A KERESZT A megtestesülés Isten „alászállásának” jelentőségével bír, így Krisztus a teremtés teljességével azonos. Mondhatni magában foglalja azt; ő a második teremtés, amely megtisztítja és helyreigazítja az elsőt. A kereszttel magára veszi a létezés (exsistentia)* bűnét; ahhoz, hogy e bűnt magára tudja venni, elengedhetetlen volt, hogy Isten létezéssé váljék. A kereszt mindenütt jelenvaló, mivel a teremtés szükségszerűen elválasztódás Istentől; a létezés az élvezetben megerősíti magát és kivirágzik, de az élvezet azon nyomban bűnné válik, amidőn tárgya nem Isten, noha minden élvezetnek metafizikai mentsége van azáltal, hogy létezői volta révén Istenre irányul; minden bűn elenyészik a kereszt lábánál. Ám az ember nem pusztán vak vágyakozás; rendelkezik intelligenciával, aminek révén megismerheti Istent. Tudatossá kell válni az isteni vonatkozásában és mindenben, s ezzel egy időben „fel kell venni a keresztet” és „oda kell tartani a másik orcát is”, vagyis fel kell fogni a létezés börtönének benső logikáját; logikánknak, amely „bolondság” a világ szemében, e börtön síkját meg kell haladnia; „vertikálisnak” vagy mennyeinek kell lennie, s nem „horizontálisnak” vagy földinek. * Az exsistentia az a teremtett vagy létezői ’létezés’, ami etimológiailag az ex stare, ’valamin kívül állni’ jelentésű kifejezésből ered. „Kívül áll” a tiszta Léten (Esse), aki/ami Isten, egyszersmind részesedik is abból, s ezen részesedés mértéke határozza meg tisztaságát illetve megromlott voltát. Ha a létezés (exsistentia) teljesen elszakadna a tiszta Léttől (Esse), „külső sötétséggé”, nem-létezéssé lenne. – A ford.
196
A létezés vagy „megnyilvánulás” kettős arculatú: egyik arca a fa, a másik a kereszt; az élvezetes fa, amely kígyót rejt, és a szomorú kereszt, amely testté lett Igét terem. Az istentelen számára a létezés a szenvedés világa, amit az ember egy „testen túli” filozófiával oldoz fel; az elit számára kegyelemmel, hittel és tudással (gnosis) áthatott megpróbáltatások világa. Jézus nem egyszerűen az új Ádám, hanem egyszersmind új teremtés. A régi totalitás és kerület, az új unicitás és középpont. ? Nem menekülhetünk el jobban a kereszttől, mint a létezéstől. Mindennek, ami létezik, gyökerénél ott a kereszt. Az ego a lefelé vivő út, amely elvezeti az embert Istentől; a kereszt pedig véget vet ennek az útnak. Amennyiben a létezés „valami Istenből”, úgy valami abból is, ami „nem Isten”, s ez az, amit az ego megtestesít. A kereszt visszaviszi az egót Istenhez, s ezzel lehetővé teszi a létezés felülmúlását. Az teszi a létezés problémáját oly összetetté, hogy Isten mutatkozik meg mindenen keresztül, mivel rajta kívül semmi sem létezhet; ami számít, soha nem szakad el az Isteni ezen távoli érzékelésétől. Ez az, amiért a kereszt árnyékában élvezet elképzelhető, sőt elkerülhetetlen; a létezés élvezet, még akkor is, ha a kereszt lábánál lévő. Ez az, amihez az embernek tartania kell magát, mivel ez a dolgok alaptermészete; az ember csak látszólag vehet erőszakot ezen. Szenvedés és halál nem egyéb, mint a kereszt újramegjelenése kozmikus testben; a létezés kereszttel megjelölt rózsa. ? A társadalmi erkölcsök különbséget tesznek az egyik ember jósága és a másik gonoszsága között; ám Krisztus misztikus erkölcsei szigorúan véve senkit nem tekintenek jónak, pontosabban egy olyan síkon léteznek, ahol senki sem jó tökéletesen, hiszen minden ember bűnös, és „senki sem jó, csak egy, az Isten”.1 A mózesi törvény a 1 „Mert semmit sem tudok magamra mondani, de nem ebben vagyok megigazulva; aki ugyanis engem megítél, az Úr az.” (1Kor 4,4)
197
társadalomnak ártó embert, például a házasságtörőt, megkövezi, Krisztus számára azonban kizárólag Istennel szemben árthat valaki, ami a bosszú minden formáját kizárja; minden ember bűnös az Örökkévaló viszonylatában. Minden bűn Ádám és Éva bűne, és minden ember Ádám vagy Éva;2 a megigazulás első lépése tehát megbocsátani felebarátainknak. A „másik” hibája a saját hibánkban gyökerezik; az csak a mindannyiunk közös szubsztanciáját képező lappangó hiba megnyilvánulása. Ám Krisztus, akinek „királysága nem e világból való”, kitárta az ajtót az ember megigazulása előtt, amennyiben szükségszerű, hogy „adjátok meg a Császárnak, ami a Császáré”. Tagadni ezen igazságot minden síkon, nem más lenne, mint hamisat állítani; mindazonáltal le kell győzni a gyűlöletet, visszavezetvén a rosszat önnön gyökeréhez, ahhoz a „vétekhez”, aminek meg kell esnie, felfedezvén mindenekelőtt saját természetünkben, s ami minden ego „vétke”; az ego optikai illúzió, amely szálkát csinál a gerendából, és fordítva, aszerint, hogy „róla” van szó vagy „másról”. Az igazság révén meg kell találni azt a derűt, amely mindenkit megért, „mindeneknek megbocsát”, és mindent kiegyensúlyoz; le kell győzni a gonoszságot békével, ami túlterjed a gonoszon, s így nem ellentettje; az igazi békének nincs ellentéte. „A ki közületek nem bűnös, az vesse rá először a követ”: mindannyian ugyanabból a romlandó szubsztanciából származunk, ugyanabból a gonoszság tályogára hajlamos anyagból, következésképpen kétségtelenül egy közvetett, mindazonáltal nagyon is valós módon mindannyian társak vagyunk a rosszban; olyan, mintha mindenki magában hordaná minden bűn felelősségének egy da2 Nagy Szent Gergely írja egy levelében, amit Szent Béda idéz Historia ecclesiastica gentis Anglorum című művében, hogy „minden bűnnek három oka van, nevezetesen, a sugalmazás, az élvezés és a beleegyezés. A sugalmazás az ördögtől ered, az élvezet a testből, a beleegyezés az akaratból. A kígyó sugalmazta az első bűnt, Éva mint hús testi élvezetet lelt benne, miközben Ádám mint lélek beleegyezett; ám csak a legfinomabb intelligencia képes különbséget tenni sugalmazás és élvezet, illetve élvezet és beleegyezés között.”
198
rabját. A bűn tehát kozmikus balesetnek tűnik, pontosan úgy, mint az ego szélesebb skálán; szigorúan véve csak az bűntelen, aki egótlan, és aki ezáltal olyan, mint a szél, amiről nem tudni „honnan jő, és hová megy”. Ha az ítélet egyedül Istené, az azért van, mert Isten az egón túli; a gyűlölettel az ember jogot formál arra, hogy Isten helyébe lépjen, elfelejti az ember felelősségét a közös nyomorúságért, amolyan abszolút voltot tulajdonítván saját „én”-jének, leszakítván azt arról a szubsztanciáról, aminek az egyének csupán megannyi lerövidítései vagy csomói. Igaz, hogy Isten olykor átruházza az ítélet jogát az emberre, amennyiben az az „énje” fölé emelkedik; de Isten eszközévé lenni kizárólag az emberek iránti gyűlölet nélkül lehet. A gyűlöletben az ember megfeledkezik az „eredeti bűnről”, és bizonyos értelemben megterheli magát mások bűnével; ezért van az, hogy minden egyes alkalommal Istenné tesszük magunkat, amikor megbotránkozunk azon, hogy szeresd ellenségedet. Mások gyűlölete megfeledkezés arról, hogy kizárólag Isten tökéletes és egyedül Isten az Ítélő. Helyes logikával az ember csak „Istenben” és „Istenért” gyűlölhet; az egót kell gyűlölnünk, nem a „halhatatlan szellemi lelket”, és gyűlölni azt, ami gyűlöli Istent, és annyira, amennyire gyűlöli Istent, de nem jobban, ami ugyanaz, mintha azt mondanánk, hogy Isten iránti gyűlöletét kell gyűlölnünk, s nem a lelkét.3 ? „Felvenni a keresztet” annyi, mint az exszisztenciális kereszt közelében tartózkodni, amit úgy is mondhatnók, hogy a létezésnek van egy „bűn” pólusa illetve egy „kereszt” pólusa, azaz a belefeledkezés az élvezetekbe, illetve a tudatos megállás, a „széles út” és a „kes-
3 Hasonlóképpen, amikor Krisztus azt mondja, hogy meg kell „gyűlölni” az embernek „apját és anyját”, az azt jelenti, hogy vissza kell utasítania mindazt, ami bennük „Isten ellen való”, vagyis a ragaszkodást, ami akadályként szolgál az „egy a szükséges dolog” tekintetében. Ez a „gyűlölet” virtuális megszabadulást hordoz mindazoknak, akik megélik; s ilyenformán, az eszkatológiai [a ’végső dolgokra vonatkozó’ – A ford.] valóságok síkján, ez a szeretet aktusa.
199
keny ösvény”. Felvenni a keresztet, lényegét tekintve nem „úszni az árral”; ez a „szellemek megkülönböztetése”, megvesztegethetetlennek maradni abban a látszólagos semmiben, ami az Igazság. „Felvenni a keresztet” tehát azt jelenti, hogy kitartani ebben a semmiben, Isten küszöbén; és mivel a világ gőgös, egoista, szenvedélyek által fűtött és hamis tudásra épül, ez szerénységet és tisztaszívűséget jelent, és „meghalást”, valamint olyanná levést, „mint a kis gyermek”. Ez a semmi annyiban szenvedés, amennyire dölyfösek vagyunk, s ilyenformán ez okozza a szenvedést. A purgatórium tüzében csupán szubsztanciánk ég, s nem Isten akarja szenvedésünket, hanem mert ez az, ami – vagyis „evilági” –, s annak arányában szenvedünk, amennyire azonosulunk az „evilággal”. ? A kereszt az isteni rés, amelyen keresztül az isteni Kegyelem árad a Végtelenségből. A kereszt középpontja, ahol a két dimenzió kereszteződik, a lemondás misztériuma: az a „spirituális pillanat”, amelyben a lélek elveszíti önmagát, amikor „nincs többé”, és „nincs még”. Mint Krisztus egész szenvedése, a sírás nemcsak a fájdalom misztériuma, amelyben az embernek el kell szenvednie a lemondást, hanem ezzel ellentétben „nyitás”, amit csak Isten valósíthat meg, és amit meg is valósít, mivel Ő Isten; ez az, ami miatt „az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű”. Az emberre szálló győzelmet, Jézus előzetesen már kivívta; az ember számára végül nem marad más, minthogy kinyílik erre a győzelemre, amely ezáltal sajátjává lesz. ? Ami „elvont” a higgadt érvelő szemében, az úgyszólván hússá válik a testté lett Ige esetében. Longinusz százados lándzsája éppen átszúrja Krisztus oldalát; az isteni vér egy cseppje lefolyik a lándzsán, és hozzáér az ember kezéhez. Abban a pillanatban a világ mint egy üvegház törik darabokra szemei előtt; a létezés sötétsége nyomban szertefoszlik; s lelke olyan lesz, mint a vérző seb. Mintha részeg lenne, ám olyan részegséggel, amely hideg és tiszta. Egész eddigi élete egyetlen visszhang, mely ezerszer ismétli ugyanazt a
200
pillanatot a kereszt lábánál. És akkor újjászületik, nem azért, mert „megértette” az Igazságot, hanem mert az Igazság megragadta létezésében, és egy „konkrét” mozdulattal leszakította a világról. A testté lett Ige az Igazság, ami úgyszólván anyaggá válik, ám ezzel egyidőben az anyag újjáteremtődik, s átváltozik olyan anyaggá, amely fényt gyújt, átformál és megszabadít. Fordította: Baranyi Tibor Imre
201
