Virágének sűrű sziromviharban avagy a Pintér-vers viráglényei Pintér Lajos: tiszavirág (Kecskemét, 2009, Ziccer Bt.)
Alföldi festők, átütő nyomok Hol is kezdjem. Talán az elején, úgy illik, egy könyvet végigsimítani a tenyerünkkel és a tekintetünkkel, aztán kinyitni, és mint egy gyümölcsbe – körtébe, mondjuk –, beléharapni. Belékóstolni. Aztán, ha ízlik, majszolni tovább, falatról falatra ízlelni – ahogy Pintér Lajos is teszi: „ízlelgetem a szavakat” (hegedű) –, s magházastól, magostól befalni egészen. Ez már lehet, hogy kevésbé illendő. Főleg, ha szánk szélén kicsordul és megcsillan a gyümölcshús leve. Hol is kezdjem? Mattfényű, fekete alapú borítón zöldes árnyalatokban úszó vízjelenés fogad Pintér legújabb verskötetén, Benes József akvarellje. A festőművész, aki a Tisza melletti Zentáról indult, közelről ismeri a tiszavirágot, és közelről láttatja is. Nem a kecses alkatú, színpompás kérészállatka rovarhatározóba illő részleteivel, inkább a halálos násztánc vízből kitörő s oda visszahulló, a vizet érintő, vele eggyé váló, mintegy a vízzel közösülő képével találkozunk. És vizesek leszünk máris, Tisza-vízzel érintkezők. Érintettek. Ezt az érintettséget tisztázza a fehéren szedett, csupa kisbetűs kötetcím is: tiszavirág. Hogy ne legyen kétségünk, virágzásba kerültünk máris. S ha a borító egy alföldi festő víz-festményét emeli nyitóképpé, mi is lehetne más a kötet nyitó ciklusának címe, mint: alföldi festők (ez is, csupa kisbetűvel). S rögtön az első verscím, ugyanígy: érinteni. Ahogy a Benes-kép, a Pintér-vers is az érintést helyezi az alkotó folyamat centrumába folyamatos ismétlésével, nem a sértő, hanem a rezonanciát keltő érintést: „csak érintsd meg / ne sértsd föl a papírt / csak érintsd meg / ahogy ezt a verset írod / könnyedén / ahogy a tiszavirág táncol / ruhád hajad érintené / a hóhullás puhaságával / ahogy a Tisza tükrét / megérinti az alkonyi fény”. Az érintés, vagyis a szenzuális, az érzékekkel felfogható és közvetíthető tapasztalat adja ennek a lírának az ízeit, fényeit és színeit, pórusait és hőmérsékletét, a gondolkodást, a reflexiót mindig is megelőző elsődleges benyomás, a beleborzongás, lúdbőrzés szinte. Ahogy a következő versben, a Schéner festi a csongrádi templomot (a nevek nagy kezdőbetűsök maradnak, címben is, versszövegben is) címűben kiabálja a költő: „több színt Mihály / több fényt több fényt”, pedig Mihály igyekszik, „a ruhája csupa festék / minden ujja csupa festék / ecsettel fest / ujjával fest / szívével fest minden festményt”, mintha csak gyermek volna vagy angyal, Mihály arkangyal maga. Így válik a szenzuális élmény szinte azonnal szellemivé, (őr)angyalivá, zöld édenének bejáratához fényujjával, szívujjával állítja festő barátját a költő. S a fényujj nemcsak megállít egy pillanatra, hanem mutat tovább: a kötet egyik szerkesztőelve ugyanis, hogy a szöveg folyamatosan olvasható, sőt, folyamatos olvasásra inspirál. Egybeolvasandóak, -olvashatóak a ciklusok/füzérek versei éppúgy, mint a ciklusok egymás után. Így a nyitóciklus harmadik verse, az átüt, valóban át is, meg üt is. Átvezet az érzékekkel felfogható jelenből – „itt a borüzlet / a mai vinotéka” – a múltba – „épületében volt / egykor az ÁVH” –, annak is sötét mélyébe – „suttogva mondják ma is / ez a terror épülete” –, hogy a felszín alól – „paplak van benne ma / s lánykollégium / hallom ahogy / énekelnek benn a lányok / hallom ahogy / énekelnek / az énekük csupa élet / csupa fény” – kibukkanjon a mély – „hallom ahogy / énekelnek / fehér blúzuk fehér ingük / csupa vér / a falakon a köveken / minden régmúlt átüt”. Ahogy a múlt átüti, átvérzi a lányok tiszta fehér ingét, úgy üti át, vérzi át a múlt újra meg újra a költő tiszta lapját, fehér papírját. A kötet, az életmű egyik legfontosabb képe ez, ami így
válik az emberlét – s a költői lét – nyílt sebének metaforájává a kötet végén: „emberről emberre talán / nemzedékről nemzedékre / vándorol az az ing / fehér ing / viseljük mígnem átvérzik” (átvérzik). De térjünk vissza a kötet elejére, ahol a kép vezet tovább. Repít, pontosabban. Mert „aki eperpálinkát iszik / sokáig él – / mondotta nagymamám” (eperpálinka). Mit is tenne hát a kisgyerek, mint hiszi, és kipróbálja: „ittuk bolondok balgák / és mint szitakötők röpködtünk / szárnyunkat / ingünk ujját átütötte a fény / visongtunk kiabáltunk / részeg halhatatlanok”. Az eperpálinka hatása, a röpködő gyerekingek fényfoltos szárnyai egy evilági halhatatlanság-ízzé íródnak át. A hóvirág is átíródik a következő versben (Éva virágja), a hóvirágon, hó(virág)mezőn is átüt. Mi is? Ki mindenki? Az apa – „apám ültette hóvirág-mező” –, a festő – „Tóth Menyhért festette hómező” –, és a világháború névtelen halottai – „csonttá fagyott kiskatonák / utolsó lehelete miért? / a hazáért? semmiért / fájdalmuk e hómezőn átüt” –, majd az apa emléke megint „átüt, áttündököl”. Személyes és közös sors üti át egymást, fehéret a fehér, fehér gyász, akár a festő temetésén: „Tóth Menyhért emlékére és tiszteletére fehérbe öltözött – ahogy festményein is – a táj: hó hullott, bokáig érő hó borított mindent, a behavazott, jéggé fagyott téli táj fölött terepszemlét tartott, kisütött a nap” (A vadszeder útján). De még nincs vége a ciklusnak, a fájdalom átvezet, visszavezet a jelenbe, ahol az irodalom, mint két lövészárok közötti tér, megosztva, egymásnak feszül ellenségesen: „itt sétálok két / lövészárok / között amit ti / ástatok irodalmárok”. Irodalmunk két irodalm-árok állóháborújaként jelenik meg az összekoppanó szójátékban, ami megüt, mint a gumilövedék. És sétál Adyval – „persze szeretném / ha szeretnétek” – a „senki földjén”, száll Hervayval a „kettészelt irodalom / terei fölött”, mint „kettészelt madár”. Hervay Gizella rekviemkötetének címe a kettészelt madár, mert „madárhangon kifejezhetőbb a fájdalom” (H. G.: Temetés Tulcsán), akkor is, ha személyes veszteség ér, akkor is, ha életterünk senki földjévé válik a köré torlódó lövészárkok miatt. Mikor Pintér az árkokra rámutat, Domonkos István szenvedélyes sorai jutnak még eszembe a Kuplé végéről: „rimérek poéterek rimászok / ítészek ideászok kritikászok / miért ástok / a levegőbe futóárkot / s ég-e a veréb tolla / dicső Magia Polla”. Cinkepanasz és hármasoltár Ahogy Domonkosnál egy semmis, kicsiny madár ábrázolja ki az emberi sors könyörtelen abszurditását – a vers végére elég a veréb tolla –, úgy Pintér is egy kismadár, egy kis énekes panaszdalával folytatja. A második ciklus, a dalok első verseként a népköltészet képi erejével és metrikus lejtéssel szólal meg a cinkepanasz: „zöld-lila ágon / harsan az ének / harsan a pőre / cinkepanasz”. Három teljes és egy csonka adóniszi kólon (– υ υ – – , ill. – υ υ – √). Hasonló alakzatokat találhatunk Áprily Lajos: Március című versében is, amit Pintér a költő egyik „lírai magaslatának” nevez Séta a tilos területeken című esszéjében. E magaslat második szakasza így szól: „Régi, kiszáradt / tó vize árad, / néma kutakban a víz kibuzog. / Zeng a picinyke / szénfejü cinke / víg dithyrambusa: dactilusok.” A szénfejü cinke zengő „dactilusok”-jára Pintér pőre „cinkepanasz”-a válaszol (mindkettő csonka adóneus). Ritmikailag mintha idill indulna mégis, a panasz ellenére. Ám már a második szakaszban megbicsaklik a ringató metrum, elébb aprózza a második, harmadik sor elején: „lila az árnya / mikor a nap kél” ( υ υ υ – υ / υ υ υ – –), majd elnyújtja a negyedikben: „árnyék vetül rá” (– – υ – –). A lila árnyék még csak sejteti a veszedelmet. A harmadik szakasz ilyen groteszk hangzású sorokkal jeleníti meg a félelmet: „reszket az apró / földi giliszta”. Itt nem a metrum módosul, hanem a hangzás és jelentés kap némi gellert: föl-digiliszta – olvasom akaratlanul, digilisztálok halálfélelméhez. Hiszen a féreg is fél, ő a madártól, míg a madár a vihartól: „hull a madártoll / villám csap le rá / sistergő ostor”. A vihar kiteljesedésével a metrumok is teljesen megnyúlnak a negyedik szakasz végére (– – – υ –, majd: – – – – –).
Az ötödik szakasz váltása: „de te sose félj” (υ υ υ υ –) ritmikailag is szinte teljes fordulat. A remény abszurdját – „lásd én se félek” (– – υ – –) a kozmikus összhang képei erősítik meg a cinke-költő-egzisztencia számára a második és negyedik sorokban: „árad a napfény… fénylik a holdár”. Természetesen újra a klasszikus mérték szerint: – υ υ – –. Ha itt fejeződne be a ciklus, mégis csak az idill felé billenne a mérleg. Ám a szöveg olvastatja magát tovább, s gyorsan kiderül, hogy a dalok valójában versfolyamat, amit tartalom, forma, szerkezet egyaránt megerősít. Már sejthető keletkezése is erről beszél: A cinkepanasz ugyanis az előző, ezüst című Pintér-kötetben is szerepel. Ott még csak egymagában, (variáció) megjelöléssel, ami tán épp az említett versforma-variálásra utal. Ám Pintér variáló kedve nem nyugodott meg ennyivel. Továbbírta, -variálta a formát és a témát egyaránt. A ciklus így további két darabbal bővült, melyek az elsőnek nemcsak forma- és témavariációi (mint panaszénekek), hanem új egységgé kapcsolódó képződményei. S minthogy Pintér lírája Tandori Dezső kifejezésével élve szerveződésként fogható fel (olvashatjuk a Virágnézetünk alapjai fülszövegében), kis versciklusaira is jobban illik a versfüzér kifejezés (Bovier Hajnalka használja így a költő ezüst c. kötetéről írott recenziójában – Filológiai kaland, Tiszatáj, 2009/3.). A virágfüzér jelentéstöbblete, a versszövet szálainak állandó egymásba fűződése is indokolja a kifejezés használatát. Ha jól megnézzük, a dalok-füzér mindhárom verse öt négysoros szakaszból épül fel, s minden szakasz négy ötszótagú sorból (kivéve a már említett „cinkepanasz”-t). Tehát háromszor száz szótag, amiből egy hiányzik (csonka adóneus), a hiányt szünet pótolja. A számoknak is jelképi szerepe van Pintér kötetszervezésében, különben nem térne vissza a három a következő négy füzér címében is: három álom, három játék, három miniatűr, három önarckép. Ez így egymás után öt háromversfüzér (bár a három álom kiegészül egy utóhanggal), de a későbbiekben is visszatérnek a vershármasok, elég gyakran (körtés csendélet, meccs, párhuzamos koporsók, s több tiszavirág-füzér, köztük a záró vershármas). A 3 a legfontosabb szakrális számok egyike, ég-föld egységét, az isteni rendet, teljességet szimbolizálja, mint Isten-világ-ember összetartozó hármasa, vagy a keresztény Szentháromság. A triptichon-szerkezet elég gyakori a művészetben, így Pintér triptichonfüzérei (virágoltárai) a szakrális hagyomány teljességképét írják újra, ismétlik pontosabban, az ismétlés rítust teremtő rendjével. S igaz, hogy panasz szólal meg már a cinke csőréből is, a 20-21. század törései és történelme („Nem én törtem el” – jelenti be Pintér a három miniatűr egysorosában) szüntelen megbontja ezt a rendet, mégis vállalja, és szerkezeteivel is kiábrázolja reménységét egy az emberinél nagyobb, átfogóbb rendben és összetartozásban. Mint a Nocturne ég-föld-tenyér hármasa az Ezredfordulóponton c. kötetből: „Hószürke ég, hószürke föld. A föld, az ég / hajnalra majdhogy összeér. / De elfér közötte egy tenyér.” És mit jelenthet a 100? Előbb az évszázad, aztán a század, mint katonai egység jut eszembe, majd a bibliai példázat a száz juh közül elveszett egyről. Nem a formátlan tömeg, sokaság képe tehát a száz, hanem a szervezett egység, a nyáj, az átlátható, befogható közösség képe inkább. Ahol az egynek, a személynek helye és neve van, ahonnan hiányzik, hogyha elvész (cinkepanasszá lesz a hiány). Ahol személy és közösség még kiegyensúlyozott egységet alkot, egzisztenciájuk még egymástól függő, egymáshoz kötött. Pintér Lajos egyén és közösség viszonyát ilyen egységben látja, szemléli, s ha nem működik, vagy bárki is „elvész”, ugyanúgy fáj neki, mintha önmaga fájna. A fájdalom és a félelem, féltés íratja tovább a dalok-füzér következő – dúdoló című – versét: „gyilkosomtól én / jaj nagyon félek / világháborúk / árnya vetül ránk”. Egyértelmű a tartalmi és formai váltás, miközben a cinkepanaszhoz való kapcsolódás is. Itt már az ember, maga a költő panaszkodik, személyes félelme szólal meg először. És az idilli formát, a metrum harmóniáját is elnyomja, uralma alá veszi az ütemhangsúly. A hangsúlyos szavak, mint ütések csapódnak, vagy mint
lövések dördülnek sorban. Hiába az utolsó sor tiszta adóneusa újra, az „árnya” hangsúlya dominál, leárnyékolva magát a sort is. A második szakasz már a csordává tett közösségről szól. A hatalom bekebelező, majszoló logikáját a hangsúlyok mellett betűrím is erősíti: „mikor az aljas / mocskos hatalom / mint marhacsordát / vágóhídra hajt”. S milyen érdekes, megint egy Domonkos-vers, a Kormányeltörésben kulcssorai kívánkoznak ide, nemcsak tartalmi megfeleléssel, hanem a betűrím logikájával is: „mi meghalni mindnyájan / úgyis téves csatatéren”. A harmadik szakaszban ismét a metrum a meghatározóbb. Az ember, mint egyed, parányi lény reszketését tiszta adóneus ábrázolja, míg az ember sorsát kimondó szavakat a megnyúló hosszú szótagok egész sora teszi még súlyosabbá: „reszket az apró / földi ember mert / akit ember szült / embertől vész el”. Bibliai súlyú gondolatok. „Aki ember vérét ontja, / annak vérét ember ontja” – hangzik az Úr szájából a Noéval kötött szövetségben (1Mózes 9,6). Nem tudunk nem vért ontani – állítja versgondolatával a költő, mintha eredendően bűnös hajlamunkra ismerne rá. Mit tesz a felismeréssel? Nem kapkod. Ácsol: „madáretetőt / ácsoltam lásd hogy / élni szeretnék / békében élni”. Aztán dúdol. A dúdolók, a gyermekdalok tisztaságával. Akár egy népdal vagy Weöres-vers („Ha a világ rigó lenne…”), ahol megint az ütemhangsúly dominál: lenne unokám lenszőke lenne hogyha a világ nem lángból lenne Hiszen: „A gyerekek – / kik fényre vágynak, Napra-forgók, / azt kiabálják, / hogy reményt írjak” – mondja Félelem a holnaptól című korábbi, 1993-ban írt versében. Madárhangból a személyesbe, személyesből a közös sorsba, általánosan emberibe, majd újra a személyesbe térő költő végül, a triptichon harmadik darabjában barátainak mondja, a másikhoz, a személyesen máshoz fordul: „téged kereslek / drága barátom”. Csakhogy „a barátság / a ködbe vész itt / mennyei érdem / minden hamisság”. Barátnak, barátságnak hűlt helye. A hűlt helyet, a nyomasztó hiányt a létige múlt idejű és feltételes módú alakjainak egymást fokozó halmozásával ábrázolja, amit az egymásba kapcsolódó v-l betűrím is erősít: „veletek voltam / volna boldogan / veletek lettem / volna lám én is”. Magától adódik az áthallás József Attila utolsó versére: „Egyedül voltam én sokáig. / Majd eljöttek hozzám sokan. / Magad vagy, mondták: bár velük / voltam volna én boldogan” (Íme, hát megleltem hazámat). Póznak is tekinthetnénk ezt a középső, harmadik szakaszt, ha nem találná meg Pintér ebben is a saját pozícióját: az áthallás mintegy kézfogás a csak verseiből ismert költőbarát felé. Pintér is a kezét nyújtja, immár a fuldokló helyzetéből, akit előbb le kell ütni, hogy ne rúgkapáljon, különben magával rántja a pusztulásba az életmentőt is. Keserű, ön- és társiróniával teljes sorok ezek: „de előbb üss le / ne rúgkapáljak”. A záró szakasz is csíp és csattan, akár az ostor hegye (összecsengve a cinkepanasz sistergő villámostorával): „ilyen világ ez / drága barátom / emberi orcád- / ra lelek végül”. A középső két sor ismét a klasszikus metrikát követi, tisztán, idillbe illőn, amit a szótörő enjambement haikusan hasít ketté a végén (egy pattogó ti-ri-rivel). Így emberi orcád – ralelek: kettészelt arcot, kétarcú barátot talál. Lám, még a cikluszárlatok is összecsengenek (kettészelt orca – kettészelt madár). Metrum, verstag, anagramma Három álom fűződik tovább a következő versfüzérben. S a dalokban variálódó szimultán versforma újra átfűződik egy szabadabb, kötetlenebb ritmikába, ahol erős tagoló, ütemhangsúlyos jelleg és szimultán jelentkező metrikus sorok, sorkapcsolatok, sortöredékek
váltakoznak, sajátos elegyet alkotva. Az első verscím még adóneus: „ablak a tóra”. A vers első sora – „álmomban éjjel” – már csak szótagszámát őrzi az adóniszi metrumnak, s a megnyúlt szótagokat inkább a hangsúly tartja össze. A második sor szótagszámban is módosul, és megnyúlnak a szótagok: „otthon voltam”. Kötött metrikáját ezzel átengedi, mintegy háttérzeneként felszabadítja, miközben újra meg újra áttűnik, átsejlik valami metrikus hangzás is a verseken, szüntelen változásban, variabilitásban. Az „álmomban éjjel / otthon voltam” mindkét sorát egy-egy tagnak (szólamnak), egy-egy összetartozó ritmikai/gondolati egységnek érzékelem, miközben zeneileg két ütemből áll. A 3-4. sorokban trochaikus lüktetésre vált a ritmus: „ötven éve elhagyott / otthonomban” (– υ | – υ | – υ | – / – υ | – –), ami a következő versben is elő-előbukkan: „harminc év után”, „vándoroltam”, „pille könnyűn” (falak). Mégis, a metrumáttűnések mellett, az ütemhangsúly dominál, ami a tagoló vers esetében szabadabb, kevésbé kötött formát eredményez. „Tudjuk, a tagoló vers – a gyerekdalok szövegtagolása a példaadó – az egyes tagokon belül a szótagszám meglehetősen szabad változását engedi. Erre alapozva születnek a ritmusvariációk” – írja Pintér Szilágyi Domokos egy versét elemző esszéjében („Göndör haja legyen az ő párnája”). És mintha példaverset írna, olvassuk a harmadik álomban a gyerekdalra emlékeztető sorokat: „álmomban éjjel / repülni tudtam… / föld alattam / ég fölöttem / álmomban / repülő ember voltam / néma boldog madár”. A példaként kiemelt hét sorból az első ötöt egy-egy tagnak érzékelem (akkor is, ha az első két sor zeneileg két-két ütemből áll), az utolsó két sort pedig két-két tagnak: „repülő ember | voltam / néma | boldog madár”. Miközben a verszenét továbbra is áthatja a trochaikus hangzás, a „föld alattam / ég fölöttem” tisztán trochaikus lejtésű sorok (– υ | – υ). A verstag a Németh László-i értelmezésben nemcsak ritmikai, zenei egységet jelent, hanem ezzel szoros kapcsolatban lévő, ettől el nem választható gondolati egységet is. Épp a kettő szoros kapcsolata adja azt a „csomósodást”, ami a tagokat összetartja. Pintér Lajos tiszavirágversei jelentős részében, így a három álom verseiben is olyan versformával él, amiben a sorok gyakran egy-egy tagnak felelnek meg, váltakozva két (ritkán több) tagú sorokkal. A tagok határa legtöbbször egybeesik a sorvégekkel, így egy markáns, kontúros tagolódás jön létre, eleve meghatározva egy alapritmust. Tagot ritkán tör meg enjambement, ahol van, ott viszont különös jelentéstöbbletet kap tőle a vers, tehát ez is szoros összefüggésben marad a gondolattal (láttuk már a barátainak mondja haikus verszárlatát). A metrikus jelleg eközben át meg áthatja a sorokat, hol szabályos, hol szabálytalanabb formát öltve, sőt a metrumok típusát is váltva, a váltásokkal is hangulati/gondolati töltést adva. Izgalmas váltást figyelhetünk meg pl. a három álom negyedik, címében is utóhangnak jelölt versében. Míg a három álomversben inkább az ereszkedő trochaikus hangzás érvényesül – az álom, az emlék befelé forduló, kissé elmélázó tekintetével –, addig az utóhang határozottan emelkedő, jambikus lüktetéssel már az ébredés józanságát, a felemelt tekintetet, eszméletet jeleníti meg. Sőt, szinte szabályos jambikus forma rajzolódik ki, ambroziánus sorokkal (miközben az ütemhangsúly is érvényesül, szimultán versről van szó). Ennek megfelelően tördelem most a verset, az eredeti sortöréseket is jelölve, a sorok mellett a ritmusképletekkel: az álmomban / a tárgyaknak / υ – | – –| υ –| – – súlya nincs / könnyű a kő / √–| υ–| ––| υ– mint hópehely / könnyű a könyű is / ––|υ–| ––|υυ| –– s az álom édes / mint a méz – / υ – | υ –| – –| υ – az ébredésnek / súlya van / υ – | υ –| – –| υ υ és íze van / tán epeíz / – – | υ–| – υ| υ– s mi éjjel könnyű / volt pehely / υ – | – –| – –| υ – nappal mint kősúly / oly nehéz ––|––|––|υ– A vers Pintér-i sortörései is több helyen az ambroziánusra jellemző sormetszet – 5||3 – szerint következnek. Az eredetileg emelkedett hangulatú himnuszforma itt ellenpontozó,
kontraszthatásban van a kijózanító, „epeízű” tartalommal, ezáltal érve el csípős, fanyar hatást. Ezt a csípős, szemfacsaró hatást fokozzák a ritmus „rontásai” is, hiszen a második ambroziánus (3. Pintér-i) sor hiánya és a harmadik ambroziánus (6. Pintér-i) sor többlete elég beszédes: „súlya nincs” – a „súly” elől hiányzó rövid szótag még súlyosabbá teszi a szót. A „könnyű a könyű is” ti-ti-tá-tá-ja pedig mintegy kettős jambussal ábrázolja a könnycsepp okozta pillanatnyi kettős látást, miközben a „könnyű” jelentésváltással megkettőződik a „könyűben”. S akkor a „tán epeíz” sor trocheus-jambus csavaráról még nem is beszéltünk („apánk epeíz” – játszik korábbi, Dúdoló c. versében a szóval. Apaíz – epeíz, ennek a játéknak is súlya van.) A csavarjelleget erősíti a 4., 6., 8. ambroziánusok végén megjelenő rímhármas: „mint a méz” – „epeíz” – „oly nehéz”, valamint a „könnyű” – „kősúly” összecsengése (magas/mély magánhangzóváltással), mintegy rögzítve a könnyű/súlyos szerkezetet (vers- és léthelyzet szerkezetét egyaránt). Dobozi Eszter a tiszavirág-kötetről írott Súlyos könnyűség című recenziójában (Forrás, 2010/6) címbe emeli ezt a paradox jelleget, „a gondolat, a megénekelt élmény súlyosságával párosuló” könnyű hatást, ami a versbeszéd természetességéből, játékos használatából és a verszenéből fakad. Azt gondolom, az utóhang erre az egyik legszebb példa, s összecseng az ars poetica értékű kötetkezdő vers „könnyedén” való érintésével. Keressünk még néhány „könnyű” érintést, amit a versbeszéd, a verszene és a játék teremt. Nem kell sokáig keresgélni, hiszen – a kötet szerkesztésére jellemző logikával – rögtön a következő versfüzér, a három játék első verse ilyen. A cím és a téma – álom – szintén az előző füzérhez fűzi még a verset. Természetes megszólalással indul, mintha csak egy hétköznapi szituációban szólalna meg a költő: „a születésem kérdezed / hogyan is történt?” Szabad versbe illő, prózai sorok, gondolhatjuk első olvasásra. Ám ha jobban fülelünk, máris meghalljuk a verszenét: a kérdés első sora tiszta ambroziánus ( υ – | υ – | υ – | υ –), ami az előző vershez fűzi, második sora pedig egy szinte dobpergésre emlékeztető tiriri-tá-tá (υ υ υ | – –). A válasz már határozott zenei formát ölt: „nem tudom / a születésem álmodom” (– υ – || υ υ | υ – | υ – | υ –), jambikus lüktetéssel itt is beúszik az ambroziánus sor. A kérdések-válaszok háromszori ismétlésével – máris a mese, a rítus világában vagyunk –, a nem tudom / álmodom visszatérő rímelésével, születés-élet-halál három húrját végigpengetve szólal meg a játékos dal. Ami ráadásul dialogizál Nemes Nagy Ágnes Madarak c. versével: „Mennyi fényes, szép madár! / Nem tudod, hogy merre száll? / Honnan jönnek? / – Nem tudom. / Merre mennek? / – Nem tudom. / Égre, földre, vízre szállnak? / Nádba bújnak? / – Nem tudom.” Ám amíg Nemes Nagy ereszkedő lejtésű trocheusi sorokkal kérdez, addig Pintér emelkedő lejtésű jambusi sorokkal válaszol. Így érintkezik könnyed-súlyosan két költői világ egymással. Hallgassunk meg még egy dallamot egy későbbi versfüzérből, a későnyári dallamokból. Egy játékforma, az anagramma szolgál témául, nyelvül egyaránt a költőnek. Ráadásul a saját nevével játszik, ezért is emblematikusnak tekinthető az eredmény éppúgy, mint maga a játék. A cím is erre utal: anagrammák saját nevére. A verset az új és új anagrammák s a hozzájuk fűzött megjegyzések tagolják, bontják kisebb egységekre. Három sikertelen próba után – pl. „én prosti alj / de hiszen kurva nem vagyok” – végre megtalálja a „kegyes” igazat: „pintér lajos / lant-piros-éj – / az én lant-piros éjem”. Lám, ezen az anagramma-lanton a negyedik húr játssza a szólamot, miközben a többi kíséri, aláfesti. A szólam choriambusa pedig – „lantpiros-éj” – nemcsak a „cinkepanasz” csonka adóneusával csendül össze (azonos a két kólon, csak más vershelyzetben vannak), hanem a költői lét olyan összetett, paradox nyelvimetaforikus képletét adja, amit csak négy szótagba, egy kólonba, verstagba bele lehet sűríteni. (Ilyen sűrű, képletszerű összecsengéseire leltem még ennek a sornak a további versekben: „ég peremén”, „lét peremén”, „jégen az ég”, „égen a jég”.) Nevemmel játszom, arcodat írom
„Nevemmel játszom” – kezdődik az anagrammák. S látjuk, a játék rögvest komolyra fordul. Hisz „igazi költő minden egyes szavát, a legelsőt is az utolsó szó természete szerint mondja” – írta Pintér a szó jogáról és esélyéről Átvilágított földgolyónk című esszéjében bő két évtizeddel ezelőtt. S ettől nem tágít. Az utolsó szó jogán mondja ki az elsőt is, mint amikor gyermeki játékkedvvel ízleli/ízeli a szavakat, a szavak hangalakját és jelentéseit. Ízekre szedi saját nevét is, de nem tágít a jelentés adta kimondhatótól, sőt, éppen a jelentéstartomány tágul a játék során. Nézzük csak meg ezt még egy példán: „minden csak / jel – mondják a tudósok / minden csak / jelenés – mondja Jékely / jel és jelenés / betű és / égi fény / megférnek verseimben” – olvassuk a tengerlátó füzér jel és jelenés c. versében. Már itt érzékelhető a jelentésjáték, ahogy az elemző tudomány („jel”) és az szenzitív-intuitív költői létfelfogás („jelenés”) hangalakjait és jelentéseit egymásra játssza, egymásra vonatkoztatja, sőt egymáshoz köti. S már itt megcsavarja a labdát, hogy a következő versben megmutasson egy falsot: „nem is tudod / mennyire mélyre süllyedtél / a szarban – / gyalázatosan / megírta volt így / levelét / egy politikus / egy miniszter Illyésnek / nevét borítsa feledés” (levélféle Illyés ürügyén). A találatot nem az idézett trágár szó viszi be (legfeljebb előkészíti), hanem a rímjáték, ami a versen áthúzódik: jelenés – (levelét) – feledés. Nos, a politikusi levél betűje válik végtermékké, feledésre méltóvá, míg az Illyési mű – az Egy mondat – jellé és jelenéssé. „Nevemmel játszom” tehát és nevekkel, neveket játszok ki a végzet ellen, nevekkel írom ki és körül magam – jellé, jelenéssé, nyelv és fény által meghatározottá. Mert mit is jelent a név? Az archaikus ember még tudta, hogy magát az embert. Hogy a név a személy analogonja, nemcsak betű, betűsor, hangalak, hanem jelentés és jelenés egyben, amivel örökre relációba kerül a hordozója, akár szeretné, akár nem. Nem ok nélkül és céltalanul hordozzuk tehát neveinket, s válnak számunkra nevek fontossá, létmeghatározóvá. Pintér Lajos versvilágában ennek okán felértékelődnek a nevek, régi-új jelentéstartományt nyitva meg ezzel. A nevekkel megidézi a számára fontos emberek személyét éppúgy, mint e személyek jel- és jelenésértékét. Így megtalálhatóak a családtagok nevei (mint Csernus nagyapám, Hajdu Feri), költőelődök nevei (Katona József, Juhász Gyula), mesterek nevei (Kormos István, Nagy László), nemzedéktársak nevei (Nagy Gáspár, Baka István), vagy kamaszkori első szerelme neve – Szabó Márta –, akinek külön versfüzért szentel. A kis, kamasz dublett két verse azért is különleges helyet foglal el a kötetben, mert formájával is kirí a többi közül, kiemelkedik szinte, mint két emlékoszlop, vagy Mózes két kőtáblája a pusztai vándorlás tengeréből. Prózaversekről van szó, amelyek tömbszerű szövegtestet alkotnak folyamatosan szedett, hosszú soraikkal, a központozást pontosan jelölő, naplóba, memoárba illő elbeszélésükkel. A két szövegtest első hét, és fél sora pontosan megegyezik, a 17-18 éves kamasz fiú ambivalens viszonyát mutatja be az akkor már halálos beteg édesapával, innen indít. A Szabó Márta iránti szerelem összekapcsolódik a versszerelemmel, hisz mindkét versben egy-egy utat ír le Pintér, amely során autóstoppal megy Budapestre, hogy „kis szerelmének” dedikáltassa a „szeretett költő” legújabb könyvét. Így találkozik előbb Nagy Lászlóval, aki felteszi a kérdést: „Kinek is dedikáljam a / könyvet?” Mikor meghallja a nevet, feláll és magához öleli a „kócos kamaszt” – „Az én első szerelmemet is / Szabó Mártának hívták!... / …hozzá írtam a / Márta és Mária című versemet!” Költőt és leendő költőt tehát valós és versszerelem köt össze, szívükbe van írva a kapocs, szívük kőtáblájába vésve. A második út, hasonlóképpen, Weöres Sándorhoz vezet, aki ugyanazt a kérdést teszi fel, s meghallva a választ, magába roskadva gondolkodik a dedikáción, mint aki „most / költi újra Az éjszaka csodáit”. S megszületik a „halhatatlan dedikáció”: „Mártinak szeretettel Sanyi.” Mintha ő lenne szerelmes. Mint akiben nem múlt el az első szerelem soha, az első szeretet tüzével ír le még egy dedikációt is. Nos, ez a törvény, a parancsolat: a szó szerelme – ami mesterben és tanítványban közös („szakmám? szerelmem?” – tűnődik az irodalom becsületén most c. versében a kötet vége felé Pintér).
„Nevemmel játszom” – Hogyan? A mester-korba érő tanítvány még játszik? Ráadásul a nevével? Talán az identitáskeresés új korába lépett? Vagy soha véget nem érő kamasz/ifjúkorát éli? Nem csak költői kérdések ezek. Vagy: ezek a költő kérdései igazán. Ki vagyok én? S ha az igazat akarja mondani, nem csak a valódit, az „én”, a személyiség mélyrétegeibe éppúgy le kell ásnia, mint a mások, a társak által tükrözött „te”-be. Ezért az emlékezés, az emlékezetfolyam, ahol eljut a magában őrzött és hordott másokig, ezért a felfokozott nemzedéktudat, s arra a sűrű szöveghálóra való rácsodálkozás és ráhagyatkozás, ami a költészet maga. Mert az „én”, a lírai és a valós egyaránt mások által meghatározott, s egy eleven, szüntelen változó, mozgó nyelvi háló, intertextus világában él, mozog maga is. Nem csoda hát, ha identitásépítő versvilága – Luchmann Zsuzsanna „az önazonosság folyamatos építéséről” beszél Az (ön)értelmezés lehetőségei című recenziójában, Pintér ezüstkötete kapcsán (Tiszatáj 2009/3) – a felnőtt emlékezetéből éppúgy táplálkozik, mint a gyermeki játék és a kamasz/ifjú társkereső létmódjaiból. Mondhatni, ezeknek a létmódoknak keres adekvát beszédmódot. Ikonikus példa gyanánt – ki is ez az „én”, lírai, valós vagy ki tudja? – álljon itt még egy verse, az Önarckép – 54 éves korában. Így kezdődik: gyerekként 54 éves emberre mint bölcs öregre úgy néztem néztem volna apámra s most hogy e kort megéltem: gyerek gyerek magamat annak érzem Miközben magát gyereknek látja, láttatja, nem feledkezik meg róla, hogy finom és bölcs öniróniával elvegye a gesztus pozőr jellegét, s megőrizze a játék gyermeki frissességét, a felnőtt hamis szereptévesztésével szemben. Mert felnőtt létét azért nem kerülheti el: de az örök gyerekben lásd szaporodnak az évek az évekkel a sebek a sebekkel a halál József Attila emlékezetes soraival cseng össze ez a léttapasztalat: „Felnőttem már. Szaporodik fogamban / az idegen anyag, / mint szívemben a halál.” (Levegőt) És folytatódik: az örök gyerekben lásd hogyan szaporodik a vad halál és hogyan dacol a halállal szelíden az élet és hogyan fakad benned mint kövek közt a forrás hogyan fakad benned az ének Az élet, a lét forrásvidékére talál, ahol a bölcsesség a pusztulásnak nekifeszülő szelíd dac és ének. S a szaporodó halált felülíró létöröm mint – megint csak J. A.-i – szerelmes ének csendül fel: „és / – amint elfut a Szinva-patak – / ím újra látom, hogy fakad / a kerek fehér
köveken, / fogaidon a tündér nevetés” (Óda). Pintér, József Attilával karöltve, nem kevesebbet állít, mint hogy az élet szerelmes ének, tündér nevetés. egy csokor virágot festettem a képre még: tulipánt talán mely mint a tűz ég nézd nézd mama irgalom édesanyám elkészült a tulipános önarckép A mások által való meghatározottság végül virágképpé íródik, „virágnézetből” mutatva meg a portrét, amiről most akkor tessék megmondani, hogy lírai, valódi vagy miféle „én”. A tűzpiros tulipán a népköltészethez, mint tiszta forráshoz való kötődést éppúgy ábrázolja, mint a nemzedéktársakhoz, a fiatalságot hordozó és jelképező tűzhöz való kötődést („fiatalok voltunk / úgy lobogtunk / mint lámpában / a láng”, írja a Baka Pista c. versben), s mindezt ki előtt is vallaná meg gyermeki tisztasággal, mint az édesanya előtt. Ám itt sem a saját édesanyjáról van szó csupán, hiszen az összecsengő sorok megint csak József Attilához, s ezáltal a magyar költészet anya-forrásához kapcsolják a költőt. Így szól a megidézett J. A.töredék: „Irgalom, édesanyám, mama, nézd, jaj kész ez a vers is!” A „tulipános önarckép” pedig tükör, ami megmutat téged is: „hiába fürösztöd önmagadban, / csak másban moshatod meg arcodat” (J. A.: Nem én kiáltok). Virágének, virágén Akkor hát meg is érkeztünk az „én” Pintér Lajos-i definíciójához, pontosabban újradefiniálásához, hiszen elemzői nem győzik hangsúlyozni e líra, önmagát újra- és újraíró/mondó/reflektáló (olykor deklaráló) jellegét. E hangsúlyos elem, a kimondás kényszere (nem kényszeressége) vezeti, hogy alapviszonyát önmagával, közösségével és a világgal, vagyis az „én” másokkal bonyolódó érzékleti-tudati képét versnyelvvé, motívummá képezze le. Méghozzá szüntelenül, folyamatban maradva. Egyes motívumok aztán összesűrűsödnek és kiemelkednek az időben, tehát maga a létfolyamat építi és határolja körbe, mint a folyó a hordalékából lerakott, s körüláramlott szigetet. Ilyen motívummá, komplex képpé sűrűsödött és emelkedett a Pin-tér-időben a virág/világ-játékból kinövő, már Kosztolányi által is címbe emelt „Virágnézet és világnézet”, s e perspektíva énképe, a virágénekbe foglalt virágén, ahogy azt megfogalmazza a Virágnézetünk alapjai kötet Virágvasárnap c. versében: „A világban járván / nem járvány / dönt le, de ármány. / Pedig azért vagyok, / hogy virág nőjjön / a szemeimben. / Tulipán, nárcisz, jácint. / Tulipán, nárcisz, jácint.” (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy Kosztolányi virágportréi közt a jácintot ekképp jellemzi: „Vannak virágok – a jácintfajták – akik a szerelem idején különösen forrók. Hűvös tavasszal épp ezért hozzájuk menekülnek a rovarok és szárnyukon viszik be a hímport.”) Ezt a virágént írja tovább az ezüstben Pintér a tiszavirág képével. Jellemző már maga a felfedezés, az elemi heurékaélmény, az ujjongó gyermeki öröm, ahogy meglátja: „a hídról nézzük / nézd / nézd / virágzik a tisza”. Ez a kötet második ciklusának is tekinthető tizenegy tiszavirágfüzér nyitó verse, indító hangja, vibrációja. A gyermek rácsodálkozó szemében megszületik a virágzás, a virágrajzás: „a hídról nézzük / csongrádnál / ahogy virágzik / szerelmes folyónk / futkározunk / kiáltozunk / mint a gyerekek” – s a költő arra is rácsodálkozik, ahogy társával (?) gyerekké válnak, magukról megfeledkező gyerekké újra. Ha a tiszavirág ilyen elemi létöröm felidézője, akkor hordozója is kell legyen. S valóban, nincs rá más szavunk, emberi nyelven kell körülírni, ha már nem tudunk tiszavirágul. Mert mit is jelent a tiszaviráglét? A Tiszához kötődő gyermekkori élményét elmesélő költőbarát,
Tolnai Ottó szavainál pontosabban nem tudnám elmondani: „Egy gyönge fájú, sovány, nyúzott gyerek, aki a Tisza közepén ereszkedik le, és egyszer csak szinte robbanásként belekerül ebbe a sziromviharba, gyönyörű tüneménybe. Ezek a sárból kikecmergő virágállatkák, ahogy följönnek és gyönyörűen repülnek, megtermékenyülnek, kibújnak a bőrükből és lepetéznek. De ránk szállnak, a fejünkre, az arcunkra, vállunkra telepednek, az ő vacogásuk, didergésük, rezgésük az az alap, az a ritmus, ami engem meghatározott, ha valaki valamit ki akar hallani verseimből, ne iskolás sémákat kutasson, a tiszavirágot tanulmányozza, mérje inkább. A vers ritmusáról értekező poétikák is figyelembe vehetnék ezt... Ebben benne van az, amit kishalálnak is nevezhetnék, ez az egyetlen dolog, ahol a születés és a halál egyetlen pontban történik. Rajtad történik, a válladon, az arcodon, és szinte viráglénynek tudom magam vagy tudnám magam, ha ez nem hangzana túl szépen. E pont élet-halál robbanásának intenzitása szinte az atombombát idézi, ellenpontozza pontosabban, egy pozitív atomrobbanás...” (Költő disznózsírból) Dobozi Eszter így ír erről Súlyos könnyűség c. recenziójában: „A pár órára szabott életnek ugyanis, ahhoz, hogy beteljesítse magát, nagyon koncentrált életnek kell lennie. A teremtés minden fenségének, emberiértelem-fölöttiségének benne kell sűrűsödnie abban a háromórányi időben, amely a rovar szárnyra kelésétől vízre hullásáig eltelik.” Egyfajta létfelmutatásról van szó tehát, szakrális áldozat a Teremtő oltárán, a vízen, a létfolyamat terén, ahol a létidő sűrű és intenzív, mintha csak kódolva lenne a jelenésben a zsoltáros bölcsesség: „Mert ezer esztendő előtted annyi, mint a tegnapi nap, amely elmúlt, mint egy őrváltásnyi idő éjjel” (90. zsoltár). Egy őrváltásnyi idő éjjel, pontosabban az esti órákban, ami a tiszavirág számára mégis nemzedékváltás, történelem. Ennyire relatív az idő. Ennyire csodálatos. Ahogy az univerzum belefér egy dióhéjba, az univerzum-idő a dióhéj-időbe: „e dióhéj / zizegésben / ma éjjel / veled / vetkezem / vétkezem”, olvassuk az ezüst egyik időt tematizáló versében (az univerzum dióhéjban), úgy a tiszavirág koncentrált életében is az idő teljessége mutatkozik meg. Mert csak kívülről, emberi léptékkel pillanatnyi ez az idő. A tiszavirág számára teljes egész. Ilyen őrváltásnyi időket élünk mindannyian: „tiszavirág te / mondd meddig élünk” (variáció). Bár legyen életünk ideje hetven, nyolcvan esztendő, vagy menjünk el ötven évesen, a Tiszauniverzumhoz képest is oly kevésnek tűnik, mint egy őrváltás. Mégis teljes és intenzív, hullásában is gyönyörű, és forró, mint egy halálos násztánc. Erre csodálkozik rá Pintér olyan önfeledten, s ezért követi heurékaélményét rögtön az őrváltás apa-fiú verse: „apám / édesapám / a kékgolyó utcában / a rák kórházban / csontsoványan / gyerek sem / voltam már / felnőtt sem / voltam még / fogtam drága / viasz sárga / kezét” (kékgolyó utca). A megidézett múlt a jelen gesztusa: „most / kérem vissza / az életét”, a kézfogással kezdődő őrváltás a jelenben zajló én-folyamatot ábrázolja ki, át- meg átjárás a téridőn. A következő tiszavirág-füzér apám című verse így kezdődik: „apám át-átjárt / a tisza jegén / télen mikor tükröződik / jégen az ég / égen a jég”. A kettős ég-víz tükör Radnóti Miklós Trisztánnal ültem c. verséből is ismerős, ahol a verszárlat így szól: „S az ég a tengert tükrözi, / a tenger az eget.” Radnótinál képzelet és valóság egymásra felelése, egymással feleselése íródik a kettős képbe, ahol is a költői képzelet, e „zöld varázsló” „minden lehet”. Pintérnél jelenség és jelenés hasonló egymáshoz tartozásáról beszél a kép. Már a kötetben elhelyezett két azonos című és tartalmú vers – Apám című verssel a kötet elején a három miniatűr füzérben is találkozunk – is ezt az egymásra felelő kettősséget jeleníti meg. Az első vers fogalmazása pontosabb, amit a szabályos központozás, mondatokra tagolás is kifejez. A jelenség leírásán túl – „Télen, ha itt-ott / jégtorlaszok, / ha zajlott a Tisza, / ha be-befagyott, / ő átjárt a folyón” – a feltételeket – „Tudta a víz sodrását, / lékek helyét” – és saját pozícióját is megfogalmazza – Távolról nézem, / már a tél ködén át, / a pára függönyén át, / gyermeki szemmel nézem” –, mielőtt kimondaná – „ahogy lép a vízen” – a jelenést. Jézus vízen járására kelt asszociációt a kép zárlata, ami a képpel közelített, sejtetett gondolat maga: ahogy az apa
lép a vízen, az maga a csoda. Az apám erre tömörebben, meditatívabb módon válaszol, a vízen-lét (folyamatban-lét) csodáját a lét-szakadás esszenciális gondolati képével írja tovább: „végül nem a / hártyásodó lék / szakadt be / lába alatt / hanem a lét”. (A gondolatközlés költői eszköze a vers elején és végén egymásra felelő, csattanó értékű szó-rímjáték is: ég-jég / léklét.) A didergő, vacogó, mégis lázas egzisztencia felmutatása – legyen tiszavirág, pille, fecske, őz vagy ember – a Pintér Lajos-i emlékmunka szakrális cselekménye – „szita szita / emlékezet” –, amikor lényüket/lényegüket tudati fénybe emeli, a tudat élére állítja szinte – „őzek egy / téli kertben / fűszálak élén / kergetőznek” (tiszavirág, őzek). Takács Zsuzsa így fogalmaz József Attila költői világképéről írott esszéjében: „Tengelyi László Élettörténet és sorsesemény című könyvében kétféle énazonosságot különböztet meg, a narratív identitást, mely – leegyszerűsítve – arra a gyakorlatra utal, ahogyan életrajzunkban önmagunkról szoktunk beszélni, másrészről az önmagunkra látás lényegi pillanatában elénk rajzolódó arcra, amely szemben a történetbe foglalhatóval, bennünk a »kreatúrát«, önmagunk lényegét, szentségként, mintegy fölmutatja.” (Arcunk megmutatása, mint áldozati cselekmény) Pintér képalakító/képalkotó módszerében az énazonosság, az önmegértés mindkét útját megtaláljuk: miközben emlékeket hoz elő, mesél, emlék-képanyagával a lényegit közelíti, ábrázolja ki, mint láttuk az előbb két apaversében is. S nála az „én”-t nem a lehatárolt individuum jelenti, hanem a kapcsolataiban, kapcsolódásaiban létező, számtalan másik lény által meghatározott szövevény. Portréi is, megannyi tiszavirág-arc, fénybe felröppenő viráglény, mint a „ménesi úti ménes” (eötvös kollégium), az elhunyt „ikertestvér” Nagy Gáspár (testvérek), a befelé daloló „költészet nagyasszonya” (Hervay Gizella), a „virágzó körtefáival” hajlongó, táncoló nagyapa (Csernus nagyapám), a hóna alatt „mennyi mennyei dolgozatfüzet”-tel elballagó magyartanár (fehér ede bácsi), a „létével is / életművével is / de levelével is” stílusra tanító Illyés Gyula (felnőtt), vagy a Juhász Gyulá-s szakállával asztal végére telepedő, már szintén elköltözött költőbarát, Baka István (visszajönni még). Áldozati cselekményre utal a barátság című vers is: „akit szeretünk / ha meghalt / bennünk él tovább / viseljük arcát / sorsát viseljük / él bennünk tovább –„ egyrészt az „én” részévé válik, másrészt az „én” is vele hal, az „én” egy része is megsemmisül: „akit szeretünk / ha meghalt / meghalunk mi is / arcunk széttörik / mint a vizes pohár / talán jobb részünk / hal meg ővele”. Hordozás és széttörés, törés és folyamat kettőssége adja tehát az őrváltásnyi idő, a tiszaviráglét Janus-arcát kezdet és vég határain, szüntelen átjárásban, keletkezésben és semmisülésben, dadogó „élek élek élek”-ben és daloló „félek”-ben, ahogy föl le kacsázik az eldobott kavics a víz tükre fölött, mielőtt elsüllyedne (kavics). Miklya Zsolt
