Színésznô vagyok, nem tûznyelô

Színésznô vagyok, nem tûznyelô Május elején élete elsô önálló estjét mutatta be Udvaros Dorottya. Hogy miért csak most készült el a Mégis szép? Többek között errôl is beszélgettünk, de szóba kerültek a kortárs szerzôk, a ruhák, a lustaság és az idô is. 30

Az ilyen estek általában hosszú évek ér­

egyáltalán nem érdekel. Semmi értelmét

lelése nyomán jönnek létre, vagy hirtelen

nem láttam volna egy olyan estnek, ahol a

felindulásból, néhány hónap alatt. Régóta

mûvésznô elôveszi a sifonérból az emlékeit,

tervezte?

és húsz-harminc év elteltével újra elénekli a

Valójában hosszú évek termése. De konkré­

régi nagy sikereit. Azt hiszem, ugyanazért tet­

tan az írókkal februárban kezdtünk levelezni;

szik most nekem ez az egész, amiért fiata­

azt kértük tôlük, hogy írjanak valamit arról,

labb koromban a színházasdit is szerettem.

hogy mi az, amit soha nem mondanának el

Most is szeretem, bár vannak borúsabb pil­

egy nônek. Azt szerettük volna, ha a vála­

lanataim a „színház és Dorottya” viszonylat­

szok­­ ra építhetjük föl az estet, köréjük szer­

ban. Amikor kezdtem a pályámat, akkor egy

kesztve a többi verset, prózát és a dalokat.

próbafolyamat egészen a premierig, illetve, a

Mindenki válaszolt? Igen, de végül nem mindenkiét használtuk. Valójában csak Závada Pál, Térey János és Lôrinczy Attila írt új mûvet, illetve Bartis Attila egy készülô mû részletét adta nekünk. Ná­ das Péter levele önmagában egy pici novella volt, annyira szépet válaszolt. Beleszôttük azo­ kat a levélváltásokat is, amelyek ked­ ve­ sek,

szellemesek

voltak.

Tulajdonképpen

csak egy szikra volt; kíváncsiak voltunk, ki hogyan reagál rá. Azt remélem, hogy nem zárult le, és jönnek újabb írások. Új dalok is vannak. Ezek is felkérésre szü­lettek? Igen, sôt volt, aki nem csak a kottát küldte, ha­ nem be is jött elôadni. Annyira megható volt! Izgultak, hogy fog-e tetszeni. A bemutató óta még három dal készült, Bereményi Géza írt három új szöveget. Ahhoz képest, hogy egyáltalán nem akartam önálló estet, eléggé felpörögtek a dolgok. Nem találtam a kulcsot ahhoz, hogy miért is kéne ez nekem, és fô­ képp azt nem tudtam, hogy milyen anya­gok­ ból. Sokan mondták, hogy énekeljem el a régi sikeres színházi és tévés dalaimat, el is kezdtük nézegetni, de mindegyikre azt mond­ tam, hogy ezt sem akarom, ezt sem akarom, ezt sem…

Miért? Mert nem érdekel a múlt. Vagyis: iszo­ nya­ tosan rágódom az életem dolgain, hogy mi­ ért csináltam úgy, ahogy csináltam, és miért nem máshogy. De ami a pályámon történt, az

31

nagyon tetszik. De önmagában a tény, hogy egyedül állok egy színpadon, az nem hoz lázba. Mennyire színház ez az est? Eltekintve

a színház legegyszerûbb definíciójától, mely szerint színház az, ha valaki csinál valamit, amit más emberek néznek. Nem az. Persze van kellék, jelmez, tér és nézôk, de másmilyen, mint a színház. De hogy milyen? Az az izgalmas benne, hogy írók és dalszerzôk írták meg azt, amit gon­ dolok. Én nem tudok se írni, se zenét sze­ rezni. Én csak elmondani tudom, amit meg­ írtak. De ezeket tényleg belôlem írták. Hon­ nan a fenébôl tudták? Mintha én vezettem volna a ceruzájukat.

Egy anyáról szóló Karafiáth Orsolya vers után elhúz egy függönyt, ami addig csak díszletként funkcionált, és ott van mö­göt­ te az édesanyja fotója. Amikor én láttam az estet, nehezen tudta folytatni, és az ismerôseim is errôl számoltak be az elô­ zô elôadások után. Miért került bele egy ennyire erôs, konkrét és bátor jelzés? Egy önfeledt, magabiztos pillanat volt, ami­ nek a következményeit nem gondoltam vé­ gig. Azt éreztem, hogy anyámnak valahogy jelen kell lennie. De hogy miért, erre nem volt magyarázat. Úgy gondoltam, hogy ez milyen finom és szép gesztus lesz, de nem kép­zel­ tem, hogy a szöveg és utána a fotó ennyire föl fog zaklatni. Vörös Róbert dramaturg ba­

32

premier utánig is egy alakuló, változó masz­

rátommal csináltuk az estet; óriási szerepe

sza volt, amit mindig át lehetett gyúrni. Min­

van abban, hogy ez ilyen lett, sôt: hogy egy­

den próba arról szólt, hogy keresünk, kere­

általán lett. Vele az a csodálatos, hogy ha

sünk, keresünk… Valamit már tudunk, de ke­

valamit elkezdek mondani, makogni, teljesen

resünk tovább, hogy mi van benne még. Ma­

fésületlenül, mert magam sem tudom meg­

napság meg úgy zajlik a legtöbb próba­ fo­

fogalmazni, hogy mit akarok, akkor ô vala­

lyamat, hogy minél hamarabb meg kell ta­

hogy ki tudja belôle húzgálni a megfelelô

lálnunk a közös útjelzô táblákat, és azon az

szálakat, és azokat tovább szövögetni. Több

egy kijelölt úton haladunk tovább. Én most

Karafiáth verset is összeszedett, és végül ez

úgy érzem, hogy itt lett egy anyag, ami fo­

választódott ki. Nem azért, mert én ezt kér­

lyamatosan alakul: bennem sincs kész, még

tem: a szerkesztésben teljes mértékben rá­

bármit kicserélhetünk, variálhatunk. Így ez

bíztam magam. Talán néha szóltak az ösz­

töneim, ha valamit máshogyan jobbnak lát­

bák tekintetében nagyon slendrián va­ gyok.

tam. Hiszek az érzéseimnek, de nagyon bí­ zom az értô, kontrolláló külsô szemben. Azt

Utálom a ruhapróbákat. Fárasztanak. Átöltözni viszont szeret – elég, ha csak a

se felejtsük el, hogy Silló István, egy nagyon

Férfi és Nô koncertre, vagy a saját, Át­

komoly zenész ül a zongoránál. Könnyû volt

utazó címû koncertjére gondolok. Álta­

vele dolgozni, mert pontosan tudta, hogy mit

lában három ruhánál nem adja alább.

akar hallani. Szeretem, ha valaki megmondja,

Persze, mert nagyon fontos. Nem öncélúan

mi hogyan legyen. Engem nem tud össze­

akarok állandóan öltözködni, nem azt aka­

törni, ha azt mondják, ez teljesen rossz.

rom megmutatni, hogy háromféleképpen né­

Velem nem kell finomkodni. És az is bol­dog­

zek ki jól. Ha valamit sugall egy színpadi egy­

ság, hogy Szakács Györgyi, az egyik leg­

ség, annak külsôleg is meg kell jelennie. Én

nagyobb magyar jelmeztervezô, azt a három,

már megtapasztaltam, hogy egy jól sikerült

nagyon egyszerûnek tûnô ruhát milyen mér­

jelmez hogyan tud egy szerepben megemel­

hetetlen gonddal választotta ki. Én már régen

ni, és egy rossz hogyan tud lenyomni. Csak

belementem volna bármibe, ô meg elbíbe­lô­

ezen a téren véghetetlen lusta vagyok.

dött egy sliccen vagy egy bojton. Ruha­ pró­

Július közepén elôadja az estet Szent­

33

fogok! Ilyen még nem volt. A Férfi és Nôvel volt egy rendesen megszervezett, országos turnénk. De hogy most én összevissza kon­ certezem, különbözô koncertekkel?! Vagy, ahogy Kulka Jánossal szoktuk hívni: „ária- és dalestünkkel”.

Az elmúlt másfél évben gyakorlatilag nem volt rendes, új színészi feladata, a Nemzetiben idén nem is próbált. Ez hogy érinti? Jogdíjproblémák miatt nem mutattuk be az Óz, a csodák csodájának a felnôtt változatát, amiben én lettem volna Dorothy. Ezt nagyon sajnáltam. És mostanában, ha az embernek nincs színházi feladata, sehol máshol nem lehet színész, se a televízióban, se a rádió­ ban. Bennem már nagyon régóta zavart okoz az, hogy bizonyos tévécsatornák meghívnak, és kizárólag arról akarnak velem beszélni – tisztelet a kivételnek –, hogy „te hogyhogy még mindig ilyen jól nézel ki?” „mi a tit­kod?” „arcápolás, tisztítókúra, wellness, fitness?” Ami­kor az RTL fölkért a Szombat esti lázba, az elsô kérdésem az volt, hogy miért nem arra kértek föl, amihez értek? Miért nem azt használjátok, aki vagyok? Tiszta szerencse, hogy a színházakban még szükség van arra, hogy én színésznô legyek, és nem mondjuk tûznyelô…

Lehet, hogy ahhoz is értene. Hát, amilyen szívós és kitartó vagyok, az sincs kizárva.

34

endrén, elôtte és utána csupa zenés pro­

Az utóbbi idôben elültek a Nemzeti Szín­

dukciókban bukkan föl, szerte az or­szág­

ház körüli viharok. Milyen most a han­gu­

ban…

lat odabent?

Ezen kívül lesz Cseh Tamás koncertem a

Lázas munka folyik. Nehezen tudok most a

POSZT-on, Átutazó koncertem Óbudán, Férfi

társulatról beszélni, mert ebben az évadban

és Nô koncertem több helyen is, és lesz

kimaradtam, sokat dolgoztam máshol. De aki

Bandy-lányok, ami ugyan színdarab – tavaly

meg állandóan itt van, az attól szenved, hogy

mutattuk be Hernádi Judittal – de van benne

be van zárva. Az embernek sose jó, ami van.

tizenkét dal. Azon gondolkodom, hogy vajon

Ha én itt vadul próbálok, akkor ez az est

tudni fogom-e, aznap este melyik dalokat kell

biztosan nem készül el. Ehhez kellett egy kis

énekelni. Ugyanakkor egy finom büszkeség

leülés, hogy nem volt új szerepem. De nem

is motoszkál bennem, hogy igen, koncertezni

azért csináltam, hogy mindenáron csináljak

valamit, hanem egyszerûen volt lehetôség

mutatni, megfelelni, de ezt a végtelenségig

lassan, lustán dolgozni. Én baromi lusta em­

nem lehet. Megnéztem Kim Ki-duk Tavasz,

ber vagyok valójában. Mindenhez rengeteg

nyár, ôsz, tél címû filmjét, ami olyan, mint egy

idô kell. Imádom Bereményinek a Jobbik ré­

nagy, lassú, széles folyó. Azt éreztem az elsô

szem szövege végén, hogy „Én már úgy va­

tizenöt percben, hogy ha nem történik va­la­

gyok jó, ahogy így vagyok/Én már nem le­

mi, megölöm magam. És a film végére elju­

szek

álmodok/

tottam oda, hogy bármeddig tudnám nézni.

Egész kipusztulásig”. Ez teljes mértékben én

Egyszerûen én magam, a lelkem, a tudatom

vagyok: napok telnek el, és elgondolkodom,

kezdett kisimulni, és hagytam, hogy a film át­

vajon mit csináltam? A lelkem mélyén nem is

hömpölyögjön rajtam. Iszonyú nehéz elôállí­

izgat, csak tudom, hogy az az elvárás, hogy

tani ezt a helyzetet, de úgyis vissza fogunk

ha az ember eltûnik, akkor utána valamit pre­

ide térni, mert az emberi természet nem bírja

zentáljon. De én nem tudok felmutatni sem­

a végsôkig ezt a kattogást. Nem megy, mert

mit. Csak matatok, álmodok. De én ezzel el­

megbolondulunk. Nagyon kellene, hogy le­

vagyok. Az ember annyit pörög életében a

las­ suljon a bennünk lévô idô. Amit mi szá­

nap 24 órájában, hogy azt nem bírja a lélek

nunk magunknak arra, hogy éljünk.

másik/Matatni

szeretek,

egyfolytában csinálni. Ott akarunk lenni, meg­

Rick Zsófi

Fotók: Rick Zsófi

35