volna a XX. század magyar szellemi élete, ha – Szepsi Csombor Márton, Teleki József, Bölöni Farkas Sándor, Széchenyi István, Szemere Bertalan és más „Európajárók” példáját követve – Ady, Móricz, Szabó Dezső, Bartók, Kodály, Kosztolányi, Illyés, Németh László, Márai Sándor nem jut ki Európába a kellő időben…? Egyikük sem tért haza üres kézzel. Szellemi birodalmakat csatoltak a fellélegzésre vágyó magyar kultúrához. Az „irodalomalapító”-nak is nevezett erdélyi költői triászhoz tartozó Áprily például 1909 nyarán járt először Párizsban, huszonkét évesen. Kifejezetten azzal a céllal, hogy a modern irodalmi/művészeti törekvésekkel megismerkedjék. Adyval is szeretett volna találkozni – hiszen neki köszönhetően irányult figyelme a szimbolizmus költői lehetőségeire –, de Léda lakása előtt „elvesztette bátorságát”, és visszafordult. Hogy a maga tradicionálisabb architektúrájú költői világában ugyanannak a hagyományőrző modernségnek az útját járja, mint neves kortársai közül – a műfordításban is felülmúlhatatlan – Babits, József Attila vagy Radnóti. A két világháború közötti időszakban Németh László – akárcsak az előtte járók, a Nyugat nagy nemzedéke – átfogta az egész európai látóhatárt, miközben a magyar szellemi élet korszerűsítéséért folytatott küzdelméhez meg-megújuló erővel toborozta a törekvéseit vállaló társakat. Mindenekelőtt a Válasz nemzedékét. Ma is időszerű gondolatrendszerének alappilléreit fedezhetjük fel az Adyról, Móriczról, Szabó Dezsőről írt tanulmányaiban, illetve az 1935-ös Magyarság és Európa című szintézisében. Vállalkozásaiban rendszerint magára maradt – többségi helyzetben szorult „kisebbségbe” –, minőség-eszményét és európaiság-igényét azonban sosem adta fel. Trianon után az utódállamokhoz csatolt magyar régiók szellemi életének előfutárai – már csak önvédelemből is, de még inkább a kisebbségi helyzet meghaladásának reményében – toronyiránt vették Európát. „Erdélyből kell kiindulnunk – fogalmazta meg az Erdélyi Helikon programadó írásában a francia internáló táborból hazakerülő Kuncz Aladár, a francia kultúra szerelmese –, s egy szökkenéssel mindjárt olyan magaslatra kell emelkednünk, amelyről nézve az erdélyi sors világprobléma lesz.” A nagy műveltségű költő és a francia, latin, német, olasz, román költészetben otthonos brilliáns műfordító, Dsida Jenő felfogása is egybehangzó a Kunczéval: a tiszta európai szellemet kell az erdélyiség belső hajtóerejévé tenni.

május

Ott volt tehát egyfelől a peregrináció több százados hagyománya, másfelől a kényszerhelyzet. Amiként azt Szabédi László esete is megvilágítja. A kolozsvári magyar egyetem kisajátítása (1919. május 12.), majd a hírhedt Anghelescu-féle érettségi törvény frivol, cinikus végrehajtása arra kényszerítette az akkori fiatalokat, hogy külföldi egyetemeken és főiskolákon szerezzenek felsőfokú képesítést. Ezt tetézte később egy még cinikusabb rendelkezés, amely megtiltotta a külföldön szerzett diplomák honosítását. Eredeti szándéka szerint Szabédi is inkább a budapesti egyetem nyelv- és irodalomtudományi szakát választotta volna, ám ehhez hiányzott az anyagi háttér. Ebben a többszörös, nem utolsósorban nyelvi-kisebbségi kiszolgáltatottságban szerzett tudomást 1925 nyarán, hogy a strasbourgi francia egyetem protestáns teológiai karán létezik egy alapítvány külföldi hallgatók számára. Ennek köszönhetően Szabédi két évet tölthetett „a vajúdó Egyesült Európa” (Cs. Szabó László) fővárosában. Arra számított, hogy francia környezetbe kerül – ehelyett „csehek, lengyelek, románok, magyarok, szlovákok, hollandusok, angolok, emigráns oroszok és birodalmi németek között találta magát”. Szívósan küzdött a francia kultúra (irodalom, filozófia) birtoklásáért, ám e küzdelemben otthoni terve – Petőfi franciára „plántálása”, „a francia nyelvű magyar propaganda” beindítása – egyre inkább háttérbe szorult. Az én hatvanon túli nemzedékem életsorsa úgy alakult, hogy csak közvetett Párizs-élménye lehetett. És ebben sem bővelkedett. Egykori tanáraim közül mindössze kettőt tudok megnevezni, akik a húszas évek végén két évet töltöttek a Sorbonne-on: Jancsó Elemért és Csehi Gyulát. Mindketten a francia felvilágosodás szerelmesei voltak. A szórakozott professzorként ismert Jancsó Elemér akkor volt igazán elemében, amikor Ady párizsi évei kapcsán saját élményeit is feleleveníthette. (Ady költészetének a genezisét, XX. századi jelentőségét lényegében akkor értettem meg, jóllehet államvizsga dolgozatom megírására készülődve már volt némi jártasságom a szakirodalomban.) A marxista irodalomtudósnak tekintett Csehi Gyula filozófiatörténeti „spec. kurzusára” nagyon kevesen jártunk. Pedig úgy beszélt a francia filozófusokról, mintha előző nap karon fogva sétáltak volna Kolozsvár főterén. Később már azon sem lepődtem meg, hogy egyik szabadegyetemi előadását – amelynek elkezdését a Ceauşescu-időkben mindennapossá vált áramszünet késleltette – így vezette be a Felvilágosodástól felvilágosodásig szerzője: „Kedves elvtársaim, a francia felvilágosodás fényes századaiból érkeztem ide, ebbe a sötét középkorba…” Hogy szavait nem bonmot-nak szánta, az jóval később tudatosodott bennünk, amikor valóban „sötét, halott várossá” vált Kolozsvár. (Vasile Igna költő barátomat idéztem, aki az 1990 utáni tizenkét éves „Funar-uralom” kezdetén menekült Párizsba.)

nézõpont

A csíkcsekefalvi előnevű, Budapesten született, Homoródfürdőn keresztelt és Kolozsvárott nevelkedett Cs. Szabó László 1925 őszétől egy évet töltött a Sorbonne-on. Minthogy rokoni kötelékek fűzték a Jancsó családhoz, előzetesen őt is Jancsó Elemér látta el hasznos tanácsokkal. A családi emlékezet szerint azonban nem nagyon vette igénybe azokat, mert – a rá jellemző előrelátással és pontos időbeosztással – hónapokra, hetekre, napokra kidolgozott „ismeretszerzési tervvel” érkezett a francia fővárosba. Ennek köszönhetően pár hét múltán otthonosabban érezte magát Párizsban, mint Budapesten. Csakhogy minél több időt töltött Párizsban, annál inkább felerősödött Kolozsvárnosztalgiája. Az 1949 februárjában kezdődött önkéntes nyugati száműzetése idején pedig különösképpen. E kényszerhelyzetben építette fel esszéivel katedrálisát a magyar és az európai örökségből. „Mikor tomporára roggyan a ló / s két mellső lába mint a szolgáló / kutyáké tört csűddel szinte / ujjat növesztő patákkal csügg alá / s a nyak egyetlen nyerítéssé nyúlva / majdnem lóhossznyira nő / aránytalanul kicsire zsugorodik / az amúgy is aránytalan fej / az üreggé válás döbbenetével / dudorítja a szemet a szemgödör / mikor hályoggá sűrűsödik az ég / torokba csusszan a nyelv / torokba csusszan a nyelv / heréi szétrobbannak / Ó a függőleges lovak fájdalmánál / nagyobb csak a tíz ujjbegyben / feszülő lehet mely tárgyilagosan / s hangtalan szoborrá gyúrja / a rettenetet.” Amikor Kányádi Sándor 1967-es verse, a Függőleges lovak megszületett, Román Viktor szobrászművész még Bukarestben élt. Magam is Kányádi közléseiből értesültem később, hogy a szülőföldemről elszármazott világhírű szobrászművész (1937–1995) 1968-ban politikai menekültként érkezett – „magas szintű” bukaresti „jótállással megszerzett londoni ösztöndíj után – a francia fővárosba, és akinek – mint maga írja – akkoriban „Franciaország adott jogot a léthez”. Ám ő legalább a tordai Étienne Hajdu (Hajdu István) műhelyében dolgozhatott, amíg a Nogent-sur-Marne-i művésztelepen önálló műteremhez nem jutott. Az 1974-es vallomásában olvashatjuk: „Kezdetben a szakmám gyakorlati ismerete, a kivitelezői munkák tartottak életben. Ez sokat adott, de el is vett az életemből tizenöt évet. Összejöttem nemzedékem művészeivel; ezt egy honfitársamnak köszönhetem, aki példát mutatott, hogyan lehet külföldön megélni. Közben harcban álltam önmagammal, választ kerestem arra, hogy előzőleg valóban voltam-e valaki (a keleti országokban a művészeket igencsak felbecsülték), mindig igyekeztem meggyőzni önmagamat arról, hogy nem egy normálisan kormányzott államból jövök; és én mindig más szerettem volna lenni.”

59

nézõpont

magyar napló

Első párizsi utamról hazatérve óhatatlanul ugyanarra a következtetésre jutottam magam is, mint Kányádi: ennek a kiruccanásnak nem 2009 tavaszán, hanem valamikor 1968 táján kellett volna bekövetkeznie, miután az egyetemet elvégeztem. Így most arra kényszerülök, hogy másodlagos élményeim alapján próbáljak válaszolni arra a kérdésre, mit adott hozzá a magyarság a világ és Európa kultúrájához. A dévai csángó-magyaroknál tartott író-olvasó találkozó során hangzott el a hetvenes évek elején, miután az Amerikai Egyesült Államokból frissen hazatért Sütő Andrást és Domokos Gézát ottani élményeikről faggatták: „Nekünk nem Amerikában, hanem idehaza vannak elvégeznivalóink…” Amit csak annyival szeretnék meg-

toldani, hogy legjobbjaink mindig is európai mércével mérhető teljesítmények felmutatására vállalkoztak – idehaza. Azzal váltak európaiakká, netán világhírűekké. Idők változásának jele: tanítványaimnak immár autentikus Párizs-élményben, Strasbourg-élményben, Nantes-élményben lehet részük (az itthoni tanulmányi évek külhoni folytatását lehetővé tevő kreditrendszer jóvoltából). Akik különböző pályázások révén juthatnak ki nyugati egyetemekre, s ott végeznek mesterképzőt, ott doktorálnak, azoknak nincs gondjuk manapság diplomáik honosításával. És örömmel várják őket oktatónak/kutatónak a Babeş–Bolyai Tudományegyetem önálló magyar karokat építő tanszékeire, a Sapientia s a Partiumi Egyetem városaiba.

A 33. Kárpát-medencei Középiskolás Irodalmi Pályázat és Tábor díjazottjai (2010. április 7–10. Sárvár) VERS KATEGÓRIA Arany oklevél: KEMÉNY LILI – ELTE Radnóti Miklós Gyakorlóiskola (Budapest) Ezüst oklevél: KERBER BALÁZS – Eötvös József Gimnázium, (Budapest) Bronz oklevél: MIKLYA ESZTER – Katona József Gimnázium, (Kecskemét); DOBSZAY BALÁZS – Bencés Gimnázium, Szakképzőiskola (Pannonhalma) Dicséret: BORSAY SZANDRA – József Attila Gimnázium (Monor); MIHÁLYI RÉKA – Tóparti Gimnázium és Művészeti Szakközépiskola (Székesfehérvár) Közönség-díj: MIKLYA ESZTER – Katona József Gimnázium, (Kecskemét) PRÓZA KATEGÓRIA Arany oklevél: MAKK FLÓRA – Ciszterci Rend Nagy Lajos Gimnáziuma (Pécs); SZŐLLŐSI BARNABÁS – Alternatív Közgazdasági Gimnázium, (Budapest) Ezüst oklevél: GÁL SOMA – Vajda János Gimnázium (Keszthely); WÁGNER ÁDÁM – Bencés Gimnázium, Szakképzőiskola (Pannonhalma) Bronz oklevél: MIKLYA ESZTER – Katona József Gimnázium (Kecskemét) Közönség-díj: BÁRDOS BENCE – Móricz Zsigmond Gimnázium (Szentendre)

TANULMÁNY KATEGÓRIA Arany oklevél: BÉLECZKI ALEXANDRA – Deák Ferenc Gimnázium (Szeged) Ezüst oklevél: KUBITSCH REBEKA – Vak Bottyán Gimnázium (Paks) Bronz oklevél: KISISTÓK JUDIT – Deák Ferenc Gimnázium (Szeged); VÁRKONYI FLÓRA – Szabolcs Vezér Gimnázium (Pusztaszabolcs) Dicséret: PÁL NOÉMI – Református Általános Iskola és Gimnázium, (Kisvárda); SZLAMKA ZSÓFIA – Szent István Gimnázium, (Budapest) Az Írók Alapítványa és Szakszervezete, Sárvár Város Önkormányzata és a sárvári Tinódi Gimnázium rendezésében a legjobb pályaművekből összeállított irodalmi gálaműsorral és díjkiosztó ünnepséggel ért véget a 33. Kárpát-medencei Középiskolás Irodalmi Pályázat és Tábor Sárváron. Az 505 középiskolás pályázó munkái közül neves írókból, költőkből, irodalomtörténészekből álló előzsűri választotta ki a sárvári irodalmi táborba meghívott 50 legjobbat. A négynapos táborozáson a műhelymunka során a zsűri tagjai és a meghívott fiatalok együtt elemezték a beküldött pályaműveket. Az előzsűri és a zsűri tagjai voltak: Baán Tibor, Bertha Zoltán, Földes Györgyi, Gere Zsolt, Ijjas Tamás, Jámborné Balog Tünde, Majoros Sándor, Mezey Katalin, Nagy Gábor és Papp Márió.

Az Írók Alapítványa, az Írók Szakszervezete, Csopak Önkormányzata és a Nők a Balatonért Egyesület által 2010. május 6–8. között megrendezendő 9. Csopaki Irodalmi Fesztivál programja 2010. május 6. csütörtök 15 órától 17.00-ig: Műhelybeszélgetés Vladimír Rott magyar származású kanadai íróval, az Apám levelei a szibériai munkatáborokból és a Szenvedésből vigasz című könyvek írójával. Helyszín: Kagyló Hotel

15-órától 17.00 óráig: Műhelybeszélgetés Csontos János költővel, a NAGYÍTÁS című kulturális hetilap főszerkesztőjével és Brém Nagy Ferenc költővel, főszerkesztő-helyettessel. Helyszín: Kagyló Hotel

19 óra: Találkozás Vladimír Rott magyar származású kanadai íróval, az Apám levelei a szibériai munkatáborokból és a Szenvedésből vigasz című művek szerzőjével. A helyszínen a szerző könyvei kedvezménnyel megvásárolhatók. A Hamvas Béla Asztaltársaság rendezvénye. Helyszín: Blaha Hotel Különterme, Balatonfüred

18 óra: A Csopaki Irodalmi Fesztivál díjának átadása a csopaki Művelődési Házban. A díjazott: Vasy Géza József Attila-díjas irodalomtörténész, a Magyar Írószövetség elnöke. Laudációt mond: Szörényi László, Széchenyi-díjas irodalomtudós, az MTA Irodalomtudományi Intézetének igazgatója.

2010. május 7., péntek 9 órától 12.30-ig: Műhelybeszélgetés Vasy Géza József Attila-díjas irodalomtörténésszel, egyetemi tanárral. Helyszín: Kagyló Hotel

19.15 óra: A Nők a Balatonért Egyesület fogadása a csopaki Művelődési Házban.

60

május

könyvszemle

Föltámadás Czigány György: a létezésben Zárófogadás

Szent István Társulat, Bp., 2009. Simon Erika: Mikor a hervadás is hála Kairosz, Bp., 2009.

Czigány György két könyve előttem: a Zárófogadás, aztán a Simon Erika készítette Mikor a hervadás is hála című beszélgetőkönyv. Hála… hála… keresgélek emlékeimben és a könyvespolcon, s rátalálok: a néhány éve kiadott gyűjteményes verseskönyv is ezt a címet viseli. Tűnődő költő Czigány György, s ez a költőiség jellemző prózai írásaira is. Mintha folyamatosan verset írna – talán azért, mert a költői nyelvezet adja meg számára (prózában is) annak lehetőségét, hogy filozófiáját szavak szépségébe öltöztesse. A Zárófogadás – eggyé fonva verset és novellát, riportot és emlékezést – átlépi a műfaji esetlegességek határait, s új értelmezésben áll előttünk az „esemény”, a zárófogadás. Mi az a filozófiai-teológiai tér, amelyben Czigány György összehívja vendégeit: „A duinói hercegi kastélyban, a győri Duna-parton vagy szadai kertünkben mind vendégei a zárófogadásnak, akiket elme és szív álmaival nyolc évtized együvé sodort” – írja. Prohászka Ottokárnál találok rá a gondolati hangulatra, amikor azon töpreng, hol találhat megnyugvást és vigaszt. „Nem adhatja meg nekem sem az a világ, melyet természetnek hívnak, sem pedig az emberiség világa, a történelem. Nem meríthetem azt először is a világból, mert jóllehet, a világba tartozom, de igazi, mély öntudatom azt mondja nekem, hogy én itt idegen vagyok. Különös, de igaz! Az ember itt születik, itt ébred öntudatra, itt rak magának fészket, s kiépíti a maga különálló kis világát; itt művel földet, nevel virágot és farag bútort; itt él és küzd lelke emlékeivel és tapasztalataival, ezekkel a sötét és fényes árnyékokkal szövi át az életét. Itt választ pályát, s készül rá, sok édes reménnyel biztatja és ámítja magát; eltékozol sok erőt, elveszteget sok napot – halad és félrelép, s aszerint szenved és bűnhődik is, s e nagy tarkaságban úgy tesz, mintha ez a világ az övé volna.” Mintha erre rímelne a prózavers ritmusával („itt él és küzd lelke emlékeivel és tapasztalataival”) Czigány György, a zárófogadás áttűnő színeit festve: „Nem egyszerre halunk meg, szakadatlanul: egyetlen pillanat Noébárkájában zsúfolódik össze minden kacat, a múlt anyaga álom, képzelt világnál bizonytalanabb. E dolgokon

ábrándoztam, amikor a zárófogadás külső folyosóján egy pamlagon féloldalt, könyökére dőlve Weöres Sanyit látom, aki persze rég meghalt, most mégis végre újra üdvözölhetem itt. Akkor talán feleségem, Erika is rám nevet még friss málnabokraink mögül? Ahol napfényes képzelet kozmoszára támad a hiány láncreakciója, ahol visszahulló, újszülött lét lüktet, dobog a húsfalakban, ahol maga a szeretet dörömböl derengő szívkamrába zárva.” Az ittlét és a soha-meg-nem-érkezés feszítésében metafizikaivá magasodik a költői nyelv, esszéregénybe foglalva. Egyik tízmondatosában (sajátosan czigányi próza-forma) ezzel kapcsolatban írja: „…a költői nyelv gyökerei magába a létbe nyúlnak. A nagy alkotók a Létnek lesznek őrei. A nyelv lényege a lényeg nyelvévé válik. A műremek értésének, élvezésének pillanatában egy eddig még el nem gondolt létigazság derül ki.” Ehhez a létigazsághoz való viszonyát fejezi ki nála a hála. Orgonás áhítat című versében úgy, amikor a hervadás is hála: „Gyertyák, vagy kezek? Imához / emelt kis tornyok? Fehér orgona / sípok lyukas bokor tüdejét / szakadt szél pumpálja, de fuldoklón is zengés az árva / virág-hangszerek értünk / szóló litániája. Mikor a hervadás is hála.” Simon Erikának így vall a beszélgetőkönyvben, amely mintegy a Zárófogadás értelmező szótárának is tekinthető: „Nem voltak megtéréseim, nem voltam olyan, mint Paul Claudel, hogy beálltam a Notre-Dameba az oszlop mögé, és egyszer csak hirtelen megéreztem, hogy itt valami szentségnek jelen kell lennie. Nálam valami szorongásból is fakadt a hit. Ha ez nincs, akkor számomra semmi nincs, és ezzel a semmivel nehezebben tudok szembenézni, mint azzal az aggodalommal, hogy esetleg amiben hiszek, az mégsincs úgy. A kétely még mindig jobb, több számomra. Elviselhetőbb, hogy valamiben kételkedhetem, mint ha nem kételkedhetek semmiben, csak tudomásul veszem, hogy valamitől itt vagyunk a világban. Erre semmilyen ésszerű magyarázat nincsen. Nem leszünk itt, erre sincs magyarázat, és nincs semmi, és nem is lesz semmi?” A magyar irodalomban halkan, tolakodás nélkül vonul végig – és folytatódik Czigány György művészetében –, amit az újholdasok eszmevilágával és esztétikájával szokás jelezni. Mint egy finom fúga, egy pasztellszínekkel festett kép: olyan a zárófogadás, valamennyi szereplőjével (Ottlik, Borsos, Kormos, Weöres, Nemes Nagy Ágnes, Mándy és a többiek), s a végén visszafogott, éppen ezért legmesszebb zengő tuttiban fogalmazza meg a hála szeretet-kifejletét a szerző felesége halálakor írt versében: „Föltámadsz bennem, mikor meghalok.” Elmer István

61

könyvszemle

Körülírás és líra

magyar napló

Oláh András: Közjáték vagyunk, 50 év – 50 vers Hungarovox, Bp., 2009.

A hitetlenebb írók szerint csak a maguk alól minden szilárd valóságot kirúgó idealista szaktársaik vélik, hogy a teremtés és a művészet, azonosnak gyanított algoritmusuk alapján, rokon cselekedetek. S hogy ők, akik hitből írnak, Istennel állnak munkaviszonyban. Ilyen értelemben hit és hitetlenség: komoly distinkció, nagy kérdés – nagy és egyben a legfeleslegesebb kérdések egyike. Mivel éppúgy lehetetlen válaszolni rá, hogy a teremtő művész isten küldötte-e vagy az önhittség gyermeke, mint megmondani: hol és mikor született a művészet. (Milyen remek adu erre Kassák tromfja: „A művészet soha nem kezdődött, és soha nem ér véget… Nincs tehát új és nincs régi művészet. Csak művészet van.”) A legtüzetesebbnek gondolt művészethistória is csupán sejt egy állomást, amikortól az alkotó maga eszmél rá, hogy működése: metafizika, szimbolika és konstrukció együtt. A három elem pedig nyelvileg megjelenítve: az irodalom. Esszencia, megkeresztelt titok, szerkezetet létrehozó észmunka! Vajon lábon marad-e a mű, ha e három elementumból akár csak egyet is szem elől téveszt a művész? A modern irodalom, amelyet egy írásában Ady rettenetes káosznak nevez, megpróbálta így is, úgy is; hittel és hit nélkül, konstruálva és átláthatatlanul; hol emerre tartva, hol amarra – hol meg valamiféle elegyizmus jegyében létezve. „sivatagba / temettük a szót / a kiszikkadt álmok / s a porló hit mellé / hisz úgysem értjük / már egymást régen” – írja az imában Oláh András, aki mintha arra készülne, hogy márványarcot mutat a költészetnek; ha úgyis hiábavaló az egész. Csak hát az emberben ott a betűmámor, az elhivatottság. S ugyan melyik költő ódzkodik akár önmaga cáfolatától is? Nem, Oláh András nem akar kivonulni a költészetből, épp ellenkezőleg. S noha egy bizonyos érzet kapcsán ekként sóhajt: „el is határoztam hogy reggel / megkérem a názáretit / adja magyarázatát eme érzetnek”, valójában igencsak apadt hittel versel, de hite fogytával is konok szerelmese az írásnak. Egy műve Isten halott ujjáról beszél, egy másik odamond, hogy „Isten fölvágta az ereit”, egy harmadik vers zárlata meg arra jut: „az Úristen elcseszte ezt is…” Ám e hitbéli önfosztásokból, a költő sokszor megénekelt nincseiből szinte süt a vágy, megjárni a maga Mórija-hegyét: hitének, tűnt bizonyosságainak visszaszerzése végett. Mert a versben, de talán a művészet egészében: mégiscsak minden a hit.

62

Oláh számára ez az írás üzemanyagának tekinthető hit abból a szemléletből sarjad, hogy környezete közvetlen motívumain, hétköznapi jelenségein és tárgyain át kifejezheti azt az esztétikai sokszerűséget, ami túlmutat e jelenségeken és tárgyakon. Más szóval: Oláh (még vagy már) rejt mindenfajta mitológiai vagy éppen metafizikai alapozást. A mitológiába ugyan bele-belekarol, de csak azért, hogy e szolid érintéssel azonmód visszaköltözzön a praktikus miliőbe. Ő nem az érzékek határán túl nyerhető benyomásokon, hanem a tapasztalati formák közt szeret versre gyúlni. Mert ami a lángolást illeti, tényleg érzelemtől égve igyekszik sugározni lelke tartamait. „pipacsok pirosa ontja melegét / hevül a rét pezsdül a vér / villan az ezüst ég” – zengi a pipacsok pirosa. S így a másnap: „bolyongtam tested / forró homokján / türelmetlen voltam és felajzott / perzselt a vágy / hogy megsebezzelek / hogy elégjek tekintetedben / hogy dübörgő véremmel / magunkra rántsam az eget”. Ez a felindult, már-már eksztatikus beszédmód találkozik nála a nagy lobogások kontrasztját adó dekadenciával. Hány és hány versben tör ki belőle valamiféle szociográfiai élményből eredeztethető világbánat! Ilyenkor epikolírai gesztusait és színvágyát szófukar költészetre váltja, s külvilágra szegezett látása (egy-egy versvégi kádencia erejéig) befelé fordul. S a valóság-parafrázisok helyébe líra lép (újkori mesék, köznapi szentek, az utolsó busz). Úgy tűnik, hogy a szóimádat hirtelen fékje és az elmélyedés a Közjáték vagyunk szerzőjénél nagyon is összefüggenek egymással. De ki tagadná, a csönd is kifejező érték: híd vagy szakadék a szavak között. Ugyanakkor persze nem árt tisztában lenni vele, hogy bizonyos szavak, illetve a bennük lapuló dolgok, ha nem mondjuk is ki őket, megvannak, s várják, hogy valaki eszméletében formát öltsenek. Az írás arányokon is múlik, például a csönd és a beszéd arányán. Oláh Andrástól nem idegen a csönd; a nekrológban kerek-perec kijelenti: „a legjobb ha nem mondasz semmit”. De egyet kell csupán lapozni a könyvében, s már az a véleménye: „titkokra kiáltasz most nemet”. A Közjáték vagyunk a jelenségek szép vagy rút énekét nyújtja – egy-egy darabja a közvetlen és tapintható valóság poétikus körülírása. Azé a valóságé, amelyhez fel lehet nőni, s amelyhez le lehet alacsonyodni. Hozzáadott gondolat és lelki társulás nélkül viszont e valóság sosem válik művészileg monumentálissá. Van azonban egy tartomány, a végtelen, s ebből olykor elővilágol a remény, a rátalálás felemelő reménye; ez a tartomány rejti a titkos pontot, ahol azonosulhat egymásban: teremtő és teremtmény. Hol az a költészet, amely végül is nem e felé a remény felé törekszik? S kinti tapasztalatok alapján pedzett közjáték-helyzetünk hangoztatása után nem e belső titok-keresésnek kell következnie? Kelemen Lajos

május

könyvszemle

Avantgárd gesztus, Németh Péter Mikola: apostoli póz VisszaSejtesít

Napkút Kiadó – Magyar Műhely Kiadó – Cédrus Alapítvány, 2008.

Németh Péter Mikola VisszaSejtesít című – több műfajú – könyve már a könyvtáblája révén magával ragad. Csorba Simon László „poentilista” grafikája modern turini lepel, jóllehet a gomolygás-szerű ködben csak egy arcot rejt magában. Krisztusét, a szenvedő emberét, magáét a követhetetlen és mégis bennünk élő kozmoszét? A kitűnő festőművész-grafikusét, akitől nem idegen, mert emberarcú, a krisztusi póz? A versek szerzőéjét, aki performanszaiban ugyan átéli a golgotai utat – az ember élete és az átvállalt keresztút a születés és a halál közötti szenvedés (egyúttal boldogság-öröm) jelképe –, mégis a földpárnára hajtja fejét (az utalásos póz letagadhatatlan), azt hívén, hogy az anyaggal való egyesüléssel mint a bűnmegvallás s az átszellemülés hatékony eszközével egyben megtisztulhat is? Egyáltalán, szükséges-e megtisztulni? A világ mocsokkal elöntött terrénum – nemcsak a természetet, ám az ember erkölcsét is károsító véghetlen veszedelmekre gondolok –, s aki a művészetet akarja szembeállítani evvel a (mondjuk ki!) zülléssel, az szinte magára marad. Magára maradt, ezért világméretű avantgárdja ma is megkérdőjeleztetik, Kassák Lajos is, és magára maradt a szó törékeny monstranciáját a maga törékenységében égnek emelő Pilinszky János is. Németh Péter Mikola ezt az egymástól távoli két pontot feszíti ki, hogy különleges produkciójában – megannyi látványelemet (grafika, fotó, test- és tájköltészet, installáció, stb.) fölhasználva – végigegyensúlyozhasson a kötélen. Igehirdetése, mert a prófétai póz sem idegen tőle, a látható, fogható, tapasztalható valóságot mítoszi tartalmakkal ruházza föl, s látomásról látomásra építi föl a maga oltárát. Hát persze, hogy gondolati (többek közt a Távol-Kelet filozófiájával is érintkező) költészetet művel. Mintha egyetlen szó is – ebből a szempontból tanulságosak az Előjáték(ok) egyszavas versei (ihletbitó; szárnyszegetlen; eszmerengve) – a világ katedrálisához nélkülözhetetlen tégla volna. Egy személyben akarja átélni – valaminő sajátságos kozmikus parancshoz igazodva – a születés és halál földtörténet mélységű drámáját, hogy önmagát szétosztva (krisztusi póz!) megválthassa a világot. Ebben a forró – a test és az elme útját mindig forrponton tartó – készenlétben nem kevés artisztikus mozzanat van, de épp ettől a művésziességtől válik színháza szórakoztató – a velencei lagúnák fürdető báját a világ

összes gulágjával összekapcsoló – erkölcsi példázattá: a szenvedés boldogságának örömévé. Hogyan is írja az In illo tempore? „Az alkotó folyamatban a kozmogóniai cselekedet megismétlésével a világegyetem újjászületésekor az idő, amelyben élek, s két lélegzet között a »Lenni, vagy nem lenni!?« állapotát »gyakorolom«, olykor önfeledten, s amiben súlyos művészeti léttel kívánok földi létemben jelenvalóvá válni, szinte észrevétlenül kivetítődik a mitikus időbe. Minden rituális teremtő akaratnak, költészetnek, zenének, performansznak, happeningnek, színháznak, filmnek, a legegyszerűbb akciónak, mozdulatnak és gesztusnak In illo tempore kell megtörténnie ahhoz, hogy hiteles legyen.” Papp Tibor, a párizsi Magyar Műhely egyik pápájának születésnapi versében valójában a köszöntött (minden avatgárdon inneni és túli, jobbára a kozmikus zenében tobzódó), Weöres Sándor veri a dobot, s Németh Péter Mikola VisszaSejtesít című poémájában úgy szólítja meg – most már a hetvenéves Papp Tiborban – az újabb, immár általa ünnepelt írót, hogy ebben a hármas hangzattanban – nem mintha Weöres vagy Papp súlytalan volna – övé lesz a karakteres szólás. Filozofikus groteszkje sámánisztikus tájakat éppúgy megidéz, mint – szarkasztikus erővel – bibliai s néprajzi fogantatású, profánnál profánabb vadonokat (ÁLMOT HÁMOZ AZ EMBERISÉG / Vaddisznó az olajfák hegyén). S nemkülönben, egyéb mitológiai mélyfúrások mellett, wagneri parafrázissal is sokkol: „Üveggé hűlő vizeken / asztalos munkát végez a tenger. Szentségtörés ez a vers a pénzzé degradált létről, ugyanakkor a magunkba megteremtett (megteremthető?) ünnepi tisztás fanyarságában mitikus mosolya is. Ez, szerencsére, nagymértékben különbözik a Népdal-szerű és Műdal-szerű poénkodástól (az avantgárd szerző könnyű kézzel dolgozván is legyen fegyelmezett!), mert a nyelv nem csupán keresi magát benne, ám – leleményes tipográfiával (betűnagyság, -minőség, -típus) – létrehozza a viganó kert egyetlen lehetséges növényzetét: a pappos párizsi burjánzást (megannyi lelemény – „Sántavasárnap generálta litániák Disztichon Alfában” stb. – az életmű főbb pontjaira utal). Az Ars poetica – Hommage à Pilinszky – megtéveszthet, hiszen nincs ember, aki az Isten ragyogását sajátjának érezhetné: „Már semmit sem tudok. / Csak ragyogni. Tündökölni / a kirakatok előtti napsütésben”. Persze a „Mi benned mennyei.” – „Ébredés. Inkarnáció. Újjászületés. Feltámadás. Reinkarnáció” – helyére teszi (helyére tenni igyekszik) a dolgokat. Német Péter Mikola számára is „az isteni lényeg” előhívása a lényeges. A világban bolyongó ember sosem a – jóllehet csábító – tér-idő keresztjére van fölfeszítve, hanem a saját maga ácsolta

63

könyvszemle

monstrumra. A művész eme alkotmány durva szálkás voltát úgy kerüli ki, hogy humorral emlékezésrétegeket (kultúrtörténeti, irodalom- és művészettörténeti eseményeket-műveket ) omlaszt egymásra. Nincs egymástól távolabbi líravilág, mint Rózsa Endréé (Elérhetetlen föld) és Pilinszky Jánosé (Harmadnapon). Költőnk – nyilván a külön-világok előtt tisztelegve – mégis egymás mellett futtatja őket, hiszen halálaik (akárcsak az ajánlás szintjén), legalább is az apokaliptikus mélységek szerint (Pilinszkynél mélység a magasság is), összetartoznak. S ebben a végtelenné tágított körben a kitűnő gondolkodó – dzsesszmuzsikus, író – Szabados György a kanadai papköltővel, Tűz Tamással és a megátalkodott francia lírikussal, a montázs egyik legkorábbi alkalmazójával, Lautréamont-nal édestestvér. A műveikbe rejtett szenvedély okán? A külön(c)világok ellenére is egyazon harang – a furcsaságaiban, extrém voltában is az ember szabadságát hirdető én – kondulására hallgatva? Az Úr imája – számtalan fohász és imaparafrázis tanúsítja – a játékból a fagyhalálba visszakéredzkedő ember (mert csak próbák árán igazulhat meg) kiúttalan cselekvés-sorozatáról szól. Aki a nem levésben találja meg önmagát; ez az a kút, melynek kötele (kérdés, van-e rajta veder) az égbe visz. Ám a szimbólumnak sem utolsó üvegkoporsóban – láss csudát! – sosem Csipkerózsika alszik, hanem a világ összes bántását commedia dell’ arte-szerűen viszszautasító – önmagát a legkisebb gesztusában is bálványnak tekintő, mi több ítélkező – éber művész. Ha labirintusban bolyong, akkor sincs jobban bezárva, mint minduntalan megnyilvánulni akaró exhibicionista énjében. Ez a ketrec természetesen föltörhető – Németh Péter Mikola Tamkó Sirató Károly-i gúnnyal és Palasovszky Ödön avantgárd színházára utaló értelmiségi szarkazmussal föl is töri –, de minden harlekinmozzanat ellenére sem a cirkusz arénájában érezzük magunkat, hanem valaminő megíratlan – ám annál jobban átérezhető – misztériumjáték színpadán. Ezt bizonyítják a bibliai idézetek, az összművészet (Ekszpanzió!) kozmosszal érintkező szálai, hagyomány

64

magyar napló

és avantgárd összeforrasztása (Új ballada), s nem utolsósorban a mítoszi terekre, különféle hiedelemvilágokba való kirándulás (Jing – jang & Jang – jing). A válogatott és új versek – noha irodalmi alkotások esetében elsődlegesen a szöveg a lényeges – nem vagy kevésbé mutatnák karakteres arcukat, ha elmaradtak volna a képi megfelelők. A VisszaSejtesít című verseskötet vizuális teljesítménynek sem utolsó (alig van párja a kortárs magyar lírában). A megválasztott betűtípusok és leleményes tipográfiai alakzatok (közülük kiemelkedik az Intermezzo) nem csupán a szem érzékiségét növelik, de a belőlük kinövő sajátságos logika révén (a látvány mint gondolatkiteljesítő, megértést segítő elem) közelebb visznek a jobbára extrém művek bonyolult világához is. Nem kell föltétlenül tudni, hogy Slavko Matkovic, a sokoldalú avantgárd művész a szabadkai Bosch+Bosch csoport egyik vezéregyénisége volt – Németh Péter Mikola a Sörszonett szöveg és képvilágával az ő emlékének áldoz –, de aki ismeri a megidézett munkásságát, az előtt könynyebben fölsejlik a tehetségben meghúzódó, s végül azt fölzabáló drámai vég is. A könyvben szöveg és kép elementáris erejű kapcsolatban van egymással; a vizualitásra különösen érzékeny költőn kívül ez Németh Zoltán Pál fotográfiáinak köszönhető. Itt elsősorban nem is annyira a különféle találkozók, performanszok dokumentum-felvételeire gondolok, hanem az olyan képkölteményekre, mint a Virágvasárnap (2006), a Magyar skíz (1986), a Triptichon vagy a Felirat (1982). S az egyegy ciklus előtti, pauszpapíron lévő grafikák (valójában a montázsolt Németh Zoltán Pál-fotók) pedig a kötet legnagyobb művészét, Csorba Simon Lászlót dicsérik. Grafikai hálója annak ellenére, hogy rejtély, a versek szakrális volta általa még jobban megvilágosodik. Minthogy az idevarázsolt Krisztus-arcok a grafikus és a költő fizimiskájára egyként utalnak, a szenvedés mint érték – a világ általunk is megváltható – mindennél jobban kitetszik. Szakolczay Lajos

május

könyvszemle

Nők a tükörben Nő, tükör, írás Értelmezések a 20. század első felének női irodalmáról Szerk. Varga Virág és Zsávolya Zoltán Ráció, Bp., 2009.

A női szépirodalmi antológiák (Éjszakai állatkert, Szomjas oázis, Sós kávé stb.) után végre egy átfogó tanulmánykötet is napvilágot látott. A feminista-, majd a gender-kritika ugyanis egészen sokáig irodalmunk mostohagyereke volt. Egyesek még mindig a korai, harcos feminista propagandaszövegek örökségét hallják bele ezekbe a szövegekbe, még akkor is, ha pusztán csak a női léttapasztalatokkal foglalkoznak. Napjainkban, ahogy Mekis D. János is írja kiváló problémafelvető bevezető tanulmányában „maga a feminizmus sem tűnik föl az »irodalomértő« közvélekedés számára olyan zárt – és irodalomidegen – jelenségként, mint akár még a kilencvenes években. A kisajátítás […] helyett a »kiáradás« alakzata jellemzi a téma beszédkontinuumát, melyben magának »a témának« a hasadása is végbemegy.” A téma, magyarán a nő(iség), végre kezd túllépni az önmagára ébredés gyerekbetegségein, a létjogosultságáért és fennmaradásért folytatott küzdelmeken és sokfélébb, szabadabb hangot enged meg magának az irodalomban és a művészet egyéb más területein. A női reKON sorozat első tanulmánykötete az 1890-es évek végétől az 1930-as évek végéig öleli át a modernség magyar női irodalmának jelentős műveit és alkotóit, így például Czóbel Minkát, Lux Terkát, Tóth Wandát, Kaffka Margitot, Lesznai Annát, Kosztolányiné Harmos Ilonát vagy épp Becski Irént. A könyv olvasóbarát szerkezete elősegíti azt, hogy azok az érdeklődők, akik nem csupán egy-egy alkotóra kíváncsiak, hanem egészében az adott korszak női alkotóira, akár egyvégtében is végigolvassák a kötetet. Persze tudományos igényességéből fakadóan nem az egyéjszakás könyvek körébe tartozik. Sőt, úgy gondolom, helyenként talán a kevesebb több elvét is alkalmazhatták volna a tanulmány írói. De a kötet szerkesztőinek erényei közé tartozik, hogy a nehezebb, valóban alapos részletességgel és szaknyelven megírott dolgozatokat jó érzékkel helyezik el egy-egy könnyebben emészthető íróportré, műelemzés közé. A makro- és mikroelemzések során gyakorlatilag felhasználják a kutatási módszerek teljes eszköztárát a műfajpoétikai szempontoktól kezdve a narratológai, szemiológiai, stilisztikai problémákig bezárólag.

A kötetkezdő tanulmányok elsősorban a XX. század elejének korrajzát, kultúrtörténeti hátterét vázolják fel, amely átfogó képet ad a női irodalom kialakulásának körülményeiről. Zsák Judit női szubjektumról szóló írása, a Freudra is nagy hatással levő Otto Weininger osztrák filozófust helyezi a középpontba, aki a szecesszió korának identitáskrízisében egy sajátos női szubjektumképet dolgozott ki. Nem és jellem című munkájában azt bizonygatja, hogy „a nőnek nincs lelke, nincs jelleme, sem egyénisége, személyisége vagy szabadsága, karaktere vagy akarata […] a nő alapjában véve névtelen, hiszen természeténél fogva nincs személyisége”. Egy másik férfi, Osváth Ernő is meghatározó szerepet töltött be ez idő tájt. A Nyugat szerkesztője ugyanis annak idején az emancipáció előmozdítójává vált azáltal, hogy a Nyugat összes számában közölt 3000 szerzője közé 60 nőt is bejuttatott, s az írónők feladatául a nőiség ábrázolását szabta. Osváth alakja azonban csak háttérként szolgál, hiszen gyakorlatilag a körülötte csoportosuló nőkről ír Szilágyi Judit, aki egy eddig sehol nem közölt Dénes Zsófia-levelet is közöl, amelyet az írónő csak halála után engedélyeztet kiadni annak túl sok intim részlete miatt. A bevezető tanulmányok közül L’Homme Ilona az erotikus női költészetet veszi górcső alá. Elsősorban Erdős Renée recepciójára támaszkodik, akinek jelentőségével a könyv végén három tanulmány is foglalkozik. Erdős Renée verseiben „szokatlanul forró szenvedély nyilvánul meg, mely nem egyszer áttöri a nőies tartózkodás határait.” Mindez akkor, amikor az írónők feladata pusztán a női lélek ábrázolására korlátozódott az erkölcsi tisztaságszeretet nevében. Elgondolkodtató a tanulmányban felvetett paradoxon, amivel a női kitárulkozás és hétköznapi élet közötti ellentmondásra hívja fel a figyelmet L’Homme Ilona. Abban az időben ugyanis „a nő élete voltaképpen a szerelemben és az anyaságban teljesedik ki”, magyarán kifejezetten a szexualitáshoz köthető viszonyok között, a korban mégis ennek álszerény ábrázolását kérték számon a női passzivitásra hivatkozva. Nem csoda hát, ha sokak szemét csípte akkoriban az, ha egy nő lerázva magáról a tárgy szerepét, alannyá írta át magát, s a férfit tette világának tárgyává. A következő írások központi magvát a befogadás szempontjából kulcsfontosságú Kaffka Margittal kapcsolatos dolgozatok alkotják, egészen pontosan hat tanulmány, de munkássága szinte minden egyéb írásban visszatérő hivatkozási pont. A tanulmányok foglalkoznak a Színek és évek elbeszélői szubjektumának újszerűségével, ezen belül az emlékezés és a szó összefüggéseivel, valamint a nő mint boszorkány-szimbólum polifóniájának jelentésalkotásával is.

65

könyvszemle

magyar napló

A további dolgozatok próbálják kitágítani azt a beidegződést, miszerint Kaffka Margit egykönyves szerző lenne. Horváth Zsuzsa kiváló tanulmánya, a Mária évei a műben lévő intertextusok hatását vizsgálja Mária személyiségére vetítve, rávilágítva ezáltal irodalom és fikció örökös problémájára. További elemzések tárgya még a Példa egy igaz emberről…, ugyancsak az intertextualitás kapcsán, a Hangyaboly, a Nyugat első nemzedékének iskolaregénye és az Állomások, amelyhez Rákai Orsolya mellett egy igen újszerű szempont alapján közelít Horváth Györgyi. Elemzésének középpontjába ugyanis a tér, ezen belül is a XIX. és XX. századi nagyváros utcáin kószáló férfiak és nők társadalmi helyzetét helyezi. Walter Benjamin tanulmányából kiindulva a női várostapasztalatot és annak irodalmi megfogalmazását vizsgálja a már említett Állomások mellett Kóbor Tamás Budapest című elfelejtett regényében. Igazi különlegességnek számít a Vay Sándorral/Saroltával foglalkozó tanulmány, amely a nemét megváltozató század eleji írónkkal foglalkozik. A nemek közötti határátlépések érdekes válfajába tartoznak még Ignotus Emma-levelei, melyeket az író Emma álnéven írt, s amely kapcsán Balázs Imre József, a kevés férfiszerzők egyikeként a férfi feminizmusbeli helyéről von le érdekes következtetéseket. A Nő, tükör, írás részletesen vizsgálja még Tormay Cécile, Gulácsy Irén, Földes Jolán, Erdős Renée és Török Sophie életrajzát és írói munkásságát, kiegészítve a kanonizált szövegeket egyéb, kevésbé ismert vagy épp a témájuk kényességénél fogva ez ideig hanyagolt művekkel. Tormay esetében például az ellentmondásosan megítélt Bujdosó könyvvel két tanul-

mány is foglalkozik. Gulácsy Irén történelmi regényét a Fekete vőlegényeket Varga Virág elemzi egy talán kissé kilógó szempontot is beemelve, miszerint, hogy mennyire magyar ez a regény, s aztán innen kanyarodik rá a történelmi regény női léttapasztalatára. Földes Jolánnal a Mária jól érett és az 1936-os megjelenése után 18 nyelvre lefordított és egymillió példányban eladott Halászó macska uccája című könyve kapcsán foglalkozik Jablonczay Tímea és Erős Kinga. Az írások mellett mindenképp megemlítendők még az írásokat kiegészítő fotók, amelyek Dénes Nóra fotóművész munkái és a Tepes Ferenc által tervezett borító. A hazai könyvkiadásban, különösen tanulmánykötetek esetében sajnos nem mindig találkozni ilyen igényes és a témához ennyire pontosan kötődő alkotásokkal. A Nő, tükör, írás egy alapos igényességgel véghezvitt nagytakarítás kezdete. Valószínűleg a feminista-kritika és a női irodalom rég hiányzó láncszeme irodalmunkból, amely hozzájárul ahhoz, hogy mind az irodalmi-, mind a közgondolkodás másként tekintsen a női irodalomra, felülbírálja a régi beidegződéseket, s hosszú távon változást idézzen elő a kissé elavult szemléletmódon. Ahogy Varga Virág is megfogalmazza Előszavában, a sorozat nem összefoglalni, hanem megalapozni kívánja a magyar női irodalom feminista megközelítésének módját, rávilágítva ezzel arra, hogy a könyvvel valóban új fejezet kezdődhet az irodalomkutatás ezen területén. A harminchárom szerző több mint negyven dolgozata megvalósítja azt a heterogén szemléletet, amely igazán kiegyensúlyozott könyvvé teszi a Nő, tükör, írást. Ughy Szabina

XXXVIII. TOKAJI ÍRÓTÁBOR Sokágú síp – A magyar irodalom égtájai 2010. augusztus 11–12–13. (szerda, csütörtök, péntek) A tanácskozás házigazdái a határon túl élő és alkotó magyar írók. A magyar irodalom képviselői a környező országokból és a nagyvilágból, akik azokat a műveket, életpályákat, folyamatokat értelmezik, amelyek a magyar irodalom egészének szerves részei, figyelemreméltó értékei. Más és más történelmi, társadalmi és kulturális kölcsönhatások közepette jött létre, fejlődött és élt az utóbbi kilencven évben Erdély, a Partium, Bánát, Bácska, Vajdaság, Délvidék, a Felvidék, a Csallóköz, Kárpátalja, Máramaros, Őrvidék, Nyugat-Európa és a Tengerentúl magyar irodalma. Az elmúlt évtizedek és a jelen eredményeit, szorongató gondjait és közös feladatait áttekinteni és megfogalmazni törekednek az idei Tokaji Írótábor előadásai és a munkacsoportokban folytatott beszélgetések és viták. A Tokaji Írótábor kuratóriuma várja a szakmai érdeklődők, a pályatársak jelentkezését!

66

Szállásunk és étkezésünk hagyományosan a tokaji Tokaji Ferenc Gimnázium kollégiumában lesz, a tanácskozásoknak és a kiállításoknak a gimnázium aulája ad helyet. Jelentkezni lehet telefonon, e-mailen és postacímen: (46) 359-923 vagy (46) 20-4534890 E-mail: [email protected] Tokaji Írótábor, 3501 Miskolc, Pf. 375 A részvétel feltételeiről (jelentkezési határidő, részvételi díj, stb.) legkésőbb júniusban adunk tájékoztatást, az írótábor idei támogatásának ismeretében. A Tokaji Írótábor a magyar irodalom legnagyobb hagyományú és hatású nyári rendezvénye, eseménye. Szeretettel várjuk jelentkezését! a Tokaji Írótábor Kuratóriuma

május

könyvszemle

1939 őszéről „Ott Északon”. Magyarok a lengyel szeptemberről Szerk.: Kiss Gy. Csaba. Széphalom Könyvműhely, Bp., 2009.

1939. szeptember elsején a náci Németország hadüzenet nélkül megtámadta Lengyelországot, ami egyben a második világháború kitörését jelentette. A hadműveletekbe 17-én a szovjet hadsereg is bekapcsolódott, a kétfrontos küzdelem pedig a hónap végére a lengyelek totális vereségével és hazájuk felosztásával végződött. Tragédiájukat a korabeli magyar társadalom nem hagyta szó nélkül, s hazánk irántuk érzett rokonszevének politikailag, anyagilag és erkölcsileg is számos jelét adta. A Teleki-kormány a komoly német nyomás ellenére is elutasította a támadásban való mindennemű részvételt, a hazánkba érkező több tízezer menekültet pedig barátként fogadták. Szellemi életünk kiválóságai szintén felemelték szavukat érdekükben. A XVIII. század utolsó harmadában Lengyelországot a három szomszédos nagyhatalom, Oroszország, Ausztria és Poroszország többször is megtámadta kisebb-nagyobb területeket szakítva el tőle. Többfrontos támadásaiknak Lengyelország nem tudott ellenállni, és a folyamatos területveszteségek miatt 1795-ben meg is szűnt létezni. Északi szomszédunk „eltűnése” rendkívüli sokkot jelentett a magyar szellemi elit számára, mely ebben Magyarország pusztulásának előképét látta. Érzéseiket Kazinczy találóan úgy fejezte ki, hogy „az ő sorsuk a mienknek rémisztő tüköre lehet”. Ez a megállapítás a felvilágosodástól a szabadságharc végéig terjedő időszakban jelen volt a magyar politikai és szellemi közgondolkodásban, a Kárpátoktól északra történtek pedig egyszerre jelentettek tükröt és intő példát. Bár ez a gondolat elveszítette később a jelentőségét, de a náci Németország előretörése és a Lengyelországot fenyegető háborús veszély miatt 1939 nyarára ismét aktuálisá vált. A kötet címéül Jékely Zoltán szintén ekkor született verse szolgált. A könyvben szereplő írások döntő többségükben 1939 augusztusa és októbere között keletkeztek a magyar szellemi élet reakciójaként. Az elsőben, a reformkori tradíciókhoz hasonlóan a harcoló lengyelekkel foglalkozó versek találhatók, melyek szerzői többek között Erdélyi József, Kálnoky László és Jékely Zoltán. A következő blokk 1939 nyará-

nak Lengyelországát mutatja be, a béke utolsó pillanatait, egy háborúra készülődő, ám mégis méltóságteljes társadalom képét, amelyhez a helyszínen szerzett élmények szolgálnak alapul. Természetesen a két ország közötti, hagyományosnak mondható rokonszenvről és párhuzamról ugyanúgy szó esik, mint a XVIII–XIX. században, Kodolányi János pedig Kazinczyhoz hasonlóan fogalmaz: „a lengyel szabadság és függetlenség tisztelete szoros kapcsolatban van a magyar szabadság és függetlenség csorbítatlanságával”. A harmadik rész a szemtanúk beszámolói alapján a világháborús Lengyelország mindennapjait mutatja be, a légitámadás sújtotta városokat, a menekülőket, a társadalom reakcióit. Például a főváros, Varsó egyes részeiben még működnek a vendéglők, gondtalanul játszanak a gyerekek, a felnőttek korzóznak, miközben máshol a gyakori légiriadók jelzik az új időket. E fejezet szerzői kivétel nélkül Lengyelországot megjárt magyar civilek vagy újságírók. Ez utóbbiak közül két haditudósító beszámolója is szerepel a kötetben, mivel Megyery Ella a német, míg Peéry Rezső a szlovák hadsereg oldalán jutott el a háborúban álló országba. A negyedik részben az együttérzés hangja szólal meg, de Márai Sándor regényét leszámítva itt már alapvetően publicisztikák szerepelnek. A kötet zárófejezete az új világpolitikai helyzetben való magyar útkeresést tükrözi, változatlanul a lengyelek iránti rokonszenv és hazánk semlegessége alapján. A kötet szerzői újságírók, esszéisták, haditudósítók, írók és költők, esetleg kint tanuló vagy ott élő honfitársaink. A hazai politikai élet legtöbb irányzata megtalálható közöttük, a szociáldemokrata Mónus Illéstől vagy a radikális Bajcsy-Zsilinszky Endrétől a népi írókon és a konzervatív Gratz Gusztávon át a szélsőjobboldalra sodródó Megyery Elláig, ami jól mutatja a korabeli magyar társadalom lengyelekkel kapcsolatos érzéseit pártállástól függetlenül. A kötetben szereplő írások között vannak versek, esszék, útleírások és egy regényrészlet is, de közöttük minden műfaji változatosság ellenére is a publicisztika dominál. Bár 1939 őszének eseményei kapcsán már számtalan témát feldolgoztak, a magyar szellemi élet korabeli reakcióinak ilyen jellegű összegyűjtésére eddig nem került sor. Ez a rendhagyó antológia természetesen nem előzmény nélküli, hanem szervesen kapcsolódik a XVIII–XIX. századi hagyományokhoz, amelyhez hasonló reakciókra hazánkban, a lengyel történelem XX. századi sorsfordulói alkalmával (pl.: 1944, 1956, 1980–81) többször is sor került. Vesztróczy Zsolt

67

könyvszemle

magyar napló

Paraszt sors Máthé János: – magyar sors Magyarhermány

kronológiája (1944–1964) Közreadja: László Márton Pro-Print Kiadó, Csíkszereda, 2008.

Jó ötven évvel ezelőtt a magyar nép többsége paraszt volt. Így aztán ha a magyarság megpróbáltatásairól beszélünk, jórészt a parasztság próbatételéről van szó. A kommunista politika szétverte, megszüntette ezt a nemzetmegtartó osztályt mind a maradék Magyarországon, mind az egész Kárpát-medencében. Kádárnak jobban sikerült, mint például Ceauşescunak. Talán a kettős nyomás dacosabbá, ellenállóbbá tette a székely népet? Erről a kettős elnyomásról és a vele szembeni makacs ellenállásról szól ez a megrázó csíkszeredai könyv. Máthé János (1898–1986) a székelyföldi Magyarhermány lakója, gazdálkodó. Abból a némi iskolázottsággal is rendelkező rétegből való, amelynek tagjai könyvszerető, olvasó emberré, sőt mint könyvünk szerzője, író, publikáló emberré váltak. Máthé János önmagát krónikásnak, Magyarhermány székely-magyar lakói (ahogy magát is meghatározta) a falu tudósának tekintették. Már édesapja kijárta a székelyudvarhelyi kollégium négy osztályát, s miként fia kézirathagyatékában olvashatjuk: „… újságokat járatott, nagyon szeretett olvasni, falusi ember létére sok könyvet vásárolt, értékes munkákat hagyott reám, ezekből mint gyermekember kezdtem magamba szívni a szellemi vagyont, amit aztán nem lankadó szorgalommal gyarapítottam.” Máthé János maga is diákja volt az említett kollégiumnak, de tanulmányait gazdasági kényszer miatt abba kellett hagynia. Az olvasást, a studírozást azonban folytatta, örökölt szellemi „vagyonát” nem szűnt meg gyarapítani hosszú élete során, s az erdélyi magyar szellemi élet elfogadott képviselőjévé vált. Sylvester Lajos szerint „Erdővidék legműveltebb embere”, „történész, közgazdász, etnográfus, nyelvjáráskutató” volt. Bár a könyv függeléke is közöl néhányat nyomtatásban megjelent írásaiból (a bibliográfia huszonhét címet tartalmaz), csak kettőt emelünk ki közülük, hogy jelezzük a szerző társadalmi elismertségét. A kisbaconi Benedek Elek Emlékház avatásán őt kérték fel az ünnepi beszéd megtartására (1969), s ő nyitotta meg 1970ben a Baróton tartott népi egyetemet. Itt hangzott el az a vallomás értékű és útmutató kijelentése, hogy: „Az iskolai tanuláson kívül a tudásszerzésnek van egy később igénybe vehető hatékony módszere … – ez a tudásvágyból fakadó önképzés. Magamról tudom, hogy a

68

kitartó és erős akaraton nyugvó önképzés módszerével a szellemi munkások körén kívül álló ember is a tudás és a tudomány nagy területén teheti jártassá magát.” Tudjuk, hogy a publikált műveken kívül kéziratban maradt a 245 oldal terjedelmű Magyarhermány monográfiája című munkája, s a Securitate egy 1983-as jelentésében szerepel a Székelyek története (300 gépelt oldal), valamint az Erdély története (körülbelül 300 oldal) című műve. Máthé János életének kronológiáját olvashatjuk a csíkszeredai kiadó jóvoltából az 1944 és 1964 közötti időkből. A román kiugrással (augusztus 23.) és az azt követő rablásokkal, a hírhedt szárazajtai vérengzéssel kezdődik ez a szomorú történet. Nem részletezem a Maniu-gárdisták garázdálkodását (Máthé János megteszi), de elképzelhető a tevékenységük, ha azt még a szovjet hadsereg is megsokallta, és november 13-án kiparancsolta a románokat Észak-Erdélyből. 1945 márciusában azonban visszatérhettek. S ekkor – miként Máthé János megállapítja, „a népet talpuk alatt érezvén” szinte „kéjelegve” gyötörték a székelyeket, különösen annak legszorgalmasabb rétegét. Ez a nép azonban a kibírhatatlan mértékű beszolgáltatások, rekvirálások, kilakoltatások és ingyen szolgáltatások, a hamis szabotázsperek ellenére sem törik meg. A román kommunistákkal talán túlzott megalkuvással együttműködő Magyar Népi Szövetség, miként szerzőnk érzékletesen írja: „a kommunista párt politikai rövidlátással megszervezett ideológiai inasa” székelyudvarhelyi gyűlését (1946. június 30.) a felvonuló tömeg a sorfalat álló rendőrökkel együtt „elsodorta”. Ugyanakkor ez a nép képes volt megkülönböztetni! Amikor az 1947. évi november 6-i bejegyzés szerint a Maniu-ellenes per politikai előkészítése érdekében szervezett gyűlésen egy kommunista küldött elkiáltotta, hogy „Halál Maniura!”, a Szárazajtát nem feledő nép néma maradt, gondolván – miként Máthé megjegyzi: „Mi köze a magyarságnak a románok politikai ügyeihez.” A politikai nyomás nem gyengült, sőt a rendszer megszilárdulásával fokozódott. Különösen elviselhetetlenné vált az 56-os magyar forradalom idején tapasztalható rövid ijedtség után, főleg akkor, amikor megindult a kényszerkollektivizálás. A krónikából megtudjuk, hogy a nyomásnak legtovább Magyarhermány és Szárazajta állt ellen. Nyilvánvaló, hogy ez nem véletlen. Persze azt sem hallgatja el Máthé János, hogy akadtak a magyarok között is a kommunistákat kiszolgáló hitvány emberek: „Magyarnak született, magyarul beszél, de söpredék testének, lelkének minden fizikai és szellemi képességével marja, rágja és pusztítja fajtájának életét és vagyonát.” Többször is említi a kronoló-

május

könyvszemle

giában, hogy minden évben akadt néhány bátor ember, akiknek ajkán, bár „a népi demokrácia mindent megtiltó, megfojtó csendje ül a templom előtti téren”, szilveszter éjjelén mégis felhangzik az imádság: „Isten, áldd meg a magyart!” Máthé Jánost természetesen állandóan figyelte a Securitate. Zaklatták, perbe fogták, ellenőrizték levelezését, elkobozták kéziratait. Tudták róla, hogy nézeteihez ragaszkodó, elvhű magyar ember, tehát a rendszer ellensége. Tudták, hogy példája és írásban rögzített véleménye veszélyes, különösen az ifjúságra. A Securitate egyik irata szerint „…nézetei és munkái a

fiatal, erre fel nem készített generációk kezébe jutva arra késztethetik ezeket, hogy olyan tetteket kövessenek el, amelyekkel szemben az állami szerveknek fel kell lépniük.” Máthé mindennek tudatában volt, de nem tört meg: állta a csapásokat, nem hajolt meg, legfeljebb elhajolt az ütések elől. Máthé János és népe példája biztatás minden magyar számára. S az a körülmény, hogy ez a mű Csíkszeredában, tehát Romániában megjelenhetett, talán annak a jele, hogy ami rég volt, elmúlt, sorsunk jobbra fordul. Török Bálint

CSIKÓFOGAT – Fiatal alkotók estje A Magyar Írószövetség szeretettel meghívja Önt és kedves barátait 2010. május 5-én, szerdán, 18 órától

Dobai Bálint és Márkus András erdélyi költők estjére. A szerzőket Szálinger Balázs költő mutatja be, az est moderátora Erős Kinga kritikus. Helyszín: Magyar Írószövetség, 1062 Bp. Bajza u. 18. A Csikófogat című estsorozat 2010-ben határon túli fiatal alkotókat mutat be. Márciusban Szalai Zoltán felvidéki írót Mizser Attila szerkesztő mutatta be. Áprilisban a vajdasági Sikoly című folyóirat két szerkesztője Csík Mónika költő és Sándor Zoltán író voltak az estsorozat vendégei, velük Pécsi Györgyi kritikus, szerkesztő beszélgetett. A rendezvénysorozatot támogatja: Nemzeti Kulturális Alap • Szülőföld Alap

Sándor Zoltán, Pécsi Györgyi, Csík Mónika és Erős Kinga

Mizser Attila, Szalai Zoltán és Erős Kinga

69

szerzõink Báger Gusztáv (1938, Csörötnek) költő, a közgazdaságtudomány kandidátusa, egyetemi tanár. Az Állami Számvevőszék Kutatóintézetének főigazgatója. Legutóbbi verseskötetei: A tükör éle (2005), Míg leírom, felébredek (2008), Hidegfront (2009). Bende Liza (1949) könyvtáros, író. Felsőfokú tanulmányait Sopronban és Szombathelyen végezte. Várhegyi Erzsébet néven a Semmelweis Egyetem (Budapest) Központi Könyvtárának munkatársa. Novellái eddig Novum Verlag antológiákban jelentek meg. Csábi Domonkos (1976, Budapest), irodalomtörténész, kritikus. Kutatási területe: Babits Mihály levelezése. Rendszeresen publikál irodalmi és könyvkritikai folyóiratokban. Írásai 2002 óta jelennek meg. Budapesten él. Kötete Juhász Ferenccel: Szívbe nyomott mag (2008). Cseke Péter (1945, Recsenyéd) író, szociográfus, irodalomtörténész. 1968tól újságíró, 1990-től a Korunk szerkesztője, a kolozsvári egyetem (BBTE) oktatója, a két világháború közötti időszak kisebbségi eszmetörténetének kutatója. Pro Literatura- (2004) és Szabó Zoltán-díjas (2005). Legutóbbi kötetei: Horváth István és az erdélyi népi irodalmi irányzat (2000), Jöjjön el a mi időnk (esszék, tanulmányok, dokumentumok, 2005), Legyen eszünk, ha már volt. Feljegyzések Európán innen, Erdélyen túl (2006), A magyar szociográfia erdélyi műhelyei (2008). Dobai Péter (1944, Budapest) költő, író, forgatókönyvíró, filmrendező. A Mephisto, a Redl ezredes és a Hanussen című Szabó István-filmek forgatókönyvírója. 1981-ben Cannes-ban elnyerte az Év Legjobb Forgatókönyve díjat. József Attila(1976, 1982) és Babérkoszorú-díjas (2000). 2004-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjével tüntették ki. Legutóbbi kötetei: „Barth hadapród, becsületszavamra, visszatér a nyár!” (versek, 2005), Emlékek jövőidőben (2008).

70

magyar napló Elmer István (1952, Esztergom) író, újságíró. 1977-ben a gyógypedagógiai főiskolán, 1982-ben az egri tanárképző főiskola magyar–történelem szakán végzett. Közben 1977től Budapesten kisegítőiskolai tanár. 1983-tól az Ikarus című üzemi lap, 1990-től az Új Ember munkatársa. József Attila-díjas (2004). Legutóbbi kötetei: Isten próbababái, Madrigáltörténet, Lépcsők. Falusi Márton (1983, Budapest) költő. Az ELTE jogi karán végzett 2007ben. A Hitel folyóirat versszerkesztője, valamint a Magyar Napló Európai Figyelő rovatát gondozza. 2009-től a Könyves Szövetség elnöke. Gérecz Attila-(2004) és Junior Prima díjas (2008). Legutóbbi kötete: Rádnyitva ablak, ajtó (2007). Halmai Tamás (1975, Pécs) magyartanár, író, irodalomkritikus. Tíz éve publikál. Kötetei: Amsterdam blue (versek, prózák, 2005), Közelítések, távlatok (esszék, kritikák, 2008), Versnyelvtanok (esszék, 2008). Horváth (EÖ) Tamás (1959, Szentgotthárd) író, pedagógus. Éneket tanít a budapesti Szinyei Merse Pál Gimnáziumban, ahol a Németh László Önképzőkör munkáját is segíti. Tanítványaival közösen adja ki a Vita című folyóiratot. Írásai 2000 óta jelennek meg folyóiratokban. Fóton él. Kötetei: Vizek fészke (novellák, 2005), Ahol a part szakad (kiadónk 2007-es regénypályázatának különdíjas műve, 2010). Horváth László Imre (1981, Budapest) költő. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem magyar–történelem szakán végzett 2006ban. Az előszezon nevű versblog és írótársaság tagja. Az idei könyvhétre jelenik meg A boldondok városa című verseskötete kiadónk gondozásában. Jankowska, Magdalena költő, színházi kritikus, a lublini Akcent és a Kresów folyóiratok állandó munkatársa, de számos folyóiratban publikál rendszeresen. Hat verseskötete (I co dalej?,1990; Kula i skrzydło,1992; Zbiór otwarty,1994; Tak się składa,1998; Już, 2002;

Salon mebli kuchennych, 2006) és egy prózakötete (Billing, (2001) jelent meg eddig. Kelemen Lajos író (1954, Büssü) író, Kaposváron él, Radnóti-díjas. Legutóbbi kötete: Olvasó (esszék, 2008).

Kovács István (1945, Budapest) költő, történész, a Kilencek költőcsoport tagja. A Gyermekkor tündöklete című regényéből Budakeszi srácok címmel játékfilm készült. Az MTA Történettudományi Intézetének főmunkatársa. József Attila-díjas. Legutóbbi kötetei: A gyermekkor tündöklete (önéletrajzi regény, 2006), Az idő torkában (válogatott versek, 2007), A barátság anatómiája I–II. (Írások a magyar–lengyel kapcsolatokról és a lengyel kultúráról, 2007, 2009). „Egy a lengyel a magyarral” (A szabadságharc ismeretlen lengyel hősei (történelmi esszék, 2008). Kurucz Gyula (1944, Nyíregyháza) író. A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen végzett 1968-ban. Egyike az MDF lakitelki alapítóinak. 1990 és 1995 között a berlini magyar kultúrintézet igazgatója. 1996-tól 2000-ig a Magyarok Világszövetsége Anyaországi Régiójának elnöke. 2001–2006 között a Stuttgarti Magyar Kulturális Intézet igazgatója. 1999-ben megkapta a Köztársaság Érdemrend Tiszti Keresztjét. Budapesten él. Közel ötven könyve jelent meg magyar és német nyelven. Legújabb regénye, Akkor is, ha fáj címmel az Ünnepi Könyvhétre jelenik meg. Lázár Balázs (1975, Szolnok) költő, színművész. 2000-ben jelent meg első verseskötete Szárny angyal nélkül címmel az Orpheusz kiadó gondozásában. Legutóbbi kötete: emlékrestaurátor (Parnasszus, 2009). Mile Zsigmond Zsolt (1967, Budapest) költő. 1994 óta publikál irodalmi folyóiratokban és antológiákban. Nagymaroson él. Első verseskötetét kiadónk jelentette meg Átkelek a dumán címmel 2003-ban. Az idei könyvhétre jelenik meg Törött, de hiánytalan című verseskötete kiadónk gondozásában.

május

szerzõink

Molnár Fatime (1978, Gyöngyös) fordító. Az ELTE dán szakán végzett 2007-ben, 2008-ban dán szakfordítói vizsgát tett. Tanulmányokat folytatott az ELTE Néderlandisztika szakán, jelenleg a szombathelyi Nyugat-Magyarországi Egyetem Képi ábrázolás szakán diplomázik. Budapesten él, fordítóként dolgozik. A Tízparancsolat (kortárs skandináv novellák) című antológiában jelent meg műfordítása (2009). Molnár János (1949, Nagyszalonta) író, egyháztörténész, a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen tanít, Szegeden él. 1989-ben települt át Magyarországra. 2008-ban a Barankovics Alapítvány regénypályázatán különdíjban részesült. 2008-ban a Magyar Kultúra Napján Szeged Megyei Jogú Város Önkormányzata Kölcsey-emlékéremmel tüntette ki. 2002 és 2005 között a Szegedi Írók Társaságának elnöke volt. Oláh Katalin (1974, Budapest) szobrászművész. 1997 és 1999 között a pécsi egyetemen Rétfalvi Sándor, 2001-től a Magyar Képzőművészeti Egyetemen Kő Pál osztályába járt. Kőfaragást Colin Fostertől, majd Király Lőrinc kőfaragóművésztől tanult. 2004ben végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetemen. Munkái többek között Pécsen, Csöngén, Budapesten, Biatorbágyon, Aachenben, Zsámbékon láthatók. Idén tavasszal Türelemüveg című munkájával Franciaországban, Angersban, a XXV. Amnesty International Salonon vett részt. Szakolczay Lajos (1941, Nagykanizsa) irodalomtörténész, kritikus. Kortárs magyar irodalommal, különös tekintettel a határon túli magyar literatúrára, valamint színházés képzőművészettel foglalkozik. Budapesten él. Kölcsey(1995) és József Attila-díjas (1996). Legutóbbi kötetei: Nekünk ilyen sors adatott (Csoóri Sándorral, 2006), Ameddig temetetlen holtak lesznek (Nagy Gáspárral, 2008). A könyvhétre jelenik meg Párbeszédek és perbeszédek című interjúkötete. Szénási Miklós (1967, Debrecen) költő, író. Jelenleg lapszerkesztőként és újságíróként dolgozik. Verset és prózát ír. Fontosabb könyvei: Faustus tanársegéd úr, A kert, Boszorkányos széphistória.

Szenyán Erzsébet (1943, Budapest) műfordító. 1975től 1980-ig a Budapesti Lengyel Tájékoztató és Kulturális Központ munkatársa. Volt a Magyar Napló, majd az Európai Utas szerkesztője. A Lengyelország Újjászületése Érdemérem Lovagkeresztje, a Lengyel Kultúráért Érdemérem, a Lengyel PEN Klub, a József Attila-díj kitüntetettje. Térmeg Ágnes (1987, Dunaújváros) 2005-től Budapesten él és tanul. Első verse 2007-ben látott napvilágot akkor még Gazdag Ágnes név alatt.

Toroczkay András (1981, Budapest) költő, publicista. 2006-ban a dokk.hu Arany Vitorla-díjjal jutalmazta. Az idei könyvhétre jelenik meg Napfényvesztés című verseskötete kiadónk gondozásában. Török Bálint (1925, Budapest) bölcsészdoktor, közíró, sajátos műfaja a történelmi publicisztika. 1994-ben Esterházy Jánosdíjjal, 2006-ban Teleki Pál-emlékéremmel tüntették ki. Kötetei: Esterházy János Emlékkönyv (Esterházy Alízzal közös szerk., 2001). A demokrácia fellegvárának építői (Csicsery-Rónay Istvánnal és Horváth Jánossal közösen tanulmányok és cikkek, 2002), Farkas esz meg, medve esz meg… Szent-Iványi Domokos és a Magyar Függetlenségi Mozgalom (2004). Ughy Szabina (1985, Ajka) a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen tanul. Versei, recenziói rendszeresen megjelennek többek között az Új Könyvpiac, Magyar Napló, Szépirodalmi Figyelő hasábjain. Varga Csaba (1941, Pécs), jogász, egyetemi tanár. Tanított az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán, majd megalapította a Pázmány Péter Katolikus Egyetem jogbölcseleti intézetét, amelynek vezetője. Budapesten él. Monográfiái és tanulmányai többsége angol nyelven is olvasható. Legutóbbi kötetei: Jogfilozófia az ezredfordulón.

Minták, kényszerek – múltban, jelenben (2004), Jogállami? átmenetünk? (2007). Vasadi Péter (1926, Budapest) költő, író. A Magunk kenyerén című antológiában indult 1972ben. József Attila- (1991), Füst Milán- (1996), Kortárs- (2003) és Arany János-díjas. 2001-ben a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjével, 2005-ben Stephanus-díjjal tüntették ki. Legutóbbi verseskötetei: Séta tűzben, virágban (2005). Válogatott versei (2009). Végh Attila (1962, Budapest) költő, esszéíró. Tanulmányait a Gödöllői Agrártudományi Egyetemen (1989) végezte. 2004-ben a Debreceni Egyetem filozófia szakán szerzett diplomát. Nagymaroson él, a Magyar Hírlap munkatársa. Legutóbbi kötete: Hamuszáj (versek, 2008). Vesztróczy Zsolt (1966, Budapest) történész, az Országos Széchényi Könyvtárban dolgozik. Kutatási területe Közép-Európa története, szlovák–magyar, lengyel–magyar kapcsolatok a XIX. században, iskolapolitika és magyarosítás.

Szavazzon a hónap versére! Honlapunk VERSEK rovatába minden hónap közepén fölkerül néhány vers név nélkül, melyekre Olvasóink szavazhatnak egy hónapon keresztül. Azt a verset, amelyik a legtöbb szavazatot kapja, megjelentetjük a Magyar Naplóban! A júniusi lapszámba kerülő versre 2010. május 20-ig lehet szavazni. A legutóbbi versszavazás győztese Térmeg Ágnes Régi nóta című verse, amely lapszámunkban olvasható. Gratulálunk a Szerzőnek!

www.magyarnaplo.hu

Az Írószövetség májusi programjaiból: – május 13. Terézvárosi Verses Esték. Vendég: Ferdinandy György – május 17. Open reading – vendég: Kemsei István és Sütő Csaba András – május 25. Kováts Albert festőművész kiállítása – május 27. Tatay Sándor-emlékest – május 31. Kiss Irén és Tábori László Zarathustrától Jézusig című könyvének bemutatója

71

hirdetés

magyar napló

A M a g y a r N a p l ó a világhálón! A Magyar Napló világhálós változatának ingyenes rovatai: • Irodalmi hírek • Könyváruház • A Hónap verse költői vetélkedő • Fényképes beszámolók • Határon túli szerkesztőségek adatai • Irodalmi kvízjáték Előfizetőink részére elérhető rovatok: • a legfrissebb Magyar Napló lapszámok • a teljes archívum 2000-től • szerzői lexikon fényképekkel, folyamatosan frissített adatokkal

I R AT K O Z Z O N

FEL A

A Magyar Napló előfizetői ingyenesen regisztrálhatnak az világhálós változatra is! Csak internetes előfizetőink részére az előfizetési díj 1 évre • belföldre 3000 forint • külföldre 12 euró Az előfizetéssel kapcsolatban kérjen bővebb tájékoztatást, valamint befizetési csekket az [email protected] e-mail címen!

www.magyarnaplo.hu

M A G YA R N A P L Ó

LEVELEZŐLISTÁJÁRA!

Csatlakozzon elektronikus hírlevelünk népes olvasótáborához, és a jövőben rendszeres, közvetlen tájékoztatást kap rendezvényeinkről és új kiadványainkról. Küldje el nevét és e-mail címét az [email protected] e-mail címre, vagy iratkozzon fel honlapunk Hírlevél rovatában: http://www.magyarnaplo.hu/hirlevel.php Kérjük, ajánlja a Magyar Napló hírlevelét barátainak, ismerőseinek is!

E GY E D Ü L Á L L Ó E L Ő F I Z E T É S I AK CI Ó A M A GYA R N A PL Ó I RO DAL M I F O LYÓ I RAT RA! Fizessen elő a Magyar Napló irodalmi folyóiratra, és mi egy ajándékkönyvet küldünk Önnek! Régi előfizetőink minden karácsonyra könyvajándékot kapnak! Megrendelem a Magyar Napló havi folyóiratot • 1/4 évre 2010 Ft helyett 1930 Ft-ért . . . .pld.-ban • 1/2 évre 4020 Ft helyett 3870 Ft-ért . . . .pld.-ban • 1 évre 8040 Ft helyett 7390 Ft-ért . . . .pld.-ban Név: . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Kézbesítési cím: . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Telefonszám: . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . E-mail cím: . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Számlázási cím: . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Megrendelés kezdete: . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Aláírás: . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

72

Kérjük, az előfizetési szelvényt juttassa el szerkesztőségünkbe postán, faxon vagy személyesen. Megrendelését leadhatja telefonon és világhálós oldalunkon is. Magyar Napló Kiadó Kft. 1450 Bp., Pf. 77. Telefon és fax: 413-6672 E-mail: [email protected] Honlap: www.magyarnaplo.hu