y L%Ü szám BUDAPEST KÖZREMŰKÖDÉSÉVEL SZERKESZTI

THEOLOGIAI SZAKLAP Β. Pap István,

Hamar István,

budapesti theol. igazgató,

budapesti theol. tanár,

Pokoly József,

Dr. Tüdős István,

kolozsvári theol. tanár,

miskolci ref. lelkész,

KÖZREMŰKÖDÉSÉVEL

SZERKESZTI

JRaffay

Sándor,

theol. tanár, budapesti ev. lelkész.

Theol. I f j ú s á g i Kör

Könyvtára /y· L%Ü s z á m KILENCEDIK ÉVFOLYAM" 1911. 1-4

SZÁM.

BUDAPEST. 1911.

Κ

TARTALOMJEGYZÉK. I. T a n u l m á n y o k :

Lap

Czékus Lászlótól:

A waldensek Piemont völgyeiben, azok 'lakóhelyei, erkölcsei és szokásai 186 Germanus Gyula dr.-tól: Az arab keresztyénség emlékei 81 I f j . Imre Lajostól: A skót vallásos nevelés története a reformáció óta 199 Kiss Samutól: A buddhizmus és a keresztyénség 241 B. Pap Istvántól: Gyakorlati theologiai irodalom 31 Pruzsinszktj Pál dr.-tól: Kálvin János és a lengyel reformáció . . 120 Raffay Sándortól: Az ál Máté 52, 128 János 12 2I) j0 116 Ravasz László dr.-tól: A középkori igehirdetés 265 Sebestyén Jenötöl: A protestantizmus fogalma és lényege 286 Szabó Aladár dr.-tól: Az őskeresztyénség és a misszió .' . . . . 169 Szele Miklóstól: A szentség fogalma az ószövetségben 101, 153 Szlávik Mátyás dr.-tól: Buddha, Mohamed és Krisztus 299 Törteli Lajostól: Prolegomena az ószövetségből származó s az újszövetségben található idézetek viszonyához; . . . 1 Tüdős István dr.-tól Jézus tanitói útjának földrajzi adatai . . . . 17 Zoványi Jenötöl: A protestantizmus fogalma és lényege 36 II. L a p s z e m l e : Raffay

Sándortól:

Törteli Lajostól:

Zeitschrift f. d. neutestl. Wissenschaft und d, Kunde des Urchristentums 75 Zeitschrift f. d. neutestl. Wissenschaft und d. Kunde des Urchristentums 141, 231

III. K ö n y v i s m e r t e t é s : Horváth Károly dr.-tól: Schneller István, Paedagogiai dolgozatok . . B. Pap Istvántól: A gyakorlati theologia problémája Sebestyén Jenötöl: Visscher Hugó Prof. dr. Geen Theodicee . . . . Visscher Hugó Prof. dr. Religion und soziales Leben der Naturvölker Szlávik Mátyástól: Wurm Ρ. Handbuch der Religtonslehre . . . . Köhler W , Idee und Persönlichkeit in der Kirchen- • geschichte Natorp R., Religion innerhalb der Grenzen der Humanität Dalton H., Aus dem Tagebuche eines Seelsorgers Baltzer 0., Weltanschauungsfragen Törteli Lajostól: Bata Mór, A biblia szellemtani megvilágításban . .

143 309 77 312 70 149 151 238 239 236

Prolegomena az Ószövetségből származó s az Újszövetségben található idézetek viszonyához. Általános szegénységünkből, theologiai könyvtáraink fogyatékosságából, olvasó közönségünk s a munkásságra hivatott theologusaink apathiájából a tudományos theologiai kérdések iránt, önként foly magyar theol. irodalmunk közismert szegénysége. Innét magyarázható meg, hogy sok oly tudományos kérdés, mely a külföldön már a XVI. és XVII. C.-ban élénk megvitatás tárgyát képezte s ma is szőnyegen forog, nálunk nemcsak hogy szószólóra egyáltalában nem, de még csak ismertetőre sem talált. Magyar theol. irodalmunkban egy ilyen ismeretlen kérdés az ószövetségből származó s az Újszövetségben található idézetek viszonyának, jelentőségének és értékének megállapítása. Első tekintetre a kérdés részletkérdésnek, fontossága minimalisnak tetszik, mihelyt azonban a kutató bele kezd mélyedni ebbe. — a mi viszonyaink között szinte leküzdhetetlen nehézségű — stndiumba, azonnal kezd kidomborodni annak szövegkritikai, exegetikai, kortörténeti és dogmatikai nagy jelentősége. Mi sem bizonyítja ezt jobban a kérdés történeténél. 1 ) *

*

*

Már Celsus és Porphyrius, különösen pedig a zsidó filozófusok szemükre vetették a keresztyéneknek, hogy az apostolok idézeteikben az Ótestamentomot kiforgatták eredeti értelméből, mert ami a szent könyvben Dávidra, Salamonra, .Tesajas fiára vagy az egész népre vonatkozik, azt Krisztusra vonatkoztatták. Szórványosan az egyházatyák is hozzászóltak a kérdéshez kommentárjaikban, legbebatóbban Hieronymus, aki nem tagadhatván az idézetekben gyakran előforduló ') L. Wettstein: Nóvum Testamentum graecum. Amst. 1752. tom I. 237 1. sk. Diestel: Geschichte des A. T.-s in der Christ. Kirche 1869. Tholuck: Das Alte Test, im Neuen Testament 1836. Böhl: Die alttest. Citate im Neuen Test. 1878. 19—27 1. Vollmer: Die alttest. Citate bei Paulus. Freiburg i. B. 1895. 1—9 1. Theol. Szaklap, IX. éyf.

1

2

Törteli L a j o s .

pontatlanságot és szabálytalanságot, kénytelen engedményeket tenni: (Epistola 57 ad Pammachium) „Ex qnibus universis perspicuum est, Apostolos et Evangelistas in interpretatione veterum Scripturarum sensum quaesisse, non verba: nec magnopere de ordine sermonibusque curasse, dum intellectui res pateret." Elismeri, hogy az apostolok olykor csupán emlékezetből idéztek, Mikeas 5, 2 -höz irt kommentárjában: . . . „in omnibus paene testimoniis quae de Vetere Testaments sumuntur, istius modi esse errorem, ut aut ordo mutetur, aut verba, et interdum sensus quoque diversus sit vei Apostolis velEvangelistis non ex libro carpentibus testimonia, sed memoriae credentibus, quae nonnunquam fallitur." . . . Pál apostolt pedig egyenesen artifexnek, prudensnek s dissimulatornak Luther, Calovius, általában nevezi idézeteiért. Augustinas, a lutheri theologusok, az idézeteknek specifikus keresztyén értelmet tulajdonítottak, mint amelyet már maga az Ószövetség is célzott; Clemens Alexandrinus, Origenes, Eusebius, Hilarius, Ambrosius és a legtöbb református theologus: Zwingli,1) Bucer, Cocceius stb. az idézetek kettős értelmet fogadták el; a harmadik irányzat, melyet eredetileg Chrysosthomus és Theodoretus képviseltek, majd az egyik, majd a másik magyarázathoz csatlakozott. S mig Aquinoi Tamás és Bonaventura k o r u k többféle irásértelmezése mellett is az Ószövetség betűszerinti értelmezésének előnyt adtak, addig Calvin számos idézetre nézve a k k é n t nyilatkozik, hogy azokat az evangélisták és az apostolok nem tekintették prófétai jövendöléseknek, m e r t azok a régi mondások arra voltak csupán hivatva, hogy saját gondolataiknak ünnepélyes színezetet kölcsönözzenek. Ezen az állásponton állott Grotius és Wettstein is. Mellőzve J. L i g h t f o o t , S c l i ö t t g e n és M e u s c h e n különben értékes megjegyzéseit az egyes helyekhez, mint az első beható m u n k á t a reformatió korából Franciscus Juniusét említjük meg. (Sacrorum parallelorum libri tres, Heidelb. 1588.) Az első könyvben az evangéliumok, a másodikban Pál, a harmadikban a Zsidókhoz irott levél idézeteivel foglalkozik, a többi iratokat az Appendixben tárgyalja. Nagy tudással megírt munka, értéke azonban még sincs, mert mesterkélt és erőszakos magyarázataival lehetetlent akar bizonyítani, hogy t. i. az újszövetségi idézetek és az ószövetségi eredeti helyek között semmi eltérés nincs. J. Drusius (Parallela sacra. F r a n e k e r 1594.). Az idézetekkel röviden foglalkozik s arra az eredményre j u t Mt. 27, 4 6 -nál, hogy nemcsak ez a hely, hanem „pleraque testimonia V. T. ') Commentárjában Mt. 2, 8 -höz : (idézve Vollmernél) „ . . . omnia, quae in Vetere Testamento etiam vere sunt gesta, in figura tamen contigerunt et figuráé fuerunt; in Christo omnia consummuntur et vere implentur."

Prolegomena az Ósz. származó s az Újsz. található i d é z e t e k viszonyához.

3

citata esse ex traductione C h a i d a i c a ea, qua tunc vulgo Tossanus utebantur", tehát se héberül, se görögül. Paulus (Biblia. Heidelb. 1617) a jelesebb Mózesből és a prófétákból merített idézeteket magyarázza a maguk helyén, ahol előfordulnak, anélkül, hogy kérdésünk lényegébe mélyebben behatolna. Andreas Tesler1) (Disputatio de dictorum V. J. in Novo allegatione etc. Jenae 1627). Értékes, rendszeres munka. Nyolc fejezetben tárgyalja az idézetek tartalmát, az iratokat, ahonnan meritvék, az idézőket, az idézetek formáit, célzatát, módját. Az egyes fejezeteken belül is a legnagyobb rendszeresség található. Jacob Alting (Opera. Amst. 1685) művében „Parailelismus testimoniorum V. T., quae citantur in Novo" cím alatt Mt. 12, 42 -ig negyven idézetet és remeniscentiát ismertet röviden. L. Cappellus, (Critica Sacra 1650.) művében „Qaestio de locis parallelis Veteris et Növi Testament!" cím alatt ezt a kérdést tárgyalja: „An loca parallela, quae e V. Testamento in Novo adducuntur, citentur ab Apostolis et Evangelistis prout ea in Graeca των Lxx versione tum temporis habebantur, an vero fuerint ab ipsis (prout eis visum fűit) de novo sic reddita, ac postmodum in Graecam V. T. versionom Lxx interpretura quae hodie exstat, a seribis et librariis, vei novis, paulo post Apostolorum tempóra, Christianis interpretibus aut antiquariis, verbatim transeripta atque infulta." (443 1.) Kérdésének első tételét fogadja el, t. i., hogy az evangélisták és az apostolok a Lxx-ból idéztek, úgy amint azt készen találták. Az egyes idézeteket méltányolják a különböző kommentárok, criticák szemolvényes művek. (pl. Spanheimus : Dubia evangelica. Genf. 1700 Henr. B. Stark. Notae selectae erit. phil. ex in Ep. S. Paulo ad Ebraeos. Lipsiae 1710 stb.). Különösen Jézus idézeteinek tulajdonít nagy fontosságot Joli. Steenbuchius (Christum Veteris in Novo Foederis Interpretern . . . Anno MDCCXVI Havniae) 8 1. §. 21: „Multum conducit examen harum c i t a t i o n u m Dominicaruin 1. ad veram vocum V.T. intelligentiam etgenuinam interpretationem. 2. ad probandam auctoritatem librorum ex quibus desumptae citationes sunt. 3 ad demonstrandum praedictionum complementum. 4. ad coníirmendi fidei articulos. 5. ad firmandos certos in Theologia canones. 6. ad deciderdos conscientiae casus. 7. ad roborandam praxin pietatis. Sőt ezen idézetek felvilágosítást nyújtanak (46. §.) az Isten és Isten fia ismeretéről és tiszteletéről, az angyalok létéről, az embernek állapotáról ez életben és a halál után, a szent iratok hasz') Böhl i. m. XXII. 1. ezt a munkát tévesen tulajdonítja J. Majornake mert az csak elnökölt a kérdéses disputation, címe is mutatja: „Andrea" Tesleri Disp. Inaug sub praesidio viri plur. rev. . . . Johannis Maioris. . . . 1*

4

Törteli Lajos.

nosságáról es tekintélyéről, a zsidók téves messiási képzeteiről is. Ezeknek a tételeknek igyekszik érvényt szerezni művében szemelvényesen, mélyrehatóbb vizsgálódás nélkül. Szövegkritikai szempontból az egyházatyák ez irányú munkásságának alapos ismertetésével szól a kérdéshez Hody. (De biblidorum textibus et versionibus. Oxoniae 1705.) Minden izében eredeti s új nyomokon járó, rendkívüli nagy tudással ιεο s j v e és szorgalommal megírt munka G. Surenhusiusé Βίβλος χαταλλαγϊ,ς in quo secundum veterum theologorum Hebraeorum formulas allegandi et modos interpretandi conciliantur loca ex V. in T. allegata. Amstelaedami 1713.). Két alaptétele, hogy nagy jelentőségük van az idézést bevezető szavaknak, — miket ón k ö t é s i f o r m u l á k n a k nevezek el —, mert azok szerinte az idézés minéműségére nézve már elevo felvilágosítást nyújtanak; a másik a zsidókkal szemben apologetikus jellemű, t. i., hogy „aNovi Testamenti auctoribus nihil factum esse, quod ab ipsis veterum Hebraeorum theologis non factum fuerit prius". Böhl (i. m. XXIII—XXV. 1.) rendkívüli hevesen támadja Surenhusiust, kétségbe vonja a kötési formulák jelentőségét általában, lekicsinyli a munka apologetikus színezetét, képtelenségnek tartja, hogy a Talmud ótestamentomi idézeteinek formája, módja analógiául szolgálhasson az újtestamentomi idézetek vizsgálásakor. Szóval az egész munkának nem tulajdonít semmi értéket. Egyoldalú és igazságtalan ítélet. Ha nem is fogadjuk el Surenhusius minden tételét összes consequentiáiban. munkájának nagy jelentőségét, adatainak hasznosságát és megbízhatóságát eltagadnunk nem lehet, amint nem tagadja Kautzsch és Vollmer sem. Sőt meg kell állapítanunk, amiről még alább lesz szó, hogy a Talmud kötési formulái és idézési módja, az idézetek beállítása és magyarázata, az Újtestamentoméival általánosságban feltétlenüj rokonok, speciálisán Pál apostoléival teljesen azonosok. Érezni látszik ezt Böhl is, aki épen Pált igyekszik a legnagyobb hevességgel eliminálni a zsidó iskolás szellem hatása alól, mint aki nem is j á r t rabbi iskolába, (!?) s „kikéri magának", hogy Pált ez irányban a zsidó támadásokkal szemben bárki is védelmezze. Amilyen fennhéjázó ép oly téves ez az állítása. Ma már nem lehet komoly theologusnak nevezni azt, aki el ne ismerné, hogy Pál apostol idézési módja, az idézetek magyarázata, általában okoskodása, következtetései, ellenvetései ne hordoznák magukon a zsidó rabbi-iskolázottság bélyegét. Ezt azonban csak mint természetes valóságot állapítjuk meg, anélkül, hogy ezzel Pál apostol világtörténelmi jelentőségén csak a legkisebb csorbát ejteni is igyekeznénk. Önmagát senki sem tagadhatja meg. Surenhusiust támogatja önkénytelenül is And. Georg. Waehner, (Antiquitates Ebraeorum Vol I. Sec. II.)

Prolegomena az Ósz. származó s az Újsz. található idézetek viszonyához.

5

s bizonyítja, hogy a Talmud hasonlóképen idézi az Ó. T.-t mint az újszöv. irók s az idézet minéműségét, — egész verset idéznek-e vagy csak egy mondatot, szószerint-e vagy tartalmilag stb. — jelzi előre a kötési formulával. Éleselméjű munka az angol William Whistoné (An essay towards restoring the true text of the Old. Test. and for vindicating the citations mode thence in the New Test. London 1722. Kárpáti Jenő barátom volt szíves számomra magyarra fordítani). Alaptétele, hogy az újtestamentomi idézetek minden izükben eredetiek és pontosak. Hogy a megfelelő ószövetségi helyekkel, nem mindenkor egyeznek meg, annak az az oka, hogy az Ószövetség szövege Krisztus idejében másként hangzott, amiért is azt az újszövetségi idézetek alapján kell restaurálni. Megjegyzéseiben sok jót mond, alaptétele azonban nem állhat meg, mindazáltal az őt dühösen támadó Carpzow (Critica Sacra 1748.), aki orthodox szempontból az idézetek teljes megegyezését hangoztatta, legyőzni nem tudta. A XVIII. C.-t G. Roepe nyitja meg. (De Veteris Testamenti locorum in apostolorum libris allegatione 1827.). Minden tétele igaz, nevezetesen hogy Pál csekély kivétellel a Lxx-ból idéz s mindig emlékezetből, idézetei háromfélék: szószerinti értelműek, allegorikusak s typikusok. Dr. A. Tholuck (Das Alte Testament im Ν. Τ. Gotha 1854.) szerint az evangélisták, mint αγράμματοι, (Ac. 4, 13 ) a Pál-félo ószövetségi idézési mód subtilitásától mentesek, idézeteik sokszor csak az ideális összefüggést bizonyítják (Mt. 2 1 5 , 23, 8 17, 13 Ján. 18 9 stb.). Hogy mely idézetekben láttak az evangélisták egyenes jövendölést és hol csak előképi párhuzamot, nem mindenütt lehet bizonyossággal eldönteni, még ίνα ηληρω&η kötési formulával közölt idézetek sem mind egyenes jövendölések, mert vannak közöttük a jövőnek istenileg szándékolt előképei is. Ami a természetes megfigyelésnek véletlen, pl. Jézus élete egyik másik eseményének egybevágása valamely prófétai jövendöléssel vagy képpel, az a vallásos ember számára Isten akarata, mert az események összekapcsolódása, együttörténése s egymásra való hatása bizonnyal joggal vezettetik vissza a legmagasabb világrendező causalitásra. Ez elvi szempontból itéli meg azután az összes evangeliumi idézeteket. Pál apostolról (Die Anwendung des Alten Testamentes bei Paulus i. m. 33—40 1.) megállapítja, hogy pontatlanul idéz és igen sokszor átalakítja a szöveget, hogy használhatóvá tegye 1 ) s polemizál Meyerrel és Fritschevel, akik következetességgel azt állítják, hogy Pál az összes idézeteket, mint jövendöléseket fogta ') R o m . slb. stb.

107-8.

Ef. 4 „ .

I. Kor. 2 , .

II. Kor. 4 , , , 6 „ ,„— 1 8 . Gal. 4 . . , .

6

Törteli L a j o s .

fel. Szerinte Pál sokkal többet vezet le az ószövetségi helyekből, mint amennyi történelmi értelmükben benn rejlik, irói ckaraktere a t a l m u d d i a l e k t i k a i , innét az ő irásmagyarázatának s alkalmazásának Jézusétól annyira elütő sajátságos módja. Különben részben a héberből, (közelebbről nem vizsgálja) részben a Lxx-ból idéz emlékezetből. „Commentar z. Br. an die Hebräer Hamb. 1836." c. művében Tholuck ismét igen behatóan foglalkozik az idézetekkel s ezeknek alapos vizsgálata alapján — kapcsolatban előbbi művével — állapítja meg, hogy a Zsidókhoz irott levélnek Pál nem lehet a szerzője (51—57 1.) Ugyanezen alapon ugyanezt vitatja értékes munkájában Dr. Friedrich Bleek is. (Der Hebräerbrief. Elberfeld 1868). Alapvető munka a páli idézetek szövegkritikai vizsgálásánál Aem. Frid. Kautzsch: „De Veteris Testamenti locis a Paulo apostolo allegatis. Lipsiae 1869" c. dissertatiója. Tisztán csak szövegkritikai szempontból foglalkozik a kérdéssel s egyetlen célja az eredeti szöveg reconstructiója. Első sorban tárgyalja azokat az idézeteket, melyek úgy a héber mint a Lxx görög szövegének teljesen megfelelnek (I—XXIV.), másodsorban azokat, melyek a Lxx-nak felelnek meg, harmadsorban, amelyek a Lxx-tól csak kevéssé térnek el, negyedsorban, amelyek a héber szöveget követik s végül amelyek mindkét szövegből eltérnek. Az idézetek közül 34 egyezik a Lxx-val, 36 kevéssé tér el tőle, erős az eltérés 10 esetben, „at ita ut verborum versionis cognitio negari non possit", még erősebb az eltérés 2 esetben. A héber szöveget követi két hely, mindkettő Jobból, valószínű, hogy Pál ennek fordítását nem ismerte. Máté ev. idézeteit ismerteti Rudolph Anger. (Ratio qua loci Veteris Testamenti in ev. Matthaei laudantur. Lipsiae 1861). Máté idézeteinek helyes szövegét igyekszik megállapítani. Az eddig felhalmozódott anyagot kritikai alapon feldolgozta Dávid M. C. Turpie (The Old Testament in theNew. London 1868). Említésre méltó a francia Henri Μ ο η η e t „Les citations de 1' ancien testament dans les epitres de Saint Paul. Laus. 1874" c. dissertatiója. Szerinte is Pál a Lxx-t követi; alaptétele, hogy az apostol sokszor analógiát talál saját gondolata és valamely ószövetségi hely között s már, ez elegendő ok számára az idézésre, továbbá, hogy Pál az Ószövetségben egy anticipált evangéliumot lát. Ügyes és fordulatos munka az evangéliumi idézetek általános ismertetése terén Erich Haupté (Die altest. Citate in den vier Evangelien. Colberg 1871.). Az egész anyagot öleli fel Eduard Böhl nagyszabású munkája (Die alttest. Citate im Neuen Testament Wien 1878), mely folytatása az öt évvel korábban megjelent „Forschungen nach einer Volksbibel zur Zeit Jesu und deren Zusammenhang mit der Septuaginta Übersetzung 1873" c. művének.

P r o l e g o m e n a az Ósz. származó s az Ú j s z . található i d é z e t e k viszonyához.

7

Célját előszavában jelzi: „Wir trachten die Citate des Neuen Testamentes von den Makel rabbinischer Künstlichkeit und von der Zufälligkeit einer blos gedächtnissmässigen Citirung endlich zu befreien." Alapjában elhibázott vállalkozás, amely csak eredménytelenséggel végződhetett. Gondolatmenete a következő: a Lxx Palaestinában általánosan elterjedt, itt lefordították a nép nyelvére, aramra, de nem szó szerint, hanem a Lxx némi kikorrigálásával s ez a fordítás „Volksbibel" utóbb ép oly tiszteletnek örvendett, mint a Lxx. Ε két fordítást aztán egymás mellett használta a nép. Már most, amely idézetek a Lxx-val ma is szőszerint megegyeznek, azok onnan vétettek, amelyek eltérnek tőle s a héber szövegből is természetesen, azok ebből az aram nyelvű textus receptusból meritvék. Igen tetszetős, de minden alapot nélkülöző elmélet, melynek minden egyes tétele csak hypothesis, amelyet külön be kellene bizonyítani, ami azonban lehetetlen. Csupán csak egy ellenvetést teszek az egész elmélet ellen: hogy van az, hogy ez az aram nyelvű biblia, mely textus receptus, népbiblia lett, mely tehát el volt terjedve egész Palaestinában, annyira eltűnt, hogy sem a zsidó, sem a keresztyén irodalomban még csak egy sornyi feljegyzés sem maradt róla?! HaBöhlnek kitűzött célját elérnie nem is sikerülhetett, az egyes helyekhez írt szövegkritikai s exegetikai megjegyzései mindenkor értékesek maradnak. Egy ponton érintkezik Böhllel az amerikai Toyx) (Quotations in the New Testament, New York 1884.). A páli levelekre nézve u. i. megállapítja, hogy azokban foglalt idézetek csekély kivétellel a Lxx-ból valók ugyan, de néhány valamely aram nyelvű targumból származhatik, abban azonban eltér Böhltől, hogy ez az aram targum csak szóbelileg létezett. Szövegkritikai szempontból nem vizsgálja az idézeteket, inkább ezek alkalmazási módjára fekteti a fősúlyt. Jézus idézeteit vizsgálja Aem. Th. Sev. Gemmel (Vetere Testamento qua ratione usus sit Jesus Christus. Regimonti 1880). Vizsgálódásának eredménye ezen két tételében foglalható össze: „ergo concedere coacti sumus, evangelistas, nullum certe codicem scriptum, ne Ebaicum nec Graecum quendam Alexandrinorum ante oculus habentes locos singulos aut memoriter aut cum libertate aliqua atque, quia magis eorum interfuerit, sensum eorum locorum quam formám reddere et brevitatis vei concinnitatis stludio citasse" : . . . etc. Jézus azonban mindig pontosan idézett, „cognoviinus: Jesum uti vetere testamento creberrime, accuratissime, elegantissime atque acutissime". Kérdésünk keretén belül kétségkívül Pál apostol érdekli legjobban a kutatókat, mint a kinél az ') L. Vollmer i. m. 8 - 9 1.

8

T ö r t e l i Lajos.

Ószövetség iskolásszerű, tudatos alkalmazásáról leginkább lehet szó. Erről tesz tanúságot Hans Vollmer jeles munkája is. (Die altest. Citate bei Paulus. Freiburg. i. Β. 1895) Három főrészben szövegkritikai és biblia-theologiai szempontból szól a kérdéshez s a régi nyomon megállapítja <1 Lxx használatát és annak befolyását Pál stílusára, ahol az apostol, sem a Lxx, „ sem a héber szöveg szerint nem idéz, ott bizonyosan az Ószövetség valamely más görög fordítása állott rendelkezésére, a felhozott példa (I. Kor. 15, 54 ) egyezése Theodotionnal azonban oly csekély valami, hogy arra hypothesist építeni nem lehet. Az idézést bevezető kötési formuláknak szintén nem tulajdonít semmi jelentőséget az idézetek minéműségére nézve, anélkül, hogy a kérdés mélyére hatolt volna. Az alexandriai inspiratio-theoria hatását Pál leveleiben szintén nem ismerjük el, sőt azt vitatjuk, hogy az idézetek ép az ellen szólanak, a részletes kifejtésnek az egyes helyek tárgyalásánál van azonban csak jogosultsága. Mindazáltal Vollmer műve a részletekben, egyes megjegyzéseiben sok értékes anyagot tartalmaz. A Iegtulzóbb orthodoxia szellemében érinti kérdésünket Th. Beyer (Christi Zeugnis über das ,Alte Testament Braunschweig u. Leipzig 1896). Jézusnak az Ószövetségből merített idézeteit veszi sorra s a legjózanabb kritika jogosultságát is tagadva, a kényelmes „meg vagyon irva" álláspontjára helyezkedve tudományos megfigyelések helyett prédikációszerű áradozásokat nyújt. Az egész anyagot öleli fel Dr. August Clemen (Der Gebrauch des Alten Testamentes in den neutestamentlichen Schriften. Gütersloh 1895). Külön fejezetben szól Jézus, az evangélisták, az Acta, a katolikus levelek, a páli levelek s a Zsidókhoz irott levél idézeteiről s azokat az exegeta, homileta ós katecheta szempontjából vizsgálja, a kérdés szövegkritikai részét nem érinti, többet azonban nem ad, mint bármely commentar. Valóságos hangyaszorgalommal irta meg munkáját Dr. Eugen Hühn (Die altest. Citate und Reminiszenzen im Neuen Testamente. Tübingen 1900), a maga nemében páratlan mű, kimutatja az összes újszövetségi idézetek (286) és reminiscencíák (3578) pontos hovatartozását s az összes kötési formulákat. Mint lexicalis mű kérdésünk tárgyalásánál szinte megbecsülhetetlen szolgálatot tesz ép úgy mint szövegkritikai szempontból Wilhelm Dittmar (Vetus Test, in Novo. Göttingen 1903) munkája, ki az egyes helyeket a héber, a Lxx ós az újszövetségi szöveg egybevetése alapján vizsgálja s az idézetek helyett szövegének megállapítása körül jelentős érdemeket szerzett. Munkája, miután az egész Újszövetség anyagát felöleli, szintén páratlanul áll a theol. irodalomban. Ez a főbb vonásaiban ismertetett hatalmas irodalom is mutatja, hogy theologusaink az újszövetségi idézetek szár-

Prolegomena az Ósz. származó s az Ú j s z . található idézetek viszonyához.

9

mazásának, jelentőségének kérdését kezdettől fogva igen fontosnak tekintették úgy szövegkritikai mint exegetikai, kortörténeti mint dogmatikai szempontból, aminthogy egy egységes munkában, aminőt még nem produkált a theol. irodalom, az egyes idézeteket és azoknak összességét ezen szempontok szerint kell tudományos kutatás és bírálat tárgyává tenni. *

*

*

Az Ószövetségből származó s az Újszövetségben található idézetek birálatos összevetése a legnagyobb nehézségekkel a szövegkritikai téren találkozik, mert rendkívüli éleselméjüséget és érzéket kíván a tömérdek rendelkezésünkre álló szöveg és varians közül az igazinak, az eredetinek felismerése, szóval a szöveg reconstruálása, mint minden egyéb munkának alapja. Az egységes szempontból dolgozó írónak feladatát igen megnehezíti az a körülmény, hogy e téren kénytelen kész eredményekre támaszkodni, — melyeket ellenőriznie sokszor lehetetlen —, mert alapvető munkásságot nem végezhet akkor, amikor hosszú évtizedek, jeles theol. generációk, a legkiválóbb nyelvészek csupán a kezdet nehézségeit voltak képesek leküzdeni. Feladata azért a kérdéses helyek eredetiségének lehetőség szerint való ellenőrzésében és a már összehordott anyag alapján való felülvizsgálatában merül ki . . . . Az Ószövetség héber szövege, bár nem egyszer homályos és hibás, mégis megbízhatóbb általánosságban mint az Újszövetségé. Az a bámulatos rigorozitás, amelyet a zsidók az Ószövetség másolásánál kifejtettek, — ami viszont a szent iratok imádatszerű tiszteletének eredménye — kétségkívül csökentette a szöveg eltérését az eredetitől. A zsidó másolók nemcsak a szövegre, a szavakra, hanem az egyes betűk nagyságára, egymástól való távolságára, sőt a már meglévő s érthetetlen irássajátosságokra is nagy gondot fordítottak s így betűről betűre másoltak, mert a legkisebb hiba esetén a zsinagógák a tekercseket el nem fogadták s megsemmisítették. Ezek az irássajátosságok a nyomatott szövegbe is átmentek, (pl. Jób 38 u : ^V"! 1- még Gen. 1 9 . 1 6 f t , 18 19 , Zs. 27 i 3 ) Bir. 19 30 , Num. 1 44 , Jes. 44 9 , Ezék 46 22 , ÍI. Sám. 19 stb.) A canon kialakulása után a tudatos beszúrást, marginális jegyzetnek a szövegbe való kerülését kizártnak lehet tekintenünk, mert a szövegnek betűjéhez sem volt szabad nyúlni, innét, hogy a nyilvánvalóan szükséges javításokat ós jegyzeteket a masoreták a vonal alatt helyezték el. Különben is eddigi vizsgálódásaim alapján az idézett helyeken olynemű szövegromlás nem fordul elő, ami a birálatos egy-

10

Törteli Lajos.

bevetés munkáját megnehezítené. Ez alapon az Ószövetség héber szövege kérdésünk tárgyalásánál biztos alapul szolgálhat . . . Másként állunk azonban a Lxx szövegével. Az Aristeasféle legendát mellőzve kétségtelennek tartjuk mi is, hogy a Septuagintának nevezett fordítás a görögül beszélő zsidók számára csak lassan és részletekben számos fordító különböző korokban kifejtett munkássága alapján állott elő, úgy azonban, hogy a Kr. e. 2. C. közepe táján már az egész fordítás készen volt. A Lxx nem szószerinti fordítása a héber szövegnek, gyakran csupán szabad átdolgozása, részleteket hagy el s önálló részleteket told az eredeti szöveghez, s kezdetben mint magán irat szerepelt. Később azonban az általános használat következtében a hellenisták között oly nagy tekintélyre tett szert, hogy egészen helyettesítette az eredeti héber szöveget, sőt Philo inspiratio elmélete óta azzal szemben még előnyben is részesítették a keresztyének is. Szövege azonban a lelkiismeretlen másolók könnyelműsége és erőszakos- változtatásai folytán még jobban megromlott. Origenes óta a szövegkritikusok igyekeznek a helyes szöveget megállapítani s Tischendorf, Loch és Swete kiadványai kevés kívánni valót hagynak maguk után, amit az is bizonyít, hogy az újszövetségi idézetek legnagyobb része recenseáit szövegeikkel szószerint megegyezik vagy csak kevés eltérést mutat. A Lxx studiumok a kérdés kutatója számára elsőrangú kötelesség lesz mindenha. Az idők folyamán nagy változást szenvedett az Űjtestamentom szövege is. Szinte megszámlálhatatlan és egybevethetetlen a különböző korokból reánk maradt codexek, codextöredékek és variansok száma, melyek egy s más tekintetben egymástól lényegesen elütök. A mult század szövegkritikusai óriási munkát végeztek a helyes szöveg megállapítása s kiadása terén, Griesbach és Lachmann nyomán és után Tischendorf, Tregelles, Westcott-Hort, Gregory Nestle és Bernhard Weiss (berlini), Bousset, kutatásaikkal s szövegkiadásaikkal elévülhetetlen érdemeket szereztek maguknak. Legújabban pedig von Soden hatalmas vállalatának (Die Schriften des Ν. Τ. I. Β. 1902) befejezése elé nézhetünk a legszebb reményekkel, ki maga elé tűzte egy egész theologus-gárda segítségére is támaszkodva az ö s s z e s fenmaradt codexek tüzetes átvizsgálását, családok szerint való csoportosítását, új significálását s végül a recenseált szöveg kiadását. Ha maga a szöveg is oly értékes lesz, mint prolegomenai, méltán remélhetjük benne a legértékesebbet. Az eddigi munkálkodásból is nyilvánvaló, hogy az Újszövetség szövege sokszor ingadozást mutat s ha nem is tévedünk a betoldások, redactorok, forrás hypothesisek út-

P r o l e g o m e n a az Ósz. származó s az Újsz. található i d é z e t e k viszonyához.

15

vesztőjébe, kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy az egyes idézeteknél a variansok oly nagy tömegével találkozunk, hogy az eredeti szöveget reconstruálni nem egyszer csupán valamely codex tekintélyére való hivatkozással lehet, természetesen az igazság feltétlen bizonyossága nélkül. Ebben a tényben azonban nem szabad kérdésünk megoldásának csődjét látnunk, mert ha az idézet bővelkedik is variánsokban. mindig meg lehet állapítani positive, vájjon az Ószövetségből: a héberből vagy Lxx-ból származik-e, részint a szövegből magából, a héber és Lxx egybevetéséből, részint a szerző által idézett s használt kötési formulákból; másrészt negative megállapíthatjuk az idézet tartalmából nem egyszer, hogy sem a héber szöveg sem a Lxx nem ismeri, s így valami ismeretlen, esetleg más ismert forrásból való. Ily kényesebb hely különben is csak kevés van az idézetek között. 1 ) A szövegkritikusnak ugyan tömérdek anyag áll rendelkezésére a szövegváltozást illetőleg, mindazáltal az ellenőrzés a legkönnyebb és legeredményesebb az idézeteknél, mert a szövegváltozás vagy romlás a folyó elbeszélésben nem oly feltűnő s nehezebben ellenőrizhető, mint az idézetekben, melyeknek azok irói fontosságuknál fogva épen döntő szerepet szántak. Az idézeteket kivéve másutt csak a codexekre lehet támaszkodni, míg az idézeteknél a vizsgálódás támaszául a codexeken kívül ott áll még rendelkezésre a Lxx és a héber szöveg is. Ez alapon az idézetek a szövegkritikusok szempontjából igen értékes kiindulási pontul szolgálnak. Az első feladat tehát kérdésünk tárgyalásánál a jó szöveg megállapítása . . . . A véglegesen megállapított szöveg az exegeta bonckése alá kerül, aki megvizsgálja annak formáját, tartalmát ős jelentőségét. Az első feladat mindig annak megállapítása, honnét való az idézet, a canonikus irodalomból-e vagy máshonnan, a Lxx-ból vagy a héberből, rendszeresen melyikből idéz az iró és mily okból, szószerinti-e az idézés vagy emlékezetszerű, lehet-e szabályt felállítani az idézés általános módjára nézve, a szövegváltozásnak nincs-e oly jelentősége, mely joggal arra a gondolatra késztet, hogy az iró eredetileg nem úgy idézett, mint ahogy az jelenlegi szövegünkben foglaltatik ? Tartalma szerint megfelel-e az idézet az igazság') Nincs meg az Ószövetségben pl. I. Kor. 2 9 : χααώς γάγραπται. '« οψΰαίμΰς ovx tiäev χαϊ ανς ύνχ ηχυνααν stb., Júdás 4 5 ; Luk. 11 4 9 : 'η σο<) ία τοϋ &(οΰ i'intv stb., Júdás 9 Diassumptio Mosisból, 14—15 Henok könyvéből való. Ján. 7 38. 'ο πιατιίων ιΐς luf, χα9άς find ή γραψή, τιοιαυοι ix της χοιίίας αϋτον ρ(νσονσιν νιϊαιος βωπυς, pedig annyira homályos, hogy sem igazi értelmét, sem a helyet, ahonnan vétetett a canonikus irodalmon klvűl sem vagyunk képesek megtalálni.

12

Törteli Lajos.

nak, továbbá az elérni kívánt célnak, betűszerinti értelmével akar-e bizonyítani az iró, vagy allegorikus, esetleg typikus formájában, természetes-e az idézet, vagy mesterkélt és erőszakos, az egész verset citálja-e, vagy csak épen annyit belőle, amire szüksége van ? Különös súlyt helyez a kötési formulákra s megvizsgálja, van-e valami jelentőségük az idézet minéműségének előzetes megállapítására ? Az exegetának azonban, hogy ezen a téren sikeresen munkálkodhassék, a talmudi iratoknak az Ószövetségből való idézési módját s különösen kötési formuláit tanulmányoznia kell, mert jóllehet a talmudi irók más körben mozognak, mint az újszövetségiek, a szellem közösségénél fogva, amelyben mint zsidók nevelkedtek, az Ószövetséget más-más célzattal ugyan, de rokon módon és formában használták, idézték és magyarázták. Mi sem bizonyítja azt jobban, mint az a tény, hogy a zsidó szellemben kiiskolázott Pál teljesen a talmudi dialektika fegyvereivel dolgozik; a farizeusok s irásmagyarázók tanítási módja a többi apostolra sem lehetett minden hatás nélkül, noha ők άγραμματοι voltak, de mint buzgó vallásos zsidók bizonyosan ós gyakran hallgatták a templomi magyarázatokat. Ha tehát nem is megyünk el annyira Surenhusiussal, hogy az újszövetségi irók kötési formuláiban és idézési módjában a Talmudóval azonos systhemát keressünk, a közöttük fennálló rokonságot azonban el nem tagadhatjuk. A Talmud kötési formuláinak a legtöbb esetben szószerint megfelelnek az újszövetségiek s ilyenkor az idézet minéműsége is azonos vagy legalább rokon. A következő példák is meggyőznek erről. Mt. 1 2 3 : ha nXrßwdfj το ρη^εν, ennek megfelel a Talmudban : ibw«' "0 B,,pi> Berachot fol 57. col. 2. idézi Jes. 44 2 3 ; ez nem a szószerint, hanem inkább a tartalom szerint való idézés formulája, IÖXJB» a Talmudban lépten nyomon előfordul, az értelem szerint való idézés bevezető szava, a görögben ε^όήΟ-ε Róm. 9 1 2 , I 6 , Gal. 3 l 6 , Apoc. 6 U , stb. - , r i 3 1 vagy STian vagy = meg van irva, igen gyakori, a szószerinti idézés kötési formulája, görögben ν,αΰας γέγραιται, γεγραηται, γεγραμμένον εστί, -/.ατά το γεγραμμενον. 21Γ3Η "ΙΟΝ vagy Χ-ιρ ΊΟΚ = a z t mondja az írás, szintén gyakori, akkor használták, amikor az írás bizonyító tekintélyére hivatkoztak, néha a í"10'' kérdő szócskát tették elé, így Pál is Róm. 4 3 , Gal.,4 3 0 : ú γάρ 'η γραφή λάγει·, "1D1S1 = és azt mondja t. i. az Úr, az írás, néha hozzáfűzve "15t1 ós továbbá, ismét, ezzel a formulával a k k o r éltek, mikor az első idézet a kérdéses dolgot még nem világosította meg teljesen, hanem csak a következő vers vagy a következő, de más helyről vett idézet. Berachot fol. 54. col. 2. idézi a 107. Zs. 23. versét s u t á n n a i C181 kötési formulával a 25 és 27, illetve a 28 ós 29. ver-

Prolegomena az Ósz. származó s az Újsz. található idézetek viszonyához.

13

set. Az Újszövetségben a λαλέ,ω, επω, λέγω a megfelelő kötési formulák, néha hozzáfűzve a "'^-nak megfelelő και ηάλιν pl. Ján. 12 39 , 19 3β , Róm. 15 10 , n , 1 2 , I. Kor. 3 2 0 , stb. πι,τ mim — amint meg van írva az Úr törvényében 1. Jos. e j ! , I. Kfr. 113, II. Chr. 23 18 , ezzel a formulával akkor éltek, amikor a pentateuchből idéztek. Luk. 2 23 : ν.αΰως γέγρσηται εν νόμω χνρίου; néha HtfO mim 21Í133 így Π. Chr. 31 3, 35 2β· Soma cap. 6. col. 2., Luk. 2 2 2 : /.ara τον νόμον Μωισέως

é s I. K o r . 9

9

: Έν γάρ τω Μωαέως νομω γέγραπται

stb.

Sokszor az iró mint beszélő idéztetik. Tanchuma fol. Jeremias mondja, fol. 20. col. 2 : V^K ΊΒ» 38. col. 3 : Illés mondja, fol. 38. col. 3 : nete ie« Salamon mondja, fol. 27. col. 3 : i n i M p így szóit Dávid; Mk. 7 1 0 : Μωνσ^ς γαρ είπε ν; 12 3 6 : αυτός ζ/αιείδ ε'ίιιεν; R ó m . 10 5 : Μωϋσης γάρ γράψει s t b .

12 37: αυτός

Jávád

λεγει,

mai» ΠΊΙΓ,Ί — a törvény mondja. Beracliot fol. 62. col. ex Exod 22 x ; Pál Róm. 7 7 : ó νόμος i'leyev. stb. ίο1» ** menj és tanulj, e formulát akkor használtak, amikor kérdésre feleltek Tanchuma fol. 42. col. 3; Mt. 9 13 — πορει9-έντες δέ μιΐΰετες . . . - ' m n = Berachot fol. 5. col. 1 ; az Újszövetségben τί λέγει, 'J? γρχψη Róm. 4 3 , Luk. 2 0 1 7 : τι όνν εστί το γεγραμμάνον; Az idézetek sokszor kötési formula nélkül is alkalmaztatnak Berachot fol. 9. col. 1. 2. Tanchuma fol. 21. col. 4 ; Róm. 9 19, 2 0 , 2 l , I. Kor. 3 ,,, 9 18 , 15 ϊ7, Zsid. 12 5, c , p, 10, l s , lB , 17, j8, l 9 , stb. Az idézés módjának egyes sajátságai szintén mutatnak rokonvonásokat. Néhány példa is meggyőz ennek igazságáról. Gyakori az eset a talmudi iratokban, hogy az idézők egyes szavakat kihagynak, másokat önként betoldanak, Berachot fol. 27. col. 2. idézi Lev. 27 19-ből így: ^ αρι ϊ]Ε=π eredetiben η τ ε π η du a z első szót felcserélte N^-nal rwsn_ e t elhagyta stb., így Róm. 9 33 ex Jes. 28 16 idézvén betoldja y.ai 11 ας és l l 3 - b a n ex I. Kir. 19 10 beszúrja κι'ριος II. Kor. 2.

9

l t ) -ben

ex

Jes.

5212

h o z z á f ű z i -/.άλω εισόέξομαι

υμάς

stb.

Gyakori több iráshelynek az egybevonása is pl. Tanchuma fol. 17. col. 4. egybevonja Gen. 9 J ? 2 5 n és 35 9 annak bizonyítására, hogy az Isten az első időben közvetlenül áldotta meg az embert, a későbbi időben papjai által. így Ac. 3 2 _ 3 idézi Dt. 18 ,5, 19 és Lev. 23 29 ; Ac. 8 4 2 _ 4 3 , ex Jer. 7 1 8 , Lxx 19,3 Arnos 5 25 _ 27 . Néha csak a vers elejét idézi az iró, a tartalomra pedig reflektál. Tanchuma fol. 36. col. 4. Exod. 33,-ből csak ennyit ma rfíV "b ellenben visszapillant az előző fejezet 15, 19, 20 és 35 verseire. Ac. 1 20 , ex Zs. 69 26 és 109 8 . 1. I. Kor. 10. egész fejezetét. Néha csak pár szó az idézet a vers elejéről, közepéből vagy végéről Tanch. fol. 23. col. 1., ex Dan. 4 3 4 ős Zs. 147 i2, így Pál I. Kor. 15 55 -ben Hos. 13 l t közepét idézi.

14

Törteli Lajos.

Olykor ez állítás nyomatékos bizonyítására Mózesből, a prófétákból s a hagiographákból történik az idézés egyszerre. Maccoth fol. 10. col. 2., ex Num. 20 12 , 20 , Péld. 3 34 , Jes. 68 n , v. ö. Róm. 15 8 - n , ex Zs. 18 5(), Dt. 32 43, Zs. 117! és Jes. 11 10 . stb. stb. Az eddigiekből is, mellőzve a többi példákat, nyilvánvaló, hogy a talmudi és újszövetségi irók a kötési formulákban de még jellegzetesebben az idézés módjában és használatában igen sokszor összetalálkoznak, a példák óriási száma kizárja, hogy ez teljesen csupán a véletlen műve volna : közös forrásuk a zsidó theologizálás általános formája, amely nemzedékről nemzedékre szállt. Hogy ez így van, mi sem bizonyítja jobban, minthogy a zsidó szellemben rabbivá kiiskolázott Pál a talmudi irók minden erényét és hibáját magában rejti. 1 ) Ez alapon a Talmud idézési formáinak és módjának tanulmányozása és ismerete kérdésünk vizsgálatánál a legnagyobb haszonnal jár, meggyőz arról, hogy az újszövetségi idézetek s azok adott módjai nem mindenkor véletlenek, — amint máskülönben annak kellene vennünk —, hanem különös Pál apostolt illetőleg az á l t a l á n o s z s i d ó theologizálás szellemében gyökereznek s így a talmudi idézetekkel formailag egy szempont szerint birálandók ol. Különben a talmudi idézés kötési formuláinak s módjának részletes ismertetése s az Újszövetségéivel való rokonságának, illetve azonosságának megállapítása, a végső consequentiák levonása az egyes idézetek tárgyalásánál értékesíthető igazán. Az exegeta ezen munkálkodása közben rájön, hogy feladatának keretén belül állást kell foglalnia a z i n s p i r a t i o kérdésével szemben is. Mindazok az irók, akik Philótól kezdve, az apologeták, az egyházatyák (Irenaeus, Origenes, Hieronymus, Augustinus) a scholastikusok (Aquinoi Tamás, J. Duns Scottus stb.), a mystikusok (Tauler, Kempis), a lutheri orthodoxián át a rationalistákig, sőt mind máig az inspiratio kérdésével foglalkoztak, az ószövetségi idézetek értékét és jelentőségét soha kétségbe nem vonták. Valóban, az inspiratio mibenlétének megállapításához az idézeteknél megfelelőbb kiindulási pontot nem találhatnánk. Akik a tudo') 1. Weizsäcker: Das apostolische Zeitalter der christl. Kirche Freiburg, i. B. 1886. 119 1. „Übrigens zieht er zur Veranschaulichung der Frage und Bekräftigung seiner Sätze alle möglichen Analogien aus der Natur und dem Menschenleben herbei, b e d i e n t s i c h d a b e i t e i l s d e r Künste r a b b i n i s c h e n S c h a r f - s i n n e s . . ." stb. Dr. Masznyik E. Pál élete. Pozsony 1894. 43 1. „Ha fejtegetéseit . . . olvassuk, a k á r ha csak v a l a m i r a b b i i s k o l á b a n v o l n á n k . . . Előadási módszere határozottan katechetio-dispulatorikus . . . S ha már az előadási mód is, mennyivel inkább emlékeztet a rabbiiskolára és épen a Gamaliel iskolájára a tananyag és annak feldolgozása . . ." stb.

P r o l e g o m e n a az Ósz. származó s az Ú j s z . található idézetek viszonyához.

19

mányos eredmények előtt el nem zárkóznak s a Krisztus szellemét, szóval az evangéliumot fel nem áldozzák a holt betűkhöz való kapaszkodás miatt, miután meg van állapítva, hogy az idézetek hol a Lxx-ból, hol a héber eredetiből meritvék, sokszor hibásak, téves adatokat, személyeket tartalmaznak, többször kihagyásosak, önként bővítettek nem alkalmas helyen idéztettek, a kivánt értelmét belemagyarázók stb., nem tagadhatják, hogy az irók semmikép se lehettek szolgai módon „Christi manus", „Spiritus Sancti tabelliones sive notarii." A részletes kifejtés az egyes helyeken történhetik jó sikerrel. Kérdésünk összefügg erősen a p r ó f é t a i , illetve a m e s s i á s i j ö v e n d ö l é s e k k e l is, melyeknek tisztázása vele együtt oldható meg a leghelyesebben. Hiszen igen sokszor azért történik az idézés, hogy az egyes újszövetségi események úgy tüntettessenek fel. mint amelyek az Ószövetségben már előre megjövendöltettek. Ez alapon a prófétai jövendölésekről szóló művek feladatunk megoldásához nagyban hozzájárulnak. 1 ) így vizsgálódásunk alkalmával a messiási korképzetekről is tudomást szerezünk, amikor megállapítjuk, mely helyeket tartott messiásinak Jézus, mint fogták fel a prófétai jövendöléseket az evangélisták és apostolok s mint értékesítették azokat. Itt dől el a fontos kérdés, vájjon ez akkori zsidók is messiásiaknak tekintették-e a kérdéses idézetek valamennyiét, tehát egyik-másika nem mesterkélt-e, olyanok-e a messiási idézetek, amelyeknek az újszövetségi események természetes folyományai voltak, vagy az adott eseményekhez k e r e s t é k a megfelelő helyet? A részletes tárgyalás szintén az egyes helyekhez tartozik. Az idézetek fontos szerepet játszanak annak a feladatnak eldöntésekor, hogy az evangéliumok közül melyik használta a másikat. Több és hosszabb idézetnek szószerinti ugyanazon könyv (Lxx vagy az eredeti héber) ós ugyanazon codex szerint való megjegyezése, a kötési formulák azonossága, hasonló vagy ugyanazon helyzet és beállítás lényeges bizonyítékokat szolgálnak. Azért az idézetek lelkiismeretes megvizsgálási a liasználási liypothesis egyik-másik pontjához szintén szolgáltathat meggyőző érveket. ') 1. Em. W. Hengstenberg Christologie des A. T. Berlin 1829. 32. 35. Joh. Chr. Con Hofmann : Weissagung und Erfüllung im A. u. N.-T. Nördlingen 1 8 4 1 - 4 4 . és Schriftbeweis u. o. 1852. 53. 55. Fr. A. G. Tholuck: Die Propheten u. ihre Weissagungen. Gotha 1861. Conrad ν. Orelli: Die alttest. Weissagung von der Vollendung des Gottesreiches. Wien 1882. Ed. Riehm: Die Messianische Weissagung 2. Aufl. Gotha 1885. Fr. Delitzsch : Messianische Weissagungen in geschichtlicher Folge. Leipzig 1890. stb. stb.

T ö r t e l i Lajos.

16

Az idézetek felvilágosítást nyújtanak az iró nyelvismeretéről, képzettségéről, igehirdetési módjáról, zsidó vagy pogány származásáról, az olvasók zsidó vagy pogánykereszt.yén voltáról (1. Márk és Zsidó levél!), sőt Bleck1) és Tholuck*) részben az idézetek vizsgálódása alapján tagadják a páli szerzőséget a Zsidó levélre nézve, mert Pál idézetei a rabbi iskolázottság bélyegét hordják magukon s emlékezetből merítettek, a Zsidó levelé egyszerűek, pontosak, kötési formuláik is ellenkeznek. Végül az idézetek nyújtanak első sorban is felvilágosítást arra nézve, mily állást foglaltak el Jézus, az evangélisták és az apostolok általában az Ószövetséggel szemben, s micsoda dogmatikai jelentőséget tulajdoníthatunk mi is neki, helyesebben azoknak a könyveknek és helyeknek, amelyekből az egyes idézetek meritvék, mert dogmatikáink mutatják, hogy nem egy tétel megerősítéséhez járultak hozzá az ószövetségi idézetek is. Kérdésünk története, a vele összekapcsolódott más és igen fontos problémák vázlata, mintegy programmszerű bemutatása, annak jelentőségét szövegkritikai, exegetikai, kortörténeti s dogmatikai szempontból kétségkívül igazolják. ') Bleck : Der Hebräerbrief Elberfeld 1868. 59 1. ) Tholuck : Comm. v. Briefe an die Hebräer Hamb. 1836. 37 - 49 1.

2

Törteli Lajos.

Jézus tanítói útjának földrajzi adatai. Aki az evangéliomi tudósításokat figyelemmel olvassa, föltétlenül észreveszi, hogy nemcsak magának a Mesternek gondolatai voltak sok irányúak, hanem azok a helyek is meglehetős változatosságot tüntetnek fel, a melyeken megfordult, ahol az örök élet igazságait hirdette s a lelki magvetés munkáit végezte. Most itt, majd ott jelent meg az Űr; most a tenger-vidék, majd a hegyes-völgyes terület a színhelye működésének; itt a város, ott a kicsi falu a tanúja prófétai munkásságának. Amint a beszédek mindenkor elárulják a lényegi egység mellett is a helyhez való alkalmazkodásnak jeleit, így a helyekről is bátran lehet következtetni arra, hogy azok, ha nem befolyásolták is a Mestert, de minden bizonynyal úgy hatottak közre a lélek működésének megnyilvánulásában, ahogy minden fogékony lelkületű egyénnél szoktak érvényesülni. Mert a helyi viszonyok s vonatkozások felhasználása s alkalmazása egyik rendszerint való feltétele annak, hogy a hallgatóságot megnyerjük, figyelmét és érdeklődését lekössük. Ebből a szempontból, úgy gondolom, hogy az evangéliomi tudósításoknak összeállítása a Jézus prófétai útjának adataiból, olyan munka-teljesítés, amely méltó a fáradságra, a minthogy különben a hívő léleknek mindenkor a legnemesebb foglalkozás a Jézus élet-történetével összeköttetésbe lépni. A könnyebb figyelem kisérés okából az evangélisták tudósításait az adott állapotban veszem sorra, t. i. abban a rendben, amint az újszövetségi evangéliomi előadások állanak élőttünk. Mielőtt azonban ezeknek az adatoknak egybeállításához kezdenék, első sorban azt a helyet kell megállapítani, amely központi helynek tartandó, t. i. ahonnan kiindúl Jézus, ahová vissza-visszatér, hogy ismét útra keljen. Ez a központi hely nem lehet más, mint Názáret, ahová, mint „hazájába,"1), tért nem egyszer, — amely Józsefnek és Máriának is „városuk" 2 ) volt, — amely Jézusnak neveltetési *) Máté ia54; Márk 6 n . Luk. 4 JS. ') Luk. 2 S9. Theol. Szaklap. IX. évf.

2

Dr. T ü d ő s István.

18

helye is s amelyről szól a közmondás : „Názáretből támad· hat-é valami jó?" 1 ) Názáret Galileában feküdt, mint egy ismeretlen kis hely. Annyira ismeretlen a mult időkben, hogy az ó-szövetségben elő sem fordul a neve. Héberül: nazará a város neve s e szó ezt jelenti: ág, zöld-ág, — csemete. A hely a Jézus élettörténetének másik központjától, Jeruzsálemtől, északra esik s minden oldalról bérces halmok vették körül s azok alatt terült el körülbelül olyan kiterjedéssel, amelyet jó negyed óra alatt lehetett végigjárni hosszúságában s ugyanilyen idő alatt szélességében. S mert halmok alatt terült e l : medence fekvésű volt, amely helyzet az északon felnyúló meredek hegy által nyert bevégződést. Az apróbb, magasabb halmokról az u. n. Jezréel síkságra volt kilátás, amely hely az Isákhár-törzs birtoka volt annak idején s egyike volt Galilea legszebb helyeinek. Maga Názáret is kies vidék volt, mész hegyek alján mély völgyekkel s a völgyek buja növényzettel, — majd helyek, amelyek arra voltak alkalmasak, hogy a komoly gondolkozásra indítsák a lelket. Ez a hely tehát az a központ, amely Jézus tanítói útjában a kiindulást, a vissza-visszatérést jelezi, amely „hazája" a Mesternek, aki nem is egyszer mondá róla : „egy próféta sem kedves az ő hazájában". (Márk 6 4 ; Luk. 4 24.) A központi hely megállapítása után most már lássuk az exegetisták előadásai nyomán az útakat, amelyeket tett Jézus az igehirdetés munkája közben. I. A Máté szerint való evangéliom adatai szerint Jézus így járt a prófétai munkálkodást teljesítve: Galileából, határozott helynek a megnevezése nélkül, (3 13 ) ment Keresztelő Jánoshoz a Jordán mellé, ahol megkeresztelkedett s a Jordán mellől „vitetett a lélektől a pusztába". (4 1 .) Innen a pusztából a szent városba, azaz: Jeruzsálembe vivé a kisértő s aztán „egy nagy magas hegyre", ahonnan aztán a kisértő eltűnt s az égnek angyalai szolgálának az Úrnak. Galileából ment tehát Jézus a Keresztelő János tartózkodási helyére, a Jordánhoz, onnan vitte a lélek a pusztába s a pusztából ment, a 4 1 8 szerint, ismét Galileába, megtérvén oda. *) J á n o s 1 „ .

J é z u s tanítói útjának földrajzi adatai.

19

Galileának Názáret városát a 4 13 tudósítása szerint elhagyván: lakozók Jézus a tenger mellett való Kapernaumban, amely a Zebulon és Naftali részére jutott terület határában feküdt. Kapernaum a Tibériás tengernek csaknem legészakibb pontján fekvő városa, magától a tengertől egy félórai útnyi távolságra, Názárettől északra, kelet felé való gyönge hajlással. Kapernaumban lakozva járt Jézus a 4 í 8 szerint a galileai tenger, vagy Tibériás tava 1 ) mellett s ott találkozott Simon és András nevű halászokkal, akiket elhívott tanítványaiul. Ugyancsak e tájon hívta el a két Zebedeus-flt, t. i. Jákobot és Jánost is. A 4 23 szerint körüljárta 2 ) aztán Jézus az egész galileai tengert s tanításának hire így terjed el egész Szíriában, amely Galileától északra feküdt s a hire után, amely a csodatettek folytán még nagyobb lett: nagy sokaság gyűlt hozzá s követé is őt magából Galileából, aztán a 10 városból (t. i. Szíria következő helyeiről: Bethsan, Rafana, Damaskus, Rabbath-Ammon, Gadara, Hippos, Dion, Pella, Galaza és Kanatha), továbbá Jeruzsálemből, Júdeából és a Jordánon túli vidékről. Amikor így nagy sokaság gyűlt össze, akkor felment Jézus a hegyre s az u. n. hegyi beszédet tartotta. Ez a hegy a hagyomány szerint a 316'/2 méter magasságú Battin, szép kilátással Hermonra s magára a tengerre, úgy, hogy szinte kínálkozott arra, hogy ott hallassa az Úr azokat az igéket, amelyek a boldogságról szólnak első sorban s aztán végig vezetnek mindazokon a valláserkölcsi igazságokon, amelyek által az Isten országa valósággá válik azokra nézve, akik azokat az igéket befogadják s követik. Magáról e hegyről, hadd álljanak itt azok a szavak, amelyekkel Körte3) jellemzi azt, amikor így ir r ó l a : „a hegy a prédikáció tartására nagyon alkalmas, mert tetején lapos terület van, oldala _ szelíd hajlású s azon sok nép hallgathatta Jézust . . . Északra a helytől feküdt Hermon, hófedte vidékkel, — nyugatra az erdős Karmel s csak kevés távolságra: a galileai tó . . ') Tisztán megérthető, hogy a galileai tenger egy a Tibériás tavával vagy tengerével, s5t egy a Genezáreth tavá-val is. A magyarázata e z : a Tibériás város lakosai a város nevéről nevezték a tengert, amely különben galileai tó vagy tenger nevet viselt általában; a tenger nyugati részén elterülő területnek pedig Genezáreth lévén a neve, a lakosai a tengert is így nevezték. Minden nagyobb hely a maga nevével jelezte a mellette levő tengert, különösen pedig Tibériás és Genezáreth vidéke. ') Károlyi Gáspár Λ',,κριήχίν" kifejezést „elkerüld·' szóval adja vissza, holott nyilvánvaló, hogy a megkerülés, körüljárás a helyes kifejezés. s ) „Reise ins gelobte Land" című művében. 2*

20

Dr. T ü d ő s István.

Az 5—6—7 fejezetek tartalmazzák a Hattin hegyén tartott beszédet, amely után a 8 szerint Jézus leszállott a hegyről s követé őt nagy sokaság. Hová ment innen Jézus ? miután egy bélA 8 5 szerint bement Kapernaumba, poklost meggyógyított. Kapernaumból, ahol a százados szolgáját, a Péter napaj á t gyógyítá meg, miután a sokaságot elküldé a Tibériás tengerének túlsó partjára (18. vers.), hajóra szállva eljutott δ is a tenger túlsó partjára, a Gerzerénusok tartományába. (28. vers.) Kapernaum a tengertől északra feküdt, de egy kicsit nyugati hajlással, úgy hogy a gerzerénusok tartományai valóban túlsó parton feküdtek Kapernaumtól számítva, t. i. a tenger keleti részén, ahol a gerzerénusok a tiz város egyikének: Gadarának a környékén laktak. A gadarabeliek részéről nem mutatkozván Jézus iránt igazi rokonszenv, sőt tartván azok az ördöngösök meggyógyítása folytán támadt mozgalom eredményétől: kérték ő t : távozzék el határaikból. A kérésnek eleget tett Jézus s a 9 szerint hajóba szállván, általment a tengeren s ment az ő városába : Názáretbe, amely a tengertől nyugatra feküdt, még pedig jókora távolságra. Názáretből a 9 35 szerint járta vala Jézus a városokat ős falukat, tanítván a zsinagógákban s prédikálván az országának evangéliomát, gyógyítván akárminémű betegségeket és erőtlenségeket. Ε városok és falvak, hogy melyek voltak, nincsen feljegyzés rólok, de talán nem is szükséges, mert elég ez az általános jelzés, amely a 11 2 o-verssel kapcsolatban útbaigazítást ad, hogy a városok, amelyekben megfordult, főként Korázin és Bethsajda voltak, amelyeknek szemrehányást tett, hogy nem tértek meg. Ezek pedig fent a tenger északi csúcsán feküdtek Kapernaummal együtt, tehát Názáretből a tenger nyugati oldalán vonult fel északra s Korázint és Bethsajdát említi meg Kapernaummal (11 23) együtt, mint amelyek szemrehányást érdemeltek, főként Kapernaum, amely az égig magasztaltatott fel s a pokolig vettetett leEzeken a helyeken tartózkodik Jézus egészen addig, míg a 13 54 szerint visszatér hazájába, Názáretbe, ahol rokonai is ellene támadnak. Itt hallotta meg Jézus a 13. vers szerint, hogy Keresztelő Jánosnak fejét vétette Heródes s e hír annyira megindítá Jézust, hogy Názáretből eltávozott, elment, hajóra szállva, ki a pusztába, hogy magánosan legyen. De a sokaság követte s Jézus „kimenvén" gyógyításokat végzett. (14. vers.)

J é z u s tanítói útjának földrajzi adatai.

21

Ε pusztaság a Tibériás tengerén innen, azaz a nyugati részen volt, mert a 22. vers szerint kényszerítő a tanítványokat a túlsó partra menni, ahová Jézus is át akart menni, de előbb „elméne a hegyre magánosan imádkozni". Ez a hegy is a tengeren innen volt, de hogy melyik, bizonytalan annyival inkább, mert volt elég hegy ős halom, ahol Jézus magánosságba vonulva imádkozhatott. A hegyről lejőve, a hajóba szállt Jézus s miután a háborgó tengert lecsendesítette, a 34. vers szerint átkeltek a vizén s menőnek Jézus és tanítványai: a Genezáret földére, vagyis a tenger nyugoti partján elterülő földre, ahol addig tartózkodik, míg 15 2i szerint el nem megy Tirus ós Sidon tartományába. Ε két város a galileai vidéktől északon feküdt teljesen a földközi tengerbe benyúló részén építve Tirus alább Sidon fölebb, Názárettől nagyon is számba vehető távolságra mindkettő. Innen a 15 29 szerint elment Jézus a Galileai tenger mellé s a hegyen betegeket gyógyított és „asszonyok és gyermekek nélkül 4000 embert" vendégelt meg hét kenyérrel és egy kevés hallal ügy, hogy még hét kosár telt meg a maradék kenyérrel. Ezután a 15 39 szerint hajóba ült Jézus s ment Magdala határiba, amely város Tibériás városától északra feküdt nem nagy távolságra, ahonnan való volt az a Mária, akit Jézus hét ördögtől szabadított meg. Magdalából Caesareába ment Jézus a 16 13 szerint, amely hely Filep királyról neveztetik. A szöveg e magyar fordításban így szól: „Caesarea tartományába ment, mely Filep Királyról neveztetik". Az eredeti így hangzik: „eis μέρη Καιοαρείας τϊ,ς Φιλίππου", amelyből nyilván kitetszik, hogy arról a királyságról van szó, amelyet Filepről neveztek s annak a királyságnak a területéről, amelynek talán legilletékesebb névviselője épen az a város, amelyet „Philippi Cézarea" néven ismerünk fent Ituria északi részén, de még mindig Galilea területén a Jordán forrása mellett. Itt Philippi Cézáreában hat napig tartózkodik s a hatodik napon, amint a 17. mondja: „azután hatodnappal.": magához vévén Jézus Pétert, Jakabot és Jánost, felvivé őket egy nagy magas hegyre s ott történik a Jézus fényességének látása . . . A magas hegy itt, Cézáreában volt, ahol a leszállás után még tovább is tartózkodik Jézus, mígnem a 1722 szerint visszatér Galileába, vagyis a megszokott vidékre, még pedig visszatér a 17 24 szerint Kapernaumba. Kapernaumban való időzése után a 19 , szerint elindula „Galileából és méne Júdeának határiba, a Jordánon által". Hogy Júdeában meddig maradt, nem tudhatni, mert nincsen

22

Dr. T ü d ő s István.

semminémű jelzés,— az útja iránya azonban megvan nevezve, amikor a 20 17 -ben így szól a feljegyzés: „felmenvén Jézus Jeruzsálembe, maga mellé vévé a 12 tanítványt". S hogy valóban ment Jeruzsálembe, bizonyság a 20 1 8 _ i g , amelyekben arról szól Jézus, mi vár reá, ha most felmennek a fővárosba . . . Mintegy útközben folytatott beszélgetés ez, amelynek közepette történik meg a Zebedeus-fiak anyjának kérése, aki épen ezt az útat tartotta döntőnek a királyság megalapításának kérdésében. Ez az út Jeruzsálem felé Jerikón át vezetett, amint a 20 29 igazolja s ment Jézus egészen Betfágéig; az Olajfák hegyének ama keleti részéig, a mely Bethániáig nyúlott le, úgy, hogy a két hely: Beth-fage (völgy-hajlók) és Bethánia (szegénység-hajléka) valószínűleg egy volt, csak más-más jelzéssel. Innen vonul fel virágvasárnap Jeruzsálembe, ahol a nagy hetet megszakítással tölti, mert a 21 17 szerint elmegy Bethániába s onnan tért vissza a fővárosba, hogy ennek az evangélistának előadása szerint a 26-ik fejezetig levő tanításokat elvégezze s azok után mondja tanítványainak a 26 2-ben : „tudjátok, hogy k é t nap múlva a húsvétnak ünnepe leszen és az embernek fia elárultatik, hogy megfeszíttessék." Tehát ott van Jeruzsálemben: hétfőn, kedden, szerdán, csütörtökön, — közbül még kimegy egyszer Bethániába, a poklos Simon házába (26 6 ) s úgy tér vissza Jeruzsálembe, hogy az utolsó vacsorát szerezze, amely nagy-csütörtökön megy végbe, amely vacsora után következik a gecsemáné kerti jelenet. A 26 36 -ban ez a hely „Gecsemáné fala" néven van nevezve Károli fordításában. Az eredeti szövegben: „elg χωρίον Γεθοημανϊ^

kifejezés

áll s a „χωρίον" j e l e n t mezei,

falusi helyet, — amelynek megfelelő latin kifejezése a „villa" s épen ebből lehet legjobban következtetni a „kert" jogos s helyes alkalmazására, amely az olajfák hegyével összeköttetésben nagyon is természetes, maga a név „geth mané" „olajsajtolás s kövérség-völgyéM jelentvén. A kerti jelenet után s mikor az elfogatás megtörtént a főpapi ház, a tiszttartói palota, a Golgota a helyek, ahol az Idvezítő tartózkodik, majd a feltámadás után a galileai hegy s ezzel végződik a Máté előadása. Ha már most összefoglaljuk az adatokat, a következő eredménnyel számolhatunk be, mint amely ebből az első evangyéliomból áll előttünk. A Jordán mellé menve s megkeresztelkedve: a puszta a tartózkodási hely, ahonnan Názáretbe tért, onnan pedig Kapernaumba. Innen a tengert — Galileait ! — járja körül, majd a Haitin hegyen prédikál s Kapernaumba tér, hogy

Jézus tanítói útjának földrajzi adatai.

23

betekintsen a gadaraiakhoz, akiktől Názáretbe vonul vissza s onnan j á r t a a környékbeli helyeket, főként Korázint és Bethsajdát. Názáretből a tenger nyugati részén levő pusztát keresi fel, majd Tirus és Sidon a tartózkodása helye, ahonnan a magdalai határba megy, majd a Filep-féle Caesareába, ahol 6 napot tölt s visszatér Kapernaumba, hogy onnan Júdeába menjen s el is ment, hogy aztán Jeruzsálembe vezessen útja s ott be is végződjék földi élete. II. A Márk irása szerint való evangéliom adatai a következőleg állíthatók egybe: Az 1 9 -ben rögtön rámutat az evangélista, hogy Názáretből jön Jézus a Jordánhoz, ahol megkeresztelkedik. S innen az 1 12-13 szerint elvitetik a pusztába, ahol 40 napig volt. Az 1 l 4 szerint, miután Keresztelő János tömlöcbevettet e t t : elméne Jézus Galileába s járt az 1 ] S szerint a tenger mellett, ahol Simont, Andrást, Jakabot és Jánost elhívja s Kapernaumban köt ki az 1 2 i tanúsága szerint. Az 1 3 8 említi, hogy Kapernaumból Jézus a „közel való v á r o s k á k é b a megy s a 39 vers mondja: prédikál mind az egész Galileában", még pedig a 45. vers szerint már a „puszta helyeken" s nem a városokban, mert sokan voltak a hallgatói. A 2 1 szerint „ismét betért Kapernaumba", ahonnan aztán a 2 1 3 szerint a tenger mellé ment, ahonnan elmenve, valószínűleg Kapernaumba tér vissza a Lévi házába (2 onnan ismét a tenger mellé (3 7 ), majd a hegyre ( 3 , 3 ) ment s ottan választá a 12 tanítványt (3 14), akik vele együtt haza mentek (3j 9 ), hogy ismét a tenger mellett tanítson ( 4 J s tanított is úgy, hogy a nép a tengerparton volt, Jézus pedig a hajóban ült. Innen aztán a 4 3 5 _ 3 6 szerint a vizén túlra megy, amely nem más vidék, mint a gadarénusok tartománya, amint ezt az 5 1 is igazolja, ahonnan a 10 városba megy (5 2o) s mikor onnan visszatér, az 5 n szerint „ismét általmegy a tulsópartra s vala a tenger mellett", amikor is életre hívja a Jairus leányát, ott Názáretben, amint ezt a Máté 9 u ) igazolja, amely szerint a Máté házánál lakadalom volt s azután történik az életre hívás. Ez az adat azonban ellentétben áll a 61 verssel, mert e szerint „kiméne onnét és méne az ő hazájába", — tehát Názáretbe, ahová Názáretből nem kellett mennie. A világosságot a Máté 9 3!i -ben leljük meg, amely arról tudósít, amint láttuk, hogy Jézus járta a városokat ós falvakat. A Márk tudósítása ezzel a Máté 9 3i) -tel hozandó kapcsolatba oly módon, hogy Názáretben megtörténik a Jairus leányának életre hívása, azután j á r Jézus a városokba

24

Dr. T ü d ő s István.

és falvakba s úgy tér vissza a Márk 6 7 — szerint ismét Názáretbe. Innen Názáretből bocsátja Jézus útnak a tanítványokat; itt hallja meg a Keresztelő János halálának hirét a „haza jövő" (6 30) apostoloktól, akiket az után elhív a pusztába, hogy egy kissé kipihenjék magukat. A Károli fordításában a 6 30 -nak ezt a kifejezést „Kat* ióiáv" így találjuk visszaadva: „fél-felé*, még a 6 3 2 -nek ugyanezt a kifejezését a „ c s a k magok" szóval fordítja. A Károli nyelvezetének ezt a feltűnőséget ki kell emelnünk, mint amelyben ezt a régi szólamot: „fél-felé" ott találjuk, mint „a magában, — egyedül" kifejezésekkel azonosat. De bár azért mentek Jézus és a tanítványok a pusztába, hogy ott egy kissé megpihenjenek, nincs pihenésük, hanem Jézus ott is tanítja a „pásztor nélkül való juhokhoz" hasonló népet, amelynek száma 5000 főnyi volt. Innen a pusztából aztán a 6 53 szerint által-mentek a Genezáret földére, ahonnan elmegy a 7 24 szerint Sidon és Tirus határiba, ahol titkon akar maradni, de nem maradhat, mert megismerik s kérik a gyógyításra. Gyógyít is, — meggyógyítván a pogány-asszony ördöngös leányát. Sidon és Tirus vidékéről a 7 31 szerint megtérvén „méne Galilea tengere mellé", a 10 város határán is által, ahol 4000 ember nyert megelégíttetést, amely után a sokaságot elbocsátá, maga pedig tanítványaival hajóba ült s a 8 10 szerint „méne Dalmanuta" felé. Dalmanuta itt Magdala helyett áll, amelyet Máté a 15 39 ben említ. Egy hely, más néven nevezve. Innen a 18 13 szerint a „túlsó partra" megy, amint Károli fordítja, az eredeti szöveg szerint pedig: „ELG τό JISQÚV", azaz „a túlnon levő földre", ahol a 8 2 i szerint Bethsaidába ment, onnan pedig Caesareának faluiba, amely helyen történik a hegyi jelenet. A caesareai falvakból a 9 s 0 szerint átmegyen Galileán s a 33-ik vers szerint „méne Ivapernaumba." Kapernaumban idózik-é, vagy pedig onnan haza megy-é, amint a 9 33 mondja, tehát Názáretbe megyen-é haza, nem bizonyos. Ä Máté előadása szerint Kapernaumban időzik (17 24—19,). Hogy a Márk kifejezése itt a 9 3 3 -ban: „εν %ft οικία" — házba, lakásba menetelt jelent-é, vagy pedig haza, Názáretbe távozást, olyan kérdés, amely fölött az „oxia" jelentése dönt. Ez pedig „házat, — lakást ' jelent s így inkább a Kapernaumi szállást fogadhatni el, mint Názáretet. Kapernaumból a 10 1 szerint Júdeának határiba, Jordánon túlra megy, onnan a 10 32 tartalma szerint mennek Jeruzsálem felé s a 46 vers szerint keresztül mennek Jérikón, onnan közelítenek Jeruzsálemhez Bethfegén és Betlianián át. Jeruzsálembe mennek virágvasárnapon, (11 n ) amely napnak

Jézus tanítói útjának földrajzi adatai.

25

„estvéli órája" elérkezvén, méné vissza Bethaniába, ahonnan a 11 15 szerint visszatért Jeruzsálembe. Jeruzsálemből a 11 19 szerint ismét kiment, majd a 27. vers szerint ismét visszatért oda. Időközben a 14 3 szerint ismét volt Bethaniában, majd a húsvéti bárány megevésére a 14, 7 szerint bement a városba, ahol a vacsora után kiment az Olajfák hegyére, ott letelepedtek a 14 32 szerint a Getseméné nevű helyen s ott fogják el a 14 46 szerint, vivén a főpaphoz (14 53 ), attól a 15 szerint megkötözve Pilátushoz, aki „kézbe adá, hogy megfeszíttetnék". III. Lukács, mint a harmadik evangyéliom irója, a következő adatok szerint mondja be Jézus tanítói útját. Megkeresztelkedvén Jézus (3 2i)> megtére a Jordántól és vitte a Lélek a pusztába, ahol 40 napig tartózkodott ( 4 t _ 2 ) s a kisértetés után Galileába tőre, (4 H ), ahol tanit vala a zsinagógákban (4 15 ) s méné Názáretbe (4 16). Názáretben az eredeti szöveg szerint azért volt, mert „nv i'v τίΰραμμενοξ", vagyis, mert ott volt a neveltetése. szóval fordítja, a mi nyilvánvalóan nem Királyi „ feltartatott" fejezi ki a helyes értelmet. Názáretből a 4 3 0 szerint elmóne s a 31. vers szerint Kapernaumba ment s ott tanított. A Názáretből elmenésének okát is elmondja Lukács, amellyel eddig nem találkoztunk olyan nyíltsággal, mint itt. Hadd álljon itt szórói-szóra „mindnyájan heteiének haraggal a zsinagógában, mikor hallották volna a zsidók az Ézsaiás szavai felett mondott magyarázatát s mikor felkeltek: kiűzték őt a városon kivül s vivék szinte a hegynek tetejére, amelyen az ő városuk építtetett, hogy onnan vetnék őt alá" . . . Ivapernaumból a 4 42 szerint kiment a puszta helyre, majd azután a 44. vers arról szól, hogy „prédikál Galileának zsinagógáiban", — tehát ment tovább, hogy mint maga mondja az Idvezitő, prédikáljon másutt is „egyéb városokban is kell nékem hirdetnem az Istennek országát, mert azért bocsáttattam". Prédikál pedig az 5 , szerint a Genezáret tavánál s ott hivja el Simont, Jánost, Jakabot, akik kivonván hajójukat a földre, mindent elhagyva, követék őt. Itt történik „egy városban" (5 12), illetőleg ηεν μια των πνίεω»", vagyis a galileai városok egyikében, amint Máté tudósít (8 2) a hegyi beszéd végeztével, tehát a Hattin hegy alatt, hogy egy bélpoklost meggyógyít. Ez a város maga Kapernaum lehetett, miután ismét jelzése van annak, hogy

26

Dr. Tüdős István.

„magában vala Jézus a pusztákban" (5 16 ) s e puszta helyek ott Kapernaum környékén is voltak. Aztán azért is lehet Kapernaum, mert a Lévi házában tartott lakoma is ott volt, amelyről Márk 2 15 is szól. Kapernaum környékén tartózkodik a 6 12 és 6 17 szerint is, amelynek bizonyságául szolgálhat a 7 , is, ahol ez áll: „bément Kapernaumba" s meggyógyította a százados szolgáját. Kapernaumból a 7 n szerint Nain városába ment Jézus. Eddig még nem emiitett hely, amely Názárettől egy kissé délkeletre, Kapernaumtól délre feküdt a kis Hermes-hegy és a Tháborhegy között. A városkának neve „szép"et jelent s tényleg szép vidéken is terült el, amelynek mintegy szépséges és felemelő voltát maga az a történet is igazolni akarja, amely szerint az özvegy asszonynak egyetlenegy fiát életre hivta. Hogy itt Nainban történt-e a két adósról szóló példázatban való tanítása Simon házában (7 36 _ 50 ), vagy másutt, nincs feljegyzés róla, valamint a 8 j is csak annyit mond: „jár vala városonként és falunként", megnevezése nélkül a helyeknek. Valamint arról sincs feljegyzés, hol keresték fel Jézust anyja és az atyja fiai ? — mert sem itt a 8 l 9 _ 2 i-ben, sem a Máté 12 4 6 _ 5 0 nem adnak felvilágosítást. — Valószínűleg Korázim és Bethsajda vidékén történik ez. A 8 22 szerint átmegy a Genezáret tavának nyugati oldaláról annak keleti oldalára s a 8 36 szerint a Gadarénusok tartományába megy, ahonnan az ismert kérés folytán a 8 J ; szerint visszatért s a 8 4() szerint a nép örömmel fogadta, mert várták őt. Ekkor történik a Jairus leányának életre hívása, amely után az apostolokat küldi el a 9 2 szerint prédikálni s betegeket gyógyítani. Ez már Názáretben megy végbe, amint ezt a Máté 9 l 0 és 9 35 igazolják. Mikor pedig a tanítványok visszajönnek, azokkal a 9 l 0 szerint elvonul a Bethsajda mellett levő pusztába, ahol prédikál, gyógyít, •5000 embert megvendégel 2 hallal és 5 kenyérrel. Innen, Bethsajda melletti puszta helyről vonul el a 9 28 szerint 8 nap múlva a hegyre, ahol a megdicsőittetési jelenet megy végbe. Ez a jelenet a Máté 17 j-g-ban van előadva, amely szerint az Caesareában történt. — A két előadás helye egy azon hely. A hegyről leszállva Jézus még tanít Bethsajda mellett, de a 9 5l szerint a Jeruzsálembe menetelre gondol, s előre akar szállást kerestetni, hogy útközben megpihenjen. A szállást egy szamaritánus faluban keresteti, de azok lakói nem fogadják be (9 52-53). Útközben 70 új apostolt küld ki (10 j), majd Bethániába ér (10 38) ahol Márthánál szállt meg.

J é z u s tanítói útjának földrajzi adatai.

27

Ε tájon történt a 11 , szerint a tanítványok megtanítása az Uri imádságra, — inig Máté szerint ezt a hegyi beszéddel kapcsolatban cselekedte meg (6 9 _ l 3 ). Innen ment aztán a 13 22 szerint Jeruzsálem felé, általmenve minden városon és falun. És e pont körülbelül azt jelzi, hogy Bethaniából visszatért a Jerikó felé eső városokba s úgy ment azután Jeruzsálem felé, miután arról nincs említés, hogy Bethaniából dél-felé menve tért volna vissza Jeruzsálembe, északra. Mert Bethania és Jeruzsálem között csak 16 futamatnyi a távolság, mely alatt falvak és városok nem voltak Hogy Jeruzsálembe elment Jézus, bizonysága 13 3 l , amely szerint tanácsolták n e k i : „eredj ki és menj el innét, mert Heródes meg akar téged ölni". Jeruzsálemben van a 14 , szerint egyik főfarizeus házában, — majd a 17 n szerint az írónak eszébe j u t a 10 bélpoklos meggyógyitásáról szóló történet, amely még akkor történt, amikor Jeruzsálembe ment Jézus Samaria és Galilea között, amely út természetesen előbb volt. Ehez csatlakozik a 18 3 l -ben foglalt tndósitás is, amely szerint szól a tanítványoknak: „imé felmegyünk Jeruzsálembe . . ." Ugyanígy a 18 35 -ben levő adat a Jerikó melletti esettel kapcsolatban. Ennek természetes folytatása a lííj-jo-ben levő Zákeus történet, amely Jerikóban megy végbe. — A továbbiak: 1 9 n , 19 28) 1929 a jeruzsálemi útról szólnak a virágvasárnapi menettel, hogy aztán a 19 47 bizonyítsa: minden nap tanított a jeruzsálemi templomban. Nem lehetetlen azonban, hogy épen a 13 3l versben foglalt tanács után elhagyta Jézus Jeruzsálemet, mert még nem jött el az idő s visszatért a városokba, amelyek Jerikón túl, északra voltak s így indult ismét vissza Jeruzsálembe, ahol aztán a virágvasárnapi út után tanit nappal a templomban, éjszakára pedig kimegy az Olajfák hegyőre, amint a 21 3 7 tudósít róla. Azután jön a húsvéti bárány elköltése, az utolsó vacsora szereztetése Jeruzsálemben, az elfogatás az Olajfák hegyén (22 39 , 40, R4), a gyülekezet elé vitel (22 6G), Pilátushoz hurcoltatás (23,) Heródeshez vitel (23 7 ) ismét Pilátushoz hurcoltatás (23 n ) s végül a kivégeztetés, a feltámadás után való megjelenés és tanítás 24 36 . A Lukács tudósításában kétségbe vonhatlanul aránylag kevesebb a pontos adat, mint az első két evangyéliomi tudósításban. IV. A János szerint való evangéliom előadásának adataiból a következő képet láthatjuk az Idvezitő útjait illetőleg:

28

Dr. T ü d ő s István.

Az 1 2 8 szerint Jézust Béthabarában látta Keresztelő János először, ahol „másodnapon" látta egyenesen hozzá is menni (1 S9 ), akire rögtön mondja a prófétai ígéretet: „ez az Istennek ama báránya, aki elveszi e világnak bűneit". Béthabara a Jordánon túl feküdt s nem lehetetlen, hogy épen ahoz a várhoz közeit, amelybe Heródes Keresztelő Jánost elzáratta s ahol le is fejeztette, t. i. Machérushoz, amely egy völgyszorulatból kiemelkedő hegycsúcson feküdt. Az Idvezitő Bethabarából s vidékéről az 1 44 szerint a Jordán nyugati oldalán fekvő Galileába akart menni, de mielőtt elment volna, tanítványokat vett magához, még pedig Simont, Filipet, András már előbb csatlakozván hozzá. A Galileába menetel a 2 1 szerint harmadnap múlva történt, amikor is Jézus Kánába ment, ama lakodalomba, amelyben a vizet borrá változtatta. Kánából a 2 l 2 tudósítása szerint Kapernaumba ment alá, amely kifejezés nem mást jelent, mint az egyszerű átmenetelt, lévén Kapernaum fölebb eső hely Kánánál. Kapernaumban csak kevés ideig volt, vagy az eredeti szöveg szerint: „nem sok napig tartózkodtak" [έμειναν ov ιιολλάς ημέρας], — Innen a 13. vers szerint felméne Jeruzsálembe, ahol a templomból kiűzte az árusokat, amint ez a Lukács 19 45 _ 46 verseiben is meg van irva, valamint a Máté 21 ig-,a verseiben. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy Lukács és Máté a virágvasárnapi bevonulás után történtnek jegyzik fel, mig János a 12-ik fejezetben, ahol a Jeruzsálembe vonulásról van szó a virágvasárnapi alkalommal, ezt nem említi meg. Természetesen a lényeg változatlan, amelyet az időpont nem érint. Ez alatt az első jeruzsálemi tartózkodása alatt keresi fel Nikodémus az Urat, hogy erősítést nyerjen azokban a dolgokban, amelyek lelkét kezdték eltölteni a jelek láttára, amelyekről elismeri, hogy csak olyan teheti, akivel az Isten van (3 2). — A Nikodémusnak adott tanitás után a 3 22 szerint Júdeának földére megy, tehát a szent földnek déli vidékére. Ezzel ellentétes a Keresztelő János menetelése, aki a 3 23 verse szerint Béthabarából Énon-ba ment, Sálim mellé, amely északkeleti Samáriában volt, tehát közel Galilea déli határához. Mintha ezzel az volna jelezve, hogy az úttörő és mester munkája által a még meg nem hódított lelkek így lesznek megnyerve a szent ügynek. Jézus Júdeai tartózkodásának idejéről, hogy meddig tartott, nincsen feljegyzés, mert a 4 3 csak annyit m o n d : „elhagyta Júdeát". Júdeából ugyancsak e 4 3 jelzés szerint Galileába ment, de Samarián kellvón keresztülmennie, ez útjában az 5. vers szerint Sikárba tért be, azaz abba a városba, amely az ú. n.

Jézus tanítói útjának földrajzi adatai.

29

sikhári mezőn)) feküdt, amely mezőn volt a Jákob kútja. Ε kút mellett történt a samáriai asszonnyal való beszéd, amelynek velőkig ható igazsága ma is kétségbevonhatatlan még azok részéről is, akik a Jézus tanításai felett szeretnének könnyen napirendre térni. Sikárban s a vidékén Jézus nagy sikerrel tanított, meg is szerették, úgy, hogy marasztalván őt, a 4 i n szerint „ott marad a két napon áb\ Két nap múlva aztán Galileába megy, ahol Kánába tér be, ahonnan boldogan tér meg tőle a kapernaumi főember, aki beteg fiához kérte az Idvezitőt, aki maga nem ment el, hanem ezt mondá a főembernek: eredj haza, a te fiad él! . . . S úgy volt! Kánából az 5i szerint Jeruzsálembe ment Jézus, ahol a Bethesda tava mellett gyógyítja meg a 38 év óta beteg embert, még pedig szombati napon (16. vers) s ezért a zsidók már meg akarják ölni. Jeruzsálemből a 6 j szerint a Tibériás tengeren túlra megy, ahol az 5000 embert megelégíti, majd a 18. vers szerint járja Jézus a tengert s elment Kapernaumba, ahol az örök életnek kenyeréről tanit, amely nem más, mint ő maga, az ő teste, amelyet ad a világ életéért. (6 f t l ). Ezt a beszédet nem értik a zsidók, keménynek azaz: nehezen érthetőnek mondják még a tanítványok is (60. vers). A 7 n szerint felméne az ünnepekre Jeruzsálembe, titkon, hogy meg ne ismernék. Ez a jeruzsálemi időzése hosszabb ideig tartó volt, mert olyan mozgalom támadt, amelynek hatása csak többszöri templomi megjelenésével, beszédével s tanításával magyarázható akkor, amikor mindenki ellenség és még sem akad. aki elfogja! Jeruzsálemből a 11 17 szerint Bethaniába ment Lázárt feltámasztani s azután elment a 11 5 4 szerint Efraimba, amely a quarantáni pusztában feküdt Jerikótól nem messze. Efraimból a 12, szerint húsvét előtt 6 nappal Bethaniába ment Lázárékhoz, akiktől másodnapon Jeruzsálembe ment, ahol bekövetkeztek szenvedései s befejezte földi pályafutását, amelynek földrajzi pontjait a IV-ik evangyéliom, amint látszik, elég szűkre szabva mutatja be, miután általános határ-jeleket akarván adni, hogy azokat összekötvén, bárki is láthassa milyen területen forgolódott Jézus, akinek nem volt más célja, mint széjjel járni és jót tenni. *

*

*

') Károlyi fordítása szerint Sikár a „major" mellett volt. Ez a major szó a görögben „χωρίο»·". Az új fordítás a „χωρίον" telek szóval adja vissza.

30

Dr. T ü d ő s István.

Lehetetlen a részletes kimutatás adataiból meg nem állapítani azt az igazságot, hogy Idvezitőnk fáradságot nem ismerve járta Galilea, Samaria és Júdea helyeit, mindenhol táplálván a lelki éhezőket és szomjuhozókat, mindenhol nyújtva a vigasztalást s épitve azt az országot, amely nem a világból való, de a melynek alapjait az e földön élők lélek és sziv világában kell lerakni. Azok az esetleges ellentétes feljegyzések, amelyek a földrajzi pontokra vonatkozólag észrevehetők s azok az esetleges hallgatások, amelyeket a figyelmes olvasó s elmélkedő észrevesz az első pillanatra is, mind nem érintik a lényeget, mert a lényeg ez: Jézus történelmi személy volt, akinek prófétai működését a földrajzi helyek is bizonyítják, a melyeken megjelent, szólt, tanított, vigasztalt és gyógyított a maga isteni erejével és hatalmával. I)r. Tüdős István.

Gyakorlati theologiai irodalom. Niebergall heidelbergi tanár 1906-ban kezdte kiadni a „Praktische theologische Handbibliothek" (Vand. et Ruppr. Gött.) c. könyvsorozatot, amelyben a gyakorlati theol. különböző ágainak köréből eddig már 14 értékes mű jelent meg. Ezek a könyvek arra a kérdésre akarnak válaszolni, hogy miként teljesítse a mai modern theologia álláspontjára helyezkedő lelki pásztor a szolgálat munkáját minden vonatkozásban. Mert mindnyájan erősen hangsúlyozzák, hogy a modern theologia nem rombolni, hanem a Jézus vallásának szellemében és erejével építeni akar. Ez tiszteletreméltó elv és szándék. A különböző theol. irányok minden időben igyekeztek érvényesülni a gyakorlati szolgálat, különösen az igehirdetés körében. Protestáns szempontból el kell ismerni ennek jogosultságát. A szolgálat értékének mértéke az építés. Ezt erősen hangsúlyozza a mai modern gyakorlati theologia minden munkása. Hangsúlyozza azt is szemben a régi racionalizmussal, hogy az építés munkája Jézus nélkül el sem képzelhető. A történeti Jézus, az Ő életében, halálában, hatásaiban megjelent isteni kijelentés a szolgálat munkájának egyedüli lehetséges építő eszköze. Jézust kell odaállítani az Isten után vágyódó lélek és gyülekezet elé a munka minden körében. Nem lehet célom e szűk ismertetés keretében az összes fentjelzett sorozatban megjelent munkák méltatására kiterjeszkedni. Az összes e sorozatban megjelent dolgozatokra nézve áll az a néhány szóban fentebb elmondott jellemzés. Természetesen a különböző könyvek szerzőinek felfogásában vannak árnyalati különbségek. Egyik inkább „jobb", a másik „bal" felé hajlik. Egyik legérdekesebb és értékesebb dolgozat a sorozatban Hackenschmidt Károly strassburgi lelkésznek „Die Christuspredigt für unsere Zeit" c. munkája. Ebben találjuk meg a mai modern theologia feleletét arra a problémára: hogyan prédikáljuk a Krisztust a modern embernek, hogyan vezessük ennek a kornak gyermekét a Jézushoz. Ez a könyv a homiletának szóló Christologia. Mert nem kell hangsúlyoznunk, hogy szüksége van erre a homiletának. A mit prédikáljak? kérdésére hamar készen vagyunk a felelettel: Krisztust kell prédikálnunk. De nekünk, akik másokat ő hozzá akarunk vezérelni, nem lehet ide-oda támolyognunk az egymással ellentétben álló vélemények közepette. Azért az igehirdetőnek szüksége van egy „kézi" dogmatikára v. i. olyan szilárd, rendszerezett hitbeli meggyőződésre a keresztyénség lényegét illetőleg, amely a mások meggyőzésére a leghatalmasabb fegyver.

32

Β. Pap István.

Hackenschmidt könyve ezt a célt akarja szolgálni, kezébe akarja adni a prédikátornak azokat az elveket, amelyek őt a Krisztusra vonatkozó ellentétes felfogások megítéléséhez vezérlik s így megsegítik őt a prédikáció középpontját képező tárgynak következetes előterjesztésében. Ilyen kézi dogmatikát adott vonzó, szép nyelven megírva az angol nagy költő pap Watson is (Jan Maclaren) a lelkészek kezébe „The Doctories of Grace" címen. Konstatálhatjuk, hogy Hackenschmidt az ő álláspontján a feladatot jól oldotta meg és könyvét azok is haszonnal forgathatják, akik a Megváltóra vonatkozó nézeteiben vele mindenben egyet nem érthetnek. Felfogása a ,.jobb" oldal felé hajlik, mert erősen hangsúlyozza, hogy Jézus az Isten teljes tökéletes, abszolút kijelentése, mint ilyen a mi váltságunk, életadónk, Urunk és Istenünk és így nemcsak hitünk szerzője tanítója, nemcsak a megismerésnek tárgya, hanem épúgy, mint Isten, hitünknek objektuma is. A szerző szerint az evangélium egy nagy szerves egész, nincs első és második evangélium; a Jézus—Pál vitában nem áll a szélső balon álló Weinel, Bousset stb. párthoz, amely szerint Pál a Krisztus evangéliumát elhomályosította, és „megterhelte", hanem szerinte is Pál volt az, aki Krisztust az ő életének, halálának, feltámadásának világánál a legteljesebben megértette. Amit Pál Krisztusban látott, és magáévá tett, az nem függeléke az evangéliumnak, hanem ennek centrális világmeggyó'ző ereje. (110 1.) Ez jó lecke azoknak, akik a Jézus és Pál evangéliuma közötti ellentéteket szeretik hangoztatni, sőt itt-ott szeretnek az utóbbi felett, mint valami új, idegenszerű, rabbinisztikus tan felett könnyedén átsiklani. Jó megjegyzése a szerzőnek az, hogy a modern prédikátornak a modernkedőktől kell legjobban óvakodnia. Bizonyára azt akarja ezzel mondani, hogy minden egészségesebb és létjogosultsággal bíró irányzatot első sorban ennek túlzó követői kompromitálnak. A modern theologusok küzdöttek a legnagyobb vehemenciával a Jézus létezését is tagadó Drews ellen, aki a Jézusban csak a „történetit", az emberi kört látja s ezzel a modernek elveinek képtelenségeit jobban demonstrálta, mint a pozitív theologia legerősebb argumentumai. Még két dologról emlékezem meg a könyvet illetőleg. A végén olvasunk modern prédikátorok műveiből, amelyekben feltünteti a szerző, hogy a különböző árnyalatú prédikátorok mint törnek lándzsát igehirdetésükkel amellett, hogy Jézust csak Jézust kell prédikálnunk és néhány pontban egészséges megszívlelésre méltó tanácsokat ad a modern iránynak, amelyekből azonban mindenki tanulhat. Hadd idézzünk itt néhányat. Ne prédikálj úgy, hogy minden áron a moderneknek akarjál tetszeni, ebben nincs köszönet. Ne prédikálj doktrinär módon és túlzó érzelgősséggel, mert túl forró ételt senki sem eszik. A prédikátor textusát prédikálja ! Az hirdeti igazán Isten igéjét tisztán és hamisitatlanúl, aki igazságot szolgáltat textusának. A textusból folyó legyen minden gondolat, minden prédi-

Gyakorlati theologiai irodalom.

33

káció ennek színezetét hordja magán. Jézus igéjében közeledik hozzánk, minden egyes igéjében. Ha a textusban nincs közvetlen vonatkozás Krisztusra, a prédikátor ne vonszolja ezt bele hajánál fogva; de a gyülekezet érezze mindenkor, hogy a textus keresztyén gyülekezetnek szól és hogy csak keresztyének tehetik azt egész jelentó'ségükben magukévá. Minden textus mögött Krisztus álljon. És végül a fó'dolog, hogy minden prédikátor elmondhassa Pállal: hittem, azért szólottam és ekként imádkozzék: Uram hiszek, segítsd fel az én hitetlenségemet! A Schian ezen sorozatban megjelent „die Predigt" c. munkája, Niebergall és Baumgarten dolgozatai mellett ez a kis könyv is értékes terméke a modern homiletikai irodalomnak. Minden lapja arra figyelmeztet bennünket, hogy a homiletikában a fó'dolog: a mit prédikáljunk? kérdésére adott feleletnek szabatos meghatározása, mert ettó'l függ az igehirdetés megfelelő gyakorlása. A lelki gondozásra vonatkozó elmélet köréből két elevenen megírt, nagy tapasztalatot feltételező' munka jelent meg e sorozatban Hesselbacher karlruhei lelkésztől „Die Seelsorge am Dorfe" és Bechtalsheimer mainzi lelkésztől „Die Seelsorge in der Industriegemeinde". Mindkettő a nőmet idevágó munkáktól eltérőleg minden professzorizmus nélkül van megírva, a szerzők többnyire saját munkálkodásának köréből vett esetekben szemléltetik a szolgálatra vonatkozó elveiket. Hesselbacher könyvében látjuk a falusi lelkészt forgolódni bizalmas együttélésben mint a gyermekek, szegények, betegek, bűnösök barátját. Munkájának bevezető részében éles megfigyelő tehetségre valló megjegyzéseket találunk azon körülményekre nézve, amelyek a falusi lelkész pásztori munkáját megnehezítik. Értékes feldolgozása ez annak, amit már előzőleg l'Houet lelkész „Zur Psychologie des Bauernthums" c. becses munkájában (1405.) adott. Olvasva mindkét iró munkájában a kollektiv gondolkozású és lelkületű falusi gyülekezetek természetére, vallására, moráljára, bizalmatlanságára, közönségére stb. vonatkozó részleteket sok helyen mintha csak a mi viszonyainkról szólnának. Igazat adunk Hesselbachernek, midőn azt mondja könyvének végén, hogy az igazi, hivatását hiven teljesítő falusi pap a legjelentékenyebb nemzetépítő munkát végezi. Bettelsheimer reá mutat könyvében azokra a még nagyobb nehézségekre, amelyekkel a vormsi munkások körében szolgáló lelkész találkozik. Érdekes amit a szociáldemokrációra vonatkozólag saját tapasztalatai alapján mond (65 1.) „Megfigyeléseimnek eredménye az, hogy a szociáldemokrácia céltudatosan tör a vallásos és egyházi élet megsemmitésére, az olyan gyülekezetek, ameiyekben a szociáldemokraták ragadják magukba a vezérletet, belsőleg tönkre mennek." A summája annak, amit e könyvekből megtanulunk, hogy az intensiv tapasztalati és lélektani alapon nyugvó lelkigondozás ma is az „ars articun", amelynek Theol. Szaklap. IX. óvf.

3

34

Β. P a p István.

lelkiismeretes gyakorlása ami hazai ev. egyházaink élete fellendülésének is sine qua non-ja. Még a kővetkező könyvekről emlékezem meg röviden. Niebergall: „Jesus im Unterricht" meg akarja „értetni azt a Jézust, akit mi — modernek — megszerettünk." Szóval azt a szolgálatot akarja teljesíteni ez a mű a katechetának, mint amire céloz az első helyen ismertetett könyv a homiletával szemben: gondolatot, anyagot akar neki nyújtani a szolgálat ezen ágában. Három csoportban tárgyalja az evangéliumi történeteket, a gyermekség, a munka, a szenvedés és győzelem cimű részekben. 63 katechezis órára szóló részletre osztja fel az adott anyagot. Minden részletnél adja a történetet, a benne levő vallásos gondolatot és aztán a reá vonatkozó homiletikei utasítást. Niebergall a történeti iskola legkiválóbb, inkább „bal" felé hajló, gyakorlati theologusa; mint homiletikai munkájában (Wie predigen . . .) úgy ebben is itt ott élesen polémizál a „régi hitűek" (altglaubig) ellen. De az ő könyvében is erősen érvényesül az új modern theologiának azon elve, hogy a ker. katechezis eszköze csak élő Jézus lehet. Niebergall ezen könyvének kiegészítője Lorenz superintendesnek, „Der Konfirmandenunterricht" c. munkája, amelyben a konfirmációra való előkészítés anyagát, a Luther kis katechizmusa nyomán adja. A német theologia minden irányzata nagy erővel hangoztatja a vallástanítás és a konfirmációra való előkészítés reformjának szükségességét és az összes gyakorlati theologusok megegyeznek abban, hogy a mostani módszer túlságos mértékben szolgálja az intellektualizmus érdekeit. Lorenz nagy erővel hangsúlyozza a konfirmációi oktatás pásztori,Iis építő jellege érvényesülésének szükségességét. A liturgika köréből Niebergallnak már 1907-ben megjelent „Kanzelrede" c. könyvén kívül a mult évben egy szép kiállítású ágendás könyve is jelent meg „Liturgiensammlung für Gottesdienste" címmel. Ebben a könyvben a használatban levő ágendás könyvek legszebb részleteit találjuk összegyűjtve. A szerkesztők és irók az egyházi év minden ünnepére és vasárnapjára adnak egy szép egységes liturgiát — kötött rész —, amelynek részletei: egy bibliai versből álló introitus ; bűnvalló és bűnbocsánatért esdő ima, amely gyakran alkalmas bibliai versben jelenik meg; a biblia szavaival kifejezett abszolucio; ima (énekben és prózában) a lekció előtt; ima az egyházi beszéd után. A szerkesztők a vasárnapi liturgiákat logikus sorrendben adott themák közé csoportosítják és ezzel kettős jó szolgálatot tesznek az igehirdetőnek: megkönnyítik a tárgyválasztást és megsegítik őt abban, hogy évenkénti igehirdetése egy jól elrendezett szerves egészet képezzen. íme csak egyetlen sorozatban is mennyi érdekes és értékes gyakorlati theologiai munka. Egyebekről majd más alkalommal ! B. Pap István.

A Protestantismus fogalma és lényege. A reformáczió korának világtörténelmi jelentőségű eseményei csak ugy torlódtak volt egymásra. A legfontosabbat kiválasztani közülök kétségen kivül nehéz feladat. A kilenczvenöt tétel kiszögezése mindenesetre alapvető jellegű a szokatlan fellépés és a hozzá kellő bátorság miatt, noha akkor a tételek tartalmából senki sem következtethetett volna későbbi világrenditő folyományaikra, melyeknek leginkább a visszaéléseiben elbizakodott hatalom gőgje és rövidlátása egyengette az útját. Az átokbulla elégetése és a vele járó nyilt elszakadás a pápától, szintén korszakalkotónak volna tekinthető, épen forradalmi természeténél fogva, ha a korszakalkotás dicsőségét nem az október harminczegyediki merész tüntetés foglalta volna le magának. Luthernek a wormsi birodalmi gyűlésen való hősies megjelenése és ottani végső nyilatkozata az önfeláldozó elvhűség s az igazságáért halni is kész krisztusi elszántság gyönyörű képét tárja elénk, mindenkorra ragyogó mintáját szolgáltatván az igaz keresztyén megfélemllthetetlen szilárdságának. Nekem azonban mégis ugy tűnik fel, hogy elvi jelentőség tekintetében mindezek az utólérhetetlen nagyságú világreformátor személyéhez kötött és lebilincselő hatású mozzanatok eltörpülnek egy olyan mellett, melynek közvetlen gyakorlati eredményei ugyan jóval csekélyebb mértékben mutatkoztak, mint a már elősoroltaknak, de amely a reformáczió szellemének mégis legfenségesebb megnyilvánulása volt. Az volt ez, mely nemcsak a nevét adta meg a protestantismusnak, hanem fényesen igazolta és örök időkre megállapította a jogosultságát is. Ez az 1529. évi speieri birodalmi gyűlésen bejelentett protestatio, melynek mindenkorra szóló lényege nem az ott hozott végzések elleni s a végén is ephemer vonatkozása tiltakozásban állott, hanem a lelkiismereti szabadság proclamálásában, a mellette való nyilt állásfoglalásban s minden lelkiismereti kényszer határozott elutasításában. Szerintem ugyanis itt nyilatkozott meg legtisztábban a reformáczió szelleme, a protestantismus lényege. Mert ez, 4s nem egyéb a protestantismus lényege, s azokból a dicse3*

36

Zoványi Jenő.

kedő szólás-mondásokból, amelyeket még az ezen lényeget gondtalanul lábbal tapodó egyének és testületek is unos-untig kérkedve hangoztatnak felőle, ugy látszik, hogy általánosan ezt szeretik a Protestantismus megkülönböztető természetének tekinteni. Igenis, a Protestantismus voltaképen semmi egyéb, mint a lelkiismereti szabadság, más szóval az egyéniség elve, vagyis a gondolkozás és véleménynyilvánítás szabadsága, azaz minden korláttól mentessége és határ-nélkülisége. Ez az, ami homlokegyenest ellentétben áll a katholicismus lényegével: a tekintély-elvvel. Az a körülmény, hogy a protestáns egyházak több-kevesebb hitczikket elvetettek a katholikus egyházéi közül, magában véve nem adja meg nekik sem az önálló létezés jogát, sem az emberi művelődés történetében a megillető szerepet, sem a jelen ós jövő vallási ős szellemi mozgalmaiban reá váró hivatást, mert akkor minderre épen annyi jogot formálhat a görög keleti egyház és valamennyi schismatikus társa, amelyeknél pedig magunk is többre t a r t j u k magunkat, de a közvélemény is többre tart mindenik tekintetben. Ezeknek az állításoknak bővebb igazolására is készséggel vállalkozom. Nem a d j a meg először is az önálló létezés jogát a dogmák csekélyebb száma vagy másokkal helyettesítése, mert hiszen erre nézve örökké találó igazság marad egy régebbi egri érseknek az a tréfás, de mély tartalmú mondása, amelylyel egy református lelkészt fegyverzett le, mikor fennen hangoztatta előtte a szentháromság hitéhez és némely más dogmákhoz való ragaszkodását, az t. i., hogy „egy fáradsággal már a többit is elhihetné." Hozzáteszem, liogy annyival inkább, mivel egyes dogmák kétségtelenül következetesebben és megalapozottabban vannak kidolgozva és keresztülvive a katholicismus tanrendszerében, mint akármelyik protestáns egyházéban. Különben is, ha csupán a dogmatikus eltérések volnának meg, mindig számítani lehetne a katholikus egyház részéről arra az engedékenységre, amelyet a keleti egyházak irányában gyakorol egyesülósök, illetőleg csatlakozásuk esetén. Ebben az esetben nem okozhatna aggódó dogmatikus atyánkfiainak semmi gondot p. o. a hagyományokat avagy a csalatkozhatatlanság tanát illető felfogásbeli különbség. Mert hiszen ez kizárólag a szavakkal való játék. Voltaképen mi egyéb a confessiókhoz való merev elkötelezés, mint egyfelől a hagyományok hitforrásul szerepeltetésének, másfelől a csalatkozliatatlanság tanának felélesztése, talán még rosszabb alakban? A mai embernek a 300—400 évvel ezelőtt keletkezett confessiók akármelyik nézete is mivel több vala mi hagyománynál? És ha a hagyományt nem fogadják el

A protestantisraus fogalma és l é n y e g e .

37

hitirányzónak, amazt miért fogadják el inkább ? Miért higyjek én józaneszem és meggyőződésem ellenére Bullingernek vagy akár Zwinglinek, Melanchthonnak vagy akár Luthernek, Bezának vagy akár Calvinusnak inkább, mint másoknak ? És ha őket kénytelen-kelletlen csalatkozhatatlanoknak kell tartanom, avagy egyiket-másikat közülök, miért ne tarthassak — esetleg több joggal — csalatkozhatatlannak egy velem egykorú embert, aki már ismerős a jelenkor felfedezéseivel, eszméivel, törekvéseivel, műveltségi állapotaival, szellemi igényeivel s utoljára is jobban hozzájok tud alkalmazkodni, mint ama más világban élt elődök. Kivált, mikor annál a kortársnál ezek folytán nincs is végképen kizárva, hogy változás és fejlődés állhasson be nála a haladás javára, ellenben ama confessióktól örökre el van zárva a modern korhoz való alkalmazkodás lehetősége. Ugy hogy a hitnek a korral való kibékülésére feltétlenül több kilátást nyújt még a pápai csalatkozhatatlanság tana is, mint az elmúlt századok protestáns confessióihoz kötelezőleg való ragaszkodás. Nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy ha valaki a dogmaszerü felfogásban látja a protestantismusnak is a lényegét, azonnal külön egyházat köteles alakitnia, vagy legalább is ki kell lépnie előbbi egyházából, mihelyt csak egyetlen ponton is eltér annak hivatalosan bevett confessiójától. Már pedig kérdem, kicsoda az a mai orthodoxusok között, nemcsak az ellenvéleményt jogosultnak tartók hanem az eretnekbiráskodásra is készséggel vállalkozók között, aki minden tételét elfogadja a hivatalosan bovett hitvallásoknak ? Senki, kétségen kiviil senki. Egy sincs; csak egyetlen-egy sincs. Már most az orthodoxusok utóbbi, türelmetlen csoportjának feltétlenül el kellene hagyniok jelenlegi egyházokat, s bizonyosan nem is veszítene velők semmit sem a protestantismus, sőt még az illető egyház sem, amelynek csak hitelét és tisztességét rontják, és amelyet alapjából igyekeznek kiforgatni méltán destructivnak mondható müködésökkel. Az emberi művelődés történetében hasonlóképen szerfelett alantas szerepet játszott volna a protestánsság, ha csupán a többé vagy kevésbbé jól összeállított hitrendszerei különböztették volna meg a katholikus egyháztól, nem pedig egyúttal és főképen egész világnézete, az, ami oly tökéletesen megfelel mind a Krisztus tanításának, mind az ember rendeltetésének. Ha nem érvényesült volna az elmúlt századok folyamán — nem egyszer a protestáns egyházaknak is ellenére — a protestantismus szelleme a közéletben és irodalomban, a társadalomban és tudományban, az állami életben és közgondolkozásban: makiszámithatatlan mértékben hátrább állana a világ minden tekintetben, mint ahogy áll. Nem az egyházak hivatalos vezetőié, nem az egyházi

38

Zoványi J e n ő .

hatalomnak gyakran csak visszaéléseikről vagy korlátoltságukról emlékezetes kezelőié az érdem a szemeinkkel is látható óriási haladásban. Hiszen p. o. Bekker Boldizsárt, mikor ellenök támadt a babonáknak s ostorozta a rossz szellemekben, boszorkányokban, ördögökben való hitet, a református egyház 1692-ben megfosztotta hivatalától és ki is közösítette magából. így j á r t el a többi is, ha talán nem is ekkora kegyetlen szigorral és korlátolt maradisággal. A legkevésbbé sem a hivatalos egyház dicsősége tehát a haladás munkálásában való résztvétel. Hanem igenis a Protestantismus örök erejű alapjáé és lényegéé: a lelkiismeret szabadságáé, az egyéniség elvéé, mely alkalmat adott minden tehetség érvényesülésére, minden uj gondolat kifejtésére, minden törekvés méltánylására és minden siker elismerésére. A demokratia minden előre tett lépése, a liberalismus minden vívmánya, még a socialismus nemes magva is mind a Protestantismus hamisítatlan szelleméből vette eredetét és táplálékát, de s a j n o s ! mind a nélkül, hogy a legfőbb m u n k á s gyanánt tisztelhette volna a legtermészetesebbet; a hivatalos egyházat, melyet a különféle emberi gyarlóságokkal teljes, de hithűségökkel annál jobban kérkedő maradiak roppant sokszor eltérítettek ettől a kötelezettségétől. Pedig a jövőben való hivatását is egyedül ezen az uton töltheti be a Protestantismus. Másképen absolute nem, sőt ha e nélkül vagy épen ennek ellenére a k a r j a működését folytatni bármelyik protestáns egyház, vele szemben még ellenségesebb állást kell elfoglalnia a haladás munkáiéinak ós pártolóinak, mint a katholikus egyházzal szemben, mert álarcz alatt járván, könnyen alkalmat adhat az emberek megtévesztésére és félrevezetésére. Attól a nyílt és igy becsületes eljárástól, hogy legalább a szabadság hóhérlása közben őszintén el merje dobni magától a szabadság álarczát, mindegyik protestáns egyház őrizkedik, sőt lehetőleg leplezni iparkodik a lólábakat. Ez az oka aztán annak, hogy a 20. század felvilágosodott és belátó embere épen olyan könnyed mosolylyal tér napirendre a protestáns egyházak felett is, mint bármelyik másik felett, mely nem állította fel programmjaként a haladás elősegítését. És elvégre, ha rászolgáltak erre a lekicsinylő vagy épen kigúnyoló mosolyra, nem is érdemelnek egyebet. Pedig épen az volna a kötelességük, önmagok iránt is, Krisztus és az ő vallása iránt is, az emberiség iránt is, multjok és egyházalapitő reformátoraik : egy Luther, egy Zwingli, egy Cranmer, egy Dávid stb. iránt is, valamint vértanúik emléke és más egyházakból való önzetlen barátjaik rokonszenve iránti tekintetből is, hogy egész lótöket áthassa a Protestantismus lényege, és minden téren megnyilatkozzék nálok az a szellem,

A

protestantisraus fogalma és lényege.

39

amely nélkül elveszítik létjogosultságukat. Máskülönben alkothatnak akármilyen hatalmas szervezetet, nyújthatnak tagjaiknak ritka előnyöket vagy épen kiváltságokat is, segíthetik az élőki'e kerülteket magas állásokba, de nem lesznek többé épen a protestáns szellem képviselői és letéteményesei. Átalakulnak egy-egy fiók katholikus egyházzá, deütero- vagy neo-papismussá, mely csak hatalomért küzd ós szintén bálványokat állit az egyháztag elé akár confessiók, akár egyéb hagyományos nézetek, akár élő hatalmasságok képében. Szintén a tekintélyelv alapjára helyezkedvén, megtagadják és eltiporják a minden haladásnak kútfejét és eszközét, t. i. az egyéniség elvét. Amannak alapjára helyezkedett ugyanis — mint emlitém — a katholicismus, emez pedig ennélfogva vele szemben a protestantismusnak egyedül megfelelő alapja. Egyedül megfelelő történelmileg is, egyedül megfelelő keresztyén vallási szempontból is, de egyedül megfelelő az ember egyetemes és örökké változhatatlan természetéből folyólag is, amely ellenállhatatlan erővel követeli az érvényesülést minden irányban, tehát a vallás terén sem engedheti magát mellőztetni. Történelmi elköteleztetésünkről nem szólok bővebben, mert ma már olyan irányt óhajtanának némelyek uralomra juttatni épen a magyar protestáns egyházakban, mely a történelmet mind a régi, mind a mai hivatalos egvháznak szolgálatába akarja állítani, persze ennek a javára, illetőleg mentségére. Keresztyén szempontból is egyedül az egyéniség elve a jogos alap, mert, hiszen a reformáczió épen az evangéliumhoz (nem az egész bibliához, s tényleg az ószövetség egyenrangúvá tétele, ami a vele rokonszellemü Calvinustól származott, ellentétben áll a reformáczió eredeti és helyes törekvésével) való viszszatérés akart lenni, már pedig az evangelium általában a Krisztus szellemét tükrözteti vissza, s az idegen nemzetiségűek, a más vallásúak, a másképen érzők és gondolkozók, a megtévedettek és ellenfelek iránt is a legmegbocsátóbb szeretetet, a legkíméletesebb bánásmódot rendeli és követeli, s teljességgel nem engedi hántásukat és üldözésőket eltérő vagy egyenesen ellentétes érzelmeikért és nézeteikért sem. A legegyetemesebb emberszeretet ős legfenségesebb türelmesség sugárzik ki Jézusnak minden egyes mondásából, nemcsak, hanem nem szalaszt el egyetlen alkalmat sem, hogy hangoztassa az uralkodó és divatos vallási felfogással szemben az egyénnek teljes szabadságát. Azt viszont, hogy a templomban pénzváltással és galambárulással foglalkozókat kikorbácsolta onnan, minden józaneszü ember csak helyeselheti a legnagyobb humanitas mellett is, de egyáltalában nem vonatkoztathatja egyébre, mint amit legrövidebben talán igy lehetne kifejezni: Mindent a maga helyén! Nem az volt a

40

Zoványi J e n ő .

czélja ennek az erélyes eljárásnak, hogy az illetők ne foglalkozzanak többé galambárulással és pénzváltással, hanem csak az, hogy kívül végezzék a templomon. Az emberi természetnek végül ősi és örökkévaló tulajdonsága egyfelől az, hogy nincs csak két egyén sem, akik testileg és lelkileg, külső és belső tulajdonságok mennyisége ós minősége tekintetében tökéletesen egyformák volnának, — másfelől az, hogy minden egyes embernek óráról-órára szakadatlanul változik ugy a testi súlya ós alkata, mint a lelki tartalma és értéke. Minő jogon követelhetné hát akárki, hogy az ő képére idomuljanak át embertársai akár testileg, akár lelkileg? Kívánsága mindkét irányban lehetetlenség és embertelenség volna. És micsoda, jogon volna az is követelhető', hogy egy-egy régen elhunyt ember véleménye irányítsa egész tömegek lelki világát, még pedig olyan mértékben, hogy az soha egy-egy egész életen át módosulásnak se legyen alávetve? Ez ellen egyiránt tiltakozik a józan értelem ós istenfiusági egyenlőség, mely záloga egyúttal a mindenkit megillető szabadságnak ős köteléke a kölcsönös tesvériségnek. Ez alól az egyetemes szabály alól — mint lelki tulajdonság — nem tehet kivételt a vallás és a hitbeli meggyőződés sem, mely ugyanugy nem lehet tökéletesen egyöntetű csak két embernél sem, és semmiesetre, sem állandó minden apró részletében egyetlen-egynél sem. Épen mint p. o. a politikai életben, ahol ennélfogva természet-ellenesnek és a parlamentáris rendszert egész mivoltából kiforgatónak tartom a pártszervezetet, mely mig békóba veri a pártkötelékbe tartozók gondolkozását, addig a priori fölöslegessé is teszi részökről ezt a fáradságot, csupán egyes kiválasztottak hivatásává téve a fejtörést, a többieknek meg egyedül a hozzájárulás jogát tartván fenn. Milyen más képe volna az egész politikai életnek, ha egyetlenegy klubban találkoznának a törvényhozók, és ugy itt, mint az országgyűlésen mindenki minden mástól függetlenül, szabadon nyilváníthatná elmélkedései és tanulmányai eredményét, az ilyképen soha nem meddő vita végén pedig kiki a maga belátása szerint adná szavazatát. Egy jó kormány így is megkapná rendesen a többséget, s az volna mellette a legékesebben szóló bizonyság, ha az összes pro és contra érvek felvonulása ős mérlegelése után, pártkényszer nélkül, az egyesek szabad szavazatával jutna diadalhoz. Az egyéniség elve a folytonos fejlődésnek és igy a protestantismusnak egyedül illetékes alapja. Ennek tiszteletben tartása folytonos kötelessége a protestáns egyháznak, ha élni akar és ha be akarja hivatását tölteni a Krisztus valódi vallásának terjesztése és az emberiség művelődése

A protestantisraus fogalma és l é n y e g e .

41

körül. Az egyéni vélemény jogosultságának elismerése és akárki vizsgálódási jogának szabadon hagyása nélkül a protestáns egyházak magok szállanak le arról a piedestalról, melyre az 1529-iki protestatio emelte őket, és amelyet, habár sokszor vétkeztek azóta ellene, de még mindig iránytűnek szeret tekinteni a protestáns egyháztagok nagy többsége. A protestáns egyházak a reformáció forrongási korszakának elmultával abban kerestek magok részére szilárd alapot, hogy a katholicismusnak a tridenti zsinaton jóformán megállapított tanrendszere hasonlatosságára szintén kijegeccsitsék saját hitrendszeröket. Ezt azután a reformáció szellemével és magoknak a hitvallásokat készítő egyéneknek az intentiójával is ellentétben végleges jegecesedésnek kezdték tekinteni némely reactionarius szellemű s a kortársak szeszélye és gyarlósága folytán időnként felülkerekedett elemek. Elnyomták aztán [nemcsak a „tévelygéseket" hanem még a „tévelygésekre" szerintök alkalmat adható nézeteket is. Pedig a protestánsok is szerettek volna a hit kérdéseivel behatóan foglalkozni, plane a kezökbe adott biblia nyomán, s nagy fajdalmokra lehetett sokaknak, hogy minduntalan beléütötték fejőket hol egy, hol más dogmába. Végre is öntudatra ébredtek s meggyőződvén róla, hogy nemcsak a katholikus egyház tekintély-elvében található meg a haladás ellensége, hanem a protestáns egyházak kijegecesedett orthodoxiájában is, egyre többen ós jobban kezdték tördelgetni vagy legalább is surolgatni ezeket a jegeceket. Sehogy se bírták megérteni, hogy miért legyen kiváltságuk eszméik hirdetésére kizárólag Ά hitvallások hajdani szerzőinek, s miért ne lehessen nekik is egyénenként, akik talán szintén tudnak annyit, mint amazok és vallásos érzésök ereje sem áll hátrább amazokénál ? A protestáns scholasticismus ellen fellépő coccejanismus, másrészről a Cartesius, Spinoza, Bayle bölcsészetének hatása alatt kifejlődött deismus és a nyomukon támadt felvilágosodottság. azután a theologiában fellépő szabadabb irányok: a neologia, naturalismus, rationalismus, tiibingai iskola, modern és szabadelvű theologia, vallástörténeti iskola általában mind az egyéniség jogára alapították s alapítják a hivatalos tantól eltérő nézeteiket s ezt az egyéni jogot oltalmazták a botránkozó és eretnek-üldözésre minden percben készen levő reactio ellen. A reactio csúnya munkáját ugyanis a protestantismus hitelének és becsületének roppant megrontásával majdnem állandóan folytatták a hivatalos egyház cégére alatt. Beugrottak a katholicismus részéről elhangzott ama szemrehányásoknak, hogy a protestantismus tért enged akárminő hitetlen ős anarchistikus felfogásoknak, s hogy megmutassák az ellenfélnek egyházok tanbeli és kormányzati rendszerének meg-

42

Zoványi

Jenő.

állapodott szilárdságát, korlátozólag és fegyelmezőleg léptek fel minden amattól eltérő nézettel szemben. Folytatják ezt a dísztelen munkát ma is, folytatják a szabadság ós tudomány palástja mögé bújva a szabadság és tudomány ellen. Pedig ennek az erkölcsi tekintetben minden kétségen kivül menthetetlen janus-arcu politikának még jogi jogosultsága is csupán abban az esetben lehetne, ha az egyház maga nyilvánosan és hivatalosan felmondván a haladás és vallástisztitás ügyének, ugy hiveit, mint hivatalnokait törvény szerint ós kifejezetten, előlegesen elkötelezne bizonyos hittételekhez. Mielőtt azonban az antimodernista esküt eként ünnepélyesen is letétetnék legalább az egyházi hivatalnokokkal: addig még mindig jogunk van követelni a lelkiismereti szabadságot és az egyéni vélemény jogosultságát, mint a Protestantismus lényegét, melylyel szemben vétséget követ el mindaz, aki ennek bármely minőségben és akármilyen mértékben sérelmére tesz. Ma, mikor a protestantismusnak e teremtő erejű szelleme kiáradt a közélet és tudomány egész terére, mikor áthatotta a társadalmat ós irodalmat egyiránt, és kizárólag a katholikus egyházi élet és tudomány — még az sem teljes mértékben — zárkózik el előle, meglepő anachronismus, hogy épen a protestáns egyház kebelében jelentkezzenek olyan tünetek, melyekről ezzel a szellemmel való szakításra és az ellenkező tábor segédcsapatává lenni készülődésre lehessen jogosan következtetni. Mert hát miben is áll az a vélemény-nyilvánítási szabads á g ? Abban, hogy akár valamely már ismeretes meggyőződéshez való csatlakozását, akár saját lelkében keletkezett uj gondolatát tartózkodás ós aggodalom nélkül, de minden bántalom és üldözés nélkül is kinyilváníthassa bárki. Az újszövetségi, de zsidó Gamáliel bölcsesége is ide irányult. Minő szégyen, hogy a keresztyénség annyira eltávolodott tőle, sőt akadt protestáns exegeta, aki ellenfelei iránti gyűlöletében arra az értelmezésre vetemedett, hogy a Gamáliel mondását „nem lehet mindenre alkalmazni"! A szellemi szabadság követelménye az az egyéni jog, hogy gondolkozhassék akárki is bármily dologról minden korlát nélkül. És ugyancsak a szellemi szabadság követelménye az az egyéni jog. hogy gondolatai eredményét semmitől se tartva közzé tehesse az illető mások számára is. A közérdeknek is követelménye ez. Minő nemes eszmék, bölcs gondolatok maradhatnak eltemetve egy-egy bátortalanabb ember lelke mélyén, ha nem részesül teljes kíméletben az egyénnek ez a joga. Pedig voltaképen nem is kíméletben, hanem egyenesen méltatásban kellene részesülnie igazság szerint. Hiszen az emberiség szellemi fejlődését kizárólag az uj eszmék hirdetői munkálták és végképen nem a hagyó-

A protestantisraus fogalma és l é n y e g e .

43

inányokon kérődzők s amazokat kiirtani törekvők. És akik dicsőitik Luthert, mert feltámadt a szerinte elavult és romlott nézetek ellon, nem önmagokkal jutnak-e a legnagyobb ellenkezésbe, midőn másokat meg agyongyaláznak, minthogy hasonlóképen elégedetlenek egyes szerintök elavult vagy romlott nézetekkel ? És micsoda talányos álláspont az, amely mig Calvinusnál minden áron önállóságot és egyéniességet iparkodik fölfedezni és megállapitni, hogy annál nagyobbnak tüntethesse föl, egyidejűleg a porba tipor mindenkit mást, ha önálló és egyéni nézetet nyilvánít akár a régebbi, akár az ujabb történeti szereplőkről ? Valeat, quantum valere potest! A türelmesség emez elvének kell megnyilvánulnia minden, de minden egyes esetben a régihez ragaszkodók részéről az uj ösvényen járók gondolatai irányában. Csakhogy épenugy viszont is 1 A legteljesebb szabadságra tarthat igényt a conservativ tanok hirdetése is a modern eszmék hirdetői részéről. Ritkán történt, hogy rövidesen uralomra jutottak ez utóbbiak amazokkal szemben; rendszerint akkor győz valami eszme, amikor már maga is kopottá lett a még ujabbakkal való súrlódás közben. De sajnos! az uj eszmék győzelme is sokszor j á r együtt azzal, hogy hivei ellene szegülnek a régi nézetek szabad hirdetésének. Sőt az is gyakran megtörténik, hogy még el sincs ismerve némely eszmék jogosultsága, követőik már is éktelen dühvel fordulnak a még ujabb eszmék és szószólóik ellen. Avagy nem akad-e p. o. a „szabadelvű" theologusok között, aki kész volna üldözőbe venni a Krisztus történeti valósága ellen kétséget támasztókat ? Félreértések kikerülése végett ki kell jelentenem e pontnál, hogy ami engem illet, feltótlenül meg vagyok győződve a Jézus egykori létezéséről, mert lehetetlenség, hogy eszmék csak ugy a levegőben teremjenek és fejlődjenek. Élő emberek lelke szükséges hozzá, hogy valami eszme vagy elv megfogamzzék benne s élő ember szava szükséges ahhoz is, hogy átültesse azt embertársai lelkébe. Ezért kellett múlhatatlanul valósággal élnie szerintem annak, aki az isten- és emberszeretet ama magasztos elvét hirdetni kezdte és közvetve kincsévé tette az egész embervilágnak. Ám azért mi jogon kárhoztathatom és üldözhetem az ő létezésében kételkedőket ? Hát ki biztosított engem afelől, hogy az én meggyőződésem a kész ós tökéletes igazság? Minő kinyilatkoztatás adta nekem olyan határozottan tudtomra, hogy épen nálam van letétemónyezve az igazság. Ember vagyok: csalódhatom. Csalódhatik ama másik is. Ha egyáltalában eldönthető valaha a kérdés, majd eldöntik a jövő nemzedékek. Elvégre nem az az érdeke sem az emberiségnek, sem a haladásnak, hogy minden áron az én meggyőződésem jusson diadalra, hanem

44

Zoványi J e n ő .

az, hogy lehetőleg az igazság érje el ezt az eredményt. Ha igazság az én véleményem, majd kiderül talán egyszer, de ha az derülne ki, hogy nem az, és én mégis csalatkozhatatlannak tartottam volna magamat és elfojtani próbáltam volna az ellenkező véleményt: oh ! beh nagy gyalázat mocskolná be emlékemet az utókor előtt. Mig tehát gondolat- és szólásszabadságot követelünk a magunk számára, ugyanakkor épenugy kötelességünk megadni még a velünk homlokegyenest ellenkező vélekedésüeknek is. Ha én szabadelvű álláspontot foglalok el a Pál apostol vagy Bullinger által hitt és vallott dogmákkal szemben és annyira jogosultnak tartom a magam állásfoglalását, hogy lemoshatatlan foltnak tartom az illető egyházon az érte való hivatalos eljárást: épen olyan örökös gyalázatnak tekinteném magamra nézve, ha ellene törnék akármelyik confessionalis meggyőződésű hitsorsosom ebbeli jogának. Vagy ha én p. o. a Jézus létezésére nézve fölmerült kérdésben a conservativabb állásponton levén, nagyon gonosz lélek volna az, ami arra vezérelhetne, hogy megtagadjam valamelyik szélsőbb irányú theologus-társamnak erre való jogosultságát vagy ebben való jóhiszeműségét. Mert hiába declamálom a legradikálisabb elveket, ha nincs meg bennem az a tulajdonság, hogy el tudjam tűrni az ellenvéleményt; és ha vesztére török annak, aki bármiben is eltérő álláspontra helyezkedett velem szemben: egész szabadelvüségem csak külső máz és alakoskodás, de korántsem egész lényemet átható valóság. Épen ezért tovább is megyek. Érvényben kell állania a vélemények e tiszteletben tartásának, ennek a türelmességnek nemcsak ugyanazon egyház kebelén belül, hanem bármely egyházzal és tagjaival szemben is. Ha panasszal és méltatlankodással emlegetjük a magyar protestánsoknak a katholikus egyháztól és az állami hatalomtól szenvedett üldöztetéseit: nem épen abban a mértékben tartozunk-e kárhoztatni azt az üldözést ás jogfosztást, amelyben a katholikusok részesültek volt Angliában? Ha súlyos Ítéletet mondunk a felekezeti fanatismus áldozataiért a katholikus egyházra: nem épen oly súlyos ítélettel kell-e megbélyegeznünk a szászországi lutheránus egyházat a Crell haláláért, vagy a genevait a Serveiéért és az ottani inquisitio számos többi áldozatáért? És ha ezt nem tesszük, sőt minden protestáns gondolkozás és minden keresztyén érzés ellenére védeni és menteni próbálgatjuk történetünk sötét oldalait: miféle kétlaki természet nyilatkozik meg bennünk, midőn egyidejűleg nem vesszük szintén védelmünkbe s nem leplezzük mentségekkel az ellenfél hasonló cselekedeteit, melyekre pedig neki több volt a lélektani alapja ugy dogmarendszerében (..extra ecclesiam non est salus"), mint az egész létének alapjául elfogadott tekin-

A protestantisraus fogalma ésl é n y e g e .49

tély-elvében? És ha hibáztatólag s lenézőleg emlegetjük, hogy a katholikusok katholikus történetet stb. kivannak: összefér-e a józan ésszel és tisztességgel ugyanakkor azért méltatlankodnunk és keseregnünk, mert valamelyikünk nem a magunk felekezeti szempontjainak irányítása mellett és képzelt érdekeink figyelemben tartásával tárgyalja a történetet stb ? Egyenlő mértékkel való mérés nélkül nincs igazságosság, igazságosság nélkül nincs tudományszeretet, tudományszeretet nélkül nincs haladás. De egyenlő mértékkel mérés nélkül nincs társadalmi béke sem. Mindezt kizárólag az egyéniség elvének csorbítatlan tiszteletben tartásával, a bármilyen nézet iránti legteljesebb türelmességgel érhetjük el. Ha velünk szemben netalán nem is gyakorolja a katholicismus — noha sok embere sokat haladt ezen a téren —: nekünk akkor se szabad vele szemben a türelmetlenség és elfogultság fegyvereihez nyúlnunk. A magunk törvényes jogai és a jogegyenlőség elvénél fogva megillető igazai melletti kitartó (s nem az eddigi lágymelegséggel és hátrálgatással folytatott) küzdelem között is soha egy percre sem szabad szem elől tévesztenünk az ellenfelekkel való honfitársi és testvéri viszonyunkat s a magok érdekei melletti állásfoglalásra való jogukat. Ennélfogva a küzdelem folyamán is érvényesülni tartozik mindig a békeszeretet, főleg pedig a társadalmi összeköttetés zavartalan fentartására való törekvés. Mi protestánsok nem harcolhatunk másféle fegyverrel, mint a törvény szerinti jogosság ós a meggyőződésünk szerinti igazság fegyvereivel, akár jogállás, akár hitelv felől foly a vita, már csak azért is, mert „exempla trahunt". Persze, ehhez az volna az „egy szükséges dolog", hogy első sorban a magunk kebelében t u d j u k érvényre juttatni a vélemény szabadságát, az egyéniség elvét. Mig magunk között is ellenségei vagyunk az ellentétes vagy eltérő felfogást nyilvánítóknak s személyében és állásában üldözőbe vesszük azt, aki nem ért velünk egyet, s a kezünkbe közérdek ápolására adott hatalmat magán bőszünk kielégítésére aknázzuk ki: addig nincs jogunk még csak emlegetni sem a katholikusok esetleges türelmetlenségét és szemökre vetni a nálok legalább becsületes őszinteséggel vallott, alattomban pedig nálunk is épenugy uralkodásra törő tekintély-elvet. Mig a legradikálisabb protestáns egyházban is felhangzik a panasz a tekintélyek hanyatlásáról: ugyan minő jogon tehetünk szemrehányást a katholicismusnak a csalatkozhatatlansági dogmáért? Mig a protestantismus princípiumaként hangoztatjuk a szabadelviiséget s amellett azt követeljük, hogy a magokat túlélt hagyományos nézetekkel szembe került felfogások csak felsőbb hatósági engedély után legyenek hirdet-

46

Zoványi J e n ő .

h e t ő k : minő jogunk van hozzá, hogy kárhoztassuk egy másik egyház fejének csaiatkozhatatlan jellegét ? Mig az egyéni nézetet még a tudomány terén is „tekintélyek" megszavaztatásáva! akarjuk elnyomni és amazzal szemben csaiatkozhatatlan igazságnak hirdetjük a többségnek kellő tanulmány hiján kialakult véleményét: addig ne követeljünk magunknak se jogokat, se egyenlő elbánást a többségben levő katholikusoktól és ne tulajdonítsunk egyházunknak a tudományok fejlesztése terén sem érdemet, sem hivatást, mert hiszen ilyen alapon legfeljebb plagiatorok hirdethetnek szabadon tudományos nézeteket, amennyiben ők mindig előlegesen gondoskodnak róla, hogy ne legyenek véleményökkel egymagokban. Vegyük már egyszer észre, hogy elhaladt mellettünk a modern korszellem s az sajátította ki tőlünk a mi egykori tulajdonunkat: az egyéniség elvét, a lelkiismeret szabadságát! Vegyük észre, de fontolóra is, hogy midőn a katholicismus elve annyira szembe került már a katholikus egyházhoz tartozóknak a zömével is, ugyanakkor a mi protestáns egyházaink mégis egyre lejebb szállanak számarányban és köztiszteletben egyaránt. Lássuk meg, hogy legcsekélyebb vonzerővel sem bírnak az amott magokat már otthon nem érző szabadabb gondolkozásuakra, ós gondoljuk meg, hogy a protestáns egyházak e hitelvesztettsége nem eredhet egyébből, mint a sajátmaga által elkövetett hibákból. Ha a protestáns egyházak ma is fennen lobogtatnák a protestantismus zászlaját s nem engedték volna oda önként mások kezébe a zászlórudat: a katholicismusban hazátlanul bolyongók nemcsak a másoktól hordozott zászló alatt, hanem természetszerűleg egyszersmind az ők táborukban találnák meg hónukat. Mig a katholicismus teljesen a múltból veszi erejét: a protestantismus szelleme naponként megifjítná a protestáns egyházakat és a jövőre is felruházná őket az idők minden változásában helyt álló képességgel. Ha a protestáns egyházak ismét elére állanának a haladás ügyének: milyen hamar u j életerőre kapnának meggyengült, elsorvadt tetemeik! Igazán kapóra jött az antimodernista eskü, hogy önmagoktól megborzadjanak a protestáns egyházak antimodernistái, ha ugyan öntudatra képesek még ébredni, s észreveszik, hogy mennyire sülyedtek a visszafelé való fejlődés utján. A Häckel kilépése már kemény intőjel volt : symbólizálta a protestáns gondolkozású egyháztagoknak azt a kiábrándulását, melyet egyházok protestáns-ellenes hivatalos működése támaztott bennök. Most ime itt az antimodernista eskü, amelyet magyar református körökben is élénken támadnak, anélkül, hogy meggondolnák, hogy épen őket illeti a kezdeményezés dicstelensége s a pápa talán öntudatlanul

A protestantisraus fogalma és lényege.

47

csak követte példájokat, de mindenesetre őszintébben. Mikor ugyanis ellenmondás nélkül kimondotta aref. egyház törvényhozása, hogy fegyelmi vétség lesz azontúl „a lelkészek, tanárok, tanítók és általában minden egyházi tisztviselő oly irása vagy tanítása, melylyel hivatalos esküjöket megszegik": nem tökéletesen ugyanazt cselekedte-e, mint a pápa az antimodernista esküvel ? Nem ugyanazt jelenti-e ama törvénypont szerint és óta a református egyházi hivatalnokok egykor letett hivatalos esküje rájok nézve, amit az antimodernista eskü jelent a katholikus papokra nézve, és nem épen-ugy igába van hajtva általa lelkök és lelkiismeretök, mint az antimodernista eskü befejező részlete által a katholikus papoké? Az által t. i., mely eként szól : „. . . Fogadom, hogy mindezeket hűségesen, teljesen és őszintén meg fogom tartani és sértetlenül meg fogom őrizni, s hogy ezektől sem tanításban, sem egyáltalában szóban vagy Írásban el nem fogok térni. Ezt igérem, erre esküszöm. Isten engem ugy segéljen és az ő szent evangeliuma!" Voltaképen az egész antimodernista esküben ez a lényeges. A többi egyszerűen hitvallástétel, melyet aggodalom ós lelkifurdalás nélkül letehet, aki tényleg hiszi a benne foglaltakat. De ez az utolsó kikezdés örök időkre leköti az illetőket, nem engedvén meg nekik, hogy bárminő beható tanulmányok után, bárminő mélyreható elmélkedések után csak a legkevésbbé is eltérjenek valaha e letett esküjök tartalmától. Épenugy, mint a református egyházi törvény, mely eleve fegyelmi vétségnek jelenti ki, ha valaki évtizedek folytán végzett kutatás és gondolkozás után bármiben is eltér az eskübo foglalt hitvallás szövegétől. Semmivel se akadályozza ez kevesbbé a tudományos búvárkodást, mint az antimodernista eskünek idézett részlete. Mert lehet-e Ott szó igazi tudományos vizsgálódásról, ahol a kutató és bíráló elme megállani kénytelen útjában, mikor beléütközik az esküjében emiitett hitvallás valamelyik tótelébe? Vagy lehet-e ott szellemi szabadságról beszélni, ahol bárminő eredményre j u t o t t is láthatatlan munkájában az egyén értelme, csupán azt szabad napvilágra hoznia, ami nem ellenkezik az esküjében emiitett hitvallás valamelyik tételével ? És lehet-e ott szó a protestantismushoz való hűségről, ahol nemcsak jogosult kritika és ellenző nézet áll szemben a kinyilvánított nézetekkel, hanem fegyelmi eljárásra, meghurczoltatásra és koldusbotra mondjuk: kivégzésre való kilátás is? Lehet-e ott egyáltalában szabadságról és tudományról beszélni, ahol egy esküben adott becsületszó örökre lenyűgözve tartja a gondolkozást s örökre lehetetlenné teszi a korszellemnek megfelelő uj nézetek kialakulását?

48

Zoványi Jenő.

Nagyon tévedne, aki azt hinné, hogy én most a magam esetére akarok czélozni. Arra nem illenek rá az itt elmondottak, mert én soha egyetlenegy hitvallás követésére sem tettem esküt, sem semmiféle dogmának a hívesére; nem jutott tehát vele sem tanításom, sem írásom a legcsekélyebb összeütközésbe sem, nem hogy megszegtem volna velők. Az én esetem tehát nem is kivégzés, hanem még ennél is több, mely mögött elbújhat a világ minden antimodernista esküje. Minden esetre szomorúan jellemző vonása, hogy a magyar református egyház egy akadémiai tanárral kezdte meg antimodernista actióját, ellenben ugyanakkor a pápa meg általában fölmentette az eskü letételének kötelezettsége alól a főiskolák tanárait s csupán azoktól követeli meg közülök, akik rendszeresen végeznek papi functiókat. És ugyancsak szomorúan jellemző, hogy mig a magyar református egyház nagyrészben egy egyháztörténeti szereplő megbirálása ós egy másikkal szemben alantasabb rangba helyezése miatt j á r t el igy : addig az antimodernista eskü határozottan és elvszerüleg választófalat húz a hit tárgyai és „a történelem közönséges eseményei" közé, s tényleg igen nevezetes kérdésekben eltűrte a vizsgálódásnak egyenesen érdekeibe ütköző eredményeit is. A lejtőről csak roppant erőfeszítéssel lehet visszatérni. Ám hogy bizonyos aggodalmakkal szemben megkönnyítsem az igaz protestantismushoz való visszatérést, tárgyam teljes megvilágítása végett el kell még mondanom, hogy mit tartok az absolut mértékű lelkiismereti szabadság kifejtett értelmezése mellett is e szabadsághoz nem tai'tozónak s ebből folyólag természetes kör- és határvonalának. Az egyéni vélemény hirdetésének határtalanul szabad volta mellett sem engedhető meg ugyanis szerintem, ami túlmegy a meggyőződés hirdetésének határain. A jogász ugyebár szabadon bírálhatja a törvényeket ? Az irodalom terén és a tanári katedrában még butaságnak is elmondhatja, amit egy országgyűlés alkotott és egy államfő szentesített. Ez mind szabad. De viszont tilos arra buzdítania polgártársait, hogy ne tartsák meg azt a helytelennek vélt törvényt. — Az orvos fedezhet föl uj gyógy eljárásokat ós gyógyszereket, ajánlhatja is őket közhasználatba vételre, fejtegetheti a tudomány terén (irodalomban és katedrában) előnyeiket, de nem vezetheti be őket a betegszobába és a kórházakba, míg hivatalos uton elfogadást nem nyertek. — Az ideális anarchistákat is tűri minden jogállam, közlönyeikért és elveik előszóval nyilvánításáért sem éri őket bántódás, de nem tűrheti őket, ha az actio terére lépnek, vagyis gyakorlatilag igyekeznek megvalósitni a fennálló rend összeroskadását czélzó eszméiket. A tudomány és propagandája tehát feltétlen szabad-

A protestantisraus fogalma és lényege.

49

sággal rendelkezik, de nem szabad az elveket az életben is érvényesíteni, mig annak rendje és módja szerint el nincs törülve a régi törvény vagy szabály és be nincs vezetve illetékes uton az u j eszméknek megfelelő. így vagyunk az egyházban is. A theologiai kutatás korlátlan, a kutatások eredményének napvilágra juttatása és terjesztése ezeknek a szokott módján, vagyis a tudományos katedrában és a tudományos irodalomban szintén korlátlan, ámde nem az a gyakorlati, tehát a lelkészi ós katechetai működésben való érvényesítése. Még általánosan vagy hivatalosan el nem fogadott uj elveknek a lelkészi szószékről avagy az alsóbbfoku iskolákban való hirdetése már komolyabb következményekkel járhat, azonban természetesen akkor is kizártnak tartom a protestáns egyházakban az eskü vagy a hithűség megszegése czímén való protestáns-ellenes eljárást, hanem a körülményekhez képest közbotrány okozása vagy egyéb efajta cselekvény miatt. Egyáltalában nem jár ez együtt az egyéni meggyőződés korlátozásával, mert van kivezető ut a talán ugylátszó dilemmából. Ismerek olyat, aki tizenkét évig folytatott lelkészi működést, de soha nem prédikált sem a meggyőződésével ellenkezőt, sem dogmába ütközőt, irodalmi téren azonban teljességgel nem szűnt meg kifejezést adni szabadelvű theologiai nézeteinek és minden részrehajlástól mentes irányban folytatta tudományos buvárlatait is. Gyönyörű tág tere nyílik egy szabad szellemű lelkésznek a dogmák egyenes tagadása nélkül is a felvilágosodott gondolkodás terjesztésére, a dogmáktól független vallásos és erkölcsi nézeteinek hallgatói lelkébe való átültetésére, mert egy jóravaló prédikátor egész lelkét kitárhatja hallgatói előtt a nélkül, hogy csak egyet is megbotránkoztatna közülök. Ha nem egyezik a meggyőződésével, ne prédikáljon dogmát, hagyja azt az orthodoxusoknak! Tovább megyek. Nem ugyan az imént felsorolt példák analógiájára, hanem a dolog természetéből folyólag a tudós részéről is képtelenségnek tartom, hogy a tanári katedrán, avagy írásban agitatiót indítson akár általában a dogmáknak, akár egyiköknek vagy másikuknak a hivatalos eltörlésére. Hiszen épen a protestáns állásponttal, azaz a dogmák kötelező voltának tagadásával és igy a saját felfogásával sem fér össze, hogy eltörlésökre törekedjék vagy plane uj dogmák alkotását és életbe léptetését kísérelje meg. Ez contradictio in adjecto volna, melyre csak kificzamodott észjárás lehetne képes. Viszont a dogmatikus állásfoglalás hasonlóan kizárván az ily fajta törekvést, mindenkire nézve érvényben marad a confessio, egyikre ugy, mint hitének tolmácsa, másikra ugy, mint a mult idők vallásos gondolkozásának tiszteletreméltó ereklyéje. Theol. Szaklap. IX. évf.

4

50

Zoványi Jenő.

És megmarad mind a szabadelvűek, mind az orthodoxusok részére arany-igazságul az az elv, amit egy nagynevű orthodoxus tudós eképen öntött előttem szavakba : „Nem az a fontos, hogy te kevesebb, én még több dogmát hiszek; hanem az, hogy te elismered-e az én jogomat arra, hogy több dogmát higyjek, és én elismerem-e a te jogodat arra, hogy kevesebbet higyj." Mert ez és nem egyéb a hamisítatlan protestáns gondolkozás. Ez az igazi lelkiismereti szabadság: önmaga részére fentartani az egyéniség jogát, de másnál is csorbítatlan mértékben respectálni. Nem fér össze vele a más hitének kigúnyolása sem. Elvégre ugyancsak a türelmességből foly az is, hogy tisztelettel legyünk felebarátaink hite iránt. Még az idegen vallásfelekezetüek hittételeire sem tesz valóban szabadelvű ember semmiféle gúnyos megjegyzést. Gúnyra legfeljebb az a minden protestáns szellemmel ellentétes csalatkozhatatlansági érzet szolgál reá méltán, mely annyiszor és annyira elfogja nálunk — óh! nem a tudósokat, hanem az egyház hivatalos, közigazgatási közegeit. Ezek gyakorta azt hiszik, hogy mert a fegyelmi bíráskodás valamivel magasabbrendű functiója is az ők kezökbe van adva, maga az egyház nem egyéb, mint őkmagok, s az ellenök való kifogás — még ha alapos is — voltaképen az anyaszentegyház ellen való lázadás. Ebből az obscurus felfogásból ered aztán a helyi klikkek uralma, mert a gyengébb értelmiségű emberek rendszerint hajlandók a látszólagos hatalom birlalói mellé csatlakozni. Ha tiszta zsinatpresbyteri egyházalkotmányuk volna a magyar protestáns egyházaknak, ez az aristokratikus uralom persze nem fejlődhetnék ki, de még a consistorialis és hierarchikus kormányzati elemekkel telített és zsinatpresbyterinek csak elnevezett rendszer mellett se volna szabad kifejlődnie, ha a hamisítatlan protestáns szellem és demokrata irány hatná át az egyházi közigazgatás mindennapi szükségletet képező, de épen azért többnyire ephemer jellegű és értékű ügyeiben foglalatoskodókat. A csalatkozhatatlansági érzetnek, sőt tudatnak szinte a nevetségességig fokozódó túltengése néha napján azt a gondolatot kelti eszméletre és öntudatra ébredő lelkekben, hogy talán még könnyebb és czélszerübb volna egyetlen pápát ismerni magunk felett, mint ezt a sok apró pápácskát, akik a magok szellemi sivárságában semmiképen nem bírják elviselni a mások egyéniségének megnyilatkozásait. Itt az ideje szakítani már ezzel az egyházainkat szellemi, erkölcsi és anyagi tekintetben régóta egyiránt hanyatlás felé vivő rendszerrel, mely olyan szoros és benső összefüggésben áll a Protestantismus fogalmának és lényegének köztünk való elhomályosodásával. Minden felett pedig akárhogy is, de t é r j ü n k vissza ehhez a lényeghez : a gondolat- és

A protestantismus fogalma és l é n y e g e .

51

szólás-szabadság tiszteletben tartásához, az ellenvélemény iránti türelmességhez, a tekintély-elv feltétlen kerüléséhez és elvetéséhez. így még remélhetnek jobb jövőt és felvirágzást a protestáns egyházak, máskülönben elsorvadnak a papismusnak és a korszellemnek egymás ellen folyton t a r t ó küzdelmében, s ez utóbbi ellenében amannak alkotván tartalékát, végre is az leend a természetes sorsuk, hogy belézíillenek lassanként. A mai viszonyokból Ítélve, nem sok önmegtagadás kell hozzá részökről. Zoványi Jenő.

4*

Az ál Máté. A boldogságos

Mária származásáról és az Üdvözítő ségéről szóló könyv kezdete.

gyermek-

Irta a boldog emlékű Máté evangélista héberül s latinra fordította a boldog emlékű Hieronymus presbiter. A)

Gromaiius és Heliodorus püspökök Hieronymus szerelmetes testvérüket köszöntik az Úrban! Szűz Máriának a származását és a mi Urunk Jézus Krisztus születését és gyermekségét megtaláljuk az apokrifus könyvekben. Bennük azonban sok olyan dolgot találunk megírva, a melyek a mi hitünkkel ellenkeznek, s a melyekről azt tartjuk, hogy mind egyetemlegesen vissza kell utasítani, nehogy a Krisztus ezen dolgából esetleg az antikrisztusnak szerezzünk örömet. Mikor ezeken tépelődtünk, megjelentek Parmenius és Virinus szent férfiak, akik azt mondották, hogy Szentséged ráakadt a boldogságos Máté evangélistának egy héber kézirású tekercsére, a melyben állítólag úgy magának a szűz anyának az eredete, mint a mi Üdvözítőnknek a gyermeksége is le van írva. Azért is maga a mi Urunk Jézus Krisztus által kérve k é r j ü k Kedvességedet, hogy azt fordítsd le a héberből latinra, nem annyira a Krisztus jelessógeinek megtudása, mint inkább az eretnekek fortélyainak kizárása érdekéből, a kik hogy a helytelen tanokat megalapítsák, a Krisztus születésére vonatkozó jó tudósításokat a tulajdon hazugságaikkal elegyiték, hogy az élet édességével fedjék el a halál keserűségét. A legtisztább szeretet bizonysága legyen hát, hogy akár a te kérő testvéreidet hallgasd meg, akár

A z ál Máté.

53

hogy a szeretet adóját kívánó püspököknek add meg, a mit jónak vélsz. Isten veled ós könyörögj érettünk. B)

Hieronymus, Krisztus csekély szolgája köszönti az Úrban Chromatius és Heliodorus szent és boldogságos püspök urakat! Ki az aranyat rejtő (illetőleg aranyról tudó) földet ássa, nem ragadja meg tüstént bármit hoz is napfényre a vájt akna, hanem mielőtt még a majdan fénylő ércet a villogó csáklya felszínre hozná, egyelőre még a hantok túrásával ős felforgatásával késlekedik és a remény táplálja azt, akit a nyereség még nem gazdagított. Nehéz feladat szakadt a nyakamba, mikor Boldogságtok azt kivánja tőlem, amit mindenkinek hozzáférhetőleg szent Máté se kivánt megíratni. Mert ha titokzatosabb nem volna, akkor ahhoz az evangéliomboz, amelyet kiadott, bizonyosan hozzáfűzte volna. Ámde ezt a könyvecskét héber betűkkel pecsételte le, amelyet ki sem adott eddigelé úgy, hogy azt a héber betűs sajátkezűleg irott könyvet ma csak a legkegyesebb emberek tarthassák birtokukban, akik azt elődeiktől idők folyamán át örökölték. Minthogy pedig ezt a könyvet soha senkinek sem adták még oda lefordításra, a szövegét más és máskép hagyták hátra: aminek az lett a következménye, hogy a manicheusok tanítványa, névszerint Leucius, aki az Apostolok Cselekedeteit is sok nyelvbeli ferdítéssel irta meg, mikor ezt a könyvet kiadta, nem építésre, hanem rombolásra szolgáltatott anyagot s mivel ezt a zsinat is bizonyította, reá az egyház egész helyesen nem is hallgat. Most azonban hallgasson el az ellenfelek marakodása, hiszen ezt a könyvecskét nem toldjuk a kanonikus iratokhoz, hanem csak egy apostol ős evangélista irását fordítjuk le az eretnekség csalárdságainak leleplezésére. S ebben a munkában éppen olyan kegyes püspökök parancsának engedelmeskedünk, mint a milyen istentelen eretnekekkel szállunk szembe. A Krisztus szeretetének teszünk hát eleget, abban a hitben, hogy azok imái fognak támogatni, akik a mi Üdvözítőnk szent gyermekségének történetéhez a mi engedelmességünk révén juthatnak hozzá.

54

Raffay Sándor.

1. Fejezet. Abban az időben volt Jerusálemben egy Júda törzséből való Joáhim nevű ember: Ez a tulajdon juhainak a pásztora volt, félve Istent a maga egyszerűségében és kegyességében. Mi gondja se volt a nyájain kivül, a melyeknek gyümölcsével minden istenfélőt segített, a mennyiben Isten félelmében és ismeretében járva kettős áldozatot hozott, egyet a küzködők javára, egyet meg azoknak, akik azokat szolgálták. így hát a bárányokból csakúgy, mint a juhokból ós a gyapjúból, valamint mindennemű vagyonából amit csak sajátjának mondhatott, három részt különített el: egyet adott az özvegyeknek, árváknak, utasoknak és a szegényeknek; a másik részt azoknak, kik az Istent szolgálták ; a harmadik részt pedig magának és a saját egész házának tartotta fenn. Mivelhogy pedig ezt tette, az Isten megsokszorozta az ő nyájait úgy, hogy Izrael népe között nem volt neki mása. Ezt pedig már a tizenötödik életévétől igy kezdte cselekedni. Mikor aztán húsz esztendős lett, feleségül vette Izahárnak a lányát Annát, a maga törzséből, vagyis a Dávid nemzetségéből. Már húsz esztendőn át élt vele együtt a nélkül, hogy tőle akár fiút, akár leányt kapott volna. 2. Fejezet. Történt egyszer, hogy az ünnep napjain Joáhim is azok között állott, akik az Urnák égő áldozatot szolgáltattak, készen tartva ajándékait az Úr szine előtt. Ekkor a templomnak Ruben nevű jegyzője hozzálépve azt mondta neki: — Nem szabad neked az Isten szentségeit kezelők között tartózkodnod, mert téged nem áldott meg az Isten annyira, hogy utódot adjon neked Izráelben. így megszégyenítetve a nép előtt, sírva távozott el az Űr templomából s nem tért vissza otthonába, hanem elment a barmaihoz s pásztorait nagy messzire a hegyek közé vezette úgy, hogy felesége Anna, öt hónapon át semmi hírt se tudott róla kapni. Akkor Anna sírva monda az δ imádságában Uram, Izráelnak erős Istene, ha már fiakat sem adtál én nekem, miért veszed el tőlem még a férjemet i s ? Hiszen lám már

Az ál Máté.

55

öt hónap múlt el, hogy nem látom az én férjemet. S azt sem tudom, meghalt-e, hogy legalább temetéséről gondoskodhattam volna. Miután már igen sokat sírdogált a házi kertecskéjében, imádkozás közben felvetette szemét az Úrhoz, egy verébfészket pillantott meg a babérfán és sóhajtozva emelte fel a szavát az Úrhoz, mondván: — Mindenható Úr Isten, aki minden teremtménynek adtál fiakat, a vadaknak, az igavonóknak, a kígyóknak, a halaknak, a szárnyasoknak és mind örvendeznek a fiaiknak, egyedül csak engem zársz ki a te jóságodnak ajándékából ? Te tudod Uram, hogy házasságom kezdete óta meg-megfogadtam, hogy ha akár fiút, akár leányt adnál, odaviszem őt neked a te szent templomodba. Mikor ezt elmondta, nyomban megjelent előtte az Úrnak angyala, mondván : — Ne félj Anna, mert sarjat szándékozik neked adni az Isten, és majd a mid lesz, azt az idők végezetéig mindenki csodálni fogja. Mikor ezt elmondta, eltűnt a szemei elől. Ο pedig reszketve és szorongva, hogy ilyen látomást látott és ilyen beszédet hallott, szobájába ment és ágyára rogyott, mint egy halott s egész nap és egész éjjel nagyon félt ős folyton imádkozott. Azután magához hívta a szolgálóját és azt mondta neki: — Látod, hogy özvegységre jutottam és szorongás fogott el s mégsem akartál hozzám be sem nézni ? Mire az mormogva igy felelt: — Ha Isten a te méhedet bezárta, férjedet meg elvette tőled, mit csináljak én veled!? Ennek hallatára Anna még jobban sírt. 3. Fejezet. Ugyanakkor a hegyek között, ahol Joáhim a nyájait legeltette, egy ifjú jelent meg és azt mondta neki: — Miért nem térsz vissza a feleségedhez ? — Húsz esztendeje az enyém, feleié Joáhim, s ha már az Isten nem akar nekem tőle fiakat adni és az Isten templomából szégyen szemre elűztek, ugyan minek térnék hozzá

56

Raffay Sándor.

vissza, ha egyszer elűztek és kinéztek? Már én csak maradok az én juhaimmal, a mig Isten látnom engedi a napot, de szolgáim által a szegényeknek, özvegyeknek, árváknak és az Isten szolgáinak szívesen kiszolgáltatom a maguk részét. Mikor ezt elmondta, így válaszolt neki az ifjú : — Az Isten angyala vagyok én, ki ma a te siránkozó és imádkozó feleségednek megjelentem és megvigasztaltam őt, amit tudj meg, hogy tőled leánykája lesz. Ez majd az Isten templomában él és a Szentlélek benne nyugszik meg és az δ boldogsága meghaladja az összes szent asszonyokét úgy, hogy senki sem mondhatja, hogy előbb is volt már olyan, de sőt még utána sem lesz soha hozzá hasonló ezen a világon. Ezért hát szállj le a hegyekről, térj vissza a te hitvesedhez és úgy találod őt, hogy viselős, mert az Isten utódot támasztott benne, a miért hálákat adhatsz Istennek, és az ő magva áldott leszen, sőt ő maga is áldott lesz és örök áldás anyjává válik. Imádva őt, azt mondta neki Joáhim : — Ha előtted kegyelemben állok, ölj le egy kissé az én kunyhómban és áldj meg engem, a te szolgádat. — Ne mondd magad szolgának . . . mondá neki az angyal, hanem szolgatársamnak, mert hiszen egy azon Úrnak a szolgái vagyunk. Mivel pedig az én eledelem láthatatlan és az én italomat halandó emberek nem láthatják, igy hát nein szükség engem arra kérned, hogy a te kunyhódba betérjek, hanem amit nekem szántál, egészen égő áldozatban hozd meg az Istennek. Akkor Joáhim egy hibátlan bárányt hozott elő és azt mondta az angyalnak: — Magamtól nem mertem volna egészen égő áldozatot hozni az Istennek, ha a te parancsod meg nem adta volna nekem az áldozó papság jogát. — Én sem bíztatnálak az áldozásra, feleié az angyal, ha nem ismerném az Úr akaratát. Lón aztán, hogy amikor Joáhim az Istennek az áldozatot hozta, az áldozat illatával, mintegy a füsttel egyszerre csak felszállott az angyal az égbe. Akkor Joáhim arcra borult ós hat órától kezdve egész estig úgy feküdt. Odamenve az ő szolgái és béresei s nem

Az ál Máté.

57

tudván, mi történt, megrettentek, s azt hivén, hogy öngyilkosságot akart elkövetni, hozzá mentek s nagy nehezen felemelték a földről. Mikor ezeknek elbeszélte, mit látott, nagy bámulattal és álmélkodással nógatták őt, hogy haladéktalanul teljesítse az angyal parancsát és tüstént térjen vissza a feleségéhez. Mig azonban Joáhim szivében azt hánytorgatta, hogy visszatérjen-e, álomba merült, s ime az Úr angyala, aki neki ébren megjelent, álomban is megjelent, mondván: — Én vagyok az az angyal, akit őriződül adott az Isten, szállj le haladéktalanul és térj vissza Annához, mert azok a jó cselekedetek, amelyeket te és feleséged Anna végeztetek, a magasságos előtt ismeretesek és olyan utód adatott nektek, a milyen kezdettől fogva sem a prófétáknak, sem a szenteknek nem volt s nem is lesz. És lőn, hogy a mikor Joáhim az álomból felébredt, magához hívta pásztorait és elmondta nekik az álmát. Do azok kérve-kérték urukat ós azt mondták neki: — Vigyázz, hogy az Isten angyalát valamikép meg ne vessed, hanem sietve kerekedjünk fel és lassanként legeltetve menjünk le. Mikor már harminc napja mentek és közel értek, Annának imádság közben megjelent az Úrnak angyala mondván: — Eredj le az u. n. aranykapuhoz, menj a férjed elé, mert ma hozzád jön. Erre az szolgálóival együtt hamarosan lefutott ós épen a kapuban állva, imádkozni kezdett. És a mikor már sokáig várakozott és a hosszas várakozásban kimerült, felemelve a szemeit, látta jönni Joáhimot az ő nyájaival és hozzáfutva Anna a nyakába esett, hálát adva Istennek e szavakkal: — Özvegy voltam, de már nem vagyok az; meddő voltam s ime már fogantam. És nagy áldomást csaptak az összes szomszédaikkal és ismerőseikkel úgy, hogy Izrael egész tartománya ezen a hiren örvendezett. 4. Fejezet. Ezután kilenc hónap elteltével Anna leánykát szült és Máriának nevezte azt el. Mikor már harmadik éve szoptatta őt, egyszer Joáhim meg a felesége Anna elment az Úrnak

58

Raffay Sándor.

templomába és áldozván beadták a leánykájukat Máriát a szüzek otthonába, akik éjjel-nappal az Isten magasztalásában foglalatoskodtak. Mikor őt az Úr temploma elé letették, a tizenöt lépcsőt oly gyorsan futotta meg, hogy egyáltalán nem tekintett hátra, még csak azért sem, hogy a gyermekek szokása szerint a szüleit megkeresse. Ε tettén mindenki egészen elámult, úgy hogy még maguk a templom papjai is csudálkoztak. 5. Fejezet. Akkor Anna Szentlélektől eltelve, mindenki előtt azt mondotta: — A Seregek ura Istene megemlékezett az ő beszédéről és meglátogatta az ő népét az ő szent látogatásával, hogy azokat a népeket, amelyek ellenünk felkeltek, megalázza és szivüket magához fordítsa. Meghallgatta a mi könyörgéseinket és a mi ellenségeink támadásait elhárította rólunk. A meddő asszony lett, s ime ujjongást és vidámságot szült Izraelben. Most már hozhatok majd az Úrnak ajándékot, és nem akadályozhatnak meg ebben az én ellenségeim! Az Úr fordítsa azok szivét hozzám ós adjon nekem örökké tartó örömöt. 6. Fejezet. Máriát pedig az egész nép csodálta. Mikor három esztendős lett, oly határozott lépésekkel járt, oly éretten beszélt s úgy buzgólkodott Isten magasztalásában, hogy nem gyermeknek, hanem felnőttnek tünt fel, s úgy buzgólkodott az imádkozásokban, mintha már harminc esztendős lett volna. Az arca úgy ragyogott, mint a hó, hogy alig lehetett rátekinteni. Szövéssel foglalkozott s mindazt, amit az idősebb aszszonyok elkészíteni nem bírtak, gyenge kora dacára ő magyarázta meg. Törvényül szabta magának, hogy reggeltől a harmadik óráig imádkozással tölti az időt, a harmadiktól a kilencedik óráig szövéssel foglalkozik, a kilencedik órától kezdve azután nem hágy fel az imádkozással mindaddig, mig meg nem jelenik neki az Úrangyala, hogy annak kezéből az élelmet vegye át és mind jobban és jobban halad az Isten imádásában. Szóval az idősebb szüzekkel. együtt az Isten szolgálatában annyira kiképezték,

Az ál Máté.

59

hogy többé senki sem múlhatta fölül a virrasztásokban, senki sem volt tanultabb az Isten törvényében, alázatosabb a megalázkodásban, Ízlésesebb a Dávidi versekben, kedvesebb a szeretetben, tisztább a szüzességben és tökéletesebb minden erényben, mint ő. Állhatatos, szilárd, változhatlan volt hát s naponként tökéletesedett. Őt senki sem látta haragvónak, soha senki sem hallotta öt rosszat beszélni. Sőt minden beszéde úgy telve volt méltósággal, hogy úgy látszott, Isten van a nyelvében. Folyton a törvény hirdetésében vagy kutatásában mozgott és folytonosan őrködött a társai felett, nehogy valamelyikük csak egy szóval is vétkezzék, vagy valami nevetésben törjön ki, vagy hogy társával szemben igaztalanságba vagy kevélységbe essék. Szünet nélkül áldotta az Istent, s nehogy esetleg az Isten magasztalásában még csak a köszöntéssel is zavarhassák, ha őt valaki köszöntötte, viszonzásúl „Dicsértessék az Isten"-nel felelt. így hát tőle eredt, hogy az emberek, ha egymást kölcsönösen köszöntik „Dicsértessék az Isten"-nel válaszolnak. Csak annyi élelmet vett magához, amennyit naponként az angyal kezéből kapott, a papoktól járó eledelt pedig a szegényeknek osztogatta ki. Gyakorta látták, mikor angyalokkal beszélgetett s azok kész kedvességgel engedelmeskedtek neki. Ha pedig valaki betegségében megérintette őt, tüstént gyógyultan tért haza. 7. Fejezet. Akkor Abiathár pap mindenféle ajándékokat hordott a főpapoknak, hogy Máriát a fia számára feleségül kapja meg. De Mária visszautasította mondván: — Lehetetlen az, hogy ón férfit ismerjek vagy engem férfi ismerjen. A főpapok azonban és az összes rokonai is azt mondták neki: — Istent a gyermekekben kell tisztelni és az utódokban imádni, amint az mindig szokás volt Izráelben. Mária azonban felelvén mondá nekik : — Istent mindenek előtt a tisztaságban kell tisztelni, amint az általánosan el van fogadva . . . Mert Ábel előtt

60

R a f f a y Sándor.

senki sem volt igaz az emberek között, ő is csak áldozata miatt tetszett az Istennek és attól öletett meg, aki nem tetszett. Mégis két koronát nyert: az áldozatét ós a szüzességét, mivelhogy az ő testéhez mocsok sohasem tapadt. Aztán Illés is ínég testben ragadtatott fel, mert testét szűzen megőrizte. Ezt tanultam én az Isten templomában gyermekségemtől fogva, hogy Istennek kedves csak a szűz lehet. Ezért hát azt tökéltem el magamban, hogy férfit egyáltalán nem akarok ismerni. 8. Fejezet. Lőn azonban, hogy mikor 14 éves lett és így bekövetkezett az az eset, amelyről a farizeusok szokták mondani, hogy már nem engedhető meg leánynak az Isten templomában való tartózkodása, akkor azt eszelték ki, hogy kikiáltó küldessék Izráel összes törzseihez, hogy harmadnapra mind gyülekezzenek össze az Ür templomában. Mikor aztán az egész nép összegyülekezett, Abiathár főpap felkelt s a felsőbb lépcsőkre ment, hogy az egész nép láthassa és hallhassa. Mikor teljes csend lett, így szólt: — Hallgassatok rám Izráel fiai, s figyelmeteket fordítsátok az én szavaimra. Amióta ezt a templomot Salamon megépítette, mindig voltak abban királyoknak, prófétáknak, s a legfőbb papoknak ős áldozóknak szűz leányai, s nagyszerűek és csodálatosak voltak. De mikor a törvényes kort elérték, házasságra léptek s elődeik szokását követék és tetszettek Istennek. Csak egyedül Mária jött rá az Isten tetszésének új rendjére, megfogadván Istennek, hogy szűznek marad. Azt gondolom hát, hogy a mi kérdésünk és az Isten felelete alapján tudhatjuk csak meg, kire kell őt megőrzés végett rábizni ? A beszéd tetszett az egész gyülekezetnek. Akkor a papok sorsot vetettek Izráel tizenkét törzsére ós a sors Júda törzsére esett. A pap ekkor azt mondta: — Holnap bárki, akinek felesége nincsen, jöjjön el és hozzon vesszőt (botot) a kezében. Ekkor az ifjakkal együtt József is elhozta a vesszőt. S miután a főpapnak átadták a botjaikat, az Istennek

A z ál Máté.

61

odavitte a szentséget és megkérdezte az Urat. Az Úr pedig azt mondta neki: — Vidd be mindnyájuk botjait a szentek szentébe, hadd maradjanak ott. S hagyd meg nekik, hogy reggel menjenek hozzád a botjaik átvétele végett. Egy botnak a végéből majd galamb jő ki és száll az égbe. A kinek a kezébe visszaadott botban ez a jel adatik, annak kell Máriát megőrzés végett átadni. Lőn, hogy másnap mind korábban jöttek, mint várni lehetett és az áldozás megtörténte után a főpap bement a szentek szentébe, hogy kihozza a botokat. S mikor egyenként kiosztotta és egyetlen botból sem jött ki galamb, Abiathár főpap felöltözött a tizenkét csengetyűsbe, meg a főpapi ruhába és belépve a szentek szentébe, áldozatot gyújtott. S imádkozása közben megjelent neki az angyal, mondván: — Ez a botocska itt a legrövidebb, amelyet észre nem vettél, pedig a többivel együtt tetted ide: most ha majd ezt kiviszed és átadod, benne nyilvánul ki az a jel, amelyről neked szóltam. Ez a bot pedig Józsefé volt, a ki törődött volt, mert már öreg is volt és egyáltalán nem gondolt arra, hogy valamikép rá kényszerítsék őt annak (Máriának) átvételére, azért nem is akarta keresni a botját. S mialatt ott álldogált szerényen és leghátul, Abiathár főpap nagy hangon rákiáltott mondván: — Jer és vedd át a botodat. József pedig remegve ment oda, hogy a főpap olyan nagy hangon hivta őt. De alig nyújtotta ki a kezét, hogy átvegye a botját, annak a hegyéből tüstént egy hónál fehérebb, nagyon remek galamb jött elő ós egy ideig a templom mennyezete körül repdesve az egekbe szállt. Akkor az egész nép kifejezte jókívánságait az öregnek, mondván : — Boldoggá lettél a te vénségedben, hogy téged az Isten alkalmasnak nyilványitott arra, hogy Máriát magadhoz vegyed. Mikor pedig a papok is azt mondták neki: — Vedd őt magadhoz, mert Júda egész törzséből egyedül téged választott ki az Isten. De ő kérni és kérlelni kezdte őket és szégyenkezve mondogatta:

62

R a f f a y Sándor.

— Öreg vagyok, fiaim is vannak, miért adjátok hát nekem azt a leánykát! Akkor azt mondta neki Abiathár főpap : — Emlékezzél József, miként vesztek el Nathan, Abiron és Kóré, mert hogy az Isten kívánságát megvetették. így lenne veled is, ha azt, a mit az Isten parancsol neked, megvetnéd. — Nem vetem hát meg az Isten akaratát, mondá József, hanem őrizője leszek, mig az Isten akaratából meg nem tudhatom azt, hogy fiaim közül melyik teheti őt házastársává. Adjatok hát néhány szüzet az ő társai közül, a kikkel addig idejét eltöltse. Abiathár főpap erre így felelt: — Néhány szüzet adunk hát az ő vigasztalására, a míg a kitűzött nap be nem következik, a melyen őt elvedd, mert mással nem köthet házasságot. Akkor József más öt szűzzel együtt, hogy azok is József házában lakjanak, magához vette Máriát. Ezek a szüzek a következők voltak Rebeka, Zefora, Zsuzsanna, Abigél és Zahel. Ezeknek a főpapok selymet, jácintot, gyapotot, karmazsint, bíbort ós lent adtak. Egymásközt aztán sorsot vetettek, hogy ki melyiket csinálja s így esett, hogy Mária a bibort kapta az Úr templomának függönyéhez. Mikor ezt megkapta, azt mondták neki a szüzek: — Hogy csak a bíborra méltatott az Úr, ezzel azt akarja jelezni, hogy te vagy mindnyájunk közt a legcsekélyebb. S ezt mondva, tréfás kötődéssel a szüzek királynőjének kezdték őt mondogatni. De mialatt egymás között ezt tették, az Úr angyala jelent meg közöttük és mondá: — Ez a beszéd nem tréfa dolog, hanem a legigazabb jövendölés. Az angyal láttára és beszédére megrettentek és kérték Máriát, hogy legyen elnézéssel és könyörögjön értük. 9. Fejezet. Másnap, mikor Mária a pataknál állt, hogy a korsóját megmerítse, az Úrnak angyala jelent meg neki és mondá : — Boldog vagy Mária, mert méhedben lakást készítettél

Az ál Máté.

63

az Úrnak. íme fény j ő le az égből, hogy te benned lakozzék és általad majd az egész világra szétsugárzik. Harmadnap megint, mikor ujjaival a biboron dolgozgatott, egy ifjú lépett hozzá, a kinek a szépségét ki sem lehet beszélni. Láttára Mária elképedt és megremegett. Az azt mondta neki: — Ne félj Mária, kegyelembe jutottál Istennél: ime fogansz és királyt szülsz, a ki nemcsak a földön, hanem az égben is uralkodik és országol majd mindörökké. 10. Fejezet. Mig ezek történtek, addig József a tengermelléki Kapernaumban volt munkájával elfoglalva. Mert ács volt. Kilenc hónapig időzött ottan. Mikor hazatért, Máriát viselősnek találta. Egészen elrémült és szorongásában felkiáltott mondván: — Uram Isten, vedd el az én lelkemet, mert inkább halálra, mint életre vagyok én méltó! Akkor azok a szüzek, akik Máriával voltak, azt mondták neki: — Mit beszélsz, urunk József? Mi tudjuk, hogy férfi nem nyúlt hozzá, nem érintette ő t ; mi tudjuk, hogy épsége és szüzessége mocsoktalanúl megmaradt ő benne. Mert Isten őrizte őt, velünk együtt folyton imádkozott, vele naponként beszél az Úr angyala, naponként az angyal kezéből kapja táplálékát. Hogyan lehetne hát, hogy bármi bűn akadna ő benne!? De ha azt akarod, hogy a mi gyanúnkat kifejezzük, hát azt a terhességet nem okozhatta más, mint az Isten angyala. József pedig mondá: — Miért akartok félrevezetni, hogy elhigyjem, hogy az Isten angyala tette őt terhessé? Mert hisz megtörténhetik, hogy valaki az Isten angyalának mondotta magát és megcsalta őt. így szólva sírni kezdett és mondá: — Milyen arccal megyek majd az Isten templomába? Milyen szemmel nézek majd az Isten papjaira? Mit csináljak? Erre aztán azt gondolta el magában, hogy elrejtőzik, őt meg elbocsátja.

64

R a f f a y Sándor.

11. Fejezet. A melyik éjjelen aztán elhatározta, hogy útrakél és futva elrejtőzik, azon éjjelen ime megjelent neki az Úrnak angyala álmában mondván: — József, Dávidnak fia, ne félj magadhoz venni Máriát, a te feleségedet, mert a mit méhében hordoz, a Szentlélektől van az. Fiút is fog szülni, aki Jézusnak neveztetik, mert δ szabadítja majd meg az δ népét a bűneiből. Azután felserkenve József az álomból, hálákat adott Istennek, majd Máriával és a vele levő szüzekkel beszélt és elmondotta nekik látomását. S megvigasztalódva Mária fölött, mondá: — Vétkeztem, hogy egy percig is gyanakodtam rád. 12. Fejezet. Lőn ezek után, hogy híre futott Mária terhességének. Akkor Józsefet a templom szolgái elfogták ós a főpaphoz vitték, aki a papsággal egyetemben vallatóra fogta őt mondván: — Miért loptad meg az olyan kiváló szűznek a házasságát, akit az Isten angyalai mint egy galambot tápláltak a templomban, aki férfit sohasem akart ismerni, aki az Isten törvényében a legjobb nevelést kapta? S ha te nem erőszakoskodtál volna vele, máig is szűz maradt volna. József pedig esküdözéssel bizonygatta, hogy sohasem nyúlt hozzá. Akkor azt mondta neki Abiathár főpap : — Él az Isten, hogy meg kell innod az Úr próbájának a vizét és tüstént kinyilvánul a te vétked. Akkor összegyülekezett Izráelnek egész sokasága, hogy meg sem lehetett számlálni és Máriát is odavezették az Úr templomához. A papok, meg a rokonok és a szülők pedig sírva mondották Máriának: — Valld meg a te bűnödet a papoknak, ki olyan voltál az Isten templomában, mint a galamb és angyal kezéből vetted eledeledet. Azután Józsefet is odahívták az oltárhoz ós az Úr próbájának vizét adták neki, amelyet ha hazug ember megkóstolt és az oltárt hétszer megkerülte, annak az arcán az Úr valami jelt adott. Mikor ezt a nyugodt József megitta és az

A z ál Máté.

65

oltárt megkerülte, rajta a bűnnek semmi jele sem mutatkozott. Akkor az összes papok, áldozók és a nép mind áldották őt mondván : — Boldog vagy, mert nem mutatkozott benned bűn. Azután előhíván Máriát, azt mondták neki: — Micsoda mentséged lehet? Avagy jelentkezhetik-e még nagyobb jel benned, mint ami elárul, hogy fogantál? De annyit legalább megkövetelünk tőled, hogy, miután József ártatlan, megvalld, ki az, aki megcsalt tégedet ? Mert sokkal jobb, ha a saját vallomásod leplez le, mintha az Isten haragja adván jelt a te arcodon, a nép előtt leplez le tégedet. Akkor Mária szilárdan és remegés nélkül mondá : — Ha bármi piszok vagy akármi bűn van, avagy ha bármi vágy vagy szemérmetlenség volt én bennem, leplezzen le engemet az Űr az összes nép előtt, hogy mindeneknek javulására szolgáljak például. És bátran odament az Úrnak oltárához, megitta a próba vizét, hétszer megkerülte az oltárt és semmi folt nem mutatkozott rajta. Mikor aztán az egész nép elálmélkodott és nem tudott kiigazodni, amennyiben látták ugyan, hogy terhes, de arcán semmiféle jel sem mutatkozott, akkor különböző fecsegéssel kezdtek zavarogni. Némelyek szentségről beszéltek, mások meg rossz lelkiismerettel vádolták meg őt. Akkor Mária a népnek tisztátalan gyanakodását látva, hogy evvel még nem igazolódott be az ő érintetlen szüzessége, mindnyájuk hallatára érthető hangon mondá : — Él a seregek Ura Istene, akinek színe előtt állok, hogy férfit soha nem ismertem, sőt ismerni sem akarok, mert gyermekségemtől kezdve ezt határoztam el magamban. S azt a fogadalmat tettem az én Istenemnek gyermekségemtől fogva, hogy aki engemet teremtett, annak számára maradjak meg abban az épségben, amelyben egyedül csak neki szándékozom élni és egyedül csak neki is fogok megmaradni szenny nélkül, a mig csak élek! Akkor mind csókolgatni kezdték őt, kérvén, hogy gonosz gyanakodásukért engedjen meg nekik. Azután az összes nép, a papok és szüzek nagy lelkesedéssel és örömmel kisérték őt egészen hazáig nagy felszóval mondogatva : Theol. Szaklap. IX. é-vf.

5

66

R a f f a y Sándor.

— Áldott legyen az Úrnak neve, aki a te szentségedet Izráel egész népének kinyilványította. s

13. Fejezet. Nemsokára történt, hogy Augustus császár parancsára összeírást tartottak, hogy kiki a hazájában jelentkezzék. Ezt az összeírást Szíria helytartója, Cirinius tartotta. Szükségessé vált tehát, hogy József Máriával együtt Betlehembe utazzék, mert onnét való volt. Mária meg a Júda törzséből és a Dávid házából és hazájából. Mikor hát József és Mária a Betlehem felé vivő úton haladtak, Mária azt mondta Józsefnek: — Két népet látok magam előtt, az egyik sír, a másik örül. — Ülj fel a barmodra, feleié József, és helyezkedj el rajta, aztán ne beszélj fölösleges dolgokat. Akkor egy gyönyörű gyermek jelent meg előttük ragyogó ruhába öltözve és azt mondta Józsefnek: — Miért mondottad fölösleges dolgoknak, amiket Mária a kétféle népről beszélt? Mert hiszen a zsidók népét látta sírónak, mivelhogy az Istenétől eltávozott és a pogányok népét látta örvendezőnek, mert az közel jutott és csatlakozott az Úrhoz, a mi atyáinknak, Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak tett ígéret szerint. Mert eljött az ideje annak, hogy Ábrahám magvában minden népeknek áldás adassék. Mikor ezt elmondotta, megállíttatta az igavonót az angyal, mert hogy elérkezett a szülésnek ideje. Utasította Máriát, hogy szálljon le az állatról és menjen be egy földalatti barlangba, amelyben sohasem volt világosság, csak örökös sötétség, mert a nap világát teljesen nélkülözte. Mária belépésével azonban az egész barlang kezdett világosságot kapni s mintha csak nap lett volna benne, úgy megtelt az egész a világosság ragyogásával, s mintha csak a napnak a hatodik órája lett volna, úgy beragyogta a barlangot az isteni világosság s míg csak Mária ott tartózkodott, addig sem éjjel, sem nappal nem szűnt meg benne az isteni világosság. Itt szült egy fiúcskát, akit születésekor angyalok környeztek és imádtak, mondván: — Dicsőség a magasságban Istennek, a földön meg békesség a jóakaratú embereknek !

Az ál Máté.

67

József pedig már rég elment, hogy bábákat keressen. Mire a barlanghoz visszatért, Mária már világra hozta a csecsemőt. Ekkor József azt mondta Máriának: — Idehoztam neked Zelome és Salome bábákat, ott állanak kívül a barlang bejáratánál, de a roppant fény miatt nem mernek bejönni. Mária ennek hallatára mosolygott. József azonban azt mondta neki: — Ne mosolyogj, hanem légy eszeden, nehogy esetleg orvosság nélkül maradj. Akkor meghagyta, hogy az egyikük lépjen be hozzá. Mikor Zeloma belépett, így szólt Máriához: — Engedj, hadd vizsgáljalak meg. Mikor aztán elkészült, hogy Máriát megvizsgálja, a bába nagy hangon felkiáltott, mondván: — Uram, Uram, te nagyságos, könyörülj! Ki hallott ilyet valaha, de ki is gondolhatott, hogy az emlők telve legyenek tejjel, mig a született fiúcska az anyjának szüzességét tanúsítsa! A vérnek semmi foltja nincs a szülöttön, és semmi fájdalom a szülőben! Szűz fogant, szűz szült, szűz maradt. Mikor ezt a másik bába, névszerint Salome, meghallotta, azt mondta: — Amit hallok, el nem hiszem, ha csak meg nem vizsgálom magam is. És Salome Máriához bemenve, mondá : — Engedd meg hogy megtapogassalak és megvizsgáljam, hogy igazat mondott-e Zelome? Akkor Mária megengedte, hogy megvizsgálja őt és Salome kinyújtotta a kezét. De a mikor megérintette őt, tüstént kiszáradt a keze s a fájdalom miatt rettentően sirni és jajongani kezdett, kiabálva mondván: — Uram, te tudod, hogy mindenkor tégedet féltelek és minden szegényt díjazás nélkül gondoztam, özvegyektől és árváktól mit se vettem el, és a nélkülözőket sohasem űztem el haraggal magamtól. S ime most nyomorékká lettem az én hitetlenségem miatt, mert elég merész voltam megvizsgálni a te szüzedet. Mialatt ezt mondotta, megjelent mellette egy nagyon fényes ifjú, aki így szólt hozzá : 5*

68

R a f f a y Sándor.

— Eredj a csecsemőhöz, imádd őt és érintsd meg őt a kezed miatt és ő majd meggyógyít tégedet, mert ő a világnak és minden benne hivőnek a szabadítója. Az nyomban odament a gyermekhez és imádva őt megérintette a pólyának, amelybe a csecsemő be volt csavarva, a szegélyét és azonnal meggyógyult a keze. S azután kimenve nagy hangon kezdte hirdetni a vele megtörtént csodának nagyságát, amelynek tanúja volt és hogy mikép gyógyult meg, úgy, hogy a hirdetésére sokan hittek. Mert még a juhok pásztorai is bizonyítgatták, hogy ők az éj derekán angyalokat láttak, akik dicséretet zengettek, a mennybeli Istent dicsőitették és áldották és azt mondották, hogy megszületett az emberiség megváltója, aki az Úr Krisztus, akiben Izráel üdvössége visszaállíttatik. Sőt még egy hatalmas csillag is estétől reggelig ott ragyogott a barlang fölött, amelynek nagyszerűségéhez foghatót a világ teremtése óta nem láttak. És a Jeruzsálemben lévő próféták azt mondották, hogy ez a csillag a Krisztus születését hirdeti, aki nemcsak Izráelnek, hanem az összes népeknek is beváltja majd a tett ígéretet. 14. Fejezet. Az Úr születésének harmadik napján azután kiment Mária a barlangból, bement az istállóba s a gyermeket a jászolba helyezte el, ahol az ökör és a szamár imádták őt. Akkor betelt az a mondás, amit Jésaiás próféta mondott: „Megismerte az ökör az ő birtokosát és a szamár az ő urának jászolát". Mert maguk az állatok is, hogy közöttük volt, buzgón imádták őt. Akkor betelt ami Habakuk próféta által mondatott: „Két állat közt lész híressé." József és Mária e helyen maradtak a gyermekkel három napig. 15. Fejezet. Hatodnapra azután Betlehembe mentek, ahol a hetedik napot töltötték. Nyolcadnap pedig a gyermeket körülmetélve Jézusnak nevezték őt el, aminek őt még fogantatása előtt az angyal elnevezte. Azután, mikor Mária tisztulásának a napjai Mózes törvénye szerint beteltek, felvitte József a gyermeket az Úr templomába. S miután a csecsemő meg-

Az ál Máté.

69

kapta a körülmetélést, egy pár gerlicét és két galambflókát áldoztak érte. Volt azonban a templomban Istennek egy tökéletes és igaz embere, névszerint Simeon, aki 112 éves volt. Ez Ígéretet kapott az Úrtól, hogy nem lát halált addig, mig Krisztust, az Isten fiát testben meg nem látja. Mikor ez a csecsemőt meglátta, nagy hangon felkiáltott, mondván: — Isten az δ népére tekintett és betöltötte az Úr az ő igéretét! És buzgón imádta a gyermeket. Majd miután a köpenye alá vette őt, megint imádta őt s talpait csókolgatva mondá: — Mostan bocsátod el Uram a te szolgádat a te beszéded szerint békességben, mert látták szemeim a te üdvözítésedet, amelyet minden népek színe előtt készítettél világosságul a népek megújúlására és a te Izráelednek dicsőségére. A templomban volt Anna, az Úr prófétanője is, Fánuel leánya, az Áser törzséből, aki lányságától számítva hét esztendeig élt az ő férjével és már 84 esztendeje volt özvegy, aki sohasem távozott el az Úrnak templomától, bőjtőléssel ős imádkozással töltve az idejét. Ez is odament a gyermekhez ős imádta őt mondván, hogy abban van váltsága a világnak. 16. Fejezet. Két esztendő múlva ime mágusok jöttek keletről Jeruzsálembe, akik nagy ajándékokat hoztak. Ezek buzgón kérdezgették a zsidóktól, hogy: — Hol az a király, aki néktek született? Mert láttuk keleten az ő csillagát és eljöttünk, hogy őt imádjuk. Ez a szándék Heródes királynak is tudomására jutott és annyira megijesztette, hogy elküldött az írástudókhoz, farizeusokhoz és a nép tudósaihoz, tudakolnák ki tőlük, hol fog a próféták jövendőlései szerint a Krisztus születni ? Azok pedig azt mondták : „Júda Betlehemében." Mert így van megírva: „És te Betlehem, Júda földje, egyáltalán nem vagy legkisebb Júda vezérvárosai között, mert belőled származik a vezér, aki az én népemet, Izraelt, kormányozza." Akkor Heródes király magához hívatta a mágusokat és pontosan kitudakolta tőlük, hogy mikor tünt fel nekik a csillag? Azután elküldte őket Betlehembe, mondván:

70

R a f f a y Sándor.

— Menjetek és szorgalmasan kérdezősködjetek a gyermek után, s ha megtaláljátok, tudassátok velem, hogy én is elmenjek és imádjam őt. Az úton való haladtukban pedig megjelent a mágusoknak a csillag, és mintha vezérül állíttatott volna eléjük, úgy járt előttük mindaddig, mig oda nem értek, ahol a gyermek volt. Mikor a csillagot a mágusok meglátták, nagyon megörültek és a házba lépve megtalálták a gyermek Jézust, amint az anyja ölében ült. Akkor kirakták a kincseiket és rengeteg ajándékokkal ajándékozták meg Máriát és Józsefet. Ők pedig egyenként néhány aranyat adtak a gyermeknek. Azután egyik aranyat, a másik tömjént, a harmadik myrhát adott. Mikor azután már Heródeshez akartak visszatérni, megintette őket álomban az angyal, hogy ne menjenek vissza Heródeshez. Azok aztán teljes örömmel imádván a csecsemőt, más úton tértek haza országukba. 17. Fejezet. Mikor aztán Heródes király látta, hogy a mágusok megcsalták, fellobbant és szétküldött az összes útakra, hogy őket megfogja és megölje. Minthogy azonban nem bírt rájuk akadni, Betlehembe küldött és a két óvös meg az azon alul lévő összes gyermekeket leölette mind ama korig, amelyet a mágusoktól kitudakolt. Egy nappal azonban ennek megtörténte előtt az Űr angyala megintette Józsefet álomban, mondván: — Vedd Máriát és a gyermeket és járatlan útakon fussál Egyptomba. József aztán az angyal mondása szerint el is ment. 18. Fejezet. Mikor egy barlanghoz érkeztek és benne meg akartak pihenni, Mária leszállt az igavonóról és leülve ölében tartotta Jézust. Józseffel pedig három fiú is, Máriával pedig egy leány is együtt utazott. S ime a barlangból egyszerre csak sok sárkány jött ki, amelyek láttára a gyermekek a nagy félelemtől kiabálni kezdtek. Akkor Jézus leszállva az anyja öléből, lábaira állott a sárkányok előtt, azok pedig imádták őt és azután elmentek. Ekkor telt be a Dávid próféta mon-

Az ál Máté.

71

dása: „Dicsérjétek az Urat ti földi sárkányok, sárkányok és minden mélységbeliek !" Maga a gyermek Jézus pedig előttük járkálva megparancsolta nekik, hogy egy embernek se ártsanak. Mária és József azonban nagyon félt, nehogy esetleg < megsértsék a sárkányok a gyermeket. Ezeknek azt mondta Jézus: — Ne féljetek, ne is gondoljátok, hogy gyermek vagyok, mert én mindig kész férfi voltam és vagyok és előttem az erdők összes vadjainak meg kell szelidülniök. 19. Fejezet. Szintúgy az oroszlánok és párducok is imádták őt, ós velük együtt vonultak a pusztában. Bárhova ment Mária ós József, előttük jártak, mutatták az útat és meghajtott fővel imádták Jézust. Mária pedig, mikor első nap látta körülöttük járni az oroszlánokat és a vadak más egyéb nemeit, nagyon megrémült. Kinek aztán a gyermek Jézus vidám képpel tekintve arcába, mondá: — Ne félj, anyám, mert ezek nem bántásodra, hanem kíséretedre siettek ide. S e mondással kiűzte a félelmet szivükből. Az oroszlánok hát ott mentek velük, együtt az ökrökkel, szamarakkal és a teherhordókkal, a melyek a szükségleteket hordták nekik, és nem tettek kárt egymásban, habár együtt voltak, hanem szépen összefértek a juhokkal és kosokkal, a melyeket Júdeából magukkal vittek ós megtartottak. Farkasok közt jártak és nem féltek s egyiköknek sem történt semmi bántódása. Akkor teljesült be, a mi a próféta által megmondatott: „Farkasok a bárányokkal legelnek, oroszlán és ökör együtt eszi majd a füvet." Ugyanis két ökör és egy szekér vitte a szükségeseket, s ezeket útjukban oroszlánok igazgatták. 20. Fejezet. Utazásuk harmadik napján történt pedig, bogy Mária eltikkadt a nap hevétől a pusztában, s megpillantva egy pálmafát, azt mondta Józsefnek: — Hadd pihenjek meg egy kissé az árnyékában.

72

R a f f a y Sándor.

József pedig gyorsan odavezette őt a pálmához és leszállította a baromról. Mikor aztán Mária leült, rátekintve a pálma koronájára látta, hogy telve van gyümölcssel s így szólt Józsefhez: — Ha lehetséges, szeretnék e pálma gyümölcséből kapni. — Csodálom, hogy így beszélsz, mondá neki József, mikor látod, milyen magas ez a pálma és mégis szeretnél a gyümölcséből enni. Én inkább a víz hiányára gondolok, a mely már kifogyott a tömlőkből, és nincs a honnét magunkat és barmainkat felüdíthetnénk. Akkor a kis Jézus vidám képpel ülve az anyja ölében mondá a pálmának: — Hajolj le te pálmafa és gyümölcsödet nyújtsd az anyámnak! És e hangra a pálma tüstént meghajtotta a koronáját egészen Mária lábáig és annyi gyümölcsöt szedtek róla, a mennyivel mindnyájan felüdültek. Miután pedig minden gyümölcsét leszedték, hajtva maradt, várva, hogy ugyanannak parancsára felegyenesedhessék, akinek a parancsára meghajlott. Akkor azt mondta neki Jézus: — Emelkedjél fel pálma és húzd ki magad és légy társává azon fáimnak, melyek az én Atyám paradicsomában vannak. De nyiss a te gyökereidből eret, a mely a földben rejtve van, és törjön elő abból viz a mi üditésünkre. S tüstént felemelkedett a pálma és gyökereiből a legtisztább, hűs és felette édes viz forrása tört elő. A forrás megpillantására nagyon megörültek s minden állatukkal és emberükkel egyetemben megelégültek, hálát adva Istennek. 21. Fejezet. Másnap aztán tovább mentek onnét, s mikor elindultak,azon pillanatban a pálmához fordulva,azt mondtaJézus: — Azt a kiváltságot adom neked pálma, hogy ágaid egyikét angyalaim elvigyék és az én Atyám paradicsomába ültessék át. De azt az áldást is megadom, hogy bárki bármely küzdelemben győz, annak azt mondják: Megnyerted a győzelem pálmáját! Mialatt ezt mondta, ime az Űr angyala megjelent a pálmafa felett állva és leszakítva ágai egyikét, kezében az

Az ál Máté.

73

ággal, az égbe szállt fel. Ennek láttára arcra estek és olyanok lettek, mint a holtak. Jézus pedig megszólalva mondá : — Miért fogta el a félelem sziveteket? Avagy nem tudjátok, hogy ez a pálma, a melyet átvitettem a paradicsomba, az összes szenteknek azzá lesz a gyönyörűségek helyén, a mi volt nektek ebben a pusztában? S azok örömmel eltelve mind felkeltek. 22. Fejezet. Utazás közben azt mondta neki József: — Uram, a forróság elolvaszt bennünket, ha nem bánod, menjünk a tenger mellett, hogy a tengerparti városokon át menve pihentethessünk. — Ne félj, József, mondá neki Jézus, én megrövidítem utatokat, hogy a mely távolságot harminc nap alatt tettetek volna meg, azt egy nap tegyétek meg. S mialatt erről folyt a szó, ime már kezdték látni Egyptom hegyeit ós városait? Örvendezve és ugrándozva mentek Hermopolis határaiba és Egyptom egyik városába mentek be, a melyet Sotinennek hívtak, s mivel ott egyetlen ismerősük sem volt, akinél megszánhattak volna, a templomba mentek, a melyet Egyptom főtemplomának neveztek. Ε templomban 365 bálvány volt elhelyezve, amiket egyes napokon istentiszteletben részesítettek, szentségtörést követve el ezzel az Isten ellen. 23. Fejezet. Történt pedig, hogy a mikor a boldogságos Mária a kis gyermekkel a templomba lépett, az összes bálványok a földre zuhantak, úgy hogy mind teljesen összetörve hevertek ott szétzúzott arcukon, így adva kézzelfogható jelét semmiségüknek. Akkor betelt, ami Jésaiás próféta által megmondatott: íme az Úr eljö egy lenge felhőn és bemegy Egyptomba és az egyptomiak minden csinálmányai eltűnnek arcától.

74

R a f f a y Sándor.

24. Fejezet. Mikor erről a város fejét, Affrodosiust értesítették, ez egész seregével kivonult a templomhoz. A templom papjai pedig, mikor Affrodosiust egész seregével a templomhoz sietni látták, azt hitték, bosszút áll azokon, akik az istenek romlásának okozói voltak. 0 azonban, a templomba lépve, mikor az összes bálványokat arcukkal a földre terülve látta, Máriához lépett és imádta a csecsemőt, akit az az ölében hordott, s miután imádta őt, az egész seregéhez és barátaihoz így szólt: — Ha nem ez volna a mi isteneink istene, a mi isteneink semmikép nem borultak volna arcra előtte, se nem estek volna a földre tekintete előtt, a mivel hallgatagon uruknak vallották őt. Mi hát, ha nem tesszük mind előrelátóan azt, amit a mi isteneinktől láttunk, annak az isteni haragnak veszedelmét vonhatjuk magunkra és mindenestől pusztulásba dőlünk, amint az Faraóval, Egyptom királyával megesett, aki annyi csodának se hive egész seregével a tengerbe merült. Akkor ama város egész lakossága hitt az Úristennek a Jézus Krisztus által. Raffay Sándor.

Lapszemle. Zeitschrift f . d. neutestl. Wissenschaft und d. Kunde des Urchristentums. Herausgeg. E. Preuschen. Gieszen 1910. 3—4. Schütz It. (Wilmersdorf-Berlin) Ιερονσχλεμ und Ιεροαολνμα im

Neuen Testament címen azt a feltűnő jelenséget vizsgálja, hogy az újszövetségi irók miért írják eltérően Jerusálem nevét ? Ramsay és Harnack idevonatkozó magyarázataival polemizálva megállapítja, hogy Lukács az evangéliumban eredetileg csakis a zsidó formát (Ιερονααλεμ) tartotta meg, mig a többi evangélium a görög formát (Ιεροαολνμα) használta. Lukácshoz csatlakozik a római, első korinthusi és a héberekhez irott levél valamint az Apokalypsis, Mátéhoz csatlakozik Márk, János és a galatákhoz irott levél. Az Acta külön elbírálást igényel. Itt a főváros neve a szerint változik, amint a beszélő aram vagy görög-nyelvü hallgatósággal áll szembem. Ε felvétel ellen ugyan szintén szól néhány kivétel, de Schütz szerint a theoria egészben véve megáll. Dibelius Fr. (Naumburg am Queis) Zwei Worte Jesu címen Mt. 5 j9 és Mt. 11 u magyarázatát adja. A „legkisebb" parancsolatok szerinte nem a tartalmilag csekélyebb jelentőségű, hanem a formában legrövidebb parancsolatok, ilyenek a ne ölj, ne lopj stb., a melyeket Jézus meg is magyaráz, mert azokat a farizeusok helytelenül, illetőleg felszínesen értelmeztek. A másik mondásban, amely így hányzik : ο δε μιν.ροτερος εν τη βασίλεια των ινρανον μειςων αντον έστν, a ο μοχροτερος Dibelius szerint Jézusra vonatkozik, mert ő a királya annak az országnak. Kisebbnek pedig Tertullianus szerint κατα την ήλιχιαν mondható Jézus, amikor is a μικρετερος = ifjabb, később jövő. Hieronymus is így : Multi de salvatore hoc intelligi volunt, quod qui minor est tempore, major sit dignitate. Spitta Fr. (Straszburg) a 3. és 4. számban folytatólagosan Zum Verständnis der Oden Salomos címen a Harris R. J. által kiadott syr nyelvű öskeresztyén iratról értekezik. Harnack nézetét elfogadva ő is azt vallja, hogy ezek az ódák zsidó körben keletkeztek, s megjelöli azokat az ótestamentomi helyeket is, amelyek az ódák egyes részleteinek vagy képeinek alapul szolgáltak. Áz ódák azonban keresztyén átdolgozásban állanak előttünk. Giemen C. (Bonn) Nochmals die Zahl des Tieres Apo. 13, l8 , címen ismét foglalkozik azzal a kérdéssel, amelyet Corssen,

76

Lapszemle.

Vischer és Bruston igyekezett megvilágítani. Végső eredményül megállapítja, hogy a 666 semmikép se vonatkozhatik római császárra, hanem magára a római birodalomra. Ragaszkodik amaz előbb (a 2-ik évfolyamban) kijelentett nézetéhez, hogy a szám értelme : r) λατινη βασίλεια. Holtzmann A. (Gieszen) Die Schafe werden sich in Wölfe verwandeln. A Didahé 163.-ban olvassuk : στραφησονται τα πρόβατα εις λυγ.ονς. Szerző szerint itt nem Jézusnak valamelyik mondása áll előttünk, hanem egy ősi hit, mely szerint a világitéletet a világ megromlása előzi meg. A mondás kép, melynek jelentése ez: a békés emberek is veszedelmes, gonosz emberekké fajulnak. Connybeare Fr. C. (Oxford) The Georgián Version of the Ν. T. címen az evangéliumok egyik vatikáni codexéről értekezik. Fénykép másolatban is bemutatja a codexnek egyes lapjait. Schultess F. Textkritische Bemerkungen zu den syrischen Oden Salomos címen tesz exegetikai megjegyzéseket. Ugyancsak ezekkel az ódákkal foglalkozik Gunkel is. Azt állítja, hogy eredetileg görög nyelven irták meg őket s görögből fordították syr nyelvre Azt is vitatja s több óda lefordításával és elemzésével bizonyítja is, hogy e költemények keresztyén körből származtak, még pedig oly körből, amelyben még titkos volt a ker. tan és a ker. közösség, amelyben a krisztologia még csak kifejlődőben volt. Az ódák nem a hivatalos egyház körében keletkeztek, hanem a gnostikusok között, zsidókeresztyén talajon még az első század határán. A Miszellen rovatban a következő kis tanulmányok olvashatók : Nestlétől: Schila et Tabitha. — Paulus als Riemerschneider. — Zum ungenähten Rock Jesu. — Sala, Salma, Salmon. — Goodspeedtöl: A lost Manuscript of Inslin. — Brandtól: Matthaeus C. 11. — Matthaeus c. 11, 12. — Közli: Iiaffay Sándor.

Könyvismertetés. Visscher Hugó Prof. Dr.: Gecn Theodicee (Nincs szükség theodiceára . . .). Utrecht. 1910 G. J. A. Ruys. 48 oldal. Ára nincs megjelölve. Ezzel a kis felolvasással, vagy, ahogy Hollandiában nevezik „beszéd"-del nyitotta meg Dr. Visscher a vallásbölcsészet és vallástörténet professzora az iskolai évet Utrechtben 1910. őszén. Az ily megnyitó eló'adások tartása és kiadása általános szokás a hollandiai egyetemeken. Tárgyul rendesen valami aktuális téma szolgál. Hollandiában ma a katholikus theologusok is erősen fegyverkeznek, az orthodox reformátusok pedig épen kiváló erőkkel rendelkeznek, akiknek egyik nagyon kiváló tagja Dr. Visscher is. Természetes, hogy a két határozott theologiai irány képviselői a vérbeli dogmatikus szellemű Hollandiában gyakran összemérik a fegyvereket. Ez a felolvasás is egy ily harcnak az eredménye. Ezelőtt két évvel ugyanis egy róm. kath. alapítványból fenntartott, illetve segélyezett rendkívüli egyetemi tanári tanszékre egy Dr. Beyseus nevű r. kath. theologust neveztek ki az utrechti egyetemre, aki „a dualistikus theologia mint bölcsészeti theoria" címmel tartotta meg székfoglalóját s ebben a régi szabású theodicea védelmére kelt s azt igazolni törekedett. Dr. Visscher miután rámutatott arra, hogy Kant fellépése nemcsak az Isten lételének bizonyítására, hanem mindenféle theodiceára nézve végzetes volt, már a bevezetésben hangsúlyozza, hogy mindenféle más theologiával szemben a református theologiára nézve a theodiceai kérdések csak alárendelt jelentőséggel birnak. A theologia és filozófia különben folyton foglalkozott velük, de előtérbe különösen Leibnicnél s általa kerültek. Tudjuk, hogy különösen Bayle volt, aki Leibnicot és társait arra kényszerítette, hogy e próblémákkal alaposabban foglalkozzanak, amikor különösen Istennek a bűnhöz s általában az erkölcsi és fizikai rosszhoz való viszonyát nagyon végzetes következtetésekkel igyekezett feltüntetni. Ezzel szemben vállalkozott Leibnic az apologeta szerepére. Azonban az ő törekvése is hajótörést szenvedett. Mert amikor az erkölcsi és fizikai rom létezését metafizikai tökéletlenségre viszi vissza, ezáltal az erkölcsi rom nem lesz egyéb mint tökéletlenség, korlátozottság. Az erkölcsös és erkölcstelen cselekedet között csak fokozati különbség van s a bűn sem egyéb, mint az ember tökéletlenségének a szükségszerű következménye, Leibnic bűnfogalma csirájában már a mai evolutionalis bűnfogást rejti magában. Dr. Beyseus r. kath. szellemű deisztikus színezetű theodiceája sokban hasonlít a Leibnicéhez. Dr. Beyseus szerint a világnak

78

Könyvismertetés.

nem kell tökéletesnek lenni még ha Teremtője végtelen bölcs és hatalmas is. Mert Isten teremthetett volna jobb világot is, de nem volt rá szüksége s így nem tette. Ennek a régi szabású theodiceának legelső hibája dr. Visscher szerint az erős anthropomorphismus, mely különben a rationalizmus sajátja is. Ebben a theodiceában nem kisebb dolog mint az, hogy Isten az emberi értelem ítélőszéke elé állíttatik. Ami értékelésünk alapján mondunk ítéletet az ő kezének munkáiról. Azzal nem számolunk, hogy Teremtő és teremtmény között mily óriási különbség van, s hogy az egész értékelésünket semmivé teheti. Dr. Beyseus szerint egy másik jobb, értékesebb világ teremtése is lehetséges volt. Dr. Visscher rámutat arra, hogy ez tehetetlen spekuláció, mert az isteni világtervben az összes lehetséges világok között csakis ennek a megvalósultnak eszméjével lehetett csak összekötve öröktől fogva a valóságos realizálás terve, mert hisz másként meg sem valósulhatott volna. A relativ emberi gondolkodást nem lehet Istenre átvinni, következőleg véges emberi ésszel nem is lehet ítéletet sem mondani az Isten végtelen dolgairól sem a világ egyetemességéről. Mert a világ a maga egészében csak oly értelem vizsgálódásának lehet a tárgya, mely maga nem mozzanat a világnak, hanem rajta kivűl áll. Csakis Isten számára lehet tehát a világ vizsgálódás tárgya. Mily álláspontot foglalhatunk hát el azokkal a kérdésekkel szemben, melyeket a theodicea hiába akart megoldani ? El kell ismernünk, hogy azokat mi sem tudjuk megoldani, mert mindezekre képtelenek vagyunk. Isten világkormányzásának kritikájára tehát nem vállalkozhatunk. S így thodiceai kérdések se léteznek a számunkra. Maga a szentírás sem ad theodiceát, mert ez az emberi megismerés korlátai fölé akar bennünket emelni, odáig pedig sohasem juthatunk. Enélkül pedig Isten világkormányzásának csodálatos munkáit meg nem ismerhetjük, tehát nincs jogunk annak bírálásába sem bocsátkonzunk. A református theologiának, melyben az Isten feltétlen szuverenitása a középponti gondolat, nincs szüksége theodiceára. Mert a teremtett világ életét a maga egyetemes összefüggésében csak Isten látja teljesen. Mi nem tehetünk hát mást, mint elismerjük, hogy rósz szerint vagyon lennünk az ismeret s így Istent felelősségre soha nem vonhatjuk. Jóbnak sincs szüksége theodiceára. Ezek röviden a főbb gondolatok, melyeket Dr. Visscher gazdag polemikus készséggel, érdekesen csoportosítva Dr. Beyseus ósdi theodiceája ellen fordított. Mindenesetre nehezebb ily álláspontra eljutni, de keresztyénhez méltóbb s theologusra nézve az érvek súlyának hatása alatt kényszerítő. Dr. Visscher kiváló szolgálatot tett ezzel a kis művével is a ref. theologiai irodalomnak. Mi pedig irigykedve nézzük, hogy a telivér theol. problémák mily élénk polémiára adnak alkalmat a hollandi tudományos theologiai életben. Budapest. Sebestyén J.

79 Könyvismertetés.

Wurm Ρ. Handbuch der Religionsgeschichte. Calw. 1908. 512 lap. Ara kötve 8 márka. Ma a vallástörténetnek nagy szerepe van a theol. főiskolákon s a szakirodalomban fokozott mivelése a kathedrán és az irodalomban megindult Franciaországban s onnan elhatolt Angliába, Németországba és Amerikába. Mint az ethikának, úgy a vallástörténetnek is ma több egyetemen külön tanszéke van. Módszere kettős: az egyik naturalistának, a másik apologétikainak volna nevezhető. Az első szerint a vallás s igy a keresztyénség is tisztán az emberi kulturális fejlődés: zsidóság és pogányság eredménye és folyománya, a másik szerint a vallás és főleg a keresztyénség az isteni kijelentés műve, — de azért földi megjelenésében neki is van története s igy a fejlődés törvényének van alávetve. Biztató és megnyugtató jelenség mindkét iskola ama meggyőződése, hogy a keresztyénség mind alapítójának személyi tulajdonságainál, mind tanításainak tartalmasabb és tökéletesebb voltánál, mind különösen erkölcsi és kulturális hatásainál fogva az emberiség legtökéletesebb vallása, — Hegel szerint „absolut vallása". Örömmel jelezzük, hogy szerzőnk a vallástörténetnek felfogásában ennek az apologétikai módszernek a hive, amely szerint „a keresztyénség megállja a többi vallásalakokkal való összehasonlítást, s a régi egyházi atyákhoz hasonlóan elismeri az isteni kijelentésszerű ige elszórtan található magvait („logoi szpermatikoi") a pogány iratokban is, (p. o. Piatonnái) ami azonban korántsem érinti a keresztyénség eredeti kijelentésszerű jellegét." Páratlan jelenség e nemben a legújabb vallástörténet irodalmából Falke „Buddha, Mohamed u. Christus" c. műve. Apologétikai módszere alapján hatalmas és tanulságos ,.bevezetésében" helyesen tesz különbséget a szerző „vallás és vallások" és azok „objektiv és subjektiv értelme" között, és az ethnologia Ratzel kutatásai szerint nem ismer „vallást teljesen nélkülöző népeket". Már az öreg Herder mondotta, hogy „a vallás a legrégibb és legszentebb traditió a földön" s helytelen egy Müller, Pßeiderer és legújabban Tröltzsch ama nézete, amely szerint „a vallás természetes fejleménye az emberi szellemnek", sőt a ritschliánus Bender szerint: ,.ein natürliches Kind der Erde". Már Pál apostol is ismeri a pogány vallások isteni kijelentésszerű eredetét, ami épen nem zárja ki másrészt azok emberi, fejlődésszerű feltételezettségét. S azután ne feledjük, hogy „a biblia épen nem természettudomány, hanem vallásos okiratok gyűjteménye". A „vallások osztályozásáról" szóló szakaszában szerzőnk az emberiség általános vallástörténeti fejlődésére való tekintettel a civilizálatlan népek s a különböző nemzetiségek vallásalakja s az universális jellegű vallásalakok között tesz különbséget, mindent korántsem tagadja az egyes, főleg kereztyénségelőtti

80

Könyvismertetés.

vallásalakoknak philol. ethnográfiai sőt genealógiai feltételezettségét (Müller, Sausaye, Orelli és Tiele). Teljesen önkényes a Hegelféle felfogás, mely természeti, szellemi-egyéni és absolut, a Tieleféle, mely természeti és ethikai, a Siebeck-féle, mely természeti, ethikai és megváltási s legújabban a Bousset-féle, mely törvényes és prófétai jellegű vallások között tesz különbséget. S aztán ne feledjük, hogy itt vallástörténetről és nem a különféle vallásalakok leírásáról van szó. Szerzőnk eró's vallástörténeti érzékéről tesz bizonyságot, hogy az evolutió elvének alkalmazása mellett is felismeri az egyes vallások csoportosításában azoknak maradandóbb isteni kijelentésszerű jellegű vallásos erkölcsi gondolatait és még nevelő hatásait is, úgy hogy ez állásponton a vallástörténet Lessing találó szép szava szerint „az emberiség isteni gondviselésszerű nevelésének a története11·. Az egyes vallásalakok ismertetésénél gondosan használja föl az i. v. legújabb irodalmat, úgy hogy a tekintetben való tájékozottsága ős megbízhatósága szinte imponálólag hat az olvasóra. Meggyőző az is, hogy az egyes vallásalakok speciális sajátságainak tárgyilagos kidomboritása mellett is hiven őrzi meg és állandó vezérfonalul követi a vallások vallását : a keresztyénséget, a mi különös melegséget, bensőséget és közvetlenséget kölcsönöz az ő fejtegetéseinek. Végül nagyon tanúlságos .,a keresztyénség vallástörténett helyzetéről'·'· szóló szakasza. A keresztyénség főtényét még azok az irók is elismerik, akik különben tagadják annak isteni kijelentésszerű eredetét, sőt Pfleiderer is elismeri, hogy a keresztyénség megszüntette a vallásos istentudat dolgában az előző vallási fokozatok egyoldalúságát és tökéletlenségét. Egyedül a keresztyénség szüntette meg belső universalismusánál fogva a választófalakat az emberek, országok, osztályok, népek és nemzetek között, s egyesítette azokat az istenországa magasabb feladataiban a népjog, népműveltség stb. egyenlőségi alakjaiban. Stein oly találóan mondja, hogy »der Gleichheitsgedanke war die weltgeschichtlichsoziale That Jesu auf Erden«. A miért is oly Bousset-féle keresztyénség, a melyből hiányzik Krisztus istensége s a bűn és kegyelem apostoli tana, s a melynek fundámentoma kizárólag a természeti törvény s a történeti fejlődés gondolata, nem történeti valóság, hanem csak képzelődésszerű fejlemény, mely seholsem győzte meg a pogányságot és nem létesített egészséges ker. vallásos erkölcsi egyéni és társas közösségi életet. Az ilyen keresztyénség imponálhat a kathedrán és a folyó iratokban, de mit sem használ a világnak és az emberiségnek. A vallási fejlődés pedig túl nem vezet a keresztyénségen, hanem sőt inkább annak mélyebb felfogására és erősebb személyi életközösségére vezet az egész vonalon. Sz. M.

Az arab keresztyénség emlékei. Arábia, a föld egyik legismeretlenebb része. A partvidékeket a félsziget belsejétől magas ós hirtelen emelkedő sziklás hegyek választják el, melyek zordságukkal a megélhetést, letelepülést és civilizált községek fejlődését megakadályozzák. A félsziget maga emelkedett fensík, mely helyenkint 2000 méternél magasabb a tenger színénél és hol hullámos homoksivatagokat, hol sziklás szakadékokat képez. A klima teljesen megfelel a föld alakulásának, amennyiben a temperatura metsző hideg és tikkasztó meleg között váltakozik. Hosszú szárazságot, esőzés, fulasztő szélcsendet, vad viharok követnek. Arábiát földrajzi természete predesztinálta arra, hogy mindig a romantika, a váratlan események, a hosszú tespedés és világraszóló tettek színhelyévé váljék. Törzsekre oszlott vándor arabok lakták ősidőktől fogva, kik az időjárás és a terepviszonyoknak engedve változtatták lakhelyüket. A teve, a pusztai élet legkiválóbb képviselője volt megélhetésének kútfeje. Tevehúsból táplálkozott, teveszőrből készült ruhája, sátra, kötele, teve képezte gazdagságát, a teve volt közlekedési eszköze és isteneinek felajánlott áldozata, és a teve szolgált példaképül az emberi jó és rossz tulajdonságok megkülönböztetésére. A törzsi élet, törzsi harcaival, a fejletlen társadalmi élet, pusztai jogszokásaival, a vérbosszú, a vendégszeretet, a védelem és az ellenségek gyűlölete volt az éltető eleme, társadalmi rendszere és ethikája e beduinoknak, mely mélyen gyökerezett Arábia földjében. A vándor és rabló proletár arabsággal szemben korán fejlődött ki egy másik osztálya az araboknak. Dél-Arábia illatszerei, kertjei, datolyái és enyhébb éghajlata kedvezőbb feltételeket adott az embernek arra, hogy megszeresse azt a helyet mely táplálja, ós ezért Dél-Arábiában találjuk a legrégibb városokat, melyek később birodalmakká fejlődtek. Dél-Arábia partjai voltak a nyugatra vergáló indiai exportkereskedelem gócpontjai századokkal Krisztus születése előtt 1 ) ') Az asszír ékiratok Sargon király korából (715 Kr. e.) említést tesznek Dél-arab városokról és produktumaikról, arany, fűszer, rabszolgák, lovak és tevékről. Theol. Szaklap. IX. évf.

6

82

Dr. Germanus Gyula.

Ε kiviteli kereskedelem különösen fűszereket és ritka állatokat foglalt magában (majom, páva) és Omántól az arab öbölig már szárazföldi úton folyt le. Mivel a Veres Tenger nem volt állandóan hajózható, lassankint Arábia nyugati partvidékén húzódott fel a kereskedelmi irány és az egyes állomások később városokká fejlődtek. így Szabota-ból (Hadramaut) a karaván út Márib felé, egész Makoraba-ig húzódott, mely utóbbiból később a híres Mekka város fejlődött. Ε városok jelentősége tisztán kereskedelmi fontosságukból származott. A kereskedelem és nyomában járó gazdagság teremtette meg politikai és kulturális superioritásukat a többi nomád arab törzs felett. A szábai királyság politikai ereje is e gazdasági okokban rejlett. Midőn az indiai kereskedelem az arab szárazföld helyett a tengeri utat kezdte használni, az egykor hatalmas szábai községek feloszlottak ós népük szétszóródott Arábia különböző részeiben. Kultur á j u k következtében istenfogalmuk, istentiszteletük és lelki életük jóval fejlettebb volt mint a nomád araboké és felirati köveik szövege százával bizonyítja mily alázatos, istenfélő néppé alakultak át. Ε déli^ arabok kiknél az istenfogalom, az isteni létben való hit, az Úr iránti háladatosság oly élesen lép előtérbe, voltak azok kiknél legkisebb ellentállásra talált a monotheismus. Ők voltak legelső hivei a lassan terjeszkedő zsidóságnak, keresztyónségnek ós később ők vették Medinában pártfogásuk alá a korlátlan monötheismus apostolát Mohammedet. A szábai uralmat a himjariták (a klasszikus irók Homeritae-\€) uralma követte. Ezek politikai ereje nem közelitette meg a szábai u d v a r é t ; a partvidékekre szorultak és ott sem külső támadásoknak ellenállni, sem a belső törzseket féken tartani nem tudták. Királyaikat tubba-nak nevezték, kik közül Aszcad Kamii a leghíresebb a délarab legendában. Idejében zsidók egész Arábiában elterjedtek és arab törzsek áttértek a zsidó vallásra. Ez áttérés jórészt csak névleges volt mert a zsidó \'allás nem akadályozta meg őket abban, hogy az arab törzsszervezet és az 4—6 Kr. e. századbeli arab társadalmi harcokban az arab erkölcs (muruwwa) és törvényeknek megfelelően ne éljenek. Életmódjukban, ethikájukban a pogány arab törzsekhez hasonlók voltak s irodalmi hagyományaik is teljesen ez életmódot tükrözik vissza. Aszad Kamii a legenda szerint Perzsiából visszaérkezve hírűi vette, hogy fiát Jathrib városában (későbbi Medina) megölték. Boszúból földig le akarta rombolni a várost és heves ostrom alá fogta. A közel lakó Kureyza zsidó arab törzsből két rabbi jött hozzá és rábeszéléssel, büntetéssel való fenyegetéssel rábírták Aszad Kamiit, hogy térjen át a zsidó vallásra. A pogány királyból a zsidó vallás

Az arab keresztyénség emlékei.

83

lelkes híve lett és abbahagyva Jathrib ostromát Dél-Arábiába vonult a két rabbi kíséretében és alattvalóit a zsidó vallás elfogadására szólította fel. Alattvalói nem egyeztek bele királyuk e parancsába és istenítéletet kérték. Volt ugyanis egy neme az istenitéletnek Dél-Arábiában: égő tűz, mely a bűnöst felemésztette. Az istenitélet a bálványok elégésével és a rabbik győzelmével végződött. így t a r t j a a legenda. Bizonyos, hogy a zsidó vallás az V. sz. végén Kr. u. általánosan elterjedt Jemenben. A zsidó törzsek, kik állattenyésztéssel és kereskedelemmel is foglalkoztak, erkölcsi és társadalmi vezetői voltak a pogány, minden egységes morális és politikai erőt nélkülöző, egymással örökös harcban álló beduinoknak. A zsidó vallás mellett egy másik morális tényező is működött az arabok között. A keresztyén vallás volt a keletrómai birodalom hivatalos vallása, és a keresztyénség az az erő és kultura, mely keletet a műveltség ós civilizáció hónává tette, szemben a szaszanidák és az arabok polytheismusával. Arábia körül volt véve keresztyén államokkal, melyek alattvalói kereskedelmi összeköttetésben állottak Arábiával. Byzanci kereskedők telepedtek le az arabok között, Jemenben, Mekkában, Medinában.1) A byzanci birodalomnak érdeke volt, hogy Arábia nyugati és déli partjait hatalmába kerítse és biztosítsa kereskedelmi útját India fele, egyrészt, másrészt Arábia termékeit értékesíthesse. A byzanci telepek megvédése politikai fontosságot nyert. A byzanci birodalom mellett az afrikai partig elterülő abessiniai birodalom, mely már korán felvette a keresztyénséget és szakadatlanul védnöke ós terjesztője volt a keresztyén vallásnak a inai napig, volt a másik fontos politikai tényező, mely Arábiába utat nyitott a keresztyénség eszméinek. Az V-ik Kr. utáni században Abessinia nagyhatalommá nőtt. Eredetileg arab bevándorlók voltak, kik Jemenből, Dól-Arábiából vándoroltak át a keskeny Báb el mandeb tengerszorosán át Afrikába. Anthropologiailag mindig meg voltak különböztethetők a négerektől, hagyományaik, legendáik pedig délarab származásra vallanak. Egyptommal ós a byzanci birodalommal folytattak kereskedelmet és a keresztyénség felvevése, byzanci papok, tudósok, iparosok ós kereskedők letelepedése határozottan kifejlesztette szellemi, erkölcsi képességüket ós megszilárdította politikai hatalmukat. 2 ) Hajóik Ceylon szigetig bejárták a tengereket és fejedelmüknek a negusnak (arab. nadsasi) hót birodalom engedelmeskedett. *) Azraki-nak Mekka történetéről irt könyvében p. 446 Azraki A. D. 859 körül halt meg. Művét arabul Wüstenfeld adta ki Leipzig 1858. 2 ) Procopius: Persic. lib. I. cap. 19. 20. Az abessiniai kereskedelmet illet. 1. Cosmas Indicopleustes (Topog. Christian lib. II. 132. üb. XI. 338). 6*

84

Dr. Germanus Gyula.

Az abessiniai befolyás Dél-Arábiában vállvetve erősbödött a byzanciabéval és a VI. század elején az abessiniai telepek annyira megerősödtek és kifejlődtek, hogy a negus helytartókat küldhetett kormányzatukra. Szemben a benszülött arabokkal egy behatoló, erős versenyképes nemzet volt keletkező félben, melynek befolyása napról-napra hódított tért az arabok között is. A vallás jegyében történtek akkor gazdasági ós társadalmi átalakulások s mivel a közös vallás egyesitette a közös érdektársakat és helyezte azokat szembe az ellentétes érdekű más vallásuakkal, a vallásháború jellegét viselik ama harcok, amelyek a VI. sz. elején Arábiában lejátszódtak. Emiitettük, hogy Aszád Kamii himjarita király (tubba) alatt a zsidó vallás volt általános istentiszteleti forma Dél-Arábiában. Követői alatt a zsidóság terjedt. Egész törzsek csatlakoztak hozzá, s a himjariták hatalma talán éppen e csatlakozó arab törzsek számától f ü g g ö t t ; a lassan terjedő, szorványos keresztyénsógnek az abessiniai telepek adtak erélyt és támaszt a himjarita udvar ellen, evvel kellett tehát leszámolni. A legenda szerint Fajmijun (Phemion) honosította meg a keresztyénségetDéi-Arábiában. Ez a Fajmijun Szíriából jött mint térítő és békés úton működött az arabok között A nomádok és a letelepültek egyformán hallgatták tanítását. Más téritők is jártak közöttük, kiknek nevet nem tartotta fenn a legenda, de vándorköltők életében gyakran hallunk róluk. így Barrak ibn Buhan-vó\ azt találjuk Kalbi: Dsamharat enszabi' larab gyűjteményes művében, hogy tevéket legeltetett kiskorában és a tejet egy ráhib-hoz (keresztyén pap) vitte, a ki a legelőhely körül lakott és ettől tanulta meg az evángelium (indsil) olvasását és áttért az ő vallására. Szentéletű emberek, kik visszavonultak a harctól, a törzsi szervezettől és a meditálásnak éltek nem voltak r i t k á k Arábiában a VI. században. Működésük kiterjedt arra, hogy megtanították környezetük szelídebb férflait és nőit az olvasás és az evangeüumi eszmékre. Barrak kedvéért unokanővére, kit egy perzsa királyfi rabságba hurcolt és kit jámborságáért Lejla 'a/ a'/?/e-nek neveztek is áttért. 1 ) Ε módon terjedt a keresztyénség a benszülöttek között. Számuk tekintélyes lehetett. Egyes törzsekről mint pld. a Taj törzsről tudjuk, hogy keresztyének voltak. Papjaik és püspökeik is voltak, egyikük oly hires szónok is volt, hogy neve ós működésének híre mai napig fenmaradt. Ama nézeteltérések, melyek a keresztyén theologusokat Európában foglalkoztatták, halványan visszatükröződnek Arábiában; az iszlám támadásának és a későbbi mohamedán tudósok buzgalmának a zsenge arab keresztyénség nem állhatott ellen, s ma csak nyomok maradtak fenn ama vallási életről, mely a keresztyén arabokat egybefűzte a ') Cheikho: "Su'ara unnaszranije II. 148 lap.

A z arab keresztyénség emlékei.

85

VI. sz. elején. Nincs positiv tudomásunk, vájjon a szentírást valaha bármi formában arab nyelvre fordították volna, vagy pedig az arab keresztyén papok idegen nyelvű könyveket használtak-e. Margoliouth véleményével 1 ) szemben azt hiszem, hogy egyes szentirásbeli fejezetek írva, is forogtak meg az arab községekben. Ama Mohamed előtti költők életében, kikről hisszük, hogy keresztyének voltak, gyakran olvassuk, hogy megtanulták az evangelium olvasását (jataa'llamu minhu tilávata' lindsíli) a hírai keresztyének, kik mint kereskedők, (különösen a hegy levét adták el a szomjuző nomádnak) bejárták az arab félszigetet az Vl-ik század elején, bírtak irott evangeliummal és feliratokat készítettek templomaiknak (mint a keresztelő szt- Jánosnak ajánlott kápolnában 568 Kr. u.) A korán történetileg régibb fejezetei még visszatükrözik ama tiszteletet mellyel az irást nem ismerő próféta a „könyv"nek adózik. A könyvet ós ez alatt Mohamed nem érthetett más könyvet mint a Szentírást, kitábnuk (iromány) hivja az arab ; azokat pedig, kik e könyben hittek, ennek tanítását követték, szóval a zsidókat és keresztyéneket ehltflkitáb, a könyv birtokosai, a könyv népének nevezte. Mohamed az irást nem ismerők bámulatával, tekintett az írástudó keresztyénekre és azt hirdette, hogv a könyv népének bármelyike is döntő véleménnyel bir történeti kérdésekben. Viszont vádolta a zsidókat, hogy meghamisították a „könyvet" és elferdítették ama helyét, mely megjövendölte, hogy ő t. i. Muhamad Áhmed Mustafa a παραχλψος (János ap. XVI. 7.) el fog jönni, hogy helyreállítsa az Isten birodalmát a földön. Ez érvek azt látszanak bizonyítani, hogy töredékekben ismeretesek voltak a szentírás irott szövegei az arábiai keresztyének között. Dél-Arábiában volt a keresztyén községek főerössége. A zsidók és a keresztyének között már régebben lehettek apró súrlódások, Kr. u. 523-ban két zsidó gyermek hirtelen eltűnt és megöletésükkel a keresztyéneket vádolták, kik Nadsrán-ba menekültek. Zu Nuwász, a himjarita király, ki maga fanatikus zsidó volt, alattvalóival, kik viszont az idegen, behatoló abessiniaiakat gyűlölték, megtámadta Nadsránt. Rövid küzdelem után elfoglalta a várost és lakóinak a zsidóvallás, vagy a halál közti választást engedte meg. A nadsrániaiak visszautasították Zu Nuwász ajánlatát. Sokan kardélre hányattak, a többit bedobták egy árokba, melyet a király parancsára ástak ós rőzsével tüzet raktak fölöttük. Ε gyászos martyromságról emlékezik meg Metaphrastes és Nicophorus Callistus legendája és egy szíriai levél. Szent Arethas, kit Nadsrán fejedelme gyanánt szerepeltet a legenda *) Mohammad and the Rise of Islam ρ. 35.

Dr. Germanus Gyula.

86

az arab Harith névvel azonos. A vértanuk számát a legenda, 340-re teszi. A kegyetlenség, mellyel Zu Nuwász Nadsránnal szemben eljárt, Arábiában is feltűnést keltett és emléke sok ideig megmaradt. Közel egy századra rá, Mohamed szenvedéseiben és üldöztetésében a Nadsránbeli keresztyéneket állította társainak példaképül. „Átkozottak az árok ásói, tűzrőzsékkel telve, midőn körülvették azt és tanúi voltak ama gonoszságnak, melyet igaz hívők ellen elkövettek. És semmi ok miatt nem sanyargatták őket, kivéve, hogy hittek a hatalmas, a dicsőséges Istenben — — V ) A nadsráni keresztyének leöletése súlyos következményeket vont maga után. Menekültek a byzanci udvarba hozták a gyászos hirt, s ez nem volt hajlandó az esetet büntetlenül hagyni. Nonnosust küldte 533-ban az abessiniai királyhoz, ama meghagyással, hogy rábizza Arábia meghódítását, ha a byzanci udvar érdekét megvédi Arábiában és elő fogja segíteni a selyemkereskedelmet. Nem feledkeztek meg arról sem, hogy a negus arab birodalma erős támasz lesz a szaszanida udvar ellen. Nonnosust azonban annyira meglepte a negus országának terjedelme, hatalma ós gazdagsága, hogy megelégedett azzal, hogy a negus Arját vezérlete alatt 70,000 abessiniai harcost küldött Jemenbe. Zu Nuwászt elhagyták feudális nemesei, serege szétszóródott; „Midőn látta, mily sors vár rá és népére, a tenger felé fordította lovát, átnyargalt a sekély vizén mig elérte a mélységet, belevetette magát és nyoma veszett." 2 ) Az abessiniai keresztyén sereg győzelmét kihasználva észak felé nyomult, hogy hatalmába ejtse a kereskedelmi utakat és a jelentősebb városokat. Zu Nuwász kegyetlenségét hasonló eljárással torolta meg. A férfiak jórészét megölette, asszonyaik legszebbjeit pedig urának a negus-núk. küldte. Arját lett Dél-Arábia alkirálya és e minőségben mindent megtett, hogy a keresztyén vailást elterjessze és megerősítse Arábiában. Byzancba küldött egy orthodox patriarcháórt és számos keresztyén templomot épített. Egynéhány évig folyt e téritős és abessiniai uralom, mig az alkirályi méltóság nem gerjesztette fel Abralia, egy abessiniai tisztnek irigységét. Abraha számos követőt talált a seregben és majdnem nyilt lázadás tört ki, mire Abraha és Arját megegyeztek, hogy páros viadallal, milyenek akkor széltében dívtak Arábiában, fogják eldönteni az uralom kérdését. Az abessiniai keresztyén sereg jelenlétében állt ki a két hős és vitézül verekedtek. A párbajban Abrahat érte az első sebesülés. Arját ki magastermetű volt, a kis kövér Abrahának agyát akarta lándzsájával ') Koran: LXXXV. fej. ) Tabari: Tárikh I. 927. Nöldeke: Gesch. d. Perser u. Araber 192 1.

2

A z arab keresztyénség emlékei.

87

kilocsantani, de a lándzsa célt tévesztve lesiklott Abraha homlokáról orrára és ajkára ós végig hasította arcát. Innen nevezték el az arabok al asramu, „hasadtorrú"-nak. Mielőtt Abraha viszonozhatta volna a csapást, szolgája Atrad előfutott és megölte Arjátot. így viaskodott a két keresztyén vitéz a pogány arabok feletti uralomért. Abraha győzelme a keresztyónséget biztosította Arábiában. Az abessiniai negus ugyan nem akarta elismerni Abrahát, de miután ez hűbéresének ajánlotta fel önmagát, a negus is megnyugodott. Abraha és a keresztyénség különösen ama helyeken tudott gyökeret verni, hol délarabok voltak a lakosság többsége. Kulturális traditióik és városi letelepedettségük egyengették a keresztyénség útjait délarablakta városokban, telepekben. Szaría-ban, mely a szábai királyság fővárosa volt, Abraha pompás templomot épitett al-kalisz nóven (talán a görög kilisza ?) melyhez foghatót nem láttak még az arabok. Ε templom volt gócpontja az arab keresztyénségnek a Vl-ik század második felében, s Abraha igyekezete az volt, hogy e templomba és e szentély köré csoportosítsa az a r a b o k a t ; a mekkai fekete kő (hadsaru' laszvad) zarándoklásától, mely a pogány arabság és később a mohamedán világ legszentebb ereklyéje és zarándokhelye lett, a keresztyén szentélyhez akarta kötni az arabság érdekeit, hogy a keresztyén vallás révén is szorosabbra fűzze viszonyaikat Abessiniához és biztosítsa az abessiniai uralmat Arábia felett. Két párt, mely két különböző világnézlet alatt, a benszülött pogány virtus és a keresztyén idegen vallás által alapozták meg hatalmukat, állt egymással szemben. Mekkában egy fekete meteorkő vált a vallási központja a törzsekre szórt, számos ellentéttel egymással meghasonlott arabságnak. Az év négy hónapjában, a szent hónapokban a közös szentély tiszteletére beszüntettek mindennemű harcot a törzsek között és elvándoroltak Mekkába, hogy hétszer körüljárják a szent követ. Ε zarándoklás nagy anyagi és erkölcsi hasznot jelentett a mekkai kereskedőkre nézve; ők voltak úgyszólván az arabság szentélyének őrei, s a mekkai arisztokraták a pogány arabság képviselői és védői. Egy új szent központ, egy új rend és világnézlet keletkezése elviselhetetlen volt rájuk. Tabari, az arabok nagy világtörténésze (szül. A. D. 738) a szariai keresztyének és a mekkai pogányság közti összeütközést Abraha egy levelének tulajdonítja, melyet a negushoz intézett és melyben ígéri, hogy Szaríát teszi Arábia vallási központjára. Ε levél híre egész Arábiában elterjedt és a féltékenység és szenvedély egy a Banu Fukajm törzshöz tartozó embert arra bírt, hogy a keresztyén templomot illetlen módon megbecstelenitse. Midőn Abraha megtudta, hogy e

88

Dr. Germanus Gyula.

gyalázatos tett szerzője a mekkai szentély őrei közé tartozik, ki nem személyes, hanem pártja, a pogány arabság indokából követte azt el, elhatározta, hogy leromboltatja a kockaalakú építményt, melyet a mekkaiak a szent kő felé emeltek, a kábát. 1 ) Abraha expedíciója Mekka ellen nem volt sikeres. A városbelieket ugyan megijesztették az Abraha seregében látott elefántok, melyek ismeretlenek voltak az arabok előtt ós kevésen múlt, hogy Mekka nem esett az abessiniaiak kezébe. Az elefántok mély hatást tettek nemcsak a városbeliekre, de a környékbeli törzsekre, úgy hogy az évet, melyben Mekka és pogány arabság majdnem elbukott a keresztyénséggel szemben 'ámu'lfili, az „elefántév"-nek nevezték (A. D. 570). A legenda azt tartja, hogy isteni segítség nélkül, a mekkaiak nem kerülték volna ki sorsukat. A mekkaiak természetesen Állát ós Uzza bálványaiknak tulajdonították a segítséget, melyet égi madarak hoztak, köveket ejtve az abessiniaiak fejére. 2 ) Mohamed, ki oly részvéttel nyilatkozott a nadsráni keresztyének felől és sorsában amazokéban keresett vigaszt, a pogányság pártját fogja a keresztyének ellen, Mekkánál. Ez esetben az Isten a pogányokat segítette, amazok ellen, „kik a hatalmas, dicső Istenben hisznek". 3 ) Az abessiniai uralom Mekka kudarca után rövid életű volt. A szaszanidák, az arabok hívására átjöttek Arábiába és Abraha seregeit megverve. Perzsia fenhatósága alá hajtották az országot. A szaszanida uralommal ér véget ama keresztyén befolyás, melyet az arab politikára és kulturára Abessinia dólfelől éreztetett és mely az 570-iki hadjáratban érte el tetőpontját. „Az aethiopiaiak kiveretése Ázsiából — mondja Gibbon — közelről érintette a római birodalom hanyatlását és bukását. Ha Arábiában keresztyén uralmat sikerült volna fentartani, Mohamed működését zsengéjében lehetett volna elnyomni és Abessinia megakadályozhatta volna ama forradalom kifejlődését, mely a világ vallási ós társadalmi állapotát megváltoztatta." 4 ) Mig a keresztyénség mint idegen politikai hatalom lépett fel dél felől, észak felől a magasabb műveltségű szaszanida birodalom és a byzanci közvetlenül éreztették jótékony hatásukat a pogány arabsággal. A csatangoló törzsek, kiket a félsziget ') Kába annyit jelent mint kocka. A magyar „köb" (Kubik, cube stb.) szók belőle származtak. A kába északkeleti sarkába van építve a fekete szent kő, melyet a zarándokok megcsókolnak. 2 ) Abraha seregét a fekete himlő kitörése birta visszatérésre. 3 ) Lásd a Koran CV. fejezetét. „Vájjon nem láttad-e, hogy bánt az Úr az elefánt birtokosaival ? Nem döntötte-e őket tévelygésbe csalárdságuk miatt ? És madarak sergét küldte ellenük. Köveket szórtak rájuk agyagból. És lelegelt vetéshez tette őket hasonlóvá." 4 ) Decline and Fall of the Rom. Emp. cap. XLII. finis.

Az arab keresztyénség emlékei.

89

nem tudott eltartani, észak felé húzódtak ós északon civilizált államok tőszomszédságában is folytatták pusztai életmódjukat. Betörtek a városokba, kifosztották lakóikat és visszatértek táborukba. Ε becsapások azonban a szomszéd államok konszolidálásával véget értek. A byzanci birodalom terjedésében összeütközött Perzsiával és mindkettő, hogy saját magát kímélje, a nomád arab törzseket szerződtették egymás ellen. Ez volt a keletrómai birodalom tradíciója, melyet sikeresen alkalmazott a Haurán sivatagban Perzsia ellen, arabok segítségével, a duna-tiszai barbárok ellen pedig szlávok segítségével. Ε politikát használta fel Perzsia is a keletrómai birodalommal szemben. Egyes arab törzsek hol az egyik, hol a másik nagyhatalom szolgálatába szegődtek és harcaik révén több kevesebb függetlenséget szereztek meg. A harmadik Kr. utáni században már javában harcolnak egymás ellen arab törzsek, mint a byzanci, illetőleg a szaszanida birodalom hűbéresei. A társadalmi desintegrálás következtében a III-ik század vége felé már osztályokra oszolva találjuk a Mesopotámiában letelepedett, vagy csatangoló arabokat. Az aramaeusok, kik közütt ekkor már terjedt a keresztyénség és városokban települtek, voltak az arabok letelepedésére döntő befolyással. Aramaeus és arab keveredés nyomai látszanak meg ama társadalmi állapoton, melyfelől Hisamiibnu Muhammed al-Kalbiszolgál tudósítással. Hírában,mely néhány mértföldnyireKufától délre feküdt, találjuk az első arab telepet. Híra maga táborhelyből fejlődött várossá, (aram. hériá a. m. garnizon, tábor). Perzsia első szaszanida királya, ArdasírBábakán (A. D. 226-241) uralkodása alatt Kalbi szerint három osztályból állott Híra népe. 1. a Tanúkh név alatt ismeretes, jemeni, (dőlarab) törzsekből egyesült federatió, kik az Eufrát folyótól nyugatra Híra és Anbár között telepedtek le és arab pusztai módra teveszőrből készült sátrakban tanyáztak. 2, az I'bád neve alatt ismert városlakók, Hírában, 3. az Ahláf (kliensek) kik részint a Tanúkh törzsfederatióhoz csatlakoztak, részint az/'Mefr-akhoz szegődtek. A Tanúkh törzsarabjai voltak a szaszanida kormány határőrei. Az ő kezükben volt a katonai hatalom, melynek segítségével politikai hatalmat is szereztek maguknak. A Tanúkh-bó\ fejlődött ki ama osztály, mely az aramaeus és arab vegyülék városlakók felett uralkodott, kormányozta, adóztatta és megvédte őket. A városbeliek nem állhattak ellen e fejlődésnek; társadalmi harcaikról nem tudunk, de nem is lehettek azok hevesek, mert a Tanúkh fokozatosan emelkedett a kevés egyéniséggel, és társadalmilag fejletlen aramaeus lakósok fölé, kikhez törzsbeli arabok is csatlakoztak. *) Kalbi (megh. 820 körül) munkája Tabari történelmi művében maradt fenn. Kalbi a Urai templomokban található könyveket tanulmányozta át és ezekből állította össze a lahmida dinasztia genealógiáját.

90

Dr. Germanus Gyula.

A Ta,núkh-bó\ emelkedett hatalomra a Lakhmida dinasztia, melynek első, legendával elhomályosított képviselője gyanánt Al-Kalbi, ' A m r u b n u lAdi-1, Lakhm ben Rabi'a fiát említi. (230 körül A. D.) Ε dinasztia a kard hatalma jogán uralkodott; táborban éltek, a törzsszervezet kereteiben és a törzsi ethika (muruwwa) szabályai szerint. A pusztai arabot mindig megkülönböztette életmódja a városi (hadari, karavi) arabtól. Ez utóbbinál nehezebben állt meg a törzsszervezet és a vele járó törzsi társadalmi élet; külső ethikai befolyás könnyebben talált utat hozzá. A városokban, telepekben, fejlődött legelőször a zsidóság, a keresztyénség ós az iszlám. A Lakhmidák, dacára pusztai életmódjuknak ós szervezetüknek, nem álltak oly merev ellenségeskedéssel szemben a városi kulturával, mely magával hozta a keresztyén eszmék fejlődését. Már a harmadik Kr. utáni században találkozunk a hírabeliek második társadalmi osztályával, melynek külön osztálylyá való tömörülése a III-ik században történeti fejlődést tételez fel. Az Tbádi néven nevezett osztály keresztyénekből állt. I'bád azt jelenti „Isten szolgái/' és e névvel külömböztették meg az arab keresztyéneket, az „istenszolgálókat" a pogány araboktól, kiknél az ima és istentisztelet ismeretlen fogalmak voltak. 1 ) A pogány városlakók kezdetben számra nézve felülmúlták a keresztyéneket, később mindinkább csatlakoztak hozzájuk városbeliek és kliensek (ahláf). Fontos momentum, hogy a keresztyénség meg tudta törni Hírában a törzsi szervezetet. A keresztyén eszme nem ismert el külömbséget a törzsi leszármazásban, aki tanait hiszi, egyforma. Ε törzsi megkülömböztetés annyira elmosódott, hogy a IV-ik századtól kezdve csak mint „keresztyének" (i'bád) szerepelnek a külömböző törzsbeli emberek. Az i'bád kereskedők voltak, különösen bortermelést és borkereskedést űztek és mint ilyenek végig járták az arab félszigetet és példájukkal, életmódjukkal, imádkozásukkal és magasabb műveltségükkel mindenütt megnyerték a beduinok tiszteletét. Korán tudtak irni és olvasni. Valószínűleg ők alkalmazták először a mai arab írás ősi jeleit, az úgynevezett kufíta, alphabétát. Ők lehettek első tanítói a lelki élet hiányát érző egynéhány beduin harcosnak, tevepásztornak, rablónak és városbeli kereskedőnek. Az ő keresztyénségük nem hatott oly idegenszerűnek az arábiai pogányra, mint az abessiniaiaké, mert nyelvük és traditióik közösek voltak. Természetesen nem szabad azt hinnünk, hogy az i'bád-ot mindenütt ama tisztelettel fogadták a beduinok, mint Barrak, vagy Lejla 'afafifa. Sokan gúnyolták városi ') Az imát Mohamed a vallás legfontosabb tényezőjének tartotta, de e fogalom annyira idegen volt mindig az araboknál, hogy szavuk sem volt rá. Mohamed a kereszténységtől kölcsönözte az „ima" arab szavát: szalvat (szálát) a latin salvat, miből a szállá — imádkozni, ige keletkezett.

Az arab keresztyénség emlékei.

91

életmódjukat és renyhe életüket. Sokan nyelvüket is lekicsinyelték és hitványnak tartották a beduin nyelvével szemben. A pusztai beduin különben mindig tökéletesebbnek tartotta saját virágos eredeti nyelvezetét a városiak finomultabb, de szegényebb kifejezéseinél Ál-'Adsdsád (megh. A. D. 709) költő azt mondja kortársairól, Tirimma és Kumajtról, hogy „mindig kérdeztek tőlem ritka költői kifejezéseket és én mondtam nekik néhányat. Később azt találtam, hogy e kifejezéseket helytelenül használták költeményeikben, mivel városbeliek voltak akik azt akarták leirni, amit nem láttak, holott ón mint ősi beduin azt irom amit láttam ós tettem." 1 ) Viszont a beduin társadalom legjelesebbjei Hírá-t ismerték el az arab irodalom központjává. Kiváló költők, mint Nábiga, Labíd, A'sa, keresték fel Hírát és a hírai keresztyénség nem tűnt el nyom nélkül benyomásaikban, gondolataikban és költeményeikben. Az ahláf (kliensek) osztálya, menekültekből, kiket vérboszú üldözött, vagy szegény földműves, iparos avagy harcosokból állott. Foglalkozásuk szerint csatlakoztak a Tanúkh illetőleg városlakókhoz. Az i'bádkorán éreztették hatásukat a Lakhmida udvarral. A világi élet, mely a realista pusztai arabnak oly kedves volt, rabló hadjárataival, zsákmányával, nem volt az ábrándozó, idealista keresztyéneknek eszménye. A hírai uralkodói. Nu'mán kiről olvassuk, hogy az V. század első felében uralkodott, jó szívvel viseltetett keresztyén alattvalóival szemben. Már 410 A. D. körül hírai püspökről szól tudósításunk. A legenda I. Nu'mán keresztyénnek tartja. Nem érdektelen talán felemlíteni ama körülményt, mely e hitet keltette keresztyén alattvalóiban. Nu'mánt tartja a legenda a Híra melletti hires Khavarnak nevű várpalota építőjének. Ε várat I. Jazdigird szaszanida király emeltette fia számára. Nu'mán az építőmestert egy Szinimmár nevű byzanci keresztyént ledobatta a vár fokáról, nehogy a vár építési titkát elárulhassa. Egy tavaszi napon Nu'mán vezérével Khavarnak várában ült és bámulattal nézte végig az alatta elterülő síkságot, kertjeivel, pálmáival, csatornáival az Eufráttól keletre ós nyugatra. A látvány elragadta Nu'mánt, ki folkiáltott: „Láttál valaha felségesebbet? 3 „Nem" felelte a vezér, „de mindez mulandó." „És mi az ami nem mulandó?" kérdó Nu'mán. „Az ami Istennel van, az égben!" „Hogyan lehet azt elérni?" „Azáltal, hogy lemondasz a világ gyönyöreiről és Istent szolgálod és azt igyekezed elnyerni, amit az Ő jósága nyújt." Nu'mán rögtön elhagyta Khavarnak várát, még azon éjjel darócruhát öltött, titkon a sivatagba vonult és vándor ') Kitábu'ul-Agáni (Énekek Könyve) II. 18. lap.

92

Dr. Germanus Gyula.

remetévé vált. Az arab írók keresztyénnek tartják Nu'mánt, habár erre nézve nincsen positiv adatunk. Ε fenti legenda is valószínűleg 'Adi bnu Zejd hirai keresztyén költő verse hatása alatt fejlődött, melyet prózai fordításban mutatok itten be.1) Nézd és bámuld Khavarnak urát (Mert isteni vezérlet tiszta látást ád) Ki egykor végtelen birtok ura Végig nézte a széles Eufrát partját, És hirtelen szivét félelem hatotta át „Ó ember, kit halála vár, élvet találsz-e itt?" Uralkodtak, növekedtek, de dicsőségük légbe szállt Ott hevernek sírjaikban már sok éven át. És hervadt levelekhez hasonlóan Hajtja őket a szél vad forgatagban. A Lakhmida dinasztia általában nem volt mindig keresztyéni eszméktől áthatva. Harcaik a byzanciak hűbéresével a Gaszanidákkal és egynéhány királynak magán élete éppen az ellenkezőjét tanúsítja. Igy III. Munzir, kiről az arab írók azt állítják, hogy keresztyénné vált, uralkodása kezdetén a legkegyetlenebb módon bánt alattvalóival. A Kitábu Ί Agániban találjuk a következő elbeszélést, mely jellemző a hírai udvar életére és alattvalói lassú, független keresztény fejlődésére nézve. III. Munzirnak két ivótársa volt, kiket egy összeszólalkodás miatt elevenen eltemettetett. Másnap reggel ittaságából magához térve, elfeledkezve a mult éj eseményeiről,magához hivatta ivótársait. Midőn tudomására hozták, hogy azok sírjukban meghaltak, annyira elszomorodott és annyira bántotta lelkiismeretét tette, hogy két obeliszket emelt sírjuk fölé, melyeket algarriján „vérrel mocskolt"-nak nevezett. Évente kétszer kereste fel e obeliszk e k e t ; a k é t nap egyikét „jó nap"-nak, a másikat „rossz" napnak nevezte. A jó napon 100 fekete tevét adott annak, akivel legelőször találkozott, mig a rossz nap első találkozóját egy macskafejjel ajándékozta meg és azután az obeliszk mellett feláldozta és vérét az obeliszkre frecsentette. Ε kegyetlenségnek esett áldozatul a keresztyén költő 'Abidubnu Uabrasz is. Ε szokásnak Munzir addig hódolt, mig egy Taj törzsbeli keresztyén nem esett áldozatává. Hanzala, így hívták a szerencsétlen áldozatot egy évi haladékot kért Munzirtól, hogy ezalatt ügyeit rendezhesse és egy év után visszatérjen ') Szerző költői ügyesség híján nem nyújthat műforditást. Az arab irodalom remekeinek költői műfordítása magyar nyelvre igen hálás feladat lenne. Eddig, sajnos, egyik verselőnk sem vállalkozott arra, hogy e szép feladatot megoldja és a magyar közönséggel megismertesse a gazdag arab irodalmat.

Az arab keresztyénség emlékei.

93

halálára. Kezeséül Saríku'bnu 'Amr vállalkozott. Az év utolsó napja következett már és Sárik elkészült halálára, a sirató asszonyok körülállták és énekükbe fogtak, midőn a távolból egy lovast pillantottak meg, halotti ruhában egy sirató asszonytól követve. Hanzala volt. Munzirt meghatotta e becsületesség és kérdezte okát. Hanzala a keresztyónséget és tanítását vallotta e szavatartásának okául s Munzir felkiáltott: „Valóban dicső vallás az, amely ilyenre tanítja híveit," felvette a keresztyénséget és megszüntette kegyetlen áldozását. 1 ) Munzir áttérésére nézve sincs positiv adatunk. A kitábu 'lagánit (Énekek könyve) az abbaszida kalifátus idejében állította össze Abu' lfarads al-Iszfahani, (megh. 967) és a Mohamed előtti kor szellemét gyakran az abaszida koréval helyettesitette. A Kitábu' lagáni magában foglalja az arab vándor és letelepedet költőknek műveit, apró elbeszéléseket, románcokat, és mondásokat. Főforrásunk a régi arab irodalom és társadalmi életre nézve. Utódja Amru' bun Hind volt. Amrt mint „Hind fia" emiitik a költők és kortársai. Ez a Hind, Kinda törzsbeli hercegnő volt, kit Munzir egyik rabló hadjárata alkalmával fogott el fia számára. Hind a keresztyén vallást vette fel ós Hírában zárdát építtetett. 2 ) Alatta Hira irodalmi központtá vált. Tarafa, 'Amru 'bnu Kulthúm ós Hárithu 'bnu Hilliza költők Hírában jártak s Hira kulturája inspirálta költeményeik legszebbjeit. 'Amr után a hírai dinasztia legkiválóbb és legismertebb uralkodója III. Nu'mán volt. (508—602) Előkelő keresztyén családnál nevelkedett Hirában, és nevelkedése idejében jutott szoros kapcsolatba lAdi bnu Zejd keresztyén arab költővel, ki állítólag királyi családból nősült. Nem érdektelen számunkra e nősülés legendája, mert bepillantást enged a hírai keresztyénség életébe. Az elbeszélés maga a már emiitett Kitábu 'lagáni (Énekek Könyve)-ban fordul elő. (II. 22.) 'Adi férfias szépsége, műveltsége és vitézsége által megszerettette magát a perzsa udvarral és Anúsirván szaszanida király titkárául és arab irnokáúl szerződtette. Adi előtt sohasem használták az arab nyelvet hivatalos iratokban. Diplomáciai kiküldetésekben is volt része: Konstantinápolyba küldték a császár elé, ki kitüntetéssel fogadta. Hazamenet Syriában, Damaszkusban tartózkodott, hol először bocsátotta verseit a nyilvánosság elé. Atyja halála után vadász életet folytatott ós mint ilyen fordult meg Hírában is, hol Nu'mán fejedelem leányába szeretett. Ε lányt Hindnek hivták. Idejének legszebb asszonyai közé tartozott. Húsvéti hót csütör') Agani XIX. 87. *) Nöldeke: Gesch. d. Perser u. Arab. 172 1.

94

Dr. Germanus Gyula.

tökjén, a templomba ment Hínd, hogy felvegye a szentséget. 'Adi is a templomban volt. Mialatt a lány imájában volt elmélyedve, megfigyelte és szépsége — nagy, sudár termetű lány volt, elbájolta. A lány kíséretének feltűnt ugyan 'Adi figyelmes tekintete, de felszolgálója, Mária, ki maga is szerelmes volt a deli ifjúba, nem engedte meg, hogy figyelmessé tegyék rá, mivel csak ily módon gondolt 'Adi közelébe férkőzni. Végre Hind észrevette 'Adit s szégyenkezve tett szemrehányásokat szolgálóinak. 'Adi beleszeretett a gyönyörű Hindbe, de nem vallotta meg szerelmét egy évig. Mária, ki már nagyon vágyódott viszontlátni 'Adit, rábeszélte Hindet, hogy menjenek el a Szt. Tamás templomba, melynek szépségét színesen festette le előtte. Az apácák és lányok, kik felkeresik, a sok izzó lámpa, a gyönyörű épület felizgatták a lány képzeletét és végre engedett szolgálója rábeszélésének. Mária, rögtön értesítette 'Adit a tervezett találkáról, ki legszebb ruháját öltötte fel ós számos fiatal ember társaságában a templomba sietett. Midőn Hind belépett a templomba, Mária felkiáltott. „Nézd e gyönyörű ifjút, istenemre, szebb δ mint a lámpák és minden egyéb amit itten látsz!" Ki ő ? kérdezte Hind. ,,'Adi 'bnu Zejd" felelte a szolgáló. „Gondolod, hogy megismer, ha közelebb j ö v ö k ? " Mária igenlő válaszára közeledtek feléje és növekvő érdekkel figyelte amint társaival csevegett, kiknél delibb, szebb, ékesebben szóló és nemesebb volt. „Szólj hozzá — mondá Mária úrnőjének, kinek tekintete elárúlta érzelmét. Néhány szó után a szerelmesek elváltak. Néhány napra rá a szerelmes Mária felkereste 'Adit és megígérte, hogy kieszközli házasságát, ha előbb őt fogja szeretni. Mária minden alkalmat felhasznált, hogy Nu'mannal tudassa, mennyire szereti lánya 'Adit és ha házasságukat ellenezné, Hind kárt teend magában. Nu'man Mária intrikáinak nem tudott ellenállni s csellel ráhagyta magát venni arra, hogy lányát 'Adihoz adja. Jellemző e mesében a keresztyének nagy befolyása Hírában. A templomi találka — nem az utolsó eset, hogy a szentély vált szerelmes párok első találkozójává — úgy érint, mintha nem is a Mohamed előtti időkbe esnék. Maga a fejedelem is keresztyén és lánya az akkori arabság ünnepelt költőjével keresztyén templomban kelnek egybe. A hírai dinasztia mellett Syriában Damaszkus környékén uralkodott a Mohamed előtti arabság másik fejedelemsége: a Gasszanida udvar. A Gasszanida arabok is Dél-Arábiából vonultak fel Syriába és a byzanci udvar hűbéresei lettek a hírai arabok ellen. Történetüket homály fedi. Állandó telepekkel nem birtak, hanem táborban laktak, melyet az évszak és a politika követelményei szerint változtattak. A Gasszanídák nem kerülhették ki a byzanci kultura jótékony hatását;

Az arab keresztyénség emlékei.

95

a keresztyénség és a civilizáció őket is áthatotta, sőt területi közelségük folytán a híraiakat felül is multák a kultúrában. A vándor beduin költőknek menedéket nyújtottak és sokan nekik köszönhetik életük megmaradását. Nábiga ki III. Nu'man kegyét vesztette Syriába menekült és a Gasszanidákban talált nemes patrónusra. Amr-ben Harith uralkodóról irta dicsérő versét, melyben ez ismert két sor fordul elő. Egy hibájuk van: kardjuk éle eltompult Ellenségük kemény páncéljától, avagy: Természetük bőkezű, milyent Isten Senki másnak nem adott. Erényeiket senki sem kifogásolhatja Hazájuk: a Szent-Föld; hitük igaz. Reményük a jó tettekben van. Finom lelkük, nemes hajlamuk, A pálmák ünnepeit tartatja meg. Sápadt szüzek, skarlát selyem öltözékben Üdvözlik őket, illatos ágakkal ilyenkor. Sokáig békén élnek, bár harc a mesterségük, És izmaikat zöld vállas ruhák, fehér újjú öltözék díszíti . . ,1) íme e tényezők voltak fontossággal az arab pusztai élet befolyásában. A költők kik a nép jellemét, életmódját leghívebben tükrözték vissza, voltak ama keresztyén központok radiusai, kik az ott nyert szellemet terjesztették Arábiában. Az arab ethika merőben különbözött a keresztyén felfogástól. A bocsánat ismeretlen fogalom volt a beduinok előtt, kiknek társadalmi rendjét az ököljog, a vérbosszú tartotta fenn. Minden egyes arabnak helyt kellett állnia saját magáért ós törzsbelieiért. Törvény nem biztosította a békét és társadalmi létet; az önvédelem ösztöne fejlesztette ki a törzsi összetartás és a vérbosszú szükségességének érzetét. Ilyen társadalom nem fogadhatta be egykönnyen a szeretet, a megbocsátás vallását. „Nagy számuk mellett, semmire kellők ők Gazok rossz tettét megbocsátják ők Rosszakaratot szeretettel jutalmaznak. 2 ) N Igy gondolkodott a pusztai arab. Ε gondolkodásmódot csak társadalmi viszonyainak megváltoztatása lett volna képes kiirtani. A szeretet vallása, mely törvényt és rendet tételez fel nem tudott elterjedni, vagy mélyebb hatást tenni ') Nábiga, kiadta Derenbourg 78. old. Sir Ch. Lyall: Ancient Arabian Poetry p. 95. 2 ) Hamásza 7.

96

Dr. Germanus Gyula.

az emberek között. Az arab ethikája változatlan maradt mindvégig. Sem a zsidóság, sem a keresztyénség, sem a mohamedánság nem változtatta meg lelkületét, mert társadalmi állapotuk mindig a régi maradt. A város és a puszta között mindig nagy ellentét állott fenn. Ez ellentét Arábiában a vallásnak a városokban való születésében is nyilvánvalóvá lesz. A városi élet, a rend, a törvény uralmát biztosította. Az önvédelem és ököljog háttérbe szorul az osztályok küzdelmében és az osztályküzdelem szüli a legnemesebb ideálokat, a vallást és társadalmi ethikát. Az elmondottakból kitűnik, hogy nem várható mély benyomás, vagy maradandó hatás ama vallás híveitől, kik a szeretetet és istenfélelmet, a bocsánatot hirdették, az önvédelemmel szemben. Tudunk keresztyén arabokról, olvasunk keresztyén arab törzsekről, de a keresztyénség sohasem hatotta át Arábia lakóit, miként az alacsonyabb és arab viszonyokból nőtt iszlám sem tudott maradandó befolyást gyakorolni a beduinok felett. Elterjedt ama nézet, miszerint Mohamed fellépését az arabok szellemi renaissancea megelőzte volna. Goldziher ellenben 1 ) tisztán Mohamed személyének tulajdonítja e renaissanceot és bemutatja, mily éles ellentét állt fenn a Mohamed által hirdetett eszmék és az arab ideáljai között. Ha tekintetbe vesszük, hogy közvetlen Mohamed fellépése előtt mily kevés sikere volt a keresztyénségnek, melyet két oldalról hatalmas állam pártolt, Goldziher nézetének kell igazat adnunk. Azt találjuk, hogy a városokban voltak keresztyének, kik a Szentírást némileg ismerték, de itt sem verhetett e vallás mélyebb gyökeret. A keresztyén törzsekről azt olvassuk, hogy rosszabbak voltak a pogányoknál. Mohamed maga szemrehányásokat tett Adi'bnu Hatimnak, hogy a zsákmánynak egynegyedet vette magához, ami pogány szokás. Ali a negyedik kalifa azt állította, hogy a Taglib törzs keresztyénsége abból állt, hogy bort ivott. Míg a pogány arabok tisztelték a négy szent hónapot ós nem hadakoztak, a keresztyén törzsek felmentve érezték magukat e megszorítás alól. A Tajtörzshöz tartozó keresztyén, ki Sergius nevet kapott a keresztelésnél és később az iszlámra tért át, társainak elmesélte, mily módon intézte teveháton rablásait. Tudvalevő, hogy a sivatagban csak víztartályok közelében lehet tartózkodni. Sergius strucc tojásokban vizet rejtett el a homokba és rablóbetörései után oly helyekre vonult vissza, hová, félve a vidék szárazságától senki sem követte 2 ) A Tajtörzs mint veszedelmes tolvajbanda vált ismeretessé. Alakhtal keresztyén költő versei a pogány szellemben írattak. Nyoma alig van magasabb ethikának. A vérbosszű ') Muhammedanische Studien I. ή Margoliouth id. m. 39.

Az arab keresztyénség emlékei.

97

édességéről, a borról énekel, de erkölcse még silányabb a pogányénál, mert szivesebben fogadott el vérdijat ós gazdagság kellemesebb volt számára mint a törzsi kötelesség. Ε megvesztegethetősége és silány eszmeisége alig éreztetik velünk, hogy keresztyén volt. Sokan keresztyének voltak, mert keresztyének közelében laktak. Az olvasás külömböztette meg gyakran a keresztyént a pogánytól. Emiitettük, mily hatást gyakorolt a könyv ismerete az analfabéta pusztalakóra. Mekkában sokan voltak kíváncsiak a könyv tartalmát megismerni. Abessiniai foglyok, szökevények ós szíriai keresztyének laktak is Mekkában és egynehányuk nagy szerepet játszott Mohamed alatt. Ε keresztyéneket nem háborgatták. Mint védnökeik előkelő családok szerepeltek. A próféta családja, a Banu Zubra is védett keresztyéneket 1 ) A próféta felesége, Khadidsa unokaöccse Waraka állítólag fordított részleteket az evangéliumból és ő szolgált informatióval a prófétának a keresztyéneket illetőleg. Kais, Nusba fia is tudott olvasni. Az íbádi borkereskedők pedig mindenütt keresztyének voltak. Midőn Mohamed elfoglalta Mekkát (A. D. 630) és a benne talált képeket, bálványokat hivői lerombolták, a próféta kezét állítólag a Madonna képe fölé tette, hogy megvédelmezze azt hivei buzgalmától. Kétes, hogy Mária kép lett volna a Ka'bában, de a legenda, mely a traditióban is helyt talált, jellemző a keresztyének elterjedésére nézve Mekkában. Nagyobb befolyást találunk a vallási ceremóniák terén. A péntek ós vasárnap régi elnevezése keresztyénektől származik. Az ünnepnapok Arábiában sok helyütt a zsidók és keresztyének naptárát követték. A mekkaiak közül sokan a „keresztyén papok" szokását követve ütötték egymást burokra csavart ruhájukkal. A pogány Kurais törzsben keresztyének borivási tilalma terjedt el. Keresztyén prédikátorok gyakran keresték fel az Ukáz-bé\i vásárokat, hol a pogány költők szavallatai mellett az ő beszédeik is találtak hallgatókra Egy ilyen prédikátornak neve is fenmaradt: Kuszu 'bnu Sza'ida. Mohamed kortársa volt és jelenlétében is beszélt. Beszédei sokban hasonlíthattak a Korán régibb fejezeteihez s talán a próféta egyes gondolatai tőle származhatnak. Kuszu 'bnu Sza'ida volt Nadsrán püspöke és azt tartja az arab hagyomány, hogy botra vagy kardra támaszkodva szokott beszélni híveihez2) Fontos tanulmányomban ama nyomok kimutatása, melyet a keresztyénség a pusztai arab irodalmában hagyott. A törzsi pogányság bizonyos melankólikus hangot csalt elő a verselők lantjából. Az elmúlás gondolata a pusztai arab egyik legki*) Azraki id. m. 97. ') Madsani Ί adab 4. köt. végén. Theol. Szaklap. IX. é v f .

7

98

Dr. Germanus Gyula.

magaslóbb versmotivuma. A túlvilági élet, a földi tettekért való felelősség ismeretlen a materialista beduin előtt. Az ő tere, az ő világa az élet, amely oly sok örömet nyújt és amitől majd el kell válnia. A halál sötét árnyként húzódik végig lelkületén és borongós hangulatokat kelt költeményeiben. Az erkölcsi életet, a túlvilági élet ideálját lelke nem ismeri. Mily csodálatosan sivár e pusztai költészet! Csupa földiessóg, amelyen az éginek halvány sugara sem tud átvillani! Mily bámulatos aztán, ha e sivár földiességben, e materialista irányban fel-felbukkannak a hit, a remény, az örök erkölcsi élet gyöngyei. A pogány költők legjelesebbjei nem zárkózhattak el a keresztyénség elől. A mohamedelőtti költeményekben sok vonatkozás keresztyén befolyásra vall. Az egyedül álló, elhagyott szerzetesről hallunk e költeményekben, kinek égő lámpája mutat utat elkésett utasoknak. Zuhairu 'bnu Abi Szulmánál a következő sorokra bukkanunk: El akarjátok titkolni az Úr előtt a vétket, melyet nem „ mertek bevallani ? Valóban bármit is akartok rejteni, Ő tudni fogja azt. Fel van az jegyezve, a nagy könyvben és őrizik azt jól Az itélet napjáig, váratlan büntetésig. Ε vonatkozásokon kivül a tanítás, az erkölcsfeletti meditálás, a halál gondolata, az egyén életének fontossága a család és törzs kötelékkel szemben, arra engedtet következtetni, hogy a puszta vándor lantosait is érintette a keresztyénség gondolata. Cheikho bejrúti jezsuita hat kötetes munkában adta ki a keresztyén arab költőket, kik Mohamed előtt éltek. Nem szabad azonban azt hinnünk, hogy e hat kötet tartalma mind keresztyénektől származik. A jezsuita túlbuzgalma néha a keresztyénségnek tulajdonit beduin vonásokat is ós ezért művét nem fogadhatjuk bizonyos kritika nőikül. Szándékom volt ama költők műveiből válogatni, kiknek keresztyén hitre való áttéréséről positiv adatunk van és magyar fordításban bemutatni, de versesforditás és pedig kiváló verses fordítás adhatná csak vissza az eredeti költemények gazdag nyelvezetét és színpompáját, mely prózában teljesen elvész. Arra kellett szorítkoznom, hogy néhány pogány mohamedelőtti költő műveiből kimutassam ama gondolatokat, melyek keresztény hatásról tesznek tanúságot. Kremer által megbírált Labid versgyűjteményében 1 ) a következő keresztyénvonatkozások találhatók. A hívőket megőrzi az istenfélelem, csak Isten az alapja mindennek. (10. 1. 5. v.) Istenhez kell visszatérnetek, mert ő nála van a dolgok kiindulása és hozzá van a visszatérés. (10. 1. 4. v.) *) Sitzungsberichte d. Wien. Akad. 1881.

Az arab keresztyénség emlékei.

99

Mindent felölel Ő, könyvében és tudásában és nála oldódnak fel a titkok. (11. 1. 1. v.) Ama napon, melyen a jutalma a kiválogattaknak magas pálmák, telve gyümölcscsel lesznek. (11. 1. 2. v.) Ama napon melyen az Írástudókat felveszi kegyeibe, a tisztaság és bűnbánatba. Éltem egy ideig, de örökké csak Jaramam és Ti'ár tart, és (11 lap. 4. v.) Koláf, 1 ) és Dalfa 1 ) melyek Khobbah 1 ) felett emelkednek; ós a csillagok, melyek éjente követik egymást és nyugat felé aláhanyatlanak. (13. 1. 1-3 v.) Örökké tart vándorlásuk, de lehúzza őket a nyugalom, miként a tevét melyek alájuk húzódó borjaik fölé ereszkednek le (4. v.) A végzetek előre vannak meghatározva és a fenyegetés bevált, Isten az Uram, a dicső, a diadalmas (24. 1. 5. v.) Övé az adomány, a kegyelem, a dicsőség, övé a jó bősége és mindaz amit becsültök. (2δ. 1. 1. v.) Az emberek kétféle módon foglalatoskodnak, az egyik rombol miközben épít, mig a másik végrehajtja gondolatját (23. 1. 2. v.) Dicsérem az Urat, mert az Úr dicséretreméltó és az Úré a bőséggel teljesség és a teljes bőség. (46. 1. 4. v.) Istent alázattal szolgálni, kegyelem, melyben csak a kiválasztott részesülhet. (47. 1. 1. v.) Ezért utánzóm a nemeslelküeket ós a jámborak (szálih) példáját követem. (73. 1. 1. v.) Folytathatnók az idézetek számát, melyek éles ellentétben mutatják a vad pogány szellemet a kegyes a jámbor gondolkodással. Labid pedig féktelen beduin arab volt. Al a'sa ki Hírában tartózkodott, számas keresztyén szellemű verssort irt. Öntudatlanúl csúsztak ezek költeményeibe, de ép ez öntudatlanság miatt értékesek. A keresztyén arab költők legismertebbje Adi bnu Zejd kinek életéről ós házasságáról fent beszéltünk. Adi a bort dicsőitette verseiben. A hírai keresztyénség különösen a bortermelés és kereskedés révén terjeszthette vallását. A bornak tulajdonítható, hogy sok arab költő megismerkedett keresztyénekkel ós tanult tőlük. I'bádi borkereskedők térítették meg Al'asát, Mutalammiszt és Taraíát. Ε keresztyén költők versei bizonyára külömböztek világfelfogásukban ós ethikájukban a beduin pogányokótól. Sajnos a mohamedelőtti kor költői termékeit részint az umajjad kalifatus és az abbaszidák alatt (750—1258) gyűjtötték. Az akkor már teljesen kifejlett iszlám elhomályosította, háttérbe szórította a zsenge arab keresztyénség termékeit és a meglevő anyag részint átrostálva, részint teljesen átgyúrt alakban van meg, jó része pedig teljesen elveszett. 'Adi fen') Koláf, Dalfa, Khobbah stb. hegyek nevei. 6*

100

Dr. Germanus Gyula.

maradt költeményei engedik sejteni az elveszett művek szépségét és becsét. Itt prózai fordításban mutatok be egyet: Te ki látsz, magadhoz imigy szólj, Nemsokára elér a múlás ideje Vájjon kibirják-e a hegyek mindenkor Az idők viharát és összes terheit ? Mennyi utas szállt le mellénk Bort szürcsölvén, tiszta vízzel Szűrvén üvegjén át, az arany nedűt. Büszke lovak, kapáljátok a földet, diszes kantárokban Éltek egy ideig, a jólét ölében Semmi bajtól félve, renyhén ficánkolva Nézd csak az idő mint söpörte el őket: így fog az ember is a forgó időnek áldozatúl esni így tartja meg az idő a legjobbat, legnemesebbet Kik éjt és nappalt a boldogság végzetes keresésében töltik. Mohamed vallásával nem talált előkészített talajt Arábiában. Tanítása merő ellentétben állott a beduin ethikával. A keresztyénségnek volt része azonban, hogy tanainak egynéhány lelkes és buzgó hive akadt. A szétszórt törzsek közt voltak egyesek, a legjobbak, kik a törzsi fejetlenségben nem tudtak élni, kik magasabb szellemi kincsek után vágyódtak mint amilyeneket a harc, a zsákmány, a dal és vers adhattak, Mohamedhez csatlakoztak. Mohamed érezte a keresztyének e fontosságát. A városlakók, a délarab medinaiak voltak első hivei. Nem is lépett fel a keresztyénség ellensége gyanánt. Hiszen ő is a Megváltó példájában találta első inspirációját. Messze vezetne, kimutatni ama szálakat, melyek az iszlámot a keresztyénséghez fűzik. Itten csak azt akarom kiemelni, hogy a fejletlen, külsőleges arab keresztyénség szolgálatába állott Mohamednek, ki eleinte lényegileg a keresztyén elveket hirdette és az elszórt keresztyéneknek nagy érdemük van, hogy Mohamed el nem bukott: hogy Afrikában, Ázsiában ma pogányság helyett a monotheismus uralkodik. Szerény cikkem amohamedelőttikeresztyénségnyomaival, emlékeivel foglalkozik. Mohamed után Syriában, Egyptomban ú j talajon, uj elemekből ismét megszületett az arab keresztyénség, melynek az arab klasszikus irodalomban is része van és mely szakadatlanul él a mai napig. Az arab keresztyénség e másik korszakáról talán a jövőben lesz alkalmam beszélni. Dr. Germanus Gyula.

A szentség fogalma az ószövetségben. 1 ) i. Tájékoztatás. A szentség fogalma az ószövetségben rendkívül sokoldalú, úgyhogy joggal nevezte ,T. A. Bengel%) csak az Isten szentségének fogalmát is „vere inexhaustae significationis", „valóban kimeríthetetlen jelentésű" fogalomnak. S még hozzá, látszat szerint, nagyon ellentétes fordulatokban jön elő, miről néhány példa rögtön meggyőz. A béth-semesi izráelita férfiak (1 Sám. 6 20) reszketve vallják b e : „kicsoda állhat meg Jahve előtt, ez előtt a szent Isten előtt ?" S a zsoltáríró így énekel (103 1 ) 2 ): „áldjad, lelkem, Jahvét, s egész bensőm az ő szent nevét. Áldjad, lelkem, Jahvét és el ne felejtkezzél semmi jótéteményéről 1" A törvény (Lev. 19 2 s. a.t.) ezt parancsolja : „legyetek szentek, mert én, Jahve szent vagyok", mig Anna imádságában (1 Sám. 2 2 ) ezt olvassuk: „nincsen olyan szent, mint Jahve, mert nincs más rajtad kivűl". Egy vokál-különbséggel (^lpT) szenteknek neveztetnek az ószövetségben azok a férfiak és nők, kik a bálványimádó kultuszban fajtalanságot űztek, Izraélnek pedig a törvény e követelésével: „legyetek szentek", egyebek között épen a ') Tanulmányomhoz a következő forrásmunkákat használtam: legelső sorban r Studien zur semitischen Religionsgeschichte" von Wolf Wilhelm Graf v. Baudissin, Heft II, Abhandlung I, Leipzig 1878. Továbbá: „Alttestamentliche Theologie. Die Offenbarungsreligion auf ihrer vorchristlichen Entwickelungsstufe" darg. von D. Hermann Schultz, 5-te völlig umgearbeitete Auflage, Göttingen 1896. „Theologie des alten Testaments" von Dr. Gust. Fr. Oehler, 2-te Aufl., Stuttgart 1882. „Handbuch der alttestamentlichen Theologie" von August Dillmann, herausgeg. von Rudolf Kittel, Leipzig 1895. „Die Theologie der Propheten, als Grundlage für die innere Entwicklungsgeschichte der israelitischen Religion" darg. von Lic. Bernh. Duhm, Bonn 1875. Ezeken kivűl az etymologiához használtam: „Heiligkeit Gottes im AT." Artikel in „Realencyklopaedie für prot. Theologie und Kirche" v. Hauck, 7-ter B. s. 667 von R Kittel, Leipzig 1899. Gesenius: „Hebräisch-deutsches Handwörterbuch", Leipzig 1810, 14-te Aufl. von Buhl, Leipzig 1905. Segédforrásúi: „Biblisches Realwörterbuch" von Dr. G. Benedict Winer, 3-te Aufl., Leipzig 1847. 2 ) Oehler, i. m. 162 1.

102

Szele Miklós.

nemi tisztátalanságot tiltja meg. Jahve akaratából Izrael egész gyülekezete szent (Num. 16 3 ) s Kórachot és hozzátartozóit mégis elnyeli a föld, mert ezek a maguk egyéni szentségére magyarázzák az egész nép szentségét (Num. 16). Az emberek szentsége egyértelmű a Jahve akarata iránt való engedelmességgel, s mégis azt látjuk, hogy az ószövetség szentséget tulajdonít személytelen dolgoknak is (I. e dolgozat III. részét). Ε sokoldalúság és látszólagos ellenmondás az oka annak, hogy nemcsak ma és épen református egyházunkban is, hanem régebben is nagy zavar és sok balvélemény uralkodott a szentség bibliai fogalma tekintetében s rá nézve a legeltérőbb tudományos felfogásokkal és meghatározásokkal találkozunk. (most Mi ezek közül a Wolf Wilhelm Graf ν. Baudissin berlini professzor) teljesen kimerítő, a fogalom utolsó árnyalatát is felölelő s meggyőzően indokolt nézetéhez csatlakozunk s e tanulmány főcélja e nézetnek rövid kifejtése és igazolása. Legyen szabad itt, mintegy tanulmányunk bevezetése-képen, az általunk elfogadott nézetet — előzetes tájékoztatás kedvéért — nagy vonásokban megösmertetni. Az ószövetségben a „szent" (^""p,) jelzővel dolgok, emberek, Izraél népe és Isten (s ritkán az angyalok) vannak felruházva. Ez a (ν. ^i"'pT) mindenekelőtt olyan dolgokat és személyeket jelöl, melyek a közönséges, mindenki által hozzáférhető dolgok és személyek tömegéből ki vannak választva, ki vannak véve, mert Istennek közvetlen tulajdonát képezik. Ε szerint a dolgok és emberek szentségének 2 oldala van : negativ ős positiv. Ennek megfelelően a fogalmában benne rejlik egyfelől a rendkivüliség, másfelől az érinthetetlenség, hozzáférhetetlenség fogalma. Általánosságban = „Isten tulajdonát képező, Istennek átadott Istennek avatott" s kifejezi az ilyen felavatott dolgoknak és személyeknek a közönséges, felavatatlan, profán dolgok és személyek fölött való felsőbbségét, fönnségét. Minthogy csak tiszta dolgok a t és személyeket szabad Jahve tulajdonáúl felavatni, ennélfogva vi?, szükségképen magában foglalja a tisztaság fogalmát is, de csak mint levezetett, másodízi s nem mint eredeti, elsőrendű fogalmat. Épen ilyen a fogalma Izraél népe szentségének is; mikor a törvény (Ex. 19 e ) Izraélt „szent" népnek (tfHp, ^3) nevezi, vagy mikor (Ex, 22 3f,) azt parancsolja e népnek, hogy „legyenek szentek" (P™ ^"p"''^), ezzel első sorban nem a népnek valamelyes minőségere vagy erkölcsi tulajdonságára céloz, hanem egyszerűen Jahve közvetlen tulajdonául kiválasztott népnek nyilvánítja Izraélt, tehát a népnek Jahvéhoz való viszonyát fejezi ki, amely viszonynak „conditio sine qua non"-ja, szükségképeni előföltétele, valamint egészen természetes következése-képen követeli aztán meg — másod-

A szentség fogalma az ószövetségben.

103

sorban — Izraéltől a Jalive akarata iránt való engedelmességet, mely a fizikai és erkölcsi tisztaságban áll. Látnivaló, hogy a dolgok és személyek szentsége az ószövetségben nem anyagi, hanem merőben alaki fogalom, viszony-fogalom. Hasonlóképen alaki vagy viszony-fogalom első sorban Isten szentsége is, amennyiben mindenekelőtt Istennek a világtól, a földi dolgoktól való különbözőségét, különállását, azoktól elkülönzött létét fejezi ki, tehát nem egyéb, mint a jelzése, melyben Isten a annak a negativ viszonynak világhoz, vagyis a teremtett dolgokhoz áll. Tehát Istennek nem egy különös tulajdonságát, hanem egész létét, magát az isteni létet jelöli a szentség, — épen úgy, mint a dolgok és személyek szentsége is azoknak felavatott, azaz isteni voltát fejezi ki, szemben a nem isteni, azaz profán dolgokkal és személyekkel. Baudissin fölfogásával nagyon szépen egyezik e pontban a Hermann Schultz-é, aki szerint Isten szentsége nem úgy tekintendő, mint Isten erkölcsi tulajdonságainak egyike, hanem mint „annak az összbenyomásnak a kifejezése, melyet Istennek a teremtett dolgokhoz való viszonyáról nyer a kegyesség". 1 ) A szentség tehát, mint Istennek az összes teremtett s különösen a földi dolgok közül való kiemelkedését jelentő fogalom, különösebben úgy jellemzi Istent, mint a föld felett, a földi világtól elkülönzött magasságban lakozöt, továbbá mint semmihez sem hasonló, egyedül álló, páratlan, összehasonlíthatatlan lényt. Isten, mint „szent", felette áll mindennek, ami őrajta kivűl van, tehát az ő szentségében benne van a fönnség s aztán — már mint tartalmi elem — szükségképen a hatalom és az uralkodás fogalma is. Ennek az ő mindenekfölötti hatalmának ós uralmának a földi világban való megnyilatkozását azonban sehol sem nevezi az ószövetség „szentsóg"-nek, mert hiszen a „szentség"-ben mindig benne rejlik Istennek a földi világtól való távolállása, — hanem dicsőségnek, "^f-nak. Ennek megfelelő jelenség az ószövetségben az, hogy Isten „szentsége" csak azokra nézve létezik, csak azokkal szemben érvényesül úgy, mint „szentség", akik ezt az ő szentségét — a világtól merőben különböző lényét az ő rendkívüli kijelentéséből ösmerik, tehát csak Izraél népére nézve. Csak Izrael ösmeri és tiszteli az egyedül fönnsóges, azaz a szent Istent: innét Izrael Istenének, az Izraél által tisztelt Istennek ^"ύρ1. t^itp, (Izrael szentje) neve. — Isten szentségének alaki fogalma határozott tartalmat, még pedig erkölcsi tartalmat vesz föl magába az olyan (kevés számú) helyeken, amelyek Izraéltől szentséget követelnek azon az okon, „mert Jahve szent"; itt Jahve szentsége nem jelenthet mást, mint Izraél szentsége, ') i. m. 436 1.

104

Szele Miklós.

melynek póldányképe gyanánt felállíttatik; Jahve világfeletti fönnsége nem szolgálhat követendő példánykópűl a véges embereknek, hanem csak az δ tökéletes tisztasága, amely tartalmi elem úgy kerül belé a szentség alaki fogalmába, hogy Jahve, aki, mint szent Isten, magasan fölötte áll a világnak, fölötte áll a világ mindennemű (fizikai és erkölcsi) tisztátalanságának is. Az angyalok szentsége fogalmilag teljesen Isten szentségéhez csatlakozik. II. A ^'"p

etymologiája.

Az ószövetségi iratokban a ^lp főnévnek s a melléknévnek, valamint a velük egy tőből származott igealakoknak TO ν. ΒΗ,Ρν «^R.?. tt^p, t^p, t^pn> t^pj) specifikus vallásos jelentésük van, kizárólag Istenre és Istennek avatott dolgokra és személyekre alkalmaztatnak, minek következtében a tőben rejlő alapfogalmat, azaz e tő eredeti, közönséges jelentését, melylyel akkor bírhatott, mikor még a vallásos jelentése nem volt meg s melynek kinyomozása épen e ránk maradt vallásos jelentős helyes megértése szempontjából kívánatos — az ószövetségi okmányokból föl nem deríthetjük, hanem az etymologiához kell fordulnunk. Két fölfogással találkozunk a alapjelentése tekintetében, az egyik szerint ez alapjelentés „elválasztott, elkülönzött", a másik szerint „tiszta". Már itt megjegyezzük, hogy az előbbi alapjelentésből az utóbbi jelentés közvetetlenül folyik,amennyiben a közönséges érintkezéstől elkülönzött dolgok meg vannak óva szükségképen a köznapi s épen ezért gyakori érintkezés folytán előállható beszennyeztetéstől. A „tiszta" alapjelentés vitatói részben az u. n. praefixumos elméletből indulnak ki etymologiájukban, mely elmélet szerint a héberben a szavak gyökfogalma a tő 2-ik és 3-ik consonansához tapad s az l-ső consonans csak praefixum, minek folytán a vnp tövet a gyökérből vezetik le, melynek jelentőse „világosnak lenni" (igy Fürst, Handwörterbuch s. ν. ^'IR, Baud. i. m. 20 1. 1) jegyz.) s ezzel összevetik a szanszkrit „dhús" = „fénylőnek, szépnek lenni" s a héber = „világos-zöld" szavakat. Azonban ez az egész okoskodás semmit sem ér, mert ma már világos, hogy nem a 2-ik és 3-ik, hanem az l-ső és 2-ik consonanshoz tapad a gyökfogalom (v. ö. Oehler, i. m. 158 1.: „die in der 1. Auflage als die wahrscheinlichste bezeichnete Ansicht, der Stamm mit ΒΗΠ verwandt sei auf eine Wurzel mit der Grundbedeutung: „„enituit, glänzend hervorbrechen"" zurückzuführen . . . ist wohl aufzugeben"). Ugyanazért ujabban Dillmann a „tiszta"

A szentség fogalma az ószövetségben.

105

alapjelentés érdekében a héber = „ ú j n a k lenni" tőre hivatkozik, amennyiben az „új" dolgoknak rendes tulajdonsága a tisztaság, a ragyogás és így a in gyökér a vele közvetlenül rokon ( n és p váltakozó consonansok lóvén, mondh a t j u k : azonos) ip gyökérrel, a #ip gyökerével együtt jelenthetett eredetileg „tisztát, ragyogót". Csakhogy Dillmannnál tovább kell mennünk s azt kell mondanunk, hogy a i n és ip gyökér eredetileg (mint mindjárt igazolni fogjuk) „elválasztottat, elkülönzöttet" jelentett s a jelentésből a föntebb jelzett egyszerű ós természetes módon állott elő a „tiszta, ragyogó, világos" jelentés. így értve a dolgot, sem a Dillmann által még felhozott asszír kuddasu = „ragyogó, világos", sem a legújabban (1899) Kittel leipzigi professzor által Dillmann nézetének támogatására felemiitett, az arab és aethiopiai nyelvekben ösmeretes *ip ( n P) igető = „tisztának világosnak lenni" nem bizonyít ellenünk semmit. Hogy a ip kad gyökér, a ΒΊΡ tő gyökere (melyből igen helyesen származtatják #ip-t Oehler — theologiájának 2-ik kiadásáBiblischor ban, 1. föntebb —, Baudissin és Franz Delitzsch, Commentar über die Psalmen, 4-te Überarb. Aufl. Leipzig 1883, 228 1.: „J. ist ^ i ß . . . eig. abgeschieden (ip j ä schneiden, scheiden) näml. von Unreinheit, Gebrechlichkeit, Sünde . . V. ö. ugyanő, Commentar über die Genesis, 4-te Ausg. L. 1872, 109 1. Gen. II, 1—3, ^P^-hez. É s : Comm. üb. d. Buch Jesaia, 4-te Aufl. L. 1889, 125 1. Jes. VI, 3-hoz) és a in had gyökér eredetileg csakugyan „elválasztottat, elkülönzöttet, elvágottat" jelentett, azt meglehetős nagy bizonyossággal megállapíthatjuk a következő, részint e gyökerekből származott, részint velük rokon igetövek jelentéseinek összevetéséből: a héberben nem használt n p = elvágni, levágni (valószínűleg ettől származik a héberben ipipT „fejtető, csúcs", azaz „levágott rész, végső rósz, amelyen a test végződik, ahol tehát a test mintegy el van vágva", továbbá i i p = Ί^.Ρ, egy fahéj-szerű kéreg, „Laurus Cassia Linn.", szintén a „levágás, hasítás" fogalmával), °lp (kaiban nem használatos, ar.

= elől lenni, az ólén lenni, az „él, vágás" fogalmából

(v. ö. Β'πρ_=fi'ip.= fejsze), H " = élesnek lonni, n J - bevágni, belevágni (a héberben csak hithpo. i l ^ i = testébe bevágásokat tenni), W = szótvagdalni, a E p (E'p) = levágni (ar. ^Lä = levágni), ^ p (? ar. JJó) = ölni, i*P< r,JÍP = levágni (ar. ~j*a3 = rövidnek lenni, azaz: elvágottnak lenni ?), - a n · =2ÍR = vágni, kivágni, felvágni (a fát), n5tP = levágni, = osztani, felezni, •1" (v. ö. íin.?) = vágni, '» = lenyírni, = levágni, = le-

106

Szele

Miklós.

nyfrni stb. Mindezen tövek gyökjelentése tehát a vágás, elválasztás, elkülönzés. Ε jelentésnek a „tiszta" jelentésbe való átmenetelére nézve pedig (amit ^Hp-nál és B''"'n-nál egyaránt tapasztaltunk) klasszikus analógia gyanánt hivatkozhatunk (Kittel dacára is, i. cikk 567 1.) a "1? = „elkülönözni, kiválasztani" igetőből származott = „tiszta, szennytelen" melléknévre. — A ^"p etymologiájánál okvetetlenül r á kell képződményeinek mutatnunk arra, hogy θ tő összes névszói tárgyatlan, bennmaradó jelentésük van (B^ß-nak, mint í m bi-iJ-nak, ^lp-nek, mint "''V-nek, f~pT-nek, mely 5 eredetileg épen annyit jelentett, mint Β>'Πρτ — mint 5ΐ> nek), hogy elejét vegyük annak, hogy valaki Menken-nel, Biestel-\el,1) Oehler-rel, Schmieder-rel Dillmann-nal2) a E'';"pT-t — Istenről mondva — „magái közlő"-nek, vagy „magái feltáró"-nak magyarázhassa (vagy épen, mint Diestel, to^^PÍ-lel). n e k ! hogy t. i. ^ΛΓ-«''"Ρ egyenlő volna Hogy a Wtp, alapjelentése valósággal „elkülönzött" s nem „tiszta" (mely, mint másodízi jelentés különben az ószövetségben eleitől fogva benne van a K"''"PT-ban, de csakis bizonyos vallásos célra szolgáló tisztaság jelzésekópen), e meggyőződésünkben még jobban megerősít bennünket a a1 , ' " PT fogalmi ellentétének fölkeresóse az ószövetségi nyelvhasználatban. Ez ellentét nem = tisztátalan, hanem YMIVÓV", közönséges használatra való, •n = „profanám, szabad, nyitott, megkötetlen, épen az ellentéte annak, ami „elkülönzött, elzárt, eltiltott'1. Ez a to nyelvtani pontossággal (mint főnév) ellentéte-képen használtatik az ószövetségben, mig «Sö a "ΛΊΒ = „tisztá"-nak az ellentéte = szent dolog, olyan dolog, ami ^npT).3) Ez a két egymástól független ellentét párhuzamosan fordul elő az ószövetségben 3 helyen, u. m. Lev. 10, 10: ton p?i trnpn pa -,,πεη pai xötsn psj = „különbséget tenni a szent ós a nem szent, a tisztátalan és a tiszta k ö z t " ; Ezékiel 22 2 o : „szent és nem szent között nem tettek különbséget s a tisztátalan és tiszta között (különbséget tenni) nem tanítottak", épen így Ezók. 44 23 . Jóllehet a csakis olyan dolog lehet, ami "ima § a köb nem lehet ^'Ip·, csakis de másfelől a to nem egy a „tisztátalan"-nal, az lehet tiszta is, tisztátalan is és a ">1"B nem egy a „szent"-tel, az lehet ^ is (mint alább mind>) 1. Baudissin, i. m. 1 0 - 1 2 , továbbá 108—120 11., ®'np és tfnpö viszonyára nézve 120 1. -) 1. Oehler, i. m. 1 5 8 - 1 6 7 11. 2 7 0 - 275 11. Schmieder-re Oehler hivatkozik 163—164 11. 1. továbbá Dillmann, i. m. 2 5 2 - 2 5 8 11. 3 ) Dillmann a ?]Jn-et is megemlíti a B>"1p fogalmi ellentéte gyanánt, a m i = ^ r o / e « , de inkább a „tisztátalan, üdvtelen, istentelen, istenmegvető* értelmével, 1. Gesenius, Handwb. 313 1.

A szentség fogalma az ószövetségben.

107

j á r t bizonyítani is fogjulr). Tehát az ószövetségben ^ p , és Ii között határozott fogalmi különbség tétetik! De nemc s a k a tárgyalt kétszeres ellentét, hanem a ^'Ip és a ^ egyszerű ellentéte is előfordul, pl. Ezék. 4 2 2 0 : ^ tCnpn fa ^"Π"1?..') A ·ΊΡ. = „fölszentelni, «ΎΡ-sé tenni" ellentéte a „profa= nizálni, ^ - l á tenni (a ,,szent"-et)" Lev. 21 1 5 szerint, más helyeken, pl. Ex. 3 1 l 4 (a sabbáth-ről), Lev. 19 8 a ^ n tárgya Β 'ΐΡ, Lev. 21 1 2 , l 3 -ban L a ^ p o (szent hajlék, szent edények), Ezék. 7 s 4 -ben a 'Π? (Λπ activumnak megfelelő niphal passivum) alanya ugyanez (E,Tttí"ip_Q helyett e helyen O'T^pö olvasandó), aztán a tárgya Jahve szent neve, így a Lev.-ban és Ezékielnél több helyen, meg Ámós 2 7 -ben ( ^ 1 ? a * ™ ^ n (jnA), mely utóbbi hely azt mutatja, hogy már a legrégibb próféták idejében is (Ámós Kr. e. 760 körűi lépett föl) ellentétképen szerepelt a ^ meg a Arra, hogy a Vn nem egy a „tiszt á t a l a n n a l , hanem csak a „közönsége.s"-t jelenti szemben a közönségesen kivűl, felül állóval, az elkülönzött-tel, a „szent"tel, lássunk egy pár példát. 1 Sám. 2 1 5 , 7 szerint Dávid kenyeret kérvén Ahimelekh paptól, ez ^"P D ~;-t, szent kenyeret, t. i. a színkenyereket (=,·??·1! D ";) adja neki, mert nem volt keze alatt cnS. utóbbi itt az összefüggés szerint nem jelenthet „tisztátalan kenyeret", hanem csakis „közönséges, nem szent, mindenki által megehető kenyeret". Ezék. 20 22 szerint Jahve nevének „profanáitatása, megszentségtelenittetése" ("OD passiv jelentésű niphal infinitivus constructus a kal-ban nein használt ^Π-tól, 1. föntebb perf. Ezék. 7 2 4 ) abban áll, hogy J a h v e hatalmatlannak látszik, tehetetlennek tűnik föl a pogányok előtt; ez által az ő neve úgy tűnik föl, mint „közönséges, másoknál nagyobb hatalommal nem bíró" név, de semmiesetre sem úgy, mint „tisztátalan" név. Mal. 1 1X, 18 -ben a seregek Ura nagy nevének profanálásáról van szó, ahol tehát a ^ a „nagynak, rendkívülinek" ellentéte, „rendest, közönségest" jelent. Azok a helyok, ahol szent dolgok „tisztátalanná tevéséről" (*»?») van szó (pl. Ez. 4 3 7 , 8 'tíHpT η ψ L e v 20 3 ^"R 0 ), vagy ahol a szentség állapota meg a maga-beszennyezés egymást kizáró ellentétet képeznek (Lev. 1 1 4 4 : OMIPM nx waen Λι a^ínp, airw), nem azt bizonyit') Látnivaló, hogy a B>'"ip és a ellentéte legsűrűbben Ezékielnél fordul elő, s épen e körülményre alapítja Baudissin ama föltevését, hogy mivel Ezékiel a papi kódexhez (P) viszonyítva fokozza a B>"3p és S'n közötti ellentétet, ennélfogva P-hez képest haladást mutat föl s igy fiatalabb korú, mint P, melyben az emiitett 2-szeres ellentét csupán Lev. 10 10 -ben jön elő; s minth o g y Ezékiel működése 5 9 2 - 5 7 0 közé esik, tehát Baudissin szerint Ρ még a fogság előtt Íratott, bár nem sokkal. (Ennek ellenkezőjét 1. bizonyítva Cornill Einleitung in d. A. T. 2-te Aufl., Freiburg 1892, 64, 65, 77, 78 lapokon.)

108

Szele Miklós.

ják, hogy a βΊΐβ egy a ">1n®-ral s ellentéte hanem csak azt, hogy a „szent"-nek szükségkópeni, mellőzhetetlen tulajdonsága a tisztaság, melynek megszüntetése okvetetlenül maga után vonja a szentség megszűnését is, viszont a szentség helyreállítása megköveteli a tisztaság (előzetes) helyreállítását; a kettő közötti szoros, fölbonthatatlan kapcsolat következtében Ez. 23 3 8 , 3 9 -ben a templom (^p/?) megfertőzése (N?1?) és megszentségtelenitése (^H) ugyanazon egy cselekvésről mondatik, tehát dologilag egyet jelent s csak fogalmilag van megkülönböztetve, t. i. a a s ?«?. ne k ( a tulajdonképeni cselekvésnek) szükségszerű következménye. "?n tehát, mint az ószövetségi nyelvhasználatban a ^lp egyenes ellentéte (v. ö. az újszövetségben κοινός-1, mint άγιος ellentétét pl. Zsíd. 9 l 3 ) megerősíti az etymologia eredményét, mely szerint alapjelentóse „elkülönzött". Megerősíti ezt néhány, a e^p képződményeivel synonym kifejezés is, így a tfjp és Ip^-sel egyet jelentő e1"'!?,''? = fölszentelni, Jahvénak avatni, azzal a különbséggel, hogy az utóbbi módon fölszentelt dolgokat Jahve tulajdonából megváltani nem lehetett. A héberben nem használt kai Β1ζ! = le-, elvágni; származókai = sarló, poin = a Hermon (levágott, meredek, hozzáférhetetlen, magas, kinyúló, elkülönzött hegycsúcs) 1 ) 5 . í, , és az arab ,»y> ( = f , f ) hárem = ami el van különítve, el van zárva, meg van tiltva, f ő k é p e n : az idegenekre nézve (a hozzáférhetetlen nők. Másik synonymja ^lRC-nek a kal-ban nem használt "Ίί-tól, v. ö. = fölszentelós, i"1» = fölszentelt, Istennek avatott férfi), melynek „elkülönzés, elválasztás" alapjelentése egészen világos e tő niphaljának jelentéséből : I?, "l!!? = tartózkodni, távol tartani magát valamitől, '"Ί·"^ "Ί1™? "" = elpártolni Jahvótól. Nem mellőzhetjük el a ·Τ?ΒΠ s a nhj* fölemlitósét sem, előbbi ( ^ f hiphíl) Zsolt. 4 4 -ben „Jahve által a maga részére — ^ — történő kiválasztás"-t, utóbbi (u. a. niphal) Ex. 33 1 6 -ban Mózesnek s Izrael népének ( W , Jahve népének) a föld színén lévő összes népek közül való kiválasztatását jelentvén, teljesen synonym 2>'MR"-sel, illetőleg ^'"p.í-sal, s a = alapjelentóse az „elkülönítés, elkülönzés"; innen a = elkülönzött, magában álló, rendkívüli, kitűnő, feltűnő dolog, csoda. 2 ) Az ószövetségben kizárólag pogány értelemben használt ős-sémita (kanaánita) #3ΡΤ (Deut. 23 1 8 , 1 Kir. 14 24 s. a. t.) és ntfip, (Gen. 38 2 1 _ 2 2 , Hós. 4 l 4 s. a. t.), mint a pogány isten*) Az általam aláhúzott jelzők a szentség fogalmának lényeges részei ! ') v. ö. különösen itten Gesenius, i. m. 920 - 9 2 2 11.

alkat-

A szentség fogalma az ószövetségben.

109

ségek szolgálatára magukat odadobott férfiak és nők jelzése, (Deut. 1 2 ) meg (Jós. 20 7 , egy másik továbbá ΚΪ» város neve-képen Jós. 15 22) helységnevek egyszerűen „az istenségnek szentelt, avatott" személyeket, ill. helyeket jelentenek s belőlük a alapjelentése nem dönthető el. A ^'Ip, egyébiránt azt bizonyítja, hogy a ^ p vallásos jelentése már a sémita pogányságban megvolt, tehát igen régi. Ε körülmény mindenesetre megnehezíti a tő profán alapjelentésének biztos földerítését. Mi az elmondottak után bátran megállhatunk az elkülönzöttség alapjelentése mellett, melyből, mint látni fogjuk, összes alakjainak minden jelentése a legegyszerűbben, legkönnyebben lehozható. A közönségestől elkülönzöttségnek a „szent u -ben rejlő emez alapfogalmát, nemcsak az ószövetségi, de bizonyos értelemben winden vallásra kiható érvénnyel, igy jellemzi Ritschl: „a vallás tárgyait mindenütt szenteknek nevezik, amennyiben azok az emberi élet közönséges folyamából kiemelkednek s előidézik azt a félénkségét, mely az ember lelkében elüt attól a biztosságtól, mellyel az élet közönséges, megszokott dolgait kezeli". 1 )

III. A dolgok

szentsége.

Valószínű, hogy a tő eredetileg (mint ^"üp, mutatja, már a sémita őskorban) az istenség közvetlen tulajdonát képező vagy annak nyilvánított dolgok és személyek jelölésére használtatott, kifejezvén azoknak isteni, az istenséggel közvétetlen viszonyban lévő &llapotát, a profán, közönséges, nem isteni dolgoktól s személyektől való különbözőségét s csak ezután vitetett át magára az istenségre, amikor aztán a már megadott analógia szerint találóan fejezte ki az istenségnek isteni létét, minden nem-istenitől való különbözőségét. Ezért is, de főképen azért, mert a dolgok és emberek szentsége sokkal egyszerűbb és átlátszóbb fogalom, mint Isten szentsége, először a dolgok és emberek szentségét fogjuk az ószövetségi nyelvhasználat alapján röviden megbeszólni, a fogalom alkalmazásának lehetőleg minden fonto· sabb mozzanatát néhány példában bemutatván. A dolgok szentségénél első sorban csak a névszói alakjainak: ^"p· ^ p ? és 2'ip-nak használatát vizsgálván (s megjegyezvén, hogy az ószövetség nyelvszokásában ^lp nemcsak főnévi, hanem, mint a status constructus második tagja — nomen rectuma — melléknévi értelemben is használtatik, 4 ) „Die christl. Lehre von d. Rechtf. u. Versöhnung" Baud-nál, i. m. 37 1.

II. k. 92 1. 1874,

110

Szele Miklós.

tehát = »'1ipT, pl. »Ti5 cipó = »πρτ Bip$) a z t látjuk, hogy ilyenekül van megjelölve, tehát szent minden olyan dolog, amely Jahvénak közvetlen tulajdona, így szentek azok a helyek, ahol Jahve tartózkodik, ahol ö közvetetlenűl jelen van, minden hozzátartozandóságaikkal együtt. Szent a sátor, melyben Jahve lakozik népének közepette (Ex. 25 8), e sátor neve EHpe (u. o., továbbá pl. Lev. 12 4, 19 30 , Num. 3 3 8 ) vagy ΠΡ (pl. Ex. 28 29, Lev. 4 6 ), előudvara v. tornáca «ΊτρτοΐρΒ (pl. Ex. 29 3 l , Lev. 6 ? , utóbbi helyen "pT"? kifejezetten = -ijJia-^πκ -un). A templom is ^ V (pl. Ezek. 42 20 , Jónás 2 5 , Zsolt. 5 8 ) vagy mint Jahve lakóhelye (Ex. 1 5 , / ) , ^ p ? = i^?), az Ő nevének lakóhelye (Zsolt. 74 7 , W ^ S = ^ f?*?), lábainak helye (Ézsaiás 60 l3 , T'lp? oipa = vjfl oipo). tnp a tornác (^TPT Ézsaiás 62 9 ), a papok mellékszobái, cellái, kamrái a templomban (e>7pn γ,13Β$. B>npt cipan Ezek. 42 13 ), a w j t, i. a templom hátulsó, nyugati része, a templomház üregének nyugat fele a 3 ik része, az u. n. szentek-szente ή'3Β tfnpn Lev. 16 2), a szent hajlék mindennemű fölszerelése, edényei (pl. Num. 3 31 ^ÍPD ^2), a frigyláda (2 Krón. 35 3 tfifcj |Π»); a szent sátorhoz tartozó edényben tartott víz ^tínp α\α ('Num. 5 17 ). «HP* különösen a papok helyét jelöli a szent sátorban (Ex. 26 33 ) meg a templomban (1 Kir. 8 8), ellentétben a kevésbbe szent tornáccal, melybe az egész népnek szabad volt bemenni, meg a i^^-rel, a szentek-szentével. 2 ) „Szent hegy" a Sión (^'ΐρ Ίϋ), mint tágabb értelemben szintén Jahve lakóhelye (pl. Joel 4 1 7 ,2J. „Szent" (^Tp) minden hely, ahol Jahve jelenlétének jegye, a frigyláda megfordul (2 Krón. 8 n ) . „Szent" város Jeruzsálem, hogy miért, megmondja Zsolt. 46 s : „Isten városa, a Magasságos dicső lakása által szent". Szentek Jahve önkijelentésének helyei, mint amelyeken δ jelen van (Ex. 3 5 „admath kódes", Jós 5 l S „kódos"). Mivel Jahve Izraél táborában jár, e tábor szent (Deut. 23 15 ). Jahve tiszteletének régebbi helyei (Jeruzsálemen kivűl), pl. Ámós 7 9 , l 3 sz. az északi ország kultuszhelyei, ai^>Jp!?. Szent föld Izrael népének földje, mint Jahve földje, amelyen δ lakik és működik (Zak. 2 l 6 ) , városai, hegyei szentek (Ézs. 64 9 , Zsolt. 110 3 , hol "p 1Ύ1," olvasandó). Szent az ég, mint Jahve hajléka (W"!P, W Deut. 26 1 5 , '? Mik. 1 2 ), szent a trón, melyen űl az égben (Zsolt. 47 9 "p *??). Móáb pogány kultuszhelye is ^'íp1? (Ézs. 16 l2 ). Továbbá szent minden, amit a profán dolgok tömegéből kivesznek, elkülönítenek a végett, hogy Jahvénak fölajánlják, átadják, az ő tulajdonává tegyék. Az összes áldozatok melyeknek a(Zoű2á/2y-jellegét világosan kifejezi Ex 2838-ban a c"1t?'lPI ^ P ' ' ? ^ 1 *) Ha itt nem a salamoni templomról van szó, akkor a Dávid frigyláda számára fölállított sátorról. *) 1. a szentek-szentéről lejebb, e rész végefelé.

által a

A szentség fogalma az ószövetségben.

111

(pl. Lev. 22 2, áldozati állatokról 2 Krón. 29 3 3 stb.). «Ηί> a füstölőszer (Ex. 30 35), a színkenyerek (1 Sám. 21 7 ), a tized (Lev. 27 30), a szarvasmarha, juh és kecske első fajzása (Num. 18 17 , valamint az emberi elsőszülöttek is Ex. 13 2), a negyedik évi gyümölcs (Lev. 19 24) és általában minden Jahvénak szóló adomány, ^lp az a ruházat, melyben a papok áldoznak (Ex. 28 2 és sok helyen), e szent ruhákat Ezék. 4 2 ] 4 sz. a papoknak le kell tenniök bent a ^"IP-ben, a papok helyében (Ezék. 44 ] 9 közelebbről is meghatározza: enpn rbts·'1^ a papok celláiban) s más ruhát vévén, szabad csak kimenniök a külső tornácba a nép közé, hogy a néppel való érintkezés által a szent ruhák profánná ne legyenek. Szent a fölkenés vagy megkenés olaja, mely a fölszenteléseknél használatos (pl. Ex. 30 2 5 ): » T ^ n t f n pxtf), szent még a sekel is, mert annak felét kellett ajándékul adni Jahvénak («fJP? Sptfa bpvn w m Ex. 30, 3 ). A szombatonként s a nagy ünnepek l-ső meg 7-ik napjain tartott ünnepi gyülekezés Β^ρ'ίηρη ( p i. e x > 12 ír, Lev. 23 passim), az istentiszteletre rendelt napok s különösen a szombat szent napok (»np, Wn N e h g ^ _ Bhjrratf Ex. 16 23), a jóbél-év szent (Lev. 25 12 ). „Szent ékesség" (cnp-nvin) a z az öltözet is, melyben a laikusok vallásos ünnepet ülnek (Zsolt. 29 2). A dolgok szentségének megértése egy csomó hibás képzetet, mely a szentség fogalmával összenőtt, azonnal megszüntet. Ha személytelen, sőt élettelen dolgok „szentek" lehetnek — s pedig oly feltűnő számmal — az ószövetségben, akkor az a „szentség" első sorban nem lehet erkölcsi minőség. Sőt első sorban nem is minőség az, hanem viszony, valamely dolog vallásos vonatkozásának a kifejezése; magában és magáért semmi sem szent, csak Isten. Ebben áll a legnagyobb különbség a „szent" s a „tiszta" közt, mert az ószövetség nézete szerint bizonyos dolgok, pl. állatok magukban és magukért, természetes minőségükben és minőségükért tiszták vagy tisztátalanok. Hogy a dolgok szentsége nem minőség, hanem viszony, mutatja Jós. 6, 9 , hol az mondatik, hogy Jerichó „minden ezüstje és aranya s réz- és vasedénye szent Jahvénak"; nem valami különleges minőségüknél fogva nyilvánitattnak e tárgyak szenteknek, hanem ama viszonynál fogva, amelybe jutnak, t. i. ama helyzetüknél fogva, hogy Jahve tulajdonába, mint a vers mondja: „Jahve kincseskamrájába" mennek át. Mindenesetre — mint már nem egyszer érintettük — bizonyos minőség megkívántatik a szent dolgoknál, t. i. egyedül csak fizikailag (lévitailag) tiszta dolgok v. tárgyak lehetnek szentekké, pl. csak tiszta állatok s minden szent tárgyat tisztán kell tartani (pl. a lévitáknak 1 Krón. 23 28 ); ezért van, hogy a szülés után tisztátalan asszonynak nem szabad sem a szent helyre menni, sem

Szele Miklós.

112

semmi szentet megérinteni (Lev. 12 4 ) s Izraél pusztai táborát, ^ll^-ral, valami mely — mint láttuk — szent, nem szabad rútsággal (t. i. excrementummal) beszennyezni (Deut. 23 1 5 . ,T Ε helyen WipT TíS.? v?) „legyen a te táborod szent" — „legyen . . . olyan minőségű, hogy szent lehessen", azaz „tiszta". Károli fordítása t e h á t : „legyen a te táborod tiszta" már magyarázat, nem fordítás). S ha megtörtént a szent tárgy beszennyezése, meg kell azt tisztítani s aztán újra fölszentelni (Lev. 16 í 6 , 1 9 ). De mindebből nem az következik, hogy a tiszta és a szent egymást fedő fogalmak (hogy nem azok, mutatja kifejezetten is Ex. 30 35 , hol a füstölőszerről az mondatik, hogy „megsózott, tiszta es szent" = ^IP Un? n?ao. A ? ugyan nincs kitéve, de világos, hogy ^IP ép úgy nem tautologia a "^"ita után, mint ahogy W ? nem az a után!) — hanem csak az, hogy a tisztaság a szentségnek föltétele s ez azon alapszik, hogy Jahve a tisztátalant utálja, maga közelébe nem engedi, tulajdonául birni nem akarja. A dolgok szentségének, mint viszonyfogalomnak, két oldala van: negativ oldal, mely szerint a szent dolgok a velők egynemű dolgok tömegéből ki vannak véve, s a positiv oldal, mely szerint Jahvénak vannak közvetlen tulajdonúi átadva. A negativ oldalt világosan föltünteti Ezek. 45 4 ben e kifejezés: ^'Ip, egy az ország egészéből kivett, attól elkülönzött, elválasztott szent rész. Ε negativ oldalból több meghatározás folyik. így mindenekelőtt a szent dolgok megközelíthetetlensége, hozzáférhetetlensége, aztán érintlietetlensége és sérthetetlensége mindenre nézve, illetőleg mindennel szemben, ami pi. Ex. 29 3 2 _ 3 4 szerint a papszentelési áldozat húsa s az ahoz való kenyér ^"p, mit csak a papoknak (Áronnak és fiainak) szabad megenni, másnak nem s amit ezek meghagynak belőle, azt el kell égetni. Jer. 31 4 0 sz. az ú j Jeruzsálem p lesz s ez „nem romboltatik le és nem pusztíttatik el többé, soha örökké". A szent füstölőszer annyira elkülönzött és érinthetetlen, hogy még ugyanazon keveréket sem szabad profán használatra elkészíteni (Ex. 30 3 7 , 3 8 ). A szent dolgok sérthetetlenségéből természetesen folyik 1 ) az azok irányában tanúsított félelem. Lev. 19 30 -ban igy szól J a h v e : „az én szenthelyemet (t. i. a szentsátort) féljétek; én Jahve vagyok", — ez utótétel azt bizonyítja, hogy a szent sátort nem valami különleges minőségéért, félelmet gerjesztő tulajdonságáért kell félni, hanem azért, mert Jahve lakóhelye, tulajdona (ami csak viszony, vonatkozás vagy rendeltetés). Ε köteles félelem semmibevevése, pl. a szentsátor belsejének nem-papok (léviták, a Kohát fiai) által való megérintése vagy csak megpillantása ') v. ö. itten Bitschl

szép meghatározását az előző rész legvégén.

A szentség fogalma az ószövetségben.

113

is, halállal büntettetik (Num. 4 1 5 , 2 0 ). Igen, félelem illeti meg a szent dolgokat, mert azok rendkívüliek, a közönségesnek fölötte állók, fönségesek, dicsőségesek Ézs. 64 10 sz. a templom „szent és dicsőséges ház" (uriiscni υι?"ΐρτ jva)t e g y . sorban említtetik lzraél „drágaságaival" (i^on?). é z s 63 1 5 sz. az ég Jahve „szent és dicsőséges lakása", mig Dán. 11 45 sz. Sión „a szent dicsőség hegye" (mások szerint „a dicsőség szent hegye", ^lp""^ TJ). Ex. 28 2 sz. „készíts szent r u h á k a t . . . riixcrbi "ri:?1?«. A szent dolgok legjellemzőbb vonása a magasság, amennyiben azok úgy tűnnek fel az izráelita előtt, mint az égben lakó Istenhez való közvetlen viszonyuk révén a közönséges dolgok alacsony színvonalából magasan kiemelkedő dolgok. Jer. 17 12 sz. „dicsőség trónja, kezdettől fogva magasság (W"1?) a mi templomunk ( " ^ p ? ) helye", a Sión, ugyanez Ez. 20 40 sz. és „lzraél magas hegye" (e hegy csak azért ós annyiban mondatik „magas"-nak, mert és amennyiben „szent"; hiszen a maga természetes minőségében nem volt a Sión valami különösen magas hegy!), v. ö. Mik. 4 j, Ézs. 2 2, mely helyek szerint a Sión a napok végén minden hegynél ós halomnál magasabb lesz. Az ég, melyről láttuk, hogy szent, Jer. 25 30 -ban egymás mellett „magasság'-nak és í'VO-nak neveztetik. S a régi izráeliták épen azért választották szent helyekűl, azaz kultuszhelyekűl a hegycsúcsokat, magaslatokat ( ^ r ) , hogy istentiszteletük közben az éghez, Jahve e magas lakásához minél közelebb legyenek. 1 ) A fogalom positiv oldala nyelvileg is éles kifejezésre j u t e nagyon gyakori fordulatban: "Π^ ^"rp ,.Jahvéoa&, Jahve részére szent" vagy épen (Lev. 19 8 ) '"n'T ^'Ip „Jahve szentje", Jahve tulajdona, — meg a következő kitételekben: „az én szent hegyem" (pl. Ez. 20 40), „az én szent olajom" (Zsolt. 89 2 l ), „az én szenthelyem" (pl. Lev. 26 2) Jahve által mondva, aztán „a te szent szombatod" (Neh. 9 14), „az ő szent hegye" (Zsolt. 3 5) stb. Jahvéról mondva. Ézs. 35 8 sz. az az út, amelyen Jahve megváltottai a fogságból Sionba megtérnek, T,"!, mert Jahve azt mint a maga tulajdonát csakis tulajdon népe számára nyitja meg, sem e megtisztult nép közé nem tartozó „tisztátalant", sem vadállatot nem enged arra lépni. Ez. 48 14 sz. a léviták szent birtokrésze „a föld zsengéje" (Η?'τ mert miként a zsengék, úgy ez is • l 1 ^ , a Jáhvóé. Jahve kizárólagos tulajdonjogát a szent dolgokhoz nyíltan hirdeti Ex. 30 S7 e szavakban: „a füstölőszert . . . ne készítsétek magatoknak, szent legyen az előtted Jahvó') v. ö. Dicsőfi József, „A templomi vagy gyülekezeti becse", Debreczen 1897, 6-ik 1. Theol. Szaklap. IX. évf.

istentisztelet 8

114

Szele Miklós.

nak". Jahve azt, ami az övé, tulajdonul adhatja, átengedheti szolgáinak, a papoknak, innen érthető meg Lev. 27 2 1 : «legyen a m e z ő . . . szent J a h v é n a k . . . a papnak legyen birtokává"; lásd még Num. 6 20 : fO^ «ΊΡ és Lev. 23 2 0 : í·^1? πτπ^ trnp. _ Itt kell megemlítenünk azt, hogy aszerint, amint a szent dolgok Jahve tulajdonába szorosabban vagy kevésbbé szorosan mennek át, vele közelebbi vagy távolabbi viszonyban állanak, — az ószövetség a dolgok szentségében fokozatot vesz föl s ez a magyarázata a sűrűn előjövő szentek szente ( ^ I P . ^ I P vagy B^~Pt!"P vagy Β,ΉΡτί! "Ρ) kifejezésnek. Ennek voltaképeni értelme: „szent dolog a szent dolgok között" vagy még inkább ,.közül", azaz valamely, Jahvéhoz egészen közel álló szent dologhoz viszonyítva a hozzá kevésbbé közel álló, szintén szent dolgok profánoknak tekinthetők, melyek közül amaz kiemelkedik. Tehát a „szentek szente" viszonylagos (relatív) fogalom. így neveztetik Ezékiel prófétánál a szent körzet közepében fekvő templom (45 3), mint az ott jelenlévő Istenhez legközelebb eső hely; e templomot ugyanis körülvette a papok birtokrésze s ezt ismét a lévitáké; ez mindakettő csak p, azonban 2-szer (43 12, 48 12 ) a papok birtokrésze is C1^1PT"p-nek mondatik, mert a léviták földjénél közelebb feküdt Jahve lakóhelyéhez, a templomhoz s így szentebb volt amannál. Szentek-szente minden, Jahve közvetlen közelében lévő szent dolog, melyeknek részletes felsorolását mellőzvén, csak k e t t ő t emelünk ki közülök, u. m. a már említett i ^ l - t , hol a frigyláda s a kerúbok voltak (1 Kir. 8 6 ; Lev. 16 33-ban ^ R ? ) és a ="lü-et, mely „kiközösített, megtiltott, átok alá vetett dolgot" jelent s mely egyéb szent dolgoktól (adományoktól) abban különbözött, hogy sohasem lehetett Jahve tulajdonából megváltani (Lev. 27 28» 29 : " Ψ · -^). 1 ) Röviden említsük meg itt a dolgok szentségénél külön az igealakokat is (melyek nemcsak Baudissin de Kittel szerint is „kétségtelenül denominativek", i. m.). vagy B,1pT kai = 'i;?, szent volt (pl. Ex. 29 21 )· A megfelel a római „sacer esto"-nak. 1 ) t ^ p n hiphil (igen sokszor utána téve: mví>) = valamit fölszentelni, azaz Jahvénak tulajdonúi átadni. Ε fölszentelésben a „ k i v á l a s z t á s , bizonyos célra elkülönítésf negativ jelentése is benne van ; világosan látszik ez 2 Krón. 7 16 -ban, hol Jahve a templomszentelésre vonatkozólag így szól: „S most kiválasztottam és fölszenteltem ezt a házat, hogy örökké ott legyen az ón nevem s szemeim és szívem ott legyenek minden napon". Nem anyaga különbözteti hát meg a szent házat, a templomot a profán házaktól *) v. ö. az βίδζδ rész végefelé D^níl-röl mondottakkal. ·) Schultz, i. m. 438 1.

A szentség fogalma az ószövetségben,

JJ5

s a felszentelés nem valami különös minőséget közöl azzal, hanem egyszerűen azt a rendeltetést közli véle, ruházza rá, hogy Isten háza legyen, amelyben Istent, az ő „nevét, szemeit és szivét" mindenkor megtalálja az ő gyülekezete. (Ugyanilyen a bibliai értelme — kitéréskópen emlitem meg — a papszentelésnek is; azt a rendeltetést ruházza ez a papra, hogy Isten szolgája legyen, a ki által, a kinek közvetítésével az ószövetségi gyülekezet s a kinek szakszerű igehirdetésében a keresztyén gyülekezet Istent mindenkor megtalálja. Jó volna 2 Krón. 7 16 -ot megszívlelni református egyházunkban azoknak, akik a templom- és \>ap-„szenteléstől" még mindig irtóznak!!) Csak árnyalatilag különbözik a hiphil jelentésétől a ^lp. piél jelentése: valamint fölszentelni, istentiszteleti használatra rendelni, de nem annyira a „Jahvénak átadás" van benne kifejezve, mint inkább ez: szentnek nyilvánítani és szentnek tartani, elösmerni. Jellemző, hogy Ex. 19 23-ban a Sinai hegy fölszentelése = a hegy bekerítése, hogy a nép ne mehessen föl rá, t e h á t : elzárása, elkiilönzése. ^lp^ pual egyszerűen a ®1p passivuma (pl. 2 Krón. 31 6), B'lp3. niphal azon az egy helyen, hol dologról használtatik (Ex. 29 43 ) == megszentelödni, szentté lenni, szentnek lenni, és tfüpJJ? hithpaél (dologról szintén csak egy helyen, Éze. 30 29) e helyen == megszenteltetni, a piél passivuma (másutt a piél reflexivuma.) Szele Miklós.

8*

János 12 27. 30. A modern iráskrítika rendkívül nagy előszeretettel és buzgósággal szeret a szöveg egymásutánjának a megállapításával foglalkozni. Alig van az újszövetségnek egyetlen könyve, amelyről az exegeták egyhangúlag elismerni hajlandók volnának, hogy a maga egészében mint összefüggő mű a szerzőjének vélt írótól származik. De különösen a jánosi iratok azok, amelyek az osztás és elrendezés hypotéziseit halomszámra termelik. Már a II. században élt Tacianus, új rendbe szedte a jánosi evangéliom egész szövegét. A XIV. században az ő nyomán hasonló munkát végzett Ludolfoz de Saxonia (vita Christi). A 19. század vége erre vonatkozólag is gazdag irodalmat termett. Hitzig (Geschichte des Volkes Izrael 1869.) Norris, (Journal of Philology 1871.) Bertling (Studien und Kritiken 1880.) Burton (Biblikal Word 1899.) Bacon (1894-1900.) Spitta(Zur Geschichte und Literatur des Urchristenthums 1893.) Wendt (das Joannes evangelium 1900.) A 20. században pedig Soltau (Zeitschrift f. ntl. Vis. etc. 1901—2.) és Holzman H. (Zeitschrift für neue testamentliche Wissenschaft 1902.) mind azon fáradoznak, hogy a János evangéliumának szerintük eredeti sorrendjét megállapíthassák. A dolog természete hozza magával, hogy az ilyen mesterkedés az iró szabad tetszésének és bizonyos szempontok szerint igazodó felfogásának igen tág teret nyit. De ezúttal nem óhajtok belebocsátkozni e hypotheziseknek sem ismertetésébe, sem bírálatába. Egyetlen hely az a sok közül, amely figyelmemet különösebben is megragadta s amelyet részletesebben Fries norvég theologus tesz szóvá a Zeitschrift für neutestamentliche Wissenschaft 1900. évi 4. füzetben. Ο ugyanis a feltámadás kérdésével foglalkozva fejtegeti, hogy a Lázár feltámasztásánál Jézus egy kissé zavarba jött, miután Lázár már negyedik napja feküdt holtan, amikor ő a gyászoló testvérek hívására a távol Pereából segítségre ment. így tehát a lélek, amely Fries állítása szerint a zsidó nép hitének megfelelően 3 napig a test körül tartózkodott (innét hogy Jézus is harmadnapra támadt fel) már elhagyta a testet s így Jézus hirtelenében nem tudta, hogy a bajból miképen vergödhetik ki. A l i 42 fohászkodása után mondotta el azokat a szavakat is amelyek a 12. rész 27—30. vannak feljegyezve, amelyeket ő a mai összefüggésben semmiképen

János 12 „ .

so.

117

megérteni nem tud. Szerinte ugyanis ennek a helynek így amint áll, se az előzménye, se a következménye nem megfelelő, úgy hogy igazában a szöveg összefüggését rontja meg. Szerintem Friesnek nincs igaza. János 12 27 30" na k a legszorosabb összefüggése van úgy az előzőkkel, mint a következőkkel s egyáltalán nincsen arra szükség, hogy ezt a négy verset a Lázár feltámasztásának történetébe vonjuk. Indúljunk csak ki a 12. rész 12. verséből ahol a jeruzsálemi bevonulás elbeszélése kezdődik. Azt olvassuk itt, hogy az ünnepre sereglő sokaság a mikor meghallotta, hogy Jézus is Jeruzsálembe jön az ünnepre, pálmaágakat szabdalt és hintett az útra és a 118. zsoltár 25. versének, ennek a messiási helynek a hangoztatásával vette körül a Lázár feltámasztóját. Ez a Bethaniából Jeruzsálembe vezető úton történt. Lehet, hogy a tolongás kónyszerítette Jézust arra, hogy egy útközben talált szamár hátára üljön s azon folyt a s s a útját. Az evangélista, aki miként látjuk, a synoptikusoktól eltérőleg beszéli el a bevonulás előzményeit, itt önkéntelenül megemlékezik a prófétai helyről (Zak. 9 9 , Ezaiás 62 n ) , amely a Messiás szerény módon való megjelenéséről szól. Ugyancsak eltér a synoptikusoktól abban is, hogy szerinte a bevonulás alkalmával sem Jézusnak, sem a tanítványoknak nem volt különösebb szerepül, hanem inkább a nép maga volt az, amely Jézust messiásként ünnepelte. A tanítványok maguk a 16. vers szerint eleinte nem is tudták, hogy mit gondoljanak az egész ünnepeltetésről s csak amikor Jézusnak a dicsőítését látták, akkor emlékeztek meg róla, hogy a messiási helyek a názáreti Jézusra vonatkoznak. Hogy pedig a nép Jézust messiásul elfogadta és ünnepelte, ennek az alapja és indító oka Jézusnak csodatételeiben s nevezetesen Lázárnak nem rég törtónt életre keltésében keresendő. Ezt oly jelnek vették, amely kétségtelenül igazolta, hogy Jézus a várt hatalmas megváltó. János előadása szerint tehát Jézusnak a Jeruzsálembe való bevonulás messiási jelentőségének sem előkészítésére, sem kiemelésére semminemű befolyása nem volt. Ε tekintetben tehát legalább külsőképen megáll a bauri iskolának amaz állítása, hogy Jézus a környezet hangulatához és a helyzet követelményeihez alkalmazkodott. De ez csak külsőképen állhat meg. Mert Jézus korának általános messiási képzeteit sohasem helyeselte s az ő pusztában való megkisértetésének a története ós a Keresztelő küldötteinek adott felelete is világosan azt mutatja, hogy az érzéki és politikai messiási képzeteket kezdettől fogva elutasította. De ez nem azt jelenti, hogy benne a messiási öntudat kezdettől fogva, még nyilvános fellépését megelőzőleg is meg nem volt, hanem csak azt, hogy az ő messiási öntudata kora messiási kép-

118

Raffay Sándor.

zeteivel kezdettől fogva ellentétben állt. Most is, amikor őt az ünnepre sereglő sokaság a csodatettek alapján messiásul ünnepli s tőle még az eddigieknél is hatalmasabb tetteket és rég óhajtott szabadítást vár, Jézus passive átengedi magát a nép ünnepeltetésének ós amikor a 20. vers szerint a prozeliták közül is — akik eddig Jézust pusztán csak a híréből ismerhetők — többen a tanítványokhoz fordulnak azzal a kéréssel, hogy engedjék meglátniok a hatalmas, csodatevő messiást s amikor a főpapok a Jézus íinnepeltetése szemléletén s ezzel Jézusnak messiássá való proclamálásán megütköznek, Jézus maga is érzi, hogy reá nézve elérkezett a legkomolyabb pillanat, amikor messiási igényeit világosan ós határozottan fel kell tárnia. Ezért sóhajt fel a 23. versben, hogy elérkezett az az óra, amelyben az ember fiának meg kell dicsőíttetnie. S itt a „νιος τον άν&ρωπον" kifejezés csakugyan messiási értelemben van véve. Jézus itt a tanítványok szűk körében beszél. Már a 16. versből is kitűnt, hogy a tanítványok igen szívesen vették volna, ha Jézus magát messiásnak declarálta volna. A synoptikusok szerint is sokszor adták tanúbizonyságát annak, hogy az ő messiási felfogásuk a népnél uralkodó közönséges képzeteket meg nem haladták. Kétségtelenül örültek tehát Jézus messiási ünnepeltetésének s bizonyosan azt várták, hogy Jézus felhasználja ezt a kedvező alkalmat, hogy az ünneplő néptömeg élére állva a régi theokratiát, mint látható istenországot a zsidó nép javára és dicsőségére feleleveníti. Jézus maga is érzi. hogy itt a krizis reá nézve is (lásd 31. vers). Ha a népszerű messiási eszmét megragadja s a nép felbuzdulását kihasználja, egyszerre eléri azt, amiért eddig annyit fáradott: a messiási elismertetést. Csakhogy az ő hivatása egészen más. Az ο céljának eléréséhez elkerülhetetlenül össze kell ütköznie a nép messiási képzeteivel, sőt életét is érzi, hogy el kell veszítenie, hogy az ő messiási eszméje diadalt arathasson. Ezért mondja a 24. versben, hogy a mag is csak akkor hozhat gyümölcsöt, ha íöldbe vetik s ott elrothad, tehát ha látszólag elpusztul. Neki is el kell vetnie a testét, hogy abból a szellem kelhessen ú j életre. Az örök életnek útja a mulandóság megtagadása. Az isteni hivatás szolgálatában az élet maga semmi. Nem öncél, hanem puszta eszköz az Isten által megszabott rendeltetés elérésére. Ezért igazában az a vesztes, aki e földi élet ós dicsőség érdekében élethivatásának munkájában meginog és célt veszt. Ezért inti tanítványait is, hogy ők is ugyanezen szellemmel kövessék majd őt hivatásuk munkálásában. Mert aki az ő ügyét szolgálja, azt az atya is elismeri, megtiszteli ós megdicsőíti. S most jön a 27. versben a végső leszámolás az igazi krizis, amely teljesen megfelel a synoptikusokban található pusztai megkisértetésnek. Reá nézve abban áll a

János 12.

119

krízis, hogyha ezt az órát ki tudja állani, a pálya végén ez a döntő pillanat. A földi — bizonyosan rövid ideig tartó, de zajos — dicsőségre ez a legkedvezőbb alkalom. De ez dönt az ő istenflúsága dolgában is. Ezt az egy harcot még diadallal kell megharcolnia, azért érzi ennek az órának a nehézségét s ezért fordul mennyei atyjához hullámzó lélekkel, mondván — Atyám szabadíts meg engemet ettől az órától. Mert Jézus épúgy szenvedett kísértéseket, mint bármelyikünk, csakhogy ő azokat meg is tudta állani. Mennél emelkedettebb célok szolgálatába állunk, annál több és nehezebb az élet kísértése. Ennek az órának kísértése ezért volt oly roppant nagy Jézusra nézve. De érzi is ez órának a jelentőségét, azért mondja, hogy épen ezért került ő bele ebbe az órába, hogy a maga hűségét és az Atya dicsőségét ebben mutassa meg. Mert az ő szilárdságában az Atya nevének a megdicsőitése van. Kérésére hang hallatszik a mennyből, mondván: Meg is dicsőitettetek és ismét megfoglak dicsőíteni. Ebben most már el is van döntve ennek az órának a válsága s a tömeg, amely hallja az égi hangot, mint egy mennydörgést, amint ott várja János nyilatkozatát, most már az önmagával teljesen leszámolt messiást látja maga előtt. Jézus az égi szózat magyarázatakép azt mondja, hogy az nem ő miatta történt, hanem a sokaság miatt. Az egész helynek ez a legnehezebb pontja, mert hiszen tiszta dolog, hogy Jézus kérésére szólalt meg az Űr, így tehát ez a hang tényleg Jézus miatt hangzott el. Ha tehát mégis valamikép meg akarjuk magyarázni Jézusnak e kijelentését, azt csakis úgy tehetjük, ha felvesszük, hogy Jézus ezzel azt akarta mondani, hogy ha őt a népnek felfogása és felbuzdulása ebbe a nehéz helyzetbe bele nem sodorja és ennek következtében reá nézve a kísértés nem lesz oly rendkívül erős, — nem fordult volna támogatásért és biztatásért Istenhez, hanem a maga tiszta eszményi messiási tudatával munkálkodott volna tovább. Igy azonban a nép mint kénytelen volt megszólaltatni az eget. Jézus további szavaiban a 31. versben nyilván úgy tűnteti fel ezt az egész jelenetet, mint ahogy azt fentebb értelmeztük, t. i. hogy ez volt a világra nézve a válság órája s most kivettetett e világnak fejedelme végképen s így teljesen szakított e világgal s most már csak a teljes megdicsőülés van hátra. Ez volna a természetes összefüggése e szakasznak az előzményekkel ós a következőkkel. Minden erőltetettség nélkül érthetők e versek a maguk helyén, s egyáltalán nem szükséges azokat a Lázár történetébe Jézus zavarának kiszinezésóre behozni. Raffay Sándor.

Kálvin János és a lengyel reformáció. I. Az egyházjavítás eszméje gyorsan terjed. Ennek egyes fázisait megállapítani nem lehet. Mi mozdítja elő Kálvin tanainak a terjedését? II. Zsigmond Ágost magatartása. Lismanino Francesco és Susliga Flórián. Kálvin a Zsid. irott levélnek magyarázatait a lengyel királynak ajánlja. A dedicatio ismertetése. A vallási közöny jelei. Lismanino Fraecesco genfi útja. Kálvin levele a királyhoz, Spitek János kincstartóhoz, Radziwill Miklós herceghez. Az erőteljesebb felbuzdulás hiánya. Tarnowszky János gróf jellemző levele. Wittenbergből Lengyelország felé éppen olyan gyorsan terjedtek az egyház megjavítására vonatkozó eszmék, mint akár hazánkban. A lobbanékony, lelkesülő nemesség köreben visszhangra talált az egyház reformálására vonatkozó törekvés, de magának a reformációnak terjedéséről tiszta képet nem igen formálhatunk, mert a későbben beálló reakció az ide vonatkozó emlékeket, feljegyzéseket jószerével megsemmisíteni igyekezett, külömben is az időpontot meghatározni, hogy mikor ós hol érintik az eszmék hullámai valamelyik országot, igen nehéz. A szellemi mozgalmaknak eredetét homály borítja. „A mag csírázását nem látjuk, midőn látható lesz, akkor már többé nem maggal, hanem fejlődő növénnyel van dolgunk." Annyi bizonyosnak látszik, hogy a protestantismusnak legnagyobb arányú terjedése a negyvenes és ötvenes évek közé esik, tehát abba az időbe, a midőn már Kálvin Jánosnak jelentősége is emelkedett s a mikor Lengyelországban a francia befolyás erősbült. Midőn erre reá kell mutatnunk, mint olyan okra, amely a genfi reformációt a wittenberginek rovására elómozdítá, nem mellőzhetjük hallgatással azt sem, hogy a tüzes, ellenzékies lengyel nemesnek már csak azért is jobban tetszett a genfi forma, mert Rómától jobban eltért, a prezsbiteri szervezettől sem lehetett a függetlenkedő lengyel nemes idegen.

K á l v i n János és a lengyel reformáció.

121

Mikor II. Zsigmond Ágost a trónra lépett, (1548) a lengyel Protestantismus már erős lehetett, a prsemisli püspök (Arzechovszky) hasztalanul beszélt, hasztalanul tiltakozott, ugy látszik, a megjavított keresztyénség végleges diadala csak idő kérdése már. A viszonyok nagyon kedvezők voltak, az ú j király vallási felfogás dolgában nagyon hasonlított I. Miksa királyunkhoz, inkább a reformáció felé hajolt s kijelenté, hogy semmi sincsen tőle távolabb, mint a vallási kényszernek alkalmazása, ő úgymond nem avatkozik soha abba, ami egyedül a Szentléleknek munkája. II. Zsigmond Ágost levelezésben állott előbb Melanchtonnal, későbben pedig a genfi reformátorral lépett érintkezésbe. Ha mindehhez hozzá vesszük azt, hogy a királynak udvari papja és gyóntatója, az olasz származású Lismanino Francesco alapjában véve már ekkor református volt, aki az udvar előtt Kálvin Institutiójából felolvasásokat t a r t o t t , a reformáció megszilárdulására vonatkozó reményt alaptalannak nem tarthatjuk. A mindenről értesült Kálvin legalább nagy reményekkel nézett a fejlemények elé; nem lehetetlen, hogy onnan a távoli Genfből ínég rózsásabbnak látszottak a lengyelországi viszonyok. Annyi bizonyos, hogy Sasliga Flórián lengyel nemes, aki már jó korán levelezésbe lépett a reformátorral, sűrűen küldött leveleket Genfbe, ha hirei nem is voltak éppen föltétlenül megbízhatók. Ekkoriban írta és tette közzé a reformátor a zsidókhoz irott levélnek magyarázatát, melyet alkalmasan a lengyel királynak ajánlott. Valamikor Eck, a bűnbocsátó cédulák védője Zsigmond Ágost a t y j á n a k egy könyvet dedikált, mely a miseáldozatról szólt, Kálvin ezzel szemben felhívja a királynak figyelmét a szóban lévő levélre, mely Krisztusnak egyedülvaló, önmagában álló áldozó papságát emeli ki. Igen lényeges pont az, amelyet a zsidókhoz irott levél kiemel, azért Kálvin reményű, hogy a király jó néven fogja venni buzgóságát. Hiszen tudja, hogy magának a királynak is célja a keresztyénségnek, Krisztus egyedüli uralmának a visszaállítása. „Országod nagy és hírneves, vannak szépségei, — így szól a többi között a királyhoz — de sorsa, szerencséje akkor fog nyugodni biztos fundamentumon, ha Krisztust teszi meg uránali és vezetőjének s az ő hű őrizete a l a t t nyer erősbülést. Ha kormánypálcádat az δ lábai elé teszed, ez magas állásodra nemcsak árnyékot nem vet, hanem ellenkezőleg, nagyobb dicsőséget áraszt reád a világ minden diadalainál." Valóban a birodalmak legerősebb támasza és talpköve Krisztus ős semmi sem vesze delmesebb az emberi társadalomra nézve, mint az afféle tanok, amelyek a mennyei Tanítómesternek tudományát hiu emberi találmánynak színében igyekeznek föltüntetni. Kálvin kiemeli,

122

D r . P r u z s i n s z k y Pál.

hogy e ponton is Róma felől fenyeget a legnagyobb veszedelem. Mert mit l á t u n k ? Az isteni igazságot megszámlálhatatlan hazugságokkal, találmányokkal födték el, szégyenletes üzérkedést folytatnak mindennel, ami szent. Valóban a királyok legmagasztosabb hivatása és kötelessége Krisztus és az δ evangeliuma uralmának a visszaállítása és minden jelenség arra mutat, hogy Lengyelországban öt, a királyt bízta meg az Űr a nagy feladattal, a tiszta evangeliumi hitnek visszaállításával. Mert hogyan áll a dolog? íme az ország élén olyan király áll, akinek érzéke van az igazság iránt, mellette áll a nemesség, mely a lelkiismereti szabadságért lelkesül. Semmi sem bizonyítja, hogy Lengyelország mennyire alkalmas az igazságnak befogadására, mint e magában álló jelenség; ebben az országban egy csepp vérnek a kiontása nélkül nyert gyarapodást az evangeliumi hit. Kálvin kiemeli a zsidókhoz irott levélnek a jelentőségét a Róma elleni küzdelmekben; mindaz, amit itt az apostol elénk tár, éles ellentétben áll mindazzal, amit Eck misének nevez, hiszen ez a szó az egészben elő sem fordul. Fér-e kétség e szavaknak a jelentéséhez: Krisztus egyszer megáldoztatott (9. 28) ? Eck nem akar erről tudni, azt állítja, Krisztus feláldoztatását naponkint kell ismételni. Az apostol azt mondja : Krisztus „az örökkévaló papságra szenteltetett" (7. 28). Eck azt állítja: nem, hivatala bérelt áldozópapokra szállt. Az evangeliumi egyháznak igazságai nyilvánvalók, bizonyságot tesznek mellettük ugy az apostolok, mint maga az írás. A reformátor hiszi, hogy ezt a király belátván, teljes erejével küzdeni fog a tiszta hitnek visszaállításáért, a mely legnagyobb erőssége a trónnak is. A feladat nagysága arányban áll a nehézségekkel, a tagadás lelkének sok segélyforrása van, az egyiket a becsvágy t a r t j a hálójában, a másikat az anyagi jólét, de nem szabad elfelejtenünk, hogy az igazság bátor harcosa mellett maga az Űr áll. Nekünk egyre kell irányoznunk tekintetünket: Az Isten, aki az δ egyházának alapját megvetette, nem fogja azt megengedni soha, hogy a gonoszság azt fenekestől felforgassa, a romokból újra felépül az, de nem akarja, hogy a csudadolgoknak mi tétlen szemlélői legyünk. Munkába kell állanunk, dolgozzunk s rendületlenül bízzunk abban, hogy az az épület, a melynek fő építőmestere maga az Úr — fel fog emelkedni. Ismerte-é Kálvin alaposan a lengyelországi viszonyokat? Azok a levelek, a melyekben Sasliga Flórián az ottani viszonyok felől beszámolt, aligha adták hű képét az ottani állapotoknak. Egyet semmi esetre sem szabad mellőznünk itt. Minden arra mutat, hogy a lengyelek türelmessége a refor-

r

K á l v i n J á n o s és a l e n g y e l

reformáció.

123

mációval szemben nem annyira a lelkiismereti szabadságnak szeretetéből, mint inkább vallási közönyösségéből táplálkozott, legalább nyomát sem lehet felfedezni sem fent, sem alant, annak a határozottságnak, a mellyel a nagy küzdőknek fel kell vértezve lenniök. Maga a királyi udvar szint nem vall, az összeütközéseknek, bonyodalmaknak még az árnyékát is kerüli. A király félrendszabályok szerint igazodik, mikor a klérus a protestánsok üldözését sürgeti, ezt a maga részéről ellenzi, de szint nem vall, másrészről meg Lismanino, az udvari pap folytatja az udvar előtt felolvasásait (hetenkint kétszer) az Institutióból. Valaminek történnie kellett, a király végre is megbízta papját, hogy elmenvén, szerezzen könyveket a királyi könyvtár számára, tulajdonképen pedig, hogy nézze meg a tulajdon szemeivel, milyen is az a protestáns világ oda á t ? Menjen és azután tájékoztasson. Lismanino fölkerekedett, sokat utazott, ismeretségeket kötött, hosszasabban tartózkodott Genfben is, bizonyosan szerzett hasznos tapasztalatokat s mégis Varsóban nem örültek az expeditiónak, mert Zsigmond Ágost az egészet szépszerivel titokban óhajtá tartani, a mi nem igen sikerült, mert a részleteket mellőzve Lismanino, a minorita rendfőnök Svájcból feleséget is hozott. A király a papnak e lépést soha sem bocsátotta meg, képzelhető, hogy az udvar a történtek után a bővebb tájékoztatásra sem volt felettébb kíváncsi. Az eddigi fejtemények Kálvint nyugodni nem hagyták, valószínűleg még jobban nyugtalanította a mozdulatlanság. Egész erővel belefeküdt a munkába, kimerítő levelet irt a királynak. Pál leveleinek sok helyére hivatkozva azt állítja ebben előtérbe, hogy az írással merőben ellenkezik a felfogás, a mely a világiakat az egyházi ügyek kezeléséből kizárja, a leglényegesebb érveket hozza fel a pápaság intézménye ellen. Ε levélnek nyelvezete, formája, ér veinek csoportosítása egyaránt fölhívja a figyelmet, az egészen meglátszik, hogy a reformátor dűlőre akarja vinni végre valahára a dolgot. A levélnek alapszínét az evangelium igazainak a védelme adja meg, de célja az elhatározásnak, a munkásságnak felébresztése, a mi nélkül a legüdvösebb eszme is csak írott malaszt csupán. Vane buzdításban hellyel-közzel egy kis árnyalata a szemrehányásnak is: „Törjön már végre-valahára utat magának a hősi virtus — így kiált fel egy helyén a reformátor — mely olyan sokáig elrejtőzve szunyadt!" (Erumpat tandem hervica illa, quae nimis diu indussopita iacuit, virtus.") A lengyel nemesség nagyrészt kész Krisztushoz csatlakozni. Mi a teendő? Fogjon a király a munkához! Az Úr azért helyezte olyan magasra a királyokat, hogy messze földre

124

Dr. P r u z s i n s z k y Pál.

világítsanak! Miért szél ő, az egyszerű pap erről? Honnan vesz magának δ bátorságot arra, hogy egy király előtt az ő kötelességeiről beszéljen? „ R e á m — í g y szól a reformátor — a legnagyobb király az δ evangeliuma hírnökének tisztségét bízta. Az δ nevében hívom fel Felségedet." Kálvin nem elégedett meg azzal, hogy a királynak irjon. Részint fönmaradt levelekből, részint a reájuk érkezett válaszokból látjuk, hogy az ötvenes évek közepe táján különösen igen gyakori a levélváltás Genf és Lengyelország különböző vidékei között. Az 1555. év december hó 29-ón egy nap alatt nem keveseb mint öt levelet (Radziwill hgnek, Bomer Jánosnak, Dlusha Ágnesnek, Tornow Jánosnak ós Tricez Andrásnak) küldött Legyeiországba. Int, buzdít, bátorít, serkent. Akármelyik levelét olvassuk, mind ernyedetlen kitartásról, a körülmények szemmeltartásáról tesz bizonyságot. Nem siet, nem hanyagol el semmit, nem unja meg elmondani újra, amit már annyiszor leirt. Spitek János kincstartót magas állására figyelmezteti,sokan tekintenek reá, magatartásától igen sok függ. Az ügy magasztos, jó törekvéseit bizonyára a király is támogatni fogja. „Nem is kell neked vérednek ontásával küzdened — mondja a többi között, mint annyi francia atyánkfiának, akik minden támasz hiányában hitüket naponkint vérükkel megpecsételni kénytelenek. Vajha fel tudnám előtted nyitni szívemet, hadd látnád, minő érzelmekkel irom hozzád e sorokat." Radziwill Miklós hg. az ország főkancellárja vilnai házában hirdettette az evangéliumot, egyik birtokán templomot épített. Természetes, hogy mindez nem kerülhette ki Kálvin figyelmét. Sietve ír neki, minden érvet előtár, a lehető legtapintatosabban oda hat, hogy hitét erősítse, elhatározását szilárdítsa, Hozzáintézett levelét olvassuk el: „Egyszerű, nem nemes ember vagyok, olyan tettek se szólanak mellettem, a melyeknek világi felfogás szerint való értelmük lenne, azért — érzem — némi bátorság kell ahhoz, hogy fenséges Herceg ime levelet küldök neked. Ámde engem bátorít nemcsak barátságos érzületed, de bátorít hitedben való bizalmam is, éppen azért kerülve minden szószaporitást, egyenesen a dologra térek. Igaz, hogy állásom nem nagy, de a mennyiben engem Krisztus szolgájának elismersz, azon tiszteletből kifolyólag, a melylyel iránta viseltetel, megengeded nekem, hogy eléd járulhassak. Törekvésem a te jó céljaiddal annyira megegyezik, hogy ez mindenképen maga is biztosítja jóindulatodat. Habár én Krisztus országának a felvirágzását mindenütt óhajtom, de most méltán egy országgal se gondolok annyira mint Lengyelországgal. Mióta ugyanis az igazságnak lángja ott kigyuladt, a jó kezdet felóbreszté a még jobb fejlődésnek reményét és ennek nyomán felébredt abban az irányban a

K á l v i n János és a l e n g y e l reformáció.

125

vágyakozás is. Bár lenne elegendő erőd az igaz hitnek terjesztésére, akkor jó okom lenne a buzdításra, serkentésre, hogy kötelességedet az Isten szine előtt teljesítsd, hivatásodnak eleget tégy. Ám te ugy is el vagy már határozva az igazságnak védelmére, hősies lelkületeddel megmutattad, hogy a védelmezőnek munkájára készen vagy, cselekedeted a hálának szavait adják ajkaimra s engem a nagyobb bizalomra unszolnak. Ezért nem csak egyszerűen kérlek, hogy haladj önmagadhoz következetesen, hanem kérlek szállj síkra önmagaddal és küzdj a legdicsőbb győzedelemórt. Sokszoros tapasztalat tanit reá, s te is észre fogod venni, hogy buzdításom nem hiábavaló. Kétségtelenül te is érzed, milyen nehéz a földön megállapítani az Isten országát. Látod azt, hogy a tagadás sok úton-módon vet gátat a cél elé, cselfogásokkal nyíltan és titokban mindazt feldúlni igyekszik, amit a szent épület felemelése erdekében munkába vettek. Végre nem kerüli ki figyelmedet az, hogy milyen hidegen munkálkodnak az emberek abban, a mi a legfontosabb, amire nemcsak minden gondolatunknak, hanem minden érzésünknek irányulnia kellene. Ez az utóbbi baj onnan ered, hogy az emberek mindazt, amit Krisztusért cselekesznek ugy teszik, mintha azt hiába csak ugy kegyelemből tennék, oda fordulnak, a honnan hasznot, jutalmat remélnek. Neked azonban Fenséges Herceg szemeid előtt kell tartanod azt, hogy az Isten ügyeért mitsem tehetsz, a mit tőled teljes mértékben meg nem követelhet, nemcsak azért, mert mindeneddel neki tartozál, hanem azért is, mert magasra emelt. Gondolj a rendkívüli jutalomra, a mely feléd int az Ígéretben : „A kik engem tisztelnek, azokat megtisztelem." Terjeszd erőidhez képest az ő országát, hogy házadat erőben, sértetlenül megőrizze. Legkegyelmesehb királyod jó akaratú, mégis neked, aki ő Felségének kísérője 'és segítő társa vagy, kötelességed őt is buzdítanod, ha a nehéz viszonyok között kívánatos mértékben nem halad, sőt kötelességed előtte járni. Hiszem, ő nem veszi rossz néven, ha a cél fele való törekvésben mások buzgósága őt felülmúlja." A hercegnek a válasza nincsen meg, de abból a levélből, a melyet a reformátor Radziwillnek még ugyanazon évnek végén küldött volt, látjuk, hogy a herceg rendkívül szívélyesen válaszolt. Kálvin e levélben szól a többi között azon Lengyelországban fölmerült tervről, mely szerint célra vezető volna, ha ő, a reformátor nyilt iratban szólítaná fel a lakosságot az evangeliumi hitnek elfogadására. Kálvin nem lenne Θ gondolattól idegen, de gondolkozóba ejti a királynak magatartása. Az kétségtelen, hogy ,,a legkegyelmesebb király kedvező véleményben van az evangeliumi hit irányában, óhajtja a hitnek szent reformációját, ámde azt is tudom, hogy az ujját sem meri megmozdítani'," a reformáció védelmére.

126

Dr. Pruzsinszky Pál.

Céltalan Kálvinnak Lengyelországba küldött összes leveleit felsorolni. Tartalmuk is többé-kevésbbé hasonló. Érdekesebb szemügyre venni, vájjon volt e kívánatos eredményük. A mi különösen az első időszakot illeti, az 1556 év végéig (Laszky János visszatéréséig) alig van a lengyel reformátorok között egy-egy erőteljesebb a magyar Dévayra, vagy Sztárayra emlékeztető alak, nem is szólva egy-egy Knaxról, Farelről. Mi lehetett ennek az oka ? Hiszen — irják — sokan csatlakoztak a reformációhoz. Ha igaz (a mit a történelem is igazolni látszik), hogy minden életerős mozgalom megtalálja a maga vezérét — azt kell hinnünk, hogy a lengyel reformáció valami mélységes meggyőződésből nem fakadt. A milyen könnyen terjedtek ott a hitjavitási eszmék, éppen olyan kevéssé vertek gyökeret. Csak afféle szalmaláng volt az, a mi itt-ott világított. Igen jellemző a lengyelek felfogására nézve az (egyébként rövid levél), a melyet Tarnowszky János gróf 1856. janius 26-án intézett volt Kálvin Jánoshoz. Az egyházban szó sincs róla, volna javítani való, ámde vájjon lehetséges-e a javítást biztosan és veszedelem nélkül végrehajtani — az más kérdés. Ha a vallásnak a szekere kátyúban van, annak a szárazra való kivonása (mint a külföldnek példája is mutatja) sok vesződséggel és sok veszedelemmel jár. Erre kell főleg a figyelmet irányozni. Ugy látszik, ilyen Tarnowszky-ié\e ember Lengyelországban nem egy volt és átgondolva az ő merőben emberi okosságon alapuló észokaikat, hajlandók vagyunk igazat adni nekik. És mégis, ugy érezzük, hogy nem az efféle utilisztikus okoskodásban van az igazság. Feljebb, sokkal magasabbra kell emelkednie annak, aki a nagy ideálokat látni és a lét célját felismerni akadja. A lengyelek között (még a reformáció barátai körében is) a Tarnowszky-íé\Q felfogás nem áll elszigetelten. Feltűnően sokan helyeslik a reformációt — elméletileg és még feltűnőbben kevesebben küzdenek érette a gyakorlatban, mert — ez zavarokra vezet. Ha ez okosság, mit szóljunk a mi reformátorainkról, mit mondjunk azokról, akik ezer veszélyen, tűzfelhőkön, porfelhőkön mentek át, hogy elérjek azt, a minek szívükben oltárt emeltek? Mit mondjunk azokról, akik szent lelkesedésükben így kiáltottak : „Ha az ég és a föld megindulna is, nekünk az Istennek tiszta imádása, az ő szentséges igazsága, melyben örök üdvösségünk foglaltatik, sokkal drágább kincsünk mint — száz világ?" A körültekintő, óvatos, okos Tarnowszkyak látták az evangelium igazságait, de bölcsen (a földre vetvén tekintetüket) — megalkudtak, mert (a latin közmondás szerint is): félni jó. Mit hozna magával (az alapjában véve üdvös) refor-

K á l v i n J á n o s és a l e n g y e l reformáció.

127

máció? Zavart („praesenti s simám cladem, ruinam statusque regni huius eversionem.") Hát ezt kikerülni emberileg mérlegelve a dolgot — okosság. A világnak történelme pedig beszél bohó népekről, a melyek megalkudni nem tudtak, hanem ideájaikért vérben fürödtek, beszél emberekről, akik ott hagyták felejthetetlen szülőföldjüket (a szülőföld mindig felejthetetlen) és mentek a vad idegenbe, csak hogy megmentsék igazaikat. Még mást is mond a történelem. Ezek a naiv, észokokon nem induló nemzetek erőhöz kaptak, ott állanak a szabad, hatalmas nemzetek között, a mit sajnos Tarnowszky, János gróf nemzetéről elmondani nem lehet. Dr. Pruzsinszky

Pál.

Az ál Máté. MÁSODIK RÉSZ. 25. fejezet. Nemsokára így szólt az angyal Józsefnek: — Menj vissza Júda földére, mert akik a gyermek életére törték, meghaltak. 26. fejezet. Lőn, hogy mikor Jézus Egyiptomból visszatért ós Galileában élt, mikor életének negyedik évébe lépett, egy szombati napon pajtásaival a Jordán partján játszadozott. Jézus sárból hat tócsát készített s valamennyin keresztül árkot vont, amelyeken át a folyóból a maga területére a tóba folyatta és ismét visszavezette a vizet. Akkor a gyermekek egyike, valami ördögfajzat, irigységből elzárta a viz csatornáját, amelyen át az a tócsába folyt és elrontotta amit Jézus csinált Akkor Jézus azt mondotta neki: — J a j neked, te halálfia, ördögfia! Te elrontod azt, amit én csináltam? És tüstént meghalt, aki ezt cselekedte. Akkor a meghaltnak a szülei szemrehányó hangon panaszkodtak Máriára ós Józsefre, mondván: — A ti fiatok megátkozta a mienket és az meghalt. Mikor ezt József és Mária meghallotta, a gyermek szüleinek szemrehányása és a zsidók csoportosulása miatt tüstént Jézushoz ment. József azonban titkon ezt mondta Máriának: — Én nem merek neki szólani, te azonban leckéztesd meg őt és mondd meg neki: „Miért hivod ki ellenünk a nép gyűlöletét és miért hordozzuk mi az emberek gyűlöletének terhét?"

Az

ál

Máté.

129

Mikor aztán az anyja hozzáment, azt kérdezte tőle: — Uram, mit cselekedett az a gyermek, hogy meg kellett halnia? Méltán halt meg, felelte ő, mert elrontotta azt, amit én csináltam: — Ne így, Uram, — kérlelte őt az anyja, — mert mind ránk támadnak. Ő pedig nem akarván anyját megszomorítani, jobb lábával megérintette a halott tomporát és így szólt hozzá: — Kelj fel te civódás fia, mert nem vagy méltó, hogy bemenj az én Atyám nyugodalmába, mivelhogy elrontottad azt, amit én alkottam. Akkor a halott felkelt és elment, Jézus pedig a csatornán át a maga területére a tócsába vezette a vizet. 27. fejezet. És lőn ezek után, hogy Jézus mindenek szemeláttára sarat vett a tócsákból, amelyeket csinált és 12 verebet formált belőle. Éppen szombat volt, amikor ezt tette és igen sok gyermek volt vele. Mikor egy zsidó meglátta, hogy mit csinált, így szólt Józsefhez: — Nem látod-e József, hogy a te fiad, Jézus, szombatnapon olyat tesz, amit nem volna neki szabad tennie? Mert ime 12 verebet formált. Ennek hallatára József így korholta őt: — Miért csinálsz szombatnapon olyat, amit nem szabad cselekednünk ? Jézus pedig József szavaira kezeivel tapsolt és így szólt verebeihez: — Repüljetek! Rendelkezése szavára azok repülni kezdtek. Akkor mindnyájuk jelenlétében, szemeláttára és fülehallatára így szólt a madarakhoz: — Menjetek ós repüljetek világgá és éljetek! Mikor a jelenlévők a jeleket látták, valamennyien nagy ámulattal teltek el. Némelyek dicsérték és csodálták őt, mások pedig kisebbítettek. Ismét mások elmentek a papi fejedelmekhez és a farizeusok vezetőihez ős besúgták nekik, hogy Jézus, Józsefnek a fia, Izrael egész népének szemeláttára milyen Theol. Szaklap. IX. é i f .

9

130

hatalmas jeleket ős 12 törzsében.

Raffay Sándor.

csodákat tett. S ezt elhirlelték Izráel

28. fejezet. Azután megint Annásnak, a templom főpapjának a fia, aki Józseffel együtt ment oda, botot tartván a kezében, mindenki szemeláttára nagy indulattal áttörte a tócsákat, amelyeket Jézus sajátkezüleg csinált, és kiengedte belőlük a vizet, amely bennük a folyóból összegyülemlett. Majd meg a viz csatornáját is, amelyen át a viz beömlött, elzárta, végül pedig feldúlta. Mikor ezt Jézus meglátta, így szólt a tavait elrongáló fiúhoz: — Óh te visszavonásnak gonosz magzata, te halálfia, ördög műhelye, legyen a te magodnak gyümölcse virágtalan, a te gyökered életnedv nélkül való, ágaid szárazak maradjanak, nem hozván gyümölcsöt! És mindenek szemeláttára tüstént megszáradt az a fiú és meghalt. 29. fejezet. Akkor József megrettent és Jézust kézen fogva hazament vele, valamint az anyja is. Akkor hátulról egy fiú, aki civakodó természetű volt, futvást Jézus vállára kapaszkodott, hogy vele játszók vagy hogy esetleg megboszantsa. Jézus pedig így szólt hozzá: — Ne fordulj vissza épen arról az útról, amelyen mégy! És az tüstént összeesett és meghalt. A megholtnak szülei pedig, akik látták, mi történt, felkiáltottak mondván: — Miféle szerzet ez a gyermek? Nyilvánvaló, hogy minden szava valóság és gyakran mielőtt még kimondaná, már is teljesedik. Akkor a megholt gyermek szülei Józsefhez mentek és ezt mondták neki: — Vidd el innét ezt a Jézust, mert ő nem lakozhatik velünk egy községben. Vagy pedig tanítsd meg legalább, hogy áldjon és ne átkozzon. Akkor József Jézushoz ment és figyelmeztette őt mondván: — Miért is csinálsz ilyeneket, hiszen már sokan nehez-

A z ál Máté.

131

telnek reád, s miattad már ellenünk is gyűlölettel viseltetnek és az emberek ellenszenvét kell tűrnünk temiattad! Jézus pedig így felelt Józsefnek: — Egyetlen gyermek se lehet bölcs, ha csak az ő atyja nem neveli őt korának tudományában, atyjának átka sem árt másnak, csak aki rosszat cselekszik. Akkor összegyülekeztek Jézus ellen s bevádolták őt Józsefnél. Ennek láttára József nagyon megijedt, félve Izrael népének erőszakosságától ós izgatottságától. Abban a percben aztán megragadja Jézus azt a gyermeket a fülénél fogva s mindenki láttára felemelte őt a földről. És látták, hogy Jézus úgy beszélget vele, mint apa szokott a fiával. S visszatért bele a lélek és feléledt. Ezen mindnyájan csodálkoztak. 30. fejezet. Egy Zakiás nevű zsidó tanító pedig, mikor meghallotta, hogy Jézus ilyeneket mond, és látta, hogy fölülmulhatatlan az erénynek tudományában, ellenszenvre lobbant és féktelenül, balgaton és könnyelműen kifakadt József ellen, mondván: — Hát te nem akarod felvezetni a fiadat, hogy az emberi tudományokban és tisztességben neveltessék ?! De úgy látom, te ós Mária is azt akarjátok, hogy a ti fiatok inkább másban lelje kedvét, mint a nép véneinek hagyományaiban. Pedig úgy illett volna, hogy többre becsüljétek Izrael gyülekezetének véneit és hogy közte ós a gyermekek közt is kölcsönös szeretet fejlődjék ki s velük együtt a zsidó ismeretekben neveltessék. — Hát ki volna az, — veté ellen József — aki ezt a gyermeket képes volna féken tartani és tanítani ? Ha te képes vagy rá, mi egyáltalán nem akadályozzuk, hogy tőled tanulja meg azt, amit mindenki tanul. Mikor Jézus meghallotta, amit Zakiás mondott, így felelt neki: — Te törvénytudó, amit te az imént mondottál és mindazt, amit felsoroltál, azoknak kell megtartaniok, akik az emberi tudnivalókban taníttatnak. Én azonban kivül állok a ti körötökön, mert nekem nincsen testszerinti atyám. Te, aki a törvényt olvasod és benne otthonos vagy, a törvény keretében maradsz, 9*

132

Raffay Sándor.

de én a törvény előtt voltam. Minthogy pedig azt hiszed, hogy nincs hozzád fogható a tudományban, majd én foglak téged tanítani, — mivelhogy senki más nem tud egyebeket tanítani, csak a mikről te szólottál. Az azonban tud, aki arra hivatott. Én pedig, ha majd a földről felmagasztaltatom, eltörlöm a ti nemzetségfátoknak minden hazugságát. Te azt se tudod, hogy mikor születtél, én tudom csak egyedül, hogy ti mikor születtetek és mennyi időre terjed életetek e földön. Akkor, akik e kijelentésszerü igéket hallották, mind elámultak és felkiáltottak: — Óh, óh, óh, micsoda nagy csoda és milyen bámulatos szentség! Soha nem hallottuk még ennek a mását. Soha más ilyet nem beszólt; sem a próféták, sem a farizeusok, sem az Írástudók se nem mondtak, se nem hallottak még ilyet soha ! Mi tudjuk, ki ez s alig öt éves, honnét beszéli hát ezeket ? A farizeusok pedig felelék: — Sohasem hallottunk mi ilyen beszédeket más gyermektől ebben a korában! Jézus pedig felelvén mondá nekik: — Azon csodálkoztok, hogy egy gyermek ilyeneket beszél ? Miért nem hiszitek hát akkor nekem azokat, amiket nektek mondottam ? Mert azt mondtam, hogy tudom, mikor születtetek, mindnyájan csodálkoztatok. Pedig nagyobbakat is mondok még, úgy hogy még jobban csodálkozni fogtok. Ábrahámot, akit atyátoknak neveztek, én láttam és beszéltem vele s ő is látott engem: Ennek hallatára elnémultak és senki nem mert közülök bármit is felelni. Jézus pedig így szólt hozzájuk: — Köztetek éltem a gyermekekkel együtt, de nem ismertetek fel engemet. Mint bölcsekhez szóllottam hozzátok, de nem értettetek meg engemet, mert kisebbek vagytok mint én és kicsinyhitűek! 31. fejezet. Zakiás törvénytudó mester akkor ismét így szólt Józsefhez és Máriához: — Adjátok ide nekem ezt a gyermeket, hadd vigyem el Lévi mesterhez, aki megtanítja majd az írásokra és neveli őt.

A z ál Máté.

133

Akkor József és Mária Jézust az iskolába csalogatták, hogy az öreg Lóvitől az Írásokat megtanulja. Mikor pedig oda belépett, hallgatott. Lévi mester meg egy betűt nevezett meg Jézusnak és kezdve e legelső betűn az á-n, így szólt hozzá: „Felelj!" Jézus azonban hallgatott és mit se válaszolt. Lévi mester ezen feldühödve nádpálcát ragadott és fejbevágta őt. Jézus erre így szólt Lévi mesterhez : — Ugyan miért ütsz engemet? Voltaképpen meg kell tudnod, hogy akit most versz, inkább taníthatja a verőt, mint az őt. Én ugyanis megtaníthatlak téged arra, amit te szoktál tanítani; — de ezek, akik tanítanak vagy tanítást hallgatnak, mind vakok, mint a zengő érc és a pengő cimbalom, akikben nincs érzék annak megértésére, amit azok igazában mondani akarnak. Minden betű, az á-tól a t-ig, — mondá tovább Zakiásnak, — a tagozottságáról különböztethető meg. Mondd meg tehát előbb te, hogy mi a t és én is megmondom majd neked, hogy mi az a. Képmutatók — mondá ekkor nekik Jézus, — aki nem ismeri az a-t, hogyan tudna az t-t mondani? Mondjátok meg előbb, hogy mi az a és amikor A-t mondotok, hinni fogok nektek. Ekkor Jézus az egyes betűk nevét kezdte kérdezgetni, mondván: — Mondja meg a törvénytudó, mi az első betű, vagy miért van neki oly sok szöglete: emelkedőleg, kiélezve, középre futva, átvezetve, előretolva, kinyújtva, elterülve, körbebutva. Mikor ezt Lévi meghallotta, elámult a betűk megnevezésének eme nagy széttagolásán. Aztán mindenek hallatára kiabálni kezdett, mondván: — Ugyan miért kell ennek a földön élnie? Arra volna méltó, hogy magas keresztre feszítsék, mert képes a tüzet kioltani és más kinzó eszközöket kinevetni. Én azonban abban a nézetben vagyok, hogy ez már a teremtés előtt volt és az özönvíz előtt született. Ugyan micsoda anya hordozta ő t ? Vagy miféle anya hozta világra és micsoda emlők táplálták ? Menekülök tőle, mert nem vagyok képes szavát elviselni. Mert eláll a szivem az ilyen beszédek hallatára! Sőt azt hiszem, hogy senki fia se képes a szavát követni, hacsak Isten nincs vele! Most szerencsétlenségemre magam is kiszolgáltattam neki magamat nevetségre! Mert a mikor azt hittem, hogy

134

R a f f a y Sándor.

tanítványt kaptam, mesteremre akadtam, nem ismervén őt. Mit szóljak ? Nem vagyok képes e fiúnak szavait állani, már e községből is elmenekülök, mert nem vagyok képes ezeket megérteni. Engem, öreg embert, gyermek győzött le, mert azoknak, a mikor ő mond, se kezdetét se végét nem lelem. Nehéz dolog ugyanis az embernek magától a nyitjára akadni. Bizonnyal mondom nektek, nem hazudok, hogy az én szememben e fiú viselkedése, beszéde, törekvéseinek célzata azemberekéivel semmiben sem közös. Nem tudom tehát, hogy varázsló-θ ez avagy isten, vagy talán éppen az Isten angyala szól benne ? Honnét való, honnét jött, mi lesz belőle ? Én nem tudom. Akkor Jézus vidám arccal megmosolyogva őt, az Izrael összes fiainak jelenlétében és hallatára isteni fenséggel mondá: — A magtalanok teremjenek, a vakok lássanak, a sánták járjanak ép lábbal, a szegények bövölködjenek javakban, éledjenek fel a halottak és visszajutva ép állapotába, kiki térjen vissza és maradjon meg abban, a ki az életnek és az örökké tartó édességnek gyökere! Mikor a gyermek Jézus ezeket elmondotta, tüstént ép állapotba jutottak mindazok, akiket gyengeség és betegség nyomorgatott. És többé nem mert hozzá szólani senki, se őt hallgatni. 32. fejezet. Ezután József és Mária Jézussal együtt Názáret városába ment s ő szüleivel együtt ottan élt. Mialatt ott volt, egy szombaton, amikor Jézus a gyermekekkel egy háznak a tetején játszadozott, megtörtént, hogy a többi gyermek közül egy a tetőről a földre esett és meghalt. A halott szülei nem látván az esetet, Józsefre és Máriára támadtak, mondván: — A ti fiatok a mienket a sirba küldte és az meghalt. Jézus pedig hallgatott és mit se felelt nekik. József és Mária azonban sietve Jézushoz ment és az anyja kérlelte őt mondván: — Uram, mondd meg nekem, te küldted-e őt a sirba? S tüstént a földre szállt Jézus a tetőről és nevéről Zénónak szólította azt a gyermeket. Az pedig megszólalt: — Uram!

A z ál Máté.

135

Mondá neki Jézus: — Én löktelek-e le téged a tetőről a földre? Az pedig feleié : — Nem, Uram. És csodálkoztak a meghalt gyermek szülei és a történt csuda miatt tisztelettel illették Jézust. József és Mária pedig onnét Jézussal együtt Jerikóba ment. 33. fejezet. Hat éves volt Jézus, amikor őt anyja korsóval küldte a forráshoz, hogy a gyermekekkel együtt vizet merítsen. S lőn, hogy amikor kimerítette a vizet, a gyermekek valamelyike meglökte őt és a korsó összetört. Akkor Jézus kiterítette a köpönyegét, amelyet viselt s annyi vizet öntött bele, amennyi a korsóban volt s elvitte az anyjának. Mikor az ezt látta, csodálkozott, gondolkozott is rajta magában és mindezeket emlékezetében tartotta. 34. fejezet. Egy napon meg a mezőre ment és anyja csűréből egy kevés gabonát vett ki és maga vetette el. S kikelt, felnőtt és nagyon megsokasodott az. Végtére pedig ő maga aratta le és három kórus termést gyűjtött belőle össze, a fölöslegből pedig övéinek adott. 35. fejezet. Van egy út, amely Jerikóból megy ki és a Jordán folyónak tart, ahol Izráel fiai átjártak. Azt mondják, hogy ezen a helyen volt a szövetség ládája. Jézus nyolc éves volt akkor és kiment Jerikóból és a Jordán folyóhoz ment. Közel a Jordán partjához volt egy barlang az út mellett, ahol egy nőstény oroszlán a kölykeit szoptatta. És senki sem mehetett el biztonságban azon az úton. Mikor Jézus Jerikóból kifelé ment, észrevévén, hogy a barlangban az oroszlán a kölykeit szoptatja, mindenek láttára belépett abba. Mikor az oroszlánok Jézust megpillantották, eléje futottak és imádták őt. Jézus

136

R a f f a y Sándor.

pedig leült az odúban s az oroszlánok kölykei a lábai körül futkostak hancúrozva és játszadozva vele. Az öreg oroszlánok meg lehajtott fővel távol állva imádták őt, kölykeik pedig előtte hancúroztak. Akkor a távolban álló nép, amely Jézust nem látta, így szólt: — Ha ez, vagy a szülei valami súlyos bűnt el nem követtek volna, nem ment volna önként oroszlánok közé. Mikor ezt a nép magában elgondolta ős szomorkodásnak adta át magát, ime Jézus a nép szemeláttára kiment a barlangból és az oroszlánok előtte mentek, mig azok kölykei a lábai előtt játszadoztak. Jézus szülei pedig lecsüggesztett fővel távol állottak és figyeltek. Hasonlókép a nép is az oroszlánok miatt messze állott, mert senki se mert azokkal érintkezni. Akkor Jézus így szólt a néphez: — Mennyivel jobbak nálatoknál az állatok, amelyek ismerik és dicsőitik az ő urukat, mig ti emberek, akik az Isten képére és hasonlatosságára vagytok alkotva, mibe se veszitek. A vadállatok ismernek engemet és megszelídülnek, az emberek ellenben látnak engemet és mégsem ismernek.

36. fejezet. Ezután Jézus mindenek szemeláttára az oroszlánokkal együtt átment a Jordánon és a Jordán vize szétvált jobb és balfelé. Akkor, hogy mindenki hallja, így szólt az oroszlánoknak: — Menjetek el békességgel és senkit se bántsatok, se ember ne ártson tinektek, amig vissza nem tértek oda, ahonnét kijöttetek. Azok pedig nem hanggal, hanem a testükkel köszönvén neki, a helyükre mentek. Józus pedig visszatért az anyjához. 37. fejezet. Miután József ács volt és a fából jármon és ekén, szóval a föld forgatására és művelésére alkalmas eszközökön kívül mást nem készített, legfölebb faágyat csinált. Egyszer egy fiatalember hat ágyat rendelt meg nála. József megparancsolta a fiának, hogy a fát a küldött mérték szerint vas fürésszel

A z ál Máté.

137

vágja el. Ez azonban nem tartotta meg a neki megszabott mértéket, hanem egyik fát rövidebbre vágta, mint a másikat. József pedig törte a fejét, hogy mit is csináljon most. Mikor Jézus meglátta öt így elmélyedve gondolkozni, akinek a dolga vigasztalan volt, vigasztaló szóval ezt mondotta neki: — Jer, rakjuk össze a fák vastag végeit egyenként és igazítsuk össze a végeiket, illesszük őket össze egymással és húzzuk magunkhoz, mert így egyenlőkké tehetjük őket. Akkor József engedett a felhívásnak, mert tudta, hogy Jézus mindazt megteheti, amit akar. És József a fák vastag végeit összerakta, egymással a falhoz illesztve egyenlővé tette, Jézus pedig a fák másik végét tartotta és magához húzta a rövidebb fát és a hosszabb fával egyenlővé tette. Akkor mondá Józsefnek: — Most dolgozzál és tedd, amivel megbíztak. És József elvégezte, amivel megbízták. 38. fejezet. Másodízben történt, hogy Józsefet és Máriát megkérte a nép, hogy Jézust az iskolában írásra taníttassák. Nem akarván ezt megtagadni, de meg a vének hagyománya szerint is elvezették őt a tanítóhoz, hogy az a világi ismeretekre tanítsa meg őt. Akkor a tanító parancsolólag kezdte őt tanítani mondván: — Mondd az a-t. Jézus azonban azt mondta neki: — Mondd meg előbb te nekem, hogy mi a b, akkor majd én is megmondom neked, hogy mi az a. Erre a tanitó megharagudott és megütötte Jézust, de alig ütötte meg őt, holtan rogyott össze. Akkor Jézus hazament az anyjához. József pedig félve hivta magához Máriát és mondá neki: — Bizonyosan tudod, mily halálosan szomorú az én lelkem e gyermek miatt! Mert könnyen megeshetik, hogy valaki gonoszságból megüti ezt a gyermeket és meghal. Mária pedig felelvén mondá: — Istennek embere, ne hidd, hogy ez megtörténhetik. Sőt azt hidd, hogy aki őt emberek közé küldte megszületni

138

Raffay S á n d o r .

az őt mindenki gonoszságától megőrzi, és az δ neve számára tartja meg a rossztól. 39. fejezet. Harmadszor is kérték a zsidók Máriát és Józsefet, hogy az δ kedvükért kiképzés végett más tanítóhoz vigyék. József és Mária pedig félve a néptől meg az előljárok hatalmaskodásától és a papok szemétől, ismét felvezették őt az iskolába, pedig tudták, hogy nem taníthatja ember azt, aki egyedül magából Istenből meríti a tökéletes tudást. Mikor aztán Jézus az iskolába lépett, a szentlélek indítására kivette a törvényt magyarázó tanító kezéből a könyvet és az egész nép láttára és hallatára olvasni kezdte, nem csak azt, ami a könyvben irva volt, hanem az élő Isten lelkéből beszélt, úgy, amint az élő forrásból pezsegve bugyog fel a viz, de a forrás azért mindig telt marad. Ily módon nagy erővel tanította a népet az élő Isten nagyságos dolgaira úgy, hogy maga a tanitó is a földre borult és imádta őt. A népnek pedig, amely ott ült és hallotta, mikor ezeket beszélte, a szive ámulatba esett. Mikor ezt József meghallotta, futva ment Jézushoz, félve, hátha ez a tanitó is meghal. Ezt látva mondá neki a tanitó: — Te nem tanítványt, hanem mestert adtál nekem ! Ki viselhetné el az δ szavait? Akkor telt be, amit a zsoltáriró mondott: Istennak folyója vizzel telt meg. Elkészítette azok eledelét, mivelhogy ez az előkészülete. 40. fejezet. Ezután József elköltözött onnét Máriával és Jézussal, hogy az emberek velük szemben tanúsított ellenségeskedése miatt a tengermelléki Kapernaumba menjenek. Mikor Jézus Kapernaumban lakott, abban a városban élt egy József nevű ember, aki nagyon gazdag volt. De betegsége következtében meghalt és holtan feküdt az ágyon. Mikor azonban Jézus a haláleset miatt a városban támadt gyászt, sirást és jajongást látta, azt mondta Józsefnek:

A z ál Máté.

139

— Miért nem állottál a te kegyelmed jóvoltával ez ember mellé, aki a te nevedet viselte? — Mi az ón hatalmam avagy képességem, viszonzá József, hogy ezt jótevéssel támogathassa? — Fogd a te kendődet, amely a fejeden van, feleié Jézus, és jöjj, tedd azt a halott arcára ós mondjad neki: „Gyógyítson meg téged a Krisztus! És tüstént meggyógyul és felkél ágyáról az a halott." Ennek hallatára József tüstént elment, hogy Jézus parancsát teljesítse, s belépett a halott hajlékába s azt a kendőt, amelyet a fején hordott, a halott arcára borította, aki az ágyában feküdt és mondá: „Gyógyítson meg tégedet Jézus 1" És nyomban felkelt a halott az ágyról és azt tudakolta, ki az a Jézus ? 41. fejezet. Betlehem városából Kapernauin városába költöztek, és József a maga házában lakott Máriával s Jézus is velük. Egy napon József magához hivta elsőszülött fiát, akit Jakabnak hívtak, és a zöldséges kertbe küldte őt, hogy szedjen zöldséget főzelékre. Jézus pedig követte testvérét Jakabot a kertbe, de ezt József és Mária nem tudta. Mig Jakab a zöldséget gyűjtötte, azalatt egy lyukból egy vipera mászott ki és megmarta Jakab kezét s az a fájdalomtól nagyon kezdett kiáltozni. És már bágyadó hangon kezdte keseregni: „Jaj, jaj, a legveszedelmesebb vipera marta meg a kezemet!" Jézus pedig oldalt állva, a kesergő szavakra Jakabhoz futott ós megfogta a kezét és semmi egyebet nem tett, csak ráfújt a kézre és lehűtötte azt. S Jakab tüstént meggyógyult, a kigyó pedig meghalt. József és Mária pedig nem tudta mi törtónt, de Jakab kiabálására és Jézus rendelkezésének hallatára a kertbe futottak s mire odaértek, a kigyó halott volt, Jakab pedig egészséges. 42. fejezet. Mikor József gyermekeivel, Jakabbal, Józseffel, Júdával és Simeonnal, meg a két leányával együtt asztalhoz telepedett, odament Jézus is az G anyjával Máriával, meg annak a

140

Raffay S á n d o r .

nővérével Máriával, Kleofás leányával, akit az Úr Isten atyjának Kleofásnak és anyjának, Annának ajándékozott azért, hogy Máriát, az Úr Jézus anyját elveszítették. Ezt is Máriához hasonlóan Máriának hivták a szülők vigasztalására. Mikor ezek megérkeztek, Jézus megszentelte és megáldotta őket és maga kezdett előbb enni és inni. Mert közülök senki se mert addig sem enni sem inni, sem az asztalhoz telepedni vagy kenyeret szelni, amíg ezt ő, miután megáldotta őket, meg nem cselekedte. S ha netalán távol volt, megvárták, míg ezt megcselekszi. S valahányszor ő étkezéshez a k a r t letelepedni, József és Mária s az ő testvérei is, a József fiai, letelepedtek. Ezek, bárha testvérek voltak, miután látták, hogy mily ragyogó életet folytat előttük, tisztelték őt. És valahányszor Jézus aludt, akár napközben, akár éjszaka, az Istennek világossága ragyogott fölötte. Kinek dicsérete legyen mindenektől ős dicsősége mindörökké. Ámen. Raffay Sándor.

>

Lapszemle. Zeitschrift f . d. neutestl. Wissenschaft und d. Runde des Urchristentums. Herausg. E. Preuschen. Gieszen 1911. 1. J. Corssen (Wilmersdorf) Ein theol. Traktat aus der Werdezeit der kirchl. Literatur des Abendlandes címen a már Harnack által is méltatott „De montibus Sina et Sión" pseudocyprianusféle latin iratról értekezik. Számos példával igazolja, hogy a munka barbar latinsággal van irva, ami miatt nem egyszer az értelem is homályos, egyben szövegkritikai szempontból az Μ Τ u ν codexek variánsait is összehasonlító bírálat tárgyává teszi. Az egész symbolizáló irat thémáját ezen mondatában találja kifejezve: . . „probavimus per omnium scripturarum deficarum íidem duo montes Sina in terra et Sión in caelo duorum testamentorum portare figurám, veteris Sina et novi Sión". Szerinte egyike ez a legrégibb ker. latin irodalmi termékeknek, amit a christologiai megjegyzések is igazolnak. A Szentlélek Isten fia, Fiú és Atya azonosak, _ az Atya a Fiúban, a Fiú az Atyában él. Krisztus „figuraliter" Ádám testét hordta magán s azt függesztette fel a keresztfára. Az Úr testét Isten Jézusnak nevezi, az égből leszállott Szentlelket Krisztusnak, a testtel egyesült Szentlelket Jézus Krisztusnak. A keresztfán tehát csak Jézus szenvedett és nem Krisztus. (E zavaros christologiai képzeteken a doketismus hatása kétségkívül megállapítható). Corssen szerint ez az egyház tanaitól elütő, a négy evangéliumot mindazáltal feltétlenül elismerő irat, mely barbar latinságával azonnal elárulja a született görögöt s mely az egyházban oly nagy tekintélyre tett szert, hogy még Augustinus is mint tekintélyes forrást idézi, bizonyára a 2. C. vége felé élő oly iró munkája, aki a latin egyházban kiváló helyet foglal el. jDr. Hugo Koch (München): „Taufe und Askese in der alten ostsyrischen Kirche" c. értekezését F. Crawford Burkitt Cambridge! egyetemi tanár egy németben is megjelent (Urchristentum in Orient, Tübingen 1907) művéhez kapcsolja. Burkitt u. i. Afrahal egykorú iratai nyomán azt állítja, hogy az ó-keletsyr egyházban a keresztség eredetileg a nőtelenek számára mint privilégium volt fentartva s a forrásaiban gyakran előforduló „szövetség gyermekei" a megkeresztelt laikusok, akik nem nősültek, megkülönböztetésül a katechumenoktól, akiknek meg volt engedve a nősülés. Később a gyermekkeresztség elterjedésével a „szövetség gyermekei" szerzetrenddé alakultak s mint asketák éltek a többi hivek között. Koch ugyancsak Afrahál írásai alapján arra az eredményre jut, hogy a tisztaszivüség lévén az alapja az

142

Lapszemle.

újszövetségbe való tartozásnak, a tisztaszivüség pedig nem zárja ki a házas életet és viszont, így nős ós férjes keresztyének is bizonyára megkereszteltettek. Afrahal nem a házasságot ítélte el, hanem a törvénytelen, házasságon kivüli együttélést s a nőtlenség inkább apáti tanácson, mint egy határozott parancson vált szokássá. Aki házasodni akart először vagy ismételten, megtehette, de nyíltan, erkölcsi alapon. Annyi azonban tény, hogy Afrahal a házas életet nem sokra becsülte, nem tartotta egyébnek, mint egy — sajnos — meg nem változtatható isteni intézménynek, amelynek célja az emberiség továbbpalántálása. A természeti rend jő neki, — de másként jobb volna. Koch szerint a „szövetség fiai és leányai" Afrahalnál nem szerzetesek és apácák, akik fogadalmakat tettek s kolostorban laktak vagy a magányba vonultak vissza, hanem a gyülekezetben élő hívek, kik szabad akaratból tartózkodtak a házasságtól, vagyonukkal rendelkeztek s szigorú erkölcsös, asketikus életet éltek. Egy rövid angol értekezés olvasható ez után Fred C, Congbeare-tól „The Odes of Solomon Montanist" címen. Dr. J. de Zicaan (Holland): „Minuskellgruppen in 2 Petri und Judas" című értekezésében azt igyekszik alapos szövegkritikai apparatussal bizonyítani, hogy Péter második és Júdás levelében a minucularis codexek között egy csoport található, mely a régebbi megfigyeléseket igazolólag középhelyet foglal el a régebbi és fiatalabb maiuskularis codexek között. Ε csoport négy családot foglal magában, melyek szoros rokonsági viszonyban állanak egymással. A Missellen rovatban Willian Η. P. Hatch (Lexington) a római korban a Phyrgiában ős környékén igen használatos Papias névről szól. Arra azonban nem talál elég alapot, hogy a feliratokon említett személyek bármelyike is ama Papiassal volna azonosítható, aki a Mt. és Mk.-ról szőlő tudósítást ránk hagyta. A. B. Drachmann (Kopenhagen) Wellhausennel szemben Afrahal fordítására s a Latinára hivatkozva Ján. 8 4 4 szövegét így véli helyesen megállapítottnak: νμεϊς ix τον πατρός τον Κάιν εστε stb. Franz Eühl (Königsberg; Zur Herkunft des lateinisch-gotischen Bibelfragmentes) azon véleményének ad kifejezést, hogy a Ρ. Glaue és Κ. Helm által közzétett s Egyptomból származó latingót bibliatöredék Afrikában a vandal birodalomban jött létre, ahol a latin és gót nyelv különösen a királyi udvarban ismeretes és használatos volt. A töredék talán Geiserich idejében mint hadizsákmány került Egyptomba. Lic. dr. Duensing (Dassensen) Salamon 24. ódájához, mely Jézus megkereszteltetéséről s a természetnek ugyanakkor történt megbénulásáról szól, tesz pár kritikai megjegyzést. Végül Roland Schütz (Berlin) a fügefa hasonlatáról irt cikkének utóhangjaként Immanuel Löw fordítási helyesbítéseit találóaknak fogadja el. Közli; TiirteH

Könyvismertetés. Schneller István: Paedagógiai dolgozatok. I. k. II. k. Németországi tanulmányút a gyakorlati tanárképzés ügyében. III. k. Főiskolai tanügyről. 1900. 1905. 1910. Budapest. Hornyánszky. „Az embernek, mint individuumnak ethizálása, az emberi egyéniségnek személyiséggé való válása, vagyis a krisztusi elvnek előkészítése és érvényesülése: ez a történet feladata, s ezen folyamatnak feltüntetése a középiskolai oktatás fokozatán a történeti oktatásnak feladata. Csakis így lesz a történet oktatása valóban nevelő. Személyiség a nevelői oktatás célja. De nemcsak célja! Ε célt ugyanis ismét csakis a személyi (erkölcsi és egyes) tényezők érvényesülése útján érhetjük el. Még a didaktikai anyag ist a fejlődő egyéniség, a személyiség elvének erejében dolgozandó el, úgy hogy paedagogikám számára ezen, 20 év óta hirdetett irányánál fogva én is a személyiség paedagogikájának nevét vehetem igénybe. Ε háttérről emelkednek le közölt dolgozataim is." Schneller professzor maga irja ezeket az I. kötet bevezetésének befejező soraiban s könyvei, egyetemi előadásai mind bizonyítékok amellett, hogy elvéhez hű maradt mainapiglan. Már mint fiatal gyermek, alig 16 éves érzi a hivatását, tanári, még pedig theologiai tanári pályára készül. Akarata diadalmaskodik, célját eléri, sőt a tisztes munka, a lelkes fáradozás meghozza neki a magyar tanár lehető legnagyobb kitüntetését: az egyetemi tanárságot. A csendes és fokozatos munkásság hive, mely az építésre s nem a rontásra, a pozitívumnak nyújtására s nem a polémiára fekteti a súlyt, mivel az a meggyőződés vezérli, hogy a létező jót bármely alakjában el kell ismerni, s a létező bajt nem chirurgikus, hanem lehetőleg organikus módon kell meggyógyítani, nevezetesen úgy, hogy magára az egész szervezetre igyekszünk hatni: Schneller ezzel az egyéniség elvére helyezkedik, mely az egész embert, egész társadalmat, egész emberiséget szerveiben kölcsönösen építő keresztyén szeretet elvével azonos, azzal az elvvel, amelynek hatásos életére s erejére visszavihetők kulturális haladásunk összes értékei. Ezen elv alapján alakult át a család, ahol a szülők tekintélyszerűleg képviselik ugyan a hatalmat, de az χ

144

Könyvismertetés.

egyéniség álláspontján nem élnek vissza ezzel a hatalommal. S ugyanilyenné alakul át ezen elv erejében az állam is, mint kulturállam. Az igazi kulturállam az intenzív kultura érdekében leggondosabban őrködik a társadalmi tényezők önállósága, önfelelőssége és így önérzete fölött; szükség esetében ennek a társadalmi munkának irányt ad s a társadalmi tényezőknek a nemzeti eszme korlátján belül kifejtett szabad egyéni munkásságát nem holmi egyenlőségi theoremák szerint, hanem a kifejtett munka és a létező szükség arányában erkölcsileg és anyagilag is támogatja. Kiterjeszti gondoskodását még az egyes személyekre is, midőn nem engedi meg azt, hogy bármely történeti hatalom, bármely társadalmi én viszont az ő sajátos egyéniségét minden egyes tagjára ráerőszakolja. Törvény által védi ezért minden egyes polgárának, nevezetesen a vallás és gondolkozás szabadságában érvényesülő egyéni, személyi jogait. Midőn a kulturállam az egyéniség jogát esetleg még a társadalmi tényezőkkel szemben is az egyesek érdekében érvényesíti: arról sem feledkezik meg, hogy az az egyes nem áll magában, nem független a társadalomtól. Minden egyes a társadalomnak, az államnak szerve s így az állammal, a társadalom testével s ezáltal az egyes tagokkal is belső kölcsönhatásban áll. Ezért kortársaink hibái, erényei reánk is hatással vannak. Ezért az egyesnek büntetése nemcsak a megtorlás, hanem a javítás szempontja alá is esik; a társadalom, az állam eddigi mulasztását, illetőleg rontó hatását szemben a bűnössel, javító ténykedése által jóvá kívánja tenni. A keresztyén vallás szeretetelvének hatalmas érvényesülését látjuk a kulturállamnak ezen egyéniséget nemcsak elismerő, hanem biztosító, ápoló s az egyént javító ténykedésében. Ezen elv alapján alakult át nevezetesen az újabb időben a tudomány is. Az érzéki én álláspontján a tárgyak hasznavehetősége irányította a gondolkozást a tárgyak felé; a történeti éniség álláspontján a dogmatikai szempont, a köztudat értékképzeteinek való megfelelőség szempontja határozott a vizsgálódás tárgya, illetőleg annak értéke fölött: ellenben a keresztyén, avagy a tiszta éniségnek, az egyéniségnek álláspontján nem magunk érdekében, sem pedig valamely iskola avagy társaság dogmáinak bebizonyítása kedvéért foglalkozunk a tárgyakkal, hanem maguk a tárgyak, mint ilyenek, individuális jellegükben s ez alapon az egészre ható jelentőségükben érdekelnek. Kifejti azután, mint érvényesülnek ezek az elvek az egyes tárgyak keretén belül. Megismerjük az éniség háromféle fokát az érzéki-, történeti- és tiszta-éniség álláspontját. Az érzéki ember véletlen, önkényes jellegű, a társadalmat vagy nem ismeri, vagy el nem ismeri. Ezért is egyedül értékes az egyes önmagában s minden más, minden kívüle létező vagy semmis, vagy csak eszköz. Jó előtte az, mi érzéki természetének megfelel, tehát a

145 K ö n y v i s m e r t e t é s .

kellemes, a hasznos; rossz, ami ezzel ellenkezik, tehát a kellemetlen, a káros. A patriarchalizmus korában a hős, a vezér tekintélye az ősre száll, ami állandó alakot ad a család szervezetének s így az egyest érzéki természetével egy történeti hatalom hatalmi körébe helyezi. Az egyes ezzel magában véve elveszti értékét, értékes csak annyiban, amennyiben a család tradíciójának, szokásainak, érzeteinek részese, amennyiben magát ezen családi szellem őrének, a családfőnek feltétlenül aláveti. A történeti hatalom szelleme, amint az a család, a társadalom ezen őssejtje alapján a község, a nemzetiség, a nemzet, az állam, az egyház, társadalmi osztályok, stb., szervezeteiben nagyranőtt: a történeti hatalom szelleme ezen történeti éniségnek álláspontján az egyes-egyedüli értékes. Az egyes ember ezen állásponton csakis a történeti hatalom által való elismertetés alapján lesz értékessé! Csakhogy sem az egyesnek, sem pedig a társadalmi éneknek sajátosságát el nem nyomhatjuk; az egyéniség természetes jogát követeli és pedig annál biztosabban, minél nagyobb kört ölel fel az egyenlősítő történeti hatalom. Volt idő, mikor az egyenlőség, testvériség eszméit hangoztatták mindenfelé, de csak szóval tették azt, mivel az emberiség nevében kürtölt liberális eszmék csak pajzsul szolgáltak a körülmények és emberek, sőt még az erkölcsi és vallási testületek eszközül való kihasználására, úgy hogy ezen visszaesés által mondott csődött az ethika terén a történeti éniség álláspontja. Krisztus központi jelentősége az ethikára nézve abban áll, hogy az ő személyiségével és életével lépett be az ethikai fejlődésbe a szerves egészen belül érvényesülő egyéniség elve, mint feltétlen értékű. Ezt az elvet szolgálta a renaissance idejében nevezetesen Luther és a francia forradalom idejében Pestalozzi, Fichte, Schleiermacher. Ethikai fejlődésünk abban áll, hogy a származás, a külső viszonyok, a történeti hatalmak hatása közben az isteni célgondolat tudatára emelkedjünk, mely előtt feltétlenül hódolunk, melytől feltétlenül függünk s melynek alapján — mivel az teszi a mi sajátos jobb énünket, s így ennek érvényesítése a mi sajátos természetünk érvényésítése — igazán szabadok vagyunk. A vallási és erkölcsi függőség az igaz szabadságnak formája. Minél tökéletesebb valamely lény erkölcsi szempontból, annál inkább kiszámítható akarása. A megbízhatóság, a jellem, az akarat ezen kiszámíthatóságán alapul. Krisztus életének fordulópontjain sajátos hivatásérzete, isteni célgondolata alapján belső szükségszerűséggel s ezért is szabadon cselekszik. Ezt az akarást és cselekvést lelkiismeretszerűnek is nevezhetjük, mivel az ilyen egyén tényleg lelkének isteni célgondolatjában rejlő sajátos értékének ismerete alapján gondolkozik, akar, cselekszik. „Ethikai személyiségnek" mondhatjuk az ilyen embert, ahol a személyiség nem egyéb, mint ethizált és tudatra emelt egyéniség. Az ethizálás abban áll, hogy az emberben az arravalóságként létező egyéni, Theol Szaklap. IX, évf.

10

146

Könyvismertetés.

azaz isteni célgondolat az érzéki és történeti éniség áthaladásával tudatra emeltessék. Schneller professzor szerint a nevelés célja és feladata: az ethikai személyiség létesülését célzó emeló'tevékenység. Herbartnál is az ethizálás a nevelés feladata, csakhogy ő az ethizálást nem az egyénben véghezmenő, hanem az egyén mellett haladó folyamatnak veszi, amely folyamatnak eredményét is nem az ethizált egyéniségben, tehát az ethikai személyiségben, hanem annak birtokában, az erényben, vagy erkölcsi jellemszilárdságban látja. Schneller ellenben magában az ethizált egyéniségben, vagyis a személyiségben vagy az egyesnek éniségével teljesen egybeforrott, mivel létének és értékének alapját tevó' isteni célgondolatában vagy bibliai kifejezéssel: az isten-fiúságban látja a szükségszerű cselekvés egyedüli elvét. Adtuk és vettük ezeket magának Schneller professzornak munkáiból, mert azt tartjuk, hogy a tanítót és nevelőt legjobban meg lehet ismerni az ő munkáiból. Ha valakinek, úgy Schnellernek igazán méltó tükre az ő munkái. Visszatükörzik a Megváltó tanainak mély átértését az átérzését, a pedagógia nagy mestereinek alapos tanulmányozását. A gyermek lelke lebeg szeme előtt, amelyet neki jóvá, széppé kell alakítania, de erőssé is, hogy az élet körülményei között erősen megállja mindig a helyét. Felemelni a gyermeket a tiszta éniség álláspontjára, ahol az egyes ember mint a szerves egésznek egyéniesült s mint ilyen, feltétlen értékű szerve jön tekintetbe, tehát mint egyén. Minden beszédjéből, minden értekezéséből azt olvassuk ki. Benne van búcsúbeszédében, amelyben első otthonától, a pozsonyi theologiai akadémia rektori székétől válik meg és megnyilvánul székfoglalójában, amikor a kolozsvári egyetemen a pedagógiai tanszéket'elfoglalja. Szeretettel övezi egyházát akkor is, mikor már magasabb polcon van. „A magyarhoni ágostai hitvallású evang. keresztyén egyház theologiai oktatásügye" cimű értekezésében bemutatja Luthert, mint aki a renaissance egyéniség eszméjét a vallási és nemzeti élet terén kívánta érvényre juttatni. Az egyház gyámságának és közbenjárásának járma alól az egyest ép úgy, mint a nemzetet fel akarta szabadítani. Ezért is az egyest az evangélium alapján önmagára állítja. Mindenki hivatásszerűleg pap (egyetemes papság.) Az evangéliumból közvetlenül merített erő alapján, hitében közvetlenül viszonyul az egyes Istenhez. Az evangéliumot tehát ismernie kell. Ez a követelmény az általános iskolázást szükségszerűleg feltételezi. Rövidebben még alig olvastuk másutt Luther fellépésének nagy hatását az általános iskolakötelezettség, a közművelődés szempontjából. Kifejti azután a theologiai oktatás megalakulását nálunk a reformációtól kezdve. Eleinte nem volt szükség theologiai akadémiákra nálunk, mert az evangélikus papok mind a reformáció szülőföldjén tanultak ki akkoriban. Mint kapcsolódott azután a

147 Könyvismertetés.

theologiai oktatás a meglevő középfokú iskolákhoz, míg végre a XIX. század közepén önálló theol. intézeteink lesznek, alapos érvekkel támogatott leírásban olvashatjuk. Mint egyetemi tanárnak gondoskodása kiterjed az egyetemi viszonyokra is. „Az egyetemi tanulmányozás feladata" című cikkében az egyetemek keletkezésével foglalkozik. Az első tudományegyetem a IX. században létesült: Az egyetemek keletkezéséhez szabadság kell, anélkül tanulmányozni nem lehet. A történet bizonysága szerint állami, nemzeti elzárkózás, még magas kulturális fejlődés dacára sem szült soha egyetemet. Az önmagát önzőén, saját üdve érdekében elszigetelő misztikus és aszketikus szellemirány nemcsak hogy egyetemek létesülésére nem vezetett, hanem egyenesen ellensége az egyetemi tanulmányozásnak. Egyetem keletkezésének feltétele : a kizárólagos nemzeti szellemen felül emelkedő irányzat, a világ szellemével való érintkezés. Megtudjuk szerzőnknek ebből az értekezéséből, mint keletkeztek az egyetemek külföldön, majd nálunk is és mint alakul ki azoknak tanítói és nevelői hatalmuk. Tudomást veszünk arról, hogy az egyetemek keletkezésekor azok lényegével elvitázhatatlanul egybeforrott a nemzeti szűk látókör fölé emelkedő, önérdek nélküli, csak a tudomány szeretete által vezérelt, önálló és szabad tanulmányozás, s hogy ez a tanulmányozás célját, az önértékűak megismerésén alapuló rendszeritését, el is éri, ha az egyetemi tanulmányozás szabadságát és önállóságát ép úgy a világi, állami, valamint az egyházi hatalom nemcsak elismeri, hanem erkölcsi és anyagi úton támogatja. Ezért — mondja szerzőnk — az egyetemi tanulmányozásnak, a Studium generalének keletkezéséből kivilágló, lényeges feladata : a világhatalmak által elismert, erkölcsileg, valamint anyagilag támogatott általános jellegű, önálló és szabad öncélú tanulmányozásnak létesítése és pedig a tanárok és hallgatók személyi, kölcsönös egymásra hatása alapján. Később változik ez az eszme, helyesebben midőn az egyetem a kulturállam keretén belül, mint állami intézmény a kulturállam lényegéből folyó gyakorlati célokra is előkészít — eredeti feladata tágul: feladata nemcsak az, hogy a tudományt önmagáért művelje s ezen öncélú tanulmányozás folyamatát hallgatóiban megindítsa s minden egyéb tekintet nélkül az igazság kutatásáért való lelkesülésre vezessen; hanem tényleg az is, hogy a kulturállam hivatalos vezetői szerepére vállalkozók számára nyújtsa azokat az ismereteket, melyek a gyakorlati pályákra nézve szükségesek, s amelyekről köteles a hallgató az államilag szervezett vizsgáló bizottságok előtt beszámolni. Értekezése végén megmondja, hogy mi biztosítja az egyetem felvirágzását: Kellő átmenet a középiskolától az egyetemhez, a tanárnak a tudomány szeretetét mintegy személyesítő élete, — az egyetemen valódi tanszabadság, ez a hármas feltétel biztosítja, a történet tanulsága szerint, nemcsak az egyetem felvirágzását, hanem annak létét, feladata igazi megoldását is. iQ*

148

Könyvismertetés.

A következő fejezet az „University Extension" mozgalmát tárgyalja, amely 35 évvel ezelőtt indult meg és ma már Európa összes álmait meghódította. Megismerjük a mozgalom keletkezését, térfoglalását külföldön, majd nálunk, hisz Schneller professzor egyik zászlóvivője ennek a mozgalomnak, a kolozsvári egyetem részéről ő volt ennek a bizottságnak előadója. Az iskolából kilépett nagy tömegek szellemi ápolása az újabb kor vívmánya, mert belátták, hogy nem elég megtanítani az irás és olvasás elemeire az embereket, hanem arra is meg kell tanítani őket, hogy ezekkel az eszközökkel saját előnyükre, embertársaik hasznára mint éljenek. Nem az adott tudás mennyisége, de a tudással egyidejűleg gondolkozásunkba beleoltott szellem, az iskolázás bármely fokán történjék is az, adja meg azt az alapot, amelyre önművelődésünk, testi és lelki erőkifejtésünk összességét építhetjük. Ha pedig ez a szellem megvan, akkor képesítve vagyunk az életiskolát egészen végigjárni, vezessen az akár az egyszerű földműves negyedtelkére, akár a magas állások csarnokába. A szellemi színvonalnak széles körben való emelése ma már a világ összes államainak, társadalmainak törekvése. „Az egyénből jő munkást és a munkásból jobb embert teremteni," az elfogadott angol alapelv és munkás alatt értünk mindenkit, aki dolgozik, akár önmaga, akár mások számára, akár kézi, akár szellemi munkát végez. Képesíteni őt arra, hogy életpályáján a legmagasabb erőkifejtéssel a lehető legjobb eredményhez jusson, másfelől magánéletében fogékonnyá tenni olyan tiszta örömök behatásai iránt, melyek a nemesbedett lélek emelkedettebb élvezeteit hozzák meg számára, ez a cél. Az első kötet még „A magyar nemzeti egyetem keletkezéséről" és „Az egyetemi tanulmányozás tárgyi feltételeiről" című cikkeket foglalja magában. A második, legvaskosabb kötet, a gyakorlati tanárképzés ügyét öleli fel. Kifejti először a tanuló- és tanulmányút közt levő különbséget, azután a németországi gyakorlati lelkészképzés típusairól szól, a szakember teljes hozzáértésével. A kötet hátralevő része a gyakorlati tanárképzést ismerteti Ausztriában és Németországban. Ausztriában leírja a bécsi és prágai viszonyokat, Németországban pedig sorra kerülnek Leipzig, (dolgozó egyetem!), Jena, Halle, Berlin, Magdeburg, Göttingen, Marburg, Giessen, majnai Frankfurt, Würzburg, Heidelberg, Strassburg, Stuttgart, Tübingen, München. Mindenütt megismerjük az előadó professzorokat, azok rendszerét, tanítási elveit. Bő alkalom kínálkozik, hogy mindenütt megtegyük összehasonlításainkat a magyar viszonyokkal. Szó sincs róla, mindegyik fejezet megérdemli és megköveteli a beható tanulmányozást, de hogyha azt mi akarnánk itt elvégezni, ismertetésünk túlhaladná a kiszabott kereteket, a legüdvösebb ezért az, ha minden érdeklődő elolvassa ezeket a munkákat, kivált a tanférfiak, akiknek az amúgy is szegényes, t. i. termelésben szegényes, magyar irodalmat ismerni és pártfogolni kellene.

149 Könyvismertetés.

A harmadik kötete a „Paedogiai dolgozatokénak az egyetemi, főiskolai reformokkal foglalkozik. Ismertettük már Schneller professzor felfogását az egyetemekről, amelynek alapján éles határvonalat von az egyetem, meg a szakiskola közé. Előadja az egyetemi hallgatók jogait és kötelességeit, kifejti az egyetemi reformok lényegét, elmondja nézeteit az új egyetemek felállítására nézve. Schneller professzor csakis az állam kötelességévé teszi, hogy egyetemeket állítson fel. Tisztázza a doktoratus kérdését, amelyet ma már egész kenyérkereseti cikké tették (orvosok, ügyvédeknél.) Azt kívánja, hogy ezek az egyetemi fokok és címek eredeti jelentőségüket nyerjék vissza, ne minősítsenek semmiféle gyakorlati pályára, hanem csak az egyetemen elsajátított tudományos szellemi birtoknak elismerő jelvényei legyenek, az állam pedig egy kinevezett bizottság útján győződjék meg arról, hogy megfelel-e a jelölt ismerete annak a kitűzött foknak, amit az állam hivatalnokaitól, vezetőembereitől megkívánhat. Életrevaló eszméket hirdet úgy a tanárok nyugdíjazását, mint a szemináriumok kérdését illetőleg. Megfelelő szemináriumi munkásság nélkül alaposan tanítani és tanulni nem lehet. Itt érintkezik egymással tanár és tanítvány a legközvetlenebb módon. „A középiskolai reformról" című fejezetet középiskoláink tanárai alapos tanulmányozásra méltathatják, mivel nemcsak történetileg, az elméleti pedagógia követelményei szerint szól hozzá a kérdéshez, hanem gyakorlatilag is megvilágítja azt. Az elemi iskolai tanításból indul ki és felépíti tervezetét az egyetemig. Okfejtését neves pedagogusok ítéleteivel támogatja, akikhez csatlakozik nálunk báró Eötvös József. A „Függelékben" egy új világot ismerünk meg, a még nálunk rendszeresen ismeretlen diák-otthonok és diák-szövetkezetek tervezetét. Hogy ez mennyit lendítene széttagolt társadalmi életünkön, azt említeni sem kell. Talán a kolozsvári diák-otthon mintául szolgál majd a többieknek, amelyek lassan, de reméljük, mégis csak életre kelnek majd. Hisszük, hogy Schneller professzor eszméi nem hullanak terméketlen földre, tanítványai, hivei követik a tanító mestert, lelkes hivei lesznek az iskolában, az életben is és iparkodnak megvalósítani a személyiség pedagogikáját. Dr. Horváth Károly. Köhler W. Idee und Persönlichkeit in der Kirchengeschichte. Tübingen (Mohr) 1910. 130 lap. Ára nincs megjelölve. Ha a bölcselet világában az ma jelszó : vissza Kanthoz, úgy az egyháztörténetirás terén : vissza Hegelhez ! Hase mondja a maga klasszikus egyháztörténetében, hogy közel van az az idő, a midőn a magasabb műveltséghez sorozzák az egyháztörténeti ismeretet. Tényleg ma a magasabb műveltség alkotó része az egyháztörténet s a vallások története iránti érzék "ma fejlettebb, mint valaha úgy a kathedrákon mint az irodalomban. Ma nagyon

150

Könyvismertetés.

megváltozott az egyháztörténet módszere. Elég összehasonlítanunk Hase egyháztörténetét Harnack dogmatörténetével. Bizonyos kölcsönös egymásra való hatás van ma egyháztörténet és magasabb műveltség között. Szerzó'nk nagyon tartalmas, tanulságos és bő irodalomtörténeti ismerettel támogatott művében az eszme és a személyiség egyháztörténeti rűgőit ismerteti. Már Pál apostol a római levél 9—11. fejezeteiben a történetet egy isteni világtervnek, a Krisztusban megszemélyesített isteni logosznak szempontja alá helyezi, s annak az eszmének csak illusztrációi az ó-szöv. üdvrend főbb képviselői. Ugyanilyen szempontok vezérlik Eusebius keresztyén egyháztörténetét ós Augustinus istenállamát, a melyekben a történet, egy előre meghatározott isteni eszme szerint folyik le. Egy középkori iró a történetet külön az atya, fiú és szentlélek korszakaira osztotta. Igy Luther is, holott a személyes vallásos hitet vallotta, a szentlélek földi történetének mondotta az egyháztörténetet, amelynek csak illusztrációi egy Pál apostol, Augustinus, Tauler és Huss. A magdeburgi centúriák szerint a ker. egyháztörténelem végcélja a lutherismus, a kath. Baronius és Raynaldus szerint ellenben a középkori pápaság. A kiválóbb ker. személyiségek csak „testes veritatis." Szóval az eszme és nem a személyiség alkotja a történetet. Az összehasonlító vallástörténetnek első útegyengetője Erasmus, ki Krisztust Ciceróval, Senecával és Platonnal hasonlította össze. Még tovább megy a pietista Arnold, kinek „pártatlan egyház- és eretnektörténetei" a pietista keresztyén személyiségek elvén épült föl, s ebben Mosheim is követte. A relativitást bevitte a történelembe Semler, a bölcseletet Voltaire s az isten tervszerű nevelő munkásságát s a fejlődés elvét Lessing és Herder. S miután a szerző remekül rajzolta a Baur és Uzander-féle egyházi történetírás elvi ellentétességét, Treitschke és Carlyle történetírásának jellemzésére tér át, amely szerint a nagy férfiak, s a hősök, próféták és törvényhozók csinálják a történelmet. A korszakalkotó egyéniségek teremtő ereje különösen a vallások történetében nyilvánul, amint' hogy keresztyénség, katholicismus és protestantismus tele van nemcsak kort mozgató eszmékkel, hanem kiváló alkotó személyiségekkel is egyszersmind. Másrészt azonban az is kétségtelen, hogy nemcsak a nagy férfiaknak, hanem a nagy eszméknek is döntő szerepük van a történelemben. Igy egy Bismarck hatalmas politikája a német birodalmi egység eszméjéből táplálkozott s a pápaság ereje is inkább a maga grandiósus világuralmi eszméjében, mint személyes képviselőiben keresendő, úgy hogy utolsó elemzésében a történelem egész szerkezete a személyiségek korszakalkotó jelentősége mellett is inkább az eszméken alapúi. A történelemnek is meg van a maga törvényszerűsége, amely az eszme és a személyiség szellemi ellentéteinek kiegyenlítését célozza. Ennyiben történetbölcseleti

151 Könyvismertetés.

szempontból igaza van Hegelnek, hogy értelme van a történelemnek s ennek kipuhatolása a történetírás célja és feladata. Ime így hidalja át a szerző az eszme és a személyiség ellentéteit az egyháztörténelemben. De különösen értékesek és felette tanulságosak a mű végén található irodalomtörténeti jegyzetek (90—130. 1.), a melyekből bárki is tájékozódhatik az egyháztörténet legújabb rengeteg monografiális irodalmában. Ebből megtudjuk, hogy Eucken, a nagynevű jénai bölcselő szerint is „a fejlődés fogalma a maga diadalát az eszmék és tények szoros összeköttetésének köszöni," hogy Treitschke szerint „a kor műveli a geniet, de nem produkálja azt," s hogy Schubert találóan „az evangelium világra való hatásának" definiálja az egyháztörténetet. Mi más az, mint Hase híres definitiója, hogy a keresztyénség története : az egyháztörténet „a szentlélek története a földön" (4. §.). Azért oly mélyértelmű klasszikus művének az a mottója: „Alles hat seine Zeit, der Zeiten Herr ist Gott, der Zeiten Wendepunkt ist Christus der echte Zeitgeist (a történelemben is) der heilige Geist." Sz. M. Natorp P., Religion innerhalb der Grenzen der Humanität. Ein Kapitel zur Grundlegung der Sozialpädagogik. Zweite, durchgesehene und um ein Nachwort vermehrte Auflage. Tübingen (J. C. B. Mohr) 1909. 162 lap. Ára nincs megjelölve. A humanitás határán belül való vallásról szól a szerző műve, mely egyrészt állást foglaljon azok ellen, akik a vallást „minden értelmen felül valónak," valamint azok ellen, akik azt csupán egyéni jellegű lelki meghatározottságnak mondják. Mindkét felfogás mereven elkülöníti a vallást a művelődéstől, mig szerzőnk oly egységes alapot keres, a melyen szépen férnek meg egymással, s ezt az egységet az emberiességben, a valódi humanitásban találja. Az általános emberiességi vallás egyúttal alapja a sociálpadagogikának. Ebben mesterei és vezérei Fichte, Pestalozzi és Kant. Sociálpadagogikája 2. kiadásban 1904-ben jelent meg. Öt szakaszban foglalkozik egymásután az érdemes tanulmány a humanitással, annak a valláshoz való viszonyával, a vallással, annak humanitárius alakjával, hogy aztán az utolsó szakaszban megvonhassa „a sociálpadagogiai következtetéseket." Humanitás alatt a szerző az emberiesség teljességét érti a gondolkozásban, érzésben (vallás és aesthetika) és akaratban egyaránt, amelynek teljes kifejlődése csak társas közösségi alapon lehetséges. Általában a művelődés a közösség dolga, amelynek törvénye az egyenlőség s az igazságosság. Ánnak feltétele az intellectuális, vallásos és aesthetikai s az erkölcsi nevelés. Ehez nép, azaz a munkások összessége kell a szónak legnemesebb értelmében véve, mely értse a munkát és ügyesen forgassa annak technikai eszközeit. Kiegészítője a sociologiai történeti művelődés, a mihez viszont az akarás igazságára, erejére ős tisztaságára

152

Könyvismertetés.

van szükség. De minden egyes művelődési fokozaton az oktatásnak a neveléssel kell párosulnia. Ε humanitárius alapon épül föl a vallás, a melynek erkölcsi jellege az élet számára való. A keresztyénségnek megfelelőleg a földön kell megépítenünk istenországát. A keresztyén hitnek forrását Luther találóan a lelkiismeretben látta. Luther nyomán a ker. vallásnak ezt az eredeti emberi erkölcsi értelmét Lessing, Kant, Fichte, Pestalozzi, Fries és Krause fogta föl helyesen. Morális magvában van a vallásnak életadó ereje. Schleiermacher ezt a vallást a humanitáshoz való viszonyában kedélynek és érzelemnek mondotta, s azzal annak egész bensőségét biztosította. Ez az érzés forrása minden tudatnak. Az emberiség közösségi tudatát s abban minden tiszta emberi erkölcsi vonzást kell kifejtenünk. A népet és az egész emberiséget a tiszta emberiesség ideáljára kell fölemelnünk vallásos, tudományos, aesthetikai és erkölcsi szempontból egyaránt s ebben vezérlő kalauzunk a sociálpedagogika s nem a dogma vagy a merev egyháziasság. Az igazi vallásos erkölcsi népnevelés nem szorul dogmákra. Ép azért a vallásoktatást is a szerző szivesebben látja a tanító, mint a pap kezében. Utószavában Herrmann és Cohen ethikáira való folytonos utalással közelebbről világítja meg az érzelmet, mint a vallás forrását s a vallásnak transcendens jellegét. De hát mit ér az a transcendens jelleg, ha szerző az isteninek róvására folyton csak, bár legideálisabb értelmezéssel, folyton csak a humanitárius vallást hangsúlyozza. A vallás itt pusztán az emberi lélek természeti képességeire van alapítva, amelynek nincs isteni szine, ize és jellege. Tisztán emberi vallás az emberi, tehát véges törvényekkel, indokokkal, eszmékkel és eredettel. Nem az erkölcsi tudat: a lelkiismeret, hanem az istentudat a vallás forrása és eredete. Az istenfiuságon nyugvó szeretet a vallás éltető lelke és ereje, épazért abban, főleg a keresztyénségben vallásosság és erkölcsiség elválaszthatatlan egységben van egymással. Az erkölcsiségnek és a vallásosságnak egysége a keresztyénség alaptana a vallásosnak és az erkölcsinek értelmezésében egyaránt. Erről az oldalról szerzőnek különben rendkívül tartalmas és tanulságos műve erős korrektióra szorúl. De feltétlenül aláírom a vallás sociális erejéről ős hatásáról szóló s mélyen járó sociálpedagogikai fejtegetéseit. Sz. M.

A szentség fogalma az ószövetségben. IV. Emberek

és a nép

szentsége.

Az emberek szentsége is, ahol magában s nem (mint a Leviticusban több helyen) Isten szentségével összeköttetésben említtetik, merőben viszony fogalom s e viszonyfogalomnak már ösmertetett negativ és positiv oldala képezi közös alapját az idevonatkozó ószövetségi kijelentéseknek is. Klasszikusan föltünteti az emberek szentségének e két alaki oldalát Num- 165,7, Mózes igy szól: „holnap reggel tudtul fogja adni Jahve, hogy kicsoda az övé (n"iB>irxi») és kicsoda a szent (Β»'Π(3Π ru$]).... a férfi, akit Jahve választaná, az a szent." 1. Szenteknek neveztetnek mindenekelőtt bizonyos rendek és személyek Izrael népének körén belől, akik a nép tömegéből ki vannak választva és Jahvéval különösen közeli viszonyban állanak, igy első sorban a papok és a léviták (2 Krón. 23 6 , Esdr. 8 2 8 ; Zsolt. 106 16 Áronról). Sok helyen van szó Áronnak és fiainak íölszenteléséről, pl. Ex. 29 44 sz. Jahve maga szenteli föl őket, hogy néki papjai legyenek Hogy e papszentelés kiválasztásban s pedig bizonyos rendeltetésre kiválasztásban, elkülönítésben áll, mutatja egyfelől 1 Krón. 23 1 3 : „Áron kiválasztatott hogy őt fölszenteljék (lB,',1R"7)", másfelől 2 Krón. 26 18 , hol a papok, Áron fiai „a füstölésre fölszentelteknek" (~™ρΓ0 ο·>Βήροπ) neveztetnek. Egyedül a papok voltak feljogosítva a „szentek s z e n t é i n e k nevezett dolgokhoz nyúlni (Lev. 6 l n 2 0 ) , ezért nevezi 1 Krón. 6 3 4 a papok szolgálatát „a szentek szentével való foglalkozás-nak &ΊΡ A pap' szent személy, „papnak lenni" és „szentnek lenni" egy (pl. Lev.öjj = pap legyen! v. ö. még Ézs. 43 28 &ΊΡ Theol. Szaklap. IX. évf.

11

154

Szele Miklós.

= papi fejedelmek) s a pap, mint ^1"1!}, azaz mint Isten szolgája, érinthetetlen (Lev. 21 8 ; v. ö. Ézs. 65 5 , hol egy, a bálványimádásba beavatott személy a be nem avatottnak ezt mondja: „ne közelíts hozzám, mert szent vagyok neked" — T^.flR —, azaz: megközelíthetetlen, érinthetetlen vagyok rád nézve). A papok szentebbek a lővitáknál, mert Jahvéhoz közelebb állanak; a léviták csak „szentek", a papok „szentek szente" (1 Krón. 23, 3 ). A pap, mint szent, Isten tulajdona (Lev. 21 7 : wft*!? «π ^ P T ) s ezt az állapotát egyfelől lehetővé kell tennie, másfelől pedig ki kell mutatnia, be kell bizonyítania az által, hogy magát tisztán tartja (Lev. 21 x _ 5 ), amennyiben Isten közelébe semminemű tisztátalanság nem férkőzhetik. Midőn tehát Lev. 21 6 -ban szentségre szólittatnak föl a papok (^lp - Birri^ w α^znp^ akkor dologilag erre a magatisztántartásra szólittatnak föl; a fölszélitás értelme e z : mutatkozzanak, bizonyuljanak Istenhez tartozóknak, szenteknek.1) — Szent a názír „az ő názírságának minden napján" (Num. 6 8 : nvrt mn *πρ τ 1hj -o^S) s e z idő alatt fejének haját, mint Jahve tulajdonát, olló nem érintheti (5 v.). Jerémiás prófétát Jahve fölszentelte (T'Tf^p"), azaz tulajdonául, szolgájául (v. ö. Ám. 3 7 ) elválasztotta még anyja méhében (Jer. 1 5 ). Amit föntebb (az előző III. szakasz végén) a papszentelésről mondottunk, azt egészítsük ki itten 2 Kir. 4 9 összevetésével. Ε helyen a súnémi asszony Elizeus prófétát „Isten emberének" és „szent"-nek nevezi, szemmel látható parallelismusban; itten tehát a második kifejezés az elsőnek megfelelően = Isten szolgálatában álló ember. 2. Ε meghatározott rendek és személyek szentsége mellett sző van az ószövetségben bármely egyes izraélitának vagy az egész népnek bizonyos különös alkalmakra vagy alkalmakból való megszenteléséről is. Ε „megszentelések" (külső különbségtétel kedvéért jó lesz itt ezzel fordítanunk a mig az 1. pont alatt „fölszentelés"-ről beszéltünk) itt mindig vallásos célú megtisztítást jelentenek, vagyis olyan megtisztítást, mely képessé tesz népet s egyeseket a Jahvóval való érintkezésre; vagy olyan alka*) V. ö. a Deut. 23 1 5 -böz mondottakat e dolgozat III. r. Theol. Szaklap 1911. jun. 2. sz. 112 1. felül.

A szentség fogalma az ószövetségben.

155

lomból történik ez, midőn Jahvéval való különös érintkezésről van szó, igy Ex. 19 10 , n : „És monda Jahve Mózesnek: eredj a néphez és szenteld meg őket ma ós holnap, és ők mossák meg ruháikat s legyenek készen a harmadik napra ; mert a harmadik napon fog leszállani Jahve az egész nép szemeláttára a Sinai hegyre" ; vagy pedig a Jahvéval való rendes istentiszteleti érintkezés lehetővé tétele céljából, olyan alkalomból, midőn ezt az érintkezést valami pillanatnyi tisztátalanság lehetetlenné tette, pl. Jób 1 5 , hol Jób megszenteli fiait (BBflpJ!!), „mert azt mondja vala: talán vétkeztek fiaim" (lakoma-közben), és 2 Sám. 11 4 , hol Bathseba „megszenteli vala magát (^"pJ]1?) az ő tisztátalanságától" (melybe a Dáviddal való közösülés folytán esett). Az emberek ilyen megszentelésén kivül találkozunk az ószövetségben a következő kitételekkel is: -"Η*?, ^IP ν. ^"JPT 'Ρ. = gyülekezetet szentelni meg = istentiszteleti gyülekezetet hivni össze (2 Kir. 10 20, Joel. 2 1 β ), '?. = böjtöt szentelni, tartani (Joel. 1 14, 2 1B ) és hdiVjo (J 0 él 4 9 , Mik. 3 5 , Jer. 6 4). Ez utóbbi kifejezés mindenesetre = megszentelni a háborút az azt megnyitó istentiszteleti cselekmények által, miket a háborúba indulók végeztek. 1 ) A háborút folytató harcosok megszenteleséről (^üp· ^ p " ) szó van Jer. 22 7, 51 2 7 , 2 8 . Zof. 1 7 , Ézs. 13 3 . 3. Az emberek szentségének eddig tárgyalt eseteitől különálló jelenség-képen kell tárgyalnunk Izraélnek, mint Jahve népének állandó szentségét. Izraél az ószövetségben következő neveken fordul elő: Wlp" 2 ? „a te szent néped" (Ézs. 63 18), «HP? inj „a szent mag" (Esdr. 9 2 ), ^""P,"^- „szentek népe" (Dán. 824), ^ p " 0 « „szent nép" (12 7 ), Γ*"!?- „szentek (7 21), n 1 ^ V l p . „a Magasságos szentei" (7 22 ), Π 1 ' ^ „a Magasságos szenteinek népe" (7 27 ), B'"!p íl,"lr „szent szövetség" (mert Istennel van szövetségben, 11 2g, 30)· J e r · 2 3 sz. „Izraél Jahvénak, az ő termési zsengéje". Ebből megtudjuk, hogy mit jelent Izraél szentsége: azt, hogy miként a termés zsengéi, a termésből a zsengék, Jahvót illetik, azonképen Izraél J thve tulajdona a népek közül. Ezért mondja a vers második fele, hogy Izrael megemésztői „vét') Baudissin, i. m 28. 6 6 - 6 7 11. 11*

Szele Miklós.

156

kesek és gonosz j ő rajok", mert Jahve tulajdonát emésztették meg. Jahve tulajdonává akkor lett Izraél, mikor az Egyptomból való megváltással megszerezte magának Jahve a megváltott néphez való tulajdonjogot. Zsolt. 1 1 4 1 ) 2 sz. „midőn Izraél Egyptomból kijött . . . . akkor lett Júda az δ ^Ip-évé, Izraél az δ országává". Ekkor (Ex. 19 e -ban) kapja meg Izraél a „szent nép" nevezetet, e helyen neveztetik először „szenf'-nek. 1 ) Mivel Jahve akarata az, hogy Izraél népe a maga egészében az δ kizárólagos tulajdona legyen, azért nem szabad Izrael fiainak „idegen isten leányát", azaz pogány nőket feleségül venni s ez által Jahve tulajdonába idegen, oda nem tartozó elemeket vegyíteni, — ez Jahve E 'lp-ének a profanálása (Mal. 2 U ) . S a pogány iró is elösmeri, hogy Izraél népe „μόνους απάντων ε&νών άκοινωντρονς είναι της προς

αλλο

εΰνος

επιμιξίας.2)

Hogy Izraél szentsége csakugyan nem mást jelent, mint azt, hogy e nép Jahve tulajdona, legvilágosabban kifejezi Ex. 19 5 ) 6 : „S most, ha figyelmesen hallgattok az én hangomra s megőrzitek szövetségemet, a k k o r lésztek nékem tulajdonom (^39) minden népek közül, mert enyém az egész föld. S ti lésztek nékem papi ország és szent nép (^""p,1l3)". A „papi ország", tulajdonképen „papok országa" ^í1?*"1) = „papokból álló ország" analógia, mely azt fejezi ki, hogy miként a pap szent, úgy Izraél is szent a maga összességében s hogy e szentség mit jelent, azt a mondja meg, mely itt Jahve különös, közvetlen tulajdonát jelenti, mert hiszen másfelől „az egész föld Jahvéé (e különös tulajdon még a drága, becses tulajdon értelmével is bir, v. ö. = „kincs" és a föntebb idézett helyen, Mai. 2 n - b e n : i*» Hl,τ tsnp). Még egy másik klasszikus helyet is említsünk föl annak bizonyítására, hogy ^""P, Izraólről mondva = „Jahve tulajdona". Deut. 7 5 -ben az a parancsolat adatik Izraélnek, hogy a bálványoltárokat és bálványképeket törjék össze, vagdalják szét s e parancs indokolása a 6. v.-ben ez : „mert szent nép vagy te Jahvénak, a te Istenednek ( = Jahvénak . . . . szent népe vagy te); téged választott ki Jahve, a te Istened, hogy ») Oehler, i. m. 169 1. ') Oehler, i. m. 275 1. Diodor. Sic.

A szentség fogalma az ószövetségben.

157

légy neki tulajdon népévé az összes népek közül, melyek a föld színén vannak"; ez indokolás értelme ez: Izraél nem adhatja magát tulajdonul bálványoknak, idegen isteneknek, mert ő Jahve tulajdona. íme Izraél szentsége is viszonyfogalom; jelzi e nép helyzetét: a többi népek közül való kiválasztottságát (az általánosan ösmert és használt „választott n é p ' jelzés!) és Jahvéhoz való közvetlen hozzátartozandóságát. Minthogy pedig Izraólnek Jahvéhoz való viszonya, melyet a „szentség" fejez ki, e népnek bizonyos minősége nélkül elképzelhetetlen, ezért e viszony fennállása bizonyos föltételhez van kötve, s e föltétel az, amit már Ex. 19 5 -ben kifejezve láttunk : „ha figyelmesen hallgattok az én hangomra s megőrzitek szövetségemet", tehát a Jahve iránti engedelmesség és hűség, melynek nyilvánulása a minden tisztátalantól való tartózkodás, a fizikai és erkölcsi tisztaság (de túlnyomóan negativ értelemben: őrizkedés a tisztátalanságtól és a bűntől). Ebből megértjük, hogy mit jelent az, ha Izraél szentsége nem — mint az eddigiekben láttuk — tényképen mondatik ki vagy igértetik meg, hanem (a pentateuchosban) követeltetik Izraéltől (tehát nem jelentő, hanem parancsoló módban), pl. Lev. 2 0 7 , 8 : „Szenteljétek meg magatokat s legyetek szentek (B^np, DT"! antp'nprni^ m e r t én Jahve vagyok, a ti Istenetek ; s tartsátok meg az én törvényeimet s cselekedjétek azokat; én Jahve, a ti megszentelőtök (32Βήρο) vagyok"; Izraéltől követelni csak olyasmit lehet, aminek a véghezvitele Izraélen áll, Izraéltől függ ; az, hogy Izraél az összes népek közül Jahve különös tulajdona, n ^?-ja legyen, nem Izraéltől, hanem Jahve szabadakaratának kiválasztásától függ; ennek a viszonynak, amelybe Izraélt Jahve szabad választása helyezte, a megvalósítását, létrehozását Izraéltől követelni képtelenség ; ellenben meg lehet követelni e viszony fönnállhatásának föltételét — a Jahve iránti engedelmességet s minden tisztátalanságnak távoltartását — Izraéltől, mert ez már nem Jahvén, hanem Izraélen áll. Ezért az idézett helyen „szenteljétek meg magatokat s legyetek szentek" = „tartsátok meg az én törvényeimet s cselekedjétek azokat", tehát = engedelmeskedjetek Jahve akaratának. A szentség megkövetelésének értelme tehát itten is az, amit a papok szentségénél láttunk, hogy

158

Szele Miklós.

t. i. mivel Jahve Izraélt tulajdonává tette, szent néppé tette, megszentelte — ez a ^ ^ P í - m e l való megokolás értelme —, tehát Izraél a maga részéről mutatkozzék, bizonyuljon Jahve tulajdonának, Istenhez tartozó népnek, ahoz az Istenhez tartozónak, aki a maga közelében semmiféle tisztátalanságot meg nem tűr. Az engedelmesség, a tisztaság nem esik össze Izraél szentségével, hanem föltétele s másfelől kimutatása annak. Hogy a papok szentsége a nép szentségénél fokozatilag nagyobb, mutatja a Kórah, Dáthán és Abírám története (Num. 16), kiket elnyelt a föld, mert a nép szentségére hivatkozva, egyedül a papi szentséget megillető jogokat és tisztet kívántak gyakorolni. Hogy a fönnség, dicsőség fogalma a nép szentségében is benne van, mutatja Deut. 2 6 1 9 : „hogy tegyen téged az összes népek fölött levővé, melyeket teremtett, dicséretté, hirré és dicsőséggé, és hogy légy Jahvénak, a te Istenednek szent népe, amint megmondotta". V. Isten szentsége. Föntebb (e dolgozat I. és III. részében, Theol. Szaklap IX. évf. 1911. junius 2. sz. 103. és 109. 1.) már érintettük, hogy téves dolog Isten szentségét úgy tekinteni, mint Istennek egy különös (s épen erkölcsi) tulajdonságát, mert az ószövetségben a szentség, Istenről mondva, magát az isteni létet (minden nem-istenitől való különbözőségében) jelöli. Maga az a körülmény, hogy az ószövetségben nagyon sokszor neveztetik „szent"-nek Isten neve ( B 'lp azaz Isten mivolta, lényege, amennyire e lényeg Izraélben kijelentetett, arra mutat, hogy a B>'1'"1PI az Izraélben ösmert Isten egész lényegének a jelzése, tulajdonságainak, mint isteni tulajdonságoknak, összefoglaló megjelölése. Erre mutat továbbá az is, hogy PBhp,— bv^k analógiájára — tulajdonneve gyanánt használtatik Istennek, vagyis = •"".τ (Péld. 9 10, 30 3 , Hós. 12 sőt Pi-iR is (Jób. 6 1(,), — anélkül, hogy itten az összefüggés szerint bármely különös isteni tulajdonságra célzás történnék. Ami Istennel összefügg vagy őtőle származik, az épen ezért szent: az ő k a r j a (^1PTΓ", Ézs. 52 10 ), igéje ('PT""=7 Zsolt. 105 42),

A szentség fogalma az ószövetségben.

159

lelke ('Ρ,Ο'1 Ézs. 63 í 0 ). A dolognak úgy kell állania, hogy az istenségre alkalmazva az ószövetségi — sőt, mindjárt meglátjuk, általában a sémita — istenfogalomnak leglényegesebb, legjellemzőbb, öseredeti vonását jelölte, úgyhogy az istenségnek e központi jellemvonásával az isteni lét általában — mely egyéb tulajdonságokat is rejtett magában — minden félreértés nélkül kifejezhető volt. Mindjárt meglátjuk azt is, hogy mi volt ez a központi jellemvonás. Ha — eltekintve most ettől az öseredeti jelentéstől — azt vizsgáljuk, hogy mi a jelentése Isten szentségének az ószövetségben, mint leggyakoribb jelentés legelőször tűnik szemünkbe a nagyság, hatalom, dicsőség. Ε jelentést főleg Ezékiel próféta képviseli, kinél Isten szentsége majdnem kizárólag ezt jelenti. Az ő felfogását megösmerhetjük Ez. 36 20 _ 24 -ből. Ε hely szerint Izraél háza a pogányok között azáltal profanálta Jahve szent nevét, hogy a pogányok ezt mondták róluk : „Jahve népe ezek, s az ő földjéről kijöttek!" t. i. e pogányok azt gondolták, hogy Jahve nem volt elég hatalmas népét az ő földén megtartani, megvédeni, Izraél számkivettetése Jahvét e pogányok előtt gyönge, hatalmatlan isten színében tüntette föl s épen ebben állott Jahve szent nevének profanáitatása·, tehát itten Jahve szentsége, e hatalmatlansággal, tehetetlenséggel ellentétben, Jahve hatalmát jelenti. Ezért „szánja meg" Jahve „az ő profanáit szent nevét" és „szenteli meg" C ^ l p ] ) azt, — ezért „szentelődik meg", azaz bizonyítja magát „szent"-nek Izraélen Izraél szemeláttára — azáltal, hogy Izraélt a számkivetésből, a pogányok közül földjére visszaviszi s ekképen magát hatalmasnak bizonyítja. A 21. v.-ben (meg a 20. és 22.-ben) ^ 1 P T s a 23. v.-ben bnii egyet jelentvén, világos, hogy Ezékielnél a nagyság synonym a szentséggel. Ugyanígy Ezék. 38 23-ban ^ W ! és ^«HPí™ (Jahvóról) = „nagynak bizonyulni" és „szentnek bizonyulni" synomym. A föntebbi értelemben bizonyítja magát „szent"-nek, azaz hatalmasnak Jahve Ez. 20 41 -ben is: „. . . . kihozlak titeket a népek közül s összegyűjtelek titeket a földekről, amelyeken szétszórva voltatok s megszentelődöm rajtatok a pogányok szemeláttára". A hatalom és a nagyság együtt a dicsőséget alkotják ; tehát a szentség további synonymonja Ezékielnél a dicső-

Szele Miklós.

160

ség s midőn Jahve magát szentnek bizonyítja, ugyanakkor dicsőségesnek bizonyítja magát C*!"!?^.1,= ^^Ip.í)) Ez. 28 2 2 sz.: „íme én ellened megyek, Szídon s dicsőségesnek bizonyítom magamat közepetted s megtudják, hogy ón Jahve vagyok, mikor Ítéletet tartok fölötte és szentnek bizonyítom magamat rajta". De nemcsak Ezókielnél jelent Isten szentsége hatalmat, dicsőséget, nagyságot. Num. 20 1 3 sz. a „versengés vizéénél Jahve úgy szentelte meg magát Izrael fiain, hogy a kősziklából vizet fakasztott; ezáltal szentnek (^ΊΡ,'.Ι), azaz hatalmasnak bizonyította meg magát Izraél fiai közt (D?). Hab. 33 sz. „Isten Témánból jő s a Szent a Párán hegyéről; . . . . hófödte az eget az ő dicsősége s dicséretével telve a föld". Zsolt. 99 2, 3 sz. „a Sionban levő Jahve nagy ós magasságos minden népek felett ; dicsérjék a te nagy és félelmetes nevedet: szent az!" A hatalom, a mindenhatóság kifolyása és bizonyítéka a csoda, ezért mondja a páskaének (Ex. 15 n , legelső hely, ahol Isten szentsége az ószövetségben előfordul; 1 ) időben is nagyon régi hely, a királyság fénykorából való, esetleg azonban még régibb időből 2 ) Istennek az Egyptomból való kiszabadítással kapcsolatos nagyságos dolgaira célozva : „. . . . kicsoda olyan, mint Te, szentségben dicső . . . . csodát cselekvő?" Jahve csodatevő hatalmának, nagyságának elösmerését és elösmertetését jelenti a ^lp," Num. 20 12 -ben, hol Mózes és Áron „nem hittek Jahvéban ("), hogy megszenteljék őt Izraél fiainak szemei előtt" (ugyanezt a dolgot Deut. 32 51 -ben ™ fejezi ki). A nagyság, a hatalom az emberben a félelem érzését kelti föl, ezért kell és illik félni az embernek épen a szent Istent ( = Istentől, v. ö. alább, e rész negyedik bekezdésében, „Isten félelmének" másik értelmét!); pl. Ézs. 8 1 3 : „a seregek Urát, őt szenteljétek meg ( 1B "1pí>), ő legyen a ti félelmetek és ő legyen a ti rettegésetek!" (v. ö. föntebb Zsolt. 99 3 : „.. . , a te nagy és félelmetes nevedet: szent az!" és 111 9 : A hatalom képzetével egészen természetesen párosul az uralkodás fogalma; ez utóbbi is benne van tehát Isten szentségének fogalmában, pl. Lev. 2 2 3 l , 3 2 : „s tartsátok meg parancsolataimat s cselekedjétek azokat.... s ne profanáijátok ') Oehler, i. m. 158 - 1 5 9 11. ) Baudissin, i. m. 134 1.

2

A szentség fogalma az ószövetségben.

161

szent nevemet, hadd szenteltessem meg lzraél fiai között!" Mint a 31. v.-beli meghagyás és a „ne profanáijátok szent nevemet" (32. v.) közötti parallelismus mutatja, a szent név profanálása a parancsolatok áthágása által történnek, tehát azáltal, hogy Jahve, az lzraél felett uralkodó király parancsoló akaratának föltótlen érvénye nem ösmertetnók el vagy nem tartatnék tiszteletben; viszont Jahve megszenteltetése O"^'"^]) az ő uralkodói állásának elösmerése, uralkodói akaratának tiszteletben tartása lzraél fiai között (v. ö. Máté 6 9 , l 0 : „szenteltessék meg a te neved . . . . legyen meg a te akaratod!"). Az uralkodót tisztelet illeti meg, épen azért ezen a helyen &ΊΡ,3. = uralkodónak elösmertetni = tiszteltetni (ez a fogalom-árnyalat is benne van a kifejezésben). 1 ) Ehez hasonlóan a szent Istent dicséret és magasztalás illeti meg (Zsolt. 99 3 , 5 sz.) Isten szentségének eddig tárgyalt jelentésót a fönnség általános jelentésében foglalhatjuk össze. Ha ezt a fönnséget közelebbről nézzük, úgy találjuk, hogy azzal első sorban Istennek égi, földfeletti létezése vagy lakozása van kifejezve. És ez a sémita istenfogalomnak az a központi jellemvonása, melyet föntebb az istenségre vonatkoztatott ^"•p, őseredeti jelentésének jeleztünk. Ezért mondja Baudissin (i. m. Vorwort): „in dem alttestamentlichen Begriffe der Heiligkeit sehe ich eine Fortbildung und Vertiefung der allgedas mein semitischen Vorstellung von der himmlischen, Irdische vernichtenden Erhabenheit der Gottheit". A sémiták általában (a hegyek kultusza egyenesen erre mutat) az égi világban (az égboltozatban vagy az azon levő csillagokban) látták az istenit s az alacsony földi világot minden tekintetben, létrejövetelében úgy, mint elmúlásában onnét felülről függőnek gondolták, (v. ö. Baud. i. m. 131 és 14711.). Az az őseredeti gondolat, hogy Isten magasan a föld felett az égben lakik (v. ö. Isten*) V. ö. ezzel Duhm, i. m. 171 1. : „valamint a test szépségében annak egészsége és ereje, valamint a fejedelem megjelenésében az δ hatalma tükröződik, aképen az izraélita vallás a szentség fogalmában az Isten uralkodói hatalmáról s amaz uralkodói viszonyról való nézetét fejezi ki, melyben 6 (Isten) Jzraél népéhez áll Innen van, hogy az e nézetnek megfelelő hangulat a félelem és tisztelet hangulata (Ézs. 8 13 , u a), valamint a fönnségnek a csodálat s az örömteljes magasztalás felel meg."

162

Szele Miklós.

nek ez ószövetségi neveit: l^V, .TFÖTFN VRTS DÍ-IÖ *φ* FITO), tisztán látható ^ip.-ban Ézs. 57 1 5 -ben: „így szól a magas és fönnséges az örökkévalóságban lakozó, és „Szent" az δ neve: (a) magasságban és (az) égben lakom" (ég = 2'"!pT Baud. i. m. 43 1.; tulajdonképen itten = „szenthely, szentély", Jahve földfeletti lakása, — a későbbi nyelvhasználatban főnévileg használva helyett, 1. Baad. i. m. 108, 130. 1.). A 131 a ία» tfnpj-val párhuzamban azt sejteti velünk, hogy ^ i p - b a n ez a gondolat: „a földi világnak fölötte álló" összekapcsolódott ezzel a másikkal: „a földi világ előállásának és elmúlásának, szóval időhöz kötött létezésének is fölötte álló, attól független, örökkévaló". Erre enged következtetni Hab. 1 1 2 i s : „nem öröktől fogva (=1P?) vagy-e te, Jahve, Istenem, Szentem?" Tovább menve, a földtől elkülönzött magasságban, az égben lakó Isten a földi emberre nézve megközelíthetetlen s tényleg ez a meghatározás is benne van Isten szentségében, ép úgy, mint a dolgok és emberek szentségében is láttuk, hogy benne volt. 1 Sám. 6 1 9 , 2 0 sz. Jahve megveri a béth-semes-belieket, mert megtekintették az δ ládáját s ezek erre ezt mondják: „kicsoda állhat meg Jahve előtt, ez előtt a szent Isten előtt?" — ez a szent Isten megközelíthetetlen, hozzájárulhatatlan az emberre nézve, nem azért, mert a bűnös ember nem léphet a bűntelen, a bűnt gyűlölő és megbüntető Isten közelébe (ezen a helyen sincs a ^ip-ban, mint az eddig tárgyalt helyeken sem volt, semmi ethikai jelentés), hanem egyszerűen azért, mert az ember ember, kinek, mint ilyennek Jahve megtiltotta a Hozzá közeledést (a szentélyhez nyúlást, ahol δ jelen van, amely az δ jelenlétének a symboluma) — az arra hivatottakon, a papokon kivűl (v. ö. Uzza esetét 2. Sám. 6 6 _ 7 ). V. ö. Schnitz, i. m. 438. 1.: „az isteni szentség a legrégibb időben valószínűleg a sémita isten megemésztő dicsőségének a kifejezése volt, annak a rettenetes istenének, ki elpusztítja azt, ami hozzá közel megy s megöli azt, amit néki szentelnek. . . . A teremtménynek, mint ilyennek δ előtte meg kell semmisülnie". Az elkülönzött magasságban „egyedül lakozó" (Mik. 7 u ) fönnséges Isten azonban csak akkor lesz igazán fönnsógessó, ha nemcsak térbelileg, de minden tekintetben is fölötte áll minden rajta kivűl létezőnek,

A szentség fogalma az ószövetségben.

163

vagyis ha páratlan, összehasonlíthatatlan. Ez a fogalom egész határozottan kidomborodik Isten szentségében, pl. Ex. 15 n : „kicsoda olyan az istenek között, mint te, Jahve? Kicsoda olyan, mint te, szentségben dicső, dicséretreméltóan félelmetes, csodát cselekvő?" s még inkább 1. Sám. 2 2 : „nincsen olyan szent, mint Jahve, mert nincs más rajtad kivűl s nincsen olyan kőszikla, mint a mi Istenünk\u Ε vers utolsó fele mutatja, hogy a „nincs más rajtad kivűl" nem jelent többet, mint azt, hogy Jahvénál nagyobb és hatalmasabb, segítésre, oltalomnyújtásra képesebb nincsen (sőt nincs olyan nagy stb. sem, mint ő), — hogy ő az istenek között összehasonlithatatlanúl legnagyobb, leghatalmasabb, tehát szent. V. ö. még Ézs. 40 25 : „kihez hasonlítotok engemet, hogy ahhoz hasonló volnék? mondja a Szent11. Isten fönnségónek és égi lakozásának gondolatát, melyet eddig Isten szentségében kifejezve találtunk, az ószövetség tovább fejleszti s úgy fogja fel, mint fölötte állást nemcsak a földi világnak általában, hanem különösebben a Zöldi világban levő mindennemű tisztátalanságnak is. Az égben lakó (szent) Isten magasan fölötte áll az alacsony földi világ „szennyes porának s ködének" 1 ), fizikai és erkölcsi szennyének (az ószövetségben, de különösen a törvényben ós Ezókielnél fizikai tisztátalanság és bűn nincs egymástól megkülönböztetve), attól messze távol áll, független, elkülönzött, szabad. S itt válik el az ószövetség az isteni fönnség általános sémita fölfogásától, mely az iszlámban nem igen van elmélyítve; itt (az iszlámban) „Istennek, mint szent királynak az elnevezése csupán az isteni fönnséget és méltóságot jelöli, minélfogva az iszlámban az isteni igazságosság is a mindentudó mindenhatóság puszta erőmegnyilvánulásaként van felfogva". 2 ) — Azt az ószövetségi szólásmódot, hogy Jahve a maga „szentségére" (pl. Ám. 4 2 : i^lp,?) esküszik, nem szükséges Isten szentségének ethikai jelentéséből magyarázni, hogy t. i. az erkölcsileg tiszta Isten valótlanságot nem állithat vagy Ígérhet, hanem úgy kell érteni, mint Isten esküvését „önmagára" (Gen. 22, 6 ), abból az okból, hogy a szent Istennél valami nagyobb (1. az előző bekezdés ') Dicsőfi J., Templomi Gondolatok 138 1. ') Oehler, i. m. 1 6 6 - 1 6 7 11.

164

Szele Miklós.

végét!), amire esküdni lehetne, nem létezik (Zsid. 6 13 ). Ellenben határozottan Isten büntelenségét, tisztaságát jelenti már a szentség Zsolt. 15,,2-ben: „kicsoda lak-(hat-)ik a te szent hegyeden ? Az, aki feddhetetlenül jár és igazságosan cselekszik és szivében igazságot szól". A bűnös nem közelíthet a szent Isten lakóhelyéhez. Ezért Zsolt. 5 8 sz. is a zsoltáros Isten szent templomához Isten „félelmében" közeledik, nem a szent = hatalmas Isteníó7 való félósben (v. ö. fentebb, e rész 2-dik bekezdésének végefelé), hanem abban a nin ' 1 ^ T - b a n , mely az ószövetségi nyelvhasználatban a gonosz kerülésére, Isten akaratának cselekvésére irányzott lelkületet jelent. Erkölcsi jelentése van Isten szentségének Ám. 2 7 -ben is, mely sz. az az erkölcstelenség, hogy Izráólben apa és fiú egy kejleányhoz járnak, profanálja, azaz a szentség jellegétől megfosztja Isten szent nevét. Ezeken s az ezekhez hasonló helyeken Isten erkölcsi szentségének még inkább a negativ oldala domborodik ki, úgy jelenik meg Isten szentsége, mint a bűn és tisztátalanság ellen reagáló erkölcsi fönnség. Ellenben már a Leviticusban, ahol — és csakis itt! — Isten szentsége a nép szentségével kapcsolatban, annak indoka- ós példányképe-ként említtetik, pl. Lev. 19 2: „szentek legyetek, mert szent vagyok én, Jahve, a ti istenetek" — egészen positiv jelentése van Isten szentségének. Valami dolog példányképűi csak vele egynemű dolognak szolgálhat, tehát itten Isten szentsége és a nép szentsége nem lehet különböző jelentésű. Isten szentsége — ennélfogva — nem lehet itten földfeletti fönnség; mert ezt a jelentést Izraélre — s Izraél szentsége nem lehet Jahvéhoz tartozandóság vagy ennek tisztaság által való kimutatása, mert ezt a jelentést Istenre nem lehetne alkalmazni. Legkevésbbó lehet Lev. 19 2 -t (s a többi, azonos tartalmú leviticus-beli helyeket) Diestel-lel1) (a B^fc-t kétoldalú positiv viszonyfogalomnak') magyarázván) igy fordítani: „legyetek enyémek, ') Ludwig Diestel (mh. 1879) greifswaldi, jénai és tiibingeni professzor az „Isten szentségéről" (Die Heiligkeit Gottes) terjedelmes értekezést irt (1859). Az ő nézetét nagyon részletesen ösmerteti s bírálja Baudissin, e tanulmány alapvető forrásául szolgáló monográfiájának 11—12, 97—104, 110—120 lapjain. ') Diestel nézete — egészen röviden — a következő. Alapelvül fölállítja, hogy az ószövetségben „a szentség nem anyagi, hanem viszonyfogalom,"

A szentség fogalma az ószövetségben.

165

mert én a tiétek vagyok", mert eltekintve attól, hogy sohasem jelenthet „Izraél tulajdonának levést" (1. 11. jegyzet!) e fordítás mellett a fölszólitás teljesen tartalmatlan volna s másfelöl az oavj^g a után fölösleges, sőt botrányos tautologia volna. Hanem igenis, ezeken a leviticus-beli helyeken positiv tisztaságot, tökéletes fizikai és erkölcsi szeplőtlenséget jelent a szentség Istenre ós a népre alkalmazva egyaránt, tökéletes életet (de nem — Diestellel, 1, 11. jegyzet — a héber ö,,.ü, mint a halál ellentéte, hanem a héber ΤΠ „életfolytatás, erkölcsi magaviselet" értelmében), mely Istenben meglevőnek, Izraél által pedig ez isteni példánykép követésében elérendőnek nyilvánittatik, mert csak igy lehet méltó hozzátartozója annak a tökéletes Istennek, aki őt a népek közül tulajdonául kiválasztotta (Lév. 20 2 e; 1· még Lév. 11 44, 45). ami tökéletesen igaz. Ehez képest szerinte a dolgok és személyek az által lesznek szentekké, hogy Istennel viszonyba lépnek, az ő tulajdonaivá tétetnek s magában és magáért semmi és senki sem szent, hanem Jahve akarata teszi azzá. Meghatározása eddig helyes, csak ezután lesz helytelenné, amennyiben Isten szentségét, mint szintén elsősorban viszonyfogalmat (ez, mint láttuk, igaz is) oda magyarázza, hogy az úgy jelöli Istent, mint Izraél népe tulajdonát, Izraél istenét, Izraél szövetséges istenét (tehát nem a világtól eikülönzöttség negativ, hanem ellenkezőleg az Izraélhez közel állás positiv viszonyát jelöli). S minthogy mint viszonyfogalom nem minden helyen magyarázható meg (különösen ilyen módon) az ószövetségben a szentség, ennélfogva Diestel a szentség alaki fogalmának tartalmáúl az abszolút, tökéletes élet fogalmát vette föl. Diestel tehát — alaki meghatározásában — Izraélnek, mint Istennel szövetségi viszonyban álló népnek szentségéről veszi az analógiát Jahve szentségének, mint az δ Izraéllel szövetségi viszonyban állása kifejezésének meghatározásához; csakhogy ez az analógia téves, mert a szentség korántsem jelent „akárkinek a tulajdonává levést," hanem kizárólag Isten tulajdonává levést s igy, ha ugyan egyáltalában lehetne ebben az értelmében Istenre alkalmazni, nem jelölhetné őt úgy, mint „Izraél tulajdonát," hanem csak — mint Hofmann, Der Schriftbeweis Bd. I. S. 83 (Baud. i. m. 9 1.) érdekesen kifejezi — úgy, mint „saját magának a tulajdonát." De meg Diestel alaki meghatározásának Istenre vonatkozó része és az ő tartalmi meghatározása lehetetlenné teszik egymást, mert egy melléknév, Ε>Π[5, ha élő-1 jelent, nem jelenthet egyszersmind életet adó-1, életet közlő-1 is, pedig Diestel szerint Istenről mondva, „élő"-t is (tartalmilag), „önmagát, tehát az abszolút, tökéletes életet Izraéllel közlő"-t is (alakilag) tartozik jelenteni (v. ö. e dolg. II. r. Th. Sz. L. 1911. 2 sz. 106 1. !) S hogy Diestel tartalmi meghatározása sem állja meg a helyét, meggyőzően bebizonyítja Baudissin i. m. 97—104 11. Különben Diestel később nézeteit lényegesen megváltoztatta (1. Baud. i. m. 12 1. l-ső j e g y z ) .

166

Szele Miklós.

Még egy kérdésünk van hátra. Mivel — mint az eddigiekből kitetszik — Isten szentsége fogalmának központi alkatrésze, úgyszólván gerince az abszolút, összehasonlíthatatlan, páratlan, ekszkluziv fönnség fogalma, azok, akik Jahvénak ezt a tulajdonságát, ezt a fönnségót nem ösmerik, arról tudomással nem bírnak vagy pedig el nem ösmerik — s ilyenek a más isteneket tisztelő pogányok —, azok Jahve szentségét meg nem érthetik. A pogányok, mig pogányok, nem érthetik meg Jahvénak épen azt a tulajdonságát, melynél fogva Jahve az őisteneiknek fölötte áll, mert hiszen ennek a tulajdonságnak a megértése egyértelmű volna pogányságuk levetkőzésével, isteneik odahagyásával és Jahvéhoz való megtérésükkel. Ezért van az, hogy az ószövetségben Isten sohasem neveztetik szentnek a pogányokhoz való viszonyában, hanem kizárólag csakis Izraélhez való viszonyában. Ebben áll Jahve szentségének Izraélre való különös vonatkozása (1. e dolg. I. r. Theol. Szaklap 1911. junius 2 sz. 103 1. alól).1) Isten szent, ^ " ζ , lényege szerint, magában ') De csaJcis ebben, — nem abban, amit Oiestelnél láttunk (10. és 11. jegyz.), hogy Isten szentsége egyenesen Istennek Izraelhez való viszonyát fejezné ki. úgy jelölné Istent, mint Izraél szövetséges istenét. Nem is abban, amit Gottfried Menken (mh. 1831) tanit („Schriften" Bd. III. u. VI., nézete ösmertetve s bírálva Baudissin által, i. m. 10, 108—109 11.), ki úgy határozta meg Isten szentségét, mint Istennek magaközlését Izraéllel, mint az 6 leereszkedő kegyelmét, magát megalázó szeretetét ( " π ^ tehát E-'Hp synonym lenne τ ρ π - d a l ) , melyet ő csak Izraelben jelentett ki. Ε meghatározás egyes (nagyon kevés) ószövetségi helyekre (Zsolt. 22 4 , 33 a i , 103! kk. 105 s , Hós. 11 9 ) látszólag illik, de a helyek túlnyomó többségére teljességgel nem s igy határozottan téves. Végre nem állhat Jahve szentségének Izraélre való különös vonatkozása abban a „magafeltárás"-ban sem, amit Oehler, Schmieder és Dillmann (1. Theol. Sz. Lap 1911. 2. sz. 106 1. 2-ik jegyzet) Isten szentségének fogalmába belemagyaráznak. Oehler szerint Isten szentsége „Isten kiemelkedettsége minden más fölött, szembenállása mindennel, ami nem ő, az δ világfeletti fönnsége s aztán egyetlensége (A szent) Isten a maga világfölöttiségében s a teremtett dolgoktól való elvontságában saját magának a tulajdona (Dies tel ellen), önmagának a teremtményiségtől elvönt létében állandóan megőrizője." Az általunk vallott nézettől akkor tér el Oehler, midőn azt mondja, hogy „Menken fölfogásában kell lenni egy helyes elemnek s ez az, hogy Isten szentségében nemcsak Isten magamegőrzése, hanem Isten magaföltárása is benne foglaltatik Isten szentségében mindakettő benne van, a világgal való ellentét s más oldalról ez ellentét megszüntetése. — Isten szövetségi kegyelmének összes bizonyságai az δ szentségének a ki-

A szentség fogalma az ószövetségben.

167

és magáért (Diestel alaki meghatározásával ellentétben, 1. 11-dik jegyzet), de ilyennek csakis Izraél ösmeri őt, az ő rendkívüli kijelentéséből. Hós. 11 9 -ben i f n p ^ r i p a = „te közötted szent" (t. i. Jahve) ezt fejezi ki, valamint Ez. 39 7 is: „az én szent nevemet megösmertetem az én népemnek, Izraélnek közepette . . . és megtudják a pogányok, hogy én Jahve vagyok. Izraélben szent."' Tehát Jahve neve szent magában véve, tekintet nélkül Izraélre (Diestel ellen), de ezt a nevet szentnek csakis Izraélben ösmerik, a pogányok pedig csak azokat az érzékelhető tüneményeket, eseményeket látják, melyekben Jahve magát szentnek bizonyítja, jelenti ki tisztelőinek, Izraélnek (1. Ez. 20 41 magyarázatát e rész 2-ik bekezd.), mig a pogányok ugyanezen eseményekből csak az ő hatalmát ösmerik meg, csak azt bizonyítják előttük ez események, hogy Izraél istene hatalmas. Hiszen a földi méltóság vagy fönnség is csak arra nézve méltóság vagy fönnség, aki iránta tisztelettel viseltetik, másokra nézve puszta hatalom. Jahve szentségének Izraélre való vonatkozását fejezi ki frappáns rövidséggel az az istennév, mely folyásai. — Isten szentsége kijelentést tulajdonság, Isten önelőterjesztése és önbizonyságtétele." Schmieder szintén egyfelől „magamegőrzés"-nek (melynél fogva Isten minden körülmények közt magával egyenlő marad), másfelől magakijelentésés magaközlés-nek nevezi Isten szentségét, valamint Dillmann is, kinek összfelfogása körüíbelől egyezik Oehlerével. Ο egészen helyes meghatározást ad Isten szentségéről, mint a) minden közönségestől, köznapitól távolállásról vagy elkülönzöttségről, b) ebből kifolyólag, mint minden tökéletlenen és bűnösön felűlállásról, — azonban c) δ is azt mondja, hogy Isten szentsége nem puszta érinthetetlenség vagy magamegörzés, hanem egyszersmind magafeltárás, kijelentési tulajdonság, alapja a szövetségkötésnek is. Ez az Oehler, Schmieder és Dillmann által tanított „magafeltárás" egészen idegen fogálom belevivése Isten szentségébe, m e l y a legváltozóbb tartalom mellett is zyyet mindig magában foglal, t. i. Istennek az emberektől való távolságát, az ő transcendentiáját. B^p.ö (melynek alanya Isten s tárgya Izraél) köriilbelől teljesen kifejezi azt az eszmekört, melyet e tudósok a „magafeltárás" alatt értenek s az ő nézetük alapja épen az, hogy az Istenről állított B^pD és t^Ílp bizonyos meghatározott esetben összeesnek, egyet jelentenek (mint Diestel magyarázza Ézs. 1 4 - n é l , Baud. i. m. 120 1.) vagy legalább is az utóbbi egyenes kifolyása az előbbinek, — holott a kettő egészen más, lényegesen különböző fogalomkörbe tartozik, s az emiitett tudósok nézete „ugyanazon melléknév — tS*1lpT — passiv és activ jelentésének lehetetlen kombinációján alapszik" (Baud. i. m. 120, 1., v. ö. az egésszel e dolg. II. r. Theol. Sz. Lap 1911. junius 2 sz. 106 1. felül és l - s ő jegyzet).

168

Szele Miklós.

főleg I-ső és Il-ik Ézsaiásnál, de Jerémiásnál s néhány zsoltárban is előfordúl, t. i. = Izraél szentje, mely név jelentése ΘΖ ! Izraél által vagy Izraélben ösmert és tisztelt Isten, aki szent, azaz egyedül fönnséges" s e név Izraél istenének a pogányok isteneitől való különbözőségét, másnemüségét fejezi ki, akiket a szentség vagyis az abszolút, egyedüli fönnség praedicatuma — a dolog természete szerint — nem illet meg. Mivel a szentség Isten valódi mivoltának, lényének legközvetetlenebb meghatározása (v. ö. e rész legelejét), épen ezért, akik előtt ez az isteni lényeg ösmeretes vagy kijelentetett, azok előtt az isteni szentség is ösmeretes. így értjük meg, hogy nemcsak Izraél, Jahve földi ösmerője és tisztelője, hanem Ezs. 6 3 sz. a száráfok égi gyülekezete is ösmeri és ünnepli, sőt, mint Isten lényének közvetetlen ösmerője, elsősorban ő ösmeri és ünnepli a „seregek Jahvej á n a k " , az égi seregek fölött is uralkodó fönnséges Istennek szentségét a maga „trishagion"-ával. Egyszóval: Isten szentsége, tekintet nélkül az emberekre, fönnáll és mindenkivel szemben — a pogányokkal szemben is — érvényesül, de azt, hogy Isten szent, csak azok tudják, akik őt, az ő lényét ösmerik, t. i. az ő tisztelői, szolgái. 1 ) Az angyalok szentsége (QT1"'P„ ^"pT) azon a rendkívül kevés helyen, ahol előfordúl (Zak. 14 5, Dán. 8 13, Zsolt. 89 6 , 8 , Jób. 5 j, 15 15 ; Dán. 4 1 4 , 4 j0, 2o : ^"P-l „őr és szent", Deut. 33 2 : ^lp [?]), teljesen Isten szentségének analógiájára úgy jelöli az angyalokat általában, mint fönnséges, emberfölötti lényeket (mint az embereknél Istenhez közelebb álló lények ^ » w ? ^.3-nak vagy 'il-nek neveztetnek), közelebbről pedig, mint égi, a földi világtól elkülönzött, a földfeletti magasságban Istennél lakó lényeket. Szele Miklós.

') V. ö. Duhm, i. m. 170 1.: „a szentség . . . a fönnségnek azon módosulata, mely (egyedül) Isten szolgájára . . . tartozik rá. — Mivel csupán Izraél ösmeri Jahvét s szolgál őneki, innen értjük meg, hogy miért neveztetik Jahve Izraél szentjé-nek."

Az őskeresztyénség és a misszió.1) Ε fejezetben a három első század missziói munkáját ismertetjük. A negyedik századot a középkorhoz számítjuk, mert bár az őskeresztyénség tisztább folyamai egyes kiváló egyéniségek által e századba is átfolynak, mégis lassanként helyt adnak a középkor egyházfogalmának s a térítés és miszsziói munka is az eredetitől eltérő, sőt azzal ellenkező elvek és eszmék hatása alá kerül. Természetesen a harmadik század keresztyénsége is más, mint az apostolok által alapított gyülekezeteke s mivel a keresztyénség a harmadik században már nagy hatalmas test, világos, hogy több betegség is feltűnik rajta, de az is bizonyos, hogy a missziói munka alapelvei a három első században ugyanazok, mert az eredeti, evangéliomi keresztyén egyházfogalom, bár itt-ott elhomályosult is, nem ment teljesen feledésbe. Az eredeti, igazi keresztyén felfogás szerint annak, a ki az egyházhoz tartozott, képesnek és késznek kellett lennie a missziói munka végzésére. Ismernie kellett Istent s Jézust, akiben a megváltó kegyelem megjelent. Tudnia kellett, hogy csak két út van az ember előtt — ezt nemcsak a bibliai, hanem más őskeresztyén iratok is újra meg újra hangsúlyozzák — s vennie kellett a Szent Lélek újjászülő és megszentelő hatásait, hogy a széles ösvényről a keskeny útra, a halálból, t. i. a lelki halálból, az életre (Ján, 5, 24.) átmehessen. Ismernie és szeretnie kellett az Úr parancsolatait, hogy az igaz úton előre haladhasson. Az első keresztyének mindezt komolyan vették s alázatosan tárták ki lelkeiket a kegyelem és irgalom előtt, mely Jézus által belőlük új embereket alkotott. Kényszerítésről sző sem lehetett nálok s fény vagy gazdaság nem csábíthatta őket, mert hiszen a legiszonyúbb düh és harag zúdult azokra, a kik keresztyénekké lettek. Véres üldözések nem mindig voltak, de nem kell gondolni, hogy a világ valaha megszűnt volna a Jézus Krisztus híveinek háborgatásától. Időnként pedig halálra is hurcolták őket. A zsidók, a hol csak lehetett, ellenük ingerelték a hatóságokat s a római birodalom, mely a legkülön*) Dr. Szabó Aladár „Kiilmissziói Kalauz" cimű, sajtó alatt levő s Prot. Irodalmi Társaság által kiadandó művéből. Theol. Szaklap. IX. évf.

12

170

Dr. Szabó Aladár.

bözőbb bölcsészeti nézeteket s vallásos felfogásokat tűrte, a keresztyének ellen sokszor intézett irtó hadjáratot, mert a keresztyének nem engedtek gúnyt űzni hitükből ós a pogány bálványok meg a császárok oltárai előtt nem hajlongtak, mint az udvaroncok és a durva tömegek. A keresztyénség igazán a legkedvezőtlenebb körülmények közt terjedt és egy nagy nehézséget maga támasztott, t. i. azt, hogy az egyének életének a Jézus akarata szerinti átalakítását követelte s azt a felséges felhívást: Térjetek meg (Máté 4, 17.) első sorban az emberek szívére s nem egyedül a szokások megváltoztatására vonatkoztatta. Csakis az isteni segítségnek lehet tulajdonítani, hogy a keresztyénség rendkívül hamar elterjedt az egész ismert világon. Mind azt, a mit régebbi s újabb történetírók a keresztyénség terjedését biztosító külső körülményekről kényelmes írószobáikban összeírkáltak, kellő értékére kell leszállítani. A görög nyelv és a görög tudományosság egységessé tette a kultúrát s egy minden művelt körben ismeretes nyelvet bocsátott a keresztyénség rendelkezésére. Igaz. Csakhogy ez a kultúra mindenestül el akarta nyomni a keresztyénséget. A tudósok, bölcsészek gúnyolták, félremagyarázták a legszentebb keresztyén gontolatokat. Másfelől a maga helyén rá fogunk mutatni arra, hogy már az őskeresztyénség a görög ós latin nyelveken kívül más nyelveket is felhasznált s bizonyára már az őskorban több nyelvet felhasznált, mint a hánynak a felhasználásáról tudunk. Azt is hangoztatták, hogy a római kard és jog egységes nagy birodalmat gyúrt össze a leigázott népekből. Ez is igaz, de ez az egységes nagy birodalom, mint a Diognethez írt levél mondja, úgy bánt a keresztyénekkel, mintha külföldiek lettek volna, bár ők úgy éltek mint hazafiak. Azután azt is mondják, hogy az emberi elme Jézus korában s a keresztyénség első századaiban a vallási kérdésekre irányult s ez igaz, de hogy ez kedvezett volna a keresztyénségnek, azt a tények nem igazolják. A vallásos elmék s vallásos rendszereket alkotó bölcsészek voltak a legnagyobb ellenségei az evangéliomnak, mert saját maguk alkotta képzelődéseiket nem akarták feláldozni a gyűlölt Názáreti előtt. Az igazság az, hogy a keresztyénség, a mikor pályája elején állott, oly jelentéktelennek, oly gyengének látszott, hogy sem a tudósok, sem az állami hivatalnokok, sem a különböző vallásos mozgalmak vezérei nem kötötték hozzá sorsukat. És ha azok, a kik ma a keresztyénség alapítóját embernek s a keresztyén egyházat az emberi fejlődós egyik termékének tekintik, Jézus és az apostolok korában éltek volna, szintén nem kötötték volna és ha őszinték akarnak lenni, meg kell vallaniok, hogy a maroknyi keresztyénség nagy reménységei az első század közepe táján nevetsóge-

/

A z őskeresztyénség és a misszió.

171

seknek tűntek volna fel előttük. És mégis ezek a reménységek csudálatos módon megvalósultak. Nyílván nem az emberi és külső tényezők biztosították elterjedését, hanem az isteniek, az égiek, az örökkévalók. A keresztyénség terjedésének igazi tényezőit azért nem a keresztyénségen kívül, hanem belül kell keresnünk. Első ilyen tényező volt a keresztyén egyén, mint olyan. Minden keresztyén, még ha nem nyert is kiváló adományokat, misszionárus volt, mert élete Isten kegyelmének alkotása volt. (Ef. 2, 10.) Az első keresztyénség nem követelt áldozatot azoktól, a kik a Jézus szeretete és váltsága édességót még meg nem ízlelték. A kik pedig megízlelték, azok oly nagy kincset, oly nagy boldogságot, oly nagy örömöt nyertek, hogy készek voltak hitükből, a mely új életet biztosított nekik, a legmesszebbmenő következtetéseket is kivonni. Ha nem voltak is mind kiváló szónokok, életfelfogásuk s a zsidó és pogány bűnökkel és tévedésekkel szemben való állásfoglalásuk: hangosan és ékesszólóan prédikált. Ingerelte, de egyúttal érdekelte is az embereket. Az érdeklődésből következett a kérdezősködés ós talán sokszor az ellenmondás, igen gyakran azonban a hegyeket mozgató hit is. Miután pedig minden új hívő megint új misszionárus lett, el lehet képzelni, mily gyorsan hatványozódott a keresztyének száma. Csak egyetlenegy példát kell felhoznunk, hogy lássuk, mily következményei kellett, hogy legyenek az egyéni erőteljes bizonyságtételnek. A Cselekedetek könyve 2. r. 9—11. versei szerint: párthusok, médek, elamiták, mezopotámiaiak, judeaiak, kisázsiaiak, egyiptomiak, libyaiak, rómaiak, krétaiak és arabok voltak jelen az első keresztyén pünkösd ünnepén. Képviselve volt tehát mind a három világrész : Ázsia, Afrika és Európa. A jelenvoltak kétségkívül zsidók voltak legnagyobb részben ós a zsidók által megnyert prozeliták is ismerték a zsidó (vagy a zsidóval rokon arám) nyelvet. Nem valami ázsiai vagy latin vagy egyiptomi nyelveket értettek tehát, a mikor így kiáltottak fel: Halljuk a mi nyelvünkön az Istennek nagyságos dolgait! (11. v.) Kitűnik ez abból, hogy a 6. vers voltakép így van az eredetinek mefelelőleg: mindegyik a maga nyelvjárásán (dialektusán) hallá őket szólni. Tehát a pünkösdi csoda nem abban állott, hogy az apostolok a világ minden nyelvét megtanulták, hanem abban, hogy a Szent Lélek ereje segítette őket s az üdvigazságokat oly módon tudták hirdetni, hogy az összesereglett s különböző nyelvjárásokon beszélő zsidók megértették a nagyfontosságú üdv igazságokat. A csoda azonban itt nem végződött, hanem folylatása is lett. A hallgatók közül sokan megtértek, Jézust Megváltóul elfogadták s hitük oly igaz, oly őszinte, oly meleg hit lett, hogy mikor haza értek, kétség12*

172

Dr. Szabó Aladár.

kívül úti élményeik közül azt a legfontosabbat hangoztatták mindenfelé, hogy az üdvöt, hogy Jézust, hogy bűneik bocsánatát megtalálták. Mielőtt még egyes kiválóbb egyének: vagy maguk az első apostolok vagy mások bejárhatták volna a világot, az egyéni bizonyságtétel által mint a három világrészbe eljutott a Jézus Krisztus evangélioma. A keresztyénség terjedésében azonban nagy része van ama kiválóbb s a Szent Lélek adományaival nagyobb mértékben ellátott hivatalos munkásoknak is, valamint a szervezett gyülekezeti életnek. A hivatalos munkásokat illetőleg több, nagyon elterjedt tévedést kell eloszlatnunk. Első sorban az apostolokra vonatkozólag. A mikor manapság apostolokról beszél valaki, majdnem mindenki azonnal a tizenkét férfiúra gondol, a kiket Jézus még földön jártában kiválasztott, neveigetett, az evangéliom terjesztésére kisebb körbe kiküldött (Máté ev. 10. r.), feltámadása után pedig az Isten országának minden népek közötti terjesztésével megbízott. Azt is tudja mindenki, hogy Júdás helyébe Mátyás lépett s hogy Pál is az apostolok közé emelkedett. Az apostol név így a nagy közönség, sőt még a tudománnyal foglalkozók előtt is valami különös kiválóságot jelent s arról, hogy az apostolság az őskereszténység életében századokon át szervezett intézmény volt, nagyon kevesen tudnak. Az általános egyháztörténeti felfogás szerint az apostolok, t. i. az első tizenkét apostol után a püspökök ós presbyterek vették át a keresztyénség terjesztésének munkáját. Ezzel szemben utalnunk kell a következőkre. Már a Szent írás szerint is nemcsak a tizenkettő és Pál viselték az apostol nevet, hanem mások is, pl. Barnabás (I. Kor. 9, h.) vagy Andronikus és Junias (Róm. 16, 7.). Egy helyen az írás (Zsid. 3, 1.) még Jézust is apostolnak nevezi és méltán, mert hiszen Jézus magát Isten küldöttének nevezte és pedig nemcsak a János evangéliomában közölt magasröptű beszédek szerint (Ján. 10, 36.), hanem a Máté evangéliomában található amaz egyszerű példázat szerint is, a mely a szőlőbe küldött munkásokról szól. Ε példázat szerint Isten az utolsó eszközt ragadja meg, a mikor saját Fiát küldi el. Jézus tehát szintén apostol, azaz külflött, Istennek legdicsőbb misszionárusa és más apostolok annyiban különböznek tőle, hogy azoknak előbb Jézus iskolájába kell járniok, erőt, hatalmat kell nyerniök isteni dolgok végzésére (II. Kor. 12,12.) és megbízást kell venniök (Róm. 1. 1; 1. 5). A míg tehát Jézus öröktől fogva alkalmas az Ο küldetésének végrehajtására, az emberek közül választott apostoloknak vagy küldötteknek előbb tanítványoknak kell lenniök s Jézus erőiben részesülniük, sőt még ekkor is az ő munkájuk bizonyságtétel Jézusról, a ki az Úr. (Róm. 1, 3., II. Kor. 4, 5.). Az

A z őskeresztyénség és a misszió.

173

üdv kincseit Jézus hozza s az apostolok az Úr Jézus sáfárai (I. Kor. 4, 1.) Az apostolság azonban sokkal szélesebb körű intézmény, mint azt a legtöbben gondolják. Az apostolság nem szűnt meg az első apostolok vagy Pál elhunytával s még az δ életökben is mindenfelé működtek apostolok, azokon kívül is, a kikről a Szent írás említést tesz. Az apostol név fennmaradt a II. század végéig, tehát apostolok akkor is működtek, a mikor a keresztyénség már ezer meg ezer szervezett gyülekezetben élt s a püspök a presbyterek közül kiemelkedő hivatalnok lett. Az apostolok bejárták a rájok bízott területeket s hirdették az evangéliomot azoknak is, a kik a keresztyénségen kivül állottak. Sokáig az őskeresztyénség erős törvénye szerint egy helyen nem maradhattak s pár napi tartózkodás után tovább kellett menniök. Nyilván mégis el kellett hangzania ama nagy parancsnak, hogy: Menjetek! (Márk. 26, 15.) Prédikáljatok! hogy oly sok ember szakadatlanul járt-kelt századokon át és Jézust a sötétségben járókkal megismertette. A ki az apostolok közül tovább akart egy helyen maradni, elvesztette hitelét, hamis apostolnak tekintették. Még a harmadik században is folyt az apostoli munka, csakhogy már akkor e széjjeljáró prédikátorokat nem nevezték apostolnak. Origenes azonban a III. században is bizonyságot tesz, hogy még akkor is voltak sokan, a kik az Istennek igéjét így széjjeljárva hirdették s nemcsak városról városra, hanem faluról falura vitték az örömhírt, ismertették az evangéliomot és ébresztették a bűnben és hitetlenségben élőket. Az őskeresztyénség tehát lelkiismeretesen és hűségesen folytatta a missziói vagy apostoli munkát s e munka szervezve volt, a munkások pedig körülbelül 200 éven át az apostol nevet viselték. Az őskeresztyénség ez apostolai abban különböznek a püspököktől, presbyterektől és diákonusoktól, hogy 1. nem egy gyülekezet hivatalnokai, 2. hogy nem a szervezés és gondozás a feladatuk, hanem a Lélek által rájuk bizott ébresztés, hivogatás, az alapvetés s az evangéliom ismertetése, szóval az, a mit az ősapostolok és Pál is a szeretetmunkánál is (Csel. 6, 2.) vagy szertartások végzésénél (I. Kor. 1., 12.) is fontosabbnak tartottak t. i. az Isten igéjének szolgálata, az evangéliom hirdetése. Az őskeresztyénség az Isten igéjének szolgálatára azonban oly súlyt helyezett, hogy az evangéliom ismertetése és megértetése végett az apostolokon s az egyes gyülekezetek pásztorain vagy püspökein kívül még evangélistákat, prófétákat és tanítókat is alkalmazott. Az evangélisták (Ef. 4, 11., Csel. 21, 8., IV. Tim. 4, 5.) is végeztek missziói munkát, de apostoli méltósággal nem bírtak s úgy látszik, jobban az egyes gyülekezetekhez voltak kötve, mint az apostolok.

174

Dr. Szabó Aladár.

Fülöpről legalább biztosan tudjuk, hogy egy darabig ugyan (Csel. 8, 15—40.) valóságos apostoli úttörő munkát végez, de e munka végzése előtt a jeruzsálemi gyülekezetben mint diákonus forgolódik, azután pedig Caesareában (a tengermellékiben) telepszik le. Különösen érdekes a keresztyén próféták története. Szemben azzal a majdnem általános felfogással, hogy Keresztelő Jánossal s esetleg még egy-egy az új testamentomban említett prófétával (Csel. 11, 27—28.) a próféták sora bezárult, hangsúlyoznunk kell, hogy az őskeresztyénség körében az ótestamentomi prófétai intézmény megújulva, tovább élt. A gyülekezeteknek mindenfelé voltak prófétái s néhol még prófétanők is működtek. A keresztyén próféták és prófétanők épúgy nem jósok és jövendőmondók, mint az ótestamentomi próféták. Ha a jövendőre irányozták is a figyelmet, ez csak járuléka volt ama főtevékenységüknek, hogy az Isten akaratát, bölcseségét és szeretetét ünnepélyes komolysággal, néha komorsággal is buzogtatták, mivel az ihlet lelküket az isteni tartalommal színültig töltötte. Az igazságokat képekben és hasonlatokban és szent elragadtatással közölték, a hallgatókat szinte megrendítették, megdöbbentették, úgy hogy sokan eltitkolt bűneiket megvallották (I. Kor. 14, 25.) s Jézushoz csatlakoztak. Missziótörténeti szempontból az ilyen keresztyén prófétáknak az a jelentőségük, hogy gyakran pogányok vagy zsidók is hallgatták őket s némelyekre nagyobb hatást gyakoroltak, mint az evangóliomi történeteket és igazságokat egyszerű nyelven előterjesztő apostolok és evangélisták. A keresztyén próféták egyébiránt látomásaikat gyakran le is írták, akárcsak az ótestamentomiak s mivel ez iratokat is olvasták pogányok is, ezzel is a misszió ügyét szolgálták. Az őskeresztyénség egyik legszebb prófécziai műve kétségkívül Hermas „Pásztor"-a. Részletes ismertetését, fájdalom, mellőznöm kell, de egy felséges gondolatát ízelítőül feljegyzem. Hermas előtt ragyogó szép égi tünemény jelent meg. Egy nő ifjúsága virágjában. Hermas a nevét kérdezi s a no azt feleli: Az én nevem Presbytern (öreg, vén). Hermas csodálkozik, hogy a ragyogó szépségű s ifjúsága virágjában feltűnő nő neve hogy lehet: öreg, vén? A magyarázat az, hogy a nő az Egyház-at jelképezi s az Egyházon, Krisztus ragyogó szép menyasszonyán ugyan ifjúi üdeség mutatkozik, de a neve mégis Presbytera, mert a világ fundamentumának felvettetése előtt megvolt már. Nyilván oly lelkekre, a kik a sok baj, változás és veszedelem közt valami maradandót, állandót kerestek, az egyházról való ilyen magasztos felfogás rendkívüli hatás kellett, hogy gyakoroljon. Ezek után megérthetjük az Ef. 2, 20 versét, a melyet oly soká helytelenül magyaráztak s a mely így szól: felépíttettetek az

A z őskeresztyénség és a misszió.

175

apostolok és próféták fundamentumán, lévén a szegletkő maga Jézus Krisztus. Ha e versben a 12 apostolról meg az ótestamentomi prófétákról lenne szó, akkor igazán érthetetlen lenne, hogy a próféták az apostolok után következnek. A fentebbiek alapján azonban egész bátran mondhatjuk, hogy itt az őskeresztyén egyház misszionárusairól van szó, tehát kiválóbb és egyszerűbb apostolokról meg keresztyén prófétákról, a kik az efezusiakat az evangéliommal megismertették s a keresztyén hit titkaiba bevezették. Az apostolokon és prófétákon kivűl nevezetes missziói munkások voltak az őskeresztyén egyház tanítói is Természetesen nem kizárólag missziói munkások. A tanítók, a kik közül igen sokat, a ma dívó kifejezéseket véve tekintetbe, tanárnak és pedig hivő és tudós tbeologiai tanárnak kell tekintenünk, rendszerint nem jártak-keltek a pogányok közt. Munkájukat valamely keresztyén gyülekezet körében végezték. Csakhogy az első századokban a keresztyén gyülekezetek pogány városokban munkálkodtak. Még a harmadik században sem igen volt teljesen keresztyén város. A keresztyén tanítókat tehát sok pogány felkereste s általuk a keresztyén igazságokat megismerte. A keresztyén tanítók között legkiválóbbak az alexandriai hatalmas katechetikai intézet vezetői: Kelemen és Origenes, akik, sok másokkal együtt, irodalmi működést is fejtettek ki. Műveik, a melyeket a keresztyén próféták Írásaitól eltérőleg, a nyugodtság, a szakismeret s itt-ott a tudós terjengés is jellemez, szintén nagy hatást gyakoroltak a művelt pogányságra. Gyakran folytattak a tanítók tudós pogányokkal — vagy zsidókkal — nyilvános vitákat. Ε viták folytatása vagy nyilvános előadások tartása végett némelykor messze földre utaztak, igy ment Origenes egyebek közt JuliaMamaea anyacsászárné hívására Antiochiába. Szóval abban az időben még a tanárban is volt missziói élénkség s még az is fejtett ki missziói tevékenységet. Áttérhetünk most már a püspök és presbyterek által vezetett gyülekezeti élet ismertetésére. A püspökökről és presbyterekről olyan részletesen nem szólhatunk e helyen, mint az apostolokról, prófétákról és tanítókról. Nem, mintha az ő fontosságukat és értéküket el nem akarnók ismerni. Kétségkívül bizonyos azonban, hogy a püspökök és presbyterek nem missziói munkások voltak s rájuk vonatkozólag oly nagy tévedéseket nem kell eloszlatnunk, mint az Isten igéjének szolgálatában álló hittérítőkre nézve kellett. Az ma már tisztába van hozva, hogy kezdetben a presbyterek püspökök is voltak, vagyis felügyelők, tapasztaltabb, idősebb gondozói a már megindult keresztyén gyülekezeti életnek s gyülekezetben több püspök is volt. Az is bizonyos, hogy korán s kétségkívül ínég az első században a püspök

176

Dr. Szabó Aladár.

nevet csak egy vezetőre kezdték alkalmazni s hogy a II. században már nemcsak a híres, nagy hatalmas gyülekezetek, de igen sok nagyobbacska gyülekezet is, mely a későbbi értelemben püspöki székhely soha sem volt, vezetőjét,pásztorát, a presbyterektől megkülönböztetve, püspöknek nevezte, e püspök a döntő hatalmat és befolyást gyakorolta s az alá voltak rendelve a környékbeli kisebb gyülekezetek is. A püspökök e kisebb gyülekezeteket meglátogatták s útjokban pogányokkal is találkoztak, viszont a kisebb gyülekezetek vezetői, a kik még mindig presbytereknek, vagy később falusi püspököknek (chorepiskopoi) neveztettek, fel-felkeresték a püspököt. Útjukban ezek is találkoztak pogányokkal és hatottak is reájuk s azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a püspökök folytonos összeköttetésben állottak az apostolokkal és ezek által is hatást gyakoroltak a missziói munkára. De mégis missziőtörténeti [szemponthól nem az fontos, a mit maguk végeztek, hanem mit az általak vezetett gyülekezet végzett. Az első századok püspökei ós presbyterei ugyanis valóságos evangóliomi keresztyén életet és tevékenységet szerveztek. Kormányzásuk nem külső dolgok intézése volt, hanem a híveknek a szent életben, igaz hitben és szeretetben való erősítése. Charismák, kegyelmi ajándékok nélkül ők ép úgy nem szűkölködtek, mint az apostolok és próféták, s ezért Polykarpot a smyrnai gyülekezet „apostoli és prófétai tanító"· elnevezéssel tisztelte meg. Természetesen nem minden püspök volt oly kiváló, mint Polykarp vagy Ignác, de az bizonyos, hogy azok az I. és II. századbeli püspökök erő és hatalom voltak. Teljességgel a Jézus Krisztusban gyökereztek s egynek tudták magukat a gyülekezetekkel, a melyek nem voltak az ő gyülekezeteik, hanem az Úr Jézusé s ő reájuk csak mint sáfárokra bízattak. Még akkoriban zsinatok, nem igen tartattak, t. i. az I. és II. században, ha csak egyes vezető egyéniségek fontosabb tanácskozását zsinatnak nem nevezzük. Volt azonban sok szeretetteljes érintkezés küldöttek és levelek útján s lassanként a keresztyén egyház, mint Mezopotámiától Spanyolországig terjedő, minden ellentétet, nemzeti különbséget kibékítő hatalom kezdett feltűnni. Milyen hangos és hatalmas prédikáció volt ez a külsőleg egységes, de belsőleg szétszaggatott római birodalomban 1 Azonban nemcsak a keresztyénség egyeteme, hanem az egyes gyülekezetek is hangosan prédikáltak. Minden gyülekezet, esetleges különbségek mellett is, hirdette a pogány sokistenhivóssel, bálványimádással s az elhunyt és életben levő császárok kultuszával szemben azt, hogy: egy az Isten s Jézus Krisztus a Megváltó. S ettől a keresztyénség nem tágított. Itt tűnik ki, mily rettenetes nehézségekkel kellett a keresztyénségnek küzdenie. Itt tűnik

A z őskeresztyénség és a misszió.

177

ki, mily hősies volt a küzdelme. Igazán megható: lélekben látni a keresztyének ezreit, a mint imádkoznak a császárokért, de nem áldoznak oltáraikon, még ha életüket kell is vesziteniök. Itt tűnik ki az is, hogy a keresztyénség nem elégedett meg egynéhány kegyes gondolat elfogadtatásával. Ki akarta végre irtani a pogányságot s bálványimádást, a mi előtt a zsidóság meghúzódott s a mi fölött bölcsészek, katonák és politikusok mosolyogtak, de a mivel nem mertek szembeszállani. A keresztyén gyülekezetek mertek. Felvették az ólet-halálharcot. Nem törekedtek arra, hogy gyorsan érjenek el eredményeket engedmények árán. Voltak, a kik keményen, szigorúan ostromolták a bálványimádást és a császárok kultuszában mutatkozó emberistenítést. Voltak, a kiket, a mint mondták, elragadt a Lélek s hangosan helyeselték a konfesszorok, vallástevők nyilatkozatait a hatóságok előtt. Mások tudós, nyugodt fejtegetésekkel igyekezetek kimutatni, hogy mily nagy tévedés a sokistenhívés vagy az emberimádás. De, enyhébb vagy szigorúbb hangon, minden keresztyén ostromolta a bálványimádást, a pogányságot. A politikai hatalom, az állami élet pedig teljesen össze volt nőve a sokistenhívéssel. Mily áldozatokat kellett hoznia sok hivatalnoknak, katonának vagy mesterembernek is, a ki keresztyén akart lenni! Hogy zúdult az államhatalom, ha nem is folytonosan, de mindig fokozódó dühvel és pokolibb módon a keresztyén gyülekezetek ellen! Még Tr aj an alatt csak feljelentés folytán üldözték a keresztyéneket. Decius alatt már hivatalból. Valerian püspökeiket, vezetőiket igyekezett kiirtani. Diocletian templomaikat romboltatta le, könyveiket egettette el s Galerius a legiszonyúbb vérengzéssel akarta rábírni a keresztyéneket az áldozásra. Nem lehetett. Az üldözések alatt sokan elestek, de az igehirdetés az egy Istenről és Jézusról, a Megváltóról mind többekre gyakorolt maradandó hatásokat. A keresztyén gyülekezetek azonban vonzó hatást gyakoroltak az által is, hogy szent életre vezették a híveket. A szent életet illetőleg is volt enyhébb és szigorúbb irány. De a legenyhébb szentségű gyülekezetbe is csak előzetes vizsgálás után vették fel a tagokat s mindenhol megvolt az egyházfegyelem, melylyel kizárás is járhatott együtt. Hogy szabad-e ós mennyiben szabad a színházakat vagy cirkuszokat látogatni, ezt a kérdést különbözőkóp próbálták megoldani, de hogy a paráznaság, részegeskedós kerülendő, a varázslás helytelen, az általánosan elfogadott felfogás volt s a gyakorlatban is megvalósult. Viszont voltak ugyan sokan, a kik teljesen tartózkodtak a házas élettől, némelyek még a kereskedésben s más földi foglalatoskodásban sem akartak részt venni, de azért a keresztyénség óriási nagy többsége

178

Dr. Szabó Aladár.

az első századokban a házasságot, ha az Isten által megszenteltetik, csak dicsérni tudta s e tekintetben még a szigorú Tertullián sem kivétel. Az őskeresztyénség a tisztes munkát is megbecsülte. A harmadik században sokan kimentek már a pusztába, de azért az első századok keresztyénsége, még a III-iké is, inkább a világ meggyőzésére, megjavítására s átalakítására törekedett s nem a világ kerülésére. Még szent Antal remetéi is dolgoztak, hogy jót tehessenek s maga a szent életű férfiú üldözések idején felkereste a világgal küzködő testvéreit s vigasztalta, bátorította őket. A három első században a munkásság lényeges alkotó része volt a keresztyén szentségnek. Ha távolból jött keresztyén, az egy-két nap pihenhetett, de azután munkát kellett vállalnia, mert tótlen élősdieket a keresztyén gyülekezetek nem tűrhettek. Az élet szentsége a harmadik században már némileg alább szállt, de még a III. század vége felé is volt ereje a keresztyénségnek, hogy a különben hatalmas, hitetlenségre hajló, Jézus Krisztus „mennyei voltát" tagadó s könnyelmű Pál antiochiai püspököt letegye, vagy hogy Spanyolországban, a mely úgy látszik leggyengébb része volt akkor is a keresztyénségnek, a felburjánzó erkölcstelenség ellen erélyes intézkedéseket tegyen. Bajok voltak s bűnök felütötték a fejüket a keresztyénség körében is, szinte az egyház indulásától kezdve, de a keresztyén fegyelemben volt oly hatalmas és biztos mérték, a mely erőt adott a gyülekezeteknek és vonzó hatást gyakorolt ezer meg ezer lélekre. Hogy ez így volt, hogy a tiszta levegőt sokan megkívánták s a keresztyén szigor nemcsak nevelő eszköz volt a tagokra nézve, de misszionáló hatalom is, azt egyebek közt az a körülmény is bizonyítja, hogy számos kisebb, úgynevezett eretnek egyház közül azok terjedtek el legjobban s egyetemesség dolgában azok versenyezhettek a nagy — katholiké, egyetemes — egyházzal legjobban, a melyek az egyházi fegyelem és az erkölcsi élet tekintetében még szigorúbbak voltak, mint a közönséges keresztyén egyház, t. i. a marcioniták, montanisták ós novatianusok. Leghatalmasabb missziói hódító eszköz volt az őskeresztyénség szeretete, mely erős volt és hatalmas intézményeket tudott teremteni abban a kapzsi, élvsovár s gyűlölködő világban. És pedig minden külső segély nélkül s annak dacára, hogy az államhatalom és a városok vezetősége, még mikor az üldözések szüneteltek is, hideg, közönyös és ellenséges magatartást mutatott a keresztyónsóggel szemben. Államsegélyt vagy városi támogatást a keresztyének nem élveztek s mégis az özvegyek és árvák gondját felvették. Még a pogányok szegényeit is segítették. Úgy a férfiak, mint a nők által végzett betegápolás rendezve volt s érdekes tudni, hogy

A z őskeresztyénség és a misszió.

179

a gyülekezetek püspökei nemcsak kormányzók és prédikátorok voltak, hanem gyakran orvosi ismeretekkel is bírtak és orvosi segítséget is nyújtottak. De ha nem voltak is orvosok, gondoskodtak arról, hogy a betegek ápolás nélkül ne maradjanak. A mikor pestis vagy más ragályos betegség tizedelte meg a lakosságot s a pogányok rémülve és iszonyattal hagyták el betegeiket, vagy dobták ki az utcára: a keresztyének nyugodtan szedték fel az elhagyott szerencsétleneket s félelem nélkül ápolták őket. Nem csoda, ha ilyenkor a pogányság tömegesen hagyta el az oltárokat s a keresztyénség Istenéhez kiáltott segedelemért. A betegeket és más szűkölködőket pénzsegélylyel is el kellett látni s gondoskodni kellett a lelki munkásokról is. A hónap minden vasárnapján (I. Kor. 16, 21.), néhol egyszer egy hónapban tehát adományokat — nemcsak pénzt, de természetbeni adományokat is — hoztak a hivek az istentiszteletre s ezeket a püspök a diakonusok és presbyterek tanácsai szerint kiosztotta. Gyakran nagyobb önkéntes adományokat is juttattak egyesek a gyülekezetnek. így adott Marcion a második század közepén 200.000 sestertiust (valami 40.000 korona) a római gyülekezetnek. Az őskeresztyénség teljesen önkéntes adományokból tartotta fenn nemcsak magát, hanem az összes szeretetintózményeket is. Ε helyen meg kell jegyeznünk azt is, hogy vagyonközösség sehol sem volt az őskeresztyénség körében. Még Jeruzsálemben sem volt. Igaz, hogy Jeruzsálemben is, máshol is, sokan eladták vagyonukat és annak árát a gyülekezetnek adták át. Azonban, hogy ezt tegye valaki, semminemű kényszer súlya rá nem nehezedett. Hogy a jeruzsálemi gyülekezet tagjai közül többen eladták jószágukat, annak sok esetben az volt az oka, hogy az illetők galileaiak voltak, a kik valamikor Jézust az első virágvasárnapon a városba kisérték s a kik Jézus halála és feltámadása után ott maradtak Jeruzsálemben. Hogy vagyonközösség nem volt, azt legékesebben éppen az a történet mutatja, a melyből a vagyonközösséget megállapítani szokták, t. i. Ananiás és Safira története (Csel. V. 1 — 10). A történet kulcsa a 4. vers, a mely szerint Péter így szól: „ H a megtartottad volna, nem neked maradt volna-e meg s ha eladtad, nem a te hatalmadban volt-e? Ananiás és Safira tehát nem abban vétkeztek, hogy a vagyont megtartották, sem abban, hogy miután eladták, az árát felhasználták, hanem abban, hogy az árának egy részét megtartották s mégis úgy tüntették föl a dolgot, mintha az egészet átadták volna. Hogy hazudtak ós pedig az Istennek, ez volt a bűnük. Hogy ez így van, mutatja az is, hogy a jeruzsálemi keresztyének Máriának, Márk anyjának házában (Csel. 12, 12) gyűltek össze és sem Filep Kandakó kincs-

180

Dr. Szabó Aladár.

tárnokának (Csel. 8, 27.), sem Péter Kornéliusznak (Csel. 10.) nem ad a vagyonközösségre vonatkozó tanácsot s hogy Péter egynéhány napig Kornéliuszéknál maradt, az is mutatja, hogy a vagyonközösségről szó sem lehetett. Hanem, ha vagyonközösség nem is volt az őskeresztyén egyházban, megvolt és pedig nemcsak mint szép mondás, az, hogy nemcsak szívükkel s különösen szájukkal tértek meg, hanem vagyonukat is Isten rendelkezésére bocsátották s az ő akarata szerint használták fel. Takarékosak és egyszerűek voltak. A fényűzést., pazarlást ós tobzódást kerülték és pedig nemcsak az egyéni, hanem a társas és gyülekezeti élet körében is. Gyülekezési helyük egyszerű terem volt s fényesebb templomokat csak a III. század vége fele vagy azután építettek. Elöljáróik világi zajos mulatozásokban nem vettek részt s így kevés igényük volt. A mások iránti szeretet és az Úr Jézus adott nekik örömöt és boldogságot. De bármily nagy volt is a szeretetök, nem koldusokat igyekeztek nevelni. Semmit sem utáltak úgy, mint a rest ős tunya életet, meg a bűnt. Hogy csak azokat kell segélyezni, a kik dolgozni nem képesek: ezt következetesen fenntartották. Ha valakinek olyan foglalkozása volt, hogy megtérése után a közönséges keresztyén felfogás szerint nem folytathatta, pl: színősz volt vagy színészeti iskola vezetője, akkor az ilyennek másnemű munkát kerestek. Hogy azért is kell dolgozni, mert a munka mások segítésére is képesít, újra meg újra hangoztatták. A szeretetnek rendes nyilvánulásain kivül az őskeresztyénség rendkívüli körülmények közt valósággal hősies vállalkozásokra s áldozatokra volt képes. Üldözések idején a keresztyének seregestől jutottak a börtönökbe. Gyakran messze vidékekre hurcolták el őket s bányákban végeztettek velők súlyos, keserves munkát. A keresztyén szeretet azonban legyőzte a legnagyobb akadályokat is. A börtönbe vetetteket a diakonusok rendesen látogatták, de mások is felkeresték őket, a legtöbb esetben életük kockáztatásával. A bányákba hurcoltak sorsát enyhítették. Mikor Numidiában vad törzsek a keresztyének közül sokakat fogságba hurcoltak, Cyprián, karthagói püspök mintegy 20,000 koronát gyűjt a számukra s biztatja a numidiai püspököket, hogy csak forduljanak hozzá, ha még baj éri őket. Az őskeresztyénség a rabszolgák sorsát is enyhítette. A rabszolgaságot, mint intézményt nem törölte el, de a keresztyéneknek kötelességévé tette, hogy a rabszolgáikkal jól bánjanak, a rabszolganők tisztességét meg ne sértsék, keresztyén rabszolgáikat tesvéreikül tekintsék. Egyúttal a gyülekezetek vezetői biztatták a hiveket, hogy rabszolgáikat szabadítsák fel. A keresztyén rabszolga a gyülekezetnek ép

A z őskeresztyénség és a misszió.

181

oly tisztelt tagja volt, mint más. Püspök is lehetett, ha arra való volt. Pius római püspök rabszolga volt. A vértanuk könyvébe sok rabszolga írta be a nevét s a nemes lelkű Blandina, a lyoni gyülekezet általános nagy tiszteletnek örvendő tagja, a ki később vértanúi halált szenvedett, rabszolganő volt A világon nagy volt akkor az elnyomottak serege s nem csoda, ha az ilyenek seregestől léptek be oda, a hol szeretetet, szabadságot találtak, sőt a személyiséget megillető tiszteletet sem vonták meg tőlük. Nem kell azonban azt gondolnunk, hogy a keresztyénség, akárcsak az első században is, kizárólag a szegényebb néposztály körében terjedt. Az természetes, hogy a gyülekezetek többségét szegény kézművesek vagy kishivatalnokok s esetleg rabszolgák vagy felszabadított rabszolgák képezték. Voltak azonban már Pál tapasztalata szerint is egyes előkelők, a kik megértették az Isten hívő szavát. így pl. Sergius Pál proconsul (Csel. 13, 7.) s az aeropagita Dienes (Csel. 17, 34.). A thessalonikai előkelő nők közül is nem kevesen csatlakoztak a keresztyénekhez s később is a nők mindig nagyobb számban voltak a keresztyén gyülekezetekben, mint a férfiak (Csel. 17, 4.) Bereában sok előkelő nő és férfi lett keresztyénné. A filippibeli keresztyéneket (Fii. 4, 22.) a császári udvartartáshoz tartozók is üdvözlik. Claudius főemberének, Narcissusnak s Heródes unokájának, Aristobulnak háznépe nagy részt szintén keresztyén volt. (Róm. 16, 10 — 11.) Az I. század vége felé Titus Flavius Clemens consul és felesége Domitilla Domician rokona, keresztyén volt, az Úr Jézusért szenvedett is s a l l . század elején Plinius azt jelenti a császárnak, hogy Bythiniában sok és pedig „ m i n d e n f é l e rendű és rangú" keresztyén él. Alexander Severus és Philippus Arabs császárok udvara tele volt keresztyénekkel, különben Valeriáné, sőt Diokletiáné is s a mikor e két utóbbi császár, az egyik a III. század közepén, a másik a végén, illetve a ÍV. század legelején a keresztyének üldözését megkezdte, első dolga volt mindenkinek, hogy udvarát a keresztyénektől megtisztítsa. De nemcsak társaldalmi előkelőségek léptek be a keresztyén egyházba, hanem tudós elmék, nagy gondolkozók is. Eltekintve attól, hogy három apostol: Péter, János és Pál igazi lángelme volt, csak Justin, Polykarp, Ignác, Irenaus, Tertullián, Kelemen (alexandriai) és Origenes neveit kell említenünk s a gazdag keresztyén irodalomra utalnunk, a mely zsidóság és pogányság ellen vívott küzdelmes és a mi a fő, győzelmes tusák egyik főeszköze volt, hogy joggal állíthassuk: íme a keresztyén fény a hatalmas értelmi erővel bírókat is megragadta és megtöltötte. A keresztyén irodalmi termékeket különben buzgón terjesztették is s az evangéliom

182

Dr. Szabó Aladár.

mint gyűjtemény s a páli levelek gyűjteménye a II. század első felében már ismeretes volt a birodalom minden nagyobb gyülekezetében. Nyilván nem keletkezhetett tehát János evangéliuma a II. század közepén. A III. században már hatalmas keresztyén könyvtárak is voltak. A keresztyén vezérférfiak nagy szellemi erejét azonban leginkább az mutatja, hogy azokat a bibliai gondolatokból s pogány képzelődésekből összegyúrt rendszereket, a melyeket gnoszticizmus néven szokás összefoglalni : teljes erővel vissza tudták verni. Milyen csábító volt Valentin magasröptűsége! Milyen hatalmas Marcion metsző kritikája, melyet az ősapostolok ellen intézett! De az őskeresztyén püspökök és írok is tudtak összevetni s megkülönböztetni és bár egymás közt is különböztek a pogány elem megítélésében, — Tertullián kemény ellenzéket alkotott vele szemben, Origenes becsülte a görög bölcsészetet —, abban egyek voltak, hogy az evangéliumi alapot elhagyni nem szabad. A történelem igazolta is őket. A marcioniták s valentiniánusok szétmállottak, bár egykor nagyon hatalmasok voltak; a keresztyén egyház pedig megmaradt. Még egy foglalkozásról kell itt megemlékeznünk. A katonákról. Az I. században nagyon kevés keresztyén lehetett a hadseregben, mert akkor még a keresztyénség nagy erővel tiltakozott az esetleges vérontás ellen s a katonatisztnek pogány áldozásban kellett részt vennie. Lassanként azonban a keresztyénség szélesebb körű lett és sokan azt a gondolatot tolták előtérbe, hogy a katonaság védelmet nyújt a durva támadások ellen. De a keresztyén katonának nehéz helyzete volt mindig a pogány császárok seregébon. A közkatonáknak ugyan nem kellett áldozniok, de sokszor olyasmit követeltek tőlük, a mi ellen durvább lelkiismeretük is mégis fellázadt. A katonák tehát sokszor martyrhalált szenvedtek olyan időben is, a mikor más foglalkozású keresztyének egészen háborítatlanul éltek. A martyrok között tisztek is voltak pl. Marinas Gallienus uralkodása alatt, tehát békés korban. A századosi állás megüresedett s Marinas következett a rangsorban. Egyik irigye azonban elárulta, hogy keresztyén. A bíró elé hurcolták s az három órai gondolkodási időt engedett neki. Ez alatt a püspök elébe teszi az evangéliumot és egy kardot. Válasszon! Marinus az evangéliumot választotta s amikor a három óra elteilett, a bíró előtt keresztyénnek vallotta magát. Azonnal kivégezték. Tudjuk különben, hogy üldözések idején az őrtálló katonák közül szintén többen lettek keresztyénekké, a mikor a hivők hősies bizonyságtételét hallották s együtt haltak meg azokkal, a kiket egy darabig érzéketlenül őriztek. Különösen sokat szenvedtek a keresztyén katonák, a mikor Dioklétián a keresztyének üldözésére elszánta magát. A császár első sorban a saját katonái ellen fordult.

Az őskeresztyénség és a misszió.

183

Befejezésül még pár szót az őskeresztyénség külső terjedéséről kell szólanunk. Szemlénket amaz országok felett, a melyekben a három első században a keresztyénségnek sikerült gyülekezeteket alapítania, Palesztinával kezdjük. Minden nevezetesebb s az evangéliomokból ismeretes városban volt keresztyén gyülekezet, kivéve Kapernaumot, a hol a vakbuzgó zsidóság nem tűrte meg s Nazarethet, a honnan hamarosan kiüldözte. Jeruzsálemben az I. században zsidókeresztyén püspökök voltak s a keresztyének túlnyomó nagy része zsidókeresztyén volt. A mikor a várost Titus ostromolta, a keresztyének a Jordánon túli városokba vonultak. Hadrian után görög származású keresztyének telepedtek le Aelia Capitolinában, a hogy Jeruzsálemet újraépítése után a rómaiak nevezték. De itt is, máshol is és ez nagyon fontos és érdekes, az arám nyelvnek is helyet engedtek az istentiszteletben. Korszakunk végén — a III. ós IV. század határvonalán — legalább 28 keresztyén gyülekezet volt Palesztinában s keresztyén — régebbi értelemben vett — püspök vezette a gyülekezeti életet nemcsak Jeruzsálemben, Casareáben, hanem Bethlehemben és Jerikóban is, összesen legalább 18 helyen. Syriának egyéb részeiben — mert hiszen a római befolyás érvényesülésével Palesztina is Syriához csatoltatott — a leghatalmasabb keresztyén gyülekezet Antiochiában volt. Ε gyülekezet nagy hatást gyakorolt az egész keletre (és még nyugaton Ciliciára) s a harmadik század közepén itt tartott zsinaton nemcsak kisázsiai, hanem mesopotámiai és egyiptomi püspökök is részt vettek. Egyébiránt az egész föníciai tengerpart meg volt rakva keresztyén gyülekezetekkel. Püspöki gyülekezet volt Damascusban, valamint Sidonban, Tyrusban, Palmirában is, míg Emesába s Heliopolisba csak a IV. században vonulhatott be a keresztyénség. A emesai püspök a város körül levő faluk keresztyén gyülekezeteinek a püspöke volt. Mesopotámiában Edessa volt a keresztyénség főhelye. Már a II. század vége felé majdnem kizárólag keresztyén város v o l t n t t éltek Tatian és Bardesanes itt irta felséges szép költeményeit. Hogy Perzsiában is hatalmas volt a keresztyénség már a III. században, bizonyítja a rettenetes és sok vérbe kerülő üldözés a IV. században. Indiába is elhatott a keresztyénség, ha nem Tamás apostol által is. Arábia északi részén számos keresztyén gyülekezet volt, lejebb gyéren voltak keresztyének s a bostrai püspököt Origenes meglátogatta és szeretetteljes felvilágosításokat adott neki hittani, fontos kérdésekben. Különösen hatalmas volt a keresztyénség Egyiptomban és a Pentapolisban (Cyrene), a mely egyházi tekintetben az egyiptomi keresztyénség befolyása alatt állt.

184

Dr. Szabó Aladár.

A főhely Alexandria volt, honnan mind lejebb terjedt az evangéliom és a görög nyelven kívül kopt nyelven is hirdettetett. Korszakunk végén már mintegy 100 püspöki gyülekezet volt. Ázsiában azonban a legjobban a kisázsiai tartományokban erősödött meg a keresztyénség, nemcsak a tenger mellékén, hanem Phrygiában, Galáciában fel egész Bythiniáig és Pontusig (Paflagoniát is hozzászámítva), keleten Kappadóciában s a kisázsiai déli tartományokban is. Innen mentek misszionáriusok Örményországba, a mely azonban csak a IV. században lett teljesen keresztyénné. Á Feketenger északi részén is voltak keresztyének s a tauri (most krimi) félszigeten a III. század végén keresztyén püspök működött. Akkoriban e tájon már gótok is tanyáztak, de a keresztyén gyülekezetek tagjai görögök voltak, bár fogságba hurcolt keresztyének már a gótok közt is hirdették az Úr Jézust és a tudományát. Nyugaton három hatalmas vára volt a keresztyénségnek, t. i. Karthago, Róma és Lyon. Mind a három helyen görög jellege volt eleinte a keresztyénségnek. Lassanként a második század közepe táján latinná lesz előbb Karthago — az első latin biblia valószínűleg Északafrikában jelent meg — azután Róma. Rendkívül érdekes, hogy az északafrikai gyülekezetekben a pún elem is erősen volt képviselve s még a IV. században is a püspököknek és más gyülekezeti vezetőknek pún nyelven is kellett tudniok. As első északafrikai martyr, a kiről tudunk, t. i. Namphamo, pún volt. Az északafrikai gyülekezetek közül (ide számítva természetesen Numidiát ós Mauretaniát, a mely utóbbi helyen csekély számban voltak keresztyének) legalább 150 püspöki vezetés alatt állott. A római gyülekezet már az apostoli korszakban oly nevezetes, hogy Pál ezt írhatja: a ti hiteteknek az egész világon híre van. (Róm. 1, 8.) Ezt a jó hírt ós nevet a római gyülekezet a három első század folyamán megtartotta. Átlag bölcs vezetői voltak, szerény, de alázatos és buzgó presbyterpüspökök, t. i. olyan püspökök, mint akkoriban a többi gyülekezetek püspökei, a kik a presbyterek közül már kiemelkedtek, de hogy az egész keresztyénség feletti uralkodásra volnának hivatva, arról nem is álmodtak. Még a harmadik században is a római püspök csak az alsóitáliai püspökökre gyakorolt nagyobb befolyást. A felsőitáliai püspökök a Balkán-félsziget felső részében levő keresztyénség befolyása alatt álltak. A római gyülekezetnek sok befolyásos tagja is volt s a III. században a püspökön kivül 7 diakónusa és 46 presbytere s valószínűleg ugyanennyi gyülekezési helye. A római keresztyének a szeretetben is kitűntek, Ignácz szerint elöljárók a szeretetben. Nem volt még a távol keleten sem oly keresztyén gyülekezet, a melynek valamely nagy

Az őskeresztyénség és a misszió.

185

baja, veszedelme a római keresztyének szívét ne érintette volna. A galliai keresztyénség a II. században alakult, de már a második század végén nagy tevékenységet fejt ki és szenved is az Úrért. Szintén görög jellegű. Görög gyarmatosok közt alakult. Híres püspöke Irenaus a II. század végén azonban bizonyságot tesz arról, hogy kelta nyelven is szokott prédikálni. Hatásai különben az itt-ott gyéren feltűnő (Köln, Mainz) germán keresztyónségre is kiterjedtek. A nevezett országokon kívül a három első században nagyobb számban — de nem nagy szellemi erővel — voltak még keresztyének Spanyolországban, csekély számban Angliában, melynek kelta lakossága körében legalább három püspöki egyház állott fenn, Rhaetiában (keleti Schweiz, Bajoroszág,) Noricumban (Közép-Ausztria), Moesiában (a mai Szerbia, Románia) és Magyarországon. A Dunántúl (Pannónia) az első keresztyén terület hazánkban. Bizonyos, hogy a III. században már hazánkban is volt püspöki vezetés alatt álló gyülekezet és hogy Sopron meg Szombathely keresztyén vértanúi hazánkat eljegyezték az Úr Jézusnak. Mintössze a II. század végén valami 1600 presbyterpüspök vezetése alatt álló és ezekkel összeköttetésben álló. chorepiszkopuszok, presbyterek, sőt itt-ott diakonok által kormányzott gyülekezetben Harnack szerint 3—4 millió keresztyén élt. Ez azonban hibás becslés. Hiszen Harnack is elismeri, hogy már a III. század közepén több keresztyén volt mint zsidó, pedig ezek száma szerinte Augusztus halálakor 4 vagy 4'/ 2 millióra rúgott. Azoknak van hát igazuk, a kik szerint a III. és IV. század határvonalán legalább 6 millióra tehető az összes keresztyének száma. Előre tekintve azoktól a felséges időktől el egészen a XIX. század és a jelenkor óriási missziói tevékenységéig, elmondhatjuk, hogy a keresztyénség a legönzetlenebb, legbuzgóbb, a legokosabb s a gyülekezeti életet teljesen az egyének hitére alapító ós ezért leggyőzelmesebb missziói munkát abban a három első században végezte, a mikor olyan megvetett, elhagyatott, üldözött volt és külső segédeszközök nélkül szűkölködött, de Jézus jelenlétének erejét oly mértékben megtapasztalta, mint azóta az emberiség még sohasem. Dr Szabó Aladár.

Theol. Szaklap. IX. évf.

13

A waldensek Piemont völgyeiben, azok lakóhelyei, erkölcsei és szokásai. „Belső tulajdonságinknak kell h o g y az erkölcs legyen ruhája és takarója."

Schleiermacher.

Ott ahol a cotti alpok elválasztják a franczia Dófinót Piemonttól, ahol Genévre és Yiso hegyei messze emelik föl fejeiket és belőlük a Clusone és Pelis folyócskák a Pó felé sietnek — ott vannak ama hires vidékek, melyek a mi történelmünk főszinhelyét ós a waldensek valószínű származási helyét képezik. 1 ) Ha Turintól, Piemont fővárosától, a délnyugoti irányban húzódó országúton elindulunk, akkor egy szép fekvésű városba Pignerolba jutunk, ahol hajdan a szavojai ház fejedelmei szókeltek. Itt van a völgyek keleti bejárata. Annak déli bejárata pedig Lucerna völgye, igy neveztetve Lucerna helységtől, amely szintén egy, a Pelisbe ömlő folyócskától nyerte a nevét. Kivált a nyugoti rész nagy termékenysége által tűnik ki. A Pelis partjain a legkövérebb rétek pompáznak; az igen enyhe égalj alatt szőllőt, gyümölcsöt és különféle déli gyümölcsöket tenyésztenek; még a selyemtenyésztóst is haszonnal űzhetik. St. Jean vagy St. Giovanni helysége képezi e völgy virágát ós koronáját. Különféle szőlő és gyümölcsfák díszlenek a szomszédos, szelíden emelkedő halmokon, s a biztos jóllét örvendetes nyomaival találkozik a vándor tekintete. A legkisebb helység Horas, magas, gesztenyéktől benőtt hegyektől egészen be van zárva, ahol csak kevés gabonát lehet tenyészteni. A lakosok szón-, mész- ós palakő elárusitásában találják föl legfőbb kereseti forrásukat. A hasonló nevű pataktól öntözött Angrogne völgy képezi a *) A waldensek legrégibb költeményei, La nobla Leyczon, la Barcs., la Payre eternal, la Despreczi dél mont, la növel sermon, la növel confort, Vavangéll de li quatre semencz, valamint az 1100 évről való katechizmusok, mindezek úgy látszik, hogy inkáhb egy keleti nyelvjáráshoz tartoznak, mint a trubadurok vagy a provánsziak többi költeményei. Nevezetesen a három előbbi iratok többnyire olasz jellegűek. Vesd össze a nobia Leyczon fogalmazványát és az antikrisztusról való értekezését a piemonti völgyekben Hahn 66. és 91. lapjain.

A waldensek lakóhelyei, erkölcsei és szokásai.

187

legnagyobb helységet. Csak két szoros úton lehet az igen meredek magaslatoktól egészen bezárt St. Laurent helységet elérni. Ettől északra emelkedik az alig csillámló Bachera hegy, az úgynevezett Pra del Torno, egy nagy barlanggal, amelyhez csak egy keskeny, sziklába vájt ösvényen, az Angrogne partja mentében lehet eljutni. Ebben a barlangban tartották a régi waldensek prédikátorai (a barbok) az δ istentiszteleteiket; itt végezték az ifjúság oktatását; itt képezték magukat, e csendes rejtekben, s ifjaikat, akiket azután kiküldtek, hogy az evangyélium kincseit a messze távolba vigyék. Ép oly elrejtett, de még tágasabb az a barlang, amely a La Tour vagy Tőrre helységnél fekvő Vandalin hegy által képződik. Ennek hosszú ágában négyszáz ember könnyen elrejtőzhet. Egyes sziklahasadékok a nap fényét, habár takarékosan is, bebocsátják és egyúttal lehetővé teszik, hogy a barlang belsejében mindent észrevegyenek a mi kivűl történik. Az egyetlen bejárat egy nyílás, melyen át egy ember csak fáradsággal jut keresztül, úgy hogy e föld alatti erősségben egyesek hosszú ideig védelmezhetik magukat nagy néptömeg ellenében is. La Tour helysége kellemes festői hely, amely bort, gabonát és gyümölcsöt szolgáltat. Valamivel fentebb fekszik Taillaret. Déli irányban érünk innen a borzalmas fekvésű Villarba és egy meglehetős tágas, erdőktől koszorúzott völgymedenczén át a Subiasc hegyi patak mellett fekvő Bobiba. A vadregényes tájon toronyszerű sziklacsúcsok emelkednek ki, melyek közül az ősrégi gesztenyefák zöldje néz felénk. Iszonyú barlangokba ós hasadékokba szakadtak a hegyek; a természet egész kifejezése mélységesen komoly. Alig áthágható, örvények és hegyszorosoktól átmetszett és zergéktől lakott hegyek zárják be végül a völgyet és választják el Francziaországtól. Meredek sziklahegyek állanak Lucerna és St. Martin völgye közt. Ez majdnem sehol sem nyújt nagyobb térséget, hanem az összes vilagtájak felé a legmeredekebb hegysorok tarkítják. Különböző ágakban kígyózik át a Germanasque, amely a Clusoneba ömlik. A völgy legdélibb és legmagasabb helysége Praly, a mely nem messze van az úgynevezett tizenkét tótól, e meglehetős kis tavaktól, melyeket a hó táplál. Innét néhány pompás fenyőkkel benőtt magaslaton át Rodoretba jövünk, mely egy szűk völgyben fekszik. Innét csak egy rövid óra La Salse és Macel, melyeket csak a Germanesque választ egymástól el. Ezekhez közel emelkedik a nevezetes La Balsille sziklahegy. Meredek utakon lehet eljutni a keleten fekvő Maneglie, Traverse, St. Martin, Chabrand, Ville Seche, Fáét, Rinclaret helységekbe. A völgy határán Perousa felé fekszenek Bouvil, Envers és a szép, gyümölcsfáktól bezárt 13*

188

Czékus László.

Pomaret. A legkisebb völgy Perousa, melyen délkeleti irányban a Clusone folyik át. Itt találhatók La, Perosa, Villar, La Porte, St. Germain, Pramal, Pinache és Chenevixre helységek. Ezen völgy és Lucerna közt feküsznek St. Bartelomeo, Prarustin és Rocheplatte (Rocca pialta) falucskák. Ezek a tájak az ő mély szakadékaikkal és barlangjaikkal, az δ útnélküli, iszonyú szikláktól fedett hegyeikkel, a teremtés urától mintegy menedékhelyűi alkottattak az üldözött emberek részére és az ország e természetes erősségeit ismernünk kell, hogy felfoghassuk, hogy a waldensek az δ hatalmas elleneiknek miként voltak képesek oly hosszú ideig ellentállani és felettök gyakran nem éppen jelentéktelen előnyöket is kivívni. A völgyek, mielőtt szavojai uralom alá jutottak volna, független államokat képeztek. Piemont hercegei és Lucerna grófjai megelégedtek egy egyszerű engedelmességi nyilatkozattal és e szorgalmas, békés embereket nem háborgatták. Minden völgynek saját alkotmánya és közigazgatása volt. Az egyik völgyben p. o. Pragelában egyes ember (major, maire) állt az ügyek élén; a másikban a fővezetés egy tanácsnak, vagy több bíróknak (Rigidors) kezeibe tétetett. De mindnyájan újra egy szövetségben egyesültek és minden évben gyűlést vagy tárgyalást tartottak Angrogneban, melyre az egyes völgyek elküldék követeiket, hogy ott a közös ügyekről tanácskozzanak. 1 ) Földmiveles ós baromtenyésztés voltak eleitől fogva a lakosok keresetforrásai. De csak kimondhatatlan erőfeszítéssel lehetett a földből megnyerni a legszükségesebb óletfentartási eszközöket. Sok vidék az óv legnagyobb részében hóval van fedve ; meredek hegyek tornyosulnak a szegényes kunyhók fölött. Csak a sikabb vidéken használhat a földmives taligát, vagy egyéb ily járművet. Rendszerint sokkal szegényebb, hogysem magának egy lovat vagy egy szamarat szerezhetne és így nem marad más hátra, mint hogy mindent nagy kosarakban maga vigyen a szántóföldre és onnét haza. Mégis kitartó szorgalom által legyőzi a legnagyobb nehézségeket ós tényleg kicsikarja azt a természettől, a mit az jószántából megadni nem akar. A legmeredekebb hegyek falain kőből csinált terraszokat raknak egymásra, melyek sokszor alig tiz láb szólesek ós kis kőfalakkal vannak megvédve a viz erejétől. Azon a legnagyobb gonddal, fáradhatatlan szorgalommal szőlőt ültetnek, árpát, zabot, búzát tenyésztenek és az aratás nem mindig fizeti ki a ráfordított fáradságot. A rosszabb földterület a vetőmagnak csak ötszörösét, a jobb legfeljebb a tizenkétszeresét adja vissza; és gyakran a földrengések vagy a vizáradások miatt minden ') „Allgem. Kirchenzeitung", 1846. évfolyam V. füzet 77. sz.

A waldensek lakóhelyei, erkölcsei és szokásai.

189

remény meghiusul. De mennél terméketlenebb és korlátoltabb a föld, annál munkásabbak a lakosok. A waldensi nem sajnálja a fáradságot, hogy messziről termőföldet hordjon az δ sziklára rakott ültetvényeire; a hegyi folyamok partjait, a meredekek széleit kényszeríti arra, hogy neki táplálékot ajándékozzon; nem hagy felhasználatlanul a művelésre alkalmas egy helyecskét sem. Ε ritka tevékenység dacára a völgylakók mégis gyakran még annyit sem takaríthatnak meg, hogy azzal magukat és családjaikat eltarthassák. Ily szükségben a férfiak kényszerítve voltak arra, hogy a csekély élelmiszereket az asszonyoknak és gyermekeknek engedjék át, maguk pedig idegenben keressenek maguknak életfentartást és keresetet. Mint cipőtisztítók, kéményseprők, kendertörők, asztalosok ós bodnárok, külföldön vállaltak szolgálatot s hűségük és becsületességük által mindenütt megkedveltették magukat. Mások ide-oda vándoroltak marmotákkal, pántlikákkal, tűkkel és mindenfele pipere-árúkkal és ha valamit szereztek, akkor újra visszatértek a kedves otthonba és abból kifizették az adóikat, nehogy e miatt a könyörtelen hivatalnokok csekély bútoraikat és kevés marháikat elvigyék. Ez üzleti utazást azonban felhasználták hitök terjesztésére is; mert ezért ők annyira buzgólkodtak, hogy egykor egy waldensi, a hideg évszakban, éjjel egy folyón úszott át, hogy egy embert a római hittől eltérítsen és őt az új tanban oktassa. Mint házalók, még a nagyok és előkelők lakásaiba is be tudtak jutni, s egy régi iró 1 ) beszéli, hogy az ő térítési kísérleteiknél milyen óvatosak és ügyesek voltak. A szobába bebocsátva, az ő természetes szerénységükkel ezt kérdezték: „Akar-e gyűrűt, nyakkendőt, hímzést venni tőlem? Olcsón adom." Ha azután azt kérdezték, hogy nincs-e még több eladni valója, ekkor ők igy feleltek: „Igen, van még egy sokkal nagyobb drágaságom is ezeknél, kész vagyok azt önnel közölni, ha a papoknak el nem fog árulni." Ha ezt megígérték, akkor a waldensi tovább folytatta; „Van egy drágakövünk, a mely oly tisztán fénylik, hogy az ember azon át az Istent megismerheti és a melyből egy olyan tűz sugárzik ki, hogy azáltal az Isten szeretete felgyúl annak birtokosa szivében. A megbecsülhetetlen kincs, a mit én gondolok, az ige, a mi által az Isten az ő akaratját az embereknek kijelenté és a mi által az ő szívok szeretetre gerjed iránta." Erre az eladó elővevé zsebéből az ő újtestámentomát, olvasott abból egy vagy több szakaszt ós kivált Krisztus jajkiáltását Máté 23-dik fejezetében a zsidó farizeusok ós írástudók ellen, a római egyház papjaira és szerzeteseire alkalmazva. ') Rainerius Sacchoni.

190

Czékus László.

„A szükség megtanít imádkozni," ezt mondja egy régi igaz példabeszéd. A kinek a föld csak keveset ád, és a kinek minden pillanatban el kell ismernie, hogy mennyire szükséges az áldás és oltalom onnét felülről, az ilyen ember örömest irányozza szivét az ég felé és ott biztos kárpótlást talál némely nélkülözésért. így az Istennel való foglalkozásaikban a waldensiek eleitől fogva örömüket találták. Az imádság δ náluk megelőzi a munkát, a nyugalmat és az élvezetet. „Mindazok között, amit mi e földön elővehetünk és tehetünk," mondják ők, a Miatyánkról való magyarázataikban, 1 ) „semmi sincs tiszteletreméltóbb, nincs hasznosabb s nincs könnyebb, mint az Istenhez való imádkozás. Hogyha tisztesség az ránk nézve, ha gyakran és bizalmasan beszélhetünk egy földi királlyal, mennyivel nagyobb tisztességnek kell lennie annak, ha bizalmasan beszélünk az örökkévaló mennyei királlyal ? Az ima hasznos, mert Jézus mondja: „bizony mondom néktek, amit kértek imátokban — ha hisztek, elveszitek, megadatik néktek." Az ima könnyű is, mert mindenütt és minden időben lehet az Istenhez fölemelkedni. Ahoz nem sok szó szükséges, egy jő gondolat, egy jámbor óhaj már maga is ima." Az imát választák a waldensek az ő állandó kísérőjükül. Mielőtt szerény lakomáikhoz leültek, a családapa, vagy a család legidősebbje imigy szólt: „Az Úr, ki az öt árpakenyeret és a két halat a pusztában tanítványai előtt megáldotta, áldja meg ezen asztalt is és ami erre tétetett és még tétetni fog." A többiek erre így válaszoltak: „Az atyának, a fiának, és a szentléleknek nevében. Amen." Evés után így szólott a legöregebb: „Dicséret, tisztesség, dicsőség és hatalom legyen az Istennek mindörökön örökké. Amen." „Isten fizessen meg jó jutalommal mindazoknak, akik velünk jót tesznek. A mint 6 a testi eledelt megadta nekünk, úgy adja meg a lelki életet is. Ο legyen velünk és mi legyünk ő vele mindenkor." Erre mindnyájan ezt felelték: Amen! Ily imaformák mégis egyáltalában nem voltak szigorúan előírva ; ki-ki szabadon imádkozhatott az ő szivéből, ahogy és amikor akart és a minden meggondolásnélküli fecsegést, értéktelen és haszontalan dolognak tartottak. „Jobb könnyekkel imádkozni, mint szavakkal" 2 ) — mondották ők. „Mert az Istent, ki szivünk legtitkosabb gondolatait is ismeri, inkább megindíthatjuk egy sóhajjal, panasszal vagy könnyel, mint ezer szóval. De sokan vannak, a kik pogányokhoz hasonlóan azt hiszik, hogy ha sok szót használnak az imáiknál, akkor inkább meghallgatja őket az Isten." Igen j á r t a s a k voltak a szentírásban, ők azt lelki kenyér') Glossa Pater noster Legernél I. kötet 40. lap. Hahn-nál 697. lap. ') Lásd „Tresor de la foi." Perinnél 201. és 203. lap.

A waldensek lakóhelyei, erkölcsei és szokásai.

191

nek, a lélek világosságának s méznél édesebb eledelnek nevezók. 1 ) Az evangélium volt az ő napi beszédük tárgya, azt naponként olvasgatták, úgy hogy senkit sem lehetett köztük találni, még a szegény parasztok közt sem, aki a biblia nevezetesebb helyeit, sőt egész könyveit is könyv nélkül ne tudta volna. Némelyek az egész újtestámentomot is el tudták mondani, a nélkül, hogy elakadtak volna. Olyan esetek is előfordultak, a midőn a tudatlan katholikus papok a waldenseket szólították fel, hogy helyettük más eretnekekkel vitatkozzanak, mivel azokkal ők maguk, a szentírásban való járatlanságuk miatt nem voltak képesek boldogulni. A waldensek buzgalma elfogyhatatlan volt. Mindnyájan, férfiak és nők, ifjak ós öregek, nappal és éjjel szünet nélkül tanítással és tanulással foglalkoztak, mint azt maga egy katholikus író bizonyítja róluk. 2 ) A munkás nappal munkája közben a munkatársát tanította vagy attól tanult ós éjjel minden idejöket, a mit csak ébren tölthettek, egymás kölcsönös oktatására használták föl. A ki hét napon át tanítvány volt, az egy másikat keresett föl, a kit abban oktatott, a mit épen ő tanult és így a tanítók és a tanítványok mint lánczszemek fűződtek egymáshoz. Ha valaki nehéz emlékező tehetségével mentegette magát, akkor ezt mondák neki: „Naponként csak egy szót tanulj és az év végén már több fejezetet fogsz tudni; így folytasd évről-évre és meg lesz az eredménye." A gyermekek szivében a keresztyénség magvát mindjárt elhintették, mihelyt annak talaja fogékonnyá vált. A kegyes szülők ezt t a r t o t t á k : „Neveld gyermekedet az Úr félelmében és vezesd őket az erkölcsnek és a hitnek az útjára. Ne ess kétségbe, ha a fegyelemnek ellenszegül és nem javul meg azonnal. A földmivelő sem arathatja le mindjárt a gyümölcsöt, a mit elvetett, hanem be kell várnia az időt." 3 ) Az anyák elbeszélték a szentírás történeteit, az apák az elődök nagy tetteit. A régi hitiratokból szép erkölcsi mondatokat igyekeztek az ifjú lelkekbe bevésni, hogy az nekik vezércsillagul szolgálhasson életútjokon. 4 ) Azt mondák nekik: „Mezítelen és szegényül jövünk e világra; mezítelen és szegényül hagyjuk el ezt. Az élet kezdete és vége egyenlő gazdagnál és szegénynél, úrnál és rabszolgánál." 5 ) „A háladatlanság szél, mely az isteni kegyelem forrását kiszárítja." 6 ) *) 2 ) 3 ) 4 )

„Glossa Pater noster." Legeméi I. kötet, 48. lap. Reinerius Sacchoni. La Disciplina Perinnél 231. lap. Lásd Muston Histoire des Vaudois, 407. lap. La Barca Raynouardnál 104. lap. Halmnál. 562. lap. e ) Glossa Pater noster, Legeméi 1 köt. 47. lap.

Czékus László.

192

Kerüld a henyélést. 1 ) Vizsgáld figyelmesen lelkiismeretedet. 2 ) A jó tett, egy jő ima.3) A száj, mely hazudik, megöli a lelket. 4 ) Ily magvas mondatok könnyen és mélyen benyomódtak az ifjú lélekbe; gyakran ezek képezték a társalgás tárgyát és némelykor kísértés óráiban hű barátok voltak. Magától értetik, hogy egy ilyen természetes népnél a testi ügyességben való gyakorlást sem hanyagolták el. A waldensek kitűnő vadászok, nyilazók s parittyázók valának. De a miben e nép mindenek fölött kitűnt, a mi a történelemben neki sajátságos nagy helyet biztosított, az általában az ő vallásos jelleme, Istenben való élete, amely ki van fejezve az δ egész fejlődésében, minden szenvedéseiben és küzdelmeiben. Ezt az életet minden täohen hű lelki pásztorok táplálták és ápolták. Ók voltak a családok bizalmasai, vitás ügyekben a birái s az erkölcsök őrei. A nép ezeket barboknak (Barbes, Barte) vagy bácsiknak nevezé, egy a völgyekben honos kifejezéssel, a mivel nagyrabecsülését és tiszteletét fejezi ki. 5 ) Ezek az emberek nem tudóskodtak. Igen egyszerű és korlátolt volt az ő oktatásuk. 6 ) Ha valamely ifjú magát a lelkészi pályára határozta el, akkor egy barbhoz fordult azzal a kéréssel, hogy őt arra képezze ki. Ez akkor meghagyta neki, hogy az ó- és újtestámentomnak egy részét könyv nélkül tanulja meg, ez utóbbiból főként Máté és János evangéliumait, úgyszintén az apostoli leveleket igyekezzék megismerni, és oktatást adott neki a szent szolgálat vezetésére. Ha a fiatal ember az oktatás ideje alatt nem tanúsított kellő képességet, ekkor a barb őt visszaküldte a szülőihez, hogy őt tisztességes iparossá nevelhessék. Ha megfelelt a várakozásnak, akkor egy szigorú, több völgyi lelkész által vezetett vizsgálathoz bocsátották; ha ezt becsülettel kiállotta, akkor a gyülekezet őt megválaszthatta ós a lelki főpásztor (Moderator) kézföltétellel az ő hivatalára fölszentelte. Ezek a régi barbok, a kiket csak szabad lelki vágy és hiterő vitt a hivatalukba, igen jámbor ós hű férfiak voltak ; hogy mindenük legyenek azoknak, a kik magukat bizalommal az ő lelki oltalmuk alá helyezték, ezt ők életük legfőbb és legszebb feladatának tekintették. Ők hitsorsosaik élére állottak, ha ellenségeik dühe azokat arra kónyszeríté, hogy kezükben fegyverrel védelmezzék meg kunyhóikat ós templomaikat; 4

) •) s ) 4 ) 5 ) ·)

La Disciplina, Legeméi I. köt. 198. lap. Glossa Pater noster, ugyanott I. köt. 47. lap. La Disciplina, ugyanott I. köt. 198. lap. De la Tribulations, Legernél I. köt. 37. lap Brez, Histoire des Vaudois. Paris 1796. I. köt. 608. lap. De Ii Pastor, Perinnél 227. lap.

A waldensek lakóhelyei, erkölcsei és szokásai.

193

semmi veszélytől nem rettegve, siettek a betegek, 1 ) a szegények és szorongatottak védelmére; egy út sem látszott előttük messzinek és nehéznek, hogy az evangélium világosságát terjesszék és annak vigaszával a lelkeket megnyugtassák; egy börtön sem volt előttük sötét, egy halálnem sem borzalmas, ha az Úrról kellett vallást tenni az emberek előtt. A régi waldensi lelkészeknek nem volt fizetésük. Az a jó nép, a melyet oktattak, önként megadá nekik azt, a mi az ő életük fentartására szükséges volt.2) Mint az apostolok csaknem állandóan szertejártak, fölkeresték a távoli gyülekezeteket és hitsorsosokat az Alpokban, megerősítették azokat, a kik titokban Rómától elszakadtak, megkeresztelték a gyermekeket, kiosztották az Urvacsoráját a felnőtteknek, vigasztalták és oktatták mindazokat, a kik azt kívánták. 3 ) Ez utazásaikat gyakran még távolabbi országokra is kiterjesztették, mint Német- és Csehországra és természetes, hogy azok sok veszéllyel és nehézséggel voltak összekötve. A barbnak ritkán jutott az a jótétemény osztályrészéül, hogy néhány évig, vagy éppen élethossziglan egy gyülekezetben maradjon, ahol jól érezte magát. Semmi nyugalmuk sem volt életükben; sorsuk az volt, a mi az őrségen álló katonáé. Ez a bizonytalan és mozgalmas élet, ezek a folytonos veszélyek és nélkülözések, melyeket hivatásuk hozott magával, mint az apostoloknál, úgy náluk is sokszor lehetetlenné tették azt, hogy házastárssal szövetségre lépjenek. De semmi esetre sem volt a barboknak a házasság eltiltva, a mit a waldensek egy szent isteni rendeletnek tartottak és semmi esetre sem tulajdonítottak a nőtlenség által maguknak magasabb móltóságot, hanem ebben is csak az a nemes törekvés vezette, hogy nehéz hivatásukban semmisem akadályozza őket és akadálytalanul mehessenek el a legtávolabb fekvő egyházakba is. Mégis minden időben voltak közöttük egyesek, a kik házassági kötelékbe léptek. Ezek a barbok, a kik oly gazdagok voltak az odaadó, önfeláldozó szeretetben, nemcsak lelki segélyt nyújtottak az övéiknek; hanem a testi szenvedéseket is igyekeztek enyhíteni. Az orvosi és sebészi ismereteket is megszerezték. A völgyekben a tulajdonképeni orvosok nagy hiánya miatt ez a legnagyobb fontossággal bírt és egyúttal oly jövedelmet is biztosított a számukra, mellyel az ő vószteljes ós nehéz utazásuk kiadásait legalább részben fedezhették. ') A betegek látogatásáról sok szépet olvashatni róluk Perrin „Almanach spirituer"-jében, 219. lap s következő. Ezt a barbok legszentebb kötelességüknek tartották. ') De Ii Pastor Perinnél 227. lap. ') A hitsorsosok lakásait bizonyos jelekről ismerték föl, melyek az ajtókon és a háztetőkön voltak.

Czékus László.

194

Az ő egyházalkotmányukban és egyházfegyelmükben a régi waldensek az apostoli korhoz közeledtek. Az első keresztyén püspökökhöz hasonlóan egy felvigyázó-moderátor állt az összes völgyi egyházak ólén és az δ mellérendeltjével vagy segítőjével (moderateur adjoint) gyakorolta a főfelügyeletet a hitsorsosok összes gyülekezetei fölött. Minden gyülekezetnek voltak legöregebbjeiL) és diakonjai (diakres), kik a helybeli lelkészekkel együtt az egyháztanácsot vagy a konzisztoriumot2) alkották és erkölcsei fölött őrködtek. A diakonok főkép a szegények ápolásáról gondoskodtak s úgy nekik, mint a legöregebbeknek, feddhetettlen élet által kellett kitűnniök. Minden évben az összes völgyi lelkészek, valamint minden gyülekezet képviselői zsinatra3) gyűltek össze. A képviselőknek megbízó levelet adtak, melyben a gyülekezet lelkészének a magaviseletét Ítélték meg s az általak megválasztottnak a megerősítését kérték, hogyha az minden kívánalomnak megfelelt, vagy egy új lelkipásztor kinevezését kérelmezték, ha az eddigi bosszúságra adott alkalmat. A zsinaton a völgyi egyházak minden ügyeit megtárgyalták, a gyülekezet által választott és javasolt papokat megerősítették és a méltatlan szolgákat letették, a nagyobb egyházi büntetéseket kirótták és a viszálykodásokat utolsó fokon elintézték. A lelkészek ós az egyház legöregebbjei minden hónapban közös értekezletre vagy colloquiumra4) jöttek össze és az ez alkalommal tartott prédikáció a lelkészek, legöregebbek és az egész nép Ítéletének volt alávetve. Ε havi értekezletnek főtárgyát a hitsorsosok közt netalán fennforgó viszálykodás elintézése képezte. Nevezetesen igen közel fekvő okokból a waldenseknek szigorúan meg volt tiltva hogy bármi pörükben világi bírákhoz forduljanak, a kik mind a római egyházhoz tartoztak. Egészen eltekintve attól, hogy ott egy waldensi bajosan találhatott volna igazságot, főkép ha panaszát egy katholikus ellen intézte, akkor az ily egyenetlenséget az ellenei igen könnyen a völgylakók romlására használhatták volna föl. Ha egy waldensi azt hitte, hogy őt más megsértette vagy valami módon megkárosította, akkor ügyét előbb gyülekezete legvénebbjei elé vitte. Ha ezeknek nem sikerült a viszálykodókat egymással kibékíteni, akkor a konzisztoriumhoz fordult. Ez arra kényszeritó mind a két felet, hogy békebirákat válasszanak és ha ily módon sem sikerült a békét helyreállítani, akkor az ügy a legközelebbi értekezletre s ha ez sem j á r t sikerrel, a legközelebbi zsinatra vitetett, mely az utolsó, döntő szót mondá ki. A pörök különben a leg') ») 8 ) 4 )

Perrinnél 233. lap. Brez I. köt. 197. lap. Brez I. köt. 102. lap. Brez I. köt. 198. lap.

A waldensek lakóhelyei, erkölcsei és szokásai.

195

nagyobb ritkaságok közé tartoztak, ezt még elleneiknek is ismételten be kellett vallaniok és Thuanus, a gyakran nevezett történetíró biztosit arról, hogy az első pör a völgyekben csak a tizenhatodik évszázadban fordult elő. A waldensi birák bölcsességében és becsületességében vetett bizalom oly nagy volt, hogy még maguk a katholikusok is nem ritkán hozzájuk fordultak a saját felsőségük helyett, ha valamely völgylakóval viszályba keveredtek. Az egyházfegyelmeV) a régi waldenseknél igen szigorúan kezelték és a rendeleteket húsvét előtt minden vasárnap az összes templomokban felolvasták. A moderátor köteles volt az ő segédével ós egy legöregebbel minden évben a völgyek összes egyházait fölkeresni 2 ) és azok állapotáról, valamint a különböző lelkészek magaviseletéről a legközelebbi zsinaton jelentést tenni. Hasonló módon kellett minden lelkésznek évenként egyszer vagy kétszer az ő gyülekezetét megvizsgálni. A szószékről hirdette ki a látogatás minden napját. Ugyanakkor a falu összes lakói, vagy ha a község nagy volt, az összes lakósok, férfiak, nők, gyermekek, szolgák és szolgálók egy meghatározott szállásra, a legöregebbjük házába mentek be. Ha valakinek panasza volt más ellen, elmondá azt a lelkésznek és ez igyekezett az ügyet kiegyenlíteni. Erre minden egybegyültet kikérdezett a kathekizmusból és mindenki nagy sérelemnek tartotta azt magára nézve, ha ennél őt tévedésből elmellőztók. Maguk az egyháztanács tagjai is szigorú vizsgálatot tartottak egymás között. Egy meghatározott napon összejöttek. A pap előbb a legöregebbeket kórdezé ki, őket a hibákra figyelmeztette s azután szelíden megdorgálta. Erre ő kiment ós a mikor visszahívták, az első legöregebb szabadon és nyiltan tudtára adta neki, a mi benne dicséretre és megfeddésre való volt. Az összes legöregebbek és diakónok fölött is épp úgy mondtak ítéletet. Azért hogy mindenkor igazságosan és szelíden járjanak el, mielőtt a vizsgálat elkezdődött volna, kiki Istenhez emeló föl kezeit és fogadalmat tett, hogy csak a keresztyén szeretet parancsai szerint fog cselekedni, s hallgatni fog ós senkit sem fog feljelenteni, ki lelkiismerete végett egy másik ellen feddést mondott ki. Ha egy waldensi durvább bűnöket követett el, ha valaki makacs volt és ellenszegült az egyház rendeleteinek és az egyházi fegyelemnek, akkor azt hosszabb vagy rövidebb időre az úrvacsorájától és a prédikációtól eltiltották, vagy kiközösítették. 3 ) Ez a kiközösítés némely jogok elvesztésével volt összekötve. A kit ezzel sújtottak, az nem lehetett kereszt') De la Disciplina Perinnél 225. lap. ή Brez 1. köt. 92. lap 3 ) De Texcommunication Perrinnél 232. lap. Breznél 93. lap.

Czékus László.

196

szülő, nem köthetett házasságot s nem lehetett tanú. De ha az igy kizárt hosszú idő alatt kétségtelen jelét adta igaz bűnbánatának, akkor őt újra fölvették az egyházi közösségbe. Ez a visszavétel a következőképpen történt; a kiközösitettnek három egymásután következő vasárnap, az egybegyűlt gyülekezet előtt, a templomban egy külön arra a célra kijelölt helyen kellett maradnia az egész prédikáció alatt. Ennek végeztével és az áldás előtt a pap kihirdette a népnek, hogy az itt jelenlevő és e vagy ama hiba miatt kiközösített egyént nyilvános vezeklésre bocsátják. A vezeklő ekkor letérdelt és ebben a helyzetben hallgatta a lelkész dorgálálását. Az első vasárnapon az felmutatta neki az ő bűnének az utálatosságát; a másodikon az igazi bűnbánat szükségességet és gyümölcseit tárta föl; végre a harmadik vasárnapon maga a vezeklő kérte Istennek és az egyháznak bocsánatát és megígérte, hogy jövőre a törvény minden áthágásától óvakodni fog. Erre a lelkész tudtára adá Isten nevében bűnei bocsánatát és az egyház kebelébe való visszavételét. Egy hathatós intés a néphez és egy ima zárta be a mélyen megható ünnepélyt. A korcsmák látogatását 1 ) — melyekből a völgyekben a nélkül sem volt egy sem - a waldenseknek, mint „az ördög műhelyébe" való bemenetelt szigorúan eltiltották. „Isten megmutatja az ő erejét ós az ő csudáját az egyházban", mondja a régi egyházi rendezet; ő ott a vakokat látókká, a sántákat járókká, a némákat szólókká, a siketeket hallókká teszi. Az ördög a korcsmákban épp az ellenkezőt cselekszi. Ha ugyanis a dobzódó a korcsmába megy, oda fölemelt fővel ós egyenesen megy; de ha onnét kijő, akkor már nem tudja magát tartani többé és mintegy a látását, hallását, beszédét, érzését, eszét és az emlékezetet is elveszíti". A szerencsejátékok mindenféle nemeit, a kártyát és a kockát mind száműzték a völgyekből és a kit ilyennél értek, annak kemény elégtételt kellett adnia. Kiváló bűnnek tartották még a táncot is. 2 ) „A ki táncolni megy", mondja a régi waldensi egyházrendezet, „az az ördögnek ad kíséretet. Táncnál az ördög a vezető, az eszköz ós a cél. A mily gyakran fölemeli az ember a táncnál lábait, oly gyakran tesz egy ugrást a pokolba. A tánc az ördög miséje. Ε misénél az énekesnő mintegy az ördög papnője; azok, kik annak felelnek, a misénél szolgáló lelkészek; a néző közönséget a papgyermekek szolgáltatják; a sipok és hegedűk a harangok és a zenészek az ördög segédei. Az ékszerek, a miket az asszonyok viselnek, azok a kövek, a melyeken az ördög az l

) De la Taverna Perrinnél 238. lap. ') Del Bal Perrinnél 240. lap.

A waldensek lakóhelyei, erkölcsei és szokásai.

197

ő kardját élesíti". Megtörtént, hogy egy barb nejének nyilvános templomi vezeklés alá kellett magát vetnie azért, mivel egy katholikus táncmulatságot csak megnézett, ahová véletlenül ment be. Habár a régi waldensek nagyon is szigorúak voltak, tanításaikban és életükben egy valódi keresztyén, evangelikus népnek a képét tüntetik föl mielőttünk. Az δ vendégszeretetük, hűségük és becsületességük közmondásos volt. Piemontban a katholikusok azon igyekeztek, hogy a völgyekből kapjanak cselédeket; háborús időkben a waldensek oltalmára bizták gyermekeiket ós azokra néha hálából vagyonuk egy részét hagyományozták. Az egyszerűséget és mértékletességet a völgylakóknak már az ő szegénységük parancsolta; de ők abban az igazi apostoli életmód ismertető jeleit is látták. Az δ jámbor honfitársai iránt való büszke szeretetéből azért mondja Leger a történetíró és híres főpásztor ezeket a szavakat:') „A minden jó adományok szerzőjének a dicsőségére igazán azt állithatom, hogy általában és oly sok előttem ismert református népekkel összehasonlítva, egy sincs, mely az Isten igéje iránti igaz buzgóságában, annak megvallásában való szent állhatatosságban, az egyszerű és ártatlan társalgásban, a mértékletes életmódban, a fáradhatatlan munkálkodásban, a játékok minden nemeitől, a kártyától ós kockától való tartózkodásban őket felülmúlná; vagy ha nem az én hazámról lenne szó, úgy azt mondhatnám, hogy egy sincs, a mely velők fölérne. Egy egész évszázadig lehet élni köztük, a nélkül, hogy egy esküvést hallanánk; megvetik a táncot, az ivást, az élvezetet, általában minden kirívó bűnt és ha netalán egy elesik közöttük, akkor azt mint becstelent megvetik." Még a waldensek némely ellenségei sem tagadhatták meg tőlök azt a bizonyságot, hogy ők csendes, jámbor, erkölcsös életet folytatnak s buzgón igyekeznek az Isten parancsait teljesíteni ós a szentírásban kiváló jártassággal bírnak. Reinerius Sacchoni, a híres eretnekbiró, ki a tizenharmadik évszázad közepe körül a katholikus egyháztól elszakadt pártokról ír,2) s ki korábban maga is egy ilyenhez tartozott, azt mondja a mi waldenseinkről: „A waldensiek felekezete egyáltalában különbözik a többi felekezetektől, melyek azoknál, kik az ő gyalázatos tanaikat hallgatják, mindjárt undort gerjesztenek az ő iszonyú káromlásaik által, a melyeket kiejtenek. Ez a felekezet ellenben elcsábítja az embereket a kegyességnek egy bizonyos látszata által. A waldensek becsületes életmódot folytatnak Lásd ugyanott I. k. 198. lap. ') Lásd: „Maxima bibliotheca veterum Patrum et antiqüorum scriptorum ecclesiasticorum. Lugd. 1677. Τ. XXV. Lásd 262. lap. Vesd össze Pet. de Pilichdorf, contra haeresin Waldensium tractatus ugyanott 277. lap.

198

Czékus László.

az emberek előtt és ők az Istenre való tekintettel mindent hisznek, a mit hinni kell. Ok az apostoli hitnek minden cikkét elfogadják * csak a római egyházat és annak a papságát szidalmazzák. Szokásaikban illedelmesek és szerények, ruháikon semmi ékszer nincs; a legtöbben közülök nagyon szegényesen járnak. Beérik a legszükségesebbel, nem járnak korcsmákba, sem nyilvános táncokra; soha nem lehet rajtok látni azt, hogy haragudnának. Asszonyaik szerénység által tűnnek ki, kerülik a pletykálkodást, a könnyelmű és bolond beszédeket ós az átkozódást; az δ beszédük igen vagy nem. A waldensek tudják az egész új-testámentomot ós az ó-testámentom legnagyobb részét könyv nélkül. Nem akarják, hogy nekik valami mást prédikáljanak; mert azt mondják, hogy minden, a mit a prédikátorok előadnak, a nélkül, hogy azt az ó- és új-testámentomból bebizonyíthatnák, nem egyéb mint hazugság". Ily tanúbizonyságok után azt kérdezzük, hogy mi volt a wakiensek eretneksége ? Felelet: az ő igazi keresztyénségük. Ők jobbak és felvilágosultabbak valának, mint az δ koruk, s volt bátorságuk annak a hibái ellen küzdeni. Ezért váltak az δ csendes völgyeik iszonyú üldöztetések véres színhelyeivé. Mily fájdalommal s egyszersmind mily fölemelő érzettel tekintünk mi ezekre a hiterő ós hazaszeretet által felavatott és megszentelt völgyekre! Mily hatalmasan szólnak hozzánk e sziklák, melyek a martirok vérót itták! Isten templomaivá dicsőülnek előttünk e mély barlangok, e borzasztó föld alatti folyosók, melyekbe a jámbor barbok, gyakran a harci zajok közt, a béke evangyóliumát hirdették és a szeretet szent lakomáját kiosztották. Binder Ferdinánd műve nyomán Czékus

László.

A skót vallásos nevelés története a reformáció óta. (Vázlat). „Az úgynevezett keresztyénség pusztán tradicionális útjai tökéletesen csődöt v a l lottak."

Dr. Norman Macleod.

A skót reformáció úgy szellemében, mint történeti eseményeit véve tekintetbe egészen egyedüli jelenség az európai történelemben. Másutt a reformáció proklamálása kezdete volt egy hosszú harcnak az eszmék elterjedéséért, itt e proklamálás már befejezését jelentette a reformált szellem vezető körökben és a nép nagy részében történt elterjedésének. Ennek okát háromban találjuk: 1. Politikai szempontok. Nagy volt az elkeseredés a francia uralom ellen, melyet Mária királynő kegyelt, úgy Angliában, mint Skóciában. Mialatt Knox agitációs körútjait járja, s nyomában a katholikus régi műemlékek, szobrok, templomok vandálokat megszégyenítő pusztítása foly, az udvarban annyira kiélesedik a dolog, hogy a franciaellenes főurak sereget gyűjtenek s a királynét (Guise Mária) csak gyors betegsége óvja meg a dethronizáltatástól. Akik halálos ágya köre gyűlnek s hallgatják alázatos bocsánatkérését, protestáns főurak, valamint azok is, akik kilenc napig hagyták temetetlen, mert Knox nem engedte meg, hogy „babonás ceremóniákat" tartsanak fölötte. A szó szoros értelmében el kellett lopni, hogy francia földre (Rheimsbe) vihessék. A gyűlölt francia befolyás igy a katholikus egyházat is gyűlöltté tette. 2. Skócia és Angolország viszonya. Világosan kimutathatók az anglikán hatások már Knox előtt. VI. Eduard Prayer Bookja közkézen forog, mikor pedig a francia uralom erejében van, az ellenzéki nemzeti párt Angliába fordul segítségért. Ezenkívül a nagyobb és szellemileg is erőteljesebb Anglia mindig érezteti hatását a skótokkal. Ε kérdés látszólagos nehézségét képezi az a feszült viszony, mely később is, ekkor is egy pár ponton megállapítható a két ország között (1558—9-ben egy Erzsébet ellen indítandó háborúról is volt szó). A megoldás Erzsébet királynő és Knox személyes ellentéteiből magyarázható, valamint Skócia félelméből, hogy függetlenségét kell föláldoznia az angol segítségért. 3. Kálvini hatások. Már az 1549-i zsinat vádolja

Ifj. Imre Lajos.

200

a papokat, hogy tudatlanságuk miatt terjed az eretnekség. Angolországból és Németországból sokan jönnek Skóciába terjeszteni az új eszméket. Mindez azonban csak apró, elszórt jelenség, mig Knox föl nem lép 1546-ban. Száműzetése után is érintkezésben marad itteni híveivel különösen, mikor Genfbejut, s onnan Kálvin kátéját elküldi lefordítva. Hasonlókép el volt terjedve a genfi angol egyház rendtartása „approbáltatva ama híres és tanult ember, Kálvin János által". A katholikus egyház 1551-ben Hamilton St.-andrewsi érsek által már ekkor készen állott kátét elfogadja. Az egész káténak alapgondolata, ami jeligéje i s : „contra rationem, nemo sobrius, contra scripturam, nemo christianus, contra ecclesiam nemo pacificus senserit". (Augustinus). Különös nevezetessége, hogy félreismerhetetlenül kálvini gondolatokat tartalmaz, amilyenek: a prologus kiemeli, hogy az egész keresztyénség alapja belátni az embernek a maga nyomorúságos állapotát, s hogy ebből egyedül Isten szabadíthat ki; a kereszt és ereklyék, valamint Máriatisztelet szellemi fölfogása, illetőleg az utóbbi teljes hiánya; a predestináció gondolata („egyedül Istenbe vetem bizodalmamat és üdvösségem reménységét, mert δ atyám, ki gondot visel; kétség nélkül vagyok bármi sors között, mert δ beteljesíti r a j t a m az δ kegyelmének igéretőt, hisz az egész világot, azért teremtette, hogy az én üdvösségemet mozdítsa elő"); az úrvacsoráról a következő gondolat: a kenyér ős bor példázzák (signify) a Jézus testét és vérőt, hogy valamint a kenyér sok buzaszemból van, a hívek is építessenek egy házzá, (a transsubstantiót azért elfogadja). Ε példa is bizonyítja, hogy a katholikus egyház némely emberei határozottan igen magas műveltségi fokon álltak. Ε lassú átformálódás két dolgot eredményezett : 1. a nép lassanként elhidegült a papoktól és kath. egyháztól, 2. az új, már szervezkedni kezdő egyház pedig erősen hozzálátott, hogy a nagy számban hozzája sereglő népet belsőleg is áthassa a reformáció gondolataival. Az újonnan föl-fölmerülő politikai viták, majd egyházpolitikai krizis nehezítette ezt lépten nyomon, s így csak lassan haladhat előre. Ennek a munkának története képezi e vázlatos dolgozat tárgyát. I. Vallásos

nevelés

a reformációtól a Westminsteri Confessióig. A vallásos nevelést itt, mint a többi korszakban is, három téren fogjuk vizsgálni: a családban, az egyház által végzett intézményes nevelést és azokat a kátékat, melyek használatban voltak, vagyis az anyagot, mit a nevelésben átadtak.

A sl<ót vallásos nevelés története a reformáció óta.

201

Az egyháznak megalakulásától, illetőleg a parlament által való proklamáitatásától a westminsteri zsinatig (1648) tartó időszaka a reformált szellem meggyökeresedésónek kora. Lassú folyamat volt ez, mert láttuk, hogy külső okok voltak a reformáció közvetlen megindítói. Mindamellett, hogy az u j egyház disciplinája igen szigorú volt és polgári ügyekre is kiterjedt, a nép maga sok régi szokást őrzött meg, míg erős kézzel nem fogtak kiirtásukhoz. Ε korszak általános jellemét a vasszigorúsággal keresztül vitt disciplina képezi. 1. A család, különösebben a családfő kötelességót a vallásos nevelés terén először törvényileg a „First Book of Discipline" (1560) rendeli el (XI. fej.) mondván : „minden gazda és családfő tanítsa, vagy taníttassa gyermekeit, cselédeit, családját a ker. vallás princípiumaiban, melyek tudása nélkül senki se bocsáttathatik az Úr asztalához". Ugyan e fejezet rendeli el a családi istentiszteletek tartását egy imádságnak „a legtiszteletreméltóbb" egyén által való elmondásával. Hogy e rendeletnek milyen erős érvényt tudtak szerezni, mutatja, hogy magára a királyra is ráerőszakolták, bár maga sohsem vett részt bennük szívesen. Melville így írja le a családi istentiszteletek r e n d j é t : „evés idején mindig beszélgetés volt komoly dolgokról (reasoning upon good subjects) nevezetesen kézenfekvő dolgokról, aztán komoly és hosszú ima; azután olvastunk egy fejezetet (a bibliából) s mindenki megmondta rá megjegyzéseit és megfigyeléseit, akkor énekeltünk egy zsoltárt, melyet megbeszélés követett közelfekvő dolgokról, este pedig lefekvés előtt komoly és buzgó ima az ügyek állapota szerint". Az egész családi vallásosságot egy bizonyos fanatizmus hatja át, erre meglepő bizonyítékokat találunk Knox, Melville stb. naplóiban. Már itt kezdődik az egyháznak a családi és politikai életbe való olyan erős befolyása, hogy a második időszakban aztán minden más socialis categoria elveszti jelentőségét s az egyház lesz minden, mindenekben. 2. A vallástanítás két oldalról is folyt. Az egyház mint egyház kötelességévé tette a papnak, hogy híveit tanítsa nyilvánosan is amellett, hogy privátim figyelmezteti (Book of Common Order Geneva. 1556. I. fej. 1. b.). Továbbá kötelességévé teszi, hogy a pap az egyház többi tisztviselőivel minden csütörtökön gyűljön össze, számon venni, jó rend van-e a gyülekezetben, s figyelemmel kisérjék a pap működését is, valamint kiemeli, hogy a pap tartson írásmagyarázatot a nép előtt hetenként egyszer. Ezt csak az a különös megjegyzése iktatja ide, mely ekkor a hallgatóság tagjainak is megengedi elmondását annak „ami a szívén fekszik". (V.-VI. fej.) Az egyháznak ilyen nevelői tevékenysége az egyházi disciplináról szóló törvényen alapúi, mely már az első időkben igen kateTheol. Szaklap. IX. évf.

14

202

Ifj. Imre Lajos.

gorikusan előtérben áll. (B. o. C. 0. Geneva. VII.) A „First Book of Discipline" idejében már a kettő elválik, az egyik lesz az egyházfegyelem, mely az erkölcsi állapotokra ügyel föl, a másik az az inkább tanító tevékenység, melyet azonban még mindig a pap végez. Az előbbit illetőleg látjuk a bűnösök számára megszabott hosszú vezeklési folyamatot, a büntetés fokozatait az egyszerű megfeddéstől (rebuke) az excoinmunicatió körüli eljárásig. Az utóbbiról elrendeli, hogy a pap vasárnap délután gyűjtse össze a gyermekeket és vizsgálja meg a kátéból „a nép hallatára, igen szorgalmasan járván el a dologban, hogy értesse meg a néppel a kérdéseket, mint a feleleteket". Nyilvánvaló, hogy az intézkedés kettős célt szolgál; a családatyák ott megtanulják amit gyermekeiknek otthon tanítsanak és nem kell külön, rendszeres tanítást tartani, a nép oktatására. A II. B. o. D. egyházkormányzati jelentőséggel bírván, inkább csak a papok kötelességei között emeli ki erősen az egyházi fegyelem gyakorlását, „mert ő herald Isten és ember között". A pap által az egyház nevében végzett nevelői functió tehát kétoldalú volt: egyházfegyelem és tanítói munka a káté magyarázatára. Ez utóbbi későbben mindinkább az úrvacsorát megelőző s arra képesítő vizsgálattá lesz. Emellett azonban a tanító is végzett vallásos nevelői tevékenységet az iskolákban. A parochiális iskolák ekkor még nem voltak meg, de folytonos a felső presszió, hogy minden egyház állítson iskolát magának. Maga a tanítói állás is igen érdekes változásokon ment át. Itt csak annyit, hogy rendes „reader" volt, vagyis istentiszteleteken ő olvasta a lectiókat s ő mondott előtte és utána imát (reader's service). A B. o. C. 0. Geneva IV. fejezete a papok (ministeris) sorába osztja be, nevük „teacheris or doctors", kötelességük „tanitni az evangeliumi tiszta tant az iskolában, hogy az egyház ne hagyassók „barren and waste" az utókorra". Emellett azonban „mivel az emberek nem haladnak elő jól ebben a tudományban, ha nem nyernek oktatást először a nyelvekben ós emberi tudományokban (mert Isten ma már nem csodák által kormányoz) ', szükséges, hogy Collegiumok állíttassanak föl. (Az „emberi tudományokból" itt nyert oktatás rendjót előadja Melville naplója). A I. B. o. D. részletes utasításokat tartalmaz az oktatás és iskolaügy körül, mely utasítások érdekes képet rajzolnak az iskolaügy akkori állapotáról. Sajnos itt az egészet ismertetni nincs hely, csak vázlatosan rajzoljuk meg a vallásoktatás számára fölállított ideálját. Miután (IV. 4.) buzdítja a tanítókat (readers), hogy képesíttessék magukat a papságra az ott elsorolt vizsgálatok kiállásával, az iskolákról szóló fejezetében (Vll.j kötelességükké teszi, hogy vagy ők, vagy a pap gondoskodjék a gyermekek tanításáról

A skót vallásos n e v e l é s története a reformáció óta.

203

„in the first rudiments especialiy in the Catechisme" (ekkor még (1560) csak a Kálvin genfi kátéjáról lehetett szó). Szervezni kiván a rudimentális iskolán (grammar school) kivül egy magasabbat logika és rethorika tanítására, és „nagy iskolákat (great schools) úgynevezett egyetemeket", hol a szegények gyermekeit ha ,,the spirit of Docility" találtatik bennük, ingyen taníttassák. Legelső tárgyúl a vallástant ajánlja „azaz: Isten törvényei ós parancsolatai, hittótelek, helyes imádkozás, sacramentumok tana, száma és jelentése, Jézus tudománya, személyisége". Az olvasás-irás, valamint a káté megtanulására szánt összes idő két év. (VII. e.) Hasonló, de sokkal bővebb anyagbeosztást ad az egyetemekről szóló fejezetben. Természetes, hogy ezeket már nem mind a „reader" tanítná, neki véget érne kötelessége az első kurzus (2 év) tanításában. Melville pótolja ki a képet az által, hogyan folyt ez a tanítás a gyakorlatban. ,.Igen nagy száma a derék emberek gyermekeinek, úgy nőtt fel istenfóleleinben, nemes játékok között. Tanultuk olvasni a kátét, imádságokat, a bibliát; a kátét, és imádságokat könyv nélkül, egyes részleteket a bibliából szintén, miután elolvastuk". Emellett francia ós latin nyelvet, utóbbiból Vergiliust, Horatiust, Cicerót is. A testi nevelésre is volt gond fordítva, futottak, úsztak, víttak, minden fiúnak meg volt a maga ellenfele, kivel rendesen birkozott és nyíllal lőni tanultak. „A happie and golden tyme" kiált föl Melville. A zenét (egyházi éneket a reformáció egy bizonyos mértékben itt elnyomta) és énektanítást VI. Jakab egy rendeletében hangoztatja (1579). Általában tehát (és az itt elmondottakhoz tekintetbe kell venni a lelkiismeretes pásztorációt) az egyház r a j t a volt, hogy a maga nevelői hivatásánál úgy a hittótelek ós káté tanítása, mint az erkölcs fegyelem fentartása szempontjából megfeleljen Ez azonban csak formai dolog, fő, hogy mit tanítottak. 3. Legelső, ami a vallásos tanítás kézikönyvéül szolgáit, Kálvin genfi kátéja volt, mely a Book of Common Order Genevan-nal egy időben jelent meg (1560) angol nyelven. Hivatkozás is történik rá (XI. fej.) ós tanítását elrendelik a I. Book of Discipline-ben. Emellett, mely állandó tanítás tárgya volt, szükséges volt egy másik, melyből úrvacsoraosztás előtt megvizsgálják a népet. (L. a I. B. o. D. XI. fejezetét, hol az „instructio" meg van különböztetve a „sharp examination"-tól). Ugyanaz a fejezet megmondja mit kellett tudni úrvacsora előtt: Uri imát, Credót, a törvény summáját, a sacramentumok értelmét és hasznát. Ezen kis vezérfonal úgy látszik egészen házilag készült. Bonar, munkájában (Catechisms of scottith Reformation) egész sereget sorolt 15*

204

Ifj. I m r e Lajos.

föl, bár más vélemény szerint nem volt mind használatban. Legtöbb a Kálviné után készült, de nagyon kevés eredeti gondolattal, dilettantismust és tudományosság hiányát árulván el. A legelsők közül való egy névtelenül megjelent tizenhat kérdésből álló füzetke („Litth Catechism") melyet természetesen a papnak kellett kiegészítenie : „A manner to examine Children beforc the Lord's supper." Ez volt használatban egész 1592-ig, mikor a Craig kátéja kiszorította. A Craig kátéját 1591-iki zsinat (sessio 12 és 17) majd az 1592-iki (sessio 10.) fogadta el egyetemes használatra, melyből maga készített egy kivonatot: „Ane forme of Examination before the Communion" címmel. Ekkorra már rendeződik a sokféle ,,katechizálás" kérdése is s ez egyet használják a maga két formájában mindkét célra. Még egy kis káté van bevéve a Douloup-féle kiadásba (A collection of Confessions of Faith . . . Edinb. 1719.) „Summula catechismi; ad piam iuniorum educationem apprime utilis", címmel, körülbelől az 1500-as évek végéről keletkezve. Ha most az itt elsorolt vagy nem elsorolt kátékat bírálat alá vesszük, kevéssé van okunk örülni a gazdag tenyészeten. Az, hogy Kálvin után haladnak, még nem érdem, mert amit azután maguknak kellene csinálni, az annál kevésbbé kálvini. Például az említettek közül az első a következő gondolatmenettel bír: először elmondatja a credót, aztán rátér, hogy a törvényt magunk nem vagyunk képesek betölteni még a szentlélek segítségével sem, mivel pedig megszegőire átok vár, a Jézus engesztelő áldozatához fordulunk. Ekkor áttér a sacramentumokra, elmondja értelmüket, s végzi avval, hogy a hit által elfogadót az Isten lelke bizonyossá teszi Isten ígéretei felöl. — Vagy vegyük röviden a Craige-ét melyről azt halljuk, hogy a Kálviné után készült (Milovy: A skót egyház t a n a ; Story: Church of Scotland. IV. k.): A bűnbeesésről átmegy a Jézus váltsághalála fejtegetésére, mely mysteriumban való hit adja a Krisztus érdemében való részesedést. A szentlélek az igehirdetés által nyomja lelkünkbe a hitet s a ker. élet drámája utján eljutunk arra, hogy Isten képmásai legyünk. A bűnt és igazságtalanságot a törvény által ismerjük föl. Hangoztatja az ige fontosságát és a sacramentumok jelentőségét. A keresztyén szabadság célja, hogy Istent szolgáljuk; ezt azonban nem tölthetjük be tökéletesen a törvény szerint, mert újjászületésünk nem tökéletes. A test a lélek ellen lázad, mit a törvény átkoz, de Jézus eleget tett a törvénynek. A benne hivők „igazak lesznek benne, de bűnösök magukban.'·'· Ezen állandó hit és bűnbánat segít. A tudatból, hogy Krisztus elvette bűneinket, jön a lélek békessége, mely a sacramentumokhoz készít. Itt elsorolja a sacramentumokat, jelentésüket,

A sl<ót vallásos nevelés története a reformáció óta.

205

egy többe kevésbbé zavaros résszel toldván meg, melyben még egyszer elmondja az elmondottakat az úrvacsoráról és ker. életről, az előbbit úgy határozván meg, hogy „nem áldozatot mutatunk be, hanem Krisztus egyszer tett áldozatát esszük és isszuk" (!) (XI.) végre egy rövid, de kevéssé sikerült összefoglalás. A harmadik kátét, melynek korát nem tudjuk már sokkal nagyobb joggal lehet Kálvininak tartani. A bűnesetből rávezet a kegyelemre, mely Jézusban jelent meg. Ő megszabadítja mindazokat, kik hittel őt felkarolják. Mi a hit ? „Cum mihi persuadeo Deum me omnesque sanctos amare, nobisque Christum cum omnibus suis bonis gratis donare". Elmondatja a credót. Ε hitet munkálja a szentlélek az ige és a sacramentumok által ; Az ige („minden, mit az ó és uj szövetség tartalmaz") két részből áll: törvény („doctrina Dei debitum a nobis exigens et quia non sumus solvendo, damnans") és evangelium (doctrina Christum... nobis oferrens, debitumque nostrum ab eo solutum nosque liberos esse proclamans) A sacramentum sigilla Dei, hogy a szentlélek ajándékát vesszük (amor Dei, spiritus sanctus, unio cum Christo), keresztség : Krisztussal való egyesülés, beleplántáltatás (insitio), úrvacsora: meghalunk a bűnnek, vele lelkünk tápláltatik. Ez igaz hitnek gyümölcsei a jó cselekedetek (dekalog) összefoglalja a szeretet parancsába. Kötelességünk vigyázni és imádkozni (uri ima) s szolgálni Istent. Első pillanatra kitűnik ez utolsó fölénye, bár kellemetlenül érint bennünket, hogy a vége már nincs oly jól kidolgozva, mint a többi rész. Gondolatmenete: kegyelemből — hit által — kegyelmi eszközök — ker. élet, a leglogikusabb kálvini gondolat, bár az, hogy az evangelium „doctrina", kicsit ront a hatásból. Nagy előnye azonban, mit a másik kettőnél nem találunk, hogy a subjectiv oldalról vezeti le a gondolatokat. Sajnos azonban, az általános forma nem ez, de amazok, s így azok szerint foglaljuk össze az ekkori vallástanítás anyagát vagyis azt a vallásos tudatot, mely mint a jövő nemzedéknek átadandó kulturkincs szerepelt. 1. a vallásosság fanatikus, a vallás szinte az egész terére kiterjeszkedik a szellemi tevékenységeknek, mint az egyház a socialisnak; 2. a dögmákhoz ragaszkodnak, de ez nem a Kálvini logikus és tudományos dogmatizmus, bár kálvini hatások vezetnek; 3. az egész hittudat egy bizonyos ószövetségi színt kezd fölvenni és ennyiben egyenesen szembehelyezkedik Kálvinnal. A vallásos nevelés módszerére nézve pedig e korból megjegyezhetjük a következőket: 1. az iskolában és a pap által tartott katechizációkon a didaktikus vonás van előtérben, mint az természetes az orthodoxia olyan korában,

206

Ifj. Imre Lajos.

mint az volt; 2. de a családban ezt kipótolja egy rendszeres, alapos személyi hatásokon alapuló nevelés, melynek katonai szigorúsága ismét a kor jellemében nyeri magyarázatát. II. A Westminsterigyűléstől

az oktatás államosításáig

(1872).

Ezt a két és negyedszázadnyi időt az egyházi dogmatizmus középkorának nevezhetjük. A continensen ez időre esnek a kálvini és lutheri orthodoxia sivár kora, de erre a modern vallásos szellem ébredése is. Míg ott, nem lehetne e hosszú korszakot egy füst alatt tárgyalni, hiszen különböző eszmeáramlatok apróbb részekre osztják, itt lehet, mert Skócia fölött minden nyom nélkül suhant el a modern filozófia megujulása, mint a francia forradalom, vagy az uj humanizmus, csak mindössze is arra ösztönözte, hogy még szorosabbra vonja a hálót a hívek feje fölött és ujabb törvényeket hozzon a papok orthodoxiájának szigorú megvizsgálása tárgyában (1696 act. XXII. 1697 act. III. 1705 act. XVI. 1735 act. VI. stb.). A forradalom és Cromwell csak kegyetlenebbé és szigorúbbá teszi a rendet s megerősíti állásában az egyházat, mely politikai jelentőségre jut. Ami az előbbi korszakban kezdődött, itt teljességre j u t ; az egyházban olvad föl minden sociális kategória, mely egyedüli hatalom lesz égen és földön. A szigorú dogmatizmushoz a protestereknél vad fanatizmus járul, mely a saját lángjában való elégetéssel fenyegeti az országot. Szerencse, hogy a politikai viszonyok jobbra fordulta (III. Vilmos) enyhité e tüzet, és csak kevés helyen marad meg a fanatizmus olyan mértékben. Megmarad azonban az orthodoxia, s különösen a külföldi hatások reakciójaként éles szemmel őrködik a theologiai tanárok véleményei fölött, s minden téren megtartja az egyházi suverenitást. Az u j szellem angol ós külföldi befolyások nyomán mindinkább döngeti az egyház kapuit, míg 1779-ben a katholikusok fölszabadítását is ki tudják vinni. Teljes megujulás azonban, melytől a vallásos nevelés újjászületését lehet várni Skóciában, hosszú vajúdás után, a 19. század 70-es éveiben áll elő. 1. Az egyház csak egyetlen egy sociális kategóriát ismer el magán kivül: a családot. Nemcsak, de ennek pozícióját, jelentőségét minden erejével ápolja és erősíti. A zsinatok erős határozatokat hoznak a család szentségének, általában a közerkölcsiségnek ilyen téren való ápolására (1638. sess. XXIII-XXIV. act. 3.) 1708. X. sessio végzése részletes utasításokat tartalmaz a pap lelkipásztori látogatására 13 pontban. Az egyh. disciplina különösen a családi élet tisztaságát védi, s a szigorú rend érdekében nem riadnak vissza

A sl<ót vallásos nevelés története a reformáció óta.

207

attól sem, hogy kósza „rumour" után indítsanak vizsgálatot és mondjanak ítéletet. A „hír"-re az egyháztanács megbízott egy tagot a vizsgálattal, mely mindig titokban folyt. („Alex. Baxter, eider was appointed to enquire if the woman that eived with Bryce Allan was Iiis wife or not". 1697. mauchline c. s. jkvből). A papnak látogatni kellett évenként egyszer, a presbyterek között felosztatván a falu, 6k látogattak havonként. 1648 ass. végzés kiadja a bizonyságlevelekről rendeletét, mellyel mindenkinek bírnia kellett. Enólkül sehol sem telepedhetett le, mert ez bizonyította azt, hogy tisztességes ügyben járó ember. Az egyháztanács hetenként és havonként maga is összegyűlt komoly elmélkedésre és vizsgálatra („privy censures"). Igy elérték azt, hogy egész falu egy szigorú mindent meglátó szárszemű intézmény alá volt vetve, mely ott trónolt fölöttük, elérhetetlen magasban, mint maga a testet öltött ítélet, s törvényt hozott holtak és elevenek fölött. Burns, kinek szintén volt baja vele, inquisitiónak nevezi eljárásukat ós közel jár az igazsághoz. Meg kell azonban fontolni, hogy akkor ez egészen más megítélésben részesült mint ma. Ε rettenetes hatalmasság alatt a családi szentély falai is nyitva voltak. A még a mult korszakban elrendelt családi istentiszteleket most még erősebben követelik, különösen, mióta a zsinat ki is adta 14 pontból álló erre vonatkozó directióját (1648). Ez érdekes kortörténeti emléknek csak igen vázlatos ismertetésére van itt helyünk. Szabályozza lefolyásukat: legyen hálaadó imádság, olvasás az Írásból, rövid „istenes beszélgetéssel" egybekötve. Hangsúlyozza, hogy ez a család ünnepe, tehát idegenek ne legyenek jelen. Vasárnap emellett közös istentiszteletben is vegyenek részt, mert ez által nevelődnek a hitben. Ezeken kivül semmi más gyűléseket, melyek a gyülekezeti istentisztelet, a lelkipásztor és egyház megvetésére vezethetnek, nem enged meg. Nyilvánvaló ebből, hogy ösztönszerűleg megérezték a skótok, milyen fontos a családi viszonyban az, hogy szeretetközösség és hit közösség legyen, s hogy az egyház milyen erős támaszt talál nevelői munkájához a családban. Ezért már régebben ezek is be voltak véve az egyház ellenőrzése alá (1. 1639. mauchline c, s. jkv), az említett zsinati rendelet (1708. X.) a pásztori látogatásfeladatai közé beiktatja, hogy a lelkipásztor házi istentiszteletet tartson a látogatás alkalmával. Ε szigorú felügyeletnek meg is volt az eredménye, a tiszta családi élet. Az előfordult botrányokért kegyetlenül bűnhődtek a bűnösök, lettek légyen bár az egyháztanács tagjai közül valók. A kémszolgálatra alapított eme pásztoráció azonban természetszerűleg sokszor okozott nagy tragédiákat, irigységből, vagy bosszúból származó följelentés stb.

208

Ifj. Imre Lajos.

folytán, s ez burkolta az egész gyülekezetet egy állandó rettegésbe, és vonta fejére az egymás elleni bizalmatlanság sötét föllegét. A gyülekezet nyugalma, erkölcsi színvonala biztosítva volt. De milyen áron ! Összefoglalás gyanánt e kor családi neveléséről két tapasztalatot tehetünk. 1. a családi élet szentsége a legvégsőkig meg volt óva, biztosítva volt az a környezet, melyben a gyermeki lélek tisztán fejlődhetett; 2. de ez az erkölcsi tisztaság nem a keresztyén motívumokon alapult, nem azon hogy szentlélek temploma, isten gyermekei vagyunk, hanem zsidó erkölcstan motívumain, a külső törvény, a felettük csüngő büntető kard okozta folytonos rettegésen. A nevelés tehát komoly volt, és szigorú és erkölcsös, de nem — keresztyén. 2. Az egyház nevelői hatását két pontban érezteti legjobban : az egyházi disciplinában és a „katechizálás" néven ismert kátótanításban. Az egyházi disciplináról az előző korszakban vázoltak itt még sokkal inkább állanak, sőt az egyház hatalmának terjeszkedését mutatják. A fegyelemgyakorló hatalom most is az egyháztanács („Kirk sessíon"; azért nem nevezem presbyteriumnak, mert ez más intézmény számára van lefoglalva), s ezt tagjai által gyakorolja. Az ellenőrzés annyira megy, hogy a presbyterek Galstonban köteleztetnek a sörházak látogatására, s bejelentésére annak, aki esteli harangszó után (9—10 óra) még iszik. Az egyli. tanács e célra kinevezett tagjait „cívillisers"-nek hívták. A kor felfogását különösen jellemzi a következő eset. Mauchlineben 1708-ban két letett presbyter kérést ad he, hogy helyezzék vissza őket hivatalukba, mert az asszony aki vádolta őket, néhány nappal azután meghalt, s a nép azt mondja, hogy a „hamis vád ölte meg". Úgy látszik azonban a szigorú felügyelet nem tudta megelőzni a nép romlottságát Egykorú történetíró beszéli (Lamont. 1650), hogy Edinburghban keresztre feszítettek egy embert, akinek hót (7) felesége volt; ugyanaz beszól egy nemes lordról, ki ugyan agglegény volt, de halála után 67 gyermeke maradt. Ha végig nézzük az e korbeli egyházi jegyzőkönyveket, világos képet nyerünk a nép erkölcsi állapotáról Itt csak röviden egy pár vonást. Kisebb bűnök között szerepel a rágalom ós gyalázkodás a pap, vagy egyháztanács tagjai ellen, ami mutatja, hogy nem állottak épen közkedveltségben. Súlyosabb beszámítás alá jön az esküdözés, átkozódás, házastársak civódása, mely utóbbi speciális esetek többnyire arról szólnak, hogy az asszony verte meg hol a férjét, hol az anyósát. A lopás kevés esetben fordul elő. Ünneprontás azonban nagy számmal és nyilvános bűnvallomással büntettetik. A gyilkosság statáriális úton toroltatik meg. Nagy százalékot mutat a boszorkánypör, olyan alakjában is, hogy valaki az ördög egészségére iszik.

A sl<ót vallásos nevelés története a reformáció óta.

209

(Egy ilyet Mauchline-ban 1681-ben nyelve és arcai kiégetésével s a megyéből való kitiltással büntetnek). Az Erskineféle szakadás alatt a szakadárok avval vádalják az egyházat, hogy kedveznek a boszorkányoknak. (Judicial-Testimony). Erre körülbelől az a konkrét eset adhatott okot, hogy mikor egy ember bepanaszol egy leányt, ki szerinte „késő éjjel az ördöggel találkozott" erős dorgálásban részesül s komolyan megintik, hogy ne hazudozzék (fabricating of lies). A szülők átkozása nagy büntetésben részesült. „Minden 16 éven felüli, ha átkozza szüleit, halálra vitessék irgalom nélkül" (1661). Heresist alig találunk, olyat, mely az egyháztól való elválásra vezetne tanbeli különbségek miatt, alig egyet. Az egyház maga azonban nemcsak megítélte és megvizsgálta a bűneseteket, de büntetéseket is hozott és hajtott végre. A bíráskodás csaknem teljesen az egyház kezében van, kivéve pl. halálbüntetést, melyet a polgári hatóság mondott ki. Ennélfogva a büntetés nemei is inkább egyházi jellegűek. A zsinat — a régi erre vonatkozó törvényeket összefoglalva — 1707. XI. törv. cikkben szabályozza a bűnügyi eljárást (Form of Process) A munkálat áll kilenc fejezetből, a következő fejezetcímekkel: I. Egyházkormányzat, disciplina, bűnök és büntetések általában; II. bevezető eljárás, felek megidézése, tanúk, szökevények ; III. Esküdözés átkozódás, ünneprontás, iszákosság ós más hasonnemű bűnök esetében követendő eljárásról; IV. Adulteria, formicatió és erre irányuló merényletek bűnesetei; V. Fölebbezések az egyháztanácstól (kirk session) az egyházmegyéhez (presbyterium). VI. Eljárásokról, melyeket a „kirk session" megkezd, de be nem fejezhet. VII. Papok ellen indítandó eljárásokról. VIII. Eljárás a nagyobb excommunicatió esetén. IX. Az absolutió lefolyásáról. A legkisebb büntetés volt a megdorgálás, ennek három fokozata lévén 1. az egyháztanács előtt; 2. egyháztanács előtt, de a gyülekezetnek való utólagos bejelentéssel ; 3. gyülekezet előtt. (Burns az utóbbiban részesült, de avval a kedvezménnyel, hogy a saját székében ülve hallgathatta végig) Az utolsó fok alkalmazásánál a bűnös egy a templomban e célra föl 1 állított székbe ültettetett (repentance stool). Nagyobb bűnök esetén szőrruhában (sackcloth) való megjelenésre is kötelezték. Hogy e nyilvános megdorgálást elkerülje, sok esetben nyilvános bűnvallomásnak vetette alá magát a hívő, mely vagy az egyháztanács, vagy a gyülekezet előtt megy végbe fokozatosan. (Fenwickben egy „bűnbánó" asszony a „repentance stool"-ról ünnepnapon az egész egyháztanácsot leböcsmérelte bűnbánat fejében. 1645). Az ilyen kellemetlen, sokszor kínos jelenetek miatt hamar kimegy a

210

Ifj. Imre Lajos.

divatból. A súlyosabb büntetés az excommunicatió, melynek két formája van kisebb és nagyobb. Az utóbbit ritkán alkalmazták, csak egyházmegyei (presb.) jóváhagyással, bejelenteni a kisebbet is be kellett. Csak megrögzöttsóg esetében alkalmazták. Az excommunicatióhoz átvezető fokozat volt, hogy a bűnöst a templomajtóban bizonyos számú vasárnapokon át állani kényszerítették. Az így eltöltendő vasárnapok száma a bűn nagyságához volt mérve, s vannak konkrét adataink rá, hogy évekig eltartott néha az ilyen penitencia. A kisebb excommunicatió főjelentősége volt az egyházi functiókban való részesedésből kizárás. Ezek közé számították elsősorban az úrvacsorát (a communióra bocsáthatók nóvsora mindig meg volt a pap kezében, a hívő pedig egy kerek pénzforma fémlap ellenében kapta az úrvacsorát, mely lapokat a pap osztotta ki a communióra bocsáthatóknak), a keresztséget és esketóst (temetés egészen a XIX. sz. elejéig egyházi szertartás nélkül történt). Emellett a szószékről kihirdették, minden vasárnap külön könyörögvén a bűnös megjavulásáért, három vasárnapon keresztül. Minden egyes vasárnapi imádságról, visszatérésre való fölszólitásról és ennek eredménytelenségéről külön jelentést kellett tenni a presbyteriumhoz, ezek után foganatosítani lehetett az excommunicatiót (nagyobb), óván mindenkit ezentúl a vele való érintkezéstől (családja és felesége kivételt képez). A kisebb excommunicatió csak az egyházi-functiók megtagadásából állott s egyszerre foganatosította az egyháztanács utólagos jelentés mellett. Az excommunicatió legnagyobb formája a Maranthana (elátkozás a Krisztus második eljöveteléig), mely azonban nem fordul elő a skót egyháztörténelemben kivéve egyetlenegy esetet, mikor II. Károlyt átkozzák ki 1680-ban a cameronianusok óriási tömeg jelenlétében megtartott gyűlésen. Maga a nagyobb excommunicatió sem volt beiktatva az egyházi rendtartásba, csak Rutherford kezdeményezésére (1600—1661). Amily könnyen, de hosszú processus után történt az excommunicatió, époly „sine die" történt az absolutió. Minden szigorúsága mellett sem ismer a Form of Process (1707) olyan bűnt, melyet absolválni ne lehetne. Érdekes változáson megyen át az absolutió fogalma, mert már igen hamar kiemelkedik a gondolat, hogy a bűnös a gyülekezetnek tegyen eleget és annak bocsánatát kérje. Ezért a bűnvallomás után a pap megkérdi: „if they judged anie further to be required for their satisfaction and reconciltation of their brother", s Knox ezért engedi meg az excommunicatiót csakis az „egyház" (gyülekezet), jóváhagyásával. Tehát a gyülekezet erkölcsi színvonalán esett folt, a gyülekezetnek, mint Isten gyermekei

A sl<ót v a l l á s o s nevelés története a reformáció óta.

211

közösségének szeretetére bizonyította érdemtelennek magát a bűnös. Ennélfogva a gyülekezet a bocsánat birtokosa és adója. Csak így érthető — bár így is indokolatlan — hogy az absolutió teljessé lettekor a pap kijelenti, hogy az illető bűnei megbocsáttattak „nemcsak a földön, de a mennyben is", ha ezt mint az örök bocsánat megnyilatkozását vesszük. Az absolutió ceremonája első időkben egyszerű declarálása a ténynek, később (Form of Process. III. §.) a következő lefolyás állapíttatik meg: Imádság után, melyet a pap tart s melyben kéri Istent, hogy segítse a megtérő bűnöst, a pap kijelenti, hogy az illető „receaved again to the societie of Jesus Christ, to his bodie the church, to the participation of his sacraments and to fruition of all his beneflts". Ezután ,.a pap szóljon hozzá, mint testvérhez, buzdítván őt, hogy vigyázzon és imádkozzék és vigasztalván, ha szükség van rá. A presbyterek öleljék meg, s az egész gyülekezet tartsa fent a közösséget vele, mint közülükvalóval, és az absolutió hirdettessék ki mindenhol, ahol az excommunicatió kihirdettetett". (Order of Public rep. and abs. 1567. ós Form, of Process. III. §. 1707.) Amilyen általános gyász az excommunicatió, olyan általános örömünnep az absolutió. Meg kell említeni, hogy ezek mellett a büntetések mellett az egyház másokat alig alkalmazott, bizonyos korokban azonban igen (pénzbüntetés). A bíráskodást csaknem egészen δ bonyolítván le, a büntetések később elvesztették erkölcsi javító jelentőségüket és megengedtetett „megváltásuk" pénzértékben. Mondani sem kell, hogy úgy ez, mint az egyháznak polgári ügyekben való bíráskodó hatalma nagy károkat okozott erkölcsi szempontból, mire az egyház nagyobb vezetői e korban rá is mutattak. (Baillie.) Az egyház e disciplinaris tevékenységén kívül a hívők didaktikus irányú vallásoktatása is folyt a pap által végeztetve. Csak természetes, hogy mikor a legnagyobb bűnök között említtetik a heresis, mikor a keresztyénségnek mint tannak felfogása uralkodó,, ennek inkább tanitó, mint nevelői jelentősége helyeztetik előtérbe. Erről azonban később, most lássuk magát az intézményes vallástanítást. Ide lehet számítani a zsinatnak azon rendelkezését, hogy a papok kötelesek „a közönséges katechizálás mellett catechetical doctrine"-t prédikálni" vagyis bizonyos napokon a prédikáció keretében a keresztyénség dogmáit fejtegetni. (1695. XVIII. act; 1720. VIII. act.) A tulajdonkópeni vallástanítást azonban a katechizálás néven szorgalmasan végzett tovókenység merító ki. Maga ez az intézmény eredetében az előbbi periódusra megy vissza, de ott még bizonytalan céllal jelentkezik. Tulajdonképen bibliamagyarázat, melyet ebben az alakban nem tűrt a nép. Irvinben Dickson azt léptette életbe, hogy vasárnap

212

Ifj. Imre Lajos.

este összegyűjtötte a híveit s elbeszélgetett velük, meghallgatta a véleményüket, válaszolt kérdéseikre. Igy fejlődött aztán ki ebből a katechizálás, mely csatlakozott a vasárnapi gyermekkatechizációhoz, s így lesz hetenként kétszer, vasárnap a gyermekeké hétköznap mindenkié. 1747-ben már mindkettő „repeating the catechism." (Ayr presb. jkve.) Törvényileg már 1639-ben elrendelik (sess. XXII.), kijelentvén, hogy ez egész éven át folyjék, félbenhagyatván azonban „egy kevéssel a communio előtt". Tíz óv inulva kötelezik a papot a hiányzók számbavételére s annak szemmeltartására, hogy ezeknek legyen alkalmuk megtanulni a „megváltó tudomány főpontjait". 1649 jul. 30.) (A communió előtt azért kellett „félben hagyni" (put off), mert azt közvetlenül nagy előkészület előzte meg, melyek egyike vizsgálat volt.) Az iskolában végzett vallásos nevelést illetőleg itt az a különbség fedezhető fel a mult periódussal szemben, hogy az állam és az egyház együttesen tartják fent az iskolákat, míg előbb csak az utóbbi egyedül. Ez azt is eredményezi, hogy kevesebb lesz az eset, mikor a pap maga tanító és kántor is egyúttal. Állami törvény szabályozza a tanítói fizetést és rendeli el iskolák állítását minden egyházközségben (parochial schol-system), mely azonban egy cséppel sem épült hamarabb, mintha az egyház rendelte volna el. (Még 1752-ben is részesülnek egyházmegyék megrovásban iskolahiány miatt.) A nyomorúságos állapotok legmagasabb foka található Heriotban, honnan 1795-ben jelentik : „a tanító egyszersmind egyháztanácsi jegyző, kántor, egyházfi és sírásó, s összes jövedelme még sem több 8 jg'-nál per annum." 1 ) Tény azonban, hogy az egyház folytonosan sürgeti ős korholja érte az egyházmegyéket. A tanítók theologiát végzett emberek voltak, kik a papság előtt bizonyos időt így töltöttek el. Fölhatalmazásukat az egyházmegyéről (presbitérium) kapták, s ha jónak nem bizonyultak, rövid úton kitették őket az egyházból. (Dunbarton Burgh. 1670.) Mindegyik előzetes vizsgálatot volt köteles kiállani, melyet a pap és egyháztanák előtt szenvedett el. (1692. mauchline k. s. jkv.) Altalános képesítést az egyházmegye ad, vizsgálat és a confessió aláírása után. (1597. ayr. presb. jkv.) A felügyelet teljesen az egyház kezében volt, mégis elég panasz van az iskolai vallásos nevelés ellen. A zsinat folytonosan hangoztatja, hogy a tanító nézzen utána, járnak-e a gyermekek a katechizálásra. A 18. század második felében jön be a vasár*) Ez persze nem mindenütt volt így. Ajándékokat fogadott el különösen újévkor, ehhez mérvén a tanulók helyét. Egy „half a crown" 2.5 shilling) után „vivát", korona (5 sh.) után „floreat", arany után .glóriát· 1 járt, a legbőkezűbb fiú és leány az osztály királyának és királynőjének neveztetett ki. Ezenkívül az újévi kakasviadalok alkalmával volt szép bevétele.

A sl<ót vallásos nevelés története a reformáció óta.

213

napi iskola systemája. Az egyháztól függetlenül keletkezett és gyors elterjedést vett, mit az egyház nem jó szemmel nézett. Irvine presbyterium ez ügyben felír a zsinathoz (1798) ez elrendeli a vasárnapi iskolában tanítók szigorú megvizsgálását, melyet igen szigorúan hajtottak végre. A vizsgálatnak négy pontja volt: 1. aláveti-e magát a törvényesen szentesített egyházi tannak ós fegyelemnek (az iskolák nagy részben camervuianus szakadások által állíttattak); 2. kész-e esküt tenni a kormánynak és iskoláját a megye (county) hatósága alá bocsátani felügyelet céljából (ez a külföldiek ellen); 3. fogad-e el fizetést tanítványaitól, vagy mástól ; 4. áll-e bárnemű összeköttetésben valami missziói társasággal vagy valamely más egyesülettel a saját egyházközségének határain kívül. Általában tény, hogy a szekták használták föl, mert az egyház a rendes iskolát tartotta kezei között ós vitte be oda a saját tanát. Az egész vallásos nevelés céljául, úgy az egyház, mint a család és iskola munkájában az úrvacsora látszik lenni. Ez az a szertartás, mely legnagyobb ünnepélyességgel végeztetik, melyre előkészület gyanánt hosszú istentiszteleteket, böjtök, tanítások tartattak. A fegyelem első eszköze az ettől való eltiltás, tudatlanokat, bűnösöket szigorúan tartanak viszsa. Mégis nem tudjuk megmagyarázni, miért kellett a nép oktatását folytonosan végezni, ha nem vesszük fel azt, hogy az úrvacsorára s úgy a keresztyén elet legmagasabb fokára nem a vallásos élet, az Istennel való szellemi közösség képesített, hanem bizonyos tételek, dogmák tudása és elhívése. Erről tisztán megfogunk győződni, ha a vallásos nevelés anyagát vesszük a következő pontban vizsgálat alá. Most foglaljuk össze az egyház nevelői tevékenységéről mondandóinkat a következőkben: A politikai viszonyok még nagyobb befolyást engedtek az egyháznak a hívők életére. A korszak első felét a legmerevebb szigorúság, valóságos kegyetlenség jellemzi, második felében már a politikai viszonyok szelídítik fanatizmusát. Föltótlen tiszteletünkre méltó az egyház, mely annyira gondoskodik hivei lelkéről, és olyan szilárd erkölcsi alapon álló kort teremt. Még nagyobb tisztelettel adóznánk azonban neki, ha ezt nem vasvesszővel, hanem a benne lakó erkölcsi és szellemi értékekkel tudná kivinni. Elitélni azonban úgy is elhamarkodottság volna, hiszen csak a kor szelleme az, mely itt kifejezést nyer. A korszak vége már nagy átalakulást sejtet, az egyház már itt érez egy kis nyomást az állam részéről, de a nevelés és oktatás ügyében még ennek mindig mandatáriusa. 3. Ha magát azt a vallásos szellemet vizsgáljuk, melyben a nevelés történt itt is először az egyházi irott confessziókat és kátékat kell tekintetbe vennünk.

214

I f j . Imre Lajos.

A legelső, amit tapasztalunk, hogy ez időtől kezdve az angol befolyás határozottan jelentős szerepet játszik a skót szellem fejlődésében. Mikor e befolyás némi tekintetben alakit a skót közszellemen, egyúttal az események azon véletlen esélye folytán, hogy e kor ép a puritánok kora volt — nem nyíltabbá, de még szigorúbbá teszi azt. Mikor tehát a Kálvin befolyását az anglikán váltja föl — egy részben —, másrészt ez anglikán befolyás akkor szigorúan kálvini. Ez eredményre jutunk, ha a kor vallásos termékeit nézzük. Az 1638-iki zsinat már nagy idők szelét érzi. Eretnekségek fölött mondja ki az anathemát, melyek enyhíteni akartak a szigorú orthodoxián. Nemkülönben állást foglal az episcopalizmus ellen, melyet a király minden áron be akart vinni Skóciába. Az ellenállás, melyet Anglia hasonérzelmű emberei támogatnak, abban nyilvánul passive, hogy megalkotják a nemzeti szövetséget („National Covenant"), később (1641) megújítják „Solemn League and Covenant" néven. A hatalom ekkor már Cromwell kezében van és e perctől kezdve a puritánizmus az, mely a „Szövetség" aláírására kötelezvén minden jó hazafit, souverain uralmat gyakorol az egyesült királyság fölött. A „Solemn League and Covenant" az előbbi szövetséget is magában foglalja és a következő pontokból á l l : „Solemn League and Covenant for Refuge and Defence of Religion the Honour and Happiness of the King and the Peace and Safety of the three Kingdoms of Scotland, England and Irland". Esküsznek, hogy I. úgy Skóciában, mint Angliában és Irlandban a reformált egyházat annak kormányzatát, tanát, kultuszát az Isten igéjével megegyező módon fentartják s a három ország a legszorosabb kapcsolatban (in the nearest conjunction and uniformity) és egyformaságban fog tartatni; II. kiirtanak (extirpate) minden pápaságot és főpapságot, babonaságot, eretnekséget, szakadást, gazságot (profaneness) s bármit, ami ellenkezőnek fog találtatni az igaz (sound) tannal s istenfélelemmel ; III. fentartják a parlament és király tekintélyét; IV. megsemmisítnek mindent, ami a király ós nép közé fúrja m a g á t ; V. a bókét megtartják; VI. ezeknek mindenképen érvényt szereznek. A munka vége szigorú eskü és komoly ígéret a rossz tűzzel-vassal leendő kiirtására. Ez Íratott és elfogadtatott két évvel azelőtt, hogy Cromwell egy hosszú háború kegyetlenségei végén a király lefejeztetésóvel pecsételte meg szereplését. A skótok keményen megbánhatták, hogy belementek a játékba, mert Cromwell valósággal interdictum alá vetette az országot. Már az ő befolyása alatt kezdte meg gyűléseit a Westminster Assembly (1643—1648), mely a három ország egyházkormányzati és tanbeli uniformizálását végrehajtotta. Ε zsinatnak köszönhetjük azokat a kátékat ós confessziókat

(

A sl<ót vallásos nevelés története a reformáció óta.

215

melyek ma is uralkodnak (legalább is papiroson) ezért méltán nevezik e kort második reformációnak. Ε symbolikus iratokkal, munkánk kereteihez mért rövidségben ugyan, de meg kell ismerkednünk. A Westminsteri Confesszió csodálatosan egyesíti az analytikus és synthetikus fejtegetési formát. Az írásról (I.) adott véleménye után, mely sokkal szigorúbb, mint a Knox-féle confesszióó, inspiráltnak jelzi az eredeti zsidó ós görög szöveget, mit Kálvin sohsem vallott, de megtartja bár természetesen igy minden jelentőség nélkül, az „interna testimonium spiritus sancti"-t. az istenfogalmat fejtegeti a régi dogmatikus állítások elsorolásával (II.) Az örök isteni decretumot Kálvin értelmében, a reprobatióval együtt, hangsúlyozván, hogy mindezt Isten saját dicsőségére teszi (III.) A teremtésről, (IV.) bűnbeesésről (V.) esetről (VI.) az ismert dogmákat, utóbbiban a bűn fogalmát mint a törvény áthágását határozza meg. Isten két szövetséget kötött; a cselekedetekét ós evangéliumét. Kiemeli az utóbbi tökéletességét, de a kettő közötti ellentétről, az előbbi abrogáltatásáról, az útóbbiról mint szeretet szövetségéről nem tud. (VII.) Krisztusról szólva kiemeli, hogy vásárolt (purchase), de enyhíti az, hogy szerinte a kibékülést és örökséget vásárolta meg. (VIII.) A szabad akaratról Luther szerint, hogy minden képesség elveszett a jóra (IX.); az elhívásról Kálvin értelmében, (a kis gyermekek ha kereszteletlenül halnak el, de egyébként elhívottak, üdvözülnek). (X.) Megigazulásról csak az ó ós ujszöv. keretében tud, de ott a kettő értéke egyenlő. (XI.) A bűnbánat kegyelem, mely a bánat őszinteségéről függ. Nincs oly kicsiny bűn, mely kárhozatra érdemessé ne tehetne, de nincs oly nagy, hogy meg ne bocsáttathatnék. (Kálvin.) (XV.) A jó cselekedetekben a hívő személye fogadtatik el, bármely szegények legyenek is azok magukban, (XVI.) A kegyelem, melyben részesülünk bizonyossá teszi magát lelkünkben „amily igazán hiszünk Jézus Krisztusban, és szeretjük őt őszintén, igyekezvén jó lelkiismerettel járni előtte, ez életben bizonyosak lehetünk a felől, hogy a kegyelem állapotában vagyunk, s reménykedhetünk a Jézus Krisztusban, mely reménység soha meg nem szégyenít". Aki így a maga üdvösségéről szilárdan meg van győződve e belső bizonyosság által, azt tenni el nem szakítja az Isten szeretetétől és üdvözítésétől. (Kálvin.) (XVIII.) A törvény Jézus által való betöltöttségéről semmit sem tud, csak mint Isten akaratának vezérfonaláról. (XIX.) A szabadságot Krisztus kiszélesítette a szertartási törvényektől való szabadság által. (Itt a Kálvin gondolata teljesen ellaposodik.) (XX) A vasárnap erősen kiemelve (XXI.) Szabályozza az eskü és fogadások (!) körüli eljárást. (XXII.) Hangoztatja a polgári hatóság suprematiáját az egyházi fölött, mely még a tanbeli megállapodásra is ki-

216

I f j . Imre Lajos.

terjed. (XXIII.) Óv a pápistákkal való házasságtól, közöl egy igen homályos meghatározást a látható és láthatatlan egyházról, melyben aligha ismerhető föl a Kálvin gondolatának töredéke (XXIV—XXVII.) A keresztelést és úrvacsorát kálvini értelemben a Zwinglié és Lutheré ellen. (XXIX.) A zsinatokról: ezek döntenek az egyház minden ügyében. Tévedésük nincs kizárva, ezért határozataik „nem a hitnek és gyakorlatnak zsinórmértékei, hanem csak segítségül szolgálnak (an Help) mindkettőben." (Az ellenmondás nyilvánvaló, a gyakorlat, mellyel a heresitek üldözését a zsinatok végezték, az utóbbi elv ellen szól.) Utolsó paragraphusai (XXXII—XXXIII.) a föltámadásról és utolsó Ítéletről, a hagyományos tant tartalmazzák. Nem sok bölcsesség kell annak belátásához, hogy a konfesszió bár kálvini vonásokat tartalmaz, sem koncepciójában, sem egyes részleteiben kálvininak nem mondható. Az ami leginkább, de óriásilag megkülönbözteti ezt Kálvintól, az a latitudinárizmus, mely szerzőjét gyönge dogmatikusnak árulja el, és az a módszer, hogy mind e tantételeket objective állítja föl, holott Kálvin mind szubjective szokta levezetni. Mert hiszen Kálvinnak nem az az érdeme, hogy dogmatikus volt, ehez kevés tehetség kell, hanem az, hogy világosan látta a dogmák vallásos tartalmát, és arról az oldalról igyekezett kifejezni őket. Az előbbihez csak egy kis szűkkeblűség és orthodoxia kell, utóbbihoz komoly mély vallásos lélek és nagy rendszerező képesség. Ez volt, ami Kálvin ós a westminsteri theologusak között a különbséget tette. A puritanus hatás a korszak minden vallásos művén meglátszik. Sajnálatunkra nem foglalkozhatunk azokkal a kísérletekkel, melyek a két zsinaton megállapított káténak előfutáraiként nagy számmal keletkeztek a kor legkiválóbb embereinek teü^.bó1 ΝΑΠΙ engedi meg e vázlatos terv, melyhez ragaszkodnunk kell, itt csak utalunk Mitchelnek kiváló szorgalommal összegyűjtött adataira Catechisms of the second Reformation), hol az angol és skót e korbeli káték pontosan össze vannak gyűjtve. Ehelyett azonban, magának a „Standard"-nak a Kis káténak (Shorter Catechism.), ismertetéséhez kezdünk. (A Nagy Káté gondolatmenetben, tanban egykép megegyezik a kicsivel, sőt az utóbbi sokkal sikerültebb. Azért vesszük csak ezt tárgyalás alá.) Gondolatmenete a következő : az első kérdés után „mi az ember főcélja? hogy dicsőítsük Istent, áttér arra, hogy Isten erre az Írásban adta meg a zsinórmértéket, mely megtanít Istenről és a tőlünk megkövetelt dolgokról tudnivalóinkra. Ezután tárgyalja Istent, tulajdonságait, a szentháromságot, s hogy Isten decretumait a teremtés és gondviselés munkájában hajtja végre. így eljut a teremtés és bűneset történeté-

A sl<ót vallásos nevelés története a reformáció óta.

217

hez, s hogy ebben teljesen megromlott az ember, s így szüksége van Isten ingyen kegyelmére. Evégre választotta és küldte Isten Jézust, kinek lényegét, megváltói működését három hivatalában mint próféta (hirdeti Isten lelkét ós akaratát) mint főpap (magát áldozza föl, hogy az isteni igazságszolgáltatásnak eleget tegyen) és király (véd és vezet benünket) sorolja föl. A megváltás elsajátítását a szentlélekről szóló fejezetben, mint kegyelmet, mint elhívást, megigazulást, adoptiót és megszentelődést adja elő, ide csatlakozik a megváltás gyümölcseiről (Isten szeretetében való bizonyosság, a lelkiismeret békessége, öröm a szentlélekben, a kegyelem megnövekedése és kitartás abban a halálig) szóló kérdés. Most egy laza kapcsolattal (mi az a kötelesség, melyet Isten vár az embertől? — engedelmesség); átcsap a dekalogra és ezt magyarázza végig. Azután: ezeket nem tarthatjuk meg, tehát szükségünk van a hitre, hogy a megérdemelt átkot kikerüljük, valamint bűnbánatra és a megváltás eszközeinek (means of Redemption) használatára, milyenek az ige, a sacramentumok és az imádság. Az ige hű és igaz hallgatása ós a sacramentumok használata, melyek lényegét és értelmét megmagyarázza; végre szól az imádságról („a mi vágyaink fölajánlása Istennek olyan dolgokra, melyek kedvesek ő előtte s megegyezők akaratával a Jézus nevében, bűnvallomás és hálaadás kíséretében") az Uri imádságot, mint ennek szabályozóját fejtegetvén. Ami a káté koncepcióját illeti határozottan észlelhető benne egy kis bizonytalanság. Ugy látszik a credo nyomán indúl, s ezért jó gondolat, hogy a szentlélekről szóló részben fejtegeti a praedistinációt (mely azonban sokkal tökéletesebben van kiemelve a konfesszióban), de később letér az eredeti útról, mikor látja, hogy ide sem a törvényt, sem az bri imát még nem osztotta be, holott ezek nélkül káté nincs. Ezért, mint már megjegyeztük, a törvényre, de ezentúl is az Úri imára és a sacramentumokra való átmenetek labilisak, az egész egy bizonyos befejezetlenséget mutat, mert pl. az egyházról szóló tant egészen elhagyja, nem is említve a föltámadásról szólót, mely igen lázán és rossz helyen tárgyaltatik. A Kálvin koncepciójának elhagyásával tehát nem sokat nyertek. Nem lehet eltagadni egyes kálvini tanok erős kiemelését, de azt sem, hogy ezek közül pl. a praedestinációó nagyon erőtlenül van interpretálva. Általában inkább tanokat, mint vallásos élményeket hangsúlyoz, melyet úgy látszik sohsem fognak megtanulni Kálvintól. Ezért van, hogy a módszere szigorúan dogmatikus, célja a magyarázat, az intellektuális fölvilágosítás, nem az építés. Megszületésében mindenesetre a kor legkiválóbb theologusai működtek közre, kik távol voltak az ősi hitben való minden ragaszkodásuk mellett is Theol. Szaklap

IX. évf.

15

218

I f j . Imre Lajos.

a kor vallásos fanatizmusától s így ez alig nyilatkozik meg a munkában. A „communió előtti rövid vizsgálat" céljaira ez időkben jelent meg egy kis munkálat állítólag (Wodrow szerint) Durham és Dickson keze alól. „A megváltó tudomány summája" címen. Már az említett zsinati végzés (1649. jul. 30) sürgeti, hogy a népnek a keresztyénség főpontjait kell tanítni, s e füzet (megjel. 1650) valósággal hiányt pótolt akkor. Célja nem más, minthogy a lehető legrövidebb összefoglalását nyújtsa a keresztyén „tannak". Négy pontból áll: 1. kifejti milyen nyomorúságos a mi helyzetünk, miután a cselekedet szövetségét megtörtük; 2. előadja az orvosságát, a Krisztus váltsághalálát, melyet Isten a „Szentháromság örök tanácsában" (counsell of Trinity) elhatározott, 3. az elsajátítás külső eszközeit, melyek közé ő egy negyediket az egyházkormányzatot is beveszi, végre 4. felsorolja az áldásokat, melyek e kegyelem nyomán fakadnak. Mindamellett, hogy rövid és a „Shorter Catechism" hibáiban bővölködik, nem lehet eltagadni tőle a rendszerességet és pontosságot. Hasonló jellegű iratok, mint „A megváltó tudomány gyakorlati használata", „Motívumok a hitre" (warrant s to believe); „Az igaz hit bizonyságai" bár kortörténeti szempontból igen érdekesek volnának, e rövid cikk keretében nem ismertethetők. A Westminster Assembly-nek a családi istentiszteletekre vonatkozó szabályait már ismertettük. Mindez iratok, mint mondánk, nem tükrözik vissza teljesen a kort, melyben Íródtak. Ha igazán látni akarjuk azt, a néphez, ennek vezetőihez kell fordúlnunk. Ha azok életrajzát, leveleit lapozgatjuk valami rettenetes, szilaj kétségbeesés ég ki belőlük, egyesülve a világ legisszonyatosabb kevélységével más nép iránt. Hiszen ők voltak a választott nép, az egyedüli igaz keresztyén ország. A zsidó nép exclusivitása és büszkesége alázatos szerénység ezekéhez képest, mely az ószövetségi szellem föltétlen uralmát hirdette. A szószékről politikai eseményeket vitattak meg, két-háromórás beszédeik lázító beszédek voltak, valósággal tombolt az egész ország a vallásos és politikai rajongásban. Méltán nevezi Milroy „vallásos erotiká"-nak e kor termékeit, melyeknek Rutherford levelei a kiváló typusát mutatják. Hadd álljon itt belőle néhány mondat, melyet fogságából írt gyülekezetének óván őket az u j liturgiától (1637. jul. 14.) . . . Ne engedelmeskedjetek a bitang (bastard) kánonoknak, törvényeknek, istenkáromlók, babonások azok, utasítsatok vissza minden ceremóniát, mely az antikrisztus bolond méhéből (foul womb) származik, a paráználkodás amaz ős szülőjének a római egyháznak portékáit". Aztán a gyülekezet bűnöseire: „lezárom (arrest) testüket és lelküket a mi összemérettetésünk

A skót vallásos nevelés története a reformáció ó t a .

219

nagy napjára; örök kárhozatuk megvan pecsételve és alá van irva az égben a holtak és elevenek nagy Birájának kezevonásával és én kész vagyok fölállni ellenük mint prédikáló tanúbizonyság, szemtől szembe, ós áment mondani kárhozatukra. Az evangelium boszúja (vengeance) keményebb (heavy) mint a törvénye, a közvetítő átka és boszúja kettős boszú s az ilyen boszú illő sorsa az ilyeneknek". Milyen rettenetes Ítélet, a maga tisztaságának tudatában milyen irtózatos átok az elesettek ellen, annak a nevében, aki amilyen nemesen tiszta jellem volt, époly szeretettel tudta magához ölelni és fölemelni az elbukottakat! Ez a vad és elkeseredett szellem azonban nem marad meg végig. Orániai Vilmos behívásával helyreállott a béke s az egyház többsége elhagyta ezt a fanatizmust. Akik ezentúl is űzték a szakadárok voltak, kik nem akarták az egyház fölötti állami protektorátust elismerni, ezért árulóknak, vallássértőknek híttagadóknak tekintették a hivatalos egyház hiveit (ép mint kétszáz év múlva a „Szabad Egyház"). Lényegében ugyanazon úton haladnak, melyen haladt eddig a hivatalos egyház, így részletes ismertetésüket mellőzhetjük. Annál érdekesebb maga a fejlődés, melyet az egyház szelleme tesz a következő időkben egészen a mult század közepéig. Nem lehet mondani, hogy az egyház bármit is engedett volna orthodoxiájából és formalizmusából, hogy egy percre is elismerte volna a szabad kutatás és vizsgálódás jogait, de bizonyos az, hogy csak ezen az úton helyezkedett vissza arra az alapra, melyet confessziójában és kátéiban megvetett. Hiszen láttuk, hogy azok egyáltalában nem tartalmazzák a sanctiót ahoz a magaviselethez, melyet az egyház mutat a politikai zavarok e nehéz korában. Ez időtől kezdve az egyház ezek alapjára helyezkedik. Ennek következménye az, hogy erősebben sürgeti a symbolikus könyvek elfogadását és aláírását. A presbyteriumokat sürgetik a censura végrehajtására (1707. act. VII.); a szószékbe csak azt eresztik föl, aki aláirt a confessziónak (1704. XII.); megtiltatik, „véleményt mondani a konfesszió artikulusairól, hacsak nem egyezőt avval" (1710. act. XII.); eltiltja újítások behozatalát (1707. act. XV.); ezt és a confessziónak való aláírást az ordináció előtti kérdésekbe fölveszik (1711. act. X.). Akik akár az egyházból kiléptek, akár más egyházhoz tartoznak (különösen pápisták) szigorú rendszabállyal fosztatnak meg szabadságuktól, mert a kor dogmatikája úgy értelmezi a keresztyén szabadságot, hogy erre csak azok méltók, kik aláírták a konfessziót, mert természetesen csak azok az igazi keresztyének. A szakadárok ellen azért intik a papokat, a népet és a presbyteriumok büntető ítéletét hivják föl fejükre (1704. act. XVIII.; 1708. act. VIII.), a katholikusok emancipációjáró 15*

220

If

j.

Imre

Lajos.

van ugyan szó, de állandóan protestál ellene az egyház s fölhívja a népet a tőlük való óvakodásra. (1708. IX; 1714. XI; 1719. IV. stb.). Már ez a nagy buzgóság, melyet az egységes hit fentartása közül kifejtenek, sejteti, hogy baj van. Hiszen a protesterek idejében nem volt szükség ilyen törvényekre. Most bizonyosan megszakadt az egység, a világ ós sátán csábítgatni kezdik az örök élet gyermekeit, az egyház tehát minden befolyását latba veti a tévelygések ellen. És csakugyan. Mihelyt az egyház nyugodt fejlődéséhez kezd, azonnal föllépnek az eretnekségek és egymást éri a sok vizsgálat. Nincs itt hely fölsorolni őket egytől egyig, de röviden megemlíthetjük, hogy bizony a legtöbb közülök a német és francia fölvilágosodás és deizmus eszméit akarta propagálni. A kálvinizmus legszigorúbb dogmáit kezdették ki ós az inkriminált eretnekségek között találjuk a következőket: A megváltás egyetemes; a hit lényege a bizalom; a teljes szentség nem szükséges az üdvösséghez (azaz: érezheti magát az üdvösség birtokában az ember földi életében is); a büntetéstől való félelem és a jutalom reménye nem igazi motívumai a hivő engedelmességének; a hivő ember nincs a törvény alatt. (Marrow of modern Divinity. Eltiltották 1720.) Azután Simpson glasgowi tanár állítja, hogy a pogányok Krisztus előtt is jutottak valami halvány ismeretére Istennek, s hogy a gyermekek, kik kereszteletlenül halnak el, nem jutnak kárhozatra. A zsinat 1717. kimondja, hogy a kereszteletlenül elhaltak elkárhoznak, s a biblia (nem is Krisztus!) nélkül nincs üdvösség. Simpsont még egyszer, most már arianizmussal, meggyanúsítják, de okul annyit az előbbi példából, hogy kétségbeesetten tagad, azonban hiába, irgalom nélkül felfüggesztik. Hasonló eszközt használ Leechmann professzor kit az imádság ügyében mondott véleményéért vettek vizsgálat alá, s ennek van is haszna a védekezésből, mert fölmentik 1 ). A kor szellemének egyik igen hű kifejezése az az esemény, amit „Cambuslangi ébredés" néven ismer az egyháztörténet. Eredete homályos, csak ott terelődött rá a közfigyelem, mikor már az egész környék vallásos rajongásban égett. Érdekes lenne hosszabban ismertetni a történteket, de itt csak röviden annyit, hogy az egész egy egyszerű, s korlátolt pap (M'Culloch) kezdeményezésére törtónt, aki Ésa. 53 : 1 versét *) Hogy ez a mentegetőzés milyen általános volt, mutatja a James Ramsay esete, kit szintén vád alá fogtak valami szerencsétlen nyilatkozatáért. Az igen gyönge theologus és félénk Ramsay néhány fiatal papot kért meg, hogy csináljanak neki egy hitvallást, mit ott felolvasson. De alig végezte el a fölolvasást, minden oldalról fölhangzott a rettenetes kiáltás: „heresis, heresis!" Ramsay, ki nem vágyott a martirkoszorúra, a legnagyobb nyugalommal tette le az irást, kijelentvén: „ha heresis, akkor visszavonom!"

A sl<ót vallásos nevelés története a reformáció óta.

221

idézvén beszédében „fölkiáltott, mint aki nagy fájdalomban van". Ettől kezdve rettenetes görcsök, nyavalyatörések, vérzések lepték meg a gyülekezetet és ég és pokol megnyílt a szemeik előtt. Kedvezett a dolognak, hogy Whitefield ép ekkortájban jött át Skóciába és azonnal a csoda helyére sietett ott prédikálni és úrvacsorát osztani. Legkülönösebb a dologban az, mely egyúttal kóros jelenség voltát is mutatja, hogy öt hónap múlva, amily hirtelen jött, úgy elment az egész; a nép visszatért rendes munkájához szó sem esett a dologról többé. Megjegyzendő, hogy mig a szakadárok Whitefield által elidegeníttetve ellene nyilatkoznak az esetnek, a hivatalos egyház egyáltalában nem nyilvánít véleményt fölötte. A minduntalan előforduló kisebb-nagyobb eretnekségek között még csak egy nevezetesebb van a Campbell Macleod-é, kinek vallásos felfogása a következő : Istenből a természeti világ csak hatalmát tükrözi vissza. Igazi lényegét Jézus jelentette ki. Ha nézzük a Jézus életét, látjuk, hogy az egész élete és főképen halála hozzánk való szeretetének bizonyítéka. Mivel pedig ez a legfölségesebb, mit el tudunk képzelni ezért mondjuk, hogy Jézusban Isten jelent meg, benne az ő arcát, lényegét szemléljük, mely eszerint a szeretet. Ez a szeretet irántunk emberek iránt először arra bír, hogy le igyekezzünk küzdeni bűneinket s így a szeretetre méltók legyünk, másodszor bizalommal tölt el, hogy e törekvésünk nem hiábavaló, inert amennyiben mi nem tudnánk teljesen leküzdeni, Isten végtelen szeretete elfedezi azokat. Természetesen Campbellt letették, mert akkor mindent szabad volt hirdetni, csak azt nem, hogy Isten szereti az embert. És mikor idáig eljutottunk, már ideje rámutatni, hogy az ilyen heresisek mind gyakoribbak voltak, s már nem is állottak egészen védtelenül a zsinatokon. Az egyik („moderate") egyházi párt magában egyesité azokat a férfiakat, kik a szabadelvűség még alig-alig emelkedő kis zászlója alá sorakoztak. Nemsokára eljön az alkalom, hogy ezt a zászlót magasabban is lobogtassák, habár nem is a győzelem, de legalább az észrevétetés reménységével. Már az előbbiekből — melyekben nem az egyházi tan e korbeli történetét, csakis a szellemi főbb mozgalmakat volt szándékunk vázolni, — kitűnik két dolog: 1. már maga a heresisek fölmerülése arra mutat, hogy a gondolkozásra jogot igényel magának a tudós, ha ez a jog ellentétbe hozza is az egyház hitével; 2. a gondolatok azonban, melyek fölmerülnek bár határozott szabadelvűsóget árulnak el még ki nem forrottak és ami fő, egyházi gyakorlati reformok alakjában nem mernek föllépni. A következő félszázad, vagy 60 év, ezt hozza meg. A „mérsékelt párt" folyton nő, s activ föllépésre határozza el magát, mikor Robertson a párt feje egyházi elnökségre

222

Ifj. Imre Lajos.

jut. Az első kérdés, mit fölvet, hogy azokat, kik nem egyeznek meg mindenben aWestminsteri Confesszióval, ne kötelezzék ennek aláírására. Az indítvány leszavaztatott ugyan, de figyelemreméltó módon avval az indokolással, hogy „kell lenni valaminek, melyben az egyház tanát kifejezi", mely nyilván mutatja, hogy aconfesszió már nagyon sokat vesztett tekintélyéből. A másik kérdés sem megy keresztül ebben az első esetben, de nem is csoda, mikor olyan dolgot bolygatott meg, ami gyökerében érinti az egyház alkotmányát. A kérdés a katholikusok emancipációja volt és fölvettetett 1776-ban. Hosszú és kegyetlen harc után, a főllázított nép folytonos zavargása, a zsinat átkozódása és protestációja (1779. act. VII). dacára is a hőslelkű Robertson kieszközli ezt, s a parlament törvény be is iktatja 1779. év végén. Óriási jelentőségű volt ez a törvény Skóciára sőt az egész brit királyságra nézve, világosan mutatván, hogy a dogmatizmus és orthodoxia korlátai, ha ebben az egyetlenegy kérdésben is és csak egy pillanatra, de áttörettek. Ε hatalmas, inkább belsőleg, mint külsőleg erőteljes mozgalomnak vezetői, akkor az egyház legkiválóbb emberei lerakták az alapot és biztosították azt a reneszánszot, mely azonban, sajnos, csak ötven évvel később kezdődhetett meg, fölmerülvén épen ekkor a skót egyház régi átka, az egyházkormányzati háborúság. Evvel már nekünk semi dolgunk, csak annak a konstatálása, hogy ezen idő alatt a régi szellem nyomult megint előtérbe. A skótoknak megvan az a szerencsétlen tulajdonságuk, hogy egyházkormányzati, vagy még jelentéktelenebb (itt a patronusí jog és lelkészválasztás) kérdéseket dogmatikai kérdésekké tesznek, s a szerint átkoznak el vagy áldanak, bocsátnak be a mennyországba, vagy zárnak ki onnan embereket, amint hozzájuk csatlakoznak, vagy nem. Azt pedig tudjuk, hogy ha egyházkormányzati kérdéseket el is lehetne higgadtan intézni, hittani kérdéseket sohasem lehet, ennélfogva ők is ökölre mentek ezen. Minden liberalizmus, minden szeretet, minden vallás belefuladt a patronátus, majd később az állam és egyház viszonyának kérdésébe. Mikor pedig ennek egy szakadással vége lett, (1843-ban) az egész egyház ott volt, ahol azelőtt, sivár, kietlen orthodoxiában, most még fanatizmus hiján is, minden dogmájukat, egész vallásos világnézetüket ebbe a két jelszóba foglalván össze; szabad egyház — állain egyház. A nép pedig, melyet az egyház vezetői hűségesen hurcoltak magukkal ennek a vitának minden zavarába, még szegényebb volt, mint valaha, mert vallás, erkölcs, egyszóval élet helyett kapott két jelszót, melyek közül választania kellett, és e választás döntött igazhitűsége vagy pogánysága fölött. Ebben a szomorú, sivár helyzetben találta az egyházat a reneszánsz, mely lassú előkészítés folytán 1860-as években teremtette azt ujjá.

A sl<ót vallásos nevelés története a reformáció óta.

223

Foglaljuk össze most e korszak vallásos kultürkincsének alapvonásait a következőkben: a kort általában a dogmatizmus korának nevezhetjük; a vallástanítás tárgya még mindig a hittételek és nem vallásos élet. A fanatizmus, mely a korszak elején predominál, később megszűnik, de csakis az egyház tudósainál ad helyet szabadabb szellemnek, a nép maradván régi felfogása mellett, mely orthodox és dogmatikus amellett, hogy határozott judaista. A vallásos nevelés módszeréről: a nevelés támpontjáúl igen helyesen van elismerve a család\ úgy, hogy az egyházi hatásokat is — bizonyos körig — a család közvetíti. Magának az egyháznak nevelése rigorisztikus, nem keresztyéni, amellett, hogy szigorú erkölcsiséget biztosít, ezt zsidó indokolással teszi. Bár nagy súly esik a tanítás oldalára, még sem annyi, mint ezt a múlt korszakban láttuk. III.

Vallásos

nevelés

a

jelenkorban.

Ez a kor határozottan óriási változást mutat a mult korszakhoz képest. Ε változást két ok készítette elő. Az egyik, külső ok volt a megnövekedő angol befolyás, mely politikai és társadalmi kérdésekben egyformán érezteti a hatását. Az angol egyház ép különös középútat követő hittanánál fogva, sohasem volt dogmatikus egyház. Ennek megvolt a maga rossz oldala, mert (eltekintve természeti tulajdonságoktól) mindenütt azt látjuk, hogy a filozofáló gondolkozás a vallásos elmélkedésből indul ki, épúgy, mint ahogy a biblia volt minden tudománynak első tútora, onnan meríti a nép minden tudományát. Megvolt azonban a haszna is, mert a gondolkozás történetében eljön az idő, mikor szükségkép bekövetkezik a dogmáktól való különbség, s az egyház, mely a dogmákhoz ragaszkodik, vaskézzel szőrit vissza minden ilyen véleményt. Ez a vaskéz, hiányzott az anglikán egyházban, vele járt, hogy vallási üldözésben a tudomány ott nem is részesült, vagy legalább is elenyésző csekély mértékben. Ez a szabadabb levegő csak jó hatást gyakorolt Skócia orthodoxiájára. Legvilágosabban észlelhető ez ott, mikor a Leeféle kultuszreform ügyben a nép minden rétege Lee mellé áll úgy, hogy a zsinat engedni kénytelen velük szemben. A második előkészítő ok maga a skót egyház schismája volt. Ép az, hogy az egyházpolitikai kérdéseket hittani kérdésekké szélesítették ki, az, hogy mindenki tudta, hogy itt a kérdés fölött két ellenkező szellem áll szemben egymással, kényszerítette a legegyszerűbb embert is, hogy az alternatívát maga fontolja meg ós saját szelleme szerint csatlakozzék egyikhez, vagy a másikhoz. A világnézetbeli különbségek

224

Ifj. Imre

Lajos.

ugyan, mint előbb mondtuk, tulajdonkép egyházjogi különbségek voltak, de a kiélezésnek megvolt az a hatása, hogy mindenki személyesen foglalkozni kezdett az üggyel, mely előtte volt. A változás ezek folytán a következő : az angol szabadabb szellem elterjedt a nép között, lassan, de folytonosan, s aszerint, a mint a régi orthodoxus emberek cserélődtek ki a népből fölkerültekkel az egyházban, vagy azon kivül, hódított ott is tért az a szellem. Az egyház tehát, amint az első reformáció alkalmával úgy a második és a harmadik reformációban a népből ujait meg. Míg a liberalizmus előbb nem képes hódítást tenni, mint rámutattunk azért, mert csak egyes emberek és nem a nép maga liberális, az u j szellem áttöri a régi korlátokat. Mindamellett meg kell jegyezni egy dolgot, mely a Skót egyház fejlődése folyamán mindig észrevehető. Állandóan egy bizonyos kooperáció áll fent a nép és a vezetők között. A reformációkor a nép eljutott odáig, hogy letörte a katholicismust, némely protestáns eszméket átvett, de ez nem volt elég. Kellett Knox, Craig, Melville, hogy ezt tovább fejlesszék ós egész következetesen keresztülvigyék. így van most is. A nép elkészült a szabadabb szellem határaira, nem állott ellene neki, eltűrte a művészetet a kultuszban, merészebb nyilatkozatokat dogmatikai kérdésekben, s most a vezetőkön van a sor, hogy ne álljanak meg itt, hanem emeljék föl a népet a keresztyén, vallásos szabadságnak igazi protestáns színvonalára. Erre látunk is határozott, de még igen gyér törekvéseket. A szellem ilyen megváltozásával megváltozik a vallásos nevelés is, habár nem teljesen és úgy mint kellene. 1. Az előbbi két korszaknak az volt a különös jellemvonása, hogy az egyház központi helyet foglalt el a nevelés folyamán, az államot teljesen fölolvasztván magában, a családot ugyan nem, de teljesen meghatározván annak szellemét. A hatalmas tevékenység, mely e reformációval az egyházban társadalmi téren megkezdődött, avval járt, hogy az államot és a családot e másik két sociális kategóriát bizonyos mórtékig ki kellett eresztenie kezei alól. Az állam teljesen elvált az egyház szellemi uralmától, a család részben. Ennek következménye volt a családra nézve az, hogy a család vallásos nevelése egyéni és változatos lett. A családi istentiszteletek hűségesen megtartatnak ugyan legtöbb háznál, de már nincs az egyház törvényhozó hatalma alatt, csak a lelkipásztor jóakaratú figyelmeztetését és nem ekklézsiakövetést eredményez elhanyagolásuk. Ez az egyéni és változatos nevelés megszüntette azt az egyformaságot, mellyel az egyház souverain hatalma ölte ki az egyéni sajátságokat. így történik, hogy épen a család utján kezd kihalni a régi szüklátkörű dogmatizinus, és ad helyet egy világnézetnek, mely nem

A sl<ót vallásos nevelés története a reformáció óta.

225

tagadhatólag orthodoxus ugyan még, de ez orthodoxia csak tradíció és nem jár avval, hogy élők ós holtak fölött elkárhoztató Ítéletet vonjon arra, aki más véleménnyel van. A családi nevelés egy igen fontos indulatra alapíttatik: a szeretetre. Ott megtanulja a gyermek tisztelni a mások meggyőződését és megérteni azt, hogy a saját egyházához való törhetetlen ragaszkodás (mely a gyülekezeti istentiszteletek szorgalmas látogatásával éretik el) nem követeli meg a gyűlöletet más felekezetek iránt, sőt szeretetet parancsol mindenkivel szemben. Őszinte örömmel konstatálhatjuk a keresztyón szellem e fölóledését a skót családokban. Lehet, sőt bizonyos, hogy a diadalra alig fog jutni rövid idő alatt, de minden megtett lépése út egy biztos diadal felé. Mert ami véleményünk az, hogy a skót családi nevelés nem akkor volt legkeresztyénibb, mikor legjobbban ragaszkodott a dogmákhoz, s mikor csaknem teljesen kimerült a káté és konfesszió otthoni betaníttatásában, mert lebet valaki buzgó hívője a dogmának és káténak anélkül, hogy jó keresztyén lenne lélekben; de legkeresztyénibb akkor lesz, ha rá tud nevelni egy benső, nemes szeretettől eltelt és szabad keresztyén személyiségre, ós akkor be fog telni mindaz, amit a régiek kátékérdezéssel ós disciplinával el akartak érni; mert nem ez az ú t : a dogmáktól a keresztyénsóghez, hanem fordítva : a keresztyénségről a dogmákhoz. Akkor könnyen fog menni a vallástanítás, mert a dogmák vallásos tartalma, ha alakja nem is, világossá lesz e keresztyén személyiség lelkében, a megértő és munkás szeretet által, melyről Jézus is azt mondja: „ez a törvény és a próféták/" 2. Ami az egyháznak híveire gyakorolt hatását illeti, két motívumot kell figyelembe vennünk: 1. az egyháztagok részéről, ők távolabb érzik magukat az egyháztól, mint régebben. Ujabb eszmék jönnek fölszinre, különösen az utolsó félszáz évben végig zúg Anglián a kor minden divatos jelszava, kezdve az egyházi socializmustól a materalizmus agnosticismusáig. Még abban az esetben is, ha tényleg közel állnának az egyházhoz (mint legtöbb helyen ez is az eset), az egyház úgysem fordíthatna elég gondot régi befolyásának megőrzésére, hogy megakadályozza a „terjeszkedő atheismus"-t, s kevesbítse azok számát „akik egyáltalában nem tartoznak egyházhoz". 2. az egyháznak a maga szempontjából sokkal intenzivebb munkát kell kifejteni. Miért ? Mert ezelőtt elég volt, ha az igaz egyház ós hitetlen pápizmus, vagy odahajló episcopalizmus között vonja meg és feni élesre a különbséget. Most van három egyház, melyek tanban (nagyjából), kormányzatban, kulturban megegyeznek, csak némely jelentéktelen, de szembeszökő kérdésben térnek el. Most tehát az egyház kénytelen annyira kiélezni e különbséget, hogy a

226

I f j . Imre Lajos.

felekezeti és egyházi öntudatot ilyen messzemenőleg biztosítsa. Az első pont a mai egyházi nevelés formai, a második: tartalmi elvét határozza meg. Itt e pont keretében az egyik, a következőben a másik jön vizsgálat alá. Az 1872-iki „Education Act" mindenféle oktatást kivett az egyház kezéből. Magániskolákat tarthat fent, de csakis állami protektorátussal és még néhány helyen szerződésszerűleg biztosíthatta a vallástanítást pár heti órán, de ez elenyésző. Ennek következtében az egyháznak néznie kellett más eszköz után, mellyel gyermekei nevelését végrehajthatja, így vezette be a már régen meglevő, de most uj szervezetet kapott vasárnapi iskolát. Erre vonatkozólag jegyezzük meg a következőket: a vasárnapi iskola az egyház vallástanítói functióját egyedül végzi egy bizonyos korban, ezért nem műkedvelői institúció, melyben otthon idejüket megunt, és bizonyos vallásos többlettel rendelkező hölgyek ezt a pluszt magukból kiadják, hanem lelkiismeretes, előkészülettel ellátott, obligatorikus intézmény. A kötelezés ugyan törvénybe iktatva nincs, de a lelkipásztorok által szigorúan ellenőriztetik. Tanítási anyaga pontosan meg van állapítva, egységesítését egy zsinati bizottság ellenőrzi. Ez a tananyag, bizonyos bibliai hely elolvasása, magyarázata, bibliai citátum megtanulása, azután következik a „kis káté" egyes, párhuzamosan fölhagyott kérdéseinek számonkérése. Evvel azonban a nevelésnek nincs vége. A vasárnapi iskolából kikerülteket különféle egyesületek jobban mondva ez egyesületek által az egyház veszi munkába, vagy a „Boy's brigádé" vagy a „céhek" különböző (Women's Guild, Men's Guild) faja. Mindezekben intézményes és szervezett nevelés történik. Sőt bizonyos értelemben ez folytatódik azokban a társadalmi, jótékonysági, közművelődési egyesületekben, melyeket ismét csak az egyház tart fent és vezet. Az egyház ilyen tevékenységei még folytonosan fejlődőben vannak, ezért nem is lehet mindent elsorolni, hiszen számtalan különféle gyűlés, összejövetel, felolvasás van, melyeknek célja, hogy ne csak a hivő érezze az egyház folytonos befolyását, szellemét, hanem az egyház se veszítsen el egy igen fontos erőforrást azáltal, hogy tagjainak véleményért, javaslatait meg sem hallgatja. A „fellowship meeting"-eknek, hol a hallgatóság tagjai mind hozzá szólhatnak a fölvetett egyházi kérdéshez, ezért van nagy jövőjük ott, mert a papot nemcsak bibliamagyarázní hallják, de komoly és elvi kérdésekről is hallhatják véle ményét, viszont a lelkipásztor is kitudhatja hivei fölfogását. Mindezekben két alapgondolatot látunk kiemelkedni: 1. e kornak kezdetével eltűnik az egyház disciplináris hatalma, sőt jogi befolyásának nagy része is. 2. a mód, melyet az egyház ennek pótlására választ az, hogy tagjait sociális uton vonja magához közelebb.

A sl<ót vallásos nevelés története a reformáció óta.

227

3. És itt még egy dolog van hátra, hogy beszámoljunk arról a szellemről, melyben a vallásos nevelés megy. Legérdekesebb tanúságot szolgáltatja e célra az a tudósítás, mely az első „Egyházi Értekezlet" közgyűléséről (1899.) számol be. Egyik tárgy volt „Az egyház ós kötelességei az ifjúság körül." Az első felolvasó J. Crawford volt, ki a következőket mondja. Megfigyeli, hogy az iskola úgy ott, mint a kontinensen egyházellenes, vagy legalább is independens törekvést mutat. Az egyház sectarius megoszlásának tulajdonítja, hogy az 1894-iki jelentésben, melyet a „Royal Commission, on Secondary Education" (középiskola) adott ki, a vallástanítás meg sem említtetik. A vallástanítás (education) célját így határozza meg: „előkészítni a gyermeket, aki már az egyház tagja, az abba való beletaglalódásra élő és hűséges hit által". Két mozzanatot talál, melyek döntőleg határozzák meg azt, egy igazi (genuin) vallásos reneszánsz, („de nem modern hysterikus utánzat"), milyen volt Luther, a pietizmus, a jezsuitizmus. A másik ilyen a paedagogia elméletének fölujulása, hol Herbart leverte a deista irányú Pestallozzit. Hangoztatja, hogy a születéstől adott dispositiót kell feloldani (unfold) és ezt ő „a lélek megváltásáénak nevezi. Végre kiemeli, hogy a vasárnapi iskolák a lelkipásztor kezébe adassanak, s kevesebb geográfiát és történetet, s több vallást adjanak. — Világos, hogy Crawford alapelveiben helyesen határozza meg a szellemet, melyben a vallásos nevelés történjék. (A paedagogiáról mondott véleménye fölött lehet vitatkozni, ez azonban nem tartozik ide). Jobban kifejezi ezt Sir J. N. Cuthbertson, mikor kiemeli, hogy a gyermek természettől vallásos, tehát a vallástanításnak alapjai vannak. Mr. Colin G. Macrae négy pontban látja a vallásos nevelés feladatát: 1. a gyermekek adequate ismerete az írás történeti tényeiről; 2. a ker. tan generális tételei; 3. keresztyenekhez illő magaviselet alapjai ; 4. könyvnélkül megtanulandók az írás egyes részei. Hangoztatja, hogy a jellem kiformálódása (melyet ő körülbelől az elsorolt négy tételről vár) a rendes iskolában nem érhető el anyira. Rev. John Smith abban a véleményben van, hogy a jelen vallástanítás túlságosan pragmatikus és elveszti a gyermek lelkét. Ellenszerül a biblia fokozottabb magyarázatát, olvastatását ajánlja, ettől várván, hogy fölkelti a kötelességérzetet, alázatosságot, szeretetet, lelkesít a tökéletesség fele haladni, miket ő a vallásos nevelés cóljáúl ismer föl. Rev. Prof. Robertson az ószövetség használatát hangoztatja, azt a régi kort rajzolván példaképen, mikor „az emberek avval űzték el álmatlan éjeik hosszúságát, hogy a Dávid zsoltárait ismételgették órahosszat," és fél, hogy ez a nemzedék már elmúlt. (Magunk részéről egyáltalában nem tartjuk ez eljárást követendő példának.)

228

I f j . Imre Lajos.

Összefoglalva a mondottakat, azt találjuk, hogy az említett férfiak mind abban találják a vallásos nevelés célját, hogy az egyház, mint a vallásos kulturkincs hivatott hordozója átéléssé magát a gyermekekkel, azaz ezt a kulturkincset személyes, benső tulajdonná tegye és ezáltal egy bizonyos nemesebb jellemet alakítson. Ami mármost ennek a módszerét illeti, két dolog jön tekintetbe: a gyermek egyénisége, disposítiója, és a vallásos élettartalom, mit adnunk kell. Az előbbit vajmi kevéssé hallottuk hangsúlyozni, kivéve az egy Cuthbertsont, de ez sem mondta meg mit ért alatta és miben látja ez alapokat Az utóbbiról annál bővebben a d j a elő mindenik a maga véleményét, bár ami az egész dologban legfontosabb volna, egy kész tervezettel egyik sem áll elő. A Maccrae által fölsorolt négy pont oda megy ki, hogy tanítni kell bibliai történetet, hittant, erkölcstant ós végre be kell tanítni bizonyos lokusokat. Ez azonban vajmi kevés, mert ötletszerű felsorolásnál egyébnek alig vehető. Ha összevetjük a többiekkel, kik majdnem kivétel nélkül a biblia olvastatását, tanítását hangsúlyozzák, annyira kétségtelenül elég, hogy megállapítsuk belőle azt az ingadozást, melyet a vallásos nevelés módszerének kérdésében a skót egyház ma mutat. A régi dogmatikus nevelésnek egy bizonyos maradványa még nem engedi, hogy teljesen uj útra lépjen, másrészt azonban már határozott emelkedés észlelhető az előbbi hagyományos vallástanítás fölé. Sokkal határozottabb irányt mutat az a nevelés, mit az egyház az egyesületekben végez tagjai között, kik a gyermekkorból már kinőttek. A „céhek"-ben (Guild) nemcsak sociális nevelés, de ennek alapjáúl intellektuális tanítás is van fölállítva. A kézikönyvek („Guild-libray") rövid, compendiumszerű összefoglalásban tartalmaznak vallástörténetet (összehasonlító), bibliai és egyháztörténetet, egyes könyvek magyarázatát a bibliából, egyszóval a vallást és egyházat illető mindenféle tárgyakat. Ezek tervszerűen adatnak elő és bizonyos könnyű vizsga bizonyítványa előnyben részesít, ha vasárnapi iskolában óhajt az illető tanítni, vagy az egyház más ilyen nevelői egyesületében (Boys brigádé stb.) működni akar. A munka itt sokkal világosabb, mint a még sok helyen idegen kézben levő és nem egységesített vasárnapi iskolánál, valamint világos az egész nevelés célja: az egyház maga számára olyan tagokat neveljen, akik az ő vallásos tartalmát teljesen átélve, tevékeny részt vegyenek az egyház építésében. Minden egyesület, kör, bizottság az egyháznak ez egyetemes, nagy célja előmozdítására törekszik, hogy a saját tagjai komoly és buzgó munkája által ujuljon meg. Még egy fontos ágáról kell megemlékeznünk az egyház nevelői munkásságának, s ez a sajtó. A vallásos irodalom

A sl<ót vallásos nevelés története a reformáció óta.

229

az utóbbi félszázad alatt óriási mérvet öltött az egész egyesült királyságban. Erre a nagy munkálkodásra ösztönszerűleg az vezette rá az egyházat, hogy terjedni kezdtek az ujabb socialistikus ós materialista filozófiának eszméi ép a sajtó útján. Az ujraéledett egyháznak első dolga volt, hogy ezt visszaszorítsa. Ε buzgalmában azonban tovább ment a kelletténél, mert tudományos színezetű könyveket is akart „termelni", hogy azokkal a tudományos eszmék („sceptikus filozófia") terjedését meggátolja. Sajnos azonban, nem voltak, még most sincsenek olyan emberei, akik mással, mint a dogmák és közfelfogás régi, de már kicsorbult fegyverével menjenek neki Spencernek, Haeckelnek, vagy más ilyen „destruktiv" filozófusnak. A tudomány ilyen dogmatikus, haszon szempontjából való értékelése igen kedves ós kétségtelen hogy másik módszerével együtt, mely nem más, mint a tudományos jelszavak eltulajdonítása és fölhasználása (Drummond : Natural law), igen sikeresen működik mindenütt, ahol arról van szó, hogy valaki kétségeit oszlassa el a biblia egyik vagy másik helye felől. Emellett megbecsülhetetlen szolgálatot tesznek a kisebb-nagyobb, de egytől egyig vallásos motívumokkal ellátott ifjúsági regények, elbeszélések. Ami tehát a jelenkori vallásos nevelést illeti Skóciában a következő képet nyertük róla: 1. a vallásos szellem, mely az oktatás alapját képezi, nyíltabb, a dogmákhoz ragaszkodik ugyan, s nem tagadható benne egy bizonyos tradicionalizmus, de közelebb áll az igazi keresztyén vallásos szellemhez, mint valaha. A dogmák még most is nagy tekintélyben állanak, jelentőségük nem is fog megtagadtatni Skóciában sohasem, ha a nép jelleméből következtetni lehet. De a vallás szempontjából ez teljesen közönbös, akár orthodoxus valaki, akár liberális. A vallásos nevelés szempontjából mindennél nagyobb, sőt egyedüli jelentőségű azonban, ha el tudjuk érni azt, hogy az emberek épolyan szemmel néznek arra, aki másként vélekedik a vallás kérdéseiről, mint arra, aki egy meggyőződésen van velük. Mert olyan idő sohasem lesz a földön, mikor mindenki liberális, vagy mindenki orthodox legyen és nem is ez az ideálja sem a keresztyénségének, sem a vallásnak, s ameddig az orthodox részről épúgy mint a szabadelvűek táborából anathemát kiáltanak át a másik részre, addig még igen messze vagyunk a keresztyénség eszméjétől. Sokkal mélyebben, egy világnézet, egy természettől adott dispositió mélyeiben rejlenek a liberalizmus és orthodoxia kérdésének nehézségei. Ha azonban mindakét fél megtanulja tisztelni egymásban a meggyőződést, méltányolni a különbségeket, akkor mondhatjuk, hogy közel vagyunk a célhoz. — 2. Ami a nevelés módszerét illeti, a skót egyház határozottan jó irányban halad. Az egyháznak

230

Ifj. I m r e Lajos.

első kötelessége, hogy a maga erkölcsi és vallásos értékeit tagjaiban munkává változtassa át. Az egyház keletkezése óta már igen sok hivatást töltött be, volt tudományos intézmény, biró, gazdasági institúció a racionalizmus, inquisitor az orthodoxia, misszionáriusképző a pietizmus korában, ma hol szakszervezetet akarnak csinálni belőle, hol meg azt akarják, hogy elpusztuljon, de mindebben igazi hivatását meg nem kapta. Az egyház nevelői intézmény ós célja, hogy az a szeretetközösség, mely tagjait összefűzi, munkaközösséggé változzék át a sociális téren. Lehet, hogy az idő már kevés teret hagyott, ahol e munkáját végrehajtsa, de amit hagyott, meg kell ragadnia ott, ahol lehet. A munkára pedig elő kell készíteni tagjait gyermekségüktől kezdve. Az iskolából ide s tova ki kell vonulnunk. Jaj nekünk, ha nem gondoskodunk róla, hogy szellemi kötelékekkel vonjuk magunkhoz a tagjainkat. Az inkvizíció, eretnekítós kora lejárt, még Skóciában is, ez nem fogja többé a kezünk alatt tartani az embereket, s talán jobb is így. Talán kegyesebb lesz hozzánk a sorsunk fölött itélő jövő nemzedék. *

*

*

Elmondtuk azt is, amit befejezéseül szántunk e vázlatos dolgozatnak. A skót egyház történetében voltak sötét idők, de kétségtelen, hogy ma a haladás biztos jeleit tünteti föl. Helyzete igaz, más, talán könnyebb, mint a mienk, de a helyzetet megértette, előnyeit kihasználja, hátrányai ellen védekezni kész. A feladatot, mely előtte van, fölismerte és tudja, hogy mivöl sokat aludt a múltban, sokat kell dolgoznia a jövőben. Hát mi, kik nem telünk be ősi multunk emlegetésével, kik még most is főórvül használjuk hibáink védelmére az üldözéseket és evvel még jobban mélyítjük a szakadékot, vagyunk-e annyira, hogy látnók a feladatot legalább, mely előttünk van és ha a jelen bizonytalan, nehéz, gondoskodnánk róla, hogy biztosítsuk — a jövőt?! I f j . Imre

Lajos.

Lapszemle. Zeitschrift Urchristentums.

für die neutest. Wissenschaft und die Kunde des D. Erwin Preuschen. Glessen 1911. Harnack-Heft.

Ebben az évben az egész protestáns theol. világ megünnepelte a kiváló tudósnak, az ó'skeresztyénség legalaposabb ismerőjének, Harnack Adolf berlini egyetemi tanárnak 60. születésnapját. Jelen tartalmas füzet is neki van ajánlva, benne a következő német nyelvű értekezések olvashatók: Die täglichen Gebetsstunden im Judentum 0. Holtamann in Glessen. A zsidók

und

Urchristentum.

régi szokás szerint háromszor imádkoztak napjában s a rendes imádság mindháromszor a Schmone Esre volt. A „Schma"-nak mint hitvallásnak a szokásos imádságtól függetlenül való elmondása reggel és este Philo tanúskodása alapján a 40-es évek előtt még ismeretlen volt az alexandriai zsidók előtt, szokássá Palaestinában vált a 30—50 évek között, amint Josephusból megállapítható s innen terjedt el lassan a diasporában is. A Mischna idejében ez a hitvallás imádsággal is bővült. Holtzmann Drewssel tartva s a Schürerrel ellentétben az imádkozás időpontját nem reggelre, délutánra és estére teszi, hanem a reggeli áldozat, a déli áldozati munka megkezdésének s az estvóli áldozatnak idejére. A zsidó szokásnak megfelelően a keresztyének is háromszor imádkoztak, még pedig Tertullian és a Szentírás tanúbizonysága szerint 3, 6 és 9 órakor, vagyis a mi időszámításunkban reggel 9, délben 12 és délután 3 órakor. Harnack azt véli, hogy mindháromszor a Miatyánkot mondották el, Holtzmann azonban kimutatja, hogy a reggeli és esti imádság nem lehetett a Miatyánk. Ugyancsak Tertullian szerint a keresztyének is mondottak naponként valamely hitvallást függetlenül a rendes imádságoktól. A jeruzsálemi templom elpusztulása után a zsidók imádkozási ideje megváltozott, a keresztyének azonban megmaradtak a 3—6—9, azaz 9—12 és d. u. 3 órai idő mellett. Die Oden Salomes. Von S. Α. Fries in Stockholm. Az angol Harris által nem rég feltalált „Salamon ódái" egymás után szólaltatják meg a legkülönbözőbb szempontból a theologusokat ezen folyóirat hasábjain is. Fries a szerzőség kérdésével foglalkozik s Harnackkal és Spittával polemizálva arra a meggyőződésre jut, hogy e dalok nem zsidó, de ker. montanista talajon keletkeztek Von

232

Lapszemle.

s igazolja azt e körben is ismeretes és az ódákban is előforduló tbeol. fogalmakkal és képzetekkel (az Isten teje, a tökéletes sziiz, a parakletos, a szentháromság tana. az exstatikus prefetismus, a martyromság dicsérete, a böjt és házasság). A dalok valószínű szerzőjének magát Montanust tartja, innen, hogy szerinte e dalok igen értékesek, mert belőlük ismerhető meg igazán a montanismus lényege. Harnackkal szemben, aki szerint e dalok keresztyén kezek által interportálva vannak, Fries azok eredetiségét vitatja nagy ügyességgel és sok sikerrel. Die Dauer der öffentlichen Wirksamkeit Evangelisten. Von Lic. Dr. Hans Windisch

Jesu nach den vier in Leipzig. Cikkíró

sorra veszi az evangéliumokat s vizsgálja bennük Jézus működésének időtartamát s a következő eredményekre jut. Mk. alapján Jézus nyilvános működésének időtartama 18 hőt, 47 2 hónap. Igy azonban a felvenni szokott egy év sehogysem jöhet ki, azért talán az időközök lehettek hosszabbak, vagy pedig Jézus többször ismételte volna beszédeit és tanait (?) Mk. csak a typikusokat gyűjtötte össze a nép szájáról s amikor a rendelkezésre álló anyag együtt volt, ugy amint tudta, egy egyöntetű képet alkotott belőle, igy azonban az időhatároknak természetszerűleg bizonytalanoknak kellett lenniök. Mt.-nál Jézus működésének időtartama 5 hónap, az 6 chronologiája azonban még ingadozóbb mint Mk.-é, fixpont ő nála az aratási idő megemlítése és a templomadóról szóló elbeszélése, de a pascha idejével való együttes számításban az adatok is megbízhatatlanok, mivel nem a maguk helyén vannak az események sorozatába beállítva. Lkcs.-nál Jézus nyilvános működésének időtartama 6V2 hónap. Ami az aratási idő elhelyezését illeti, Lkcs. jár legközelebb az igazsághoz, amennyiben mig Mk. 3, Mt. 2—3, addig Lkcs. 5 hónapra teszi a végkifej lés előtt, másrészt azonban az utazási sorrend nála sem chronologikus. Sajátságos, hogy a synoptikusok ugy csoportosították a beszédeket s az eseményeket, hogy azok igy beállítva körülbelül egy félév alatt lejátszódhattak volna, holott legalább egy évig kellett tartamok. János evangeliuma a legszéleskörübb, — benne Jézus működése pontosan 2 évig tart — és mégis a leghézagosabb. Jézus működése az ünnepek keretében történik, az ünneptelen időben alig szorítkozik egy-két eseményre, szóval kevesebbet mond el hosszabb időhatárok között mint a synoptikusok, amit tényleg közöl, egymásutánban 2 hónap alatt lejátszódhatott volna. Windisch ez alapon nagy merészséggel hajlandó az 5. és 6. caputot megcserélni, ami magával hozná a 4. és 6. caputban emiitett galileai események összevonását az 5. és 7. caputban foglalt ünnepi tartózkodások egyesítését. Ε hypothesisek kedvéért törli végül a 64-ben jelzett ünnepi dátumot is; igy természetesen Jézus nyilvános működése csupán egy évre terjedne ki, kezdődnék a pascha ünneppel Jerusalemben (?) s végződnék ugyanazzal ugyanott. Windisch vizsgálódásai alapján a következő eredményre jut:

Lapszemle.

233

1. a synoptikusok szerint Jézus nyilvános működése 4—6 hónapra terjed ugyan, de a spatiumok kiterjesztésével bátran tehetó' 12 hónapra. 2. Jánosnál pontosan egy évre lehet rekonstruálni Jézus működését, annyival is inkább, mert 3. Mk. 113, 146, l 3 , 14, Mt. 213, 26g, 18 ; Lkcs. 193i, 2137, 22 n ; Mt. 2337, 39, Lkcs. 1337 szöv. 1942 sk. nem Jézus többszöri jeruzsálemi utazásait, hanem egy huzamosabb ottani idó'zését bizonyítják. (Teljes joggal ép ugy bizonyíthatják az ellenkezőt is!) Végül állást foglal a mellett, hogy János nem ismerte és nem használta a synoptikusokat. Fejtegetése érdekes, a synoptikusokra vonatkozólag kétségkívül megáll, de János evangéliumával oly merészen és minden elfogadható okodatolás nélkül oly erőszakosan bánik, — fejezeteket cserél meg, neki nem tetsző adatokat egyszerűen töröl, esztendők eseményeit egybevonja, — hogy vizsgálódásainak ezen eredményét nem sikerült kísérletnél egyébbnek nem fogadhatjuk el. Μιστηριον und sacramentom in den ersten zwei der Kirche. Von H. von Soden in Steglitz bei Berlin.

Jahrhunderten Α μιστηριον

szó csak a synoptikusokban fordul elő (Jánosnál nem) s ott is csak egyszer Mk. 4 n , Mt. 13 u , Lk. 8 ) 0 . Jézus tanítása a mennyek országáról: μιστηριον, nem részleteiben, hanem magán valójában mint egész. A mennyek országáról szóló ige hirdetésre nézve a μιστηριον ezen Charaktere eschatologikus, a keresztyénség maga is μιστηριον, amennyiben jövendölés tárgya. A jövendölés egyik formája viszont a parabolákban való beszéd. — A páli levelekben 21-szer fordul elő, alapjelentésében I. Kor. 12i sk. s Kol. 22, 4 3 ; mindenütt Krisztusra vonatkozik eschatologikus értelemben. Aki a μνστηριον-ba, be van avatva, azzal nem történhetik semmi változás, ami nincs, nem érti és nem ismeri meg ha eljő, amint meg nem értette az előjeleket sem, az ilyenre nézve halál és halált hoz, ami amarra nézve élet és életet hoz. Ezért a jövendő megismerése valóságos előny és reális erő. A „μιστηριον" valószínűleg zsidó-keresztyén terminus technikus. Az 0. T.-ban gyakran előfordul s különböző titkokat jelent, az apostoli atyáknál igen ritka, háromszor találhatjuk meg Ignatiusnál s egyszer a όιδαχηban, tartalmi jelentése a christologia. Az apologetáknál ugy a ker. mint a pogány „vallást" jelentette, majd gnostikus terminussá válik s jelenti az exoterikust és titkosat az exoterikus s közönségessel, a pneumatikust a psychikussal s a hylozvismussal ellentétben. Amily ritkán fordul elő a μιστηριον a görög egyházi irodalomban, ép oly gyakori a sacramentum az egykori latin irodalomban. Tertulliannál jelenti egyebek között a keresztyénség typusát az ó. T.-ban, a gnostikus mysteriumokat, majd a formulázott hittételt, igy a keresztséget, úrvacsorát s más rítusokat is. A μνστηριον-nak sakramentummal, szentséggel való fordítása az ő révén lett általánossá; jóllehet már előtte a rómaiak is igy fordították s a sacramentumnak ők is bizonyos vallásos jelleget adtak: jelentette a katonai szolgálatra való ünnepélyes lekötelezettséget, Theol. Szaklap. I I . évf.

16

Lapszemle.

234

a katonai esküt, innen a zsoldot is. Ez alapon cikkiró szerint e szó a profán latinságban eredetileg a zálog fogalmát fedi, mely a zálogadó és vevő között kölcsönös kötelezettséget hoz létre. A szentségi képzetek és theoriák tehát nem a μνστηριον és sacramentum szavakhoz fűződnek, hanem a cultus-cselekményekhez, melyek eredetileg egyáltalában nem, később is nem formájuk miatt neveztettek igy. A terminológia a gyakorlathoz csak utólagosan és igen lassan alkalmazkodott. A latin bibliafordítások sem mindig sacramentummal adják vissza a μιστηριον-t, többször a latinizált mysteriummal és arcanummal s mutatják a patristikus latin fejlődés nyomait, amely e két szó definitiojára vezetett s amely Augusztinusnál találóan igy hangzik: mysteria sunt sacramentorum signacula. Die Petrusapokalypse in Strasslurg i. Ε.

und der zweite Petrusbrief.

Von

Friedrich

Ε két irat közötti párhuzam az akhmimi töredék feltalálása után azonnal nyilvánvalóvá lett s különböző nézetekre provokálta a theologusokat. Spitta a párhuzamosnak tartott helyeket vizsgálat alá véve arra az eredményre jut, hogy a levél semmi esetre sem függ az apocalipsistől, ellenkezőleg egyes részek Ap. Pt. 1—7 Π. Pét. 1 ]6 —2 s -ra utalnak s igy Péter második levele öregebb az apocalypsisnél. Spitta

Eine altkirchliche Ephrams. Von D. Erwin

antimarcionitische Schrift unter dem Namen Preuschen. Ε cikkben Preuschen a figyelmet

egy a syr Ephram műveinek 1836-iki velencei kiadásában levő iratokra hivja fel, mely örményre syr fordításból ültethetett át e cimen: „Az evangelium magyarázata, melyet Mar Ephram szerzett, a nagytudományu syr." Ez irat a marcioniták ellen küzdve idézi az Ó. T.-t, különösen pedig Jézus szavait az evangéliumokból, tehát akkor keletkezett, amikor az ev.-ok már készen és hozzáférhetők voltak. A levelek közül csak a páliakat idézi közöttük a héber levelet is. Pál leveleit azonban nem tartja egyenrangúaknak az Ó. T. könyveivel s az ev.-okkal. Minthogy a héber levél eredeti az iratban, kétségkívül délkeleten keletkezett, mivel ott a 2. C-ban eredetinek tartották, mig a nyugat nem ismerte el annak s minthogy a szerző előtt a katholikus egyház fogalma még ismeretlen, az irat valószínűleg a 2. C. végéről való, talán azonos az Eusebius által említett s antiochiai Theophilus által Marcion ellen szerzett iratával. Das Messiastum

Jesu.

Von

Ferdinand

Kattenbusch

in

Halle.

Ha Jézus történileg messiás volt, csakis a prófétákon keresztül lehetett az, sőt ő egyenesen azok alapján „tudta magát" a törvény betöltőjének. Jézus tehát nem „készült" a messiánitásra, nem „határozta el", hogy mint messiás lép fel, hanem kezdettől fogva meg volt győződve megváltói hivatásáról. Reményeiben csalatkozott, mert fellépése csak kevesek előtt volt érthető s mert messiástypusa váratlan volt. Különösen Jesajas és Daniel prófétákra hivatkozott a legszívesebben, az előbbi jövendöléseinek

Lapszemle.

235

valóban meg is felelt, de mikor Dánielből az „ember fia" kifejezést vette magára, az a gondolat, hogy az ember fiának (eredeti értelemben: emberhez hasonló) szenvedni és meghalni kell, ellenkezésbe jutott a prófétával, sőt még azon a téren is, mintha az ember fiának feladata volna a földön, mielőtt a „hatalom, dicsőség és birodalom" birtokába jutna. Jézusnak tehát emberi lélekkel, érzelemmel és akarattal kellett felruháznia a Daniel „ember fiát", hogy a két próféta messiástypusa között az ellentétet elsimítsa. — Jézus messiánitásában bizonyos titokszerűség észlelhető, de nem is jelenhetett meg a messiás másként, mint megfejthetetlen rejtély. Személyének ezen titokszerűségét János ev. igyekezett megrögzíteni, mert enélkül a ker.-ség az idővel keletkező traditiók révén vagy eltávolodott volna messiánitásának gondolatától, vagy a fantázia erejével a groteskig fokozta volna fel azt. Jézus valóban messiásnak tudta magát, mert merte hinni, hogy senki sem ismeri a fiút, hanem csak az Atya, ebben a meggyőződésében hihetett személyének földöntúli, mennyei örök hátterében. Önmagára nézve ő valóban az, „aki eljövendő vala," a „megjövendölt", aki „nem e világból való", hanem onnan „felülről" szállott alá. Ezen ismertetett tanulmányokon kivül még a következő francia illetőleg angol értekezések olvashatók a füzetben: La mention du temple dans les Odes de Solomon. Par Alfred Loisy, Paris·, The old Georgián Version of Acts. By Fred C. Conybenre, Oxford; Date and Habitae of the Eiders of Papias. By Benj. W. Bacon. D. D., Yale TJniversity; Tur Notes on the Philocalia. By C. H. Turner, Oxford. A Miszeken rovatban H. Boehmer (Bonn): Hat Benedikt von Narsia die Widache gekannt? é s Erich Klostermann·. Zur Mathaeuserklärung des Origenes u. des Petrus v. Laudiceo cimen tesz néhány

apró megjegyzést. Közli: Törteli

Lajos.

16*

Könyvismertetés. A biblia széllemtani megvilágításban. Összeállította Bata Mór. Budapest 1911. Ujabban nem ritkák azok a művek, melyek a spiritismus és Okkultismus homályos tételeinek s jelenségeinek igazolására egyenesen a bibliára mint megdönthetetlen tekintélyre hivatkoznak. Épen nem lehetnek azért ránk protestánsokra nézve közönbösek ezek a törekvések, kik a biblia igazságaival állunk vagy esünk; ez az oka, amikor jelen füzettel értékénél nagyobb terjedelemben foglalkozunk, Szerző a bevezetésben mondja ki alaptételét: „á biblia . . . bizonyító tanú a szellemtan igazságai mellett, . . . . a jelenkor szellemtana sem egyéb, mint az ó- és ujtestamentombeli idők folytonosan ismétlődő jelei és csodáinak tana", ha tehát, — úgymond — a bibliai elbeszéléseket úgy vesszük, amint írva vannak s a jelenkori mediumi jelenségekkel összehasonlítjuk, közöttük semmi eltérést nem fogunk észlelhetni, amiért is, aki a szellemi jelenségeket el nem fogadja, az nem értheti meg teljességében a biblia tartalmát sem, ellenben a spiritismusban járatosak valóban hiszik és értik is a biblia tanításait, mert ez utóbbiban leirt jelenségek mindenikének valódiságáról meggyőződhettek a spiritista seanceokon. — Ez alaptétel elejétől végig hamis és a biblia szellemének és igazságainak meg nem értésén alapszik. Mindenekelőtt a bibliai főkép az ótestamentomi képek, kifejezések elbeszélések semmikép sem veendők szolgai módon ugy amint betű szerint „le vannak irva," mert azokban, mint lefejthető burokban rejlik az igazság, amit viszont a héber psyche, a héber kifejezési módon, szóval a szigorú, de józan, — ám a szerző előtt absolute ismeretlen — bibliai kritika alapján ismerhetünk fel. Vegyük már most a csodákat, a könnyebb összehasonlítás kedvéért ugy, amint „irva vannak", ha ezeket mind utánozni lehet a seancenokon, kérdem, hány halottat támasztottak fel a spiritisták? ha pedig csak a csodálatosról van a szó, talán mégis van külömbség a lánglelkű próféták, az isteni bölcseséggel teljes Jézus Krisztus lelki s erkölcsi erejének megnyilvánulásai s egy-egy idegroncsolt medium álomban történő reflex mozgásai s az autoszuggestió hatása alatt extatikus állapotban öntudatlanul véghez vitt cselekedetei s kijelentései között? Ε kettőt egy kalap alá vonni valóságos vakmerőség! A bibliai vallásosság lényege különben is nem a lelki abnormitások és a csodák, hanem a merőben uj, istenszerű élet és igy lehet, hogy a spiritista, mert kedvezni látszik tételeinek, elhiszi a biblia minden mondatát, de hogy a biblia szellemét meg nem érti, az bizonyos. Ezzel a füzet lényegével tisztában volnánk, de csupa érdeklődésből egyik-másik következtetésére

Könyvismertetés.

237

még reflektálunk. A spiritisták azt hiszik, hogy amikor egy rég hiába keresett gondolat hirtelen az ember eszébe ötlik, az valami szellemtől származik, holott ez a jelenség az agynak elemi functiói közé tartozik, erre a jelenségre alapítja a spiritismus a médiumok ihletségét, de minthogy a médiumok de facto sokszor badar dolgokat is beszélnek össze, kénytelenek engedményeket tenni olyképen, hogy a médiumok sokszor korlátolt képességeit s lelki fogyatkozásaik miatt nem adhatják vissza tökéletesen a sugalmazás által nyert szellemi közleményeket, vagy pedig a mediumi nyilatkozatok alantas, tudatlan és rosszindulatú szellemektől erednek. Természetesen ezzel a kényelmes kibúvóval mindent meg lehet magyarázni. Hogy a bibliai „ihlés" egészen más valami, azt nem kell itt bővebben fejtegetnünk. — Igen sajátságos nézete a szerzőnek (21. 1.), hogy mielőtt az ember megszületnék, lelke szabad akaratánál fogva egész földi élete felett szabadon határozhat; kíváncsi volnék, hogy magyarázza meg ez alapon a nyomort, fegyházakat és tébolydákat? A próféták az isteni akarat hordozóinak tudták magukat s amit szóltak, irtak és cselekedtek, azt az ő akarataként vitték végbe s természetes, hogy az „Úr szava"féle kifejezéseken nem phisikai hangot kell érteni, de hogy e bibliai kifejezés teljesen fedezi a szellemvilág lakói által mediumi uton leadott gondolatátvitel, befolyás, sugallás, látomány vagy álom utján létrejött kijelentések fogalmát" oly képtelenség, a melyre megadtuk már a feleletet, amikor a próféták s az extatikus álomba merült idegroncsolt médiumok közötti különbségről szóltunk. Amikor a medium nem várt dolgokat vagy értelmetlenül beszél, — mondja a füzet, — akkor alantas, rossz szellemek behatása alatt áll, amiért ilyenektől óvakodni kell s szinte döntőnek hozza fel erre nézve az I. Ján. 4,-bői erőszakosan kiszakított mondatot: „megpróbáljátok a lelkeket, ha Istentől vagynak-e," ha az ember tovább olvassa a verseket, azonnal látja, hogy itt nem holmi jó és rossz szellemekről, hanem kifejezetten álprófétákról és hitetlenekről van szó. Ez a hely is mutatja, hogy a füzet összeállítója mily gyerekesen bánik a szenirással, egész csokrot lehetne azonban kötni hasonlólag téves ős sokszor a legképtelenebb módon alkalmazott idézeteiből, amikor a spiritismus jelenségeit a bibliai jelenségekkel s eseményekkel rokonoknak, sőt azonosoknak akarja föltüntetni. Szerző — céljával ellentétben — bebizonyította, hogy a bibliát mindenféle szempontból lehet vizsgálni és értékesíteni, csupán „szellemtani megvilágításban" nem. Senkit hitében nem bántunk, senkinek jóhiszeműségét kétségbe nem vonjuk, — távol legyen, — de Bata Mór meg lehet győződve, hogy a biblia örök igazságainak érvényre juttatásában a spiritismus segítségére nincs szükségünk, mert az ilyen segítség, a bibliának ilyen gyarló módon való kezelése és alkalmazása az igaz ügynek többet árt, mint használ. Czegléd.

Törteli

Lajos.

Könyvismertetés. 238

Dalton Η. Aus dem Tagebuche eines Seelsorgers. Gütersloh (Bertelsmann) 1907. 206 lap. Ára kötve 3 márka. Szerző évtizedeken át német ref. lelkész volt az orosz fővárosban s az oroszorsz. német Protestantismus egyik legalaposabb ismerője és avatott irója. Jelen művében rendkívül érdekes és vonzó képeket ád a lelkipásztorkodás köréből, a melyek, a mint az előszóban bővebben is kifejti, azt igazolják, hogy az evangelium a külföldi diasporában isten üdvözítő erejének és hatalmának bizonyul a hivők üdvösségére s hogy az evang. lelkipásztorkodás gyakorlatát máig is óhajtják a megfáradottak és lelkiismeretükben megterheltek. Ε naplótöredékek olvasásánál egy szentélyben képzeli magát az olvasó, a melynek lelkipásztori útja a Krisztus valódi követésének az útja most és mindenkoron. Igy mindjárt az első lelkipásztori képben megrázó s mégis hitépítő és erősítő vonásokkal egy anyát mutat be, kinek beteg gyermeke egészségeért szóló hő imáját meghallgatta az Úr kegyelme. Majd egy eltévelyedett ifjúnak szibériai útját írja le, ki Augusztinus példájára hosszas és rendkívül keserves bolyongásaiból megtért s az Úr valódi követőjének bizonyult. A szibériai szenvedések kálváriájából nyerünk itt hajmeresztő hiteles adatokat s bepillantást engednek az orosz igazságszolgáltatás szövevényes hálózatába. Aztán egy örjöngős leányon mutatja be az evangelium lelkipásztori igéinek megtartó, megmentő és üdvözítő erejét, a melyből máig sem mitsem érez az orosz egyház a maga mereven ceremoniális hivatalos apparátusával vagy a hatalmas pápás egyház a maga mágikus szertartásaival. Egy további naplótöredékben egy a folyam partján álló kétségbeesett öngyilkos ifjúnak adja vissza az életet az evangelium megtartó ereje s azt az igazságot szemlélteti, hogy egyedül a Krisztus a mi életünk ős igazságunk. De különösen szomorúan érdekesek azok a napló jegyzetek, a melyek 2 bűnbánó Magdolnának lelkébe és életébe vezetik be az olvasót, a melynek lelkipásztori ápolása és megmentése az evang. vigasz egyik legnagyobb ereje. Itt mélyebb betekintést nyerhetünk az orosz leánykereskedés hatóságilag engedélyezett bűnös világába. Az iszákosság példái is megrázók s lelkipásztori gondozásuk művénél mégis lélekemelők. Hisz az iszákosság egyik eredendő bűne és jellegzetes sajátsága az orosz népéletnek, a melylyel szemben az orosz államegyház tehetetlenül szemléli annak naponkénti rettenetes áldozatait. Az utolsó kép az orosz vallási és lelki szabadság fátyolát deríti föl, mely oly kimondhatatlan sok családi békételenségnek okozója a cár birodalmában. Itt betekintést nyerhetünk a rettegett Pobjedonescev prokurátornak hírhedt fanátikus és türelmetlen egyházpolitikájába. Ez a lelki zsarnok már Isten ítélőszéke előtt ad számot a maga sáfárkodásáról. Szerzőnk naplótöredékei rendkívül becses és tanulságos adalékok a cura pastorális gazdag világához. Oly közvetlenséggel

Könyvismertetés.

239

még Büchsei „emlékezései" sincsenek megírva „egy falusi lelkésznek világából." Azokból megtudjuk, hogy mily gazdagok az evangelium életvonatkozásai s mily terhes, de áldásos az ev. lelkész szolgálata a diasporában. Nálunk is e téren a mi számos sociális bajunk mellett még nagyon sok a tenni valónk. Ideje volt, hogy Csiky Lajos barátunk egy lelkipásztorkodás! vezérfonallal ajándékozta meg hazai prot. irodalmunkat. Manapság kevésbé a prédikálás, mint inkább a cura pastorális terén van a lelkész feladata. Sz. Baltzer

0.,

Weltanschauungsfragen.

M.

Tübingen. (Mohr) 1910

75 lap. Ára nincs megjelölve. Szerző műve 3 rendkívül tartalmas, korszerű és tanulságos előadást tartalmaz, a melynek elseje „a világfelfogás útjáról," másika „az élet céljáról" s harmadika „a személyiségről s annak életfelfogásáról" szól. Az elsőben azt fejtegeti, hogy világfelfogások és életnézletek hatalmas szellemi akaraterőt feltételeznek. Minden kornak meg van a maga élet és világfelfogása, mely viszont egyénileg véve a hivatás, környezet, foglalkozás, vérmérséklet és jellem nevelő hatása alatt áll. A nagy tömegnek nincsen világfelfogása és életbölcsessége, mivel rendszertelenül és ötletszerűleg lelkesedik hol Zeppelin vagy Köpenick, és Nietzsche, Goethe vagy Häckel iránt. Egy szilárd világnézet erős munkát igényel. A munka az ember feladata a földön. Minden valódi munkában van valami isteni, sőt Carlyle, a munka énekese szerint az igazi munka vallás. Találóan mondották a régi szerzetesek, hogy laborare est orare. „A szellemi foglalkozás is munka", sőt a legnemesebb munka egy szilárd világnézetnek megalkotása, a melynek vágya korunk életütere s fentartó eleme a vallásos hit. A hit igazságában és erejében való kételkedés korunk legnagyobb baja, azért nincs életünkben és világfelfogásunkban kellő egység és harmónia. A Hackel-féle monismus természettud. alapon igyekszik egységes világfelfogásra. Substantia-törvénye azonban nem oldja meg a világtalányt. Az anyag és az erő megtartásának és átvitelének problémája csak a hatást, nem pedig a lényeget irja le. A világ nemcsak természetből, hanem szellemből is áll, s utóbbi annak igazi lényege, úgy azonban, hogy mindenkettő a kölcsönös egymásra való hatás viszonyában van egymással. A szellemi életnek is megvan a maga természeti törvénye, a melynek hordozója a személyes Én. Ez az Én eszközli az egységet és a harmóniát a természet és a szellem világa között s korántsem a kettőnek sajátos lényegót nivelláló Hackel-féle monismus. Második felolvasásában a tudós szerző „az élet célját" ismerteti. A természettudomány leírhatja az életet, de annak valódi lényege előtte ismeretlen. Az élet ideálokból táplálkozik, a melyek viszont korunk művelődésének szellemi tükörképei. Értékének zsinórmértéke a lelkiismeret, a melynek fóruma előtt elnémul a

240

K ö n y v i s m e r t e t é s . 240

Dubois Reymond-féle Ignoramus. A lelkiismeret pedig az erkölcsi világrend fenségére utal, a melynek nélkülözhetlen feltétele a tudattal és akarattal biró személyiség. Az ideálok világa a valóságok világa, mi mellett a Goethe-féle „2 lélek" s a szégyenérzet is bizonyít az emberben. Minden egészséges világfelfogás a vallásos hitre sőt végső elemzésében a személyes Istenre utal. Csak a vallásos, istenhívő embernek van egységes világnézete. Ő kölcsönöz célokat a világnak és ád értelmet az életnek. Az utolsó előadás „a személyiségről és világnézetéről" szól. Találóan indul ki Goethe ismeretes mondásából: „Höchstes Glück der Erdenkinder sei nur die Persönlichkeit," mert ebben rejlik az élet mélyebb értelme és értéke. A személyiséget jól kell megkülönböztetnünk a természeti egyéniségtől. Személyiségünkért dolgoznunk és küzdenünk kell az élet iskolájában. Minden kulturális haladás és fejlődés az erős személyiségek: a Carlyle-féle „hősök" műve, a melyek kialakulására befoly az egyház, az iskola és a társadalom. Legjobb nevelője a személyes vallásosság, legnagyobb ellensége az u. n. korrektség, mely konventionális hazugsággá változtatta át a modern kulturát. Személyiséget csak személyiség nevelhet, a melynek éltető eleme az egyoldalú intellectuális kultúrával szemben az erős vallásos és hazafias (szerző szerint német) érzület. Az erős személyiség kifejlődésének igen nagy akadálya a szomorúság, a félelem és a gond, vagyis a Spinoza-féle szenvedőleges afektusok egész sorozata. Életünk személyes jellegében rejlik annak örökkévalósága s ezzel az élet valódi értéke és értelme. Valódi élet nincs bátorság, nincs akaraterő nélkül, — épazért erős karu és akaratú személyiségekre van szüksége a mi korunknak. Erre legalkalmasabb világ- és életfelfogás a minden izében evolucionista keresztyénség most és mindenkoron. Az istenfiuság által munkált istenországában van a személyes erkölcsi tökéletesedésnek végcélja megadva. A pesszimismus keresztyénellenes dolog. Erő és bátorság kell az élet küzdelmeihez s mélységes hit a világ és az emberiség haladásában és fejlődésében. íme ilyen mélységes gondolatokat fejteget a szerző a maga művében, a melyeknek erős meggyőződésteljes hangja valóban imponálólag hat a művelt olvasóra. Sz.

M.

t

A buddhizmus és a keresztyénség. „Nem kételkedem kimondani — irja St. Hilaire — hogy a Krisztuson kivül a vallásalapítók között egy sincs, aki rokonszenvünkre és szeretetünkre annyira méltó volna, mint Buddha." Erőss Lajos, a tiszai ref. kerületnek nagynevű néhai püspöke apologétikájában pedig azt mondja a buddhizmusról: „Olyan igazságokkal és aranyszabályokkal teljes ez a vallás, melyek méltó helyet foglalhatnak el a legfelségesebb evangéliumi tanok mellett s joggal vindikálhatják a maguk számára az emberiség teljes elismerését és tiszteletét." Éppen azért szerinte: „Ha egyáltalán van a világon vallás, mely a keresztyónségnek a jövőben móg sok gondot okozhat, úgy a buddhizmusra nem minden aggadalom nélkül gondolhatunk." S erre a féltő aggodalomra meg is van a külső ok. Hiszen ujabban már Európában is, különösen pedig Angliában és Németországban, úgy szintén az Egyesült Államokban számos, részint nyilt, részint titkos híve van ennek a vallásbölcsészeti rendszernek. Csak 1882-ben jelent meg a német könyvpiacon Seydel Rudolf híres műve a buddhizmusról, mely oly mértékben irányozta a figyelmet keletnek e na^y jelentőségű vallási mozgalmára, hogy 10—15 év alatt egész Buddha-irodalom állott elő. „Die Buddhistische Welt" címmel külön folyóirata is van már a buddhizmusnak. Az érdeklődós főleg az utóbbi időben oly arányokat öltött, hogy a németek zseniális császára, II. Vilmos, jónak látta egy allegorikus festményben az európai keresztyénséget a fenyegető buddhizmus ellen közös védekezésre szólítani fel. Már ezért is idő- és alkalomszerű kérdés a buddhizmussal közelebbről foglalkozni. A keresztyénség mellett határozottan a buddhizmus az, mely a világvallás elnevezésre leginkább igényt tarthat. Egyrészt elterjedése körénél, másrészt követőinek lélekszámánál fogva. Földrajzilag a buddhizmus el van terjedve Ázsiának körülbelül egy harmad részében; és pedig Japán, Korea, Kina, Tibet, Hátsó-India területén; ezenkívül Formosa ós Ceylon szigetén, a Filippinákon; továbbá az Ural folyó partjain lakó kirgizek ós kalmükök között, nemkülömben elszórtan Elő-Indiának egyes részeiben. Sőt napjainkban már Európában is mind nagyobb számmal akadnak képviselői és apostolai. Követői egyes vallásbölcsészek szerint a világon Theol. Szaklap I X . évf.

17

242

Kiss

Samu.

élő emberiség 31-2 százalékát, tehát a föld lakosságának körülbelül egyharmad részét teszik ki. Lélekszámuk közel 500 millió. Mig az összes keresztyéneké alig haladja meg a 450 milliót. Látni való, hegy elterjedésénél és híveinek lélekszámánál fogva a keresztyén vallásnak kétségkívül számottevő riválisa. Még inkább elmondhatjuk ezt róla, ha tanainak nemességét, erkölcsi tisztaságát, fenkölt egyszerűségét és puritán józanságát tekintetbe vesszük. Sok helyen mintha csak Krisztust magát hallanók, mintha csak az evangéliomokat olvasnók. Úgy hogy a felületesen vizsgálódó és a keresztyén vallás eredetét racionálista módon értelmező bizony igen könnyen juthat arra az eredményre, amire Schopenhauer, Edvin Arnold, Haeckel, Seydel Rudolf, Bunsen Ernő, Lillie Arthur és mások is jutottak, hogy t. i. ami Jézus tudományában becses, tulajdonkép Buddhától ered, kinek tanrendszerével vagy maga Jézus, vagy az ő tanítványai valami módon megismerkedvén, azt nyugaton is hirdetni kezdték s mint valami újat a modern civilizáció s keresztyén világnézet alapjává tették. Annyi elvitázhatatlan, hogy a buddhismus és a keresztyénség, valamint a Buddha-legenda ós Jézus élettörténete között igen sok a rokonvonás, a tartalmi megegyezés. De hogy mindezek dacára is van-e közöttük lényegbeli, szervi összefüggés, nevezetesen, hogy Jézus Buddhának a kópiája, evangólioma pedig a dhammának a hajtása-e?, legkönnyebben eldönthető a két rendszer párhuzamos ismertetése alapján. Amint a keresztyén vallás hittóteleit, alapigazságait a „hiszekegy" Szentháromsága, úgy Buddha tanainak összeségót és karekterisztikonját is egy hármas formula foglalja magában. S amint a keresztyénné levésnek a Szentháromság hivése az alapföltétele, úgy a buddhistává léteinek is ama hármas belépési formula a sinequanonja. Ez a belépési formula így hangzik: 1. „Menekülök Buddhához; 2. menekülök a dhammóhoz ; 3. menekülök a sánghóhoz." Ez a misztikus háromság az a buddhistának, ami a keresztyénnek az Atya-Fiú-Szentlélek. Ez képezi a jelen tanulmányunk főforrásául használt Subhadra Bhikschu buddhista kátéjának felosztását és tárgyalási sorrendjét is.1) Ez lesz azért vezérelvünk alábbi fejtegetéseink során. 1. A buddhizmus megalapítója Gótamo Buddha. Ez a szó „Buddha" voltaképen nem tulajdonnév, hanem a káté szerint egy sajátlagosan belső vagy szellemi állapotnak a kifejezése s jelenti: felébredett, megvilágosodott. Amint a keresztyén vallás alapítójának általánosan használt neve, a „Krisztus" ') Subhadra Bhikschu: Buddhista katekizmus. Bevezetés Buddha tanába. Németből fordította: Erőss Lajos.

a

Gótamo

A b u d d h i z m u s és a keresztyénség.

243

sem tulajdon-, hanem lényegileg melléknév volt s a jelentése: felkent. Buddhát születése alkalmával Siddátthonak hívták, amint Megváltónkat is a körülmetélés alkalmával eredetileg Jézusnak nevezték. Siddáttho ós Jézus tehát a voltakópeni tulajdonnév; a Buddha és a Krisztus elnevezés pedig a két nagy vallásalapítónak a hivatását fejezi ki, s mint ilyenből származott az általuk alapított vallásoknak a neve: buddh i z m u s . Christianismus.

Siddátho Buddha a Ganges vidékén, Kapillavatu tartományban a Krisztus előtti VI. század második felében született. A legújabb tudományos kutatások szerint 560-ban. Személye köré ábrándos legendák csoportosulnak, amelyekből a történelmi valóságot egészen tisztán kihámozni lehetetlen. Buddha is, ép úgy mint Jézus, királyi nemzetségből, a Sakyák családjából származott. A monda a prae exisztencia lényegével ruházza fel őt is, mint János evangólioma a keresztyén vallás alapítóját. A csodás módon való fogantatás eszméje sem hiányzik. A legenda szerint ugyanis az istenek ós szentek egében praeexisztáló Buddha az istenek kérésére elhatározza égi lakát odahagyni ós egy szeplőtelen szűz méhéből való születés által a földre szállani, hogy az igazság hirdetése által az emberiséget megvilágosítsa s a tökéletességre és megszabadulásra vezesse. Miért is ötszinű fénysugár alakjában egy arra méltónak talált királynőnek, Majának méhébe száll. Tehát ő is férfiúi hozzájárulás nélkül fogantatik ; akárcsak Jézus. Buddha születését is csodás jelek előzik meg és követik: a föld inog, a nap, hold és csillagok futásukban megállanak, földfeletti világosság tündököl, az illatos égből harmat hulí alá, a vakok látnak, a sánták járnak és a betegek meggyógyulnak. A Buddha születésére vonatkozó legendának további elbeszélése szerint pedig egy Kaladéwalo nevű remete a Himaláya vadonából elősietett s a gyermek előtt a földre borulván így szólt: „Valóban ez a gyermek egykor a legnagyobb és legtökéletesebb Buddha lesz s meg fogja mutatni az útat az embereknek a megszabadulásra." Mintha csak némi változtatással a kegyes Simeonnak Krisztusról való bizonyságtételét olvasnók: „Mostan bocsátod el Uram, a te szolgádat békességben, mert látták az én szemeim a te üdvezitésedet, amelyet készítettél minden népeknek szeme láttára; világosságul a pogányok megvilágosítására ós a te népednek Izráelnek dicsőségére." Buddha születésénél is szerepel egy olyan tüneményes csillag, amelyből a mágusok a gyermek jövendő hivatását olvassák ki, mikepen Jézusét a napkeleti bölcsek. Buddha gyermekkoráról beszéli még a legenda, hogy egyszer midőn a templomba vitetett, a brahman istenek mélyen meghajoltak előtte. A mondának e részlete tán akaratlanul is azt a templomi jelenetet juttatja eszünkbe, midőn a 17*

244

Kiss Samu.

gyermek Jézus értelmén és feleletein álmélkodának mindnyájan, akik őt hallgatták; még a nagy tudományu doktorok is. Buddha gyermek- és ifjúkoráról ezeken kivül vajmi keveset tudunk. Épúgy, mint Jézuséról sem. De ami keveset tudunk, az homlokegyenest ellenkezik egymással. Buddha mindenféle élvezetek, szórakozások, királyi fény és nemi kéjelgésben töltötte idejét. Jézusról ellenben azokat a fenséges szavakat olvashatjuk: ,.gyarapodék bölcseségben és testének állapotjában. Isten és emberek előtt való kedvességben." De ez egymással ellenkező tények ugyancsak egymással homlokegyenest ellenkező okokra is vezethetők vissza: Siddáttho herceget mondhatni az atyja lökte bele a könnyelmű életbe, hogy a brahinánok jóslását megakadályozza, akik szerint ha a herceg tudomást vesz az emberi szenvedés és földi mulandóság felől, abban a percben világgyülővó lesz; ezért az volt a szándéka, hogy az érzéki gyönyörök és búja élvezetek által erősen a földi élethez bilincselje őt. Jézus pedig kezdettől fogva készült világmegváltó nagy feladatára; már gyermekkorábantudatával bír messiási küldetésének: „Avagy nem tudjátok-e, hogy nékem azokban kell foglalatoskodnom, amelyek az én Atyámnak dolgai." Mint látható Suddhodano király olyanféle szerepet játszik Buddha életében, mint Heródes király Krisztuséban. Mindkettő útjába áll a próféciák teljesülésének ; bár más-más. célból. Suddhodano, hogy a királyi trónon megtarthassa Buddhát; Heródes pedig, hogy a szerinte földileg értelmezett királyságtól megfoszthassa Jézust. Heródes a betlehemi csecsemők tömeges legyilkolásával véli célját elérhetni; Suddhodano pedig etikai gyilkolással, t. i. fia lelki és szellemi öntudatának megölésével, erkölcsi érzékének világi gyönyörökbe való fojtásával gondolja a brahmanok jövendölését feltartóztatni. De mindkettő eredménytelenül. Mert Jézust megmenti a felette őrködő isteni gondviselés ; Siddátthot meg missziójának tudatára ébreszti egy különös véletlen. Egy izben ugyanis a várkertben tett kikocsikázása alkalmával egy megrokkant aggastyánt, egy fekélyekkel borított beteget, egy feloszlásnak indult hullát s egy tiszteletre méltó brahman kolduló barátot látott, amely négy tünemény felvilágosította őt a lét igaz természete felől. A csalfa és rövid földi örömök, melyek megöregedóssel, betegséggel, fájdalommal és a halállal járnak együtt, egyszerre elvesztették rá nézve minden varázsukat. Ettől kezdve került minden mulatságot s megérhelődött benne az a meggyőződés, hogy a létei inkább csapás, mint áldás s hogy bolondság és nemes teremtményekhez egyáltalán nem méltó az érzéki gyönyörűségek után futkosni. Amaz útjába akadt tiszteletre méltó brahmannak háborítatlan nyugalma pedig megjelöli előtte az útat, amelyen mint remete és aszkéta keressen lelkének nyugalmat, enyhülest.

A buddhizmus és a keresztyénség.

245

Meggyőződését elhatározás, elhatározását t e t t követe. De mivel attól félt, hogy megélemedett atyjának könyörgése és nejének könnyei elhatározásában esetleg megingatják, azért bucsut sem mondva öveinek titkon, éjszakának idején vágott neki a nagy világnak. Ekkor volt 29 éves. A názárethi próféta is csaknem hasonló korban lépett fel. Jézus első útja a Jordán partjain prédikáló Jánoshoz vezetett, hogy általa megkereszteltessék és ilyenkópen magasztos hivatására mintegy külső felavatást nyerjen; Buddha meg Gótamo név alatt a Radschagáhan közelében élő két nagynevű brahmánhoz szegődött mint tanítvány, hogy általuk a váltság útjára vezettessék s a megszabadulás és üdvösség tudományába beavattassék. Mint Jézusnak Keresztelő János, úgy Buddhának ez a két híres brahmán volt az előfutárja. A felvétel után, miképen Jézus, Buddha is elzárkózva a világtól, magába mélyedéssel s bőjtöléssel kezdette meg küldetését. Jézus e célból a terméketlen, köves pusztába vonult; Buddha pedig Uruwela mellett egy rengeteg vadonba húzódott vissza. De mig a názárethi Mester bőjtölése, testének elhanyagolása inkább az erős lelki és szellemi elmélyedésnek következménye, helyesebben mondva talán: önfeledt járuléka v o l t ; addig Buddha egyenesen a test kínzásában ós szigorú sanyargatásában kereste a szabadulás útját-módját. Krisztus negyven nap és negyven éjjel időzött a magányban ; Gótamo pedig közel hat évet töltött merev visszavonultságban, kíméletlen önkinzások, böjtök és virrasztások közepett. Azonban e hosszú idő sem hozta meg neki, ami után epedett: a lelki nyugalmat. Végre is belátta, hogy az aszkézis a megszabadulásra és tökéletességre sohasem vezet. Ettől kezdve felhagyott az önsanyargatással s csak arra szorítkozott, hogy magát minden érzékisógtől szigorúan megtartóztassa; egyszersmind azon volt, hogy teljes magányosságban belső világát megismerje s a benne levő magasabb lelki erőket kifejtse. Amiért tulajdonkópen Krisztus is visszavonult a pusztába. Egy éjszaka aztán ily erős és mély szemlélődés közben egy fügefa alatt egyszerre csak megvilágosíttatik, — az az Buddhává, szentté, tökéletessé lesz. Előzőleg azonban nehéz harcot kell vívnia Maróval, a kísértővel, aki egy halomról megmutatta neki e világnak minden gazdaságát, szemei előtt feltüntette a hatalomnak és királyi fénynek minden csábjait s világuralmat igért. neki, ha eláll szándékától. Szakasztott így környékezte meg a kísértő Jézust is pályája kezdetén. De mint Jézus, Gótamo is megvetéssel utasította el magától a csábítót. Ε kísértések legyőzése után szívébe a Nirvána mélységes békéje költözött: célját elérte; eljutott a legmagasabb ismeretre. S mint a buddhista szent könyvekben olvassuk: felnyílott előtte az igazság tiszta és világos szeme s fel-

246

Kiss Samu.

ismerte a tények előállásának, elmúlásának, a szenvedés, halál és újból való születésnek az okát; de egyszersmind az eszközt is, mellyel minden szenvedésnek véget lehet vetni s el lehet érni a megszabadulást, a Nirvánát. — Ott a fügefa, az u. n. bóddhi-fa (tudásfája) alatt alkotta meg Gótamo a maga rendszerét. Azután e szavakkal: „Nyíljék meg hát az üdv kapuja mindeneknek ; akinek füle van, hallja a tudományt és éljen a szerint," — felállott, elhagyta remetei magányát s útját Benaresz felé vette. Tanainak alapvonásait magában foglaló első prédikációjára, melyet „az erkölcsi világrend kijelentésének," vagy „az örök igazság országa megalapításának" neveznek, mindjárt megnyerte azon öt tanítványt, kik később is hozzá legközelebb állottak s követőinek legszűkebb és legmeghittebb körét alkották. Épúgy, mint Jézusnak a tizenkettő. Ε tanítványai közül Anandót gyermeki kedélyéért, szeretetteljes szívéért és hozzá való ragaszkodásáért mindnyájuk között legjobban szerette. Akárcsak Jánost Jézus. Távolibb tanítványainak a száma rendkívül gyorsan növekedett: rövid idő múlva már hatvanra rúgott. Krisztusnak hetven ilyen tágabb értelemben vett tanítványa volt. De a világiak közül is sokat megnyert Buddha az ő tanainak. Prédikálása első sorban a nép alsóbb, elnyomott osztályainál, de az előkelők között is hihetetlen tetszésre talált. Csak hazájában Kapillawatuban nem fogadták szívesen: rokonai szégyelték magukat miatta, atyja pedig szemrehányással illette. Így járt Krisztus is szülőföldjén; mint Máténál olvassuk: kigúnyolták, megbotránkoztak benne. Hiába csak igaz, hogy „nincsen próféta tisztesség nélkül, hanem csak az ő hazájában és házában". . . Öt hónap multán, midőn tanítványait kellőkép kioktatta a szabaddá tevő tudományra, kibocsátotta őket ezekkel a szavakkal: „Menjetek ki a világba, testvéreim ; járjatok szót ós prédikáljátok a tudományt minden ólővalóság üdvére és megmentésére' 1 . Hat századdal később a keresztyén vallás alapítója is hasonlóképen ós lényegileg hasonló megbízással bocsátotta ki az övéit országának tovább építésére: „Menjetek el mind e szóles világra s tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, Fiúnak és Szentlélek Istennek nevében." A tanítványok a Mester parancsát meg is fogadták ; s őt magát mindhalálig a legnagyobb tiszteletben részesítették. Egy akadt csak közöttük, valami Dewadátto nevű, aki a dics vágy tói elvakítva, hogy a testvéri szövetség vezetését magához ragadja, Gótamo ellen támadt, sőt életére tört. Ugyanígy tört anyagiasságában Júdás is Mesterének az életére. Azonban Dewadátto ármánykodása hajótörést szenvedett; mig Júdás árulása Jézust a keresztfára juttatta. Mindamellett Buddha sem természetes halállal mult ki. Utolsó napjait és halálát a szent könyvek következőleg

A buddhizmus és a keresztyénség.

247

beszélik el. Mikor a világ megvilágosítója 80-ik életévében volt, erejét hanyatlani érezvén így szólt Anandóhoz: „Anandó, magas korra jutottam; megöregedtem; napjaimnak mértéke betelt s létem vége felé közeledik. Mától számítva három hónap múlva be fogok menni az örök békességbe". Eképen jósolta meg Jézus is előre a halálát. Gótarno szavaira Anandó igen elszomorodott s kérte a Mestert, hogy maradjon még továbbra is a földön. Igy szomorodtak el Krisztus tanítványai is, midőn távozásáról és haláláról beszélt nekik ; s így kérte Péter is Urát, midőn kínszenvedéseiről szólott előtte; „Kedvezz Uram magadnak, ne legyen ez te néked." De ő megdorgálta Pétert: „Távozz tőlem sátán." Buddha is szemrehányást tesz tanítványának: „Hát nem sokszor oktattalak e téged Anandó, hogy minden, ami született, lett és előállott, magában hordozza az elmúlás szükségességét; mikép volna tehát lehetséges, hogy egy emberi lény, mégha maga Buddha is az, ne múljék e l ? " Majd mikép Jézus is elválása előtt, lelkére köti tanítványainak végrendeletként még egyszer, hogy legyenek állhatatosak és hívek az általa megismert és kijelentett igazsághoz: „Azért ti testvérek, akiknek én kijelentettem az általam megismert igazságot, sajátítsátok el azt teljesen; éljetek annak a szellemében naponként és óránként; merüljetek be abba s terjesszétek azt helyettem, hogy a tiszta tudomány sokáig fennálljon és megmaradjon. Legyetek meggondoltak és tiszták. Aki a szentség ösvényén hűen megáll, az az élet tengerén biztosan "úszik át s eljut ahhoz a felséges célhoz, ahol minden szenvedés véget ér". Tovább menve egy Tshundo nevű aranyműveshez ért, aki meghívta őt házába s megvendégelte rizzsel, édes kenyérrel s valami ehető gombából való étekkel, ami megártott neki. A gombák közé ugyanis, hogy hogy nem, mérges gomba is keveredett. Gótarno ezt észrevette ugyan s így elkerülhette volna a reá leskelődő katasztrófát, de nem tette. Valamint Krisztus is megmenekülhetett volna a getsemánéi kertben való elfogatástól és az ezt követő szenvedésektől: „Avagy nem kérhetném-e az én atyámat, hogy adjon ide mellém többet tizenkét sereg angyalnál?" Azonban nem tette ő sem, mert hiszen akkor mi módon teljesedtek volna be a prófétáknak irások, amelyeknek betöltéséért ő tulajdonképen eljött. De hogy Buddha miért evett tudatosan a mérges gombából s ez által miért siettette halálát, arról a buddhista szent könyvek nem szólnak. A mérgezés tüneteit, a heves fájdalmakat, miképen Jézus a keresztfa gyötrelmeit, Buddha minden panasz nélkül, erős lélekkel hordozta. Azonban végre is annyira elgyengült, hogy kénytelen volt a gyaloglást félben hagyni s az út mellett egy fa alá leülni. Ekkor történt, hogy egy ifjú kereskedő kocsi-karavánjával éppen arra ment. Mikor Buddhát a fa alatt ülni meglátta, mély tisztelettel

248

Kiss Samu.

üdvözölte s szolgájával egy pár értékes és vert aranyból való köntöst hozatván elő, így szóllott hozzá: „Uram részeltess engem abban a kegyben, hogy fogadd el tőlem ezeket a köntösöket." Gótamo elfogadta az egyiket a maga, a másikat Anandó számára. Amint Buddha megosztá a köntösöket tanítványával, úgy osztozkodtak meg Jézus tanítványai is az δ köntösén. Mikor pedig Anandó az egyik aranyköntöst Mesterére terítette, úgy látszott, hogy a köntös a inaga fényót teljesen elvesztette Buddha ábrázatának tündöklő fényessége mellett. Igy változók el Jézusnak az ábrázata is a hegyen való imádkozás közben. Azután ismót tanítványaihoz fordult: „Ha én elválok tőletek, közöttetek némelyek talán így fognak gondolkozni : a Mester ajka elnémult; nincs többé vezérünk ! Azonban nektek testvéreim nem szabad így gondolkoznotok. Az a tudomány, amelyet nektek kijelentettem és a szeplőtelen életnek ama törvényei, melyeket számotokra megállapítottam, ezek legyenek a ti vezéretek és Mesteretek akkor is, ha én nem leszek többé közöttetek." Távozása előtt így gondoskodik Jézus is tanítványairól, δ is jelöl ki nekik maga helyett vezért, de nem a törvény holt betűjében, mint Buddha, hanem a vigasztaló Szentlélekben, akit ha elmegy, elküld hozzájuk, s aki majd elvezérli őket minden igazságra. Buddha tanítványaihoz intézett utolsó szavai ezek voltak: „Testvéreim, ne felejtsétek el soha intésemet: minden mulandó, ami lett és szünet nélkül szabadulás után törekszik' 1 . Búcsúbeszédében Krisztus is a világ múlandóságáról beszól: „ég ós föld elmúlnak". Azonban mig Buddha az elmúlás örök törvényében foglalja össze tanainak egész velejét, addig Jézus hozzá teszi még,a miaz ő tanításának tulajdonkópeni lényegét képezi: „de az Úrnak beszéde megmarad örökkó". Kevéssel utóbb elvesztette Gótamo eszméletét s meghalt. Hulláját hívei elhamvasztották. Mielőtt Buddha és Krisztus itten vázolt életéről tanaiknak a belső tartalmára áttérnénk, azok külsőségeinek, illetve előadásmódjának egy pár hasonlóságáról is helyén való lesz megemlékeznünk. Buddha, épúgy mint Jézus, leginkább rövid aforisztikus mondatokban, példázatokban és hasonlatokban tanított. Tanait δ is élőszóval adta elő, a közvetlen meggyőződésnek azzal a szuggesztív erejével, melyet Jézusnál is kiemel az evangélista: „ügy tanítja vala őket, mint akinek hatalma van, ós nem úgy mint az írástudók". Buddha épúgy mint Krisztus, könyvet soha nem írt. Tanait halála után több száz esztendő múlva az emlékezetből írták le pálmalevelekre és szerkesztették meg a szent iratokat olyan formában, amilyenek azok most. Miként Jézus életét és tanait a négy evangóliom foglalja magában, azonképen Buddháét a Tripitakának nevezett hármas könyvgyűjtemény. A továbbiakban ezeknek a tartalmával, nevezetesen a két vallás tanrendszerével fogunk foglalkozni.

A buddhizmus és a keresztyénség.

249

II. Amint a keresztyénség a judaizmus talajából nőtt ki s részben tovább fejlesztése annak, részben pedig ellenhatás vele szemben; úgy a buddhizmus a brahmanisztikus filozófia emlőjén táplálkozott s mig egyfelől annak reformációjaként tűnik fel, másfelől annak legszélsőbb kinövése, eszményi túlzása gyanánt tekinthető. Kifejlődésük kortörtónetileg nagyon hasonló. Amennyiben mindkettőnek hátterét az a végtelenül komor és pesszimisztikus világnézet képezi, amely a világon levő rossznak problémáját megfejteni nem tudván, siralomvölgynek nézte a földet s váltság után áhítozott. Ε tekintetben a zsidó nép felfogása alig külömbözött valamiben akár az indú, akár a görög nép felfogásától. Kiváltképen pedig a Jézus előtti ós korabeli zsidóságnak valláserkölcsi élete hasonlított sokban a brahman erkölcsiségnek nyilvánulásaihoz. A vallásos ceremóniák, a külsőségek úgy a mozaizmusban, mint a brahmanizmusban mind nagyobb tért hódítottak s a mindennapi munkásságnak és életnek legapróbb részleteire is kiterjedő szabályaikkal és törvényeikkel a zsidó nép szellemi és testi életét ópúgy bilincsekbe verték, mint az indukét. Különösen hasonlítanak abban, hogy mindkettőnél a vallásosságnak lényege mondhatni a külső tisztaságnak egyoldalú és merev túlhajtásában merül ki. Ismeretesek a mózesi törvények utasításai, melyek szigorúan előírják, hogy miként ós hányszor mosakodjék, mit egyék, mikor és hányszor böjtöljön, házát hogyan rendezze be, haját miként viselje a zsidó és efélék. Hasonló pontossággal és aprólékossággal tárgyalja Mann törvénykönyve a külső tisztulási és vezeklési gyakorlatokat s hosszadalmas részletességgel úgyszólván egyenként felsorolja a tisztátalanító dolgokat. Ilyen volt pl. egy holttestnek az érintése; oly helyre lépés, ahol emberek, állatok maradványai — csont, haj, köröm stb. — voltak; nem egészen tiszta, habár tisztának tartott edények és evőeszközök használata ; oly ember lehollete, aki pálinkát ivott, vagy hagymát evett stb. Kétségtelen, hogy ezen és ilynemű tisztasági szabályok között úgy a zsidóknál, mint a brahmánoknál igen sok célszerű és megszívlelni való dolgot találunk; de szigorú merevségükkel és üres formaságba átmenő mivoltukkal egészben véve a valláserkölcsi életnek inkább hátrányára voltak s a szellemi és lelki szabadságnak lenyügözósére szolgáltak. Valóságos lelki szolgaságot, szellemi rabságot szültek. Az ettől való szabadulásnak vágya époly nagy volt az egyik, mint a másik nép jobbjai között. Nagyrészt ebben a vágyakozásban gyökerezik úgy Buddha, mint Jézus fellépésének és működésének az óriási sikere. Parallel tehát mindkettőjüknél az objektum, amelyre építettek, s parallel a szubjektum is, amely föllépésüket elő-

250

Kiss Samu.

készítette és sikerüket megmagyarázza. De mégis mily külömbség közöttük a kifejtésben és rendszerük megalkotásában, Krisztus evangélioma és Buddha dhammója között. Különösen dogmatikai téren. Mig ugyanis Jézus hit dolgában inkább csak a nemesítő, tisztító szerepét végzi; addig Buddha szinte tabularázát csinál a brahmán hitrendszerből. És e tekintetben már nagy és lényeges eltérés van a két vallás tanai között. Mig p. o. Krisztus vallása azt tanítja, hogy a világ semmiből teremtetett; addig Gótamo azt mondja, hogy „semmiből sohasem lesz, vagy állhat elő valami". A keresztyén vallás szerint a világot egy személyes Isten az ő mindenható akarata által hívta létre; a dhammo szerint azonban „nincs semmi olyan teremtő Isten, akinek kegyétől vagy akaratától függne a világ állandósága Minden saját maga által és saját magából áll elő és fejlődik ki, az δ saját akaratánál fogva és az δ belső természetének és sajátságának megfelelőleg". A keresztyénség hisz közvetlen és közvetett isteni kijelentésekben; a buddhizmus a személyes Isten létét tagadván, csak következetes marad, amidőn isteni kijelentéseket sem fogadéi. Szerinte „isteni kijelentések egyáltalában nincsenek. S az emberek soha más kijelentésben nem részesültek, mint azokban, amelyeket azoktól a bölcsektől tanultak, akik a saját erejükből küzdötték fel magukat az emberi nem tanítóivá s akik között a legnagyobb Buddha". A keresztyén vallás a világ végességét hirdeti, mint amely időben keletkezett és egykor véget ér ; Buddha a világegyetem kezdete és vége felől azt vallotta, hogy azok transcendens voltuknál fogva az emberi értelem erőit felülmúlják. Sőt ha lehetséges is azokat megérteni ós szavakba betanítani, ez a tudás az embereket a szellemi és erkölcsi fejlődés terén semmivel se vinné előbbre. Éppen azért minden ilyen kérdést elutasított magától 03 megtiltotta tanítványainak is, hogy azokkal foglalkozzanak. Az evangéliomok személyes feltámadást tanítanak: „Eljő az óra — úgymond Krisztus— amelyben mindazok, akik a koporsóban vannak, meghallják az Úrnak szavát, és kijőnek; akik jót cselekedtek, az életnek feltámadására; akik pedig a gonoszt művelték, a kárhozat feltámadására". A dhammo ilyen feltámadásról nem tud, keresztyén értelemben vett poklot ós menyországot nem ismer. „Hanein — mint a káté 119. pontja előadja — igen is vannak sötét világok, ahol a kín és kétségbeesés lakik s amelyekbe a szabaddá tevő tudománynak egyetlenegy sugara sem hatol be. Annak, aki súlyos adóssággal (bűnnel) van terhelve, itt kell tartózkodnia mindaddig, mig gonosz tettének jutalmát el nem vette. Ekkor aztán az δ jó karmája (érdeme) lehetővé teszi reá nézve, hogy ismét emberré szülessék, amikor aztán újból módjában lesz az ismeretre s becsületes élete folytán a megszabadulás ösvényére eljutni. Éppen így vannak fénylő

A buddhizmus és a keresztyénség.

251

világok az öröm számára, ahol a jó, de a váltságra még meg nem érett ember az δ erényes magaviseletének gyümölcsét élvezi. De ha erényes érdem gyümölcse elfogyott, akkor az ilyennek is vissza kell térnie a földre, mivelhogy van még benne valami az élethez való akaratból és nem semmisítette meg végkép az δ karmáját". Ezalatt Gótamo tulajdonkép az újból való születés külömböző fokozatait, rossz és jó fázisait érti. Nagy dogmatikai küiömbséget képez még a buddhizmus és a keresztyénség között a váltság tana. A keresztyén vallás azt tanítja, hogy Jézus a bűnös világnak a megtartója, megváltója; a dhammo szerint azonban „nincs az az ember, aki más valakit megválthatna. Mindenkinek magának kell maga magát megváltania. Buddha nekünk csak az útat mutatta meg, amelyben haladva, maga magának kiki megváltója lehet." De mig a dhammo így a keresztyén hittannal merőben ellentétes álláspontot foglal el s teljesen szakítani látszik — sőt hirdeti is, hogy szakit — minden dogmatikai felfogással; addig másfelől mégis minden tiltakozása dacára dogmatikai jelentőséggel biró tantóteleket állít fel. így pl. tagadja a keresztyén vallás által hirdetett:öntudatos, személyes feltámadást; de helyébe állítja az újból való születés dogmáját. Amint a keresztyén feltámadásnak hite a zsidó vallásban gyökerezik, úgy a Buddha által tanított újból való születés lényegileg a brahmán lélekvándorlás fejleménye. Ε tantétel szerint az ember az ő karmájának, vagyis erkölcsi magaviseletének, megfelelő állapotban újból születik vagy ezen, vagy egy más világtesten, az embernél vagy alacsonyabb, vagy pedig fejlettebb lényként mindaddig, mig Arahává, az az tökéletes szentté nem lesz. Amikor aztán eljut a Nirvánába. A Nirvána! A buddhizmusnak e legmisztikusabb ós különfóleképen értelmezett metafizikai fogalma. Eredetileg annyit jelent, hogy: a kialuvás, kifuvás állapota. De hát mi aludt ki, vagy mi van kifúva a Nirvánában? Mint a káté 75. pontjának jegyzete mondja: „kialudt az élethez való akarat tüze s az az ábránd, hogy az anyagi javaknak belső vagy maradandó becse lehetne; kifuvatott az érzékiség és sóvárgás lángja; örökké kioltatott az önzés lobogó lidércfénye". Ezen tüzek kioltását érte el Gótamo a fügefa alatt s ezt kell elérnie minden embernek még világéletében. Amennyiben tehát a Nirvána még a földi lét folyamán elérhető, következőleg az nem szükségképen jelenti, mint sokan gondolják, a létezésnek teljes megszűnését. A Nirvánának magasabb foka a Parinirvána, vagyis a túlvilági Nirvána, melyet a Nirvánába már eljutott tökéletes ember — az Arahá — halála után ér el; amelybe tehát Gótamo is csak földi életének megszűnése után ment be s amelyben nincs többé újból való születés. Ilyen formán ez a Parinirvána megszűnése a személyes létnek; s mint a buddhista vágyainak és törekvéseinek a

252

Kiss Samu.

végcélja, külsőleg a keresztyén vallás paradicsomának felel meg; de hogy lényegileg, tartalmilag micsoda: a teljes megsemmisülés-e, vagy pedig beleolvadás valami pantheisztikus módon felfogott istenségbe, arról a buddhizmus nem nyilatkozik világosan, főleg pedig nem egyértelmüleg. Káténk meghatározhatatlannak mondja, amelyről sem azt nem lehet mondani, hogy van, sein azt, hogy nincs. Maga a Mester az Udanamban így vélekedik róla: „Szeretteim! Van egy hely, ahol nincs sem föld, sem víz; sem levegő, sem fény; sem térbeli, sem időbeli végetlenség; nincs semmiféle lét, még a nem-lét nincs; és nincs sem ez a világ, sem a másvilág. Nincs ott sem levés, sem elmúlás ; sem halál, sem születés; sem ok, sem o k o z a t ; sem változás, sem állandóság". Szóval Dubois Reymond nyelvén : „Ignoramus et ignorabimus". Vagy amint a józan észjárású magyar ember mondaná rája: fából vaskarika. Az újból való születés és a Nirvána, illetve a Parinirvána tehát a két alapvető dogmája a buddhizmusnak. De ha szabad e kifejezést használnunk: csak elméleti, holt dogma ez mindakettő ; amennyiben szubjektive semminemű hitet nem kiván a buddhistától. Míg az evangéliomok a hitnek fontosságát kiemelik s az üdvösség elnyerését attól teszik függővé ; addig a dhammo azt tanítja, hogy „a puszta hit által semmit sem ér el az ember ; egyedül csak a kivívott és kiküzdött meggyőződés tesz bennünket szabadokká. Ne hívők legyünk, hanem ismerettel birók. tudók és igazságosan cselekvők". Buddha a hit mellőzésével erre a tudásra és cselekvésre, vagyis az erkölcsiségre fekteti a fősúlyt. Miért is rendszere inkább az autonom erkölcstannak sajátlagos jelentőségével bir. S mig dogmatikailag a keresztyén vallással ellentétes elvi álláspontot foglal el, addig etikailag már igen sok rokon vonás és hasonlóság van közöttük. Gótamo erkölcstana a brahmán erkölcsiségből sarjad ki ; a viszony olyanféle közöttük, mint a keresztyén és a zsidó erkölcsiség között. Amennyiben inegnemesítése, eszményítése annak. Buddha olyan reformátora tehát a brahmanizmus erkölcstanának, mint Jézus a judaizmusónak. Mindkettő kikel az erkölcsiség külső nyilvánulásai, üres formaságai ellen. Jézus egészségesebb alapra fekteti a zsidó istentiszteletet s a törvény betű szerinti megtartásának elégtelenségét hangoztatja; Gótamo sem számítja az érdemszerző cselekedetek· közé a vallásos szertartásokat, ceremóniákat, melyek a brahmanizmusban oly nagy szerepet játszottak s hovatovább mind elviselhetetlenebb súllyal nehezedtek India népeire. Jézus a böjt és vezeklés hiábavalóságát hirdeti; Buddha is elitéi mindennemű aszkózist és babonát. S mint Jézus, úgy Buddha is az indító ok szerint értékeli a cselekedeteket. A káté azt mondja, hogy magában véve egyetlenegy

A buddhizmus és a keresztyénség.

253

külső cselekedet sem méltó az érdemre; érdeme főképen a belső indító októl, az akarat tisztaságától függ. A 108. pont példával is magyarázza ezt: „Van ember, aki sok pénzt ad ki a buddhista barátok segélyezésére, a szegénység enyhítésére, vagy közhasznú alapítványokra s ez által valódi üdvére nézve mégis nagyon keveset, vagy éppen semmit sem nyer; mivel mindezt csak azért teszi, hogy az által emberek előtt tekintélyre és tiszteletre tegyen szert. Az ilyen a maga jutalmát a neki jutott tiszteletben már ebben az életben elvette és semmi érdemet nem szerzett". Mintha csak Krisztus szavainak átirata volna ez, midőn az alamizsnálkodásról szól: „Mikor alamizsnát osztogatsz, ne kürtöltess magad előtt, ahogy a képmutatók tesznek a zsinagógákban és az utcákon, hogy az emberektől dicséretet nyerjenek. Bizony mondom néktek, elvették jutalmukat." Tehát miképen a keresztyén, azonképen a buddhista erkölcstanban is a cselekedet fokmérője: az önzésnek a leküzdése. „Jó cselekedet csak az, mely azzal a tiszta szándékkal történik, hogy más élővalóságok jólétét előmozdítsa s szenvedéseiket megenyhítse". íme az általános buddhista erkölcstan, amelynek objektiv tartalma a nemes, jó cselekedet, mint látható valami ; szubjektív lényege pedig, miként a keresztyén vallásnál is, az erkölcsi indok. De ez általános elveken kivül, mint a keresztyénség, úgy a dhammo is állit fel egyes, a gyakorlati életre vonatkozó speciális erkölcsi tantételeket, u. n. parancsolatokat, fogadalmakat. Amint a keresztyén vallás, úgy a dhammo is eredetileg tiz ilyen parancsolatot ismer. S miként a keresztyén vallás, a dhainmo is két részre osztja ezeket. De mig a keresztyén vallás tárgyi alapon: t. i. Isten és az emberek iránti szeretetről szóló parancsolatokra; addig a dhammo alanyi értelemben: t. i. olyanokra, amelyeknek egyik része a világi hívek, a másik része pedig a szerzetesek vagy bhikschuk számára kötelező. A világiak vagy upásakok öt parancsa: 1. ne ölj meg semmi élő lényt; 2. ne lopj; 3. ne paráználkodjál; 4. ne hazudjál és ne rágalmazzál; 5. részegítő italt ne igyál. A szerzetesekre ezeken kivül még a következők tartoznak: 6. csakis meghatározott órában egyél; 7. ne végy részt táncban, énekben, zeneben s világias látványosságokban; 8. ne viselj virágot, ékszert és ne használj illatszert; 9. ne hálj ágyban, hanem csupán kemény, alacsony fekvő helyen aludjál; 10. élj folyvást önkéntes szegénységben. Később még kettőt csatoltak ezen alapvető parancsolatokhoz, u. m : 11. ne gondold azt, hogy a te vallásod a legjobb; 12. sohase támadd más ember vallását. . . Az egyes parancsolatokról és erkölcsi szabályokról szólván külön is ki kell emelnünk még azokat, amelyekkel a dhammo a közel állóknak, az összetartozóknak egymáshoz való viszonyát elő-

254

Kiss Samu.

irja: „A szülők — úgymod — neveljek gyermekeiket a jóra; a rossztól óvják ; őket valami rendes foglalkozásra taníttassák ; tanáccsal és tettel mellettök álljanak s az δ örökségüket vissza ne tartsák. A gyermekek legyenek engedelmesek szüleik iránt; gyermeki kötelességeiket hűségesen betöltsék; szüleik vagyonát el ne pazarolják ; segélyezzék őket, ha azok megöregedtek és rokkantakká váltak ; tegyék magukat minden tekintetben méltókká arra, hogy az ő örököseik legyenek s emléküket mindenha tiszteletben tartsák. — A tanítvány becsülje tanítóját; kövesse őt s tiszteletet tanúsítson iránta szóban és tettben egyaránt, oktatásaira figyelemmel hallgasson. — A tanító vezérelje tanítványát a jóra ós igazra; legjobb tudása szerint oktassa őt a tudományokra s őrködjék felette. — A férj szeretettel és becsülóssel bánjék feleségével ; legyen hozzá hű ; őt minden másokkal szemben legkülönbnek tartsa s gondoskodjék róla, hogy legyen annak állásához mért ruházata és ékszere. — Az asszony házát jó rendben tartsa; barátjait és rokonait vendégszeretőleg fogadja; férje iránt való hűségét megőrizze; javait szétszóródni ne engedje s mint házi nő szorgalommal és buzgósággal lásson utána kötelességeinek. — A barát úgy bánjék barátjával és embertársával, amint kivánja, hogy az is bánjék ő vele; legyen iránta barátságos és előzékeny; érdekeit vegye figyelembe, javait ossza meg vele; tartóztassa őt vissza, ha esztelen lépéseket akar tenni; adjon neki menedéket, ha szükségben, vagy veszedelemben forog s a szerencsétlenségben hűségesen mellette álljon. — Az úr gondoskodjék" szolgái és cselédei jóllétéről; ne bízzon rájuk semmi olyan munkát, amely az 6 erejüket felülmúlja; illő eleségüket és díjukat adja meg nekik; tartsa őket, ha megbetegesznek; ha valami rendkívüli nyereséghez jut, abból azokat részeltesse s gondoskodjék a számukra elegendő ünnepnapokról. — A szolgák és cselédek mindenkor örömmel s odaadással végezzék dolgukat; elégedjenek meg azzal, amit azért kapnak és gazdájuk felől semmi rosszat ne beszéljenek." íme, milyen szépek és keresztyén jellegűek ezek az elvek. Mintha csak az efezusi levél 5 6. részét olvasnók más szavakkal, vagy mintha Luther kis kátéjának a házi tábláját hallanók szabad előadásban!! De aztán mily nagy külömbséggé válik ez a hasonlóság mindjárt, ha meggondoljuk, hogy e parancsolatok és szabályok betartása, s általában a jócselekedetek a legfőbb célhoz, a Nirvánához nem vezetnek el. Jutalmuk legfelebb az lesz, hogy az ember kedvezőbb körülmények között születik újból. Mert a káté 118. pontja szerint ,,minden cselekedet, legyen az jó vagy rossz, a végesség szférájában marad s ezen kívül nem jut. A Nirvánához egyedül a cselekvésről való lemondás és az élethez való akaratnak az ismeret által való teljes legyőzése és tökéletes megsemmisítése vezet". Mig tehát

A buddhizmus és a keresztyénség.

255

a keresztyén erkölcsiség aktiv jellegű, amennyiben a jónak követésében áll; addig a legfőbb buddhista erkölcsiség lényegileg passzivitás. Ε passzivitással, vagy mondhatjuk közönyösséggel függ össze az is, hogy a buddhizmus önmagunk iránti kötelességeket nem ismer. A dhammo szerint önmagunkkal szemben kötelességeink nincsenek, hanem csupán jogaink. Ez alapon tovább menve: nem bűn az öngyilkosság, mert hisz a saját élete felett minden élő lény elvitázhatatlan joggal bír. De a káté mégis ostobaságnak mondja az öngyilkosságot, mivel „egy olyan életfonalat akar elmetszeni, amelynek szükségképen ismét össze kell fonatnia, és pedig legtöbbször még kedvezőtlenebb körülmények között, mint amilyenek azok, amelyek közül az öngyilkos menekülni szeretne". Szóval az öngyilkosság is, mint aktivitás, a léteitől való megszabadulásra nem vezet el. Eme főcél elérésének ilyen formán csak egy eszköze van a buddhizmusban : a már említett cselekvésről való lemondás, illetve az intuitiv elmélkedés. Ennek segítségével ismeri meg az ember önmagában azon igazságokat, melyek a Nirvána felé vezetik. A Nirvána felé vezető útnak pedig — a buddhizmus négy alapigazságának, t. i. a szenvedésről, a szenvedés okáról, a szenvedés megszűnéséről és a szenvedés megszűnésére vezető útról való igazságnak megfelelően négy stadiuma van. Ez a processzus a következő : az első stádiumba lépve az ember felismeri minden dolgok természetét, azt nevezetesen, hogy az ő személyes léte hiú látszat; nem óhajt semmit, hanem csak a Nirvánát. Azonban még mindig gyönyört érez, sőt még ítélő tehetségét is használja. Az ilyen embernek a neve Sotopanno, vagyis olyan ember, aki bele vetette magát a folyó árjába, mely ellenállhatatlanul viszi a Nirvána felé. A második fokozaton van az, aki nagyrészt megszabadult a földi bilincsektől, itélő tehetségének a használata is megszűnt s nem maradt meg más csak a Nirvána utáni vágy és a megelégiiltség általános érzete, mely értelmi tökéletességéből származik. Ennek a neve Sakadagatni. A harmadik fokozaton a megelégültség általános érzete is megsemmisíttetik; helyét közönyösség foglalja el; de mégis megvan az öntudat és a természeti gyönyör bizonyos foka. Az ilyen embernek a neve Anagami. A negyedik és legmagasabb fokozaton, ahol a földi lét utolsó bilincsei is széttöretnek, ahol az emlékezet eltűnik, minden kedvérzet és minden fájdalom elmúlik, van az Arhát, vagyis a tökéletes, a szent ember, aki mindent tud, akinek nincs már tanulni valója, bent van a Nirvánában s a Farinirvána küszöbén áll. íme, a buddhista életszentségnek útja, amelynek eszköze a cselekvésről való lemondás, az elmélyedés lévén, e legfőbb erkölcsiségnek negativ jellegéből önként következik mint annak természetes folyománya: a világtól való elvonulás, vagyis a szerzetesrend intézménye: a „sánghó".

256

Kiss Samu.

III. Gótamo sánghójának Krisztus eredeti tanaiban nem találjuk semmiféle hasonmását. Nincs is meg a közös alapjuk : mig ugyanis Buddha a külső, érzéki világgal való szakítást követeli a Nirvána felé törekvő tagjaitól, addig Jézus ellenkezőleg azt a határozott utasítást adja hiveinek, hogy a világot, mint a só az ételt, hassák át, hogy mint fénylő világosságok, fényt és világosságot terjesszenek maguk körül; mert hiszen „a gyertyát nem azért gyújtják meg, hogy a véka alá rejtsék, hanem hogy a gyertyatartóba tegyék és fényljék mindeneknek, kik a házban vannak". Igy ellentétes lévén a hivek elé kitűzött cél, ellentétes az annak megvalósítására szolgáló eszköz is. De ha az ellentétes célból kifolyólag nem is akadunk az evangéliomokban a buddhizmus amaz eszközének párhuzamos vagy rokon vonására, — a sánghónak megfelelő intézményt találunk a keresztyénség egyik legnagyobb felekezetének, a r. katholikus egyháznak a szerzetességében. „Közös forrásuk abban a megkülömböztetésben keresendő, melyet úgy a buddhizmus, mint a katholicizmus tesz az u. n. alsóbb és felsőbb fokú erkölcsiség között; amazt általában mindenki számára, emezt pedig a különösebb érdemeket szerezni akarók számára irván elő. Ε felsőbb erkölcsiség mint a buddhizmusban, úgy a katholikus egyházban is teljesen negativ jellegű, amennyiben mindkét részről az élet és világ javaival szemben való lemondásban áll. A legfőbb erkölcsiségnek e közös belső lényegéből sarjadnak a közös külső intézmények. A buddhizmusnál a sángho, a katholicizmusnál a szerzetesség. Sőt a katholikus egyház kebelében hajdanában oly annyira divatos remete-életet is feltaláljuk a buddhizmusban. De valamint a remete-élet a katholikus egyházban inkább a férfiak között volt elterjedve, úgy a buddhizmus is csak a férfiaknak engedi meg a remeteéletnek az erdőkben, vagy barlangokban való folytatását. Nem mintha a nőket ki akarná zárni a magasabb erkölcsi érdemek szerzéséből; mert hiszen a nők számára is állít fel külön kolostorokat, épú^y mint a katholikus egyház a maga apácái részére. Ε buddhista apácák a bhikschunik ; a sángho férfi tagjai pedijí a bhikschuk. A bhikschu szó szerint annyit tesz, mint ,,koldus"; de nem modern európai értelemben, ahol ennek a szónak bizonyos lealázó és megszégyenítő jelentése van. Talán legegyszerűbb és legcélszerűbb volna a bhikschut általában véve kolduló barátnak fordítani, már azért is, mert életmódjuk ós szokásaik hasonlósága által a katholikus egyház kolduló barátaira, szerzeteseire emlékeztetnek. A bhikschuvá létei, vagyis a sánghóba való felvétel, épúgy mint a katholikus egyháznál is a szerzetességbe való

A buddhizmus és a keresztyénség.

257

belépés, bizonyos formaságok között történik. Ε formaságok, valamint a szerzetesi élet keretei, legnagyobb részben későbbi eredetűek s nem magától Buddhától származnak. Éppen azért sok tekintetben nagyon is elütnek Gótamo eredeti alapelveitől. A felvétel módja a következő: ha az ifjú betöltötte 15. életévét s szülői vagy gyámi engedélye van a szerzetbe lépésre, a felvétel napján magára veszi legjobb ruháját, rokonai és barátai kíséretében végig lovagol a falun s így bucsut vesz a világtól. Majd visszatér a szülői házhoz, ahol már egy emelvényen ülve a kolostorfőnök várja néhány bhikschu kíséretében. Az ifjú oda lép eléjük s ők elmondanak egy részletet a Vinayából, vagyis a szerzet szabályaiból. Ekkor az ifjú leveti ruháit, a bhikschuk megborotválják a fejét s ráadják a szerzetesi sárga ruhát, melynek legalább három darabból kell összefoltozva lennie, hogy értéktelen legyen. — Azután a novíciusnak, buddhista kifejezéssel: samanérónak, mielőtt a testvérgyülekezet egyenlő jogú tagjává lenne, mint a katholikus egyház szerzetesi szabályai is megkívánják, bizonyos próbaidőt kell még kitöltenie. Ha ezt a próbaidőt sikeresen megállotta s a szerzetesi fogadalmakba, szabályokba és törvényekbe helyesen begyakoroltatott és azokra kellőkép kitaníttatott, csak akkor következik el annak az ideje, hogy a sángho ünnepélyes gyűlésében a legöregebbek vagy legelőkelőbbek őt bhikschunak felvegyék. Ez abból áll, hogy a jelöltet a gyűlés színe elé vezetve jelentik a gyülekezetnek, hogy az a felvételre elő van készítve. Erre a jelölt mélyen meghajol a gyülekezet előtt, majd leguggol a földre s kezeit összekulcsolva háromszor ismétli e kóróst: „Kérem a sánghót, vegyen be engem tagjai közé. Könyörüljetek meg rajtam s ragadjatok ki a v i l á g b ó l A z u t á n ha a hozzá intézett kérdésekre, melyek a novicius egyéni viszonyaira vonatkoznak, kielégítő feleletet ad, felveszik a jelöltet; letétetik vele a tan ismertetésénél már felsorolt tiz fogadalmat s a lelkére kötik a szerzet speciális szabályait, nevezetesen hogy ezentúl már csak négy forrásból szabad merítenie testi szükségleteit s ugyancsak négy tiltott dologtól kell tartózkodnia. A négy f o r r á s : ételmaradékokból álló alamizsna; szemétdombon talált ruha; a fák árnyékában való lakás; tehénvizeletből álló orvosság. A négy tiltott dolog pedig: a paráznaság; elvenni valamit, még csak egy fűszálat is, ha nem adják önként; megölni valami élő lényt, hacsak egy férget vagy növényt is; hazug módra szentnek adni ki magát. . . Ez a belépési fogadalom azonban, melyet a bhikschu letesz, nem örök, mint a katholikus egyház szigorúbb szerzeteinél. A káté 119. pontja szerint ugyanis: „Aki a világ örömei után visszavágyik, megvalIhatja gyöngeségiét a maga felebb valójának. A barátok erőszakkal nem t a r t j á k őt vissza; a helyes módon való kiTheol. Szaklap IX. é v f .

18

258

Kiss Samu.

lépés szabadságában áll, anélkül, hogy ez által szégyen vagy gyalázat szállna reá. Azonban az a bhikschu. vagy sámán, aki meggyalázza azt a ruhát, amelyet hord és azt a szent társaságot, amelyhez tartozik, amennyiben fogadalmai ellen vét, még pedig súlyosan, — az a legkeményebb büntetés alá esik, melyet a szabályzat ismer: kicsapatik a bhikschuk testvéri társaságából". Amily merev formaságok közt történik a sánghóba való felvétel, époly kimért formaságok és sablonos keretek között folyik le a bhikschuk kolostori élete. Hajnalban harangszóra kelnek; megmosakodnak s néhány imát mondanak el. (Inter parentézim megjegyzendő, hogy midőn a buddhista szerzetesek imáiról beszélünk, ez a legtágabb értelemben veendő. A buddhizmus ugyanis nem ismervén felsőbb lényt, akit dicsőíteni, vagy akitől valamit kérni kellene, az imák náluk gépies ismétlései Gótamo tanainak oly célból, hogy az emlékezetbe bevésődjenek.) Ezután a főnök vezetése alatt megjelennek Buddha szobra előtt s kor szerint felállva, karban mondják el az imát, illetve a szabályok egyes részeit szavalják felváltva. Ennek végeztével kiki dolgára megy. A noviciusok kisöprik a kolostort; vizet hordanak s megszűrik azt, nehogy valami élő lény maradjon benne. Az idősebb barátok a szent fákat gondozzák, az öregek elmélkednek. Reggeli előtt imát mondanak, melyben ki van fejezve, hogy az étel a test fentartására való, nem pedig Ínyencségre; a ruha a test takarására, nem pedig hiúságra; az egészség pedig csak azért kívánatos, hogy erőt adjon a vallási gyakorlatokra. Reggeli után tanulnak s tanítják a kolostor iskolájában a gyermekeket és a noviciusokat; azután elmennek alamizsnát gyűjteni. Mereven maguk elé szegezett szemekkel haladnak végig az utcákon, kezükben tartva az alamizsna gyűjtő fatálat. Mikor az alamizsna gyűjtő edények megteltek már ételmaradékokkal, haza térnek s az élelem egy részét felajánlják Buddha szobra előtt, a másik részét meg elfogyasztják s végül tisztára mossák fatálaikat Ez az étkezés dél tájban van s ezután másnapig nem esznek. Erre szabad idő és társalgás következik; majd munkára mennek, tanítanak, tanulnak, olvassák a szent könyveket, kéziratokat másolnak. Este felé a újoncok egy-egy öregebb bhikschu kíséretében sétára indulnak, mig nem napnyugta előtt a harangszó haza szólítja őket. Otthon a noviciusok felmondják leckéiket. Majd valamennyien összejönnek Buddha szobra előtt s elemi erővel énekelnek részleteket szent könyveikből. Kilenc óra tájban megint összejönnek, mely után mélyen meghajolnak Buddha szobra előtt, háromszor üdvözlik a főnököt s pihenni térnek. — Havonként négyszer böjtölnek; a hót végén megvallják a gyülekezet előtt a rend szabályai ellen elkövetett hibáikat, melyekért a főnök penitenciát szab rájuk. . . Látni való, hogy a budd-

A buddhizmus és a keresztyénség.

259

hizmus sánghója mennyire hasonlít a katholikus egyház szerzetességéhez. így van ez délen, Birmában. Hátha még az északi, a tibeti buddhizmus szerzetesi életére és istentiszteletére vetünk egy futó pillantást! Megtaláljuk a katholikus egyház papságának, hierarchiai szervezetének és cerimóniáinak a teljes hasonmását Az egyház élén áll a dalai Láma, a katholikus egyház pápájának megfelelően. A nagy kolostorok fejei pásztorbotot, inithrát, dalmatikát és kappát viselnek, miképen a katholikus egyház főpapjai. Mint a katholicizmusban, megvan náluk a coelibatus. Az istentiszteleten a kar felváltva énekli a szent könyveket, hasonlóan a katholikus egyház antifonáihoz ós responsóriumaihoz. Gyakorlatban vannak az ördögűzések. Használják a füstölőt, a rózsafűzért. Meg vannak a lelki gyakorlatok, a szentek tisztelete, böjtök, körmenetek, lithániák, szentelt viz, szobrok, szimbolumok, szent képek, ereklyék, lámpák, kivilágítások. Mindmegannyi, a katholikus egyházban is feltalálható cerimoniális sajátosság. Mindamellett van egy lényeges külömbsóg a sánghó ós a katholikus egyház szerzetessége között. Az t. i. hogy mig a katholicizmus az üdvöt nem teszi föltétlenül a szerzetesi élettől függővé; addig a buddhizmus a maga „felséges céljának," a Nirvánának elnyerését kizárólag a sánghó tagjai részére tartja fenn. Éppen azért e testvéri köteléken kivül állóknak, vagyis az upasakoknak is következő életciklusaik valamelyikében be kell lépniök a sánghóba, mert csak annak a segítségével érhetik el a Nirvánát. Addig is kötelességük a bhikschuk eltartásáról, eledeléről, ruházatáról, lakásáról stb. gondoskodni, hogy ez által érdemet szerezzenek maguknak egy szerencsésebb ós kedvezőbb körülmények között leendő újból való születésre. A sánghónak és a világi híveknek eme viszonyából következik az a buddhista felfogás, mely szerint az adományért nem a bhikschu tartozik köszönettel az upasakónak, hanem ez az utóbbi az elfogadónak, amiért ez alkalmat ad neki arra, hogy a jótékonyság gyakorlása által magának érdemet szerezhessen. A világira nézve tehát csak megtiszteltetés, ha a bhikschu elfogadja alamizsnáját, aminthogy viszont a legnagyobb büntetés az, ha a bhikschu lefordítja előtte alamizsnás edényét, ami által méltatlannak nyilvánítja őt arra, hogy a testvéreknek adományokat osztogasson. A világi híveknek a sánghóhoz való viszonya ilyenkópen az érdemszerző jótékonyságon, illetve a kötelességen alapszik. Ezzel szemben a sánghó tagjainak az upasakokhoz való viszonya tisztán morális jellegű, „mely semmi külső kötelezettséget nem ismer. A testvéreknek a világi hívek előtt élő példánykópnek kell lenniök az önmegtartóztatásban, önmegtagadásban és szentségben; ezeknek kívánságára hirdetniök és magyarázniok kell nekik a tudományt s kötelességük őket 18*

Kiss Samu.

260

minden életviszonyok között, mikor bátorításra es vigasztalásra van szükségük, szellemi tanácsban és segedelemben részesíteni, úgy amint Buddha cselekedte, akinek ők tanítványai." (171. p.). . . *

*

*

Végére jutva így a buddhizmus és a keresztyénség nagy vonásokban való párhuzamos ismertetésének, ezek után a hasonlóságok és külömbségek szem előtt tartásával könnyű lesz most már felettük bírálatot, Ítéletet mondani. Mint láthattuk, egészben véve sok olyan vonás van közöttük, amely első felületes tekintetre a két vallás kölcsönhatását plausibilissé teszi s amelyhői egyesek tényleg azt a következtetést vonták, hogy a keresztyénség a buddhizmusnak egyik változata, hajtása. Ennek igazolását vélik ama külső történelmi tényben is, mely szerint az érintkezés Jézus idejében Júdea és a buddhista országok között valószínűleg megvolt. Az kétségtelen ugyanis, hogy Kr. e. a III. század elején Seleucus Nikátor követet tartott Sandragupta udvaránál ós így nem tekinthető kizártnak, hogy később is történt Indiával érintkezés, ahol a buddhizmus ez időtájt már széles körben hódított. De e hipothetikus érintkezésből — sőt ha mindjárt tényleges volna is — még nem következik szükségképen a keresztyénsógnek a buddhizmus részéről való befolyásoltatása. Annyival kevésbbé, mert a római birodalomnak ekkori történelme, mely pedig egyéb keleti vallási rendszereknek, fey pl. a Mithra-kultusznak, elterjedéséről egészen világos képet nyújt, semmiféle buddhista áramlatot nem tűntet fel. Arra sincsen semmi adatunk, hogy Jézus ilyen befolyásnak lett volna kitéve. Határozott külső positivum híján tehát belső, tartalmi bizonyítékok és érvek alapján dönthető el csak ennek a kérdésnek az igazi mibenléte. Tartalmilag, általánosságban annyi megállapítható, hogy számos egyező sajátosságuk dacára is a keresztyénség sokkal inkább magán viseli az eszményi, nevezetesen a nagy próféták által képviselt judaizmusnak a nyomait és bélyegét, mint amilyen mérvű a buddhizmushoz való hasonlósága. A judaizmussal szemben megnyilatkozó némely ellentétje pedig mint visszahatás önkéntelen folyománya azoknak az üres szertartásoknak és lélekölő gépies formaságoknak, melyek a Krisztus előtti és korabeli zsidóság között oly nagy mértékben elharapóztak. Aminő visszahatásokra a történelem elég példát mutat, aminő volt pl. a reformáció is. Mert hiszen a lelki ós szellemi világra is áll az a fizikai törvény : „Akció reakciót szül". Mindezekből következik általánosságban az a tétel, hogy aki a keresztyénségnek a buddhizmusból való származását akarná levezetni, annak előbb be kellene

A buddhizmus és a keresztyénség.

261

bizonyítania a judaizmusnak a buddhizmusból való eredetet. Ez pedig jókora anachronizmust jelentene. De ha e jelen tanulmányunk tartalmát képező egyes részeket külön-külön vesszük is bírálat alá, látni fogjuk, hogy éppen a leglényegesebb s a keresztyénség alapgerincét alkotó pontokban eltérnek egymástól. — Jézus személyére és tisztére nézve a keresztyénségnek alapvető tana az, hogy ő Istennek öröktől fogva való egyszülött fia, aki küldetését a saját bizonyságtétele szerint is az Atyától vette s aki e küldetését abban látja, hogy a bűnös világot Istennel kiengesztelje, hogy az emberiséget a kárhozatnak és halálnak hatalmától megváltsa. Gótamo nem ismer küldőt, magánál felsőbb lényt. Büszkén hirdeti, hogy önmaga adta magának küldetését; hogy önmaga találta ki azt a bölcseséget, melyre a világot meg akarja tanítani. Jézus missziójának fenséges komolyságát önnön vérével pecsételi meg, magasztos igazságát pedig feltámadásával bizonyítja be. Mennyivel mögötte áll e tekintetben Buddha, aki gyomorrontás következtében hal meg s megsemmisül, bemegy a Nirvánába. Jézus meg van győződve, hogy ég és föld elmúlnak bár, de az ő beszédei soha el nem múlnak; ellenben Gótamo előre látja az időt, amidőn tanai feledésbe fognak menni, amidőn tehát egy új Buddhának a jövetelére lesz szükség, hogy azokat az ő korának megfelelő formában az emberek emlékezetébe visszaidézze; aminthogy ő előtte is voltak Buddhák. Jézus személye maga a legnagyobb csoda, aki tanainak hitelességét is csodákkal igazolta. Gótamo életében is láttunk ugyan csodás jelenségeket; de maga a káté hangsúlyozza, hogy ezek csak későbbi eredetű legendaszerű vonások. Igy tehát nem lehetetlen, hogy éppen ellenkezőleg: a keresztyénséggel való érintkezés által Jézus személyéről ruháztattak azok át Buddha személyére. Plinius adatai alapján ugyanis tudott dolog, hogy a Krisztus utáni első századokban hajók és karavánok révén rendes ós állandó kereskedelmi összeköttetés létezett Siria és India között. S hogy ezen hajó- és karaván-járatok buddhistákkal is érintkezhettek, arra látszik utalni alexandriai Kelemennek a „Stromata'-' ban található ama feljegyzése, moly szerint : ,.vannak az indusok között olyanok is, akik Buddha tanítását követik, akit kiváló erényei miatt isten gyanánt tisztelnek". Szóval a sok külsőleges hasonlóság dacára sem találunk Jézus személyében ós életében olyan lényeges momentumokat, amelyek buddhista befolyásra volnának visszavezethetők. Éppen így a tanban sem. A keresztyén hittannak alapdogmája, hogy a mindenség felett van egy személyes mindenható és örök Isten, aki lényegileg lélek, a világhoz való viszonyát tekintve pedig — mint Atya, Fiú és Szentlélek — annak teremtője, megtartója és igazgatója. Gótamo nem ismer

262

Kiss Samu.

ilyen személyes Istent, nem ismer halhatatlan lelket; szerinte a világ egyetlen intézője a sors, az okoknak és okozatoknak egymásból folyó láncolata. Ilyen formán a buddhizmus voltaképen nem is vallás, hanem atheizmus, hfányozván benne minden vallás közös kincse, valamely a véges és esetleges felett álló istenség hite; amiből következőleg természetesen az embernek Istenhez való felemelő ós boldogító viszonyáról s a tőle való kegyes függés-érzetéről sem tud semmit. Hogy aztán Buddhának e tana mennyire ellentétben áll az emberi természettel, az ember belső lényegével, mi sem mutatja inkább, mint hogy elveinek határozott ellenére az emberi lélek önkénytelen, de mégis szükségképeni követelményének megfelelőleg az idők folyamán hívei között kifejlődött a kultusz-forma; s amennyiben az emberi természetnek emez érvényesülése Buddha istentagadó rendszerében nem talált kielégítést, vagyis helyes irányt és tárgyat, Buddhának és nagy tanítványainak, a boddhishatváknak istenítésévé, vulgo : bálványimádássá fajult. Eképen mig egyfelől a keresztyénség és buddhizmus közötti lényeges kíilömbséget látjuk ebben, másfelől pedig a történelemnek e ténye a keresztyén vallás isten-hitének helyessége és jogosultsága mellett tesz kétségtelen bizonyságot. Tagadhatatlan, hogy Gótamo eredeti tana és a buddhizmus mai alakja homlok-egyenest ellenkezik egymással s mint ilyen — bármint hirdesse is a káté (58. pont jegyzete) és nyomán egyes európai atheista tudósok, hogy „a buddhizmus lesz a jövő vallása; mert egyedül ez az, amely nem hitbeli dolog, mint minden más kijelentett vallás"; éppen ebből, nevezetesen érdemül tulajdonított hitrendszerének hiányosságából kifolyólag magában hordozza az elmúlásnak, megsemmisülésnek csiráját. Hiszen azok a hatalmas, pompás pagodák ós a bennük lefolyó fényes istentiszteletek, amelyek ellen Gótamo egész életében küzdött, a buddhizmusnak önmagával való meghasonlását hirdetik. „Amely ház pedig önmagával meghasonlik, az elpusztul". Örök igazság ez, hogyha nem is Gótamo, hanem a názárethi Jézus mondja. Buddha hitrendszerének hiányosságából, t. i. az Istenben való megnyugtató és boldogító hitnek mellőzéséből származik továbbá a buddhizmusnak pesszimisztikus jellege. Ellentétben a keresztyén optimizmussal. Mig ugyanis a rossznak hatalmával szemben a keresztyén ember Istenre hagyja dolgát s a beléje vetett hiténél és bizodalmánál fogva nem csügged, mert tudja, hogy amiket itt szenved, nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, mely egy más jobb világban vár reá; addig Gótamo magára hagyatottságában érezvén öngyengeségét és erejének hiányát, nem talál e siralomvölgyből más szabadulást, más kivezető útat, mint a lemondás útját, mely a Nirvánába torkollik. Mindezekből látható, hogy dogmatikai szempontból

A buddhizmus és a keresztyénség.

263

nemcsak hogy kölcsönhatás nincs, hanem inkább határozott elvi ellentét van a keresztyénség és a buddhizmus között. Igaz, hogy ezt már nem mondhatjuk el ily kategorikusan a két tanrendszer moráljáról. Mert a dhammo sok szembeszökő ponton egyezik az evangéliomokkal. De azért ebből nein lehet mégsem mindjárt arra következtetni, hogy Jézus evangélioma Gótarno dhammójának a hajtása volna. Nem pedig már azért sem, mert a forrásuk egészen más. Mig ugyanis az evangéliomok morális tartalma Krisztus vallási hitrendszerének a szüksógképeni következménye, mint pl. a gyökérnek a törzs, a virágnak a gyümölcs: addig Buddha spekulativ úton jut el tanainak erkölcsi alapelveihez. S közösségük inkább azt bizonyítja, hogy Jézus ethikája a józan ész logikai szabályai alapján is levezethető, vagyis hogy annak tételeit az elméleti, filozófiai okoskodás törvényei is megerősítik. A buddhizmusnak e tekintetben való hatását a keresztyénségre azért sem lehet továbbá történelmi tényként odaállítani, mert a keresztyén erkölcsiség igen sok hasonlósága dacára is külömbözik, illetve magasabban áll a buddhizmus erkölcsiségénél. Nevezetesen: Gótarno ethikájának nincs positiv, szilárd alapja, olyan, aminő a keresztyén erkölcsiségben az Istentől való függés érzete. Nincs meg benne az az egészséges éltető elem sem, aminő a keresztyén vallásban az önmagunk iránti szeretet, az a nemes önzés, amelyet Krisztus az emberekhez való viszonyunk alapjává, zsinórmértékévé tesz, amidőn azt mondja: Szeresd felebarátodat, mint magadat. Nemkülömben hiányzik belőle az az igazságszolgáltatás, aminőt a keresztyén erkölcsiségnek az örök biróba vetett hitből folyó örök jutalom ós örök büntetés fogalma ad. Nincs meg benne végül az a magasztos cél, amely e földi életet megszentelje s az emberi fejlődést, tökéletesedóst előmozdító aktivitásra sarkalja ; mert a buddhizmus végcélja, a Nirvána, csak lemondást, passzivitást szül. Hátra van még, hogy a sánghó és a katholikus egyház szerzetessége közötti hasonlóságáról, illetőleg viszonyról is pár szóval megemlékezzünk. Amennyiben tudvalevő dolog, hogy a szerzetesi élet keleten állott elő és virágzott fel először, és pedig abban a korban, melyben az Indiával való érintkezés már a történelem tanúbizonysága szerint is állandó v o l t : nincs kizárva, hogy a szerzetességnek és a katholikus kultusznak egyes részei és kiiiső megnyilvánulásai buddhista eredetűek. Ezen a nézeten vannak Lassen, Prinsep, Weber, Köppen ós Fergusson. De ha csakugyan igy volna is, az nem változtat semmit a dolgon, a lényegen. Mert hiszen tudjuk, hogy Jézus eredeti tanításában a szerzetesi életnek nem akadunk semmiféle nyomaira s így a buddhizmusnak a szerzetességre való esetleges hatása mégcsak a legparányibb részben sem érintené és vonná maga után az igazi, a Jézus által

264

Kiss Samu.

megalapozott és az ő tanaiban lefektetett keresztyénségnek a befolyásoltatását. . . Végeredményképen ismételten el kell ismernünk, hogy a buddhizmus i^en sok tiszteletre méltó és szép elvet tartalmaz, amelyek szinte önkénvtelen bámulatra ragadják a figyelmes szemlélőt. Bámulatunk csak fokozódik iránta, ha tekintetbe vesszük, hogy Kr. e. a VI. században vagyunk. A nagy perzsa háborúk kezdetén. Abban a korban tehát, midőn Kis-Ázsiában és Macedóniában Dárius királyi hatalmának ós nagyságának kiterjesztéséért véres harcokat indít; Kapillawatu tartományban egy királyfi oda hagyva a reá várakozó trónt, az emberiség megnemesítésére és jobbítására kivánja szentelni életét. S mig nyugaton egy gőgös tirannus milliók életét teszi kockára önző érdekeiért; keleten egy kegyes ifjú milliók érdekében lemond az őt körülvevő fényről és pompáról. Mig Athén földjét százezrek kiomló vére festi pirosra; addig a Himalaya tövében Gótamo Buddha ajkaira veszi a humanitás magasztos eszméit: Ne ölj! Mifr Hellas kék ege alatt görög és perzsa egymásban ádáz, gyűlölt ellenséget lát; a Ganges vidékén egy vándor bhikschu a testvériség tanait hirdeti. Tanítását a brahmanizmus súlyos igája alatt görnyedező szegény nép úgy szívja magába, mint a szomjú föld a jótékony esőcseppeket. Aztán a szélrózsa minden irányában elterjednek eszméi. S amit nyugaton éles fegyverrel nem tudott az a hatalmas uralkodó kivívni és magának biztosítani; keleten Buddha az ő elveinek egyszerűségével ós nemességével mihamar meghódította az indus népeket és a szomszédes birodalmakat. Majd sok száz esztendő multával hódító útját keletről nyugatnak veszi, mint egykor Dárius. Ámde amint ő nem tudott győzelmeskedni óriási seregével sem a maroknyi görög nép felett; úgy Gótamo sem fog diadalt aratni itt követőinek ez ideig való számbeli fölénye dacára sem a Krisztuson. Mert ha akadnak is az általa megindított mozgalomnak, inár az újdonság ingerénél fogva is, napjainkban hellyel-közzel hivei és szószólói; de aki a két vallásrendszer belső tartalmát és igazi lényegét megismerte, annak szíve és ajka önkénytelenül is a Krisztus melletti ama bizonyságtételre fakad: „Uram, hova mennénk, örökéletnek beszédi vannak te nálad!" Kiss

Samu.

A középkori igehirdetés.') Összefoglalva azokat az eredményeket, amelyeket az igehirdetés fejlődése a középkorig felmutat, megállapíthatjuk, hogy elválik egymástól a tételes beszéd és a homilia fogalma. A tételes beszéd azonban még nem az igazi synthetikus forma, mert nagyrészt a tárgy fogalmának az elemzéséből áll; a homilia pedig még nem egységes, mert rendesen a versenkint magyarázott textus tartja össze ós nem valami logikai egység. Az Íráshoz való ragaszkodásuk görcsös, de egészen külsőleges; az allegoriai magyarázat az írástól inkább eltávolít, mint összekapcsol vele. A rhetorika felhasználásával csak a görög szónoklat fénykorában találkozunk, amikor az a meggyőződés élt a lelkekben, hogy a beszéd az egyetlen eszköz a keresztyénségben rejlő isteni igazságok teljes és tiszta kifejezésére, viszont a beszédnek egyedüli méltó tárgya a keresztyénség. Ε kor előtt ós után tüntetnek a szónokok a görög rhetorika ellen, bár mindnyájan hatása alatt állanak. Művészi érzék — általában — a bevezetés megalkotásában nyilvánul, mig a befejezés rendesen liturgiái forma: valamely doxologia. Augustinus azonban már a textusból indul ki és a befejezésre tartja szónoki leleményét, beszédeinek ezt a részét szokta a legnagyobb gonddal elkészíteni. — És most vizsgáljuk a fejlődés egyik hatalmas ós nohezen áttekinthető korszakát: a középkort. * *

*

Akik a keresztyénségnek csupán kiváló szellemeit ismerik, még nem ismerik a keresztyénségnek a történetét. Az ókori keresztyénség átvette az antik világnézetet, ez a tétel nem csak azt jelenti, hogy a platonizmus Augustinusban sajátos módon ujhodott meg, hanem azt is, hogy a megkeresztelt tömeg magával hozta eddigi népies hitét. Keresztyénné lett a világ, de a keresztyénség pogánnyá. Mióta Chlodvig megkeresztelkedett, a polgárosodás sine qua non') Szerzőnek „A gyülekezeti igehirdetés elmélete" c. művének 1. részéből ..Az igehirdetés elméletének és gyakorlatának történelmi főirányai" c. fej zetéből a 6. §.

266

Dr. Ravasz László.

jának tekintették a keresztyénné léteit. Ez a tömegáttérés pedig szükségképen csak névleges lehetett: uj mázzal vonták he a régi pogányságot, egyszerűen átkeresztelték a régi szokásokat. Máról holnapra keresztyén animizmus, illetőleg sámánizmus alakult ki, csak hogy azok a szellemek, akiknek tiszteletére végezték ezeket a gyakorlatokat, keresztyén szentek és martyrok nevével neveztettek ezután. A görög philosophiába öltöztetett keresztyénség hétköznapi formája nem volt más, mint ősi polydaimonista szellemek és hősök kultusza, nagyon vékony keresztyén mázzal bevonva. Jézus a nép hitében csak a legfőbb varázsoló volt, aki oly hatalmas, hogy csak közvetítők utján lehet érintkezni vele; maga a vallásgyakorlat jórészt sziklák, fák, szakadékok, keresztutak felkereséséből állott, ahol kuruzslás, boszorkányság, bűbájosság j á r t a ; a pogány táncok, énekek, ördöngös játékok a templomba is behatoltak, mert a köznép csak ebben látott kultuszt. A papok teljesen miveletlen emberek, nagyrészt írástudatlanok és theologiájuk még a Miatyánk elrecitálásáig sein ér, sőt nem egy közülök pogány áldozatokban vesz részt. De hát ez természetes is volt A keresztyénség extenzivitása a népvándorlás lezajlása után márol-holnapra rendkívül megnőtt, ennélfogva intenzivitásában szükségképen ugyanannyit vesztett. A népvándorlás széttörte az antik kulturát ós zűrzavaros erjedés után letelepítette a maga félvad barbárjait. Ezeket a tömegtérités hirtelen megkeresztelte : lehetett volna-e más a világ ábrázatja ilyen körülmények k ö z ö t t ? És ez a fólpogány keresztyénség, melyből alig volt igazi evangéliumi tartalmú egy darab kovásznyi, megkezdette a maga átalakító munkáját ós ezer esztendő szakadatlan erjesztő munkája után nemcsak önmagát tartja meg, de csodálatos módon megujul: önmagát ujjászüli és megteremti újkori kulturánk csodavilágát. Hatalmas erőnyilatkozatok voltak a keresztyénségnek eme világtörténeti aktusai, melyek egyenest az önfenntartás ösztönével hatottak és amelyek egymást egészítették ki, vagy javították meg; ez a megigazítás, természetesen, sokszor évtizedekig tartó véres harcok árán mehetett végbe.

a) Az igehirdetés Mindezideig még beszéltünk, mert annak hirdetés szólt, ez volt leviharzása és az antik olyan emberekhez szól, a latint vagy görögöt.

Nagy Károly

korában.

csak görög és latin prédikációkról a világnak, amelynek eddig az igeaz anyanyelve. De a népvándorlás világ összeomlása után az igehirdetés akik nem értik az antik világnyelvet: Kölönböző néptörzsek nyelvei ezek,

A középkori igehirdetés.

267

amelyek csak most kezdenek nemzeti nyelvvé válni, az állami konszolidolódás folyamán ; tehát még egészen a fejlődés kezdetén állanak. Elébb a népköltészetnek kellett a nyelvet meggazdagitani, a fogalmakat megállapítani, hogy az egyházi szónok megértethesse magát. Ε korban — Nagy Károly előtt — gyülekezeti igehirdetésről alig lehet szó. Az egyház igehirdetői tevékenysége a téritői beszédekben merül ki, amelyeket a lángbu/.galmu szerzetesek missziói utjokon sokszor több országon át, félvad tömegeknek tartanak (Bonífacius, Columba). Az ilyen szerzetes lakóhelyek, a kolostorok, lassankint szószékekké válnak, melyeket körülözönl a vidék népe ós ezáltal alkalmat ad arra, hogy az igehirdetők a népnek prédikáljanak. De magában a hivatalos egyház hivatalos kultuszában egészen elhallgatott az igehirdetés és az analfabéta papok örömmel fogadták egyik másik püspöknek határozott rendeletét, amely a prédikálást egyenest eltiltotta. Ε korban a vegetáló katholicizmusnak egy gondviselésszerű férfiú lesz a szervezője : Nagy Károly. Legelsőbben is saját jogara alatt politikailag szervezi az akkori nyugat nagyobb felét és ezáltal feleleveníti a Nagy Constantinus birodalmát: a keresztyén császárságot, mely a trón és az oltár iker oszlopán épül fel ós megveti alapját annak, hogy a dogmatikailag már végkép kifejlődött papság-eszme a gyakorlatban érvényesüljön a pápaságban, amely intézmény egészen az újkorig a világhistoriai történés tengelye lőn. Azután szervezte a papságot mint legfőbb kulturtenyezőt: beállította a parokhiákat., nevelt számukra iskoláival méltó betöltőket és a papok egész pásztori és kultikus működésót megrendszabályozta. Gyakorlati érvényt szerzett annak a tételnek, hogy a pap egyszersmind igehirdető is, nemcsak azzal, hogy ő maga, mint „devotus sanctae ecclesíae defensor humilisque adiutor" rendeletben figyelmezteti a pásztorokat igehirdetői tisztökre, hanem azzal is, hogy zsinatok kemény határozatokat hoznak ebben a tárgyi.an, amelyeknek sanctiojáról majd gondoskodott maga a császár, vagy az ő nevében a hűbérúr. így az arlesi zsinat (813) kimondotta, hogy a presbiterek necsak a városokban, hanem a falvakban is prédikáljanak ; vagy a rheimsi zsinat: „episcopi sermones et homilias patrum sanctorum prout omnes íntelligere possint, secundum proprietatem línguae praedicare studeant" (Can 15). Azonban Nagy Károly nemcsak követelt a papjaitól, hanem segített is rajtuk. Tudósaival: Alcuinussal ós Rabanus Maurussal revideáítatta a biblia latin fordítását ós magyarázatokat íratott hozzá; ezenkivül Paulus Diakonus-sal egy homiliáriumot állíttatott össze, mely az evangéliumi miselelectiókat (perikopa) tartalmazta; mindenik lecke után valamelyik egyházi atyának: Chrysostomus-, Augustinus-, Nagy

268

Dr. Ravasz László.

Leó-, Nagy Gergelynek egyik másik beszédje következett. Ε könyv liturgiái használatát Nagy Károly a frank birodalomban kötelezővé tette. Ez volt az első postilla (post illa verba legenda). Hová j u t o t t az igehirdetés, mint prófétai cselekvés ! A prédikációt mint a kultusz evangéliumi elemét teljesen fölszivta a miseliturgia. A Nagy Károly reformjai az antik theologiának rövid életű renaissance-a volt az, amely sovány kivonatoknál nem vitte többre. De ez is nagy áldás vala. Mutatja az, hogy Nagy Károly után még szomorúbb korszak következett. A politikai élet újra felfordult: a császárok kis emberek és a pápák nagy „impostorok" voltak. A mivelődés halvány lángjai csak azokban a cellákban pislogtak még, amelyeknek sötét mélyein görnyedő barátok másolgatják a letűnt szép kor nagy szellemeinek klasszikusoknak vélt beszédeit azon a nyelven, amelyet már maguk sem igen értenek és igy lefordítani sem tudnak. A néplélek ősi mélységeiből sajátságos, groteszk poézis burjánzik fel, amely iszalagjaival átszövi e korszaknak szinte holt pontra jutott igehirdetését. Pld. az u. n. Physiologus, a XII. századból származó sajátságos állatmese-gyüjtemény, mint igehirdetósi tennék. Ε szerint, az oroszlán három dologban példázza az idvezitőt. Először is az oroszlán, mikor megszimatolta a vadászt, farkával elsepri a homokban lábai nyomát: az Idvezitő is igy tett, mikor emberré lett, eltakarván az ördög elől a maga szolgai alakjával azt, hogy ő Isten fia. Továbbá: mikor az oroszlán alszik, nyitva vannak a szemei; Jézust jelenti ez is, mert róla mondja az Énekek-éneke Én elaludtam, de a lelkemben vigyázok vala (δ, 2). Végül: Mikor a nőstény oroszlán szül, holt fiat hoz a világra, de harmadnap jő a him oroszlán és reá lehel a holt kölyökre, mire az megéled. Épigy halálra szült Mária, de harmadnapra jött az Atya Isten, reá lehelt holt magzatára és az megéledt. 1 )

b) A szerzetesrendek

igehirdetése.

A pápaság mellett a másik hatalmas óletnyjlatkozat, a mellyel a katholicismus önmagát megtartani igyekezett: a szerzetesség. A szerzetesség tulajdonképen nem egyéb, mint az igazi katholicismus, mely levonta lényegének gyakorlati következményeit. A világtól való elvonulás, az egész földi életnek a túlvilág szempontjából való rendszeres megvetése : ime, ez volt a szükségszerű következménye annak a dualizmusnak, mely a világot az ördög birodalmának tartotta, *) Lásd K. Hering: Die Lehre v o n der Predigt Berlin. 1905. p. 60.

A középkori igehirdetés.

269

Krisztus országát pedig imádkozásban, szemlélődésben, lelki gyakorlatokban vélte feltalálni. A szerzetesség is ugyanarra az alapgondolatra megy vissza, mint a hierarchia, mert mindkettő a világnak a keresztyénség állal való meghódítását tűzte k i : a pápaság a világi hatalmat kezelő egyetemes monarchia souveraine jogintézményében, a szerzetesség pedig az egyén érzéki oldalát megöldökölő valláserkölcsi intézményben; ós mégis, mily óriási távolság választja el mindkét irány gyakorlati kifejlődésének végső pontjait: 111. Incét és assisi Ferencet! A katholicismus e kettős irányzatából magyarázható az a sok látszólagos ellentét, amely a középkor érzelmi és akarati világát teszi bonyolulttá: az a villámszerűén felloboanó erély, amely teljes megalázkodásból támad, vagy abba oszlik el; az a tobzódó érzékiség; mely vérző lábú askétasággal párosul, az a vad kegyetlenség, amely lágy sentimentalizmussal van bekeretezve. 1 ) A szerzetesség programmja megvalósításában hótmértföldes léptekkel haladott előre. Előszőr érvényesítette azt a kolostorokban, azután a világi papság életében, azután ez a szerzetesileg reformált papság feltétlen úrrá lőn a laikusok és fejedelmek felett, végül a nemzeti egyházak különállóságát törte meg. Mivel pedig a Szentföld és Jeruzsálem e földön egy darab menny gyanánt szerepelt: útra kellett kelniök a keresztes hadaknak. A keresztes hadakból egy uj szemlélettel gazdagodott meg a szerzetesség: a Krisztusképpel, melyet az eddigi szakramentális mágia egészen eltakart az emberek szemei elől. A dogmatikai varázslatok ködéből kezd kiválni a szenvedő megváltónak emberi képe és az adoptianizmus helyébe egy uj lírai elem, a Krisztus-mystika lép. Ennek hatalmas orejű megindítója s ez által az egész korszaknak képviselője ClairveauxiBernát volt, kinek rendkívüli ereje megvalósította a gyakorlati vallásos életben mindazt, amiről Augustinus csak — ábrándozott. Az az uj vallásosság, amelynek ő megtestesítője volt, nem csak korában emelte őt az egyház fölé, ugy, hogy versenyző pápák fölött döntött, hanem egyszermind egy uj iránynak, a vallásos individualizmusnak tette bevezetőjévé, amely közvetlenül a Luther keresztyenségébe torkollott bele. Az ő világtörténelmi jelentősége épen az, hogy nem az intézményekben, előírásokban, cselekedetekben találta meg az üdvöt, hanem a szív közvetlen tapasztalásában, amellyel az a Jézus alázatának és szeretetének átélésében Isten közellétét megérzi ós abban mindenestül elmerül. Arra a lélekre nézve pedig, amely tapasztalta ezt az Istenbe való teljes beolvadást, azonnal közömbössé vált a ') Leginkább szemlélhető legtypikusabb megtestesítője.

ez

VII. Gergely alakjában, ki a középkor

270

Dr. Ravasz László.

katholikus egyháznak minden külsősége. A mystikának ez a gyümölcse csak később, assisi Ferenc tanításaiban érik ugyan meg, de az alapot hozzá Clairveauxi Bernát adja. — Klasszikus igehirdetői alkotása Bernátnak az Énekek Énekéhez irt prédikációs kötete, amelyben e nagy szellem szárnyalásának egész erejét érezzük és megértjük, miért nevezték kortársai doctor mellifíuusnak ős miért becsülte Luther őt minden prédikátoroknál feljebb. Ε beszéd alapmotívuma az, hogy a lélek vőlegénye Krisztus, kivel mondhatatlan szerelemben egyesülni vágyik. Ez a szeretet ugyan fölöttébb emlékeztető az u j platonizmus módszeres lelkigyakorlataira és sok érzéki vonással van átszőve, mindazáltal néhol evangéliumi magaslatokat ér el, mikor így nyilatkozik meg: „csak az lehet igaz és boldog, kinek nem tulajdonított bűnt az Isten", vagy másutt: „Ha valaki bűnei terhe alatt éhezi és szomjúhozza a te igazságodat és hisz tebenned, aki a bűnöst megigazítod, megigazul egyedül hit által és békességet talál tebenned". Sőt a predestináció mélységeit is megjárja, midőn igy szól: Generatio coelestis aeterna praedestinatio est, qua electos suos Deus dilexit et gratiflcavit in dilecto Filio suo ante mundi constitutionein sic in sancto apparentes sibi ut viderent virtutem suam et glóriám suam quo eius forent consortes hereditatis eius et apparent conformes imaginis (Sermo XXIll. e. 15.)1) Mindenütt a közvetlen tapasztalás a fő. s bár ez a tapasztalás tele van beteges érzékiséggel és még betegesebb rajongással, de boldog és szent igazság volt abban a korban, mikor a kegyességből épen ez az egyéni közvetlenség hiányzott. Ez evangéliumi vonás sajátságos methodizmus ruhájában jelenik meg. „Csókoljon meg az ő szájának csókjaival" textusról szólva, beszél az Idvezitő lábának csókolásáról (bűnbánat, megalázkodás), azután a kezének csókolásáról (a bűnbánat gyümölcsei, a kegyesség cselekedetei) végül a szájának megcsókolásáról, amely a Jézussal való belső, mystikus egyesülést jelenti.-) Másutt szól a Krisztus két emlőjéről, melyek közül az egyikből a bűnösök iránti hosszútűrő kegyelem tejét szívjuk, a másikból pedig a magához fogadás is megbocsátás tejét. 3 ) Emellett mindenütt a vaskos Máriakultusz, amelyben Máriának fiánál való közbenjárásáért esedezik tömjénszagú hangokon. — Beszédjeiben határozattan érezhető az előre megállapított eszmemenet, bár vallotta és követelte magának, hogy ő csak közvetlen isteni ihletésre prédikál. Az írást nem tartotta olyan nagyra, mint Augustinus; sajnálkozott azokon, kik ') Sermo XXII. c. 8. Ausgew. Baltzer Freiburg, 1893 p. 75. s ) Sermo II. 8 ) Sermo IX.

Sermone des heil. Bemard,

Hg. Otto

A középkori

igehirdetés.

271

könyvekben keresik az üdvösséget, mikor az a szív közvetlen elmerülésében (excedere et cum Christo esse) sokkal könnyebben megtalálható. A toxtus ránézve csak mély értelmű symbolum, amely meglendíti allegorizáló képzelete szárnyait. Az írásban δ is háromféle értelmet fedez fel : az Énekek Énekéhez irott XXIII. beszédében a vőlegény menyasszonyát először a kertbe (hortus) vezeti; ez az irás históriai értelme; azután a pincébe (cellarium) (háromrekeszes), amely az irás morális értelmét jelenti, még pedig a fűszeres pince az elöljáróink iránti szeretet, a gyümölcsös pince a hozzánk hasonlók iránti szeretet, a borospince, az alattunk levők iránti szeretet; végül az ágyasházba vezeti (cubiculum), mely az Irás mystikus értelmét jelenti. Ez utóbbi leírásakor igy kiált fel : „oh boldog nyugalom helye, amelyben Istent immár nem haragvónak látjuk, nem is gondterhesnek, hanem akaratában jótetszőnek és tökéletesnek. Látása nem riaszt, hanem édesget; nem ébreszti a nyugtalan vágyakat, hanem csillapítja; nem fárasztja az érzékeket, hanem felüdíti. 1 ) — Clairveauxi Bernát költő volt, kinek beszéde hymnusszá válik, mihelyt teli lesz a szive. Szive pedig majdnem mindig tele volt. Ha a mai korban élne. a legjelesebb impresszionista lenne. A szerzetesség kimólyült és sodra gyorsabbá, hatalmasabbá vált a kolduló szerzeteknél, kik újra megragadták a régi fegyvert, az igehirdetést. Bejárták az egész katholikus világot és szavakkal, prédikálásokkal mindenütt uj életet ébresztettek; megteremtették a laikus keresztyénsóget, a gyakorlati katholicismust. Mozgalmukat Harnack méltán novezi a középkori katholicismus bel missziójának. ') Ez igehirdetés ethikai ideálja szintén a szerzetes volt, de többé nein a szemlélődő, hanem a térítő szerzetes. Megrázó erővel hívnak bűnbánatra és ébresztik fel a lélekben az egyéni hitbizonyosság utáni vágyat. A megrázott lelkeket még nem tudják egyéni uton vezetni a Krisztushoz, hanem a sakramentumokhoz, papokhoz, szóval az egyházhoz utasítják; erkölcsi eszményük is a régi, a Caritas és humilitas, mely a szegénységben, az apostoli életben nyer kifejezést; de az az uj igazságuk, hogy az uralkodó egyházban a szolgálat méltóságát viselték; hogy a hatalom egyházával szemben a lemondás és áldozat törvényét érvényesítették gazdag és áldott jó szivük minden őszinteségével és csodás tények rábeszélő erejével; hogy a világmegvetés szomorú gyülekezetében épen legkiválóbb képviselőjük: assisi Ferenc személyében a világmegszentelés örvendező, boldog, sugaras evangéliumát hirdették : ezeket a szerzeteseket határozottan l

) 0. Baltzer kiadása ρ 85. ') Lehrbuch der Dogmengesch. IV. Α. 1910. III. ρ. 423.

272

Dr. Ravasz L á s z l ó .

a reformáció előkészítőjévé teszi. Minél inkább hatalmába keriti az egyház a világot, ők annak inkább keresik a mennyet, mig ez az ők csendes, talán öntudatlan tiltakozásuk alázatos, tűrő, néma forradalommá válik, amelyet nem lehet üldözni, mivel nincs ellenállása de amelyet meggyőzni sem lehet, mert van — igazsága. Forradalom volt ez, az egyház életén belül, nemcsak vallásos, hanem sociális forradalom is. A gazdag, aranyba, biborba öltözött uralkodó osztállyal, a klérussal szemben ott állanak ezek a szent koldusok, akik az elhagyatott, testileg, lelkileg kizsákmányolt nép között élnek és még annál is szegényebbek. Nincs rétege a népléleknek, amelyet ne ismernének, nincs titok, amoly előttük rejtve maradt volna. Az igehirdetés történetébe velük lép be a gyülekezet meglátása. Eleddig a hallgatóságot valami elvont személynek látta a szónok és bizonyos általános mechanizmus szerint kezelte lelkét. Dogmatikai és erkölcstani paragrafusok töltötték meg az egyházi beszédeket, de azzal nem gondoltak, hogy a hallgatónak eleven, egyéni lelke van és akárhogy ismerjük is a h itta ni tételeket, mégsem tudunk prédikálni, ha nem ismerjük annak a lelkét, akinek prédikálunk. A prédikáló szerzetesek vették észre, hogy minden gyülekezetnek más a psycheje ós igyekeztek azt megismerni. Ez a kulcsa rendkívüli hatásuknak. Nem mondottak semmi olyat, amit eddig nem ismert volna a világ, de ugy tudták mondani, hogy uj igazságra ismert mindenki benne. Sajátos képviselője ennek az iránynak a nagy német minorita, Regensburgi Berthold, ki a Lajtától a Rajna torkolatáig, Schweiz déli vidékeitől fel Thüringia északi pereméig szakadatlanul vándorolt ós szakadatlanul prédikált. Olyan korban, melyben a legrikitóbb gazdasági és sociális ellentétek brutális tömegbűnöket váltottak ki; mikor a földesúri önkény volt a legfőbb törvény, amelynek egyetlen cikkelye volt: az egyéni érdek; mikor az egyház bűnbánati és bucsuintézménye a népbűnöket inkább tenyésztette, mintsem irtotta : Regensburgi Berthold mint a nép élő lelkiismerete, mint a mennyei világ félelmes apostola j á r t kelt a bűnös tömegek között és igazi bűnbánatot, igazi megtérést, igazi, lólekbevágó önsanyargatást követelt. Alakja egészen Keresztelő-Jánosi; ajkán nem az evangéliom boldognak magasztalásai csendülnek meg, hanem a vád, az itólet, a rettentés. Bezzeg nincs meg benne a görög rhétorok finomsága, pazar művészete; a nyelve sem zenél, invenciója sem megy meglepő mutatványszámba, de van benne amazoknál sokkal értékesebb e r ő : egyéni meggyőződés és erkölcsi móltóság. Nyers, durva és rajongó, de beszéli a népnek a nyelvét és képzelete tele van őserejű képekkel. A papok ó- és újszövetsége helyett — igy prédikál, — olvassák az Ég és Föld

A középkori

igehirdetés.

273

hatalmas könyveit, amelyek éjjel nappal nyitva állanak és mindenkinek értésére hirdetik, hogy az Úr hatalma örökkévaló. Akár a papok, akár a laikusok bibliája, mind egyet tanit: szeresd az Istent, szeresd az embert, győzd le a bűnt, sajátítsd el az erényt az egyház nyújtotta módon. Nem elmélkedik, nem fejteget, hanem mindig ad hominem szól; sokszor valóságos párbeszédet látszik folytatni hallgatóságával, anyira közvetlen és drámai. Ε párbeszédekben önmagát „Berthold testvérnek,, titulálja és az ellenvetéseket ilyen módon sorolja fel, pld. mikor elítéli az átkozott „nyolc filléres keresztyónséget" t. i. mikor valaki bűnbocsátó cédulákat vásárol. Beszédjének alapja rendesen egy kép, melynek elemzése egyszersinint a disposiciót is megadja s ezáltal mondanivalóit bámulatosan megrögzíti hallgatósága emlékezetében. Pld. a hét erényt a hét planétához hasonlítja, mely az égi világnak rendjét egybefoglalja, vagy a hét napjaihoz, melyeknek foglalata az idő, tehát az örökkévalóság. A hit, remény, szeretet és az állhatatosság négy kereke annak a szekérnek, melyen az égbe lehet jutni. A bibliaszerűség nem tartozik erényei közé: sokszor hiányzik a textus, de ha van is, a bevezetés után rendesen nyoma vész; nemcsak magyarázata, de idézetei is teljesen önkényesek. Egyik rend és kortársa mondja róla: In campis saepius solebat praedicare et tunc populus ex omnibus partibus finitimis et locis circumiacentibus in maxima multitudine confluebat. 1 ) Beszédjeiben érezni véli az ember a szabad levegőt és a földszagot. A szerzetesek igehirdetése csak ott épitő és gyakorlati, ahol konkrét feladatok előtt állanak, ahol missziót végeznek. Amily mértékben feledkeznek meg erről, oly mértékben hanyatlik igehirdetésük és lesz martalékja a kor beteges irányzatainak : a skolasztika és a hótköznapiság sőt az utszóliség tünetei hatalmasodnak el rajta. Még jó, ha visszatér ez az igehirdetés szülőanyjához, a mystikához és annak ködös világában szétfolyik. Ezt tapasztaljuk a kései német mystikusoknál, akik közül leginkább kiemelkedik a Tauler János alakja. A léleknek szakadatlan szomjúsága, mely ki nem elégíthető bármily bőven tápláltatik; a sajátságos spekuláció, mely a megszűnés ós Istenbe való átolvadás megfoghatatlan, lélektanilag képtelen problémáiról tűnődik; bizonyos természetellenes érzékiség az érzéketlenségre való törekvésben ; minden történelmi ós fogalmi igazságnak felolvasztása, elpárásitása; magának Istennek olyan felfogása, mely a gnostikus ősi létalapjaira: a Csendre, a Mélységre 2 ) emlékeztet, ós amely alig ') R. Rothe i. m. Geschichte der Predigt hg. ν. Trümpelman, Bremen 181. ρ. 235. ') Tauler : Isten = ain wesentliche abgruud seines ewigen wesens a fiú pedig in bleibende in wesenlicber ewigkait und is ausgand an personlichem unterschaid. V. o. Lentz. Gesch. der Homiletik 1839 t. I. p. 35ü. Theol. Szaklap IX. évf.

19

Dr. R a v a s z László.

274

több a semminél; végül az a fantasztikus metaphysika, amely ennek a lázálmokból szőtt világnak a törvényeit adja elő: mind arra vallanak, hogy az a mysticizmus, amely lényegének végső következményeit levonja, önmagát teszi lehetetlenné, mert pantheizmusba, ha ugyan nem „vallásos atheizmus"-ba visz. Ez irány egészségtelen voltát misem bizonyítja jobban, mint az, hogy Tauler egyik kortársának feljegyzése szerint, a Tauler prédikációjának hatása alatt apácák sőt férfiak is holtan estek össze. 1 ) Ezen mit sem változtat már az, hogy a nagy mystikusok egyénileg önfeláldozó és mégis boldog emberek voltak, valamint az sem, hogy a nyelv kezükben a sok finom árnyalat, alig leírható érzés, változatos, halvány színek és nem álmodott fokozások kifejezni akarása közben meggazdagodott és kimélyült. c) A

skolasztikasok.

Amint a pápaság a katholikus egyháznak a társadalmi, politikai téren való uralomra jutását jelenté; amint a szerzetesség ugyan ezt az uralomra jutást célozta a vallás erkölcsi síkban: ugy a skolasztika is ugyanezt volt hivatva megcselekedni a tudományban. A készen kialakult dogmákat, az egyház absolut tekintélye mellett hozott határozatokat, intézkedéseket az aristotelesi filozófia segítségével egy hatalmas rendszerbe akarták összefoglalni és az ész örök törvényei szerint megbizonyítva, mint legfőbb, sőt egyetlen tudományt a szellemi élet betetőzőjeüí, isteni foglalatául tekinteni. Ezt a szellemi erőfeszítést, melynek csodálatos eredménye a skolasztika, különösen az jellemzi, hogy tisztán formális volt; vagyis az igazságot az egyház tudatában készen megtalálta és azt csupán rendszerezni kivánta az aristotelesi logika törvényei szerint, e filozófiának fogalmaiban. Tehát az egész világképet ugy szerkeztették meg, hogy — mint Aquinói Tamás mondá — subserviat fidei vagyis, hogy a katholikus dogmatika szükségképeniségét és ésszerűségét igazolja. Titáni feladat volt, de megoldották: Augustinust átirták Aristotelesbe. Azonban ez csak addig volt lehetséges, amig az egyházi tan racionalitása megmenthető volt; ámde ez már a 13. századtól kezdve megszűnt, mert az egyházi dogmák alakulásában nem azok történeti előállásának logikája, hanem az egyház ad hoc érdekei döntöttek, ennélfogva az egyházi dogma irrationalis, részeiben egymásnak ós az észnek ellenmondó lőn. A kijelentés feldolgozásában nem érvényesült a logika, hanem teljesen az ') R a t h e i. m. 250 sk.

A k ö z é p k o r i igehirdetés.

275

isteni önkény nyilvánult meg benne, tehát az értelem többé nem tudta ésszerűségüket bebizonyítani, legfönnebb a világképet több kevesebb erőfeszítéssel hozzájuk alkalmazni. Igy lett a skolasztikából az ellenkezője annak, aminek lenni hivatva volt: nem a kijelentést alkalmazta az észhez, hanem az észt a kijelentéshez, ez pedig a credo, quia absurdum est elvéhez vezetett. Irrationalitás és tekintély, ez lőn vallásos igazságok bélyege, amelyből szükségszerűen következett a fídes implicita fogalma. IV. Ince pápa kifejezetten tanítja, hogy a világnak bőven elég, ha hisz egy jutalmazó és büntető Istenben, egyebekben pedig aláveti magát az egyháznak. De ez még a kisebb baj volt. A nagyobb az volt, hogy ez a tan, amely az egyházi tanítások absolutságát volt hivatva megbizonyítani, tulajdonképen teljes relativizmusba vezetett. Az Aristoteles filozófiájának kritikai elemei, különösen az Isten lényegére, természetére, a világrend mechanizmusára vonatkozólag skeptikussá tették a lelkeket. Nem volt semmi bizonyos, mindent ad hoc az egyháznak kellett eldöntenie. Az aristotelesi το μέσον a valláserkölcsi élet teljes mezején is érvényesült és a ne quid nimium elvét nagyon is betartották különösen a jó cselekedetekben és vallásos gyakorlatokban. A hit ne legyen teljes odaadás, a bűnbánat teljes töredelem, a szeretet teljes áldozat; elég mindenből egy kényelmes csipetnyi, a többit kipótolja az egyház a maga kegyszereivel. Innen már csak egy lépés volt hátra addig a humánizmusig, mely lelke táplálékát az antik világnézetben találta fel és a keresztyén egyház tanait — hol fogcsikorgatva, hol sokat jelentő mosollyal — kölönc gyanánt hordozta magával. Klasszikus megnyilatkozása ennek X. Leo ismeretes szállóigéje: „a Krisztusról szóló mesének mégis csak sok hasznát vettük". Si non e vero, bene trovato! Amíg a skolaszticismus virágjában volt, csak egy néhány nagy szellem esoterikus tudománya gyanánt szerepelt és az igehirdetésre nem volt különösebb hatással. Amikor azonban a hanyatlás jelei már kezdettek feltűnni, általánossá vált a skolasztika, és ezzel még jobban elsekelyesedett. Az igehirdetésben már csak mint formáiizmus került bele. Arra igyekeztek hatása alatt a szónokok, hogy tárgyukat minél apróbb részekre osszák fel; ez ugyan nagyon segítette a formai érzék kifejlődését, amely eddig meglehetősen kezdetleges vala, de viszont a számtalan divisio és subdivisio között az alapgondolat teljesen elveszett. Minden jelemzésnél jobban mutatja a példa, hogy miként űzték ezt a formáiizmust. Utinai Leonardo 42. böjti beszédje szól az emberi lélek nemességéről és méltóságáról, a következő eszmemenettel: A kegyes lélek azt gondolja a felolvasott ige alapján (amely nincs jelezve), hogy az emberi lélek tényleg igen nemes és méltó19*

276

Dr. R a v a s z László.

ságos; igaza is van, mert Istenhez hasonló: 1. méltóságban, melynek hat erőssége van ; másodszor tulajdonságban; végül entitásban, melynek modusai az értelem, az emlékezet és az akarat. Mindezeket bizonyítják — gazdag citátumokban — Boethius, Agustinus és sok más tudós férfiú. De szembe áll a kegyes lélekkel Bóliál és azt m o n d j a : hogy lehetsz oly balga, hogy ilyesmiket elhiszesz; be fogom bizonyítani, hogy nem igaz a tétel. Bizonyítja is 1. logice, 2. metaphysice, 3. moraliter, 4. theologice, mig a szegény kegyes lélek egészen elcsüggedve, azt sem tudja, mit higyjen már. De szerencsére jő Mózes (és ezzel végződik a bevezetés) és megígéri, hogy a tételt: az emberi lélek nemes é s méltóságos, be fogja bizonyítani. Be is bizonyítja : I. a természeti törvény bizonysága szerint, és ezek között 1. per ratinoalis essentiales, még pedig négyféle ratio alapján: a) essentiali perfectione, b) mundali complexione (t. i. az ember a világ ura), c) sphaerica reflexione és d) corporali dispositione; 2. a moralisták bizonysága szerint: a) Aristoteles, b) Gennadius, c) Seneca, d) Sallustius nézetei alapján ; 3. költők bizonysága szerint, kikből Mózes ismét négyet citál: a) Ovidius, b) Sylvester, c) Diogenes és d) Boethius; 4. Pogány példák szerint, még pedig: a) a bölcsesség, b) tudomány; c) az óvatosság, d) az okosság példái szerint. II. Az isteni törvények szerint, mert: a) egy az aki teremtette (Isten), b) egy a test, amelyben lakik; c) egy az amire törekszik: a j ó és d) egy az amit kerül t. i. a bűn. 111. A próféták bizonysága szerint kik közül szóhoz j u t n a k : 1. Salamon, 2 Jób; 3. Ezechiel, 4. Dávid. IV. Az emberi törvény tanúsága szerint, amely l á t h a t ó : 1. in gratiosa sanctitate; 2. in operosa probitate; 3. in fructuosa voluntate, 4. in imperiosa libertate. Ezzel kimerül a Mózes tudománya és átveszi a szót Aquinói TamávS és bizonyítja a tételt. I. az evangéliumi törvény tanúságaival, és pedig 1. Mátéval, aki négyféle virtust tulajdonított a léleknek a) filiatio, b) sanctificatio, c) cognatio és d) illuminatio; 2. Márkkal, aki szerint a lelket megilleti: a) remissio a peccatis, b) curatio infirmitatum, c) immutatio, d) incorruptio, 3. Lukáccsal, aki szerint a lélek képességei: a) glorificatio ; b) praedestinatio, c) exaltatio, d) cognitio; végül á. Jánossal, aki ismét négy méltóságot ismer: a) dignitas adoptationis, b) d. dotationis, c) d. confirmationis ós d) d. impetrationis. Ide még jő egy csomó bölcs mondás, citátum és azoknak alkalmazása. 11. Az apostoli törvény tanításaival, ahol 1. Péternek, 2. Pálnak, 3. Jakabnak és 4. Jánosnak idevágó nyilatkozatait sorolja fel; III. A kánoni törvényekkelA. benedictio illeti a szent tárgyakat, mennyivel inkább a lelket; 2. consecratio nem csak az egyházat illeti meg, hanem a lelket is, amely eclesia spirituális; 3. dilectio ós 4. honoratio ajánltatik a kanonokban a

A középkori igehirdetés.

277

lélek iránt. IV. Az egyházi törvényekkel és pedig: 1. Gregorius, 2 Hieronymus, 3. Ambrosius és 4. Augustinus véleményei alapján. Befejezésül megállapítja, hogy a léleknek ezt a méltóságát negyven dolog veszélyezteti és szépen fel is sorolja mind a negyven veszedelmet, megfelelő kitérésekkel fűszerezve és ajánlja, hogy meneküljünk meg e negyven veszedelemtől az egyetlen lehetséges módon: negyvennapi bőjtöléssel. Végül még szent Tamás megcáfolja Belláinak a bevezetésben felhozott négy árgumentumát és a kegyes lélek megköszönvén szent Tamásnak és Mózesnek ezt az épületes tanítását: hazamegy békességgel, a szónok pedig áment mond. — És Leouardo még a legkomolyabbak egyike! De hány, meg hány prédikátor volt, ki képtelennél, képtelenebb dolgokat citál görög és arab orvosoktól, természettudósoktól. Nagyrészük félredobja a bibliát: még a textust is Galenusból, vagy Aristotelestől veszik. Maró sarcasinussal jellemzi őket Erasmus a „Bolondság dicséretiben." (Enconium moriae. Lud. Bat. 1641 ρ. 129—103.) „Szent Isten, mint hadonáznak, mint játszodtatják a hangjukat, mint énekelnek, mint hányják vetik magukat, mindegyre más és más arcot vágnak és oktalanul kiabálnak ! És ezt a szónoklási módot, mint valami szent titkot, kózről-kézre adják a barátocskák. — Először is felfohászkodnak (invocant), amit ismét a poétáktól vettek, azután, ha példáúl a szeretetről akarnak beszélni: a Nílusból, Egyptom folyójából indulnak ki; ha a kereszt titkairól szándékoznak szólni, akkor bevezetésül ritka leleménnyel, a babyloni sárkányról beszélnek, ha böjtről akarnak tanítást tenni, kezdik az állatkör tizenkét csillagzatával, végül, ha beszédjük tárgya a hit, előbb a kör négyszögűsitéséről csevegnek. Magam is hallottam egy igen ostoba, akarom mondani, tudós férfiút (a szövegben a megszemélyesített Stultitia beszól), aki egyik hires beszédében, amely a szentháromság titkait fejtegette, hogy nem közönséges tudományát fitogtassa ós a theologusok fülének is hízelegjen, egészen új csapást kezdett: csodálatoskópen a betűkből, szótagokból ós szavakból indúlt ki és a főnevek és igék, névszók ós jelzők egyezéséből merített. Néhányan morogták is a horatiusi verset: „Ugyan hová vezet ez a sok szamárság Végül bebizonyította, hogy a szentháromság képe a nyelvészek tudományában tökéletesen megvan ; nincs az a mathematikus, aki különbül kiurkalmazná. Egy másik, különben octogenarius, ki annyira bölcs, hogy egy második Dun Scotust vélnél benne látni, kifejtette a Jézus nevének titkait ós csoda éles elmével bizonyította be, hogy Jézus nevének betűiben mindaz benne van, amit róla állítani lehet. Ugyanis csak három esetben hajlítható ez a név, ami az isteni háromságnak világos képe. Az első esete: Jézus, „s"-ben végződik; második esete: Jesum

278

Dr. Ravasz László.

„m"-mel, a harmadik esete: Jesu, „u"-val; kibeszélhetetlen nagy titoknak a jele ez, mert ez a három betű a kezdete a summusnak, a mediusnak és az ultimusnak, tehát Jézus a kezdet, a folyamat és a vég. Még homályosabb titok nyitjára találunk mathematikai módszerrel. A „Jézus" szó két egyenlő részre osztható úgy, hogy egy ötödrész közbül marad. Ez a közből maradt ötödrész az „s" betű, amit a héberek „syn"-nek neveznek: a syn szó pedig, ha jól emlékszem, a skótok nyelvén bűnt jelent, ami azt bizonyítja, hogy Jézus elveszi a világ bűneit. . . . — Amazok (Cicero és Demosthenes) bűnnek tartották atárgytól eltérő bevezetést mintha bizony nem disznó; pásztorok módja volna ez, kik csak a természettől tanultak. Ellenben ezek a tudós férfiak a maguk elősétájukat — mert igy nevezik a bevezetést — úgy szerkesztik meg, hogy sejtelme se legyen senkinek a következő argumentumról, hanem csodálkozva mormogja: hova hurcol ez az ember minket? Harmadik helyen, az elbeszélés helyén, valamit felvesznek az evangéliumból és azt felületesen és futtában értelmezik, holott erről az egy tárgyról kellene az egész beszédnek szólnia. Negyedik helyen theologiai kérdéseket feszegetnek, olyanokat, amelyek legtöbbször s j m az égre, sem a földre nem tartoznak. De ezt is mesterséggel. Tudós módra szemöldökeiket összevonják és a hallgatóság fülét megtöltik nagy egyházi atyák neveivel; csak úgy zúg a fej a sok solemnis, subtilis, subtilissimus, seraphicus, cherubicus, sanctus, irrefragibilis doctoroktól. Azután nagyobb és kisebb syllogismusok, következtetések, eredmónyfoglalatok, hidegrideg tótelek és skolasztikus zagyvaságok.özönét zuhintják a jámbor tömegre. Hátra van még az ötödik rész, ahol leginkább lehet remekelni. Valami együgyű, sőt hülye adomát rántanak elő a históriás kis tükrökből vagy a Gesta Romanorum-ból és azt magyarázzák allegorice, tropologice és anagogice. Ekkora dőreségről még csak álmodni sem birt Horatius, mikor igy énekelt: „Emberi fejhez a festő ha lónyakat irna és felemás tollazatba öltöztetné". . . . Ezzel a két idézettel talán le is zárhatnék a skolasztikus igehirdetés jellemzését, ha nem kellene még megemlékeznünk ez irány végső elfajulásáról, amely a XV. században az egész igehirdetésre átragadt és azt teljesen megfertőztette. A burleszk-népies, vagy útszéli irány ez. Valami sajátságos gondolat lopózott bele az igehirdetésbe; az t. i., hogy az igehirdetésnek a mulattatás a főcélja és ez a gondolat húzta lefelé az egyházi beszédet a vásári komédiák színvonala felé. Talán az volt az oka ennek, hogy a skolasztikus a nagyképűség és tudákosság miatt gyötrően unalmassá vált igehirdetést érdekessé kívánták tenni; talán újra kisértett az a III.—IV. századbeli pogány felfogás, hogy az igehirdetés mű-

A középkori igehirdetés.

279

vészi célokat szolgál és a kor a művészi cél szolgálatát csak a komédiázásban látta ; mindegy, de ez a szomorú tény, hogy ez az irány csodált, követett és megkövetelt irány volt, mindennél ékesebben bizonyítja, hogy az igehirdetés csődje egyszersmint a kor vallásosságának: a katholicismusnak is csődje volt. Barletta, ki oly hírnévnek örvendett, hogy róla kelt a hires szálló ige: qui nescit barlettare, nescit praedicare, egyik pünkösdi beszédjében azt adja elő, hogy milyen a rossz pap, aki nem szivből mondja a miatyánkot: Miatyánk ki vagy a mennyekben — fogd be kocsis a lovat, menjünk a tanyára — szenteltessék meg a te neved — Kati tedd főni a hust — bocsásd meg a mi bűneinket — dugd el a macska elől a kolbászt stb. 1 ) Az Írással bizonyítja be, hogy a tánc az ördög mivé, igy: a tánc körben mozgó, az ördög utja is körben jár, mert maga mondja a Sátán: körüljártam a földön. (Jób. I. 7)') Maillard a francia király udvari papja, tehát az ízlés törvényadója, a chronic scandaleuse-ök mintájára tárgyalja a sexualis élet bűneit ós hogy szemléltesse azt, amire fátyolt kellene dobnia, történetkéket mond el, melyek csattanósan mutatják be ennek a bűnnek egész árnyalatgazdagságát, ο volt az, aki különösen előkelőnek tartotta a beszéd közben való köhécselést ós nyomtatásban megjelent prédikációiban is, „hm, hm" jellel jegyezte meg, ahol ez a köhócselós különös bájt kölcsönöz. Menőt egész novellát mond el, melyben érzéki színekkel festi, hogy a parázna nő miként bukott el és miként tériti meg őt, ki szégyenletében poklos Simon házánál az asztal alá bújt, Jézus, aki „est ,pulchrior omnibus, [quos unquam vidistis, tarn gratiosus, tam honestus; il a si beau maintien, il sait si bien son éntretien, vous ne vítes jamais de pareil, credo firmiter, quod si videretis eum, essetis amorosae de eo, est in flore iuventutis suae (a parázna nőtestvére, Márta mondja ezt). Szerinte azért tiltotta el Jézus Pétertől a kardot, mert nem tudott bánni vele : ugyanis Malchusnak a feje helyett a fülét vágta le. Tehát ép úgy nem volt ildomos karddal járnia, mint könyvet cipelni magával annak, aki nem tud olvasni; külömben is Péter akkor már pápa volt. A menyországot spanyol korcsmához hasonlítja, ahol előbb fizet az ember azután eszik ; Lázár is hosszú, keserves szenvedéssel fizette meg a paradicsomi lakoma árát; a pokol azonban olyan, mint a francia korcsma: elébb mulat, dorbézol az ember s azután — fizet.3) A húsvéti üdvtörtént igehirdetői feldolgozása a körül forgott, hogy az ostoba ördög, ki azt hitte, hogy Jézus ha') L e n t z i. m. I. p. 389. ) R o t h e i. m. 29U. 3 ) L e n t z i. m. I. p. 3 9 4 sk. 2

280

Dr. Ravasz László.

lálával becsapta az Istent, mily rettentően felsült, mikor az Úr — feltámadott. A tartalomhoz mért volt az előadás. Ugráltak, kiabáltak, tomboltak, állati hangokat utánoztak, hogy csak nevetésre bírják a hallgatóságot. Swigbert braunschweigi prédikátor arról beszélt, hogy az ördög ép' észreveszi, hogy a sziklasírba temetett Krisztus fel akar támadni. Rohan az ajtóhoz, hogy reteszelje be, de más eszköz hijjában csak a kampós orrát dughatta a závárban. Krisztus természetesen föltépte az ajtót és odaszakadt az ördög orra is, ki kínjában igy üvöltött: Jodeto! Ezt a Jodeto-t úgy üvöltötte maga Swigbert is, hogy hallgatóiban megfagyott a vér. Az volt a legnagyobb igehirdetői siker, ha az egész gyülekezet harsogó kacagásban tört ki; erre leginkább húsvétkor pályáztak és innen nevezik a nagy tömegek falrengető kacagását risus paschalis-nak. Az előadás nyelve is útszéli, a középkori latinságnak a francia, német nyelvvel való barokk keverése. Mit sem segített már ez általános leromláson az sem, hogy némelyek beszédvázlatokat citátumokat, szemléltető elbeszéléseket, morális példákat szedtek össze ós adtak ki. Ilyen pl. a Destructorium vitiorum és a /los theologiae c. gyűjtemény, amelyek közül különösen az első oly nagy kelendőségnek örvendett, hogy a XV. század utolsó két évtizedében — az akkori nyomtatási technika és könyvszükséglet mellett — két kiadást ért. Ha valaha kor, úgy ez megvolt érve a reformációra. d) A reforaiátori irány. Ebben az általános sivárságban egy uj irány köti le a figyelmünket: a reformátori irány, amely nemcsak mysztikus elemeket vesz föl, hanem hovatovább népiessé is válik, ez ezáltal mély hatást gyakorol a nép vallásos életére. Ennek az iránynak egyik typikus alakja Kaisersbergi Geiler strassburgi pap. Tanulmányai révén skolasztikus, vallásosságában a mysztika mérsékelt hive, de azért mindkét irány ferdeségeit kerüli. Nem theologizál, nem allegorizál, legfönnebb néha, a színezés kedvéért, hanem kézzel fogható realitással beszél. „A szószéken kész igazságot kell adni — mondja — ós nem még keresgélni azt; megköszönné az éhes vendég, ha a fogadós a helyett, hogy elkészített nyulpecsenyét tálalna elébe, elébb kivinné a mezőre és a nyúlra mutatna: ahol fut, ha ebéd kell, fogd el és süsd meg". 1 ) Minden erejét az erkölcsi kérdésekre f o r d í t j a ; metsző sarcazmussal, lobogó pathosszal, kacagtató humorral ostorozza a bűnt, annál inkább, minél magasabb méltóságot visel hordozója. Különös erővel és nagy tájékozottsággal támadja a klérust, amelynek a bűneit ') Lentz i. m. I. p. 403.

A középkori igehirdetés.

281

felsorolni el nem fárad soha. „Ha (olyan) barátot látsz, vess keresztet, mert ha fekete a barát, akkor maga az ördög, ha fehér, akkor az ördög anyja, ha szürke akkor mindakettő. Nem tudom mi jobb: zárdába küldeni egy leányt, vagy örömtanyára ? mert a zárdában is kéjnő lesz, csak kegynőnek hívják. So ist der höllisch Löwe, der Feind besonderlich uffsetzig den geistlichen Waldeseln, d. i. den Einsiedlern und denen die da fliehen Gemeinschaft der weltlichen Menschen." 1 ) A népiessége még nagyon dúrva, sőt útszéli, ízléstelen tréfák, durván kiteremtetézett szókimondás, példabeszédek, szójátékok, adomák és hangulatos képek színes keverékbe elegyednek és megadják beszédeinek sajátos koloritját, amelyen átizzik komoly erkölcsi ereje és szónoki szenvedélye. Wiklif ós Husz János korban előzik őt, de szónoki tehetségre nézve utána következnek. Wiklif az irás tekintélyének rendkívüli kiemelésével, az igazság megismerésének olyan felfogásával, amely egyszersmind erkölcsi nevelés is, az angol kegyességnek a typusát adja követőivel együtt, kik vörös gyapjúruhában hosszú bottal prédikálva járják be az országot; mig Husz János azzal a szláv csökönyösségével, mely az igazság praktikus megvallásában és gyakorlásában fajának sajátja, az elnyomott, üldözött tiltakozást, a lappangó forradalmat népe lelkületének és történetének állandó tényezőjévé tette. Mindannyiuknál nagyobb szónoki talentum volt azonban a flórenci dominikánus: Savonarola Hieronymus, akinek delejes hatása, lobogó szenvedélye és megdöbbentően tragikus sorsa még ma is, annyi száz óv múlva, foglyul ejti a szemlélőt. Jeremiásra emlékeztet az a belső, rettenetes küzdelem, amelyet hivatása érzetével viv meg, mig rabja nem lesz feltótlen prófétai szenvedélyének, hogy annak félelmes tüzében ellobogjon, vészlángként hirdetve a romlás nagy érszakájában, hogy uj, nagy fordulat áll be a világtörténelemben, mert „a fejsze immár a fák gyökesóre vettetett". Szülői orvosnak szánták, de ő „hideg verítékben fürödve" észmél rá egy átvirasztott éjszakán az isteni kényszerűségre, mely őt a lelkészi pályára sodorja. Hazulról szökve lép a szerzetbe, ahol oly erővel fekszik neki a szentírás tanulmányozásának és a lelki gyakorlatoknak, hogy az írást majdnem könyvnélkül megtanulja és miséin órákig hever holtelevenen az oltár kőlépcsőjén, mig testéből eltávozott lelke olyan látomásokban fürdik, hogy fakó arca világítani kezd a templom sötétjében, mikor az éjjel csöndjében leégnek a gyertyák 2 ) De lelkének minden ereje az igehirdetése ösztönzi Visszatér szülővárosába, ') Lentz i. m. p. 407. ') Picus de Mirandola.

282

Dr. Ravasz László.

Firenzébe, ahol medici Lorenzo jogara alatt a renaissance virágkorát éli. Az emberek az antik világ fényes mámorködében úsznak; a lelkek telitvék művészi gyönyörrel, az emberi test kultuszát minden idők leghivatottabb papjai űzik, kik tüneményes hymnuszokat irnak vásznaikra erről a ragyogóan érzéki tárgyról; a nép az antik világ ezer pogányságával van tele és a bűbájos Arnó-menti város csillogó palotáit, fehérfalu, olajfa árnyalt kunyhóit egyaránt a régi bachanáliák pajzán, mámoros hangulata tölti be. A Careggi villa felé vezető uton hevesen dobogott a járókelő szive, mert a babér és narancsfák sűrűjéből incselkedő najádszemek sugárzását vélte látni és ha zörrent a lomb, a Botticelli gráciáinak könnyű suhantát vélte hallani. Farsangkor a Carneval-játékok forró tobzódásából volt hangos az utca, nagy héten pedig templomokba tódult a kíváncsi nép a keresztrefeszités és a feltámadás mimikai kiábrázolását élvezni. Ebbe a városba jött a sötétarcu, sólyomszemű szerzetes, a megtestesült bűnvád, „az öröm és gráciák sírásója" Savonarola. Megkezdette igehirdetői munkásságát. Szivekbe vágó hangon kiáltott bele az öröm zajába az δ térjetek meg kiáltása és az embereken hideg józanodás futott végig. Megrázó szenvedéllyel tárta fel az élet és a halál kérdéseit, irta le az ítélet borzalmait, álcázta le a bűnösöket önönmaguk előtt. Az ó-testamentoini próféciák félelmes magaslatáig csapkodott a lelke, mikor pusztulást, halált, Ítéletet jövendölt ós a nép döbbenve számlálgatta egyre-másra beteljesülő próféciáit. Jött az éhség, jött VII. Károly, meghalt a nagy Lorenzo, de Savonarola, a század vészmadara, csak jósolt tovább. Vad bűnbánat fogta el a lelkeket. Az óriás gyülekezet, a mely megtöltötte a dóm öblös hajóit és mint a hullámáradat, kihömpölygött az útra, mikor Savonarola, saját szavainak súlya alatt roskadozva újra ítéletet prédikált, riadva kiáltott szavába: Irgalom, irgalom! Elűzték a Lorenzo fiát, bűnbánatba, töredelembe öltözött „az istenek játszóhelye" : Firenze. Savonarola szavára önkéntes rendőrség gyűjti össze a képeket, szobrokat, a forró levegőjű történeteket, azt a sok édes szerszámot, amellyel játékaikat űzték a cupidok és hatalmas máglyát rakva belőlük a főtéren, kürtzengósek között égették hamuvá. Hamuja beszitálta a rózsakoszorus fejeket; szőrcsuhába öltözött a nuditás ós mea culpa zokogott fel azokon az ajkakon, amelyek eddig csak az öröm borát szürcsölték. Csöndes lett a város, mint ha kihalt volna. Éjszakánkint megtelt a templom, amelynek márványpadlóján vezeklő árnyak virrasztottak reggelig, mikor újra megjelent a szószéken a város szerzetes u r a : Savonarola, hogy hallassa a lelkeken átdöngő szavát. Feddése szeges ostorként vágott végig a hatalmasokon, az egyház biboros fejedelmein. Szavának

A középkori igehirdetés.

283

ereje egyre nőtt, míg átokká hatalmasodva a szent kúriáig, sőt a pápa személyéig csapkodott fol. Savonarola ellen pedig megindult a lavina. Titáni módon küzdött a ráomló apokalyptikus üldözések ellen. Vér festette be a szent Márk kolostor kapuját, miglen hatalmat vettek r a j t a s az egyház maga függesztó bitófára leghívebb és legnagyobb fiát, kit — Luther szerint — megátkozott a pápa, de canonizált — Krisztus. Savonarola szinte természetfölötti szónoki tehetség volt. Érzelemvilágának bámulatos gazdagsága és mélysége, indulatainak elementáris ereje képzeletének apokalyptikus szárnyalása, prófétai elragadtatásának vulkánikus heve, metszően éles és gyakorlati elméje tették azzá. Az egész középkorban, talán Pál óta az első bizonyságtevő, kinek a prófétálás lenyűgöző hatalma adatott. Keresztyénsége még nem az igazi evangelium, amelyet Luther szivo élt át újra, hanem az ótestamentomi Ítélet és harag próféciája, melynek sajátságos színezetet szigorú szerzetesi morálja adott, de azért legmagasabb, amit a katholicismus nyújthatott: a szerzetesi prófétaság. Beszédjei majd mind irásmagyarázatok. Lelkén át az ószövetség megrázó gondolatai szólnak saját átélése rezonanciájától fokozott, szinte Ítéletnapi erővel. Mindenestől fogva csak negatívumot tud adni: csak ostoroz, bírál, támad, de egy uj kegyesség elzárt forrásait nem tudja megnyitni. Sötét, félelmes alakja előtt tisztelettel állunk meg, mert az δ tragikumából erők fakadtak, amely erőknek gyümölcseit a protestántizmus érlelte meg. Az a nagy uj világosság, amely a wittenbergi zárda cellájában gyúlt ki, fényt vet az ő komor arcára is. Az igehirdetés prófétaság, ez az ő életének és halálának nagy, reformátori tanítása. 1 ) e) Az igehirdetés

elméletének irodalmi korban.

nyomai

a

közép-

A középkorban a homiletikai irodalom egészen a humánizmusig csak erőtlen próbálgatásokból áll. Novigentumi Guibert (1153—1215) a Nogent sous Coucy koloster apátja, a Genesishez irt kommentárjához bevezetésül egy rövid elmefuttatást kapcsol „Liber quo ordine sermo fíeri debeat" címmel. Arról tanit benne, hogy prédikátornak legyen elégséges tudománya és tiszta lelkiismerete, főképen pedig imádkozzék sokat. Ne beszéljen terjengősen, hanem tisztán, szemléletesen és vessen súlyt az erkölcsök javítására. Saját szivének ismeretéből vezessen önismeretre, bűnbánatra és mutassa meg az idvesség útait. Ezt pedig úgy éri el, ha reá mutat az örök kárhozatra, meg arra a külső és belső kárra, ») Lásd szép jellemrajzát Rothe i. m. 3 3 5 - 3 3 6 .

284

Dr. Ravasz László.

amelyet a bűn okoz. Alanus ab Ínsulis (f 1203) cistercita szerzetes szerint a prédikáció; manifesta et publica instructio morum et fidei, informationi horainum deserviens, ex rationum semina et auctoritatum fonté proveniens. A prédikációnak az alapja mindig egy theologiai tekintélyből vett textus; leginkább az evangéliumokból, Pál leveleiből, a zsoltárokból ós a példabeszédekből, mert ezek a legalkalmasabbak a morális instructiora. A könyv végén van egy beszéd a templomi alvókhoz. Humbertus de Romanis, a dominikánusok generálisa (f 1277) „De eruditione praedicatorum" cimű művében szól az igehirdetői hivatal méltóságáról, hasznáról és nehézségéről. Jellenző az a mondása, hogy nem lehet mindig saját beszédünkkel állani elő; csak az röstelje idegen beszédet mondani, aki átallaná a más sütötte kenyeret enni. Fontos a könyv ,.De executione huius officii" c. része, mert az igehirdetés szokatlan megbecsüléséről tanúskodik, midőn azt állítja, hogy a prédikáció a sacramentumoknál is feljebb való, mert azok (adm. sacr) non prosnnt multis sine vera cognitione et bona voluntate, quae duo confert praedicatio. Krisztus is csak egyszer mondott misét (az utolsó vacsora), de mindig prédikált. A XIV. században Nicolaus de Clemengist nem feledjük el egyetlen nyilatkozatáért: Summopere igitur studeat Praedicator, quando ad verbum Dei dispensandum accedit, ut in charitate et gratia sít, quatenus ex radice charitatis sua surgat predicatio, et non tam ipse, quam Sipiritus Sanctus suo ore loquatur, suam verbis eius flammatis virtutem largiter influens ad transfigienda, velut igneis quibusdam sagittis, corda audientium. Tőle már visszaesést mutat Hesseni Henrik „Tractatus de arte praedicandi" műve, amely a négyféle írásmagyarázatot: a históriait, a tropologiait (erkölcsi alkalmazás) az aliegoriait (Krisztus és Szűz Máriára vonatkozó) és az anagogiait (a triumpháló egyházra vonatkozó) codificálja és az istenigéje kánonául a vulgatát ismeri el. A humanizmusban tapasztalunk egy kis fellendülést. Reuchlin „Liber congestorum de arte praedicandi" c. könyvében (1502) a prédikálást így határozza meg. Facultas hominem alliciendi ad virtutes et contemplationem divinam ex sanctorum scriptoraum promulgatione. Három actusa van a prédikáció Írásnak: Inventío, memoria, pronunciatio; maga a prédikáció pedig áll: princípium, lectio, divisio confirmatio, confutatio és conclusio nevű részekből. Még fontosabb az Erasmus könyve: Ecclesiastes sive de ratione concionandi libri quatuor. (1535.) Az első könyvben szól az igehirdető móltóságáról, amely felülmúlja a szerzetes, a bölcs, a miséző pap, sőt a király méltóságát. A jó prédikátornak nagy tudománya, tiszta értelme, bátorsága, jó hírneve és szeretettől égő szive kell, hogy legyen. Utal arra, hogy az igehirdetés hanyatlásával mindig együtt járt az egy-

A középkori igehirdetés.

285

ház hanyatlása. Felveti és komolyan hangsúlyozza a missziói igehirdetést, mert: „E repertis regionibus evehitur aurum et gemmae, sed triumpho dignius erat illue invehere christianam sapientiam, auro pretiosorem." A reformációról azonban még egészen hallgat. A II. ós 111. könyv, amely a rhetorikának, a gramatikának és a dialektikának az egyházi beszédre néző hasznát tárgyalja, sok helyes és finom megfigyelést tartalmaz az igehirdetés gyakorlatára nézve. Különösen a szokásos rendszertelen prédikációkat szereti gúnyolni. ,.Durae sunt illae partitiones, quum partos inter se non cohaerent, sic enim audimus nonnullos promittere: primo loco expono vobis parabolam evangelicam, secundo proponam quaestionem theologicam, tertio referam vitám Sancti Christofori, postremo adjiciam moralem históriám ex gestis Romanorum. A prédikáció írásnak öt része van: inventio, dispositio, elocutio, memoria, pronuntiatio ; azután a felosztás kategóriáit tárgyalja, az amplificatio módjait, a szónoki figurákat, a szószerinti írásmagyarázat hasznát az allegória felett, mig a negyedik könyvben az igehirdetés anyagát, az egyházi tannak a humanista erénytannal való elegyítésben tárgyalja. Mindezeken a műveken meglátszik a katholicizmus alapdogmája, amely az egyházat természetfölötti üdvintózménynek nézi, ennélfogva a szónok úgy áll híveivel szemben, mint a pogány rhetor a hallgatósággal: a tudatlanokat kell tudósokká, a hitetleneket hivőkké, az erkölcsteleneket erkölcsösökké tenni. Innen van, hogy a katholicizmus nem tud ellenni a pogány rhetorika nélkül, viszont amely igehirdetésben a rhetorikai elem túlteng, ott már bizonyos katholikus kovász munkálkodik. Istenigéje hirdetése a saját törvényeit követi; amennyiben azonban e célok szolgálatába bevonható: a rhetorika értékes tanításait is fel lehet, sőt fel kell használni. Összefoglalva az eredményeket, melyeket az igehirdetés középkori története felmutat, megállapíthatjuk, hogy az igehirdetés egész középkori története nem egyéb, mint az Augustinus által summásan adott különböző irányzatoknak kiváltása, elmélyítése, de egyszersmind leromlása, sőt csődbe jutása. Nem volt hiány mélyhitű és tehetséges bizonyságlevőkben, de az általános irányzat feltartóztathatatlanál halad az elsekélyesedés felé. Különben is az igehirdetés az egyház élettevékenységei között lassanként valóságos hamúpipőke sorsra jutott: központi helyét elfoglalta a szentek kultusza, a búcsúk és szent gyakorlatok meg a sakramentumok mágikus kezelése. A reformációban új korszak derül fel: az Ige egyházát uj jászüli az Ige. Dr. Ravasz

László.

A protestantizmus fogalma és lényege. Válasz Zoványi J. cikkére. Fenti cím alatt folyóiratunk ez évi első számában egy érdekesen megirt cikk látott napvilágot Zoványi Jenő volt sárospataki theol. tanár tollából, amely kettős célt kívánt szolgálni. Egyfelől feltüntetni az író legegyénibb álláspontját, másfelől pedig igazolni őt az összes támadásokkal szemben. A cikk minden látszólagos egységessége mellett is két részre oszlik. Az első terjedelmes rész az író határozott radikális álláspontját tünteti fel a maga meg nem alkuvó teljességében, a második — az utolsó három lap — pedig annak megnyirbált tompított formáját. Talán mondanom sem kell, hogy ez csak rontja a első hatását s a Zoványi önigazolására egyáltalában nem alkalmas. Mi tehát csak az első résszel kívánunk valójában foglalkozni s ezt annál is inkább megtesszük, mert abban oly elvek, eszmék de egyszersmind vádak is foglaltatnak, amelyeket meggyőződéses kálvinista részről szó nélkül hagyni nem lehet. *

*

*

A legelső ütközőpont mindjárt a protestantizmus lényegének meghatározása. Zoványi felfogása szerint ugyanis ez nem egyéb, mint magának a szónak puszta jelentése, tehát tiltakozás, protestálás valami ellen. Igaz; ez is lehet protestantizmus és a speyeri birodalmi gyűlés munkája nem is volt egyéb. De vájjon elég-e ennyi ? Vájjon megelégedhetünk-e egy ilyen pusztán negatív fogalommal, amely nem mondja meg mi a cél, mi a tartalom? Pedig világos, hogy a határozott tartalom nélküli protestantizmus nem egyéb, mint egy elvnek üres hangoztatása, anélkül, hogy megjelölnénk azt, amit a protestálás után birni akarunk. S azt hiszem, nem csalódom, ha azt állítom, hogy egyetlen egy reformátor sem így értelmezte a protestantizmust, mert a protestálás nem lehet öncél az mindig csak eszköz valamely pozitívum elérésére. A reformátorok sem azért protestáltak, hogy protestáljanak, hanem azért, hogy a régi helytelen hittartalom helyett ujat adjanak. És amit Zoványi a speyeri birodalmi

A protestantizmus fogalma és lényege.

287

gyűlés világtörténelmi jelentőségű tényének hirdet, a lelkiismereti szabadság proklamálását, arra nézve pedig azt kell megjegyeznünk, jhogy azt bizony nem ott találták ki először. Meg volt az úgyszólván azóta, amióta csak gondolkozó emberek vannak a világon. Avagy Sokratesnél s a görög filozófiában, a római bölcselőknél sőt magában az ó-testamentomban is nem látjuk annak nyomait? Aztán azt képzeljük, hogy a középkori keresztyénség független gondolkozóinál nem volt már meg ez az elv? Nem, a protestantizmus lényege ily összezsugorított valamiben nem állhat, annál is inkább, mert ez nein vallási vagy theologiai, hanem egyszerűen psychologiai, szociális vagy ha ugy tetszik, tisztán filozófiai elv, amely a theologián kivül minden más tudományágban is érvényesülhet. S épen ebben látom ón a Zoványi nagy tévedését. Nem vette észre, hogy α protestantizmusnak mint vallási elvnek egészen más α lényege s itt már nem maradhat meg tisztán a tagadás, az ellenszegülés létjogosultságát proklamáló elvnél, hanem itt már pozitív tartalommal kell bírnia. Mert hisz ha a Zoványi meghatározását fogadjuk el, ezzel, épen azért, mert minden vallási tartalmat és korlátozást nélkülöz, tulajdonképen a legszélsőségesebb szertelenségeknek nyitunk utat, amely, ha akar, a keresztyénség és pogányság között semmi külömbséget nem ismerve, végső konzekvenciájában a legteljesebb radikalizmusra és anarchiára vezet vallási és theologiai téren egyaránt. Midőn tehát protestantizmusról beszélünk s magunkat protestánsoknak nevezzük, ugyanakkor meg kell maradnunk a keresztyénség határain belül, amikor is a protestantizmus nem lesz. egyéb, mint a keresztyénség határain belül létrejött oly akció, melynek célja az, hogy az eddigi ker. hittartalom helytelennek felismert részei vagy egésze helyett helyes keresztyén hittartalommal töltsük meg az emberiség vallási életét. Ezeknek előre bocsátása után most már megvizsgálhatjuk Zoványi felfogását a tekintély-elvre vonatkozólag is, amelyet ő ugylátszik mindenestől elvet, illetve talán egyféle tekintélyt mégis elfogad, t. i. saját magát, mert az egyéniség-elvének exclusiv érvényesítése ennyit legalább hoz magával. Arra természetesen Zoványi nem gondol, hogy igen sokszor épen az egyéniség állhatatlansága, excentrikussága vagy száguldozó tévelygése, annak kizárólagos tekintélyét, reális igazságérzetét ás tisztán látását teljesen illuzoriussá teszi. Nietzsche számára is önmaga volt az egyedüli tekintély s ez is lett a tragédiája. A tekintély - elvről külömben már temérdek harc folyt a protestánsok körében is. Abban természetesen teljes volt a harmónia, hogy az egyház, mint olyan, róm. kath.

288

Sebestyén Jenő.

mintára tekintély nem lehet. De ez nem azt jelenti, hogy nálunk most már, mint Zoványi gondolni látszik, önmagunkon kivül semmi más tekintély nincs! A francia reformátusok között pl. a mult század végén nagy harc folyt a fölött, hogy a protestánsokra nézve mi lehet igazi tekintély: a Szentirás-e, Krisztus-e, vagy az értelem és lelkiismeret? Én azt hiszem, hogy egyik sem exclusive, hanem ebeknek szerencsés konstellációja és egymásra hatása együttvéve. De ha ennyire eljutottam, akkor már a Zoványi-féle radikalizmustól meglehetősen messzire járok, mert ekkor az írással és Krisztussal szemem előtt már a keresztyénség terrenumán vagyok és maradok. Amíg tehát Zoványi elvét érvényesítjük, addig tényleg nincs jogunk megbotránkozni Jatho vagy Kalthoff monizmusán, sem annak a holland papnak vakmerőségén, aki egyszer csak arról kezdett prédikálni, hogy az ő lelkét a buddhizmus jobban kielégíti mint a keresztyénség s ő ezáltal Krisztushoz is közelebb jutott. Mert a szubjektivizmus egyeduralma alatt minden lehetséges és minden lelki erupció csak egyforma értékkel birhat. Ez pedig csak teljes anarchiára vezethet. Vizsgáljuk azonban meg, hogy mit proklamáltak tehát a reformátorok ? Szerintem semmi esetre sem csak úgy általánosságban az egyéniség elvét, mert mint mondottuk, ezt már régóta proklamálta a gondolkozó emberiség. Hanem igenis a keresztyén, hívő egyéniség elvét. A keresztyén hittartalommal bíró hivőnek azt a jogát, hogy a maga legbensőbb meggyőződésére hallgasson, annak segítségével vizsgálja a keresztyénség szellemi tartalmát s csak azt higyje el és úgy, amint az maga is át- és meg is élte. Ez az amit a német theologusok úgy neveznek, hogy „ G e f ü h l s p r i n z i p . " Ez az elv jelenti az egyház békóinak széttördelését s a vallási élet és üdvmunka teljes, tökéletes individualizálódását.') S tényleg azt látjuk, hogy a reformációi hullámverések alkalmával ez az elv teljesen érvényesült. Netn volt semmiféle formájú protestáns egyház. Az emberek csupán csak hittek, kiki a maga megyőződése szerint, de természetesen jórészt Luther és Kálvin, részben Melanchton szellemi hegemóniája alatt. Csakhogy a hitnek nem az a természete, hogy „Gefühl" maradjon. A reformátorok nemcsupán egy uj érzést akartak létre hívni, hanem igenis ebbe az u j érzésbe a keresztyén világnézetet beleolvasztani, szóval azt megtartani. Minden vallás világnézet alkotására törekszik. Tehát nem elégedhetik ') De természetesen sohasem az abszolút szubjektivizmus kizárólagos létjogosultságát. Mert a keresztyén hitéletben sohasem az egyén, hanem a gyülekezet a fő. Krisztus nem egy összeverődött hívő tömegnek, hanem egy szerves közösségnek az egyháznak királya s mi nem csupán individuumok, hanem egy tesnek tagjai is vagyunk.

A protestantizmus fogalma és lényege.

289

meg· bizonyos chaotikus érzésrezgésekkel vagy mystikus elmélyedésekkel, hanem pozitív tételek után vágyódik. Azt tette már a római katholicizmusban is, mennyivel inkább érvényesült tehát ez az értelmet is annyira igénybe vevő protestantizmus öntudatos keresztyénségében ? Mert hiába minden erőlködés. A dogmanélküli, tehát pozitív tételek kijegecesedése nélküli vallás, közelebbről pedig keresztyénség csak — utópia! A dogmák, vagy — hogy e gyanús kifejezést egy kissé távolabb tartsuk, — pozitív tételek nem egyebek, mint az a csontváz, mely hitünk tartalmának szilárd formát, gerincet, külsőt ad, sőt mi több, azt lábra állítja s akcióképessé teszi. Elvnólküli vallás épen olyan színtelen valami, mint az elvnélküli ember, akinek nincs határozott jellegzetes egyénisége. A chaotikus vallásosság nem életképes erő. Így történt tehát, hogy a fejlődós törvényei értelmében a protestantizmus elvei sem maradhattak bizonyos stagnációban, hanem az egyszerű „Gefühlsprinzip" világnézetté törekedett alakulni. Ez a törekvés természetesen minden embernél másként nyilvánul s igy történt, hogy az első évtizedek chaotikus protestantizmusából kezdenek kiválni a dissidensek a különféle secták és uj formák, amelyek harcot kezdenek a protestánsok zömével. És most ezek, hogy mindenfelé, úgy a római kath. mint egyéb ellenséggel szemben védelmezhessék magukat, belátják a tömörülés szükségességét, szóval egyházakká kezdenek alakulni. Ennek afejlődési processzusnak, a protestantizmus lényegéhez tulajdonképen semmi köze s ez nem egyéb, mint inkább csak egy szociális mozzanat a protestánsok életében, mert hisz náluk ezután is, mint eddig is az egyéni hitélet marad a középpontban s az egyháznak semmi üdvintéző szerepe nincs. Pedig épen ennél a pontnál kezdődnek Zoványi kemény vádjai, amikor az egyházat megvádolja azzal, hogy a konfessziókra való „merev elkötelezés" és azoknak „hitforrásokul" való szerepeltetése által a csalatkozhatatlanság tanát ébreszti fel. csakhogy még rosszabb formában. Erre vonatkozólag talán elég annyit megjegyeznünk, hogy valamely protestáns egyház sohsem lehet más, mint az egyforma meggyőződéssel bíró keresztyének öntudatos, szabad társulása a keresztyénség ama formájának ápolására, amelyet ők a legtökéletesebbnek tartanak. Mi tehát nem kényszerítünk senkit; akinek nem tetszik, vonja le a konzekvenciákat, s távozzék abból a körből, mely szerinte helytelen utakon jár. A konfessziók létrejöttének valláspsychologiai rugóit pedig nem lenne szabad ennyire történelmietlenül ideállítani, mint ahogy azt Zoványi teszi. Mert sem az őskerfesztyénsógben a dogmákat, sem a protestantizmusban a konfessziókat nem úgy „ csinálták", hogy t. i. először nagy nehezen kispekulálták őket, Theol. Szaklap I X . évf.

20

290

Sebestyén Jenő.

azután pedig ráerőszakolták a hívőkre, hanem előbb alakult az ki a hívők tudatában s csak hosszú forrongás után öntötték azokat formába a zsinatokon. Mi tehát nem azért hisszük a konfesszióban foglaltakat, mert így muszáj hinnünk, hanem azért, mert a saját hitünk tartalmát helyesen látjuk azokban kifejezve. S. Kálvin és Augustinus sem azért tekintélyek előttünk, mert nagy theologusok voltak, vagy mert kényszerit bennünket valaki az ő tanításaik elfogadására, hanem azért, mert azt vesszük észre, hogy a mi kiformált hitünk a Kálvin vagy Augustinus által vallott alapigazságokkal sok dologban csodálatosan egyezik. Nem gondolja Zoványi, hogy kell mégis csak valami psychologiai okának lenni annak, hogy valaki pl. nem Pelagius és Socinus, hanem Kálvin tanítását hallgatja meg inkább? Azon meg igazán nem szabadna csodálkozni, hogy, ha egyszer ez a hittartalmam, akkor ugyanezt hirdetem az én egyházi közösségembe tartozó népnek is. Mert miért tömörültünk annak idején a helvetica confesszió alapján? Ki kényszeritett r á ? Csakis saját hitünk. S miért állunk most is azon az alapon? Ki kényszerit r e á ? Még mindig csak hitünk ós senki más. És mi nem akadályozunk meg senkit abban, hogy ezeket a „bilincseket" lerázza magáról. Mi nem vindikáljuk magunknak azt, hogy a mi egyházunk közvetíti az üdvöt. Tehát szó sem lehet arról, hogy „fiókkatholikus egyházzá" akarjunk átalakulni. Hanem igen is hangoztatjuk azt, hogy a protestánsok szabad elhatározásukból kifolyólag tömörülhetnek egyházzá, szabad elhatározásukból kifolyólag, benső együttérzés után fogadhatják el csak a konfessziót. Ez szintén protestáns elv. Mi tehát nem csak hogy nem akarunk senkit sem kényszeríteni, sőt ellenkezőleg, igyekszünk néha figyelmeztetni is némelyeket arra, hogy a szabad kutatás-elvének van még egy gyakran elfelejtett iker testvére is, az u. η szabad kilépés-elve. Éljenek tehát e jogukkal azok, akik akarnak : alakítsanak külön protestáns egyházat a saját elveik alapján. S akkor végig csinálhatják az első protestálás összes fázisait. Kezdhetik speyeri mintára a negativ protestáláson. Azután élhetnek egy darabig saját maguknak a „Gefülilsprinzip" tiszta individualizmusának érvényesítésében. Lassanként azonban érezni fogják, hogy közös erőkifejtés és a vallott igazságok eredményesebb hirdetése céljából szükség van a tömörülésre. Azután látni fogják, hogy a közös munkára formulázni is kell bizonyos elveket s ha igazi mély vallásosságot akarnak teremteni, akkor nem nyomhatják el magukban azt a törekvést sem, mely határozott tételekben igyekszik a hitélet tartalmát kialakítani, sőt azt világnézetté fejleszteni. Ha azonban a protestáns keresztyénség egyes formái

A protestantizmus fogalma és lényege.

291

egyházakká azért szerveződtek, mert a Krisztusban való közösség mellett a közösen vallott elvek erőteljes fejlesztését, és érvényesítését is akarják és mindez teljesen szabadakaratból történik, akkor világos, hogy e közösségekben nem élhetnek olyanok, akik esetleg homlokegyenest ellenkező elveket vallanak. Mert ezek az egyházakká alakult protestáns keresztyén közösségek már nem protestálókból állanak többé, akik a közös ellenség: a róm. katholicismus ellen a pillanat hatása alatt mintegy koalícióba verődtek össze. Hanem első sorban is keresztyének, akiknek fejlett, rendszerezett hittartalmuk s leszűrt igazságaik vannak, amelyekhez mint létföltételhez ragaszkodnak. Egy bizonyos fokú exclusivitas tehát itt is érvényesül. De hát hol nem az életben? Mindenütt ahol elvek szerint csoportosulnak az emberek! S csodálatos ! azt, hogy egy apa vallásos szellemben akarván nevelni a gyermekeit, fölmond egy atheista nevelőnek, természetesnek találják az emberek. De azt, hogy egy évszázados kálvinista, határozottan a református keresztyén szellemat ápolni akaró egyház figyelmezteti egy nevelőjét, elveinek az egyház elveivel való összeférhetetlenségére: sérelemnek minősitik. Pedig e3 csak akkor lehetne elfogadható, ha Magyarországon valami jelleg, szin ós arculat nélkül való „protestántizmus" lenne, mindenféle elv és meggyőződés nélkül. Vagy pedig csak úgy, ha az állam egyszer mindenféle különös kikötés nélkül egy állami egyetemre nevezne ki valakit theol. tanárnak s feljogosítaná, hogy a ,,vallástudományok" cégére alatt, tetszés szerint hirdessen bármiféle pogány vagy keresztyén elvet, vagy vallási spekulációt. De még egyéb vádjai is vannak Zoványinak. Többek közt az, hogy mi valami különös elszántsággal hirdetjük elveinket, megyőződésünket s azt egyedülüdvözítő igazságoknak vagyunk hajlandók tekinteni. Micsoda szüklátkörüsóy; kell mindehez Zoványi szerint! Hát hogyan merünk mi valamit határozottan hinni és állítani, hogy az„az igazság? Hogyan merjük pl. még az életünket is feláldozni hitünkért, s általában a keresztyén vallás egyes igazságaiért? Nem, nekünk nem szabad semmit sem egészen ós teljes bizonyossággal hinni, mivel semmit sem tudunk biztosan! Mert ,,ha igazság az én véleményem" — mondja Zoványi — „majd kiderül talán egyszer; de ha az derülne ki, hogy nem az, és én mégis csalatkozhatatlannak tartottam volna magamat és elfojtani próbáltam volna az ellenkező véleményt: o h ! beh nagy gyalázat mocskolná be emlékemet az utókor előtt." Oh, micsoda vértelen filozófia ez! Nem egyéb mint az agnoszticismus proklamálása a theológiában is, vagy inkább az apathia, a gyenge hit theologiája. Oh vájjon teremtett-e valaha az ily felfogás martirokat, adott-e bizonyosságot a 20*

292

Sebestyén Jenő.

hitben s elszántságot a felemelő küzdelemben ? Vájjon milyen lehetett az ideálizmus, melyet Zoványi adott az ő tanítványainak, amikor esetleg hitbeli kérdések tárgyalása után mindig hozzátette: „De ez uraim nem bizonyos, semmi sem bizonyos, ne higyjenek tehát benne teljesen." S itt megfordíthatnánk Zoványi fentebbi idézetét s ezt mondhatnánk: az, hogy erősen hittem valamiben s épen ezért elfojtani próbáltam az ellenkező véleményt, holott nem volt igazságom, szánalmas színben tűnhetik fel az utókor előtt. De mennyivel nagyob gyalázat fogja majd bemocskolni emlékemet akkor, ha csakugyan igazam volt ós én még sem követtem el semmit az igazság diadaláért, hanem e helyett inkább az agnoszticizmus köpenyébe burkolózva ama „csúfolók" kényelmes karosszékében foglaltam helyet! ? ^ . . De menjünk tovább. Itt van még a Zoványi által annyira emlegetett türelmetlenség is, mely szerinte ugyanolyan jelenség nálunk is, mint a róm. kath.-ban. Nos tehát itt is egy kis küiömbsógtételre van szükség. Van ugyanis egy bizonyos általános jeliegü türelmetlenség, melynek semini egyházi vagy theologiai karaktere nincs. Ez, mondhatnánk, igen gyakran az erős meggyőződés sajátja. Tehát nein csupán vallási téren, hanem tudományban, politikában egyaránt előfordul. Csak a másik forma az. amely már a furor theologicus szülő anyja. A római kath. egyházban pl. nem az teszi veszedelmessé a türelmetlenséget, hogy erős meggyőződés áll mögötte, hanem az, hogy egy más dolog: az egyház egyedül üdvözítő erejére vonatkozó dogma a hajtóereje annak. Ők e7vből türelmetlenek, mert az egyházról szóló felfogásuk nem tűr maga körül semmiféle más véleményt. A róm. kath. inquizitorius üldözéseknek az volt a célja, hogy az emberek ne csak engedelmeskedjenek, hanem másként is higyjenek, úgy, ahogy azt az egyház előírja. S épen ez volt a róm. kath. türelmetlenség zsarnoksága. Nálunk protestánsoknál még a türelmetlenség tulhajtásaiban is, sohasem ez a vezér motívum, hanem az, hogy a másként vélekedők ne zavarják a mi munkáinkat s ne rombolják le azt, amit mi építettünk. Még Servet elitéltetésónél is ez a fődolog. Nálunk tehát a türelmetlenség nem logikus folyománya tanrendszerünknek. Ha pedig mégis néha ellenszenves módon nyilatkozik meg nálunk is az efféle, az nem egyéb, mint a hatalmas erővel fellépő erős meggyőződés helytelen módon való érvényesülni akarása. Mert mi nem kiirtani akarjuk a mi világnézetünket veszélyeztető elveket, mi csak azt akarjuk megakadályozni, hogy a saját házunkból ki ne verjenek bennünket. Természetesen tehát bizonyos formában harcolni is szabad ellenök, épen annál a jognál fogva, amelynél fogva minden meggyőződós, tehát a reformátorok meggyőződése is harcolt az általa.

A protestantizmus fogalma és lényege.

293

veszedelmesnek tartott elvek ellen. Ettől a jogtól az emberi szellemet megfosztani; eltiltani azt, hogy szabad verseny érvényesüljön a szellemi világban: ez lenne a halál a szabad gondolatra nézve s nem az, amit Zoványi hirdet. Láthatjuk tehát, hogy igenis minden protestáns szövetkezés már azáltal a tény által, hogy egyházzá szervezkedett, önálló arculatot, egyéniséget, jellemet nyert. Ezt a különálló bélyeget megtartani, fejleszteni, érvényesíteni nemcsak joga, de egyenesen kötelessége annak az egyháznak. Kötelessége védelmezni önmagát, s mindazt, ami az δ saját egyéniségét alkotja. Miután pedig egyházzá szervezkedés bizonyos hittételek kiformálása nélkül lehetetlen, egyházat dogma nélkül elképzelni teljes képtelenség. A dogmák, (most már nem róm kath. értelemben véve) tulajdonkópen hitünk csontvázát alkotják s amely hittudat határozott tételek formájában nem jegecesedett még ki, az összeesik mint a csontváznélküli hústömeg. Ezek a dogmák lehetnek pozitivek és negativek egyaránt. Dogma pl. az, hogy Krisztus Isten is volt, de dogma az is, hogy nem volt Isten. Kálvinnak is voltak dogmái és Jathonak is vannak. S épen azért, mert Jatho is már kijegecesitette a maga dogmáit, képes volt oly tételeket alkotni, melyeknek alapján egy gyülekezet állhatott elő. Miért állott elő az a gyülekezet? Mert Jatho elveiben látta az igazságot inkább, mint a keresztyénség eddigi elveiben. S a hibás Jatho volt, amikor nem látta be, hogy neki protestálás utján uj egyházat kell szerveznie. Az, hogy mi csak sajnálattal nézzük az ilyet, az természetes, mert meg vagyunk győződve arról, hogy az igazság nem az ő részén van. Sőt tovább megyünk! Valljuk azt is, hogy mindez kárhozatos, mert hitünk igy parancsolja. De — és ebben külömbözünk éppen a róm. kath. felfogástól — nem mondjuk azt, hogy az Egyház, hogy mi zárjuk ki őt az üdvösségből! Igy érvényesül hitünk, de egyszersmind protestáns voltunk is. Hogy pedig valamely protestáns egyház a tanfegyelmet hogyan érvényesíti, az igazán az δ privát dolga. Annyi bizonyos, hogy a református egyházban a konfessziók soha a szentírás fölött hitszabályzó tekintólylyel nem bírtak. S a református dogmatikában elv is marad az, hogy a konfessziók csak addig érvényesek, amíg hű tükrei a szentírásból merített hittudalunknak. És hogy bizonyos tág mozgási szabadsággal még a legorthodoxabb egyházak theologusai is birnak, az is tény. Általában mindenkor a gyülekezetek életének egységességétől függ az, hogy ez mily irányban fejlődik. De másfelől az is tény, hogy nincs egyház, mely a Zoványi-fóle ultra-radikális protestáns elv alapján meg tudjon állani s erőt tudjon kifejteni. Az csak az individuumoknak való. Aki tehát ezt vallja, maradjon meg individu-

294

Sebestyén Jenő.

umnak, s akkor szabadon evolválhat s változtathatja meg· máról holnapra a nézetét és lehet buddhista, christianus vagy akármi más. Akkor nem felelős senkinek, hihet személyes Istent vagy személytelent, szóval kijegecesedett elvek nélkül szabadon tombolhat benne a „Gefühlsprinzip". De mihelyt másokkal akar szövetkezni, akkor már ki kell válogatni vallásos hittartalma maradandó értékeit s azok alapján berendezkedni. Zoványinak tehát különösen egy állítás igazolása nem sikerülhet s ez az, amelynek kedvéért irta valószínűleg az egész cikket, hogy t. i. igazolja azt, miszerint egy protestáns egyház kebelében bárki, bármiféle elveket vall is, bennmaradhat. Ennek lehetetlenségét csak a k k o r látjuk be igazán, amikor egy-egy Jatho eset előfordul; midőn előáll pl. valaki és azt mondja, hogy ő a személyes Istenben nem hisz! Vájjon ez a kérdés is lényegtelen a protestantizmusra nézve ? Hát akkor mi a lényeges 1' Van-e egyáltalában a protestantizmusnak valami lényeges örök értékű és érvényű tartalma? S mi az ? Zoványi szerint nem igen lehet, szerintünk azonban, ha egyszer keresztyén az a protestantizmus, akkor kell valamelyes pozitív tartalmának lenni. Vájjon nem lehetnek-e benne oly alapvető igazságok, melyek végérvényeseknek s létfeltételnek tekinthetők? S vájjon ezek megtagadása még mindig feljogosít valakit arra, hogy magát keresztyénnek ós protestánsnak nevezze? Zoványi szerint minden „igazság" valódisága csak a jövőben dől el. Vájjon nem lehetnek igazságok, melyek már évszázadokkal ezelőtt megállapittattak ? Mi van ily körülmények között Krisztus örök érvényű tanításaival? Megállhatnak-e azok Zoványi szerint? Nagyon örülnénk, ha modern részről már egyszer necsak annak hangsúlyozását hallanók, hogy mi a protestantizmus lényege, mert ez gyakran nagyon gyanús takaró; hanem azt is, hogy szerintük mi a protestáns keresztyénség végérvényes, tehát üdvösséget munkáló pozitív tartalma? Végül még csak egy súlyos vádra akarok reflektálni. S ez az, hogy a református egyház a hivatali esküre való kötelezéssel tulajdonképen az antimodernista esküt teteti le papjaival és tanáraival. Ez természeten Zoványi számára borzasztó torturát jelent s tényleg az is mindenféle „modern" theologus, „szabadgondolkodó" ós egyházi szervezetben megmaradni nemakaró „szabad szárnyalású" lélek számára. Hisz a ker. etika is bilincs a nem keresztyén számára! De vájjon teher-e azoknál, akik ugyanugy gondolkoznak mint az egyház, akiknek életideálja és célja egyezik az egyházéval, mert hisz másként nem is állottak volna annak szolgálatába? Az egyház nem kényszerit senkit, de felveszi azokat, kik jelentkezésük által az egyházzal való felfogásbeli harmóniát akarják

A protestantizmus fogalma és lényege.

295

kifejezni. Hol itt a zsarnokság·, a lélek megkötése? Hisz ha Debrecenbe akarok menni s felülök egy vonatra, mely oda indul; nem lármázom s nem látom szabadságomat megsértve. De bezzeg türelmetlenkedem akkor, ha Bécsbe indultam s mégis Debrecen felé visz a vonat. Igy vagyunk a hivatali esküvel is. Ha pedig valakinek mindez nem tetszik, a vonat az állomásokon meg is szokott állani; tessék kiszállani. Épen ezért teljesen elfogadhatatlan Zoványi következő kijelentése is : „Mert lehet-e ott szó igazi tudományos vizsgálódásról, ahol a kutató és biráló elme megállani kénytelen útjában, mikor beleütközik az esküjében emiitett hitvallás valamelyik tételébe?" Erre első sorban is azt jegyezzük meg, hogy a korlátlan kutatás és bírálás jogát soha semmiféle prot. egyház nem tiltotta. Mert az, hogy valaki kutat és birál, még nem jelenti azt, hogy mindjárt hiszi is azokat a dolgokat, amelyekkel foglalkozik. Én foglalkozhatom pl. az atheizmussal is tudományos szempontból egy egész életen keresztül és ha nem tettem magamévá annak elveit nem szegtem meg az eskümet. Ha azonban kutatás közben jutok más meggyőződésre, még akkor sem vagyok megfosztva az u j hit alapján való berendezkedéstől, mint Zoványi állítja. Mert egyszerűen kilépek az egyházból, áttérek a másikba, ha az iránt lelkesedem és tovább kutatok. Vagy pedig körülnézek s szervezkedni fogok. Ha látom, hogy sok követőm s lelkirokonom akad a régi egyházban is. mozgalmat indítok, hogy egyetemes zsinat módosítsa a konfessziókat, amelyre manapság is van példa s ott eldől, hogy ki van többségben. 1 ) Ha tehát az egyház egyeteme a régi elvekhez ragaszkodik, levonom elvtársaimmal a konzekvenciát s külön szervezkedünk. Ha ') Klasszikus példa erre a magyar ref. egyház történetéből az 1638 szeptember 23-án Debrecenben tartott félköz-zsinat határozata, melyet a Tiszáninneni és túli esperesek hoztak „azon újítások megelőzése végett, amelyeket némely Angliában és Hollandiában összeesküdt magyar alumnusok akarnak az egyházba behozni··. A kisebb kánonok 5-ik cikke ugyanis igy hangzik: más alapjaiban, a szertartásokban, r A hitágazatokban s a keresztyén vallás sakramentumokban s a magyarországi egyházban régóta fennálló rendtartásokban magánosan, saját tekintélyével sokak botrányára és sérelmére senki változtatást vagy ujitást tenni ne merészeljen, hanem ha valamit megujitandónak tart, az egész egyház megegyezésével nyilvános zsinaton történjék ez, végre az egész ügyet az egyház Ítélete alá bocsássa." Ez az okos határozat s benne az általam aláhúzott részek, azt hiszem, méltó cáfolatul szolgálnak Z. vádjaira. íme a vad orthodoxnak nevezett korszak mily bölcsen jelöli ki az útját annak, hogy miként történjenek az egyházi újítások s mily világosan áll előttünk az a tény, hogy a konfessziók soha sem voltak számunkra elsőrendű hitszabályozó források, hanem mindenkor a szentírás volt az, amelynek segítségével a konfessziók is felülvizsgáltattak és biráltattak. Igazán nincs okunk rá, hogy ma már más taktikát kövessünk az egyházi újításokkal szemben. Látjuk tehát, hogy a „saját tekintély" még nem elég s ha az sokak botránkozását hívja ki maga ellen a szó szoros értelmében csak privát vélemény marad.

300

Sebestyén Jenő.

azonban mi jutunk többségbe, hasonló sors vár amazokra is. Ez az eset történt nem egyszer az utóbbi 100 év alatt Angliában és nem az, amelyet Zoványi mindenáron igazolni akar, hogy az ilyenek t. i. továbbra is bennmaradhatnak az egyház kebelében. S mikor néhány éve Skóciában az a nagy szakadás történt, nem néhány ezer koronát, de milliókat vesztett az egyik egyház és mégis külön vált, mert ezt hozza magával a protestantizmus lényege és követelménye. Ami pedig végül az antimodernista esküt illeti, azzal igazán csak nagy zajt csaptak az emberek, a nélkül, hogy alaposan átolvasták s megfontolták volna azt. Eleinte zűrzavaros hirlapi tudósítások után hajlandó voltam azt valóban merényletnek tekinteni a lelkiismereti szabadság ellen s benne valami u j zsarnokságot látni. De közelebbről nézvén a dolgot, be kellett látnom, hogy az egész tulajdonképen sok hűhó semmiért. Mert vájjon kíván-e ez az eskü valami uj dolgot a róm. kath. papságtól, olyat amit eddig nem kivánt? Korántsem. Az egész nem egyéb, mint egy régen letett hivatali eskünek egy speciális szellemi áramlat, a modernizmus ellen való megismétlése. De hát várhatunk-e mást a róm. katholicisinustól, mikor tudjuk, hogy ott minden tantétel minden konfesszió örök érvényű tartalommal, örök érvényű, soha nem fejleszthető, soha nem mélyíthető, soha át nem alakitható formában van ex cathedra megállapítva és szentesítve ? Természetes tehát, hogy ott az egyház, mint minden igazság csalatkozhatatlan letéteményese, föltétlen, jövőre és múltra kiható vak bizalmat követel s igy a papságnak más szerepe nincs, mint a passiv engedelmesség. S amig a papság az egyházban valóban azt látja amit kell látnia, addig nincs baj, inert minden eskü nélkül is úgy gondolkoznék ; ha pedig esküt kívánnak, azt is nyugodtan leteheti, mert a saját hittartalma ugyanaz mint az egyházé. Az antimodernista esküben tehát nem u j dolog az, hogy a róm. kath. papságot az egyházhoz való hűségre kötelezik s mivel az eskü ama formájában, melyet én ismerek más nem foglaltatik, nem szólhatok arról a tilalomról, mely a köztudatban ugyan benn van, de az eskü szövegében nincs, hogy t. i. a róm. kath. papoknak arra is meg kellett esküdniök, vagy legalább is hallgatólagos fogadást tenniök, hogy sohsem is fognak másként gondolkozni és hogy ezt kikerüljék, nem is fognak soha oly szellemi termékeket olvasni, amelyek őket kísértésbe hozhatnák. Ez esetben tehát nem is ismerkedhetnek meg más elvekkel, s így a legteljesebb rabságba kerül a lelkük. Mivel azonban ez a tétel nincs benne az eskü szövegében, arról érdemlegesen nem is szólhatunk. Egyébiránt pedig nincs oly állás, ahol manapság a hivatali esküt meg ne kívánnák s ha valamely társadalom, egyház

A protestantizmus fogalma és lényege.

297

vagy egyesülés bizonyos célok megvalósítására törekszik, természetes, hogy e célok érdekében bizonyos tekintetben meg is köti azokat, akik épen e célok munkálására önként ajánlkoznak. Az antimodernista eskü és a mi hivatali eskünk között tehát, ami a hithüség követelményét illeti, nincs külömbsóg. De hisz a „hivatalhoz való hűség" az élet minden viszonylatában egyformán követelmény. Itt csak annyiban más, amennyiben annak fogalmát a róm. kath. egyházi szellem átalakította s a maga speciális céljainak megfelelőleg körülirta. S épen ebben rejlik a két eskü közt levő külömbsóg is, amely teljesen kizárja azok azonosítását. A lényeg az ecclesia semper reformari debet elvén fordul meg, de annyi bizonyos, hogy hivatali eskü még egy elmét sem kényszeritett arra, hogy kutató és bíráló útjában megállani legyen kénytelen. Mert micsoda a mi hivatali e s k ü n k ? Nem egyéb mint hittartalmunk és az egyház tanítása között levő harmónia nyilvános megerősítése, amely csak addig lehet érvényes, amig ez a harmónia megvan. Mert ha nincs, akkor magától megszűnik, miután megszűnt a jogosultság arra nézve is, hogy az esküt felvevő egyház kebelében különösen exponált, pl. tanitó szerepünkben, megmaradhassunk. És ez egyáltalában nem jelent zsarnokságot a tudományos világban. Hisz vannak forumok ahol a különféle reformokat ismertetni s tárgyalni lehet. És valamint keresztülvittük pl. a biblia revízióját, úgy meg lehet csinálni a konfessziók revízióját is. Mindenekfölött azonban egy dologa fontos: az, amit már az 1638-iki zsinat is megkövetelt, hogy „az egész ügyet az egyház Ítélete alá" bocsássuk. Ha az egyház az újítást elítéli, ezzel együtt, ha lényeges elvi kérdésekben volt a döntés, meg van szabva az út, amelyen az újítók tovább haladhatnak t. i. a kilépés. Ezt nem akarta belátni sem Zoványi sem Jatho, úgy, hogy mindkét esetben az egyháznak kellett őket figyelmeztetni arra, ami az általuk vindikált abszolút szabad véleménynyilvánítás jogának végső konklúziója t. i. hogy megvan a — szabad kilépés joga is! * *

*

Ennyi az, amennyit Zoványival szemben hangsúlyozni szükségesnek tartottam. Félreértések kikerülése végett ki kell jelentenem azt is, hogy a személyeskedés teljesen távol állt tőlem, s ha a hang itt-ott mégis erősebb, az csak halvány visszhangja a Zoványi .hanghordozásának, amellyel ő az „orthodoxusok"-at bírálgatja Sőt ami Zoványi speciális esetét illeti, azt, ha a konvent Ítéletét elvileg helyeslem is, mindig bizonyos sajnálkozással tárgyalom, mert hisz utólag mindnyájunknak arról kellett megyőződni, hogy Zoványi nem

Sebestyén Jenő.

298

elvi, hanem közönséges személyi harc és gyűlölködés áldozata, amelynek világos bizonyítéka egyfelől az, hogy az általános várakozás ellenére tanszékét hozzá hasonló szellemű és irányú theologussal töltöttek be, másfelől pedig az, hogy az egész sárospataki főiskola theologiájának azóta is ugyanaz maradt a hivatalos szelleme, mint már a Zoványi-féle harcok előtt is közismert volt. Ezt a tényt, melynek megállapításában igazán csak a közvélemény visszhangja vagyok, minden személyi vonatkozások nélkül ugyan, de mégis kénytelen voltam megállapítani. Budapest.

Sebestyén

Jenő.

Buddha, Mohamed és Krisztus. A „Protestáns Szemle" hasábjain foglalkoztam Falke hasoncimű munkája alapján (1908), mely kisebb kivonatos formában ujabban Kiss Béla ev. lelkész fordításában magyarul is megjelent, a három világvallásalapitónak személyiségével, mindenütt hiven föltüntetve azok rokon és eltérő élet- és jellemvonásait. De nagyon érdekes és tanulságos ugyancsak Falke művének 2-ik kötete alapján Buddha, Mohamed ós Krisztus vallásos rendszereinek összehasonlítása is az istenről, a világról, az emberről ós a bűnről, a megváltásról, az istentiszteleti ós vallásos közösségi életről s az erkölcsiségről szóló jellegzetes felfogásuk tekintetében. Hálás és tanulságos feladat a vallástörténeti összehasonlítás. Nézzük csak egyenként e felfogásokat. Valamely vallásnak értéke alapitójának az emberi lélekre gyakorolt vallásos erkölcsi befolyásától függ. Vallástörténeti alapon könnyű kimutatnunk, hogy egyedül a Jézus Krisztus az élő istennek egyszülött fia s a kijelentés valódi hirdetője ós hordozója. Fundamentoma pedig az istenről szóló tana. A buddhizmusban hiába keressük az alapot, mert a személyes istenben való hitet mindenütt visszautasítja. A dolgok ősalapját és célját a semmiben látja. Egy isten ós természet nélküli atheizmus az ő vallása. A semmi a dolgok kezdete és végezete. A buddhizmus dogmatikája és logikája csakis a causalitás, az okok és okozatok -láncolatának világtörvónyót ismeri. Ez határozza meg vallásos felfogását és ethikáját egyaránt. Az erkölcsi világban ez a causalitás a karma, mint természeti szükségesség és kényszerűség. Ε változatlan kényszerűség mellett a személyes istennek kegyelméről vagy csodatevő hatásáról s az embernél az imáról szó sem lehet. Az egyedüli positivum az önmagába való elmerülés s a világ fájdalmáról s az attól való megváltásról szóló elmélkedés. — Ezzel szemben az izlám istenhite szolid vallásos alapnak mondható. A személyes istenben vetett hit Mohamed vallásos lelkének legbiztosabb és legszilárdabb alapja. Alláh-ja a Jehova isten, s itt beteges képzelődéssel hitt az ő kijelentéseiben. Még nevét is a zsidóságtól kölcsönözte s annak tulajdonságai között inkább physikai,

300

Dr. Szlávik Mátyás.

mint ethikai értelmezéssel az isteni mindenhatóság és felsebesség szerepel. Jó tulajdonságai mellett rosszak is szerepelnek, mint a milyen p. o. az ő ravaszsága és zsarnoki uralma. Mindenhatóságánál fogva előre határozza meg az emberek sorsát, és ez a „kismet" teljesen megszünteti az akarat szabadságát s megöl minden ethikát. S ha a buddhizmusban nem volt helye a csudának, ugy az izlám csakúgy hemzseg tőle, s az ember számára nem maradt más hátra, mint a feltétlen alávetés. Mohamed istene keleti despota, a kihez való személyes szívbeli imádkozás époly lehetetlen, mint a buddhizmusban. Egész rendszere legfeljebb az isten létének koszmológiai és teleológiai bizonyítékára vezethet, a hol a személyes istennel való fiúi közösségről szó sem lehet. — A merev monotheista izlám istenfogalommal szemben a keresztyénség az isten közelségének személyes átérzését hirdeti a Jézus Krisztusban, mint az isteni kijelentés teljességében. Istenképünk az istennel, mint kegyelmes menyei atyánkkal való személyes életközösségünknek a képe. Ε keresztyén istonfogaloin lényege a személyes könyörülő szeretet, a mivel erkölcsileg nevelő s megváltó atyaistennek tűnik föl személyes életünkken. Legnagyobb csudatevő ereje a Jézus küldetésében és bűntelen személyiségében nyilvánult, ki vezérünk lett az igazságra és példányképünk az önfeláldozó erkölcsi életre. Azért a keresztyénség maga a megtestesült kijelentett vallás most és mindenkoron. — De az isten léte és lényege mellett a világ eredete is f.jglalkoztatja a vallásos gondolkozást. Buddha szerint a világ a folytonos létesülés és elmúlás képe, s bizonyos tekintetben maga az ember az universum alkotója vagy legalább is átalakítója. Pessimizmusánál fogva érzéke sincs a világi, s különösen a természeti élet fejlődése és szépsége iránt. Hisz a semmi a lét célja, vagyis a kinok ós bűnök szakadatlan láncolata, a melynek megszüntetése a nirvána. Valóságos temetőnek nézi a világot, a melyben jobb nem lenni mint lenni.—Valamivel positivebbMohained kosmogoniája. A világ az isten alkotása s a természet az isten hirdetője. Különösen az utolsó Ítélet s a világi életörömök élvezete foglalkoztatta Mohamed beteges fantáziáját, s itt keleti arabs értelemben alakította át önkényesen az ó-szövetségi felfogást. — A teremtés történetének ószövetségi álláspontjára helyezkedett Jézus is, a ki szerint „az isten által, 6 benne ós ő hozzá vannak mindenek," az isten minden létnek ősoka és alapja, ki „semmiből" teremtette a világot. A bibliának kijelentési jellegét misem igazolja annyira, mint az a körülmény, hogy annak elbeszélései a modern természettudomány vívmányaival teljesen összeegyeztethetők. A materializmusnak tehát nincs helye a keresztyónségben. Az ő

Buddha, Mohamed és Krisztus.

301

megtisztult világképe szerint ez a világ sem buddhista halottas ház, sem a mozlim örömháza, hanem az az iskola, a melyben az istenhez való hasonlóságra emelkedhetünk a Krisztusban. Az istenfiuság utja pedig erkölcsi felelősséggel jár, a melynek tökéletesedésében folyton kell növekednünk. Ez egyúttal a bűn elnyomásának az utja, az isteni theodicea teljessége s hitünk végső célja és feladata. Azért örül a keresztyén — mint Jézus parabolái is mutatják, a világnak és az életnek, mert ismeri és abban szolgálja annak folytonosan tökéletesedő feladatait. A keresztyén világfelfogás középúton halad annak túlzott buddhista és izlám felfogása között. Egyedül a ker. hit szenteli meg. de egyúttal a bűnre való tekintettel meg is győzi a világot. A keresztyénség a világ pessimista és optimista értelmezésének helyes összeegyeztetője. S mert a ker. ember szereti e világot s mint isteni képmás felette áll annak, azért örül a művészi alkotásoknak s a technika vívmányainak. — S nézzük csak a három vallásrendszer emberről szóló tanát. A buddhista dogmatika pessimista atheizmusának hatása itt valóban végzetesnek mondható. Nihilista istenfogalma megszünteti a let s az ember valóját és célját egyaránt. Kín és bűn a lót és az ember lényege s az attól való megváltás a semmi, a nirvána. A buddhizmus a lét és az élet szüntelen szenvedéseinek a bölcselete, — a miért is tagadja az ember szellemi személyiségét s annak folytonos tökéletesedését. Psychológiájának alaptétele az, hogy az én nem létező, tehát a lélek is semmis. A világ megtagadása s a lélek kifuvása az emberi lét célja és feladata. Valóságos óletundort prédikál az ő vallásos irataiban. — Felületes ós külsőleg érzékies az izlám anthropológiája ós psychológiája. A bűnesetről szóló felfogása a Mózes-féle felfogás gyenge kópiája. A bibliai felfogás legszebb jellemvonásai: a szív tisztasága, a szógyen érzete, a bűnbeesés ethikája s annak végzetes eredménye hányzanak belőle s teljesen külső világias felfogásnak engednek helyet. S különösen visszataszító és lealázó a nőről szóló felfogása. Nem a vallás befolyásolja itt a világnézetet, hanem megfordítva a világfelfogás a vallást. Az ember istentől való eredete dacára sem jut isten közelségébe. S aztán a predestináció Alláh rabszolgájává teszi Az embert, a kinél teljesen elhalványul az isteni képmás magasztos jellege. Az emberiség ethikai életcéljának folytonos ós fokozatos megvalósítása a buddhizmushoz hasonlóan az izlámban is lehetetlen. — A keresztyénség embertanának az istentől való eredet adja meg a sajátos jellegét. A teremtés alapja nem az élethez való vak bűnös ösztön, mint a buddhizmusban, sem az istennek szeszélyes önkényes ténye mint az izlámban, hanem az istennek szabad cselekvő-

302

Dr. Szlávik Mátyás.

sége, megszületve a menyei szerető atyának tudatos világtervéből és céljából. Ép azért felfogása szerint az ember legbensőbb életelve a lélek, a melynek szent magva, lényeges tartalma és isteni iránya a szellemi személyiség. Az emberi nem egységes eredetű. Bizonyítja azt a történelem, a nyelv s a közös monda egyaránt. Istentől és halhatatlan lelkünkkel istenre való testvérek vagyunk mindnyájan mint a teremtés koronája. Istennel pedig szívbeli személyes közösségi életben élünk, s ebben szolgáljuk az anyagi és szellemi haladás érdekeit egyaránt. Az istenben és az istennel való személyes élet s az abban való folytonos tökéletesedés ugy a buddhizmusban, mint az izlámban ismeretlen. S ez életben a személyes szabadság joga illet meg bennünket. S ez istenfiuság egyúttal az emberiségi ideál fokozatos megvalósításával azonos.Az embertanban legjellegzetesebb a három vallásrendszer lónyegalkotó különbsége. Buddha a föld istenévé, Mohamed Alláh rabszolgájává és Krisztus isten gyermekóvó s épazórt a föld urává és istenképpé teszi az embert. De a három világvallásnak a bűn eredetéről és lényegéről is eltérő felfogása van. A buddhizmus szerint a bűn eredete az élethez való akarat s a világhoz való ragaszkodás. A bűn azonos az életösztönnel és életerővel. Nem istennel szemben ellenséges benső hatalom az, mely lelkiismereti íurdalásokat eszközöl, hanem dőre egoizmus, a melynek gyökere az élet szenvedéseit hirdető négy alapigazságnak nemismerésében keresendő. A buddhista ethika törvényes kánona szerint a tudás forrása az erénynek s a tudatlanság a bűnnek. Inkább oktalan, mint bűnös az, a ki a rosszat követi, s igy a bűn nem istennel és a jóval, mint inkább magunkkal szemben való ellenségeskedés s a bűn leküzdésének eszközei is külsők s nem a megtérés benső indító okai. — Az izlám is felületesen fogja föl a bűnt. Ha Buddha a bűnt az érzületbe, ugy Mohamed a külső cselekvőségbe helyezte, vagy más szóval kifejezve: Buddha övéit elvonta a világtól, mig Mohamed azokat a világi élet hálójába kerítette. A bűn eredete az izlámnál is a gonosz istenben, a sátánban keresendő. A buddhista Mara s az izlám Illys teljesen azonos fogalom. A bűneset történetét különben egy zsidókeresztyén szektától kölcsönözte. A bűn lényege Mohamednél az isten iránti külső engedetlenség, ép azért a legnagyobb bűn a bálványimádás. A miért is hiányzik nála a komoly bűntudat, a „terroris conscientiae" fájdalmas állapota. S mert külső a bűnről szóló felfogása, azért külső és érzékies a paradicsomról és a pokolról szóló képzete is. Sem a buddhizmus, sem az izlám nem ismer megváltót. Mindkettőnél hiányzik a valódi bűntudat, s ez nincs meg azért, mert hiányos és téves az istenről való ismerete. — A bűnről szóló felfogásában is

Buddha, Mohamed és Krisztus.

303

a keresztyénség a valódi kijelentett vallás. Szerinte a bűn lényege az emberi akaratnak az istenivel való tudatos ellenkezése, vagyis az embernek istenellenes kísérlete arra nézve, hogy önmagát tegye az élet központi céljává létünk adójának, az istennek mellőzésével. Forrása tehát az istenellenes önző akarat, mely szüli a tartozás tudatát a lelkiismeretben. Központi személyes élethatalma Jézus szerint a sátán, a mellyel a szívben és az akaratban kell megvívnunk a döntő csatát. S mig a buddhistát bűne a halálra, a mozlimet megigazító cselekedetre, addig a keresztyént a Krisztus Jteresztje alá vezeti. A két első vallástanitó a bűn tekintetében is tanítója, Krisztus ellenben megváltója az emberiségnek. Jól mondja Falke: Buddha szerint a bűn életakarat, Mohamed szerint a korán tanai iránti külső engedetlenség, Krisztus szerint istenellenes akaratirány. Egyedül Krisztus ismerte föl a maga igaz valójában az emberi lélek becsét és gyengeségét s törekedett annak megújítására és folytonos és fokozatos megszentelődésére. A legnagyobb különbség a három világvallás között a megváltásról szóló felfogásában észlelhető. Tudjuk, hogy a megváltás tana központja a buddhista rendszernek. Talán az egyetlen vallásos-erkölcsi probléma a mellyel komolyabban foglalkozott. Ha az élet a szenvedések láncolata, valóságos kinos körfolyam, ugy az attól való szabadulás a megváltás. „Ez, szerzetesek, a szent igazság a szenvedés megszüntetéséről, hogy szakítsatok gyökeresen a létei utáni minden vágygyal", im Buddha e parancsa kvinteszenciája a megváltásról szóló felfogásának. Itt tehát nincs ima, egyház vagy pap, — minden buddhista maga magának papja, megváltója és istene. Soha emberi bátorság és erő magának nagyobbat nem tulajdonított, mint a buddhizmus. Ε megváltás tehát erős eszközöket igényel. Ezek között szerepel az élet szenvedéseinek ismerete, az önmagába elmélyedő s önmagával tépelődő önismeret s a pozitív szentség, mely azonban nélkülöz minden praktikus erkölcsi jelleget. Csupa negativ eredménnyel végződik e megváltás, a mely nem ismer erkölcsi újjászületést ós rnegszentelődést. Absolut közönyösséget hirdet az élettel szemben, a mely kizár minden ethikai haladást és fejlődést. Egy temető csendjéhez hasonló itt a lélek üdvössége. — Ezzel szemben az izlám nem ismer megváltást, mert a bűnt. legalább belső érzelmi oldaláról nem ismeri. Vallásának merev külső törvényszerűsége ós önző fenhójázása lehetetlenné teszen itt minden megváltást. Összes áldozatai, szertartásai ós jó cselekedetei az önző öninegváltásnak szolgálatában állanak. Az ember szentsége vagy bűnössége a korán törvényeihez való külső viszonya által van feltételezve. — Nem ugy a keresztyénségben, a melynek megváltási tana és

304

Dr. Szlávik Mátyás.

életfolyamata a megváltóval való személyes életviszonyunk által van feltételezve. A buddhista ós a mozlim öncselekvőségével szemben a megváltás a keresztyénségben isten ingyenvaló kegyelmének ténye és ajándéka a Krisztusban. És pedig ez a megváltás benső átalakulása az érzületnek, gondolkozásnak és akaratnak, szabadulás az önző bűnös hajlamtól, és eltávolítása mindannak a sok tartozásnak és büntetésnek, a mit a bűn eredményez a bűnös ember és a szent isten között. Az isten szeretete és kegyelme tehát a megváltás keresztyén gondolatának a magva, s az istennek a bűn okozta ez a megváltásterve a Krisztusban valósult meg személyesen. Azért e megváltás célja és eredménye nem a személyiség megszűnése, mint a buddhismusban és izlámban, hanem annak fölemelése és teljes átalakulása. Egyedül a Krisztus keresztje alatt éljük át a megváltás üdvözítő erejét és hatalmát. S nem kevésbé jellegzetes a különbség a három világvallás között a túlvilági életről szóló felfogásában is. A buddhista pessimizmus legfeljebb a lélekvándorlás alakjában ismeri azt s nirvánája mellett megszűnik minden üdvösség. Mert tagadja az én és a lélek létét, azért tagadja a halál utáni állapotot s megsemmisít minden egyéni és társas közösségi haladást és fejlődést. Ugy Oldenberg, mint Kőppen szerint a Nirvána a semmi s a buddhizmus a megsemmisülés evangeliuma. Radikális nihilizmus az ő vallásának eleje és veleje. — Teljes ellentéte az izlám képzete a túlvilágról. A buddhista abstrakcióval és halállal szemben a legteljesebb életvalóság az minden izében. A lélek halhatatlanságának reális valóságához Mohamed erősen ragaszkodott, sőt e túlvilági hit legszebb része vala egyéni vallásosságának ós egyetlen vigasza nehéz küzdelmeiben. A mint a buddhizmust a túlvilági élet felfogásában az életundor, ugy az izlámot az életöröm vezette. Valóságos apokatastatis a mozlim túlvilági élete s a mennyország ós pokol rikító kiszinezóse a próféta fantáziájának legélénkebb bizonysága. — Egyedül a túlvilági élet keresztyén felfogása felel meg az ember igaz lényegének és vallásos erkölcsi rendeltetésének. Egyik sarkalatos igazsága a lélek halhatatlansága, a mely szerint a mi lelkünk az istentől és az istenhez való. Egy darab isteni élet a lélek mibennünk és istene annak rendeltetése és feladata. Záloga ennek Jézus Krisztus feltámadása és vele való folytonos életközösségünk. Műve az istenországa, mint a szeretet országa istenhez való fiúi és felebarátainkhoz való testvéri viszonyunkban. Ε feltámadott és folyton élő Krisztushoz való viszonyunk, üdvösségünk vagy megitéltetésünk egyetlen feltétele. Találóan mondja a túlvilági élet különböző felfogására nézve Falke: „Die buddhistische Jenseitslehre

Buddha, Mohamed és Krisztus.

305

macht stumpf und weltflüchtig, die islamische weltselig, die christliche gottselig". S különbség van a három világvallás között a kultuszról s a közösségi életről szóló felfogásában is. Jellemző és vallása sajátos lényegét kifejező, hogy a buddhizmusnak — legalább régebbi eredeti alakjában — nincs kultusza. Nihilista életbölcselete és sivár nirvánája mellett mi jelentősége is volna annak? Dogmák és szertartások „csak mankók hajótöröttek számára", három nagy időszaki évi ünnepe későbbi fejlemény. A halálból élet nem fakadhat. Későbbi szertartásszerű és közösségi élete a szerzetesek találmánya. Ε téren is legteljesebb ellentéte az izlám kultusza és közösségi élete. A zsidókeresztyénség ceremoniáliséletegazdagitotta theokraciája kultuszéletét. Kaabájával valósággal lokalizálta Mohamed a maga vallását. Kultusza főleg imatiszteletben és bucsujárásban vész el. Közösségi élete minden izében theokratikus jellegű. Vallása politikai természetű a maga összes vonatkozásaiban. — Ethikai értelemben vett kultuszról csak a keresztyénsógben lehet szó. Ép azért a mi istentiszteletünk lélekben és igazságban való imádás, tehát benső szellemi természetű a mi imánk, mint annak legfőbb tárgya : az istenországa. Az istenhez csak a keresztyénség szellemében lehet valóban és igazán imádkozni. Ε ker. kultusz központja a közös istentisztelet s annak fénypontja : a keresztség és az úrvacsora. Azért olyan ópitő annak jellege. Ε közösségi élet rendje a keresztyénség egyik legszebb gyümölcse. S mig a buddhizmusban a gyülekezeti élet a szerzetességen, az izlámban a korán és ceremóniában, addig a keresztyénsógben az élő üdvözítőben vetett hiten épül föl. Azért oly gazdag és változatos a gyülekezeti élet a keresztyénsógben. S végül mélyreható különbség van a három világvallás között az erkölcsiség felfogásában. Valamely vallásnak az igazsága annak erkölcsi hatásában keresendő s az erkölcstan a vallásos meggyőződésnek érett gyümölcse. Valódi „fructus fidei" az erkölcsiség, — mondanák a reformátorok. Mi az ember legfőbb célja és rendeltetése a buddhista ethika szerint? Arra könnyű a felelet. A kinek nincs istene ós nem hisz a személyes lélek halhatatlanságában, hanem csak egy személytelen karmának vak sorsában, ott nem a személyiség kiépítése, hanem annak megsemmisülése = „elfuvása" az erkölcsi törekvés legfőbb célja. Hisz a buddhista káté szerint „az élethez való akarat a legnagyobb nyavalya s az egyéniség a legfőbb baj." A személyiségnek ez az öngyilkossága atheista istenfogalmának egyenes folyománya. Nem erkölcsileg élő és éltető, hanem holt egoista életcéllal van itt dolgunk. A buddhista ethika szerzetesi jellegű minden izében, a melyben az erkölcsiségnek nincs Theol. Szaklap I I . évf.

21

306

Dr. Szlávik Mátyás.

értéke s legfeljebb eszköze az az egyéni megsemmisülésnek. S mégis ez az ethika még a legvonzóbb része a buddhista rendszernek. Az önismeret, az érzület tisztasága, az önuralom, a szenvedésekben való állhatatosság s az alázatos maga magával való megelégedés egyik fénylő pontja a buddhista ethikának, mely azonban fénylő bűnné válik abban a rendszerben, a mely a világ megvetését s az élet és a lét iránti jéghideg közönyösséget prédikálja. S ugyanazt mondhatjuk a könyörületesség és a szeretet erényéről is, a melynek gyakorlása valósággal a keresztyénség testvérévé avatja a buddhizmust Ez a szeretet itt nem java, hanem baja a személyiségnek, s igy erkölcsileg értéktelen. Azért nincs is a buddhizmusnak sociális ethikája, a mint az a nőről és a gyermekekről szóló lealázó felfogásában, s a művészet, tudomány és a technika vívmányai iránti teljes közönyösségében jut kifejezésre. A szerzetesnek nincs hazája, mert nincs szeretete a nép iránt. Buddha is inkább vallási, mint sociális reformátor volt. Azért veszít is naponként a buddhizmus a népéletre gyakorolt befolyásából. S nem kölönb az izlám ethikája sem. Személyes istenhite dacára sem ismeri az erkölcsi személyiség ideálját. Ethikailag véve a mozlim annyira van a maga istenével, mint a buddhizmus isten nélkül. S aztán az ő erkölcsi tökéletességének ideálja: Mohamed nagyon is gyarló, sőt veszedelmes erkölcsi élet- és jellemkép. A korrekt törvényszerű cselekedet és nem a tiszta érzület itt a fődolog. A szívnek megszentelődésére és benső megtérésére határozottan káros befolyása van a merev törvényszerűséghez kötött izlám ethikának. Szellemi önzés és farizeusi önteltség az, a mivel itt találkozunk. A kisrnet változhatatlanságában vetett hite is inkább makacskodó kétségbeesést, mintsem bizalmat szül a mozlim hívőkben. A mi fénylő erényekkel találkozunk is náluk, azok inkább fénylő bűnöknek mondhatók. Hisz ρ. ο a házasság máig is inkább érzéki, mintsem erkölcsi életközösség az izlámban.a melynek valóban lealázó a felfogása a nőről és a gyermekekről. S ugyanaz a despota elv, a mely szülte a polygamiát és a rabszolgaságot, az egész állami szervezetnek is az alapja Az ottomán állam valóságos megtestesülése az imparitás elvének. Az izlám nagy világmissziója dacára teljesen leélte magát és nem a mai korba való. A muhamedanismus jéggé fagyott fanatizmusnál egyébnek nem vehető. Érzi is a muhamedánus, hogy a nyugati keresztyén ember lesz az ő ura. Igy itéli meg őt egyik legjobb ismerője Sprenger és Kremer. A Krisztus korabeli zsidóság szerepében soká fönn nem tarthatja már magát. Egy hanyatló múltnak a képviselője, a melynek nincs jövője. — A hivők utolsó kalifája Jézus Krisztus volt, a

Buddha, Mohamed és Krisztus.

307

kinek erkölcstana utólérhetetlen isteni fenségben trónol a buddhismus és a inuhamedanismus tökéletlen emberi alkotásai fölött. A keresztyén ethikának gyökerei az isten hozzánk való szeretetében rejlenek, épazért erkölcsi ideálja nem a személyiség megsemmisülése, hanem az istenfiuság folytonos életvalósulása. S aztán, a mint vallásunk legfőbb java az istennek személyes akarata, épannyira személyiségi ideálunk isteni bizonysága Jézus Krisztus, mint az erkölcsi tökéletesség istenileg kijelentett példányképe. Ez erkölcsi életideál tehát nem theoria, hanem istenileg kijelentett valóság a Krisztusban, s épazért személyesen tapasztalható a szivekben. Ilyen ideált Buddha vagy Mohamed nem ismer. S a mire nekünk keresztyéneknek az erkölcsi életideál megvalósításában szükségünk van, az nem más, mint tiszta érzület ós benső élet a Krisztusban. A buddhizmus és az izlám ezt nem ismeri azért, mivel bűntudatot és az abból való megtérést nem ismeri. Az erkölcsi törvénynek az akaratba való fölvétele teszi a keresztyén ember szabadságát a törvénnyel szemben. S mig a buddhizmus önzetlenséget és érzéketlenséget hirdet s a muhamedanizmus mindannak az ellenkezőjót a szeretettel szemben, addig a keresztyénség épen e szeretetet teszi az erkölcsiség legfőbb törvényévé. S ez a szeretet a keresztyénsógben a sziveket és az egész világot teljesen átalakító életerő és hatalom s ez oldaláról szociális téren a legfőbb humanitás megvalósítása. Humanizmusa egyúttal az ő universalizmusának a bizonyítéka, a melyet Mohamed tüze és vasa dacára sem ismer. Egyedül a keresztyénség a szeretet vallása s az isten iránti szeretet forrása az emberszeretetnek. Minden erkölcsi akaratelhatározás tehát vallásilag van fundamentálva s minden vallásos érzésnek az akarat életében kell tettlegesülnie. Vallásos érzés és erkölcsi cselekedet egyedül a keresztyénsógben jelenik meg a maga egységében. S a mint a ker. erkölcsi szellem az egyéni, ugy alakítja át a társas közösségi életet, is a maga egész teljességében. Ott is a szeretet a mindeneket éltető és átalakító erő és hatalom. A keresztyénség erkölcsi közösséggé avatta a házasságot, a családi és állami életet, és mert az egész személyiség kiépítését célozza, hathatós fejlesztője lett az élettelen buddhizmussal s a merev formákhoz kötött izlámmal szemben a tudománynak és a művészeteknek. így, teszem azt, theol. tudományról csakis a keresztyénsógben lehet szó. S a keresztyénség erkölcsi erejének ós magasztos fönségének bizonyítéka az is, hogy nemcsak a szellemi, hanem a tisztességes testi munkát is megnemesitette. S mindez azért van, mert világosság, szeretet és élet a keresztyénség lényege, mig ezzel szemben csendesen ható méreg a buddhizmus és 21*

308

Dr. Szlávik Mátyás.

külső törvényszerű cselekedet az izlám. Mint teljes valójában ethikai vallás valóságos erjesztő kovásza a személyes és a közösségi életnek egyaránt. Ebben rejlik fejlődésének képessége és jövőjének biztos záloga. Ez oldaláról a keresztyénség az absolut vallás, a melyben legteljesebben valósul az isteni képmás s az istenfluság az emberben s az istenországa a földön. A tökéletesedés eszméje az egyénben és a társadalomban a buddhista negativ morál és az izlám merev és élettelen törvényszerűsége előtt teljesen ismeretlen. Egyedül a Krisztusban van az üdv és az igazság vallásos és erkölcsi oldaláról egyaránt. Erről győzőtt meg bennünket a Buddha, Mohamed és Krisztus között vont párhuzamos ismertetés. Dr. Szlávik

Mátyás.

Könyvismertetés. Dr. Visscher, Η. Prof. ord. an der Universität zu Religion und soziales Leben bei den Naturvölker. I. Band. mena. Bonn 1911. Johs. Schergens.

Utrecht: Prolego-

Szerző neve nem ismeretlen előttünk. Egy igen érdekes kis munkáját már ismertettük folyóiratunk ez évi második számában. A kezünk alatt levő mű azonban már nagyobb szabásúnak ígérkezett s tényleg az első kötet 286 lapjával szemben a Il-ik, mely csak néhány hete került a könyvpiacra, már mint 573 oldalas testes kötet foglalkozik a cimben foglalt tárgy főbb problémáival. Mi azonban ez alkalommal csak az első kötetet ismertetjük. Az előszóban érdekesen jelöli meg a szerző a célt, amelynek érdekében munkája készült. Nem gyűjteményes munkát akar adni, mint az angolok oly sűrűn teszik, mert az, szerinte, elvonja a kutatót a források tanulmányozásától. Ő csak egyes problémákat tárgyal, amelyek a természeti népek vallási és társadalmi életének ismeretében döntő jelentőséggel birnak s épen azért állandó tárgyai a tudományos feldolgozásnak. A munka irója különben azok közé a ritka emberek közé tartozik, kik filozofus és szociologus létökre is megtudtak maradni határozott keresztyénnek s szerző orthodox kálvinista felfogása meg is látszik az egész munka szellemén. A mű különben — s ez ránk nézve a legfontosabb — azon célból íratott, hogy a természeti népek vallási és társadalmi életének főbb problémáit a keresztyén világnézet fényénél vizsgálja és magyarázza. Ez szerző tudomása szerint eddig még nem törtónt. Ezért különösen a keresztyén misszionáriusokra nézve bír ez a munka nagyjelentőséggel s az iró bevallása szerint azok számára is készült egyenesen. Ez az első kötet azonban csak az általános elvekkel foglalkozik. A természeti népek életének vizsgálata egészen az utóbbi időkig nagyon felületesen és minden tudományosság nélkül történt. Eleinte a kutatók csak külsőségekben merültek ki. Vagy inkább csak a vallásos jelenségeket figyelték, de a primitív népek társadalmi életére nem sok gondot fordítottak. A modern szociológia megszületésével azonban óriási lendületet vett a természeti népek életének tanulmányozása is. De még ez sem

i 310

Könyvismertetés.

fejlődhetett volna oly hirtelen ennyire, ha minden problémák remélt kulcsa az evolúció gondolata s annak ugy anthropológiai mint szociológiai alkalmazása nem hívja fel a tudósok figyelmét a természeti népek életére. Természetes, hogy az evolúció elvének alkalmazása, mint a tudományok más ágaiban, ugy itt is, a keresztyénséggel való teljes szakításra vezetett. A vallás lényegéről, eredetéről, az emberhez való viszonyáról, azután a társadalom fejlődéséről, a családról, a társadalmi ősformákról a legellentétesebb nézetek jutottak uralomra s óriási lett az ür a két világnézet között. Különösen nehéz lett azonban a ker. misszionárius helyzete, aki mig egyfelől a tudományosság bélyegzőjével ellátott elméleteket nem tudta saját keresztyénségével összeegyeztetni, addig másfelől a gyakorlatban nem találta meg azt a kulcsot, mely a természeti népek psychológiájának helyes^ megismerésére vezet. És éjien ebben van Dr. Visscher könyvének a nagy értéke, hogy folyton rámutat a ker. felfogás helyességére, illetve arra, hogy ne vegyük készpénznek a modern szociológia egy sereg állítását, amelynek igen gyakran exakt tudományos alapjuk nincs, de valamely rendszer kedvéért ügyesen vannak az egészbe beleillesztve. Az egész munkán tehát egy hatalmas alapgondolat vonul végig világosan és határozottan s ez: a ker. álláspont tudományos védelme. Igen szépen vizsgálja a szerző a kijelentés világánál a természeti népek társadalmi, etikai életét, hogy szemben az evolúció felvételével rámutasson mindenütt a ker. felfogás valószerűségére. Az evolúció szerint ugyanis a vallások fejlődése is a fizikai evolúcióhoz hasonlóan ment végbe, azaz minden magasabb rendű vallási forma valamely alacsonyabb rendűből származott és pedig kizárólag természetes földi okok következtében. Isteni kijelentésről igy sző sem lehet. Ε szerint tehát a ma ismert legalacsonyabb rendű népek, pápuák, hottentották, ausztráliai őslakók vallásának kell annak az ősformának lenni, vagy ahhoz közel állni, amely az emberiség ősvallását állítja elénk. Hogy milyen volt ez az ősforma, ezt nem tudjuk bizonyosan s az evolucionisták is különféleképen gondolkoznak a kérdésről, sőt a legszélsőbbek egészen az állatokig mennek vissza s azok életében keresik az ősnyomokat. Az óvatosabbak azonban megmaradnak a primitiv embernél s szerintük az animizmus spiritizmus és fetisizmus azok az ősformák. amelyekből a többi vallások kifejlődtek, habár ezek még vallási megnyilatkozásoknak nem tekinthetők. De nemcsak a vallásokra terjesztették ki az evolúció gondolatát, hanem a társadalmi fejlődésre is. Ε szerint az állati sorból fejlődött ősember életéről fogalmat alkothatunk, ha a mai primitiv ember életét megfigyeljük s miután ennek segítségével kirajzoltuk magunknak az ősállapot képét, megszabhatjuk a

Könyvismertetés.

311

társadalom fejlődés menetét, amint az a hordából mai tökéletes berendezettségéhez eljutott. Ezekkel a manapság szinte köztudatba átment eszmékkel szemben igen szépen mutat rá Dr. Visscher arra, hogy az u. n. „Urzustand '-ről igazán semmi positivet sem tudhatunk és mégis „némelyek számára ez az az arzenál, amelyből összes bizonyítékaikat szerzik". Ε kérdéssel kapcsolatban foglalkozik a szerző Spencer, Dürkheim spekulációival is és azokat minden bordaelméletükkel egyetemben apriorisztikus feltevéseknek nevezi. Szerinte ugyanis nagyon merész dolog a ma ismert legprimitívebb népeket az ősállapot megőrizőjének s képviselőjének tekinteni, mert mi bizonyítja azt, hogy azok egy fejlődés legelején állanak ? Ő megfordítja a dolgot s az u. n. degeneratio-elméletet fogadja el, amely szerint nemcsak előrehaladás és fejlődés van az emberiség életében, hanem hanyatlás és sülyedés is. Dr. Ratzellel egyetértve vallja ő is azt, hogy „a most élő emberiség fejlődésének degeneratíos karaktere van és ez egy oly typusból indult ki, amelynél meg volt a lehetőség arra, hogy számtalan faktor együttműködése folytán, a ma ismert legalacsonyabb formákig sülyedjen alá, de arra is meg volt az ereje, hogy magasabb kulturára emelkedhessék". Másrészről pedig, a jelenleg élő természeti népek is viszonyaikhoz mérten sokszor fejlett és régi kulturával bírnak s igy pozitív támpontot nem nyújthatnak. A modern evolucionista szociológusok által felállított társadalmi fejlődési fokozatok is, mint pl. mindjárt a legősibb forma, a horda-elmélet ellentmond az emberi természetnek, mert az embert nemi kapcsolat nélkül elképzelni lehetetlen; nem lehet tehát, hogy pl. a család csak másod vagy harmadfokú fejlődési foknak soroztassék be. Az animizmust, spiritizmust és fetisizmust nem lehet ősformáknak tekinteni, viszont azt sem lehet állítani, amit pedig sokan tesznek, hogy ezek nem is vallási életnyilvánulatok, hanem inkább valami primitív filozófia benyomását keltik az emberben; ugy hogy e szerint a természeti népek a fejlődés ezen fokán még a vallástalanság állapotában lennének. Ezt cáfolja meg Dr. Visscher is, amikor épen a szellemekhez intézett imádságra, mint typikus vallási jelenségre mutrat rá és hangsúlyozza, miszerint mindamellett, hogy ezen a fokon a félelem még igen erős motívum, ez azért még nem zárja ki azt, hogy mellette a vallásos érzés kifejlődjék. Hisz a félelem még a keresztyénségben is érvényesül néha; mennyivel inkább meglehet tehát még a primitív népeknél. Másrészről pedig rendkívül érdekes az a jelenség a természeti népek vallásában, hogy mindegyikben van valami monotheisztikus vonás, s valami olyan szikra, mely magasabb rendű eredetre vall. Nagyon sok törzs megőrzött bizonyos emlékeket egy oly Istenre vonatkozólag, aki most távol van s akit többé nem ismernek és még a legmélyebbre sülyedtek is birnak képzetekkel, amelyek

312

Könyvismertetés. 312

egy magasabb fejlődési stadiumra és egy ideálísabb vallásos tudatra emlékeztetnek. Ε jelenségek hangsúlyozása pedig azért szükséges, hogy lássuk, miszerint a vallás nem valami evolúció folytán szerzett kincse az emberi léleknek, hanem lényegéhez tartozó lelki faktor, amely nélkül nem teljes az ember egyénisége s amely a leghatalmasabb, szinte centrális szerepet játssza az emberiség életében. A vallás tehát korántsem magánügy. Épen azért a szociális typusok beosztásánál a szerző a vallást veszi legfőbb alapul. S miután Spencer, Dürkheim, Vierkandt és Steinmetz módszerét ismerteti és főleg az első kettőnek azt veti szemére, hogy a társadalmi fejlődésben a szellemi faktorok számára nem sok tért juttatnak, Vierkandtot mintegy kibővítve, a vallást mint leghatalmasabb társadalmi faktort veszi a szociális typusok beosztásának alapjául s ennek nyomán három nagy — de nem időrendben — egymás után következő fázist vesz fel u. m. 1. az abszolút-vallásos fázist; 2. a relatív-vallásos fázist; 3. a relativ-vallástalan fázist. Az első kitűnik az által, hogy a bele tartozó szociális typusok kizárólag vallásos karakterrel bírnak. Itt a vallás szinte egyeduralkodó társadalmi faktor. Ebben élnek a természeti népek. A második akkor keletkezik, amikor a vallásos álmodozás az öntudatnak csinál helyet. Ez a mythológiai kozmogoniák és theogoniák korszaka. A vallás itt még uralkodik a szociális fölött, de megszűnik azt teljesen abszorbeálni. Az utolsó fázis a keresztyén vallás által állt elő. De amikor ezt relatív-vallástalannak nevezzük, ez nem azért történik, mintha itt a vallás kisebb jelentőséggel birna, hanem azért, mert individuális elmélyülésével a társadalomban való egyed uralma folytonosan] csökken és szociális funkciója már egészen másként érvényesül. Természetes, hogy e három fázis körül most már szerző a továbbiakban csak az elsővel, vagyis a természeti népek életével foglalkozik. Ebben jellemzi először azok intellektuális és etikai életét, azután az egyéniség érvényesülését a primitiv társadalomban, a vallásos alapérzés hatását a psychikai életre s végül az animizmus, spiritizmus és fetisizmus jelenségeit és lényegét. Végül pedig egy „Schlussbetrachtung"-gal záródik az értékes első kötet, amelyet a német keresztyén sajtó is rokonszenvvel fogadott s amelynek elolvasását és tanulmányozását nemcsak misszionáriusoknak, hanem minden theologusnak melegen ajánljuk. Csak az a kár, hogy óriási anyag van aránylag kis helyen összeszorítva s temérdek kérdés bizonyos előtájékozottságot kiván az olvasóra nézve. A második kötet még érdekesebbnek ígérkezik mert ott már az egyes problémák bővebb kifejtése következik. Ennek ismertetése azonban már a jövő számra marad. Budapest. Sebestyén Jenő. A gyakorlati theologia problémája. Ε folyóirat ez évi 2. számában ismertettem néhány művet a legújabb német gyakorlati theol. irodalom köréből, olyanokat, amelyek a Niebergall szerkesz-

Könyvismertetés.

313

tésében megjelenő „Praktisch-Theologische Handbibliothek" sorozatban jelentek meg. Reá mutattam különösen arra, hogy ezen élénk, élvezhető előadásban megjelent német könyvek különösen a gyakorló ifjú lelkészek számára Írattak meg, őket akarják a szolgálat külömböző ágainak végzésénél irányító eszmékkel felszerelni. Most ez alkalommal az ujabb gyakorlati theologia egy kiváló modern képviselőjének P. Drewsnek aki a hallei egyetemen a praktika theologia tanára, munkáját ismertetem, amelynek cime: „Das Problem der praktischen Jheologie. Ein Beitrag zur des theologischen Studiums." Bizonyos tekintetben aktuális

Reform

érdekkel bírnak ebben a dolgozatban elmondottak reánk nézve is, mert hiszen a mi ref. theologiai akadémiánkon az uj tanterv épen a gyakorlati theologia előadására nézve rendel jelentősebb újítást. Hiszen mindenünnen, ahol a lelkészképzésről szó esik ez a jelszó és felhívás hangzik felénk : adjatok a theologián gyakorlatiasabb jellegű képzést a mi lelkészjelöltjeinknek! Mert ki vonná kétségbe azt, hogy a mi magyar prot. egyházunk nehéz problémák előtt áll ? De a legnagyobb probléma : tudunk-e olyan papságot képezni, amely kellő fegyverzettel lép ki a munka- és küzdőtérre ? Drews könyvének elején, mielőtt a gyakorlati theologia tanításának reformjáról szólana, reá mutat arra, hogy a német egyetemeken mennyire megszaparodott az órák száma és kifogásolja, hogy az ószövetségi tudományok, valamint az egyháztörténet is túlságos terjedelemmel és részletességgel adatnak elő. Általában, mondja, sokat foglalkoznak a theol. studiumok körében a múlttal és keveset a jelennel. Pedig a lelkipásztornál a fődolog, hogy megértse, ismerje ama helyzetet, keretet, amelynek körében szolgálata lefolyik. A jelen egyház feladatainak, szükségeinek ideáljainak teljes meg- és átértése az, amire a modern lelkésznek szüksége van. Feltünteti azután, hogy különösen a gyakorlati theologiának kell a legélénkebb érintkezésben lennie a mai modern korral. A gyakorlati theologia, mondja, úgy a hogy az az egyetemi előadásokon megjelenik először is abba a hibába esik, hogy túlságos tért foglal el benne a „rendszerezés" — Systematisierung — amely abban áll, hogy a gyakorlati theologusok nagy körülményességgel tárgyelják és állapítják meg a praktika theologia princípiumát és azt, hogy miként lehet ebből a tudomány egyes ágait dedukálni és koordinálni. Ennek a rendszerezésnek különösen Marheinecke, Nitzsch, Moll, Achelis a nagymesterei. Valóban, ha olvassuk ezeknek munkáit, igazat adunk, Drewsnek, különösen azért, mert úgy találjuk, hogy nincs két egyforma rendszer és a felállított elvhez való szigorú, sokszor erőltetett ragaszkodás eredménye azután az, hogy ezek a nagy rendszerezők, hol egyik, hol másik fontos ágát a gyakorlati theologiának kiutasítják a tudomány köréből, csak azért, mert nem férnek el az a priori megszerkesztett elmélet prokruszteszi ágyában.

314

Könyvismertetés. 314

Másik kifogása a szerzőnek a mai gyakorlati theologia ellen az, hogy ez a deduktiv módszer a részletekben is túltengő kifejezésre jut. Schleiermacher az egyház tevékenységét a „darstellende és ordnende Handlung"-ra különítette, a Schleier macher utáni „scholasztikusok" természetesen az egyházi szolgálat minden egyes mozzanatát nagy részletességgel és unalmassággal ezen elv szerint sématizálták. Kifogást emel Drews a gyakorlati theologia historicismusa ellen is, a mennyiben reá mutat arra, hogy a gyakorlati theologiai művek túlságos nagy tért szentelnek az illető gyakorlati cselekvés, illetve az erről szóló disciplinák történetének. Különösen Zezschwitz volt kezdeményezője ennek az irányzatnak, akinek katechetikájában a történelmi rész foglalja el a nagyobb teret. Mellesleg megjegyzem, hogy Z. az élvezhetlen német tudományos theologiai irók között is egyik legelső helyet foglalja el. Ha kezünkbe vesszük Achelis nagy tankönyvét, és a legtöbben ezt használják, látjuk, hogy még ő is, különösen liturgikájában nagyon bele esett abba a hibába. De azokban a tankönyvekben is, a melyek a „ S a m m l u n g von Lehrbüchern der Pr. Theologie" sorozatában jelentek meg, túlteng a históriai elem. Igy az épen kezemnél lévő „Die Lehre von der kirchlichen Erziehung "ban Sachsse katechetikájában a történelmi rész 300 és a pozitív rósz mindössze 126 oldalon van tárgyalva. Mint kuriosumot említem fel, hogy Hardeland uzlári superintendens a különös lelki gondozás történetét is megírta egy vaskos kötetben. Előttünk ezek mind ezek akamikus érvekkel bírnak, de Drews e könyvében reá mutat arra, hogy a német egyetemben a praktika theologia előadását azon elemeknek túltengése teszi eredménytelenné és megúnottá. De különös érdekkel bir Drews előadásában azon részlet, amelyben a praktika theologia bifurkációjának szükségességét hangoztatja. Kell mondjá egy gyakorlati theologia a theol. studensek és egy a gyakorlati lelkészek számára és mindegyiknek kell, hogy meglegyen sajátos jellege. Kiemeli, hogy a praktika theologia körében az egyetemen különösen három disciplinának kellene helyet foglalnia u. m. az egyházismének (Ev. Kirchenkunde), a népismének vallási szempontból (religiöse Volkskunde) és a vallás psychologiának. A német gyakorlati theologiai irodalomnak ma már egy érdekes, számottevő részlete az, amelyet különösen modern theologusok e tudományszakokban produkáltak. Az „Evangelische Kirchenkunde" sorozatban jelentek meg a különböző tartomány egyházakban lefolyó egyházi életet ismertető művek, amelyekben természetesen a jelen helyzet feltüntetése mellett az illetők reá mutatnak a jövő egyházépités fontos feladatára. Többen irtak empirikus vallás lélektani munkákat, feltüntetve különösen a falusi nép lelki világát és valláserkölcsi életének jellegetes megnyilvánulásait. Ide vágó a Niebergall dolgozata a Zeitschrift für Theologie und

Könyvismertetés.

315

Kirche" folyóiratban „ D i e Bedeutung der Religionspsychologie für in Kirche und Schule" cimmel, amely különlenyomatReligion? ban is megjelent. A Kabisch könyve: Wie lehren wir is a modern vallás psychologia elvei alapján van megirva. A német gyakorlati theologusok bőségesen felhasználták az amerikai jelles valláspsychologusok nagy munkája folytán a megállapított eredményeket a praktika theologia körében. Természetesen az egyetemi Studium körében foglalnának helyet továbbra is a gyakorlati theol. tudomány ágainak elvi és rövidebbre szabott történelmi részei. A mi a gyakorlati theologia megjelenési alakját illeti, több német professzor egyházközségről, gyülekezetről szóló tant — Gemeindelehre — ad elő. Az ev. egyházak életének súlypontja a gyülekezetben van, az egyházépités tulajdonképen gyülekezetéiptés a Sulze hires könyvében — „ D i e ev. Gemeinde" — hangoztatott ideálok szerint. Ujabban a német protestánsok körében egyéb már meglévő konferenciákon kivül u. n. gyülekezeti konferenciákat is tartanak. — Ev. Gemeinde-Konferenz — amelyeken az ev. gyülekezetek kiépítéséről folynak a tanácskozások. Több teret kell továbbá adni Drews szerint a Pr. Th. előadása körében a gyakorlati biblia és káté magyarázatnak. Meg kell tanítani, ugy mond, a theologusokat arra, hogy a tudományos exegesis eredményeit hogyan kell értékesíteni és a biblia örök eszmei tartalmát hogyan kell alkalmazni a jelen viszonyokra. A gyakorlati biblia magyarázatban szerzett jártasság képesiti a lelkészt arra, hogy egyházi beszéde igazán biblikus és korszerű legyen. A lelkipásztorok tudományos alapon nyugvó gyakorlatiasabb kiképzése céljából sürgeti Drews azt, hogy a studensek pályájuk végeztével kizárólag a gyakorlati szolgálatra előkészítő lelkészi szemináriumokban — Predigerseminar — való részvételre köteleztessenek. Hangsúlyozza Drews ezenkívül a szünidei tanfolyamok általánossá és kötelezővé tételének szükségességét. Nálunk is emelkedtek már hangok ezek behozatalának érdekében, a kötelezővé tétel azonban bizonyára célszerűtlen és kivihetetlen. Szükséges továbbá, mondja Drews, hogy a lelkészeket alkalmas eszméitető gyakorlati theol. munkákkal lássuk el, mert a studenseknek adott tankönyveket, kurzusokat a gyakorlati lelkész többé nem veszi kezébe. A külföldi theol. irodalom persze gazdag az ilyen munkákban. Az angol nyelvű „Yale felolvasások" egész sorozattal gazdagították az élvezhető, eszméitető gyakorlati theol. irodalmat. A német irodalom is számos ily munkát produkált ujabb időben. A mi porachiális könyvtárunk is bizonyára fog nyújtani ilyen könyveket. „A praktika theologia megszűnt praktikus lenni", irta már egy negyed századdal ezelőtt Bornemann, mint C. Clemen idézi „Zur Reform der pr. Theologie" c. könyvében; nem ápolta t. i.

die Praxis

316

Könyvismertetés.

eléggé az összeköttetést a jelen, konkrét egyházi élettel és ennek szükségleteivel, amennyiben ez is csak a theoriák özönét zúdította a diákokra. A gyakorlati theol. problémája tehát, amely nálunk is megoldásra vár, hogy valódi hivatását teljesítse, azt t. i. hogy igazán megtanítsa a theölogusokat arra, hogy megismerve a mai egyház helyzetét, szükségleteit, az elméleti theologia nyújtotta ismereteket miként értékesítsék az egyház építésére. A lelkészképzés nehéz és fontos probléma. Untalan előttünk áll a kérdés : miként hozzuk összhangba az elméletet a gyakorlattal, milyen helyet foglaljon el az egyik a másik mellett? A probléma megoldásának súlypontja a gyakorlati theologia mikénti előadására esik és Drewsnek itt ismertetett könyve, amely sok helyesléssel, de egyszersmind ellenmondással is találkozott (lásd: Achelis: Monatschrift für Past. Theologie 1910. 3. f.) sok jő eszmét tartalmaz a kérdés megoldására, Zárom ismertetésemet a szerző szavaival: „a mi ifjú lelkészeinknek különösen arra van szükségük, hogy higyjenek az élő gyülekezet ideáljában, valamint arra is, hogy legyen helyes útmutatójuk ennek megvalósítására irányuló munkájukban !" Dr.

Pap

István.