ZALATNAY SAROLTA: EZT SEM A ZÁRDÁBAN ÍRTAM
"Cini egy gátlásos ember, akinek élete nagy része azzal telik, hogy ezt leplezze." dr. Gábor S. Pál pszichiáter, zeneszerző Köszönöm ezt a könyvet a férfiaknak, akik hagytak mesélni... Köszönöm a nőknek, Bay Évának, Czinkóczi Zsuzsának, Dollynak, Galambos Erzsinek, Hernádi Juditnak, Kondor Katalinnak, Kovács Zsuzsának, Kudlik Júliának, Lakatos Gabriellának, Mészáros Mártának, Pataki Áginak, Pécsi Ildikónak, Psota Irénnek, Ruttkai Évának, Szekeres Robertának, Törőcsik Marinak, és az Édesanyámnak, akik többet mondtak el, mint amit valaha reméltem! BEVEZETŐ Ön, aki olvasni kezdi ezt a könyvet, ugye, álszent egy kicsit?!... Jó, nem mondom, hogy nagyon, csak épp hogy!... Kérem, ne tiltakozzék! Emberek vagyunk. Tökéletesebb képet szeretnénk sugallni magunkról valamennyien, mint amit megérdemlünk. Megbocsátható gyengénk ez, de jó tudomásul vennünk, mert ha elhisszük, hogy olyanok is vagyunk, mint amilyennek szeretnénk feltűnni a szélesebb vagy szűkebb nyilvánosság előtt, az súlyos következményekhez vezet. Ha az ilyesfajta álságossághoz az emberek többsége társadalmi táptalajra lel, bizony, a hétköznapok televényét felveri a gyom. Az ilyen módon elburjánzó álszentség elszívja az éltető, építő energiákat az erkölcstől, igazságtól, az ember értelmes vágyaitól. S ha már egy egész társadalom önképe idealizált - nos, jobb nem is beszélni arról, miféle sorvadása kezdődhet az értékeknek. De Ön, aki olvasni kezdi ezt a könyvet, nemcsak álszent egy kicsit, de igencsak kíváncsi is. Botorság volna elítélnünk magunkat eredendő kandiságunkért. Tele vagyunk magunk is titkokkal, szorongásokkal, büsz-
kék vagyunk leplezett kudarcaink kockázatos vállalására és szégyelljük azokat a sikereinket, amelyek megbotránkoztatólag hatnának, ha fény derülne rájuk. Saját titkainkat tabuknak tartjuk, a mások titkait szenvedélyesen kutatjuk. Ilyenek vagyunk! Álszentek és kíváncsiak. Hasznos ezt tudni magunkról. Így hát Ön, aki olvasni kezdi ezt a könyvet, kérem, lazítsa el "magasztos erkölcsi értékrendjének" és "be nem vallott kukkoló hajlamának" feszítő izmait!... Én úgy gondolom, semmi olyanról nem olvashat majd e könyv lapjain, amin később érdemes volna hónapokon át "felháborodni", miközben ugyanezen hónapok alatt alkalmat kerít a fölösleges "csámcsogásra". Ebben a könyvben nők vallanak saját női mivoltukról, amiért is folyamatosan rólunk, férfiakról lesz szó. Ez nem felháborító, ez nem leleplező, ez csupán fontos. Korunk és társadalmunk kusza követelményei, zavaros erkölcsi és értékrendje, zaklatott - hol meggondolatlanul felületes, hol türelmetlenül szenvedélyes ritmusa, néhanap bigott, máskor szabados időszakai gyakorta kibillent férfit és nőt az értelmes létezés lehetőségéből. Mindezek miatt sokszor válunk hűtlenekké valóságos érzelmeinkhez, legelemibb emberi érdekeinkhez. Néha egy kérészéletű pillanat győzelméért bukottakká válunk évekig. És néha győzelmes éveket kockáztatunk, ha egy pillanat erejéig elbukunk. A magunk példáját nem tesszük közszemlére a maga nyers valódiságában, mert kicsit álszentek vagyunk. A mások példája ne a kíváncsiskodásra legyen alkalom, hanem az okulásra. Legyen az a példa jó vagy akár rossz!... Röviden: becsüljük meg az őszinte szót és mindnyájan jobban érezzük majd magunkat - együtt is, meg külön-külön. Úgy gondolom, ennek a könyvnek az őszinte szavak által való okulás és az őszinte szavak megbecsülése lehet a célja: Némi segítség megfékezni fölösleges álszentségünket és kijózanítani felületes kíváncsiságunkat. Egyébként jó szórakozást kíván az első olvasó: Verebes István CINI Amióta az Apáca megjelent, mindenki azt kérdezi tőlem, mikor jön a folytatás. Ez a mostani könyv nem rólam - nem elsősorban rólam - szól, hanem olyan lányokról, nőkről, akiknek érdekel az élete, a véleménye azokról a dolgokról, amelyek engem is izgatnak. Már elmondtam: nem vagyok újságíró, tőlem nem azt kell várni, amit egy riportertől, annál többet is, kevesebbet is, hiszen vannak kérdések, amelyeket "hivatásos" sose tehetne fel egy művésznőnek, én viszont, mint kolléga-barátnő, minden gond nélkül. Mi, magunk között másképpen beszélünk, talán nyíltabban, közvetlenebbül, és én ezt akartam visszaadni, ahogyan két nő - beszélget. Ezért nem is igyekeztem sterilre stilizálni a kérdéseket és a válaszokat, nem akartam fontoskodni, eljátszani, hogy újságíróként ülök szem-
ben azokkal, akikkel pedig "csak" kellemesen beszélgettem. Szóval, a hang, amelyet használok, nem tiszteletlenség a részemről, hanem szándékosan kócos viszszaadása annak, ami és ahogyan elhangzott. Tehát: eredetileg ez a könyv nem rólam szól, de mert oly sokan kérdezték, mikor jön az Apáca folytatása, menet közben úgy döntöttem: mégiscsak beszélek benne önmagamról, a saját életemről is. BUDAPEST 116. sz. ÜGYVÉDI MUNKAKÖZÖSSÉG 2. sz. IRODÁJA 1061 BUDAPEST VI., DALSZÍNHÁZ u. 10. Budapest, 1988. január 14. Telefon: 119-718, 533-733 OTP Számlaszám: 508-59102 OTP V. kerület DR. SASVÁRI TIBOR ügyvéd T. Zalatnay Sarolta művésznő úrnőnek, Budapest Tisztelt Művésznő! Dr. Csapó Gábor megbízása alapján fordulok Önhöz az alábbiak szerint: Az "Ezt sem a zárdában írtam" című műben Ön megbízómat illetően olyan tényekről, körülményekről adott számot, amelyek ügyfelem személyére sértő, őt hamis színben feltüntető tartalmúak és mindenképpen személyéhez fűződő jogait, nemkülönben a törvény által védett jó hírnevét sérti. Tudomására jutott megbízómnak, hogy Ön a könyvet új kiadásban kívánja megjelentetni. Ezúton bejelentem, hogy amennyiben Ön levelem vételét követő 8 napon belül nem jelenti ki írásban, hogy - nem jelenik meg ismételt kiadás, - amennyiben megjelenik, annak forgalmazását nem kezdeményezi, akkor megbízásom alapján Ön ellen - a Kiadóval együtt - a Btk. 84.5/1/ bekezdés d) pontja alapján eljárást kezdeményezek és annak során a mű megsemmisítését kérem. A fentiekkel egyidőben az eljárási költségekre is igényt tart ügyfelem. Ajánlott Kezét csókolja: dr. Sasvári Tibor ügyvéd BUDAPEST 116. sz. ÜGYVÉDI MUNKAKÖZÖSSÉG 2. sz. IRODÁJA 1061 BUDAPEST VI., DALSZÍNHÁZ u. 10. Budapest, 1988. január 18. Telefon: 119-718, 533-733 OTP Számlaszám: 508-59102 OTP V. kerület DR. SASVÁRI TIBOR ügyvéd T. Zalatnay Sarolta úrnőnek, Budapest Tisztelt Művésznő! Folyó hó 15-én telefonhívásakor kérte és én vállaltam, hogy pontosan megjelölöm azokat a részeket, amelyek Dr.Csapó Gá-
bor ügyfelem vonatkozásában sérelmesek. Ezek a következők: A 9-17. oldalig, a 81-86. oldalig az, ami G. vonatkozásában rögzítődött, a 138-139. oldalon ugyanilyen jelleggel történő utalások. Akkor tehát midőn Ön újabb kiadást kíván: ezeknek a részeknek a törlésére kell, hogy sor kerüljön és arra kellő garanciát kell, hogy kapjak, mert ellenkező esetben kénytelen leszek a korábbi levelemben írtak szerint eljárni. Ajánlott Kezét csókolja: dr. Sasvári Tibor ügyvéd BUDAPEST 116. sz. ÜGYVÉDI MUNKAKÖZÖSSÉG 2. sz. IRODÁJA 1061 BUDAPEST VI., DALSZÍNHÁZ u. 10. Budapest, 1988. január 21. Telefon: 119-718, 533-733 OTP Számlaszám: 508-59102 OTP V. kerület DR. SASVÁRI TIBOR ügyvéd T. dr. Szentmiklósi Péter ügyvéd úrnak, Budapest Kedves Barátom! Zalatnay Sarolta kérése alapján még f. hó 18-án az ide másolatban csatolt levélben határoztam meg a kifogásolt részeket. A tőled érkezett levélre a másolat megküldésével válaszolok. Tekintettel arra, hogy a pert mostmár mielőbb meg kell indítanom, nem tudunk rendezésre jutni: kérlek, hogy az üggyel kapcsolatos érdemi nyilatkozatot mielőbb juttasd el hozzám. 1 db melléklet Baráti üdvözlettel Ajánlott dr. Sasvári Tibor ügyvéd - Hallom, megint szerepelek egy könyvben. Nem olvastam, csak barátaim, ismerőseim mesélik, mi minden van benne rólam. Aki a kötetet írta, bár nem író, de a fantáziáját olyannyira szabadjára engedte, hogy Jules Verne, H. G. Wells vagy Jókai Mór együttesen kismiska hozzá. Úgy hallom, olyanokat talált ki rólam, hogy amit Belmondo végigvisz nyolc-tíz filmjében, az semmiség a könyvben rólam kitalált kalandhalmazhoz viszonyítva. De az még nem minden. A könyv szerzője, amint mondják, annyi hibát,
annyi vétket, bűnt, emberi gyengeséget aggat fel az én alakomra, hogy az még a Sing-Sing tizenkét rabjának is sok lenne. Perelhetnék, de akkor akarva-akaratlanul is csak reklámot csinálnék ennek a nem zárdában írt könyvnek és főként írójának, aki talán éppen ezt óhajtja, azért közli olvasóival magánélete valóságos és kitalált fordulatait, zűrzavarait. Se nem volt az anyám, se nem volt a feleségem, nem tudom, milyen alapon ír így rólam. Csapó Gábor azóta összecsomagolt és visszautazott Itáliába. A magyar vízilabdázás vándorának mindig mozgalmas az élete. MOLNÁR KÁROLY Igaz, hogy nem voltam sem anyja, sem felesége Cs. G.-nak, viszont arról megfeledkeztem, hogy Zsófi lánya nyolcéves együttélésünk fontos szereplője volt. Nem félek a pereskedéstől, Cs. G.-ról igazat írtam. A kihúzások Zsófi érdekében történtek, aki ma 12 éves. Zalatnay Sarolta Ui. Egyébként következő könyvemben Cs. G. is elmondhatja, hogyan látta ő kapcsolatunkat. HERNÁDI JUDIT - Azt nyilván tudod, hogy te egy nagy magyar szexszimbólum vagy, mondjuk olyan, mint az amerikaiaknak Marilyn Monroe volt. Csak te jóval erősebb, egészségesebb kiadásban. - Te, ide figyelj! Nem igazán jókor beszélgetsz velem erről. Itt van a harmincadik születésnapom, én látom az előttem lévő gyermekkoromat, el tudom képzelni az ez után lévő időt, látom, hogy pont a felén vagyok az életemnek, ráadásul gyereket várok, úgyhogy most egyáltalán nem vagyok szexuális állapotban. - Nem is kell, hogy legyél. Most inkább anyásnak kell lenned. Betervezetten jön ez a bébi? - Félig. Korábban már sokszor gondolkodtam rajta, de most éppen ott tartottam, hogy "na, akkor az idén nem" - erre bejött. Szóval nem gyártottuk, csak olyan természetes volt, amikor jött, úgyhogy föl se merült, hogy elvetessem. Igaz, most nem akartam ki-
fejezetten, de nem is tettem ellene semmit. Ismered ezt... Lehet, hogy éppen ez hiányzott neki - a lazaság. - Ez elég valószínű, mert én már nem tudom mióta, egy ideggörcs vagyok - és nem is jön össze. Na, hagyjuk ezt, mert csak elkenődöm. vannak standard kérdéseim, például olyanok, hogy "szerelmes fajta vagy-e"? - Válaszom: tudok szeretni, de nehezen leszek szerelmes. - Féltékeny típus vagy-e? - Most egyáltalán nem. Viszont voltam. De tényleg. Nagyon! Az rettenetes volt. Igen, a féltékenység, az szörnyű. - És mitől szűnt meg? - Attól, hogy megszüntettem. Magamban. Mert olyan mérhetetlenül voltam féltékeny, hogy éreztem, börtönben fogom végezni. Amikor az ember a vérfoltokat számolja a falon egy-egy összecsapás után, akkor rájön, hogy vannak benne energiák! Meg tudom mutatni a "bűnjeleket", az előszobában, egy-kettő már barnul. Most lesz tapétázás, úgyhogy addig nézd meg, ha akarod. Félreértések elkerülése végett, ez nem a jelenlegi kapcsolatomból való. Ez még a "régi szép idők" emléke. - Mikor voltál először szerelmes? - Érdekes dolog maradt meg bennem, egy furcsa ügy. Az óvodában volt két fiú, kisebbek nálam, mert én mindig a nálam kisebbeket szerettem, az egyik Csaba, a másik Tibi, és én nem tudtam eldönteni, hogy melyikbe legyek szerelmes. Egyszer csak rájöttem: az egyik lesz a férjem, a másik meg a gyerekem apja. Voltam vagy hároméves. Már akkor ilyen fejlett erkölcsi érzékkel rendelkeztem! Különben nagyon ronda voltam, baromian ronda. Azt gondoltam, hogy egy fiút ötször-hatszor jól meg kell verni, viszont ha más akarja bántani, akkor meg kell védeni. Az illető egy idő után csak megszokja, hogy ott vagyok, és akkor már kész is. Az életben ez majdnem így van. Akkoriban még volt bennem valami gyakorlati érzék. Aztán elmúlt. - Te nem érzelmi alapon vagy nő? - De, persze. Azzal az óvodás fiúval esett a legjobban - érzelmi alapon - az orvososdi! Tudod, az óvodában a gyerekek orvososdit játszanak, hogy "itt a beteg, meg kell vizsgálni!"... Vagy hogy érted? Hogy később? - Később. Mert mondtad, hogy akkor racionálisan gondolkodtál... - Racionálisnak racionálisan, de attól még nem voltam számító... És nem is vagyok az. Persze, lehet, hogy ez is egyfajta számítás, nem számítónak lenni. De komolyra fordítva a szót: nem lehet a végletekre építeni. Semmire sem lehet azt mondani, hogy ha én azt oda rakom, akkor az ott is marad. Mindennek van saját élete, még egy tárgynak is, hát ha még emberről beszélünk! Teljesen felesleges számítónak lenni, mert szerintem az őszintétlenség úgyis visszaüt. De én nem is tudnék az lenni.
- Szerinted: ha egy nő önálló, nagyobb esélye van arra, hogy ne legyen számító? Úgy értem: hogy ne kelljen annak lennie? - Hát persze. Ha az a szerencsétlen, nyomorult nő nem önálló, ha nem tudja eltartani magát, akkor kell találnia valakit, aki eltartja, és azt meg kell tartania, és annak el is kell néznie a dolgait. - Te nem nézel el? - Egy darabig. - Milyen a tűrőképességed? - Véges. Várjál csak, hogy is van ez? Egy darabig tűrök, aztán valahogy az eszembe jut, hogy ez az én egyetlen életem, és ebben az egyben miért tűrjek? Tudod, egy kapcsolat - az cserekereskedelem. Ha azért, amit adok, kapok cserébe valamit - na most itt a számítás nem jön szóba, hanem érzelmi alapon értem -, ami érdekel, és annak a szerencsétlennek meg elég, amit én nyújtani tudok, akkor nincsen semmi baj. Addig nem ügy a veszekedés, az összezördülés, addig azok nem élesben mennek. Akkor jön ki a rákfene, amikor már uncsi. Amikor egy adott pillanatban elkezd a dolog álmosítóvá válni. És akkor tovább kell lépni. Na, itt van valami nagyon érdekes... Én azt hiszem, hogy a magánéletemet ugyanúgy élem, ahogy a szakmai életemet. Nekem például a Vígszínház volt a nagy szerelem. Nem utáltam meg, ahogyan egyetlen szerelmemet sem utáltam meg, mert miért is utálnám... - de eljöttem. Érdekes, én mindig úgy szakítok, hogy valahol egy kiskaput, ha nem is nyitva hagyok, de egy kis rést azért megtartok, azzal, hogy ezt még egyszer talán ki lehet nyitni, ha úgy adódik. Szóval, fölmondtam a Vígszínházban, de a tény ellenére, ha te most megkérdezel ott embereket, azt fogják mondani, hogy "Igen, igen, de nem úgy van az... Majd! A Juci nem olyan... Előbb-utóbb visszajön." Holott én tényleg felmondtam! Nem írtam alá a szerződést. De én magam is így érzem jól magam, ezzel a kiskapu-érzéssel. A magánéletemben ugyanígy van. De azt hiszem, inkább a színházról beszélek szívesen. Szóval fölmondtam a Vígszínházban, mert úgy éreztem, hogy eljutottam az életemben egy sorsfordulóhoz... Inkább ilyenekről kellene szót ejteni, nem? - Nincs köztünk vita. Van valami összefüggés a gyerek és a színházi felmondás között? - Nincs. Csak - hogy is mondjam? - úgy tartják, ha egy házban egyszer elromlik a csap, akkor utána biztosan elromlik más is, a villany, a gáz... Tehát amikor bejön az első rossz dolog, akkor utána jön még öt-hat másik. Az eljövetelem annyiban van összefüggésben a gyerekkel, hogy miatta pöttyent az utolsó csepp a pohárba, ami már régóta telt. Én az igazgatómmal, aki Marton Laci volt, egy ideje már nem voltam igazán jó viszonyban, méghozzá azért, mert kicsit kinyílt a szemem. Mert azt mindenki észrevette, hogy egy kicsikét lesüllyedt az egész, hogy érdektelenné, rosszá vált. Hogy miért rossz és hogyan rossz, arról rengeteget lehetne vitatkozni. Hogy attól-e, hogy a színházaknak nincs pénzük, és a pénzük után most
még a posztójuk is eltűnt... A posztón azt értem, hogy sikert se tudnak igazán adni a színészeiknek. És ráadásul úgy veszem észre, hogy van egy olyan tendencia, mintha nem is akarnának. Például a Vígben több ember előtt kijelentette az igazgató, hogy arctalan színházat akar. Akkor arra gondoltam, hogy én nem akarok arctalan lenni. Na most, ez az igazság egy társ esetében is. Nem akarok feloldódni a másikban. Csak ideig-óráig. s különösen nem tudok föloldódni úgy, hogy egy arctalan színházat tudjak szolgálni, arctalanul. Nekem arcom van! És én azt hiszem, hogy egy embernek csak akkor lehet önbecsülése, ha úgy érzi, mások is tartják valamire. Ha becsülik. Hogyha én egy tömegben csak egy kis pont vagyok a sok között, akkor az számomra nagyon nehéz. Nehéz, mert akkor csak azt veszem észre, hogy a lábam, sajnos negyvenes, tehát nem illik rá az átlagméret. Akkor csak ilyen pici, pitiáner dolgokkal leszek elfoglalva. Ha mindannyiunkat egyforma ruhába akarnak öltöztetni - mint ahogy ez a főiskolán néhányszor előfordult -, akkor az a legtöbbnek jól áll, nekem pedig biztos rosszul. Mert az alkatom egy picikét más, mint az átlagé, a magasságom és más ilyenek folytán. Az nekem mindig rosszul jött ki, ha olyannak kellett lennem, mint más. Magyarul: nem tudok föloldódni, és arctalan lenni. Ezek csak látszólag kicsi problémák - valójában mélyen igazak. Nem lehet lefaragni az emberek akaratát, és én most erre látok tendenciát. Aláírom, hogy nem tehetnek mást, mert nem tudják megfizetni az embereket - senki nem a színházi fizetéséből él -, és elég sikerhez se tudják juttatni őket. Tehát mit tudnak csinálni? Verik őket. Mint engem. Csak a fejét, hogy meg ne sántuljon! És akkor jön a diktatúra, a nyomás, az erőszak, jön a hatalom szava, és az ezzel való játék, az ezzel való sakkozás. És amikor azt mondom, hogy elmegyek szabadúszni, akkor olyan kollégáim, akik ezt már kipróbálták - jó nevű kollégák is! -, féltenek, mert azt mondják, hogy nem jó szabadúszni, mert az baj, ha az ember kilóg. Mert például nem kapok OTP-t, hiszen nincs munkahelyem. Pedig amíg volt, addig se abból a fizetésből éltem meg, amit a színházban kaptam. De ezt nem ismerik el. Nem tudok bemenni egy könyvtárba, mert, ugye, ki vállal értem felelősséget? Magyarul: én tulajdonképpen senki vagyok. Hát akkor legyen. Legyen! Akkor már inkább egy nagy krecliben leszek senki, mint egy kis krecliben. Tisztában vagyok azzal, hogy ezzel a lépésemmel semmit nem oldottam meg. Mondták is nekem, hogy "Ne menj el innen. Ne menj el, mert nem lesz jobb". Tudom. De miért tegyek jót nekik azzal, hogy én erre rögtön rábólintok? Nem kell rábólintani. És azt mondom, hogy az életben az a legnagyobb baj - és ez a párkapcsolatokra is igaz -, hogy az emberek állandóan mindenre rábólintanak. Ahogyan anyám és sok, már tapasztalt ember szokta mondani, hogy "úgyse jön jobb", és "mindenkinek megvan a maga baja". De akkor se lehet állandóan rábólintani mindenre. Úgy gondolom, az ember tudata attól alakulhatott ki, hogy
képes az újrakezdésre, képes arra, hogy átlépjen valamin, ami már nem alkalmas semmire, amitől már nem lehet épülni. - Most mik az elképzeléseid? - Semmi, majd meglátom, mi lesz. Úgyis lesz valami. Egy vagy két évig elmegyek szabadúszni, aztán majd meglátom. Hátha addig alakul valami. - Önmagaddal hogy vagy? - Most meg vagyok elégedve, hogy ezt megtettem. Most jól érzem magam. Amíg nem tettem le ezt a végső voksot, addig sokkal harcosabb voltam, elküldtem mindenkit az anyja kínjába - egyrészről... Másrészről meg megijedtem, hogy jaj, mit tettem... Ötpercenként e kettő között táncoltam. Most már nem érdekel. El van döntve. Bennem is. Életemben többször voltam már ilyen helyzetben, például amikor kirúgtak az ország összes gimnáziumából, aztán meg "visszarúgtak". - Miért rúgtak ki? - Mert fegyelmezetlennek nyilváníttattam. Aztán amikor megalázó helyzetbe hívtak vissza, mint egy megtért báránykát - az már nem kellett... Akkor inkább elmegyek dolgozni - ezt gondoltam. Az se volt könnyű, mert - más szempontból, de ugyanúgy - a perifériájára szorultam ennek a társadalomnak, hiszen gimnáziumi tanulóból hirtelen nyolc általánost végzett segédmunkás lettem. Más mérlegre kerültem. Ettől függetlenül, az ilyenekből lehet tanulni. - Mégis, a Víggel konkrétan mi volt a baj? - Nem biztos, hogy megírandó, bár rád hagyom... Azért se tudtam volna abban a színházban ott maradni, mert észrevettem, hogy az emberek hajlamosak mindenkit egy kalap alá venni. Egy ideig azt mondtam magamban - és ebben ma is hiszek -, hogy én ott meg tudtam volna őrizni magamat, kibekkelni egy rossz korszakot, de az emberek a szeméttel együtt szívesen besöprik - hogy is mondjam - az értéket is. Azt mondják: ez egy rossz színház. Amikor elkezdett tönkremenni, akkor még azt mondták, hogy "igen, igen, de olyan sok jó színész van ott", és soroltak ötöthatot, akik tényleg jó színészek. Aztán, maguk se vették észre, hogy egy fél év múlva már azt mondták: "Ez a színház nézhetetlen." Anblok. És aztán egyszer csak te is elkezded látni a kollégákon, hogy tényleg nézhetetlenné válnak, észreveszed rajtuk a betegséget, holott tudod, hogy kiváló színészek. Az igazi színészalkatot fenyegeti a legjobban ez a kórság, aki, szegény, képlékeny. Ettől is látszik rajta jobban a betegség. És egy idő után azt fogják mondani rá, ha ott marad, hogy: "túró!" És be fogják söpörni a szemétládába. Hát én nem akarok oda kerülni! Biztosan sokan örülnének, ha beledöglenék ebbe a szabadúszásba, remélem, nem fogok. - Legfeljebb elmész énekelni. Na, ezt nem egészen komolyan mondtam. - Miért? Nagyon jól ment! Na, ezt én se mondtam egészen komolyan. - Miért? Tényleg egészen jól ment. De komolyan:
az hogy jött be neked? Mert az az első szám, az olyan volt, hogy az emberek csak úgy kapkodtak levegő után: "Ez a nő a végzet asszonya, ez egy vamp, juj, hát én elájulok!"... - Na, most nézz rám, és írd meg, amit látsz... - Jó, hülyéskedsz, de én komolyan kérdezem. Mert azzal te csináltál, kreáltál magadból valamit... - Mert ehhez a mostani formámhoz képest egészen jól néztem ki, mi? - Nem kell ahhoz szépnek lenni. - Nem, semmi különösnek. Döme Zsoltnak, aki, tudod, aztán az élettársam is volt egy ideig, ez a szám összejött. Egy filmhez írta - jaj, ezt már ezerszer elmondtam! -, ahol Kovács Katinak kellett volna énekelnie, de ő elveszett valahol, hát hamar föltárcsáztak engem. Ez volt a mázli. A pillanat mázlija. Akkor erre a mély hangra megérett a helyzet. Külföldön is megérett, ami onnan bejött hozzánk kazettán, lemezen, az csupa új, mély hang volt. Itt meg már a Karádira kezdtek volna vadul emlékezni, de akkor még nem jött ki a lemeze, úgyhogy hirtelen fontos lett, hogy itt valaki ugyanolyan mély hangon nyomja. Én elénekeltem azt a dalt, nagyon előkészített terepen, de teljesen váratlanul. Ha végiggondolod, ennek egy teljesen szabályszerű menetrendje volt. - Saját pályádon nem voltak amiatt gondjaid, hogy ennyire bejött az éneklés? - De. Voltak. Akkoriban megbosszulták ezt rajtam. A sikeremet. - Ezt hogy érted? - Hát nézd, tagadhatatlan, hogy én a Sohase monddal lettem Magyarországon ismert, és az is tagadhatatlan, hogy ez tovább hatott, és hogy a tévébe is azért hívtak, valahol. Ehhez képest, amikor a Jászai-díjakat felolvasták - amit én később vettem át, mert elkéstem, illetve korábban mentem vagy nem is tudom -, akkor erről szó sem esett. Ez volt az első díj, amit kaptam. Sokak szerint jóval előbb meg kellett volna kapnom - de mindegy, akkor adják, amikor odaadják. A volt igazgatóm szerint még hálásnak is kellene lennem, mert állítólag ő taposta ki. Tudod, mi a véleményem erről? Hogy ha annyira taposni kell, akkor fütyülök az egészre. A másik dolog az, hogy korábban soha semmi elismerésben nem részesültem, és érdemes megnézni az anyukám kritikagyűjteményét a kislányáról. Abból kiderül, amint megjelent ez a dal és sikere lett, majdnem minden szerepben ledurungoltak. Ez a boszszú. Mert "nem mi csináltunk téged sztárrá". Ha megfigyeled, van egypár színész, akit a kritika tett sztárrá, és azt a közönség általában nem is érti. - Mennyire kaptál vagy nem kaptál szerepeket ezután? - Olyan nagyon azért nem voltam elkényeztetve, se a színházban, se másutt. - Ilyenkor menekül az ember a magánéletbe, nem? - Nem, az ember nem menekül. Vagy van neki, vagy nincs. - De azért beszélhetek róla, ugye? Mert, gondolom,
neked többnyire van. Elképzelhetőnek tartod, hogy párhuzamban menjenek kapcsolatok? - Nem, nálam nem. Én mindig képtelen voltam erre. Nem tudtam kétfelé figyelni. Az ember el akarja fogadtatni magát azzal az új emberrel, és be akarja fogadni azt, és ez teljes figyelmet kíván. Meg aztán, nem szabad elfelejteni, hogy én most lettem harmincéves, és az eddigi kapcsolataim arról szóltak, hogy tanuljak, hogy vegyünk ki egymásból valamit. Tehát, a fölélés és nem a megtartás felé mentek a kapcsolataim. Úgyhogy nem is tudok arról nyilatkozni, milyen az, amikor azért élünk valakivel, mert az olyan jó: élni és amellett őt élni hagyni. Én ezt csak most kezdem megismerni. Eddig csak azt ismertem, hogy jól kitapasztalni a másikat, megtudni, milyen ő, és hogyha kicsikét unalmas, akkor bizony, odébb lépni. Nekem eddig ez volt. Gondolom, ezután meg fog változni az életről való képem. s hát a korral is talán eljut az ember oda, hogy már igazi társ kell. Eddig nem volt fontos a társ, csak a szerelem. - És mi van, ha a társad megcsal? - Akkor megölöm. Agyonverem és odalököm annak, akivel megcsalt, hogy akkor már egye is meg! - Ezt fizikailag, agyilag vagy hogy érted? - Fizikailag, agyilag, mindenhogy. Meghalok, megőrülök, szétrobbanok! Igazság szerint ez csak egyetlen kapcsolatomban történt meg, és még azt sem érdemelte meg, hogy megverjem. De sajnos megtettem. Szóval még ezt sem érdemelte meg, hogy engem enynyire érdekeljen. Az a gyanúm, az ember csak arra tud ilyen eszeveszetten féltékeny lenni, aki talajtalan, sodródó fajta. Úgy értem: szétfolyó alkat. Mert az ilyen embert nem lehet megfogni. Volt ilyen kapcsolatom, ilyen szétfolyó valaki, akinél mindig attól kellett félnem, hogy ha kimegyek az utcára, vagy mondjuk három napra el kell mennem otthonról, akkor: "úristen, szegény, ez nem tud egyedül lenni", odahív valakit, akit aztán már kénytelen megdugni - cserébe. Milyen ember az ilyen?! Rettenetes! Nem is ember. - Csodálkozom, hogy van, aki megcsalt, mert - ezt nyilván te is tudod, - rettenetesen hatsz a férfiakra... - Én? Úgy félnek tőlem, mint a tűztől. Így hatok rájuk. - Hát ez is valami. És mikor félnek inkább, mielőtt megismernek, vagy miután megismertek? - Aki meg akar ismerni, az rettenetesen fél, aztán, amikor megismert, akkor meg egyenesen elszalad. s én nem is tudok csodálkozni rajta! - De azért olyanra még nem gondoltál, hogy "ez a pali azért akar megismerni, mert én vagyok a Hernádi"? - Jaj, dehogynem gondoltam. Persze, hogy gondoltam! Rossz is. Ha ennek akárcsak egy picinyke árnyékát fölfedeztem, akkor nagyon nagy undokság kapott el. És juszt se adtam meg neki, amit akart. Szóval, ha észrevettem, hogy egy illető mielőtt megfogná a kezemet, már azon gondolkodik, hogy hogyan fogja ezt holnap elmesélni, akkor már nem is foghatta meg a
kezemet. Márpedig ezek a gondolatok meglátszanak, ezt te is tudod. Meg aztán, olyan szerencsétlenek a férfiak, olyan nyomorultak. Tényleg. Kiszolgáltatottak, általában nagyon nehezen tudják egyedül leélni az életüket. Ráadásul még él a régi szokás, hogy kaparj, hogy legyen valamid, lakásod, feleséged, gyereked... A válópernél meg általában a nőnél marad a gyerek, vele a lakás is. És ebben a társadalmi rendszerben, ahol a fák nem nőnek az égig, nem lesz képes semmire, mert minden szempontból inproduktívvá válik. Annyit keresni nem tud, hogy összeszedjen még négyöt lakást annak a négy-öt gyereknek, akit még szíve szerint elszórna, úgyhogy egyedül marad és egyszerűen nincs többé talaja. Hát mit tud egy ilyen elérni? Egy színésznő-sztorit. Csak hát én erre nem vagyok vevő. - Úgy látom, jól fejlett, egészséges feminista vagy. Jól érzem, híve vagy ennek az ügynek? - Annyiban vagyok híve, hogy: ez van. Mert mi meg megerősödtünk. Nem tudom, te például hogy állsz az állandó házimunkával... Szóval, sehogy se állunk, mert megfizetni nem tudjuk, hogy legyen egy házvezetőnőnk, tehát - kell egy férfi... - Na de aki takarít, az meg feminin lesz... - Hát - lökd meg! - ez az élet ellentmondása! - Végül is mit szeretsz, ha te irányítasz, vagy ha téged irányítanak? - Én azt szeretem, ha engem irányítanak, de úgy, hogy arról én ne is tudjak... De nem jó az sem. Ha belegondolok, sose bírtam elviselni. Mindig addig a határig megyek el az illető füttyszavára, ameddig az nekem jó, amíg nem vág a húsomba. Onnantól ordítva távozom, hogy: neeeeem! Ezt viszont senki se érti, mert addig mosolygok... - Nem vetted észre, hogy a férfiak mennyire igyekeznek konkurálni egy olyan nővel, aki valaki, és aki tényleg letett már valamit az asztalra? - De. De én ezt hagyom. Mondom, addig, amíg nem vág a húsomba. Szóval, engem az nem dob föl, hogyha mindig arról szól az élet, hogy velem mi van. Igaz, azt se bírom, ha valaki olyan okos, hogy állandóan marja a fejemet, hogy amit én csinálok, az egy rakás túró, illetve, nem is az, amit csinálok, hanem általában a színház. Volt ilyen is. Tulajdonképpen igaza volt: a színház luxus, a színháztól semmi sem lesz jobb a világon, és ami a színpadon zajlik, az mind pitiáner probléma. Azt is mondogatta, hogy én kiszolgálom a magyar népet, és én vagyok a rendszer szócsöve, mert hogy engem fölhasználnak, tölcsért csinálnak belőlem. Lehet, hogy igaza van, de egy színésznőnek állandóan ebben a tudatban élni nem lehet. Ő pedig ezért ütötte a fejemet, az agyamat, állandóan át akart alakítani. És miután rettenetesen okos volt, én sokáig el is hittem neki, hogy jót akar nekem. De ma úgy gondolom, hogy egyszerűen csak féltékeny volt. Nem arra volt féltékeny, hogy mással vagyok, hanem arra, aki én vagyok. - Meddig hagyod, hogy egy pali beleszóljon a szak-
mai dolgaidba? - Azt nagyon korán észreveszem, ha hülyeséget mond, és akkor már be is csukom a fülemet. Hadd mondja! - Akkor neked a társválasztásnál fontos az, hogy értsen ahhoz, amit csinálsz? - Nem is tudom. Várjál csak! Valami fogalma legyen róla - az nem olyan nagy baj. Eddig azt hittem, hogy jó a teljesen civil ember. De hát, hogyha olyanfajta civillel találkozol, aki képtelen ezt a dolgot fölfogni, megérteni, aki be van oltva a színház ellen, annak mind a két fajtája rossz. Az egyik fajta az, aki csodál és állandóan hasra esik előtted - az szörnyű. Nem kell mindig elájulni! A másik, aki elfogadja azt a tényt, hogy ez a te munkád, mint az esztergályosnak az esztergálás, és egyáltalán nem akar hasra esni, mondván, hogy ő nem ért hozzá. Na, ilyen volt az előbb említett fiú is. Aztán rájöttem, hogy azért volt ilyen, mert azt várta, hogy én essek állandóan hasra őelőtte. Mert ő olyan okos, mint a Nap. Egyébként tényleg az volt. - Szereted az okos férfiakat? - Addig szerettem, amíg meg nem ismertem egyet közülük. Most már nem vagyok oda értük. Elegem lett belőlük. Pihenek. - És az fontos, hogy valamitől, bármitől, de fölnézz rá? - Az borzasztóan!... Az a legjobb, ha a saját munkáját olyan szinten tudja művelni, hogy őt azért csodálni lehessen, és én tudom is csodálni érte. - Neked a tehetség meg tud szépíteni valakit? - De még mennyire! Az nagyon jó tud lenni, ha valaki tehetséges, és főleg ha észreveszem, mások is látják, hogy ő tehetséges. Bizony. Ebből is látszik, és ez elég szörnyű, hogy egy párkapcsolatra hathatnak a külső erők. Tehát például a féltékenységről azt vettem észre: nem is az az érdekes, hogy valaki megcsalt, hanem, hogy mások megtudják, és elvárják tőlem a reakciót. Mondjuk, a baráti kör - aki a tanúja, az ismerője volt az eseményeknek -, az engem arra preszszionál, hogy reagáljak. Ezeket nehéz kivédeni. Én például ettől tudtam vadállattá válni. Sajnos. - Te mennyi személyi szabadságot tudsz adni egy férfinak és mennyit vársz el tőle? - Mostanában úgy érzem, sok szabadságot adok a páromnak, viszont sokat is kérek. De hozzáteszem, hogy én nem vagyok hűtlen, tehát nem azért. Ellenben nem árt, ha az ember él és élni hagy. Nem lehet egyfolytában egymás fenekébe bújni. Szóval, én megpróbálok a társkapcsolat felé menni. Remélem, hogy sikerül. Sikerülnie kell. Egy gyereknek egészséges családra van szüksége. - Ha te nem vagy hűtlen, akkor hogy lehetsz az a férfifaló, amit rólad terjesztenek? - Ja, erről volt szó idáig? Na, az nem vagyok. Nem azt mondom, voltam már életemben hűtlen, de az régen volt és bosszúból. Azt hittem, az megfelelő boszszú. - Szerinted jó bosszúból ilyet csinálni? - Rettenetes! Kipróbáltam, és azóta sem csináltam.
De ha már ott tart egy kapcsolat, hogy mással kell kezdeni, akkor sajnos, az előzőnek, már egyben vége is. Én nem tudok nyitott kapcsolatot elképzelni, mert én arra még nem láttam jó példát. Volt ismerős pár, aki úgy élt, az se vezetett sehová. De még ha tudják is egymásról, hogy ki hogyan él, akkor is tudja X. meg Z. meg az Y.-né, és mindig vannak olyan baromi jó barátok, akik ezt könnyezve el is mesélik. És főleg ebben a szakmában! Itt nem lehet elfüggetlenedni. Ha bárkivel találkozom, már a szeretője vagyok, de ha a nővéremmel beülök a presszóba, másnap már hallom, hogy buzi lettem. - Te adsz arra, hogy az emberek mit beszélnek? - Én nem akarok rá odafigyelni, de az, aki velem él, csak meghallja, és én nem akarom őt ebbe a rossz helyzetbe hozni. - Fontos neked, hogy akivel élsz, az valaki legyen? - Az a fontos, hogy ne legyen. - Hogy értve? - Úgy, hogy ne az én számomra legyen "nagy valaki". - Hm... - Olyan valaki semmiképp ne legyen, akitől függök. Tőlem független "valaki" legyen. Egy rendezőről például el nem tudnám képzelni, hogy hozzám nyúljon, mert arra gondolnék, hogy tőle függök, hogy annak vége lesz, és még bosszút is áll rajtam. De nem is láttam még köztük egy olyan férfit se, aki kellene. Te, valahogy olyan nehézkes ez így, hogy már megint csak a szerelemről esik szó. A szerelem a legkevésbé érdekes téma, ezt komolyan mondom. Az életben sokkal érdekesebb dolgok vannak. - Értem, hogy most el vagy foglalva magaddal, a gyerekkel, meg minden egyébbel, akkor beszéljünk végül rólad, szerelem nélkül. Elégedett vagy az otthonoddal, magaddal, a helyzeteddel, általában magad körül mindennel? Jó a hangulatod? - A hangulatom nagyon kellemes. Azzal semmi baj. De semmivel nem vagyok elégedett. Ellenben tudom, hogy két év múlva ez nem így néz majd ki. Ez alakulni fog. Magyarul: most valami leépült, de van egy alap, amire valami más fog épülni. Az életemben is, a hasamban is. Ez a gyerek ebben a pillanatban is növekszik. Szóval: most minden változóban van körülöttem. Ez azért nem olyan rossz, nem? Hernádi Jutkának azóta kislánya született: Tarján Zsófia Rebeka. KONDOR KATALIN - Komolyan mondom, nem akartam hinni a szememnek, amikor először megláttalak a képernyőn. Egy ilyen műsorban, mint A Hét, egy olyan nő, mint te...! Nem kis győzelme ez nemünknek. Gratulálok! - Köszönöm. Nem mindenki örült ennyire. Nem tudod elképzelni, micsoda gyűlölködéshullámot váltott
ki a feltűnésem. Amint megjelentem a képernyőn, azonnal névtelen levelek tömkelege érkezett Hajdú Jánoshoz, ilyenek, hogy "Mit keres itt ez a cigány?", és ez még az enyhébbek közül való volt. Azt kell higygyem, hogy a korábbi életemben szerencsés voltam, mert addig én ilyen gyűlölettel még nem találkoztam, tehát olyan nem fordult elő, hogy csupán a létem miatt utáltak volna. Most viszont egyszerre a fél ország kezdett el gyűlölni csak azért, mert megszülettem, mert létezem - és ez a képernyőn is látszik. - Ugye nem gondolod komolyan, hogy azokat a névtelen leveleket a "fél ország" írta? Magam is ismerek olyan kolléganődet, akitől az ilyesmi bőven kitelik, és nyilván nem ő az egyetlen. Nem minden tévés grállovag. - Az igaz, hogy egy csomó olyan levél is volt, aminek az írója még arra se vette a fáradságot, hogy postán adja föl. Hajdú soha nem beszélt nekem ezekről a támadásokról, csak titkárnők sejtették velem. - Gondolom, a férfiak viszont szívesen segítenek egy ilyen szép, fiatal nőnek, még akkor is, ha okos, aminek pedig általában nem örülnek. - Hozzám még soha nem jött oda egyetlen férfi sem, hogy "te olyan szép vagy" és, ha jól belegondolok, segíteni se próbált senki. Talán ha megpróbálná, akkor el tudnám dönteni, hogy miért, de így... Jó, az egyetlen Hajdú a kivétel, aki megtehette volna, hogy nem száll szembe a nagy ellenkezéssel, hanem szépen kipasszíroz engem onnan. Rajta kívül más "segítőmre" nem emlékszem. Szakmailag is inkább gyepáltak, semmint fölfelé nyomtak volna, ami persze, végül is az előnyére válik az embernek. - A magánéleti kapcsolataiban könnyebben vagy nehezebben boldogul egy olyan ismert nő, mint te? - Nézd, ha valaki riporter, az egy dolgot biztosan megtanul: könnyebben alakít ki kapcsolatokat. Én szeretem az embereket, ez a szakmám, tehát nekem nem probléma se férfival, se nővel, se fiatallal, se öreggel szóba elegyedni. Mégse tudom neked általánosságban azt mondani, hogy nekünk könnyebb vagy nehezebb lenne kapcsolatokat találnunk, mert szerintem a kapcsolatteremtés készsége mélyen az ember egyéni természetében gyökerezik. - Szerinted nem is befolyásolja a munka, az ismertség a kapcsolatteremtést? Csodálkoznék, ha ezt mondanád. - Hacsak nincs valakinek valami eszméletlenül különleges státusa a világban. Mert abban például én sem vagyok biztos, hogy - mondjuk - Brigitte Bardotnak kimondottan a személyiségéből következik, hogy nem volt túl boldog a magánéletében. Az ő sorsát valószínűleg jórészt a szakma tette tönkre. De akinek nem ennyire szélsőségesen különleges a státusa, annak az egyéni indíttatásaiban rejlenek a magánéleti sikerei vagy kudarcai. - Biztosan igazad van, de ettől még a világ nem e szerint viszonyul egy ismert nőhöz. Te például még sose vetted észre, hogy nemcsak azért közelednek hozzád, mert ilyen vagy olyan az egyéni természeted, hanem
mert te vagy "A" Kondor? - Nézd, a magánéleti kapcsolataim az utóbbi években mind a szakmából valók voltak, ott pedig nincs ilyen, ott egyenrangú partnerek vagyunk. Nekik nem kuriózum, hogy én a képernyőn mutatom magamat. Azon, hogy a szakmán kívülről hogyan fogadnának, még nem gondolkodtam el. De nem hiszem, hogy azért fogadnának el, mert - ahogy mondtad - én vagyok a Kondor, hiszen a miénk azért másféle pálya, mint egy színésznőé vagy énekesnőé. Azt látom, egy művész életében mit tesz az, hogy színpadon áll, ez sok embert zavarba hoz. Egy részüknek rendkívüli módon imponál a népszerűség, ezek ott lepkéznek a lámpa körül, egy másik réteg viszont magától nagyon is távol állónak, idegennek érzi a színpadi embereket, valami furcsaságot lát bennük. Én nyeretlen kétéves koromban sem voltam annyira civil, hogy ilyen dolgok befolyásoljanak, úgyhogy nem tudom... Mindenesetre azt hiszem: én talán mégsem vagyok egy Brigitte Bardot, akihez azért kellene közeledni... - Az messziről kiabál rólad, hogy emancipált nő vagy, ez azt is jelenti, hogy feminista? - Na, ez az, ami abszolút kimaradt az életemből, ami soha nem érdekelt. Meg kell mondanom neked, ha valaha "ugrottam" újságban, az az ilyen témájú cikkeknél történt. Nálam mindig az volt a fő szempont, hogy én tudok-e boldogulni, és ebben számomra huszadrangú kérdés, hogy férfi vagyok vagy nő. Lehet, hogy - akik közelebbről ismernek, ezt mondják - mert túlságosan férfias vagyok. Mármint a szónak a boldogulási értelmében. - Az mit jelent? Hogy például nem vagy hajlandó feláldozni a karrieredet azért, hogy egy férfira főzhess, moshass? - Azt hiszem, ha nem ez lenne a foglalkozásom, ezt a kérdést akkor se lehetne így feltenni. Én otthon mindent megcsinálok, alapvetően szeretem a rendet. Ha valaki ezt nem tartja meg, akkor én nem vitatkozom, hanem megcsinálom, mert annyira igénylem a rendet magam körül. De tartósan elképzelhetetlennek érzem, hogy a férjem ellátásának a terhe is rám nehezedjen. Nem bírom az ilyen egyenlőtlen dolgokat, valószínűleg nagyon hamar föllázadnék. Biztosan nem tudnék elfogadni egy olyan, hagyományos "munkamegosztást", hogy valakit, akit úgy hívnak, "a férjem", csak azért, mert ő a férfi, kiszolgáljak, miközben ő papucsban ül a fotelben és az újságokat olvasgatja. De a karrier és a magánélet egyeztetése inkább az olyan nők problémája, akiknek gyerekük van. Ők - férj ide vagy oda - elég gyakran egyedül maradnak a gondjaikkal, és ha áldozatot kell hozni, az esetek kilencvenkilenc százalékában ők hozzák meg, ők mondják azt, hogy "én inkább itthon maradok, nem tanulok, csak hogy te, szívem, építgethesd a karrieredet". Ez azért elgondolkodtató, nem? - Szóval, azt gondolod, hogy ha férjhez mennél és gyereket szülnél, az a pályád rovására menne... - Feltétlenül. Gondold csak el, hogy annak, amit én
a televízióban dolgozom - ahol pedig csak külsős vagyok - a nagy része péntek-szombat-vasárnapra esik, márpedig egy gyereket a hét végén mindenhonnan kilöknek. Tehát vagy a hónom alá csapnám és cipelném mindenféle helyszínekre és stúdiókba, vagy azt mondanám: hétvégi munkát nem vállalok. Egyik se ideális megoldás. Ráadásul mi azért hét közben sem nyolc órát dolgozunk. Az, hogy kötetlen a munkaidőnk, leginkább azt jelenti, hogy szabad hajnalban, délben, este is dolgoznunk, legfeljebb az a jó érzésünk meglehet, hogy bármikor kiszaladhatunk egy csomag cigarettáért a trafikba - ez a mi szabadságunk. Most, hogy független vagyok, könnyen szervezem az életemet, ha máskor nem ér rá a riportalanyom, akkor könnyen mondom azt: "Rendben van, este hatkor a lakásán leszek." Mert a riportalanyért mindent! Ha ő egyet füttyent, én máris Nagykanizsán vagyok, akár hajnali négykor. Ha gyerekem lenne, hogy tudnám ezt megoldani? - Hát, sehogy. Nem is akarsz gyereket? - Nem. Ha lenne, szeretném, nagyon lelkiismeretesen fölnevelném, de eddig mindig úgy döntöttem: nem. És a döntésem mögött sok filozófiai meggondolás, erkölcsi dilemma van. Olyan csúnya a világ! Nem biztos, hogy ebben a pillanatban érdemes gyereket szülni. Rettenetesen túlnépesedett földön, veszekedős, az életet nem mindig érdemlő, ellentmondásokkal teli életet élünk. Az enyém, persze, csak az egyik vélemény, a másik azé, aki ennek ellenére tizenkét gyereket szül, és én azt ugyanúgy megértem és elfogadom, ahogyan a sajátomat. Ezen nem érdemes vitatkozni, mert aki így gondolja, az így gondolja, aki úgy, az úgy. Azt hiszem, mindenki életét hagyni kell, hogy menjen, ahogy neki jó. - Szóval, a pálya a legfontosabb az életedben... - Jelen pillanatban feltétlenül. Sok minden fontos még, de akár barátságról, akár kapcsolatról van szó, mind a kettő csak úgy lehet jó, ha nem gátolja a munkámat, nem akadályozza a munkaprogramjaimat. Mert, ha dolgom van, akkor bármilyen barátkozás csak azután következhet. - No, de te mondtad, hogy rengeteg dolgod van, úgyhogy neked állandó hiányérzeted kell legyen a mindenkori szerelmeddel, azzal az emberrel szemben, akivel együtt élsz. - Így szoktam meg, úgyhogy nem különösebben. Csak zárójelben mondom: a szó fizikai értelmében nem élek együtt a barátommal, Sándor Istvánnal. Lakásom van nekem is, neki is. Visszatérve a zárójel előttre: természetes, hogy mindenki szeretne magának több szabadidőt, én is, de a mi szakmánk olyan, hogy ezt csinálni kell, itt nem lehet leállni, és azt mondani, hogy azért, mert én most egy teljes nap kikapcsolódásra vágyom, lemondok egy riportot. Ez éppen olyan, mintha egy követ meglöknek a lejtőn - egészen az aljáig nem tud megállni. - Milyen furcsa; egy átlagnőnek a privát élete magát az életet jelenti, neked meg mintha teljesen mellékes
lenne a munkád mellett. - Ez azért nem így van. Nem hiszem, hogy bárki is külön tudná választani a kettőt. Rossz, nyomott magánélettel sem a te szakmádban, sem az enyémben nem lehet boldogulni. Jó, talán lehet harisnyát szemfelszedni vagy szövőgépen dolgozni, nyilván minden mechanikus munkát egyszerűbben el lehet végezni akkor is, ha bánatod van, de amit én csinálok, azt sikertelen magánélet mellett biztosan nehéz lenne sikeresen megoldani. Szerencsére nem sűrűn volt ilyen az életemben, és ha úgy nagyon magamba nézek, hogy vajon miért, akkor azt kell mondanom neked: éppen, mert olyan típusú nő vagyok, akinél az első a munka. Ugyanakkor, ha bármilyen jellegű, tartós magánéleti bajom van, nem tudok jól dolgozni. Ez ellen szinte belemenekülök a munkába - na, ezt bogozd ki! - Erre nem vállalkozom. Azt mondtad, az utóbbi években még a kapcsolataid is a szakmából valók voltak, ez azt jelenti, hogy teljesen kiköszöntél a régi életedből, a barátaidból? - Erről szó sincs. Az én külön bejáratú életem ma is többnyire olyan barátságokkal van tele, amiket sokkal régebben kötöttem, semmint a képemet megismerte volna az ország. Ha elővenném a telefonnoteszemet, sorra ki tudnám pipálni neked, hogy ez is korábbról származik, ez is, ez is... Nagy a gyanúm, hogy egy-két szakmabelin kívül alig találnék új barátságot. Biztosan el lehetne menni ebbe az irányba is, de én rettenetesen hűséges természet vagyok. - Ez a férfikapcsolataidra is vonatkozik? Monogám típus vagy? - Egészen addig, amíg értelme van. - Meddig van értelme? Mi tud kizökkenteni a türelmedből? - Nézd, egy kapcsolat soha nem olyasmiken megy tönkre, hogy megelégeled, hogy a másik mindig otthagyja a szoba közepén a papucsát, ez akár jópofa játék is lehet, hogy "te rendetlen disznó, már megint elszórtad a papucsodat", ezt akár kilencven évig ismételgethetitek. Nyilvánvaló - legalábbis nálam -, hogy a kapcsolatok alapvető, nagy felfedezéseken mennek tönkre, egy-egy hirtelen csalódáson. Lekopogom, nekem nagyon kevés olyan volt az életemben, hogy hirtelen rádöbbentem valami emberi csúfságra, de olyankor mindig azt mondtam magamban: "Jézusmária! Ha ez így tudott hozzám viszonyulni, akkor ez bármikor megismétlődhet." Akkor pedig minek prédikáljak, minek ígértessem meg, hogy "de ugye, ez többé nem fordul elő"?! Miért ne fordulna? Ebben az esetben meg minek bocsássak meg? Egy frászt! Inkább megyek a csudába. - Ilyenkor nem sajnálod? - De. Sajnálom. Nem azt az illetőt, hanem, hogy annak ellenére, hogy meglehetősen jó emberismerő vagyok, még velem is előfordulhat ilyesmi. - Milyesmi? Például egy megcsalás? Mi számít neked annak? - Egy jó kapcsolatban feltétlenül a lelki megcsalás.
Az már azt jelzi, hogy itt a vég. - Ezt honnan tudod meg? - Az ilyesmit könnyű érzékelni. Ha észreveszem, hogy valakinek már nincs kedve beszélgetni velem, nem akarja megosztani a gondjait, a gondolatait, ebből értelemszerűen arra következtetek, hogy nyilván mással osztja meg. Az embereknek ugyanis a kilencvenkilenc százaléka igényli ezt, tehát feltehetőleg az az illető is, akivel én élek - csak már mással. Akkor meg mi a fenének tovább húzni? - Milyen megfontolt nő vagy! Hogy állsz a féltékenységgel? - Ez a téma egyszerűen nem érdekel. Tizenhat éves koromban megéltem, mi az, féltékenynek lenni, anynyira ostoba és megalázó volt, hogy akkor úgy döntöttem: én ezzel nem óhajtok többé foglalkozni. - Hogy lehet nem foglalkozni valamivel, ami fáj? - Nézd, nem azt mondom, hogy ha valami hűtlenségre utaló jelet látok, akkor nem csavarodik meg valami a szívemben, hazudnék, ha ezt állítanám, de nagyon hamar le tudom küzdeni ezt az érzést. - Mit nem adnék, ha tudnám, hogyan... Áruld el. - Lelki tréning dolga. A féltékenységbe bele lehet lovalni magadat, és ugyanúgy ki is lehet belőle lábalni. Én azt mondom, hogy ezeket az érzéseket mindenkinek meg kell élnie, és aztán eldöntenie, hogy én ezzel a hülyeséggel akarok-e az életem folyamán foglalkozni. Én eldöntöttem. - A szakmai féltékenység azért más, azt se ismered? - Általában nem jellemző tulajdonságom a féltékenykedés. Meg aztán annyi szebb, vonzóbb és - egy idő után - fiatalabb nőt látok magam körül, akik kedvesek, tehetségesek, hogy ha én ezekre mind féltékeny lennék, akkor vagy becsavarodnék, vagy kiülne rám a totális boldogtalanság. Ennek a világon semmi értelme. - Visszakanyarodva a csalásra: ha túlmegy a lelki hűtlenségen...? Azt megbocsáthatónak érzed? - Nézd, én mindenfajta kapcsolat létjogosultságában hiszek, a nyitott házasságában és kapcsolatában is. Ha nekem két ember őszintén azt mondja, hogy ők ezt tudják csinálni, hogy nekik ez jó, én elhiszem. Ám tegyék, komolyan mondom, nincs ellene kifogásom. A magam részéről mégse látom értelmét, mégpedig azért nem, mert az, hogy ő is mással, én is mással nekem ez a barátsággal egyenlő. Rengeteg fiú barátom van, és tapasztalatból állíthatom, hogy a barátságot nem szokás összetéveszteni a szexualitással, legalábbis nekem még nem volt olyan kellemetlen élményem, hogy bármelyik is összekeverte volna a szezont a fazonnal. Pedig néhányukkal igazán jól érzem magam, meg tudom osztani velük a gondolataimat, csak éppen nem közeledünk egymáshoz - amúgy. Ezért aztán nem tudom, mi lenne a különbség a szerelem és barátság között, ha az illető úr másfelé csavarogna. - Ha mégis megtenné? - Azt hiszem, nagyon meg tudna bántani. Az biztos, hogy folyamatosan nem lenne alkalma rá. Mert
ugyan minek nekem gyűjtögetnem a sérelmeket, hogy most kivárok hármat, és csak aztán csapok az asztalra?! Váltig állítom, hogy már azt is megérezném, ha az illetőt más érdekelné - lehet, hogy nem így van, de szeretném hinni -, ha pedig megérzem, már ott se vagyok. Ebben a dologban talán nem egészen felelek meg a mai divatnak, de - ez van. - Apropó, divat! Te egészen váratlanul jöttél "divatba", de a divat - változik. Ráadásul az évek is múlnak. Nem félsz? - Nem félek. De ez egy érdekes kérdés, az eszembe juttat valami fontosat. Néhány évvel ezelőtt a rádióban együtt dolgoztam Szécsi Évával, aki korábban párizsi tudósító volt. Egyik műsorunkban elmondta, hogy számára a kint töltött öt év legjobb tapasztalata az volt, hogy Franciaországban nincs vénasszony, a szó magyar értelmében. Ott nem írnak le egy nőt csupán azért, mert négy-öt ránccal több van az arcán, mert elmúlt negyven-, vagy uram bocsá' hatvanéves, s ezek az idősebb asszonyok sminkelik magukat, divatosan öltöznek, mert érdemes: tudják, hogy nekik ugyanúgy bókolni fognak, mint a fiatalabbaknak. Ami ugyan lehet felszínes dicséret, de ezek a bókok mégis könnyebbé teszik a mindennapi kapcsolatokat. Ha pedig egy nő ismert személyiség, akkor abban is biztos lehet, hogy a kora miatt nem fogják leszorítani a pályáról. Ez nyilvánvalóan egészen másfajta beállítottság, mint amit itt tapasztalhatunk. - Téged azért még nem érint ez a dolog... - A saját bőrömön még nem tapasztaltam, de a saját szakmámban lépten-nyomon látom, hogy kicsit is idősebb, esetleg már a ráncaikat mutató kolléganők mögött micsoda megjegyzéseket engednek meg maguknak olyanok, akik se szakmailag, se emberileg, se semmilyen szempontból labdába se rúghatnak mellettük. Olyanok, akiknek egyetlen előnyük velük szemben, hogy később születtek. Általában, a televízióban létezik egy olyan közhangulat, hogy "Minek van ez itt?!", "Mit keres ez még a képernyőn?!", ami egyszerűen nevetséges. - Ami még nevetségesebb: hogy a férfiaknál elfogadják az idő múlását, de a nőknek nem tudják megbocsátani. - Na, ezzel megint az eszembe juttattál valamit, ami nagyon nyomja a bögyömet. A múltkorjában egy kritikus - férfi! - írt egy kabaréról, amiben egyik színésznőnk konferált. Megírta, hogy a hölgyön igazán szép, ám dekoltált ruha volt, és azt is, hogy ebben a korban már inkább takargatni kellene a bájakat. Véletlenül láttam az adást, ne úgy képzeld el, hogy a színésznőnek kint voltak a mellei, semmiféle ízléstelenség nem volt elővezetve. Egy igen jó karban lévő, fess hölgyről van szó, aki azonban már nem húszéves, és ez meg is látszik rajta, ami teljesen normális. Ez a cikk erősen elgondolkodtatott. Milyen nevetséges és tragikus, hogy ezt le lehetett írni, méghozzá egy nem is akármilyen lapban! Én ugyanis nem emlékszem olyanra, hogy bármelyik férfiról, aki képernyőn szerepel -
valaha is azt írta volna egy kritikusnő, hogy "X. Y. rosszul öltözködik, tokát eresztett, ráadásul a fogai sincsenek rendben, hogy jön ahhoz, hogy ilyen külsővel a képernyőn mutogassa magát, amikor nekem, mint női kritikusnak kifordul a gyomrom, ha meglátom!" Mert az a bizonyos cikk ilyen beállítottságú volt, akkor is, ha igyekezett borzasztóan kulturáltnak látszani. Ez a kritika világosan mutatja azt a primitív gondolkodásmódot, amely ilyen dolgokban kis hazánkban megmutatkozik, különösen a kirakatszakmákban dolgozókkal kapcsolatban. Bár, ha jól belegondolok, egy bolti eladólány ugyanúgy ki van téve annak, hogy a külsejéről pusmogjanak a férfiak - akik egyébként a közelébe se jöhetnek! - Talán, ha sokat mondogatjuk ezeket a dolgokat, előbb-utóbb észbe kapnak és elszégyellik magukat a "teremtés koronái", nem gondolod? - Nem. Én nem különösebben hiszek az emberek nevelhetőségében, a lelkem mélyén nem hiszek benne. Érdekes, ez eddig még nem is fogalmazódott így meg bennem, mint ahogy most kimondtam, inkább csak tudat alatt dolgozott a gondolat. - Ha nem hiszel a változtathatóságban, akkor ahhoz sincs türelmed, hogy egy kezdődő kapcsolatot feljavíts, hogy kivárd, amíg jó lesz... - Nincs. Ilyen idős korában az ember már szereti, ha kialakult partnert kap. Miért kellene nekem megkísérelni, hogy megváltoztassam a másikat, ha valami olyan hibát fedezek fel, ami zavar? Végül is nekem éppen attól tetszik meg valaki, hogy olyan, amilyet én szeretek, tehát, hogy nincs olyan hibája, amivel nem tudok megbékélni. Ha felfedezem, hogy van, akkor rögtön elkezd nem tetszeni. Van olyan ismerősöm, aki sokévi kemény munkát tud belefektetni a partnere megváltoztatásába, hogy leszoktassa a hazudozásról vagy arról, hogy - képletesen és szó szerint is - marokra fogja a kanalat. Na, ez nem én vagyok. Ha valaki ezeket egy hét alatt nem képes megtanulni, azt én a magam számára reménytelen esetnek nyilvánítom, mert egy kapcsolat nem kisdedóvó intézmény. Most egy töredelmes vallomás következik: én képtelen vagyok arra, hogy százszor is megbocsássak egy hibát, ami nekem nem tetszik. Ugyanakkor vagyok képtelen erre, amikor tőlem távol álló embereknek bármit el tudok nézni. - Mindaz, amit mondtál, igaz ugyan, de azt gondolom: azzal, hogy nem adsz lehetőséget a másiknak, esetleg a magadét is elveszíted. - Igazad lehet, mert ha végiggondolom, hogy milyen kapcsolataim mentek tönkre, akkor azt kell mondjam, hogy egy részük pedagógiai módszerekkel, türelemmel, elnézéssel talán menthető lett volna. Csak tudod, én a lelkem mélyén azt tartom, hogy húszéves kora fölött az ember nemigen változik. Apró önnevelés természetesen létezik, de olyan nagy, alapvető változások már nincsenek. Ezt persze, csak a saját kapcsolataimra értem, mert az életem, a munkám során többször találkoztam egy-egy olyan emberrel, akit va-
lami nagy tragédia megváltoztatott, aki azután másképp kezdte szemlélni a világot, belátóbb, türelmesebb lett, vagy éppen gonoszabb, tehát - ahogy ezt nagy frázissal mondani szokták - az élet megtörheti az embert. Ebben mélységesen hiszek. De abban, hogy egy langyosan élt élet közepe táján alapvető jellemvonások átalakulnának...! Én ebben az értelemben nem hiszek az emberek nevelhetőségében. Tudom, ez nem egy pozitív vonás, sőt, azt hiszem, egészen komoly hiba. - Kivéve azt az esetet, amikor az, akivel együtt élsz, "neveletlenül" is megfelel, mert azért erre is látok példát. Abból, amit elmondtál, úgy érzem, te döntesz a kapcsolataidról, te vagy az, aki ránéz egy férfira, és azt mondja: ez jó lesz! - Az biztos, hogy ha most visszanézek, olyanra nem emlékszem, hogy valakinek csak azért, mert sokáig koslatott utánam, beadtam volna a derekamat. Valóban, inkább az fordult elő, hogy nekem megtetszett valaki, és abból lett is valami. Az a nagyon kevés férfi, aki az életemben volt, így került bele. - Mi az a kevés? - Szám szerint kevés. Ezt csak ahhoz tudom viszonyítani, hogy mások, akik nem élnek házassági kötelékben, mennyire sűrűn váltogatják a kapcsolataikat, vagyis úgy is mondhatod: mennyire nem találják meg azt, akivel huzamosabb ideig együtt tudnak élni. - Mégis, mennyi az a kevés? - Három-négy nagy kapcsolat. Másféle meg nem is volt. Ilyen számmal ma nem nagyon illik dicsekedni, de - ez van. - Milyen szerencsés vagy! - Nem tudom, hogy ez szerencse vagy sem, de én nem is használom ezt minőségi kategóriaként - az én életem így alakult. - Szó, ami szó, az enyém másképp. Te mit tartasz arról, ha egy nőnek a fiatalabb férfiak tetszenek? Elítéled ezért? - Szó sincs róla. Úgy adódott, hogy gyerekkoromban - amikor ez igazán nem volt jellemző - a szüleim környezetében elég sok ilyen jellegű kapcsolat volt, és ahogyan nőttem, mindig láttam magam körül hasonló párokat. Úgyhogy én ebben az égvilágon semmi különöset nem találok. A dolog másik oldala pedig: vagyok annyira demokratikus, hogy azt mondjam: ha felfelé lehet korkülönbség, akkor lefelé miért ne lehetne? Ha egy hatvanéves férfi járhat egy magánál akár huszonöt-harminc évvel fiatalabb nővel, akkor fordított helyzetben már tíz év is miért tűnik kuriózumnak? - Szóval, a magad életében sem tartod kizártnak? - De igen. Ami a személyes érzelmeimet illeti, öthat év ide vagy oda az én szememben nem számít, de azt nem nagyon tudnám elképzelni, hogy egy nálam húsz évvel öregebb vagy fiatalabb férfival kezdjek. Semmilyen értelemben. Jó, atyai barátságot ki tudnék alakítani, és van néhány olyan, egészen fiatal emberke is, aki hozzám csapódott, akivel nagyon jóban va-
gyunk, de az azért nyilvánvaló előttünk, hogy én nem úgy ítélem meg egy húszéves ember dolgait, mint ahogyan húsz évvel ezelőtt, és amire neki esetleg szüksége lenne. Tehát: számomra elfogadható, ám a magam gyakorlatában nem kivitelezhető egy ilyen kapcsolat. - Mi az, ami megtetszik neked egy férfiban? - Jé! Halványlila gőzöm sincs róla. Ha visszagondolok, egyik kapcsolatomról se tudom megmondani, mi volt az a pont, ahol igazán elkezdődött. Persze, vannak általános tulajdonságok, például, hogy az én mércém szerint szép legyen, de ez olyan nevetséges kikötés; lehet, ha mondok neked egy nevet, hogy kivel éltem évekig együtt, felvisítasz, hogy: "Hú, én ennél rondábbat keveset láttam." A vonzódások meghatározhatatlan, rémesen furcsa, kötélen táncoló dolgok. Nem tudom azt mondani, hogy beleszerettem ebbe a férfiba, a kék szeme, a barna haja, a bariton hangja és amiatt, ahogyan lehamuzza az asztalterítőt. Mert vagy abba szerettem bele, vagy az ellenkezőjébe. Igazolásul csak azt tudom felhozni, hogy az a néhány férfi, aki volt, meglehetősen más-más típushoz tartozott. - Akkor hogyan választasz? - Meglátok valakit, és megérzem, hogy ebből lehet valami. Ilyen egyszerű. Bár, talán mégsem, mert ez még csak a külsőség, lehet, hogy utána egy megszólaláson, egyetlen rossz mondaton elbukik az egész. Maradjunk abban, hogy valamiféle lelki hasonlóságot kell fölfedeznem a másikban, ami aztán fokozatosan elmélyül. Még így is eléggé lassan tudom kialakítani a kapcsolataimat. Egyet viszont biztosan állíthatok: nekem se baráti, se partneri kapcsolatban a langyos nem kell. Köszönöm szépen, de arra nem tartok igényt! - Elég furcsa nekem, ami eddig kiderült rólad: amilyen lassan alakítod ki a kapcsolataidat, olyan gyorsan tudod felrúgni őket. - Nem így van, egyáltalán nem tudok könnyen szakítani. Csak éppen pontosan tudom, hogy ha valami elindult lefelé, az nem kezd el visszafelé gurulni. Nem tudom könnyen kimondani, hogy le is út, fel is út, viszont valahol belül már bennem van, hogy ennek előbb-utóbb be kell következnie. Megérzem a dolog vesztét. Csak éppen ahhoz, hogy ezt a másiknak is meg tudjam mondani, kell valami konkrétum. Ha az megvan... - Úgy néz ki, hogy mindig te vagy a győztes fél. Ezt nem sok nő mondhatja el magáról. Volt egyáltalán olyan csalódásod, amire te mentél rá lelkileg? - Volt. Azt rettenetesen megszenvedtem, főképpen azért, mert váratlanul ért, ugyanis nem látszott indokoltnak. Azóta se tudtam meg, mi volt az oka, mert semmilyen általam elfogadható magyarázatot nem kaptam. Magyarázkodni mindenki tud, de csak úgy érdemes, hogy a másik azt el is higgye. Én nem hittem el. - Mi kell azon kívül, hogy valaki azt mondja: már nem akar veled élni? - Indok. Ha valaki nekem azt mondja: "Az indokom hirtelen fellángolás", azt én elfogadom, mert vé-
gül is van ilyen - gondolom -, na, de mindenféle hajuknál fogva előráncigált magyarázkodásokat...! - Mondd, te tudsz egyedül élni? - Szeretek. Nagyon szeretek. Nem is igen értem meg azokat a nőket, akik nem képesek meglenni anélkül, hogy valaki állandóan mellettük legyen. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy én élvezem a magányt, de amikor volt benne részem - igaz, nem sűrűn volt -, elviseltem. Ellenben egyedül élni, fizikailag egyedül, azt kifejezetten szeretek. - Én meg ezt nem értem. Mi a jó abban: külön lakni attól, akivel szeretsz együtt lenni? - Úgy érzem, ha külön lakunk, azzal mindkettőnknek hagyunk egy menekülési lehetőséget. Magára csukhat egy ajtót, és ez bizonyos szabadságérzetet ad. Én ezt az egérutat - egyetlen kivétellel - mindig nagyon tudatosan meghagytam magamnak. Szeretem tudni, hogy van egy hely, ahova hazamehetek, ami csak az enyém, mert akkor nem függök senkitől. Ebben, ha belegondolok, nyilván jó adag óvatosság is van, mert így nem kerülhetek abba a helyzetbe, hogy kétfilléres dolgokon kelljen huzakodnunk, kettéfűrészelni a lemezjátszót meg a szekrényt, hogy ez a fele a tiéd, az az enyém. Én ezt rettenetesen embertelennek érzem, és még egyszer az életben el nem követném. - Ezek szerint elkövetted... - Igen, elváltam, méghozzá "amúgy" elég könnyen, a másiknak csupán annyi volt a kívánsága velem szemben, hogy sétáljak ki a lakásból - nyilván mindenki így szeretné, mert harminc fölött már nem szívesen kezd újra gyűjtögetésbe az ember -, de én ezt nem tudtam megengedni magamnak. Egzisztenciális okokból. Szóval, az egyezkedés meglehetősen nehezen ment. Erről a másik fél nyilván mást mondana, de én ma is úgy érzem, hogy nekem rettenetes anyagi áldozatba került a válás. Ennek a tanulságait levonva még egyszer nem óhajtok ilyen hibát elkövetni. - Ettől a dologtól eltekintve, ha most megvonod az életed mérlegét, mit mondasz: boldognak érzed magad? - Nem érzem, nem tudom, mi ez a fogalom. Szerintem csak egy-egy pillanat - és olyan rövid pillanatok! Én minden szempontból inkább a kiegyensúlyozottságot tartom fontosnak az ember életében, ami nálam általában megvan. Legalábbis szeretném hinni. DOLLY Ha azt mondom, Dolly, és nem teszek hozzá semmit, akkor is mindenki tudja, kiről van szó... Illetve: csak annyit, hogy arról a bohókás, éneklő, táncoló lányról, aki a frizurájával, a sminkjével, a ruháival divatot teremtett. De azt, hogy tényleg kiről van szó... A legfurcsább, hogy igazából még én se tudom. - Hogyan lettél Dolly? Ezt a fazont a Dollysághoz találtad ki, vagy már civilben is ilyen voltál? - Nézd, én sose szerettem olyan ruhát fölvenni, amit sok más, mindig igyekeztem úgy öltözni, hogy egyéni legyek. Mint minden nő, én se szeretem, ha az
utcán szembejön velem a ruhám. Inkább anyagokat kerestem, fogtam és megvarrtam magamnak. Persze, inkább csak egyszerűbb dolgokat, főleg szoknyákat. A Kleopátra-frizura sokáig végigkísért, növesztettem, vágattam, növesztettem, vágattam, hol derékig, hol vállig érő változatban hordtam, úgyhogy ezen sem volt sok változtatnivaló. Annál inkább a sminken! Ha szépen, finoman fested ki magad, ahogy az utcára szoktad, a sok lámpa a színpadon leradírozza, a közönség harmadik sorából már szinte eltűnik a szemed, szád, szóval meg kellett tanulnom a színpadi sminkelést. Hogy miket műveltem az elején! Te jó ég! Rengeteg időt töltöttem a tükör előtt, kikentem magam, lemostam, kezdtem újra. Néha olyanokat csináltam magamból, hogy rossz volt nézni. Aztán talán az segített, hogy régebben nagyon szerettem festegetni, rajzolni, mindig gyönyörű, babaarcú szépségeket. Kislány koromban szerettem volna szép lenni, álmodoztam, hogy milyen jó lenne, és azt rajzoltam le. Ma már örülök, hogy nem olyan vagyok. - Azt elhiszem. Ehhez, amit csinálsz, nem menne a "habostorta fazon"! - Szerencsére a babaszépség-korszak gyorsan elmúlt. - Te izgulsz? - Csak ha nyilvánosság előtt kell beszélnem, de akkor nagyon. Persze ebbe is bele lehet jönni, szép lassan rutint szerez az ember, de ha az első tévériportra gondolok!... Módos Pétert teljesen kiborítottam. - Mivel? - A Dolly Roll első riportját a Pulzusban én vállaltam, mert gondoltam, hogy csak el tudok beszélgetni egy olyan emberrel, akit ismerek, aki szimpatikus nekem. Beültem a stúdióba, nagy csend lett, beindították a kamerákat, elhangzott az első kérdés, amire én három szóval válaszoltam. Abban a pillanatban megfagyott körülöttem a levegő. Módos Péter nem hitt a fülének, mert ő hozzá volt szokva, hogy ha megkérdez valakit, az puff!, mint a vízfolyás, gyönyörű, kerek mesét ad elő, úgy kell őt lelőni. Ellentétben velem. Ötször leállították a felvételt, botrány volt, én egyre idegesebb lettem, a végén már úgy szégyelltem magam, hogy azt a három szót is alig tudtam kinyögni. Visszanéztem a riportot, és azóta is, ha rémlátomásom van, ez jön elő. - Pontosan mióta vagy színpadon? - 1980. március 2 óta. - Jé, vajon miért hittem, hogy régebben? Na mindegy. És azelőtt? - Mindenféle megszokott, polgári dolgot csináltam, például gépeltem, adminisztrátor, előadó, titkárnő voltam. - Ugyanezzel a hanggal, minden tehetségeddel... Tulajdonképpen ki fedezte föl benned? Hogyan kerültél a színpadra? - Hát ez érdekes dolog volt! Mindig is vonzott a szereplés. Gyerekkoromban az általános suliban, második elején, a tanító néninek és persze az osztálynak
elénekeltem a Pillangókisasszony nagyáriáját és az éppen legdivatosabb slágert... Ez volt az első "produkcióm". Érdekelt a színpad, minden vonatkozásban. Természetesen rengeteg külföldi zenét hallgattam sokszor éjjel, a paplan alatt, nehogy a szüleim észrevegyék, hogy még mindig nem alszom...! Amikor először hallottam például Brenda Lee-t, egészen odavoltam! Betéve tudtam a menő számokat, magamban énekelgettem, és közben vágyakozva néztem azokat, akik FÖNT A SZÍNPADON énekelhetnek, hogy "Jaj, milyen jó lehet nekik!" De nemcsak ez érdekelt, hanem vonzott a tánc is, régebben rövid ideig balettoztam, művészi tornára jártam, és még egy csomó más, zenével kapcsolatos dolgot csináltam, zongorázni is tanultam - mondanom sem kell, utáltam gyakorolni...! Szerettem volna színésznő, táncosnő vagy énekesnő, de leginkább együtt minden lenni, persze csakis a legnagyobb, a leghíresebb, aki létezik! Aztán amikor második gimista voltam, a suliban megcsinálták a kultúrtermet, és az eldöntötte az életemet. Valamelyik órán hallom, hogy élőben játszanak a teremben. Na, több se kellett, rögtön "rosszul lettem", szenvedő képpel kitámolyogtam az osztályból, és puff! máris rohantam le! Néhány fiú zenélt, próbált ott, akiket nem ismertem. Körülbelül tíz másodpercnyi hallgatás után leállítottam a próbát, hogy "Ne haragudjatok, de nem ismeritek azt a számot, hogy...?" "Miért? Te ismered?" - "Persze!" - "És le is tudnád játszani?" Hát, le is tudtam - na, persze, nem Kocsis Zoltán-szinten, mert ha lehetett, még mindig elblicceltem a zongi gyakorlásokat - és persze, el is énekeltem. Először hümmögtek, aztán megkérdezték, nem akarok-e énekelni? Természetes, hogy akartam. Ebből aztán botrány lett! A próbákra ugyanis szorgalmasan jártam - azt hiszem, fele annyi szorgalom bőven elég lett volna a suliban -, az iskolát viszont onnan kezdve elég ritkán látogattam. Egyszer csak hipp-hopp! félévkor öt tárgyból már bukásra is álltam. Otthon persze nem tudták elképzelni, mi történhetett velem, hogy hirtelen ilyen vacakul kezdtem tanulni! Aztán valahogy mégse sikerült soha fellépnem, úgyhogy abba is maradt a dolog. Rá kellett jönnöm, hogy most már nem lehet linkeskedni, tanulni kell! Így hát lassan elmaradtam a próbákról, már csak távolról figyelgettem a fiúkat - a Hungária együttes tagjait... Elkönyveltem: ez nem sikerült. Ellenben jó voltam matematikából, rajzból, fizikából, kémiából, szóval mindabból, ami nem kellett a "művészetemhez". Ennek ellenére, amikor érettségi előtt el kellett dönteni, ki hol akar továbbtanulni, én nagy merészen beírtam: "Színház- és Filmművészeti Főiskola." Minthogy odáig matematikaprofesszornak készültem, a szó szoros értelmében rajtam kezdett röhögni az egész gimi, hogy ugyan mit akarok én a színművészetin! Nos, jött az első rostavizsga. A felvételire meg kellett tanulni tíz verset, két-három monológot és két-három dalt. Itt jött az első gond: mit válasszak? A versek hagyján, de a színdarab? Biztos voltam benne, hogy minden lány Júliá-
val és egyéb hasonlóval megy, én csak azért sem! Elkezdtem keresgélni, végül találtam két jópofa megoldást: a Kék madár című színdarabban van a macskának egy isteni monológja, és Isaak Babelnek egy kimondhatatlan című és igen nehéz szövegű, rövid novellája: "Bagrat Ogli, meg a bikájának a szeme". Szóval, csupa ilyen nem szokványosat vittem. Beállítottam a felvételire. Igyekeztem nem kiöltözni - teljesen egyszerű sötét szoknya, pulóver. Beléptem, aztán elájultam: csupa kész, kisminkelt színésznő tolongott bent, csupa csipkeruha, ilyen bőrcucc, olyan műszempillák!... Képzelheted! Vissza is hőköltem: mit keresek én itt?! Aztán felfedeztem a zongorát, leültem mellé és teljes nyugalommal elkezdtem verni, énekelgettem, szóval próbáltam jól érezni magam. A többi mind izgult, morzsolgatták a kezüket... Azért félfüllel odahallgattam azokra, akik már voltak BENT, ezek mondták, hogy a reflektorok borzasztóan vakítanak, nem is látni, kik ülnek ott, és mindenféle egyéb rémhíreket. Én következtem, bementem. Először is nem vakított el semmi. Láttam, hogy ott ülnek tizenketten, ismert és számomra ismeretlen emberek vegyesen, bemutatkoztam és elkezdtem... Közben figyeltem az arcokat. - Fogadok, hogy fölvettek... - Nyertél. Utána rögtön vissza a suliba, ahol hirtelen megváltozott körülöttem a légkör, rögtön állati jó fej lettem. Igaz, a rosszaságaim, a stiklijeim miatt előtte is nagy hírem volt, de most igazi menő lettem, mindenki tisztelettel nézett rám. Látod, milyen érdekes, elgondolkodtató dolog: mi változott meg? Ilyen hirtelen... Mert én nem. - Te tényleg rossz voltál? - Jó tanuló, de rengeteg intővel. A szüleim szerint örökmozgó "sajtkukac", a tanáraim szerint "élénk gyerek, túlfűtött, temperamentumos". Tényleg nem voltam az a nyugodt típus, aki leül a fenekére és ott marad. Ma se vagyok. - Szerintem te ma ezt a "rosszaságodat" ugrálod ki a színpadon. Felnőtt korodra beszabadultál egy ekkora "játszótérre", és most jól kitombolod magad. A kollégáid szerint a gyors számoknál felszántod a színpadot... - Lehet, hogy igazad van, bár én úgy érzem, nekem a színpad nem játék. Sokkal több annál. Ma már. Mert hogy visszatérjek az előbbiekre: jött a második rostavizsga, a harmadik, mindegyiken átmentem, fölvettek - én meg elkezdtem lazítani. Nem is voltam száz százalékig biztos abban, hogy igazán ezt akartam-e. Az is eszembe jutott, mi van, ha lekerülök vidékre? Amiben nem a vidék a lényeg, hanem, hogy mi lesz, ha valamiben nem az első leszek? A legjobb akartam lenni, érted? Ha egészen őszinte vagyok, akkor az is bennem volt, hogy "Lám, engem elsőre fölvettek!", szóval: elbíztam magam. Közben persze nem mindig úgy készültem a másnapra, ahogyan kellett volna, el is linkeskedtem néhány órát... Végül a vizsgán a tanáraim azt mondták, úgy érzik, nem erre
a pályára való vagyok. Rettenetesen meg voltam sértve, de legbelül mégis éreztem, hogy igazán csak magamat hibáztathatom. Akkor sokat tépelődtem: jól választottam-e? Talán inkább mégis a nyugalmasabb matematikával kellett volna foglalkozni. Azután még néhány hétig dolgoztam felléptidíjas színészként, erről nem akarok sokat mesélni, mindenesetre nem a várt hatást keltette bennem, gyorsan abbahagytam a pályát. Nyilván nekem is volt egy csomó hibám - akkor még kevésbé voltam fegyelmezett -, de valahogy nem akart ez jól összejönni; a színészetnek csak a rossz oldalát láttam, szóval abbahagytam. Két hónapig nyaraltam, közben átkoztam magam a matematika miatt... Egy szép napon találomra kiválasztottam egy hirdetést és jelentkeztem. Attól kezdve voltam adminisztrátor, aztán előadó. Hat évig dolgoztam a Mentőknél, ahol nagyon jól éreztem magam. Jó kis csapat volt, és a munka is olyan, ami tetszett, komoly, sokrétű, nem olyan, hogy egy pecsét, egy lapozás. Emberekkel foglalkoztam, ma is jó érzéssel gondolok vissza azokra az időkre. - De mikor jön már a pálya? - Éppen most. Jött egy telefon Fenyő Mikitől, hogy lenne valami. Gondoltam, talán segíteni kell egy lemezszólamban, vagy valami ilyesmi... Aztán kiderült, hogy nem erről van szó, hanem a színpadról, méghozzá komolyan...! Az első pár nap alig aludtam az izgalomtól, utána egy furcsa, nehéz időszak következett. Próbákra jártam, persze a Mentőknél nem mertem megmondani. Állandóan rettenetesen fáradt voltam, a munka után, a hétvégeken, mindig csak próbák és próbák. Aztán fellépések - és bent még mindig nem sejtettek semmit... Igen ám, de egyik csütörtökön megjelent egy cikk a Fülesben rólam, és pénteken az első tévé: a Pulzus! Hű! - gondoltam, itt most nagy gáz lesz! Mindegy, a hónom alá csaptam a Fülest, és be a munkahelyemre. A kolléganőmmel kezdtem: "Mariann! Olvasd ezt el!" Elolvasta. "Jó, jó, de ki ez a Dolly?". "Tudod, az a helyzet, hogy én vagyok..." "Na, ne hülyéskedj!" Mondom: "Ez halál komoly, és a többieknek is meg kellene valahogy mondani, mert holnap benne leszünk a Pulzusban." Döbbenten nézett rám, "Hát ez óriási!!!", megpuszilt, a hóna alá csapta az újságot, berontott velem a főnökhöz, és ott már ő játszotta tovább a játékot. A hatás csodálatos volt! Másnap a tévé után pedig jöttek a telefonok, "Igazán maga volt?". "Igen, én." Gratuláltak, mindenki örült, hatalmas érzés volt! - Na, jó, a többit már tudjuk: sín. Legalábbis, ami a színpadot illeti, mert hogy veled mi van, azt nem tudom. Egyáltalán: nem tudok rólad semmit, hogy milyen ember vagy, milyen a természeted. - Erősen érzelmi beállítottságú vagyok. Egyetlen szóval úgy meg lehet bántani, hogy utána napokig beteg vagyok tőle. De milyen furcsa: azt sem szeretem, ha dicsérnek, valahogy vegyes érzéseket kelt bennem, nem tudok vele mit kezdeni. Mit lehet arra mondani? Udvariasan mosolyogni...? Meg különben is: ki
tudja, mikor igaz, mikor nem... Azt úgyis érzem, mikor csinálok valamit jól. Inkább arról szeretek beszélgetni, mi az, amin lehet javítani. Sok előadást felveszünk videóra, visszanézzük, és kielemezzük, mert csak így lehet a mércét feljebb rakni. Rettenetesen kritikus szemmel, kívülről tudom nézni magamat. Aztán, amint színpadra lépek, abban a pillanatban elfelejtek mindent, már csak az van, hogy ott ül a közönség. Akármilyen fáradt vagyok, ahogy elsötétül a nézőtér, már csak a koncert létezik, semmi más nem számít! Csodálatos érzés! Aztán az előadás után jöhet a fáradtság! Ez biztosan mindenkinél így van, aki imádja azt, amit csinál, nem? - A magánéletre hogyan vetíthető ki az érzelmességed? - Arra kevesebb jut. - És a férjed megelégszik azzal a kevéssel? Most jut az eszembe! Egyáltalán van férjed? - Van. Gyakran eljön a turnékra, ott van velem, de az tény, hogy nem vagyok az a csüngős típusú nő. Ma már nem. Régen az voltam, és annak meg is volt a böjtje, úgyhogy rájöttem: nagy hiba csüngeni a férfiakon. Pedig az összes szerelmemnél úgy éreztem, hogy ez most a legnagyobb, a legcsodálatosabb, amibe bele lehet halni, de még inkább az életem végéig is el tud tartani. Kettőről kiderült, hogy nem tartott az életem végéig, a férjem a harmadik, ezt a kapcsolatot igyekszem megőrizni. - Azt szereted, ha a férfi "csüngős"? - Igen is, meg nem is. Szeretem, ha mindenek fölött vagyok, ha nemcsak a szerelme, a szexuális partnere, hanem a haverja, a legjobb barátja, szóval, minden szempontból a társa vagyok, de azt azért nem szeretném, hogy a dolog egészen tökéletes legyen, mert akkor már unalmas is lenne. Szóval: én legyek a legszebb, a legjobb neki, de azért ne olvadjon el a meghatottságtól. Az idegesítene. Én hűséges típus vagyok, nagyon szeretek szeretni, és még jobban szeretem, ha szeretnek, de az érzelmeket konzerválni - attól allergiát kapok! Az a jó, ha állandóan billeg a súly, ha egyszer az egyiknek kell kicsit futnia a másik után, máskor pedig a másiknak. Amikor úgy érzem, hogy már akkora a nyugi, hogy majdnem elalszunk, akkor mindig kicsit megpiszkálom a dolgot. Kitalálok valami csibészséget, egy mondatot, egy fricskát... Lakik bennem egy kisördög... Ez nem lenne baj, csak az, hogy néha túllő a célon. Szerencsére a férjem elviseli a hangulatváltozásaimat, tényleg megértő. Kell is, mert ugye, amikor az ember túl fáradt, tele van feszültséggel... A rajongókkal nem éreztetheted, ha kimerült vagy, ha hasogat a fejed. És ha csöng a telefon, aki huszadikként hív, az nem tehet arról, hogy előtte már tizenkilencen telefonáltak! Úgy beszélek vele, mintha ő lenne az első, majd leteszem a kagylót, és legszívesebben szétverném a házat! Ilyenkor ugye, ki issza meg a levét? Ki legyen az, aki a legtöbbet nyeli? Az, aki közel áll hozzám, akit szeretek. Egy mentségem van: amilyen érzékeny vagyok magamra, ugyanolyan má-
sokra is. Ha érzem, hogy túllőttem a célon, hogy "sikerült" megbántanom a családtagjaimat, annak valósággal betege leszek. Ilyenkor megpróbálom meg nem történtté tenni a dolgot, és közben dühöngök magamra, hogy hogyan lehetek ilyen, miért nem gondolkodom?! - Nem lehet könnyű veled élni... - De igen. Ha valaki tudja hozzám a kulcsot. - Azért van velünk, színpadi nőkkel egy olyan probléma, ami alól te se lehetsz kivétel: mi nem tudunk a legjobb feleség, a legjobb anya lenni. Sőt, igazán még csak jó asszony se, a szó hagyományos háziasszonyi értelmében. Mert egy nővel szemben azért vannak elvárások, hogy teremtsen meleg fészket az urának, suvickolja a cipőjét, főzze meg a lágytojást, ilyesmi... Mi ezt megbízhatóan, órarendre nem tudjuk nyújtani. - Amikor a mi kapcsolatunkból viharos gyorsasággal házasság lett, akkor ezeket azért mind megbeszéltük. Elmondtam, hogy tőlem ne várja azt, hogy háziasszonyként tudok tevékenykedni, mert egyrészt nem lesz rá időm, másrészt mert ez egy zaklatott szakma. Készüljön fel, hogy nálam nincs olyan, hogy délután ötkor hazajövök, és családi életet élünk. Nem. Ez az élet rendszertelen, előfordul, hogy van két teljes szabadnapom, de az is, hogy két napig egy percem sincs. Sokszor jóformán csak aludni járok haza. Ezek olyan dolgok voltak, amiket előre láttam, ugyanis az esküvőnk az első fellépésem előtt két héttel volt. - És még hogy szólt köztetek a "szerződés", például olyan, hogy hűség, szóba került? - Nem került szóba, mert ami az ember számára természetes, arról eszébe se jut beszélni. Én tudom, hogy milyen vagyok, most már elég jól tudom, és mindig arra törekedtem, hogy ő is megtudja. Nem elmeséltem neki, hogy én ilyen meg olyan vagyok, hanem igyekeztem mindig arra terelni a dolgokat, hogy rájöjjön. - Azt hiszem, ahhoz, hogy a színpadon hozni tudd ezt a felhőtlen "Rock-androll-Baby"-t, nagyon nagy szükséged van lazításra és stabil magánéleti háttérre. - Ez biztos. Nem tudnám ezt produkálni, ha zaklatott lenne a magánéletem, ha nem tudnék időnként elvonulni. De ez nálam elég nehéz dolog. Van egy titkos helyem, ahol nincs telefon, ami nehezen megközelíthető. Ott szoktam elbújni. Füvet nyírok, órákig elhallgatom a madarak énekét, nézegetem a bogarakat, ilyesmi. Igaz, két nap után már izgek-mozgok, fészkelődöm, hiányzik a nyüzsgés. - Hogy te mennyire más vagy, mint a rólad élő kép! Ha ezt most valaki olvassa, azt hiszi, létezik egy másik Dolly is, és az beszél. - Biztosan minden emberben van ellentét, de bennem azt hiszem, tényleg sok. Mindig is ilyen voltam. Nem érzem magam másnak, mint tíz évvel ezelőtt, talán csak annyiban, hogy sokkal többet gondolkodom és kevesebbet beszélek. Nagyon megrágom a dolgokat, szeretem a helyükre tenni őket... És erre most nem tudok mit válaszolni neked. - Ahhoz képest, hogy nem szeretsz beszélni, hála
istennek, elég nehezen lehet "lelőni". - Egyszerűen jól érzem magam, le vagyok lazulva, és tetszik a téma. - Pedig te - mint kiderült - egy komoly lány vagy. Ki hitte volna! Állandóan azt hallottam, hogy "Ó, hát a Dolly nem komoly. Egy olyan helló-fiúk, helló-lányok!, aki hol a Novaival fut, hol az Öcsivel vagy a Kékes Zolival." - Eleinte borzasztóan zavartak a pletykák, aztán megszoktam, hiszen megvan ennek a vicces oldala is - sőt! Ha Sziszivel megyek többször a rádióba vagy a tévébe intézkedni, rögtön a barátnője vagyok. Az is gyakori volt, hogy Öcsivel egy kocsiban utaztunk, vagy ő vitt engem, vagy én őt, nemsokára már jöttek is viszsza a gyönyörű történetek. Volt már nekem a bandából mindenki a bátyám, az öcsém, a férjem, az új férjem, és minden az ég világon. Akár hiszed, akár nem, ma már kicsit aggódom is, ha hosszabb ideig semmit nem hallok magamról. - Az igazi férjed kicsoda? Annyira titokban tartod, hogy még én sem tudom. - Nem szakmabeli. - Nem mondod meg, ki ő, és mit csinál? - Nem akarom. Vannak dolgok, amikről teljesen lényegtelen, hogy tudják vagy nem, de vannak, amikhez ragaszkodom, hogy csak az enyémek legyenek. A férjem személye is ilyen. - Az nem lenne fontos neked, hogy a párod is Valaki legyen? - Hogy érted ezt? - Hát, hogy VALAKI, csupa nagybetűvel. - Azért, mert nem szakmabeli, miből gondolod, hogy az én szememben nem ő az egyetlen Valaki? - Másképp kérdezem: nem tudod elképzelni, hogy egy hasonló kaliberű emberrel élj együtt? - Nem a kaliberben van a különbség, hanem a foglalkozásban. Egyébként nem tartom szerencsésnek, ha két szakmabeli él együtt. Biztosan vannak ellenkező példák, de én nem tudom elképzelni, hogy ebből valami jó süljön ki, mert szerintem, minden emberben van rivalizáló hajlam, bizonyos szakmai féltékenység. Abból állna az élet, hogy mindkettő túl akarná szárnyalni a másikat. Nem állítom, hogy ez egy bizonyos ideig és határig nem visz előre, de ahhoz két hasonló képességű, hasonló elismertségű, szuperintelligens emberre lenne szükség, ami ugye ritkán jöhet össze. - Nem tartasz attól, hogy ő viszont éppen azért kell valakinek, mert te vagy a felesége? Egy férfinak nagyon megnő az ázsiója, ha egy ilyen nőnek kell, mint te. - Dehogynem tartok! Ajaj, de még mennyire! Főleg azért, mert kevés időnk jut egymásra. De úgy érzem, hogy azért ő nagyon szeret engem, neki én nem egy színpadi figura vagyok, ő tényleg ismer engem, és remélem, nem is tud elképzelni mást. - Ha kiderülne, hogy mégis, az borzasztó lenne? - Igen. - Annyira, hogy összedőlne? - Lehet, hogy annyira.
- Akkor te nagyon féltékeny lehetsz. - Igyekszem nem mutatni, de belülről néha nagyon tud piszkálni. Nem konkrét dolgok ezek, csak - mondjuk - olyasmi, hogy fáradt vagyok, semmi kedvem semmihez, legszívesebben lefeküdnék, mégis elmegyünk valahova, ahol azt látom, hogy azok az emberek milyen fittek, aranyosak, és akkor van egy rossz érzés bennem, hogy én meg nem tudok olyan társasági lény lenni. Én nem nagyon mozdulok ki otthonról, de hát nem lehet mindig a lakásban ülni, néha ki kell menni az emberek közé. - Tényleg ennyire otthonülő vagy? - Jólesik. Egyszerűen jólesik hazamenni, és ott elengedni magam. Mindenütt máshol van körülöttem egy korlát, ez csak akkor dől le, ha otthon vagyok. - Szóval, ha valahol vagy, akkor viselkedsz? - Úgy érzem, hogy nem. Nem játszom, nem hazudok, nem viselkedem, csak bizonyos dolgokat nem engedek meg magamnak. Például nem villogok, inkább csak figyelek, igyekszem a társaság egyik tagja és nem a középpontja lenni. Éppen attól, hogy másokat figyelek, elég nagy emberismeretre tettem szert, úgyhogy egy-két mondatból nagyjából a helyére tudom rakni, kivel beszélek, de akkor is udvariasan végighallgatom, ha szívem szerint rá se bagóznék, mert érdektelen, lényegtelen, amit mond, legfeljebb társasági csevegésnek megy el. Nagyon kevés az igazi beszélgetés. És nagyon kevés az igazi barátom. Most már elkerülhetetlen, hogy felvetődjék bennem: van, aki azért akar barátkozni velem, mert én vagyok a Dolly. - Azért ebben van valami fájdalmas, nem? - De igen. Én ma is sokkal jobban tudok beszélgetni a volt kolléganőmmel, mert ővele semmi nem változott, vele azelőtt is jóban voltam, akkor is szerettem. Egyikünk sem változott meg, ma is ugyanolyan jókat dumálunk és nevetgélünk. Azt hiszem, nem vagyok kíváncsi új barátokra. - Ha most visszagondolsz: milyen volt az eddigi életed? - Mozgalmas, változatos, érdekes, tele nem várt fordulatokkal, de mindenképpen érzelmi alapokon működött. A szívem szerint kapkodtam a dolgok között, igyekeztem minden, számomra érdekesnek ígérkező "játékot" kipróbálni: atletizáltam, úsztam, kézilabdáztam, kosaraztam - ez volt az egyetlen labdajáték, ami ment is -, jártam balettra, művészi tornára, zongoraórára, német- és angolórákra, belekóstoltam a síelésbe, vitorlázásba, tíz évig lovagoltam, jártam matek-, fizika-kémia szakkörre, és közben a színművészetire jelentkeztem. Azt hiszem, tulajdonképpen szeretem habzsolni az életet. Az a kár, hogy nincs rá elég lehetőségem, mert sajnos, a nap csak huszonnégy órából áll. - Gyereket nem akarsz? - Jaj, dehogynem! Már tavaly is szerettem volna, meg tavalyelőtt, csak eddig mindig az volt, hogy: na, még egy évet... Majd egy kicsit nyugalmasabb idő-
szakban. Egyébként sokat gondolkodtam azon, hogyan tudnám megoldani, hogy együtt legyünk, hogy ő se károsodjon a pályám miatt, de nekem se kelljen lemondanom róla... Még nem tudom, hogyan, de ha arra kerül a sor, biztosan megtalálom a megoldást. GALAMBOS ERZSI - Tudod, Erzsi, furcsa kettős érzés van bennem: azok a nők, akik tetszenek nekem, akikre felnézek, akiket elismerek - ami persze tudom, nem jelent semmit -, azok mind erősek, képesek megállni a saját lábukon, önállóak, szinte férfi módra élnek, de néha azt gondolom, hogy talán éppen ettől kérdéses, vajon valóban egy nő életét élik-e. Magamból indulok ki, aki most harmincnyolc évesen azt mondom: állati szomorú, hogy nem vagyok tisztes családanya, aki főz, mos a gyerekére, és hogy - ami nagyon sokszor lejátszódott az életemben a körülöttem lévő férfiak nagy része imád, de velem élni nem tud. Magyarán mondva: én nem vagyok boldog. Elvben minden lehetőségem megvolna rá, és mégsem. Te hogyan éled ezt a fajta életedet? - Nálam éppen az ellenkezője van, velem mindenki együtt akar élni. - Tényleg? Ezt hogy csinálod? - Nézd, azt hiszem, én eléggé alkalmazkodó, eléggé társas lény vagyok. Úgy éltem a gyerekkoromat, hogy a két fiútestvérem, a bátyám és az öcsém, mindig mellettem volt, mi olyan csodás családi életet éltünk, hogy én nem is vágytam el otthonról. Szóval, valószínűleg megtanultam másokkal együtt élni. Azért ennek megvannak a hátrányai is, például a mai napig se tudok magányosan, egyedül létezni. - Ez a pálya azért sokat segít az embernek: ha akármi volt előtte. és bármi lesz utána, amikor kimész a színpadra, ott emberek néznek föl rád, tapsolnak neked, szeretnek - ez jó. - Jaj, nagyon! Én mindig annyira céltudatosan ezt akartam csinálni, egészen pici gyerek korom óta! Elég nehezen indultam el, mert irtózatosan szegények voltunk, úgyhogy bizony éppen eleget mosogattam a szomszédoknál ahhoz, hogy meglegyen a balettiskolába a tandíjra való. Már nagyon sokszor elmeséltem, de hátha van, aki nem tudja, hogy az anyukám az Operettszínházban volt jegyszedő, tehát én úgy éltem az életemet, hogy iskola után spuriztam a színházba, minden darabot elölről-hátulról láttam. Amikor elsőéves növendék lettem, akkor szó szerint könyörögtem, hogy ne a Nemzetibe kelljen menni statisztálni, hanem hadd álljak be az Operettbe, a tánckarba. Nekem még szerencsém volt, egy színpadon lehettem a három Latabárral, a papával, Árpáddal és Kálmán bácsival - embertelenül sokat tanultam tőlük. Én a pályámmal kapcsolatban mindig maximalista voltam. Tudtam, hogy vannak emberek, akik rögtön bekerülnek a tojásba, másoknak meg tíz-húsz kört kell futniuk ugyanezért. Nem bántam, hogy én az utóbbiakhoz tartozom. Ezt felmértem, tudtam és
elfogadtam. Hát én táncoltam még a Budapest Varietében is! Ott keresett meg Kazimir, hogy jó-e ez nekem, s hogy menjek inkább Miskolcra, szubrettnek. Lementem és ott megkaptam az első prózai szerepemet és az első férjemet. Irtó érdekes, az a házasságom kilencven napig tartott, a második már kilenc hónapig, a harmadik huszonkét évig. - Te hogyan tudod összeegyeztetni az anyaságot azzal, hogy színésznő vagy? Könnyen vagy nehezen? - Nézd, vannak, akik úgy tartják, hogy ezt a kettőt eleve lehetetlen összehozni. De én úgy élem az életemet, hogy egymás mellé teszem a magánéletet és a színházat, és ha megnézem, mi jön ki, akkor azt mondom: nemcsak hogy lehet, hanem ez a kettő tökéletesen kiegészíti egymást. Én a civil életemet ugyanúgy élem, mint bármelyik másik asszony, aki piacra jár, főz, mos, takarít, szóval, viselem a hátamon a nők batyuját. Egy nagyon nagy színésznő mondta, hogy minden embernek van egy batyuja, azt rákötik a hátára és azzal él egész életében. Én úgy vagyok ezzel, hogy azt a bizonyos batyut a színészbejáró előtt leteszem, az összes gond kint marad. Ha beléptem a színház kapuján, akkor nekem már csak a színpad van. - No, de azért csak benned maradnak a kinti élmények, a kudarcaid, az örömeid. Ne haragudj, de nem tudom elképzelni, hogy például egy szerelmi csalódás fájdalmát kint lehet hagyni a művészbejáró előtt, hogy az nem játszik bele abba, amit a színpadon csinálsz. - Igazad van. Nekem is, - mint mindenkinek - megadatott egy nagy szerelem, amiből óriási csalódás lett, és tényleg nem tudtam levetni magamról a kapu előtt. De látod, ez is milyen szerencse, mert enélkül a Lola Blaut, amire a harmincnyolc éves pályafutásom alatt a legbüszkébb vagyok, biztosan nem tudtam volna eljátszani. A lányom a másik - ő mindig bennem van. - Késői gyerek, ugye? - Igen, tízévi házasság után született. Előtte több terhességem volt, de úgy öt, öt és fél hónap után elmentek, úgyhogy nekem szinte rögeszmémmé vált, hogy nem halhatok meg úgy, hogy ne tudjam, milyen az, anyának lenni. Azt mondtam, addig próbálkozom, amíg sikerül. Velem mindent megpróbáltak, végigcsináltak, hónapokig feküdtem mozdulatlanul, de látod, végül is megérte. Megérte, megérte! És ma egyetlen igazán fontos dolog létezik számomra az életben: hogy abból az emberkéből, aki a miénk, az apja segítségével - embert neveljek. - Milyen anya vagy? Kemény, szigorú vagy inkább kényeztetős? - Én talán elavult módszerrel nevelem a gyerekemet, olyannal, amilyennel engem az anyám, akit nagyon szerettem, és aki soha nem szidott, nem vert meg, hanem mérhetetlenül nagy-nagy szeretettel irányítgatott, terelgetett. Ez most kényeztetés? Vagy nem? Az biztos, hogy én is így szeretném csinálni, mert magamról tudom, hogy ha például valaki goromba velem, akkor azonnal begörcsölök, de egy jó szóért fölnyalom a színpadot, bármit megteszek.
- Ha visszagondolsz, te általában boldogságban éltél? - Teljesen. Én megteremtettem magamnak, hogy harmóniában éljek, hogy kiegyensúlyozott legyek. Máskülönben, ha az agyam nem lehetett volna ott teljesen a színpadon, nem is tudtam volna így játszani. Sokan azt hitték, a Galambos Erzsi egy felszínes ember, akinek nincsenek is érzelmei, mert hosszú-hosszú évekig tüskékkel vettem körül, sündisznónak álcáztam magam. Önvédelemből. Éppen azért, mert egyszerűen nem bírom ki, ha bántanak, képtelen vagyok megemészteni. Ha én sértek meg valakit úgy, hogy nem veszem észre, akkor amint rájövök, rögtön bocsánatot kérek, éppen azért, mert azt gondolom, hogy ha én ilyen nehezen bírom elviselni a bántást, akkor talán az a másik is így van ezzel. - Pedig azt mondják, elég kemény tudsz lenni. - Te, én a színpadon nem kemény vagyok, én ott gyilkolni tudok! Gyilkolni, és akkor nincs pardon! A munka ugyanis nem vicc. És ha azt látom, hogy mellettem valaki annak veszi, akkor nem tudok kedves lenni és mosolyogni. Én bizony akkor őrjöngök. Az a helyzet, hogy nem az az ember vagyok, aki fütyül a munkájára. És ehhez képest nem számít, hogy szeretnek a kollégák vagy sem. Emlékszem, hányszor mondták az Operettben, hogy "Bezzeg a Galambos! Neki mindene megvan, ami a szerephez kell, az ő ruhája bezzeg szép!" Azt senki nem irigyelte tőlem, hogy én nem háromszor mentem ruhapróbára, hanem ha kellett, harmincszor. És hogy soha nem léptem ki úgy előadásra, hogy ne skáláztam volna be előtte. Nem mintha nem tudnám anélkül is elénekelni a szerepet, csak éppen úgy tartom, nekem tudnom kell, mit tudok aznap este, és hogy mire kell vigyáznom. Ezek a dolgok mások szemében talán nem szimpatikusak. - Talán irigyeltek is némelyek, nem gondolod? Végül is éppen elég jó színésznő vagy - ráadásul prózában is -, és ehhez még így nézel ki, ahogy... - Ezért nem irigyelni kell, hanem megdolgozni érte. Én ezért nagyon sokat kínlódom. Embertelenül sokat. Vigyázok magamra, nem eszem, nem iszom alkoholt, igyekszem semmi olyasmit nem csinálni, ami árthat... Például ha lehet, akkor nem éjszakázom... Éjszaka! Tudod, hogyan éjszakázom én?! Általában fél tizenegykor kerülök le a színpadról, persze, még tele az élménnyel, természetes, hogy nem tudok elaludni. Olvasok. Verseket. Gyerekkoromban és később, fiatal lányként is rengeteget kínoztak, hogy szavaljak, de: akkor nem szerettem. Most sem tudok, de tudod mi a furcsa? Ahogy öregszem, úgy menekülök egyre inkább a versekhez. Minden lelkiállapotra találok egy odaillőt. - Az a nagy csalódásod milyen szempontból volt az: a tény maga, hogy elmúlt a szerelem, vagy mert volt valami, amiről úgy érezted, te hibáztad el? - A vége. Az csúnya lett. Nézd, talán nevetséges, amit mondok, de az egy igazi rózsaszínű szerelem
volt, egy tizenöt éves kislány lehet úgy szerelmes, ahogyan akkor én. Először fordult elő ilyen velem, és biztos, hogy utoljára. Soha többé nem kerülhetek hasonló helyzetbe. Emberileg nagyon nagy árat fizettem érte. Most már tudom, hogy nem érte meg. Sokszor föltettem magamnak a kérdést, vajon mi történik akkor, ha az a kapcsolat kiteljesedik. Ma már nem vagyok biztos abban, hogy jó lett volna, hogy fél év múlva nem én mondom: elég, menjünk szét. Akkor már talán könnyebb lett volna a szakítás, de így szörnyű nehezen hevertem ki. És látod, mégis azt mondom: így jó, ahogy történt, mert olyan érzelmekkel lettem gazdagabb, amikről sose tudtam és nem is gondoltam, hogy képes lennék rájuk, amiknek utólag nagyon nagy hasznát veszem a pályámon is. - De ma már más a felállás, szabad, független aszszony vagy, fel se merül, hogy téged kell vállalni, te vállalsz valakit - ha vállalsz. Talán ettől van, hogy valami magabiztosság érződik rajtad. - Ez így van. Persze, ebben a mai magabiztosságomban az is benne van, hogy az ember huszonhat évesen, harminchat évesen vagy negyvenhat évesen másképp gondolkodik bizonyos dolgokról. Ma már tudom, hogy amelyik szerelem beteljesedik, az el is múlik, és hogy éppen a szerelem az, ami a leghamarabb megszűnik két ember kapcsolatában. A szeretet, az más. Az tartós, az beleeszi magát az emberbe, a sejtjeibe, a zsigereibe. - Mégis elváltál. Pedig azt mondják - még irigyeltek is érte -, hogy példás életet éltél a férjeddel. - Így igaz. Sajnos, ilyen az élet. Pedig azzal is tisztában vagyok, hogy a személyében hosszú-hosszú évekig olyan emberrel éltem együtt, aki minden tekintetben csoda. Azt, hogy ma ilyen szinten és rangon vagyok, nagyrészt neki köszönhetem, csak hát...! De az a huszonkét év nagyon fontos volt az életemben. Irtózatosan sokat kaptam tőle - elsősorban a gyerekemet. Sokat tanultam is, például hogy hogyan kell felkészülni, hogy soha nem szabad téveszteni, hogy mindig a legjobbat kell adni. Én attól a huszonkét évtől emberi tartást kaptam. És műveltséget. Az irodalomtól a képzőművészeten át a zenéig. Az azért nagyon jó érzés tud lenni, hogy amikor kinyitom a rádiót, akkor "jé, ez Beethoven V. szimfóniája, ez Csajkovszkij B-moll zongoraverseny, ez Ravel", és ettől egy kicsit olyan: ez az enyém! Tőle tanultam meg az emberek megértését is. Azt, hogy mindenkit úgy kell elfogadni, amilyen, hogy senkit nem szabad erőszakosan megváltoztatni. Mert mindenkiben van valami, ami érdekes. Te, én nem tudtam a férjemtől olyat kérdezni, amire ne ismerte volna a választ! Azt szoktam mondani, ő volt az én németem, franciám, angolom, lexikonom és egyetemem. - Na, de mégis elváltatok! - Igen, mert csak aztán tudtam meg, hogy milyen érzés az, huszonkét, házasságban eltöltött év után egyedül élni, védtelenül, magamnak megbirkózni a gondolataimmal, a gondjaimmal, a problémáimmal.
A magam felelősségére dönteni és élni ezt az egyetlen életemet. - És? Milyen az? - Borzasztó! Kibírhatatlan. A válás után két évig teljesen egyedül voltam, de úgy képzeld el, hogy teljesen! Két hosszú év, ami alatt tapsoltak nekem, irigyeltek, rám köszöntek az utcán, utánam fordultak, közben én meg hazamentem és őrjöngtem az egyedülléttől. Nagyon sok keserves percem volt. Mit percem! Napom, hetem, hónapom! Van egy nagyon jó barátnőm, neki bőgtem végig éjjeleket, hogy ez most már mindig így lesz, én így fogom leélni az életemet?! Hogy nekem soha többé senki? Mert úgy nézett ki. Nézd, én zárt körben élek. Hol fordulok meg? A színházban, a rádióban, a szinkronban, a tévében, csupa kolléga között, akik nekem tényleg csak kollégák. Kétes ügyekbe pedig nem megyek bele. Szóval, egyedül éltem. Ráadásul nekem az kell, hogy felnézzek egy férfira, hogy többet tudjon nálam. Engem el kell kápráztatni, mert én hosszú évekig el voltam kápráztatva. Akkoriban, amikor egyedül éltem, ha valaki rám mosolygott, rögtön elbőgtem magam, ha sütött a nap, azért sírtam, ha esett az eső, azért. Szóval iszonyú rossz idegállapotban voltam. Kérdezgettem a barátnőmtől, vajon mennyit kell élnem ahhoz, hogy elmúljon belőlem ez a szörnyű érzés, a magányos ember gyötrelme, és ő azt mondta: talán hosszú éveket. - Látod, mégis elmúlt. Egyszerűen süt belőled, hogy jól vagy. - igen, mert - félve mondom ki - egy másik, egy új érzés kimosta belőlem azt a korábbi csalódást és a fájdalmakat. - Akkor most boldog lehetsz... - Igen! Félek kimondani, de boldog vagyok, kiegyensúlyozott vagyok. És ebben erősen benne van ez az új érzelem, ami 1984. június 14 óta tart. - Amíg egyedül voltál, nem kapott el a pánik? - Mondtam neked, hogy iszonyúan megszenvedtem azt az időszakot, de tudod, egy nő, akinek gyereke van, az soha nincs egyedül. A gyerek a szívemnek, a lelkemnek száz százalékát betöltötte, de ez az érzelem - más! Keserves időket éltem át, de az nem pánik volt. Csak miután én korábban úgy éltem, hogy hazamentem a színházból, elmeséltem, mi történt bent, ha valami rossz ért, akkor dühöngtem, ha premierre készültünk, akkor izgultam, természetes, hogy ez után embertelenül rossz volt, hogy hazaértem, leültem, a gyerekem a szomszéd szobában szuszogott - az nagyon jó! -, de ettől én még társtalan voltam... Jó, felhívhattam a barátnőmet, de az mégiscsak más, mint ha az ember fejét megcirógatja valaki, megvigasztalja, ha baj van, és még ha nincs is igazam egy dologban, legalább az az egy ember, aki hozzám tartozik, igazat ad nekem. De én nem értelek téged, hogy a te korodban, hogy jut az eszedbe ilyen kérdés, hogy pánik?! - Én nem a korom, hanem a gyerek miatt vagyok pánikban. Ott tartok, hogy már az se érdekelne, hogy
kitől, csak legyen egy egészséges, szép kisbabám. Velem is végigcsinálhatnának mindent. Ha azt mondanák, dobjam el kezem-lábam, megtenném, csak már lenne. - Én ezt megértem. Ha újra kezdhetném az életemet, mindent ugyanúgy csinálnék, csak éppen négy gyereket szülnék. Legkevesebb négyet! Mert az nagyon nagy dolog. Az minden. - Csak sajnos, ehhez egy férfi is kell. Egy olyan! Tudod, akire rábízhatnám magam. Ha nem is együttélésben, de úgy, hogy biztos legyek abban, hogy nem vág át a gyerek ürügyén, nem él vissza azzal, hogy ő az apja. Tudod, én nagyon sok linket láttam már, nem nagyon bízom meg bennük. Illetve igen, csak aztán gyakran csalódom is. Te hogy vagy ezzel? Szoktál például féltékenykedni? - Soha. Én ebben eléggé magabiztos vagyok. Tudom, hogy mit tudok adni a másiknak, ami két ember együvé tartozásához feltétlenül szükséges. Szóval, általában bízom magamban. Ha mégis azt venném észre, hogy okom lenne féltékenykedni, és nem tudnék többé bízni a másikban, akkor már az egészet úgyis megette a fene! Mert az ember először a gondolatával csal, arra pedig nincs orvosság. Egy fogalomra nem tudok féltékeny lenni. Persze, lehet, hogy csak most gondolkodom erről ilyen higgadtan, mert eddig még nem adtak okot a féltékenységre, ha odakerülnék, talán őrjöngenék, mert azért az az igazság, hogy ami az enyém az az enyém! Azt én foggal-körömmel védem. - Általában te választod ki magadnak a férfiakat? - Nézd, volt az a huszonkét év, akkor én nem néztem se jobbra, se balra. De tényleg, ezt így hidd el! Senki nem hitte el nekem. Pedig nálam nem volt olyan, hogy leülök egy társaságban, kinézek valakit, bedobom magam és hercigeskedem. Ez nálam fel sem merült. A válás után pedig nagyon nehezen mentem bele bármiféle kapcsolatba. Ha mégis leültem egy férfival beszélgetni, tíz perc után úgy éreztem: úristen, mit keresek én itt?! Tíz perc után! De még ha minden szép, én akkor is nagyon nehezen török be, sokat rágódom azon, biztosan jó-e nekem ez. A mostani érzelemmel is így történt, pedig igazán semmi okom nem volt arra, hogy gyáva legyek. De annyira féltem mindentől, hogy fél évig mást se csináltam, csak tétováztam, vaciláltam. - Hogy ismerkedtetek meg? - Hosszú ideje ismertük egymást, igaz, csak olyan felületesen, hogy ugyanazokban a társaságokban fordultunk meg, ő az utcán is mindig rám köszönt, csókolom, jó napot - mentünk tovább. Aztán egyszer a Hiltonban volt dolgom, egy turné ügyében tárgyaltam, ő pedig ott lakott, úgyhogy a portán összefutottunk, akkor kérdezte meg, megengedem-e, hogy felhívjon. Tessék. Azután hetekig nem tudtam, hogy aki állandóan telefonál, az Ő, egyszerűen nem jöttem rá, nem tudtam hova tenni. Aztán... - Nagy szerencséd ez a külső. Csinos, szexis nő vagy, abszolút kortalan. Egyébként azt vettem észre, hogy
általában is kitolódott a korhatár, ma már hatvanéves asszonyok is őrült jól tudnak kinézni, a szó szoros értelmében nők. - Ez igaz, mégis nagyon sok nőnél látom azt, hogy "elmúltam harmincöt éves, akkor paccs!, énnekem már kész az életem!". De csak itt, nálunk van ez így, éppen nemrégiben olvastam valahol, hogy Gina Lollobrigida, Sophia Loren, Jane Fonda, Elisabeth Taylor mind negyvenöt, ötvenévesek és gyönyörűek, és nem szégyenlik, hogy elmúltak ennyi meg annyi. Nem is szabad. Hát miért?! Az élet egyetlen abszolút i.ix igazsága, hogy az évek múlnak. Ez normális, ez természetes. Nézd, én megpróbálok a korommal élni, nem is szégyenlem. Jó, nem verem nagydobra, de aki akar, nyugodtan utána számolhat. Úgy gondolom, hogy addig, amíg a nézőtéren tíz - de lehet egy is, mert az még jobb - férfinak megfordul az agyában, hogy "Hű, ez a Galambos!!!", addig nincs semmi baj. Én most kábé itt tartok. Azonkívül szeretek és engem is szeretnek, természetes, hogy jól érzem magam, függetlenül a koromtól. Nem férjem az illető, mégis több ez a kapcsolat, mint egy házasság. Talán attól olyan csodálatos, hogy mert nem mindennap látjuk egymást, igyekszünk mind a ketten mindig a legjobb oldalunkat, a legszebb arcunkat mutatni. Én nagyon figyelek magamra, arra, hogy minden körülmények között csinos legyek, mert azt vallom, hogy nemcsak a színpadon, a nézőknek kell hogy tessem, hanem annak az embernek is, akinek igazán tetszeni akarok. Igen, én kifestem a szemem, rendbe rakom a hajam, mindig mosolygok - már úgy ébredek! És talán a hosszan tartó kapcsolatnak ez az egyik titka. Mert nemcsak nekem kell éreznem, hogy újra kék az ég. Én most tanulom, hogy lehet kézen fogva sétálni a Margitszigeten, leülni egy padra csókolózni - persze, csak ha nem látja senki -, de ne nevess ki, én még diszkóba is elmegyek! Szóval, most élem a tizenhat éves életemet, úgyhogy erre nagyon-nagyon vigyázok. Ezt óvom, védem. Annyira ügyelek, hogy szép maradjon! Sokan azt mondják, "jó, jó, de mit csinálsz, ha elmúlik..." -Erre sose szabad gondolni, végül is minden elmúlik, és ezzel a felfogással semmibe se szabadna belekezdeni. - Persze, úgyhogy az engem nem is foglalkoztat. Örülök neki, élvezem, hogy van - ennyi. De kérdeztél a korról, és erről az eszembe jutott valami. Nem az foglalkoztat, hogy az ember öregebb lesz, ez természetes, de mostanában nagyon sokszor elgondolkozom azon, hogy egyáltalán az élet maga elmúlik, megsemmisül. Lefekszem, és ha nem is akarom, azon tűnődöm, hogy minden, ami már megtörtént az emberrel - legyen az akár csak a tegnapi nap -, az már visszahozhatatlan. Közben úgy vissza-visszagondolok a szép dolgokra, hogy "jé, hát ez megtörtént velem..." Nézem magamat visszamenőleg, mint a moziban. - És ettől szomorú vagy? - Szomorkás. De csak ilyenkor, este, amikor egyedül vagyok. Ugyanakkor remélem, hogy leszek én még
hatvanéves is, hetvenéves is, és annak is meglesznek a szépségei. Nem igaz, hogy ha valaki megélt ennyit vagy annyit, akkor annak arra kell gondolnia: kész. Nem igaz, nem igaz! Tilos így gondolkodni! Mindenkinek. Mert látod, én is milyen boldog vagyok. Te, én olyan, de olyan boldog vagyok! - Hála istennek! Végre egy boldog nő! Nyilván egy jó adag önbizalmat ad neked most ez az érzelem is. - Ez így van, de tudod, negyven-ötven körül már nagyon nehéz megtartani az önbizalmat. Úgyhogy néha azért megfordul az agyamban, hogy mi van, ha egy reggel fölkelek, és már nem ez az arc néz rám vissza a tükörből. Ehhez tudni kell, hogy én, amikor kifogástalan volt a szemem, akkor is mindig nagyító tükörben néztem az arcomat. Mindenki kérdezte, hogy miért, én meg mondtam: "amíg más nem lát ráncokat, addig én ismerkedem velük, és addigra, amikor a többiek is fölfedezik, én már megszokom." - Azt hiszem, erre még egy kicsit várnod kell, ma bármelyik szép, okos, fiatal férfi boldog lenne, ha a közeledbe kerülhetne. - Ezt most miért mondod? Azért, mert világjelenség? - Igen, mert abszolút belevág abba, amit eddig tapasztaltam. Azoknak a nőknek a nagy része, akikkel beszélgettem, fiatalabb férfiakkal jönnek össze. - Miért?! Csak a férfiaknak van joguk, hogy mindig fiatalabbra cseréljék a szeretőjüket, a feleségüket? Az ő privilégiumuk lenne ez?! - Szó sincs róla, én se így gondolom. Csak arról akartam beszélgetni veled, vajon ezek a fiatalabb férfiak mit találnak bennünk. Ez annyira foglalkoztat. - Én azt gondolom, ezek a férfiak rájöttek arra, hogy ha egy nő idősebb, akkor tapasztaltabb, okosabb, alkalmazkodóbb, simulékonyabb is. A mai világban ez nagyon fontos, mert ma csak egymást támogatva lehet élni. Tudod mitől olyan csodálatos filmélményem nekem Zeffirelli Rómeó és Júliája? Többek között azért, mert bár Júliát egy tizennégy éves lány játssza, de a szinkronhangja az egyik legnagyobb olasz színésznőé, aki egyáltalán nem tizenéves. Gyereklányfejjel nem lehetett volna olyasmiket kifejezni, amiket ez az asszony hozzátett a szerephez, mert egy kamaszlányban nincs meg az az emberi átéltség, női tapasztalat, amivel az érzelmeket közvetíteni tudná. Mindenhez be kell érni. Nyilván te is hallottad, hány fiatal, húsz év körüli lány mondja, hogy neki a magakorabeli fiúk nem kellenek - ugyanez okból. Nekem is, az életem első szerelme, egy orvos, húsz évvel volt idősebb nálam. Hússzal! És nagyon nagy szerencsém volt, hogy vele találkoztam, mert ő átsegített azokon a nehézségeken, buktatókon, amik egy ilyen nagyon fiatal lány előtt állnak. - Azt gondolom, neked az egész életben szerencséd volt. - Igen. Ha azt nézzük: megadatott a gyerek, a pályámat is sikeresnek tartom - mi kell még? Persze, egyik sem csak úgy, magától jött, ez összefügg azzal, hogy iszonyúan makacs fajta vagyok.
- Most, hogy mondod a pályádat, hát az tényleg nagyon bejött: kevés musicalszinésznőnek adatik meg, hogy ilyen sikeresen áttérjen a prózai színpadra - én nem is ismerek ilyet. - Nézd, az az igazság, hogy én tulajdonképpen azért is jöttem el az Operettből - csak ezt nem akartam nagydobra verni -, mert nem akartam megvárni, amikor már nem kaphatok meg bizonyos szerepeket. Állandóan ott forgott bennem az érzés, hogy mi lesz, ha már nem táncolhatok, ha már nem engedhetem meg magamnak, hogy trikót húzzak. Úgy kell elmenni egy színházból, hogy a korona továbbra is a fejeden maradhasson. Az biztos, hogy sokkal nehezebb, amikor nem a belső szükséged, hanem már a közönség és a szakma kívánja az áttérésedet. Nem, azt nem! Nem szabad megvárni! Komoly műtét volt nekem az a döntés, de a saját lelkem kívánta, és mint mindig, most is szerencsém volt, mert ugyanott folytathatom, csak másképpen. Vannak dolgok, amiket vállalni kell és utána végigcsinálni. Én a felmondásomat követően még az egész szezont végigjátszottam, a Chicago volt az utolsó szerepem. Az utolsó előadásom... na, azt ne tudd meg, milyen érzés volt! Amikor utoljára csapódik össze fölötted a függöny! A finálét úgy énekeltem és táncoltam végig, hogy közben zokogtam, éreztem, hogy csurog le a szemfestékem, de csak zokogtam, zokogtam! Holott tudtam, hogy bár ezzel az életemnek egy szakasza lezárult, de azt is, hogy elkezdődött egy új korszak, ami remélhetőleg ugyanolyan szép lesz, mint amilyen az előző volt, csak más. És mégis. Most hagyjuk abba, jó? CINI Megérkeztem Kuvaitba, és azt mondtam magamban: itt olyan jól fogok keresni, hogy bármi történik velem, megéri, mert megteremtem az egzisztenciámat ahhoz, hogy a könyvemet megjelentessem, hogy tovább tudjak lépni az életemben. Azt meg, hogy G.-vel mi lesz, majd a sors eldönti. Kimentem egy olyan országba, ahol az európai nő - de minden nő - tárgy, játékszer, csecsebecse, minden, csak nem ember, ami nekem a legrosszabbkor jött, hiszen éppen minden szempontból magam alatt voltam. Odakerültem a Pannónia zenekarral, július hónapban, bele a legnagyobb melegbe, szóval, az őrületbe, ráadásul a színpadon is elestem, el volt törve az ujjam, szóval, elég furcsa látvány lehettem a kuvaiti emberek számára, igaz, ők is furcsák voltak nekem. Pontosabban az ottani élet volt az. Nem lehetett miniszoknyát hordani, egyáltalán nem lehetett olyan ruhákban járni, mint Európában, teljesen más világ, más törvények, de azt mondtam: én ebbe igenis bele fogok törődni, mert kell, mert nekem innen pénzre van szükségem. Nagyon kemény munka volt, napi háromórás folyamatos éneklés a Sheraton bárjában, ami egy koncerténekesnőnek elég fura, hiszen a szórakoztatóipar
teljesen más jellegű, mint amihez én szoktam. Még akkor is, ha az a hely olyan elegáns hotelben van, mint ahol mi zenéltünk. Ugyanakkor el kell ismernem, hogy ez a hat hónap bármilyen fárasztó volt fizikailag, tökéletes agymosásnak számított. Semmi olyan nem volt, ami itthon: hogy ideszaladni, odaszaladni, rohanás az Interkoncertbe, a rádióba, a tévébe, ilyen izgalom, olyan izgalom. " Csak" annyi volt a dolgom, hogy énekeljek és rendszeres életet éljek. Este hét körül megvacsoráztunk a szállodában, utána kicsit még pihentünk, dumálgattunk, átöltöztünk, mentünk melózni. Éjjel egykor befejeztük, tévéztünk kicsit, elvonultunk. Másnap déli tizenegykor magunkhoz tértünk, mentünk reggelizni. utána úszás, napozás, elmentünk a városba nézelődni, bámultuk az aranyboltokat, a különböző videókat, magnókat, aztán este megint a meló. Hat hónap zajlott le így, de egyetlen szabadnap nélkül! Mégpedig egy olyan országban, ahol átlagban harminc és hatvan fok között van a hőség, ahol a homok szúrja a szemet, ott éltünk, borzalmasan buta - hiába gazdag, mégis iszonyatosan primitív - emberek között, akiknek ráadásul mi csak vendégmunkásoknak számítottunk, teljesen függetlenül attól, hogy agyilag, művészileg, emberileg vagy bárhogyan menynyivel többet produkáltunk náluk. Ott álltam ebben a számomra furcsa világban, hét fiúval összezárva, és egyszer csak azt mondtam: te jó Isten, hogy fogom kibírni hathónapig, hogy egyikükkel se kerüljek viszonyba?! Ráadásul a fiúk egy része próbálkozott is, hiszen mindenki jobbá akarta tenni azt a fél évet, márpedig Kuvaitban csajozni nem nagyon lehet. Nekem viszont udvarolgattak a legmagasabb rangú hotel-emberek, mindent beígértek, ajándékokat hoztak. Az, hogy kaptam egy aranyláncot vagy órát, egészen természetesnek tűnt fel, én mégis kényelmetlenül éreztem magam, mert azt hittem, ezért adnom is kell valamit, azt pedig nem akartam. Sose feküdtem le értékért, előnyért, csak olyanokkal mentem ágyba, akik tetszettek nekem. Szóval, eléggé kényelmetlen helyzetben éreztem magam. Aztán, egy idő után kiderült, náluk ilyen a kedveskedés, egy aranytárgy ott olyan, mintha itthon egy csokor virágot kapnék koncert után, úgyhogy a kellemetlen érzéseim lassan elmúltak. Na, a lényeg az: fiúzni lehetett volna, de azt meg én nem mertem vállalni, hogy valamelyik sejk kivigyen a sivatagba és elcseréljen egy tevére, úgyhogy azt mondtam magamnak: ez veszélyes játék, nem szabad! Zenekaron belül pedig törvény, hogy nem szabad, mert az a fiú, akivel összekerülsz, automatikusan a pártodat fogja, hozzád fog tartozni, megindul a zenekaron belül az intrika, szóval, nem tesz jót. Tehát a zenekar sem! De akkor mi lesz velem?! Egy hónappal a megérkezésünk után éppen itt tartottam, amikor a szállodában megjelent egy másik társulat, Vujicsicsék, akik ugyanoda jöttek zenélni, csak éppen folklórt játszottak. Akkor, ott találkoztam azzal a sráccal, aki nálam tizenkét évvel fiatalabb volt,
kedves, aranyos, csöndes, éppen olyan, amilyenre akkor, ott szükségem volt. Úgy kezdődött, hogy ültünk a Sheraton éttermében - a vendégmunkásoknak kijelölt helyen -, amikor megjelent az új társulat. Rögtön elkezdődött a "jaj, szevasztok! Pestről? Mi újság?", szóval, őrületes hangzavar tört ki. Ott ült közöttünk ez a srác is, aki számomra tök idegen volt, de ő már - később elmondta nekem - nem tudom mióta, arra készült, hogy egyszer az életben mi összetalálkozunk, megismerkedik velem. Úgyhogy, amikor megtudta, hogy jönnek Kuvaitba és én is ott vagyok, azt mondta, az életét, mindenét ráteszi, hogy márpedig most igenis összejöjjünk. Na, ez bejött. Mégpedig úgy, hogy nem is esetem a srác! Nem olyan magas, nem szőke, nem olyan vagány, amilyet én szeretek. Szóval, ott ült ez a fiú, velem sréhen szemben, nagyon csöndes volt, de úgy tudott nézni, hogy abban minden benne volt. Egyikünk sem szólt egy szót sem, de akkor, helyben eldőlt: kész! Ez van, ez lesz! Ez a szerelem a legjobbkor jött nekem. És nemcsak azért, mert agyilag szükségem volt egy férfira, hanem azért is, mert G.-t ugyan azzal hagytam itthon, hogy megvan, de a lelkem mélyén már éreztem, hogy nincs meg. Pedig nem is tudtam a konkrét nőügyéről - jó fejek voltak a barátnőim, nem írták meg, mi újság Pesten -, pedig akkor már aktívan járt azzal a lánnyal, akit később el is vett. Közben hetente küldte a leveleket, na, ez már gyanússá tette! G. nem az a férfi, aki ömlengene, -pláne írásban! úgyhogy, amikor már túl forró hangúak voltak azok a levelek, az bizony feltűnt. Annál is inkább, mert közben kétszer is küldtem neki vízumot, de neki mindig adódott valami rettenetesen fontos vízilabdameccs, amitől nem bírt jönni. Hát ez nagyon nem illett bele a képbe, szóval, valahogy sántított az egész dolog. Csak azt nem tudtam, hogyan. De hála Istennek, ott volt Niki - így hívják a "kuvaiti" fiút -, aki évek óta figyelt engem, akinek én voltam a NŐ, és úgy nézett, úgy szuggerált, úgy tudott mindent csinálni, hogy három hét alatt elérte, amit akart. Igaz, a végső szót én mondtam ki, hogy: na, akkor most gyere! Ez a kapcsolat arra született, hogy Kuvaitban működjön. Niki válófélben volt itthon, én még nem tudtam, de már sejtettem, hogy én is "válóban" vagyok. Úgyhogy ez a zseniális szerelem sokat segített mindkettőnknek abban, hogy átvészeljük az érzelmi zűrjeinket és az egész kinti lehetetlen és embertelen szituációt. Mert azért minden luxus ellenére az embertelen élet volt, európainak kész rabszolgasors. Hosszú ideig ř azon dolgoztunk - és sikerült is! -, hogy a többiek ne is sejtsék, mi van köztünk, arról nem is beszélve, hogy a szállodások végleg nem tudhattak róla, hiszen Kuvaitban, ahol a hotelben állandóan figyelik a lifteket, nincs olyan, hogy egy fiú bemegy egy lány szobájába. Ha mégis, egyszerűen elviszi a belső rendőrség. Úgyhogy nekünk minden éjszakai találkozásunkban benne
volt az is, hogy sose tudhattuk, mikor dörömbölnek az ajtón, hogy: "uram, öltözzön fel és jöjjön velünk", mert, ugye nincs papírunk arról, hogy összetartozunk. Bevallom, ez is fokozta az izgalmamat, eléggé borzongató gondolat volt, hogy bármelyik pillanatban ránk törhetnek, és irány a börtön! Mindezzel együtt a sráccal egyre zseniálisabb lett a kapcsolatunk, és ahogy múlt az idő, mind a ketten egyre sűrűbben gondoltunk arra: ez a kapcsolat talán többet is megér, mint az ottlét. igen ám, csakhogy mindez Kuvaitban történt, ott mások voltak az erőviszonyok, én ugyanolyan énekesnőnek számítottam, amilyen zenésznek ő, tehát nem volt az, hogy én vagyok Zalatnay Sarolta, ő pedig csak egy folkzenész. (Ezt csak ma tudom, de később gondot okozott az életünkben.) Az utolsó időszak irtó furcsa volt, mert mind a ketten vártuk a hazajövetelt, és közben halálra izgultuk magunkat attól, vajon mi vár minket itthon. Őt a - papíron még - felesége várta a repülőtéren, engem senki. Pontosabban, Mamiék vártak, de G. sehol. Ott álltam, hat hónapja nem voltam itthon, ráadásul újév napja volt. azt hittem, megbolondulok. G. csak később mondta el, hogy amíg én Kuvaitban dolgoztam, ő összejött valakivel; hosszú ideig nem tudta eldönteni, mi legyen, azért is írta a leveleket, de az az új kapcsolat megvan, azóta is létezik, úgyhogy mi egyelőre hagyjuk abba, függesszük fel a magunkét. Mit lehet erre felelni? Mondtam: jó. De azért erre az egészre nem számítottam, azt hittem, egy ideig még elnyűglődünk itthon, úgyhogy ez a bejelentés megkönynyebbülés helyett abszolút riadalmat keltett bennem. Minden korábbi balhé, sejtés, kiábrándulás ellenére, halálosan megrémültem. Arról nem beszélve, hogy teljesen paff voltam, nyolcévi együttélés után azért az ember elvárná, hogy az a férfi kijön elé, azt mondja, gyere, elviszlek vacsorázni, megbeszéljük, mi legyen. Ennyi emberséget azért megérne egy ilyen kapcsolat. Na, ezt nem kaptam meg. Mit mondjak, nagyon roszszul érintett. Ráadásul egyre világosabbá vált előttem, hogy Niki nem az én világom. Én szeretem az embereket, a társaságot, a nyüzsgést, ő viszont kicsit magányos farkas típus, nem érezte jól magát a barátaim között, csak a kedvemért jött társaságba, s egyre nehezebben. Az egész nem ugyanaz volt már, mint Kuvaitban, lassan hervadni kezdett köztünk a szerelem. Két vagy három hónapja lehettünk együtt, amikor nekem bejött egy hosszú amerikai turné, úgy tudtam elmenni és itthagyni Nikit - aki pedig tényleg átsegített sok mindenen, aki mellettem állt a nehéz órákban -, mintha nem is lett volna. Elmentem, és már innen a repülőtérről, aztán Hollandiából, az átszálláskor hívtam az Amerikában élő fiút (róla majd később mesélek), akivel aztán kint együtt is éltem. Boldog voltam, egyszerűen elfelejtettem Nikit, aki itthon nem tudta mire vélni, hogy a kintlétem alatt se egy telefon, se egy levél, semmi. Aztán hazajöttem és visszaestem. Pontosabban,
megdumáltam magamat, azt mondtam: mégiscsak jó ez nekem itt, próbáljuk meg, hátha megy a dolog Nikivel, talán el tudom hitetni magammal, hogy elég nekem. De egyre inkább kiderült: nem elég. Én mindenesetre próbálkoztam, ő pedig látta, hogy imádom, mert kedves, mert szép és fiatal, és egy idő után kezdte elengedni magát. Biztonságban volt, az pedig nem tesz jót egy férfinak. Az elején, ameddig nem tudhattuk, mi lesz, amíg bizonytalanságban volt, mert félt, hátha G.-vel maradok, görcsösen igyekezett, tartott attól, hogy itthon nem felel meg nekem, de amint lenyugodott a szituáció, ő is lelazult. Amikor elmentem Amerikába és nem írtam, nem telefonáltam, az megint eléggé felidegesítette, de aztán, amikor látta, hogy viszszajöttem hozzá, már nem csipkedte magát többé. Ez persze nekem nem tetszett. Valamelyik nap ülök a kádban, hazajön, kérdezi, hogy vagyok, de olyan "na-mi-újság" szinten. Mondom, jaj, képzeld, írt az amerikai fiú mamája, hogy jön a fia, most mit csináljak? Adjam vissza a gyűrűjét? Erre felkapta a fejét, hogy "Téged eljegyeztek? Ennyire komoly volt?!" - és onnan kezdve megint bűbájosra váltott át. Én meg csak próbáltam, próbáltam, hogy elégnek érezzem, de mit tegyek...? Megbántani nem akartam, mert tényleg rendes volt hozzám, úgyhogy elkezdtem mindenféle mentő ötletet kitalálni magamnak. Azt mondtam: ez szép, egészséges srác, miért ne lehetne a gyerekem apja? És elkezdődött egy eszelős rohangálás, orvos, labor, egészen idegbeteggé tettem szegényt és magamat is. Végül kiderült, egészségügyi problémák vannak, nekünk együtt nem lehet gyerekünk. Neki külön igen, nekem külön igen, de ebben a felállásban lehetetlen. És abban a pillanatban, hogy ezt megtudtam, mindenfajta női érdeklődés megszűnt bennem. Ha már sanszom sincs arra, hogy gyerekem legyen tőle, akkor miért éljek vele? Akkor mire ez az egész? Csak hogy az ágyasom legyen? Érzés nélkül az sem megy, márpedig ez a szerelem meghalt. Eljutottam odáig: ez nem megy. És megint milyen az élet? Ő mondta ki. Én tudtam, akarom, hogy elmenjen, akarom, hogy befejezzük, mégse voltam képes kimondani. Persze mi történik ilyenkor? Kicsikét megroggyan az ember. Hiába, hogy ezt akartam, megintcsak itt volt a lelki zűr, és ilyenkor jön mindig az az időszak, amikor az ember kétségbeesik, kapkod. Igen, kapkodtam. Összetalálkoztam olyan srácokkal, akikkel nem szabadott volna szóba állnom, de akikről azt hittem, "erre most szükségem van, ez majd segít átvészelni a nehéz időket". Nem arra gondolok ilyenkor, hogy hozzákötöm az életemet ahhoz a fiatal fiúhoz - mert én valami miatt ezeket vonzom -, csak hogy elmegyek vele ide-oda, vacsorázni, diszkóba, teniszezni, bárhová. Ezzel nem is lenne semmi baj, a rossz csak ott jön, amikor elkezdem visszahallani a dumákat, hogy így a csajom, meg úgy a csajom, szóval a hátam mögött kibeszélnek. És abban a pillanatban, hogy ez megtörténik, elkezdek gondolkodni, hogy most ki és mi kell ennek a fiúnak? Én kellek, aki vagyok, vagy a trófeám,
a szép kocsim, a javaim, a nevem vagy mim? És hiába nyugtatom magamat, hogy ugyan már, miért ne kellhetnék én, mint nő, akkor már bennem van a rossz érzés, hogy miért vagyok képtelen találni egy olyan embert, aki tartja a száját, akinek nem az a fontos, hogy ellocsogja, milyen vagyok az ágyban, hanem hogy mi történt közöttünk - emberileg. A fiatal fiúk között Niki volt az egyetlen, aki ilyen szempontból is klasszul viselkedett, miközben ő tényleg hozzám tartozott, soha nem hozott rossz helyzetbe ilyesmivel. De ezeknél a rossz, kapkodós korszakban beeső srácoknál bizony elég gyakran előfordult ilyesmi. Amint kiderül, én már nem tudom többé vállalni őket, elkezdek gondolkodni azon, most tényleg dumál a srác, vagy nem, már nincs kedvem nyilvános helyre menni vele, szóval, rossz az egész. Végül is nem vagyok állat. akinek csak arra kell egy fiú, ahogy múlnak az évek, már nemcsak fizikailag akarok magam mellett tudni egy férfit, hanem úgy képzelem, hogy az a társam is legyen. Niki, ameddig együtt éltünk, az volt, csak más típusú ember, mint amire szükségem van, és úgy látszik, én is más nő vagyok, mint aki neki kell. Ennek ellenére, a mai napig hálás vagyok neki. És hol tartunk most? Niki fölhív, boldog, ha hallja a hangomat, segít nekem, dumálunk, tehát: a mai napig visszajár. PSOTA IRÉN - Isten éltessen a neved napján! - Jé, nekem ma van a névnapom! Hogy te milyen aranyos vagy! - Hoztam neked valami kis meglepetést, de nem tudom, jó lesz-e, nem igazán ismerem a gusztusodat. Tényleg! Nem akarod, hogy kicsit kifaggassalak az ízlésedről? Nem árt, ha mások is tudják - főleg a férfiak -, hogy mivel lehet neked kedveskedni. Játsszunk, jó? - Oké. - Akkor hát: mi a kedvenc színed? - A fekete, a fehér és a földszín, mert ezekben minden szín benne van. - Az éttermed? - Miután sanyarú gyerekkorom volt, az elegáns helyeket szeretem, most éppen a Hiltont. Ráadásul a Várban van...! - Ételed? - Minőségi, kevés, sok apró, lásd: kínai konyha. És minden tengeri herkentyű és billentyű. Azoktól - miután rengeteget eszem belőlük, ha módom van - rögtön rosszulleszek, és így az étkezés mint olyan, megszűnik. - Italod? - Fiatal koromban - főiskolás lévén a drukk miatt, no meg mert az volt a divat - az Unicumot szerettem. Aztán a konyak jött. Van egy-két olyan szerepem, ami után - mivel hatalmas a folyadékveszteségem - szívesen pezsgőzök, társasággal. Most a kedvencem a whisky vízzel, színház után, tehát nem mindennap. Nem vagyok alkoholista, abból elég egy a családban - az az apám volt.
- Cigarettamárkád? - Hű maradva "munkáscsalád" mivoltomhoz, a Marlboro, mert azt - az amerikai - munkások szívják. - Legkedvesebb virágod? - Három van: a rózsa, mert a legjobban szeret egyedül lenni, a tubarózsa, mert a legnagyobb szerelmem férjem így hívott, és a kakasvirág (strelícia), mert olyan, mint egy nagy madárállat, tehát hasonlít rám. Egyébként az egész életemben nagyon fontos a hármas szám, például férjem is három volt. Különben is kitapasztaltam, hogy a három, az mindenben nagyon lényeges nekem. Halálosan komolyan hiszem, hogy vagy három perc, három nap, három hét vagy három hónap alatt derül ki, hogy valakit szeretek-e, hogy vele akarok-e élni. De erről majd később, most folytasd nyugodtan a kérdezősködést. - Mi a kedvenc parfümöd? - Csak a levendula nem, mert az állapotosságaim alatt csak arra volt pénzem, és megundorodtam tőle. Egyébként minden illatot kedvelek - eau de toilette formában -, ami nem "áll el" a bőrömtől, de a parfümöt nem szeretem, mert az túl tömény, ilyenből elég a családban egy, és az - én vagyok. - Legkedvesebb állatod? - Az afgán agár, mert hasonlít a lóhoz. A macskák anyám kedvencei voltak, azért szerettem őket, és mert rengeteget lehetett tanulni tőlük: mozgást, szexet, kecsességet, szóval a macskát nőknek ajánlom. A kutya nekem mindig "hímnemű", a macska mindig "nő". - Drágaköved? - Ha-ha-ha! Ez egy nevetés volt! A nagy szerelmetes férjemtől kaptam egy briliánsgyűrűt, tehát a briliáns. De elég kis karát volt, az értéke a Szerelem. - Szőrméd? - No, most majd írd bele, hogy: újabb kacaj! Négy éve nyertem először, és biztosan utoljára, egy autót (egyébként nem vagyok nyerő típus), amiből el tudtam cserélni a vadnutria bundámat egy szürke nercre. Különben a kérdésedre még azt tudom mondani: fiatal színésznő koromban elhatároztam, hogy ha Nagy Színésznő leszek, lesz egy leopárdbundám és egy fehér Mercedesem. Most viszont: van egy létrám, amire felállva igazán Nagy Színésznő vagyok. - Valami egyéb, amivel kedveskedni lehet neked? - Az, hogy akit szeretek (de csak akit szeretek!!!) szeretettel vegyen körül mindennel, a legnagyobb menynyiségben. - Reméljük, meglesz. Most pedig lejátszok neked egy kis párbeszédet, ami akkor maradt a magnómon, amikor Törőcsik Marival beszélgettem a Várszinházban, és te egyszer csak berobbantál az öltözőbe. Emlékszel erre? - Persze. - Akkor szó szerint idézem magunkat: Te: - Ó, helló... Pardon! Én: - Mit csinálsz ebben a darabban? Te: - Hecabé!
Én: - Miért Hecabé, miért nem Hecuba? Te: - Ebben a darabban Hecabénak hívják, de különben azonos Hecubával. "Mit néki Hecuba, s ő Hecubának!" Én: - Hogy lehet annyira mély hangon beszélni? Te: - Hát, ez jött létre... Én: - Most mondd meg (ez Törőcsik Marinak szólt), Irén mindig azt nyilatkozza, hogy az "egyedüllét" meg a "magány", és akkor berobban ide egy ilyen életteli nő...! Tudod mit, Irén? Én nem hiszem el neked, hogy ez így jó. Te: - Mit nem hiszel el? Hogy jó az egyedüllét? Hát te..., én úgy kiadom és kiélem magam... és... Hát kérem! Nekem szeretőm van! Tele vagyok szeretővel! Azt hiszed, a szerepek nem szeretők?! Én: - De, biztosan... Te: És én kiélem magam bennük! Mégpedig úgy, hogy egy jó szerep tíz középszerű fiúval fölér! Akkor meg mi az, hogy magányos vagyok...?! - Szóval, emlékszel erre a kis párbeszédre. És tényleg így gondolod? - Igen. És úgy gondolom, hogy el kell magyaráznom, mert ezt soha senki nem érti meg. Hogy miért választom inkább a magányt. Ennek sok összetevője van, de a lényege az, hogy tulajdonképpen egy jó szerep... na, megint nem fogom tudni! Nézd, azt hiszem, én nem igazán vagyok tudatos lény, de most megpróbálom megfogalmazni..., talán azzal kell kezdenem, hogy én, ha szerelmes vagyok, mindenemet odaadom, teljes egészében átadom magamat. Ugyanúgy, mint egy szerepben. Tökéletesen feloldódom abban az érzelemben! Azért is nem szerettem soha kis szerepet játszani, mert az ugyanannyi energiát emészt fel, mint egy főszerep, és ezért nem vállalok kis ügyeket a magánéletemben, mert azok ugyanakkora energiát vesznek el tőlem, mint egy nagy kapcsolat. Hasonlót tulajdonképpen Domján Editen vettem észre először. Szerelmes volt valakibe, aki tényleg "valaki" volt, és én láttam, hogyan készül a randevúra, végignéztem, hogyan vásárol be italokat, vesz csirkét, szóval, hogyan várja a VALAKIT. Aztán annak a szerelemnek vége lett, és egy sokkal kisebb kaliberű férfi következett Edit életében, de ő azt ugyanolyan bevásárlással, ugyanolyan belső készültséggel várta. Nézd, ha valaki ezerfokos lángon égő ember, akkor az az életében mindent ezer fokon csinál. Ráadásul nekem az az érzésem, hogy én nem is ezerrel, hanem ötezerrel, vagy mit tudom én mennyivel égek! Én mindent föl akarok emelni, azt a kis, picurka szerepet is, és az egész darabot a vállamra venném. Márpedig ezt nem lehet így csinálni, mert azzal az energiával, amit a fikarcnyiba belefektetek, három felvonást is el tudnék játszani. A kapcsolatokkal is ez a helyzet, a kis ügyeket is azért fejeztem be, mert amikor elmúlt a "háromperces csoda", amikor már nem tudtam repülni, akkor ott álltam lecsupaszítva, kifosztva. Persze, a nagy kapcsolatokkal is az a helyzet: ha nem tudok többé repülni, akkor abba kell hagyni, csak hát ott megérte az elége-
tett energia. - Nehezen hagysz el valakit? - A nagy szerelmeket iszonyú nehezen. Őszintén mondhatom neked, minimum háromszor kell fejbe b...-nia az életnek egy kapcsolatban ahhoz, hogy végre befejezzem. Olyan ez, mintha mindig az utolsó csöppig ki akarnám inni a méregpoharamat. Sőt, mintha direkt kínálnám a lehetőséget arra, hogy az illető bennem lássa a hibát. Rögtön magamban keresem az okot, megpróbálok alkalmazkodni, de persze akkor már - veszett fejsze nyele. - És azt el tudod képzelni, hogy téged elhagyjanak? - Én mindent el tudok képzelni. Még azt is, hogy elmegy tőlem egy ember, akár nálam jóval kisebb kaliberű nővel is. Azért, mert az friss hús, új íz. Én ezt megértem. És soha nem nyavalyogtam a végeken, csak - belehaltam. Aztán kihúztam magamat - a hajamnál fogva. Mindig rájöttem arra, hogy csak magam segíthetek saját magamon - amihez persze nagy erő kell -, mert senki nem "tud" úgy engem, mint én saját magamat. - Azt hiszem, egy ilyen kaliberű, ennyire erősen tehetséges, kreatív, minden szempontból "saját ura" nőt a férfiak nehezen viselhetnek el. - Ez biztosan, egész biztosan így van. Nekem például volt egy férjem - nevet nem mondok, jó? -, akinek végignéztem a kínlódását, ahogyan darabokat vitt be a színházakhoz, ahol azokat soha nem fogadták el. Sorra visszadobták őket, én pedig éppen akkor kaptam egy díjat. Az értesítést - bár külön laktunk, mégis hozzá kézbesítette a postás - ő hozta el nekem, és gratuláció helyett tudod mit mondott? Azt, hogy: "Nekem is megjelent egy cikkem!" Mert érezte, hogy valamit neki is le kell tennie az asztalra. Nagyon fájó dolog volt! Aztán az is, hogy ha elmentünk külföldre, ő megállt egy templom bejáratánál, kiolvasta a bédekkert, elejétől a végéig átrágott minden útmutatót, én meg csak körbenéztem, és azt mondtam: "Azt nézd meg, mi van a bal oldali kettesben", meg hogy "Ki csinálta a jobb oldali hármast?", és biztos volt, hogy azok a legjobbak. Ő pedig gyűlölt érte! Nem szép emléke az életemnek. - És az a szerelmetes férjed, akitől a szerelem "karátértékű" briliánst kaptad...? - Őt imádtam. Tudtam, és a mai napig is tudom, hogy az én életemben ő volt az igazi. Úgy volt képes alám kerülni, hogy mégis fölnéztem rá. Úgy tudott a tenyerén hordani...! Úgy vezetett be mindenhová, mint egy királynőt! És úgy tálalt, úgy öltöztetett...! Mindent pontosan úgy, ahogy az a nagykönyvben írva vagyon! Nyolc könyvem van tőle - amit nekem, rólam, a szerepeimről írt -, lehet, hogy egyszer még ki is adom őket, természetesen, a beleegyezésével. Rendkívül tehetséges ember volt, az életem egyetlen igazi, meghatározó kapcsolata. Aztán voltak szeretőim is, de arra mindig nagyon vigyáztam, hogy tehetségtelen ember ne kerülhessen a közelembe. Illetve: nem is vigyáztam, természetesen adódott úgy, hogy akinek nem volt intel-
ligenciája, humora, az engem nem érinthetett meg. Minden szerelmem tehetséges ember volt. - És ezt rögtön, ránézésre tudtad? - Persze, az kiderül. Mégpedig nálam a hármas számon belül. Például: úgy volt, hogy a Nemzetiben bemutatják a Nem félünk a farkastól című darabot, Steinbeck szólt nekünk, hogy jön Albee, az író, fogadjuk szívesen, szeretettel. Az akkori férjem ki is ment érte a repülőtérre, és máris hozta a színházba, ahol éppen az Irma te édest játszottam. Valószínűleg már csak az utolsó pillanatokat láthatta - talán az utolsó három percet -, de belém szeretett. Előadás után bejött az öltözőmbe gratulálni és - én is belészerettem! Három perc alatt! Az én típusom volt. Fiús alkat, velem körülbelül egymagas, a teste is kábé az enyém -ja, mert ezt nem tudhatod, az én párválasztásomnak egyik alapja az, hogy a testem bele tudjon simulni az övébe -, no, ez a típusom, és ő ilyen volt. Ott, az öltözőben letérdelt elém a kis szmokingjában, és megkérte a kezemet. A férjemtől. Magával akart vinni Amerikába, és én esküszöm neked, ha akkor tudok angolul, rögtön el is mentem volna vele! Három napig volt Budapesten, de állítólag még három évig írt az akkori férjemnek, kérte, hogy engedjen hozzá menni. Ó, istenem, azután Allan Howard...! Ő egy fogadáson látott meg, Huszti Peti jött oda, hogy "Teljesen odavan, találkozni akar magával!" - három napot töltöttünk együtt. Aztán Allan Beats... A férjemmel bementünk a Rátkaiba, ahol Beatsszel egymásra néztünk, és három perc múlva átjött az asztalunkhoz, bemutatkozott, és kérte, hogy menjünk el együtt valahova. Végül nem mentünk, de látod, milyen furcsa: ilyen különös kalandom is három volt. - Ez jellemző rád! Bár, ha jól meggondolom, az emberekre mindig jellemző, kit választanak, és hogy kik választják őket. - Az kiválóan jellemez! A párválasztásban nagyon le tudom mérni az embereket, főleg a nőtársaim értékét. Én soha életemben nem választottam a magam értéke alatt. Kivételt képez az egyetlen olyan férjem, akihez tudatosan mentem hozzá. Tulajdonképpen nem akartam, de mégiscsak eltelt együtt öt év, körülnéztem, és azt mondtam: "Nincs jobb a halpiacon!" Na ez volt a baj! Énnekem csak ösztönösen szabad összetalálkoznom a szerelemmel. Ez aztán feketén-fehéren ki is derült, mert dicstelen házasság lett. Ezt az egy kisiklást kivéve, mindig az ösztöneimre hallgattam - és ez bejött! Mentem előre, nem nagyon néztem hátra. Csak ha a szakmámhoz tartozott, vagy le kellett vonnom belőle valami következtetést. Soha nem hallgattam meg, amit a hátam mögött mondtak rólam - csak a barátokat szemtől szembe. - Érezni is rajtad ezt az erősösztönűséget. valahogy úgy képzelem, veled az élet egy nagy dráma lehet. - Ha-ha! Nagy vígjáték és nagy tragédia! Az életben az egyetlen, amit nem bírok: a közepes! Se kapcsolatban, se szerepben. A szerepet persze muszáj eljátszani, de egy viszonyt nem muszáj folytatni. Én a lan-
gyos vizet nem bírom. Az ellangyosodottat sem. Valaki egyszer azt mondta, hogy - bár beledöglik -, azért nem jön vissza hozzám, mert tudja, annyira büszke vagyok, hogy képtelen lennék megbocsátani neki, amiért megcsalt. És valóban. Tudniillik a dolgok csak addig tartsanak, amíg tartanak. Ha egy percig, akkor egy percig, ha egy évtizedig, akkor egy évtizedig, de addig - nagy hőfokon! Ha pedig vége, akkor - legyen vége! Ha megcsalok valakit, akkor abból tudom, hogy vége van. De az embereim sorsára nagyon vigyázok. Egyszerűen nem tudok elengedni senkit addig, amíg nincs meg az új élete, az új útja. Egészen pontosan: nem elengedni nem tudom azt a férfit, hanem a köztünk lévő hidat felrobbantani vagyok képtelen, amíg nincs olyan valaki mellette, akiről úgy érzem: ez méltó hozzá. - Tudod, hogy ezt kevesen csinálják így... - Én ilyen vagyok. Ez felelősség. Amíg vele vagy, addig felelősséggel tartozol érte, és amíg ő nem találja meg a másikat, addig nem szabad ellöknöd. Én nem tudom elviselni, hogy mellőlem akár a legkisebb kapcsolat is sebbel menjen el. Nem szabad sebeket ejtenünk a férfiakon, hiszen... olyan esendők. Sokkal magányosabbak, mint mi vagyunk. Még akkor is, ha a puszta "együttlét" nekik sokkal kevésbé fontos, mint nekünk. Mi a szívünket adjuk bele, ők pedig esetleg csak le akarnak bonyolítani egy "egészségügyit"... Ennek ellenére mondom, hogy nem szabad megsebezni őket. Sőt, be kell vallanom neked: én még azt is megértem, ha a férfiaknak több asszonyuk, több nőjük van. Legfeljebb sajnálni tudom magunkat, hogy mi másként szeretünk, mint ők. Sajnálom, mert az élet rettenetesen rövid. Csak mostanában értettem meg, miért mondta egyszer a szerelmetes férjem: "Ha bárki jönne az életedbe, aki többet tud adni neked, mint én, az elé letérdelek, és megköszönöm neki, mert annyira szeretlek, hogy azt kívánom: neked minél többet adjon valaki. Még ha az a valaki egy másik férfi is". Én is így vagyok ezzel, megértem a férfiakat. Legyen minél több kapcsolatuk! És főleg minél minőségibb! - A te életedet nagyon erősen meghatározták a férfiak. - Ide figyelj! Van egy József Attila-vers, aminek az utolsó két sora: "Nagyon szeretlek, mert magamat szintén nagyon meg tudtam szeretni veled", én ezt nagyon érzem. A szerelemben a partnered tükröt tart eléd. Abban a tükörben úgy látod magadat, ahogyan ő lát téged. Ha a legszebbnek, te is a legszebbnek látod magadat. Az az ember, akit a legjobban szerettem, olyan tükröt tartott elém...! Persze, hogy ez meghatározta a létemet. Akkor csináltam a Ház a sziklák alatt című filmet, a Kurázsi mamát - vele voltam az életem csúcsán. Ez a férfi kinyitott engem. Úgy, ahogy egy gyereket kell nevelni, hogy kitársz előtte mindenfelé minden ablakot. A gyerek valamelyiken kinéz, ha nem tetszik neki, amit lát, akkor azt becsukod, és vezeted a következőhöz: zene, művészet, könyv, rajz, természet..., és ha valamit elfogad, akkor azt az ab-
lakot teljesen kitárod, és mellette ott van még száz! Ennek a színházban is így kellene lennie. De velem előfordult már, hogy egy melodrámában, ahol egy koldusasszonyt kellett játszanom, Vámos László rendező kinyitott sok ablakot, aztán amelyiken én kinéztem, és elkezdtem áradni, azt az orromra vágta. Akkor egy másikon próbáltam áradni - azt is a pofámba csapta. És ez így ment, legalább húsz ablakig. A kollégáim, akik látták ezt, már meghaltak a röhögéstől, mert én minden délelőtt más voltam. Már a III. Richárdból a Margit királynét is hoztam. Na mindegy, elkanyarodtam. Hol tartottunk? - Mindegy, hol tartottunk, valahol a férfiaknál. Nekem is elég erősen meghatározzák az életemet, tudnál adni valami "recept" félét? - Nos, hogy hogyan éljen, abban senkinek nem lehet tanácsot adni, mert mindenki a maga adott lehetőségein belül éli jól vagy rontja el az életét. "A maga adott lehetőségein" belül értem a géneket, az alkatot, a hajlamot, a szüleitől kapott lehetőségeket, amik már a fogamzás pillanatában meghatározóak - no és az adott társadalmi életet, osztályt, országot. Egyet mégis mondhatok: nagyon kevés találkozás van az életben. Találkozás, nagy Tével. Rettenetesen kevés, és nagyon kell vigyázni rájuk. Nekem volt ilyen. Igaz, rövid ideig, csak egy év három hónapig tartott, de ma is abból élek. - Érzem, nem akarod elmondani, mi lett vele, hogyan ért véget, de hogyan létezik, hogy te, aki ennyire erős ösztönű, szeretetteli ember vagy, ettől az egyetlen igazitól nem akartál gyereket? - Akartam, nagyon akartam! Mindegyiktől. De tudod, amikor főiskolás voltam, nyolc gyerekem lett volna. Nyolc! Az akkori élettársam azt mondta: "Most elsőéves vagy, vetessük el", aztán "Most fejezted be az elsőt, ne hagyjuk meg". Amikor először voltam terhes, egyik főiskolás kollégám vitt el, az orvos, aki a haverja volt, azt mondta neki: "Ezzel a nővel ne foglalkozz, mert sokba fog kerülni neked! Ha csak ránézel, állapotos lesz". Szóval: nyolc gyerekem lett volna. És a szerelmem hol azt mondta: "Szegények vagyunk, nincs lakásunk", hol meg azt "Kirúgtak a főiskoláról, nem rendezhetek, megyek traktorosnak falura", a lényeg az, mindig tudott mondani valamit. Én pedig abortuszról abortuszra mentem - a Ratkó-korszakban! -, mert nem tartok meg egy gyereket, akit az apja nem akar. Nem, mert az enyémnek szerelemgyereknek kell lennie! És ez az ember nem szeretett igazán. Mert a gyerekszülésnek nincs feltétele - nem lehet! És én ott haltam bele minden gyermekembe mert belehaltam! Én viszont nem szülhettem, mert főiskolás voltam, az anyámmal éltem egy pincelakásban, abba a proli környezetbe nem vihettem haza egy gyereket, nem tehettem meg - vele. - Bánod? - Nagyon. Utána mindenkitől, akit szerettem - kéthárom embertől - akartam gyereket, de többé nem lett.
- Én is ettől félek. Most van egy fiú, akit szeretek, aki kedves, szép, fiatal, mindent megpróbálunk. Jut eszembe! Te is szeretted a fiatalabb fiúkat... - Volt ilyen korszakom, negyvenéves korom táján, tartott vagy ötvenig... Pedig azelőtt világéletemben a velem egykorú férfiakat szerettem, minden férjem velem egyidős volt. De tudod, úgy érzem... hülye szó... hogy: én fiatal vagyok! Nem a koromban, az éveim számában vagyok az, hanem abban, hogy szeretem az újat, mindent fölveszek, ami friss divat, nem érzem jól magam a régiben - mindenre fogékony, nyitott vagyok. De bennem akkoriban sem az volt, hogy bármi áron fiatal fiút akarok - a fiatal fiúim is értékes emberek voltak -, nem egyszerűen friss húsra vágytam. Igaz, azt meg kell mondanom neked: nem szeretem az öreg testet. El se tudom képzelni, hogy hozzám érjen. Persze az is lehet, hogy most már senki nem fog hozzám érni... Habár! Róna Viki - vele régebben egy évig éltem, el akart venni feleségül - múltkorjában a Sarah Bernhardt után bejött az öltözőmbe gratulálni. Amikor elkezdtem átöltözni, azt mondtam neki: "Ne haragudj, fordulj el egy percre!", aztán: "Á, ne is fordulj el, láttál te már engem!", és levetkőztem. Ő pedig azt mondta: "Irén, ez fantasztikus! A tested! Hát mit csinálsz te?!" Mit csinálok? Semmit. Dolgozom. Egyébként, visszatérve a fiatalabb fiúkra: disznóságnak érzem, hogy a nők nem engedhetik meg maguknak a szerelmet velük. Disznóságnak érzem, mert akkor miért lehetnek hatvanéves férfiak, akiknek harmincéves nők szülnek gyerekeket? Nem bántom őket, joguk van rá, a fiatal nőktől gyönyörű gyerekeik vannak. Isten áldja őket, tapsolok nekik: bravó, hogy volt! Na, de akkor minket miért néznek le azért, ha egy fiatalabb fiúval megjelenünk? Nem is nagyon vittem őket emberek elé. - Na, de miért?! Miért ne engedhetnéd meg magadnak? - Mert ez Magyarország. Külföldön nem lenne ilyen gondom. Mint ahogy itthon nem lépek fel a saját "fejemmel", hanem fölteszek egy parókát. Külföldön a saját kis hajammal lépek fel, azzal, amit ott látsz a lemezborítón - ez van. És ott kint tetszik nekik! Nagyon! Itthon meg kiröhögnek. - Nem bánod, hogy Róna Vikivel az nem lett nagyobb ügy? - Nézd, közbejött U. T., és ő erőszakosabb volt. Egyébként erről az eszembe jutott valami. Érdekes képeim vannak nekem a párválasztásról! Voltak párjaim, például Róna Viki is ilyen, akivel imádtak az emberek. Te ilyet még nem láttál! Amikor vele éltem, mentünk az utcán, és az emberek szemén láttam, hogy.. ., hogy én is olyan... szép voltam! U. T. mellett meg mindenki gyűlölt. És én tényleg el is hervadtam mellette, valami egészen furcsa módon. - Az erőszakosságával vitt el? - Énvelem csak így lehet bánni. Akármilyennek nézek ki, én egy elrablandó típus vagyok. Szkander bég tipikus esete volnék. Én magam soha életemben nem
raboltam, de ha próbáltam is, soha nem sikerült. Ha én nyúlok szerep vagy fiú után...! Nemhogy nem sikerül, hanem olyan taccsot kapok, hogy csak úgy zúg tőle a fejem! Azóta én tudom, hogy őzsuta vagyok, aki rohan az erdőben, hosszan kell üldözni és el kell találni. - Ez eléggé hihetetlenül hangzik. Én olyannak nézlek, aki nagyon pontosan tudja, mit akar, és azt is, hogy miért. - Nézd, azzal a férjemmel, akit annyira szerettem, csak egymásra néztünk, és mindketten rögtön tudtuk: EZ AZ! Én akkor férjnél voltam, s egyszer, amikor hármasban találkoztunk, ez a férfi azt mondta nekem: "Nem értem, miért nem velem marad, hiszen semmi köze ehhez az emberhez, aki maga mellett áll." Aztán három napig üldöztük egymást. Még egy érdekeset mondok: háromszor voltam úgy férfival - az első férjemmel, az első élettársammal és az első szerelmemmel -, hogy három hétig semmit nem tudtunk meg egymásról szexuálisan, pedig egy igazán nagy kapcsolatban nagyon fontos a szexualitás. Nekem fontos az érintés, a beszélgetés, annak a férfinak az íze, a szaga, a modora, az, ahogyan hozzám nyúl... a tehetsége, a humora. Szóval: az a bizonyos három hét - holott együtt aludtunk, egymást átölelve - arról szólt, hogyan jussunk el oda. - Mondd, létezik az, hogy valaki, akinek ennyire szenvedélyes, nagy lángon égő élete volt, egyszer csak le tud váltani a magányra? - Ide figyelj, csillagom! Én öt év óta játszom egy szerepet, ami fölér esténként tíz szeretkezéssel, de a legtökéletesebbel! Én meghalok a színpadon! Ez egy Margarida asszony nevű szerep. Azonkívül játszom egy évben három-négy olyan szerepet, amelyik mindegyike fölér egy-egy éjszakával, de hosszú, nagy éjszakával. Egy hónapban harminc nap van, na jó, a február huszonnyolc napos, abból huszonhatot voltam színpadon. Akarsz ennél többet?! Három olyan szerepem van - a Margarida, a Macskajáték és a Sarah Bernhardt -, amiben másfél-két órákat beszélek - és méghozzá miket! Meséld el: mim marad nekem?! Miután elmondtam, hogy én mindenemet odaadom! Nem marad! De ha mégis, akkor azt nem fogom odaadni egy értéktelen dologra, amikor nekem ilyen értékeim vannak, amiket este letehetek a közönség elé! Ott, a szemük láttára koitálok! De akkorákat, hogy az már nekik jó! Nekem nem annyira, mert fájdalmas, mert belehalok. De hiszen a szexualitásban is az a szép, ha belehalsz, nem? - Valami miatt úgy döntöttél, hogy a színpadi szerelem mellett maradsz... - Mert az értékes! Nem, nem is így..., mert hiszen: nyitva van az ajtó. Cini, értsd meg, én nem zártam be az ajtót. Csak éppen a színpadon több az érték, mint a magánéletben, mint azokban a férfiakban, akiket magam körül látok. A magány szó az emberekből valami olyat vált ki, hogy "Szegény, egyedül van, juj, de rossz lehet neki!". Nem! Én alig várom, hogy
délután másfél órát egyedül legyek a lakásomban. Bezárom az ajtót, kikapcsolom a csengőt, és engem itt senki nem zavarhat, mert készülök az esti színházi randevúmra. Ebben az esetben a magány nem azt jelenti, hogy magányosság. Dehogy! Járok társaságba, színházba, moziba - persze. De az érték, az most nálam a színpad. A szerepeim. És ők a kapcsolataim. Ez olyan érthető! Nem...? KUDLIK JÚLIA - Jól nézel ki! Jól vagy? - Igazán remekül! Köszönöm. - Mitől? Történt valami? - Miért kellene ahhoz történnie bárminek? Végül is azért, hogy ki milyen állapotban van, mindenki maga felel - mondjuk nyolcvan százalékban. Ugyanúgy, ahogy az életedért felelsz, vagy azért, hogy hogyan sikerült a nyaralásod - úgy, ahogyan megcsinálod. Úgy nézel ki, ahogy élsz, és úgy élsz, ahogy akarod - természetesen a lehetőségek és realitások határain belül. - Látszik rajtad, hogy te jól, de neked kicsit muszáj is. Nektek, bemondóknak, mindig tipp-toppnak kell lennetek, hiszen rajtatok a világ szeme, úgyhogy ez egyszerűen munkaköri kötelességetek. - Az biztos, hogy gyakran úgy érzi magát az ember, mint a keljfeljancsi. Kihúzzák a fiókot, teljes díszben, pompában ki kell pattanni belőle és tenni a dolgodat, méghozzá hibátlanul! Senkit nem érdekel, hogy aki ott van a képernyőn, annak milyen bánata, baja van, hogy mit hagyott otthon. Ez magánügy, nem tartozik másra, másokra. Úgy hiszem, ez nemcsak rám, hanem rád is vonatkozik, mindenkire, aki közönség előtt szerepel. - Igen, de nekem furcsa, hogy nálatok pont fordítva van, mint nálunk, mert egy énekesnő, egy színésznő, az fölviheti a magánéletét a színpadra. Én például sokkal jobban el tudok énekelni egy szomorú nótát egy nagy bánat kellős közepén - szóval, nálunk összekeveredik a magánérzelem és a szakma. Nálatok ez szigorúan tilos. - Vagy igen, vagy nem. - Hogyhogy "vagy nem?". - Nézd. Én is én vagyok, és én sem tudok kibújni a saját bőrömből. Premier plánban pedig nem lehet hazudni, mert előbb vagy utóbb észreveszik. Úgyhogy azt hiszem, hogy olyan testi-lelki kondícióban kell tartanom saját magamat - és ez kötelessége minden közszereplőnek -, hogy a feladatomat, a munkámat minden körülmények között meg tudjam oldani, el tudjam látni. Lehet - bár soha nem próbáltam -, hogy a színésznek könnyebb, mert belebújhat más bőrébe, egyéniségébe, személyiségébe. Én viszont nem bújhatok sehová. Nekem önmagamat kell - méghozzá közeli képben - adnom és vállalnom, olyannak, amilyen vagyok. És ezt elfogadtatni a közönséggel. Vagy elfogadják, vagy nem. Ez persze így nagyon egyszerűnek látszik, de az évek múlásával az ember sokat tanul, lát, tapasztal, rutint szerez, változik. És nemcsak ő válto-
zik, hanem sok minden más is. Ami marad, aminek maradnia kell: az egyéniség - ha van! - Fontos nálatok a szépség? - Nem. - Így, ilyen határozottan? - Nézd, nem árt, ha valaki szép, üde, fiatal - és akkor persze még mindig nem biztos, hogy fotogén is -, de mindez elmúlik. Szerintem nem ez az elsődleges és a legfontosabb. A legrútabb ember is, aki első látásra nem éppen megnyerő, lehet, hogy amikor öt mondatot váltasz vele, "megszépül". És hány szépség csúnyult már meg egyetlen szó után! A képernyőn is lehet valaki "csupán" érdekes vagy rokonszenves, hogyha azzal, amit mond, és ahogyan mondja, le tud kötni. - Te nem éppen a "rút rokonszenvesek" közé tartozol! - De nem is vagyok szép. Ez meggyőződésem. - Na, jó, erről nem foglak győzködni, inkább mondd el, szerinted mi az igazán fontos egy nőnél? - Hogy NŐ legyen és EMBER! Az összes többi... - És ez mit jelent? - Nők vagyunk biológiailag, ezt nem lehet megmásítani, se letagadni, de lehet palástolni, lehet visszaélni vele és lehet vállalni is. Szerintem nekünk sokkal nehezebb, mint a férfiaknak. Köztudott, hogy mi minden múlott nőkön, mi mindent oldottak meg, mi minden fordult meg rajtuk. Egy nőnek - különösen az utóbbi ötven évben - nagyon sok mindent kell tudnia, kibírnia, elviselnie, megoldania. És akkor még nem szóltam arról, hogy életet ad, ápol, nevel, szeret... és folytathatnám. De azt hiszem, mindezekkel együtt, nagyon szép feladat. Én büszke vagyok arra, hogy nőnek születtem. - De az utóbbi ötven évben a nők kivívták az egyenjogúságukat. - Nézd, én nagyon konzervatív nézeteket vallok ez ügyben. A két nem - a női és a férfi - teljesen másra van kitalálva. Egy nő nem arra születik, hogy odaálljon az esztergapad mellé és százszámra esztergálja a nem tudom micsodát - ahogyan nagyon sokan teszik, mert rákényszerülnek -, sem arra, hogy mit tudom én, hány kilós cementeszsákokat emelgessen vagy hogy traktorra üljön. Vessenek meg, ítéljenek el, én nem akarok egyenjogú lenni, legalábbis abban az értelemben nem, ahogyan azt manapság elképzelik és ahogyan annak idején a szüfrazsettek kitalálták. - Hanem? Milyen értelemben akarsz? - Annak, akit kiválasztottam, akivel kölcsönösen kiválasztottuk egymást, akivel szövetkeztünk, legyek megfelelő partnere, segítsem mindenben. Úgy egészítsük ki egymást, hogy így alkossunk egyet. Ha egy nő nem elég egyenjogú azáltal, hogy kiszolgál, hogy együtt él, hogy szeret, intéz, csinál, nevel, szervez, tehát hogy a hátán viszi a családot, akkor felejtsük el, hogy van férfi és nő. Én nem akarok fölemelni kétszáz kilós súlyt, mert az férfidolog. Egyáltalán nem akarom azt csinálni, amit a férfiak, mert nem vagyok az! És mindent megteszek, hogy ilyen normák szerint ne is legyek egyenjogú. Ha nem erőltetnénk ezt a nagy
egyenjogúságot, sok minden másképpen alakulna. Akkor lenne családi élet és gyereknevelés. Akkor nem lófrálnának a gyerekek kulccsal a nyakukban az utcákon, hanem a mama otthon nevelné, vigyázná, szeretné őket és megtanítaná sok mindenre, amire csak egy mama tudja megtanítani őket, és nem reggel ötkor cibálná ki az ágyból, hogy elvigye a bölcsibe, az oviba, és nemcsak este látná a csemetéjét, amikor már megy aludni, és amikor a családban már mindenki esik össze a napi hajszától. Én nem tudom, kinek jó ez?! Igaz, való igaz, ez az éremnek csak az egyik oldala. Én nő vagyok, én így látom - nem biztos, hogy jól! Azt is tudom, hogy sokak szerint maradi vagyok. Vállalom! - Ezek után akár meg se kérdezzem, hogy ki az úr a háznál... - Úr csak férfiember lehet! Sőt, a családfő is ő! Csakhogy a "fő" arra fordul, amerre a nyak fordítja. A nyak meg ki más lehetne, mint az asszony! Igenám, de a nyak akkor és arra fordul, amikor és amerre a fej kiadja a parancsot! Mindebből az a lényeg, hogy egyik sincs a másik nélkül! Mindent össze kell hangolni, meg kell gondolni, meg kell beszélni, figyelembe venni a másik szavát, akaratát, olykor engedni a magunkéból. Meg kell tanulni, hogy néha a másiknak is lehet igaza vagy egy jobb ötlete. Tudod, az okos nő az, akin nem látszik, hogy okos. - Elég fifikás volt ez a fej-nyak fejtegetésed, van benne némi rafinéria. Rafinált nő vagy? - Biztosan, de nem tudatosan. Én sok mindent csinálok ösztönösen, és nem tudok filozófiát gyártani. Bennem is megvan a nőknek az a nem tudom hányadik érzéke, amellyel megérzünk bizonyos dolgokat, és aszerint cselekszünk. Olyat és azt, amit nem lehet észszel és logikával megmagyarázni. És ha akkor azt kérdezed vagy én magamtól, hogy miért éppen úgy, akkor jön a tipikus női válasz: csak! - Ezek szerint nálad az ösztön dominál az ésszel szemben? - Nem, talán mégsem így. Azt hiszem, inkább a tudatosság dominál, bár nálam a kettő nagyon szorosan összefügg, nehéz kettéválasztani. Nézd, én sok mindent ésszel teszek. Képes vagyok fölmérni szituációkat, általában mindenben, mindig tudom, hol a határ. Vészhelyzetekben is észnél vagyok. A szakmában ez megfizethetetlen adottság. Valami belülről diktálja, hogy mit kell tennem, és az adott pillanatban úgy látszik, abszolút tudatossággal teszem, amit teszek. Pedig nem, hiszen már rég az ösztönöm cselekszik. Ez óriási szerencse. Emiatt sok minden elkerült, sok mindent megúsztam. - Egy jó ösztönű, okos nő! Hát ez zseniális! Mondtad, hogy az okos nő az, akin ezt nem venni észre. Szerinted a férfiak nem szeretik az okos nőket? - Bizony nem! Az emberek borzasztóan hiúak. Ki erre, ki arra. A teremtés koronái leginkább észbeli képességeikre. Úgyhogy, ha - ne adj' isten - egy nőről kiderül, okosabb náluk, akkor annak jaj! - Te mégiscsak okos vagy, ha már azt is tudod, hogy
nem szabad okosnak lenni! - Olyan jó lenne, ha ők tudnák, hogy mi másképp vagyunk okosak! Hogy mindaz, amit teszünk vagy mondunk - szerintük logikátlanul, ész nélkül -, értük szól és nem ellenük vagy helyettük. - Téged szeretnek, vagy nem szeretnek a férfiak? Kapsz például szerelmes leveleket? - Nem. Tudom, hogy van bennem valamifajta távolságtartás, bizonyos ridegség, hidegség, és nyilván ezt érzik meg. - Nincs benned semmi hódítási hajlam? - Biztosan van, de azt hiszem, egészen más értelemben, mint ahogy te gondolod. Én inkább győzni akarásnak nevezném. Ez nagyon erősen megvan bennem. - Miben akarsz győzni? - Mindenben. Mindent a legjobban, a saját egyéniségemnek, teljesítőképességemnek, felkészültségemnek - szóval, mindannak, ami bennem van - legnagyobb bedobásával akarok megcsinálni. - És sikerül is győznöd? - Egyszer az egyik kolléganőm azt mondta, nekem az a szerencsém, hogy minden gólhelyzetből gólt rúgok. Ezen elgondolkodtam, tényleg így van. És tudod, miért? Mert gólt akarok rúgni. Ha én egy célt kitűzök, akkor azt el is érem. Igaz, időnként iszonyú kemény munkával és harccal. Harc önmagammal, a körülményekkel, a nehézségekkel meg sok minden mással szemben, de azt hiszem, másképpen nem is érdemes. Igazi, tartós örömöt és sikert csak így lehet elérni. Ha ezt hódítási vágynak nevezed, akkor hódítási vágy, ha győzni akarásnak, akkor győzni akarás. Mindenesetre ez megvan bennem. - És arányban áll a harc az eredménnyel? - Az arány mindegy. Ingyen semmit nem adnak. Valamit valamiért. Aki orvos, annak egész életében tanulnia kell, a fodrásznak követnie kell a legújabb vágási módit, szóval minden szakmának, foglalkozásnak megvan a maga követelménye. Azt hiszem, ha nem ezt csinálnám, hanem mondjuk ruhákat varrnék, akkor azt is ugyanilyen becsülettel tenném, ha iskolában tanítanék - erre szóló diplomám van -, akkor biztos, hogy a gyerekekkel ugyanilyen lelkiismeretesen foglalkoznék és készülnék az órákra. Kérdezheted persze, hogy megéri-e, hogy mindezért mit adtam fel, mit hagytam ki, mennyi mindenről mondtam vagy maradtam le, szóval, hogy milyen áron rúgtam a góljaimat. Én erre azt mondom: mindenki maga tudja és dönti el, mi mennyit ér neki. Biztos, hogy e mögött az élet mögött nagyon sok lemondás van, de az is biztos, hogy olyan fokú önfeladás vagy kompromisszumkötés, amely engem eltérített attól, ami én vagyok, nem volt. Na látod, ha lett volna, az már nem érte volna meg! És akkor nem is az lenne, ami van. - Te tényleg nagyon tudatos vagy. A párodat is tudatosan választottad? - Nem, nem. Ott, akkor az ösztöneimre hallgattam - de jól is tettem! Szerintem minden nő megérzi, ha találkozik az Igazival. És akkor vagy azt mondja, hogy
"itt van ő, a nagy Ő!", vagy elmegy mellette és akkor az már soha többé nem tér vissza. Szóval csak egyszer jön ilyen az életben, akkor abba bele kell vágni és megpróbálni végigcsinálni! - Neked ez az első házasságod? - Az első és az utolsó. Tart vagy húsz éve, úgyhogy most már... - Mennyi?! - Húsz. - Akkor te jól telibe találtál az ösztöneiddel! Nekem nincsenek ilyen jó megérzéseim. pedig igazán rám férne. Mondd, ma is úgy gondolod, hogy ő a nagy ő? Megmaradt köztetek minden, ugyanolyan erősek az érzelmeitek? - Sőt! Talán hihetetlen, de néha szerelmesebbek vagyunk, mint voltunk. - Óriási! Neked egyszerűen a szerencse a körösztanyád! - A párválasztás nagy lutri, ehhez tényleg szerencse is kell, de hiába a szerencse, ha nem használod ki, ha nem élsz vele. A húsz évvel ezelőtti találkozás óta mind a ketten folyamatosan óvjuk, ápoljuk ezt a kapcsolatot. Azóta van mindkettőnkben valami tudatos tenniakarás, kölcsönös felelősségérzet egymásért, az együttmaradásunkért. A másik szeretete, tisztelete, megbecsülése nélkül, és az összeszokás - hogy is mondjam csak? - göröngyeinek átugrálása nélkül ez nem ment volna. Tudod, ilyen hosszú idő alatt egy kapcsolat átalakul valami mássá, amiről nem mondhatom, hogy kevesebb, hogy ridegebb lenne, mint a kezdeti időkben. Ez az, amire azt szokták mondani, hogy a szerelem szeretetté változik. De ezt csak az érti igazán, aki maga is átélt ilyet. Ma is aggódunk egymásért, izgulunk egymás sikereiért s a többi, csakhogy most már mögötte van az a húsz év. Hogy egyszerre szólalunk meg és ugyanazt mondjuk vagy ugyanazt cselekedjük, pedig nem beszéltük meg előre, csak egymás szemébe néztünk. De van, hogy ez se kell, csak a hátát látjuk a másiknak, és a pózból kitaláljuk a gondolatát. Azt hiszem, ez az, amikor két ember egy lesz, de csak így, együtt, ebben a felállásban. Ez egy szavakkal csak eldadogható valami, amit érezni és a szívemmel tudni nagyon jó. - És a húsz év alatt soha nem fordult meg a fejedben, hogy talán mással is ugyanilyen jól élhetnél? - Soha. És azt hiszem, neki sem. Mi tökéletes biztonságban voltunk és vagyunk egymás mellett. Stabil hátteret építettünk magunk mögé, és ezt élvezzük is. Tőlem összedőlhet bármi, mi akkor is egyben maradunk. Ahhoz, hogy ez a háttér szétzúzódjon, nem is tudom, minek kellene történnie. - Például hűtlenségnek. Erről mi a véleményed? - persze csak elméletben... - A hűtlenség csalás! És mindegy, hogy mihez hűtlen valaki, egy eszméhez vagy egy emberhez, érzelmileg, fizikailag vagy szellemileg. - Szerinted mi lehet az oka, hogy ma ennyi a rossz kapcsolat, szétment házasság, hogy ennyi magányos, bol-
dogtalan ember nyüzsög a világban? - Nagyon sok minden megváltozott, felgyorsult az utóbbi évtizedekben, és ez hatással van az emberekre, az életükre, a munkájukra és a kapcsolataikra. A tűrőképességük egyre kisebb, mindent azonnal akarnak. Igenám, csakhogy amiért nem dolgozott meg valaki, azt sokkal könnyebben is hagyja ott, rúgja föl. Az emberek ma egyre türelmetlenebbek. Rohanunk, rohanunk és közben nem vesszük észre, hogy néha meg kellene állnunk, és ÉLNI egy kicsit! Megkérdezte már magától valaki, hogy hova rohan?! Mert van lakása, nyaralója, kocsija, videója, meg az ördög tudja mi mindene, csak éppen ideje nincs arra, hogy élvezze. Annyit ugye nem keres, hogy mindezt egy-két év alatt összehozza, aztán beleüljön a jóba, tehát hajt, mint egy őrült, harcol, gürizik, hogy kifizesse a gázszámlát, az OTP-t, hogy a legjobb rongy lógjon rajta, hogy a legújabb kocsi legyen a feneke alatt, szóval, azért köpi ki a tüdejét, amit aztán nem tud élvezni. Ma már élvezni is csak órarendre tudunk: "na most egy félórát videózok, félórát úszom, egyet teniszezek", rohanunk egyik helyről a másikra. Ez így nem jó! így elsilányulnak az érzelmi kapcsolatok is, mert ebben a rohanásban elfeledkezünk arról, ami a legfontosabb, hogy legyen Valaki, akinek megfogjuk a kezét, megsimogatjuk a fejét, akinek elmondjuk, mi bajunk van, aki segít, megért, aki leül este és azt mondja: "Tudod mit? Ma ne csináljunk semmit, csak menjünk jó korán aludni!" Mire az emberek rájönnek, hogy mit vesztettek, addigra már késő, mert vagy minden szétment körülöttük, vagy olyan öregek, hogy örülnek, ha eltotyognak az ágyig, vagy ötvenévesen már az "örök álmot" alusszák. Kész, az ördögi kör bezárult. - Irtó okosakat mondasz. Most olyat kérdezek, amiről civilben is érdekel a véleményed. Mástól is megkérdeztem, és kiderült, hogy sokan érintettek, szóval: ha egy negyven körüli nő mondjuk egy tíz-tizenöt évvel fiatalabb fiúval él... - Hogy én ehhez mit szólok? - Igen. Tudom, hogy téged ez nem érint, de véleményed biztosan van róla. - Azt mondom: mindenkinek magánügye, hogy kivel, hová, merre, meddig. Egészen addig, amíg nem árt vele senkinek. Magánszféra! A "csámcsogók" részéről ez amolyan pótcselekvés. - Mondd, te érezted már valaha, hogy lehet úgy is egyedül lenni, hogy valakivel élsz? Hogy hiába szuszog ott melletted, hiába van veled... - Azt gondolom, hogy két külön dolog az egyedüllét és a magány. Arra, hogy az ember időnként egyedül legyen, még egy jó házasságban is szüksége van, de ha van egy igazi partnere, akkor valahol a zsigereiben mindig érzi, hogy nem magányos... csak éppen most egy órára, egy hétre, egy hónapra egyedül maradt, de ez elmúlik, mert van, aki hazajön hozzá. A magány viszont: társ nélküli, tartós egyedüllét. Ez valóban kínzó lehet. Szenved is tőle férfi és nő, a legkülönbözőbb korosztályokban. Ráadásul a magány még zárkózot-
tabbá, még magányosabbá teheti az embert. A gyógyulás, a gyógyítás pedig nagyon nehéz, mert nincs egységes recept. De visszatérve az eredeti kérdésedre, amire nem tudok válaszolni. Szerencsémre ezt az érzést így még nem éltem át. Átéltem, és elég gyakran átéltem másként. Talán nehéz elhinni, hogy egy ilyen valaki, mint én, akit esténként milliók látnak, figyelnek és talán irigyelnek is, éppen AKKOR olyan magányos, mint egy remete. - Ülök egy szobában - aminek még ablaka sincs - a reflektorok fényében, a kezemben egy szál papírral, szemben a kamera, nézek az élettelen, fekete csőbe, az optikába, amelynek ki vagyok szolgáltatva olyan mértékben, amit csak az tud, aki már volt ilyen szituációban. És egyedül vagyok, nagyon egyedül. Senki és semmi nem segíthet nekem és rajtam, amikor kigyullad a piros lámpa. És akkor... nekem az a dolgom, hogy egy lélektelen tárgyon keresztül kapcsolatot teremtsek a "túloldalon ülőkkel", a nézőkkel. Egy riporternek ott van a riportalanya. Egy színésznek - ha a társai magára hagyták vagy éppen monodrámát játszik - ott van a nézőtér! És ha a rivaldától nem is lehet külön-külön látni a nézőket, de lehet érezni őket. Szuszognak, torkot köszörülnek, mocorognak vagy lélegzetvisszafojtva figyelnek. A színész kap visszajelzést. Ilyet, olyat, akármilyet, de KAP! és azonnal! Én az adott pillanatban csak azt érzem, hogy egyedül vagyok, de nagyon, hogy minden rajtam áll, hogy eszeveszetten koncentrálok, mert nem tévedhetek, hogy kontrollálnom kell önmagamat, hogy jó hangszínen szólaljak meg, hogy mindent helyesen mondjak, hogy rendben legyen a ruha, a smink, a frizura. Azután kigyullad a piros lámpa és elhangzik az a pár mondat. A lámpa kialszik, és abban a pillanatban csak azt tudom, hogy baki nélkül abszolváltam-e azt a pár mondatot. De hogy hogyan, hogy milyen hatásfokkal, arról semmit. Jószerivel idő sincs a töprengésre, mert öt-tíz perc múlva újra meg kell jelenni, és az egész kezdődik elölről. A mi munkánk nem éppen maradandó, hamar elszáll, elröpül. Minden nap, minden este, minden megjelenéskor meg kell harcolni azért, hogy elismerjenek, elfogadjanak. A mi szakmánkban tulajdonképpen ez a legnehezebb és a legszebb: a kapcsolatteremtés. Ha ez sikerül, akkor cserébe csupa-csupa jó dolgot kapsz: bizalmat, szeretetet, kedvességet, figyelmességet, barátokat, erőt - és mindezzel egy kis hitet. Tudom, hogy ez nem ugyanaz a magány, mint a magánéleti, de ezzel is meg kell próbálni megküzdeni, harcolni kell ellene. - Úgy látszik, te ezzel a "kamera-magányoddal" együtt is abszolút kiegyensúlyozott, boldog ember vagy. Ha most mégis azt mondanák "tessék, csinálhatod, kezdd elölről!"...? - Akkor kertésznek mennék. - Na, ne! - De. Elvégezném a Kertészeti Egyetemet, és csak virágokkal, fákkal, füvekkel foglalkoznék a friss levegőn. Egyébként én nagyon nem szeretem a feltételes
módot, hogy "mi lenne, ha?", "mi lett volna, ha?". Ami volt, azon nem tudok változtatni, legfeljebb tanulok belőle, leszűröm a tapasztalatokat, és a jövőben jobban teszem a dolgomat. igazából akkor kell észnél lenni, amikor ott van a "van". Akkor nem lehet azon filozofálgatni, hogy mi lenne, ha a fekete fehér lenne... Ott a feladat, neki kell gyürkőzni, meg kell oldani, úgy kell cselekedni, ahogy abban a pillanatban a legjobban meg tudod oldani. Lehet, hogy öt év múlva mosolyogni fogsz magadon: hogy tehetted ezt, de lépni akkor is kell, ha el akarsz jutni valahová. Egyébként meggyőződésem, hogy nem is az a nehéz, elérni valahova, hanem hogy azt a szintet, ahová jutottál, hosszú távon tartani tudd. Ahhoz újra meg újra egy kicsit lépni kell előre! - Akkor ezzel a nagy igazsággal lépjünk tovább! PATAKI ÁGI - Tudod, ebben a könyvben híres nőkkel beszélgetek, vagy olyanokkal, akik ha nem is ismertek, de valamitől - mondjuk a foglalkozásuktól - érdekesek lehetnek az embereknek. Szóval, csupa irigyelt nő szerepel benne, egytől egyig mind olyan, akiről azt szokták mondani: "a fényben él". Azt hiszem, te mind a két kategóriába beleférsz. Izgalmas a foglalkozásod, és manökenben talán nincs is olyan, akit annyian ismernének, mint téged. Mindenki úgy hív: Fabulon Ági. Mindig is erre vágytál? - Nem. Még tizennyolc éves koromban is azt gondoltam, hogy többre termettem, hogy értelmesebb vagyok annál, mint hogy manöken legyek. Aztán úgy tizenkilenc-húsz éves korom körül kiderült, hogy erről szó sincs; én valószínűleg erre a pályára születtem, vagy ha nem is születtem erre, de mindenesetre ezt jobban tudom csinálni, mint esetleg mást. Talán lett volna bennem annyi szellemi tartalék, hogy elvégezzek egy egyetemet, de még az sem jelentené, hogy komolyan produkálni is tudtam volna. Akkoriban ez a felismerés egy-két éves elkeseredést eredményezett bennem, de ma már biztosan tudom, hogy jól döntöttem. Lehet, hogy ez nem olyan komoly szakma, de ebben mégiscsak sikerült produkálnom, itt azért lettem valaki, elértem valamit - és ez jó. Szóval, bár nem igazán Fabulon Áginak szántam magam, végül is örülök, hogy így alakult. - Először azt mondtad, hogy "úgy döntöttem", aztán meg, hogy "így alakult". Hogy van ez? Végül is ösztönös vagy tudatos lépés volt? - Többnyire tudatosak a lépéseim. - Tehát te magad irányítod a sorsodat? - Igen. Irányítom. Sokszor váltottam úgy az életem során - ezt most nem a magánéletemre mondom, mert abban mindig azzal éltem együtt, akibe szerelmes voltam -, a munkám alakulását gyakran befolyásoltam úgy, ahogy nem is igazán volt kedvem, de ahogyan az eszem diktálta. Például huszonnyolc évesen, amikor még nagyon szívesen manökenkedtem, úgy döntöt-
tem, hogy változtatok, belevágok valami másba. Akkor mentem be az anyósom üzletébe dolgozni. Holott, mondom, szívem szerint még sodortattam volna magam az árral, még rengeteg munkám volt, nyugodtan maradhattam volna a kifutón. Igazán nem kellett még megéreznem az öregedést. Ezt most nem úgy értem, hogy ha tükörbe néztem, akkor nem láttam, hogy múlik az idő, hanem hogy a szakmámban még nem jelentkezett a korom gyakorlati hátránya. Szóval, hívtak. Ennek ellenére váltottam, és azt hiszem, most is jól tettem, hogy nem az ösztöneimre hagytam magam, hanem az eszem szerint cselekedtem. Úgy érzem, mindig hasznomra voltak a tudatos döntéseim. - Hogyan tudod összeegyeztetni a manökenséget azzal, hogy feleség vagy? - Nekem nem volt ezzel soha problémám, én nem érzem azokat a konfliktusokat, amiket ez a pálya egy nő életében okozhat. A férjem abszolút privát ember, akinek reggel nyolckor kezdődik a hivatala és délután ötkor ér véget, s bár jóllehet, én esetleg este hatkor kezdek, és éjfélkor végzek, ennek sem érzem semmi hátrányát. - Nem így értettem. A kifutón már láttalak jó néhányszor, az üzletben is jártam, mind a kettő jól áll neked, itt is, ott is gyönyörűen sminkelt, ápolt, elegáns vagy. Te, ellenben sehogyan sem tudlak elképzelni takaros kis köténykében, kendővel a fejeden, amint fakanállal a kezedben kavargatod a rántást. Szóval, nem látom benned a háziasszonyt. Valahogy olyan - hogy is mondjam csak? - luxusnő vagy. - Akkor lennék luxusnő, ha a férjemnek kellene eltartania. Magad is láttad, ez nem így van. Én keményen dolgozom. Igaz, közel sem annyit, mint a feleségek általában, mert ez a fene nagy emancipáció tulajdonképpen azt hozta a nőknek, hogy munkába kellett állniuk, és ma már a háztartásuk mellett is "szabad" eszelősen sokat dolgozniuk. Ami aztán persze visszahat a családi életre, visszaüt a gyereknevelésre. Azt hiszem, én inkább a régimódi felfogás szerint szeretnék élni, bár ma nem úgy élek. - Na, jó, de arra nem válaszoltál, hogy fantázia hiányában nem tudlak elképzelni, amint főzöl, mosol, takarítasz, kiszolgálod az embert, vagy mert tényleg elképzelhetetlen? - Én borzasztó szerencsés vagyok, mert a férjemnek nincsenek velem szemben "normál" férji elvárásai. Ha belegondolok egy olyan asszony életébe, akitől a férje mindazt megköveteli, amit egy átlag magyar férj elvár a feleségétől, úgy érzem: az valami borzasztó lehet! Mert nem igaz, hogy egyetlen ember mindennek eleget tud tenni, különösen nem, ha az az ember nő, és olyan munkát végez, ami érdekli, leköti, kitölti az életét. Akkor ő ugyanúgy hazahurcolja magában a problémáit, mint egy férfi, esetleg még a munkáját magát is hazaviszi - ennyi elég is egy embernek. És ehhez jönnek még azok a bizonyos férji elvárások! - Mármint a mosás, mosogatás, ilyesmi...? - Igen. Csupa olyan dolog, ami az élethez ugyan
hozzátartozik, de ami szerintem két embert kíván. Az az egy szál nő az életnek vagy az egyik, vagy a másik területén tud tökéletesen megfelelni, mégis általában mind a kettő rászakad. Lehet, hogy vannak kivételek, akik bírnak ezzel. Nem tudom. Én azt tudom, hogy csak egyetlen valaminek vagyok képes százszázalékosan megfelelni. - Tehát a válasz: nem főzöl, nem mosol, nem takarítasz. Magyarországon ettől már luxusnőnek számít valaki. - Nézd, én otthon tényleg nem csinálok semmit, de napi tíz-tizenkét órát dolgozom. Ha ez luxus... - Nekem nem, de az biztos, hogy ezt nem mindenki engedheti meg magának. Így könnyű ápoltnak lenni, szépnek maradni, ami, gondolom, neked az egyik legfontosabb gondod az életben. Mégis, nem félsz attól, mi lesz, mondjuk tizenöt év múlva? - Te, ez érdekes, mert éppen valamelyik nap gondolkodtam el azon, hogy tulajdonképpen talán máris félnem kellene... de valahogy mégsem... Nem arról van szó, hogy olyan ostoba lennék, hogy azt higgyem, én mindig is egy gyönyörű, érintetlen szépségű nő leszek, nem. Pontosan tudom, miért és mitől kellett volna már elkezdenem félni, pontosan látom, mikor és milyen folyamat indult el, de ettől nem zuhantam mélypontra. Lehet, hogy nálam később esik le a tantusz - persze, ha muszáj, akkor minél később, annál jobb -, nem kizárt, hogy én még előtte állok egy nagy összezuhanásnak. Nem tudom. Az az igazság, hogy ha belenézek a tükörbe, akkor esetleg adódik egy-két rossz percem, néha úgy elfanyalgok a képemen, de ez valahogy mégse okoz igazi problémát. Kérdezz meg tizenöt év múlva. - És a kifutón? - Egyelőre nem vagyok boldogtalan attól, ha tizenhét éves gyönyörű kolléganőkkel mutatok be együtt, noha érzem a különbséget, mégse jövök zavarba tőle. - Ezzel komolyan azt akarod mondani, hogy nem fúr a féltékenység? Azt hiszem, te lennél az egyetlen ilyen manöken. - Pedig így igaz, legalábbis azokkal szemben, akik jóval fiatalabbak nálam, tehát eleve jobb sanszokkal indulnak. Velük szemben semmi ilyesmit nem érzek. Talán a pályám elején, ha valaki szebb volt, jobb volt, vagy csak jobban sikerült neki a fölfutás... Akikkel együtt, azonos esélyekkel indultam, azokkal folyt valami kis versenyzés, de az is inkább jó értelemben: mindent megtettünk magunkért, nem hagytuk el magunkat. - És, ha a férjedre gondolsz? végül is ő is egyfajta tükör, és nem csak téged lát... - Nézd, egy tizenöt éves házasságban már nagyon kicsi a szerepe annak, hogy a nő mennyire szép, hogy vannak vagy nincsenek szarkalábak a szeme sarkában. Én nem hiszem, hogy valamit is változtatna a kapcsolatunk lényegén, ha én sokkal szebb vagy akár csúnyább lennék. És ha meg akarnak csalni, ha el akarnak hagyni, akkor azt úgyse azért teszik, mert már
nem elég feszes a bőröm, hanem mert jön egy újabb, egy izgalmasabb nő. - Ettől nem félsz? - Hát, életbiztosítás nincs... - Akkor végül is féltékeny vagy vagy sem? - Én?! Nagyon! - Ó! Ez elég szenvedélyesen hangzott! És miben nyilvánul meg a féltékenységed? Vagy nem is nyilvánul meg, nem mutatod, csak magadban érzed? - Minél idősebb leszek, annál kevésbé mutatom. Az ember megtanul uralkodni magán. Persze ettől még belül mardos. Bárkire, bármikor féltékeny tudok lenni, annak ellenére, hogy ez nem látszik rajtam. - De mitől vagy féltékeny? Mert már csaltak meg, és rossz volt, vagy mert még nem csaltak meg, és félsz, hogy rossz lenne? - Tulajdonképpen nehéz megmagyarázni. Oktalanul vagyok féltékeny. Nem most, tizenöt évi házasság után lettem ilyen, az első pillanattól kezdve így volt. Egyszerűen ilyennek születtem. - Na, de mi az, hogy "bármikor, bárkire"? Mit tekintesz te oknak? - Én mindent megcsalásnak érzek, amitől engem kevésbé szeretnek, és ez általában a dolognak nem a szexuális, hanem az "agyi" részétől következik be. - Ilyenkor mit teszel? - Amikor ez bekövetkezett az életemben, mindig változtattam. - Elég szigorú vagy. - Ellenben elég monogám is vagyok ahhoz, hogy szigorú lehessek. Mondhatnám: abszolút monogám. - Nem nehéz? - Nem. Természetes. - Ennyi kísértés közepette? Mert, ugye, nem azt akarod mondani, hogy nem próbálkoznak veled a férfiak? Szerintem rajokban donghatnak körülötted. - Senkinek, aki nem érdekel igazán, szívből, nem adok alkalmat, hogy a közelembe kerüljön. Persze kapok leveleket, vannak tolakodó telefonhívások, várnak az üzlet előtt, valaki mindennap álldogál ott, de egyszerűen nem veszek tudomást ezekről az emberekről. Nem érdekelnek. Engem csak a mindenkori és mindig egyetlen szerelmem érdekel. Ha más is vonzana, ha izgatna, hogy több kapcsolatom legyen egyszerre - ahogyan sokaknak van -, akkor biztosan így élnék. Illetve... nem is olyan biztos, mert nekem sokkal nehezebb lenne titokban tartani a dolgot, nehéz lenne úgy intéznem, hogy ne bukjak le. Egy szerelmet pedig sohasem kockáztatnék egy kalandért, csak amikor már elmúlt szerelem lenni. - Legalább azt ismerd el, hogy ha hűtlen nem is, de kíváncsi azért csak vagy. - Nem nagyon. Az ácsorgókra és a telefonálgatókra meg végképp nem. Nekem tulajdonképpen nemcsak férfiakra, de nőkre sincs szükségem, általában nagyon kevés ember társaságát igénylem. Nem azt mondom, hogy teljesen visszahúzódó, magányos ember vagyok, aki bezárkózik a szobájába, és egyedül elmélkedik, er-
ről szó sincs, de egy kezemen meg tudom számolni, hány embert szeretek vagy érzek annyira közel magamhoz, hogy hosszabb időt tudjak együtt tölteni vele nyugodtan, fesztelenül anélkül, hogy idegesítene, untatna vagy fárasztana. Az is igaz, hogy ezeknek az embereknek a szeretetére viszont nagyon nagy szükségem van. Szóval, nekem megvan a magam társasága, a kialakult, megszokott életformám, amely kielégít, amelyet szeretek. Mindig ugyanazokkal csinálok nagyon hasonló dolgokat, hangversenyre, színházba járok, ugyanazon az öt-hat állandó helyen vacsorázom - kész. No, és dolgozom. Akár hiszed, akár nem, nekem tényleg nincs szükségem kalandokra. - Ne haragudj, de ez úgy hangzik, mint egy tündérmese. Nem azt mondom, hogy nem hiszem el, csak hogy számomra különös. Nem lehet ennek köze ahhoz, hogy túlságosan is tudatos vagy, és nem az az ösztönhajtotta, szerelmes női fajta? - Én?! Gyerekkoromban állandóan szerelmes voltam. Már nem is emlékszem, ki mindenkibe, csak arra, hogy gyakorlatilag nem voltak kihagyások, egyik szerelemből a másikba estem. Lehet, hogy reménytelenül szerettem, lehet, hogy valaki olyat, aki már nem szeretett, de tény, hogy még csak napokra sem emlékszem, amikor ne lettem volna tele szerelemmel. De hogy ne tűnjön annyira "tündérmesének", amit mondok, elárulom, hogy elvben el tudom képzelni, hogy egy nőnek egyszerre két férfi legyen az életében. Minden további nélkül. Ugyanis nem vagyok biztos abban, hogy mindig mindenki mindazt megtalálja egyetlen emberben, amire szüksége van. És teljesen mindegy, hogy most szexuális igényről, hogy lelkiről, kulturálisról vagy érzelmiről beszélünk-e, ha valaki kettőben, vagy uram bocsá' háromban találja meg azt, ami neki kell, akkor kettőre vagy háromra van szüksége. Ez teljesen természetes. - Nocsak! Ez váratlanul ért! És, ha mondjuk, egy idősebb nőnek egy fiatalabb fiúra van szüksége? - Szíve joga. Mindenkinek olyan társat kell választania, aki boldoggá tudja tenni. Ebben a kérdésben számomra az egyetlen zavaró dolog, hogy az ember az első pillanattól fogva tudja, hogy egyszer vége lesz, mert egy ilyen jellegű kapcsolat a természet törvényei miatt nem tarthat örökké. Persze, egy úgynevezett "normális" kapcsolatban sincs semmi biztosíték... Úgyhogy azt hiszem, ha az élet döntésre kényszerítene, inkább választanám ezt a kilátástalan boldogságot, mint egy, esetleg az életem végéig tartó, de szerelem nélküli kapcsolatot. A szerelem, a boldogság nem kor függvénye. - Milyen férfi tetszik neked? - Külsőségekben nincsenek elvárásaim. Vonzó legyen - ennyi. A számomra vonzó. De hogy ez miben áll, azt nem tudom neked pontosan megfogalmazni. Nem tudom azt mondani, hogy izmos legyen, vagy hogy nyurga, hogy barna vagy szőke, kék vagy zöld szemű - ez mind mindegy is. Eddig, tegyük fel, találkoztam húsz olyan férfival, akit vonzónak találtam,
és elképzelhető, hogy egyik se hasonlított a másikhoz. Te is magadról tudod, hogy Komár Laci nem olyan volt, mint Frenreisz Karesz, és Révész Sanyi se hasonlított Csapó Gáborra - és ehhez még vedd hozzá a többit -, mégis, mindegyik tetszett valamitől, nem? - Elég kemény dió vagy, tulajdonképpen semmit nem mondtál magadról. Nálad tökéletesen kerek a világ, veled minden rendben van, és ha valamiről mégis a bevettől eltérőt gondolod, akkor azt mindig csak "elvileg", és más nőkkel kapcsolatban. - Elhiszem, hogy elég nehéz lehet neked ez a beszélgetés velem, de én a magánéletemet szeretem egyedül, csak az abban részt vevőkkel, a nyilvánosság kizárásával élni. Természetesen az én életemben is voltak már boldogtalan pillanatok, de ezek csak rám tartoznak. E pillanatok ellenére, mégis azt hiszem, hogy boldogságra születtem. Mindig találok valakit vagy valamit, akibe vagy amibe belekapaszkodhatok, mindig tudok újra lelkesedni és szárnyalni. Az életemben minden mélypontot egy éppen abból kiinduló fellendülés követett: az első házasságom kudarca eredményezett egy csodálatos másodikat, a sikertelen egyetemi felvételim miatt lettem manöken, és így értem el azt, amit elértem, az öregedés, ez az önmagában elég szomorú dolog kényszerített lépésváltásra, ez eredményezett egy eddig sikeres üzleti életet. És ezt a sikerességet nem az anyagiakra értem, hanem arra, hogy megtaláltam a "szakmám" egyenes folytatását, hogy nem kell valamit elölről kezdenem, hogy olyasmit csinálhatok, amihez egy kicsit értek és amit nagyon szeretek. Úgyhogy, ha nem is tökéletesen, de azért tényleg eléggé kerek a világ. KOVÁCS ZSUZSA - Érdekes, hogy milyen sok a beszélgetőpartnereim között az egyedülálló, felnőtt módon élő nő, mint te is. Jelent neked valamit a szó, hogy: feminizmus? Egyetértesz vele? - Azt hiszem, hogy a feminizmus jóval korábbi keltezésű ügy, valamikor a századfordulón kezdődött. Nekem mindjárt az jut róla az eszembe, ahogy ezek az amerikai kékharisnyák menetelnek és tüntetnek és megint menetelnek, úgyhogy a szó nekem ezt a nevetséges képet jelenti. De a gyakorlatban, az életben egy csomó dolog mellette szól és egy csomó ellene. - Mi szól mellette és mi ellene? Tessék elmondani! - Az, hogy a nő kiharcolja az egyenjogúságát, szerintem valóban nagyszerű dolog. Az is, ha egy nőnek megvan a maga egyénisége. Ugyanakkor viszont azt is érzem, hogy egy nőnek, egy igazi nőnek szüksége van a férfitámaszra. Úgyhogy én hiszek a női egyenjogúságban, de abban is, hogy az életben nincsenek mindenre érvényes törvények, nincsenek abszolút kategóriák. És szerintem ez nemcsak az egyenjogúság kérdésére vonatkozik, hanem bármire a világon. Tehát én nem határolom így körül ezt a kérdést, és egy dolgot biztosan tudok, hogy személy szerint nekem,
Kovács Zsuzsának nincsenek külön nők és férfiak, én az embereket - emberszámba veszem. A nemüktől függetlenül egyformán viselkedem velük. Sőt ide veszem a gyerekeket is. Én a fiammal az első perctől kezdve emberi hangon beszéltem, nem gügyögtem. Ahogyan a férfiakkal és a nőkkel is egyformán. Nálunk egy csomó vidéken szokás azt mondani a férfira, hogy ember, az asszonyra, hogy némber, ami azt hiszem, azt jelenti, hogy "nem ember". Na, ebből tökéletesen kinőttünk, ez biztos. Ennek ellenére vannak szituációk, amikor különbséget teszek a férfi és a nő között, és bizony, jólesik, ha mondjuk a buszon átadják a helyüket, a közértben előreengednek, vagy ha valami más, nőnek szóló gyengédséget kapok. - Érzékeny ember vagy? - Borzalmasan. Az életemben, a hivatásomban, mint nő és mint ember. Nagyon érzékeny! És abszolút ösztönös. - Akkor te nem is hagytad, hogy kívülről, ésszel irányítsák a pályádat vagy a magánéletedet? - Soha. Én magam irányítottam a pályámat, teljesen ösztönösen. Ha valaki segített, az csak véletlen volt. Mondjuk, Vámos László lejött Szegedre, és fölfedezett egy vidéki színésznőt a főváros számára. Fölfedezett, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Ilyen segítségeim voltak, de olyan nem, hogy valaki egyengette volna az utamat. Hála istennek elmondhatom, hogy mindent egyedül én tettem magamért, mindent én értem el. - Hogyan kezdted? - Kiugrottam a világba és mindjárt a színpadra. A szüleim színészek voltak, úgyhogy tényleg pólyás koromban kezdtem, de szó szerint. Be kellett vinni egy pólyást a színpadra, engem vittek be - ez volt az első szereplésem. - Azóta azért valamelyest felnőttél. Milyen típusú nőnek tartod magad? - Nem tudnám megmondani. Nem foglalkoztam ezzel, meg aztán, azt hiszem, ez kizárólag rám tartozik. - Nem úgy értettem, hogy az ágyban, hanem, hogy érzelmes, szerelmes típus, monogám, ilyesmi... - Monogám vagyok, és szerelmes típus. Már gyerekkoromban szerelmes voltam, személyre nem emlékszem, csak az érzésre. Hogy szerelmesnek érzem magam, talán nem is valakibe, hanem csak úgy valamibe... A dolog sokáig csak elméletben létezett bennem, úgy tizenöt-tizenhat éves koromban kezdtem igazán érezni. Megtetszett az iskolában valaki... De, ha én tetszettem egy fiúnak, és azt a tudtomra is adta, akkor úgy elkezdtem utálni, hogy az borzasztó. Aztán, valahogy keresztülestem ezen, és a tizenhetedik évem táján végre igazán szerelmes lettem. És ez kölcsönös volt! Addig csak olyan furcsa, távoli módon éreztem, hogy van bennem ilyen. Egyébként mindig szerencsém volt a szerelemben - remélem, ezt nem kiabálom el! -, annak ellenére, hogy volt olyan szerelmem is, amelyiktől iszonyatosan sokat szenvedtem. Azt hittem, örökre meg is fog halni bennem ez az érzés. Az-
tán - mégsem. - Miért féltél, miből gondoltad, hogy ez meghalhat? - Mert olyan mély nyomot hagyott bennem a szenvedés. De tudod, azért nem bánom, mert ezt a fajta fájdalmat is az élet részének tartom. Azt, hogy az ember megkínlódik a szerelemért. De erről konkrétan nem akarok többet mondani. - Lehet, hogy azért nem bánod, mert a magánéleti bajaidat át tudod vinni a színpadra? - Igen. Nagyon sokat profitálok a színházban a saját érzelmeimből. Ha valami borzasztónak kell történnie velem a szerepben, akkor arra gondolok, ami az életemben a legborzasztóbb volt, vagy ami éppen akkor a legszörnyűbb nekem. De az is megtörtént már velem, hogy visszafelé hatott a dolog, tehát, hogy szerelmes lettem a partnerembe, akivel éppen szerelmet játszottam. - Annyira átélted a szerepedet? - Pontosan. - Tőled is megkérdezem, amire eddig alig válaszolt valaki nemmel: féltékeny vagy? - Rettenetesen. Pedig kábé harmincéves koromig úgy éltem le az életemet, hogy nem voltam féltékeny. Komolyan. Nem ismertem ezt az érzelmet. Ma már tudom: a legrondább érzés a világon. Iszonyúan szégyellem is, borzasztóan igyekszem takargatni, megpróbálom magamba zárni, és közben persze tudom, hogy ha féltékenykedem, az lerí a pofámról - mint ahogy minden lerí. De akkor is megpróbálom eldugni, hogy ne jöjjön a felszínre. Szóval: röstellem. - Mitől változtál meg? - Nem is tudom. Magától jött. Egyébként anyámtól örökölhettem, amikor őt láttam így, akkor mindig elítéltem, hogy miért nem próbálja legyőzni, de amikor énrám tört, amikor én kerültem olyan helyzetbe, akkor képtelen voltam felülkerekedni. Ezért is próbáltam annyira eltitkolni, hogy még magam se vegyem észre. De hát ez lehetetlen. - Csak akkor vagy féltékeny, ha alapja van, vagy egyszerűen kitalálod magadnak, mint egy gyerek a mumust? - Őrületes ösztönöm van ehhez a dologhoz, és meg vagyok győződve arról, hogy az úgy van. Pedig nem kutatok, nem igyekszem megbizonyosodni róla, úgyhogy én a mai napig sem tudom, hogy ki, merre, meddig - csak érzem. És nem is akarom tudni! - Családcentrikus vagy? - Ajaj! Az volt mindenem. Tényleg az volt az életem lényege, tartalma - a hivatásom csak a család után jött. Úgyhogy nekem azért is volt nagy megrázkódtatás, hogy ez nem sikerült, főleg a gyerekkel szemben van lelkiismeretfurdalásom. - Mennyi idős is? - Képzeld el, már tizenhat éves! irtó helyes és nagyon jól néz ki. - Tulajdonképpen miért váltatok el - ennyi év után? - Nehéz erre így válaszolni, nem is tudok. Túl bonyolult...
- A mai világban - azt mondják - elavult forma a házasság. - Én ezt nem hiszem. - Ne haragudj meg ezért, de én úgy látom, te elég nagyszájú, határozott lány vagy. Szereted magad irányítani a kapcsolataidat? - Nem. Nagyon kiadom vagy inkább átadom magam egy kapcsolatban, és soha nincs olyan, hogy helyezkednék, hogy okoskodnék vagy irányítgatnék. Ha partnert találok hozzá, teljesen nyitottá válok. - És nem tartasz attól, hogy a férfiak visszaélnek ezzel? - Te, már annyiszor visszaéltek, illetve, nem is így... hanem úgy a pontos, hogy egyszer már megtörtént, nagyon visszaéltek... de ennek ellenére én ma is borzasztóan jóhiszemű vagyok. Az utolsó pillanatig. Az utolsó utáni pillanatig! De aztán, mintha ollóval elvágták volna. Ez mindenre vonatkozik, például az építkezésre, amit a válás után végigcsináltam, éppúgy, mint a szerelemre. Ott is az utolsó pillanatig kifizettem a dupláját annak, amit eredetileg kialkudtunk, aztán egyszer csak betelt a pohár, rájöttem, hogy becsapott, és abban a pillanatban elég volt, leírtam. Ilyenkor már nincs pardon, nincs kérés, semmiféle huzavona - kész. A szerelemben is. Ez jogos önvédelem. - Szóval, türelmed van, addig - amíg. - Pontosan. Egészen addig, amíg rájövök, hogy hülyének néznek. Akkor vége. Nincs bennem bosszú, a legrondább helyzetben sincs bennem ez az érzés, inkább csak egy őrületes elkeseredettség, amiért kihasználták a jóhiszeműségemet. És akkor azt mondom, inkább mindent felégetek magam körül és képessé válok lelépni, végleg befejezni. -Például egy megcsalás miatt? Az sokat jelent neked? - A megcsalás egy szörnyű, igazán borzasztó dolog! És ez nemcsak a szexualitásra vonatkozik, hanem mindenre az életben. Az nagyon kemény ügy, nálam az abszolút fekete oldalon van. Persze, ez is furcsa dolog, mert velem is előfordult - amikor már volt némi rálátásom az életre -, hogy megpróbáltam megoldásokat, egérutakat keresni, és odáig eljutottam, hogy megalkudjak, és azt mondjam: csak ne tudjam meg, ha nem tudom, akkor nem fáj. Az ember menti a "lelki bőrét"! De az az igazság, hogy ennek ellenére most is nagy illúziókkal indulok neki egy szerelemnek, és ma már azt mondom: ne legyen! Ne legyen félrelépés! Legyen már egyszer olyan az ember életében, amikor nem csalogatják egymást. - És hiszed is, hogy van ilyen? - Hűha! De mennyire! - Láttál már magad körül? - Persze. Habár... ki tudja? Hiszen annyi olyan ember él körülöttem, aki zseniálisan intézi ezeket a dolgokat... Én nem ilyen vagyok, ha valami történik velem, azt nem rejtem el. Másrészt, velem nem is fordulhat elő, hogy mondjuk egy turnén véletlenül lefeküdjek valakivel, csak mert ott van, és úri kedvem
úgy tartja. Ez annyira távol áll tőlem, hogy biztos vagyok abban, velem nemcsak nem volt, de nem is lesz ilyen. - Tehát kizárt dolog, hogy valakivel élsz, és párhuzamosan fenntarts egy másik kapcsolatot? - Hát kizártnak azért nem tartom, egyszer előfordult ilyen, de az nem alkalmi ügy, és annak is oka volt. - Mert éppen az egyikből kimenőben voltál, és a másikba bemenőben? - Azért nehéz nekem erről beszélni, mert én tizenhét évig házasságban éltem, és az nagyon-nagyon hoszszú idő. Nem úgy hosszú, hogy kibírhatatlan, hanem, hogy ehhez a tizenhét évhez képest végül elváltunk. Ez azért mennyiség egy ember életében! Hosszú szakasz, és én nem is gondoltam arra, hogy nekem más életem is lehet. - Akkor nyilván váratlanul ért és szomorúvá tett. - Egyfajta szomorúság mindig van bennem emiatt, talán éppen azért, mert családszerető, mert házasságpárti vagyok. És mert nagyon hittem benne! Hittünk benne, hogy család és gyerek, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. De mégse tudom hibáztatni egyikünket se azért, hogy végül nem sikerült. - Másodszor mondod, hogy nem sikerült, de szerintem ez hülyeség. Egyszerűen nem igaz. Ha az ember az élete egy jelentős részét leéli valakivel, akkor az sikerült. Addig-ameddig. Az a "nem sikerült". ha elkezdesz valamit, ami nem megy, rögtön kész, vége. De a ti házasságotok végül is hosszú ideig működött. - igen, de ezen a "nem sikerült"-ön én azt értem, hogy nem egy életen át sikerült. Mert én úgy képzeltem, hogy egy házasság az kétszáz évre szól, ha addig élnek. Úgyhogy ez örökké csalódás marad bennem. - Kudarcnak könyveled el azt a tizenhét évet? - Nem azt, hanem, hogy megszűnt. Azért is, mert én úgy hiszem, hogy a házasságot a nő tartja össze. És nekem nem sikerült. De tudod, mi a furcsa? Amikor elváltunk, én több mint egy évig teljesen egyedül éltem, és végül már jól éreztem magam. Komolyan. - Igen?! Mitől? - Egyrészt, mert a válástól rettenetesen kikészültem, és már semmi másra nem vágytam, csak nyugalomra. Pedig közben sokszor volt úgy, hogy már a világon sehol máshol, csak a kocsimban éreztem jól magam, egyszerűen nem volt ember, akivel közölni tudtam volna, hogy nekem mi a jó, hogy mi kellene. Holott voltak barátaim és barátnőim, akikkel sokat beszélgettem, de hát ez egy idegállapot - hogyan lehetne azt másnak megértenie. Aztán elkezdtem felépülni, és amikor végül is a gyerekkel kettesben maradtam, akkor már egyáltalán nem zavart az egyedüllét. Sőt! Kezdtem kiegyensúlyozott lenni, volt időm elintézni egy csomó dolgot magam körül, és ettől jól éreztem magam. Ilyen egyszerűen. - És azt el tudtad képzelni, hogy most már, amíg világ a világ, egyedül fogsz élni? - Teljes mértékben. Nem is kívántam, hogy bárki
bármiféle partnerem legyen. Eszembe sem jutott. - És, ha azt mondta volna egy tündér, hogy visszavarázsolja neked Leventét? - Nem. - Szóval, végleg lezárult? - Kiszenvedtem magamból. - Úgy hallottam, hogy azóta újra "felgyűrűztek". Mégpedig egy fiatal - nálad jóval fiatalabb - színészfiú. Ez is különös dolog, rengeteg nő mondja azt, hogy a fiatal fiúkban talál meg valami olyasmit, amire szüksége van. Minimum a fele azoknak, akik itt, ebben a fotelben ültek, és meséltek nekem. Annyira érdekel, hogy ez mitől lehet. Mitől van, hogy ilyen kapcsolatok, öttíz év korkülönbséggel kiválóan egzisztálnak? - Nem tudom, mitől, de tényleg tökéletesen. Jó, az ember mindig hajlamos azt mondani, amikor szerelmes, hogy ilyen még nem volt, de most egészen komolyan mondom: ez egy szanatórium. És teljesen mindegy, hogy Tamás hány éves, ha ötven lenne, ugyanezekkel a tulajdonságokkal, akkor is vele élnék. Hát Istenem, nem annyi... - Semmiben nem érzed a korkülönbséget? - Te, nem! Talán, mert elég jól nézek ki ahhoz képest, amennyi idős vagyok, meg aztán, az életem is úgy alakult, hogy gurul, a pálya is jó, olyanokat játszom, amiket szeretek, szóval, érzem, hogy jó passzban vagyok. Ez mindenkinek jót tesz, de egy nőnek, pláne egy színésznőnek különösen nagy szüksége van rá. A fiam is felcseperedett, az is jó, hogy amikor belekarolok, akkor nem húzza el magát, hanem érzem rajta, hogy büszke az anyjára. Ezt az új szerelmet egyébként teljesen normálisan vette, nagyon jól megvagyunk hármasban. Szóval, engem nem izgat a korkülönbség, mert nem is érzem, hogy van. Néha merül csak fel, mondjuk, amikor apám azt mondja: "Zsuzsikám, te nem vagy normális, hogy belemégy egy ilyen kapcsolatba egy tíz évvel fiatalabb fiúval, hát itt csak te húzhatod a rövidebbet", amire én meg azt mondtam: "de hát a nagymama és a nagypapa között is tíz év van", amire ő azt: "Tényleg, csakhogy fordítva." - Elárulod, ki a nagy Ő? Hogy hol ismerted meg? - A színpadon. Böröndi Tamásnak hívják. Egyébként a színházi fodrásznőtől a kollégákig mindenki, aki dolgozott velünk és tudott rólunk, az azt mondta: "ti milyen helyesek vagytok, hogy hasonlítotok egymásra, mennyire összeilletek!" Tamással mi nagyon vigyázunk, és százszor és ezerszer elmondjuk magunknak és egymásnak, hogy mennyire kell ügyelni egy ilyen kapcsolatra. hiszen mind a ketten érzékenyek vagyunk, ami egyébként nagyon jó! Meg kell hogy mondjam neked, előtte éveim voltak, amikor rosszkedvű, magam alatt lévő, fáradt, beteg ember voltam. Ma ez nincs. - Azt látom. Jól is nézel ki. Mit gondolsz a női szépségről? - Nem szeretem azokat a nőket, akik csak szépek, és ráadásul még vissza is élnek vele. Jó, a szépség, az
egy adottság az életre, és sokszor gondolom is, hogy szépnek kellene lenni, de ez is relatív. Van, amikor jól tudok kinézni, de én soha nem attól sajnálok egy embert, hogy csúnya. Néha nézek nőket, akik nem sánták, nem púposak, csak valahogy olyan szerencsétlenek, és úgy is élik az életüket, ezeket nagyon tudom szánni, mert ez valami iszonyatos dolog lehet. A színpadi szépségről egyébként annyit: szerintem az olyan dolog, hogy ha az ember jól játszik egy szerepet, akkor megszépül. Civilben jól ápoltnak kell lenni, ez bizonyos, de egyébként nem fontos nagyon törnie magát a nőnek, mert az emberi szépséget az ember magában hordozza. - Neked mitől tetszik meg valaki? - Ugyancsak az emberi tulajdonságai miatt. Az, hogy hogy néz ki, teljesen lényegtelen. Nekem soha nem is udvarolt még szép srác - kivéve most. - No, újabb pozitívum! Ha visszagondolsz az életed re, hogyan könyveled el az eddigieket? - Váltakozónak. A szegedi éveim csodálatosak voltak, azokat beragyogta a napfény. Azután, amikor feljöttem Pestre, akkor őrületes hajtás következett, anynyira, hogy csoda, hogy egyáltalán talpon maradtam. De ha az ember elért valamit, akkor azt nem szabad elengednie. A legkeményebb helyzetekben sem. És ez mindenre vonatkozik. Sokszor látok olyan nőket, akik miután a szerelmük elhagyja őket, többé nincsenek sehol. Ez velem végül is nem így történt. De azért volt olyan korszakom, amikor egyszer csak azt vettem észre, hogy kezdem elveszíteni saját magamat. Hogy amikor sok-sok évvel ezelőtt, egy szál bőrönddel a kezemben feljöttem Szegedről, akkor jobban, erősebben éreztem magamról: én Kovács Zsuzsa vagyok. Hála istennek, a válás után, néhány igazán kemény év után sikerült újra a saját lábamon megállnom - és ezen én csodálkoztam a legjobban. Most pedig végre úgy érzem magam, ahogy Bessenyei Feri mondta is nekem: "Mária hordoz a kötényében." CINI Nem Niki az egyetlen, aki visszajár hozzám, magam sem tudom megmagyarázni, mitől, de hosszú évekig fennmaradnak kapcsolataim "elmúlt" fiúkkal. Időnként G. is jelentkezik, felhív, elmondja, mi újság, mindez már nem játszik ugyan, de jólesik. Eleinte még megdobbantotta a szívemet, de azt mondtam magamban: tartom magam annyira, hogy Amikor elvette azt a kislányt feleségül - aki már Kuvait alatt is megvolt -, dühöngtem, aztán lehiggadtam, mert más szempontból nézve tökéletesen érthető, hogy őt választotta; nyilván akkor arra volt szüksége. Amit az a lány tud adni neki, azt én semmiképpen sem tudom. Rájöttem ugyanis, hogy nem lennék képes olyan fokon kiszolgálni, ahogy ez a kislány, én ezt tényleg nem tudnám megtenni. Nem azért, mert nem imádom, hanem, mert megvan a saját életem, munkám, egyéniségem, érdeklődési köröm, baráti társaságom, én nem
tudom lenullázni magam azért, mert szerelmes vagyok. Ha viszont lenulláznám, már nem én lennék az, akiért az a férfi hajtott, akit meg akart kapni. Ez a huszonkettes csapdája! Szóval, túléltem G.-t, De itt van az amerikai fiú, akiről már írtam, ő volt az, aki miatt tökéletesen elfelejtettem, hogy itthon vár valaki, hogy Niki lesi a telefonjaimat, a leveleimet. Az amerikai srác tulajdonképpen azért ment el illegálisan az országból, mert halálosan szerelmes volt belém, még a Frenreisz-időszakban, azt hiszem, meg akarta mutatni, lesz belőle is valaki. Szép, szőke, kék szemű fiú, nálam öt évvel fiatalabb, csak jót tudok mondani róla, mert velem mindig jót tett. Ahányszor csak találkoztunk, kedves volt, aranyos volt, csak rám figyelt, kizárólag én léteztem a számára, minden úgy történt, ahogy én mondtam, én akartam, az idők folyamán lassan visszatérő, stabil kapcsolatommá vált. Annyira, hogy egy idő után elkezdtem gondolkodni, vajon egy ilyen emberhez nem lenne-e érdemes feleségül menni. Amikor először repültem Amerikába, a srác megjelent a reptéren, malomkeréknyi rózsacsokorral és egy istentelenül nagy Cadillackel várt - akkor volt sláger az "Ó, ha milliomos lennék, Cadillacet vennék" című nóta -, aminek CINI volt a rendszámtábláján. Akkor ő valami szupergazdag olasz lánnyal élt, akinek azt mondta, a Cini magyar fiú becenév, az ő legjobb barátjának a neve. Megérkeztem, kiderült a turpisság, és a lány kirúgta. Másodszor, amikor kint jártam, egy amerikai nővel élt együtt, azt is elvesztette miattam. Ugyanakkor ő tisztában volt azzal, én itthon élek valakivel, hogy ki vagyok, mi vagyok, és hogy nem maradok kint vele, mégis a legszebb virágcsokrokat, ajándékokat, ruhákat kaptam tőle. És hozzá kell tennem: mindig nagyon jól éreztem magam vele. Amikor harmadszor mentem ki, egy magyar származású lány volt a menyasszonya, úgy nézett ki, abból házasság lesz. Na, nem lett. És ez négyszer vagy ötször ismétlődött meg. Azt mondtam magamban: én ezt a fiút tizenöt éve ismerem, ebben rengeteg jóság és érzelem van, ennek kell, hogy jelentsek valamit, ha egyszer bármikor, bárkivel, bárhogyan van, mindig hajlandó miattam áldozni. Ez eltett engem valahova a világában, hozzátartozom az életéhez, olyan sokat adott már nekem emberileg, érzésekben, hogy igazán megérdemelné, ami tőlem nem is lenne áldozat: hogy hozzámenjek. Ráadásul egy ilyen lépés nekem is csak jót hozhat, és nemcsak azért, mert állandóan járhatnék a két földrész között, hanem mert ez a fiú sose volt nős, családot, gyereket szeretne, minden vágya az, hogy én, Zalatnay Sarolta, aki egy ország Cinije, botrányhősnője vagy akárkije vagyok, fölvállaljam őt egy esküvőre a Mátyás-templomban. Ez az ő álma, ami mindennél többet jelentene neki, úgyhogy ez a fiú biztosan szeret, ez megbecsül és nem fogja megcsinálni velem azt, amit olyan sokan mások. Szóval, az utolsó előtti utamon nagyon közel kerültem ahhoz, hogy igent mondjak, mert tényleg úgy éreztem: ez az ember mindent
megérdemel, amit adhatok neki. Megtette azt, hogy amikor mi Clevelandben léptünk fel, ő repülőre ült Los Angelesben, és odautazott - ami majdnem annyi, mintha Európába ruccant volna át a kedvemért -, holott tudta, hogy utána úgyis Los Angelesbe megyek. És akkor, ott megbeszéltük: csináljunk esküvőt! Elkezdtünk arról dumálni, hogy végül is azért előtte egy kicsit együtt kellene élnünk, nem? Kibírjuk egymást? Kellünk egymásnak igazán? Hogy is lesz ez az egész? Akkor kaptam tőle életemben az első letolást is - igaza volt! -, hogy miért maradt ki az első könyvemből, holott örökké visszatérő kapcsolatom. Nem is tudtam megmagyarázni, még magamnak sem az okát, nyilván akkor éppen más gondolatvilágban éltem, olyan passzban voltam, hogy az egész Amerika kicsit kiesett nekem. Pedig nem szabadott volna, hiszen ez a fiú tényleg az egyik meghatározója volt az életemnek. Na, úgy döntöttünk, együtt nyaralunk egy hetet. Fantasztikus volt! Csodálatosan éreztem magam vele, haláli boldog voltam! Azt mondtam: hozzámegyek. Tervezgettem: majd itt is, ott is élünk, ha neki Amerikában kell dolgoznia, az se baj, mert én ugyan nem tudok egyedül lenni, de ha van valakim, akiről biztos lehetek, hogy VAN, akkor nem érzem magam egyedül. Akkor biztosan kibírom. Szóval, egyszer csak ott álltunk, hogy ő is bele akart ugrani, én is bele akartam ugrani, de: akkor hogy is lesz ez?! Mi most tényleg összeházasodunk? Picikét azért talán még várni kellene vele. Magyarul: megijedtünk a dologtól, nem tudtuk elképzelni, tizenöt jól egzisztáló év után, hogyan is lesz ez. Azt mondtuk: nyugi, aludjunk rá egyet, és én hazajöttem. Ennek másfél éve, és lám, milyen furcsa az élet, azóta csak erősödött a kapcsolatunk. Jönnek a telefonok, a levelek, megkeresett a mamája, a fiú is jönni akar. Amikor a könyvet nyomják, megint Amerikában leszek, és ha házasságra nem is lépünk, mert azóta találtam magam mellé egy társat, abban biztos vagyok, hogy ez a srác ma ugyanúgy barátom, ahogyan eddig volt. Lehet, hogy furcsán hangzik, de az ilyen kapcsolataimat, amik az itthoni stabil szerelmek mellett kint működnek, nem érzem megcsalásnak. Ezek az emberek hozzátartoznak az életemhez, és amikor kint együtt élek velük, mindig az jár a fejemben: de hiszen őt régebben ismerem, akkor miért ne? Mi a baj abban, ha jól érzem magam egy olyan fiúval, akit tulajdonképpen megcsalok azzal, aki itthon a párom? Egy másik visszatérőről, a holland Richard de Boisról már az Apáca-könyvemben is írtam. Ő tizennégy évvel ezelőtt udvarolt nekem, és most, amikor újra összetalálkoztunk, azt mondta: a mai napig szeretlek, egyetlen hibát követtél el, hogy nem jöttél hozzám feleségül. Akkor azt feleltem: tudod, miért? Mert tönkretettelek volna. És ugyanabban a pillanatban, ahogy ezt kimondtam, az jutott az eszembe, bár ez igaz, de miért mindig én gondolkodom azon, melyik palit teszem tönkre és melyiket nem? Ők miért nem gondolnak soha arra, hogy engem tönkretesznek-e? Végül is
mit vesztettem volna? A fiú producer, lemezgyára van, mi a fenéért nem hagyom, hogy segítsen, ha egyszer akar és tud? Jó, felesége, gyereke van, most mit kavarjam meg? Felesleges. Habár... Még az is lehet, hogy meg kellene tennem. Hogy meg tudnám, az biztos, mert régi tapasztalatom, hogy mindig azt lehet újra megkavarni, amit én rúgtam fel. A holland fiúval elég ritkán találkozom, tíz év után most történt meg először. Szegénnyel anno bírtam annyira megutáltatni Magyarországot, hogy tíz évvel ezelőtt azt mondta: ő ezt az országot letörli a térképről, nem érdekli, hol volt, hol van, és mégis most, amikor újra találkoztunk, azt mondta: a magyar lányok a világ leghelyesebb lányai. Újra jönni akar, megkeresi a régi embereket, talán még üzleteket is csinál. Annak idején, igaz, hogy miattam, de lemezt készített az LGT-vel, ahol akkoriban F. Karesz játszott, aztán a Generállal, ahol R. Sanyi énekelt, holott tisztában volt azzal, hogy ezek a fiúk mit jelentenek nekem. Csak akkor borult ki, amikor, miután mindezt kivárta, megismerkedtem Cs. G.-vel, és ő megintcsak lecsúszott rólam. Akkor adta az utolsó sanszot, azt mondta: most még elvennélek feleségül. De én csak hümmögtem, hogy talán inkább mégse, mert az az igazság... Na, akkor fogta magát, fölült egy gépre és nagy dérreldúrral elröpült. Azt mondta: kész, nem ismeri többé Magyarországot. Én csak barátságból és kedvességből hívogattam őt a reptérről mindig, amikor Amerikába vagy vissza utaztam, és ő ezt komolyan vette. Nem akarom szétdúlni a családi életét, semmiféle elgondolásom nincs vele kapcsolatban, de hála a jó Istennek, az önbizalmamat azért visszaadta, hogy ennyi idő után is számíthatok egy ilyen fiúra, aki kedves, jó családból való, jól szituált, szóval, minden szempontból kifogástalan. Az biztos, hogy a személyében egy életre barátot szereztem. Ugyanezt érzem itthon Maracskó Tibiről, aki időről időre felbukkan az életemben, kicsit eldumálgatunk, megbeszéljük, kivel mi történt, hogy van a lelkünk. Nála is én szúrtam el a dolgot, bár nem tudom, mivel, de valószínűleg hülye voltam. Amikor megismerkedtünk, ő éppen az első házasságából jött kifelé, a másodikba még nem lépett bele, valami miatt mégse tudtam kialakítani vele stabil kapcsolatot. Pedig nyilván lehetett volna, ha a mai napig megkeres. Éppen most, valamelyik nap feljött hozzám a két és fél éves kisfiával, belépett, azt mondta: "Szevasz, ez a fiam", aztán a kicsinek: "ez a néni pedig az anyukád is lehetett volna." Az ilyen mondatok jólesnek. Jót tesz a lelkemnek, hogy vannak fiúk, régi barátok, szerelmek, akik ennyi év után is emberek maradnak, be tudnak csöngetni hozzám, és nem azzal kezdik, hogy te elhagytál, én elhagytalak, mi nem stimmelt, mért nem stimmelt, hanem ki tudnak mondani egy ilyen mondatot: "ez a néni az anyukád is lehetett volna." Ez szép. Tiborral bármikor találkozunk, mindig érzek valami kis sanszot arra, hogy talán újra megpróbálhatnánk - gondolom, ő ugyanígy van ezzel -, de soha
senki nem próbál meg semmit. Ettől aztán nagyon kellemes, jó hangulatú barátság alakult ki közöttünk. Én az ilyenekre büszke vagyok. Ezzel az egésszel nem azt akartam mondani, hogy én olyan nő vagyok, akihez vissza lehet járni "ágyilag", de ha agyilag, emberileg visszajönnek hozzám, annak örülök, mert az azt jelenti, ezek a fiúk függetlenül a női mivoltomtól, mindig is éreztek annyira embernek, hogy érdemesnek tartsanak rá: megmutatni a gyereküket, hogy három mondatot beszéljenek velem az életükről, hogy ne érezzék magukat feszélyezve, még akkor sem, ha esetleg, akivel ma élek, ott ül velünk egy asztalnál. Csak egyet nem tudok megérteni: minden fiú jól érzi magát velem ágyban, asztalnál és mindenhol, végső soron mégis elmennek, és amikor elmentek, akkor bánják meg, és mégis - visszajárnak. Képtelen vagyok felfogni, mi ebben a logika. CZINKÓCZI ZSUZSA Zsuzsi hétéves volt, amikor az első filmszerepét, az Árvácskát eljátszotta, és tizenöt, amikor az utolsót, a Napló gyermekeimnek főszerepét. Most, amikor találkoztam vele, megdöbbentett, hogy ugyanazt a sápadt, zárt arcot láttam, a termete is éppolyan törékeny, mint volt. Csak a nézése, a tekintete lett komoly, felnőttes. - Hány éves is vagy? - A tizenkilencet töltöttem. - Akkor négy éve nem voltál semmilyen filmben. Mi történt veled azóta? - Fiam született, a férjemet augusztusban elvitték katonának, egymagam maradtam a gyerekkel. Muszáj volt elmennem dolgozni, mert a gyes semmire nem elég. Kecskeméten élek, ott dolgozom a baromfi-feldolgozóban. - Kézzel? - Igen. Miért ne? - Ne hülyéskedj! Mint színésznő állsz a kamera előtt, aztán, amikor nem filmezel, akkor darabolod a döglött csirkéket? - Dolgozom. Valamiből élni kell. Mondom, négy évig csend volt. - De most megint forgatsz. - Februárban jött Mészáros Márta, hogy próbafelvételeket akar csinálni, szeretné, ha én játszanám a Napló második részét. Az az igazság, hogy mivel ilyen hosszú kihagyásom volt, és azóta teljesen más környezetben élek, féltem tőle. Annyira, hogy ha nem Márta lett volna - akivel nagyon sokat dolgoztam, akit régóta ismerek, és mint embert is szeretek -, akkor azt hiszem, nem is mertem volna elvállalni. De ennek a filmnek az első része elég jól sikerült darab volt, és, szóval, én a Mártának... végül is őmiatta, neki vállaltam el. Most fizetetlen szabadságon vagyok, és forgatok. - Ha befejezted, visszamész ugyanoda? - Mivel ez nem egy olyan kereset, hogy utána meg-
engedhetném magamnak, hogy egy évig ne dolgozzak - egy frászt! Nem engedhetem meg, mert muszáj fenntartani magunkat, és mert mindenki szeretne jobban élni. - Arra nem gondoltál, hogy elmenj a főiskolára? - Én sose voltam színésznő, soha nem éreztem, hogy annak kellene lennem. Hogyan magyarázzam ezt meg neked? Nagyon jó dolog színésznek lenni, de nagyon nehéz is. Jó érzés, ha sikerül egy film, és ha azzal az ember körbejárhatja a világot. De valahogy engem a munka mégse hódított meg. Nem olyan felemelő. - Nem lehet, hogy csak azért, mert még gyerek voltál? - Lehet, de akkor viszont mostanra meg kellett volna változnia a véleményemnek. Végül is a Napló idején én már egy tizenöt éves nagylány voltam. Egy ekkora gyerek már tudja, hogy milyen az, ha emberek vannak körülötte, már látja, hogy milyen egy pálya. Nekem ez a munka egyszerűen csak adódott. Amikor kis, tanyasi iskolás lány voltam, Ranódi Laci bácsi lejött Jászszentlászlóra, ott az iskolában mondott egykét jelenetet, amit megcsináltunk, aztán hívott próbafelvételre, és azt mondta, hogy szeretné, ha én lennék Árvácska. Elvállaltam. Nekem van három bátyám, szóval, négyen vagyunk édestestvérek. Az anyukám elvált. Aztán tizennyolc év után megint férjhez ment, onnan is van még két kislánytestvérem. - Nem volt furcsa gyerekfejjel, hogy két ennyire különböző világban éltél? Hogy egyszerre csak idehoznak, aztán visszamész, megint ide, megint vissza... - Nem, nem. Én, amikor feljöttem ide, akkor ugyanannyira tudtam, hogy ez egy más világ, mint ahogyan most tudom. Itt ilyenek az emberek, és én alkalmazkodom hozzájuk, amikor meg visszamegyek Kecskemétre, ami megint egy másik világ, és teljesen mások az emberek, akkor meg hozzájuk alkalmazkodom. Nagyon szeretem, ha szeretnek, talán ennek érdekében tudok így alkalmazkodni. - Az Árvácskában nagyon nagy sikered volt, ilyenkor valami történik az emberrel. Nyilván a családban is... - Semmi. Anyuék sose voltak olyanok, hogy az én lányom színésznő, soha. Megnézték a filmet, jó, tetszik, kész. Ezzel ennyi. - És éltétek tovább az életeteket? - igen. Teljesen természetesen. - Hogyhogy ilyen hamar férjhez mentél és gyereked lett? Mert ez azért elég gyorsan jött. - Ehhez el kell mondanom, hogy amikor az Árvácskát csináltam, anyunak a gyerekekkel kellett otthon lenni, így aztán ő sose tudott velem jönni filmezni. De egy hétéves gyereket azért mégse engedhetnek hónapokig egymagában egy szállodában lakni, úgyhogy a tanárnőm jött velem. Amikor vége volt a filmezésnek, utána mindig együtt tanultunk, összebarátkoztunk. Neki nem volt lánya, és nagyon szeretett engem. Én is szerettem. Azután anyuék Szentlászlóról Kecskemétre költöztek, mindegy, miért, elköltöztek, én meg megint a tanárnőmnél maradtam, nála laktam. De a
nyári szünetben elutaztam anyuékhoz, ahol közben apukám - a mostohaapám - agyvérzést kapott, és egy hónapon belül meghalt, úgyhogy anyám ott maradt a testvéreimmel. Neki egyedül kellett eltartania az egész családot, a lakást, úgyhogy éjjel-nappal dolgozott, én meg azt csináltam, amit akartam. Megismerkedtem a férjemmel, a nyár végén terhes maradtam, kész. - De akkor te még iskolás voltál, nem? - Még vissza is mentem a gimnáziumba, elkezdtem az évet, de aztán úgy jöttek a dolgok, hogy nem akartuk elvetetni a gyereket. És azt mondtam, ha már megtartom, akkor úgy nevelem, hogy ha még fogok is valaha filmezni, ez a gyerek a mamát ne csak a tévéből ismerje, ne csak ott lássa és ne csak egy évben egyszer találkozzon vele, hanem akkor én azt magamnak szülöm, az tényleg az enyém legyen. - Hogy tudtad annyira gyerekfejjel így elhatározni, hogy mit akarsz? - Nehéz volt. A férjemnek, Pistának nagyon nagy feladata volt ebben. - Ő is akarta a gyereket? - Igen, ő akarta jobban. Talán féltett engem, azt gondolhatta, hogy ha elvetetem és visszamegyek a gimnáziumba, akkor esetleg nem maradok vele. Szóval, lehet, hogy tartott attól, hogy utána ő nem kell nekem. - Miből gondolta? - Nem tudom neked megmondani. Talán abból, hogy én más körökbe jártam, hogy rajta kívül sok embert megismertem, volt köztük gazdagabb meg jobb is, szóval, azt hiszem, kicsit azért is ragaszkodott a gyerekhez, hogy mi együtt maradjunk. - És ez így is történt. - Így. Együtt maradtunk, élünk. - Egyszerűen azért, mert ő volt az, aki gyerekkorodban jött, vagy mert tényleg kielégíti minden igényedet? - Nem azt mondom, hogy az én férjem a legtökéletesebb, egy fenét. Nem egy szuper. Átlag. Van nála jobb, van szebb, kedvesebb, ez mind biztos, de én szeretem, nekem ő megfelel. - Nem ellenzi a filmezést? - Nézd, most, hogy forgatok, természetesen vannak olyan jelenetek, amiket az ő barátai nem értenek meg, hogy hogyan csinálhatom. Nem értik, hogy ez itt más világ. Hogy nekem ez a munkám. Mint másnak, hogy orvos. Ő tulajdonképpen engedi, nem mondja, hogy ne csináljam, vagy hogy ő nem szeretné, csak hát úgy nevelkedett, olyan családi légkörben, hogy náluk az a törvény, hogy a feleségnek makulátlannak kell lennie. Tudod, ő félcigány. Talán félt engem, de nem tiltja. Nézd, ez olyan dolog, hogy ha Pista szemszögéből nézem, akkor teljesen megértem, és azt mondom, "oké, rendben van, hogy aggódsz", mert nagyon ritka az a színésznő, aki tartani képes magát. Ezt Pista is tudja, én is tudom. De ha a másik szemszögből, az én fejemből nézem, akkor azt gondolom, hogy hülyeség, mert hiszen én szeretem a férjemet, akkor meg minek csal-
nám meg? És akkor azt mondom neki: "Hülye vagy, ha nem érzed, hogy nem érdekel más. Azt neked meg kell értened, hogy ez a jelenetben van, hogy én ezért kapom a pénzt." Nem tudom biztosan, de szerintem megérti. - Ő is ennyire fiatal? - A huszonkettőt töltötte áprilisban. - Ő volt az első szerelmed? - Igen. - És ha azt kérdezem: mit jósolsz, ez Így marad köztetek? - Erre megint azt mondom, hogy nem tudom. Tudom azt, hogy ha a férjemmel maradok és hosszú életet élünk együtt, akkor a filmezés nem fog menni. Ez holtbiztos! Ha viszont ragaszkodnék ahhoz, hogy márpedig én színésznő szeretnék lenni, akkor nekem nem lesz ez a családi életem, mert ezt a kettőt hosszú időn keresztül nem lehet együtt csinálni. Jó, most itt van ez az egy film, ez kivételes eset, de azt, hogy én állandóan jöjjek-menjek, ő biztosan nem tudná elviselni. - És mit gondolsz, mi lesz? - Én nem döntök. Nem mondom azt, hogy "színésznő leszek, és mert tudom, hogy ez neked nem jó, váljunk szét". Nem. Ahogyan a sors hozza. Ha valamiért úgy történik, akkor úgy lesz, de különösebben nem gondolkodom ezen. - Hogy lehet az? - Nézd, lehet, hogy hülyeség, de úgy érzem, kicsit már elkéstem. - A színésznőséggel? - Igen. Szerintem az a négy év nagyon nagy kihagyás volt. - Mások még csak most jelentkeznek a főiskolára, mögötted meg már filmek állnak, férjed, gyereked van, olyan ez, mintha minden felnőtt dolog veled már gyerekkorodban megesett volna. Annyira korán történt minden! Mondd, volt neked egyáltalán gyerekkorod? - Nem. Tényleg nem. Mégpedig azért, mert mi, amíg nem költöztünk Kecskemétre, tanyán éltünk, és azért egy tanyasi gyerek élete más. Nincsenek közvetlen barátai, nem tud eljárni moziba, nem sétálhat az utcán, ott tulajdonképpen különösebb élmény csak az, hogyha a nyári szünidőben elmegy egy hétre táborba. Ezenkívül más nincsen. Én első osztályos koromtól kezdve minden évben dolgoztam egy-egy filmben, és az elég hosszú idő, azt le kell forgatni, utána ott a szinkron, közben iskolába kell járni, volt, amikor a nyári szünetben is forgattunk, tehát nekem az volt a gyerekkor, ami az iskolában történt, hogy ültünk a padban és tanultunk. Mást nem tudok mondani. - Milyen volt a többi gyerekkel a viszonyod? - Na, látod, a suli, az megint más világ. Ott kimentünk, fociztunk, játszottunk, de különben semmi. Semmivel nem voltam jobb vagy más, mint akármelyik lány. Ugyanúgy összevesztünk, ugyanúgy verekedtünk, mint más gyerekek máshol. - Nem is kérdezgették, hogy mi volt, hogy volt? - Én ilyenkor legszívesebben kihúztam magam aló-
la, mondtam: semmi. Hazajöttem, kész. - Olyan nem fordult elő veled, hogy a forgatás alatt beleszerettél a partneredbe vagy valakibe? - Nem. De annyira nem, hogy - várjál csak, melyik filmben is, azt hiszem, a Társkeresésben volt, ahol a Páger Antal számára kerestem társnak Dajka Margitot - amikor a szerep szerint együtt jártam egy velem egyidős fiúval, és nagyon szeretjük egymást, na, vele mindig direkt egy kocsiba raktak minket, hogy beszélgessünk, megismerkedjünk, összebarátkozzunk, hogy könnyebb legyen eljátszani. Mi ültünk hátul az autóban, én mindig a sofőr mögött, ő a másik oldalon, én néztem erre, ő meg amarra. De mindig így volt. A jeleneten kívül mi sose beszélgettünk egymással. Valahogy nem volt miről. - És a filmvilágban nem akadt valaki olyan, aki rád azt mondta volna: ez a kislány tetszik nekem? - Nem, mert amikor az utolsó filmet befejeztem, tizenöt éves voltam, és általában mindig ugyanazokkal az emberekkel dolgoztam, akik engem egészen pici korom óta ismertek. Senki nem úgy nézett rám, mint egy lányra. Ez a mai napig is így van. Ma is, ha rágyújtok vagy valami olyasmit csinálok, akkor azt mondják: "Na, most már kezdesz egy felnőtthöz hasonlítani." Tehát szerintem senkiben nem merül fel, hogy én egy húszéves nő vagyok. - Volt valaki - Mártán kívül, mert róla tudom -, aki segített volna neked? - Ezt nem tudom, mire érted. - Arra, hogy a filmezésen kívül is kicsit foglalkozott volna veled. - Azt biztosan te is tudod, hogy a rendezőknél az van, hogy amíg tart egy forgatás, addig kell az ember. Amikor vége a filmnek, mindenki másikba fog és megint más emberekkel foglalkozik. Tehát én úgy éreztem, hogy ez természetes, és tulajdonképpen nem is hiányzott, az eszembe sem jutott ez a dolog. De most, hogy visszagondolok, tényleg nem fogta meg senki a kezemet. Mindenki mondta, hogy ezt kellene csinálni, azt kellene csinálni az életemmel, így lenne jó, meg úgy lenne jó, de végül is... - Tehát a forgatás után megszűnt a közösség, és te egyedül maradtál. - Persze. Visszamentem az iskolába. Aztán, amikor jött egy másik film, akkor megint telefonáltak. Kész, ennyi. - A két film közti idő mintha nem is lett volna? - Talán az utolsó időben mégis, mert Márta, akivel négy filmet csináltam, például, amikor Amerikában volt, küldött nekem képeslapot, meg hozott egy-két ajándékot. Tehát ő emberileg is más volt, mint a többi. Ő biztos, hogy szeret engem. - Márta mesélte nekem, hogy félig-meddig a saját lányának tekint, és egy időben nagyon szerette volna, hogy tényleg a családjába tartozz. Még Jancsóval beszéltek arról, hogy esetleg örökbe fogadnának, de te akkor azt mondtad, hogy neked megvan az anyukád, megvannak a testvéreid, szóval, hogy van családod. neked
másik nem kell. - Nézd, ez olyan dolog, hogy "jaj, de helyes kislány, de jó lenne, ha az enyém lenne", de én nem éltem bele magam abba, hogy a Márta lánya lennék, mert ilyesmibe nem szabad. Ha én beleélném magam valamibe, ami aztán esetleg nem úgy jönne be, akkor az nagyon nagy csalódás lenne. - Komolyan mondom, te olyan megfontoltan beszélsz, mint egy magam korabeli nő - sőt! - Ezt nemcsak te mondod. Akikkel beszéltem, újságírókkal meg másokkal, azok mind ezt mondták. De én nem ilyennek akarok látszani, csak hát ezeket gondolom, és nem mondhatom másképp. - Elhiszem, de mégis furcsa egy ennyire fiatal lánytól, hogy úgy gondolkodik, mint valaki olyan, aki már nagyon sokat élt. - Hát igen, elég sok is volt. Azt hiszem, tizenkét éve van ez a forgás, hogy egyszer fent, máskor lent. Egészen jól meg lehet szokni. Amikor fent voltam, én akkor sem éltem bele magam abba, hogy ez most tényleg így van. Tudtam, hogy szeretnek, ha akármikor feljöttem Pestre és bementem a produkcióba, mindig mindenki nagyon kedves volt, de utána én mindig viszszamentem. - Nem volt megrázó visszamenni? - Természetes volt. - Soha nem is vágytál el abból az életből? - De igen. Vágytam. Mégis - én rá voltam utalva, hogy mindig magam döntsek, hogy én határozzam el, mit akarok -, látod, maradtam. - Mitől lett benned ez a felnőttség? - Talán, mert sose voltam elkényeztetett, agyonbabusgatott kislány. - A saját gyerekedet hogyan képzeled el nevelni? - Én azt mondom, hogy amit én nem kaptam meg, azt ez a gyerek kapja meg. De a nevelésből nem csinálok problémát, egyáltalán nem. Én a fiamat úgy nevelem, ahogy jön. Nem mondom, hogy most ebbe az irányba menj, és abból nem lehet kitérni. Például ma azt tartják, nem jó, ha a gyerek a szülei mellett alszik el. Ez egy modern gyereknevelési elv. Én meg azt mondom: "Miért ne alhatna el mellettem a fiam? Miért kell őt kiszorítani egy külön sarokba? Hogy szerencsétlennek érezze magát, hogy őt nem szeretik?" Hadd aludjon el ott, nálam, aztán majd én a helyére viszem. Tehát ebben is úgy van, hogy ahogy jön, úgy lesz. Előre sose tervezek el semmit. - Szerinted mi a feladata egy nőnek a házasságban? - Nálunk az van, hogy mind a ketten dolgozunk, utána hazamegyünk, ha olyan kedve van, akkor a férjemmel együtt takarítunk vagy együtt megfőzünk, máskor ő mos, én takarítok, vagy fordítva. Ő eléggé hangulatember, az is előfordul, hogy leül újságot olvasni, és akkor én csinálom meg az egész munkát. Beül a fotelbe, és lehet körülötte takarítani, vasalni, főzni, kiszolgálni, elé tenni az ételt. - Szóval, ő az úr a háznál. - Ezt így nem tudom neked megmondani, mert van,
amikor én vagyok valamiért kiborulva, és akkor természetes, hogy ő fogja be a száját. Máskor fordítva: ha őt idegesítették fel, akkor én nem szólok, csak majd ha megnyugszik, akkor beszélem meg vele a dolgokat. Az azért biztos, hogy én a házasságomban nem vagyok rámenős. - Te tulajdonképpen minek érzed magad: korán érett gyereklánynak vagy felnőtt nőnek? - Én úgy érzem, felnőtt vagyok, hiszen teljesen magam intézem az életemet. Talán, ha a mamám szaladgálna hozzám segíteni takarítani, mosni meg a gyerekre vigyázni, akkor lehet, hogy egy kicsit még úgy érezném, hogy fiatal vagyok. De nálunk ilyen nincs. - Szerinted milyen egy igazi nő? - Megint nem tudok rá válaszolni, mert az egyik ilyen, a másik olyan. Szerintem, egy nő legyen nő, tehát ne akarjon olyan dolgokat csinálni, amik nem neki valók, például ne akarja uralni a férfiak életét. Legyen házias, végezze el azokat az alapvető dolgokat, amelyek végül is rá tartoznak, ugyanakkor legyen tekintélye, hogy el tudja érni, amit akar. Szép szóval. Ha a férfi azt mondja, hogy neki most egy hi-fi torony kell, akkor ne az legyen, hogy "hát jó", akkor is, ha az egyáltalán nem jó, de azt se mondja csak úgy, hogy "öregem, erről szó sem lehet", hanem szépen magyarázza meg, hogy miért nem. Szóval, hallgasson, ha kell, és mondja, hogy "igen, igen", ha az úgy jó, de a fő feladatokban ő döntsön. És ha előáll egy probléma, akkor álljon a sarkára. Így gondolom. Minden családban van egy rend, egy törvény, ami nálunk a négy év alatt eléggé jól kialakult, én pontosan tudom a helyemet. Abban, hogy ilyen vagyok, nagyon nagy szerepe van Pistának. Tudni kell, hogy amikor összekerültünk, én nem tudtam főzni, nem tudtam szépen mosni, takarítani. szóval, amit ma tudok a házasságról, és ahogyan élek benne, az a megismerkedésünkkor nem így nézett ki. Gyerek voltam. És hát milyenek a fiatalok? Legszívesebben állandóan egymás ölében ülnének, hát én is így kezdtem. Annak ellenére, hogy tudok szeretni, feleségnek kiállhatatlan voltam. Pista engem tulajdonképpen megtanított, megnevelt. - Soha nem elégedetlenkedtél? Nem mondtad magadban, hogy ez azért sok, ezt nem csinálom? - Dehogynem. Hát hol nincs ilyen? Mindenhol van. Csak én azt, amit gondolok, nem magamnak, hanem neki mondom. Ha például el akarnék válni, azt is rögtön megmondanám, azért, hogy tudja, ahhoz tartsa magát, és mert ilyenkor általában még mindig van egy madzag, amit meg lehet húzni - hogyha akarja, akkor meghúzhassa. - Most kérdezek valami olyat, amit ha csak rád nézek, az eszembe sem jutna, mert annyira hamvas vagy, úgy árad belőled a tisztaság, de ugyanakkor tudom, hogy felnőtt nő is; hogy anya is vagy. Szóval: szerinted fontos az életben az ágy, ez a fajta szerelem? - Szerintem az életben minden hozza magát, tehát ahhoz, hogy nekem gyerekem született, kellett az ágy, kellett egy ember, akivel szívesen lefeküdtem. És ez a
gyerekszülés után is folytatódott. Ugyanúgy szeretjük egymást, csak közben annyi történt, hogy már négy éve vagyunk együtt, már nem ugrálunk a boldogságtól. Jó, most katona, úgyhogy ez megint olyan időszak, amikor örülünk, ha havonta egyszer vagy kétszer hazajöhet - ez most más. De mielőtt elvitték, nálunk már beállt a megszokott életrend, hogy szeretjük egymást, de amikor hazajön, már nem ugrálunk, és ha meglátjuk egymást az utcán, nem futva megyünk egymás felé, hanem mint egy rendes családnál szokás. Szeretjük a másikat, de különösebben nem bókolunk egymásnak. - Mit tennél, ha megcsalna? - Semmit. Mert ha elé állnék, vagy a nő elé, és veszekednék velük, hogy "fejezzétek be!", az csak annál rosszabb lenne. Annál inkább szeretnék egymást, ez teljesen érthető. Semmi ilyet nem tennék, hanem tisztáznám magamban, hogy én ezt el tudom-e viselni, meg tudom-e bocsátani. Ha igen, akkor azzal kész. Ha meg nem, akkor még inkább kész - azonnal elválnék. De ilyet nehezen tudok elképzelni. Mert szerintem nincs olyan ember, aki ne csalná meg a feleségét, úgyhogy ezt el kell nézni. Náluk meg különösen úgy van, hogy a férfi nem hibás. Hibás és mégsem az, mert olyan alkalmat ad neki egy lány, amit egy férfiember nem hagy ki. Nem megy - egyik sem! - És mi lenne, ha ez fordítva történne? - Hogy én csalnám meg? Mondtam neked, hogy ők elvárják, hogy a feleségük makulátlan legyen. őnáluk az a törvény, hogy az asszonyt ne lássák mással, az ne üljön le egy presszóba valakivel, ne sétáljon más emberrel. Ne! Az legyen makulátlan! Úgyhogy, ahogyan én őt és a családját ismerem, ha megtudná, hogy megcsaltam, szerintem, úgy vágna ki az ablakon, hogy csak úgy röpülnék. - Ezzel szemben te megbocsátanál, elfelejtenéd, ha úgy adódna, mert az a nő dolga. - Megbocsátani talán lehet, de elfelejteni nem. Tehát, ha még egy hasonló alkalom jönne, akkor én azt a lapot is odatenném az asztalra. Ő viszont lehet, hogy az elsőnél elválna tőlem. Nagyon valószínű. - Amiket mondasz, az már megint egy negyvenéves nő bölcselete, bárcsak én lennék ilyen! Emlékszem arra, hogy amikor Frenreisz Karesszal éltem együtt, ha valami ilyesmi kiderült, én rögtön robbantam, törtem-zúztam és abban a pillanatban mentem el. Na, mindegy! Egy utolsó kérdés: mit kívánsz magadnak az életben? - Nem vágyom nagyon nagy életre, csak kiegyensúlyozottra. Egy darabig jó az, hogy egyszer fent, máskor lent, de eljön az idő, amikor az ember szeretne megállapodni, hogy azért az élete ne akkora nagy változásokkal teli legyen. Igazából én a legjobban azt kívánom, hogy nagyon sokan szeressenek. Nekem fontos, hogy mindenki szeressen. Nagyon fontos az, hogy ha bemegyek valahová, ahol régi ismerősökkel találkozom, akkor az ne csak nekem legyen jó, hanem ők is örülni tudjanak, hogy látjuk egymást. Azt kívánom, hogy ismerjenek engem, és azért szeressenek, amilyen
vagyok. Ne várjanak tőlem csodát, de ne is nézzenek le túl kicsire. Mert én is ugyanolyan ember vagyok, mint a többi. MÉSZÁROS MÁRTA - Igaz, hogy Amerikába mész dolgozni? Úgy hallottam, két nő együttéléséről forgatsz. - Jó informátoraid vannak! Tényleg kint forgatok - ha Isten, a párt és mindenki úgy akarja -, szerződésem van rá. Az is igaz, hogy két nő barátságáról szól a film. Merőben más-más társadalmi közegben élnek, az egyik New York-i újságírónő, szóval, kiváló környezetből jön, s egy riportsorozat kapcsán összeismerkedik egy kis faluban élő, egyszerű háziasszonnyal, akinek két gyereke van, a férje iszik - szóval, a legbanálisabb felállás. Ez a szerencsétlen asszony egyszer csak kifakad, elmondja, hogy tizenhét évesen ment férjhez, gyerekeket szült, utálja az iszákos férjét, de nincs szakmája, nincs hová mennie, mihez fognia. A riport lemegy a tévében, az egyiknek nagy sikert hoz, a másiknak szörnyű tragédiát, ami végül öngyilkossági kísérlethez vezet - görög tragédia. És akkor a riporternő, akinek lelkiismeretfurdalása van, megszánja a másik nőt, elmegy hozzá, magához veszi, munkát szerez neki és elkezdi felhozni az életben. Szóval, a két nő együtt lakik, és egymást támogatva él - ez már szétbontja a banális struktúrát, ez már gyanús. Úgyhogy, amikor az anya a gyerekeiért kezd harcolni, nem adják neki, mert rájuk fogják, hogy leszbikusok. - Én meg emlékszem, hogy amikor Kovács Katival forgattál, rád is ezt mondták, és hogy azért is ment szét a házasságod, mert biszexuális vagy. - Ami egy nonszensz, sokat nevettünk rajta a családban. De hét-nyolc éve Párizsban is volt egy érdekes esetem. A Taviani fivérek meg akartak ismerkedni velem, és egy francia barátnőm, egy professzornő, összehozott minket. Ültünk egy étteremben, ettünk, ittuk a jó vörösborokat, dumálgattunk, amikor ez a Martina barátnőm elkezdte mondani, hogy milyen romantikus dolog, hogy Márti halálosan szerelmes Jan Nowickibe, mire ezek egymásra néztek, és elkezdtek röhögni, aztán poharat emeltek, és ittak az egészségemre. Nem értettem. "Egy filmrendezőnő, aki szerelmes egy férfiba! Hát ez nagyon vicces!" Érted?! Még ezen a szinten is így gondolkodnak. Az erős egyéniséget, az alkotóerőt egy nő részéről csak valami perverzióra tudják visszavezetni. Az más kérdés, hogy szerintem az alkotás folyamata valóban biszexuális. Vagy akár "triszexuális", olyan értelemben, hogy ha én egy színésznővel, egy gyerekkel vagy akár egy kutyával együtt dolgozom, akkor igenis halálosan szerelmes vagyok belé. De nem szexuálisan, hanem érzelmileg. Másképp nem lehet. Hát aki téged képvisel a vásznon a testével, a lényével, az egyéniségével, azt szeretni kell. - Ez az, amit félremagyaráznak, hogy "naná, bizto-
san a nőket szereti". Nem gondolod, hogy az ilyesmik miatt, mint amik téged is értek, lesznek világszerte harcos feministák az erős nők - és igazuk van? - Nézd, amikor a világban lezajlott az a szenvedélyes és számomra ellenszenves emancipációs hullám, akkor én mindkét részről szörnyű szélsőségeket tapasztaltam. Az egyik szélsőséget a saját bőrömön éreztem; engem Magyarországon mindenki utált, gyűlölt, mert nőkről csinálok filmeket, meg amiatt, hogy "meglovagolom az elvet". Csak azt nem vették észre, hogy engem mindig ugyanazok a fajta emberek érdekeltek: az erős egyéniségek, a maguknak valók - férfiban és nőben egyaránt. Férfiban is az erőshöz vonzódom, és azt mondom, hogy ha egy nőies férfival kellene együtt élnem, akkor inkább lennék együtt egy nővel, mert az nőnek érdekesebb, bonyolultabb. - Azt hiszem, te vagy az, akinél költői a kérdés, hogy hiszel-e a női egyenjogúságban? - Hogy én hiszek-e benne, az mindegy. A lényeg a tény, nevezetesen, hogy a szocializmusban egyenjogú kell, hogy legyen a nő. Azért is kell, mert a mai fizetések mellett csak a férj nem tudja eltartani a családját, tehát a nőnek el kell mennie gyárba vagy irodába dolgozni, és abban a pillanatban már más lesz a funkciója. Akkor máris egyenrangú partnerré vált, mert ő is keres, esetenként ugyanannyit, mint a férje, de még az is előfordul, hogy ő hozza a többet a házhoz. Vagyis: a férjnek felül kell vizsgálnia a gondolkodásmódját, hogy ezután már nem áll a "gyere, itt a vacsora, megterítek, egyél". Más kérdés, hogy számomra ezek a dolgok nem jelentenek presztizskérdést. Én, ha hazajövök a forgatásról, mert tudom, hogy Nowicki szereti a húslevest, nekem meg kikapcsolódás a főzés - mert addig legalább nem jár az agyam, nem vagyok idegbeteg, nem cigarettázom és nem iszom le magam -, hát fogom, és főzök neki, a gyerekeknek, a vendégeknek. Az sem presztizskérdés, hogy ki mosogat. De ha fáradt vagyok, és ezt a párom nem veszi észre rajtam, és nem mosogat el helyettem, akkor az nem egy kapcsolat. A kapitalizmusban elsősorban a szegényebb rétegek asszonyai küszködnek ugyanezzel a problémával - hasonló okokból. De van még egy ok, amely a gazdagokra is érvényes, és ez az, hogy kitolódott a nők életkora. Tehát egy negyven-negyvenöt éves asszony még fiatalnak számít. Ha mondjuk, húszévesen ment férjhez, a gyerekei felnőttek, a férje dolgozik, ő megbolondul otthon az egyedülléttől - tehát kell hogy munkát, hivatást keressen magának. Ezért nem véletlen, hogy ma a negyven fölötti nőknek két típusa létezik. Az egyikbe tartoznak azok, akik idegbetegek, pszichoanalízisre járnak, isznak és kapkodnak a fiatal fiúk után, a másikba azok, akik kitalálnak maguknak valami foglalkozást. És akkor viszont felbomlik a család, mert a férj egyszer csak azt veszi észre, hogy a felesége megváltozott, hogy már nem az, akit húsz éve megszokott. Abban a pillanatban, amikor a nő dolgozni kezd, bekerül az adminisztratív, a hatalmi struktúrába, csakhogy ez a mi mai
világunk egy férfistruktúra, férfihatalom. Hát nézd meg a Híradót, férfiakat látsz ölelkezni, csókolózni, csak nagy néha szorul be közéjük egy-egy nő, annak is koronája van, királynőnek kell lennie, vagy a legszebbnek, vagy mit tudom én, micsodának. De még így is egyre több lesz az alkotó-dolgozó nő. Mert ha olvasod, mondjuk, a New York Times vasárnapi mellékletét, akkor ledöbbensz, hogy például az irodalmi bestsellerlistákat mind nők vezetik. Franciaországban és mindenhol ugyanez a helyzet. Jó, ezek között nagyon sok a közepes, az érdektelen, de egyre többen vannak. Ugyanígy a filmszakmában. Amikor én '68-ban megjelentem Locarnóban a filmfesztiválon, úgy néztek rám, mint egy csodabogárra, hogy: jé, egy filmrendezőnő! Akkoriban volt a Varda, a Chytilova, Eler, én és slussz. '75-ben, amikor elhoztam a berlini fesztivál nagydíját, a filmtörténelemben először kapott női rendező nagydíjat. Ma már ez természetes, már nem döbbennek meg, hanem női fesztiválokat rendeznek. És gondold meg, mindez nagyon rövid idő, tíz év alatt zajlott le! Annyira felgyorsultak az események, hogy még nagyon sok változás tanúi leszünk! Azt pedig végleg nem lehet kiszámítani, hogy háromszáz-ötszáz év múlva - ha még mindig létezik a földgolyó milyen lesz az élet. Már ebben a században is egyre több miniszterelnök-, miniszter-, politikusnő van, de nekik még a végletekig kell ahhoz a struktúrához alkalmazkodniuk, amely abszolút a férfigondolkodás alapján épült fel és fejlődött. Sajnos, a mi társadalmunkban még nagyon kevés nő vesz részt aktívan az élet alakításában. Szegvári Kati hívta fel a figyelmemet egy könyvre, ami itt, nálunk jelent meg, és a száz legfontosabb, legérdekesebb magyar emberről szól. Egyetlen nő nincs benne! Egyet se találtak Magyarországon, még csak illemből sem. És sajnos, a nők még ma is elfogadják azt a szerepet, amelyet rájuk osztanak. Holott ez nem elfogadható szerepkör! Amit én erről gondolok, ahogyan ezzel kapcsolatban érzek, abban nagyon sokat segített, hogy az utóbbi tíz évben sokat utaztam a világban, gyakran jártam Lengyelországban. Azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom, hogy ez az életemet mentette meg, mert ha folyamatosan csak itthon kellett volna élnem, akkor biztosan belepusztulok. Egyedül voltam a filmjeimmel, a gondolataimmal, vákumban kellett léteznem. Magyarországon még az olyan nyitott és demokratikus férfiak is, mint Jancsó és Hernádi, igen konzervatívak. Én a demokratizmust az irodalomban és a költészetben is számon kérem a magyaroktól. Ha végiggondolod, mondjuk az orosz irodalmat, csupa különös nő jut az eszedbe, Natasa, Anna Karenina, Nasztaszja Filipovna... De máshol is. A francia irodalomban ott van Bovaryné, Balzacnak egész sorozata szól nőkről - hadd ne soroljam. Mutass Magyarországon olyan irodalmat, amely alapvetően érinti a nőt! Nincs, mert ez sokkal konzervatívabb ország annál. Talán Németh László a kivétel. Lengyelországról azt mondják, hogy mert katolikus, feudális is, mégis,
a nőnek nagyobb tisztelete, súlya van. Nálunk pedig: "Egy színésznő az nem komoly!" Aki meg komoly, okos, tehetséges, az túl bonyolult meg túlságosan furcsa. Hányszor elmondták ezt például Törőcsikről! De még az új generáció is... Nyilván magadról tudod, hogy neked is állandóan el kell játszanod a szerepet, amelyet tőled elvárnak, ügyelned kell, hogy nézel ki, bevallod-e a korodat - és ez antidemokratikus. - Pontosan így van. Most például egy folkzenész sráccal élek, aki kedves, szép, de tizenkét évvel fiatalabb nálam. És ezért tagadnom kellene. Nem tagadom, mert fütyülök rá, de kellene. És nehogy azt hidd, hogy az anyám előtt, mert ő hetvenöt éves, de megérti, hanem idegenek, a világ előtt. Tudod, kellemetlen érzéseim vannak ezzel kapcsolatban, hogy: miért?! Csak azért, mert nálunk nem tudják elfogadni, ha egy nő fiatalabb férfival él együtt? Ugyanakkor, amikor, ha egy hatvanéves aggastyánnak huszonöt éves felesége van, azt rendben lévőnek találják, az úgy jó. - Nézd, én soha nem törődtem ilyesmivel. Nowicki hat évvel fiatalabb nálam, ami egyébként azért furcsa, mert korábban mindig az idősebb férfiak vonzottak, de nála nem érdekelt a kora, mert olyan volt... Emlékszem, micsoda őrületes lelkiismeret-furdalást éltem át, amikor negyvenhárom évesen terhes lettem. Hivatalosan még Jancsó felesége voltam, és tiprolódtam, hogy mit csináljak, szüljek, vagy ne. Mi lesz Jancsóval? Megbántom, tönkreteszem. Elvetettem. Jancsónak később lett gyereke, és ez természetes. Elfogadom, hogy egy idős férfi örül, ha egy kisgyerek totyog körülötte, de azt nem, hogy ez visszafelé nem működik. Ebbe se szabad beletörődni! - igen, csak kínos, hogy nekem bármilyen ügyben hazudnom kelljen a világ kedvéért. - Nem szabad, hogy kínos legyen, és nem kell hazudni. Mert lehet, hogy ezzel a fiatal fiúval a szerelmed a szebbik dolog. Végül is Marguerite Duras, aki hetvenéves, egy huszonnyolc éves fiúval kezdett el élni, különös, nagy szerelemben, ami a poklok mélyére vitte, amiben volt minden: pia és leépülés, pusztulás, elvonókúra, aztán a gyógyulás - és ez még ott is felháborította a társadalmat -, de végül ez a Duras hetvenéves korában megírta a Szeretőket, az egyik legszebb szerelmi regényt, amely a világon létezik. Az élet kiszámíthatatlan. - De közben akárhogy felháborodnak az emberek, látod, mégis ezek a dolgok érdeklik őket a legjobban. Talán éppen azért, hogy jól felháborodhassanak. - Persze! Benned is, bennem is mindig azt látják: ez a rohadt kurva még ezt is meg meri tenni?! Mert ők nem merik megtenni, de azért hallani szeretnek róla. Ebben irigység is van, és az már senkit nem érdekel, hogy neked az a fiatal férfi mennyire fontos, és hogy mennyire az életed része. - Szerinted mit látnak a fiatal férfiak egy idősebb nőben? - Nem tudom. Ha szerelem, akkor teljesen mindegy - a szerelem kortalan. Múltkor jött hozzánk egy spa-
nyol barátom, aki azt mondta, hogy a felesége sokat mesélt rólam, és abból pont ilyen szépnek, ilyen helyesnek képzelt engem. Mondom: "Hát, sok mindent lehet rám mondani, de hogy szép lennék, azt nehezen. Nowicki, amikor először találkoztunk azt mondta, hogy ő ilyen csúnya nőt még nem látott. Mire Janek nevetett: "De azóta eltelt tizenegy év, és ma nekem ő Anna Karenina." Ez vicces - de az ember átértékelődik. - Mennyire irigyellek! Tizenegy év szerelem... Nem baj, még nekem is lehet ilyen. Csak tudod, rettegek azoktól az időszakoktól, amikor egyedül kell lennem. megőrülök a magánytól, és sajnos, ilyenkor hajlamos vagyok kapkodni, rosszat lépni. - Pedig nem érdemes, nem szabad tönkretenni saját világodat csak azért, hogy valakivel egy kicsit együtt légy... Hogy legyen melletted egy férfi, akármilyen, csak legyen... Csak azért, hogy ne egyedül kelljen lefeküdnöd, vagy hogy valaki fölhozza a bőröndödet. Én úgy gondolom, vagy legyen egy erős partnered, akivel az élet érdekes, különös, küzdelmes, aki adni tud neked - és az lehet akár huszonhat, akár hatvankét éves -, vagy ne legyen semmilyen. Mert miért kell a partnerség? Azért, mert közös a felfogásotok a világról, az ízlésről, az életformáról, mindenről, vagy mert olyan a szexuális vonzalom, vagy mert családot akarsz alapítani. Sok ember, miután fél az egyedülléttől, a magánytól, inkább rossz életformát választ, de te tehetséges vagy, meg tudod keresni a pénzt - kár föladnod magad. Én az ilyesmit nem nagyon értem meg a nőknél. Lehet, hogy önzésből nem értem, mert nekem van családom, vannak gyerekeim, barátaim, érdekes emberek. Én Jancsó fiát se azért szeretem, mert a Jancsó fia, hanem mert "olyan", mert nagyon közel áll hozzám az egyénisége. Mert érdekel a fantasztikus tehetsége, a "szentsége", de még az őrületes korlátai is, szóval, mert izgalmas ember. - De, gondolom, a korlátaiban nem csak ő hibás? - Persze. Kellene mellé egy menedzser, ez az egész világon így van, kivéve itt. Hát nézd meg Czinkóczit, aki egy elementáris tehetség, azonkívül gyönyörű és fantasztikus! Rettenetesen szegény sorból jött, nagyon mélyről és bonyolultan, hát az embercsináláshoz nem elég, hogy néha-néha játszik egy filmben. Ehhez egy életforma kellene, nevelni, alakítani kellett volna, mindenhova vinni, főiskolára küldeni. Zsuzsi sorsa - bármily furcsán hangzik - nekem a kelet-európai Marylin Monroe-é. Csak Monroe bekerült a gépezetbe, harcolt, kitalálta magát, lefeküdt, mindent megtett. De tiszta volt és sebezhető - és nagy színésznő. - Szerintem mégis ugyanolyan maradt, amilyen volt. - Ugyanolyan. Nagy egyéniség volt és maradt is mindenkor, de a korlátai is megmaradtak. Az a sérült kislány egész életében hordozta és nem tudta feldolgozni a múltját. Furcsa módon, az amerikaiaknak még nem jutott eszükbe filmet csinálni a gyerekkoráról, pedig már mindenfélét megcsináltak róla, de pont a legérdekesebbet, a tizenhat éves koráig terjedő időt
kihagyták. Azt, amikor először megy férjhez és először lesz öngyilkos, még az előtt, hogy fölfedezné saját erejét. Egyébként érdekes, hogy őt is egy magyar, egy fotós fedezte fel. Volt egy divatlap, a Look, ahova akkoriban ilyen kis görlöket kerestek, és az egyik menedzser szólt ennek a Dénes nevű fotográfusnak, hogy van itt egy érdekes lány. Az elment vele a sivatagba, és elkezdte fotózni - Monroe csak akkor jött rá, hogy erotikus és tehetséges. Döbbenetesen hatott a férfiakra - és magányos volt egész életében. Szeretném ezt Amerikában megcsinálni. Remélem, nem lopják el a sztorit - most, hogy megírtuk a kisebb fiammal. De visszatérve Zsuzsira, vele mi lesz?! Jó, én most csinálom a Napló második részét, és biztos, hogy megint nagy alakítás lesz, de ez nem elég. Hát hogyan kaparja ő ki saját magát? Ő is tiszta ember. És Kovács Kati... Amikor a második filmemben, a Holdudvarban dolgoztunk, Törőcsikkel forgatott együtt, aki nagyon nyitott és kedves volt vele, noszogatta Katit, hogy menjen a főiskolára tanulni. Mindegy, hogy lesz-e belőle színésznő vagy sem, de valami alapdolgot, valami magatartásformát, műveltséget és stílust tanulhat. Ebben Marinak tökéletesen igaza volt. Kati akkor olyan sok filmben játszott, hogy vizsga nélkül is fölvették volna, de ő nem ment. Nem értettem, és meg is haragudtam rá. Bár tudom, hogy mindenki a saját sorsát éli, de mondtam neki, hogy "ezt nem értem, ez hülyeség, mert akármilyen ösztönös tehetség az ember, és az akármilyen erőt is ad neki, csak egy ideig működik. Harmincéves kor körül elfogy ez az erő, ha nincs az embernek kellő műveltségalapja, stílusa, tudása. Azt addigra meg kell szerezni." A Napló második része tulajdonképpen erről szól. Egy generáció felnőtté válásáról az ötvenes években, pontosabban ötvenhatig. Számomra, és azt hiszem, sokak számára, ez volt a legfontosabb korszak, annyi minden zajlott. A háború után a sztálinizmus, a rákosizmus, az, hogy mi csak utólag érthettük meg a történelmünket, Jaltát, Európa újrafelosztását, aztán jött ötvenhat. És ebben a történelemben ott egy lány, aki tizenhét évesen azt mondja: én filmrendező leszek. Akkor ez nem volt könnyű, enyhén szólva körberöhögtek. Mindenki röhögött, és mondták, hogy "ilyen nincs! Ebben a szakmában nincsenek nők, ez férfifoglalkozás...!" Ennek a filmbéli lánynak, aki én voltam, ahhoz, hogy filmrendező lehessen, vissza kell mennie abba az országba, ahol gyerekeskedett, és ahol annyi sérülés érte. Ahol meghaltak a szülei, ahol az apját letartóztatták és elvitték, és ő sose tudta, hogy igazságtalanul vagy igazságosan, csak sejtette, ami 55-ben kiderült, amikor utólag rehabilitálták őket... Szóval, a lánynak vissza kell mennie oda, ahol az élet ellenséges volt vele, és ő nem is értette, hogy miért. Ez a visszatérés Moszkvába szinte árulásnak hat, de ő mindenáron filmrendező akar lenni. Engem ma is alapvetően két dolog érdekel a világban: a film és a család. Összefonódva. Én soha nem tudtam szétválasztani a kettőt. Vannak alkotók, akiknél ezek kizárólagosan
működnek. Az alkotás az magány, amely nem kíván családot. Nálam ellenkezőleg. Az egyik fiam operatőr, vele már dolgozom, a másik nagyszerűen ír, vele is dolgozni akarok. Jancsóval is addig tartott a szövetség, amíg ő segített, és én segítettem. Abban a pillanatban, amikor ez felbomlott, ő már nem volt partner a számomra, mert én nem voltam partner a számára. - Rivalizálás kezdődött köztetek? - Nem, akkoriban én egy senki és semmi voltam. Ő pedig Jancsó, aki elment világkarriert csinálni, és annak ellenére, hogy mindig arról beszélt, hogy a nő és férfi között a kapcsolat egyenjogú és demokratikus - ami nekem a természetes hitem -, abban a pillanatban, amikor neki bejött a siker, elkezdett hozzám másképp viszonyulni. Már csak úgy, mint egy feleséghez, aki őt kiszolgálja, őrzi a tüzet otthon és unalmas. Mellékesen akkor is csináltam filmeket, de ő már csak saját magát figyelte. Már nem kellettek a tanácsaim, se a munkám. Szóval, fölbontotta a szövetséget. Keményen érintett, filozofikusan. - Akkor hát nem az olasz forgatókönyvírónő volt köztetek a probléma, akivel Jancsó kint dolgozott? - Engem nem érdekel, hogy egy férfi megcsalt-e fizikailag. Nem, nem az volt a válás oka, hogy Jancsó megcsalt. Én nem kívánom meg, hogy egy férfi hűséges legyen hozzám, de azt igen, hogy ne hazudjon, hogy ne kelljen megalázva éreznem magam. Ha egy másik nő miatt a társam viszonya megváltozik hozzám érzelmileg, emberileg, szexuálisan - azt visszautasítom. Mert igazából attól lesz az ember sértett, megbántott a hiúságában - és a lelkében is. Jancsó nem volt őszinte, úgy viszonyult hozzám, mint egy buta libához, akinek hazudozni kell. Nem kellett volna. Ő kint dolgozott Olaszországban, és egy férfi nagyon nehezen tud egyedül élni. - És a nők? - Ők inkább. Ha egy nőnek hivatása van, ha vannak körülötte barátok, gyerekek, akkor könnyebben él egyedül. Magányosnak lenni, az persze bántó, zavaró lehet, és tényleg szörnyű is, nekem hála Istennek szerencsém van, hogy soha nem voltam magányos. Szeretek egyedül lenni, most már nagyon szeretek, de magányosnak lenni iszonyú. Én - embercentrikus vagyok. Szeretek főzni, persze nem magamnak, hanem sok embernek, és szeretek filmet csinálni velük. Tulajdonképpen a magyar filmrendezők közül - ezt soha nem mondtam még neki - Makk Karcsit szeretem a legjobban. Láttam a tévében azt a furcsa portréfilmet, amit róla készítettek, amiben többet kellett volna beszélniük róla azoknak az embereknek, akik ott voltak, de ahol látszott Karcsi arcán, a mozdulataiban a nyitottsága, szeretete a táj, az emberek iránt. őbenne él a szeretet, annak ellenére, hogy - azt hiszem, Korniss Mihály mondta - van benne valami ördögi és furcsa, amitől tulajdonképpen egy magányos figura. Az emberség, amely Makkban megvan, nagyon fontos. Az emberek iránti felvállalt szeretet. Nem szentimentális érzelmességre gondolok, hanem arra, hogy ha
szereted az embereket, akkor törődnöd kell velük. Foglalkozni. Filmet csinálni róluk. Nem lehet csak úgy, ott belül, a szíved mélyén szeretni - azt ki kell mutatni. Ha nem mutatod ki, akkor az önzés. Mert akkor az csak a tiéd. A szeretet nem ilyen, a szeretet munka. Az alapkapcsolatokat sohasem szabad megszüntetni - még ha elválnak is az emberek. Ezek egy életre szólnak. - A te életed nagy, meghatározó kapcsolata mégiscsak Jancsó volt... - Két meghatározó kapcsolatom volt: Jancsó és Nowicki. Jancsóval az ifjúságomat, a sztálinizmus végét, a hruscsovizmust, az alkotás kezdetét, a magyar filmgyártás fellendülését éltem végig, tulajdonképpen Magyarország fölfedezését a magam számára. A viszonyomat a gyerekeimhez. Azt hiszem, Jancsó nélkülem nem csinálta volna meg azokat a filmjeit, ahogyan én sem az enyémeket, őnélküle. Aztán szerencsém volt, hogy ami ott elveszett, az Nowickival visszajött. Jan visszaadta az önbizalmamat. Mint nőnek is, és ez nagyon fontos. Olyan időszak is volt, amikor azt mondta, nem bírja így tovább, költözzem hozzá Krakkóba, főzzem neki a húslevest, várjam, amíg hazajön. Aztán, amikor más nővel találkozott és el akarta venni feleségül, én megértettem,csak pokolian szomorú voltam. De ha én nem tudom neki azt nyújtani, amire szüksége van, akkor joga van elmenni. Visszajött. Ragaszkodunk egymáshoz, mindennek ellenére. - nagyon komolynak néz ki a filmeken... - Jan rendkívül szellemes ember, fantasztikus humora van. Az csodálatos dolog, ha valaki a hétköznapokban humorral tud viszonyulni az élethez - ő ilyen. A magyar tragikum, amely jellemző ránk, engem mindig borzalmasan zavart. A hajlam az öngyilkosságra, a depresszió. Végül is az élet egy nagy komédia! Tragikomédia. - Ugye, te nagyon erősen érzelmi beállítottságú vagy? - Igen. Ritkán vagyok szerelmes, de ha valakit megszeretek, akkor szinte unalmasan hűségessé válok. Nem keresek más kapcsolatot. Az előfordult már, hogy szándékosan féltékennyé tettem egy férfit - mert az csak növeli a nő értékét a férfiak szemében, ha másnak is kell -, de hogy "ha te félrelépsz, akkor én kettőt lépek félre, ettől szenvedünk, aztán majd újra egymásra találunk", ez nekem nem megy. Pedig nagyon sok férfi-nő kapcsolat alapja ez. Azt viszont, hogy a férfiak többsége poligám, természetesnek veszem és megértem. - Szerinted akkor a férfiak többet engedhetnek meg maguknak? - Nem, nem! Én nem ezt mondom. Én csak magamról beszélek. Kinek milyen a temperamentuma, a fizikuma és a gondolkodásmódja - aszerint éljen. Engem személy szerint fáraszt több férfival a kapcsolat. Annyi minden van, ami érdekel, olyan sok más foglalkoztat! A történelem, hogy hogyan alakul a világ sora, amíg élek; emberi kapcsolatok, barátságok,
a gyerekek, az unokák; filmet csinálni - rengeteg történetem van még, amit el akarok mondani -, regényt írni; egy vidéki ház, nagy kerttel és sok-sok állattal; különböző országok, tájak, fények - és például az ilyen beszélgetések is. ROBERTA Beszélgetőtársam, Dollyhoz hasonlóan, egynevű hölgy: Roberta. A családi nevét nem hiszem, hogy sokan tudnák, sőt meg kell hogy mondjam, hosszú haverság után én se tudtam, hogy Szekeres a vezetékneve. De Robertát sokan ismerik, és azt hiszem, sokan ismeretlenül is kíváncsiak rá - mégpedig a foglalkozása miatt. Ő az egyik legrégibb stewardess. Tizenöt éve repül, csaknem nyolcmillió kilométert tett meg, nyolcezer órát volt a levegőben. Ha a fedélzeten találkoznak egy olyan "sztyuvival", aki - jó értelemben - "megszállja" az utasokat, akin mindenki röhögni tud akkor is, ha különben gombóc van a torkában, akit mindenki szeret - az ő. Roberta a modern, az önállóan élő, pénzt kereső, magát fenntartani képes nő típusa. Ő az, aki megáll a maga lábán. - Szerintem ezért is tartanak tőlem a férfiak. Mert nagyon határozott vagyok, mert magam is tudok pénzt keresni. Csakhogy a férfiak mindezért nem hálásak egy nőnek, hiszen ők úgy születnek, hogy már az édesanyjuk azt plántálja beléjük - én is a saját fiamba -, hogy "ti vagytok a koronák, az egyessel kezdődők, a nagy Ő-k, ti mindent megengedhettek magatoknak. Te, fiam, keress jó sokat, hogy adhass egy nőnek." Pedig ha meggondolom, tulajdonképpen nem vagyok rossz bolt. Nekem nem kell gyereket csinálni, nem kell bundát, ékszert venni, én nem vagyok rászorulva senkire, tudok csak adni és nem várok senkitől semmit - egy férfi bennem láthatja csak azt, ami vagyok. Na, most, ha egy nő nem vár semmit, csak azt, hogy egy férfi férfi legyen, az kínos. - Te, én nem akarok "interjúzni" veled, ahhoz túl régen és túl jól ismerjük egymást. szerintem úgyis kitalálod, mi érdekel - na, fuss neki! - Nézd, én megszoktam a kérdéseket, a kényes kérdéseket is, de a múltkor mégis meglepett egy, amikor az egyik ismerős Buda-taxis azt kérdezte tőlem: "Engem régóta érdekel önökkel kapcsolatban valami: maguk ragyogó külsejű férfiakkal vannak körülvéve, összezárva nappal és éjjel, mondja, nem nehéz hűnek maradni?" Teljesen ötletszerűen és nagyon őszintén azt válaszoltam, amit tényleg érzek, hogy: "Tudja, mindenkinek a sajátja, hogy mit ért hűség alatt. s egyáltalán, muszáj hűnek maradni?" Jót nevetett. Azt mondta, nőtől még életében ilyen választ nem kapott. Gondolom, te is valami ilyesmire vagy kíváncsi. - igen, meg arra most már, hogy szerinted például mi az, hogy hűség? - Az én fogalmaim szerint a valakihez való tartozás érzése. De én nem érzem megsértve a hűséget azzal, ha kalandom van, ha három-négy napig vagy ne adj'
isten egy hétig valaki mással érzem jól magam. Az egészben egy dolgot tartok fontosnak, hogy ne alázzam meg a másikat. - És hogyan nem alázod meg? Úgy, hogy eltitkolod, vagy hogy bevallod neki a dolgot? - Nem, nem szabad megtudnia. - Akkor hol az őszinteség? - Nézd, ha rákérdezne, feltétlenül beszélnék róla. Én mindenesetre megpróbálok nem rákérdezni annál az embernél, akivel együtt élek, és aki, állítom, az egyetlen olyan férfi az életemben, akihez testileglelkileg ragaszkodom. Negyvenéves koromra, egy válás után ő az egyetlen! Furcsa, de tizenkét év után is még mindig minden körülötte forog, és én nagyon vigyázok arra, nehogy valami konkrétum eljusson hozzá. Pedig kettőnk közül kimutathatóan én vagyok a féltékeny, még ma is fizikai fájdalmat érzek, ha valamit megtudok róla. De a férfiak - ő is, a többi is valahogy úgy vannak ezzel, hogy náluk egy kaland, az olyan jópofa dolog, viszont ugyanezt tőlünk nem viselik el. - Tehát ezen a szinten nem létezik egyenjogúság? - Nem, nem létezik. - Akkor mi létezik? Az, hogy nekik mindent szabad, nekünk meg semmit? - Ez így túlzás. Mindenki magában dönti el, hogy mit szabad neki és mit nem. Szerintem a szigorúan vett megcsalás furcsa dolog; csak akkor áll fenn, ha lelkileg is azt a bizonyos harmadikat szeretem. De - őszinte leszek - nekem volt már kalandom bosszúból is. Amikor megtudtam, hogy itt a nagy "Ő" barátnője Olaszországból. Mert persze ilyenkor mindig vannak, akik elrohannak hozzám a hírrel, és nem tudom, hogy ezek jó- vagy rosszindulatú barátok-e. - Rossz. - Talán. De tudod, az ember maga is faggatja, zaklatja azokat, akiken látja, hogy tudnak valamit, de esetleg nem akarják elmondani. Ez egy furcsa, mazochista hajlam. Mert tulajdonképpen nem akarom tudni. Százszor megvolt a lehetőségem, hogy fölhívjam azt a bizonyos telefonszámot, ahol sejtettem, hogy megtalálhatom, de egyszer sem emeltem föl a kagylót. A fülesből majdnem biztosra tudtam, hogy ott van, de szerettem volna azt hinni, hogy nincs ott, ezért nem telefonáltam. Ellenben elmentem valaki mással. Na, látod, ez például nem volt igazi megcsalás. - Magam is látom. amikor repülünk, hogy sok udvarlásnak vagytok kitéve, a férfiak a gépen valahogy azt hiszik, hogy a sztyuvi is benne van a jegy árában. Nem zavar, hogy ezek úgy tekintenek rátok, mint egy pohár borra, ami jár nekik? - Le kell tudni szerelni őket. De őszintén megmondom, holott talán nagyzolásnak tűnik, én Hollandiától az NSZK-ig a szó szoros értelmében többször is férjhez mehettem volna. Szerintem pontosan azért, mert mindenki érzi rajtam, hogy én nem akarom rávarrni magam. Úgyhogy azért az a pohár bor című dolog egy kicsit sántít. Én szinte sértően nem akarok
senkihez tartozni, csak ideig-óráig - mármint senki máshoz, csak a sajátomhoz... Nekem az a véleményem, hogy férjhez menni egyáltalán nem nehéz, csak ahhoz, akihez éppen szeretne az ember. Mert ez a mostani az egyetlen olyan férfi, akihez hozzámennék, ez meg tizenkét éve nem vesz el. Holott tudom, hogy egyébként számíthatok rá. - Vigyázz, nagyon vigyázz ezzel a "Hollandiától az NSZK-ig" mondattal, ne sokat emlegesd neki. A szakításunk egyik oka Csapóval éppen az volt, hogy én majdnem férjhez mentem Amerikába, és amikor ezt már túl sokat dörgöltem az orra alá, akkor azt mondta: "Figyelj ide, ha tudsz, akkor men j férjhez Amerikába." És én abban a pillanatban már nem akartam férjhez menni, de valami mégis megszakadt akkor. Annak ellenére, hogy mi a nyitott kapcsolat elvét vallottuk, tehát beleférhetett volna ez is, az is. - Én nem hiszem, hogy te a nyitott kapcsolat híve voltál, azt egy nő soha nem viseli el. Aki azt állítja, hogy igen, az vagy hazudik, vagy utálja azt a férfit, és másoknak akar tetszeni. Kizárt dolog, hogy valaki elfogadja: akit szeret, az mással van. Nekem legalábbis a gondolattól föláll a hátgerincemen a szőr. Szerintem olyan, hogy nyitott házasság, nem is létezik, mert ahol ez belefér, az már nem igazi házasság, ott már rég el kellett volna válni. Mert aki eltűri, hogy a tudtával az, ami a legjobb, a legbensőségesebb az életében - a szexuális kapcsolat -, ott folyjon a szeme előtt, az nem szereti a másikat. Akkor meg nem tudom, miért él vele együtt. Én a válóperem idején halálosan szerelmes voltam, életemben először, ebbe a mostani, tizenkét éves kapcsolatomba, és mégis, a válásom tökéletesen megviselt. Pedig a házasságom csak másfél évig tartott, és akkor már testemmel-lelkemmel a másikhoz tartoztam. Visszakanyarodva az előbbihez, a nagy, őszinte, nyitott házassághoz, arról én azt gondolom, hogy bár bennem egy kapcsolat mindent kibír, tényleg mindent, de ha bevallanám, hogy megbocsátok, az megintcsak az én veszteségem lenne. Szerintem ugyanis ő nem bocsátana meg, márpedig alaptétel, hogy mindig az enged, aki jobban szereti a másikat. Tehát én nem is merném kipróbálni, mert tartok tőle, hogy vesztes lennék. És pontosan ezért óvom magamat attól is, hogy odamenjek, ahova a "jóindulatú" telefonok mondják. Mert nem jó tudni a dolgokat. Ahogyan az ember abba sem igazán szívesen nézne bele, hogy mi lesz a sorsa. - Azt mondod, hogy vesztes vagy, de szerintem a nők nagy átlagában te az abszolút nyerőkhöz tartozol. - A nememnél fogva tartozom a vesztesek közé. A puszta nememnél fogva. Mert amelyik nő azt állítja, hogy őt még sose ejtették át, sose rúgták ki, sose szégyenítették meg, esetleg egy nála jóval gyengébb külsejű, értéktelenebb nővel, az vagy nem mond igazat, vagy ha igen, akkor holnap fogják mindezt megtenni vele. Talán vadat mondok: mindennek ellenére, azt vallom, a ténynek, hogy nő vagyok, két értelme van: a férfiak és a gyerek. Tényleg rengeteg csinos, jó hu-
morú fiú forog körülöttem, de az életem betetőzése az, ami harminchat éves koromban következett be: hogy lett egy álomszép fiam. Hosszú várakozás és két halott gyerek után, teljesen váratlanul. Ma már nem is tudom elképzelni, hogy valaha nem volt! Olyan élménye az életemnek, amitől reggeltől estig mosolyra húzódik a szám, ha ránézek, mindent megbocsátok a sorsnak, mindenért kárpótolva érzem magam. És ezzel együtt azt mondom neked: a gyerek nem helyettesít senkit, se férjet, se barátot, se élettársat, se szeretőt - férfi helyett nem jó. Ezért nem hiszek én annak a nőnek, aki szülés után azt mondja egy férfinak: "te nyugodtan elmehetsz, nem kellesz többé, csak a gyereked." Kivéve, ha addig se szerette. Hát hogy lehet azt elképzelni, hogy én nem szeretem azt az embert, aki nekem azt a többórás őrületes fájdalmat okozta, és mégis, amikor - mintha csak pengével vágták volna el, mindennek vége lett - fölmutatták azt a ragacsos, koszos kis élőlényt, aki ennek az utóda, akkor előttem abban a pillanatban annak a férfinak a képe jelent meg?! És ez így, együtt valami olyan gyönyörű volt, hogy én bármikor még huszonhat gyereket szülnék. Pedig tényleg megszenvedtem érte, előtte is, közben is, utána is. De én azóta nem haragszom a sorsra, és azóta csupa nagybetűvel írom. Erről az eszembe jut egy eset, amikor egy arab nő majdnem a gépen szült. Berlinbe indultunk, de iszonyú idő volt, nem tudtunk leszállni, úgyhogy Drezdába kanyarodtunk, ott is hatalmas havon landoltunk, és akkor a nőnek megkezdődtek a szülési fájdalmai. Egyre csak azt hajtogatta, hogy "mein mann... mein mann", és én hiába magyaráztam neki, hogy lehet, hogy a férje ott áll Berlinben az üveg mögött, de ez Drezda, a nő csak szűkölt, hogy "mein mann", és arabul sírt a férje után. - Ti nemcsak utaskísérők vagytok, hanem ápolónők, pincérek, pánik esetén pszichológusok... összetett munka. Volt olyasmi, amivel nem tudtál megbirkózni? - Hál' istennek, én még nem éltem át ilyet, de jó barátommal megtörtént, hogy egy néni meghalt a karjai között. Egy idős hölgy. Az volt az igazán drámai, hogy a mögötte ülő két férfi orvos volt. Egyik sem jelentkezett. Tragikus volt, döbbenetes! A kolléga hétrét görnyedve ott masszírozta, gyömöszölte a nénit, hogy életben tartsa, de hiába kapunk kiképzést, csodát tenni nem tudunk. És a két orvos végignézte. Ezt annak ellenére meséltem el, hogy mélységes hódolattal tisztelem és imádom az orvosokat. Nem értjük, mi lehetett az, talán szorongás, mi mindenesetre ledermedtünk tőle. - Visszatérve hozzád: azt hiszem, sztyuvinak lenni egyáltalán nem könnyű. Mégis, ez irigyelt foglalkozás. Úgy érzem, nagyon sok hasonlóság van a művészpálya - legyen az popénekes vagy színésznő - és a tiéd között. Pontosan a szabadsága és a lehetőségei miatt. Utazni, szabadon élni - mindkettőhöz ezek a fogalmak kötődnek. - Én a szakmámról csak ugyanolyan szerelemmel tudok beszélni, mint a gyerekemről vagy az apjáról. Negyvenévesen, tizennégy évi repülés után is. Bizo-
nyítottan jó utaskísérő vagyok, imádom a repülést, a kollégáimat is, szeretnek az emberek. A háromszáz utaskísérőből talán hárommal nem vagyok beszélő viszonyban - ők a különben se túl népszerű kolléganők közé tartoznak -, de például a férfikollégákkal hibátlan a kapcsolatom... - Stop! Itt állj meg egy percre. A ti életetekről rengeteg pletyka kering, hogy ugyan mik is történhetnek külföldön, éjjel, a szállodában, hogy micsoda "dolce vita" folyhat ott, látod, a taxis is ezt pedzette... - Szem előtt vagyunk, úgyhogy a duma elkerülhetetlen. Még magunk között is. Rengeteg nő együtt!... Vannak pletykák, amiknek van alapjuk, de több az alaptalan. Ez a "dolce vita"-dolog hülyeség, de ahhoz azért nemi eltévelyedettnek kellene lenni, hogy ne alakuljanak ki hosszabb-rövidebb ideig tartó kapcsolatok. itt, ahol annyi kedves, jópofa lány és jó megjelenésű, egészséges férfi van együtt. Hosszú órákon keresztül, feszült állapotban összezárva. Nézd, én azt gondolom erről, hogy hagyni kellene az embereket élni, a nőket nőkként, a férfiakat férfiakként. Mégis mit várnak tőlünk? Hát miért ne csinálhatná mindenki azt, amihez kedve van?! Megtiltani úgyse lehet. Én egyetlen dolgot gyűlölök csak, szerintem ez az egyetlen jogos alapszabály: gyerektől apát nem veszünk el! Nem vadászunk olyanra, aki másnál van lekötelezve. De annyi pompás férfi és nő van közöttünk, aki teljesen szabad, ugyan már, miért ne "szabadna" neki...? - Bocs, hogy közbeszóltam, előtte ott tartottam, hogy a sztyuviság olyan jól hangzó dolog, te pedig éppen szerelmet akartál vallani ez ügyben... - Ezt a pályát ennyi ideig csak szerelemből lehet csinálni. Mert gondolj bele, nekem már eláll a lélegzetem, ha nyolcezer forint fölött kapok fizetést. Fiatalabb, három-négy nyelvet beszélő, diplomás kolléganőim háromezerkétszáz-háromezernégyszáz forintot visznek haza. Messze nem vagyunk megfizetve, és úgy érzem, messze nem vagyunk megbecsülve emberileg sem. Pedig te aztán tudod, hogy nem akármilyen körülmények között dolgozunk! Ennek ellenére ezt a foglalkozást csak elkezdeni lehet, befejezni nem. Legalábbis pokolian nehéz. Nem tudom elképzelni, milyen érzés lesz, amikor már nem repülök, és fölnézek az égre; nem is tudom, hogy föl merek-e nézni, ha elszáll fölöttem egy gép. Nekem ez az élet a szabadság érzését adja - már az öncsalás szintjén. Te is öncsaló vagy, amikor azt mondod magadról, "sokat utazom, szabad vagyok", és öncsaló a manöken, a külkeres, a kamionos, mert utazhat ugyan, csak éppen nem akkor, amikor szeretne. Én jól érzem magam ebben az országban, de leküzdhetetlen vágyam, hogy akkor menjek ki, amikor akarok. Az a kényszeredett érzésem van, hogy megszűnik a mozgáslehetőségem, ha abbahagyom ezt a foglalkozást. - Mondok egy szót, ami szintén megszűnik vele, és ez a félelem... - Az csak akkor van, ha konkrétumot tudok. - Volt már olyan?
- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy soha. Gondolj bele, nyolcezer óra, nyolcmillió kilométer! Nem tudom, érezted-e már a konkrét, valami tudottól való félelmet... Az olyan, mintha a tarkódat, a hátgerincedet megmarkolná két kéz... Egyetlen ehhez hasonló érzést ismerek még - és ez megdöbbentő -, az élet legjobb érzése. Az, amikor elködösül előtted a világ, amikor elzsibbadsz..., szóval... ami a legjobb. Ilyen a félelem is. Furcsa, nem...? Szóval, amikor már folyt a verejték a félelemtől a hátgerincemen, akkor megesküdtem, hogy ha ezt megúszom, többé látni sem akarok repülőgépet. Aztán három óra múlva fölszálltam ugyanarra a megjavított gépre. - Ilyenkor csak ti tudjátok, hogy zűr van? - Egyszer fordult elő velem, hogy az utasok is tudták, az az életem egyik legérdekesebb élménye volt. Moszkva felé menet elromlott egy rádióműszerünk, ami nekünk nem volt félelmetes, de mivel a ködben a műszer nélkül nem tudtunk landolni, és tele üzemanyagtankkal meg se kísérelhettük, be kellett mondanunk, hogy amíg az üzemanyag egy része elfogy, addig körözni fogunk. Azt hittem, kitör az őrület, szépen elkezdtem nyugtatgatni az embereket: "Ne tessenek félni, becsületszavamra ez csak egy rádióműszer" - és közben vártam, hogy úgy fognak viselkedni, ahogyan az utasnak joga van viselkedni ilyenkor; hogy pánikba esnek, hisztériáznak. Ekkor következett életem legmegdöbbentőbb élménye. A gépen többségben szabolcsi parasztemberek utaztak valami téli üdülésre, talán nem hiszed el nekem, de ezek az emberek azonnal lehajtották az asztalokat és elkezdtek zsugázni. Másfél óráig köröztünk, ezalatt egyetlen hisztérikus hang nem volt. Néztem és annyira szerettem őket, hogy a mai napig is tökéletesen megmaradtak bennem. Látom, ahogy nyugodtan verik a blattot, mellettük a kis nénikék, még a kendőik színére is emlékszem. - Én biztosan nem bírtam volna ki pánik nélkül. azért is kérdezek erről, mert én iszonyúan félek a levegőben. - Te nem félsz, te szorongsz. Az rosszabb, mert nem tudod megmagyarázni magadnak, mi az a rossz érzés benned. Emlékszem, egyszer kiültél hozzám a gép konyhájába, ott sápadoztál, kornyadoztál, és én akkor azt mondtam: "Gratulálok, ez a legjobb, amit tehettél, itt majd rád esik egy-két büfés szekrény, jól fejbe vág, elájulsz, és soha többé nem fogsz félni." Ettől mindjárt kedélyesebben is fogtad fel a dolgot, talán mert rájöttél, hogy vannak reális veszélyek is. - De az mitől lehet, hogy amitől félek, ugyanazt, ugyanakkor élvezem is? - Ezt nem tudom. Csak azt, hogy ha idegen légitársaság gépén ülök, én is így vagyok. "Átmegyek utasba." Szorongok. Az egyik kolléganőm Palma de Mallorcára ment egy másik társaság gépével, amelynek kényszerleszállást kellett végrehajtania, és ő, aki ugyanazt a helyzetet tizenvalahány év alatt jó néhányszor megélte már, akkor majdnem szörnyethalt rémületében. Ez furcsa, megmagyarázhatatlan dolog. - Áruld el, mitől tudsz a bajban is nyugodt maradni?
- Attól, hogy én akkor nem azért vagyok ott, hogy visítsak, hanem hogy segítsek másoknak nem visítani. Ha tudom, hogy baj van a géppel, akkor automatikusan úgy viselkedem, mint aki nem normális. Mert, ugye, nem normális nem rettegni, hiszen tudom, hogy mi se vagyunk beoltva semmi ellen - amit a halott kolléganőim igazolnak -, és mégis, nekem, aki hat temetést végigcsináltam, soha nem fordult meg a fejemben, hogy ez velem is megtörténhet. De így hidd el: soha. Ezért ha bármi van, én viccesen tálalom a dolgot. Egyszer telt ház volt a gépen, megyek hátrafelé a fedélzeten, az utasok rémülten rám kérdeznek: mi ez a hang? A hang tényleg szokatlan volt, de nem rendellenességből fakadt, csak valami olyan apróságból, ami előfordul néha. Nyugtattam őket: "nincs semmi baj, nem kell pánikolni", de láttam, nem hiszik, erre azt mondtam: "Csókolom, valami borzasztó fontosat akarok mondani. Amíg én nyugodtan megyek hátrafelé, addig tessenek nyugodtan ülni. De amint elkezdek rohanni, mindenki fusson utánam, mert ott a legnagyobb a valószínűsége, hogy ki lehet jutni." Na, kitört a közröhej. Lehet, hogy hisztérikus röhej volt, de röhej. Mindenki feloldódott. Vigyázni kell például, ha balhé fenyeget, nem jó szisztéma itatni az utasokat, mert ilyenkor minden korty, amit megisznak, duplán számít, tehát attól az adagtól, amitől a földön színjózanok lennének, fönt totál részegek, tökéletesen elveszítik az önkontrolljukat. Az pedig elég kellemetlen tud lenni. - Na, de te is ember vagy, neked is lehet rosszkedved, lehetsz fáradt, beteg, akármi... Azt, mondjuk, még el tudom képzelni, hogy túl tudod tenni magad azon, hogy álmos vagy, hogy kaptál egy telefont, amiből megtudtál valamit, amit nem kellett volna; mint nálam, amikor színpadra megyek, az ilyesmit az emberek nem vehetik észre, nem szabad észrevenniük... viszont ha teszem azt, hóvihar van, ráadásul vacakol a gép, tehát még szorongani is van miért... - azt hogyan lehet föloldani? - Úgy, hogy tudni kell: ezek az emberek elesettek, ezek bennünk bíznak, minden reményük bennünk van, és amíg én nyugodt tudok maradni, addig ők is nyugodtak. Erre nagyon az elején rájöttem. Felelősség, ez az egész munka alapja, a felelősség. Én egyszerűen nem lehetek hisztérikus. Akkor sem, ha volna miért - mert az időjáráson és a géphibán kívül is előfordul ilyesmi. Minket odafönt rengeteg sértés ér. Alaptalan és jogcím nélküli sértés. Megvádoltak már azzal, hogy "Haha! Maguknak nagyon csillog a szemük!", és akkor már tizenhatodik órája voltunk szolgálatban azzal a "csillogó szemünkkel", amiről addig nem tudtuk, hogy már az is baj. Számtalan rágalmazást kapunk, és sajnos, az a tendencia, hogy mindig az utasnak van igaza. Na, ezt sürgősen le kellene vetkőzni. Ugyanis sose tudhatják, hogy ki miért jelent föl. Például, ha nem adtam ki neki az ötödik pohár bort, amiből egyébként kettő jár. Megtagadtam, mert már lila volt a feje. Na, ez az ember nem arra fog hivatkozni a panaszában, hogy én hét deci bor után nem adtam
még kettőt, hanem kitalál valamit. És engem egyetlen levél ki tud nyírni. Na, látod, ez valami olyan, amit nem tudok megemészteni. Az ilyesmi a kollégáimmal töltött csodálatosan szép óráimat keseríti meg. Mert hidd el, tizenöt év után, amikor az ember többszázadszor jár egy országban, becsület úristenemre már nem az a fontos, hogy hol van, hanem hogy kikkel. - Nyilván irigységből jelentgetnek föl. - Az biztos, hogy iszonyatos mennyiségű irigység vesz körül bennünket. Nem olyan régen odajön hozzám egy külkeres kislány és elcsicsergi: "Jaj, én annyi ronda stewardesst látok." Azt mondtam neki: "Mondd, te tényleg nem szégyelled magad? Tudod, én hány tökrészeg külkeressel találkozom? És mikor mondtam ezt neked? Először is: az élet nem szépségverseny. Van csúnya színésznő, csúnya manöken és csúnya stewardess is, de attól még lehet ápolt, végtelenül intelligens, lehet ragyogó manöken és csodálatos színésznő." De nem az ilyesmi az egyetlen. Az emberek beteges kíváncsisággal figyelik, hogy mit csinálunk, hogyan élünk, mit viszünk, hol tartózkodunk egy éjszakánál többet - én ezt egyszerűen nem értem. Több ezer ember lesi a függönyök mögül, hogy mekkora csomag van nálam, és én nem mondhatom el mindegyiküknek, hogy hetente kétszer az egyenruhámat viszem tisztíttatni, kétszáz forintért. Ha új autót veszek, engem biztosan följelentenek. Ja, és a levélben mindenki szegény nyugdíjasnak nevezi magát. Nem viccelek, szinte minden följelentés az volt ellenem, hogy "mi, szegény nyugdíjasok vagyunk". És közben nem tudnám összeszámolni, hogy hány szegény nyugdíjasnak hoztam ingyen orvosságot Frankfurtból, Zürichből, mérhetetlen pénzekért. Egyszerűen nem értem, nem tudom megmagyarázni az ilyen támadásokat. - És mindennek ellenére, te szereted az embereket. - Ha nem szeretném, nem ezt csinálnám. Az emberek nagy része aranyos. Ezt, látod, már a fiam is tudja. Kérdezem tőle otthon: "Mondd csak, kinek van a legszebb anyja az óvodában?" Ez a kis galád rám néz, és azt feleli: "Nem tudom, mert olyan szépek az emberek." Azt nem volt képes megtenni, hogy azt mondja: "Nekem van a legszebb." Nem! Mert látja, hogy az emberek nagy része helyes. Négy és fél évesen is látja! Nekem pedig kellemes érzés, hogy ezek a helyes emberek rám vannak utalva. Nem is csalódnak bennem! - Apropó, helyes emberek! Fontos neked a külső? Van valami határozott elképzelésed, milyen legyen egy férfi? Magas, kisportolt, jóképű? - Érdekes, de nincs kikötésem. Az a bizonyos nagy "Ő" rengeteget zrikál azzal, hogy "Haha! Azt hiszed, nem tudom, hogy izgatnak a kis mokány, széles vállú, kisportolt alakok?" Én erre mindig azt mondom: "Nem fogod elhinni, de engem a dúsgazdag, pocakos ügyvédek és kopasz orvosok is izgatnak" - ezzel ütöm el. Hozzá kell tennem, hogy szinte kifogástalan külsejű emberrel élek együtt, mégsincs ilyesfajta kikötésem. Egy van: tiszta legyen. Ha valaki megtetszik, igyekszem olyan közelségbe kerülni vele, hogy megérezzem,
milyen az illata, hogy ápolt, tiszta-e. Nem lehet borotválatlan, nem lehet bagószagú, mosatlan hajú, piszkos körmű. Ezzel nem tudok megalkudni. Ha kellemetlen szaga van, akkor lehet az a világ leggazdagabb férfija, én közel se megyek hozzá. De ettől eltekintve, senkit nem a külseje, hanem a saját érzelmeim alapján ítélek meg. Bárkit, egy barátot, még egy nőt is. Képzelheted, hogy ha egy férfiról van szó...! Semmit, de semmit nem tudok érzelmek nélkül csinálni, nem tudok boldoggá tenni valakit, ha nem szeretem. Semmilyen érdekkapcsolatba nem tudok belemenni, ahhoz, hogy valakivel együtt legyek, legalább egy icikepicikét úgy kell éreznem, hogy szerelmes vagyok belé. Van, hogy csak egy vagy két óráig - akkor addig. De anélkül semmi a világon nem jön össze. - Akkor neked nem sokat segítettek az életben a férfiak... - De mennyire, hogy igen! Nem anyagilag, mert úgy engem sose kellett segíteni, de ügyes üzleti fogásokat mutattak meg, segítettek befektetni a pénzemet, és tisztelet nekik, azok is, akikkel nem bújtam ágyba. - Te jóképű nő vagy, de nem mai csirke, és nem is az a született babaszépség. Mi a véleményed a női szépségről? - Az, hogy relatív. Függ az érdekelt férfi korától, ízlésétől és - furcsán hangzik, de igaz - még a nemzetiségétől is. Én például, a vallásom ellenére, szinte kivétel nélkül a német ajkúaknak tetszem. Sőt akik a legjobban ki vannak borulva értem, azok a nyugatnémetek. Hallottál már ilyen anakronisztikus dolgot? Azonkívül tetszem az olaszoknak, és a fekete szemem ellenére nem tetszem a skandinávoknak. Szóval: női szépség... Először is: elmúlik. Valaki vagy nagyon szépnek születik, vagy nem. Ha annak, akkor az olyan előny, amit vagy ki tud használni, vagy nem. Ha nem születik szépnek, akkor - hacsak nem elveszett eset be tudja hozni a hátrányát, mert egy nő nagyon sokat tud változtatni a külsején. Lehet szép csupán attól, hogy patyolattiszta, hogy ápolt a haja, hibátlan az öltözéke, ízléses a sminkje. És attól még, hogy nem egy született szépség, a férfiak szemében lehet rendkívül vonzó. Egyébként, ez furcsa, de ha én megdicsértem egy nőt, mert gyönyörűnek láttam, akkor biztos, hogy a férfiak dermedten néztek rám, hogy: ez? Ugyanakkor a mellettem élő ember időnként olyan nőket dicsér meg, hogy szégyellem, hogy hozzá tartozom. Színtelen, szagtalan, átlátszó valakire képes azt mondani, hogy az egy nagyon jó csaj. Na látod, mondtam: a szépség relatív. - Mondd, te büszke vagy a női mivoltodra? - Nagyon szeretek nő lenni, rettenetesen élvezem. Ráadásul, én abba a kategóriába tartozom, amelyik választhat. Megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy elfogadjak vagy visszautasítsak közeledést, sőt akár azt is, hogy kezdeményezzek. Azért merem neked ezt mondani, mert te ugyanez a kategória vagy. És én azt hiszem, mi vagyunk azok a nők, akik után mindig bomlani fognak a férfiak. És ez nagyon helyes.
Bomoljanak csak - van miért. BAY ÉVA - Nem ismertelek korábban, csak a képernyőről, de azt hiszem, nem fogok nagyon mellé, ha úgy saccolom: te egy virgonc, életvidám lány vagy, imádod habzsolni az örömöket. - Jaj, nagyon! Szokták is mondani, hogy megrögzött hedonista vagyok, mert nálam aztán tényleg minden "szeretve van", amit szeretni lehet. Imádom a finom ételeket - ezért nagyon nehéz is, amikor fogyókúráznom kell, és mert nem vagyok eléggé fegyelmezett, inkább semmit nem eszem, mert az ezer kalóriát úgyse tudnám betartani -, szeretem a jó italokat, a kellemes társaságot, a színházat, a mozit, a könyveket. Mindenben csak a szépet! Gyűlölöm magam körül a csúnya dolgokat, és ha ilyet látok, egyszerűen belebetegszem. Ez azért van, mert alapvető igényt érzek a harmóniára. - Az a szó, hogy "feminizmus", szép vagy csúnya neked? - Ettől egyszerűen nevetnem kell... Én éppen anynyira nem vagyok feminista, amennyire férfi sem vagyok. Abszolute nőnek érzem magam, és nem szeretem a feministákat. Tudniillik azok önkéntes boldogtalanok, azoknál valami nem stimmel. Ismerek egy nőt, akinek az a véleménye, hogy a nő mindenek fölött, és a férfi csak arra való, azon kívül semmi másra. Ő eszerint is élt, és ma olyan egyedül van, mint a kisujjam. Szóval, az ilyen nő rém magányos tud lenni, csupa pótcselekvés az élete, kitalál magának mindent, mindenbe belefog, de halálosan boldogtalan. - Magyarul: te úgy gondolod, hogy a feminizmus az ostoba nők pótcselekvése? - Pontosan. Bár úgy én se tudnám elképzelni az életemet, hogy csak feleség legyek és csak anya, mert a munka kell. Már csak azért is, hogy azt mondhassam: engem mégsem egy férfi tart el. És ha bármi történne az életemben, ha ne adj' isten, egyedül maradnék, akkor a gyerekemet is fel tudjam nevelni - de ez nem azonos a feminizmussal. Csak a munka tényleg kell. Ugyanúgy, mint a játék. Én egész életemben szerettem szerepelni, a társaságban mindig én voltam a középpont, de nem exhibicionista vagyok, és nem is én akartam így, csak valahogy olyan magától értetődően így alakult. De menet közben rájöttem, hogy a legfontosabb a család, a gyerek, és akkor, azok után jöhet egy kis játék. - Mármint a foglalkozásod... valahol azt olvastam, hogy eredetileg színésznő szerettél volna lenni. - Eredetileg igen, aztán úgy döntöttem, hogy mégsem. Pedig mindig verseket mondtam, szavalóversenyeken vettem részt, még rendeztem is. Jó volt érezni, hogy figyelnek rám, és hogy esetleg adni tudok nekik valamit. Aztán érettségi után úgy volt, hogy megpróbálom a rádiózást, de anyukám barátnője azt mondta: "Olyan helyes kis pofid van, próbáld meg inkább
a televíziót." Írtam egy levelet, de semmi fotó, csak önéletrajz és néhány mondat, hogy szeretnék bemondónő lenni, hívjanak be meghallgatásra. Két hét múlva jött a diszpó - ez volt '75 nyarán -, akkor ott mondtak egy-két dolgot, hogy min változtassak, decemberben újra behívtak, addigra azokat megoldottam, most lesz tíz éve, hogy képernyőn vagyok. - És hogy bírod a népszerűséget? Minden olyan kirakatszakma, mint a légi utaskísérőé, a színésznőé, a popénekesnőé, a tévébemondónőé azzal jár, hogy megismernek, hogy megjegyzéseket, ajánlatokat tesznek, hogy vadidegenek mosolyognak vagy éppen csúnyán néznek rád. Nem mindenki bírja... - Az a vicc, hogy én a mai napig se hiszem azt, hogy valaki engem megismerhet az utcán. Egyszerűen nem hiszem el. Nekem olyan furcsa ez az egész. Én bemegyek a televízióba, ott megcsinálom a munkámat mint bemondónő, de ha kijövök a kapun, akkor már nem vagyok az. A tévén kívül én - én vagyok. A házban, ahol lakom, ma is csókolomot köszönök az idős néniknek, bácsiknak, ők meg vissza - mármint a bácsik -, hogy csókolom. Nagyon szeretem magam körül ezeket az idős embereket, akik a környéken élnek, és akiknek én csak egy lány vagyok a házból. Magam is annyira el tudom felejteni ezt a kirakatbabaságot vagy mit mondtál. Ha egy férfi utánam fordul, és azt mondja, hú, de jó nő!, akkor az jólesik, ugyanúgy, mint bármelyik másik nőnek. A férjem, Laci néha megbökdös, hogy "figyelj, megismertek!", és tényleg, jönnek a pincérek és kiszolgálnak, és a legjobban. Ez megintcsak jólesik, de én ügyet nem csinálok ebből a dologból. Van itt egy hentes, a Ferike... "Ó, csókolom, Évike!", és mosolyog. Nagyon helyes fiatal fiú. A múltkor nem volt csirke, én meg megígértem a családnak, úgyhogy mondtam neki, "Ferikém, szóljon már haza, ha megjön az a tik". Ő hazatelefonált, kiröpültem, hazavittem, megcsináltam. Ez is jó. De nem vagyok biztos abban, hogy nem ugyanígy lenne-e, ha nem lennék bemondónő. Mielőtt a televízióba kerültem, nekem akkor is előre köszöntek a hentesek. A zöldségesek a legszebb zöldséget adták a piacon és egyáltalán... Nekem az anyukám sokszor mondta: "Figyeld meg, Évike, te mindig meg fogod kapni az életben a velőscsontot", és igaza lett. Ez tényleg így van. Amikor hároméves voltam, egyszer csak közöltem anyuékkal, hogy én nagy ember, nagy művész leszek. Majd' elájultak, "Hogyhogy? Mitől leszel te olyan nagy művész?" "Attól, anyu, hogy én nagyon szeretem az embereket." Úgyhogy ez gyerekkori dolog, de ma is mindig mindenkihez szeretettel közeledem. Egészen addig, amíg belém nem rúgnak. De, érdekes módon, nem túl sokszor rúgtak belém. Kevés olyan emberrel találkoztam, aki l'art pour l'art gonosz lett volna velem. Aki gonosz, annak nagyon keserűnek kell lennie, és azt hiszem, az már klinikai eset. - Ritka az ilyen emberszerető ember. Ez a magánéletben is bejött neked? Nem félsz, hogy visszaélnek azzal a nagy szíveddel?
- Nem. És én azt gondolom, ha nekem nincs gerincem, és nem vállalom föl önmagamat, ha nem adok, akkor megérdemlem, hogy ne is kapjak. Szerintem az egy ál-dolog, hogy majd én is kinyílok, ha már a másik bebizonyította, hogy mennyire imád. Nem, engem akkor fognak szeretni, ha én nyitott és kitárulkozó vagyok, lelkileg, emberileg, mindenhogyan. Ha én tudok szeretetet adni, csak akkor várhatom el, hogy kapjak is. De az a tapasztalatom, hogy az emberek ezt nem így tudják, ezért sok a rossz házasság, a rossz kapcsolat. Tudod, van egy olyan francia mondás, hogy az ember a feleségét megcsalhatja, de a szeretőjét soha. Na, nálunk még a szeretőket is csalják. Tudod, miért? Mert nem ismerik önmagukat, akkor meg hogyan tudhatnák, hogy milyen partnerre van szükségük?! Ezért folyamatosan, vaktában keresik az igazit. Én hiszek abban, hogy mindenki megtalálhatja a párját, és úgy érzem, nekem ez sikerült is. Az is igaz, hogy nem volt könnyű. - Mi az, ami téged megfog egy férfiban? - A lénye. Ideálom sose volt. Nevettem is, mert ha mondjuk, elhatároztam, hogy a fekete, bajszos az igazi, akkor biztos, hogy jött egy szőke, bajusztalan, akinek sokkal több volt a szemében, a mosolyában, a stílusában, a humorában. Hát persze, hogy az kellett. - Szóval, egészséges női ösztönnel választasz. - Annyi biztos, hogy ösztönösen. Nagyon gátlásos kamasz lány voltam, mert tízéves koromban kaptam egy szívizomgyulladást, amitől egy kerek évig feküdnöm kellett. Ezalatt felnőtt nő lettem, pontosan olyan, amilyen ma vagyok, azok a ruháim szinte jók rám. Tizenkét-tizenhárom éves kislányként, aki, ugye még gyerek, már úgy mustráltak, mint egy kész nőt. Na, az rémes érzés volt. Aztán tizenhat évesen beleszerettem egy nagyon helyes fiúba, ez a szerelem két évig tartott. Ezután egy év múlva férjhez mentem egy másik férfihoz. A dolog nem sikerült, elváltunk. Mindketten éretlenek voltunk. Aztán volt egy hatéves, szép kapcsolatom, amiről úgy éreztem, hogy szuper, de közben nekem belépett a tévé az életembe, neki meg ott volt a külker, úgyhogy választanom kellett, megyek vele külföldre, vagy maradok a Szabadság téren. Maradtam. Ő ma Mexikóban él, megnősült, én itt vagyok. férjhez mentem. Ennyi. - Azt mondják, ebben a mai világban nem sok értelme van a házasságnak. - Azt mondják. De szerintem nincs jobb. Mi Lacussal a megismerkedésünk első percétől kezdve együtt éltünk, és semmi sem változott attól, hogy hozzámentem. Tulajdonképpen a gyerek miatt házasodtunk öszsze, mert annyira emancipált azért nem vagyok, hogy azt mondjam: szülök magamnak egy gyereket, hiszen én is el tudom tartani. A gyereknek apa kell, különösen a fiúgyereknek. Egy kisfiúnak ki legyen az ideálja, ha nem az apja? Én mindig is erre vágytam, családra, gyerekre. Érettségi után azért nem jelentkeztem a színművészetire, mert az első férjem azt mondta, hogy vagy ő, vagy a főiskola. Drámai hónapok voltak, de
már akkor, tizenkilenc évesen azt gondoltam: jó, jó a főiskola, de egy boldog családi élet mindennél többet ér. Ez akkor nem jött össze. De én mindig hittem abban, hogy igenis megtalálom az igazit. És látod, egyszer csak jött. Pedig nem is valami égbekiáltó nagy szerelemmel kezdődött, mert mind a ketten csalódottak, sérültek voltunk. De - és ezt nem tudom megmagyarázni - most napról napra jobban szeretem a férjemet. Különösen, amióta megvan a gyerek. Ülök, az ölemben a kis cucuval, mellettem ott az apja, és egyszerűen elkezd potyogni a könnyem a boldogságtól. Az valami eszelős telítettség, valami olyan gyönyörűség, hogy én ezt az embert imádom, és van egy gyerekünk, hogy én ezen az állapoton soha nem akarok változtatni! Mert az ember megérdemli, hogy boldog legyen! És a gyerekének is családban kell felnőnie, hogy érezze, hol él és hová tartozik. - Ritka jó természeted lehet, kész szanatórium vagy egy férfinak. - Nézd, az a helyzet, hogy én valójában nagyon kemény ember vagyok, egy olyan fene nagy kókuszdió. Én pontosan tudom, mit akarok. Azt akarom, hogy jó legyen és hogy együtt maradjunk. És ennek érdekében sok mindenben alá tudom vetni magam a másiknak. Néha kitörök, jön egy kis hiszti, egy kis balhé, akkor Laci helyretesz, én meg belátom és - kész. Sose felejtem el, vagy négy hónapja élhettünk együtt, amikor nagy társaság jött hozzánk, bepezsgőztünk, és ilyenkor az ember érzékenyebb. Valamin összekaptunk. Végül azt mondtam: nekem ebből elég, én most elmegyek! Elkezdtem föl-alá rohangálni a lakásban, kerestem a kocsikulcsot, közben tovább dühöngtem. Na, addig-addig nem találtam, amíg végül ott maradtam és kibékültünk. Másnap reggel Lacus elment dolgozni, de hagyott egy szerelmetes levélkét, hogy "Mama, kapcsold be a magnót". Az előző esti jelenetem volt rajta. Meghallgattam, nem egyszer, nem kétszer, de hússzor is, és rájöttem, hogy ilyen, amit én produkáltam, egyszerűen nincs! hogy tegnap este azt hittem, hogy én milyen önérzetesen és büszkén viselkedem, holott egy csudát!, buta libaként. Nagy lecke volt. Nézd, ma már inkább úgy vagyok: kis dolgokban, ha tudom is, hogy nem egészen Lacinak van igaza, a békesség kedvéért inkább nem vitatkozom. A harmónia kedvéért. - Hallottam, hogy a keleti nők azért a világ csodái, mert alárendelik magukat a férfiaknak, kiszolgálják őket. - Na, én is hasonlóképpen teszek. Én bizony, ha időm engedi, kiszolgálom! Néha még ágyba is viszem a reggelit, és azért csak néha, mert utálom a lepedőn a morzsát, hogy a hangyákról már ne is beszéljek. De az tény, hogy igyekszem a kedvében járni, és azt hiszem, ez jó. Ezt minden férfi szereti, erre mindegyik büszke. - Hát akkor te egy önkéntes rabszolga vagy egy keleti pasa mellett! - Juj!, hogy képzeled?! Lacus nem pasa, itthon
olyan szorgalmas, hogy az csuda. Jó, mondjuk, nem ő mosogat a családban, bár már volt rá példa, hogy abban is segített, de te el nem tudod képzelni, hogy a nyaralónkban mit dolgozott, meszelt, vakolt! Úgyhogy ő nem rest mindazt megcsinálni, ami egy férfi dolga. Akkor én meg, mint nő, azt mondom: itt az ebéd, szívem, kiszolgállak, aztán elmosogatok, tessék, tiszta ruha, tiszta lakás. Tudni kell, mi a normális felállás a családban, hiába vagyok én a "művésznő". - Tiszta főnyeremény ez a házasság. Nagyjából egykorúak vagytok, csinosak, te bemondó, a férjed operatőr, igazi szép, összeillő pár. Nálatok nem áll fenn az, ami ma olyan gyakori, hogy idősebb úr és fiatal hölgy, vagy fordítva, de azért biztosan van róla véleményed. - De még mennyire! Számomra elképzelhetetlen, hogy ötven-hatvan éves koromban azért menjek el orvoshoz plasztikai műtétre, hogy tessem egy fiatal fiúnak. Márpedig azt nem tudom elhinni, hogy egy ragyogó, húszéves srác ugyanolyan rajongással tudjon szeretni egy anyjakorabeli nőt, mint egy hozzá illő húszéves kislányt. Ugyanolyan megalázónak érezném, hogy fiatalon egy öreg férfival éljek, mint azt, hogy idős nőként egy fiatal fiúval. A lelki kapcsolat, az más. Az lehet. De ahhoz nem kell együtt élni, nem kell öszszeházasodni, nem kell ágyba bújni. Lehet valakit imádni és tisztelni testiség nélkül is, két lépés távolságból. - Szerinted mi a legnagyobb összetartó kapocs egy házasságban? - Nehéz kérdés. Nem is gondolkodtam még rajta. Azt hiszem, nincs recept, csak egyszerűen meg kell érezni, hogy mi kell a másiknak, annak, akit szeretek. Megismerni őt, ráérezni és igenis mindent megtenni neki! Ehhez borzasztó nagy affinitás kell. Ha aludni szeretne, akkor hagyom aludni, ha éhes, akkor csinálom az ételt. Na, jó, a sört néha elfelejtem, valahogy elmulasztom megérezni azt a pillanatot, amikor éppen meginná azzal az egy üveggel - ez a legnagyobb gondunk. - Irigylésre méltó. Ti nagyon összenőttetek. Adtok azért valami szabadságot egymásnak? - Ez is furcsa fogalom. Egyáltalán mi az, hogy szabadság? Sokan úgy értelmezik, hogy hú, de jó, elment a feleségem két hétre, hurrá! nyitva ajtó-ablak, buli buli hátán. Én ezt nem ismerem. Nálunk akkor van buli, amikor úgy érzem, hogy jó lenne, és akkor megyünk el az éjszakába, amikor ő úgy érzi. Én nem tudom, mi az, hogy szabadság. - De azt azért tudod, mi az, hogy nyitott házasság? Vagy mondjuk: kicsit nyitott... - Ez hazugság! Ez fals dolog. - Hogyhogy hazugság? Éppen az a lényege, hogy ha megmondod, akkor meg lehet beszélni a dolgokat. és ki lehet védeni a megalázó hazudozást, nem? - Nem. Nem, nem így kell ezt! Én azt mondom, ha lehet, ne tudjam meg. Ha mégis megtudnám, akkor arra gondolnék: végül is jól élünk, gyerekünk van, hát istenem, megszédült egy kicsit, de ettől még sze-
retem, persze, ha lehet, máskor ne forduljon elő, ne blamáljon, ha úgy érzi, hogy velem akar élni. De ez az engedékenység nem azt jelenti, hogy szabadjára engedném őt, és hogy hinnék abban a dologban, amit nyitott házasságnak neveznek. - Akkor most nem tudom eldönteni, hogy féltékeny típus vagy, vagy sem. - Voltam, régen. Nagyon! Tudod, úgy gondoltam, hogy ha az, akit szeretek, megcsalna, akkor őrületesen nagy jelenetet rendeznék, elképzeltem magamban, hogy in flagranti kapom őket, és kikaparom a nő szemét, vagy valami ilyesmi. Aztán úgy látszik, ahogy az ember öregszik, úgy csendesedik, ma már nem kaparnám ki senki szemét, mert azt mondom: ha megcsalnak, akkor abban én is hibás vagyok. Akkor én nem tudtam elég szeretetet adni. - És a kíváncsiság, az újdonság vágya benned nem működik? - Fiatalkorban még hajthatja az embert a kíváncsiság, de így, harmincon túl már inkább azt mondja: éltem egy keveset, már nem vagyok kíváncsi. Az ugyanis nem éri meg! Jó, egy percig szebbnek láthatok egy másik férfit - de akkor mi van? A szépség két napig tart, és ha utána kiderül, hogy millió rossz tulajdonsága van? Most mondd meg, mit kíváncsiskodjak? Én nagyon egyszerűen gondolkodom: vagy szeretem a másikat, vagy nem. Ha nem, akkor elválok. Függetlenül mindenféle újdonságvágytól! Úgyhogy én már nem félek, hogy valaha megszédülhetnék. - Persze az ember soha nem tudhatja, mi éri, mond juk a kapuzárási pánikban. Ez nálad még messze van, de sokan mondták el, hogy egy kor után igenis kell a visszaigazolás. hogy ő még nő, hogy tetszik a férfiaknak. - Nézd, én imádom az aranyos, dundi, rózsaszín arcú, fehér kontyos kis nénikéket, akik sütnek-főznek a családnak, várják az unokákat, és arról szól az egész életük, hogy "jaj, de jó, hogy jöttetek!". Én azt remélem, hogy ilyen leszek, és nem egy öreg, kapkodó, keserű nő. Egy hatvanéves asszony ne akarjon húszéves lenni! Úgyse megy. Viselje magán azt, amilyen ő. Hiszen minél idősebb, annál több az esze, az élettapasztalata, annál bölcsebb és szerényebb. Nekem ez a normális. Ráadásul hiszek abban, hogy egy húszéves "szobornál" néha szebb tud lenni egy ötvenéves aszszony, aki a lelkével, a szívével, a megélt életével, a szarkalábaival és mindennel együtt - EMBER. Én vállalom magamat és azokat a ráncokat is, amik majd csak ezután jönnek, mert azt mondom, hogy a ráncaim is én vagyok, azok olyanokká rajzolódnak, ahogyan én éltem. Köztudott, hogy az, ahogyan az ember él, kiül az arcára, az alakjára, mindenére. Jó, néha ehetnék egy kicsit kevesebbet, ez a hatvanegy kiló nekem örök probléma, de végül is azt mondom: sose voltam húsz kiló, de még ötven sem, úgyhogy most már jó leszek magamnak akkor is, ha nem én vagyok a Farah Fawcett Major. Eleinte az ember más szeretne lenni - én például vékonyabb, hosszabb combú, kisebb mellű és fenekű -, de aztán rájön, hogy úgy jó,
ahogy van. Én már nem is akarok más lenni. Elfogadtam magam, lassan megbékélek. Végül is éppen itt az ideje, hogy benőjön a fejem lágya, és elegem legyen a magammal foglalkozásból. - Szóval: lenyugodtál... - Teljesen. Azt hiszem, az én életemből nem hiányzik semmi. De annyira nem, hogy becsület istenemre, nem is tudom, mi többet kívánhatnék ennél. CINI Egyik nap ültem a kocsimban, tornáról mentem a kiadással kapcsolatos tárgyalásra, és egyszer csak valami eszetlen öröm vett erőt rajtam, mert hirtelen arra gondoltam: mindenért, amit elértem, magam dolgoztam meg! Férfiúi segítség nélkül! Elmentem Kuvaitba énekelni, saját energiámmal, a torkommal, a két kezemmel kapartam ki magamnak az első könyvemre valót, most pedig jön a második! Ültem abban a gyorsan menő autóban, szólt a zene és én úgy éreztem: dehogyis fogok egész életemben különféle férfiak miatt sírni és elkeseredni! A következő születésnapomtól kezdve minden férfi csak arra szolgál, hogy engem szolgáljon! Csak hát... Hiába találtam ki ilyen jól a dolgot, azt, hogy számító lennék, senki nem mondhatja rám. Sajnos! Ha sakkozó típus volnék, akkor tizen-egynéhány évvel ezelőtt tudtak volna belőlem Londonban sztárt faragni, hiszen akkoriban minden lehetőségem meglett volna, tele voltak az angol újságok a vasfüggöny mögül érkezett miniszoknyás poplánnyal. Megint sajnos: nem tudtam kihasználni a lehetőséget, egyszerűen képtelen voltam elfogadni bármiféle tanácsot, amit én magam nem úgy gondoltam. Tizennyolc éves kis taknyos voltam! A mai eszemmel másképp tennék, azt mondanám: igen, kérem, hogyan mosolyogjak, mit vegyek fel, tessék parancsolni...!, mert ma már tudom, ha egy ember a pénzét, az életét teszi arra, hogy belőlem sztárt csináljon, az a minimum, hogy megadjam neki erre a sanszot. Ma már a magánéletről ugyanígy gondolkodom: ha egy ember jót akar, hagyni kell kibontakozni. Miért is ne? S ha lehet, összekötni a kellemeset a hasznossal. Végül is már annyi kellemetlen és haszontalan volt az életemben, hogy igazán rám férne valami jobb is. PÉCSI ILDIKÓ - Egyik barátnőm mesélte, hogy volt veled nemrég valami interjú, amiben a riporter megpróbált kapásból kiütni, valami olyasmivel, hogy "mondja, művésznő, milyen érzés, hogy húsz éve szexbomba volt, most meg... és még egy zsúrkocsit is betolatott a színpadra, tele kajával. Ez kész sokkolás. de úgy hallom, elég jól kijöttél a helyzetből... - Nézd, engem nem könnyű kiütni, hála istennek, elég jó humorom van, és az öniróniával sem állok hadilábon. A riporter egy jó show-t akart, úgy gondol-
ta, hogy ezt a kilóimból lehet indítani, és igaza volt, a közönség remekül szórakozott, amíg én fölcsipegettem azt az egy-két kiló kaját. Ilyen alapon csak egy olyan nővel lehet elbánni, aki nem viseli el önmagát, a ráncokat, a kilókat, az évek múlását. Én remélem, reálisan látom magamat, nem hiszem, hogy 40 kilós, szőke, kék szemű és húszéves vagyok. - De azért nem unalmas, hogy állandóan ezzel próbálnak bekeríteni? - No, mondd, unalmas! Ez a legkézenfekvőbb: "Tessék mondani, hogy tetszik kibírni, hogy kétszáz kiló tetszik lenni?" "Remekül! Ebben a gazdasági helyzetben jó egy stabil darab a háznál, fújhat szél -van mibe kapaszkodni!" De komolyra fordítva: sokszor volt szerencsém az életben, és talán a legnagyobb az, hogy elfogadtak, amióta kihíztam önmagamat. Azóta isteni szerepeket kapok. - valószínűleg azért, mert jó, amit csinálsz, nem? - Elképzelhető. A legjobban az önálló estjeimen tudom lemérni, mert a színházban van segítség, ami mögé elbújhat az ember: a szerep, a rendező, a partnerek, itt viszont egyedül vagy. Előfordul, hogy nem akarnak leengedni a színpadról. - Szerinted mi az, ami a súlytól és mindentől függetlenül egy nő nőiességét adja? - Ez megfoghatatlan és megfogalmazhatatlan. Hányszor előfordul, hogy van egy tökéletesnek tűnő nő, egy igazi "csinibaba", és egyszer csak jön egy másik, aki deszka és nem szép, de valamitől mégis nőiesebb. Ez éppúgy megfoghatatlan, mint az, hogy mitől tehetséges valaki. A múltkor láttam Tolnay Klárikát a televízióban, Mensárossal énekelt, kettőjüknek együttvéve nyolcezer ráncuk volt, és mégis megtörtént a csoda! Pedig mit csináltak? Semmit. Csak egymásra néztek - de hogyan? Ettől a hogyantól voltak fiatalok, izgalmasak és gyönyörűek. Ez a tehetség. Ez vagy van, vagy nincs, és ezt ugyanúgy nem lehet megszerezni vagy megtanulni, ahogyan a nőiességet sem. - És ha van az a bizonyos kisugárzás, azt egy színésznő haza is tudja vinni? - Mármint, amit a színpad ad? Nézd, én igyekszem nem hazavinni a gondjaimat - csak az igazán komolyakat. De az ember egy sikeres vígjáték előadása után valóban feldobottabb, mint amikor a világ fájdalmát hordozta héttől tízig a vállán. Különben a színpadi kisugárzás - a színpadra való. Otthon másként kell "sugározni". Nem hiszem, hogy tudnék élni egy olyan férfival, aki elvárná, hogy otthon is talpig sminkben rohangáljak. - Neked mi a legfontosabb a házasságodban? - A biztonság. Az a legfontosabb, hogy bármi adódik, van kire számítani. Mindig csodálkozom, ha hallom, hogy a férj, ha beteg a feleség, inkább elmegy otthonról, mert azt nem bírja látni, hogy beteg az aszszony! Az ég szerelmére, akkor minek az egész?! Ha beteg vagyok, tessék engem ápolni - és fordítva. Természetesen. Amíg Lajos aktív sportoló volt, én bármilyen sokat dolgoztam, ha éjjel kettőkor jött haza,
akkor is ott voltam előtte kocsival a repülőtéren, otthon pedig meleg étel várta. Egyetlenegy dolog volt, ami felmentést adott: a munka. Ezenkívül az első: a másik. - És sose fordult elő, hogy egy harmadik lett volna az első? - Nem biztos, hogy Lajos sose csalt meg, ezt nem tudhatom, de ha előfordult is, az csak arra lehetett jó, hogy kiderüljön, hogy még mindig ez a mi kapcsolatunk a legjobb. Én nem hiszek az úgynevezett szabadszerelemben meg nyitott házasságban. Azt nem lehet hosszú távon csinálni, hogy van egy stabil kapcsolatod és mellette egy másik stabil. Meg abban sem hiszek, hogy minden héten ki kellene próbálni, hátha van a másiknál egy még izgalmasabb, már csak azért sem, mert lehet, hogy igen, és akkor mi van?! Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a házasságunk alatt nem találkoztam olyan férfival, akire azt mondtam: "na!", de ma már tudom, nem éri meg fölforgatni egy jól működő házasságot. Meg aztán, ha tizenhét évet együtt éltél valakivel, akkor elképzelhető, hogy egy MÁSIK az újdonság erejével hat, természetesen, de máris kész a baj. Úgyhogy én, ha valaki megtetszik, rögvest átmegyek a túloldalra. Nem teszem ki magam ilyesminek, mert az ember soha nem tudhatja... A szenvedély, az kiszámíthatatlan. Pláne egy színésznél, aki még hisz is benne. - Magyarul: kitérsz, mert attól tartasz, hogy ha nem, akkor még mindig utolérhet egy olyan igazi, nagy, égő szenvedély? - Miért, be vagyok biztosítva ellene? Senki sincs. És nem feltétlenül szükséges, hogy elkapjon. Minden újévben az az első kívánságom, hogy "jaj, csak a boldog új évben egyikünk se találkozzon senkivel!". - Mit mondtál, mióta vagytok együtt? Tizenhét éve? Nem semmi! Úgy nézel ki, mint aki egész jól bírja. - Nézd, én a házasságom előtt eléggé kitomboltam magam. Színésznő voltam, szabad, önálló lakással, imádtam táncolni, mulatni, éjszakázni, úgy éltem, mint egy férfi. Ezek a kapcsolatok kellemesek vagy kevésbé kellemesek voltak - a kevésbé kellemesekre nem emlékszem -, nagyon rossz tud lenni a memóriám! - És nem bántad meg azt a tombolós időszakodat? Volt benne valami olyan, amit utólag szégyelltél? Akkoriban eléggé szexbomba voltál ahhoz, hogy bármilyen dolgos családapát elcsalj a síró gyerekei mellől... - Nem, ilyesmi nem fordult elő. Nekem egyetlen nős ember volt az életemben, arról is csak fél év után derült ki: házas. Igaz, sose kérdezősködtem, mert azt hittem, hogy ha valaki az összes időt - beleértve az éjszakákat is -, amikor én szabad vagyok, velem tudja tölteni, akkor az természetesen azt jelenti: az illető szabad. Más kérdés, hogy ez az idő nem volt olyan sok, mert akkor is rengeteget dolgoztam. Amikor kiderült, hogy nős, nagy botrányok közepette váltunk szét. Széttéptem a pulóverét, rágyújtottam az ingét, pedig egy jámbor állat vagyok. Megkérdezheted Lajost,
a majdnem két évtized alatt egyszer sem vesztünk össze. - Végül is semmi sincs az életedben, amire nem szívesen emlékszel, amit röstellnél? - De, biztosan van. Mindannyiunknak az életében találhatunk olyan ügyeket, amiket szívesen elfelejtenénk, de nem szabad, ha másért nem, hát azért, hogy még egyszer ne kövessük el. Az sem megvetendő, hogy ezek az ügyek a mások botlásai iránt is megértőbbé teszik az embert. Azt gondolom, hogy mindennek megvan a maga oka és értelme, még annak is, ha egy olyan kapcsolatba vagy akár csak egy olyan éjszakába belementél, amit legszívesebben már másnap elfelejtenél. Akkor nyilván olyan lelkiállapotban voltál, hogy nem volt elég fölhajtani egy féldecit. És ezen nincs mit röstellni. - Persze, csak egy férfinak sokkal könnyebben megbocsátják, ha a féldeci helyett egy nőt hajt fel. - Haha! Jó lesz a férfiaknak vigyázniuk, mert lassan annyira előtérbe kerül a nőuralom, hogy hamarosan örülhetnek, ha egyáltalán megbocsáthatnak nekünk bármit. - Na, arra azért még várni kell egy kicsit. A lényeg az, hogy elmúlt nálad az a tombolós korszak, ma egy rendes, kiegyensúlyozott családanya vagy. Mindig is akartál gyereket? - Igen, mindig egyet és fiút. Lajos lányt szeretett volna, de annyira, hogy a fiunk születése előtt egy hónapig Dél-Amerikában volt, és egy csomó kislányholmival állított be. Csaba azokban járt, erről fényképei is vannak, amiket úgy mutogat, hogy "amikor én még kislány voltam". - Tulajdonképpen az alakod a szülés miatt változott meg? - Igen, de utána én még lefogytam, a fene tudja, hogy az istenbe sikerült végül is összehozni. A kecskeméti időszakból még vannak olyan ruháim, amik ha rám jönnének, füttyentenél, hogy "hű, de vékony vagy!" A szülés előtt rettenetesen vigyáztam magamra, mert mindig is tudtam, hogy hízásra hajlamos vagyok, úgyhogy a terhesség alatt végre jóllaktam. De szerencsém van, mert mindenhová egyformán híztam, mint egy gumicica, szépen följebb-följebb fújtam magam. Ennyire. - Neked mi a fontosabb, hogy egy férfi hogyan néz ki, vagy hogy mi van benne? - A futó kapcsolatokban a "mi van benne" nem érdekelt, de az mindig fontos volt számomra, hogy néz ki a partnerem. Lajosban megfogott a sportos külseje, de bevallom, az sem hagyott hidegen, hogy a mexikói olimpia legjobbja volt. - És ha Szűcs Lajos nem lett volna olimpiai bajnok futballista...? - Akkor szóba se álltam volna vele. Lajosnak is megmondtam, amikor ugyanezt kérdezte, rosszul is esett neki, de azóta megértett. Az hozzátartozik az emberhez, hogy hogyan néz ki, mit csinál és milyen szinten csinálja a dolgát. - És ha valaki neked azt mondja, hogy ő csak azért
akar, mert te vagy a Pécsi Ildikó? Az se zavar? - Ez egy butaság. Az emberek sok mindent azzal rontanak el, hogy túldramatizálják az életet, hogy "én most csak azért kellek neki..."! Igen. Azért, mert én vagyok a Pécsi Ildikó. Még az is lehet, hogy ha Lajos nem tudom milyen híres, Nobel-díjas professzor, akkor se kellett volna, mert nekem az tetszett, hogy ő egy ilyen szőke, kék szemű gyerek, hogy aranyos, kedves, figyelmes, megbízható, és igenis rettenetesen imponált, hogy olimpiai bajnok, és ha elém jött, akkor öszszesúgtak, hogy "nézd, a Szűcs Lajossal van". Azután, amikor ez a kapcsolat komollyá vált, véglegessé, akkor már lényegtelen volt ez a dolog, de ahhoz, hogy elkezdődjön, igenis kellett. Biztos, hogy vele is így van, és ha nem az Aranyemberben lát meg, hanem az utcán, talán elmegy mellettem. De abban látott, és ez úgy hatott rá, hogy rögtön azt mondta: "Ezt akarom!" El is határozta, hogy én leszek a felesége. - Akkor neked még fogalmad sem volt erről, amikor ő már a vászonról téged akart? Nem nagyon kellhetett hajtanod érte, mi? Szerinted mi az ideális, ha te szeretsz, vagy ha téged szeretnek jobban? - Az igazi nyilván az, ha oda-vissza, de nálunk nem ez volt a helyzet, és a nagy mázli az, hogy Lajos engem az első perctől kezdve borzasztóan szeretett, amiről nálam viszont a kezdet kezdetén még szó se volt. Jó, tetszett, hogy kedves fiú, nagyon jó szándékú, tisztességes ember, ezeket én mind szerettem benne, imponált is nekem... - ...de nem voltál elájulva tőle, ugye? - Na, abszolúte nem. Ő viszont el volt tőlem, úgyhogy kitartóan, iszonyatosan erős akarattal kibányászta belőlem azokat az érzelmeket és tulajdonságokat, amikben senki nem hitt és amikről még magam sem tudtam, hogy megvannak bennem. - Tehát az hatott rád nagyon, hogy ő milyen szerelmes volt beléd? - Nem az hatott rám, hiszen akkoriban éppen elegen voltak szerelmesek belém! A hite, a megbízhatósága, a tisztessége, a tisztasága, hogy soha nem lehetett hazugságon kapni. A mai napig ilyen. Egyébként soha nem ellenőrizzük egymást. Mindig is maximálisan megbíztunk és ma is megbízunk egymásban, másképp lehetetlen lenne. - Elhiszem, mert hát végül is tizenhét éve együtt éltek. Elég fiatalon kerültetek össze. - Lajos még fiatalabban, mint én, mert ő három évvel lemaradt a születésben. Jóformán az életünk felét együtt éltük le, legalábbis a felnőtt életünknek a legnagyobb részét, mert ugye negyvenöt leszek, ebből tizenhét év vele ment el. - A nem felnőtt életedben milyen voltál? Úgy értem: kislánynak. - Verekedős. Az összes fiú reszketett tőlem. Ha véletlenül valamelyik megtetszett, azt még jobban megvertem. Aki először megcsókolt, az két egyformán óriási pofont kapott, pedig már alig vártam, hogy megtörténjen a dolog.
- Szerinted ez a módszer beválik a férfiaknál? - Nem tudom, ez mindenesetre jó ideig felém sem mert jönni. - De később azért már voltak, akik mertek, emlékszel például az első komoly szerelmedre? - Az első szerelmére mindenki emlékszik. Az enyém a nyíregyházi gimnazista koromhoz kapcsolódik. Szép ember volt, és hálás lehetek a sorsnak érte, mert nagyon szeretett, és engem is megtanított szeretni. Egy nálam tíz évvel idősebb, felnőtt férfi! Az egész dolgot csodálatossá tette a számomra. A mai napig is vallom és hiszem, hogy két ember együttlétének az egyik legfontosabb pontja, hogy a szexuális életben megszerezzék egymásnak azt a gyönyörűséget, amely miatt ezt érdemes csinálni, mert máskülönben csak egyszer-kétszer kellene, amikor gyereket akarnak. Látod, ez a szerelem is nagy szerencséje volt az életemnek. És ha nem jövök színésznőnek, akkor nem lehet tudni - de tényleg nem lehet -, hogy ma mi lenne velünk. Főiskolás koromban szakítottunk, azóta nem láttam, úgyhogy tőle a szakma szakított el. Ez az első szerelem meghatározója az életemnek, aztán még egy másik, furcsa, szenvedélyes szerelem első látásra, és feltétlenül a Lajossal való házasságom. - Sokan azt mondják, hogy ebbe a mai élettempóba már nem fér bele a nyugodt családi élet, hogy a mai világban nem aktuális forma a házasság. - Szerintem éppen a mai élettempóban rettenetesen fontos a család. Pontosan azért, mert az embereknek iszonyú kevés idejük van, és egyáltalán nem mindegy, hogy azt kivel, milyen érzelmi kapcsolatban töltik el. Lehet, hogy butaság, amit mondok, de azok az emberek, akik terrorcselekményeket követnek el, ha jó családi körben nőnek fel, s maguk is családot alapítva, szép házaséletet élnek, talán nem követnék el a tettüket. Hiszem, hogy az emberek java része rendelkezik az empátia készségével, és ha ennek a beleérző képességnek az erejével, ott a római vagy a bécsi repülőtéren az a terrorista egyetlen pillanatra elképzelné, hogy ott ülhetne az anyja, a fia, a szerelme, akkor talán nem tudná elhúzni a ravaszt. Én rettenetesen fontosnak tartom a családot, védelemnek érzem. Önmagunk ellen is. - Említettél valami furcsa, szenvedélyes szerelmet. Az mi volt? - Az valóban rendkívüli dolog volt. Megismertem általa a mindent elsöprő szenvedélyt. Csehszlovák zeneszerző volt, egy fesztiválon találkoztunk, bemutattak, kezet fogtunk és kész! - mint a filmekben. Pedig minden ellenünk dolgozott, akkor még Csehszlovákiába elmenni olyan bonyolult volt, mint ma Amerikába, talán még bonyolultabb, úgyhogy egy évben kétszer-háromszor találkozhattunk, közben csak telefonok, levelek, táviratok. Csoda dolgok történtek velünk: egy nap egyazon órájában, ugyanazzal a szöveggel adtunk fel egymásnak táviratot. Miatta hiszek a telepátiában... Komoly beteg volt, fiatalon halt meg rákban, előfordult, hogy éjjel felhívtam Pécsről,
mert megéreztem, hogy ő Prágában rosszul van, és Pécsről hívtam a mentőket. Aztán ez a szenvedély átkerült a színészetembe, mert tudod, a színész mindent felhasznál. Azt szokták mondani, hogy egy jó poénért eladja az anyját, én tovább merek menni - az életét! Végül én ennek a nagy kapcsolatnak az elmúlása, illetve az ő halála után játszottam el az Amerikai Elektrát, ami tulajdonképpen az első komoly színházi sikerem volt. Én ezt a sikert neki köszönhetem. Abban a közös tragédiánk jócskán benne volt. - Ahogy most beszélgetünk, egyre inkább irigyellek - na, persze nem a tragédiádért -, te olyan igazi ősanya típus vagy, aki rendben tartja az otthonát, a férjét, a családját, nagy szád lehet otthon, de valahogy biztos vagyok abban, hogy nálatok jó hangulat, vidámság van. Tudod, én is úgy vagyok, hogy a munkámban épp eleget harcolok, bokszolok ahhoz, hogy otthon már csak nő akarjak lenni. - Világos. Nézd, ha rosszindulatú akarok lenni velünk, nőkkel, akkor azt kell hogy mondjam, ezzel a fenemód nagy egyenjogúságunkkal rosszabb helyzetbe hoztuk magunkat, mint amikor erről még szó se volt. Én mondom, jól kiszúrtunk magunkkal - mármint úgy általában. Mert azért ez az egyenjogúság egyetlen fajta kapcsolatra mégis érvényes - arra, amelyben egy igazi társa van annak a nőnek. Ott természetes, hogy te lehetsz jó munkaerő, lehetsz sikeres énekesnő vagy akármi, de a mindennapi életedet csak akkor tudod megoldani, ha otthon besegítenek. Úgy nem lehet emancipált egy nő, hogy közben a férje meg emancipáltan olvassa az újságot a karosszékben, és nem csinál semmit. - Igen, de a férfiak erre azt mondják, hogy ha ők eltartják a nőt, akkor az tartsa rendben őket. - Na, nálunk ez nem probléma, sose volt az. Én különben nagyon utálom, amikor egy családban az van, hogy én keresek többet, te keresel többet, én tartalak el téged, te tartasz el engem. Amikor mi összekerültünk, Lajos keresett többet, aztán egyenlő lett, most meg én hozok több pénzt, de mondd meg, mért számít ez?! Nem mindegy, hogy melyikünk keresi meg azt a pénzt, amit együtt költünk el? Ráadásul szokták mondani, hogy ha egy nő otthon kiadott munkaerejét is pénzre számolnánk át, akkor sokkal többet keresne, mint egy férfi. Nos, nálunk Lajos rengeteget vállal magára, ha véletlenül én megyek a boltba vagy a piacra, rémülten kérdezik, "csak nem beteg az ura?". - Mondod, hogy régen neki ment jobban, most meg neked. Hogy tudtátok összeegyeztetni ezt magatokban? - Amikor kezdtünk, mind a ketten olyan pályán voltunk, amit szerettünk, úgyhogy akkor könnyedén elfogadtuk egymás munkáját. Nekem akkor az volt a tapasztalatom, hogy a futball sokkal izgalmasabb az embereknek, mint a színészet - ugye a futballhoz mindenki ért? -, tehát ha elmentünk társaságba, akkor a kötelező udvariasságon túl, a második percben már mindenki Lajos körül döngött, én pedig élveztem, hogy
ő ilyen népszerű, és engem meg végre békén hagynak. Talán nehezebb lett volna neki a leállás, ha ő nem ilyen szeretetre méltó, de mert az, azóta is nagyon szeretik. Lajos pedig a mai napig is imádja a futballt, nincs olyan öregfiúk meccs, ahol ne lenne ott, ha hívják. - Szóval, te nem is voltál féltékeny rá? - Soha. Ezt az életérzést - lekopogom! - nem ismerem. - Most nem úgy értettem... - Sehogy, semmilyen szempontból nincs bennem féltékenység. Se szakmai, se női, se semmilyen. Ez nagy mázli. Másrészt persze, nem mázli, mert ha lenne bennem valami ilyesmi, akkor biztosan nem lennék kétszáz kiló, akkor talán az eszembe jutna, hogy mi van, ha soknak talál, és keres magának egy soványabbat. De nincs bennem féltékenység, mit csináljak? Meg különben is: a molettség nem akadály - de a soványság sem! Két ember kapcsolata ezen nem múlhat. Ez van . - Hát, gratulálok. Minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve. TÖRŐCSIK MARI - Te, Mari, az egyszerűen fantasztikus, ahogy kinézel! Ugyanaz a figura vagy, mint a Körhinta idején. Hogyan vagy képes ennyire tartani a formádat? - Énnekem tényleg ugyanaz a méretem, mint a főiskolán. Amikor megszültem a gyereket délután ötkor, másnap hajnalban, ugyancsak ötkor fölálltam a mérlegre, és megint negyvenöt kiló voltam. - Hát ez gyereksúly! - És mindehhez számítsd hozzá, hogy én sört iszom és kenyeret zabálok. Tudod, mit mondott nekem Kálmán Gyuri? "Mariskám, maga hátulról úgy néz ki, mint egy tizenhárom éves kislány. De elölről olyan, mint egy hetvenévesjapán öregasszony." - Na, azt hiszem, akkor most inkább beszéljünk másról. Emlékszel, mit mondtál, amikor felhívtalak? Nem azt kérdezted, "mi is lesz az a könyv?" meg hogy "kik lesznek még benne?", hanem azt: "és mondd, van már párod?" Nagyon meglepődtem. - Mert az nagyon fontos, hogy az embernek legyen párja. Örülök, hogy van. - Csak, tudod, a gyerek! Az nincs. Én nem is tudom, már mióta kínlódok ezzel, de ameddig az orvosok nem mondják végleg, hogy nem lehet, addig reménykedem. Csak, tudod, nem találnak semmi bajt, és ez a borzasztó. Egy idő után minden, amit a színpadon, a szakmában, a szerelemben elértem, az nagyon jó, de - kevés. - Látod, ez fura dolog, mert én meg sose akartam gyereket. Nem azért, mert gyerekellenes vagyok, hanem, mert az én családom mindig dugig volt velük, mindig akadt egy újszülött is, én ezzel kiéltem magam. Aztán hozzámentem Maár Gyulához, és egyszer csak akartam. Akkor szültem Terézt. Harmincnyolc évesen. Úgyhogy ne csüggedj. Tudok olyan példát is a
falunkból, aki negyvenéves kora után szülte az első gyerekét. - De úgy tudom, van egy örökbe fogadott fiad is. - Ez bonyolult történet... Szóval, nem akartunk mi örökbe fogadni senkit, de egy este, már indultam a Nemzetibe, kabátban álltam az ajtóban, amikor Maár utánam szólt, "gyere csak vissza egy pillanatra". A tévében egy nyugatnémet dokumentumfilm ment, azt nézte. Korábban volt egyszer egy híres kép a Sternben, talán te is láttad, amin egy agyonlőtt vietnami kisfiú ráesik a testvérére, aki ezáltal maradt életben. A szeme láttára megölték az anyját, kiirtották az egész családját. Na, a fotó alapján fölkutatták a kisfiút, ő beszélt ott a képen. Olyan gyönyörű volt, olyan elementáris, olyan megrázó és elképesztő, hogy rögtön elhatároztuk: őt szeretnénk. Kétéves kutatás következett, Pulya Frigyes, az akkori külügyminiszter segített nekünk, végül a vietnamiak megtalálták a gyereket, de kiderült, hogy a riport évekkel azelőtt készült, a fiú közben tizenhat éves lett. Őt már nem adhatták ebben a korban, és már én sem mertem találkozni vele. Egyszer csak üzentek a vietnamiak, hogy magunkhoz vehetünk valaki mást, utazzunk ki. Elmondhatatlanul boldogok voltunk, csak azt kértük, hogy ne nekünk kelljen kiválasztani. Mert hát milyen alapon...? Hogyan?!... Az ember bemegy egy ilyen árvaházba, ott van háromezer szerencsétlen gyerek, mindegyikükkel szeretne jót tenni, de kétezerkilencszáz-kilencvenkilenccel nem tud. Én abba belehalnék! Így aztán ők kerestek egy kisfiút, akinek nem volt egyetlen élő hozzátartozója sem, még a nevét, de a korát se tudták, Saigonban, egy amerikai börtönben vagy koncentrációs táborban találtak rá, félholtan. Őt hoztuk haza. Itthon aztán, a trópusi osztályon kértünk róla egy csontrendszeri vizsgálatot, és képzeld, kiderült, hogy hatéves volt, egyidős Terézzel. - Teljesen megszokott itt? - Nézd, Son körülbelül kétévesen maradhatott egyedül, neki nemigen lehettek emlékei. Nem ismerte az országot, csak a fallal körülkerített árvaházat. Sem családhoz, sem egyetlen tájhoz nem kötődhetett, neki Saigon semmivel nem lett volna ismerősebb, mint Ferihegy, ahova megérkeztünk vele. Tudod, olyan furcsa volt... attól, hogy ő nem beszélte a nyelvünket, pontosan olyan kiszolgáltatott volt, mint egy csecsemő, és én éppen olyan tehetetlen voltam vele, nem tudtam, mitől sír, mitől ijed meg - semmit. Aztán ez, ahogy egy újszülöttel, úgy oldódott fel lassan. - Amikor az első gyerekedet, Terézt szülted, nem féltél, hogy a terhesség gondot okoz majd a házasságod ban? Azt mondják, de lehet, hogy ez csak rossz duma, hogy a férjek ilyenkor elhanyagolják a feleségüket, hogy általában pont ilyenkor csalják meg őket. Szóval, mint nő, nem féltél? - Egy percig sem. - És, mint színésznő? - Én addigra már annyira beépültem a szakmába, hogy nem okozhatott gondot a kiesés. Annyira nem,
hogy még én kértem, hogy csak három hónapig kelljen játszanom, azután már nem léptem színpadra. - És az, hogy esetleg elformátlanodsz, elveszíted a figurádat? - Korábban én mindenfélétől féltem, például mindig úgy gondoltam, hogy félnék szülni. Féltem a fájdalomtól is, de attól a perctől kezdve, hogy terhes lettem, már nem. Aztán féltem, hogy egészséges lesz-e a gyerek, de amint a kezembe adták, ez is egy pillanat alatt múlott el. De hogy én most mint nő hogyan leszek a magánéletemben vagy a színpadon, hogy meghízom-e, hogy lesznek-e visszereim, azzal egy másodpercig sem foglalkoztam. Én soha életemben nem tartoztam az úgynevezett szép nők közé, nekem nem volt központi kérdés, hogy romlik-e a szépségem. - Akkor te az öregedéstől se félsz? - Én eddig minden korommal elégedett voltam, soha életemben nem akartam fiatalabb lenni. Sőt. Visszamenőleg mindig úgy láttam magamat: milyen buta liba voltam tíz évvel ezelőtt! Persze, lehet, hogy tíz év múlva a mai koromra is ezt mondom majd, de az igazság az, hogy most azért szívesen megnyomnék egy gombot, hogy "stop! egy kicsit álljon meg itt!". Tudod, nemrég voltam ötvenéves, és ez valahogy úgy belém vágott. Egészen beleremegtem... Eddig sose gondoltam rá, hogy emberi számítás szerint nekem van még negyven évem vagy harminc évem... De most tényleg beleremegtem: vajon mondhatom-e még, hogy "húsz év múlva"? Tudom, meg lehet élni magas kort is, de ahogy elnézem ezt a mi háborús nemzedékünket, hát mi hullunk, mint a legyek. És én rendkívüli módon szeretek élni. - Azt hiszem, te félsz a haláltól. - Férfiasan bevallom: amióta csak az eszemet tudom. Rendkívüli módon! És a fizikai szenvedéstől is egészen abnormálisan félek. Könnyű halált szeretnék. De ezt inkább hagyjuk. Az előbb felhoztad azt a témát, hogy a szakma meg a korom; beszéljünk inkább arról. Na, látod, ennek a kettőnek a kapcsolata felhőtlen. Őszintén mondom: nekem ezzel sose volt problémám. Gondold el, hogy nekem a kezdet kezdetén éppen azért kellett reszketnem, nehogy beskatulyázzanak naivának, tehát én boldogan játszottam a karakterszerepeket. Nekem a Varsói melódián kívül talán nem is volt olyan igazi modern női szerepem. Én klasszikusokon és Brechten meg Peter Weiss-drámákon nőttem, tulajdonképpen férfiszerepeken. Ha meg mégis nő voltam, akkor a Kovács Kati meg a Balázsovits Lajos anyja. Hát én csak most, vénségemre ugrálok olyan bolondosan. A Régi nyárban meg abban a tévéshow-ban, amit Maár csinált velem, tudod, amiben daloltam. Nahát, azt a show-t én úgy néztem vissza, mint egy gyerek! Ültem ott, és csak ámultam azon, hogy szép ruhákba voltam öltöztetve, ahogy Romwalter Mari kifestett - elbűvölt engem ez az egész. Én annyira tetszettem magamnak! De ez is megvolt - kész. Én soha nem vágytam a szexbombaságra. Most az öregség még nem okoz gondot, abban a korban va-
gyok, amikor az ember még hurcolja a nemét, szóval még nem vagyok olyan öregasszony. Hogy akkor mi lesz...? Majd biztosan annak a koromnak megfelelő szerepeket játszom, de ezt az ember nem igazán gondolja komolyan végig. - Psota Irén egyszer azt mondta nekem, hogy a színpadtól nagyon sok mindent kap, és hogy nagyon sok mindent ki tud élni magából. Még magánéleti dolgokat is. Ez minden színésznél így van? - Persze. Nagyon sok mindent ad a színpad. Például, gondolj csak bele, tetszeni tudsz az embereknek. Mert olyan a szereped. Térden állva imád egy férfi és pezsgőt iszik a cipődből, rózsákkal szór tele, megőrül érted. És te ettől boldog vagy. Én nem szeretek olyan nagy szavakkal dobálódzni, hogy átlényegülés meg ilyesmi, de ennek a szakmának a lényege mégiscsak az, hogy koncentrálsz a szerepedre. Annak minden keservére és gyönyörűségére. De hát ezt te is tudod. Kiállsz a színpadra, sikered van, és ettől jól érzed magad. Elkezdesz ragyogni, nem? És ezt a ragyogást viszed haza magaddal. Én sokszor irigyellek is benneteket; elgondolom, milyen csodás lehet az, hogy én, Zalatnay Sarolta kiállok, ott egy személyben adom magamat, és egyszer csak elkezdenek üvölteni, őrjöngeni. Hogy egyedül képes vagy uralni a közönséget! Nem egy szerepben, hanem saját magaddal. Énmögöttem azért mindig ott van egy író, egy rendező. Én sose mernék úgy, egyedül kiállni. Nincs az az isten! - De nektek meg ott a szerep, amibe bele lehet bújni, az is nagyon jó lehet. Én meg néha azt gondolom, hogy milyen csodás lehet Júliának lenni és folyton beleszeretni Rómeóba. - Á, a szerep az nem azt jelenti, hogy a színpadi szerelmet cipeled magadban. Nem viszed el a magánéletedbe. Ez azért nem igazi érzelem. A szerepet akár akarod, akár nem, el kell játszanod. Az én időmben még nem ágyjeleneteztünk, nem vetkőztünk, legfeljebb ingre, de például a Vasvirág forgatása alatt tizennégy napig feküdtünk Avar Pistával egy keskeny ágyon, én egy szál ingben, ő alsógatyában, és csókolóztunk, csókolóztunk - akkoriban ez volt a maximális szex -, úgyhogy én Avarral és Sztankayval már annyit csókolóztam életemben, hogy a feleségeknek se számít, ha egy banketten összetalálkozunk és esetleg szájon csókoljuk egymást. Ez nálunk - semmi. - Téged nem zavar, hogy állandóan újak jönnek a pályára, akik nemcsak hátulról, de elölről is úgy néznek ki, mint a tizenhárom évesek... és teszem azt, még tehetségesek is? - Lehet, hogy ez nagyképűség - bár én inkább valami töretlen, alapvető hitnek nevezném önmagamban -, de merem mondani, hogy: nem, soha. Énbennem mindig az dolgozott, hogy amit én tudok, azt csak én tudom, senki más, és az én fényem a másikétól csak még fényesebb lesz. De ez igaz rád is, a másikra is, a harmadikra is. A jók között még jobban csillogsz, a roszszak között elhalványul a fényed. Ezért én mindig a tehetséges embereket szerettem magam körül. Pedig
az én színpadi létezésem - a puszta létezésem! - nagyon kemény meccse volt az életemnek, akkor is, ha kívülről szemlélve töretlennek és szerencsével teletűzdeltnek látszik. Mégis, merem állítani, hogy akkor, amikor a pályám tizenötödik évében a kritikusok nagyon durván eltanácsoltak a színpadról, én akkor se voltam féltékeny. Más kérdés az, hogy ha bántanak valamiért, amit nem érdemlek meg, és közben arra érdemtelenek pedig olyan dolgokat érnek el, amik nem illetik meg őket, az nekem fáj. Nagyon fáj. De ha például van egy szerep, amit titkon szívesen eljátszanék, és azt más kapja meg, akkor - ha jól játszotta - az nem bánt. De ha rosszul! Azt évekig nem tudom kiheverni! - Te egyszer két évre falura költöztél. Annak mi volt az oka? - Amikor mi falura költöztünk, akkor már öt éve megvolt a velemi ház. Az Maár egyik legcsodálatosabb ajándéka. Pénzem nekem nem volt - az sose volt -, de nagyon vágyódtam falura. Ő meg befektette az örökségét, az összes pénzét, de még a festményeit is, és az első szavamra megvásárolta nekem Velemben ezt a házat. De úgy képzeld el, hogy gondolkodás nélkül. Pedig azt, hogy ő mit fog ott csinálni, elképzelni se tudtuk. Más kérdés, hogy azt se, mennyire imád majd ott lenni. Csodálatos időket töltöttünk Velemben. Azok a séták, amikor a lányunk jött közöttünk kézen fogva, mint egy kis hóember, és sehol semmi, csak a nyulak, az őzek és rókák lábnyomai a hóban...! Ezek bűvöletes dolgok, és sok-sok ilyen csoda volt, amit Velemben együtt éltünk meg. Ma is, ha csak tehetjük, szaladunk oda. - De te akkor abba akartad hagyni a színészetet? - Dehogy. Nem akartam én erőszakosan elvonulni. Csak elfáradtam. egy kicsit több csöndre vágytam magam körül. Meg aztán élvezni szerettem volna végre a családi életet is. - Neked ugye az első férjed Bodrogi volt? Emlékszem, ti akkor úgy néztetek ki, mint akik elválaszthatatlanok. - Nézd, mi őrülten a nyilvánosság előtt éltünk, és mindkettőnk szerepköre a "kis kedves" volt, talán ezért érezted úgy. Mi tulajdonképpen túlságosan korán kerültünk össze, együtt nőttünk fel, együtt nőttünk bele a szakmába és a világba. - De te már rég komoly színésznő voltál, amikor Gyula még mindig csak "kis aranyos". Ez nem zavarta őt? Nem alakult ki köztetek konkurrencia? - Ez olyan dolog, hogy én erről nem tehettem, akaratomon, de szinte még a tehetségemen kívül robbantam be. A sok sematikus film után a Körhinta óriási siker volt, tehát szinte tőlem függetlenül alakult úgy, hogy én egy csapásra olyan híres lettem, hogy megjártam Cannes-t és Párizst, hogy hívtak mindenhova, kapkodtak kézből kézbe, egyik társaságból a másikba csöppentem. Bodrogi meg teljesen ismeretlen főiskolás volt, de közben tökéletesen tisztában volt a saját értékével, és én is az övével. Aztán Bodrogi a József
Attila Színházba került, én meg a Nemzetibe, engem tizenöt évig nem fogadtak el a színpadon, ő meg berobbant a színházi világba. Akiket én magam mellé választottam párnak, tanácsadónak, barátnak vagy tanítónak, akiknek a tehetségére esküdtem - azokat, hála istennek, az élet mindig igazolta. - Tulajdonképpen miért váltatok el? - Nincs semmi, amit erre válaszolni tudnék neked. Beérett. Nem voltunk mi még akkor eléggé felnőtt emberek. - Bodrogi után ugye Tordy Géza következett? - Vele csak együtt éltem, de három évig úgy, hogy a férjemnek tekintettem. Amikor összekerültünk, mind a ketten nagyon nehéz periódusban voltunk. Nekem akkor volt éppen az a szörnyű nagy bukásom a Vágóhidak Johannájával, ő akkor ment át a Madáchból a Vígbe. Rövidebb ideig volt a társam, de vele ismertem meg, milyen az, amikor egy felnőtt nő együtt él egy felnőtt férfival. Felszabadult szerelem volt. - Érdekes, én azt hittem, hogy ő is a férjed volt. Miért nem lett az, ha egyszer szerelemmel szerettétek egymást? - Úgy gondoltam, hogy nem megyek többé férjhez. De ugyanúgy éltem vele. - Nálunk is ez volt, hogy mindig kérdezték, "neked, ugye a Karesz a férjed?", és az igazi férjemről meg alig tudtak. Karesszal tényleg úgy éltünk, mintha házasok lettünk volna, éppen csak papírunk nem volt róla. - Akkor az teljesen mindegy. És a férjed ki volt? - Révész Sanyika a Piramisból. - A "Szállj, szállj magasba"? Nagyon szeretem, ahogy énekel. És miért váltatok el? - Azt hiszem, nagyon gyerek volt még, hát húszéves... Én meg huszonöt, és ő kicsit érzékeny volt arra, hogy nem lesz "Zalatnayné". Amikor mi összekerültünk, a Generál együttes még kezdő volt, amikor elváltunk, akkor lett a Piramis, és valószínű, hogy ha abban az időben jövünk össze, amikor már menő a zenekar, akkor nincs semmi baj. - Ja, igen, szóval őt nyomasztotta, hogy te a fején ülsz. - Pedig nem akartam a fején ülni, csak valahogy mégis agyonnyomtam a szeretetemmel. S túl büszke és önérzetes volt ahhoz, hogy elfogadja a segítségemet, mert "neki ne segítsen senki, mert ő van olyan tehetséges, hogy egyedül is megcsinálja magát". Én meg akkor ezt nem vettem észre. Pedig igaza volt. De Tordy Gézánál tartottunk, hogy másodiknak vele éltél. - Te, ide figyelj, én nem szívesen beszélek ezekről a dolgokról. Ha ismert emberek beszélnek a magánéletükről, az más, mint ha ismeretlenek teszik ugyanezt. - De ugye nem azért nem akarsz beszélni, mert haragban vagytok? Nem vagytok ellenségek. Nincs olyan, hogy elmúlt, és akkor emiatt gyűlölködnétek? - Ne viccelj! Én minden szerelmemmel jóban vagyok, de még a feleségeikkel és a gyerekeikkel is. Szerintem úgy helyes, ha az ember jóban van a múltjával.
Egyetlen férjem volt, igaz, az csak huszonnégy óráig tartott, akitől csúfosan váltam el. De őróla szinte nem is tudnak, róla soha nem nyilatkoztam. Nem tudnék jót mondani, megbántani pedig képtelen vagyok egy olyan embert, akihez annyira mély közöm volt, mint hozzá. - Huszonnégy órás házasság?! Ilyet még nem is hallottam! Jó, ha nem akarod, ne meséld el, hogy miért ment szét, de könyörgök, legalább azt áruld el, miért mentél hozzá arra a huszonnégy órára? - Én akkor már itt éltem fönt, Pesten, a családom nélkül, nagyon magányosan. Társat akartam. Filmrendező volt. Azt viszont nem akarta, hogy én színésznő legyek, azt mondta, hogy ő aztán igazán ért ehhez, és nyugodjak bele, tehetségtelen vagyok. Aztán mégis bekerültem a főiskolára, és akkor egyszer csak hamar el akart venni feleségül. Nagyon szerettem, és végig se gondoltam, hogy miért is? Hogy is van ez? Aztán egyetlen pillanat alatt ébredtem rá. Valahogy rádöbbentem, hogy önző. - Neked mindig híres férjed volt. Nálad a kiválasztásban nagy szerepet játszik a másik tehetsége? - Annyira, hogy - most valami teljesen fiktív dolgot mondok -, ha mondjuk, beleszeretnék egy emberbe valamiért, mert kedves, mert aranyos, bármiért, de teljesen másképp gondolkodna, mint én, vagy tehetségtelen volna, akkor az a dolog csak öt percig tartana. Nem tovább, öt percig! Azért nincs tovább, mert elunom, mert rájövök, hogy akkor csak az jön létre, amit beleképzeltem az illetőbe, amire akkor éppen szükségem volt. Na, ami az én életemnek az egészen fantasztikus szépsége, az az, hogy egy olyan emberrel találkoztam, akit nem tudok megunni. Mit csináljak, nem tudom...! - Hogyan lehet ilyen embert találni? - Egyszerűen. Csak találkoztunk. És jó pillanatban. Én mindent időben kiéltem, és a párom is olyan, aki szintén letarolta az életet. Jó időben jöttünk össze, még nem voltunk öregek, de már nem voltunk gyerekek. - Nem okozott zavart köztetek, hogy te már Törőcsik Mari voltál, amikor ő, tizenöt évvel később még csak elkezdte a pályáját? - Én nem egy NÉV-be szerettem bele, aki híres vagy nem az, hanem egy EMBER-be, akinek elámultam a tehetségén. Talán meg lehet bocsátani nekem, még ha nagyképűen hangzik is, hogy a szakmámról sokat tudok. Dolgoztam majdnem minden magyar rendezővel, de engem Maár tehetsége ámulatba ejtett - és ez tart tizenöt éve. Az én hitemet, hogy kiről mit gondolok, soha nem befolyásolták a külső körülmények. Színpadi életemben legtöbbet Major Tamással buktam, mégis, vitathatatlan tény, hogy ő volt a mesterem, és ő teremtett meg engem, mint színésznőt. Igen, igen, ez így van. Egyszer azt mondtam Maárnak: "Ide figyelj! Hogy én terólad úgy tudjak beszélni, mint például Majorról, lobogva mellette, mint a zászló, ahhoz nekünk el kellene válnunk." De tudod, ezt az örömöt azért
nem szerzem meg nekik. Tény, hogy én Maár mellett lettem a legtermékenyebb, és hogy az, ahogyan gondolkodom, ahogyan látom a világot - ami, remélem, a munkámon is meglátszik -, az a vele töltött tizenöt év alatt alakult ilyenné. Nézd, egy kapcsolatban két ember vagy építi, vagy rombolja egymást - engem a mi kapcsolatunk egyértelműen táplál. - És nem félted? Én például nagyon féltékeny típus vagyok, mindig birtokolni akartam a férfit, aki velem élt, persze, eljátszottam, hogy nem fáj, de majd megzavarodtam, amikor visszajött hozzám egy-egy szöveg, hogy itt ezzel látták, ott azzal. Volt, hogy elutaztam két hónapra, fél évre - ez hozzátartozik a munkámhoz és tudod, milyen a szakma, mindjárt közvetítették a híreket. - Én legfeljebb két hétre utazom el. - És nem érdekel, ha pletykálnak? - Sose voltam féltékeny típus. - A hiúságodat se sérti? - Hogy valami jót mondjak magamról: hiú sose voltam. Ebből a szempontból arisztokrata vagyok. - De jó lehet! - Biztosan elég hülye vagyok, de nagyon nagy fájdalmakat tudtam mindig elviselni abban az irtózatosan nagyképű reményben, hogy a győztes végül úgyis én vagyok. - És ez így is van? - Tulajdonképpen igen. - Én nem tudok ilyen nagyvonalú lenni, hogy azt mondom, "Jó, ez történt, most csináld, elnézem neked, aztán, ha befejezted, akkor majd én leszek az erősebb". Erre én egyszerűen képtelen vagyok. - Hát nézd, ez nehéz dolog, meg aztán mindenkinek az élete más. És hát, ennyire személyesen... Én nem az a típus vagyok, mint te. Én benned nagyon szeretem ezt a nyíltságot, de én a teljesen személyes magánéletemről és érzelmeimről nem tudok úgy... Az elé én mindig falat húztam. Úgyhogy te belőlem nem fogsz tudni most se kihúzni semmit. - Én se konkrét esetekre, csak a véleményedre vagyok kíváncsi. - Jó, értem én, de tudod, az nagyon bonyolult kérdés, hogy kinek, mikor, mi, mit ér meg. Hogy mi az a fájdalom, amely még elfogadható, és mikor van az a pillanat, amikor átlépsz valakin, mert azt mondja: "elég volt, ezen csak túllépni szabad". Én, amíg szeretek valakit, addig bármit el bírok viselni. Énnekem a magánéletemre is igaz, amit egy barátom mondott, hogy "Marista, te egy nagy tűrőbajnok vagy!" - Akkor viszont nem lehetsz egy nagy feminista élharcos... - Az nem vagyok. És nem szeretem az olyan emancipált nőket, akik elveszítik a nemüket, és olyan nagyon harcosak. Muszáj, hogy megmaradjon a nőiséged, különben elveszíted azt, amire születtél, ami a lényeged. Amiért vagy. Azt, hogy anya vagy és a családban az összetartó erő. Nézd, én tízéves koromban zárdába kerültem, aztán Pestre, rokonokhoz, főisko-
lára, szóval, bizonyos önállósággal, meglehetősen szuverénül éltem, de azért a nemem lényegéhez mindig nagyon ragaszkodtam. Én szeretem kiélni magam ebben. Kifejezetten szeretem a nyarakat, amikor Velemben ki tudom szolgálni, rendben tudom tartani a családomat, és én igenis azt is szeretem, ha a férfira, akivel együtt élek, minden szempontból föl tudok nézni. Nem, én nem vagyok feminista. Én szuverén ember vagyok. Ahogy cseperednek a gyerekeim, azt veszem észre magamon, hogy valami rendkívüli felelősségérzet alakul ki bennem. Például sokkal inkább ügyelek magamra. Mondtam neked az elején, hogy félek meghalni, és bizony, egyre makacsabbul félek. Azt tartom létfontosságúnak, hogy legalább addig éljünk, amíg a gyerekek felnőnek, amíg szükségük van ránk. És azt, hogy toleránsak legyünk egymás gondolataival és cselekedeteivel szemben, hogy azonos hullámhosszon gondolkodjunk és érezzünk. És akkor nem kerülhetünk bajba olyan "nagy" döntések miatt, hogy ki vigye le a szemetet, és ki menjen le a közértbe vásárolni. - végül, elmesélnéd az első szerelmed történetét? - Egyszer elmeséltem Dajka Margitkának, aki azt mondta nekem: "Látod, ez csúnya dolog volt tőled. Az ilyesmit nem szabad elmesélni, csak kivételes esetben." Mondtam neki: "Megértelek, Margitka, csak én már annyiszor hittem, hogy ott van a kivételes helyzet, hogy túl soknak elmeséltem." Nem őriztem meg annak, akire tartozott volna, így hát most is nyugodtan elmondhatom. Tízéves koromban egy orosz katona volt a szerelmem. Kettejüket beszállásolták hozzánk Pélyen, Budapest ostromához vitték őket, és én valamitől meg vagyok győződve arról, hogy ő Pest alatt meghalt. Egy hónapig nálunk élt, pihent, sétálni, vadászni járt, én meg hógolyókat gyúrtam neki, hogy azokra tudjon lőni. Ilyenekre emlékszem. Anyámtól kérdeztem, azt mondja, nagyon fiatal lehetett, húsz év körüli tiszt. Nincs róla fényképem, ha mégis élne és találkoznánk, meg se ismerném, de ma is emlékszem a bőre tapintására, a haja színére, a zubbonya illatára. Hát ez volt az én első szerelmem. RUTTKAI ÉVA Amikor Éva meghalt, a Képes 7-től felkértek, hogy - nekrológ helyett - adjak át részleteket ebből a beszélgetésből, amely feltehetően az utolsó interjú Ruttkai Évával. Úgy érzem, a bevezető, amit az újságnak írtam, most is ide kívánkozik: "Mi tulajdonképpen hat évet egy családban töltöttünk. Az ember, akit imádott, és a fiú, akit szerettem, féltestvérek voltak. Sok mindenre emlékszem ezekből az időkből: családi ebédekre, borozgatásokra budai kiskocsmákban, a balatonszemesi napokra, tóparti sétákra, nagy nevetésekre és - igen! - nagy sírásokra is. A fiúk egy családba tartoztak, tehát egy család voltunk mi is. Mégis, Ruttkai Éva nekem Ruttkai Éva volt. Ha megjelent, nekem Júlia volt, Éva volt, Lotte volt. Ő az a nő - jaj, de nehezen jön a számra
a múlt idő! - aki (ha lehetne ilyet kérni az égiektől) én szeretnék lenni. Nem a megdolgozott sikerére gondolok, nem is az Isten adta tehetségére, hanem, ami ő belsőleg volt. Csodáltam benne: a hőfokot, ahogy szeretni tudott. Ahogyan engem is a szívébe fogadott, és azt írta az Apáca-könyvembe: ŻA mi Cinink.® És mégis... ő volt az, akitől a beszélgetések során a legjobban tartottam. Nem tudtam, mit kérdezzek tőle, hogyan kérdezzem, hetekig húztam-halasztottam, hogy felhívjam. Aztán, amikor találkoztunk, elmeséltem neki, milyen nehezen szántam el magam. ŻMitől lehet ez? - kérdeztem -, hiszen rólad tudom a legtöbbet.® Azt felelte: ŻTalán azért.® És mosolygott. Amikor beszélgettünk, inkább nem akartam elhinni, hogy mennyire beteg, hogy mekkora ajándék tőle, hogy leült velem, erre is csak később jöttem rá. Előtte is, utána is meglátogattam a kórházban, tudni akartam, hogy van, és közben nem voltam hajlandó tudomásul venni, hogy valójában hogy van. Most, hogy visszagondolok, azt kell hogy mondjam, iszonyú állapotban lehetett. Igyekezett nem mutatni, még nevetni is volt ereje, de nem úgy, ahogy ő szokott... Akkor már egy ideje erős fizikai és lelki fájdalmai voltak, csillapítókon élt. Gyűlölte a gyógyszereket, különösen, amióta Zolin látta a hatásukat, s most ő is gyógyszereket szedett. Utolsó beszélgetésünkkor is nagyon erősen a csillapítók hatása alatt állhatott, voltak kihagyásai... De iszonyatos erőfeszítéssel szedte öszsze a gondolatait, és ugyanolyan kedves, bűbájos volt, mint mindig." Eddig tart az idézet, innen következik a beszélgetés. Azaz: két beszélgetés. ELSŐ BESZÉLGETÉS - Hogy vagy lelkileg? - Ez most egy másik, másik állapot... A fizikai nagyon rányomja a bélyegét... Megvallom: ...szörnyű! Gondold el, itt vagyok kiszolgáltatva, mozogni, működni csak másokkal tudok. Ez egy rettenetes dolog! És nem tudom... egyszerűen nem tudom, hogyan lesz. Ilyenkor az embernek a lelke...! hát Istenem...! akárhogy is, ennek van alárendelve. - Szóval, most nem is tudsz annyira a lelki dolgaiddal törődni? - Nem, nem, nem. Pedig nem így volt! A lelkem elég jó volt, annak ellenére, hogy sok mindent észleltem, éreztem, láttam, de mégis jó volt, mert sok-sok szeretet vesz körül. Csak tudod, az a rettenetes dolog, egy rettenetesen csúnya dolog, hogy én adni szeretek és nem bírok kapni! Beleőrülök! Nem vagyok elég alázatos, elég szeretetteli ahhoz, hogy elfogadjak. Hát én iszonyúan tudok adni! És most, hogy ilyen lettem, ha visszagondolok, rájövök arra, hogy micsoda dölyf van abban, micsoda gőgös öröm, hogy "Ó, én! Én milyen élettel teli vagyok! Én mennyit segítek!" És erre most jöttem rá. - valószínűleg azért is kapsz annyi jót, mert mindig
csak adtál. Nem? - Azt hiszem, túl egyszerű ez így. Igen, kapok szeretetet, csak közben nem vagyok annyira álmodozó, hogy ne féljek: meddig tart ez? Tudod? Mert azért az nem mindegy... addig, ameddig tőled remélnek... és hát ez is a dolgom! Ez a rettenetes! Nekem az a dolgom, hogy adjak, és nem, hogy itten tehetetlenkedjek! Ez szörnyű, szörnyű...! - Te most félsz? - Tudod, én régen is féltem, de mástól és másképp. Mindig féltem. Az élettől, hogy nem vagyok elég... Zoli ilyen kis cédulákat irkált nekem, amiket kitett mindenhova a lakásban, hogy "Tudd meg, hogy jó vagy!", meg hogy "Tehetséges vagy!", mert tudta, hogy mindig féltem. Hát ő, ő aztán nagyon látott engem! Nagyon, nagyon figyelt. Fantasztikusan! Hihetetlen, hogy mi mindent betöltött nekem. Az élet egész gyakorlati részét azóta kellett megtanulnom - nem is nagyon tudom. Gondold el, hogy a ház felépítésének minden fázisát, minden anyag beszerzését ő csinálta. Minden munkálatot megbeszélni, számon tartani, azt is mind, mind ő. Én meg csak úgy nőieskedtem körülötte. Egész életünkben... - Létezik az, hogy őutána te megmaradtál érzelmeidben ugyanolyannak, mint voltál? Azáltal, hogy ő nincsen, nem szikkadtak ki az érzéseid? Mert hát az élet nem áll meg, csak éppen... - ...Olyan ez, tudod, hogy az ember úgy hordja. Hordja tovább, mint a fa az ágait... Én eléggé benne éltem, amikor szerettem, eléggé benne... Nehéz, ha visszagondolok rá, mert tulajdonképpen az is szünet nélküli félelem volt. És ennek az összes komplikált változatai. Ezt legyőzni, nem mutatni... Meg, hogy az ember mikor engedjen, mikor ne, bonyolult játék. Egyfajta színház. Igen. Mély, mély átéléssel játszva! Istenem! Az eszembe jut, amikor megismerkedtünk ... Én akkor voltam... hány éves is? A fene se tudja! Mindegy. Már nem voltam fiatal. Éppen abban a korban jártam, amikor egy nőnek az eszébe sem jut, hogy egy nála fiatalabb... hogy egy ilyen fiatalember udvaroljon neki. Azt csak úgy veszi, hogy olyan színésznőfiatal színész rajongás lehet, és rögtön úgy is kezeli. Zoli három évvel volt fiatalabb nálam, hát az nekem...! Szóval, meg sem fordult a fejemben, hogy ez komoly is lehet. Pedig azonnal észrevettem őt, jaj, de mennyire! Mint egy... mint egy rendkívüli tehetséget. Mert azt rögtön lehetett érezni, hogy ez itten valami...! És akkor hirtelen az vágott belém, hogy "Jaj, Istenem! Csak lenne egy húgom!" De komolyan. Hát rólam nem volt szó! Egy percig sem. De ha húgom lenne... - Olvastam, hogy ő akkor már komolyan szerelmes volt beléd. - Ó, persze! Hát, ő erre a találkozásra már készült! Szendrő Jóska, aki (amikor a háború után a fogságból hazajött a Nemzetibe, ahol én kezdő színésznő voltam) szerelmes lett belém, verseket írt nekem, miután Zolival megismerkedtünk, azt mondta neki: "Latino-
vits! Ne mélyre! Ne nagyon mélyre!" Hát, jó helyre mondta! - Te is mondtál nekem ilyesmit Karesszal kapcsolatban, emlékszel? - igen, mindig azt mondtam neked, "Ne túl közel!" hogy maradj távol a családtól, a mamától. Az ő családjukban van valami rettenetesen más. A Gundel család nagyon virulens volt, és a mama ezt akarta továbbvinni, a Gundel-vért, mert a Latinovits család az már dekadens volt. Rettentő nagy kár, hogy a mama nem egy művészmenedzser -, mert abban tudta volna igazán kibontani magát -, hanem pont fordítva. A Gundelek mindentől, ami nem valóságos, ami nem kézzelfogható, ami nem pénz, attól menekültek. Ez valami annyira más, mint mi vagyunk, így soha nem lehetett velük megértetni, hogy ez a valami, amit mi csinálunk, nekünk mennyire fontos. Valami, ami nem valóságos, nem kézzelfogható, ami túl van a mindennapi életen - hát ezt nem lehet valakivel megértetni! A mama a Gundel-vért akarta a fiaiba is beleörökíteni, de hát végül is nem sikerült. Nem akarta egyik gyerek se a saját szakmáját csinálni, Karesz ugye fogorvos lenne, Pista közgazdász, Zoli meg mérnök...! - Képzeld el, ha így sikerül! Akkor te nem élhetted volna meg az életed egyetlen őrületesen nagy szerelmét. - Persze. De tudod, én nem tagadom meg Miklóst sem, Gábor Miklóst. Vele ugyan más, egészen más kapcsolatom volt, de azért az is... Az is! Tudod, ami bennük kettejükben mégis rettenetesen közös, az a színházhoz való viszonyuk, hogy az egész kellett nekik. Ha az ember színész, akkor a színház, úgy önmagában, nem elegendő neki. Hogy is magyarázzam el neked? Az olyan színésztípus, mint amilyen például Barrault meg Olivier, de amilyen MiklóS és Zoli is volt, az nem elégszik meg azzal, hogy csak eszköz legyen, az ilyennek a színház az élete. És ha a színház az ember élete, akkor az egésszel foglalkozik, az egészet akarja csinálni. Én erre soha nem voltam képes, ezért aztán mindig, de mindig megkerestem azt az embert, aki ezt tudja. Miklós is a maga módján állandóan keresett, kutatott, mit kéne, hogyan kéne, de amikor ő próbálkozott, a világ volt egészen más. Az egy nagyon-nagyon keserves kor volt. Torz kor. És ettől a színház is olyan. Ismerheted az írásaiból is... De aztán mégis Zoli volt az, aki tulajdonképpen közelebb állt hozzám. A gyereksége miatt, a tisztasága miatt. Az rettenetesen fontos, hogy valaki szépen, tisztán gondolkodó ember legyen, ez borzasztó nagy érték, különösen ebben a mai korban. Zoli olyan tiszta volt, annyira hívő! Mindenben hinni, ami szebb, ami jobb! Menni, tisztán, előre! Igazság, tisztaság! - ezek voltak nekünk. Ő mindent felszívott magába. Fantasztikusan! Hát most mondd meg nekem, honnan szedte az információit?! Honnan jött például az a gondolata, hogy színházat csináljon egy volt imaházban?! Garassal próbált szövetséget kötni - ami megintcsak nem véletlen -, és látod, az ő akkori törekvései ma sorra bejönnek. Ma már mindenki próbál színházat csinál-
ni, de amikor ő akarta, akkor még őrültségnek tartották. Zoli mindig mindenütt ott tudott lenni, Dunaújvárosban éppen úgy, mint Veszprémben. Ezek nem sok időt emésztettek föl, mert ő rögtön tudott hatni. Azonnal! Csak az a rettenetes, tudod, hogy mindenütt, ahol megjelent, egy idő után sok lett. Hát ma is sok lenne...! - Lehet, hogy sok lenne, de a hiánya valami iszonyú. - Ah! Elmondhatatlan! Ő időtlen ember. Bármit elővesznek tőle, az mind időszerű. Persze! Ő mindig a gyökereket kereste és a magot akarta elhinteni. Gyökeret és magot - soha nem a külsőségeket! - És te még mindig hiszel abban, hogy az a dolog nem így akart lenni, ahogyan történt? - Micsoda? - Hát ahogyan ő... elment. Emlékszem rá, egyszer a Rátkaiban beszélgettünk erről, akkor azt mondtad, hogy sokkal jobb dramaturg volt annál, semhogy így... - Persze, persze, hogy! Ő nem volt álnok, sem hazug, ő nem csapott volna így be. Megbeszéltük, hogy együtt nyaralunk, már néztünk is házakat, megvolt a cím. Az utolsó napokban, amikor ő Szemesen volt, én Bécsben léptem fel, onnan hívtam telefonon, hogy anyámmal vagyok, valami Szent Róza-zárdában vagy hol lakom, nyugodjon meg, nem fogom végigmulatni a bécsi éjszakát, és még akkor is beszéltünk arról, hogy mi lesz nyáron. Nekem le kellett volna utaznom hozzá Szemesre, de hát dolgoztam! Nem tudtam menni, és ő akkor lett depressziós, úgyhogy az aztán rettenetesen fájt is nekem, hogy mindez nem adott erőt neki. Emellett tényleg úgy van, ahogyan mondtam, ő nagyszerű dramaturg volt az életben is, éles eszű, szenvedélyes, döbbenetesen erős helyzetteremtő. Úgyhogy jó lenne, ha valaki megírná június negyedike történetét. Hogy mi történt tulajdonképpen? Igazából mi?! Meg kellene egyszer írni percről percre, óráról órára. - Gondolod, hogy van, aki tudja? - Feltétlenül. Össze lehetne állítani az utolsó napját. Pontosan! Engem Bujtor felesége, Eszter hívott fel, már nem is tudom, éjjel volt-e vagy hajnal, azt mondta, ne menjek Szemesre, mert ott valami szörnyű fogadtatásban lesz részem. Nem is egészen értettem, mi történt, csak az derült ki, hogy valami botrány volt, Zoli, ahogy ő ilyenkor tudja, kegyetlenül kiosztott mindenkit, Bujtor elrohant - ő később tudta meg, mint én, hogy a testvére meghalt -, a papa is átment valahová, a mama meg valami gyerekágyat festett - és ő egyedül maradt... Nem kell mondjam neked, magamon kívül voltam! Hát azt nem lehetett és nem lehet elfogadni, hogy ő nincs! Egyszerűen képtelen voltam elfogadni! Tudod, Örkény azt mondta, amikor beszéltem vele, hogy meg kellene írni június negyedikét: "A véres kardot kiveti a föld." Hát... kérdés... Nem tudom... Többen vagyunk itt bűnösök ebben az ügyben, és én ezt nem vagyok hajlandó elhárítani magamtól azzal, hogy ő öngyilkos lett. - Ez nem is őrá vall. Zoli minden volt, csak gyáva nem, minden, csak nem olyan, aki elfut a saját problé-
májától, aki megszökik előle. - Persze. És ő annál sokkal rosszabb állapotban is volt már, sokkal-sokkal rosszabban. De volt itt még valami: tudod, nagyon erős gyógyszereket szedett, kapta a kezeléseket... Most már tudom, mi az, tudom, mit tud változtatni az emberen, mert mostanában én is szedek. Soha nem szerettem, mert engem ne változtasson!, de kell. Na, emlékszel, ő milyen erős gyógyszereket szedett, és közben borzasztó erősen küzdött ellenük. Volt, hogy félig aludt, de nem tudott elaludni, és menni akart közben. Rettenetes volt! Ilyen állapotokat okozott nála. Aztán volt, hogy fogta magát, és csak a - NEM! Jött a depresszió, és akkor nem csinált semmit. Fürdőköpenyben feküdt az ágyon, nézte a mindenféle tévéműsorokat, a Micimacit meg a monoszkópot, és nem mozdult. Előfordult, hogy Szemesen voltunk, kettesben, és ő egy hétig ki se jött a szobából. Én meg világéletemben nagy szakácsnő voltam, egyre csak főztem, főztem, nőttek az ételhalmok. Emlékszem, egyszer csak betoppant Psota, arra járt a fiújával, azt hiszem, valami szobrásszal, és akkor mindent eléjük raktam: egyetek! Kértem Zolit is, hogy jöjjön ki, de nem. Picikét kidugta az orrát a teraszra, de már ment is vissza. - Ez azért nem volt gyakori, ugye? - Évente kétszer-háromszor. Elfáradt, tudod? Közben viszont meg úgy, de úgy égette magát! Gyönyörű volt vele, de iszonyú nehéz is. Egy férfi és egy nő között a szerelem az mindig odaadás, de közben nagy harc is. Hogy ki eszi meg a másikat. Ez valahol természetes, csak attól őrizzen az Isten, hogy megedd vagy megegyen, mert akkor az van, hogy "Hű, de finom volt!" - kész, ennyi. Ez ősi dolog... Zolinak rettenetesen nehéz volt, hogy amikor mi már együtt éltünk, ha elmentünk akárhová, mindenütt mindenki csak felém fordult, mert őt még nem ismerték - ő ezt szörnyű nehezen viselte. Vereség volt neki. Én észre se vettem, az ember megszokja, akkor különben sem számított semmi, mert én annyira csak a szerelem bűvöletében éltem! Zoli volt nekem minden, a gyönyörű, a csodálatos, a nagyszerű! De ő ezt a dolgot mégse tudta soha megszokni, elfogadni. Emlékszem, amikor lementem nyáron Szegedre Évát játszani, ő komolyan dühös volt, mert azt mondta, hogy ez jogtalan vagy tisztességtelen - már nem is tudom pontosan, hogyan fejezte ki magát - előnyszerzés. Hogy én még nyáron is ugrom egyet! Úgyhogy egy évre rá ő meg Gyulára szerződött Néma leventét játszani, ilyen "ha te így, én is így" alapon. - De te soha nem voltál féltékeny az ő tehetségére vagy a sikereire... - Nem, nem! Ugyan, dehogy! Ezt egy nő jobban viseli. Amellett, ha eleinte nem is, de később én már tudtam, hogy énnekem kell őhozzá kapcsolódnom, mert a kettőnk életében ő lesz az, aki teremt valamit, valami komolyat. Ez lehetett volna akármi, iskola, színház, színiiskola... bármi. És azt is tudtam, hogy ha létrejön, akkor ott én leszek az ő segítője. Mindig
nagyon szerettem volna, hogy megrendezze a Tragédiát, akkor én lehettem volna a segédrendezője. - Múltkorjában azt mondtad, hogy amióta Zoli nincs, azóta neked az önbizalmad is kevesebb lett... - ...Persze, persze! Ez ma más, ahogyan élek. Egészen más! - Emberileg vagy színpadilag csappant meg az önbizalmad? - Mindenhogyan. Mondtam neked, hogy az én életemben rendkívül fontos volt az egész színházi élettel foglalkozás, amit én egymagamban nem tudok. És ez ővele nekem megszűnt. Nem, nem azt mondom, hogy kevés, ami maradt, mert nem... csak tudod, azért mégiscsak kevesebb. Akárhogyan nézem is, sokkal kevesebb... (Amikor ideérkeztünk a beszélgetésben, úgy láttam, hogy Éva nagyon elfáradt. De mert nem akartam, hogy rájöjjön, észrevettem, fejfájásra hivatkozva kértem, hogy hagyjuk abba. Legközelebb egészen máshol folytattuk. Kérésére most először én kezdtem mesélni. Ebből a részből csak annyit hagyok meg, amennyi Éva reakciói miatt érdekes és fontos.) MÁSODIK BESZÉLGETÉS - Tudod, Éva, egyre inkább az az érzésem, hogy időnként azt kapom vissza az élettől, amit én adtam másoknak. Karesz volt az első fiú, akit igazán megbántottam azzal, hogy arrébb mentem tőle. És tudod, attól a perctől kezdve semmi nem stimmel igazán az életemben. Egy jó embertől léptem el, és aztán meg is fizet tem érte. - Az élet lett egészen más! Annyira szabad lett minden, de annyira, hogy azzal már nincs mit kezdeni! Ha olyan versenyen indulsz, ahol nincsenek szabályok, ott nem tudsz nyerni... Nem, nincs ez így jól... - Én már félek. Egyszerűen félek, hogy nem tudok semmihez úgy hozzányúlni, hogy az jó legyen. Minden szétmegy körülöttem. Lehet, hogy én vagyok túl érzékeny vagy a fellegekben járó... - ...Hát hol járjál? Hol?! Mondd meg, hol érdemes, ha nem a fellegekben?! - Persze, csak ettől már nem tudok egy kapcsolaton belül olyan emberi dolgokat elfogadni, amiket én nem engednék meg magamnak, amit másképpen tennék, ami fáj, ami hazugság. Most megint valaminek a végén vagyok éppen, talán ezért látom ilyen sötéten az életet. Ez mindig nagyon megvisel. Most egy ideig éjjel, alvás helyett, azon fogok gondolkodni, hogy mit szúrtam el, amiért így kellett történjen... És megint egyedül leszek, amit tudod, hogy milyen nehezen viselek. Bár... ha jól belegondolok, egy ideje már úgyis egyedül voltam, hiába éltünk együtt. -Te Cini! Nem az egyedüllét a szomorú! Az a baj itt, a mi világunkban, hogy nem azért vagy egyedül - vagy nemcsak azért -, mert nem szeretnek vagy nem figyelnek rád. Mert ha szeretnek is, ha figyelnek is, akkor is lehetsz rosszul, mert ma nincs meg az a lég-
kör, amiben szabadon mozoghatsz. Amiben levegőd van! Amiben egy másik emberrel megpróbálhatsz valami felé repülni! És ez nem valami misztikus dolog. Nagyon is valóságos. Nem mondhatod valakinek azt, hogy: "Gyere! Megfogom a kezed és vágjunk bele! Röpüljünk!" Hova?! Hogyan?! Miből?! Na, látod, ez a szomorú. - Tudod, attól félek, hogy előbb-utóbb megkeményedem belül... - ...Persze, persze! Hát éppen ettől kemények az emberek! Ha a vágyaid teljesülhetnek, aztán nem, aztán megint, akkor nem leszel kemény, hanem rugalmas lesz a lelked, mert - ez az élet. Az ilyen. Akkor jó, ha hullámzik. Attól leszel kemény, ha valamit csinálsz, és akkor egyszer csak: krakk!, olyan falakkal találod szemben magad, olyan lehetetlen falakkal...! Rettenetesen rosszul van ma ez az egész! - Csak nézlek, hogy mennyire el tud kapni az indulat. Ugye mindig is nagyon érzelmi beállítottságú voltál? Téged nem elvek irányítottak az életedben... - Nem, de azért mindig figyeltem. Hogyne! Erősen: És mindig tudtam, hogy mi az, ami boldogít. Én olyan dologba soha nem mentem bele, ami nem tiszta. Nekem nem is tetszett, csak az, aminek tartalma, jövője van. - Úgy érted, hogy pillanatnyi örömökbe nem mentél bele? - Nem, azokba nem. Csak ami értékes. - Mondtad, hogy Zoli három évvel fiatalabb volt nálad. Ennyi korkülönbség semmi. Lehet, hogy illetlenség ilyet kérdezni, de olyan régen ismerjük egymást, ha hülyeség, szidjál le: hogy állsz a sokkal fiatalabb fiúkkal? - Hogy állok?! Hát így! (Éva biztosan nem haragszik meg, hogy megírom, hiszen, ha titkolni akarta volna, nem mondja azt: "Hát így!" -, a lényeg az, hogy ebben a pillanatban egy huszon- vagy legfeljebb harmincéves fiatalember lépett be. Teát hozott Évának, tőlem megkérdezte, mit kérek. Amíg kiment egy újabb csészéért, addig mi néhány szót beszélgettünk róla.) - Nagyon helyes fiú! - És nagyon, nagyon jó! - Annyira, hogy fölvállalnád őt az emberek előtt is? - Hát vállalom! Vele élek. És ha valaki megkérdezi, hogy "a fiad?", azt felelem: sőt! Hadd gondolkodjon rajta! De tudod, nem az a csoda, hogy én vállalom, hanem, hogy ő vállal engem! Abszolút fölvállal - ilyen betegen! Nagyon jó fiú. És okos. - Mit gondolsz, mitől ennyire világjelenség, hogy az idősebb nők fiatalabb fiúkkal élnek, és fordítva? Most nem személyesen a te kapcsolatodat kérdezem, hanem úgy általában. - Nézd, ez megintcsak a világnak egyfajta felelőtlenségéből fakad. Mert egy igazi kapcsolat azért mégis csak ahhoz a gondolathoz kapcsolódik, hogy mit fogunk csinálni együtt, mikor, mennyi idő múlva érhetjük el ezt, teremthetjük meg azt, de ma nem terveznek az emberek, nem építenek. Nem építik fel saját
életüket. Nem is lehet, nincs mire. Hát mondd meg, mire?! Ha pedig nem építenek, akkor meg mindegy, nem? - Régen ez másképp volt? - Legalábbis a drámákban még rengeteg szó esik arról, hogy mi mindentől tartottak az emberek, például ott voltak a társadalmi előítéletek... - ...Lehet, hogy én már másban nőttem fel, de én nem ítélem el az ilyesmit... - ...Nem is lehet. Hát honnan ítélnéd el?! Miből kiindulva?! Akkor lehetne elítélni, ha azt mondhatnánk, hogy "Ember! Gondolkodjon! Hát mi lesz a vagyonával?! Mi lesz a gyerekeivel?!", de ma ilyen kérdések nincsenek. Lesz, ami lesz. Tehát nem a te érdemed, hogy nem ítéled el, hanem a korunk hibája. Teljesen fölborultak a szabályok, ezért is nagyon nehéz ma kötődni. - Ha azt mondanák, hogy elölről kezdheted az egészet... - ...Megint így csinálnám. Feltétlenül! - Mindent, pontosan így? Vállalnál olyat is, ami fájt, ami botrányos volt, ami kegyetlen volt, mert Zolival azért... - Á, persze, hogy vállalnám! Amikor jöttek nekem sajnálkozni, hogy "Jaj, Istenem, szegény Éva!", én akkor is mindig azt válaszoltam: megéri! Van miért! Amit én vele átéltem, az nem ugyanaz, mint amit egy szegény, szerencsétlen nő végigél egy semmirekellő férfi mellett! Uramisten! Mi mindent képesek nők elviselni egy semmi, nyikhaj embertől! Az örökölt ösztöneiknél vagy a neveltetésüknél fogva, mert úgy érzik, hogy nekik együtt kell maradni azzal az emberrel, vagy azért, mert egyedül nem jó. Ez nem ugyanaz! Édes Istenem, hát én Zolitól annyi mindent, olyan rettenetesen sokat kaptam, hogy az nem is volt arányban. Hát akkor meg?! Igaz, volt időszak, amikor azt mondtam: "elég! ebből ennyi elég volt!", de az csak rövid ideig tartott. - A vége felé össze is vesztetek, ha jól emlékszem. - Igen, de azt is valahogy olyan rajtunk kívül állóan. A világ... tudod? - Bele tudtál volna nyugodni, hogy szakítotok, és végleg vége? El tudtad volna képzelni? - Nem. Azt hiszem, nem. - És ő el tudott volna menni tőled? - Nem. - Jó, nyilván neki is voltak kilengései, melyik férfinak nincsenek? De hogy elhagyjon téged, azt én se tudom elképzelni. - Nem. Azt nem. Volt egy olyan időszaka, amikor hirtelen, egyszer csak gyereket akart, és hát tőlem, ugye már nem lehetett, akkor volt egy lány... - ...Arra emlékszem is. - ...Valami Judit. Nem tudom. Egyszer láttam őket együtt, feljöttem és ők itt teáztak. Borzasztó volt. Akkor én elrohantam, bevágtam magam mögött az ajtót és elrohantam. Emlékszem, beültem a kocsiba, fölmentem valahova a Libegő környékére, ott leálltam,
csak ültem, csak ültem, és úgy zokogtam, mint egy férfi. Ismered azt, amikor hallod, hogy valaki sír és rájössz, hogy te vagy az?! Voltál te már így?! Nem, talán nem lehettél, mert én is csak akkor, egyszer jutottam el idáig. És akkor jött egy rendőr és kérdezte, hogy "bocsánat, nincs semmi baj?", mondtam neki: "Én olyan bajban vagyok, de olyan bajban, csak hát ezen maga nem tud segíteni." Nagyon kedves volt. Mondtam neked korábban: Zoli olyan fantasztikus dramaturg volt, hogy az elmondhatatlan. Mert én akkor elmentem, becsaptam magam mögött az ajtót, ő meg még utánam kiabált, hogy "Akkor ne is gyere vissza!" Ráadásképpen másnap kaptam tőle nem egy, hanem három táviratot is, hogy "Megnősülök, Zoli". Hogy még csak véletlenül se úgy nézzen ki, hogy én hagytam ott Latinovitsot. Nem, erről szó sem lehet! Mert ugye, az egészen más, hogy ő nősül meg. Ezután volt, hogy anyámmal ültünk a Fészekben, amikor ő bejött, párszor megcsináltam, hogy a konyhán keresztül kilógtam, mert egyszerűen nem tudtam mit tenni, hogyan viselkedni. Sose tudtam. Hogy milyen lépés kell... Egyszer aztán nem lógtam meg, mire ő odajött, úgy odahajolt hozzám, és azt mondta: "Összekészítettem a holmidat." Dadogtam, hogy "Köszönöm, amint lesz autóm, érte megyek", mert a kocsim éppen rossz volt, és közben szédültem. Ő meg szép nyugodtan átült Márkus Laciék asztalához. Amikor aztán elment, én is odaültem, kértem egy konyakot, mert nagyon izgatott voltam, ő meg egyszer csak viszszajött, leült az asztalhoz, "Na, idejöttél?!", de ilyen... nem is tudom... flegmán, hogy "No, nézd csak, milyen bátor vagy". Mondom: "Azt hittem, elmentél." Mire ő: "Visszajöhetsz." Márminthogy haza. Én majd elájultam: "Kicsit sokan leszünk" - mondom -, mert nem tudtam, mi van, hogy mit akar, mert azt azért nála nem lehetett pontosan tudni. Hogy akkor én most visszajövök, és lesz egy menyasszonyunk, vagy talán már van egy gyerekünk? Érted? Akkor a karácsonyt nem együtt töltöttük, de azért vettünk egymásnak ajándékot, utána egyszer a rádióban összetalálkoztunk, hívott szilveszterezni, ide, hozzánk. Azt hiszem, Bujtorék voltak itt, de hát milyen hülyén néz az ki, hogy én most jöjjek haza - vendégnek! Nem jöttem. De közben megtudtam, hogy Gobbi Hildához is átmegy, hát oda én is elmentem. Zoli állítólag szörnyen viselkedett, Hilda meg is akarta verni, de én abból semmit nem éreztem, csak arra emlékszem, hogy úgy simogatta a hátamat. Utána errefelé jöttünk haza autóval, hívott is, de én nem jöttem fel, mert én egy büszke lány vagyok. Igen. Nagyon büszke. Ő annyira megbántott engem. Akkora botrányt csapott azzal a lánnyal. Malomkeréknyi virágcsokrokkal mászkált a Vörösmarty téren, Kozák Laciék találkoztak vele, azzal köszönt nekik, hogy "Megnősülök!" Fölment a lánnyal barátainkhoz és bemutatta, hogy "Kis menyasszonyom", meg ilyenek. Úgyhogy én ezután azt mondtam neki: te olyan botrányos felhajtást csináltál, hogy ki kell találnod valamit, hogy visszajöhessek.
Hát én nem slisszolhatok vissza! Hogyan?! Valami olyan kell...! Ezek után! Anglia vagy Amerika... - És nemcsak a hiúságodban voltál megbántva, hanem a szíved mélyén is féltékeny voltál? - Jaj, de mennyire! És mennyire titkoltam! Istenem, ha tudnád! - Miért, el tudtad képzelni, hogy egy ilyen egyszerű kislány csak úgy elvigye? Hát mit kezdett volna vele Zoli? - Na, igen... Csak hát... Nem, nem tudom... - Ő nem volt rád féltékeny? - Dehogynem! Ő aztán...! Férfiember azt nem is szégyelli! Az természetes! Mert egy nő ne nézzen sehova! Még táncolni se igen kérhetett föl bárki. Zoli szeretett táncolni. Én is. De tudod, valahogy minden tánc, amit elkezdett, egy idő után csárdásba fordult, olyan ihaj-csuhaj lett belőle. Ő ilyen volt. - Hát, nem volt az a Fred Astaire... - Na, az nem! De nagyon-nagyon jó volt! És ha jó passzát élte, micsoda humor tombolt benne! - Mondd, Zoli után lehet még szeretni embert? Most a korodtól, a megélt éveidtől teljesen függetlenül kérdezem, ha mondjuk húszéves lennél... - Hát hogy tudjam én azt elképzelni?! Most mondd meg, hogyan? Csak azt tudom mondani, hogy ha húszéves lennék, akkor is biztosan azt a fajta fiút vagy embert keresném meg, aki hasonlót akar, mint én, és ha megtalálnám, akkor az a kettő együtt azért nagyszerű energia lenne! Van, biztos, hogy van még ilyen, lehetetlenség, hogy ne legyen. Húszéves... Könnyű volt nekem akkor, gondold el, én abban a koromban már jóformán biztosan álltam a lábamon. A pályám elindult, mégpedig nagyon szerencsés módon, mert akkor, a háború után nem sok tizenhét éves színésznő volt. Elmentek, aki pedig megmaradt, és éppen kezdett, az majdnem mind a németekkel is... Mert hát a pályakezdés vakságában hogyan is tudhatná megítélni egy fiatal lány, hogy mibe lép? Úgyhogy egy csomóan nem is folytathatták a pályát, tehát nem nyüzsögtek a fiatal színésznők. Nekem meg nagyszerű indulásom volt a régi Vígszínházban. Aztán, amire meg már feltűntek más fiatalok is, addigra én mégiscsak egy számon tartott, jegyzett színésznő voltam. Major áskálódásai ellenére! Mert Major engem a Nemzetiből kirúgott. Szerencsére! Talán még ma is ott tiprolódhatnék. Bár... lehet, hogy azért nem így van, mert talán akkor is megtaláltak volna. Ahogyan megtalált Apáthy Imre is, akinek a főiskolán tanársegédje voltam. Rettenetesen nagy tudású rendező volt, talán az egyik legprecízebb, úgyhogy tőle nagyon sokat lehetett tanulni. Szóval, ő megtalált engem, ahogyan később Várkonyi és Keleti Márton is, és tudod, ezek nem véletlenek. Én erre nagyon büszke vagyok. És arra is, hogy végig sznobizmus nélkül tudtam ezen a pályán szolgálni. Énbennem sose voltak ilyen izék, hogy "Ah! A Művészet! Én Művész vagyok! Művészetet adok!" Nem. Én mindig rettenetesen szerettem a vígjátékot, boldog voltam, ha tudtam, hogy mulattathatok. De
valahogy elkanyarodtam... Mit is akartam...? Ja, hogy engem mindig megtalált az élet, pedig néha igazán nehezen adtam rá magamat. Mégis, mi mindent adott nekem! Tudod, azt szoktam mondani, amikor jól sikerül egy szerep: ki van fizetve. Ilyen rossz magyarsággal. Ez azt jelenti, hogy én azt átéltem, én azért odaadtam magamból annyit, amennyit az megkövetel, tehát nem blöff és nem ingyen van - ki van fizetve! Mert minden, de minden, amit valaha éltél, az ott van benned, az időben eltolva, de megint és megint csak előjön, és akkor kifizeted a szerepben. Csak tudod, az a furcsa, hogy azáltal, hogy kifizeted, az még benned marad, és nem oldódik meg. - Nem szeretted volna, hogy a lányod is színésznő legyen? - Dehogynem! Hát hogyne! De ő nem akart. Nagyon gátlásos, és hát úgy tényleg nem lehet. - Mint nőnek, tudtál neki olyanokat mondani, amiket kamatoztathat az életben? - Emlékszem, egyszer, azt hiszem, tizenöt éves lehetett, amikor megnézte A testőrt, és akkor azt kérdezte tőlem: "Mondd, anyu, hogy csinálod, hogy olyan NŐ vagy?" És én nem tudtam neki megmondani, mert ezt így nem lehet. De talán sok mindennek a szeretetére megtanítottam. Azt szerettem volna, hogy tudja, jó dolog a nőiességgel járó játék. Az, hogy az ember szép akar lenni, tiszta akar lenni, hogy mindenféle kis külső játékokat keres. Olyanokat, hogy most egy kicsit ilyen vagyok, most egy kicsit olyan... Gondolom, ilyenekre talán megtanítottam. De ne úgy képzeld - sose volt majomka! Ő okos kislány. - A fájdalmak, az érzelmi bajok ellen fel tudtad vértezni? - Nem lehet felvértezni. Én se tudom saját magamat. - Mondd, van valami olyan tanácsod, amit egy nőnek, mondjuk nekem adni tudnál: hogyan kell együtt élni egy férfival? Egyáltalán, létezik erre használható mondat? - A legnehezebb: a másikra kell figyelni. Na, persze, ahhoz annak olyannak kell lennie, akire figyelni lehet. Óriási közhelyet mondok, amit közben nagyon nehéz elérni: annyira kell tudni szeretni a másikat, hogy az neked legyen nagyon fontos. Érted ezt? - Persze. Én ezt szoktam is érezni, de nem megalázó az egy nőnek, ha annyira átadja magát? - Miért? Miért lenne?! Nem is értelek, mit találsz megalázót abban, hogy ő olyan fontos neked? - Nem is tudom, miért érzem így. Talán, mert amikor kemény tudtam lenni egy fiúval, mert nem érdekelt annyira, hogy teljesen megadjam magam neki, akkor az mindig hajtott utánam, az soha nem élt vissza - mert nem volt mivel. - Á! Ez csacsiság, igazi kapcsolatban nem így függnek össze a dolgok. Éppen attól vagy egyenjogú, hogy tudsz és mersz adni. És ha egyenjogú vagy, de azt gondolod magadról, hogy te vagy az irányító, azt akkor se áruld el soha. Mert azt nem lehet! Nem tudom pon-
tosan, miért, de nyilvánvaló, hogy ez valami ősi izé a férfiaknál... talán, mert a férfiember a vadász. Igen, mindig a férfi volt az. Az az ő dolga. És ezt hagyd is meg neki. De közben - hogy is mondjam csak? - azért közben mindig tudd, hogy végeredményben te választod ki a párodat, azt, akivel hagyod elfogatni magadat. Senki nem közelíthet hozzád igazán, akit te nem akarsz, nem? Úgyhogy te, ha megadod magad, akkor annak adod meg, aki fontos neked. Annak pedig hagyni kell, hogy úgy tudja, "igen, te vagy a vadász! Te győztél le engem!" És ebben nincsen semmi megalázó. - Mondd, Éva, ha most végiggondolsz az életeden, mi volt több benne, a fájdalom vagy az öröm, mert neked mind a kettőből jócskán kijutott... - Az öröm...! Jobban mondva... nem több volt, hanem nagyon intenzív örömök adattak meg nekem. Amikor jöttél, éppen azon gondolkodtam, vajon tud-e az élet annyi örömet adni és olyan intenzíven, ahogyan a fájdalmat osztja... Csakhogy a kérdés így nem tehető fel. Mert az örömök, azok megmaradnak, ott vannak az emberben, a fájdalom viszont legyűrhető, tehát elmúlik. Az örömeim közt egy csomó olyan van, amire ma is csak azt tudom mondani: "Köszönöm! Köszönöm, Uram!" Csak tudod... várom, hogy végre legyen valami, mert akkor abba én belekapaszkodnék... Most nem megy... LAKATOS GABRIELLA - Csókolom, kollegina! Azt már megszoktam, hogy színésznők énekelnek, de hogy balerinák is... - Véletlenül történt. Pár éve a rádióban csináltak egy tréfás műsort szilveszterre, "Nehéz művészek könnyű műfajban" címmel, és abban sanzonokat énekeltem. Magam is meglepődtem, de nagy sikere volt, és még azon a tavaszon felhívtak a Vigadóból, hogy énekeljek egy műsorukban. Először azt hittem, valaki hülyéskedik, el is küldtem az illetőt a bánatba, de aztán kiderült, hogy az ügy véresen komoly. Na, kérlek szépen, elvállaltam. De én színpadra menetel előtt olyan izgulós vagyok, hogy a torkomban és a gyomromban gombócot érzek. Éppúgy, mint amikor szerelmem tárgyával kerültem hirtelen szembe. Az Operában is gyakran gondoltam előadás előtt, hogy még nem késő, még kilóghatok a hátsó vasajtón. De érdekes módon, ahogy megjelentem, már minden rendben volt. Sokszor eszembe is jutott, milyen szerencse, hogy nem vagyok énekes, mert elszorult torokkal énekelni, az tragédia lehet. De most itt dalolni kellett, méghozzá egyenesben, közönség előtt! Hát képzelheted! Bebotorkáltam óriási zavarban, és elkezdtem a számot. Szerencsére sírós szám volt, így nem tűnt fel az enyhe remegés a hangomban. Úgyhogy a közönséggel együtt végigpityeregtük. Olyan nagy sikerem volt, mintha a Mandarint táncoltam volna, és én rém boldog voltam - újra színpadon! Attól kezdve sanzonest, operettest, tangóest, és végül, mindennek betetőzéséül az önálló estem. Óriási volt a siker, azt mondták, jö-
vőre ebből széria lesz. Aztán egyik napról a másikra minden megszakadt, máig sem mondták meg, miért. - De honnan tudsz te énekelni? - Sehonnan. Én már négyéves koromban magyar nótákat énekeltem német nyelven az Ostende kávéházban, olyan partnerrel, mint Kalmár Pál. Ez akkor egy új és elég hülye kezdeményezés volt, de mert engem a nagyszüleim neveltek, és mert a nagyanyám német lány volt, és így nekem a német, mondhatni, nagyanyanyelvem, hát nagy sikert arattam. Ugyanis, ami egy balerinánál elég szokatlan, abszolút hallásom van. Később a Jancsi Aréna című cirkuszban is felléptem, ahol a "Vágyom egy nő után" című dalt énekeltem, hol magyarul, hol németül, mert ez drága nagymamám kedvenc száma volt. És lévén a hangom akkor basszbariton, elég nagy feltűnést keltettem. Az emberek azt mondták: a hangot halljuk, na de ki énekel? Nem akarták elhinni, hogy az a pici kislány. - Akkor mitől nem lettél énekes? - Attól, hogy én mindenáron színésznő akartam lenni. Játszottam Lakner bácsinál, filmeztem, én voltam a rádió első gyermekszereplője, és végül Róna bácsinál, Róna Viki papájánál lettem sztár. De aztán keresztanyám azt mondta, hogy az Operában felvétel van, menjek balerinának. Mi, nagyanyámmal bámultunk csak, mint a sült hal, azt se tudtuk, mi az a balett, de ő megmagyarázta, hogy itt már tizennégy évesen ösztöndíjat és rá egy évre szerződést lehet kapni. Minthogy szörnyen csórók voltunk, gondoltuk, legyen balett. Színpad biztos van ott is - ez a lényeg. Az első évben nem vettek fel, mert mint mondták, gyenge, beteges külsejű vagyok, nem bírom a strapát. Nem a fenét! - mondtuk mi, és a következő évben ismét ott voltunk. Akkor azt mondták, csúnya vagyok. Ez kissé mellbe vágott, bár őszintén szólva, tényleg nem voltam egy hajasbaba, sőt később sem váltam azzá, de azért a harmadik évben is nekiveselkedtünk, bár a nagy lelkesedés már kezdett konyulni. Akkor csodák csodája, szerencsénk volt, Nádasi Ferenc, későbbi drága mesterem és jótevőm, aki akkor szerződött vissza külföldi szereplése után az Operához, benn ült a zsűriben és fölvett. Persze, mielőtt hozzá kerültem volna, még kétéves előképzőt kellett végeznem, na, az nem volt valami sikeres. Szó, ami szó, az egészhez nem volt kedvem, lusta voltam. Az első nagy csalódás a Faust felújításakor ért. Oláh Gusztáv rendezte, ott a harmadik felvonásban, amikor bevonulnak a katonák, kell egy gyerek, aki előttük beszalad. Oláh, ahogy úgy végignézett az ott álldogáló kis balettnövendékek között, valami isteni sugallat folytán rám bökött. "Kisfiam, te majd, ha intenek, berohansz és lelkesen tudatod a néppel, hogy jönnek a katonák. Érted?" "Már hogyne érteném." Az ügyelő az adott zenére beintett, és én, mint egy őrült bevágtattam és üvöltöttem, ahogy a torkomon kifért, hogy "Jönnek a katonák!" Oláh Guszti felrohant a színpadra, azt hittem, megőrül a dühtől. "Megbolondultál? Mit ordítasz, mint egy fába szorult féreg?!" "De hát azt
tetszett mondani, hogy tudassam. Hát, hogy tudassam, ha nem kiabálok?" Erre elkezdett nevetni. "Drága fiam, ez nem színház, ez opera, itt nem beszélnek." "Soha?" "Soha. Itt énekelnek és táncolnak és persze muzsikálnak. Meg tudod csinálni ugyanezt hang nélkül is?" "Persze" - mondtam, de nagyon letört, hogy ezentúl az egész életemben némán kell a közönséget elszórakoztatni. Énbennem tulajdonképpen a színészi véna dominált, a baletthez nem sok adottságom volt. Nem volt hosszú lábam, nem volt puha derekam, csupán a forgáshoz volt tehetségem, fene tudja, honnan - de ezzel elég sokat elértem. Na, a két év előkészítés után persze jött a szelektálás, és nem volt vitás, hogy többek között én vagyok a "balra el". Egyszer még a drága Karolát - így hívták nagyanyámat - is behívták, hogy nem vagyok hajlandó rendesen dolgozni. Ő bejött a terembe, emlékszem, ott álltunk a rúdnál, és nekem már gyanús volt, hogy a kezét a háta mögé dugva jött, majd hirtelen előrántotta a hétágú korbácsot, amellyel a családot abrichtolta, és jót húzott a lábamra. Véleménye szerint a gyereket nem szabad pofozni, nehogy hülye legyen. A korbács után maximum kis piros hurkák maradnak, azok sem soká. Én otthon hozzá voltam szokva a veréshez, hiszen majd' mindennap rám húztak egyszer-kétszer, de egy ilyen rossz természetű, makacs srácot nem is lehet másként nevelni. Viszont itt, a többiek előtt igen szégyelltem magam. Az se nagyon érdekelt, hogy kirúgnak, mert nem voltam odáig a szakmáért, de borzasztóan fájt, hogy csalódást okozok az én drága nagyszüleimnek, akiket imádtam. Így aztán őszintén megörültem, amikor Nádasi mester ismét "bekerült a képbe", és ott is maradt. Magához hívatott és megkérdezte, hogy mi ez velem? Hogy ennyire nem akarok. "Hát, mert nem szeretem ezt csinálni. Én színésznő szeretnék lenni. Játszani és beszélni, nem pedig csak némán, örökké guggolni meg izzadni. Folyton feltörik az ujjam a spicc-cipőben, tessék csak megnézni, most is csupa vér!" A mester mosolygott. "Nézd, kisfiam, először is tégy vattát az ujjadra, ha spicc-cipőt húzol. Másodszor, ha te színész akarsz lenni, akkor ennél jobb alkalom nem is lehet számodra, itt megmutathatod, mit tudsz. Beszélni mindenki tud. Igaz? De szavak nélkül, csak mozdulatokkal kifejezni, elmondani, amit akarsz, az az igazi kunszt!" Ezzel megfogott. Átkerültem az ő osztályába, délutánonként különórákra is jártam a saját stúdiójába. Természetesen ingyen, sőt még gyönyörű télikabátot is csináltattak nekem. Én viszont hálából úgy ráhajtottam, hogy két év múlva aranyéremmel vizsgáztam, és ezen a vizsgán egy olyan forgásból csináltam hatvannégyet, amiből még egy prímabalerinának is problémás a harminckettő. Nekem a forgás soha nem volt gond, mosolyogni, sőt gondolkodni is volt közben időm. Egyszer, '56 után, amikor egyedül maradtam, mert a kollégák "kirándultak", és minden előadást én táncoltam, az egyik héten egymás után öt olyan különböző balett ment, amelyikben az a bizonyos harminckét forgás volt. Az utol-
só napon, miközben nyomtam a piruetteket, bájosan mosolyogva, azon gondolkoztam, most vajon melyik szerepet táncolom? Még a zenéről sem jutott az eszembe, mert már igen fáradt voltam. Sebaj, mondom magamban, ha befejezem, megnézem, milyen ruhában vagyok. Behúzom az utolsó befejező dupla tourt, a közönség veri a tenyerét, én meg lepislantok a ruhámra: "Ja, ha fehér, akkor Coppélia!" Tudod: ha kedd, akkor Belgium. - Mondd, ebből a rengeteg figurából, amit eltáncoltál, tudtál valamit kamatoztatni a magad életében, használtál fel belőlük dolgokat? - Ellenkezőleg! A figurák származnak belőlem. Én egy eléggé sokszínű ember vagyok, és ez nem nagyképűség - ez így van. Persze, vannak szerepek, amelyek testi adottságaim folytán közelebb állnak hozzám, mint például a temperamentumos Boleró vagy a Háromszögletű kalap molnárnéja, vagy Aisa a Gajanéból, de bármilyen hihetetlen is, lírai szerepekben is otthon voltam. A Hattyúk tavát több százszor táncoltam itthon és keleten, nyugaton egyaránt. Vagy vegyük például a híres szerepemet, a Mandarint, amelyre a Kossuth-díjat kaptam. Bár én inkább jelenléti díjnak nevezem, mert '57-ben, amikor osztották, a szólisták közül csupán én voltam jelen. Nos, hogy az ember ezt a lányfigurát jól eljátssza, nem okvetlenül szükséges utcalánynak lennie, mint ahogy Júliánál sem lényeges, hogy az ember tizennégy éves szűz lány-e. A szerepekbe úgy kell belebújni, mint egy kesztyűbe, de a kéz a kesztyűben természetesen mindig én vagyok. És ez a meghatározó. Júliát a nagy sikerű Mandarinbeli leány után kaptam meg. Sokan viszolyogtak, mondván, hogy lehet valaki egy utcalány után szűz? Hát bebizonyítottam: lehet! Csak ismét bele kell élnie magát az embernek az első szerelembe, és az kinek nem volt?! Az első szerelem, állítom, a világ egyik legcsodálatosabb érzése. Éppen ezért felejthetetlen! Persze, lehet, hogy ma már kevesen hiszik el, de igazán addig csodálatos, amíg plátói. Amíg az embernek megrogygyan a térde és gombóc van a gyomrában, ha csak messziről is meglátja őt. Az én időmben azt mondták: meglátni és megszeretni egy pillanat műve. Ma ez így módosul: Meglátni és lefeküdni egy pillanat műve. Kár. Felejthetetlen élményektől fosztják meg magukat a lányok. Tudod, Cini, én nem tulajdonítok túl nagy fontosságot a szexualitásnak. A szerelemhez és a házassághoz hozzátartozik, de azt hiszem, szerelem nélkül kutyaszart sem ér. Persze azért a Seherezádét is imádtam, aki, bár nem egy Júlia-szerű ártatlanság, mégis meghal a szerelméért. És ha valaki úgy tud szeretni, mint én, az bizony gyakran érezheti, hogy akár az életét is adná érte. - Azt mondtad, nagyon sokszínű vagy. Milyen még? - Vidám, jókedvű, sok bennem a humor, alapjában véve optimista vagyok, tehát szerencsés természetem van. Hála istennek! Ezt hozzá kell tennem, mert amennyi pofont én már az életben kaptam, másképp
nem is lehetett volna idegosztály nélkül kibírni. Én mindig valami csodára várok. Irtó jó fantáziám van, úgyhogy állandóan mozizok magamban. Ezt a tulajdonságomat kisgyerek koromban fejlesztettem ki. Ha megruháztak és bőgni kezdtem, akkor arra gondoltam, hogy most egy óriási habos tortát raknak elém, és én mindjárt beleharapok. Később ezt továbbfejlesztettem, mindenfajta bánat és dühkitörés ellen. Mert irtó hirtelen haragú meg nagyon sírós természetem van. Leginkább tehetetlen dühömben meg az emberi igazságtalanság miatt tudok sírni. Sokszor a gonoszságnál is jobban elkeserít az emberi hülyeség. De ha a tévében látok valamit, ahol ártatlan embernek - vagy pláne állatnak - rosszat tesznek, rögtön elfutja a szememet a könny. Az állatot imádom, teljesen mindegy, hogy mi az. Ez nálunk családi vonás. Meggyőződésem, hogy minden ember szeretné őket, ha így nevelték volna, ha ezt látta volna otthon gyerekkorában. Hát ilyenkor jól jön a "mozizás". Egyszer az Operában nagyon aljasul elbántak velem, és nekem felszaladt a pumpám. Ráordítottam arra, aki feldühített: ugorjon el az ablaktól, vagy kilököm! Az illető nem sok jót nézhetett ki a szememből, mert akkorát ugrott, mint egy bolha, én viszont hirtelen elmosolyodtam. Ez azt hitte, az ő ijedségén. Dehogyis! Én akkor már rég a pálmafák alatt sétáltam. Csak a halandó porhüvelyem állt vele szemben. Ha nem így lett volna, már rég kirepült volna az ablakon, de mondd, Cinikém, mi lett volna ebből a hasznom?! Hogy lesittelnek? Legfeljebb a többieknek lett volna óriási megkönnyebbülés. Hát látod, így tanultam meg uralkodni a természetemen. És ha gyerekem lett volna, ez az első dolgok között lett volna, amire megtanítom. - Tényleg, sose akartál gyereket? - Szeretem a gyerekeket, mégsem akartam. Ennek több oka is volt. Az első: féltem attól, hogy rám hasonlít. A szüleim nem szívesen vittek társaságba, kicsit szégyelltek. Ők igazán csinosak voltak, az anyám lánykorában kifejezetten szép. Mondogatta is drága Karola: milyen kár, hogy nem hasonlítasz anyádra, mennyivel könnyebb dolgod lenne az életben! Persze a nagyszüleim így is imádtak, nagyapámnak én voltam a világon a legszebb, de azért én sokat keseregtem emiatt, és nem akartam ennek kitenni a gyerekemet. Arra is gondoltam, talán, ha szép apja lenne... Nekem különben is mindig a szép férfiak tetszettek, de nőben is úgy el tudok bámulni egy szépet, és érdekes módon sosem érzek irigységet, inkább csodálatot. Azt a szót és érzést, hogy irigység, én hála Istennek nem ismerem - ez is sokkal könnyebbé és kellemesebbé teszi az életet. Természetesen, a nekem tetsző fiúk nem estek csak úgy egyszerűen belém. De ha nagyon akartam, valami furfanggal meg dumával mindig mindent elértem. Mert szövegelni, azt tudok. Ez is valami, nem igaz? Na, mondjuk, hogy a gyerek a papájára hasonlít, de a szép jelöltek közül egyben sem láttam garanciát egy sírig tartó házasságra. Elvált szülők gyerekének lenni pedig nem egy majális, bár én szerencsés
voltam az áldott nagyszüleimmel. Jobban is szerettem őket, mint a nemzőimet, de hol találok még egyszer ilyen embereket, az én gyerekem számára?! Ha fiatal korunkban ismerkedünk össze a mostani párommal, az más, akkor mindjárt az elején túlesünk a két gyereken, és utána még mindig van idő mindenre. De mi sajnos későn találkoztunk. Persze, jobb későn, mint soha, nem igaz? - Mióta éltek együtt? - Több mint huszonhét éve. És ez a hosszú távú kitartás és hűség valaki mellett, ez az egyetlen igazi értelme az életnek. A félrelépés? Ó, Cinike, nem ezen áll vagy bukik az élet! Hát mutass egy férfit, aki, mondjuk, ötven év alatt egyszer sem csalja meg a feleségét! Egy férfinél ez olyan, az angolok szerint, mintha csak egy pohár vizet ivott volna. Persze, azért én sem voltam egy türelmes szent, én is féltékeny voltam, és bár tagadni az urak piszokul tudnak, ennek ellenére én egy-két hölgyet igen meggyepáltam. Mára az egésznek elveszett a jelentősége. Ma már az a lényeg, hogy foghasd valakinek a kezét, miközben a sírod felé lépkedsz. Mert ez a legnehezebb időszak. Az ajándékok időszaka. Először minden év ajándék, aztán minden óra, és az idő egyre fogy, végül minden perc. Jó, hogy ilyenkor van melletted valaki! - voltál már egyedül? - Sajnos épp a legnehezebb időben, amikor a házamat építettem. Mindent magamnak kellett csinálni, és minthogy nem vagyok építész, alaposan át is vertek. Volt olyan év, amikor a havi OTP-tartozásom ötszáz forinttal több volt, mint a havi fizetésem. De azért nem tojtunk be a drága Karolával, ő marhamód tudott spórolni, hiszen hosszú élete alatt volt alkalma megtanulni, én pedig az Opera mellett mindig vállaltam fellépést. Így kerültem például a Royal Varietébe, ahol Karádyval és Csikós Rózsikával öltöztem együtt. Két éven keresztül meg minden este a Vidám Színpadon táncoltam egy számot. Bizonyára tudod, hogy művész a színházat előadás közben nem hagyhatja el, hiszen ha valami történik vele, leáll az előadás. Most már töredelmesen bevallhatom, hogy én ezt a törvényt többször is megszegtem. Például a Párizs lángjai második felvonásában nem volt dolgom, így hát a tűzoltó haverjaim stikában kiengedtek a hátsó kapun. Én végigrohantam a Révay utcán, be a Vidámba, le a számot, vissza a hátsó ajtón, ahol a haverok már vártak, majd mint aki a dolgát valóban jól végezte, elindítottam a harmadik felvonást. Így aztán nem haltunk éhen. De mindig Karola gyűjtötte a pénzt, és nekem csak kiporciózta. Annyira, hogy ha bementem a Belvárosba, és kértem két forintot a földalattira, azt mondta: tudtommal egy vonal csak ötven fillér és csak egy forintot adott. Nagy önállóságra nevelt, de mindig ott volt mellettem. A szabónál ő választotta ki a ruha vagy kabát színét és fazonját, természetesen ő is fizetett, sőt diszkréten alkudozott is. Már a színpadi próbáktól kezdve minden előadáson ott volt, kritizált, tippeket adott, de olyanokat, hogy bizony érde-
mes volt megfogadni. Egyszer egy jelmezes próbán Oláh Gusztáv, aki nagyon szeretett engem és őt is, odament hozzá és megkérdezte: "Hogy tetszik?" Karola nem volt megelégedve a ruhám színével, szerinte nem állt jól nekem. A másnapi próbán Karola és az én legnagyobb meglepetésemre a ruha más színű volt. Amikor megköszönte, Guszti mosolyogva azt mondta: "Mindent az igényes és hozzáértő közönségért." Hát nem aranyos? De Karola nem volt tipikus színházi mama. Utálta azokat az anyákat, akik el voltak ragadtatva saját szülöttüktől, és ezt közhírré is tették. Ha neki gratuláltak, megköszönte, de azt mondta: "Lehetett volna jobb is." Otthon mindig elmondta a kifogásait, de ez engem nem tört le, sőt doppingolt. Marha boldog voltam, ha nagy ritkán közölte, hogy "Ma kitűnő volt!" A nagyapám viszont pont ellenkezőleg. Mindig a jobb egyes páholyban ült, és ha a körülötte ülők lelkesedését látta, nem állta meg, hogy ne közölje: "Az én lányom." Ilyenkor rendszerint meghívták a szünetben egy konyakra, hogy kérdezgessék felőlem, és ő büszkén mesélt rólam. Karola és anyám, persze, messze ívben elkerülték ilyenkor, égett a képükön a bőr, de a papa ezen csak nevetett. Én is, ha elmesélték. Szegény drágám! Egész életében csak dolgozott a martinkemence mellett, mint egy barom, hogy a családját, sőt később még az unokáját is eltartsa. Soha semmi jó nem volt az életében, csak robot meg az a rohadt első világháború, amelyiknek az első napján elment, és az utolsó utáni héten látta viszont újra a családját. Hála Istennek, nem sebesült meg, fogságba sem esett, de azért, ha elgondolom: négy év egy ilyen állatságért! Mindenkit kiirtanék, aki háborút akar. Akkor jóval kevesebben lennénk a földön, viszont békében és boldogságban élnénk. Ha előadásom volt, ő már két órával a kezdés előtt kiöltözve grasszált a lakásban, és egyre hajtogatta: "Mucukám, nem késünk el?" A mucuka én voltam. "De, Papa, a Hattyúk tavát nem kezdik el nélkülem!" "Mindegy" - mondta, és elindult, és bár mi akkor pont az Opera mögött laktunk, ő már a nyitás előtt pár perccel a szfinksz mellett ácsorgott és elsőnek lépett be. Aztán a páholyához sétált, ott üldögélt egyedül a gyönyörű vörös-arany bélésű üres nézőtéren, és a rózsafüzérét morzsolta. Értem imádkozott, hogy jól sikerüljön az előadás. Hát ilyen volt az én Angyalom! Mi vallásos család voltunk és vagyunk is. Ezt akkor sem szégyelltem, amikor nem volt valami jó pont. Egyszer a húgom, aki szintén a balettben volt, elsőáldozó lett. Aznap, vasárnap délelőtt a Diótörő ment, amiben én a főszerepet, ő meg a kis babát táncolta. A ceremónia elhúzódott, és épp annyi időnk volt, hogy a templomból egyenesen a színházba rohanjunk. Nem mondom, elég nagy feltűnést keltettünk, ahogy a fehér koszorúsfátylas gyerekkel végigvágtattunk az Andrássy úton, de átöltöztetni már nem volt idő. Meg is jegyezték egyes operaiak: "Nem túlzás ez?" Erre azt feleltem: "Elég erős ez az épület, ha a nyilas egyenruhás, karszalagos, géppisztolyos igazgató megjövetelekor nem dőlt
össze, ezt a fehér ruhás kislányt is kibírja." Egyszer anyám, aki enyhén betojós volt, azt mondta Karolának: "Mi lesz, ha valaki kiszúrja Papát, amikor imádkozik?" Karola lezseren azt válaszolta, "Legfeljebb azt hiszik, mohamedán. Nem láttad, hogy a Girej kán a Bahcsiszerájiban is örökké a gyöngysort morzsolgatja?" Hát ilyen volt a drága Karola. Semmihez sem értett igazán, csak hozzám! De abban aztán perfekt volt! Képzeld, Cinike, még a mostani páromat is neki köszönhetem. Az első férjemet anyámnak, a mostanit neki. - Akkor talán kezdd az elsővel. - Jó. Akkoriban volt nekem egy nagy szerelmem, aki - nem vitás - nagy léhűtő volt, ennek dacára igazi művésznek való férjtípus. Karola nem akarta ezt a házasságot, mert a fiú szegény volt, és mi már épp eleget nyomorogtunk. Ezenkívül jóval idősebb volt nálam, plusz nem volt a hűség szobra. Egyszer egy nőügyben csúnyán összevesztünk, és elhatároztam: majd én kitolok vele. Akkor épp a Vidám Színpadon táncoltam, a drága Turay Idával és a felejthetetlen Mezei Mariskával öltöztem együtt, mellettünk pedig négy csinos fiú, egy vokál kvartett, amelyiknek három tagjából később híres operaénekes lett. A negyediknek hangja ugyan nem volt, de ő volt a vezetőjük, és mint kiderült, keszonmérnökként dolgozott a földalattinál. Mind a négyüknek tetszettem - akkor már nem voltam annyira ronda, mint gyerekkoromban -, de nekem a mérnök tetszett a legjobban. Félig örmény volt, a legjobb keveredésből, szénfekete göndör haj, hosszú pillájú zöld szem és vakító fehér fogsor. Fogpasztareklámnak csúfolták. Sajnos az üzleti érzéke, ami az örményeknek meghatározója, a nullával volt egyenlő. Otthon meséltem róla, amire anyám kiszasszerolta, hol lakik, és egy este beállított hozzá. Szegény srác már ágyban volt, mindig korán feküdt, mert hajnalban kezdett a keszonban, és ehhez a munkához pihentnek kell lenni, hát vigyázott is magára alaposan. Anyám bemutatkozik és rögtön bele a közepébe: "Tetszik magának a lányom?" Az a szegény fiú se köpni, se nyelni nem tudott. "Hát kinek nem tetszik?" "Na, jó, de magának?" "Nekem is, nagyon." "Nem akarja elvenni feleségül?" "Dehogynem. De miből tetszik gondolni, hogy hozzám jön?" "Azt csak bízza rám." És ezzel elviharzott. Másnap a fiú az előző esti dumán felbátorodva megkérte a kezemet. Most viszont rajtam volt az álmélkodás sora. "De hisz alig beszéltünk egymással." "Az nem baj - mondja ő -, de én nagyon szeretem magát!" "Hát majd gondolkodom." Hazamegyek és mesélem a dolgot, de ami feltűnt, hogy nagy meglepetés nem ült ki családom arcára. Hát ahogy gondolod, mondta anyám álszent képpel, én meg másnap kimondtam a boldogító igent. Gondoltam, ez bosszúnak is príma, meg különben is jó móka lesz. Csakhogy a jó mókákból nem szoktak tartós házasságok születni. Nem is tartott tovább egy évnél. És nem az volt a hiba, hogy nem volt lángoló szerelem, mert hiszen szép volt és áldott
jó lélek, hanem, hogy fáziseltolódásban éltünk. Amikor én végeztem az előadással, ő már régen aludt, amikor pedig hajnalban a kis pufajkájával és bukósisakjával elindult a Deák térre, én éppen a másik oldalamra fordultam. Ha szabadnapomon elmentem kártyázni a barátokhoz, és ő néha elkísért, az első dolga volt megkérdezni a háziasszonyt, hol fekhetne le, amíg vége a partinak. És tudod, egy művész, aki az élete egy darabját nyújtja a közönségnek, előadás után még úgy fel van spanolva, hogy képtelen lefeküdni. Nekem mindig szükségem volt arra, hogy a családommal, a barátokkal még megigyak egy üveg sört és kitárgyaljuk az előadást. Számomra nincs annál szomorúbb látvány, mint amikor egy művész, egy jól sikerült előadás után, mint egy kivert kutya, egyedül baktat haza az esetleg üres lakásába. Az valami szörnyű! Szerencsésnek mondhatom magam, mert ez velem még külföldön sem fordult elő, nemhogy itthon. Na, és akkor van egy férj, aki mindebben nem vesz részt. - Gondolom, szívesen és büszkén villogott volna ő is melletted, ha teheti? - Na, ő aztán nem. Ő szégyellte, hogy híres felesége van. Képzeld el, egy szombati napon eljött egy Bahcsiszeráji-előadásra. Mindig feltűnően elegáns volt - ha nem pufajka volt rajta -, épp a második felvonás utáni szünetben kóvályog a büfében, amikor feléje tart az egyik főnöke. "Mi van, kolléga, úgy tudtam, magát csak az opera érdekli!" "A fele...feleségem..." - makogta a srác. "Nem is tudtam, hogy megnősült, hát mutassa be az asszonykát." "Nem itt van." "Hát hol?" "Ö... a zenekar túlsó felén." "Csak nem balerina?" "Csak igen." "És hol táncol, a sárgák vagy a zöldek között?" "Ö... nem, ő piros ruhában volt, azt hiszem." "De hisz az a Zaréma!" "Na igen." "Ember, hát magának a Lakatos Gabriella a felesége, és ezt így kell kihúzni magából?!" Hát igen, ő szégyellte. Talán félt, majd azt hiszik, hogy érdekházasság. És bár a válás nagyon mellbe vágta, azért '56-ban egy késő este megjelent a lakásunkon - ahol már több ajánlkozó is volt -, hogy itt a ház előtt a kocsi, csomagoljunk, ő Karolával együtt kivisz minket, minden kötelezettség nélkül. Karolának már felcsillant a szeme, imádta a kalandokat, de én lehűtöttem. "Ne lelkesedj, drágám, maradunk. Nem mondom, ha tíz évvel fiatalabb lennék, talán gondolkoznék a dolgon, de már öreg vagyok ahhoz, hogy egy új országban gyökeret eresszek, meg azt hiszem, honvágyam is lenne. " "És én - mondja a nagyanyám -, én talán fiatal vagyok?" "Az más tészta, te kozmopolita vagy, bár ötven éve vendégeskedel itt. Aki itt születik, az megint más. De Alitól mégis gyönyörű dolog, hogy nem felejtkezett el rólunk." Aztán sírva elbúcsúztunk, és többé nem láttam. Tudod, azóta sokat gondolkoztam, vajon nem lettem volna boldogabb, ha vele megyünk; sok keserű perctől megkíméltem volna magam. De hát az Isten azért ruházta fel az embert szabad akarattal, hogy módjában álljon többször is elszúrni az életét. - Na, de a második, az jól sikerült, igaz?
- Persze, mert azt Karola szervezte! Na, az egy csuda sztori! Amikor '68 nagypéntekén Karolával beköltöztünk a házba, még nem volt kerítésünk sem. A Kossuth-díj osztásakor megkérdezték tőlem, mire fogom felhasználni a pénzt, és én mondtam, hogy kerítésre, akkor nevetve mondták: régen ezzel kerestek, most pedig költeni kell rá? De ez a ház is huncut volt, ahogy nagyapám mondaná, mert amikor tizenöt évi keserves munkával kifizettem az utolsó részletet is, odamentem a sarkára, megpaskoltam, megcsókoltam a falát, és azt mondtam: most már végleg az enyém vagy, akkor repedt meg először. Szóval beköltöztünk. Én mindig két órával előbb indultam az előadásra, mint Karola. Egyszer nagy vidáman bejön az öltözőmbe, és közli, megismerkedett az autóbusz-megállónál egy kedves német fiatalemberrel, aki velünk szemben lakik, az lehozta kocsival, és megadta a számát, Karola csak hívja őt bármikor, ha lemegy a színházba. Így aztán ő Volkswagennel járt, én busszal. Mondtam is: "Nem illik utcán ismerkedni", de ő csak nevetett. Egyszer közölte, hogy meghívta a fiatalembert teára, hogy bemutassa nekem. Mint egy kislány a mamájának - de akkor már elég régen jártak együtt. Hát nem egy csoda fej?! A fiúról kiderült, hogy holland származású amerikai tudósító, azért gondolta Karola németnek, mert remekül beszélte a nyelvet. Aztán többször meghívott minket ebédre, és kedves barátunk lett. Egyszer nagy partit szervezett, és minket is meghívott. Karola mondta, ő már kicsit öreg ehhez, én viszont biztosan ott leszek. De amint nekem mondta, úgy én rögtön el is felejtettem. Több dolgom volt nekem akkoriban, semhogy partikra járjak. Egyik nap délelőtt főpróbám volt, és halálfáradtan másztam fel a hegyre. Karolának átadtam az ajándékát, mert épp szülinapja volt, és elhatároztam, lefekszem, reggelig ki sem bújok az ágyból. Végre egyszer alaposan kipihenem magam. Este azt mondja Karola: "Te, annyi kocsi áll a Kelenhegyi úton, hogy a busz alig fér el, biztos ma van a banzáj!" "Meglehet, de az tuti, hogy én azért nem kelek fel. Ha telefonálnak, mondd, hogy nem vagyok jól." Persze, ezek nem hagyták annyiban, hogy majd értem jönnek, átvisznek ölben s a többi. Erre Karola, aki a legjobban utálta, ha este elmentem valahová "lumpolni", a legnagyobb meglepetésemre odaül az ágyamra és azt mondja: "át kell menned." "De miért?" "Mert érzem, én már nem élek soká, és neked szükséged lesz egy támaszra, aki majd engem pótol." "És az ott lesz?" - kérdeztem hitetlenkedve. - "Ott." És megint igaza lett. Ott volt. Hát ez az én második házasságom története. - És most? Boldog vagy? - Nagyon. És valahol megelégedett is. Örökké hálát adok Istennek, hogy élhetek. Mert az öregség adomány, ami nem mindenkinek adatik meg. És meggyőződésem, hogy a halál nem befejezése az életnek. A földi létnek igen, de az ÉLET-nek nem. Szerintem az Isten nem követ el olyan balfogást, hogy legyárt egy embertípusú lényt, aztán bevágja ebbe a borzalmaktól
fortyogó világba. Mert ez tényleg a siralom völgye. Mert itt, amióta a világ megvan, háborúk, éhínségek, betegségek, katasztrófák pusztítanak. Ezért nem lenne érdemes világra hozni az embert. Az Isten nem szadista. Vagy gondolod, hogy csak játszik és jót nevet a markába az emberi szenvedésen?! Hát szerintem nem! Ez csak egy jó átmeneti állapot, egy próbakő. Olyan, mint valami előképző. Aki jól elvégzi, továbbléphet, aki rosszul, azt kiselejtezik. Ezért nem félek én a haláltól. sőt kíváncsi vagyok rá. Bízom benne, hogy újból együtt lehetek az én Drágáimmal, hiszen ezt nekem ők már gyerekkoromban megígérték. Aki a földi életben megszenvedett, és jól bírta, becsületes és emberséges maradt, az megkapja a jutalmát. Szóval, kérlek szépen, énrám még csodálatos világ vár. Mert én, azt hiszem, megérdemlem. - Lenne valami közelebbi is, amit szeretnél? - Szeretnék a Zalatnayval egy közös önálló estet szervezni. Hacsak neki nem derogál egy öreg csajjal megjelenni a színpadon! - Hülye! Izé, bocsánat, művésznő, nagyon köszönöm az interjút. CINI Mintha csak a sors akart volna megvigasztalni, egy csodálatos intermezzo jött az életembe: megismerkedtem Brian Mayjel, a Queen gitárosával. Ez a kapcsolat, barátság vagy akármi - leginkább akárminek tudom nevezni - nem ágyra lett kitalálva. Számomra ez furcsa is, mert nagyon kevés olyan férfi fordult meg az életemben, aki engem annak ellenére érdekelt, vonzott, hogy nem ágycentrikusan közeledtünk egymáshoz. Lehet, hogy ezzel sokak szemében lejáratom magamat, mert beismerem, hogy nekem az ágy igenis fontos, de Istenem, tekintsék úgy, hogy ez velem született "gyártási hiba". Nem tehetek róla. Brian olyan típusú férfi, aki elsősorban ember, barát - és nem szexőrült. Ez az ember rövid idő alatt valami olyan különös dolgot hozott elő belőlem, amit korábban még soha nem éreztem. Tudomásul vettem, hogy hiába vagyok én név Magyarországon vagy Kelet-Európában, ő más kaszt, más fajsúly, más kategória, ő nekem az az elérhetetlen sztár, ami itt én vagyok sok fiúnak. Az, ahogyan ő viselkedett velem, mint embernek - tehát nem mint nőnek - óriási önbizalmat adott. Az augusztusi Queen-koncertet egy fogadás előzte meg, az angol rezidencián, ahova nagyjából a hazai popvilág színe javát meghívták. Az élet csupa véletlenből áll, most az volt a véletlen, hogy Fábián Tibi újságíróval és egy csomó barátommal mentem el, több is akadt köztük, aki ismerte az együttest. Megérkezett a Queen, bemutattak minket. Én a meghívó hátoldalára autogramokat kértem tőlük, amikor Brianhez értem, ő felnézett, és azt mondta: hogy is hívnak? Mondtam, Cini. Közben a barátok elmagyarázták, ki vagyok, elmondták, hogy könyvet írtam, Brian
figyelmesen meghallgatta és a végén azt mondta: szeretnék még beszélgetni veled. Jó. Nem vettem egészen komolyan - mibe kerül egy ilyen mondat? De azért örültem neki, hogy észrevett. Folyt tovább az élet, mindenki keveredett, nyüzsgött, ők el voltak foglalva, a nyakukon lógott, aki csak tudott. Az itteni filmes munkatársaikkal megbeszélték, hogy továbbmennek a Fonográfba, ahol már egy egészen szűk körű bulit rendeztek, a srácok hívtak engem is, mondván, jó lesz, hogy van ott valaki, aki jól beszél angolul, meg aztán - hadd örüljön Brian! Gondoltam, ez az utolsó mondat hülyéskedés volt, de miért ne mennék. A fogadás vége felé megyünk ki, összeállnak az autók, egyszer csak odajön Brian: szeretném, ha addig, amíg Magyarországon vagyunk, velem lennél. Nem értettem, hogy gondolja, azt hiszi, hogy akkor én mostantól vele fogok hálni a szállodában, vagy kísérgetnem kellene? Mindegy, a mondat szép volt. A zenekarnak együtt kellett mennie, egy autóban, privát body-gardok és rendőrautók kísérték őket a biztonság miatt, na, konvojban fölvonultunk a Fonográfba. El voltak ájulva, hogy ez privát hely? és nekem ugyanolyan Mercedesem van, mint amin ők járnak? Hogy létezik ez? Mondtam: ez ilyen ország. Teljesen odavoltak Magyarországért. A Fonográfban háttérbe vonultam, azt gondoltam, ezek a világsztárok biztosan gyakran mondanak szép mondatokat, ezeknek nem ügy egy lány, én mindenesetre nem ragadok rá. Az angol srácok leültek a nekik megterített asztalnál, én pedig elvonultam a magyarokkal a drinkbárhoz. Tíz perc múlva egyszer csak valaki megérinti a vállamat, Brian volt az. Azt mondja: kértelek, hogy légy velem. Hűha! Ennek a fele se tréfa! Odaültem, nagyon jót beszélgettünk a régi Angliáról, kiderült, ahol én felléptem, ő is ott kezdett a nem tudom milyen nevű zenekarral, aztán ugyanabba a társaságba jártunk, soha nem találkoztunk, legalábbis egyikünk sem emlékezett rá, de mintha csak közös múltunk lett volna. Azt rögtön észrevettem, hogy itt elsősorban nem arról van szó, hogy milyen nő vagyok, hanem szimpatikus vagyok neki valami miatt, mint emberhez vonzódik hozzám. Ült mellettem és csak mondtamondta, hogy emlékszel, amikor a Piccadillyn, meg az ilyen klubban és az olyan bárban, mintha mindezt együtt éltük volna meg. Olyan volt az egész, mintha ezer éve ismernénk egymást. Egyetlen szó nem esett arról, hogy te kivel élsz, én kivel élek, csak fantasztikusan jól éreztük magunkat. A Queen fiúk még el akartak menni valahova, folytatni az éjszakai mulatozást, a magyarok kitalálták, menjünk le a Pentába. Mondtam Briannek, én oda inkább nem megyek, annyi lány van ott, aki mind azt várja, hogy láthassa őket, de ő csak erősködött, szó sincs róla, mindenképpen jöjjek. Akkor már az én kocsimmal mentünk le, a biztonsági emberük vezetett, életemben először ültem hátul a saját autómban. Nem is volt kellemetlen. A Pentában folytatódott a mulatság, az összes éj-
szakai pillangó odarajzott hozzám, hogy csináltad, hogy veled vannak a fiúk? Áradoztak, hogy ez a Brian olyan, mint egy angyal, én meg mondtam nagy blazírtan: igen, ez olyan. És tényleg olyan volt. Ott ücsörögtünk és meg kell mondjam, szégyen, gyalázat, de úgy kellett rávennem magamat, hogy aktivizálódni tudjak. Brian mindent megcsinált, amit mondtam, ha akartam, táncoltunk, ha ahhoz támadt kedvem, sétáltunk egy kört, és ez az egész olyan volt nekem, hogy Úristen, itt ez az elérhetetlen ember, ez a zenei agytröszt, ez a világsztár, ezzel most azt csinálhatnék, amit akarok, és - nem tudom, mit csináljak vele! Nem tudom, mert lerí az arcáról, hogy okos, hogy zseniális, olyan ember, akiről szinte az eszembe sem jut, hogy lefeküdjek vele. Holott nálam egy srácnál az első, hogy - ha nem is vetkőztetem le gondolatban, ahogy a fiúk szoktak minket, de - végiggondolom, hogy is lesz, mi is lesz közöttünk. Briant viszont minden helyzetben el tudtam képzelni, csak úgy nem, hogy viszonyba keveredjek vele. Ugyanakkor minden porcikámmal kívántam, hogy mellettem legyen. A Pentában elidőztünk hajnalig, közben engem felkért táncolni az egyik tolmács fiú, akivel el is mentem, mire Brian megbántódott, hogy az a hölgy, aki vele van, ne táncoljon mással, tüntetőleg kivonult a teremből és beküldte értem a biztonsági embert, hogy vár kint a kocsiban. Mondom: melyik kocsiban? Az enyémben. Ó! Kimentem, ő addigra a biztonsági pasit elküldte - azt mondják, nem szoktak ilyet csinálni, mert félnek az elrablástól, egyedül nem mennek sehova, gond nélkül elautókáztunk. Mondta, kettesben akar lenni velem. Hova vihettem volna "kettesben"? Haza. Hozzám. És az égvilágon semmi nem jutott az eszembe, ami szex. Neki viszont megint volt egy szép mondata: ha Kelet-Európában jár, vagy bárhol, elérhető helyen, szívesen venné, ha ott találkoznék vele. Ez nem olyan értelmű ajánlat volt, hogy ki akar tartani egy barátnőt Európának ezen a részén, aki utazgat vele ide-oda, ő pedig fizet azért, hogy vele tölti a szabadidejét, hanem, hogy mint ember szimpatikus vagyok, és szívesen lenne velem. Azonos generáció vagyunk, sok mindenről érzünk ugyanúgy, ami talán az ő zenész mivoltából fakad. Az alapvető érzelmek, tulajdonságok, ráérzések, amik benne vannak, azonosak az enyémekkel, ugyanazokat a helyeket jártuk be, ugyanazokat az embereket ismertük, teljesen olyan az egész, mintha régi barátok volnánk, közösek lennének az emlékeink. Itt szó sincs halálos szerelemről, mégis, bármikor úgy tudok gondolni rá, beszélni róla, hogy kinyílnak és csillognak a szemeim, és százszázalékosan biztos vagyok, ebben semmi szerepe nincs annak, hogy ő melyik együttes tagja, hogy világsztár. Aztán a Queen elutazott, de Brian olyan fokon volt bennem, hogy amikor elváltunk és ő azt mondta, "akkor decemberben, a film premierjén találkozunk", én száz százalékig biztos voltam abban, hogy ha senki nem jön el közülük, ő akkor is itt lesz. Jó, izgultam,
hátha mégsem, mert karácsony előtt voltunk, családja van, két gyereke, közbe is jöhet valami, de azért éreztem: itt lesz. Így is volt. Nem azt mondom, hogy énmiattam jött, de az biztos, hogy azért maradt tovább egy nappal, mint kellett volna, mert itt akart lenni a születésnapomon. A Queen-film bemutatója utáni fogadáson összetalálkoztunk. Bevallom, nekem bizony kezem-lábam remegett, izzadtam, minden bajom volt - a boldogságtól! Úgy éreztem magam, mint egy nyeretlen kétéves, aki viszontlátja élete nagy ideálját. Úgy látszik, benne is élt a dolog, mert mind a kettőnknek teljesen mindegy volt, ki van ott, ki mit lát, a találkozásunk ugyanolyan csodálatos volt, mint az augusztusi elválás! Hogy milyen, azt hátul a fotók mutatják. Jellemző, milyen az emberek reakciója, azonnal elindult a pletyka, Cini bejött, ránézett a palira és egyszerűen ellopta. Namármost, szerintem, ez soha nem ilyen egyszerű, primitív és egyértelmű, mert hogy valakit ellopnak, azt jelenti, ugye, hogy együtt töltötte vele azt az éjszakát. Még az sem biztos, hogy ha így történik a dolog, az fedi az erről alkotott elképzeléseket, ugyanis senki nem tudhatja, aki nem volt ott, hogy mi történt a két ember között abban a hat, nyolc, tizenkét vagy huszonnégy órában. "Ellopta" meg "lefeküdt vele" - olyan leegyszerűsítő kijelentések! Ezek a dolgok sokkal többet is jelenthetnek. A MAMA - Bemutatlak, jó? Mutterom, Sári. Amikor én születtem, a nagyszüleim már nem éltek. Úgyhogy mondjál nekem valamit, Mamika, arról, hogy kik voltak a szüleid, hol éltetek lánykorodban, egyáltalán, úgy pár szóban, hogy is volt akkor. - Én Somogyban születtem, Szigetváron, ott volt főjegyző az apám. Aztán lekerültünk egy faluba, Kisdobszára, és ott éltünk egészen addig, amíg férjhez nem mentem. Az iskolákat elvégeztem, zongorázni is tanultam, sokat jártam fel Pestre bálozni, ott ismertem meg az édesapádat is. Jóformán még egészen gyerek voltam. Aztán felnőttünk és összeházasodtunk. Szerelmi házasság volt. Az anyósomék Pesten éltek, az apósom - a nagyapád - a MÁV-nál volt főtisztviselő, úgyhogy mi is itt éltünk, kiköltöztünk Mátyásföldre, egy nagyon szép villába, azt béreltük. Remekül éltünk, mert ott aztán gyönyörű kert, minden volt, akkor még nem dolgoztam, sokat jártam teniszezni kellemes életet éltem. - A Zalatnay, tehát az apu neve miből van? - Zacherből. Az apósomék felvidékiek voltak, akkor dúlt a nagy magyarosítási láz, így változtattak Zalatnayra. - De a Zacher milyen név? - Német, vagyis nem egészen, inkább olyan cipszer, ahogyan mondják. - Az mi? - Fél-német, fél-tót, vagy mit tudom én. Szóval
nagyon jól éltünk, de a gyerek csak nem jött, csak nem jött. Közben beköltöztünk Pestre, millió-egy orvoshoz elszaladgáltam, de közbejött a háború. Akkor már itt laktunk, ahol ma, a Frankel Leó utcában, itt vészeltük át az ostromot az anyósomékkal, a férjemmel és egy kis sváb cselédlánnyal. Amikor bejöttek az oroszok, beköltöztek a lakásunkba - szerencsére! Mert itt szállásolt be a parancsnokság - a parancsnok nagyon rendes pali volt -, rögtön bevezették a villanyt, a vizet, úgyhogy negyvenötben mi voltunk az egyetlen világító ház. Abszolút rendesen viselkedtek, mindenre figyeltek, itt nőügy nem lehetett, lopás se, mert elkapták a saját embereiket, és bizony bezárták őket. Na, aztán elmentek, mi meg dolgoztunk tovább, a romeltakarítástól a cipekedésig mindent. Pest akkor már régen felszabadult, odaát már mindenféle kaja volt, mi meg Budán szabályosan éheztünk, úgyhogy a kis sváb lánnyal elkezdtünk átjárni csónakon Pestre, hátizsákolni. Harminc kilókat cipeltünk haza a hátunkon. Én rettentő sovány voltam, de fiatal, hát bírtam az iramot. Aztán mentem megint az orvoshoz, hogy legyen már gyerek, tudniillik még az ostrom előtt injekciós kúrát adott nekem. Nyilván az is használt, meg az ostrom alatt a sok cipekedéstől, úgy látszik, megerősödtem. Mert szinte nem is akartam elhinni, de az orvos azt mondta: "Nagyszerű! Ez kifejlődött!" Terhes lettem! Negyvenhét tavaszán. Hát így született meg az a nagylány, aki ma te vagy, és akiből Zalatnay Sarolta lett. - Te, Mamika! Mesélj egy kicsit a munkahelyedről, hátha érdekli az embereket. Vallással összefüggő helyen dolgoztál, én is vallásos nevelést kaptam... - Hát igen. Az Evangélikus Egyetemes Egyház központi hivatalában dolgoztam, de mi mindnyájan civilek voltunk. Én a pénztárban voltam könyvelő és mindenes. Gépírónősködtem, titkárkodtam, amit el lehet képzelni, mindenfélét csináltam. Mi civilek voltunk, de állandóan papokkal álltunk kapcsolatban. Harminc évig ott dolgoztam, egy helyen! Harminc év után mentem nyugdíjba. Nem sok pénzzel, de azóta itthon dolgozom, és ugye, amennyit csak tudok, segítek a művésznő lányomnak. Azelőtt is én voltam a titkárod, most meg pláne. Mint nyugdíjas még jobban rá is érek. Viszont rengeteget utaztam veled, és örökké hálás leszek neked, hogy eljutottam olyan országokba, amiket mint civil, bizony nem nagyon tudtam volna elérni, sem anyagilag, sem egyébként. - Az apu ötvenhat tavaszán, amikor nyolcéves voltam, meghalt, és te özvegyen maradtál. Ez harminc évvel ezelőtt történt; hogy lehetett akkor egy egyedülálló nőnek felnevelni egy gyereket? Mik voltak a buktatók? Mert ma, amikor egy nő szabaddá válik, akkor "szabad a vásár" címszó alatt mindenki jön, és mindenki próbálkozik. - Így van. Így van! De azt előzőleg elfelejtettem mondani, hogy lett volna még egy gyerek, ötvenötben. - De jó lett volna! - Akkor már kezdődött szegény apu betegsége,
volt a műtétje, mindenféle rohangálás, izgalom, szóval, végül is spontán abortáltam. Sajnáltam nagyon, de a sors így hozta. Viszont nem voltam csúnya nő, buta se, hát bizony, amikor özvegy maradtam, rettentően kö rülnyüzsögtek, még olyan barátok is, akikkel, mint házaspárokkal jártunk össze, és nagyon jó barátságban voltunk. Akkor döbbentem rá, hogy a férfiak mennyire prédának néznek egy egyedülálló nőt. Mert annak néztek! Szerencsére nekem volt annyi önkritikám - és te is ott voltál -, hogy eszembe se jutott ilyesmi. Anyagilag is eléggé le voltunk robbanva, bizony én nem nagyon tudtam öltözködni, örültem, hogy a mindennapink megvolt. Ez a mostani férjem, aki akkor még agglegény volt, sokat járt hozzánk, amíg apád élt, de én egyáltalán nem néztem férfinak, ő pedig engem nőnek. Barát volt, a férjem jóbarátja. Aztán, amikor egyedül maradtam veled, nagyon sokat járt ide, ötvenhatban, a legnagyobb tűzben is jött, hogy nem kell-e valamit segíteni, elintézni. Szóval, nagyon kedves volt, végül is összemelegedtünk, és hatvan karácsonyán összeesküdtünk. Te először, mint afféle gyerek, nem nagyon örültél neki, pszichológiailag meg lehet érteni: féltékeny voltál. Ez természetes. Mindenhol így szokott lenni. Voltak nézeteltérések, nem is tudtatok nagyon összebarátkozni, de most már öregember, később már te is láttad, hogy végeredményben nagyon rendes és jó ember is - igaz, hirtelen haragú, de nem mondhatok rá egyébként semmi rosszat -, akkor megbékéltél vele. Örülök, hogy már semmi baj nincs. - Késői gyerek lévén, ha nem is idősek, de korosabbak voltatok, mint a velem egykorúak szülei. Igaz, hogy a kor manapság már nem olyan nagyon meghatározó tényezője az életfelfogásnak, de mégis, amikor ez az egész popvilág vagy beatvilág, vagy mit tudom én micsoda kezdődött, és újnak számított, akkor az a korosztály, amelyikhez te tartozol, ezt nagyon elítélte. - Én nem. Én valahogy -mindig együtt éreztem a fiatalokkal, mindig velük is voltam körülvéve. Talán azért is nem lettem egy vén hülye. - A hangod után, telefonban össze is szoktak keverni bennünket. - Igen, állítólag egyforma a hangunk, csak - azt szoktam mondani - én nem tudok olyan szépen énekelni. Ennyi a különbség. - Szóval, ott tartottál, Mamika, hogy a fiatalok társasága segít neked a lelki és a szellemi fiatalon maradásban. - Nagyon sokat segített, szerintem ez segített keresztül mindenen. Bár eleinte nem nagyon örültem az éneklésnek. Végül is tizenhat éves voltál, amikor elkezdted, gimnazista, szinte még gyerek. Úgy képzeltem, hogy az éneklés, a környezet, a fiúk, meg minden, ami ott van körülötted, eltérít a tanulástól. Ezért elleneztem. De aztán később mégiscsak beletörődtem, és amennyire lehetett, segítettem a dolgokat. Amennyi tőlem tellett, amennyit az én vonalamon tudtam segíteni: a levelezésben, a telefonokkal - ez mind az én re-
szortom. - Hogyha önmagadba nézel és összehasonlítasz téged meg engem, a két nőt mint nőt, akkor találsz valami hasonlóságot az életvitelünkben? Te nagyjából tisztában vagy az egész életemmel, neked mindent elmesélek, kérlek, hogy tényleg mindenféle anyai elnézés nélkül mondd meg nekem: elítélendő az, ahogyan én élek? - Voltak dolgok, amiket elítéltem, dacára annak, hogy mindig is modernül gondolkodtam, és nem voltam egy begyöpösödött, aki minden olyat elítél, ami a mi életünkben nem úgy volt. Ma más életvitelük van a fiataloknak, mint volt nálunk, amikor mi voltunk ilyen fiatalok. - Például, akkor nem csalták meg egymást az emberek? Akkor ilyen nem létezett? - Hát, volt is meg nem is. Akkor se élt mindenki hűségben. Csak az én ismerőseim körében is bizony, sokan nem voltak hűségesek. A férfiak is, a nők is félreléptek, de talán azért nem annyira feltűnően, mint a mostani világban. Mert ma már nem is nagyon ítélik el. De én a te életviteledet egyáltalán nem ítélem el, mert titeket egészen más mércével kell mérni, mint egy civilt, illetve mint a magunkfajta embereket. Ti állandó feszültségben éltek, örökké rohantok, és az, hogy tinektek udvarlóitok vannak, hát... Egészen más élet az énekesé, és más egy civil élete. - Na, de manapság a civil nőknek ugyanúgy megvannak a szeretőik, a barátaik. - Pontosan. Sőt! Arról nem is kell beszélni, hiszen mindenki tudja, hogy a hivatalokban szövődnek leginkább a szerelmek és a félrelépések. - Te is hivatalban dolgoztál, csinos voltál, veled nem fordult elő, hogy ilyen szituációba keveredhettél? - Dehogynem. De mennyire! Olyanokba keveredhettem volna, amilyenekbe csak akarok! Válogathattam a férfiakban, válogathattam volna a szerelmekben. Volt is egy nagy szerelmem, azt nem is szégyellem, de hülye voltam, és ő is hülye volt, szóval semmiféle kapcsolat nem volt közöttünk. Pedig évekig tartó szerelem volt. - Plátói? - Plátói. Na, jó, nem tagadom, csókolóztunk, az természetes, de egyéb közeli kapcsolat nem alakulhatott ki. Ő nős volt, én férjnél voltam, megvoltál már te is. Én azt borzasztónak tartottam volna, hogy egy gyerek és egy férj mellett - aki nagyon rendes, becsületes férj és nem egy nőző valaki volt - én félrelépjek. Azért csak volt bennem egy úgynevezett betyárbecsület. Én ilyen voltam, de mások ezt egyáltalában nem vették figyelembe. - Szerinted mi a megcsalás? - Hát, tulajdonképpen a megcsalás nemcsak az, hogy testileg megcsalja valaki a férjét vagy a feleségét - vannak olyan esetek is, amikor ezt szinte sportszerűen csinálják, gyűjtik a trófeákat -, hanem ha testileg és lelkileg eltávolodik valaki a házastársától, az élettársától... Az már csalás szerintem. Illetve, ha becsületesen bevallja az illető, hogy "nézd, én ebbe
beleszerettem és nem tudok nélküle élni", akkor talán nem csalás, ez becsületes dolog. Igaz, lehet, hogy a másiknak nagyon fáj, és talán nem tud fölötte úgy elsiklani... - Na, de köteles valaki ezt megmondani? - Nem köteles, egyáltalán, mint ahogy én sem voltam köteles megmondani. Nem is mondtam meg soha. - De te azért nem mondtad meg, mert végül is nem változtattál az életformádon. - Semmit sem. Ugyanúgy éltünk tovább, ugyanúgy dolgoztam, ugyanúgy neveltem a gyereket. Csak akibe szerelmes voltam, azzal évekig bennünk volt, őbenne is, énbennem is. De válásról szó sem lehetett. - Akkor ez azt jelenti, hogy végső soron évekig párhuzamban ment két kapcsolat: egy házasság és benned egy szerelem. - Párhuzamosan, ha úgy vesszük, de nem történt köztünk semmi. - De ez nem távolítja el az ember lelkét a férjétől, akkor is, ha nincs testiség a szerelmével? - Bizonyos mértékig eltávolítja, természetesen. De az ember valahogy legyőzi azt a szerelmi érzést magában. Gondolkodik, hogy ez nem helyes, én nem akarok földúlni egy házasságot, ő sem akar földúlni egy házasságot - szóval lassan elmúlt. - Ez egy világi ember volt, vagy egy... - Erről nem beszélek, már meghalt. - Tegyük föl, hogy akkor ez így lezajlott. Nem bántad meg, hogy, hogy... - Megbántam. Egyáltalában nem azt, hogy nem váltam el, hanem, hogy végeredményben nem kerültünk közelebb egymáshoz. De nem is igaz, hogy megbántam. Ezt úgy is vehetjük, hogy mivel ez beteljesületlen szerelem volt, talán éppen ez volt a legszebb benne, és ezért is tartott olyan sokáig. Ma is nagyon kellemesen gondolok rá. Ettől függetlenül, nagyon sok kísértésnek voltam kitéve, körülöttem rengeteg férfi nyüzsgölődött, de se lelkileg, se testileg nem vonzódtam annyira senkihez, hogy ez nekem problémát okozott volna. - Hogyan gondolkoztál azon a szerelmen, Mama? Te egy ösztönös lény voltál. Érzelmi vagy értelmi alapon döntötted el? - Én tulajdonképpen romantikus és érzelmi lélek vagyok, de ha válságba kerültem - mármint ilyen szempontból -, akkor gondolkodtam is. Tehát mérlegre tettem az egyik és a másik oldalt, hogy mi lenne jobb, vagy mi lenne tisztességesebb és becsületesebb. Így jutottam döntésre. - Tehát ezek szerint föláldoztad az érzelmeidet és föláldoztad magadat. - Pontosan. Pontosan. De most, így utólag visszagondolva rá, jól tettem, okos voltam, csak hát... - Akkor te igazán nem vagy önző. - Egyáltalán nem. Sosem voltam. Mindig másokon segítettem, átvettem mások bajait, gondjait. Bizonyos mértékig ez talán hülyeség volt, de hát ilyen természet vagyok, ezen nem lehet segíteni. Ez egy adottság.
Az emberekhez mindig közel kerültem, és a kedvességemet, az előzékenységemet néha talán félre is értették. A férfiak különösen. Azt hitték, hogy ha kedves vagyok, barátságos vagyok, mosolygós vagyok, akkor ők már közeledhetnek. Nem így volt. - Volt olyan, hogy férfiideálod? - Talán még lánykoromban. Mindig a fekete hajú, kék szemű, magas, fess emberek tetszettek. Persze nem volt semmi közöm hozzájuk, de mint fiatal lánynak, akkor ez volt az ideálom. A férjem is magas volt, fess volt, csinos volt, de nem kék szemű. - Aha. Na, de, gondolom, volt még valami olyasmi, ami meghatározta, hogy megkedveld, nem? Milyennek kellett lennie Apunak ahhoz, hogy együtt lehessen élni vele? - Az természetes, hogy nagyon szerettem. Nem volt egy szépség, nem arról van szó, de mondjuk stimmeltünk. Lelkileg különösen, de megértettük egymást mindenféle vonalon. Nagyon fiatal voltam, amikor hozzámentem, huszonkét éves, apu meg huszonkilenc. Az szerelem is volt, szép is volt, jó is volt. - Gondolom, hozzámehettél volna másvalakihez is. - De még mennyire! Nem is egyhez! A legédesebb sztori az volt, hogy a háború után, amikor nagyon sok amerikai katona volt itt, és én még nagyon fiatal voltam, meg bizony csinos is, azt mondja nekem egyszer a hivatali altisztünk: "Ide figyeljen, maga olyan szép és fiatal! Itt gürcöl ebben a ronda irodában, ahelyett, hogy fogna magának egy amerikai katonát, kimenne Amerikába és jól élne!" De így, bele a szemembe mondta ezt. Kicsit nyomott agyú volt szegény. Én meg persze, elkezdtem erre nevetni, a kollégáim is körberöhögték. - Azért nem értem, a kollégáid mit nevettek ezen olyan nagyon. Fiatal lány korodban apán kívül ketten is megkérték a kezedet. - Igen. Az egyik földbirtokos volt, a másik pedig malomtulajdonos, szóval, nagyon gazdag emberek. De nekem soha nem jutott az eszembe a pénz, én nem voltam anyagias - ez talán nem is volt jó - én nem arra mentem, hogy "jaj, hát én most egy gazdag pasast elkapok magamnak, de jó dolgom lesz!" Ha érzelmileg nincs közöm hozzá, akkor nem csinálom. Nem is csináltam. - És azt sose szeretted volna, ha a férjed valami híres ember, nagy színész vagy neves író lett volna? - Nem. Soha. Nem imponált nekem az ilyesmi. Ami imponált: a tisztesség, a becsület, s főleg az, hogy esze legyen az illetőnek. - Aha. - Ha intelligens, eszes volt, igen, az imponált nekem! Azt nagyon tudtam csodálni. Tehát én nem arra mentem, hogy nekem híres-neves férjem vagy ilyen szeretőm legyen, az nekem soha az eszembe sem jutott. Nem hajszoltam sem a népszerűséget, sem a gazdagságot. Ez részben hátrány volt, mert lehetett volna jobb is az életem. Kimehettem volna akár külföldre, mert könyörögtek, hogy menjek, de akkor is: nem!
- Ez mikor volt? - Ötvenhat után. Mondta az illető, hogy kint menynyivel jobb dolgom lenne, itten semmim sincs, egy tisztviselőnő vagyok gyerekkel, özvegyen, miért kell itt kínlódni? Kint megcsinálhatnám a szerencsémet s a többi. De én szeretem ezt a kis Magyarországot. Nagyon szeretek kint, külföldön mászkálni, sok élményt kaptam is, nagyon szép dolgokat láttam és gyűjtöttem össze magamban, de azért mégis, amikor a repülőgép vagy a vonat Magyarország területére ér, akkor mindig olyan jó érzés fog el, hogy "na, itthon vagyok!" - Azt hiszem, abban az időben nem létezett ennyire az, hogy feminista mozgalom meg emancipáció. Te egyetértesz a feministákkal? - Nem azt mondom, hogy nőuralom legyen, de azt igenis, hogy a nők önállóak legyenek! Ne legyenek kiszolgáltatva a férjüknek, a férfiaknak. Anyagilag igenis függetlenek legyenek, érzelmileg is, szellemileg is. Mert régen borzasztó volt, hogy ha egy lány férjhez ment, akkor azt nézték, hogy minél ügyesebben, minél jobb körülmények közé kerüljön, gazdagon menjen férjhez, aztán csak szülte a gyerekeket, vezette a háztartást és kész. Á!, szerintem - pedig én már nem vagyok fiatal - ez helytelen dolog volt. Igaz, hogy a családot jobban összetartotta, de a férfiak meg közben ficánkoltak, mentek mindenfelé. - Tehát nagyobb szabadságuk volt? - A férfiaknak igen. De a nőknek nem. Akkor is voltak a nőknél is félrelépések, pláne a felsőbb körökben, azoknál, akik ráértek. De ma, ha egy nő önálló, saját keresete van, nem azt mondom, hogy csinálhat, amit akar, de bizonyos mértékig szabadon élhet. Tehát nincs az, hogy nem mehet ide, nem mehet oda. Vagy mit tudom én, ha esetleg valakibe beleesik, akkor nem az van, hogy "jaj, Istenem, mi lesz, ha kirúg a férjem, ki fog eltartani?" - hanem azt mondja: "rendben van, akkor a másikhoz megyek. Önálló vagyok, megvan a keresetem, nem vagyok rákényszerítve, hogy bármennyire szenvedek, vissza kell mennem, mert ez az ember engem eltart, tehát nekem ki kell tartanom a végsőkig." Nem! Ma ilyen nincs. Vagy legalábbis nem annyira. - Te féltékeny voltál, Mama? - Nem. Érdekes, soha nem voltam féltékeny: Egyetlenegyszer talán. Volt egy olyan nő, aki nagyon rászállt apádra, egy békéscsabai, kis alacsony töpszli nő. Észrevettem, hogy ez itt nagyon rászállt, és gondoltam magamban - talán egy picit akkor féltékeny is voltam -, hogy ha összehasonlítjuk magammal, hát mégiscsak furcsa! Holott nem voltam beképzelt, de önkritikám azért még volt! Aztán, hogy volt-e köztük valami, vagy nem, azt a mai napig sem tudom, az is lehet, hogy igen. De nem az a fajta volt szegény apád, hogy nők után futkosott volna. Nem volt egy nőcsábász soha. Sem hivatalban, sem egyébként. Társaságba is mindig házaspárokkal jártunk össze, azok között se volt ilyen. Legfeljebb, mondjuk, egy nő meg-
tetszett apádnak, vagy én tetszettem meg valamelyik férjnek - aztán később jöttek, na, ki is rugdostam őket, de nem is jutott az eszembe, hogy az férfi, nekem az barát, haver volt, feleségestől, gyerekestől jártak ide hozzánk. - Akkoriban az elő-előfordult, hogy idősebb nők fiatalabb férfiakkal éltek együtt? - Volt ilyen, de nagyon elvétve. - Tudod, hogy most ez gyakori. Abszolút világjelenség. - Na, igen, mert azt is figyelembe kell venni, hogy ma az emberek - de főleg a nők! - sokkal fiatalosabbak és ápoltabbak, úgyhogy nagyon kitolódott a női kor. Nem mondom, vannak, akik negyvenéves korukban olyan ramatyok, hogy nem lehet rájuk nézni, de ha körbenézek és figyelem itten a nőket, hát bizony, aki ad magára valamennyit, az még öregkorában is csinos és jól néz ki. Persze, hogy illik hozzá egy fiatalabb férfi. Erre van élő példa is, egy ismerősünk, aki hetvenöt éves. A férje ötvenkettő vagy ötvennégy, így valahogy. De az asszony nem néz ki többnek, mint - na, sokat mondok! - hatvannak. Szóval, több mint húsz év van köztük, és ragyogóan élnek, a nő szerint soha, semmiféle differencia nem volt köztük. Nem mondom, az ilyen nagy korkülönbség többnyire nem jó, nem egészséges dolog, de az, hogy öt, hat vagy nyolc évvel fiatalabb egy férfi...! Az csak a nőtől függ. Hogy hogyan tartja magát külsőleg, hogyan tud hatni arra a férfira, az mindenféle vonalon nagyon sokat számít. - Szerinted egy nőnek most, a mai világban is alkalmazkodónak kell lennie, illetve alkalmazkodóbbnak, mint egy férfinak? - Bizonyos mértékig igen. Nem azt mondom, hogy mindenben adjon igazat annak a férjnek, de egy okos nő mindig úgy csinálja, mintha a férfinak lenne igaza, és közben ő intézi el, ő csinálja a dolgokat. Szóval, végső soron őneki van igaza. Ha okos! Ha nem, akkor csak a veszekedés van, és elromlik közöttük a kapcsolat. Szóval, mindig a nőnek kell okosabbnak lennie. Minden vonatkozásban. Nálunk, a családban, ugyanez volt. Szegény apád, az olyan pukkancs természet volt, akárcsak te, rögtön a plafonon volt, én meg utáltam a veszekedést, nem bírtam a hangoskodást. Lenyeltem a mérgemet és inkább kimentem. Aztán ő kijött utánam, és bocsánatot kért. Na, jó, de vannak nők, akik ezt nem tűrik el, nem bírják elviselni, és akkor kitör a botrány, és naponta veszekednek. Az asszonynak feltétlenül okosabbnak kell lennie ilyen szempontból. - Mi az, ami még összetartja az embereket? Szerinted fontos például egy kapcsolaton belül a szexuális stimmelés? - Nagyon fontos. Nagyon! Mert anélkül az egy mechanikus valami. Lehet, hogy vannak, akik megelégszenek azzal is, a nőben is, férfiban is, de tulajdonképpen az igazi testi szerelem, az igazi - hogy úgy mondjam - szex, egy házastársnál vagy egy élettársnál lényeges dolog. Testileg, lelkileg kiegyensúlyozottabb lesz tőle mindegyik.
- Azt hiszem, mindent megkérdeztem, amit akartam, és te Mamika, mindenre válaszoltál is. Ehhez most már csak azt kell hozzátenni, hogy az elmondottakat jó édes nyuszifül anyukám mesélte, aki ma hetvenöt éves. Ezek a beszélgetések sok-sok hónappal ezelőtt zajlottak le. Az élet közben múlik. Ruttkai Éva azóta már nincs köztünk. Nekünk, többieknek megváltozhattak a körülményeink, az érzelmeink, de biztos vagyok abban, hogy ha mondjuk nyolcvanévesen elővesszük ezt a könyvet, örülni fogunk, hogy ilyenek - is - voltunk. CINI Brian végül is nem jutott el a születésnapomra, mert előtte a fogadáson túletették, túlitatták, rosszul lett, feküdnie kellett. Eljött viszont a menedzsere, aki hozta az üdvözletét, a bocsánatkérését, Brian maga pedig telefonon köszöntött fel, még a szülinapi buli alatt. Egyébként, milyen furcsa az élet: ha ő akkor eljön az Arany Sárkányba, talán ma nincs az életemben az az érzelmileg biztos kapcsolat, amibe azóta kerültem. Bizonyos fokig hálás vagyok a sorsnak, amiért távol tartotta, mert ha jön, akkor nem tudok olyan jó háziasszony lenni, nem tudtam volna - egy pici szomorúsággal - olyan sok energiát adni a többieknek, és olyan nagyon örülni nekik. Így végig az volt bennem: a fene egye meg, nem tudott eljönni!, de milyen jó, hogy ez is itt van, az is itt van! Belevetettem magamat a buliba, csak az volt a fontos nekem, hogy mindenki nagyon jól érezze magát. Akkor találkoztam azzal a fiúval, akivel ma együtt élek. Őt egy régi barátom hozta magával, akit azért hívtam meg, mert nagyon jóképű, szórakoztató srác, és azt akartam, hogy a sok szóló barátnőmnek legyen még egy partnere, aki társasági lény, aki cseveg, el tudja szórakoztatni őket. Na, ez a fiú hozott magával egy másikat: Lacikát. Minket tehát hármas véletlen és szerencse hozott össze, ez így volt kisakkozva az élet által, úgy látszik, ez volt megírva a forgatókönyvben. Lacika teljesen váratlanul lépett be az életembe, de annyira éppen az volt, ami nekem kellett, hogy nem is tudom pontosan, hogyan történt, de egy héttel a születésnapom után már velem élt egy fedél alatt. Pedig magán a születésnapi éjszakán nem is jöttünk össze, én mint ünnepelt és háziasszony - nagyon el voltam foglalva saját magammal és a vendégeimmel. Hajnali négy órakor, az iszonyatos mennyiségű virággal és ajándékkal végül is egyedül mentem haza, egyedül feküdtem le. Nem kellett volna így történnie, lett volna, aki "hazakísér", de így akartam. Nem is éreztem magam szomorúnak, csak kicsit fura volt, s bár semmi nem hiányzott, az azért megfordult a fejemben, hogy néz ez ki? Mint később kiderült, Lacika már régóta akart közel kerülni hozzám, ezért is kérte meg a barátját, hogy hozza el, de látta, hogy mennyire el vagyok foglalva, aznap este nem mert közeledni. Én pedig, a rutin-
mondataimon kívül - szia, örülök, hogy megismertelek és hasonlók, amit mindenki, aki ismeretlen volt nekem, ugyanúgy megkapott - egyetlen szót sem váltottam vele. Szóval, bár tetszett, egyáltalán nem foglalkoztam vele. Ő pedig...? Bánatában nagyon is jól érezte magát - "ellopta" az egyik barátnőmet. És ami érdekes, ma ugyanolyan jóban vagyunk mi ketten a lánnyal, ahogyan ők ketten, magyarul egy baráti háromszög van közöttünk. Na, az első este sikertelensége ellenére - mármint nekem volt sikertelen az este, mert a barátnőm elmesélése szerint nekik nagyon is sikeres volt - két-három nap múlva megkeresett, mert azért nem tett le arról, hogy a végcél én legyek. Felhívott telefonon, mégpedig a videó ürügyén, amit a születésnapomon készítettünk. A barátja hívott fel, hogy "eljönnének megnézni a kazettát", aztán ő valahogy "mégsem ért rá", Lacika egyedül érkezett. Nekem nem jutott el az agyamig, hogy ez kitaláció lehet, hogy ki van csinálva, talán mert szinte észre se vettem, hogy férfiember, nem jutott az eszembe, hogy akarna tőlem valamit. Vannak fiúk, akik aranyosak, kedvesek, szimpatikusak, igazi úrifiúk, de nem olyanok, hogy rájuk néz egy nő és azt mondja: Pfu!, végem van, meghalok! Na, ő ennek a tipikus esete. Kedves, udvarias, jó benyomást keltett, de nem indultam be rá. Megnéztük a műsort, aztán mondtam: te, én egy fáradt, beteg öregasszony vagyok, örülök, hogy láttalak, de most már jó lenne, ha hazamennél, szeretnék lefeküdni aludni. Azt hiszem, kicsit tényleg fáradt voltam, sok volt nekem a születésnapom, az érzelmi zűrzavarokból is elegem lett, nem is akartam semmibe beleugrani. Gondoltam, az élet magától produkálja a megoldást. Hát produkálta. Azt hiszem, akkor éppen arra volt szükségem, amiről fogalmam sem volt, hogy kell, de ami hirtelen megadatott: Lacikára. Szóval, megpróbáltam hazaküldeni Lacikát, álltunk egymással szemben az ajtóban, és ő egyszer csak azt mondta: én itt maradnék. "Ez az ember nem komplett! Hát hogy jön ehhez?! Hogy jön ahhoz egy polgári foglalkozású srác, aki engem egy héttel azelőtt ismert meg, hogy azt mondja, ő itt maradna!" De olyan váratlanul ért, hogy nem is tudtam mit válaszolni. Ránéztem erre az igazi úrifiúra, aki nem ledöntött az ágyra, hanem nagyon halkan, finoman azt mondta, maradni szeretne, és egyszer csak úgy éreztem: miért is ne? Az első ottmaradásában semmiféle ágyi dolog nem volt. Mi együtt aludtunk. Reggel aztán úgy ébredtem: a fene egye meg, már nem is kellek? Akkor meg minek aludt itt? Nálam volt legközelebb ágy? Juj, de ciki! Akármennyire így akartam én is, ez azért egy nőnek kicsit degradáló. viszont boldogan ébredt, aranyos, bűbájos volt. A munkája miatt néhány napra vidékre kellett utaznia, végig telefonálgatott, hogy hiányzom, jó lenne, ha vele lehetnék, én meg nem értettem: miért? Hát ez a srác nem tudhatja, hogy jó nő vagyok vagy nem vagyok jó nő, hogy kellek neki vagy sem, hogy szeret vagy nem szeret, ez semmit nem tud rólam. Két-
három napi távollét után újra találkoztunk, és akkor egy csapásra megoldódott minden, egyszer csak, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna, nálam aludt, lefeküdtünk egymással, és egy hét múlva már ott is lakott. (Amikor ezeket írom, több mint hét hónapja élünk együtt, éppen ma este fogjuk megünnepelni a harminckettedik születésnapját, ő még nem tudja, de nagyon szép ajándékot kap tőlem!) És azóta ez az egész ügy minden szempontból egyre jobb! Lacika egészen más, mint azok a kisfiúk, akik a rumlis érzelmi időszakaimban, a szakítások után forgolódtak körülöttem, akik linkek, lepcsesek voltak, és akiknek - legalábbis sokuknak - nem én kellettem, hanem csak a skalpom. Érdekes, semmi olyan nincs bennem, hogy "ő csak egy civil", sőt élvezem is, hogy végre nem hasonszőrű van mellettem. Egyébként a barátnőim időről időre le szoktak szúrni egy-egy csalódással végződő ügyem után: miért nem tudsz végre leszállni a földre, mért kell neked mindig valami menő, valami nagy név? Ilyenkor mindig elmondom nekik: nem tehetek arról, hogy a fiúk abból a körből jönnek, ahol forgok, dolgozom, létezem. itt ilyenek vannak. Tévések, sportolók, művészek. Különben az minden más szakmában is úgy van, hogy egymás között keresik a párjukat, az ügyvéd a titkárnőjét találja meg, mert az van a legközelebb, az orvos a nővérkét, a fogorvosnő a technikust és így tovább. Én popsztár vagyok, engem más sztárok találnak meg. Szóval, ezt mindig elmondom a barátnőimnek, de az az igazság, hogy az olyan csalódások után, amelyek nem női, hanem emberi mivoltomban bántanak meg, én is egyre inkább azt gondolom, nem biztos, hogy nekem egy nagy név, egy mindenki által csodált férfi kell legyen a társam. Végül is nem "kitűzőre", hanem EMBER-re van szükségem. Lacika az. Kedves, figyelmes. kicsit lányos típus -ezt nem a férfiúi mivoltára értem! -, a viselkedésében, a testalkatában és az ágyban is kicsit R. S.-re emlékeztet, akit a házasságunk alatt - egyszer sem csaltam meg! Nem azt mondom, hogy érdemrendet várok, amiért három évig hű voltam; nyilván vannak nők, akik kettő, öt vagy akár tíz évig is kibírják, de azért az biztos, hogy velem nem sűrűn fordult elő ilyesmi. Bár azt hiszem, ez nemcsak rajtam múlik, hanem a férfin is, aki mellettem él, úgyhogy az az igazság: nemcsak magamra vagyok büszke, amiért most más fiúra rá se tudok nézni, hanem Lacikának is hálás vagyok érte, hogy megjavultam. Még az is lehet, hogy végleg? Lehet, hogy a végén még "apácává" válok? Az előző könyvemet azzal fejeztem be: nem kell mindig, mindennek sikerülnie. De azért...! Augusztus 23-án oltár elé megyünk... Gyereket szeretnék tőle. Boldog akarok lenni. TARTALOM Bevezető (Verebes István)
Cini Hernádi Judit Kondor Katalin Dolly Galambos Erzsi Cini Psota Irén Kudlik Júlia Pataki Ági Kovács Zsuzsa Cini Czinkóczi Zsuzsa Mészáros Márta Roberta Bay Éva Cini Pécsi Ildikó Törőcsik Mari Ruttkai Éva Lakatos Gabriella Cini A Mama Cini
