Vizi Sándor: A hadügy változásai a kétpólusú világrend felbomlása után A hidegháború végén sokan gondolták, hogy egy háború nélküli világ felé közelítünk. Már a kilencvenes évek eseményei azt mutatták, hogy nem a politika természete változott meg csak egy olyan különleges történelmi helyzet alakult ki, amire addig még nem volt példa. Mivel megszűntek az egymással szembenálló óriási hadseregeket mozgósítani képes katonai szövetségek, így időlegesen eltűnt a nyílt háborúval fenyegető hatalmi szembenállás is. Az évtized konfliktusai jellemzően polgárháború, illetve reguláris hadseregek és lázadó szervezetek háborúi voltak. Az első öböl háború volt az egyetlen reguláris hadseregek által vívott fegyveres összecsapás, de ez is inkább tekinthető egy XIX, századi gyarmati hadjáratnak, mint egyenrangú felek modern háborújának. Azt a helyzetet, amely hidegháború megszűnése után a nemzetközi politikai rendben kialakult, egy visszafordíthatatlan folyamatként próbálták leírni, amelynek végső eredménye az egységes világrend. Az illúzió, hogy a világ a nyugati országok politikai modellje szerinti demokráciák világa lesz oda vezetett, hogy a katonai erő szerepe a biztonság fenntartásában, főleg Európában leértékelődött. Elsősorban nagyhatalmi nyomásra, de az érintett országok politikai elitjeinek lelkes együttműködésével megindult a közép- és kelet európai országok hadseregeink a lefegyverzése. A folyamat ideológiai magyarázatául az a szemlélet szolgált, amely szerint hagyományos fegyveres konfliktus nem várható, valamint a modern hadügy másféle haderőt igényel, mint a hagyományosnak nevezett szerkezetű hadseregek. Mára világossá vált, hogy ez a látásmód tévút és a katonai erőnek a világ politikai folyamataiban játszott szerepe nemhogy csökkent, hanem jelentősen erősödött. 1. A világ stratégiai helyzete a kétpólusú világrend felbomlása után "Olyan világban élünk, melyben bármikor sor kerülhet váratlan, rendkívüli eseményekre és fennmaradásunk attól a képességünktől függhet, hogy válaszolni tudunk a kihívásokra…1” A hidegháború után az Egyesült Államok egyedüli globális hatalomként maradt a világpolitika színpadán. Az amerikai katonai erő a hidegháború után is töretlen maradt, mert az új követelményeknek való megfelelést az alapképességek megtartása mellett, fejlesztéssel és nem strukturális torzítással oldották meg. Példátlan erejét jól szemlélteti, hogy ellenőrzés alatt tartja a világtengereket és óceánokat és stabilan megvetette a lábát az eurázsai kontinens keleti és nyugati szélén.2. Az amerikai hegemónia törekvések célját és szándékát az amerikai szakértők is elismerik.3 Haderejük lényegében ellenőrzése alá vonta a Közel-Keletet és kiterjesztette a katonai jelenlétét Közép-Kelet Európára, Kelet Európára, Közép-Ázsiára, a Baltikumra, a Kaukázusra.4 Napjainkban az USA, bár a hangoztatottnál szerényebb mértékben, de képes csapatokat küldeni a világ bármely pontjára. A világban egy olyan hatalmi játszma folyik, aminek célja Amerika vezető szerepének megtartása, illetve megakadályozása. Nincs ebben szokatlan, máskor más hatalmak tették ezt. A potenciális vetélytársak között megemlíthető Oroszország, Kína, Irán, Dél-Amerika, esetleg Japán stb. Az amerikai térnyerést Ázsiában már a kilencvenes években fenyegetésként 1 Dulles külügyminiszter a tömeges megtorlás stratégiájáról 1954. Az Egyesült Államok külpolitikája a 20. század második felében http://cms.sulinet.hu/get/d/4bfbcd30-aaa5-49ef-98301510628bf3f4/1/13/b/scorm/4bfbcd30-aaa5-49ef-9830-1510628bf3f4.zip.mp3 2 Zbigniew Brzezinski: A nagy sakktábla, Európa Könykiadó, 1998. Budapest, 32. old. 3 Zbigniew Brzezinski: A nagy sakktábla, Európa Könykiadó, 1998. Budapest, 44-45. old. 4 John Lukacs: Isten velem, Európa Könyvkiadó, Budapest 2009. 55. old.
-2értékelte Oroszország és Kína.5 Megfelelő erő és befolyás hiányában, azonban ténylegesen nem akadályozhatták potenciális ellenfelük hatalmi törekvéseit. Korszakunk két legnagyobb atomhatalma az Amerikai Egyesült Államok és az Oroszország. Bár a nyugati hadtudományban szinte bírálhatatlan prófétának tekintett H. B. Liddell Hart szerint a nukleáris fegyver inkább hátrány a politika számára, mint előny, a nukleáris kapacitás mindkét ország stratégiájában fontos szerepet játszik.6 Különösen meghatározó Oroszország számára, mivel megingott hagyományos katonai képességeit ellensúlyozva ez szavatolja nagyhatalmi státusát. Az amerikai-orosz kapcsolatok ellentmondásai hatalmi versengésükből erednek. Oroszországnak 90-es években azonban megvoltak a saját belső bajai. A Szovjetunió szétesése okozta válságban, Moszkva nem tudta megakadályozni nemzetközi politikai súlyának gyengülését és a nemzetiségi összecsapásokkal, valamint a gazdasági-politikai válságokkal sújtott ország maga is a nyugati segítséggel megvalósítható modernizáció téveszméjének a csapdájába került. Az ezredfordulóra egyre több orosz gondolta úgy, hogy az országuk modernizálásának akkori elképzelései és gyakorlata tévút, valamint elfogadottságuk és partnerségük hangoztatása csak egy politikai taktika része nyugaton.7 Az általános összeomlás és tekintélyvesztés okozta csalódottság eljutatta az orosz vezetőket egy új külpolitikai gondolkodásmódhoz, ami nem tekinthető másnak, mint a nemzetközi politikai rendszer realitások alapján történő értelmezésének. A 2000 évek elejétől Oroszország következetesen törekszik korábbi nagyhatalmi pozícióinak a restaurálására, valamint azt is világossá tette, hogy további stratégiai visszavonulásra nem kerül sor. Moszkvában biztonsági fenyegetésként értékelik: a. Amerika fokozódó katonai jelenlététét az egykor érdekszférájuknak tekintett kelet-európai, ázsiai és kaukázusi térségekben. b. A NATO bővítéseket, amely révén a katonai szövetség az orosz határokra zárkózik, Egyértelműen a stratégiai egyensúly megsértésének tekintik az amerikai rakétavédelmi rendszer telepítésének a tervét, valamint ellenséges, a biztonságukat fenyegető lépésnek tartják a nyugat barát politikai mozgalmak amerikai támogatását Ukrajnában, KözépÁzsiában és a Kaukázusban. A csecsen háború lezárása, az orosz fellépés a 2008-ban kitört grúz-orosz háborúban fordulat az orosz politikai magatartásban. A nyílt katonai fellépések világossá tették, hogy Oroszország a hatalmi érdekeit védelmezni fogja és akár a háborús konfliktust is vállalja. Ázsia dinamikus gazdasági, politikai és katonai felemelkedést mutat, de a térségben több egymással gyakran ellenséges viszonyban lévő hatalom vetélkedik az elsőségért, ezért talán korai a földrészt a 21. század nyertesének nevezni. A legfontosabb feszültségforrásoknak a Koreai-félszigeten kialakult helyzet, Tajvan, Japán-Oroszország, India –Pakisztán, valamint Kína és Japán viszonya számítanak. Japán a második világháború végétől az USA stratégiai szövetségese, de nemzeti büszkesége és az önálló hatalmi politikára való hajlama különösen a Kínával és Észak-Koreával fennálló viszonya kapcsán egyre erősödik. Japán politikai vonzereje, azonban az ázsiai országok körében-már második világháborús szereplésének emléke miatt is-korlátozott. Kína politikai ambíciói gazdasági fejlődésével arányosan töretlenül növekednek. Katonai ereje folyamatosan növekszik és legalábbis a növekedés tekintetében, megelőzte Oroszországot. Az amerikai katonai költségvetés, azonban 2012-ben is a kínai 4, 5-5-röse volt, így Kína ma még nem képes az USA egyedüli vetélytársaként fellépni. Az amerikaikínai tartós együttműködésnek jelentős akadályai vannak, amelyek megoldásának a 5
Zbigniew Brzezinski: A nagy sakktábla, Európa Könykiadó, 1998. Budapest, 32. old. B. H. Liddel Hart: Stratégia, Európa Könyvkiadó, 2002. 13. 7 Zbigniew Brzezinski: A nagy sakktábla, Európa Könykiadó, 1998. Budapest, 138. old. 6
-3lehetősége igen kétséges. Ennek egyik oka Kína fenyegetettsége, a másik ambícióinak növekedése. A Koreai-félszigeten állandósuló feszültség és a kapcsolódó fegyverkezési verseny gyengíti az ország biztonságát, más részről történelmi jogokra hivatkozva Kína is növekvő étvággyal lép fel a határaihoz közeli régiók hovatartozásának a kérdésében. Területi követelései, hatalmi ambíciói, gazdasági offenzívája, illetve az ezekkel szembenálló amerikai elkötelezettség olyan ellentét, ami hosszútávon jelentős akadálya a két hatalom együttműködésének. Kína számára ma több eredménnyel kecsegtet az orosz-kínai együttműködés. Ennek következményeként, viszont az amerikai törekvések előbb Közép-, majd Ázsia többi részén is visszaszorulhatnak. Kína korlátlan megerősödése viszont nem érdeke Oroszországnak sem, mert a kínai gazdasági fejlődés, a nagyobb kínai gazdaság, az orosz Távol-Kelet sorsa és a nagymérvű kínai bevándorlás az oroszokat hátrányos helyzetbe szoríthatja. A vázolt helyzetben az ázsiai és a csendes-óceáni térségekben az USA új kihívásokkal kénytelen szembenézni. Ezek kivédésre máris hangsúlyváltás figyelhető meg az amerikai stratégiai gondolkodásban és megkezdődött az amerikai katonai erők átcsoportosítása Európából Ázsiába.8 „Az amerikai hadvezetés hét év óta először kedden új katonai stratégiát ismertetett, amely – azon túl, hogy az afganisztáni háborúra összpontosít – felkészül Kína növekvő erősödésére és más stratégiai kihívásokra.”9 A korábbi, 2004 évi katona stratégiához képest fontos változás az amerikai gondolkodásban, hogy az iraki és az afganisztáni küldetésen túl kénytelen súlyt helyezni az érdekszférájába tartozó más, egyre inkább veszélyeztetett térségekre. A Közel- és Közép- Kelet stratégiai jelentősége geostratégiai helyzetéből és hatalmas olajkészleteiből fakad. A térségben az amerikai stratégia fő szövetségese továbbra is Izrael és felemás kapcsolat fűzi Szaúd-Arábiához. Mivel Irán stratégiai fekvése alapján fontos szerepet tölt be a térségben, a nagyhatalmak mindig igyekeztek a befolyásuk alá vonni. Napjainkban az USA fő ellenségeként tartják számon, amelyet a térségben vezető szerepre törő külpolitikai ambíciói és ideológia berendezkedése mellett, leginkább a nyíltan Amerika és Izrael ellenes retorikája magyaráz. Egy külpolitikailag sikeres Irán, az USA számára egy olyan egységesebb iszlám világ „rémképét” vetíti előre a Közel-Keleten, amely megvalósulása esetén, az amerikai pozíciók gyengülését jelentheti a föld e térségében. Minden valószínűség szerint az USA és Izrael előbb-utóbb megpróbálja fegyverrel rendezni a kérdést, de Irán keményebb falat Iraknál, Líbiánál, vagy akár Szíriánál. Területe háromszor akkora, mint Irak és belpolitikailag stabil. Létszámában, morális tartásában erős hadsereggel rendelkezik, így lehetőségei Iraknál jóval nagyobbak és képes lehet érzékeny válaszcsapásra. Ráadásul az amerikai szárazföldi erők túlságosan le vannak kötve a föld más térségeiben, így a katonai akció végrehajtásához szükséges 4-500 000 katona nem biztosítható. A szárazföldi hadműveletek elmaradása esetén, azonban a sokat emlegetett légitámadások következményei kiszámíthatatlanok lehetnek. Akkor is bizonyosan elvezetnének a közel-keleti amerikai pozíciók romlásához, ha az iráni rakéták válaszcsapásaira nem kerül sor. A térség tekintetében az orosz-amerikai érdekeket eddig sem volt egyszerű koordinálni és Kína is bizonyosan ellenségesen szemlél minden érdekeivel ellentétes manővert. Márpedig Peking véleményét hosszú távon még az USA méretű nagyhatalmaknak sem célszerű szem elől téveszteni. Jelenleg több-kevesebb intenzitással és a szereplők gyakori változásával sokfrontos konfliktus zajlik vagy ilyen van készülőben: Szíria és Irán ellen a Közép-Keleten, Kína ellen 8
Az Egyesült Államok új katonai stratégiája, Honvédelem, 2011. február, 11. 14. 30. http://htka.hu/2011/02/11/azegysült-allamok-uj-katonai-dtrategiája/2013-04-12. 07. 15. 9 Az Egyesült Államok új katonai stratégiája, Honvédelem, 2011. február, 11. 14. 30. http://htka.hu/2011/02/11/azegysült-allamok-uj-katonai-dtrategiája/2013-04-12. 07. 15.
-4Távol-Keleten és Oroszország ellen Európában. Viszont a több egymástól távoli térségben vívott küzdelem odavezet, hogy egyetlen térségben sem lehet döntő fölényt kialakítani. Az amerikai hatalomnak és európai szövetségeseinek hanyatló gazdaság mellett kellene globális szinten megfelelni. Európa, Ázsia, és a Közel-Kelet, háborús szerepvállalás Afganisztánban és az igazából nem lezárt háború Irakban, minden rövidtávú eredmény mellett, hosszú távon megoldhatatlannak látszó tehernek tűnik. Amennyiben nem képes presztízsveszteség nélkül kihátrálni e konfliktusokból, akkor a világelső szerep súlyos csorbát szenvedhet. Ez esetben viszont, az ezzel járó hatalmi pozícióinak legalábbis mérséklésére, rosszabb esetben megosztására kényszerül. Talán ennek felismerése is motiválhatja, hogy a Bush korszakban megszokott háborús retorika jelentősen enyhült. Úgy tűnik, az Obama kormányzat több figyelmet fordít a nemzetközi rendszerben meglévő realitásokra. Európa és az USA érdekei sok területen eltérnek, ami azt is jelenti, hogy a transzatlantinak nevezett együttműködés a jelenlegi formájában nehezen tartható fent. Európa szerepe a jelenlegi amerikai politikában a katonai akciók nemzetközi legitimitásának a biztosítása.10 Többek között az európai katonai-politikai részvétel jelenti az amerikai műveletek nemzetköziségét, például Afganisztánba, vagy Irakban. Amerika és Európa kapcsolata és vele az európai biztonság kérdése, azonban előbb-utóbb mégis újragondolásra szorul. Téved Brzezinski, amikor azt írja, hogy ”A NATO bővítés lényegi eleme, hogy ez Európa saját bővítéséhez szervesen kapcsolódó folyamat”11 Ebben a folyamatban az Európai Unió is meg kell, hogy találja a saját arculatát, politikai szerepét és jelentőségét, ami nem lehetséges egységes fellépés, önálló elhatározás és saját védelmi képességek nélkül. Ha mindez nem jöhet létre, akkor mitől önálló Európa? A NATO szervezetét az oroszok visszaszorítására hozták létre egy teljesen más történelmi helyzetben. Működésében minden látszat ellenére amerikai dominancia érvényesül, amelyet bizonyít, hogy az ismétlődő csúcstalálkozók után meghirdetett új NATO stratégiai irányelvek rendre megegyeznek a Pentagon elképzeléseivel. Létével és a hozzákapcsolódó politikai manőverekkel, jelenleg az önálló EU védelmi erő létrehozását is akadályozza.(pontosabban az USA teszi ezt a szervezetet felhasználva) Az állandó útkeresés, amit időről időre új stratégiának hívnak, leginkább arra keres választ, hogyan maradjon fenn a jelenlegi politikai irányítási struktúrával a szervezet. Mivel a kontinensen lévő NATO támaszpontok katonai értéke Európa számára csekély, a szervezet jelentősége inkább politikai, mert intézményesíti az amerikaiak beavatkozását a földrész politikai és gazdasági folyamataiba.12 2. A hadügy változásának irányai és újragondolásának szükségessége A hadsereg szerepe a nemzetközi folyamatok alakításában nehezen tagadható. A világban zajló politikai folyamatok meghatározták a hadügy fejlődését is. A 90-es évek háborúit sokan a fegyveres konfliktusok végső formájának tekinteték. Jóslataik nyomán a nyugati világban a fegyveres erő átrendezése indult be. a. A technikai fejlődés szerepének értelmezése a hadügyben: A hidegháború után, azonban a hadügy változása mesterkélten kialakított az idő által nem igazolt elméletek mentén történt. A kétpólusú világrend felbomlása után lezajlott háborúk a legtöbb esetben polgárháború, vagy partizánháború jellegét öltötték, illetve döntően nagy erőkülönbséggel bíró hadseregek összecsapásai voltak. Sokan az ezek tapasztalataiból 10
Michael Ignatieff: Birodalom light, HVG Kiadói Rt, 2003., Budapest, 20. old. Zbigniew Brzezinski: A nagy sakktábla, Európa Könykiadó, 1998. Budapest, 110. old. 12 Zbigniew Brzezinski: A nagy sakktábla, Európa Könykiadó, 1998. Budapest, 40. old. 11
-5levont következtetéseket használták fel a hosszúnak szánt, de rövidéletű jövendöléseik kifejtéséhez. „…az iraki művelet megmutatta, hogy milyen átütőerőt képvisel egy technikai fölényben lévő fél a mozgóháborúban”13 A szakirodalom, vagy az annak nevezett írások tele vannak ilyen semmitmondó, vagy régóta ismert kitételekkel. Ellenben azt is ki kell jelenteni, hogy a napjainkban is zajló háborúk jellegének megváltozása, nem a hadviselés törvényeinek totális átalakulásával magyarázható, hanem azzal a ténnyel, hogy az egyenlő erővel bíró nagyhatalmak eltűnésével, megváltozott nemzetközi környezetben, nem kerülhettek szembe hasonló képességű hadseregek. Az ilyen körülmények között kirobbant fegyveres összecsapásokban szabadon érvényesülhetett a nagyhatalom mérhetetlen erőfölénye a helyi fegyveres erőkkel szemben. Gyakran olvashatunk az öbölháborúkról, mint az eddig ismert stratégiai tételek megcáfolásának döntő bizonyítékáról, azonban egy másodrendű regionális hatalom küzdelme egy globális hatalommal szemben, semmiképpen sem döntheti meg a hadügy általános érvényű tételeit. Az egész világra és a világűrre kiterjedő felderítő és csapásmérő képességekkel szemben Irak még megközelítően hasonlót sem tudott kiállítani. Az erőfölény az egyik fél részére olyan hadviselést tett lehetővé, amelyben azt tehetett a hadszíntéren, amit csak akart. Nem véletlen, hogy az első és a második öböl háborút a nyugati államokban, így az Egyesült Államokban nem tartják akkora katonai szenzációnak, mint manapság mondjuk hazánkban. Az amerikai haditechnika annyira messze fölötte állt mindannak, amit az iraki katonai vezetés csatasorba állíthatott, hogy az e háborúkból levont következtetések többnyire nem általánosíthatók. Az elsöprő technológiai fölény miatt, e konfliktusokat sokan inkább az amerikai haditechnika és az ipar sikertörténetének nevezik. Amennyiben, mégis következtetéseket akarunk levonni, akkor ismét arra a legalább száz éve kifejtett tételre juthatunk, hogy a korszerű technológia alkalmazása nélkül, vagy annak ellenében napjainkban sem lehet sikeresen hadat viselni. Már John Fuller megjósolta, hogy „a hadászat, a katonai vezetés, a vitézség, a fegyelem, a szervezés a háború valamennyi erkölcsi és fizikai kellékével egyetemben semmit sem jelent a fegyver fölényéhez képest.14 Bár egy új fegyver bevezetése, nem minden történelmi korszakban gyakorolt látványos hatást a harcok menetére, a modern katonai technológia váratlan alkalmazása, az esetek döntő többségében sikert eredményezett. Minden hadsereg szabadabban manőverezik, bátrabban bocsátkozik harcba, és távolabbi célokat tűzhet ki maga elé olyan fegyverzet és felszerelés birtokában, amellyel ellenfele nem rendelkezik. Az új hatékonyabb haditechnika birtoklása, lehetővé teszi a fölény megszerzését a csatatereken, ami megalapozza a stratégiai célok elérését és a háborús győzelem kivívását. Az új technikai eszközök bevezetése gyakran szükségessé teszi az addig bevált a stratégiai, taktikai elméletek újragondolását és átformálását. Nem követeli azonban a háború törvényszerűségeinek teljes átírását és főleg nem a hadügy elméletének egy szűk szegmens mentén történő visszafejlesztését. Sokkal inkább arról van szó, hogy az új elvek születése mellett, a meglévő alapok továbbfejlődnek kiegészülnek és más fejlettebb formában élnek tovább. A haditechnika folyamatosan fejlődik és a lemaradás látványos háborús vereségekhez vezet, ezért olyan tényezőnek tekinthetjük, ami a háborúk kimenetelére döntő befolyással volt a múltban és így van napjainkban is. Azonban ez nem a kétpólusú világrend után bekövetkezett felismerés, hanem több ezer éve létező és ismert törvényszerűség.
13 14
Christer Jorgensen: Sorosfordító ütközetek, Alexandra, 2012. Pécs, 251. old. Serfőző László, Nagy István György, Szentesi György: Mit kell tudni a háborúról és a korszerű hadseregekről? Kossuth kiadó, Budapest, 1884. 141 old.
-6c. A hadsereg és a politikai irányítás Napjainkban nagy viták folynak arról, hogy a hadsereg a sorozás rendszerén alapuljon, vagy hivatásos alapon szerveződjön. A II. világháború után minden hadsereg tömeghadsereg volt, ami nem leminősítő kifejezés, mert nem minőséget, hanem szervezési elvet jelent. A hadsereg minőségét, nem a kiegészítés módja, hanem a fegyelme, a kiképzése és a morális tartása határozza meg. Erre pedig mind a tömeg, mind a zsoldos, vagy professzionális kategóriára van negatív és pozitív példa. A hadikultúrák különbözőségének hangoztatása egy erőltetett és lényegében nem létező fogalom. Tisztán sem tömeges és sem mozgás centrikus hadikultúra nem létezik. A hadviselésnek évezredes elmélete van és ezekből merítve kell az adott történelmi kor viszonyainak megfelelő modern hadviselési formát fejleszteni. Ma nyugaton és keleten egyaránt a porosz gyökerekre alapoznak, akik saját hadrendszerük megszervezésekor, igen helyesen a történelmi elődöket tanulmányozták. (Róma, francia, holland stb.) „Az „Iraki szabadság” lezárulta után az országban történt zavaros és véres események némileg elhomályosították azt a tényt, hogy a kezdeti hadművelet tökéletes siker volt.”15 Az ilyen és ehhez hasonló mondatok alkalmasak lehetnek arra, hogy leplezzék a kudarcot, de semmiképpen nem feledethetik, hogy a háború összetett probléma. A kezdeti hadművelet sikere még nem a győzelem, ezért ez a háború tulajdonképpen még most is tart. A történtek azonban jól szimbolizálják a nyugati katonai felfogás tévútját. A nyugati teoretikusok nagy vívmánynak tartják a civil irányítás megvalósítását a hadügyben, ami átgondolásra és kiegészítésre szorul. A történelem során a politikai döntés és a fegyveres harc szorosan összekapcsolódó fogalmak voltak, hiszen nem létezik háború politikai szándék nélkül. A politika kell, hogy döntsön a háború, vagy béke kérdésében és a politikának kell hasznosítani a háború eredményeit. Ennek ellenére jogosan vetődik fel a kérdés, hogy a politikai szándék felülírhatja-e a katonai háborús vezetés szakmai követelményeit, olyan módon, hogy az többletveszteségekhez, vagy rosszabb esetben háborús vereséghez vezessen? A hadtudomány művelői között mindig fontos kérdés volt a politika és a katonai vezetés kapcsolata. Nagyon fontos a politikai cél, de amennyiben ezt rosszul mérik fel és a politika túl korán, vagy túl mélyen avatkozik bele a háború irányításába az óhatatlanul kudarchoz vezet. Annak ellenére, hogy minden háború politikai célok elérése érdekében zajlik, fontos kérdés, hogy meddig terjeszkedhet a politikai vezetés a háború katonai irányításában. Hol húzódik a határ a politikus követelése és a hadvezér felelősége között? Elismerve, hogy a háborúban a politika elsődlegessége mérvadó, mégis lennie kell egy határnak, amelyen túl a katonai szakmai irányításba nem avatkozhat bele. Clausewitz szerint a hadművészetnek fő feladata és joga a politikával szemben, hogy akadályozza mg a politikát a háború természetétől idegen dolgok követelésében.16 Moltke szerint is a háború megkezdődése után a hadműveletek vezetésében a katonai szempontoknak kell irányadónak lenni. „ „A csata alkalmazásának művészete a háborús célkitűzések megvalósításának eszközeként. Más szóval, a stratégia szabja meg a háború tervét, jelöli ki azoknak a hadjáratoknak a javasolt menetét, amelyekből a háború összetevődik, és szabályozza az ezek során megvívandó csatákat.” Clausewitz E meghatározás fogyatékossága, hogy átterjeszkedik a politika szférájába, a háború magasabb szintű irányításába, holott az szükségképpen a kormányzat hatáskörébe tartozik, 15 16
Christer Jorgensen: Sorosfordító ütközetek, Alexandra, 2012. Pécs, 247. old. Hans Friessner: Árulások, vesztett csaták, CO-NEXUS Print-teR Budapest, 1992. 234. old.
-7nem pedig a katonai vezetőkébe, akiket a kormányzat a hadműveletek végrehajtásának irányítására alkalmaz.” „17 Válaszolta erre B. Liddel Hart, aki a hadvezért már csak, mint a politika végrehajtóját tudja elképzelni. Elfogadva, hogy minden elméleti rendszer tartalmaz részigazságokat, úgy gondolom, hogy a katonai vezetés szakmai kérdéseit a háború törvényszerűségeinek kell alakítania. Elemeiben fontos szerepet játszik a hadseregek összetétele, a mögöttük álló társadalmak és az ipari háttér fejlettsége és a katonai vezető szakmai-irányítási szabadsága. Tehát a katonai műveleteknek van olyan szférája, amely a fő politika célokat nem érintve nem tartozhat közvetlen politikai irányítás alá. A stratégia kifejezés a görög strato /hadsereg/ szóból származik és a hadászat elterjedt megjelölési formája. Az évszázadok során a stratégiát sokan és sokféleképpen értelmezték. Gyakran dolgoztak ki mértani és matematikai alapokon stratégiai rendszereket. Jomini például a döntő pontok és vonalak megtalálásában vélte felfedezni a stratégia lényegét. Raksányi Imre a stratégia alatt a haderő elhelyezésének és mozgatásának olyan módját értette, ami biztosította azt, hogy amikor szükséges, a legtöbb erőt egyesíteni lehessen, míg a taktika szerinte a csapatok harcoltatásának a mestersége.18 Jomini nyomán kimutatta, hogy a fegyvernemek legjobb harcoltatásának a tudománya az értelmi harc magasabb régiójába tartozik, míg az elemi taktika a szigorúan vett harcászat fogalmát takarja.19 Helmuth von Moltke még egyértelműben fogalmazott, megállapítása szerint a stratégia nem más, mint a józan észnek a hadvezetésben való alkalmazása. A kétpólusú világrend felbomlása után a közép és kelet európai országokra, a nyugat európai hadtudomány elveinek korlátok nélküli átvétele volt jellemző. Az Egyesült Államokban a hadászatot /military strategy/ úgy határozzák meg, mint a nemzeti stratégia szerves alkotórészét. A definíció szerint az állam fegyveres erőinek fejlesztését, valamint azon tervek kidolgozásának a művészetét és tudományát jelenti, amelyek meghatározzák a fegyveres erők közvetett, vagy közvetlen módon történő alkalmazását a nemzeti politika kitűzött céljainak elérésében. A nyugati hadtudomány tételei szerint a stratégia a politikai, gazdasági, lélektani erőforrások, valamint a katonai erők kifejlesztésének és alkalmazásának a művészete békében és háborúban, azzal a céllal, hogy háborúban maximális támogatást nyújtsanak a politika számára a győzelem eléréséhez, valamint csökkentsék az esetleges vereség valószínűségét. E szemléletmód a harcászatot, idegen nyelven a taktikát, a stratégiának rendeli alá, úgy definiálva, hogy a taktika a stratégiai célkitűzéseket szolgálja, azok elérését segíti. 20 Nem idegen ez a fajta gondolkodás napjaink szemléletére sem. „A hadtudomány keretei között a katonai stratégia határozza meg a követelményeket a hadműveleti elmélet és gyakorlat, valamint a harcászat irányában, feladatokat szab részükre, meghatározza az egységes célokat, amelyek elérése során a hadműveleti elmélet és a harcászat alá van rendelve a katonai stratégiának…...”21 Megítélésem szerint a két fogalom viszonyában meglévő kölcsönhatások nem feltétlenül alá és fölérendeltséget jelentenek. A követendő stratégia nem szakadhat el a harcászati lehetőségek engedte korlátoktól. A háborúk tapasztalatai arra utalnak, hogy minden sikeres hadjáratban, a követetett stratégiai terv szorosan alkalmazkodott a végrehajtó hadsereg 17
B. H. Liddel Hart: Stratégia, Európa Könyvkiadó, 2002. 489. Dr. Ács Tibor: Az első magyar hadtudományi folyóirat A Honvédelmi Szövétnek története Új Honvédségi Szemle 1998./8. 17. old. 19 Dr. Ács Tibor: Az első magyar hadtudományi folyóirat A Honvédelmi Szövétnek története Új Honvédségi Szemle 1998./8. 17. old. 20 Hadtudományi Lexikon Magyar Hadtudományi Társaság, Budapest 1995. 1226. old 21 Deák János: A katonai stratégiák változásai és fejlődésük lehetséges irányai, Hadtudomány 2008/1. 56. old. 18
-8harcászati képességeihez. Ezért úgy gondolom, hogy nem hibázunk nagyot, ha megkockáztatjuk azt a kijelentést, miszerint a stratégia és a harcászat egymást szorosan befolyásolják és a hadsereg lehetőségeiből eredően követhető harcászati eljárások, éppúgy hatást gyakorolnak a stratégiai tervezésre, mint fordítva. Az iraki és az afganisztáni háborúk megváltoztatták a háborúról vallott korábbi felfogást. Egyik ilyen az aszimmetrikus hadviselés. Az erről szóló tételek esetében azonban alapos a gyanú, hogy új hadtudományi elemként semmiképpen nem létezik, hiszen a gerilla hadviselés bizonyíthatóan már évezredektől fogva része a fegyveres küzdelemnek. Az „elmélet” alapja egy megalapozatlan politikai kinyilatkoztatás, aminek igazságát máig senki nem látta szükségesnek érvekkel alátámasztani. Ilyen a „terrorizmus elleni világméretű küzdelem” ami bizonyítottan a politikai blöff kategóriába tartozik. Mivel ezen elméletek megalapozottságát elemzések nem támasztják alá, alapos a gyanú, hogy a különböző tanulmányokban létező és oly gyakori definíció gyártó kényszer termékei. A nem hagyományos háború, mint fogalom azt a képzetet kelti, mintha itt más, magasabb minőségről lenne szó, pedig valójában csak a katonai és politikai vezetők állnak értetlenül egy olyan probléma előtt, amire nem tudnak megoldást. A gerillaháborúk kudarcai miatt, sokan gondolták, mind az USA-ban, mind Európában, hogy a háború korábbi formái már idejét múltak. A hadseregek által vívott fegyveres küzdelem helyett a katonai elméletek szerzői számára előtérbe került a terrorizmus elleni harc és a partizánok elleni küzdelem gondolata, mint fő tevékenységi forma. Ezek alapján megszülettek, azok a biztonságpolitikai elméletek, amelyeket követve megkezdődött az európai hadseregek leépítése, komoly károkat okozva a haderő alapfunkciójának ellátását biztosító képességekben. A szabályostól eltérő hadviselési módok, minden korban a háborúk természetéhez tartoztak, és háborúzó felek mindig is igyekeztek alkalmazni azokat, de soha nem jutott eszükbe a harci tevékenységekből kiragadva elsődlegesnek nyilvánítani őket, sokkal inkábbés igen helyesen- az egész hasznos részeként fogták fel. Szigorúan szakmai szempontból nézve nem korrekt a harctevékenységi formák hagyományos és nem hagyományos alapon történő szétválasztása. Főleg nem szabad ezt tenni ezt úgy tenni, hogy minőségi különbséget sejtetnek. Annak ellenére, hogy kiegészülhet más speciális tevékenységekkel, a szabályos reguláris hadviselés jelentősége megmaradt. A speciális hadviselés-fontossága ellenéremelléktevékenység, ezért kutatása nem lehet a haderő modernizációjának a fő iránya legfeljebb annak kiegészítése. Nem mindig könnyű eldönteni mi korszerű és mi elavult a hadviselésben. Az elhamarkodott újítások gyakran okoznak kárt, amire példaként talán az iraki háborút lehet felhozni. Egész sor korszerűnek titulált fegyverzetről, harceljárásról és gondolkodásmódról derült ki, hogy a valós követelményeknek nem felelnek meg. Ezért jobb híján vissza kellett térni, vagy újra fel kellett fedezni / majd új felfedezésként tárni a világ elé /, egykor természetes, de mára rég elfeledett eljárásokat. Egyszeriben ismét megjelentek régebbi, ám nagyobb hatású fegyverek, amelyeket az „új gondolkodás” már rég leírt. Például a harci követelmények megváltoztatták, azt az elméletben kitűnőnek látszó nézetet is, hogy a géppuskával felszerelt terepjáró harcra is jó. Korábban fölényesen elavultnak titulált harceljárásokat, szervezeti formákat fedeztek fel ismét, majd úgy magyarázták, hogy a modern harc tapasztalatai alapján újonnan alakították ki őket. Gyakran bizonyíthatóan nem történt más, mint visszatérés a már a II. Világháborúban is alkalmazott megoldásokhoz. Látható tehát, hogy mennyire nem új mindaz, amit ma sokszor annak neveznek. Sokkal inkább az a kérdés, mennyiszer történhet meg, hogy emberek fizetnek életükkel, azért mert valakik kinyilatkoztatnak és tapasztalat esetleg tehetség hiányában kísérletezgetnek, végül visszatérnek a régebbi bevált módszerekhez. Ha a multipoláris világrend alakul ki, márpedig így lesz, akkor a hatalmi szembenállás része lesz a nemzetközi politikának. Ez
-9esetben a hadseregek úgynevezett hagyományos, valójában alaprendeltetésükből fakadó, képességei előtérbe kerülnek. A világ legtöbb országában bizonyítottan el sem felejtették őket, de a nyugati országok nagy igyekezettel ezt tették. Szinte bizonyos, hogy a jövő háborúiban- eltekintve a helyi törzsi harcokban történő beavatkozásoktól- a 90-es évek NATO és amerikaiak által vívott összecsapásokban megszokott a mérhetetlen technikai fölény nem biztosítható. Ez esetben érvényesülnek a háború törvényszerűségei, amely egészséges szerkezetű és jól kiképzett fegyelmezett, magas erkölcsi jellemzőkkel bíró hadseregeket igényelnek. Ezzel együtt megszűnik az asszimetrikus háború kizárólagosságáról szóló nézetek és terrorizmus elleni világméretű küzdelem elmélete, mint katonai prioritás. A hadügynek elveiben és gyakorlatában egyaránt alkalmazkodni kell a nemzetközi folyamatok alakulásából számítható reális fenyegetésekhez és az országoknak a várható fenyegetésekkel szembenézni képes valós védelmi képességekkel bíró haderőre lesz szükségük Összegzés A kétpólusú világrend felbomlása után sokan gondolták, hogy a világ egy egységes birodalom felé halad. Sokan hitték, hogy a nyugati elsősorban, persze amerikai életforma, politikai szisztéma az egész világon megvalósul. Az amerikai hadsereg a tárgyalt időszakban három nagy háborút vívtak és számtalan kisebb konfliktusban vettek részt. Mindegyikben érvényesült a modern fegyverzet és a korlátlan túlerő dominanciája. A tapasztalatok alapján a hadügy szerepét a világ sok országában átírták és egyfajta haderő lefegyverzési program indult be. E folyamat azonban egyetlen vezető nagyhatalom esetében sem történt meg. Minden jel arra mutat, hogy a világ a többpólusú berendezkedés felé halad. Amennyiben multipoláris világrend alakul ki a hatalmi szembenállás a nemzetközi politika valósága lesz. Ez esetben az aszimmetrikus háborúról, mint fő hadviselési módról vallott elméletek eltűnnek, és előtérbe kerülnek a hadseregek úgynevezett hagyományos, valójában alaprendeltetésükből fakadó, képességeinek a fejlesztése. A hadseregnek meg kell tanulni hadseregként működni. Minden tapasztalat azt mutatja, hogy a háború tudománya összetettebb probléma annál, hogy megoldására az önkényesen kiragadott erők és eljárások univerzális csodaszerként alkalmazhatók lennének. A fegyveres konfliktusok története, az azokból levonható tapasztalatok nem azt tanítják, hogy a korszerűen kiképzett, funkcionálisan jól felépített hadsereget ki lehet váltani néhány tucat lelkes, esetleg kivételesen jól felkészített katonával. Ennek felismerése, azonban a jövő és úgy tűnik nem a közeljövő lehetősége. Felhasznált irodalom 1. Az Egyesült Államok külpolitikája a 20. század második felében http://cms.sulinet.hu/get/d/4bfbcd30-aaa5-49ef-98301510628bf3f4/1/13/b/scorm/4bfbcd30-aaa5-49ef-9830-1510628bf3f4.zip.mp3 2. Eric Laurent: G. W. Bush titkos világa (barátok, vallás, hatalom) Allprint Kiadó, Budapest, 2004. 113 old. 3. John Lukacs: Isten velem, Európa Könyvkiadó, Budapest 2009. 55. 4. Moszkva új légvédelmi rendszert fejleszt ki., Népszabadság 2009. 08. 11. MTI közlemény 5. MTI. Kína fegyverkezése, Rövidesen hazánkban állomásoznak? http://mindennapi.hu/cikk/vilaghir/kina-fegyverkezese-rovidesen-hazankbanallomasoznak-/2011-06-25/4373 2011. 12. 27. 08. 58. 6. A Sanghaji Együttműködési Szervezet (SCO), melyet 2001-ben alapított Kína, Kazahsztán, Kirgizisztán, Oroszország, Tádzsikisztán és Üzbegisztán.
- 10 7. Az Egyesült Államok új katonai stratégiája, Honvédelem, 2011. február, 11. 14. 30. http://htka.hu/2011/02/11/az-egysült-allamok-uj-katonai-dtrategiája/2013-04-12. 07. 15. 8. William Pfaff: Ez lenne az amerikai küldetés? Európai Szemle 2004/2. 16. old 9. Zbigniew Brzezinski: A nagy sakktábla, Európa Könykiadó, 1998. Budapest, 40. old. 10. Deák János: A katonai stratégiák változásai és fejlődésük lehetséges irányai, Hadtudomány 2008/1. 11. Takács Ádám: veszélyek a nemzetközi térben, 2011.május 20. London School of Economics and Political Science professzora és társigazgatójának, a magyar származású Mary Kaldor nyilatkozata, http://kitekinto.hu/bemrakpart/2011/05/20/veszelyek_a_nemzetkozi_terben_uj_haboru k_es_nuklearis_fegyverek/ 2012. 01. 22. 11. 50. 12. John Lukacs: A XX. Század és az újkor vége, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2006. 13. Michael Ignatieff: Birodalom light, HVG Kiadói Rt, 2003., Budapest,
