övével. Az ő szemében is csodálkozás és értetlenség ült. A havasi ember száját nagyra tátva felüvöltött. A lány csak ekkor vette észre a fenyegető

LESLIE L Lawrence: Siva UTOLSÓ TÁNCA KÖNYVKIADÓ Budapest, 2003 © Lőrincz L. László 1996 A borító Boros Attila munkája A szerző fényképét Tumbász Hédi készítette SZEGED ISBN 963 8229 93 4 Gesta Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó: Herczeg Ferencné ügyvezető igazgató Felelős szerkesztő: Halmos Ferenc Tördelés: Enitype Bt. A kiadvány a debreceni könyvnyomtatás több mint négy évszázados hagyományait őrző ALFÖLDI NYOMDA Rt.-ben készült a 2003. évben Felelős vezető: György Géza vezérigazgató Készült 27 (A/5) ív terjedelemben I. Halálfej a hóban 1. Kétség sem férhetett hozzá, hogy a havasi ember meg fogja ölni a lányt. Valahonnan a messzeségből, talán a Csomolungma, a Nagy Szél Anya csúcsai felől fekete felhőket sodort felénk a szél. A felcsapódó hókristályok belemartak az arcomba. A lány nyugodtan üldögélt egy óriási sziklatömb tövében, s mit sem sejtve bámult le a völgybe. A nap lenyugodni készült: búcsúzó vörös sugarai végig-futottak a havas hegyoldalon, a szürke, barátságtalan sziklatömbökön, s a sziklafalon, amely lezárta a völgyet. A jeti nem is igen igyekezett elrejtőzni. Nehézkesen mozgott a térdig érő hóban: úgy emelgette a lábait, mintha ólomgombócok húznák lefelé. Úgy látszott, semmi kedve megölni a lányt. A jövendő áldozat mindebből persze semmit sem vett észre. Annyira elfoglalták a gondolatai és a völgyet vörös festékkel leöntő nap látványa, hogy egész sereg havasi ember csörtethetett volna mögötte. Szememhez emeltem a távcsövet, és szemügyre vettem az arcát. Szeplős, csinos, tipikus babaképe volt: szinte sütött róla az ártatlanság. A jeti már csak néhány lépésnyire volt a lányt takaró sziklatömbtől, amikor a babaarcú felállt. Megrázkódott, mintha álomból ébredne, s a nap felé nyújtotta a karját. Erősen festett szája kinyílt; suttogott valamit, de hiába próbáltam leolvasni szájáról a szavakat, nem sikerült. A búcsúzó nap néhány tétova sugara utoljára még végig-simított kék anorákján, törékeny, vékonyka alakján, aztán reményvesztetten visszavonult. 5 A havasi ember kidugta a fejét a sziklatömb mögül, és gonosz vigyorra húzódott a szája. Ronda volt, akár a tibeti démonok. Nem szívesen találkoztam volna vele holdfényes éjszakán egy hágó tetején. Főleg fegyvertelenül nem. A lány elvarázsolt arccal napfürdőzött, a havasi ember pedig lihegett mögötte, mint egy veszett kutya. Jondon, aki mellettem kuporgott, érdeklődő arccal figyelte a jelenetet, szája szegletében gúnyos mosollyal. A havasi ember kinyújtotta zömök, szőrös karját, és a derekához nyúlt. Mintha csak meg akarná vakarni az oldalát. Könnyed, látszólag önkéntelen mozdulat volt, de még-is felkeltette az érdeklődésemet. Jondon felé fordultam, s legnagyobb megdöbbenésemre találkozott a tekintetem az

övével. Az ő szemében is csodálkozás és értetlenség ült. A havasi ember száját nagyra tátva felüvöltött. A lány csak ekkor vette észre a fenyegető veszélyt: bájos babaarcán végighullámzott a rémület. Hátratántorodott, és tett né-hány tétova lépést a völgy felé. A jeti felemelte azt a karját, amelyikkel az oldalát vakarta, és a lányra vetette magát. Láttam, hogy a lenyugvó nap fényében megcsillan valami a kezében. – Mi a fene ez? – hallottam saját, bizonytalan hangom. – Talán purbu... – suttogta Jondon. –Áldozókés... Szememhez szorítottam a távcsövemet, és éreztem, hogy megremeg a kezem. Az ördögbe is...! A havasi ember a lányhoz ugrott, és belevágta a kést az oldalába. A lány megtántorodott, szeme kidülledt, megpróbálta ellökni magától a szörnyet. A jeti azonban nem hagyta magát. Szabad karjával átölelte, másik kezével pedig folyamatosan szurkálta, ahol érte. Egyre a lány arcát kerestem, de nem találtam. Felvillant ugyan egy pillanatra eltorzult, szinte eszelős tekintete, a kapucnija alól kiszabadult szőke hajtömeg azonban elfedte előlem. A megerősödő jeges szél belopakodott a palástom alá;most éreztem csak, mennyire hideg van. Rápillantottam a karórámba épített termométerre: 25° volt nulla alatt. Ez a néhány másodperc, amíg a hőmérőt néztem, éppen elég volt ahhoz, hogy elveszítsem szemem elől a havasi embert. Mire felpillantottam, már csak a lány feküdt a hóban, teste körül növekvő vörös foltokkal. Jondon felállt, és a kőtömbök felé mutatott. – Ott megy! Valóban, a barátságtalan, szürke sziklák alján felbukkant a havasi ember, amint ormótlan testéhez képest szokatlan gyorsasággal szökdécselt a sziklatömbök között. Egyetlenegyszer fordult csak hátra, de akkor sem a lány felé, ha-nem inkább felénk nézett. Mintha egyenesen a szemembe fúrta volna metsző tekintetét. S mintha ezek a gonosz szemek leplezetlen gúnyt árasztottak volna. A hideg szél elfújta önbizalmamat. Jondon is fázósan húzta összébb az övét palástja körül, és a mozdulatlanul fekvő lányt figyelte. Egészen addig, amíg csak fel nem hangzott egy hangszóró bömbölése a völgy mélyén. – Jól van, gyerekek! Mára befejeztük! Igyekezzetek le, mert csonttá fagytok! A mozdulatlan, kihalt völgybe másodpercek alatt vissza-tért az élet. Az elszórt kőtömbök, dombnyi hóbuckák mögül emberek, jakok, lánctalpas terepjárók hömpölyögtek elő festői összevisszaságban. A szent hegyek csendjét fel-verte a profán lárma. Óriási reflektorok varázsoltak nappali fényt a környékre, miközben a kéklő csúcsokon rémületükben fejüket fogták az istenek. Vállamra akasztottam volna a látcsövem, amikor Jondon megérintette a kezem. Felmutatott egy toronydaru kosarára, ahonnan ebben a pillanatban kászálódott le az operatőr. Rálépett egy havas sziklatömbre, és felvevőgépével a kezében kétségbeesetten forgolódott a csúszós kövön. A szél is forgott vele együtt, felém dobva felháborodott kiáltását: – Vegyetek már le, a kurva életbe, mert idefagyok! 6 7 Engedelmes kezek nyúltak érte, s a következő pillanatban gépével együtt eltűnt a sziklatömb mögött. A völgy mélyén ismét felharsant az ügyelő müezzin hangja. — Judy! Készen vagyunk! Gyere le, mert felfázol! Szólj annak az ütődöttnek is, hogy lejöhet! Valaki eloltotta a reflektorokat, s a völgy már félhomályba burkolózott. A nap egészen eltűnt a csúcsok mögött, s

a sziklákat bánatos, szomorú szürkeség burkolta be. Legalul, ahol a sátrak álltak, jánosbogárfények mozogtak ide-oda. A lány még mindig mozdulatlanul feküdt a sziklatömb előtt, mintha az elmúlt forgatási napok fáradtságát akarná kipihenni. Jondon elvette a távcsövet a szeme elől, és halálsápadt arccal felém fordult. Szája széle remegett, amint megpróbálta kipréselni magából a szavakat. — Ez... ez... nem lehet igaz! Ez... leszúrta... a lányt! Elkaptam tőle a messzelátót, és még egyszer végigpásztáztam a hegyoldalt. A lányra nem sok figyelmet fordítottam, sem a növekvő vörös foltra a hóban. Inkább az érdekelt, hova tűnt a havasi ember. A domboldal beleolvadt az alkonyatba. Biztos voltam benne, hogy pillanatokon belül nyúlós feketeségbe merül minden. Megragadtam Jondon karját, és magam után húztam. Óriási tibeti csizmáinkban csak nehezen mozogtunk, így jó időbe tellett, amíg átvergődtünk a sziklatömbök között. Valaki a völgy mélyén tréfás skót népdalba kezdett. Jondon otthagyott, és beleveszett az éjszakába. 2. Néhány tétova lépést tettem előre, amikor nem messzire tőlem lámpafény villant, és két fekete árnyék bukkant fel az orrom előtt. — Te vagy az, Judy? Megálltam, megvártam, amíg hozzám érnek. A szél süvöltött, dühösen tépveszaggatva kapucnijukat. A zseblámpát tartó férfi hosszú, vörös szakállára ráfagytak a hó-pelyhek. Amikor a közelembe ért, tapintatlanul a szemem-be világított. — Ez nem Judy — mondta meglepetten, és csípőre tette a kezét. — Hé! Kicsoda maga, ember? Igyekeztem túlüvölteni a szél süvítését. — A nevem Lawrence. Leslie L. Lawrence! A zseblámpa fénye végigszaladt rajtam. Kezdve a csizmámon, egészen csúcsos lámasüvegemig. A hosszú, vörös szakállú mellett a másik, zömök férfi szinte törpének látszott. Még műanyag anorákja alól is kidomborodott tekintélyes pocakja. — Mondja még egyszer! Mondtam. A két férfi tanácstalanul bámult egymásra. — Maga... izé... idevalósi? — kérdezte a pocakos. Természetesen úgy értette, hogy bhutáni vagyok-e. — Angol vagyok, Londonbólt mondtam. — Es mi a fenét keres itt? — kérdezte a vörös szakállú. — Utat tévesztett az Oxford Streetről a Piccadilly felé menet? Szellemes volt, és értékeltem volna is a humorát, ha nincs ott az egyre fenyegetőbb hóvihar a nyakunkon, a közel harminc fok hideg és a tintafekete éjszaka. — A kolostorból jöttem — mondtam, és elégedetten állapítottam meg, hogy a holdfényben világosodni kezd az ég. — Honnan? — A kolostorból. Geldanból. Ott van a hegy tetején. Mutattam volna, de úgysem figyeltek rám. Ahogy meg-győződtek róla, hogy nem vagyok indián törzsfőnök, vagy tibeti varázsló, egy csapásra elveszítettem az érdeklődé-süket. A vörös szakállú homlokába rántotta a kapucniját, és összegörnyedt.

9 — Nem látott errefelé egy kósza tyúkot? — kérdezte, mi-közben fejéhez szorította a csuklyát, hogy le ne rántsa róla a szél. – Az a hülye csirke nem hajlandó lejönni a hegyről! Amilyen ostoba, azt hiszi, hogy Palm Beachben nyaral, és kifeküdhet meztelenül a hóra, esti holdfénynél... Mintha csak megrendelésre történt volna: a kerek, palacsintaszerű holdtányér kiúszott egy közeli sziklacsúcs mögül. Vakító ezüstfény öntötte el a tájat; szinte kellemetlen volt a hideg ragyogás a mindent elrejtő sötétség után. A két pasas még egyszer alaposan végigmért, aztán elfordították rólam a tekintetüket. – Ez a liba még beleesik valamibe, és odafagy a feneke – bömbölte a szakállas, eloltva a lámpáját. – Tényleg nem látta? Közelebb léptem hozzájuk, hogy megérthessék, amit mondok. – De láttam. Odafenn. – Mit mond? – Láttam a jelenetet. Amikor a jeti megtámadta. – Azt is látta, merre ment? – Ott maradt a helyén. A jeti leszúrta! – Talán inkább megfojtotta. – Mondom, hogy a jeti leszúrta. Valószínűleg egy tibeti áldozókéssel. Gyilkosság történt! A szakállas megkocogtatta a homlokát a mutatóujjával. – Ez dilis. A másik felvonta a vállát. – Gyere! Hagyd a fenébe! Valami agyalágyult marha, aki tibeti lámának képzeli magát. Te, ha én elkapom a Brucknert, úgy a... Többet nem hallottam, mert megfordultak, és elindultak a sziklatömbök felé. Nem tehettem mást, követtem őket. A szél bömbölt, és megpróbált visszatartani attól, hogy én is felnyomakodjak a sziklákhoz. Összegörnyedtem, és minden erőmet megfeszítve felcsúszkáltam hozzájuk. Csak néztek maguk elé a hóba, észre sem vették, hogy ott vagyok mellettük. – Itt volt, a fene egye meg, látod a nyomokat? – kérdez-te a szakállas, és megrugdosta a havat. – Itt vannak a... a jó Jézusát neki, ez meg micsoda?! Elkapta a lábát és hátrahőkölt, ahogy jéggé fagyott vörös réteg bukkant elő a vékony, széltől ráhordott hóréteg alól. Jézusom, ez... 011y, ez vér! Ekkor vette észre, hogy újra ott vagyok mellettük. A szakállas rám pillantott, aztán a zsebéhez kapott. A következő pillanatban megcsillant valami a kezében, ami akár pisztoly is lehetett. – Jöjjön csak ide, ember! Odamentem. – Mit akar maga tőlünk? Mit koslat utánunk, mi? – Figyeltem a felvételt – mondtam. – Feltűnt valami, és őszintén szólva... – Mi tűnt fel? – Azt a lányt megölték! – Judy Brucknert? – Ha úgy hívják... Összenéztek, aztán a vörös hajú kinyújtotta a karját. – Jöjjön csak közelebb, pajtás! Közelebb léptem hozzá, és arra gondoltam, hogy játszi könnyedséggel elvehetném tőle a fegyvert, ha akarnám. – Tegye fel a kezét, ha meg nem sérteném! Tessék-lássék felemeltem a karom. A szél süvöltött, és egyre nagyobb hócsomókat vágott az arcunkba. A hold kíváncsian bámult ránk, a hideg pedig megtalálta az utat a ruhánk alá.

– Maga gyanús nekem – mondta a vörös. – És... én nem tudom ugyan, mi történik itt, de hogy valami bűzlik, az szentség! Gyerünk! Lemegyünk a többiekhez, és tisztázzuk, hogy mi a fenét keres maga itt egyáltalán. Az a hülye tyúk meg, remélem, megkerült, mert ha nem... i 10 11 Nem fejezte be a mondatot, csak legyintett, és a hátam mögé került. Lassú, óvatos léptekkel elindultunk a tábor felé. 3. A felfújható, dupla falú sátrak, mint óriási narancsok, vagy idegen bolygóról idekerült spórákból felnőtt gombák pöffeszkedtek a hóban. A filmesek városa hatalmas, rendetlen, keleti karaván-szerájra emlékeztetett. Még a minaret is ott volt a narancsgombaváros közepén egy hidraulikus toronydaru képében. A müezzin egyelőre hiányzott a tetejéről, ami a hőmérséklet ismeretében nem is volt meglepő. A legszélső sátorsor mellett jakok kérődztek, s egy sárgán lobogó tábortűz körül prémekbe burkolózott tibetiek toporogtak. A szájukat védő kendő résein át időről időre kékes párát lövelltek a levegőbe. A hold éppen a tábor felett állt, mintha egy szolgálatkész ügyelő akasztotta volna oda. A két fickó jól ismerte a járást, mert habozás nélkül el-igazodott a rendszertelenül egymás mellé vert sátrak között. Végigvonultunk a tábor főutcáján, átbukdácsoltunk a ki-feszített kötelek póklábai között, s meg sem álltunk a szeráj közepéig. Mielőtt beléptünk volna a sátorba, amely előtt megállítottak, felnéztem az égre. A hold a fejem felett trónolt, és mintha sajnálkozva nézett volna le rám. A kövér, pocakos fickó a sátorhoz lépett, és megrángatta egy rózsaszínű zsinór végét. A szél üvöltése elnyomta a csengő csilingelését. A jurtaajtó résnyire kinyílt, s egy dühös hang bömbölt ki rajta. — Ki a fene az már megint? A köpcös a résbe dugta a fejét.Olsen. Mr. Baransky... - Akarsz valamit? — Valami fontos... — Gyere be, az ördög vigyen el! Az ajtó feltárult, s mi jó adag hóvihar kíséretében be-nyomultunk a sátorba. Amikor körbepislantottam, mit tagadjam, megállt ben-nem a lélegzet. Egy török szultán budoárjában voltam, kétség sem férhetett hozzá. A márványból vagy legalábbis márványutánzatból készített halványkék mosdó, a lépcsős fürdőkád, a falakon függő ezerszínű mütyürök tömege milliomos tuareg törzsfőnök szállására emlékeztetett. Ha feltúrom az ágyat, amely különben tiritarka párnák és paplanok sokaságából állt, talán még a kilószámra beletömött százdollárosokat is megtaláltam volna benne. A széles, rézcsövekből alkQtott ágy tetején egy odaliszk ült, alul selyembugyiban, felül zsinóros-pitykés, főleg cirkuszfilmekben szokásos mellénykében. Amikor bevonultunk, rémülten felpattant, és a bennünket bámuló, lecsüngő bajuszú, megtermett férfi mellére vetette magát. — Jesszusom, Bary, kik ezek`, A sátor közepén függő villanykörte megmozdult és pislákolni kezdett. A vörös szakállú gondosan becsukta az ajtót: hallottam, ahogy a zár nyelve a helyére csusszan.

A bajuszos férfi eltolta magától a lányt, és csípőre tette a kezét. — Mi a fene ez, 011y? Ezerszer megmondtam, hogy forgatás után pihenni akarok! Nem érdekel senki nyomora, világos? Azért fizetem az ügyelőket, hogy eltakarítsák a trágyát az utamból, nehogy belelépjek. Na ki vele, mi a baj, 011y?! Hátrább lépett, és csak most fordított rám némi figyelmet. Nem látszott rajta meghökkenés, ahogy lámaornátusomat vizsgálgatta. Arra gondoltam, ez az ember azon sem lepődne meg, ha küldönc jönne, s pihegve újságolná, hogy a forgószél Oz birodalmába repített bennünket. 12 13 Mr. Baransky... az a helyzet, hogy ez a fickó... A bajuszos most vette csak észre, hogy a vörös szakállas pisztolyt tart a kezében. Felhúzta a szemöldökét, és kinyújtotta a karját. — Ez mi? A vörös szakállú szégyenlősen elmosolyodott. — Egy 38-as. Ha 011y elmondja... — Adja ide! — De, Mr. Baransky... — Ide, ha mondom! A szakállas sóhajtott, és feléje nyújtotta a fegyvert. Baransky elvette, megnézte, hogy meg van-e töltve, s amikor meggyőződött róla, hogy igen, kivette a tárat, és a zsebébe dugta. A pisztolyt pedig egyetlen gyors mozdulattal a falhoz vágta. — Ide figyeljen, kisfiam! Hogy is hívják magát? — O'Brian. — Akkor figyeljen rám, O'Brian, kisfiam. Ha még nem mesélte volna el magának ez a pocakos kecske, én vagyok ennek az elátkozott karavánnak a basija! Én vagyok a főnök, és egy-szer s mindenkorra megtiltottam, ha jól emlékszem, még Los Angelesben, hogy bárki is fegyverrel grasszáljon a forgatás alatt. Ez nem Kalifornia, ember! Elegem volt belőle, hogy minden szarság miatt bíróság elé citáljanak. Maga ott volt Indiában, 011y, amikor Az őrült maharadzsa lányát forgattuk? — Ott voltam, Mr. Baransky — bólintott sóhajtva 011y. — Emlékszik, amikor berohant az a marha Tucci, hogy tigrisek vannak a táborban? — Emlékszem. — Erre mi történt? Valamennyi statiszta John Wayne-nek hitte magát, és lövöldözni kezdett, mint az őrült. Reggelre kiderült, hogy a szomszéd falu szent tehenei voltak, és csak óriási szerencsénknek köszönhettük, hogy a parasztok nem hánytak vasvillára valamennyiünket. Ötezer dolláromba került az az egész rohadt éjszakai western! Azóta, ahol én forgatok, ott nincs fegyver és lövöldözés. Maga először dolgozik velem, Mr... izé?— O'Brian. — Először. — Akkor jegyezze meg, amit mondtam, ha a továbbiakban is igényt tart a fizetésére. Különben mi a fene van, nyögjék már ki?! Mi van, 011y? A pocakos megdörzsölte az orrát, és rám mutatott. — Ezt a pasast fogtuk a sziklák között. Baransky leült az odaliszk mellé, és tűnődve bámult maga elé. — Igen? És miért fogták? — Mert azt mondta, hogy Brucknert megölték. A lány felsikkantott, de Baransky egyetlen pillantásával elhallgattatta. — Brucknert? — Azt mondta. Baransky csak most méltóztatott komolyabb figyelmet fordítani rám. — Maga kicsoda?

Mielőtt válaszoltam volna, levettem a süvegem, és meg-lazítottam az övemet. Palástom alatt bőrdzsekit viseltem, európai inggel. — Leslie L. Lawrence vagyok — mondtam. — Londonból. Véletlenül tanúja voltam... — Mi a fenét keres itt, ahol a madár sem jár? Még a nomádok is elhúzzák a csíkot, és csak tavasszal jönnek vissza. — A kolostorban lakom, odafent. — Mi a fene! — húzta fel a szemöldökét. — Maga, izé... láma vagy micsoda? — Nem egészen. A londoni Keletkutató Társaság megbízásából dolgozom odafenn. — Hm — vakargatta meg gyanakodva fekete selyem, sárkánydíszes köpenyét a köldöke táján. — Es mi az ördögöt dolgozik ezek között a... — Bizonyos buddhista kéziratokat tanulmányozok. Szomorú szemekkel bólogatni kezdett. — Mindent értek, Mr. Lawrence. Eszerint adományt gyűjt a kutatásaihoz. Jól értettem? 1 4 15 – Nem. — Akkor netán a kolostor számára? — Annak sem. — Akkor lenne szíves megmondani, hogy mi a fészkes fenét akar tőlem? A fal mellett felfedeztem egy tevenyerget utánzó ülőkét. Megfogtam, és ráültem. — En semmit. A maga emberei cipeltek ide, méghozzá erőszakkal. Baransky nézése egyre komorabbá vált, mint a bikáé, ha, a távolban feltűnik a vörös kendő. — 011y? Mi erre a válasza? — Mondtam már, Mr. Baransky, hogy a fickó látta, amint Brucknert kinyírták. Baransky tenyerébe fektette az arcát, és néhány pillanatig ott is tartotta. Volt valami a nézésében, ami kitörni készülő viharra emlékeztetett. — Tehát maga, főláma, látott valamit, igaz? Töprengtem, hogy lépjek-e fel kissé keményebben a színpadra, de egyelőre visszafogtam magam. Elvégre lehet, hogy tévedek, és ha így van, nevetségessé teszem magam. Bár valami azt súgta, hogy sokkal komolyabb a dolog, mint amilyennek látszik. — Igen. — Mit látott? — Amint a kisasszonyt... Judy Brucknert megöli a havasi ember. A lány Baransky háta mögött felvihogott. Madáresicser» gélszerű vihogással. — Megölte, mi? — kérdezte Baransky. — Úgy tűnik. — És maga jól látta, mi? — Meglehetősen jól. Távcsővel. Bólintott, leült a vihogó lány mellé, és megcsipkedte a combját. — Más is látta, vagy csak maga? Gondolom, a szerzetesek is... a társai, mi? 16 Nem akartam magyarázkodni, hogy csak Jondon volt velem, inkább bólintottam. Türelmes volt a hangja, mint a tanító bácsié a kisegítő iskolában. — Kedves Mr... — Lawrence. — Na. Szóval menjen vissza a kolostorába, és mesélje el szerzetestársainak, hogy itt filmforgatás folyik. A Siva utol-só táncát forgatjuk. Egy akkora baromságot, mint a Himalája. De az embereknek ez kell, akik ugyancsak akkora barmok, mint a fent említett hegység. A film arról szól, hogy a havasi ember vagy jeti, vagy mit tudom én micsoda, elrabol-ja a lányokat, akik itt, a Himalája alján sétálgatnak pöttyös napernyőben és ennivaló kis ruhácskákban, amikből félig kilóg az ennivaló kis... Szóval, ennek

a filmnek én vagyok a producere, érti? Azért csinálom, mert megfizetnek érte, méghozzá nem is rosszul. Ezt is elmondhatja a haverjainak, ha akarja. Ma este azt a jelenetet forgattuk, amikor egy ilyen kis ennivaló pipit, aki ennivaló ruhácskájában, ami az enni-való kis izéjét takarja, feltéved a Himalájára, mert hova is tévedhetne a szerencsétlen, meg#mad egy csúnya, torzon-borz havasi ember. Es csak megöli, mert a filmet az ifjabb korosztálynak is el akarjuk adni, mivel köztudottan ők jelentik a kasszasikert. Na már most, maguk azt látták, amikor ezt a kicsi, ártatlan, idült alkoholista Judy Brucknert elkapta a havasi ember. Odalopódzott hozzá egy szikla mögül, és átküldte a másvilágra. Amen. Maga ezt látta, Mr... izé..., Lawrence. Csak azt nem értem, hogy ezek a túlbuzgó... — kereste a megfelelő szót, majd amikor nem találta, lemondóan legyintett — izék miért hozták ide. — Felállt, és megigazította magán sárkánydíszes köpenyét. — Hát akkor, miután minden tisztázódott, gondolom, megnyugodott. Nyugtassa meg a papokat is a kolostorban. Mesélje el nekik, hogy csak játék az egész. Film. Ha meglesz a bemutató, írjanak, és az egész kolostornak ingyenjegyet küldök. Bár én a maguk helyében inkább kitalálnék valami mást... a felhőket nézném, vagy mit tudom én. Többre mennek vele. 17 Ugy tettem, mintha nem vettem volna észre, hogy fel-állt. – Mondja, Mr. Baransky, hogy kellett volna megölnie a havasi embernek Judy Brucknert? Baransky meghökkent. – Hogyan? Mit tudom én... Nincs a fejemben az egész forgatókönyv. Hogyan? – Meg kellett volna fojtania. És otthagyni a szikla tövé-ben – készségeskedett 011y. – Na és? – Judy Brucknert nem fojtotta meg a havasi ember – mondtam. Baransky gyanakodva nézett egyikünkről a másikunkra, mintha összeesküvést szimatolt volna szavaink mögött. Középkori vitorláshajó kapitánya nézhetett így a fedélzet-mesterre, amikor az két komor képű matróz kíséretében belépett a kabinjába, hogy közölje, a legénység nem óhajt-ja megenni az ebédet, mert büdös a hús. A bajuszos a földre pislantott, ahol a szakállas fegyvere hevert, majd az ellenkező irányba, ahol alighanem saját fegyvere rejtőzködött. – Hogy mit nem mond! Szóval nem fojtotta meg... Akkor mit csinált vele? – Leszúrta. – A havasi ember? – Igen. – Brucknert? – Igen. Baransky megvakarta az orrát. – És? – A lány... sikoltozott, és összeesett. És ömlött belőle a vér. Aztán a földre zuhant... Baransky lassan, nagyon lassan leült az ágya szélére. A lány hozzábújt, és átkarolta a nyakát. – Mit beszélnek ezek, Bary? A bajuszos úgy söpörte le a lány karját a nyakáról, mint-ha skorpió esett volna rá. Biztos benne, hogy tudja, mit beszél? – Egészen biztos. – Hol van a lány...? – Nem találtuk meg, Mr. Baransky. Nem volt a helyén – nyögte 011y. – Tényleg nem volt ott, Mr. Baransky – bólogatott buzgón a vörös szakállú. –

Csak ez a fickó koslatott utánunk. Ezért is hoztuk ide. Baransky csak most kezdte felfogni, hogy történt vala-mi. Egyelőre még nem volt biztos benne, nem valami ostoba félreértés áldozata-e. – Ki játszotta a jetit? – Benjamin Blake – mondta 011y. – Az a szeszkazán? – Csak egészen kicsi szerepet kapott. Megfojtja Brucknert, ennyi az egész. Nagyop le van égve, kellett neki a pénz. – Most hol van? – Őt sem találtuk. – Én láttam – mondtam. – Felfelé mászott a sziklák között. rr Mindhárman elhűlve meredtek rám. – Felfelé? Baransky megvakarta a mellét, és a vörös szakállúhoz fordult. – Tudja, melyik sátorban lakik Bruckner? – Tudom, Mr. Baransky. – Es Blake? – Természetesen. – Elmegy, és idehozza őket. Akár ágyban vannak, akár részegek, idetereli mindkettőt. Főleg Bruckner kell nekem. Ha van valaki nála, letépi róla a pasast, megértette? – Ugy lesz, Mr. Baransky. – Menjen már, ember! A kinyíló majd becsukódó ajtó résén át egész hóözönt vágott nyakunkba a szél. Baransky megrázkódott, és a kellemesen melegítő villanykályhára sandított. 18 — Ha bedöglik az áramfejlesztő, megfagyunk. Megírtad a végrendeletedet, bébi? A szőke baba – akit, mint később megtudtam, Miss Mohnnak hívtak – megkísérelte betornászni magát Baransky ölébe, de a producer eltolta magától. – Egy percig sem izgulnék értük, ha nem lenne ilyen átkozott idő. Ez a hülye tyúk, meg az a vén homokos, azt sem tudják, mi a tél. Ki sem mozdultak még Kaliforniából. Maga gyakran megfordul itt, Mr... Lawrence? – Elég gyakran. – Mennyi idő alatt fagy meg az ember, ha mondjuk... részegen elesik vagy elalszik? – Cirka öt perc alatt – mondtam. – A keserves istenit! – morogta. – Éreztem, hogy egy-szer még a sittre kerülök miattuk. Ha még egyszer... Sosem tudtam meg, mit akart volna tenni, ha még egy-szer előfordul az ilyesmi. Az ajtó ugyanis kivágódott, és egy hólabda repült be rajta, amelyből lassan kibontakozott a vörös szakállú. Baransky a légáramlat elől felugrott az ágy tetejére, és onnan ordított le rá. – Mondja már, mert megölöm! Hol vannak? A vörös szakállú levegőért kapkodva rázta meg a fejét. – Nin... csenek. Egyikük sincs a sátrában. Baransky benyúlt az ágya alá. Kikotort egy pár hótaposó csizmát, és a kezébe fogta. – 011y? – Igen, Mr. Baransky? – Ki vette fel a jelenetet? – Mr. Miro. – Miért nem Mr. Curtis? – Mr. Curtis... beteg volt, uram. – Úgy érti, hogy tökrészeg? 011y hallgatott. – Mr. O'Brian!

– –

Uram? Elő tudná keríteni Mr. Mirót?

20 — Uram... a vihar egyre erősödik. — Gondom lesz magára, Mr. O'Brian. Mi is a maga beosztása? – Ügyelő, uram. – Nos, a legközelebbi, Jáván forgatandó filmemhez kel-lene egy mindenes, aki... – Értettem, uram. Az ajtó kinyílott, és O'Brian ismét bevetette magát a viharba. A szél tombolt; a dupla falú műanyag ponyván át is éreztük az erejét. Baransky vastag, narancsszínű kapucnis kabátot terített a vállára, készen rá, hogy ha kell, elhagyja biztos lakhelyét. Egyikünknek sem volt kedve megszólalni. Hallgattunk, amíg csak egy magas, szőke langaléta fickó fel nem tépte az ajtót. 4. Akkora volt, hogy össze kellett görnyednie, ha be akart férni a sátorba. Vastag, sokdfhptriás szemüvegére ráfagyott a hó; csak a hegyek tetején trónoló istenek a meg-mondhatói, hogyan talált be az ajtón. Testvérek között is lehetett vagy két méter, s mint szar-vasbika szarvából a mellékágak, úgy álltak ki megnyúlt testéből a végtagok. Olyan hosszúak, hogy szemmel láthatóan nem is igen tudott mit kezdeni velük. A lány megpróbálta kihasználni a helyzetet, befészkelni magát Baransky ölébe, de a producer most is megakadályozta. Megpaskolta csábító fenekét, és odébb tolta az ágyon. – Mr. Miro, bocsásson meg, hogy idekérettem. Engedje meg, hogy bemutassam ennek az úrnak. Mr... izé... – Lawrence – segítettem ki. Mr. Miro rám villantotta a szemüvegét. – Nem emlékszem – mondta tétován. Baranskyban bennragadt a levegő. Nézte némán a lan-21 galétát, s csak nagy sokára szólalt meg, bizonytalan hangon. – Mire nem emlékszik, Mr. Miro? – Hogy melyik jelenetben szerepel. – Mr. Lawrence? – Ühüm. Láma nincs a forgatókönyvben. Ha csak a végére, abba a jelenetbe, amikor a havasi ember beszorul egy barlangba, nem tudunk besuszterolni egyet... Nagyon fontos lenne, Mr. Baransky? Baransky sóhajtott, és végtelen szomorúság költözött a tekintetébe. – Mr. Miro. Mr. Lawrence nem akar szerepelni a film-ben. A langaléta meghökkent. – Nem? Hála istennek. Őszintén szólva, tiszta marhaság lett volna. – Mr. Miro. Válaszolna néhány kérdésemre? – Természetesen, főnök – mondta a langaléta, és helyet keresett magának. Végül egy felfordított faládára ült, melynek oldalán lekopva bár, de ott virított a felirat: White Horse. Blended and Bottled in Scotland. Kinyújtotta végtelen hosszúnak tűnő, skót kockás nadrággal fedett lábait, és várta Baransky kérdését. Helyette azonban a kövér 011y szólalt meg, nyugtalanul mekegve, mint egy öreg kecske. – Nem kellene... kimennünk... izé utánuk? Ha eltévedtek, vagy... izé... elestek... – Akkor már úgyis végük – mondta Baransky, és helyeslően bólintott a saját

szavaihoz. – Mr. Lawrence mondta, hogy öt perc alatt megfagy az ember ebben az esztelen hidegben. Márpedig mi legalább negyedórája itt üldögélünk. Csak abban reménykedhetünk, hogy valamelyik sátorban piálnak, és eszük ágában sincs megfagyni. Tehát, Mr. Miro? – Parancsoljon, főnök. – Ki vette fel a jelenetet a hegyoldalban? Benjamin Blake és Bruckner jelenetét. 22 – Én, főnök. – Hm. Egyébként kinek kellett volna felvennie? A langaléta megvakarta az orrát: – Hát. Az a helyzet, uram... – Mr. Curtisnek, igaz? – Én nem akarok árulkodni, uram. , – Ne is tegye. Utálom az árulkodókat. Mi történt Mr. Curitsszel, Mr. Miro? – Hát... megbetegedett. – Berúgott? – Mondjuk úgy, hogy megbetegedett. – Helyes. Mikor? – Úgy reggel felé. – Tehát egész éjszaka ivott. Így van? – Nem tudom, uram. – Helyes. Magának mikor, szóltak? – Déltájban, uram. – Pontosan mit? – Hát, hogy át kellene vegyem a felvételt, mert Mr. Curtis beteg. – Ki mondta konkrétan? 1 – Mr. Waterman. – Ő a rendező – pillantott rám Baransky. – Hallott róla? Bólintottam. Ki ne hallott volna a nagy Watermanről? Bár inkább évtizedekkel ezelőtt ragyogott Hollywood egén, az utóbbi években mintha megfeledkeztek volna róla. – Mit mondott magának Mr. Waterman? – folytatta Baransky a kérdezősködést. – Egészen pontosan azt, hogy nekem kell leforgatnom a jelenetet. – Erre maga? – Fogtam a gépem, és felmentem a sziklához. Terep-szemléztem egész délután. Kora délután felvittem a hidraulikus kocsit, és belőttem a terepet, ahonnan be tudom fog-ni azt a bizonyos sziklát. – Mikor kezdődött a felvétel? 23 – Úgy négy körül. Esti fény kellett hozzá. Lebukó vörös nap. – Hm. Mr. Waterman hol tartózkodott ezalatt? – Gondolom, a sátrában. – Nem kellett volna ott lennie maga mellett? Mr. Miro széttárta hosszú karjait. – Ott lehetett volna, de minek? Nem volt valami nag jelenet. Csak egy apró epizód a filmben. – Pontosan tisztában volt vele, hogy minek kell lejátszódnia az orra előtt? – böktem közbe. – Ezt hogy érti? – kérdezte Miro kínosan feszengve, és felém fordult. – Ugy értem, hogy ismerte a forgatókönyvet egyáltalán? – Nagy vonalaiban igen. – Tehát, felment a hidraulikára, és elkezdte a forgatást. Hogy történt a dolog? – Rém egyszerűen. Amikor megfelelőek voltak a fény-viszonyok, leordítottam, hogy kezdjék. Azok ketten – Blake és Bruckner – meg csinálták a magukét. Hiszen egész dél-előtt próbálták.

– Es... jó volt a jelenetük? – Nevetni fog, meglepően jó. Roppant élethűen csinálták. – El tudná mesélni, mit csináltak? Miro felnézett rám, és maga alá húzta a lábait. Aztán lassan, mintha lassított felvételt látnék, felemelkedett, Baranskyra bámult, hökkent értetlenséggel az arcán. – Mr. Baransky, mi ez itt? Ez a fickó, ez a láma, úgy kérdez... istenemre, mintha zsaru lenne. Mi a franc ez itt, főnök? Baransky felemelte a tenyerét, és nyugalomra intette. – Csak nyugi. Feleljen a lámának. – Mit feleljek? – Hát hogy azok ketten mit csináltak odafent. Amit maga leforgatott. – Mi a szent szart csináltak volna? Játszottak. Bruckneregy szende szűz volt, aki a szikla tövében napozott. A jeti meg, azaz Blake, észrevette, és megtámadta. Es ki is nyírta. Jól sikerült a felvétel? – Mondtam már, hogy roppant élethű volt. A jeti is, meg a csaj is. A jeti, azaz Blake, észrevette a csajt, odalopódzott hozzá, és elkapta. Látta volna, hogy meg volt ijedve Bruckner. Annyi ijedtség volt a szemében, hogy nem is gondoltam volna, ennyire tud játszani. Pedig azt a csajt már mindenki leírta. Azért is kapta ezt a vacak szerepet. De ez nem az én dolgom. – Mondja tovább! – Mit mondjak? A jeti előbújt a szikla mögül, és elkapta Brucknert. Megfogta és leszúrta. Csak úgy fröcsögött a paradicsomlé. Bruckner meg első osztályúan haldoklott. En mondom, ritkán láttam ilyenszépen kidolgozott haldoklási jelenetet. Akármit is szövegeljenek, van abban a csajban tehetség. Még a szája sarkából is folyt a vér. Ugy rángatózott Blake kezei között, hogy öröm volt nézni. Az meg egészen bevadult, és szúrta, ahol érte. Jól csinálták, na! – Tehát ön, Mr. Miro, nem *merte részletesen a forgatókönyvet. Sem azt a jelenetet, amit felvett. – Mondtam már, az isten szerelmére, hogy minden lényegeset tudtam róla. Nekem az a dolgom, hogy leforgassam, amit eljátszanak, nem az, hogy a forgatókönyvvel szarakodjak. Végül is nem én vagyok a főoperatőr. A jó életbe, hát miért fontos ez? Baranskyra néztem, aki félrebillent fejjel, döbbenten hallgatott bennünket. S mivel nem szándékozott megszólalni, én folytattam. – Az a gyanúnk, Mr. Miro, hogy... nem egészen a forgatókönyv szerint zajlott odafent a dolog. Miro eltátotta a száját, és nagyot csuklott. – Nem? – Nem bizony, Ladislas – mekkent közbe 011y. – Hogyhogy nem? Hát akkor hogyan? Mi a fenét kellett volna még eljátszaniuk? Kimaradt valami? 24 25 Blake-nek meg kellett volna fojtania Brucknert - mondta komoran Baransky. Miro összeráncolta a homlokát, és óriási erőfeszítésse megpróbálta kitalálni, mit akarnak rákenni. – Mindez nem tartozik rám – mondta végül komor mél tósággal. – Én csak beugrottam. Senki nem mondta, hog kötelességem áttanulmányozni a forgatókönyvet. Waterman arra utasított, hogy vegyem fel Curtis helyett amit kell. – Senki nem akarja magát felelőssé tenni, Mr. Miro mondta Baransky békülékenyen. – Csupán arról van szó hogy szeretnénk tisztázni valamit. Ertse meg, Blake-ne meg kellett volna

fojtania Brucknert. – Akkor valaki megváltoztatta a jelenetet – mond Miro. – Erről talán Mr. Waterman tudna többet mondani. Bár azért nekem is szólhatott volna. Baransky meghúzogatta a bajuszát, és Miss Mohn csábos fenekére nézett. – Alighanem valami disznóság történt odafent. Amit maga látott, felvett és élethűnek talált, az állítólag maga volt a valóság. – Micsoda? – sápadt el Miro. – Ezt nem értem! – Ez az úr, ez a főláma, azt állítja, hogy a lányt, Miss Brucknert megölték! Blake előhúzott egy kést a franc tud-ja, honnan, és agyonszurkálta vele Miss Brucknert. Amit maga élethű haldoklásnak nézett, valódi volt. Blake meg-ölte a lányt! A meztelen fenekű Miss Mohn, aki csak most fogta fel, miről van szó, visítozni kezdett, s addig arénázott, amíg Baransky egy csattanós pofonnal el nem hallgattatta. Ladislas Miro, a segédoperatőr már nem hallotta a pofon csattanását. Ájultan hevert a szőnyegen.5. Miss Mohn kapott még egy pofont, és egy pohár vizet. O'Brian szolgálatkészen kiugrott az ajtón, és egy marék hóval dörzsölgetni kezdte Miro homlokát. A langaléta kis-vártatva kinyitotta a szemét, és reménykedve nézett ránk. – Nagyon berúgtam? Senki sem válaszolt neki. Ekkor felpattant a szőnyegről, egyetlen mozdulattal kiverve Miss Mohn remegő kezéből a vizespoharat. – Pardon. Azonnal meg kell keresnem Miss Brucknert! – Nincs a sátrában – mondta O'Brian. – És Blake? — Ő sincs. Akkor másutt vannak! Valakinek a sátrában isznak. – Nem bánnám, ha meggyőződnének róla – mondta Baransky. – Hány sátruk van összesen? – kérdeztem. – A tibetiek sátrait is beszámítva, cirka száz. – Es hányban lehet Miss Bruckner... ha tévedünk, és életben van? Baransky tanácstalanul tárta szét a karját, 011y viszont gyors fejszámolásba fogott. – A tibetieknél kizárt, hiszen beszélni sem tudna velük, arról nem is beszélve, hogy Judy a nem komfortos sátrakba be sem teszi a lábát. – Még részegen sem? – Judy nem volt részeg! – mondta határozottan Miro, és csuklott egyet. – Akkor cirka harminc-negyven marad – mekegte 011y. Baransky felállt, jelezve, hogy átveszi a parancsnokságot. – Maguk hárman elindulnak, és bemennek minden sátorba. Ha alszik a gazdája, felzavarják. Ha nincs egyedül, rátörnek, és meggyőződnek róla, ki van nála. A dolog egyébként nem érdekel, de a jelenlegi helyzetben... Világos? 26 27 — Világos — mondta Miro katonásan. A másik kettőnek azonban nemigen tetszett a dolog. F leg, hogy a vihar újult erővel tépni kezdte a ponyvát. $aransky észrevette habozásukat, és megverege O'Brian vállát. — Gondoljanak a jávai forgatásra. Barna lányokra, v rágfüzérrel a nyakukban. Alul semmi, felül virágfüzér... Miro magára húzta a kabátját, és fejére rántotta a kapu nit. — Negyedóra múlva itt vagyunk, főnök. Ha csak be nünket is ki nem nyír valaki.

Ez aztán egy csapásra elsodorta a jávai lányokat. A nyakukban lógó virágfüzérrel együtt. Én a lányt néztem, a lány Baranskyt, Baransky engem. Vé gül is nem tehettem mást, beszélnem kellett. Annak ellené-re, hogy a pucér fenekűt ki szerettem volna kapcsolni a játékból. Csakhogy hova a fenébe küldjem ebben az ítélet-időben? Baranskynak azonban rettentő sok esze volt. Benyúlt egy ládába, kibányászott belőle egy whiskysüveget. Kerített három poharat, és csurig töltötte őket. — Remélem, nem antialkoholista? A kérdés lámaruhámnak szólt. — Egyáltalán nem — mosolyogtam. — Akkor rajta! Megérdemeljük. Félig itta csak ki az övét, én még annyira sem az enyémet. Miss Mohn torkán azonban lecsorgott az egész. Még jó, hogy a pohár a kezében maradt. Baransky teletöltötte, és bátorítóan hátbaveregette a lányt. — Igyál csak, kicsim. Jót tesz. Jót is tett neki, kétségtelen. Olyannyira, hogy a negyedik pohár után poharastul belefordult Baransky ölébe. A producer megsimogatta a pofikáját, aztán becsomagolta egy lepedőbe. — Így ni. Ezzel kész igy. Csirio. 28 Letette a poharát a földre, és nekem szegezte a kérdést. — Tehát maga végül is kicsoda? — Leslie L. Lawrence. Ez nekem nem mond semmit. Tényleg láma, vagy mi az ördög? — Egy szóval sem mondtam, hogy az vagyok. Látott már régi istenszobrokat? — Mi az, hogy láttam! Minden filmem tele van velük. Akárcsak ez a hülyeség is. Vacak utánzatok egytől egyig. — Igazit is látott? — Képzelje. Volt egyszer egy csajom, bár ez nem tartozik magára, aki rajongott a régi kacatokért. Akkoriban több múzeumban is megfordultam. Mit akar vele? — Tudja, milyen értékes egy-egy ritka, aranyból öntött, évszázados, esetenként drágakövekkel díszített istenszobrocska? — Fogalmam sincs róla. Nem érdekelnek a régiségek. — Azért, ha megengedi, elmondom. — Hallott róla, hogy nem is olyan régen... New Yorkban meghalt a milliárdos Olaf Thorssen? — Hogy az ördögbe ne hallottan volna! De mi a fene... — Vagyonát fia, Thor Thorssen örökölte. — Beleesett a tejesfazékba — bólintott —, méghozzá seggel. — Így is lehet mondani. Mindenesetre a fiatal Thorssen nem azonos az öreggel. Egészen más az érdeklődési köre. — Eeegen. Éspedig? — Rajong az elektronikáért. Elhatározta, hogy a műkereskedelemről átállítja a céget a mikroelektronikára. — Mit mondjak, elég nagy marha. — Nem is olyan biztos, Mr. Baransky. Mindenesetre el-határozta, hogy felszámolja apja óriási régiséggyűjteményét, és a pénzt chipekbe fekteti. Néhány hónappal ezelőtt a műkincsek egy részét árverésre akarta bocsátani. — Hm. — A kollekció több milliót ért. Elsősorban egy tizenegy 29 darabból álló bhutáni szoborgyűjtemény emelkedett ki be lőle. Baransky elismerően felrántotta a szemöldökét.

– Több millió dollárt ért? – Fontot. Füttyentett, és megcsóválta a fejét. – A francba is! Ez már valami. Csak azt nem értem, a fene közöm van nekem mindehhez? Kinyújtottam a kezem, és elkaptam az üveg nyakát. Nézte, hogy mit csinálok, de nem próbálta meg megakadályozni. – A szobrocskák, ezek a több millió fontot érő istene egytől egyig lopottak voltak, és illegális csatornákon át ke rültek Amerikába. Jelenleg is Interpol körözés alatt álln Megengedi, hogy töltsek egy pohárkával? 6. Felemelte a poharát, és szótlanul elém tartotta. Természetesen teletöltöttem az enyémet is. Egyetlen slukkra leengedte, miközben ködös tekintettel meredt rám. – Folytathatom? – Ha mindenképpen akarja, de még mindig nem értem... – Az ilyenkor szokásos eljárással nem akarom untatni. Mindenesetre, amikor Thor Thorssen megtudta, miről van szó, azonnal lemondott az istenszobrokról. Az Interpol pedig munkába kezdett. – Lawrence...! Nekem van egy gyanúm... – Nos, igen. Az Interpol felkért, hogy mint szakértő kapcsolódjak be a nyomozásba. – Ezek szerint a szobrok valahonnan innen valók. – Bravó, Mr. Baransky! Geldan kolostorából lopták el őket. Köztük olyan pótolhatatlan, sok száz éves alkotást is, mint a Tanító Buddha figuráját. – Hm. Furcsa neve van. — Kettő található belőle a világon. Az egyik régóta is-mert, a másik csak néhány éve került elő. A buddhizmust oktató Sákjamunit ábrázolja. Miután alaposan megvizsgálták a gyűjtemény tulajdonjogát, az Interpol visszaszolgáltatta Geldan kolostorának. Értem. – A kolostor hálásan fogadta az ellopott kincseket, és beszerzett egy páncélszekrényt... bár, őszintén szólva, nem tartotta benne a szobrocskákat. – Hm. És miért nem? – Ezek a szobrok arra valók, hogy lássák őket a hívők, nem azért, hogy sötét páncélszekrényben gunnyasszanak. Az apát, Padma Gyamco, újév ünnepén előhozatta őket, és berakatta a templomba. – Úristen! Rosszat sejtek! – A szobrokat a buddhista újév ünnepének éjszakáján ismét ellopták, Mr. Baransky. Méghozzá valamennyit. A bhutáni hatóságok szerencsére azonnal lezárták a határokat, így jó okunk van feltételezni, hogy a szobrok még az országban vannak. Továbbá azt is, hogy amilyen gyorsan csak lehet, megpróbálják kijuttotni őket. Az a gyanúnk, hogy itt vannak elrejtve valahol a kolostor körül. S miután az egész országban árgus szemekkel figyelik a gyanús elemek mozgását, az a véleményem, hogy azok, akik a mű-kincset ki akarják vinni, ide fognak jönni érte. Valami fantasztikus ürüggyel. Nem tudom, érti-e, mit akarok mondani? Baransky hátradőlt, és meghúzogatta a bajuszát. – Tökéletesen. El sem tudnék képzelni jobb elterelő had-műveletet, mint egy filmforgatást... Igaz? – Hát... On mondta, nem én!

Kinyújtotta a kezét, és megsimogatta a takarót az aluszkáló leányzó fenekén. – Mr. Lawrence. Fogadjunk, hogy olyat mondok magának, amitől meg fog lepődni? – Nocsak – mondtam –, hadd hallj.am! Majd vigyázok, hogy ne vegyem nagyon a szívemre 30 31 — Oké. Tudja-e, hogy ki a filmünk mecénása, aki név nélkül bár, de pénzeli a forgatást? — Nem tudom — mondtam. — Honnan a fenéből tudnám — Akkor mondok egy nevet. Thor Thorssen. Mit szó hozzá? Szóhoz sem tudtam jutni a meglepetéstől. Amíg emésztettem a dolgot, öntött még egy pohárkáv Rám emelte, és elmosolyodott. — Meglepődött, mi? — Őszintén szólva... — És maga mit csinál itt? Úgy értem, hogy a kolostor ban. — Mit csinálnék? Megpróbálok rájönni, ki fújta meg szobrocskákat. — Es rájött már valamire? — Vannak ötleteim. Ez minden. — Tehát csak fal volt, hogy mindenféle iratokat tanulmá nyoz? — Miért volna fal? Kihasználom az alkalmat, és feldolgozok pár kéziratot, amire máskor aligha lett volna időm. Es természetesen várakozom, vagy jobban mondva vára' koztam, hogy felbukkanjon valami, amit összekapcsolhat nék az ellopott szobrokkal. — Mint például egy filmforgatást? — Mint például. — Es... Brucknerral mi a helyzet? Felvontam a vállam. — Éppen annyit tudok, mint ön. Kiültem egy szerzetes sel egy szikla alá, és a forgatást figyeltük. Távcsővel. — Gondolták, hogy felfedezik a szobrocskákat a főszereplő nyakára kötve, mi? — Egyszerűen kíváncsiak voltunk, mit csinálnak. Hiszen ez az első forgatási napjuk, ha jól tudom. — A második — mondta mogorván. — Es ki az a szerzetes? — Jondonnak hívják. Szóval, figyeltük, amint a havasi ember és a lány... egyszóval láttuk az egész gyilkosságot. 32 — Te jó ég! És miért nem ordítottak, vagy figyelmeztettek bennünket'? — Fogalmunk sem volt róla, mi készül. Mi aztán tényleg nem ismertük a forgatókönyvet. Egyszerre csak észrevettük, hogy a havasi embernek öltözött fickó leszúrja a lányt. Méghozzá alighanem egy tibeti áldozókéssel. Purbuval. — Mivel? — Purbuval. — Honnan az ördögből tudja, hogy mivel nyírták ki? — nézett rám gyanakodva. — Hiszen még meg sincs a holtteste. Ha valóban gyilkosság történt, amit őszintén szólva, képtelen vagyok elhinni... — Egyszerű — mondtam. — Amikor a jetit figyeltük, ahogy a lány felé lopakodott, megcsillant valami a kezében. A józan ész szabályai szerint a havasi embernek vagy meg kellett volna fojtani, vagy agyonütni, vagy még inkább elrabolni a lányt. De nem leszúrni! Ez... ostobaság! — Az egész film az — mondta rezignáltan —, de még mindig nem felelt rá, miből gondolta, hogy pur... izével ölte meg a jeti Brucknert. Már persze, ha megölte! — A kés megvillant a jeti kezéiltn. Sárga volt a villanása. — Na és? — Ha acélkés lett volna, a villanás vagy kéknek, vagy ezüstszínűnek látszott

volna. Sárga villanása csak bronz-késnek van. A purbu pedig bronzból készül. — Es... mi az ördögöt csinálnak vele? — Szertartásoknál és a híres csam táncnál használják. Réges-régen valószínűleg az áldozati állatot ölték le vele. Meg a buddhizmus előtti hitvilágban. Felállt, és járkálni kezdett az ágya mellett. — Az ördögbe is... hol maradnak ennyi ideig? Egészen összezavart! Ha mégiscsak gyilkosság történt... bár el sem tudom képzelni, hogy az a vén, kiszuperált Blake megöl-jön valakit... Én is felálltam, és megfogtam a karját. — Mr. Baransky. Akar segíteni nekem? Megtorpant, és rám meredt. 33 – Persze hogy akarok. Mondja meg, mit csináljak! Éppen hozzákezdtem volna, amikor megrázkódott lámpa, mintha kívülről nekiesett volna valaki a jurta v nak. Aztán kivágódott az ajtó; 011y és O'Brian bukott rajta. Mintha tollfosztóból menekültek volna, úgy röpk' tek körülöttük az óriási hópelyhek. Baransky a whisky után nyúlt, töltött, és a kezükbe ny mott egy-egy pohárkával. — Igyanak, és gondoljanak a jávai lányokra — mondta. O'Briannak annyi ereje sem maradt, hogy a poharat kezébe fogja. Elvettem Baranskytól, és megitattam. U nyelte a whiskyt, mintha az élete függne tőle. 011y valamivel jobban bírta a gyűrődést, bár az ő karja remegett a vastag anorák alatt. — Mr... Ba... ransky — nyeldekelt O'Brian, és rek volt a hangja, mintha a hangszálai is odafagytak volna torkához. — Kezd elegem lenni... a jávai lányokból. Ami. odakint van... az maga a pokol. Őrület... Mind a harm sátor... — Megtalálták őket? — kérdezte komoran Baransky. 011y megrázta a fejét. — Nincsenek... sehol. Egyik sátorban sincsenek. Senk nem látta egyiküket sem. Baransky leroskadt az ágya szélére, és keresztet vetett. 7. Csend volt idebenn, csak a szél süvítése hallatszott, amint vadul tépte a sátorponyvát. Az ajtó időről időre megrecscsent, mintha be akarna lépni rajta valaki. — Gondosan végignéztek minden sátrat? — tette fel a felesleges kérdést a producer. O'Brian bólintott, és megpróbálta lecibálni kesztyűjét a kezéről. — Minden sátrat átkutattunk, főnök. Senki sem látta őket. Mr. Miro? Ekkor döbbentem csak rá, hogy az operatőr nincsen velük. 011y és O'Brian meglepetten néztek egymásra. — A... legszélső sátornál váltunk el. — Azóta nem találkoztak vele? A szél fesüvített, s közvetlen a közelünkben halk csattanás hallatszott, mintha sátorponyva szakadt volna ketté vagy egy cövek roppant volna el a viharban. Vagy mintha lövést adott volna le valaki a sátor mellett. A lány édesdeden aludt, O'Brian és 011y kesztyűjükkel voltak elfoglalva. Csak Baransky és én hallottuk a hangot. Szemembe mélyesztette a tekintetét, és lassan az ágya mellé, a szőnyegre hajított oldaltáskája felé csúszott a keze. Aki sokat hallott fegyvert dörögni, az akkor is felismeri a hangját, ha pár

méternyire tőle vadul tombol a vihar a Világ Tetején. Alighanem már a kezében volt a revolvere, amikor kivágódott a sátor ajtaja, és besüvöltöttrajta a hóvihar. Az óriási pelyhek irányt tévesztett lepkerajként verődtek a falnak, az arcunknak, a whiskysüvegnek. A jeges levegő szempillantás alatt kisöpörte a meleget. A lány az ágyon meghökkenve nyitotta ki a szemét. — Bary... Gyere, kicsim, ölelj át, mert megfagyok! — Kuss! — morogta Baransky, és az ágy mögé térdelve az ajtóra irányította a fegyverét. Ugy vágtuk hasra magunkat, hogy csak úgy csattant. Baransky haja lobogott a szélben, s ahogy revolverét előrenyújtva az ajtó felé ordított, a megkötözött, őrjöngő Odüsszeuszt juttatta eszembe. — Van ott valaki? — mennydörögte. — Bújj be, fickó! — Inkább maga bújjon ki, főnök! — rikácsolta Miro. — Fogtam egy hapsit, és... A szél elkapta a hangot, és a hó alá temette. — Hozza be! — bömbölte Baransky. 34 35 Újabb hólepkerajok özönlöttek a sátorba, közöttük Jondon komor képpel, mögötte Miro egy megtermett stukkerral a kezében. A lány az ágyon felvisított, és szeme elé kapta a kezét., — Bary! Én megőrülök! Tisztára olyan, mint egy ál colbál! Baransky leeresztette a fegyverét, és szemét összehúz bámult Jondon piros palástjára. — Hát ez meg kicsoda? Leráztam magamról 011yt, aki a lábamon feküdt, és fe tápászkodtam. — Hagyja békén — mondtam. — Ő Jondon. Velem vo amikor... Baransky intett Mirónak, hogy tegye el a fegyverét. A segédoperatőr azonban megmakacsolta magát. B szélni próbált, de úgy el volt fagyva a szája, hogy csak n hezen tudta kipréselni a szavakat. — Nem... lehet... főnök. Ez... a hapsi... elhozta... Nagyot köpött a szőnyegre, hogy megpróbálja még szabadabbá tenni a száját. Baransky kezében megállt a teletöltött whiskyspohár. — Mi van? Beszéljen már értelmesen, ember! Miro kétségbeesett erőfeszítéseket tett, hogy visszanyerje beszélőképességét. Végül is csak a beletöltött ital oldotta meg a nyelvét. — Az a helyzet, főnök... hogy a sátrak között kaptam el a fickót. Idegességemben még a levegőbe is beledurrantottam. — Mindent tudok — mondta megnyugtatóan Baransky. — Amíg maguk odakint voltak, Mr. Lawrence elmesélte, hogy ezzel a szerzetessel együtt figyelték a forgatást, mielőtt Judy Bruckner és Mr. Blake felszívódtak volna. — Mr. Blake nem... szívódott fel — rázta meg a fejét a segédoperatőr, és ismét Jondonra irányította a jókora 45-ös Magnumot. — Mr. Blake megvan! — A szentségit neki! Ugye megmondtam! — ordított fel Baransky diadalmasan. — Hülye vicc volt az egész! Ereztem, hogy... _ Ez... a hapsi hozta a... hátán! — vágott közbe az izgatottságtól elcsukló hangon Miro. — Eppen Mr. Watermanhez akartam... amikor megláttam az árnyékát... árnyékukat. Akkor elővettem a

stukkert... bár tudom, uram, hogyAönfenébenem szeretia k. — stuke..rral! Hol van Blake? — Az ajtónál... mellette... A hátán volt, és én ráfogtam a stukkert, és idehozattam vele... Nem lennék meglepve... Baransky egyetlen kézmozdulattal félreseperte útjából a segédoperatőrt, és az ajtóhoz ugrott. Mondanom sem kell, hogy ott voltam mögötte, míg O'Brian és 011y az én nyomomban lihegtek. Egyedül a pucér fenekű lány maradt a helyén; még sikoltozni sem mert a rémülettől. A hold vakítóan ragyogott a tábor felett; úgy látszott, mintha egyenesen a derült égből szakadna a hó. A sátor oldalának támaszkodva sötét alak állt mozdulatlanul, mintha megejtette volna a bhutáni éjszaka varázsa, az ezüstösen ragyogó holdfény és a féktelenül száguldozó hópehelyrajok. Baransky megtorpant, leeresztette a stukkerét, és halkan szólongatni kezdte. 1? — Mr. Blake! Hall engem, Mr. Blake? — Ennek... már beszélhet, főnök — mondta Miro, és nagyot csuklott. — Olyan... halott, mint a pinty! Alighanem az a láma... nyírta ki! A szentségit, hol az a fickó? Baransky megtörölgette a képét. Mintha a kelleténél hosszabb ideig tartotta volna a tenyerét az arcán. Amikor elvette, határozott és kemény volt a tekintete. — Hozzák be! — Hová? — jajdult fel pocakját rázva 011y. — Ezt nem gondolhatja komolyan, Mr. Baransky! Blake halott... meggyilkolták! Meg... gyil... kolták! Felcsuklott, s a hold felé fordította az arcát, mintha a békésen ragyogó égitestet tenné felelőssé Blake haláláért. — Hozzák be! Senki sem igyekezett megérinteni a halottat, így aztán ram hárult a feladat, hogy bevigyem a sátorba. Megragad36 37 tam merev, kemény karját, de a sárga, műanyag síruhár tapadt jégkéreg olyan síkossá tette, hogy mindegyre kiug rott a kezemből. Ugy viaskodtam vele, mint tibeti varáz lók a rolanggal, a megelevenedett holttesttel, „aki" mind varázslat ellenére sem akar visszafeküdni a sírjába, ah nan kiröppent egy könnyű szellővel illatozó márciusi szakán. Blake megpördült, rám nézett hideg, kifejezéstelen sz mével, aztán végigvágódott a havon. 011y felsivított, beugrott a sátorba. O'Brian pedig elt a hólepkék forgatagában. Baransky hatalmasat káromkodva behajította pisztoly a nyitott ajtón, és elkapta Blake merev lábát. — Gyerünk! Blake azonban megmakacsolta magát. Ismét kiugrott kezünk közül. A természet pedig mintha csak vele küzdö volna, újabb és újabb hólepkéket vágott a nyakunkba. — Itt nem maradhat! — zihálta Baransky. — Szóljon a 1 mának, hogy segítsen! Eleresztettem Blake kezét, és megdörzsöltem az orro — Mit akar vele odabent? — Nem érti? Mégiscsak a stábom egyik tagja volt! — Halálra rémíti a lányt! — Akkor mi az ördögöt csináljak? — Egyelőre maradjon itt! Húzzuk a sátor mellé! Engedelmesen lehajolt, és együttes erővel becibáltuk Blake-et a sátor árnyékába. Lába azonban még így is kilógott a holdfényre. Csak reménykedhettem, hogy nem bukik fel benne senki, és nem hal szörnyet a rémülettől. Beugrottunk a sátorba; a szél dühödten bevágta mögöttünk az ajtót. A többiek az üres üveg körül kuksoltak. Senki sem mer-te felemelni a fejét, amikor Baransky oroszlánhörgéssel

megállt a sátor közepén. — Mi történik itt, emberek? Néma csend fogadta az ordítást, csak a rémült lány zokogott hang nélkül a takaró alatt. Baransky leroskadt az ágyra, és újabb whiskyt kotort ki a ládából. Remegett a keze, ahogy kinyitotta. _ Mi történik itt, emberek? — ismételte meg a kérdést, mielőtt ivott volna. — Mi történik... itt? Éreztem, ha nem csinálok vele valamit, összeroppan. Aztán a többiek is, és akkora pánik lesz itt pillanatokon belül, amekkorát még nem látott a bhutáni királyság fennállása óta. — Jondon! A fiatal szerzetes rám emelte komoly tekintetét. — Hol találtad meg a holttestet? Olyan tökéletes angolsággal válaszolt, hogy felkapták a fejüket. Még a lány is abbahagyta a szipogást a takaró alatt. — A sziklák között. — Milyen messze attól a helytől... ahol a jeti megölte a lányt? — Körülbelül száz méterre. — Hogyan találtál rá? — Követtem a jeti nyomát. — Mit találtál még? — Megtaláltam a jeti... öltözékét. Valamivel feljebb, egy másik szikla mögött. 011y és O'Brian kimeredt szemmel bámulták a szerzetest, aki sapkáját a hóna alá szorítva mozdulatlan arccal állt a fal mellett. Miro lehunyta a szemét, és nehezen lélegzett, mintha kevés lenne az oxigén a sátorban. — Tehát... amikor rátaláltál, Mr. Blake már levetette a jetimaszkot? Jondon megrázta a fejét. — Fel sem vette. Baransky meghökkent. — Hogyhogy nem vette fel? — A halott... Mr. Blake nem vette fel sem a jetiruhát, sem a maszkot. Világosan mutatják a nyomok a hóban. Mr. Blake-et megölték. Megölték, mielőtt átöltözhetett volna. q 38 39 – Úristen! – suttogta Miro. – Ha ez igaz! És én az egészből semmit sem vettem észre! Baransky felállt, és megpróbált rendet teremteni a zűrza varban. – Csak nyugalom, nyugalom! – intett, és vánkosa dugta a fegyverét. – A magáé hol van, Miro? Az operatőr anorákja alá nyúlt, és kivette a Magnumo – Oké! Tegye vissza! Es csak... – Tudom, főnök, az engedélyével. A producer Jondonhoz lépett. – Timothy Baransky vagyok, a film producere. – Jondon Gyamco. – Kitűnően beszél angolul. – Őfelsége, Dzsigme Dordzse Vancsuk, Bhután királya abban a szerencsében részesített, hogy Oxfordban végezhettem a tanulmányaimat. – Eeegen – morogta Baransky tétován, amiből kiderült, hogy alighanem akkor hallotta életében először a bhutáni király nevét. – Es... hm... mit tanult a szigeten? Filozófiát és közgazdaságtant. – Akkor mi ez az izé...? – és a szerzetes piros palástjára bökött. – Mint szerzetest választott ki őfelsége, és küldött Oxfordba – mondta Jondon mosolyogva. – Mit óhajt

még tudni? – Mindent – mondta tömören Baransky. – Maga talán meg tudja mondani, mi az ördög történik itt körülöttünk? – Álljunk csak meg egy pillanatra – mondta gyanakodva Miro, és mintha közelebb csúsztatta volna a kezét a pisztolyához. Mr. Baransky... nekem nem tetszik ez a fickó, és a másik sem. Nem ismerem ugyan a buddhista szerzetesek tudományát, de alig hiszem, hogy a nyomolvasás a kolostorokban fő tantárgy lenne... Ez a fickó úgy beszél, mint egy zsaru! Nekem bűzlik itt valami, főnök! Jondon barátságos mosollyal figyelte a háborgó segéd-operatőrt. – Tökéletesen igaza van, Mr. Miro – mondta aztán nyugodtan. – A buddhizmus szent könyvei között valóban nemakadt egy sem, amely nyomolvasással foglalkozna. Csak-hogy, mielőtt a szüleim kolostorba küldtek volna, pásztor-gyerek voltam. Jakcsordákat őriztem a hegyek között. A legnagyobb télben, keményebb időben, mint most, gyakran előfordult, hogy farkas támadt a csordára, megölt egy-két állatot, a többit pedig szétkergette. Nekünk pász-torfiúknak kellett, néha többnapi járóföldről is, összeterelnünk őket. Meg kellett tanulnunk olvasni a hóba vésett láb-nyomokból, akárcsak az ábécéskönyvből. Néha persze nem úgy sikerült az olvasás, ahogy szerettem volna... Gyors mozdulattal hátrahajolt, s mire felocsúdtunk, már nem volt ruha a felsőtestén. Olyan sebesen bújt ki a köpenyéből és az ingéből, hogy bármelyik bűvész megirigyelhette volna. – Egyszer... már szerzetes koromban, rosszul olvastam ki a hóból egy dremo nyomát – Az mi? – kérdezte lefittyedt ajakkal 011y. – Medve. Kék medve. Látják? Megfordult, és megmutatta a hátát, melyet mély, egymás mellett futó párhuzamos árkok szántottak keresztülkasul. – Meg kellett küzdenem velellÉs nem volt időm előhúz-ni a késem... De ha előhúzom, sem ölhettem volna meg! – Ugyan miért? – dörmögte O'Brian. – Mert mi nem ölünk élőlényt. Minden élőlénynek joga van az élethez. – Akkor izé... mit csinált vele? – Elaltattam. – Ugy érti, hogy leütötte? Puszta kézzel? Jondon mosolygott, de nem válaszolt. Aztán ugyanolyan gyorsan, ahogy levetette a ruháját, fel is kapta magára. Baransky megcsóválta a fejét, és döbbenten bámult maga elé. – Úristen! Ha egy órával ezelőtt valaki azt mondja nekem... Mr. Jondon! Legyen szíves, ossza meg velünk a titkát... Végül is mit sikerült kiolvasnia azokból az átkozott nyomokból? – Kétségkívül gyilkosság történt, méghozzá előre meg40 41 fontolt szándékkal – mondta a szerzetes. – Ahogy meg tu tam állapítani, Miss Bruckner semmit sem sejtett. Am' megtámadták, persze rájött, hogy valami nincs rendjén, akkor már késő volt... Ezt mi is láttuk, Mr. Lawrence-s Védekezni próbált, de elképzelni sem tudta, mi üthete Mr. Blake-be. Sejtelme sem volt róla, hogy a jetiruha alat nem Mr. Blake rejtőzködik. Mohn baba kibújt a takaró alól, és elképedt, iszonyo arccal bámulta Jondont. – Hát ki az úristen? – hördült fel Baransky. – Fogalmam sincs róla, Mr. Baransky. Ezt nem tudtam kiolvasni a nyomokból. Mr. Blake... hogy úgy mondjam, enyhén részeg volt. Érezni a szagát. Bruckner kisasszo elhelyezkedett a

szikla alatt, és felkészült a forgatásra. alatt Mr. Blake vagy száz méterre felette egy másik sz mögött üldögélt, és... ivott. – A hülye szeszkazán! – robbant ki Baranskyból. – Ha józan, sem tehetett volna sokat. Valaki egy harmadik szikla mögül figyelte mindkettőjüket. Ez a szikla ötvenméternyire van attól a helytől, ahol Mr. Blake whiskyzett. Röviddel a forgatás megkezdése előtt a gyilkos le-csúszott a hóban Mr. Blake sziklájáig. – Észre kellett volna vennem! – csattant fel Miro. – Egészen biztosan... – Egészen biztosan? Miro elgondolkozott, aztán zavartan megcsóválta a fe jét. – Majdnem biztosan. Az ördög vigye el, túlságosan is sok baj volt a gépekkel. Pedig felkészültünk a hidegre. Csakhogy a hópelyhek rászálltak az optikára... és a hidraulika is... – A gyilkos lecsúszkált Blake sziklájáig, és megölte B lake-et. – Nem láttam rajta vérnyomokat – mondta Baransky kurtán. – Vérnyomok nélkül is lehet ölni. – Hm. És azután? _ Felvette a jetiruhát. Aztán várta a jelet. Amikor fel-hangzott, elindult a lány felé. Ekkor láttuk mi, hogy vala-mi megcsillana kezében. _ Valami áldozókés – mondta Baransky. Jondon gyorsan rám pillantott. _ Igen. Purbu. Ebben a pillanatban hatalmasat reccsent az ajtófélfa, mintha valaki nekiesett volna. Mohra baba sikoltva tűnt el a takaró alatt, Miro előkapta a revolverét, Baransky is az övét, Jondon mozdulatlanul a falnál maradt, míg én úgy helyezkedtem, hogy szükség esetén a nyakába vethessem magam annak, aki megpróbál-na betörni az ajtón. Az ajtófélfa még egyet reccsent, aztán ismét közénk robbant a tél. Középtermetű, Ramon Novarro-bajuszú, vékony férfi tántorgott be az ajtón, fittyet hányva hidegnek és szállongó hópelyheknek. Vállán hanyagul lógott az anorák, fedetlen fején hóval keveredtek az ősz hajszálak. Megbotlott a küszöböt helyettesítő gumicsíkban, s az ölé-be tornyozott whiskysüvegeket egyensúlyozva betántorgott a sátorba. – Bary! – s karját széttárva Baransky elé perdült. – Kedves, öreg Bary! Elhatároztuk Deannel, hogy csapunk egy görbe estét! Sikerült elkezdenünk a forgatást, Brucknert elrabolta egy jeti, mi pedig jól berúgtunk. Egyetlen, öreg barátom, Bary! őket. akarta ölelni, de a whiskysüvegek önálló életre kelvekigurultak a kezéből. 011y és O'Brian bűvészeket meg-szégyenítő ügyességgel még a levegőben elkapkodták – Ó, hogy a fene egye meg! – szitkozódott az elegáns, választékosan öltözött úr. – Már odakint is elveszítettem néhányat. Most.éppen Deanhogy , szedegetimilyenösszesokanőket.vag.. Ekkor vette csak észreyunk a sátorban. Meghökkenve végignézett rajtunk, majd fel-emelte a mutatóujját, és tántorogva, tréfásan megfenyeget-te Baranskyt 42 43 – Hej. Bary, vén, öreg kujon! Partit rendez a kéjlakáb és nekem nem is szól róla! Kit rejteget, öreg kéjenc? Ezzel az ágyhoz ugrott, és lerántotta róla a takarót. Molln baba felvisított, mintha jeti támadta volna me Az ősz hajú úr hátrahökkent, és eltátotta a száját. – Nahát! A Mohncsicsi... Ki hitte volna? Bezzeg ami kor én kezdtelek fogdosni, visítottál... itt meg folyik

gruppenszex, és meg sem kottyan neked! Hogy csinál öreg Bary? Baransky megtörölgette a homlokát. – Mr. Waterman, engedje meg, hogy bemutassam... A rendező legyintett, és kiüvöltött az ajtón. – Dean! Hol a francban vagy már? Hagyd az üvegek inkább ezt figyeld, mi folyik itt! Az öreg Bary orgiát re dez a tiszteletünkre... Tovább is mondta volna, de egy fiatal, igazi filmszt képű fiatalember dugta be az ajtón a fejét. Zavartan v gyorgott, részeg volt, de talán nem annyira, mint Water man. – Jövök már, Mr. Waterman és... hozok magammal valakit! Ez már úgy kikészült, hogy meg sem tud állni a lábán... Itt feküdt a sátor mellett. Na, gyere, kicsikém! Baransky felugrott, és az ajtó felé vetette magát. – Ne! Hiába volt azonban az igyekezete, a filmsztár-képű be, botorkált az ajtón, egy merev, élettelen testet ráncigálv magával. Lehajolt, áthúzta a küszöbön, aztán részegségének m den erejével felemelte a csonttá fagyott testet. – Állj már a lábadra, kicsikém! Kidobtak a csúnya esik a buliból? Merev, megfagyott arc nézett velünk farkasszemet. Dur cás, felhúzott ajkán a halál titokzatos mosolyával. Aztán kicsúszott a filmsztár karjai közül, és elénk zuhant Judy Bruckner összeszurkált holtteste.8. Mohra baba visítozott, mintha nyúzták volna. Felugrott az ágy tetejére, fejéhez kapott, beletépett a hajába: egyszóval olyan tökéletes előadást produkált, hogy méltán pályázhatott volna a legjobb őrülésijelenet Oscardíjára. Baranskynak annyi ereje sem maradt, hogy lepofozza az ágyról. A sátor oldalának dőlt, és kidülledt szemmel bámulta a halott lányt. A többiek reakciöját nem volt módomban megfigyelni. Letérdeltem Judy Bruckner mellé, és megérintettem az arcát. Merev volt, mint a fa, és hideg, mint a jég. A filmsztár lassan kezdte felfogni, hogy nem egészen úgy állnak a dolgok, ahogy hiszi. Csuklott egyet, és mellém térdelt a szőnyegre. – Nagyon... rosszul van?, Ebben a ruhácskában ki-dobni! Szemrehányóan nézett rám, mintha bizony én hajítottam volna szegény Judy Brucknert a hóra. Aztán felemelte a fejét, és Mohn babára vigyorgott. – Mi az, Mohncsicsi, szálka r*nt a fenekedbe? Az ősz hajú, szépen fésült Waterman letette az üvegeket a szőnyegre, és laza mozdulattal félrerúgta Dean Howardot. – Te hülye! – mondta, és megcsuklott a hangja. – Nem látod, hogy halott? A filmsztár meghökkent; fokozatosan páni rémület öntötte el az arcát. Felugrott, hadonászva, mint egy megbuggyant szélmalom. :téUt!núim, ramisten! Én nem akarok belekeveredni! Ti vagytok hogy nem csináltam semmit! Nem is tudtam, y meghalt. Csak megfogtam odakint, és... behoztam, y meg ne fagyjon! En csak meg akartam menteni az Megragadta Waterman kar.ját, és cibálni kezdte, mintha ki akarná rántania sátorból – Ferdy, mondd meg nekik, hogy én nem tudok semmi45 44

ről! Én nem akarok benne lenni a buliban! Én itt sem voltam! Kérlek, Ferdy, nagyon szépen kérlek... Legnagyobb megdöbbenésemre sírva fakadt, és a sát falának dőlt. Könnyei a szőnyegre potyogtak, a halott lán mellé. – Ezt meg mi lelte? – hökkent meg O'Brian. – Mintha..: nem stimmelne vele valami! – Hagyják békében! – mondta erélyesen Waterman, aki a történtek hatására majdnem teljesen kijózanodott. Megvan a maga baja! – Ami azt illeti – morogta Baransky –, valamennyiü nek megvan. Legszívesebben én is vele sírnék. – Hagyja a francba a gúnyolódást, Bary! –nyögte a rendező, és megnyomkodta a szemét. – Fenébe ezzel a rohadt itallal! Ami pedig Howardot illeti, valóban megvan az oka az aggodalomra. – Miért? Kinek nincs? – csuklott a sátortető magasság ig 011y hangja. – Itt valaki embereket nyír ki! Hátha hol nap mi kerülünk sorra. Maga vagy én... Waterman egyetlen szemöldökrándítással elhallgattatt Odalépett Dean Howardhoz, és gyengéden megveregette vállát. – Semmi baj, Dean! Hiszen én vagyok rá a tanú, hog nem csináltál semmit. Térj már magadhoz, fiam! Miro átnyújtotta a karját a halott felett. – Főnök, adna egy staubot? Waterman odapöccintett neki egy cigarettát, és tü adott. A segédoperatőr leszívta a füstöt. – Mi az ördög van vele? Waterman átkarolta a zokogó Dean Howard vállát. – Feltételesen van szabadlábon. A filmforgatás idejé Aztán vissza kell mennie a sittre. Miamiban tölti az idej Jondonra pillantottam. A szerzetes arcán olyan elké dés ült, mintha azt hallotta volna, hogy valamelyik bud hista szentet gyanúsítjuk a gyilkossággal. A langaléta Miro elsápadt; majdnem kihullott kezéből cigaretta. – Mr. Dean Howard... sitten ül? És csak a forgatás idejére...? Atyavilág! Nem magyarázná meg részletesebben, Mr. Waterman? A rendező megrázkódott, és nagyot nyelt. _ Mr. Dean Howard életfogytiglani börtönbüntetését tölti Miamiban. A kormányzó adott rá engedélyt, hogy kihozhassuk, és filmet készíthessünk vele. Ahogy vége a forgatásnak, vissza kell mennie... le kell töltenie a büntetését és... nem bocsátható feltételesen sem szabadlábra. Így ha-tározott Miami állam legfelső bírósága. – Te jó szagú úristen! – kapott a fejéhez a langaléta operatőr. – Es ha szabad tudnom, miért vágták sittre? – Gyilkosságért. Pontosabban kéjgyilkosságért. – Kit ölt meg? – suttogta rekedten O'Brian. – Egy lányt Miamiban, egyet Arizonában. – Es... hogyan? – Késsel – mondta határozottan Waterman, és az üveges tekintettel a semmibe meredő Judy Brucknerre mutatott. – Mint ahogy ezt itt! 9. Mohra baba a takaró alatt zokogott. Dean Howard a sátorfalnak dőlve; Miro majdhogynem lenyelte a cigarettáját; O'Brian és 011y egymásra meredtek, mint akik azt hiszik, hogy rossz tréfa áldozatai. Egyedül Baransky ült higgadt nyugalommal az ágya szélén, whiskyjét szopogatva. Jondon kérdőn rám nézett. Biccentettem, mire elindult az ajtó felé. – Hé! – kiáltott rá felcsukló hangon 011y, felrántva félig lecsúszott

nadrágját a pocakjára. – Ez hová megy? Jondon visszafordult, és szembenézett vele. Nyugodt, szelíd volt a tekintete. Egy embertársunk teste kint hever a hóban. Illő, hogy valaki imát mondjon felette. 011y zavartan köhécselni kezdett, és lehunyta a szemét. 46 47 Jondon kihasználva a kedvező pillanatot, eltűnt az éjszak ban. Miro válla megrázkódott, mintha rosszullét körny kezné. – Mi a fenéért kellett kihozni a sittről? Most aztán itt eredménye! – Csak lassan a testtel, Ladislas! – emelkedett fel ágyáról Baransky. – Egyáltalán nem biztos, hogy How volt a tettes! Maga volt, Dean? A zokogó színész gyorsan és határozottan megrázta fejét. – Na, látják? Tud valamit felhozni a mentségére, De A színész tovább szipogott, és tehetetlenül széttárta karját. Mivel a dolgok tökéletes zűrzavar állapotát mutatt kénytelen voltam közbeavatkozni. – Bocsánat. Feltehetnék néhány kérdést? Waterman eleresztette Dean Howardot, és szúrós sz mekkel az arcomba bámult. – Milyen jogon? Haboztam, aztán benyúltam vörös palástom alá, és húztam egy összehajtogatott papírt. – Ez mi? – Őfelsége Dzsigme Dordzse Vancsuk megbízólev Tekintettel arra, hogy az elmúlt időszakban súlyos bűne lekmény történt Bhután Himalájával határos területén, őf sége teljhatalommal ruházott fel. Az a feladatom, hogy A rendező kétségbeesetten megálljt intett. – Elég! Erről nem akarok tudni. Egyetlen kérdésem v csak. Joga van megakadályozni a filmforgatást? – Ha úgy gondolom, hogy a forgatás veszélyezteti ügyet, amiért ide küldtek, igen. – Megtudhatnám a nevét? – A nevem Lawrence – mondtam. – Leslie L. Lawren – Oké – adta meg magát. – Mire kíváncsi? – Ön említette, Mr. Waterman, hogy Mr. Howardot börtönből hozták ki. Hogyan volt ez lehetséges? 48 _ Maga melyik országban él, Mr. Lawrence? Itt Bhután-bari? — Többnyire Angliában. _ Akkor talán nem tudhatja, hogy az Államokban meg-szokott buli az ilyesmi. Egészen köznepi dolog, hogy tudó-sokat, művészeket kikérnek bizonyos időre. Nos, Mr. Howard magaviseletével kiérdemelte, hogy kiengedjék a forgatás időtartamára. – Hm. És miért éppen ő kellett maguknak? Gőgösen vonta fel a szemöldökét. – Ez művészeti kérdés, maga úgysem értené meg. – Azért csak próbálja megmagyarázni – biztattam. – Majd megerőltetem magam. – Egyszerűen arról van szó, hogy ő felelt meg leginkább művészi elképzeléseimnek. Ha az isten egy szerepre teremtett valakit, akkor Deap Howardot éppen Lord Kavanagh szerepére teremtette. – Lord Kavanagh? Ki az? – Ő a film főhőse. Egy angol lord, aki beleszeret a táncoló Sivába. – Egy szoborba? r – Egy nőbe. Nálunk a táncoló Siva egy nő. Egy gyönyörű bhutáni táncosnő. Akarom mondani indiai, már teljesen összezavarodok magam is. Ide menekült Bhutánba a rokonai elől, akik arra akarták kényszeríteni, hogy

áldozza fel magát Siva oltárán. – Mintha már olvastam volna valami ehhez hasonlót. – Lehet – mondta kurtán. – Minden téma visszaköszön. Mit akar még tudni? – Hogyan ölte meg Mr. Howard azokat a... nőket? – Nem olvasta annak idején az újságokat? – Megvallom, nem. Waterman gyengéden Dean Howard füléhez hajolt. – Dean... nem kavar fel nagyon, ha elmondom neki? A filmsztár csuklott, és könnyei között rám mosolygott. – Csak mondd... Ferdy. – Hát... szegény Dean néha iszonyú és legyőzhetetlen 49 vágyat érez, hogy birtokoljon egy nőt. Ezt remélem m tudja érteni? — Mondjuk. — Csakhogy nála ez a birtoklási vágy..., hogy is mo jam csak, nem egészen köznapi módon nyilvánul m Mondok egy példát. Ismeri azt a szokást, amikor neveze tes ünnepeken az ünneplők egészen új, még senki által'. nem használt pohárból isznak, és amikor ittak, összetörik? Azt akarják, hogy abból a pohárból, amiből ők ittak, ihasson többé senki. Világos? — Hm. — Hát... Szegény Dean is így van valahogy ezekk nőkkel. Ha egyszer valaki... valamelyik... Ugye érti? — Értem. — Azt akarja, hogy ne legyenek soha másé. Őutána senki másé. Az a két lány pedig, az egyik Miamiban... a másik Arizonában, csúful elhagyta szegényt. Így volt, Dean? A szép filmsztár szeme elé szivárványt húzott a lámp ; pislákoló fénye, ahogy megtörtek a fénynyalábok az arcá~ végiggördülő könnycseppeken. — Igy, így! — Szegény Dean, nem tudott ellenállni a haragjának és... megölte őket. De azért beszámítható... ha csak korlá tozottan is. — Mindkét alkalommal késsel ölt? Waterman bólintott. — Miért? Váratlanul maga a gyanúsított szólalt meg, könnyes ma sollyal az arcán. — Mert... ez az egyedüli romantikus halál. A pisztol közönséges és undorító. Soha nem lennék képes pisztoly lyal végezni valakivel. — En mindjárt hányok — mondta 011y, és nagyot böffen tett. — Adjanak egy kis whiskyt. Ereztem, hogy verejték ül ki a homlokomon, de folytat nom kellett a kérdezősködést. — Volt valami... Mr. Howard és... Judy Bruckner között` A kérdés felröppent, és állva maradt a levegőben. Waterman a halott lány arcára bámult, Baransky Mohn baba fenekére. — Mr. Waterman? A rendező kelletlenül húzta fel a vállát. — Nem tartottam a lámpát. — Mr. Howard, felelne a kérdésemre? A filmsztár kinyitotta a száját, de Waterman eléje ugrott, és védekezően eltakarta előlem. — Nem vagy köteles válaszolni, Dean! Csak az ügyvéded jelenlétében! Baransky felordított, és odaugrott hozzá. Majd' rálépett a halott lány arcára nagy igyekezetében. — Hát egy frászt! Frászt az ügyvédje jelenlétében! Majd én elmondom, ha más nem akarja elmondani! Igenis, Mr. Howard és Miss Bruckner között volt valami, hogy finoman fejezzem ki magam. Miért tagadja le,

Waterman? — En nem tagadok le semmit! — ordította vissza a rendező. — De a helyzet félreérthető! Akár azt is érthetik belő-le... hogy... hogy... Dean... — Hol kezdődött a dolog? — kSrdeztem Baranskyt. — Nyilvánvalóan itt, az előkészületek során. Csak azt vettem észre, hogy úton-útfélen nyalják-falják egymást. Egészen a tegnapi napig. Ereztem, hogy hideg fut végig a hátamon. Hogyhogy a tegnapi napig...? Ismét Dean szólalt meg mosolyogva, halk, fátyolos hangon. — Judy... Miss Bruckner — lenézett a holttestre, és nagyot sóhajtott. — Kiadta az utamat. A szerencsétlen... pedig olyan kedves lány volt. — És maga? En? Szomorú voltam és... sírtam. — Miért adta ki az útját? — Mert... azt mondta, hogy beleszeretett valaki másba. Kibe? — Azt nem tudom. 50 51 — Erre maga? — Mondtam, hogy sírtam. — Csak sírt? Dean! — kiáltotta fi&yelmeztetően Waterman. — Igen. Csak sírtam. Es ha arra gondol... hát nem ölte meg! Bevallom, megfordult a fejemben, hogy kerítek e kést, és... beleszúrom a két, rohadt kis melle alá. — Me villant a szeme, arcéle megkeményedett, felemelte a kez és többször a levegőbe sújtott vele. —Így, így, így! Olyan csend volt a sátorban, hogy ha lett volna idebe légy, repülőgép-zúgásnak hallottuk volna a zümmögés Furcsa csend volt odakint is: mintha elállt volna a szél. Dean Howard magához tért, és leejtette a kezét. Szom rúan lehorgasztotta a fejét, könnycseppet morzsolva szét szemében. — Szegény Judy! Vajon ki tehette? Talán az volt, a miatt... otthagyott! Szerettem volna többet is tudni erről az otthagyásró de mielőtt tovább kérdezgethettem volna, kitárult az ajtó Jondon lépte át a küszöböt magasra húzott térddel, ne hogy megsértse a sátor szellemét. Amikor érezte, hog minden szem feléje fordul, felemelte a fejét, és nemet in tett. — Nincs odakint — mondta. — Körbejártam a tábort, d nem találtam. Csend volt a sátorban, csak Dean Howard szipogása hal latszott. — Mi az, hogy nincs? — kérdezte idegesen 011y. — Hisze s ott volt. — Vele húztam be a sátor árnyékába — bökött rám Ba ransky. — Ott kell lennie! — Nincs — mondta a szerzetes, és megdörzsölgette a kezét. —Észrevettem volna. A vihar elállt. — Úristen — nyögte O'Brian. — Ha én innen egyszer élve megszabadulok... Waterman Baranskyra nézett, aztán felém fordult. — Álljunk csak meg, hé! Mi történik itt? Eddig magukkérdeztek engem, most én kérdezek, a szentségit neki! Hogyan halt meg Judy Bruckner? _ Nem látja? Leszúrták! — Hol? Baransky néhány szóval elmondta, mi történt. Waterman a fejéhez kapott. — Hol van Blake? — Akár hiszi, akár nem, mi is őt keressük. Mr. Lawrence és én odafektettük a sátor árnyékába. Ennek ellenére Mr. Howard mégsem őt, hanem Judy Brucknert hozta be onnan. A rendező mordult egyet, s kikapva Baransky kezéből az italt, egyetlen hajtással

leöntötte. — Uram Jézus! Esküszöm maguknak, hogy mielőtt be-jöttünk volna ide, egy alakot láttunk a sátor mellett hever-ni. Csak a lába lógott ki a holdfényre. A csizmájából nem derült ki, férfi-e vagy nő. Csak amikor föléje hajoltam, akkor vettem észre, hogy Judy Bruckner. Azt hittem, rosszul lett, vagy maguk kidobták. — A viharba? — Hallottam már ilyesmit. l- illywoodban sok minden előfordul. Fogtuk és behoztuk. Es most maguk azt állítják, hogy ott, azon a helyen, az ugyancsak halott Blake-nek kellett volna feküdnie? Uramisten, egy szót sem hiszek az egészből! — Pedig elhiheti — mondta Baransky. — Én... én... Megbabonázva meredt a halott lányra. Judy Brucknernek megrebbent a szempillája, mintha életre akarna kelni, sebeiből lassan csepegni kezdett a vér a szőnyegre. Dean Howard szeme elé kapva a kezét felzokogott. — Uramisten! Nem! Nem én tettem! Waterman remegő kézzel próbált cigarettára gyújtani. — Jól van, Dean. Hiszen senki nem gondolja komolyan... Az ellenséges hallgatás azonban egészen mást mondott. 52 53 10. Végül is Ladislas Miro törte meg a csendet. — Valamit... csinálni kellene vele, nem? Itt n maradhat... — Itt nem — helyeselt tömören Baransky. — Talán a kelléksátorba — nyögte 011y, és felránto mindegyre lecsúszni készülő nadrágját a pocakjára. A kellékek között talán... — És Blake? — kérdezte Waterman. — Hol van Blake? — Kit érdekel? — nyögte O'Brian, le nem véve a sze a lány melléből csepegő vérről. — Úristen! Vigyék inne mert rosszul leszek. Mintha élne. Waterman felemelte a kezét, és Howardra mutatott. — Neki kell Blake! Egyedül neki! — Hogyan? — tátotta el a száját Miro. — Mit beszél, fől nök? — Azt, hogy ha Blake valóban meghalt, az Dean számá ra a tökéletes alibit jelenti. Nem értik? Jondon rám nézett, és bólintott. Alighanem igaza leh tett Watermannek. A többiek azonban nem értették. Úgy tűnt, Barans sem. — Hogyhogy alibit? Egy gyilkosság egy másik gyilko ság alibije? Waterman földhöz vágta a cigarettáját. — 0, hát a fenébe is! Amikor Deant elítélték azokért a.. régi dolgokért, megállapították, hogy Dean csak... nőket képes... Ugye, értik mire gondolok? Néma csenddel válaszoltak a kérdésére. — Dean nem képes férfiakat... hiszen erre nincsen sem-miféle motivációja — folytatta a rendező kétségbeesetten. ő csak akkor... ha... szóval, ha Blake-et valaki megölte, akkor ez csak annyit jelenthet, hogy nem Dean a tettes. Mert aziránt semmi kétségünk sem lehet, hogy Blake-et és Judy Brucknert ugyanaz a személy ölte meg. Láttam rajtuk, nem igazán győzte meg őket Waterman 54 érvelése. Villámgyorsan meghánytam-vetettem magamban a dolgot, aztán úgy döntöttem, hogy egyelőre megmentem Dean Howardot. Annál is inkább, mert ha gyilkossá nyilvánítják, befellegzett a forgatásnak. _ Meggondolásra érdemes, amit mond — szóltam bele a csendbe. — Ha a dolog így áll... — Hogyan állna másképp? — mordult fel Waterman. — Ez az egyedül levonható logikus következtetés!

Hogy hány logikus következtetést lehetett volna még le-vonni a gyilkosságokból, arról megvolt a különvéleményem. Most azonban támogatnom kellett Watermant, ha nem akartam, hogy fuccsba menjen az elmúlt hónapok minden munkája. Ki az ördög gondolta volna, hogy a békésnek ígérkező filmforgatás idáig fajul? — Mit csináljunk vele, főnök? — ismételte meg a kérdést Judyra mutatva 011y. — Itt nem maradhat. A kelléktárban talán... — Akárhova, de vigyék innen! — morogta Baransky. — Már így is ronggyá mentek az idegeim! Gyerünk, 011y, vigyék a fenébe! Gondoljanak a jávai... — En ugyan nem! — makacsol meg magát a pocakos. — Én hozzá nem nyúlok, a világ minden kincséért sem... Nem én! Felszállok az első... — Na, mire? — tudakolta udvariasan Baransky. — Az első villamosra, 011y? Jondon kérdőn rám nézett, én bólintottam. Erre odalépett a halott lány fejéhez, és megfogta a két vállát. Én ugyanezt tettem a lábával. — Mutatná valaki az utat? Baransky dühösen a szőnyegre köpve felráncigálta a kesztyűjét. — Ó, az úristenit neki! Remélem, nemsokára felébredek. Régen volt utoljára ilyen mocskos álmom! Waterman kitárta az ajtót, s a holttesttel együtt kivonultunk a szabadba. 55 Lágy, ezüstös holdfény öntötte el a völgyet: a hatal hegycsúcsok mintha összehajoltak és halkan suttogtak v na, ahogy a távoli sátor felé igyekeztünk. A szél elállt, a deg megenyhült, a hó is barátságosan ropogott a csizmáin alatt. Ha nem egy halott lány testét cipeljük, élvezhettü volna a bhutáni éjszaka megejtő varázsát. A kelléksátor a sátortábor közepe táján állt. Óriási fém.. lakat lógott az ajtaján; rezes felületén sápadtan csillogott holdfény. Baransky halkan káromkodva kulcsokat cibált elő a zsebéből, és sorban belepróbálgatta a lakatba. Letettük a lányt a hóra, és némán figyeltük, ahogy a zárral bajlódik Végre, hatalmas zörgés után feltárult előttünk a kelléksátor ajtaja. Mintha egy lámaista kolostor belsejébe léptünk volna. A falak mentén ember nagyságú figurák sorakoztak; előt tük gúlába rakva álltak a kisebb-nagyobb szobrocskák. Baransky megcsóválta a fejét, és beköpött a sátorba. — Látott már ennyi ócskaságot egy rakáson? Lehajoltam, és felemeltem egy aprócska istenfigurát. Tára istennő titokzatosan mosolygó arca nézett szembe velem. A szobrocska súlya elárulta, hogy nem öntötték, ha nem vékony rézlemezekből kalapálták a szorgalmas indiai mesterek. — Waterman gyűjtögette össze őket — mondta a producer, és belerúgott egy elgurult bronzfüstölőbe. — Azt mondta, szükségünk lesz valamennyire. A szerzetesek nem akarják, hogy a dzongban forgassunk. Kénytelenek leszünk fel-építeni egy díszletdzongot, és megtölteni ezzel a kacattal. A nézőnek úgyis mindegy, hogy miből vannak az istenek. Az a fontos, hogy jó sok legyen belőlük, és minél vadabbul vicsorogjanak. Szerintem ide letehetjük! Válaszra sem várva kilépett az ajtón, és behúzta az isten-szobrok mellé Judy Bruckner holttestét. Miután lefektettük a lány hulláját, Baransky szembefordult velünk. — Maguk... hisznek Watermannek? őszintén szólva, nem tudom, mit higgyek. Ha valóban úgy van, ahogy Waterman mondja...

— Márpedig valóban úgy van. — Maga honnan tudja? — Én vagyok az egész vállalkozás lelke. Én mindenkiről mindent tudok. A táskámban van Dean orvosi jelentése. És... pontosan az áll benne, amit Waterman mondott. Dean Howazd csak a nőkre veszélyes, férfiakra nem. — Hm. Ettől még megölhette Judy Brucknert! — Őt igen. Erre már én is gondoltam. Csakhogy akkor ki ölte meg Benjamin Blake-et? Es nem utolsósorban, hova lett a holtteste? Álltunk némán, és töprengve bámultunk egymás képébe. Körülöttünk mindentudó arccal mosolyogtak az istenek. 11. Baransky sátrában semmi sem változott: még Mohncsicsi sem mert előbújni a takaró alólrCsak a hulla hiányzott a sátor közepéről. Beléptünk, levertük csizmánkról a havat, és levettük a sapkánkat. A többiek néztek bennünket, de nem akaródzott egyiküknek sem megszólalni. Végül is 011y törte meg a csendet. — Minden, izé... rendben? Baransky bólintott, pedig igazán messze voltunk attól, hogy bármi is rendben legyen. Arra gondoltam, hogy tisztáznunk kellene még egy s mást, amikor odakintről csengő kacagás és dörmögő férfinevetés szűrődött be a sátorba. — Bary! Bary! — kiáltotta a dörmögő hang. — Gyere ki, öreg medve! Úgyis tudjuk, hogy nem vagy egyedül! Gyere ki, mert tűz alá vesszük a sátrad! Háromig számolok! Ha nem jössz ki azonnal, tűzparancsot adok! Egy... kettő... — Úristen! Ez Curtis...! — rikácsolta 011y. — Mi a fenét akar, hiszen... 57 56 — Három! — kiáltotta a hang, és csengő női kacagásoké keveredve hógolyók puffantak a sátor oldalán. — B Úgy sem hagyunk békében, fiú! Eltaláljam, hogy ki nálad? Ki van nála, lányok? A női hangok felvihogtak, és egyszerre kiáltották: — Mohncsicsi! Mohncsicsi! Mohn baba megrándult, és kidugta a fejét a takaró a — Mit akarnak ezek, Bary? — kérdezte nyafogva. — Inni — mondta tömören a producer, és megvakarta a jét. — Mit csináljak velük? A hógolyók pufogva omlottak szét a sátorfalon. — Engedje be őket! Baransky sóhajtott, az ajtóhoz ment, és óvatosan kiku kucskált rajta. — Hagyjátok abba, a fene vigyen el benneteket! akartok? — Van piád, Bary? — kiáltotta egy csengő női hang. — Iga zán csinálhatnánk bólét! Renének van egy zacskó cit romja... Felcsattanó nevetés nyomta el a szavait. Egyszerre rob bantak be az ajtón, mintha hólavina sodorta volna be őket Amikor aztán már bent voltak, ugyanúgy meglepődte mint korábban Waterman és Dean Howard. A csoportot vezető magas, birkózó külsejű, karfiolfülu férfi megtorpant Jondon előtt. — Mi a fene? Ti ilyenkor is dolgoztok? Jelmezes próba Hagyjátok a fenébe, fiúk! Ma éjszaka iszunk egyet!

A birkózóképű mögött két lány pukkadozott a nevetés től: az egyik magas volt, sudár és szőke, a másik alacso nyabb, gömbölyűbb és fekete. A szőke haja a derekáig ért; a fekete két, vastag copfját a fejére tornyozta, s óriási, kék lepkét ábrázoló csattal tűzte össze. Piros volt az arcuk, ahogy kifulladva egymásnak dőltek. — Hát ez igazán csodálatos volt! — lihegte a szőke ránk villantva égszínkék szemét. — Olyan, mintha karácsony lenne. Gyerekkoromban voltak ilyenek a karácsonyok N metországban. 58 p Tannenbaum, ó Tannenbaum... - kezdte énekelni a karfiolfülű, de tovább nem tudta a szövegét. — Hé! Mi a fenét álltok itt, mintha odaragadtatok volna! Elő a poharakkal és az üvegekkel! Gyerünk! A fekete hajú lány gyanakodva bámult Jondonra és rám. _ Bary, ezek kicsodák? René Curtis abbahagyta a dúdolást, és figyelmesen végigmért bennünket. Aztán ráfagyott a mosoly az arcára. Zavartan megköszörülte a torkát, s karját a mellén össze-fonva, meghajolt Jondon előtt. — René Curtis vagyok. Az operatőr. Elnézést kérünk a rendetlenkedésért, de nem sejtettük, hogy tárgyalás folyik idebenn. Az urak a kolostorból vannak? Jondon határozatlanul bólintott. — Nem tudom, hol tartanak a megbeszélések, de... nekünk nagyon fontos lenne, hogy az önök kolostorában, Geldanban forgathassúnk. Nem csinálunk nagy felfordulást, de ha mégis történne valami, csip-csup kis balhé, megtérítjük. Írunk egy frankó kis szerződést, mindent beleveszünk, és ahogy aláírtuk, már le is perkáljuk a suskát. Na? Ráadásul csinálunk.gy jó kis reklámot a kolostoruknak. Úgyis kellenek statiszták. Mindenki, aki közreműködik, kap néhány dolcsit, megtömjük a perselyeket is, oké? Ha vannak feltételeik, állunk elébe...! Na? Curtis folytatta volna a támadást, de Baransky fáradt mozdulattal leintette. — Ne strapáld magad, Curtis! Egyelőre fontosabb dolgunk is van, mint a forgatás! — A forgatásnál nem lehet semmi fontosabb! A szőke, magas lány a másik fülébe súgott valamit, mi-re mindketten rám bámultak. Baransky felállt, és Curtishez cammogott. Állítsd le magad, öreg. Az urak nem azért vannak itt, hogy a forgatásról tárgyaljanak. Baj történt, Curtis! A lányok abbahagyták a nevetgélést. Csak most vették észre, hogy rajtuk kívül mindenki az orrát lógatja. 59 Curtis gyanakodva körbejártatta a tekintetét, és megy karta lapos birkózóorrát. — Baj? Mi van, $ary? A bennszülöttek? — Valakit... kinyírtak, Curtis. De jobb, ha nem én m dom el, hanem Mr. Lawrence. Curtis gyorsan felszívódó mosolyt erőltetett az arcára, Bary... 011y... ti átvertek minket! Ugye, hogy átvertek Kénytelen voltam közbeavatkozni. — Sajnos, nem átverés, Mr. Curtis. Valóban baj történ Az a helyzet,.. — s a lányokra néztem, akik most már ijed) arccal lesték a szavam —, hogy megölték Miss Brucknert és... Folytatni akartam, de nem tudtam. Valaki akkorát sikoly tott mögöttem, hogy majd megállt tőle a szívverésem. Eddig még nem látott, vörös hajú lány állt az ajtóban, é olyan erővel sikoltozott, hogy megcsendültek tőle a sz nyegen heverő whiskyspoharak. — René! Bary! Úristen! Segítség! Elkaptam, mielőtt hasra vágódott volna.

Néhány másodpercig a karomban pihegett csukott sz mel. Ahogy aztán, magához térve, ráesett a pillantása vöi rös palástomra, még nagyobbat visított, és kitépte magát karomból. — Gyilkos! Útisten! Ez kicsoda? Baransky és Waterman elkapták; a producer megpróbá' egy kis whiskyt önteni a szájába. A lány megrázta a fejét eltolta magától a poharat, és kiköpte az italt. — Úristen! En megőrülök... még sohasem láttam ilyet. Odakint...! Az ajtóhoz vágódtam, és kiugrottam rajta. A holdf változatlanul ragyogott; a közeli faluban ingerülten ugat tak a kutyák. Jondon közvetlenül mögöttem futott, s ahogl megfordultam, meglegyintett a palástja széle. A sátrak között nem mozdult semmi, csak a kutyák ót jöngtck, és a tábor szélén halkan, nyugodtan felbőgött e jaktehén. Bármerre forgattam a fejem, nem láttam semmi feltű Jondon megtorpant mellettem: beleszimatolt a levegőbe, mint egy vadászkutya. — Odafent suttogta, és a csúcsokra mutatott. — Odafent! — Micsoda? Megfordult, és felemelte a karját. Kopasz fején megtörtek a holdsugarak. — Nem tudom, csak érzem. Odafent... halott van odafent! A faluban, amely a kölostorhoz vezető út alján húzódott, abbahagyták az ugatást, és keservesen vonítani kezdtek a kutyák. Előbb csak egy, majd kettő; hamarosan egész se-reg kutya vonított bánatos, fenyegető sírással. Egyre jobban fáztam, de nem mertem megmoccanni. Jondon mereven állt, feltartott kézzel, mintha a sziklákat fenyegetné. — Halál. Odafent halál... Halál. Érzem, hogy a halál odafent van. Nyugtalanul pillantottam a hegyoldalra. Csak nem föld-csuszamlást vagy lavinát jeleznek a kutyák? Ebben a szempillantásban kiv4ódott az ajtó, és a vörös hajú lány rontott ki rajta, nyomában a többiekkel. — Ott! Ott! Amikor jöttem, éppen ráesett a holdfény. Láttam! Nem vagyok őrült... biztosan láttam! Jondon a holdsütötte hegyeket fürkészte, én meg a sátrak alját. A lány eközben szenvedélyesen tovább magyarázott. S legnagyobb megdöbbenésemre ó is a hegycsúcsok felé mutogatott, ahonnan Jondon veszélyt érzett. — Jöttem... és meg kellett állnom, mert levált a csizmám talpa. Mr. Curtis és a lányok előrementek... én meg meg-találtam a talpat, és jöttem volna, de egy pillanatra megtorpantam. Olyan szép ez az éjszaka. Soha nem láttam még ilyen szépet! A hold és a hó... és itt nincs veszély, gyilkosok és mittudomén... Uramisten! Felnéztem a hegyekre, es akkor megpillantottam... Úgy megijedtem, hogy nem jött ki hang a számon, csak tátogtam, és megpróbáltam ki60 61 köpni a gombócot. Hallottam, hogy Curtis és a lányok be törnek Bary sátrába. Én meg csak néztem, és nem tudtam megmoccanni... Fél tucat szempár kutatta a holdsütötte havat, az ég vég telenjébe vesző csúcsokat, a vakítóan szikrázó gleccserfa lat s a sötéten ásító sziklákat. 011y átkarolta a lányt, és megpaskolta az arcát. Csak nyugi, Petra... Nincs semmi baj! A lány bólintott és felmutatott a levegőbe, ahol tenyér nyi csillagok fénylettek közrefogva a felhők között bujká ló holdat. Felnéztem és... ott láttam...

Ebben a pillanatban a hold kibukkant egy szürkésfeke felhőrongy mögül. A lány felvisított, és lerázva magáról 011y kezét, felm tatott a levegőbe. Istenem! Látják? Persze, hogy láttuk. A hidraulikus daru magasba, maj nem a csillagokig nyúló karját, a karról lecsüngő csigát, a csiga végén a horgot. Es a horgon egy emberi testet, amely lassan, méltósá teljesen forgott a magasban. Valaki felakasztotta magát! - sikította a lány, és his térikusan rázogatta a fejét. - Megölte magát! Úristen! - mordult fel mögöttem Baransky. - Ez ne lehet más, csak Blake! A holttest mintha helyeslően bólogatott volna. 12. Álltunk földbe gyökerezett lábbal; akinek volt mersze, halottat bámulta. A vörös hajú lány tenyerébe temette arcát, és felzokogott. Úristen! Miért kellett neki így... pont így...? - vel nyilván azt akarta mondani, hogy miért lett öngyilk Blake.Hol van Bary? - mordult fel Curtis! - Bary! Mi van? - fordult felé csípőre tett kézzel a producer. - Ha azt akarod, hogy szedjem le... Mintha odabent... mielőtt Petra bejött volna, mintha valaki azt mondta volna, hogy megölték... kinyírták... Judy Brucknert. Hát, ki is - bólintott Baransky. - Mr. Lawrence-szel együtt vittem be a hulláját a kelléksátorba, és ezzel a lámával itt, ni! Jesszusúristen! - szorította tenyerét a fülére a vörös hajú lány. - Én haza akarok menni! A fekete copfú Peggy McLane átkarolta a vállát, és magához szorította. Jól van, Petra... nem lesz semmi baj. Nyugodj meg, drágám! Igaz ez, Bary? - toporzékolt a vörös, és remegett, mint a nyárfalevél. Válaszolj, Bary! Hol van Judy? Egész dél-után nem láttam! Ez nem lehet igaz... Hol van Judy? Ez volt a pillanat, amikor Baransky elveszítette uralmát az idegei felett. Felordított, bánatos, keserű bömböléssel. Bary, Bary, Bary...! Mi a fene vagyok én itt? Száraz-dajka, hogy mindenki hozzám rohan? Tőlem követel, nekem fenyegetőzik?! Én a produkció főnöke vagyok, ha nem tudnák. Az a dolgom, hogy tartsam a kapcsolatot a pénzeszsákok, a bhutániak és a stáb között. Erről papírom van, bárki megnézheti...! Hogy a stábon belül mi történik, nem az én dolgom! Arra ott a rendező, az operatőr, a segédoperatőr s a többi! Mi közöm nekem ahhoz, hogy ki kit gyilkol meg? Nem az én feladatom fenntartani a rendet! Curtis nagyot szívott az orrán, és békülékenyen megütögette a producer karját. Nyugi, Bary, csak nyugi! Ne kapd fel azonnal a vizet! Mindenki meg van rémülve, és senki se tudja, hány óra. Először is, mit keresnek itt ezek a fickók? Mondtam már, hogy lámák a kolostorból. Jondon és Lawrence. Leslie L. Lawrence. Mi a fenét akarnak tőlünk? 62 63 — Látták, amikor megölték Judy Brucknert. — Hm. Es ki ölte meg? — Először azt hittük, hogy Blake. Csakhogy Blake lóg... Curtis O'Brianhoz fordult. — Leszedné onnan, Tom? A vörös szakállas fickó kellemetlen grimaszt vágott, gondterhelten matatott a szakállában. — Hát... én leereszthetem a darut, de...

— Mit is mondtak, hol van Bruckner? — A kelléksátorban. — Oké. Gyerünk a daruhoz! A lányok vonuljanak viss Baransky sátrába. — Én haza akarok menni! — nyafogta Petra. — Be a sátorba, világos!? Mi pedig leeresztjük az öre Blake-et. — Komor képpel ránk nézett, és udvariasan előre tessékelt. — Maguk is velünk jönnek. Később még elbeszélgetünk. Óvatosan hátrafordultam. A lányok egymás nyomáb rogyadozva befordultak a sátor elé, s egyenként bebújt az ajtón. Megfigyeltem, hogy Dean Howard nincs velü és Mohncsicsi sem. Nem emlékeztem rá, kijöttek-e a sáto ból, vagy csak később szívódtak fel... Nem tehettem egyebet, elindultam a daru felé, hogy 1 vegyük Blake holttestét. Ezúttal 011ynak és O'Briannak jutott a kellemes feladat hogy berakják a hullát a kellékek közé. 011y bágyadtan til takozni próbált, de a határozott Curtis egyszerűen beléfo' totta a szót. Amikor 011y és O'Brian eltűntek Blakekel kelléksátor irányában, Curtis megragadta a karom. — Maga Lawrence? — Én. — Szóljon a haverjának, hogy csak semmi kecmec, világod — Ezt hogy érti? — Úgy, hogy bejönnek velünk szépen a sátorba, és kikö högnek mindent._ Mi mindent? Amit Amit csak tudnak. És nem ajánlom, hogy meglépje-nek. A faluban ismét vonyítani kezdtek a kutyák. 13. Baransky sátrába lépve két meglepetés is ért. Az egyik, hogy a földön fekvő whiskysüvegekből poharakba töltötték az italt, a másik, hogy Mohncsicsi felöltözött. A fekete copfos Peggy McLane a vörös, bubifrizurás, szeplős lány hátát simogatta, aki láthatóan még mindig nem tudta megemészteni a történteket. Hja, nem minden-nap akad az ember hidraulikus darura akasztott hullára, rá-adásul ragyogó holdfényben, egy bhutáni völgy aljában, a Himalája tövében... A szőke, magas Lucy Winterstein teli üvegeket bontogatott nagy igyekezettel. Csak a halántékán vibráló két ér árulkodott róla, hogy nem minden figyelmét szenteli a ma-kacs dugóknak. q Aki az üres poharakat töltögette, nem volt más, mint Dean Howard. Ahogy pipiskedve, két ujjal fogta az üveg nyakát, és szinte táncolva billent hátra, hogy összemérje a poharak szintjét. , a londoni Kék Fóka homokos pincéreire emlékeztetett Baransky az ágya végén ülve, mereven maga elé bámult, abenkárcsak a langaléta Ladislas Miro a falnál. Miro kezében remegett a pohár, piros arcán időről időre árnyék futott végig• Waterman Baransky mellett kucorgott; félig tátott szájjal figye.lte, hogyan szervírozzák a whiskyjét. Több ízis megpihent a tekintete a lázasan szorgoskodó Howardon, s mintha bátorító mosolyt láttam volna szája szegletében Curtis letépte magáról az anorákját, és a sarokba vágta. KmYújtotta a karját Mohncsicsi felé. — Italt! 64 65 Egy hajtásra öntötta le a whiskyt; még csak meg sem:, rázkódott tőle. Elvette Baransky lába mellől az üres faló, dát, és ráhuppant. — Hallani szeretném a sztoriját, Mr. Lawrence. Sok minden átfutott az agyamon, közöttük az is, hog talán nem ártana megleckéztetni a fickót, de végül is letet• tem róla. Mire mennék vele, ha már a forgatás második napján összekülönböznék

velük? Előhúztam őfelsége levelét, és elmagyaráztam neki i műkincslopások történetét. — Hm. Eszerint maga jóban van a királlyal? — Nem tudom, ez-e a helyes kifejezés. — Ne lovagoljunk a kifejezéseken, Mr. Lawrence. Alig ha alkalmas erre az idő. Gondolom, az urak már felvilág sították, hogy mi folyik itt, ebben az elátkozott völgyben bár az igazsághoz tartozik, hogy éppen én szúrtam ki valy, egy terepszemlén. — Filmet forgatnak — mondtam, némiképpen megjáts a tájékozatlant. — Úgy van. Filmet forgatunk. És biztosíthatom önt hogy stábunk tagjai közül esze ágában sincs senkinek mű kincskereskedelemmel foglalkozni. Én itt jótállok minden kiért. Világos? — Természetesen. — Ami pedig a haláleseteket illeti... Elmondok mag egy verziót... az egyetlen lehetséges verziót. Figyel? — Minden erőmmel. — Blake öreg alkoholista volt. Lecsúszott, alvilági fra. És beteg. Ez a lényeg. Instabil alkat, kiszámíthatat beteg. Érti? — Eddig igen. — Hiba volt Blake-et szerződtetni, elismerem. De manizmusból tettük. Nem akartuk, hogy éhen dögölj" Tudom, nem kellett volna... de közismerten jó szívü van, nekem is és Mr. Watermannek is, ezt mindenki tanú síthatja. Szerződtettük. Nem kellett volna. Blake-ne megártott a magaslat, az idegen környezet; nem kapoelég piát, és ettől begőzölt. Egyszerűen becsavarodott. Érti? — Értem — biccentettem. — Na mármost, az a bizonyos jelenet úgy zajlott le, hogy Judy Brucknert meg kellett volna fojtania a havasi ember-nek, azaz Blake-nek. Csakhogy Blake begőzölt. Becsavarodott, és megtámadta a lányt. Kitört rajta az őrület, fogott egy kést, és megölte... Valahol olvastam, hogy a gyengébb idegrendszerűeket kiborítja a hó és a magány. Szóval, Blake begőzölt, és megölte Brucknert. Ezután rájött, hogy mit tett, és menekülni kezdett... Kijózanodott... Elszállt a szeme elől a vörös köd. Futott, amíg össze nem esett. Szívéhez kapott, és kinyiffant! Nincs semmi rejtély a dologban. Sajnálatos, de forgatás közben néha előfordulnak bal-esetek. Egyszer, tíz évvel ezelőtt, Hawaiiban dolgoztunk, és egyetlen napon kilencen fulladtak a vízbe, Ausztráliában pedig egy cápa megette a hangmérnököt. A dolog tehát tiszta, mint a frissen meszelt hó. Van valakinek kérdése? Rövid csönd után 011y emelte fel a kezét. Mint az iskolában, ha a tanító bácsi engedélyt ad rá. — Ha Mr. Blake ölte meg Jud)o, és ráadásul késsel, akkor hol a kés? Még nem találtuk meg ugyanis. Curtis pillanatig sem habozott. — A hó alatt — mondta nyugodtan. — Nem biztos, hogy ez elég lesz a rendőrségnek — dünynyögte O'Brian. — Vagy igen, vagy nem — sietett Curtis segítségére Waterman. — Vagy előkerül, s akkor nincs probléma, vagy nem, akkor viszont ott marad örök időkig a hó alatt. Nincs olyan zsaru, aki ne tudná, mit jelent a Himalájában előkeresni egy hó alá került kést. Emiatt ne aggódjanak. —uhájMiért gondolják. . , hogy Blake szívrohamot kapott? — kérdezte Baransky. — Hátha az ő hátában is ott egy halef, a ra alatt — Szívroham, arra mérget vehet — mondta Waterman, és újabb teli poharat kaparintott a kezébe. — Annak idején az egészségügyieknél szolgáltam. 66 67

— Hogy került Blake a darura? — kérdezte komoran Miro. — Szívroham után felmászott, és őrültségében fel, akasztotta magát? Jó kérdés volt, meg kell hagyni. Curtis ivott egy fél p hárkával, aztán átkarolta a térdét, és ránk mosolygott. — Én húztam fel. Mohncsicsi majd kiejtette kezéből a tálcát. Miro felrö. högött, másnak azonban nem volt kedve nevetni. — Micsoda? — hűlt el Baransky. — Te? Mikor? Hisze együtt voltál a lányokkal! — Ne hülyéskedj, René — mondta remegő hangon L Winterstein. — Tényleg együtt voltál velünk! Az operatőr úgy nézett rá, hogy a lányba belefagyott a lélegzet. — Pontosan elmondom, hogy volt, ha meghallgattok mondta kemény hangon. — Reggeli után támadt egy kis ba jom. Valami megfeküdte a gyomrom... Már a seregbe sem igen bírtam a konzervkaját. Elsétáltam a bennszülötw tek táborába jakvajas teáért, de csak még rosszabbul let tőle. Ezért aztán megbíztuk Mr. Mirót, aki tapasztalt, ki ló operatőr, hogy forgassa le a jelenetet. Így volt, Miro? A langaléta bizonytalanul bólintott. — A hölgyek megtudták, hogy... hm... bizonyos egés ségügyi problémáim vannak, és meglátogattak. Lucy Win terstein szerint hasonló esetekben csak a whisky segí Így volt, Lucy? — Így — lehelte a lány. — Mit tagadjam, iszogattunk egy kicsit. Abban a bizt tudatban, hogy Mr. Miro legalább olyan jó munkát vége mintha magam forgattam volna. Miro önkéntelenül is kihúzta magát. Meg kell hagy. Curtis mesterien tudott játszani az emberi hiúság húrja — Estefelé... elhatároztuk, hogy csapunk egy kis muri abból az alkalomból, hogy kétheti előkészület után me kezdtük a forgatást, ha mégoly aprócska jelenettel is. gondoltunk, hogy átvonulunk ide, Mr. Baranskyhoz. Csak'hogy izé....nem akartam váratlanul berontani, mert... sej-tettem, hogy Baransky nincs egyedül. — Fene tapintatos tudsz lenni, René! — morogta Baransky. — Ezért, azzal az ürüggyel, hogy ki kell mennem, kijöttem a sátramból, és idesétáltam, hogy szóljak neked, Timothy. S amint ideértem a sátrad mellé, mit láttam a hóban? Egy embert. Képzelheted, hogy megdöbbentem... Úristen! Ki lehet az? Mellé térdeltem, és akkor láttam csak, hogy az öreg Blake. Es méghozzá milyen állapotban! Azonnal láttam, hogy halott, és hogy szívroham végzett vele. Képzelheted, hogy megrémültem... Úristen, mit csináljak? Rontsam el ezt a szépnek ígérkező estét? Ráadásul egy halott látványa olyan elementáris erővel hathat az amúgy is érzékenyebb művészlelkekre, hogy esetleg nem is tudják folytatni tőle a munkát. Nekünk pedig minden-áron forgatnunk kell...! Időm kevés volt, hiszen csak rövid időre mentem ki a sátorból, s félő volt, hogy hamarosan keresni fognak. Mit tehettem volna? El kellett rejtenem a halottat. Másnap, kellő lélektani előkészítés után úgyis el-mondtam volna mindent. Akkor persze, mit sem tudtam arról, hogy Judy Brucknert megölték, és hogy Blake ölte meg. Ha tudom, persze hogy nem teszem, amit tettem. Csakhogy nem tudtam. Ezért aztán, attól tartva, hogy Blake holttestének valami baja esik... például megeszik a far-kasok... — Erre nincsenek farkasok — vetettem közbe. — Mondja maga. Csakhogy ezt én honnan tudjam? Ahol havas hegyek vannak, ott farkas is van, így tanultam az iskolában. Úgy döntöttem, hogy felhúzom a testét a darura, ahol semmi baja nem

történhet; nem férhetnek hozzá a ragadozók. Természetesen még az éjjel leeresztettem volna, nehogy reggel pánikot okozzon. Csakhogy... Petra Cole kisasszony kiszúrta. Ki gondolta volna... Szép, kerek, hihetően előadott kis történet volt. Kár, hogy valószínűleg egyetlen szava sem volt igaz. 68 69 Hosszú hallgatás következett: mindenki forgatta, emé tette magában az elhangzottakat. Hát... ha így áll a helyzet - morogta tétován 011 akár folytatni is lehetne a forgatást... végül is baleset denütt előfordulhat. Curtis láthatóan megkönnyebbült. Barátságos arccal f dult felém. Remélem, Mr. Lawrence, nem érti félre a helyzete Egyáltalán nem - biztosítottam. Nem gördítenek akadályt a forgatás elé, gondolom En nem. Felnéztem. Miro csodálkozó tekintetével találkozo szemem. Alig észrevehetően megrázta a fejét. Curtis közben felém hajolt, mintha ezzel is jelezné, h bizalmas, és csak nekem szól, amit mond. Mr. Lawrence. Ön, hogy is mondjam csak, európai vagy izé... amerikai mindenáron igyekezett elkerü hogy Jondonra való tekintettel fehér embert kelljen m dania - és... tudja, hogy mibe kerül egy filmforgatás. be kerül felépíteni egy dzongot. Nem is a pénzről van elsősorban, hanem az időről. A kidobott időről. Nem tu rábeszélni a kolostor apátját, hogy engedélyezze a for tást odafent? Esküszöm, nem csinálunk nagy zűrt. Magam is jobban szerettem volna, ha a forgatás a kol torban folyik, de a végső szót végül is őszentségének k kimondania. Ő pedig mind ez ideig hallani sem akart la, hogy idegenek, főleg nők költözzenek a dzong fede alá. Nem ígérhetek semmit - mondtam -, legfeljebb cs annyit, hogy ismételten beszélek őszentségével. En m denesetre maguk mellett állok. Orámra pillantottam: lassan vége felé járt az éjszak 011y tiszteletlenül nagyot ásított, még csak el sem takarta kezével a száját. Mr. Waterman.A csendesen szundikáló rendező riadtan emelte fel a fejét. Tessék. Mit óhajt, Mr. Lawrence? Ha megengedné, kérdeznék még valamit. Ugyebár ön választotta ki Dean Howardot a főszerepre? Waterman arca megrándult; egy csapásra visszatért az óvatos figyelem a szemébe. Kollektív döntés eredménye volt. Többen benne voltunk a teamben, amely kiválasztotta Deant. Ki még? Például Mr. Curtis. Forgatott ön már valaha Mr. Howarddal? Nem. De miért érdekes ez? Csak eszembe jutott. Hogyan választották végül is ki? Ahogy szokás. Fénykép alapján. Később csináltunk vele néhány próbafelvételt. Hogyan lehet az, hogy örv még nem forgatott vele? Hiszen ha jól emlékszem, legalább ötven filmet rendezett. Közel százat. Mr. Howard fiatal színész volt még, amikor az a balhé történt. Akkor kezdődött volna a karrierje. Ez a film meghozhatja számára a nagy visszatérést. Comeback... Az lenne az igazi Ml Vágyakozva mondta, mintha nem is Howard, hanem a saját visszatéréséről lett volna szó. Arra lennék még kíváncsi - mondtam és figyeltem, ahogy Dean Howard egyre

szaporább ádámcsutkamozgással nyeldekli a nyálát -, hogy... milyen feltételekkel engedték forgatni Dean Howardot? Halotti csend ülte meg a sátrat. Mindenki igyekezett el-kerülni a pillantásomat, egyedül Waterman nézett nyugodtarc a szemembe. Alapvető feltétel volt, hogy a kuratórium, amely a börtönt igazgatja, és a. kormányzó hozzájáruljon a dolog-hoz. Ezt már mintha említettem volna. - Ez minden? - Mi minden? Természetesen a stáb részéről felelősséget kellett vállalnunk, hogy... nem fordul elő semmi, anir • .. törvényellenes 71 — Ezt úgy érti, maguk kecsséget vállaltak, hogy Deap Howard nem fog megölni egyetlen nőt sem, legalábbis forgatás ideje alatt? — Ezt kikérem magamnak! — üvöltötte nyálát fröcskölt' a színész, és szép arca eltorzult a felindulástól. — Egyszer s mindenkorra kikérem magamnak. En nem vagyok közönséges gyilkos! Es megtiltom, hogy ez az izé... ebben a bohócruhában, így beszéljen rólam! Nem tartottam célszerűnek a vitát, ezért egyszerűen 1 vegőnek néztem. — Egyéb feltételek? — Mi lett volna még? — kérdezte idegesen Waterman, és kinyújtotta a kezét Howard felé. — Ugyan, Dean, embereld már meg magad! Semmi más feltétele nem volt Dean játékának, Mr. Lawrence. Végre nyugovóra térbe tünk? Szedelőzködni kezdett, ami csak még inkább megerősítette a gyanút, hogy szívesen elhallgatna valamit. Törtem a fejem, aztán rájöttem, hogy mi az. — Mr. Waterman — próbálkoztam újra. — Csak még egy utolsó kérdést. Amikor Mr. Howardot elengedték a forgatásra... egyedül engedték el? Waterman az ismét apátiába süllyedt Howardra nézett, aztán felvonta a vállát. — Ahogy ilyenkor szokásos. — Hogyan szokásos? Dühösen a levegőbe fújt, és leplezetlen gyűlölettel n zett rám. — En nem értem magát, Lawrence. Ahelyett, hogy... - Soha nem tudtam meg, hogy kérdezősködés helyett mit kellene csinálnom, mert hirtelen taktikát változtatott. Le-hajtotta a fejét, és látszólag letörten morogta. — Tudja azt maga nagyon is jól. Amikor Dean megkapta az engedélyt, hogy Bhutánba utazzon... azzal a feltétellel kapta meg, hogy... egy rendőrtiszt kíséri, természetesen a forgatás költségére. Aki... végül is vigyáz rá. Nehogy valami baj történjék._ Hol található az a rendőrtiszt? — kérdeztem megnyugodva. Waterman felvonta a vállát. _ Ezt talán tőle kellene megkérdeznie. Ha éppen találkozik vele. — Hol? — Fogalmam sincs róla. — Attól tartok, nem fejezi ki magát elég világosan, Mr. Waterman. — Nézze... Amikor értesültem a határozatról, tiltakoztam, és beadvánnyal fordultam a kormányzóhoz. Képzelje magát Dean helyébe. Játszania kell, egy boldog, szabad, a szerelmet éppen megtalált férfit, aki repes a boldogságtól, hogy az imádott lány az övé lett. Tudja, micsoda boldog, felemelő érzés ez? — El tudom képzelni. — És akkor mi van? A lány ott ül egy virágzó bokor előtt, repesve Dean felé tárja két édes kicsi karját... a felvevőgép mellett pedig vigyorogva kérődzik egy egyenruhás zsaru, bilincset

csörgetve. Ki az isten tudna így boldog szerelmest játszani, mi? Maga tudna? Lágy túrót! Ezt igazán nem kívánhattuk Deantől. Éppen ezért fellebbeztem a kormányzóhoz, és... végül is egyezséget kötöttünk. Nocsak! Kezdett egyre érdekesebbé válni a dolog. — A kormányzó beleegyezett, hogy... Dean ne tudjon róla, ki a kísérője. Nincs egyenruha, sem bilincs, de még kísérő sincs! Azazhogy van, de láthatatlanul. Mintha nem is lenne. Valaki a stábból, aki... látszólag valami egyéb munkát végez, a valóságban viszont... Érti? Hogy a fenébe ne értettem volna. — On tudja, kicsoda? — Honnan az ördögből tudnám? A kormányzó abba már nem ment bele, hogy kiteregesse a kártyáit. Sőt, van egy olyan ötletem, hogy ő sem tudja. Csak a zsaruk, akik kiengedték Deant. A dolog kezdett egyre talányosabb lenni. Mr. Curtis?

72 73 Semmi közöm hozzá! Az ilyesmit a rendező intézi a producer. Mr. Baransky? A menedzser megsimogatta hollófekete bajuszát. - Nem én. Most hallok róla először. Összehúztam a szemem, és gondolkodni próbáltam. Ha jól értem, van a stáb tagjai között egy rendőrtiszt... Kérem, a helyzet súlyosságára való tekintettel... ha köz.. tünk van az illető, talán helyes lenne, ha leleplezné magát Hallgattam néhány másodpercig, de nem jelentkeze senki. Mr. Howard alibije szempontjából ugyanis fontos 1 ne Nem moccant senki. Végül is Ladislas Miro törte meg a csendet. Nyugi - mosolyodott el, amikor minden fej feléje for dult -, nem én vagyok, akit keresnek. Azt mondják, v közöttünk egy zsaru. Csakhogy egyáltalán nem bizto hogy ebben a sátorban található az illető. De nem ám! - mondta kinyomva a pocakját 011y. Sőt - folytatta komor képpel Miró -, az is leh hogy... már nincs is az élők sorában. Ezt hogy érti, Mr. Miro? Úgy, Mr. Waterman, hogy a rendőrség embere lehete Blake is... sőt... Judy Bruckner - suttogta Lucy Winterstein. Tegyük fel, hogy Dean Howard elhatározta, megö Judy Brucknert. Nem! - ordított fel toporzékolva a színész. - Nem tem meg! Fogja be a pofáját, Ladislas! - emelkedett fel fenyegetően Waterman. - Ha nem fogja be, kirúgom a stábbó Holnap csomagolhat. Hallgasson csak végig, öregfiú! Mert kérdem én. r van akkor, ha a mi kedves kis Dean Howardunk kiszago ta, hogy ki a zsaru, aki vigyáz rá. Értik? Például? - kérdezte kíváncsian Baransky._ Mondjuk, Benjamin Blake. Ne röhögtess, Miro! - fintorgott Curtis, és bágyadt szomorúság ömlött el széles ökölvívóképén. - Blake és a rendőri munka! _ Miért ne? Szóval... Dean barátunk rájött, ki az embere... S amikor nem tudván ellenállni régi vágyának, elhatározta, hogy elintézi Judy Brucknert, úgy döntött, hogy egyúttal elintézi Blake-et is. Két legyet egy csapásra. Hiszen Blake azonnal lekapcsolta volna a gyilkosság után... még akkor is, ha nincs közvetlen bizonyítéka rá, hogy ő ölte meg a

lányt. Azonnal felfüggesztette volna a forgatást. Maga őrült! - mondta Waterman, Miro felé rázva az öklét. - Maga megveszekedett őrült! Magát kellene le-csukni, nem ezt a kedves, jóindulatú fiút! Baransky csendesen figyelt; majd hirtelen közbevágott. Figyeljen ide, Miro! Amit maga állít, az kimeríti a rágalmazás tényét. De ettől eltekintve is... először is Mr. Blake szívrohamot kapott. Mondják maguk. Nincs rajta külsérelmi nyonn Az áldozatot fel szokták boncolni, nem? Igaza van, őt is fel fogják. De ez még nem minden. Ahhoz, hogy Howard megölje Judy Brucknert és Blake-et, ahhoz az kell, hogy azok ketten egy helyen legyenek. Egyetlen jelenetben, mindenkitől távol, csak ketten, hogy elkaphassa őket. Ezt pedig Howard nem tudta volna elintézni. Miro hallgatott és sóhajtott egyet, 011y viszont felrántotta a nadrágját, és megvakarta tömpe, zsírosan fénylő orrát. Hát... van itt egy kis probléma. Nem mintha igazat adnék Mr. Mirónak, de... az az igazság, hogy nem Mr. Blake-nek kellett volna eljátszani a jetit. 011y! Kitaposom a beled! - ugrott fel Waterman, és meg is teszi, ha nem rakom eléje a csizmám. Ettől viszont akkorát esett, hogy a tartóoszlopok megremegtek, és pislákolni kezdett a villanykörte. 75 74 Lenyúltam érte, és udvariasan felsegítettem. Pardon. Mit akart ezzel mondani, 011y? Hát csak annyit - nyöszörögte a kis fickó, miközb le nem vette a szemét a káromkodva bordáit tapoga Watermanről -, hogy tegnap odajött hozzám Mr. Wate man, hogy Howard szerint Blake-nek kellene eljátszani jeti szerepét. Hm. Eredetileg kié volt a szerep? Andersoné. Egy statisztáé. Mr. Howard? Képes lenne megindokolni... Legnagyobb meglepetésemre hidegen csengett a hangja; szikrája sem volt benne a korábbi felindulásnak. Valóban, én kértem, hogy Mr. Blake legyen a je Egyszerűen... az a tudat, hogy egy amatőr ugrándozik ös szevissza Judy körül, akinek a művészetét nagyra becs tem... teljesen lebénított volna. Na látják - mondta Waterman. Gyenge kis magyarázat volt, el kell ismerni. De azért volt. Tehát, ha jól értem, Mr. Howard intézte el, hogy Ju Bruckner és Blake egyetlen jelenetben szerepeljene egyedül, mindenkitől távol - szögeztem le a tényállást. Ez persze még nem bizonyít semmit. Mr. Howard, hol v ön délután öt óra tájban, egészen pontosan a forgatás ide alatt? Hol lettem volna? - húzta fel a szemöldökét. - A ramban pihentem. Van rá tanúja? Már hogy lenne? Persze, ha tudtam volna, hogy szü ségem lesz rá, szólok valakinek. Ön rendszeresen tan keres, mielőtt lepihenne? Eleresztettem a kérdést a fülem mellett. Miért nem vett részt a forgatáson? Miért kellett volna? Rám ott nem volt szükség.

Nem volt kíváncsi... Judyra? Azután, amit velem tett, egyáltalán nem. Meddig pihent a sátrában? Amíg Mr. Waterman értem nem jött. Hogy murit csapunk a forgatás megkezdésének örömére. Mennyi ideig pihent? Mit tudom én? Két órát biztosan! Ezalatt természetesen lett volna ideje... Kikérem magamnak! - ordította Waterman, és öröm volt nézni, hogy kuszálja össze a felindulás szépen fésült ősz haját. - Be fogom perelni! Lecsukatom, Lawrence! Én... Mr. Howard. Megkérhetném, hogy ürítse ki a zsebeit? Villámcsapásként érte őket a felszólítás. Szép kis élőképet alkottak sóbálvánnyá merevedve. Hogy? Mit? - hápogott Curtis. - Hogy jön maga ah-hoz? Maga... maga... Ez őrült! Ő az őrült, nem... más! - dadogta Waterman, és remegett a keze, ahogy rám mutatott. Közveszélyes őrült. Es lehet, hogy ő a gyilkos is! Ő meg a társa! El kell kapni őket! Baransky is összeráncolta a szemöldökét, és barátságtalanul nézett rám. _nin Nem lesz ez egy kicsit túl sQk, Mr. Lawrence? Elvég-recs joga... Ha forgatni akarnak, azt csinálják, amit mondtam! - förmedtem rájuk, mellőzve az udvariasságot. Hogy még egyszer és egyenesen kimondjam: kíváncsi vagyok Mr. Howard zsebére. Világos? - Nem! - mondta Waterman, és.. .felemelte az öklét. - Saját testemmel akadályozom meg Jondon gyengéden megérintette a karját. Waterman ki-tépte magát a láma kezéből, és kinyitotta a száját, hogy düvegesurván ráförmedjen, de nem jött ki hang a torkán. Állt, szemekkel, erőlködve, mint a hápogni igyekvő, névalma pekingi kacsa. Tekintetem találkozott a fekete, copfos lány pillantásá-, aki észrevette, mi történt, és rémülten szája elé kapta a Látni szeretném a zsebeit, Howard - mondtam ellent76 kezét. 77 mondást nem tűrő hangon, közelebb lépve hozzá. - nincs ellene kifogása... Naná, hogy van! - tiltakozott a színész. - Nekem j gom van... Pokolba a joggal! - lépett előre dühös képpel Miro, Két gyilkosság történt az orrom előtt, és kíváncsi vagy rá, ki követte el. Akárhogy is védik ezt a fickót Howardra mutatott -, van elég vaj a fején. Ha tényleg volt, és nem állítjuk meg, ki tudja, ki következik. Lue Peggy vagy Petra? Vagy áttér a férfiakra? Mutassa azt a r hadt zsebét, Howard! Dean Howard körülnézett, segítségre áhítozva, mint a süllyedő hajó utasa, akinek a lába alól lassan eltűnik a hajó, neki ugrania kell, csakhogy nem tud úszni... Oké, Dean - mondta könnyedén Waterman. -Úgy lát-szik, ez a forgatás ára. Tedd, amit kér tőled. Legalább bizonyítod az ártatlanságodat. Dean Howard tétován anorákja zsebébe nyúlt, és kihúzott belőle egy zsebkendőt. Néhány szempillantás erejéig a kezében tartotta, majd leejtette a szőnyegre. Kecses és kissé nőies mozdulattal, mint kosztümös francia filmek a rizsporos parókájú uracsok. A következő, ami a szőnyegre pottyant, egy öngyújt. volt, egy doboz cigaretta, végül egy aprócska pénztárca zárta a sort. Ez minden? - kérdezte Baransky, szemrehányó nézve rám. Howard a másik zsebébe nyúlt, és a szőnyegre ejtett egy doboz gyógyszert.

Kész. A megkönnyebbülés láthatatlan hullámai öntötték el sátrat. Szinte érezni lehetett, hogy enged fel a feszültség. Waterman megtörölgette izzadó homlokát, s minth álomból ébredne, hordozta végig tekintetét a szőnyeg heverő tárgyakon. Az istenit! - tört ki belőle. - A jó istenit! Jondonra néztem. Mintha üzent volna valamit a szeme. 78 - Nincs több zsebe, Mr. Howard? Jézusom! - kiáltott fel Curtis. - Mit akar még, Lawrence?! Mit akar még! Lássa be, hogy... _ Ez örült - rázta meg a fejét Waterman. - Holnap jelentem a fővárosnak, hogy egy őrült garázdálkodik a környéken. Lecsukatom! Tovább is rikácsolt volna, de megcsuklott a hangja, és abbahagyta. Nincs több zsebe? - ismételtem meg a kérdést. Dean Howard szótlanul rázta meg a fejét. Megköszörültem a torkom, pedig utálom a teátrális jeleneteket. A jobb oldali nadrágzsebét is legyen szíves kiüríteni! Szép, férfias arca fájdalmas grimaszba torzult, ahogy tétován megindult a keze a nadrágzsebe felé. Ott nincs... semmi. Semmi... nincs - motyogta, mi-közben belemélyedtek az ujjai_ Még mindig ezeket a szavakat motyogta, amikor vissza-húzta őket. Csakhogy akkor már nem volt üres a keze. Egy tibeti áldozókés, purbu cs#logott benne. 15. Ha a jelenlévők közül valaki eddig még nem tudta volna, mi az a halotti csend, most megtudhatta. Némán, lélegzet-visszafojtva álltunk, mint agyaghadseregek katonái régi kínai sírokban. Szemünk a purbura meredt, amely bágyad-tan és mégis fenyegetően csillogott a villanyfényben. Jondon kinyújtotta a karját. - Adja ide! A színész engedelmesen a láma tenyerébe ejtette az áldozókést. Jaj, Dean, Istenem, Dean, mit csináltál? - suttogta Waterman, belemarkolva immár kócos, ősz hajába. - Mi-én nem szóltál, Dean? 79 A színész csodálkozva rántotta fel a szemöldökét. Miről? Waterman tenyerébe temette az arcát. Jondon a fény felé fordította a purbut. A csillogó, f pengefelületen láthatóan kiütköztek a rozsdára hasonl száraz, vöröses foltok. Hunyorgott, és az orrához emelte, Vér. Bal kezével fehér kendőt húzott elő köpenye alól, és be lecsavarta a purbut. Valamelyik lány, talán Lucy Winterstein, felzokogo Istenem, én vissza akarok menni Amerikába! A színész talán fel sem fogta, mi történt. Csodálkozva nézett végig rajtuk, mintha nem értené, miért e felfordulás. Mr. Howard! Rám nézett, a félelem vagy szégyenkezés legcsekélyebb jele nélkül. - Hogy magyarázza a történteket? Őszinte értetlenség ült ki az arcára. Mit kellene megmagyaráznom? Igazán kíváncsi lettem volna rá, hogy csak játsz vagy valóban komolyan beszél. Például a kést. Hogy került magához? Találtam.

Ne hazudjon, kérem! Howard elvörösödött, és nagyot nyelt. Azt hittem, n kem ugrik, vagy rikácsolva kikéri magának, de nem tet Ehelyett mosolyt erőltetett az arcára. Miért hazudnék? Valóban találtam. Miért tagadta le, hogy magánál van? Én nem tagadtam le... Mr. Howard. Tíz tanúm van rá, hogy megkértem, ürf se ki a zsebeit. Ön azt állította, nem maradt önnél sem Akkor ez a purbu... Micsoda? Tibeti áldozókés. Csakugyan? Gőzöm sem volt róla, hogy így hívják. Nem felelt a kérdésemre, Mr. Howard - mondtam ó \L,lemmel, és ökölbe szorítottam a kezem. - tii inth.t l crdeztem volna valamit. Miért nem vallottam be, hogy a zsebemben maradt? Eg-yszerűen elfelejtettem. Elfelejtette? Nézze, Mr. Lawrence... Hogy is magyarázzam? - Akárhogy, csak gyorsan! _ Az anorákomnak nagy zsebe van. Általában ezekbe rakom a dolgaimat. A nadrágzsebemben soha nem hordok semmit, mert egyszerűen kényelmetlen. A cigaretta össze-törik benne, az öngyújtó kidudorodik belőle... s a többi. Soha nem teszek a nadrágzsebembe semmit. Most mégis tett! Amikor megtaláltam ezt az izét, felemeltem a hóról és megnéztem. Láttam, hogy valami késféle. őszintén szólva, arra gondoltam, hogy a kellékesek hagyták el. Automatikusan zsebre vágtam... illetve csak akartam. Mert ugyebár az egyik zsebemben ott volt az öngyújtó, a cigaretta... Az istenért, Dean - könyörgött reszkető hangon Baransky -, fel ne sorold még egyszer az egész leltárt...! Végül is, mégsem ez volt at oka, hogy a nadrágzsebembe dugtam. Hanem mi? Szemtelenül a képembe vigyorgott. Kíváncsi, mi? - Kíváncsi vagyok. - bólintottam türelmesen. - Átkozottul kíváncsi Azért, nagyokos - mondta nyugodtan -, mert nem fért be a zsebembe. Próbálja ki. A... izé... kés hosszabb, mint a zsebem. Nem akarja kipróbálni? Valamennyi szem felém fordult. Én azonban eltekintettem a próbától. Szemmértékre is látszott, hogy igazat d. Szóval... felemeltem a hóról, és rájöttem, hogy nem Mond. tudom beledugni az anorákom zsebébe. Először arra gondoltam , hogy beviszem a sátorba, úgy értem, hogy a kezemben tartom a sátramig, de letettem róla. Piszok hideg 81 80 volt ugyanis. Ez az izé meg fém, és csak úgy égette a ke, zem. Ekkor rájöttem, hogy van még nekem zsebem, nemis egy, ráadásul jó hosszú. Fogtam, és beletettem a nadrág, zsebembe. Hm. Pedig így volt. Amikor visszamentem a sátram megfeledkeztem róla. Mr. Waterman ugyanis türelme nül várt, mert meg akart beszélni velem valamit. Mintha korábban azt mondta volna, hogy lepihent. Úgy is volt, csak közben kimentem sétálni egy Megkerültem a tábort. Hol találta a kést? A tábor hegyek felé eső szélén. Hol? Természetesen a hóban.

Hogy vette észre? Ahogy az ember elveszített tárgyakat szokott. Lené tem a hóra, és láttam, hogy csillog valami. A többit ni tudja. Nem látta, hogy véres? Azt gondolja, abban a pokoli hidegben és sötétségben sokat nézegettem? Bevágtam a zsebembe, és kész. azonnal megfeledkeztem róla. Ezért nem tettem ki a s ramban, és ezért nem vettem elő, amikor ön volt oly kedves, és finoman felszólított, hogy rámoljam ki a zse imet. Meg van elégedve? 011y! Tessék, főnök! Honnan való ez az izé? Kellék? 011y helyett O'Brian válaszolt. Nem kellék, uram. Biztos benne? Hát... ha még egyszer láthatnám. Jondon a köpenye alá nyúlt, és kihúzta a csomagot. bontotta, és O'Brian felé mutatta a kést. Az ügyelő beletúrt vörös szakállába. Nem kellék. Ilyen izénk... nincs! Waterman lesimította a haját, és rosszindulatú, támadó mosoly öntötte el a képét. _ Mr. Lawrence... eddig ön kérdezett, és nem is ügyet-lenül Most... azt hiszem, itt az ideje, hogy maga válaszoljon a mi kérdéseinkre. Az én kérdésemre! Fogadni mertem volna, akár ezer fontba is, hogy kitalá lom. mit akar kérdezni. Kár, hogy nem volt senki, akivel fogadhattam volna. Gazdagabb lehettem volna tíz lepedővel. Mit mondott, mi ez az izé? Purbu. Tibeti áldozókés. Tekintettel arra, hogy ez rituális tárgy... és gondolom, a kolostorok nem válnak meg szívesen tőle, elképzelhető, hogy valaki csak úgy... szerez egyet magának? Nehezen. Ez esetben kérem, magyarázza meg valamennyiünk-nek, hogy ki veszíthette el... Kinek állt egyáltalán módjában hozzájutni egy ilyen szerszámhoz. Nos? Nem tudok válaszolni a kérdésére. Akkor mondok én valamit. Hallgassanak ide... Vala-kit megölnek egy tibeti áldozókéssel, egy olyan rituális eszközzel, amely kizárólag egyltÉzi személyek birtokában lehet. A kést később megtalálja a stáb egyik tagja. Röviddel ezután felbukkan két fickó, akik lámának, zsarunak és ki tudja, még minek nem akarnak látszani. Nagyon úgy néz ki a dolog, mintha keresnének valamit. Például a bűnjelet, amit elveszítettek. S mivel nem találják, gyanúba akarják keverni a stáb tagjait... Elsősorban a főszereplőt, akinek sajnálatos módon van némi pötty a múltján. Mit szól a történetemhez, Lawrence? Hm. Nincs minden logika nélkül. - Én azt mondan.ám, hogy nagyon is logikus. Deanre mosolygott, majd rám. Egyszeriben békülékenyRemélem, nincs harag, Mr. Lawrence. Mondtam egy lehetőséget én is. Amit mondtam, csak azért mondtam, hogy bebizonyítsam, én is tudok elméleteket gyártani. Eszem ágában sincs egyébként sem önt, sem a társát gya83 82

núsítani. Én óvakodtam attól, hogy elhamarkodott köv keztetéseket vonjak le. Az ügyet a sportszerűség szabál szerint lezárhatjuk. Judy Brucknert Blake nyírta ki, Blaka, kel viszont szívroham végzett. Mi pedig folytatjuk a forga, tást. A két halottat eltemettetjük, természetesen a produk, ció költségén, Amerikában. Van azonban egy fontosabb dolog is ennél, Mr. Lawrence. Csatlakozom Mr. Curtis réséhez. Roppant hálásak lennénk, ha el tudná inté hogy a kolostorban forgathassunk. A faluban, a hágó alján ismét felvonítottak a kutyák Egyetlen szó nélkül kapaszkodtunk fel a domb oldalán, A hajnali szürkületben elmosódtak a kontúrok, még a han gok kontúrjai is. A felettünk magasodó Csomolhari-töm csúcsai kékes ködben úsztak. Jondon ment elöl, összegörnyedve, mintha évszázadok terhe nyomná a vállát, pedig csak egy enyhén vérfoltos áldozókés volt a köpenye alatt. Néhány száz méterre lehettünk a kolostor kapujától amikor Jondon megállt. Orrából párafelhők szálltak a fagyos levegőbe. Lehajolt, és a hóra terítette a palástját. Sóhajtottam, majd így tettem én is. Amikor elfoglalt rajta a helyem, és lótuszülésbe kényszerítettem maga Jondon már csukott szemmel, felfelé fordított tenyérrel el-merült a semmiben. Koncentráltam, igyekeztem kitörölni mindent az eml kezetemből: halott lányt, halott férfit, véres áldozókést, darura akasztott hullát, és azt is, amiért idejöttem. Néhány perc, és megszűnt körülöttem a világ. Körülölelt a határtalan béke, és én ringatózva felold tam benne. 16. hegyek t,ioil megindult a reggeli szél, bebújt ruhánk alá; vacogtató ujjaival végigkarmolta a bőrünk. A Csomolhari csúcsai halványkék tényben égtek; a gleccserek elnyelték a vörös sugarakat, s kékké színezték a nap tüzét. Fia valaki messziről figyelt volna bennünket, nem látott volna semmi rendkívülit rajtunk. Két, a közeli kolostorból érkezett, reggeli sétáját végző lámának látszottunk, piros köpenyben, sárga, szárnyas sapkánkban. Jondon korall-gyöngyökből készült rózsaszín olvasót pergetett az ujjai között, szeme a sziklatömböket kutatta. A metsző hideg borotvapengeként vágta a tüdőmet. Éppen elhatároztam, ha törik, ha szakad, megpihenek, amikor Jondon megtorpant előttem. Felemelte a fejét, s tömpe orrával beleszimatolt a levegőbe. Szimatoltam én is, de nem éreztem mást, csak a Csomolhari hideg leheletét. , Jondon kinyújtotta a karját. - Ott! Vér! Néhány lépéssel a közeli sziklatömbnél termettünk. Igen, ez volt az a szikla, amely előtt ott üldögélt Judy Bruckner. Pár rúgással eltávolítottam a havat a szikla elől. A fagyos vértőcsa vöröse élesen elütött a hó fehérségétől. Jondon a vérre nézett, és bólintott. - Itt voltunk tegnap. És itt volt a vér is. Judy Bruckner lelke lehet, hogy itt bolyong körülöttünk. Negyvennyolc napja van még, hogy megtalálja új testét... Sebesen mozogtak ujjai között az olvasó korallszemei, ahogy imát mondott a lányért. Kérte az alvilág urát, Sindzsét, hogy bocsássa el a lelkét, ha magához ragadta volna,Amígengedje, hogy megfelelő testben születhessék újjá. akNe legyen belőle állat vagy féreg, démon vagy ördög, s Préta se legyen; szűk torkú, nagy hasú, mindig falni kész éhségdémon, akit cérnavékony torka megakadályoz az ben. Jondon hitt benne: ha téli éjszakákon süvítve sír

szél a hágók felett, a dermesztő hidegben vacogó, élelmet ereső préták visítanak éhségükben... eves Jondon Judy Bruckner lelkével foglalkozott, igye85 Az éjszakai hófúvás alaposan átrendezte a terepet. Si lchér takaró borított mindent, csak egy négyujjú madárláb nyomott furcsa, pókhálószerű rajzolatot a fehér porba. 84 keztem jobban körülnézni. Hiába erőltettem azonban a szemem, hiába rugdostam félre a havat, azon az örvendetes tényen kívül, hogy némiképpen felmelegedtem, egyéb sikert nem könyvelhettem el magamnak. Rátaláltam ugye egy halom lábnyomra, de a szél annyira lekerekítette kontúrjaikat, hogy még a legmodernebb műszerekkel sem lehetett volna elkülöníteni őket egymástól. A keselyű, amely megelőzött bennünket, a szemk sziklatömbön ült; fejét félrehajtva bámult ránk. Ha babonás lettem volna, arra gondolhattam volna, hogy Ju Bruckner lelke elég hamar új testet talált magának. Lehajoltam, kerestem egy követ, és a dögmadár felé hajítottam. A keselyű unott arccal figyelte, ahogy elzúg a kő a fej mellett. Újra le akartam hajolni, hogy keressek egy másik köve! de a madár megelőzött. Rikkantott egyet, s lustán feldobta` magát a levegőbe. Néhány laza szárnycsapással átröppent egy távolabbi sziklatömbre. Jondon ruhája öblébe csúsztatta az olvasóját, és kedvet-lenül nézte a fagyott vértócsát. Hol találtad meg Blake holttestét? Kört írt le a karja, és egy eléggé távoli sziklatömbön állapodott meg. Amögött. Amelyiknek lapos a teteje. Testvérek között is lehetett vagy kétszáz méternyire tő- s lünk. Törtem a fejem, és megpróbáltam felfogni, miért kel-lett a lányt elcipelni a gyilkosság színhelyéről. Jondon megértette, min töprengek, mert szaporán bólaf gatni kezdett. Igen. Ertem, mire gondolsz, Blobzang. - Ez volt a t beti nevem, amelyet egy lámától kaptam Lhászában. - Ta' lán célja volt a holttesttel. Milyen célja lehetett vele? Talán Judy Brucknert akarta felhúzni a darura, de meg gondolta magát. Megölte a lányt, és megvárta, amíg a operatőr, Ladislas Miro eloltja a reflektorokat. A sötétsé leple alatt, mielőtt mi a helyszínre értünk volna, megkaPa~intotta, eltünteue. aztán kicserélte Blake holttestével... Majd Blake testét felhúzta a darura. Különben itt vannak a gy ilkos nai! Hogy fedezted fel Blake-et? _ Körbejártam, és minden szikla mögé bekukkantottam. Nemcsak öt találtam meg, hanem a ruháit is. Akarod látni? Bólintottam, és elindultam a szikla felé. A keselyű kíváncsian utánunk fordította a fejét. p jetiöltözék háborítatlanul hevert a szikla tövében. Mellette felborított háromlábú vadász- vagy horgászszék árválkodott. Közvetlenül a szikla tövében fagyott, barna folt éktelenkedett, porhóval takarva. Lehajoltam és megszagoltam. Erős alkoholszagot árasztott. Jondon a sziklának dőlt, és a székre mutatott. Itt üldögélt a szerencsétlep, és whiskyt nyakalt. Várta a megafont, hogy felvételhez szólítsa. Közben lepte meg a gyilkos. Elképzelhető, hogy belehalt a rémületbe. A fickó felbukkant előtte... és... és... - láttam, hogy elkalandozik a tekintete, mintha eszébe jutott volna valami. Hagytam, hadd töprengjen. Néhány pillan* múlva

megrázta magát, és megvonta a vállát. Igen. Lehetséges. Lehet, hogy belehalt a rémületbe. Ha már úgyis beteg volt a szívével. Lehetséges. A gyilkos felvette a jetiruhát, megvárta, amíg szólítják, lement Bruckner sziklájához, megölte a lányt, majd mint aki jól végezte a dolgát, megvárta a sötétet, és eltűnt vele. Lehet, hogy Blake hulláját is magához akarta venni. Lehetséges. - Mi következik mindebből?. - kérdeztem, pedig magam is tudtam rá a válasz[ fil Hogy csask olyasvalaki lehet a gyilkos, aki ismeri a minden csínját-bínját, és aki jól ismerte a forgatókönyvetmforgatás A nyomok tehát mindenképpen Dean Howardhoz vezetnek - mondtam. Hozzá - bólintott Jondon. - csakhogy én mégsem hiszem• Az a helyzet ugyanis 87 86 A keselyű csodálkozva felénk fordította a fejét, s meg. mozgatta a szárnyát, mintha fel akarna röppenni a leve be. Eppen úgy, mint az előbb, amikor követ dobtam fel — Valami azt súgja — folytatta Jondon —, valami, nem tudok megmagyarázni... Halk koppanást hallottam. Láttam, hogy egy gyere nyi szikla kiszakad a madár lába alól, darabokra törik, hóra hull. A keselyű méltatlankodó szárnycsapással emelkedett levegőbe, és rekedt, visszataszító hangon kiáltozni dett. A következő pillanatban Jondonnak ugrottam, elgáncsoltam, és lerántottam a hóra. A szerzetes fejéről leesett élénksárga sapkája, s kigurult a kőtömb mögül. Aztán,' mintha életre kelt volna, felugrott a hóról, és berepült egy másik sziklatömb mögé. Felemeltem a fejem, de előbb lekaptam a fejfedőmet. Úgy virítottunk vörös palástunkban a havon, mint óriási pipacsok. Igazi gyerekjáték lett volna egy távcsöves puskával szitává lőni bennünket. 17. Amíg a hóval borított kemény, fagyos földön hevert Jondon mellett, volt időm gondolkodni. Legtovább Congkapánál időztem, a sárga süveges lámaista szekta megalapítójánál. Azon töprengtem, vajon ha tudta volna néhány száz évvel ezelőtt, hogy piros palástot viselő, sárga sapkás szerzetesei a világ legjobb célpontját nyújtják majd a távoli jövőben, nem talált volna-e ki másféle színösszeállítást. Jondon mellém gurult, és dühösen a hóra ütött. — Szétlőtte a sapkám a piszok. Pedig magától a Pancsert lámától kaptam Pekingben. A keselyű a magasban körözött, kíváncsian szemlélt/ mi történik százlábnyira alatta. 88 Felkönyököltem, és amennyire mertem, kidugtam a fejem aszikla mögül. A tábor hétköznapi életét élte. A narancsszínű sátrak között fekete hangyák futkároztak, egy megafon szünet nél-kül utasításokat harsogott. Több helyütt is üvöltő zene szólt, versenyre kelve a hangszóró monoton lármájával. Úgy lapultunk a hóban, mint a havasi róka, ha a vadász ott van a nyomában. Azzal a különbséggel persze, hogy a havasi rókának fehér a bundája, és van némi esélye a menekülésre... Ismét pattant valami a fejünk felett. Néhány kőszilánk az arcomat súrolta.

Jondon nagyot nyelt, és előhúzta korallfüzérét. Nekem viszont eszem ágában sem volt a halálra készülődni. Kockáztatva, hogy eltalál, félig felemelkedtem, és megpróbáltam megállapítani, l?ol rejtőzködhet a csirkefogó. Hiába meresztgettem azonban a szemem: nem láttam sehol gyanús mozgást. A következő lövés kábé másfél méterre a fejemtől csapódott a hóba. — Jondon! — ordítottam rémült*h. — Be a szikla alá! Annyira a kőhöz lapultunk, hogy csak néhány centi vörös selyem látszhatott ki belőlünk. — Honnan lő? — suttogta a szerzetes, mintha attól tartott volna, hogy meghallja a hangunkat. — Egyszerűen nem tudom megállapítani. Mintha... Ebben a szempillantásban rájött arra, amire magam is csak másodpercekkel előbb döbbentem rá. — A daru! Alig tudtam visszatartani, hogy ki ne dugja a fejét, és meg Re győződjön róla, hogy az orvlövész valóban a daru tetején ül és ragyogóan lát bennünket. Azazhogy csak látott, • amíg be nem préseltük magunkat a szikla alá. A Nem tehettem mást, fel kellett áldoznom a palástomat. sportszerűség is úgy kívánta, hiszen Jondonnak már rá-ment féltett sárga süvege a kalandra. Begyűrtem a palástom a fejem mellé, a szikla alá, és ki-89 bogoztam sárga övemet. Hosszúsága, teljesen kibon meghaladta a két métert. Olyan követ kellett keresnem te, hát, amely két méternél közelebb feküdt hozzám. Ez egyszer szerencsém volt. Jókora, emberfej nagys kő hevert a közelemben; kézzel is elérhettem volna, ha bátorságom hozzá. Összeszorítottam a szám, és hurkot készítettem az övből. Abban bíztam, hogy a keskeny, sárga csík nem tűni fel a lövöldözőnek. Az első dobást naná, hogy elvétettem! Néhány centi a kő mellé esett a hurok. Hagytam, hadd feküdjön egy csit a havon, aztán visszahúztam. Úgy tűnt, az orvlövés nem látja, miben mesterkedem. A második dobás eltalálta ugyan, de a hurok rosszul ta körül. Jondon sóhajtott, és egyre gyorsabban forgatta"! jai között a korallszemeket. Harmadszorra telibe találtam a követ. Most kellett rülnie, hogy képes vagyok-e behúzni a szikla alá. A hurok összezáródott, a kő megfeszült; lassan csúszni kezdett felém. Már csak arra kellett vigyáznom, hogy ki ne ugorjon a hurokból, és le ne guruljon a meredek hegyoldalon. Közel s távolban nem láttam több hasonló kődarabot. Ha els lasztom a lehetőséget, ki tudja, mi történik velünk? Szerencsére nem szalasztottam el. Néhány perc múlva,,. ott hevert mellettem a kő. Csúnya, barna bazalt volt, és éne mégis szépnek láttam. Olyan szépnek, hogy legszíveseb• ben csókot leheltem volna rá. Megsimogattam, és kiszabadítottam a hurokból. Óvatosan, nehogy a merénylő meglássa mocorgásomat, beburkoltam a palástomba. Szép, kövér, vörös labda lett belőle. Kioldottam a hurkot, s övemmel jó szorosan a kő köré kötöttem a palástot. Jondon bólintott, és eltüntette az olyasóját. Most következett tervem legkockázatosabb része. Se1 tettem, hogy a fickó a daru tetején azon töpreng, vajonszándékozunk csinálni. Megkísérli kitalálni a gondolatainkat, és nyilván arra is számít, hogy megpróbáljuk átejlen?.

Márpedig akkor is megpróbáljuk, pajtikám! További öt percbe tellett, amíg Jondon is levetkőzött. Tulajdonképpen az lett volna az igazi, ha még egy csomagot tudunk csinálni, de nem akadt kő a közelünkben. Ráadásul időnk sem volt. Hátha a fickó leszáll a daruról, hogy közelebbről pörköljön ránk! A keselyű rikoltozni kezdett a fejünk felett, mintha figyelmeztetni akart volna valamire. Sokért nem adtam volna, ha értem a nyelvét. Mély lélegzetet vettem, és Jondonra pillantottam. A szerzetes rövid, fehér pulóvert és kék sínadrágot hordott köpenye alatt. Nem voltam elragadtatva ugyan a kék nadrágtól, de többet már nem vethetett le magáról. A keselyű eksztatikus rikkantásokkal biztatott, hogy itt a kedvező alkalom. Megragadtam a vörös labdát, és kidobtam a sziklatömb mögül. A madár megállt a levegőben, kiguvadt szemekkel figyelte a lassan lefelé gördülő, vörös gombócot. Még rikácsolni is elfelejtett, annyira meglepte a látvány. Nem így emberünket. Azonnal tüzelt, ahogy a vörös gomb kibukkant a sziklatömb mögül. Láttam, ahogy a goAlyók felverik a havat a szikla körül. Megragadtam Jondon karját, és magam után húztam. ni következő óriási tömb, egy sziklatánc utolsó tagja, tíz-tizenöt méterre feküdt tőlünk. Ha elérjük, megmenekültünk. Onnan már gyerekjáték sziklától szikláig lopakodva eljuta kolostorig. A vörös gömb egyre növekvő sebességgel száguldott le-felé a hegyoldalon. Számításaim szerint a pasas a darun néh y másodperc múlva rájön, hogy átejtettük. Ha ugyan máris rá nem jött... 0riási bakugrásokkal igyekeztünk a biztonságot jelentő s7ilclatömb felé. Hatalmas csizmáink azonban visszafog-

90

91

ták lendületünket; legalább kétszer olyan lassan mozog, tunk bennük, mint szerettük volna. A vörös golyó lefelé száguldott, a darun kuporgó csuk fogó pedig nem sajnálta tőle a golyót. Úgy pattogtak kö lötte, mint dühös bolhák. A kő csak gurult-gurult; néha ugrott a levegőbe, valóságos lavinát okozva. Kőtö lék, hó, sárga fűcsomók csúsztak szomorú kísérőké nyomában. Már csak néhány méterre volt tőlünk a szikla, amiko orvlövész abbahagyta a tüzelést. Szinte láttam magam előtt, ahogy belenéz a távcsövébe, és eltorzul az arca a dühtől. Felfedezi, hogy amit embernek vélt, csak egy gömbölyű kő beburkolva egy pipacsként égő szerzetesi palástba. Elképzeltem, hogy kapkodva végighordozza a távcs a sziklák között, s felfedez bennünket, amint szökdécs rohanunk a menekülést ígérő sziklatömb felé. Felvill farkasmosolyát, felemeli fegyverét... Óriási ugrással bevetettem magam a sziklatömb m Ereztem, hogy egyik csizmám útközben leválik rólam, mint egy rakéta feleslegessé vált második fokozata, és ben-ne ragad a hóban. Nagyot puffanva terültem el a szikla mögött; alighanem még a fülemen is szedtem a levegőt, ne csak a számon. A harmadik nagy levegőslukk után rájöttem, hogy Jondon nincs mellettem. Ha pedig nincs, akkor...

Kétségbeesett kiáltással dugtam ki a fejem a szikla mögül. Közvetlenül az orrom előtt szürke kőforgácsok röppentek a levegőbe. Lekaptam a fejem, és négykézlábra tam. Még egyszer kilestem, hogy megkeressem Jondont. A szerzetes a hátán feküdt, mint egy óriási bogár, s h talan próbált hasra fordulni. Először azt hittem, eltalál de hamar meggyőződtem róla, aligha erről van szó. Fu közben porhóval fedett jégrétegre lépett, s a jégen elcsúsV va elindult lefelé a vörös palástba csomagolt kőgolyó utí Nem törődve a daru tetején lapuló csirkefogóval, lerúg tam árván maradt csizmámat, s kidobtam magam a szt mögül. Láttam, hogy Jondon felém fordítja az arcát._ Vissza! Vissza! Jondon lassan csúszott lefelé, csillogó jégtükröt hagyva maga mögött. Minden bizonnyal egy apró patakocska, vagy nyári vízfolyás jegére lépett, amelyet a porhó elrejtett elölünk. Szánalmasan kalimpálva megpróbálta lassítani csúszását. Nem tehettem mást, mint hogy megkíséreltem elkapni a kezét. Szerencsére már a második próbálkozásom sikerrel jan. Egy kicsit még vonszolt ugyan lefelé, de szilárdan megvetettem a lábam a jégpatak mellett, s minden erőmet megfeszítve lecövekeltem magam. Kicsit zavart ugyan, hogy itt-ott tenyérnyi hórögök röppennek a magasba, de fontosabb dolgom is akadt, mint a lövöldözőre figyelni. Reméltem, hogy valamelyik bodhiszattva, aki odafent, a Tan kerekének küllői között üldögélve lenéz a földre, észreveszi kilátástalan küzdelmünket, és áldón terjeszti fölénk a kezét. És ha lehet, elkapkodja a golyókat a levegőben. Jondon abban a pillanatban állt meg, és ugrott ki a jég-patakból, amikor baljóslatú csattanással újabb golyó érkezett a daru felől. Összetörte lál mellett a jeget, és tele-szórta az arcunkat szilánkkal. Fenedéklnéztem a szikla felé, s elképedve láttam, hogy mennyire lecsúsztunk a hegyoldalon. Becslésem szerint legalább százötven méterre volt felettünk a biztos me-. Egymást támogatva elindultunk felfelé. Nem néztünk a darura, nem néztünk sehova. Átadtuk magunkat a felsőbb lohatalmaknak; tegyenek belátásuk szerint. Még a lépéseinm szaporáztuk. Talán a napóleoni idők francia gránátosai lépdelhettek ilyen, már-már nem is emberi nyugammal, az ellenséges ágyúk kartácstüzében. Az orvlövész pedig csak tüzelt megállás nélkül. Hallottuk a golyók fütyülését, a becsapódások tompa puffanását, az éles csendülést, ahogy sziklát, vagy jeget ért a golyó. hLábáam elzsibbadt, talán egé.szen el is fagyott, arcomon és tamon ömlött az izzadság 93 92 Így mentünk felfelé, ebben az egészen furcsa, szinte ön• kívületi állapotban, amíg csak el nem értük a sziklát. A fickó a darun beszüntette a lövöldözést. 18. Osszegyűjtöttem a csizmáinkat, megkerestem Jondon félt, ve őrzött, Pancsen lámától kapott sapkáját, és a hónom alá vettem. Mire visszaértem a sziklához, Jondon már a ká. tömb szélénél állt csípőre tett kézzel, és a darut figyelte, Látod? Nincs rajta senki.

Már nincs. A daru karja éppen ebben a pillanatban érte el a földet. Biztos voltam benne, hogy kiszáll a kosarából valaki, a jól végzett munka tudatában, puskájával a ruhája alatt sétál valamelyik sátorba. Összeakadt a tekintetem Jondonéval. Tudtam, hogy őt ugyanaz foglalkoztatja, mint engem. A daru kosarában trónoló mesterlövész, mint a vá céllövöldében a részeg legények a pingponglabdát, v Sággal körüllövöldözött bennünket. Pedig ennyi erővel akár a másvilágra is átküldhe volna... Ha akar. 19. Rövid habozás után úgy döntöttünk, hogy visszatérü táborba, ahelyett, hogy a kolostor felé vennénk az u Megkerestük és felöltöttük a palástunkat. Mire a tábor lén tanyázó jakhajcsárokhoz értünk, két nyugodt, las méltósággal lépkedő szerzetessé változtunk vissza, ak kolostorból igyekeznek a forgatás színhelyére. A tibetiek meghajoltak, és kezüket összetéve köszö tek bennünket. leQkerültük a sátrakat. A keskeny utcácskák kihal-;~ \ oltak, bár szinte mindegyik sátorban bömbölt valami. \.' hangszóró, amelyet bárhogyan is tekergettem a nyakam nem sikerült felfedeznem, megállás nélkül hajtogatta hogy a díszletmunkásokat és a kábeleseket kérik a 23-as diszpozícióhoz. A hatalmas, a sátrakhoz hasonlóan narancssárgára festett daru békésen ragyogott a napfényben. Kosara már ismét fent volt a levegőben, s amikor az aljához értünk, egy öklömnyi fej nézett le ránk. Hé! Ide jönnek? Szemem fölé ernyőztem a tenyerem, de alig láttam a vakító fényben. Nem ereszkedne le egy pillanatra? Kiáltott valamit, de elnyelte a hangját a fagy. Aztán a hidraulika dolgozni kezdett; lassan , centiméterről centiméterre csusszant lefelé a kar, s nem egészen egy perc múlva megállt a földtől alig néhány centiméternyire. Amikor a fickó kiszállt a kosárból, meglepetten hőköltünk hátra. Aligha lehetett magasabb szötven centinél, éppen csak elérte a feje a daru kosarának a peremét. Hosszú csövű, távcsöves puskát tartott a kezében, hanyagul Jondon mellére célozva vele. Olyan csend volt, hogy érezni lehetett a fagy suhogását a levegőben. mogorván nézett ránk, mint egy sokat próbált bérgyilkos. -.Mi a fenét kerestek itt? A 23-as diszpó... Villámgyors mozdulattal kikaptam a fegyvert a kezéből. Beleszagoltam csak úgy bűzlött. A magáé? Jogos felháborodás öntötte el az arcát. Hé! Mi a fenét akartok itt? Most jutott csak idő rá, hogy alaposabban szemügyre veZem• Azonkívül, hogy kicsi volt, szegecsekkel kivert cowycsizmát és -zekét hordott, nem volt rajta semmi feltűnő. 95 94 Hacsak azt nem vesszük figyelembe, hogy nem Texas ban voltunk, hanem a Himalája tövében, Fogtam a puskát, és Jondon kezébe nyomtam. Meg tam a fickó bőrzakója és felemeltem vele a le• vegőbe.

A kis fickó

a csövébe;

Bhutánban, hajtókáját,

- Magáé a puska? Ugy rúgott gyomron, hogy csak úgy csattant. Mielőtt feleszmélhettem volna, állon vágott, majd ismét gyomron rúgott. Bár kicsi öklei voltak, csoda keményeket tudott üt. ni velük. A legközelebbi rúgásnál, melyet a gyomromnak irán tott, elkaptam a lábfejét, és felrántottam a levegőbe. A ka és a verekedés íratlan szabályai szerint nagyot puff el kellett volna vágódnia a földön. Az én emberem azonban fittyet hányt a fizika és a kocs• mai verekedések általános törvényeinek, mert ahelye hogy elfeküdt volna, szépen kivitelezett szaltóval megf dult a levegőben, és a talpára esett, mint a macska. Egyébként is volt valami macskaszerű a megjelenésé-ben. Kivéve a rugós kést, amit a kezében szorongatott. Eletemben nem láttam még ugyanis olyan macskát, amely egy rugós késsel próbált volna elégtételt venni relmeiért. Jondon csattantott egyet a závárral, aztán ráfogta a kát. Ide a kést! Jojózott a fickó szeme, mint a csapdába esett nyúlé. Végül is becsattantotta a pengét, és felém dob bökőt. A következő pillanatban ismét el akarta játszani kedv trükkjét. Hangos hopp! hopp! kiáltásokkal felszállt a le gőbe, és forgott, mint egy motolla. Amikor visszatért földre, fel akart pattanni, de megcsúszott a jeges talajorti hanyatt esett. Csúnya grimaszt vágott, amikor feltápás° dott. A jó anyját, csúszik a porond! Leváltatom a porond' mestert, mert ma nem söpörték fel rendesen. 96 Jondon leeresztette a puskát, én meg odaléptem hozzá, és felsegítettem. Elhúzódott tőlem, de láttam, hogy kíváncsisága lassan legyőzi a félelmét. _ Maguk.. , kicsodák? - Szerzetesek vagyunk a kolostorból. _ Maga is? Én is. Ahol forgatni fogunk? Lehetséges. Elárulná, hogy mit keresett a darun? Nem adná vissza a késemet? Emlék egy régi baráttól. Visszadobtam neki. Elkapta, és a zsebébe süllyesztette. Hogy mit kerestem odafent? Hm - fájdalmas grimaszba torzult apró gumiarca. - Nem fogja elhinni, de az ifjúságomat. Valamikor légtornáz voltam. A Kicsi Morris. Nem hallott még rólam? Sajnálkozva ráztam meg a fejem. Nem tesz semmit. Pedig híres voltam. Minden valamirevaló cirkuszfilmben én voltam a légtornászok királya. Aztán hány filmben voltam kasz*adőr, te jóságos ég?! Az Arnyak Toledo felettet se látta? En voltam az a kis hapsi, aki kiugrott a zuhanó repülőgépből... Zsupsz, pontosan bele egy tóba! Na? En láttam - mondta Jondon, és örömteli mosollyal kezet nyújtott a kicsinek. - Örülök, hogy megismerhetem, Mr. Morris. Uristen! Nehogy Mr.-nek szólítson, gutaütést kapok tőle. Hívjon csak nyugodtan Kicsinek. Oké? lamit? Oké, Kicsi - biccentett a szerzetes . . - Kérdezhetek va Hát persze. Miért ne? Mikor mászott fel a kosárba?

Mit mondjak? Cirka öt perce Hol volt a kosár, amikor idejött a daruhoz? Hol is? Hát a földön! Persze hogy ott! Mint most! ' Erre maga? 97 Bcültem és felmentem. Ismerem a masinát. A k ból is lehet irányítani. Felmentem, és körülnéztem. Mit látott odafentről? Látott például bennünket? Kicsi Morris megvonta a vállát. Oszintén szólva, a hegyeket figyeltem. És megpró tam elképzelni, hogy a fenébe fogom felvinni egy le függőhídra Lucy Wintersteint. Micsoda? Vékony Morisszal kell felvinnem. Ki az a Vékony Morris? A bátyám. Akárcsak Kövér Morris. Maguk hárman vannak? Úgy bizony. A három Morris. Kaszkadőrök? Úgy valahogy. Tehát nem látott semmit... és a távcsövön át? - Nem tudtam használni. Kidugtam ugyan ezt az ágyút a peremen keresztül, de nem tudtam belenézni. Túl kicsi vagyok hozzá. Éppen le akartam szedni a puskáról, amikor maguk kiabáltak. Azt hittem, kell a daru. Nem tudja, kié a puska? Hát... megesküdni nem mernék rá, de alighanem Mr. Howardé. Dean Howardé. Neki van ilyenje, vagy valami hasonló. A múltkor a tábor szélén lövöldözött, amíg csak Mr. Waterman le nem szidta, és abba nem hagyatta vele. Mire lövöldözött Mr. Howard? Üres üvegekre és konzervdobozokra, ha jól emlé szem. Feléje nyújtottam a fegyvert. Szagoljon csak bele! Beleszagolt a csőbe, és elfintorította az orrát. Büdös. Mi a fene... Az a helyzet, Mr... azaz Kicsi Morris, hogy mt maga felmászott volna a darura, valaki odafent ezzel a kával megpróbált kinyírni két embert. Ezzel az izével? - hápogta Kicsi, és a szívéhez ka - Kiket, te jó Isten? Engem és a társamat. A darunak dőlt, és sápadtan suttogta: Ez még viccnek is rossz! Igaza volt. Ami eddig történt velünk, nagyon, de nagyon rossz vicc volt! 20. Hátamra vettem a fegyvert, és elindultunk a sátrak felé. Azzal a nem is titkolt szándékkal, hogy beszélek Dean Howarddal. Kicsi Morris ott botladozott mellettünk, és ezerféle grimasz ugrándozott mulatságos gumiképén. Tényleg azt hiszi, hogy Dean lőtt magukra? Maga mondta, hogy az övé a fegyver. Na igen, de akkor miért hagyta a kosárban? Ez valóban fogas kérdés volt, és már korábban is feltettem magamnak. Miért hagyta Dean Howard a daru kosarában a fegyverét? Magyarázat persze bőven akadt rá. Például azért, mert odafentről észrevette, hogy nen*tudna bejutni a sátrába feltűnés nélkül a fegyverrel együtt. Talán abban bízott, hogy egy későbbi időpontban becsempészheti. Arra persze nem számíthatott, hogy a hajdani légtornász elmúlt ifjúsága helyett a puskát találja meg. Jól ismeri Dean Howardot? - tettem fel a rutinkérdést.

Nemigen. Miért? Gondoltam, együtt dolgoztak hébe-hóba. Most először. Csak hallottam róla. Tudja, néhány évvel ezelőtt tanulmányúton voltam az Államok egyik fegyintézetében... Vékony Morisszal és Kövér Morisszal. EgYütt, a nagy trió. Csak nem lopták le a trapézt a kupoláról? Hát, ha nem csuknak le bennünket, lehet hogy arra is sor került volna. Komolyan kérdem, miért ültek? Szépen kivitelezett verekedésért. Cipóra vertük az 99 98 Mindenféle hírek jártak róla. De ez nem hiszem, hogy ér-dekli magát. Például milyenek? Hát . hogy szabad bejárásuk van hozzá a lányoknak, mivelhogy lefizette az igazgatót. Ilyesmik. Egyszer még az Szerencsére hamar k igazgatónk képét. Hallott valaha a Kék Csillag cirlNszról? Sajnálom, de nem. Ott dolgoztunk. Van már vagy hat éve. Egy szép pon nem kaptunk fizetést, mert a dirink részvényekbe tette a bevételt. Azok pedig nem hoztak egy huncut cet16 sem. Sajnos, Kövér Morris túl nagyokat ütött. Hát ott a sit ten hallottam Dean Howardról. Ő is abban a börtönben üli ahol mi. Paff voltam a meglepetéstől, akárcsak Jondon. Mivel a e. hány lépésnyire voltunk már csak az első sátortól, megáll• tam, és megállítottam Kicsi Morrist. Orra alá dugtam az Interpol igazolólapját. Ez mi? Mondtam neki, hogy micsoda. Vigyorgott, és megfór, gatta a szemét: Azt hiszi, nem tudtam? Pokolian jó a szimatom, ber. Én maga mellett állok, öreg fiú. A körülményekre ló tekintettel különösképpen. Ez mit jelent konkrétan? Ismét közelebb hajolt hozzám, miközben össze-vi ábrákat rajzolt csizmájával a hóba. Azt mondják, hogy az éjszaka történt valami. Hogy a! kelléksátorba nem lehet bemenni, mert... állítólag Dean Howard kinyírta Judy Brucknert. Kitől hallotta? Én speciel Vékony Morristól. Ő meg... a neve nem fontos, de egy csajnál volt az éjszaka. A csaj mondta nekix, Maguk is itt voltak az éjjel? Elgondolkodva bólintottam. Tényleg igaz a hír? Azt állítja, hogy együtt ült Dean Howarddal? Nem csak állítom, hanem úgy is volt. Gyakran látta? Nem én. Kivételezett fiú volt, hiszen teli volt pénzzel Állítólag olyan cellában lakott, mint egy első osztálYll szálloda. Sétálni is egyedül sétált egy elkerített udvari)is elterjedt rola, hogy meghalt. zerencsére amar ijöt türk oanan. A búóság úgy ítélte meg, hogy a Kék Csillag igazgatója befizetett a pofonjainkra. Azóta persze nem találkoztak Howarddal? Bocsánat, de mi akkor sem találkoztunk. Látták valamelyik filmjét? Mi csak csináljuk a filmeket, Mr... - Lawrence. - ...de nem nézzük őket. Mr. Kicsi, ért maga a filmezéshez? - kérdezte Jondon. A kaszkadőr csodálkozva pillantott a szerzetesre. Hogy értek-e? Meghiszem azt! Ez már az ötvenedik film, aminek igyekszem emelni a színvonalát. El tudja képzelni, hogy Waterman úgy szerződtette Dean Howardot, hogy előtte nem is ismerte? Es ha

nem vált volna be? Ha kiderül, hogy alkalmatlan a szerep eljátszására? Mi van akkor? Kizárt dolog, hogy ne felelt volna meg. Ez egy olyan primitív baromság, hogy ha sikerülne egy gorillát lecsalogatni a fáról, és ígérni neki tíz kiló banánt és öt kiló kínai kelkáposztát, az is eljátszhatná a főszerepet. Sok emeletes marhaságban játszottam már, de ekkorában még nem! Egymásra néztünk Jondonnal. Hogy lehet, hogy Thor Thorssen ilyesmibe fekteti. a pénzét, ha csak nem... Hacsak nem ürügynek használja a forgatást ahhoz, hogy visszalopja a műkincseket De hát mit kezdene velük, uramisten, még ha sikerülne is a terve? Akárhogy is töröm a fejem, egyre zavarosabbnak tűnt az egész. 100 101 21. Kicsi Morris grimaszt vágott, és ajkára tette az ujját. Pszt! Jön valaki! Tényleg jött. Méghozzá Ladislas Miro. Vékony, hegyes orra piros volt, mintha festékbe mártották volna. Óriási go, lyára emlékeztetett, amelyet itt felejtettek társai a tél hi gében. Amikor megpillantott bennünket, meghökkent. Ali nem a puska rázta meg leginkább. - Jó... izé... reggelt - hebegte, a fegyverre pislogva, Éppen arra... izé, gondoltam... hogyan beszélhetnék gukkal. Bejönnének egy pillanatra a sátramba? Bár tulajdonképpen Dean Howarddal szerettem volná néhány szót váltani, láttam rajta, nagyon el akar mondani valamit. Ladislas Miro sátra inkább laboratóriumra emlékezte-tett, mint lakósátorra. A falak mentén összecsukható tábori asztalkákon üvegek, nagyítógépek, egy-két optika s számomra ismeretlen fényképészeti eszközök sorakoztak. Egészen hátul, egy szürke teveszőr takaróval félig lefed apró vágóasztal árválkodott. Miro ledobta az anorákját. Kérnek egy kávét? Nem tudtunk nemet mondani. Főleg, mivel nem is akartunk. Most döbbentem csak rá, hogy jó huszonnégy órája nem ettem, és bár magam is szívesen koplaltam néha szerzetesekkel együtt, az elmúlt éjszaka eseményei mintha meggyorsították volna gyomorsav-termelésemet. Amikor befejeztük a kávézást, Miro villámgyorsan karította a csészéket. Mutatok maguknak valamit. Egy... döntő bizonyí kot. Nem fordítaná el a puska csövét rólam? Bocsánatot kértem, és elfordítottam. Miről van szó? Ideges malmozásba kezdett hosszú, csontvázszerűen kony ujjaival. A mai éjszaka után... hm, amit együtt volt szerencsénk eltölteni... arra a meggyőződésre jutottam, hogy... különben nézzék meg maguk! Minden kommentár nélkül. Eltűnt az egyik árnyékos szegletben, majd egy asztalt cipelt elénk. Pillanatok alatt videomagnó termett rajta aprócska képemyővel együtt. Összekapcsolt néhány kábelt, és elégedetten megsimogatta vörös gólyaorrát. Nem vagyok ellensége DeanHowardnak... hiszen eddig nem is ismertem. Eletemben nem találkoztam vele. Fiatal ember volt, amikor lesittelték. Nincs semmi okom, hogy nehezteljek rá. Nekem az a dolgom, hogy a főopera-tőr mellett dolgozzam. Tökmindegy, hogy ki a főszereplő. Persze, ha a filmből világsiker lesz, nekem is több pénz jut, de... ez nem az a film. Akkor miért forgatják egyáltalán? Ezt ne tőlem kérdezze. Ez a producer és a rendező dolga. Úgy látszik, fantáziát látnak benne. Ami

engem illet, csak azt szerettem volna közölni önökkel, hogy nincs sem-mi okom haragudni Howardra. Természetesen vannak bizonyos előítéleteim a gyilkosdckal szemben, de... ha szükséges, túlteszem magam rajtuk. Itt azonban egészen másról vanszó. Éspedig? W- Egy őrült garázdálkodik köztünk. Van két halottunk, es még több is lesz, ha nem állítjuk meg. Konkrétan? - Figyeljenek ide. Amikor maguk tegnap elmentek... aterman idejött, és elvette tőlem a felvett anyagot. Várakozva nézett ránk, mintha tisztában kellett volna lennünk kijelentése fontosságával. Sajnos, nem voltun. k tisztában vele. Ahnemogy észrevette, hogy nem robbant a bomba, türelmes magyarázatba fogott Persze maguk bizonyára nem tudják, mi ennek a jelentősége, Afelvett anyagot ugyanis én őrzöm, amíg csak be kerül a laboratóriumba. Én vagyok a felelős érte. 103 102 Akkor is, ha Mr. Curtis veszi fel. Mr. Watermannek semnli köze a dologhoz. Csak akkor lesz ismét köze hozzá, haelg hívtuk, és vágóasztalra kerül. Valami megmozdult az agyam mélyén. Azt mondja, hogy Mr. Waterman elkobozta magátóli nyers felvételt? Pontosan. Nem mondta, miért? Nem. Maga mit tett? Csodálkoztam. Aztán odaadtam neki. Milyen indi kal tarthattam volna vissza? Azonkívül... van még valami a birtokomban, ami - őszintén szólva - nem kifejezett szabályos. Micsoda? Egy videofelvétel. Megnézik? Meg, de... A felvevőgéphez csatlakoztattam egy videokamerát Gyűjtöm ugyanis a felvételeket. Van egy csomó elrontott, kivágott jelenetem. Csuda murisak. El tudják képzelni? Eszerint ön most bemutatja nekünk azt a jelenetet, amelyet... A videomagnó kattant, s a képernyőn megjelent a Csomolhari. Csúcsai között ködpamacsok gomolyogtak. Az alacsonyan szálló felhők hasa vörösben izzott, ahogy a o lenyugvó nap megfestette. Aztán egyszerre csak feltűnt az a bizonyos, lapos tetejű L sziklatömb. Ereztem, hogy hideg veríték üt ki rajtam, amint felbukkant a képen Judy Bruckner. Amikor az ope• ratőr lenyomta a felvevő gombját, a lány háttal állt a sziklának, és a száját rúzsozta. Hirtelen meghallhatott egy figyelmeztető hangot, mert mintha a kamera felé biccentett volna. Eltette a rúzst a kájába, a gépbe mosolygott, majd grimaszt vágott, és ősi' szekoccantotta a fogait. Mutatta, hogy siessenek a felyé tellel, mert nagyon fázik. A képernyő elsötétedett, ma.)' amikor ismét kivilágosodott, a jeti tűnt fel rajta, ahogykandikált a lapos kő feletti szikla mögül. Vicsorgott, és fenyegetően karmolta a követ. A lány eközben, szemeit lehunyva, békésen napfürdőzött A jeti kibújt a szikla mögül, és kezében a láthatatlan késsel, ugrabugrálva elindult áldozata felé. _ Látják? - kérdezte izgatottan Miro a képre bökve. - Látják?

Oszintén szólva azt hittem, hogy a gyilkos fegyver villanására akarja felhívni a figyelmemet. Ezt annál is inkább meglepőnek tartottam volna, mivel a felvételen semmi ilyen nem látszott. A kamera egészen más szögből vette fel a jelenetet, mint ahogy mi láttuk. Miro a videóhoz ugrott, és visszaforgatta a szalagot. A jeti ismét kidugta a fejét a szikla mögül, és elindult lefelé. Furcsán, ugrándozva haladt, ahogy egy mozirajongó a jeti mozgását képzeli. Mikor a havasi ember a lányhoz ért, Miro újra meg-nyomta az „Állj!" gombot. Látták? Jondonra néztem, aki megrázta a fejét. Miro ismét visszatekerte a szalagot. Amikor a jeti a lány felé haladt, megállította. A havasi ember lába a levegőbe dermedt, arcára ráfagyott a vérszomjas mosoly. Látják? Mit kellene látnunk? Őszintén szólva kicsit türelmetlen voltam. Ezernyi dolgom lett volna, többek között az, hogy megpróbáljam megakadályozni az esetleges újabb gyilkosságot. Ehelyett egy kMitalózfelvételt. nézek, amelyből láthatóan nem derül ki semmi. Mit kellene látnunk, Mr. Miro? Megfigyelték a jeti mozgását? - Igen, de - Semmi különöset nem láttak rajta? kellett..volna látnunk? Őszintén szólva, fogalmam Mert sincs róla, hogyan mozog egy jeti, már csak azért sem, a valóságban nem is létezik L 104 105 Csakhogy itt más a helyzet... - Elindította a magnó és a képernyőhöz nyomta az ujját. - Figyelje... ugtik biccen egyet... ugrik... biccen egyet. Látja? Valóban volt valami a havasi ember járásában, csípőficamos gyerek mozgására emlékeztetett. - Ez nem Blake mozgása - mondta Miro határozottait. -Így csak fiatal ember mozoghat. Blake egy öreg víziló.,, ehhez képest csak cammogni tudott volna. Nem Blake v a jeti jelmeze alatt. Ezt már eddig is sejtettük, Mr. Miro - mondta Jon. don. Persze, csakhogy ez a mozgás mást is jelez. Hirtelen bombaként robbant az agyamban valami. Úris. ten! Kinek van ilyen sajátosan kaszáló mozgása a stáb ál• talam is ismert tagjai közül? Miro hátradőlt, és kikapcsolta a felvételt. A többi nem érdekes. Semmi nem derül ki belől Vagy akarják látni a szerencsétlen lány haláltusáját., Életemben nem filmeztem még ilyen ocsmányságot. Hosszú gólyaorra szomorúan meredt a magnóra. Kinek van ilyen... furcsa mozgása, Mr. Miro? Tudja azt maga! De mégis hallani szeretném! Dean Howardnak. Elhallgatott, és lehorgasztotta a fejét. Hát... csak ennyit akartam mutatni. A többi már n az én dolgom. De a felvétel alapján esküdni mernék hogy Dean Howard volt a jeti jelmezében, és ő ölte m Judy Brucknert. Fogtam a fegyvert, és a hónom alá csaptam. Megtudhatnám, hogy mi a szándéka, Mr. Lawren Letartóztatja Deant? Úgy tettem, mintha nem hallottam volna. Halkan csapódott be mögöttünk a sátor ajtaja.22. Az ügyeletes láma ugyancsak nagyot nézett, amikor kopogtatásunkra kinyitotta a kaput. Ha a meglepetés nem vette volna el az erejét, bizonyára bevágta volna az orrom előtt a hatalmas kapuszárnyat. Kiguvadt szemmel

bámulta a hátamra vetett távcsöves puskát; keze ráfagyott a mind-eddig szorgalmasan pergetett imamalomra. Áthaladtunk a belső udvaron; megkerültük a démonfalakat. A késő reggeli órán nem mutatkozott senki a közelünkben. A szerzetesek reggeli istentiszteleten voltak, a ki-segítő személyzet pedig vagy a konyhán, vagy a könyvtárban serénykedett. Őszentsége lakosztálya előtt csak Rincsen, őszentsége titkára üldögélt egy alacsony sámliszerű faszéken, olvasóját morzsolgatva. Jöttünkre felállt, és udvariasan meghajolt. Legyetek üdvözölve! Sákjamuni buddha vezessen rá benneteket a megvilágosodás útjára! Őszentsége türelmet-len. Hajnal óta vár benneteket. Ránézett a puskára, és megnyílik a képe. Ez meg micsoda? Hadizsákmány. - Jobb ha kint hagyod. Őszentsége utálja a fegyvereket. Őszentségemellé et, Padura Gyamco, azaz a Lótuszok Tengere, lakosztályának szőnyegén ült, és reggelizett. A drága lágy, keleti zene áradt. Rincsen intett, hogy foglaljunk helyet. Őszentsége szóthelyezett táskarádióból lezüstkészlanul evett tovább, a neheztelés jeleként. Rizses húst tejes teával. Tízpercnyi hangsúlyozott némaság után végre kegyeskedett ránk vetni fényességes pillantását. Hol a pokolban kódorogtatok? Rincsen láma felhúzta a szemöldökét, és villámsebesen nekilátott lekapkodni a szőnyegről a maradékokat. Őszentsége azonban egyetlen mozdulattal megállította. Adj nekik teát! 106 107 Még mindig nem illett kinyitni a szánkat. Bár az elpan g zott kérdés ott lógott a levegőben, némák maradtunk, Rincsen két fémtálkát állított elénk: nehéz, vésett ezüst, ből készülteket. Az enyém oldalára azt a jelenetet modta a vésnök, amikor Sziddhárta herceg, a későbbi Buddha, halottat kísérő gyászoló gyülekezettel találko össze. Az ezüst művésze mesteri módon kiemelte a fiatal per• ceg szépségét, nemes vonásait, vidám mosolyát. Azt sem szégyellte bemutatni, hogy Sziddhárta herceg nem vetette meg a világi örömöket, hiszen mellette, az elefánt hátán lebegő sátracskában, alig öltözött hölgy nyújtotta a nyakát & a karját a sátorból kihajoló herceg felé. Sziddhárta herceget azonban ekkor már elöntötte a fel-ismerés fénye: a világ csak siralomvölgy, amely gyászmenettel, koporsóval, temetéssel vagy égetéssel végződik. Kíváncsian megforgattam az edényt, hátha további rész letekre bukkanok, de a mese itt véget ért. Bizonyára egy másik tálkán folytatódott tovább. Az ezüstkancsó váratlanul hangos fütyülésbe kezdett őszentsége mérges képpel nézett Rincsenre, aki gyor lekapta a villanyfőzőről. A tea olyan volt, amilyet mindig is szívesen ittam a mák földjén. Természetesen zöld teából készült, jakva keverve. Ami különösen pikáns ízt adott az ezüstcsésze tartal nak, az az enyhén avas jakvaj volt, amelyet hatalm négyszögletes tömbben tolt elénk Rincsen. Feleme egy kést, levágtam belőle egy szelettel, és beleejtette teába. A vaj bugyborékolva olvadni kezdett. Rincsen befejezte a felszolgálást várt egy kicsit, tnaJ , amikor Padma Gyamco

jelezte, hogy elmehet, meghal és kivonult a szobából. Egyedül maradtunk az élő istennel. 108heves teológiai vitákra adhatott volna okot, és talán még maga őszentsége sem tudott volna rá válaszolni. Padma Gyamco viták helyett bölcsen belenyugodott a változtathatatlanba, és mind a két nagy elődöt megelőző újjászületései közé sorolta. Őszentsége azonban, annak ellenére, hogy egy bölcs és egy isten lakozott benne, néha meglehetősen világias gondolkodású volt. Ennek azonnal ékes bizonyítékát is adta, amikor Rincsen kivonult a szobából, és becsukta maga mögött az aj-tót. Dühösen kiitta a teáját, és ismét ránk mordult: - Hol a pokolban kódorogtatok? Tudtam, hogy a magyarázat Jondont illeti. Én csak akkor beszélhetek, ha őszentsége hozzám fordul. Jondon halk szavakkal elbeszélte, mi minden történt velünk, attól a pillanattól kezdve, hogy figyelni kezdtük a forgatást. Padma Gyamco, bár nem tudom, illett-e egy élő istenhez, eltátotta a száját a figyelemtől, elővillantva szépszámú aranyfogát, ami alighanem. ismét csak szokatlan jelenség alámaista pantheonban Amikor Jondon befejezte, őszentsége rápillantott a táv-csöves puskára,. és még jobban elkomorult már amúgy is komor tekintete -A M aztán mit csináljunk? A kérdéslh amit úré eangzása közben felém fordította a fejét, gy értelmezhettem, hogy ettől a pillanattól kezdve szt vehetek a beszélgetésben. Jóízűen elnyomtam a nyelvemmel eg jókora darab, enyhén avas vajdarabot, és ráittam a teát. Ugy éreztem magattt mintha újjászülettem volna. 109 tibeti varázslónak es Vadzsrapanr istennek a rernkarnacroja Hogy hogyan Jött össze a kettő, és melyik volt az igazi, Padma 6)1' a Geldan kolostor főnöke, egyúttal élő isten is volt: a hittudósok állítása szerint Marpának, a nagy Mivel őszentsége még mindig rám nézett, és türelmetle• nül dobolt az ujjával, letettem a teáscsészét. A kérdés az, hogy vissza akarjuk-e szerezni a szob. rokat? Lehet, hogy nem voltam túl udvarias, de a beszélgetés tibeti nyelven folyt, ráadásul nyugati dialektusban. Neme. gen érkeztem csak az országba, így gyakorlat híján nem. igen válogathattam a kifejezőbbnél kifejezőbb hasonlatok és szóképek között. Örültem, ha el tudtam mondani, altút akartam. Szerencsére őszentsége nem erőltette a finom, bhutáni modort. Ellenkezőleg. Kifejezési formái leginkább egy bhutáni parasztéra emlékeztettek, ami nem is volt egészen meglepő, hiszen gyermekkorát jakpásztorként élte le igen-csak szegény szülők gyermekeként. Oszentsége izgatottan fészkelődött maga alá húzott lábain, és vörös köpenyét babrálta. Persze, hogy vissza akarjuk szerezni őket. Maguknak az a dolguk, hogy visszaszerezzék, nem? Furcsa módon hol tegezett, hol magázott bennünket. Akkor viszont egyezséget kell kötnünk - mondtam, és újabb adag teát öntöttem magamnak. Oszentsége elkomorodott. Pontosan tudta ugyanis, mit jelent a kompromisszum. Mielőtt tiltakozni kezdhetett volna, Jondon a segítségemre sietett. Be kell engednünk őket a kolostorba... Nem!

Úgy csattant a hangja, mint a korbács. De azért volt ben-ne egy adag ijedség is. Azt állítják, hogy nem csinálnak nagy felfordulást! Bahhh! - Őszintén mondták. Oszentsége felháborodottan emelte fel a kezét. Nekem ne mondják! Amikor Pekingben tanultam a tinai nyelvet, egyszer filmesek jöttek hozzánk. Ha jól em lékszem, négyen voltak. Mégis akkora zűrzavart csináltakmú,t később az egész kulturális forradalom. Ismerem a filmeseket engednünk őket - erősködtem. _ Be kell - Nem! Jondonra néztem. Tanácsosabbnak láttam, ha ő veszi át a szót. A szerzetes bólintott, és összehúzta magán a köpenyét. Előrehajolt, vigyázva, hogy bele ne hasaljon a jakvajba. _ Blobzangnak és nekem az a véleményünk, hogy az ellopott szobrok még itt vannak a dzongban. Még itt vannak. Ószentsége korát és méltóságát meghazudtoló fürgeséggel pattant fel. Olyan közel állt meg tőlünk, hogy hatalmas, kunkori orrú csizmájával akár le is taposhatott volna bennünket. Mi viszont olyan angyali szelídséggel néztünk fel rá, hogy elszégyellve magát, visszaoldalgott a helyére. Nagyot fújva lecsüccsent, és maga alá húzta a csizmáit. Ostobaság! A szobrok itt vannak a dzongban - ütöttem tovább a vasat. - Éppen azért, hogy ne találhassa meg őket senki. Aki ellopta. , csak az alkalomra várhogy eljuttathassa meg-bízóinak - A forgatócsoportra. gondol? Mi másra? Elmerülten piszkálgatta a csizmája szárára varrt gyöngy-szemeket - Tételezzük fel: a forgatócsoportban rejtőzködnek azok az emberek, akiknek az a dolga, hogy kijuttassák az országból a aszobműkincseket. rokat . Szentséged szerint mi az első és legfontosabb tennivalójuk? Őszentsége elgondolkodott, aztán felvonta a vállát. Alighanem felvenni a kapcsolatot azokkal, akik ellopták Eddig csodálatosan ment minden. Így gondolom én is. Akárkik legyenek is a megbízotk, szorgalmasan keresik az alkalmat, hogy a műkincsek közelébe jussanak, azaz, át tudják őket venni a tolvajoktól. 110 111 Ön szerint erre nincs lehetőségük a dzongon klWl~ Ha lenne, már megtették volna. Ezért hiszem hogy a szobrok még itt vannak valahol a közelünkbe Ami pedig a kelléktárat illeti... Értetlenül pislogott rám. Az micsoda? Türelmesen elmagyaráztam neki. Beszéltem a számfa. lan szoborról, kegytárgyról és azok másolatairól, minden. ről, amit a forgatáshoz összehordtak. A kelléksátorban verő két hulláról nem beszéltem. Es ha nemet mondok, akkor mi történik? Tudni rom! Elfutott a méreg, de türtőztettem magam. Keleten a le fontosabb erény a türelem. Attól tartok, hogy örökre elveszítjük a szobrokat. Nem tudom, észrevette-e hangomban a türelmetlen get. Talán csak ujjai vége, ahogy a csizmájára hímzeü gyöngyszemeket simogatta, mutatta, hogy benne is növek szik a feszültség. Feltételezésem szerint a tolvajok - beszéljünk többes számban - készen állnak, hogy átadják a Szob azoknak, akik kiviszik őket az országból. Tudják, hogy átadás csak itt, a dzong területén történhet meg, hiszen hetetlen kijuttatni a kolostorból tizenegy istenszobrot ú hogy senki ne vegye

észre. Arról nem is beszélve, hogy táborba sem könnyű bejuttatni őket. Tenyerébe hajtotta a fejét. Eletemben nem láttam ennyire tanácstalan élő istent. Es ha mégsem megyek bele? A tolvajok nem tudják átadni az árut. A filmforg nak egyszer vége szakad, s az átvevők csalódottan és d guk végezetlenül hazamennek. Szentséged szobrai a to jok nyakán maradnak. Hogy ezután mi történik veluk. Ki tudja? Ha a tolvajok, vagy ha csak egy van belőle, kor a tolvaj... ne adj isten, meghalna, örökre magáv né a rejtekhely titkát. Elég! - emelte fel tiltón a karját. - Ezt nem akar° _ Akkor pedig be kell engedni őket a dzongba. Még ha tendetlenséget csinálnak, akkor is. Csak így tudjuk elő,:salni a műkincseket. Értse meg, Szentséged, más út nincs' 0-szentsége ge megvakarta kopasz fejét, és olyan keserves képet vágott, mintha valaki kilopta volna az avas jakvajat a teájából. Nehézkesen felállt, és karba tette a kezét. Alighanem el-érkezett a döntő pillanat. Mivel Jondon is feltápászkodott, követtem a példáját. Őszentsége a keskeny ablakocskára nézett, amelyen át bágyadt tény szűrődött a terembe. Felsóhajtott, nagyot csapott tenyerével kopasz fejére, és megfordult. Hatalmas léptekkel az ajtónál termett, majd visszafordult. Elmorgott néhány szót, amit akár szitkozódásnak is vehettem. Amikor eltűnt, tanácstalanul Jondonra bámultam. — Mit mondott? - Hogy ha valami történne velünk... és Erlig kán, az alvilág ura, a kilencedik jeges pokolra vinné a lelkünket... kegyelmezzen meg nekünk. Igen kedves - mondtam. - Jó tudni, hogy van valaki, aki képes kiimádkozni bennünket az alvilágból... Arról szó sincs - mondta Jondon, és sóhajtva felemel-te teásedényét. Őszentsége nem azt kérte az alvilág urától, hogy eressze lelkünket a mennybe, Szukavati mennyOrszágába , hanem könyörüljön rajtunk egy kics. . .it, és a kilencedik pokolból helyezzen át a nyolcadikba Ebből aztán megértettem; őszentsége megadta az engedélyt, hogy a dzongba költözzék a forgatócsoport. 24. Késő délutánba hajlott az idő. amikor némi pihenés után elindultunk hogy megvigyük a stábnak a jó hírt: őszentsége hozzájárult, hogy a dzong falai között forgassák le azo113

112 kat a jeleneteket, amelyek egy elképzelt lámakolostorban játszódnak. A nap sugarai vörösre festették a sziklákat, a havat és a felhők hasát. A lapos tetejű szikla, annyi bajnak okozója mintha szomorúan, vérbe burkolózva bűnhődött volna tegnap történtekért. A tábor szélén töpörödött öregember állított meg ben nünket. Négykézlábra állt, és a tisztelettől kidugta a nyel, vét, ahogy az öreg tibetiek üdvözlik még manapság is a szerzeteseiket. Szerzetes testvérem - emelte fel a szemét Jondonra. _ azt beszélik az emberek, hogy az istenek és a démonok megharagudtak ránk. Elveszett Geldanból az arany Sákjamuni, Congkapa és Sindzse szobra. Te bölcs ember vagy, szerzetes testvér, mi ebből az igazság? Jondon összehúzta a szemét, és komoran biccentett.

Őszentsége, Padma Gyamco imádkozik értetek. Akik segítenek, hogy a szent szobrok visszakerüljenek Geldanba, előkelő újjászületésben reménykedhetnek... Mi is? - kérdezte egy hang mögöttünk. Villámgyorsan hátrafordultunk. Három cowboy állt mögöttünk, széles kivert övvel a derekukon, igazi colto sarkantyús csizmában, nagy karimájú sombreróval. Nagydarab kövér fickó volt, aki kérdezett. Méghozzá betiül. Csodálkoznak, mi? - vigyorgott, és westernhősh méltón jót köpött a hóba. Egy évig dolgoztam együtt tibeti bűvésszel egy cirkuszban. Egy kicsit megtanultam a nyelvüket. Különben a nevem... Kövér Morris - mondtam. Maguk azok a fickók, akikre rápörköltek a daruról. mi? A hosszú, kese hajú, még ismeretlen Morris felvihog°ü. Én a Vékony Morris vagyok. Behunytam a szemem, hogy nem álmodom-e. Ami kinyitottam, még mindig ott álltak előttem, talpig cowboy' ban, vigyorogva. 114 Mi az ördögöt csinálnak ebben a maskarában? - kérdezte Jondon elhalóLucyWijükhangon. Meonlentntersteint. A - forgatókönyv szerint Amerikából Indiába tévedt cowboyok vagyunk, akik elrabolt úrnőjük, a farmer lánya után körülloholják a világot. Ebben a szerelésben. Most éppen hegyi rablóktól igyekszünk megmenteni. Mintegy végszóra, megjelentek a hegyi rablók is. Voltak vagy százan, rongyosabbnál rongyosabb ruhákba öltöztetve. Mellettük Ladislas Miro ordítozott papírokkal a kezében; reménytelen igyekezettel próbálta megkülönböztetni őket egymástól. Szép kis csürhe, mi? - kérdezte Kövér Morris. - Mondhatok valamit, uraim? Mondjon. Életünkben még nem szerep? eltünk ekkora baromságban, pedig jó néhány filmben játszottunk már, igaz, fiúk? A másik kettő rábólintott. Hol támadják meg a rablókat, vagy a rablók magukat? Hol? Ott! - rikkantott Kicsi Morris és felmutatott a levegőbe. A daru karját felemelték, hogy egészen az égbe ért a végekodó. Közvetlenül a kosár alól több, nehezen kivehető kötél-szerű valami indult, s a végtelen ködébe veszett. Valószínű-leg egy sziklához erősítették a végüket, de a lassan lopasötétség mindent elnyelt előlünk. Ez mi? - nyögött fel Jondon. ga~Állítólag egy függőhíd - mondta Kövér Morris, és t°, megvakarta magár borostás arcát. - Egy szar függőhíd. Borsózni kezdett a hátam a gondolatra, hogy. ezen az ing akármin emberek mászkáljanak le-fel, ó ötven méterrel a föld felett. A hegyi rablók hangosan beszélgetve elvonultak mellet115 ból A esfelderült lan a hagyvasegédoperatőraz idegesenóha sjj egyzetelőfelnézettMirót. galéta a papírjai-az arca, ahogy megpillantott bennünket. Jó estét, uraim! Van valami fejlemény? Őszentsége megengedte, hogy a dzong területén forgassanak. Na végre! Már attól tartottam, kútba esik az egész. Holnap akár hozzá is kezdhetnénk a díszletezéshez! Ma este mi történik? - kérdeztem kíváncsian.

A függőhídra bökött, és meglengette a jegyzeteit. Hát... ami azt illeti, kemény munka lesz. Egyetlen próbával kell lezavarnunk. Az a lényege az egésznek, hogy Wintersteint, aki a főszereplő Petra Cole barátnője, mene. külés közben hegyi rablók támadják meg. Bhutániak? Hegyiek. Nem akarunk megsérteni senkit. Winterstein mászik a szakadék túloldala felé... Hol itt a szakadék? Az más tészta. Azt külön vesszük fel. Majd később összevágjuk. Tehát. Winterstein mászik a szakadék felett, a három fickóval együtt. A rablók viszon akcióba lépnek... Éppen akkor érnek a szakadék szélére, amikor Winterstein és a három fickó, Jimmy, Johnny és Joe, éppen a híd közepére érnek. A rablók elkezdik feldarabolni a hidat. Látjuk, amint egyenként hullanak a mély szakadékba a hidat tartó kötelek. Tényleg lehullanak? Fenét. Ezt is összevágjuk. Itt csak az a lényeg, ho rablók előhúzzanak egy nagy halefot a ruhájuk alól, és nyt szálni kezdjék vele őket. A többit külön vesszük fel. Af ne egye meg, még csak az izgat... mindig ezekkel a tériás libákkal van bajom! Wintersteinnel? Most éppen vele. Nem akar felmenni a hídra. Hogyhogy? Halálfélelme van. Hiszen... már korábban ismerte a forgatókönyvet, n Hja, más dolog elolvasni valamit otthon, a meleg kaa dalló mellett, vagy itt, mínusz harmincban szemrevétel a terepet. Mondjak valamit? Nekem is halálfélelmem 1ha fel kellene másznom oda. Azonkívül... őszintén szólva, ez a jelenet nem is volt eredetileg a forgatókönyvben. Kezdett valami nem tetszeni. Különösen az elmúlt éjsza ka tükrében. Hogyhogy nem volt a forgatókönyvben? _ Hát az eredeti forgatókönyvet Mr. Waterman írta. Jobban mondva ő állította össze. _ Mi a különbség a kettő között? - Az, hogy nincs egy eredeti ötlet az egészben. Waterman elejétől végig úgy lopta más filmekből. Itt azonban... segítőtársa akadt. Dean Howard? Laposat pislantva nézett rám. Honnan tudja? Sülve-főve együtt vannak. És ennek a börtöntölteléknek egyre újabb és újabb ötletei támadnak. Most kaptam meg a javított forgatókönyvet. Kész kabaré. Kölcsön tudná adni egy kis időre? Sajnálom, Mr. Lawrence, erre szükségem van... de tudja, mit? Csinálhatok magának egy másolatot. Mikor kezdődik a forgatás? Rövidesen. Éjjeli jelenet lest, egy próbával. Folytatta volna, de egy rabló loholt felénk hosszú csövű villáseredtpuskával a vállán. Zsíros fekete copfja a vállait verdeste, amint a hóbuckákat kerülgette. -...Mr. Miro! Jöjjön már, az isten áldja meg! Waterman őrjöng, mert elszakítottak valami gumiszalagot! Ladislas Miro. hóna alá csapta a jegyzeteit, és futásnak . Ha végig akar.ják nézni, csak rajta! Remélem, jól fog-nak szórakozni Mi is reméltük 25. Ahold óriási tányérja éppen akkor bújt ki a hegyek mögül, amikor kezdetét vette a forgatás. A reflektorok sugárzó fényében nem látszott más, mint a levegőbe feszített függő117

1 116 híd. Úgy tűnt, mintha óriási varázsszőnyeg lenne, amely mozdulatlanul lebeg a föld felett. Igyekeztem Jondonnal együtt a legkedvezőbb pozíciót elfoglalni, nem messze Watermantől. Az elegáns rendező oldalra fésült ősz hajával, rezzenéstelen tekintetével maga volt a megtestesült nyugalom. Sion hegyeként állt a meg. veszekedett kavargásban. Felnéztem a függőhídra, és arra gondoltam, háromszor is meggondolnám, hogy felmásszak-e rá. A reflektorok vadul szórták a fényüket. A hegyi rablók a sziklatömbök között táboroztak, s a hangosbeszélő utasításainak engedelmeskedve különböző alakzatokba rendeződtek. Miro egy szikla tetején állt kézikamerájával, míg Curtis valahol a daru kosarában kuporgott. A három Morrist nem láttam sehol. Éppen azon töprengtünk, hogyan tudnánk még jobban megközelíteni a hidat, amikor egy hegyi rabló bukkant fel mellettünk. Arca a felismerhetetlenségig össze volt szolva, mintha egy tányér hamut vágtak volna a képé Ezt Mr. Waterman küldi - mondta mekegő hangon, két kis kitűzhető fémhengert nyújtott felénk. - Ezen át mindent hallani fognak. Mielőtt egyetlen szót is szólhattam volna, eltűnt a sötét-ben. Ereztem, hogy egyre hidegebb lesz, s arra gondoltam, miharabb meg kellene kezdeni a felvételt, ha nem ak idefagyni. Mintha csak telepatikus fenomén lett v Miro hangja hangzott fel a hangszórómban. Figyelem! Figyelem! Mindenki tudja a dolgát? A bors gyi rablók maradjanak veszteg a sziklák mögött! 011 Szóljon nekik, hogy húzódjanak vissza, mert valakinek 1d lóg a gatyája! Távoli moraj, majd a pocakos 011y felháborodott kiáltozása: Milyen nyelven mondjam, a fene vigye el! Csövével előre tartsd a puskád, ne a tusával! Mi lesz már, 011y? - türelmetlenkedett Miro. 118Ktsz vagyunk, Ladislas. Gondolod, hogy megértették, mit kell csinálniuk? Háromszor elpróbáltuk. Oké! Mi rendben vagyunk, Mr. Waterman! Kösz, Ladislas... Akkor figyelem! Első próba azonnal indul. Lucy! Hallasz, Lucy!? Rövid szünet után hangzott csak fel a lány rekedt, fátyolos hangja. Sajnos. Mii a csoda van veled? Mi lenne? Kiver a víz az örömtől, hogy fel kell másznom a világ tetejére. Mért nem mindjárt a Himalájára? Ami azt illeti, ez is a Himalája - dörmögte Baransky. Csoda szellemes vagy, Timothy. Nem jönnél fel helyettem? Csak nyugi, Lucy, nyugi csitította Waterman. - Hol vagy most? Ennek a pókhálónak a végében, amit volt pofátok függóhídnak nevezni. A szikla tetején? Hol a fenébe lennék? Amilyefthülye vagyok, még itt vagyok, de nem garantálom, hogy öt perc múlva is itt leszek... Figyelj rám, Lucy! El kell mondanom valamit. A lényeg az, hogy egyáltalán ne izgulj! Nem történhet semmi bajod, az égvilágon semmi. A hidat a Morrisok kipróbálták: Érted?. . Igaz, Kicsi? - Annak néz ki. - CsakhogyA ! én nem vagyok légtornász! - csattant felszervezet-a más lant• - Mért nem mondtátok, a fenébe is, hogy hova kell

Beperelhetnélek benneteket a szakszervezetforgatókönyvet is megváltoztattátok. Ez az egész nél!znom? szarság benn sem volt az eredetiben! - Nyugi, Lucy, jó? Ne kelts pánikot, kérlek! Tudod jól, hogy meg kell csinálnod, nincs mese. A három Morris majd segít. Mutatták a fiúk a kötéllétrát? A szikláról egy létra vezet felfelé, amíg csak el nem éred a híd végét. Vékony Morris! 119 Itt vagyunk, főnök! Vigyétek fel Lucyt a létrán. Egészen addig, ahol a híd kezdődik. Oké, főnök! - Világítást kérek! Oriási reflektorok gyúltak ki a sziklák tetején. A levegő. be feszített híd fényárban úszott. A magasban kíváncsisko. dó hold mintha elsápadt volna az irigységtől. Kész, Curtis? Minden rendben. Kezdjétek a mászást, Vékony! Indulj, Lucy! Hova? Hogyhogy hova? Fel a létrán a híd kezdetéig. Indulás! Néhány pillanatnyi feszült csend után a sziklatömbök fölé feszített pókhálón megjelent egy karcsú női sziluett. Kétségbeesve kapaszkodott a leheletvékony kötélzetbe. Mögötte két fickó mászott, kezüket előrenyújtva, hogy támogathassák, ha szükség lenne rá. Fenn vagy már, Lucy? Hol a fenébe lennék, nem látod? Oké, csak ne idegeskedj! A fiúk ott vannak mögött Jézusom, Ferdy, ez a kötél úgy csúszik, mintha jég lenne. Azért igyekezz, mert egyre hidegebb lesz. Jól vagy? Attól eltekintve, hogy úgy érzem magam, mint az áskeréken, pedig azt is utáltam mindig. Jesszusom! Fenn vagy, Lucy? Fenn, hogy a fene vigye el! Várj egy kicsit, a merem nyitni a szemem. Jesszusom! Hiszen én fenni gyok a felhők között. Uramisten... Leesek! Most éreztem először enyhe bizonytalanságot WaterntaA hangjában. Mi van, Lucy? Semmi baj, főnök - hallottam Kicsi Morris hangi Mindjárt jobban lesz! 011y! Mi van a rablókkal? Harcra készek, uram! 120 Lucy,,. elindulsz előre. egyenesen át a hídon. Nem nézel se jobbra, se balra. Belekapaszkodsz a korlátba, világos itt korlát? _ Hol van Oldalt, azok a kötelek. Belekapaszkodsz, és olyan rémült képet vágsz, amilyet csak tudsz. - Hát ez. esküszöm, nem lesz nehéz! Mindenki kész? Figyelem... Felvétel indul! Gyerünk, Lucy! Egyedüli, amit tehettem, az volt, hogy kezem ügyébe helyeztem a stukkeromat, bár ebből a távolságból aligha jelenthettem bárkire is komoly veszélyt. Inkább Dean Howard távcsöves puskáját kellett volna magammal hoznom... A sziklák közül vérfagyasztó üvöltés csapott a magasba. A fehér havon fekete pontok mozogtak; támadásba indultak a hegyi rablók. Miro? Minden oké? Eddig igen. Jól be tudom venni őket. A fény is jó... A rablókkal nem lesz baj !

Indulj már, Lucy, az istenedért! S a lány elindult. Botladozva, a nevetséges korlátba kapaszkodva, neki a nagy semminek. Bár nem láttam az arcát, jól el tudtam képzelni. , hogy a megrendelésnek megfelelően rémület ül rajta - Úristen! Ez mozog, Ferdy! Azért függőhíd, hogy mozogjon. A Golden Gate is mozog! -mögöttedFerdy, ez le fog szakadni! - Dehogy szakad! Morrisék úgy megerősítették, hogy egy elefántcsordát is elbírna. Különben ők is ott vannak .. Ebben a pillanatb.an valóban feltűnt a három Morris. Colttal a kézben, amint vadul tüzeltek a mögöttük rohamozó hegyi rablók felé Amit a három fickó csinált odafenn, nem volt mindennapi látvány. Kicsi Morris Kövér Morris nyakából tüzelt az 121 üldözőkre, akik ezekben a pillanatokban bukkantak fel, létra alján. Vékony Morris mintha megcsúszott volna: jobbra-balra ingadozott, aztán hatalmas lendülettel keresi. tülesett a korláton. Ha a moziban látom a jelenetet, csak mosolygok. Itt, a Himalája tövében, a félig éjszakai, félig nappali fény azonban olyan kísértetiesen valóságosnak tűnt, hogy }j kan felkiáltottam. A hosszú fickó keresztülesett a korláton, és belekapasz. kodott a nagy semmibe. Fogalmam sem volt róla, mit csinált, hogy a semmi megtartsa. Pedig megtartotta. Rövid ta• pogatózás után elkapta a híd szélét, és kezdte visszatornászni magát. Bravó, Vékony! Fantasztikusan jó vagy! Hátranézhetsz, Lucy! Eszembe sincs. Örülök, ha nem látok semmit. Akkor bele a kamerába... vágj kétségbeesett képet, az istenért! Miért? Milyet vágok? Vékony Morris éppen visszakapaszkodott a hídra, ami-kor a szikla tetején feltűnt a hegyi rablók első hulláma. Baltákat, lándzsákat, puskákat és ki tudja, mi mindent ráztak a fejük felett. A cowboy meghökkent, és nagyot ordított. Gyertek, az anyátok...! Úgy tűnt, minden hiába. A lány már a híd vége felé járt Kövér Morisszal és Kicsi Morisszal a nyomában. Vékony Morris tornamutatványai közben alighanem megsérthette a lábát, mert a térdéhez kapott, és elterült a híd közepén. Itt kellett volna a serdületlenebb korú nézőközönségnek felugrálni, és biztatni a fekvőt, hogy keljen fel. Itt kellett volna egy baltának vagy egy lándzsának feltűnni Vékony feje felett. Itt kellett volna megvillannia a balta élének lándzsa hegyének stb. Itt teljesült volna be a szimpatikus.' nagyokat mondó Vékony Morris végzete, ha Kövér Moh nem fordul hátra, nem látja meg szorongatott helyzetboa lévő társát, és nem veti rá magát a rablókra. Itt kellett volna könnybe lábadni a gyermckszemelaick a baráti Szeretet és önfeláldozás e ragyogó példája nyomán. Vékony Morris tehát elterült, és várta, hogy a balta ott csilloglon a feje felett. A balta azonban egyelőre nem csillogott, sőt a rablók sem voltak sehol. Csak halk, támadó morajuk szűrődött át a fagyos levegőn. _Kövér! Mi lesz már? Indulj, mert megölik Johnnyt! Hova induljak, főnök, amikor egy rohadt rabló sincs a placcon! háborodott fel Kövér. - Mi van, Vékony? Mi a fene lenne? Itt döglök a jeges kötélen, és várom a baltás fickót... 011y! 011y! Mi az úristent csináltok? Bocsánat, főnök, most mondják, hogy valamelyik marha keresztbe fordította

a lándzsáját. Beakadt a kötélzetbe, és nem tudnak felmászni tőle. - Én megőrülök, 011y! Elvágom azt a rohadt kötelet, és ott döglik mindenki! Megőrültél, Ferdy!? - sikította Lucy Winterstein. - Azonnal le akarok menni! Hozzák ide a darut, vagy le-ugrok! - Fogja meg, Kövér! fiKövér Morris a lányhoz ugrott, de nem kapta el. Gyengédendultmegfogta a karját, és megnyugtatóan beszélni kezdettckóhozzá. Hogy mit, nem hallottam, csak mély, monoton tartó brummogása ért el a fülemig. Oké minden, főnök! Mennek a fickók! - kiáltotta 011y megkönnyebbülten. Gyerünk, rablók! A rablók elérték a híd végét. Néhányan, köztük a baltás v , Vékonyra rontottak, Kövér Morris pedig megfor, és Vékonyhoz vágtatott. Hatalmas ökleivel széles utat vágott a támadók között. Csak nyugi, Kövér, nehogy leessen valaki! Ebben a pillanatban a rablók elkezdték nyiszálni a hidat köteleket. ba_ Oké, fiúk, vége! - bömbölte Waterman a hangszóróKöszönöm 011y vigyázzon, nehogy megismétlődjék a Malőr' A lándzsásnak adjanak egy baltát. Lucy... menj 122 123 vissza a helyedre, a Morrisokkal együtt. Tíz perc múlt' élesbe indulunk! a Mire a hegyi rablók lemásztak a kötéllétrán, el is múlta tíz perc. Furcsa csend töltötte be a völgyet, mintha minden kit elkapott volna az alkotás láza. Még Waterman hangjak ünnepélyesebben csengett, mint korábban. Mindenki kész? Curtis... svenk a túlsó oldalra! Lucy menekül... Indulj, Lucy! Csapó! Ismét kezdetét vette az, amit az előbb láttunk. A hegyi rablók ordítozva üldözték a lányt, és a három, Amerikából szalasztott cowboyt. Lucy felkapaszkodott a hídra, és tébolyultan menekült. Ahhoz képest, hogy pokolian félhetett a magasban, egészen jól csinálta. Jól van, kislány! - hallottam Waterman bátorító hang• ját. - Nagyon jó! Csak így tovább! Lucy megcsúszott, a kötélbe kapaszkodott, térdre e ez egyszer olyan lendülettel, hogy Jondon felhorkant lettem. Jól van, Lucy! Egy lándzsa szelte át a levegőt - még nem lehetett lá ki dobta -, eltalálta Vékony Morris kalapját, és leverte jéről. A nagy karimájú sombrero fekete gyászma lebegett a hómező felett. Nem tudom miért, talán a fekete kalap és a gyász asszociációja tette, rossz érzésem támadt. Jondonra pillant' tottam, aki ajkát összeharapva komor tekintettel hám hidat. Gyerünk, Vékony! Jöhet a mutatvány! Még egy lándzsa szelte át a levegőt: egyenesen vékony Morris mellének tartott. A kalapját vesztett cowboy csak az utolsó másodpercben tudott kitérni előle. Meggondolatlan mozdulatától viszont megbillent, és átesett a korláton A következő két perc a három Morrisé volt. Ha valami' ért megérte megcsinálni a filmet, akkor ez volt az. Sok sonló filmet láttam már, de a Morrisok produkciójáhpz sonlót nem láttam egyikben sem. Vékony Morris olyan dolgokat produkált, amelyed k 124egy szuperfilm szuperkaszkadőre is megirigyelhetett volna. Hol egy kézzel kapaszkodott, és a másikkal elkapott ellette elsuhanó lándzsát, hol pedig Tarzanhoz hasonlóm eeyan sikoltozott; ötéetgőy hatalmassf ckó Vékony Morrisra Lucy vetette magát; Kövér Morris előkapta stukkerját, és leadott néhány lövést a támadók felé. Persze nem csak úgy

egyszerúen, hanem minden lövés után megpörgette coliját az ujjai között. S csak amikor a baltás rabló végezni akart Vékonnyal, dugta vissza fegyverét a tokjába, és sietett „Johnny" segítségére. A hegyi rablóknak sem kellett több. Megrohamozták a hídfőt, s nem törődve társukkal, aki a két Morrisszal vívott életre-halálra menő küzdelmet, nyiszálni kezdték a tartó-kötelet. Jól van, gyerekek, bravó,.szuper! - bömbölte Waterman. - Curtis? Ragyogó! Miro? Minden oké, főnök! Ebben a pillanatban a híd megrgnegett. Másképpen, mint eddig. Nyugtalanul és fenyegetően. Ma sem tudnám megmondani és főleg megmagyarázni, mibőlakat.állta különbség, hiszen eddig is mozgott, ahogy a statiszták hadakoztak rajta. Ez a remegés azonban különhábözött az előbbitől; mint ahogy a földrengés mégoly gyenge rázása is különbözik attól, ahogy a villamos mozgatja a a zGúNem.Csa ktudomk, a többiek közül ki vette észre. Lucy Win-terstein biztosan, mert sikoltozni kezdett. Ferdy! Mi az isten ez, Ferdy? Mozog a híd! Csak nyugi, Lucy! Azonnal vége... Verekednek rajta ... Gáz van, főnök! - Mi van, 011y? Mozog ez a vacak! Megöltetek? Elvágott valaki egy kötelet? 125 - Itt ugyan nem! Nálunk... A kettészakadó kötél hangja úgy csattant, mint a puska lövés. Lucy Winterstein megpróbálta elérni a darut; Köv. Morris elengedte a baltás támadót; Vékony Morris felpat, tant a hídról, és keresztülhajolt a korláton. Nyilván azt figyelte, hány kötél tartja még a hidat. Amit látott, aligha nyugtatta meg, mert odaordított va. lamit Kövér Morrisnak, és Lucy Winterstein felé vetette magát. A következő másodpercekben kitört a pánik. Waterman, Curtis, Baransky összevissza ordítoztak; Lucy megállás nélkül sikoltozott; a hegyi rablók fejvesztetten menekül. tek, magukkal sodorva 011yt. Káromkodás, jajgatás, ordí. tozás zaja szűrődött ki a hangszórómból. Kihúztam a fegyveremet, és a függőhíd felé rohantam. A szakadó kötelek hangja, mint távoli géppisztolysorozat visszhangzott a sziklatömbök között. Jondon ott lihegett mellettem, majd megtorpant, ahogyan én is. Alig lehettünk húsz-harminc lépésnyire, amikor a függőhíd sorsa beteljesedett. Egy minden eddiginél hangosabb csattanással ketté mintha mesebeli óriás metszette volna ketté a baltájá Néhány pillanatig a levegőben lebegett, aztán mint amikor éjszakára szétnyitják a hidakat a tengerjáró hajók előtt, el-vált egymástól a bal és a jobb oldali szárnya. A zuhanás másodpercei örökre bevésődtek az emlék tembe. Nagydarab férfit láttam, amint egy szál kötélbe kapaszkodva átsuhant a semmi felett. Másodpercekkel később visszalendült a kötél, s Kövér Morris már nem volt rajta egyedül: lábába Vékony Morris kapaszkodott. akinek a derekát Kicsi Morris fogta át. Megbénulva álltam, s csak a hangokra figyeltem, - lyek kétségbeesetten áradtak a hangszóróból. - Lucy! - ordította rémülten Waterman. - Lucy! Lucy Winterstein nem válaszolt. Mint óriási kiterjes szárnyú lepke suhant át a völgy felett, s vágódott be talanul

a sziklatömbök közé. Csend lett, súlyos, nehéz csend. Aztán csak Jondon suttogása hangzott. Om mani padme hum! 26. Ami ezután történt, a világháborúra emlékeztetett. Uvöltő statisztacsoportok vágtattak át a hómezőn, magukkal sodorva mindenkit. Jondon elszakadt tőlem, néhány másod-percig még hallottam a kiáltozását, aztán eltűnt a hegyi rablók sűrűjében. Könyökömmel törtem utat magamnak, s kaptam én is lábbal-könyökkel. Az sem segített, hogy ott szorongattam kezemn a revolveremet. 011ybefutott el mellettem, s amikor meglátott, tenyerébe temette az arcát. - Úristen! Meghalt! Nem bírom nézni... Waterman, Curtis és még néhányan csak most igyekeztek le a daru tetejéről. Kénytelenek voltak a lépcsőt használni, mivel a híd egyik vég* még a daru karján lógott. Megvártam, amíg a hegyi rablók eltűnnek a sötétségben, aztán odafurakodtam a kötélhíd darabjaihoz. Megpróbáltam megtalálni az egyik elszakadt kötél végét, de nem jártam sikerrel. Valahol elakadhatott a sziklák között. Odébb tapogatóztam, hogy egy másik kötéllel próbálkozzam, amikor Kicsi Morris bukkant fel mellettem. Büszke, hímzett sombrerója eltűnt a fejéről, ritkás kese haja izzadtan tapadt a homlokára. Coltja is hiányzott, akár-csak egyik csizmája. Megtörölte az orrát, mielőtt megszólt volna. Láttam, hogy véres a kézfeje. Pedig elkaptam -tört fel belőle panaszosan. Éreztem, hogy sírással küszködik. - Ilyen még nem történt velem soh - a. P, . Már a kezemben volt a keze. Fogtam, ahogy tud~. Pedig kapálózott, s akkor... egyszerre elveszítettem. istenit neki, erősebben kellett volna fognom! Még ak127 126 kor is, ha fájdalmat okoztam volna neki... Ha nem csúszik ki, még élne! Vékony Morris? Ugyan már! - legyintett. - Vékonynak nem esett ka molyabb baja. Nekiszállt egy sziklának, és most az oldalát simogatja. Akárcsak Kövér... Úristen, ha Kövér nem jön értem egy szál kötélen, én is kinyiffantam volna. Jobban kellett volna szorítanom a kezét, az isten verje meg! Ekkor értettem meg, hogy Lucy Wintersteinről beszél. Hol van Lucy? A sziklák között. Úristen... Jöjjön, megmutatom! Mire odaértünk, a statiszták és a kellékesek szoros gy~. rűbe fogták a szerencsétlen színésznő testét. Alacsony, szemüveges, 011yra hasonlító férfi sürgölődött mellette. sztetoszkóppal a kezében. Áttörtem a kíváncsiskodók gyűrűjén, és belenéztem Lucy Winterstein arcába. Kár volt. Meg kellett volna őriznem azt az illúziót, amit utolsó találkozásunkkor keltett bennem. A szépség és ártatlanság illúzióját. Lucy Winterstein fehér bőre szinte beleolvadt a hóba; csak mereven, az égen ragyogó csillagokra irányuló búzakék szeme rítt ki a környezetből, mint évszakot tévesztett tavaszi virág. Szép metszésű orrából szépnek egyáltalán nem mondható vércsermely folydogált, amíg oda nem fagyott hamvas bőrére. Lába maga alá csavarodott, mint a rongybabáé, amit bosszús kis gazdája kihajított az ablakon. A sztetoszkópos férfi rám nézett, levette nyakáról a szaszámot, és hosszúkás, barna táskájába csattantotta. Maga Leslie L. Lawrence?

Az vagyok. Mr. Baransky szólt, hogy maga valami rendórféle. Tessék, vegye át a terpet. Óhajt tőlem valamit? Halott? - kérdeztem teljesen feleslegesen. A köpcös férfi most nézett rám először. Hetyke l~ kecskeszakállt viselt, mint a XX. század elejének pohttku sai. 128Ha valaki ötven méterről lezuhan, csak halott lehet. Ó pedig onnan esett le. Lucy mellé térdeltem, és megfogtam a csuklóját. Nem tudom miért tettem, de nem is volt érdekes. Alighanem koponyaalapi törés, gerinctörés, és még a jó ég tudja, mi minden nem - sorolta a doktor. - Csodálkoznék, ha egyetlen csontja épen maradt volna. Néztem még néhány pillanatig a halálba merevedett szép lányarcot, aztán felegyenesedtem. Jondon mellettem állt olvasóját morzsolgatva. Találtál valamit? Megrázta a fejét, és tovább imádkozott. 27. Kövér Morris egy ijesztő, félszemű kalózformára maszkírozott statisztával beszélgetett. Jöttömre felkapta a fejét, és hervadtan elvigyorodott. Üdvözlöm, Mr. Lawrence. Mit szól a produkciónk-hoz? Mesteri munka volt - mondtam. - Kár, hogy a földön ért véget. Kicsi Morris megnyomkodta az oldalát, és keserves képet vágott. Igyekeztem nem észrevenni, hogy remeg a keze. Átkozottul boldog vagyok, hogy megúsztuk - mondta szokatlanul vékony hangon. - Ha ezt valaki lefilmezte volna! Mondhatok valamit, uram? Itt gyilkosság történt. Hajlandó lennék megesküdni rá, ha kell. Ki akartak nyírni bennünket! Mint ahogy azt a szegény lányt ki is nyírták. Pokoli mázlink volt, hogy megúsztuk. Láttam, amint repültek. aS7 Ha Kövér Morrisnak nincs a helyén az esze, ami mién szólva elég ritkán szokott megtörténni vele, berakitatnanak bennünket is a kelléksátorba. Igaz, Kövér? Kövér Morris szégyenlősen elvigyorodott. Szemernyi vidámság sem volt a vigyorában. 129 Mire alapítják, hogy gyilkosság történt? Először is arra, hogy annak a hídnak nem lett voina szabad összeomlania. Hm. Azt akarja mondani, hogy más is összeomlott már amit örök életűnek hittek? Lehetséges. Csakhogy ellek akkor sem lett volna szabad! Nézze csak, Mr. Lawrence - lépett mellém Kövér Morris, és a daru felé mutatott. - Látja, a híd vége még mindig rajta lóg a darun. Látom. Tehát ott nem oldódhatott ki. És a szikla is tartja a mó. sik végét. Eszerint a híd a közepén szakadt ketté - szögeztem le. - Magam is láttam néhány perccel ezelőtt. Hát éppen ez az! - mondta Kövér Morris, és felemel-te vaskos, gyermekkarnyi mutatóujját. -Éppen ez az! Tud-ja, mekkora terhelést kellett volna annak a kötélnek kibírnia? Egy mozdony átmehetett volna rajta. Egyszerűen le-hetetlen, hogy elszakadjon! Mégis megtette. Igen? Hallgassa Vékony Morrist! Hallgattam. Vékony Morris felugrott, és felzárkózott a másik kettő mellé.

_ Megfigyelte, mit csináltam odafent? Hogyne. Nagyszerű volt. Volt egy jelenetem. Amikor kikerültem egy lándzsa, és a mozdulattól keresztülestem a korláton. Emlékszik? Hogyne emlékeznék! Jó és hatásos jelenet lett volna... Kár, hogy... Na mindegy. Szóval, keresztülestem, de gondolhatja, ho89 nem a véletlenre bíztam a dolgot. Közvetlenül a korlat ala?t futott egy magányos kötél, amit maguk nem láthattak, fs persze a kamera sem. Abba kapaszkodtam, majd le letből csináltam egy haskelepet, és már jöttem volna vissza. 130Kemény dolog volt ekkora mélység felett. Ördögöt. Gyerekjáték volt. Ha jól meg van kötve a kötél bárki megcsinálhatja, aki nem szédül. Szóval keresztülszálltam a korláton, elkaptam a kötelet, megcsináltam a haskelepet, és éppen vissza akartam jönni, amikor... szóval, csináltam még egyet. - Úgy érti, hogy halkelepet? Persze. Csináltam, mert utamban volt egy fickó. Hol? A hídon? Éppen ott. Pedig nem lett volna szabad ott lennie. Megpróbáltam megemészteni a hallottakat. Ön szerint ez hogyan lehetséges? Fogalmam sincs róla. Azt hittem, valamelyik statiszta megkeveredett. Elő szokott fordulni ilyen tolongásban. Pedig néhányszor elpróbáltuk. Álljon csak meg, ember?!,Hogy érti, hogy megkeveredett a statiszta? Sehogy. Illetve úgy, hogy nem volt a helyén. Pontosabban, az én helyemen volt. Amikor vissza kellett jönnöm a hídra, ott állt a helyemen. Érti? Nem tudtam tőle vissza-jönni. { Hm. Erre mit csinált? Gondolhatja, hogy megijedtem. Nem azért, mert a kötélen lógtam, ellógok én egy napig is, ha kell, hanem hogy miattam megy tönkre a felvétel. Vagy nem érek vissza idejében a hídra, vagy beleszállok a fickóba. Egyik rosszabb, minta másik. Megpróbáltam v.isszaemlékezni a jelenetre, de nem ment. Nyilván máshova figyeltem, míg Vékony Morris a halkelepet csinálta Nem volt mese, vissza kellett jönnöm valahogy. Arra fa z gondoltamvolna, legfeljő a h , ebbnt dfeldöntömengemaférn. fickót.kor ik . Augyanis nagyobbbaltás a baj Aickólettnem tudott volnaöhfelozzám - Nem egészen értem... t'sztákSzóval úgy tűnt, mintha ez a fickó nem tartozna a staközé. Persze elég nehéz megmondani ezekben a 131 Kaskarákban, ki kicsoda. Olyannak látszott, mint aki feltcvedt a hídra, nincs helye, és csak úgy bolyong összevisz sza. Kezdett érdekelni a dolog. Tehát valaki fenn mászkált a hídon a felvétel alatt, akinek semmi keresnivalója nem lett volna ott. Felismerné, ha újra látná? Szomorúan rázta meg a fejét. Aligha. Fejjel lefelé lógtam, és perdültem is egyet-kettőt. Csak arra emlékszem, hogy a pokolba kívántam Menjen a fenébe a helyemről!

Elment? A következő fordulatnál elhúzta a csíkot. Éppen idejében. Alighogy elkerültem, jött a baltás, és nekem esett. Persze már akkor felfigyeltem... Elhallgatott, és furcsán komoly képpel a hóra meredt. Mire? - sürgettem. Füstre. Ezt nem értem. En sem. Valami füstölt. És nyugodt lehet, nem ami revolvereink szagát éreztem. Valami... furcsa füstét. Honnan jött a füst? Meg fog lepődni. A híd alól. Megtöröltem a homlokom. Izzadságcseppek futottak végig rajta. Milyen volt a szaga? Nem is tudom... mintha gyertya égett volna. Hangot nem hallott? Csak a csattanást. Amikor elszakadt az első kötél. Akkor már tudtam, hogy baj van. Nagyon nagy baj. Felugrottam, és igyekeztem elkapni Lucyt. Sajnos nem hagyta Ina" gát. Fel akart jutni a darura. Miért sajnos? Megrémült. Maga ezt nem érti. Hogy is magyzam? Ha valaki nem profi... akkor ilyen esetben az ös~~ neinek engedelmeskedik. Elindul vagy jobbra vagy ra... egyik rosszabb, mint a másik. 132 Maga szerint mit kellett volna tennie? Vámi• És kapaszkodni. Rettenetes erővel kapaszkodni Megvárni, merre lendülnek a kötelek. _ Másféle zajt nem hallott? Vékony megrázta a fejét. _ Én hallottam. Kövér Morris az állát dörzsölte, ésfene lehet. feszült Nem is egy figyelem áradt szét lapos tésztaképén. Még gondoltam is rá, hogy mi a volt, hanem három. Mintha luftballon durrant volna szét a talpam alatt. Három durranás... Atyaisten! Hány tartókötél rögzítette a hidat'? - kérdeztem, és éreztem, hogy lüktetni kezd a halántékomon egy ér. Vékony Morrisnak lefittyedt a szája. Hogy hány? Jóságos isten hát hány lett volna? Pontosan három. 28. Leültem a hóra a leszakadt híd darabjai mellé. A lámpák nappali fényt árasztottak; Waterman nem engedte eloltani őket. A híd egyik fele a darun lógott, a másik a sziklák te-tején hevert. Kíváncsi lettem volna, ha a szerencsétlen Lucy Winterstein nem a daru felé mászik, hanem kapaszkodik, vajon megmenekült volna-e? A sziklára néztem, és sóhajtottam. Aligha. Hacsak Kicsi Morris vagy Vékony Morris le nem hozták volna a nyakukban. A három Morris körbefogott, és hol a köteleket bámulták, hol engem. - Valaki szétcincálta a köteleket - suttogta Kövér Morris. Ha én elkapom a fickót, csontlisztet darálok a koponYájából. Ha elkapod - mondta Kicsi Morris. Lehetsé esnek tartják, hogy elvágták őket? VekonY Morris hitetlenkedve rázta meg a fejét. 133 Lehetetlen, Mr. Lawrence. Először is középen közepe táján szakadtak el. Ha valaki ott vagdossa, és vettem volna. Ne feledje, éppen haskelepeket csinált Esküszöm, nem volt odalent senki. De még ha lett volna

is... el tudja képzelni, hogy valaki, akárki, ötven méterrel a föld színe felett saját maga alatt vágjon el egy kötelet? Kész öngyilkosság! Az előbb mintha azt mondta volna, hogy meg lehet menekülni a balhéból. Ez igaz. Meg lehetett volna. De nem biztosan. Azt nem mondtam, hogy nekünk is pokoli szerencsénk volt? Kész öngyilkosságra vállalkozott volna a fickó. De mondom, hogy nem volt ott senki. Azonkívül nem is tudta volna elvágni. Ugyan miért? Mert a kötél közepe... tulajdonképpen kábel. Drót gumiköpenyben. Erre fonták a kendert, hogy kötélnek lássék. Ezért mondtam, hogy egy gőzmozdonyt is elbírt volna. Egyre kevésbé értettem a dolgot. Abban már nagyjából biztos voltam, hogy valaki csinált valami disznóságot a kötelekkel. Jó ég, de micsodát? Lehetséges, hogy ellőtték? Mivel? Puskával? Egyszerre mind a hármat? Ilyen vastag drótot át sem lehet lőni... A célzási pontosságról nem is beszélve! A forgatás megkezdése előtt fél órával ellenőriztük a hidat - mondta kéretlenül Kicsi Morris. - Akkor még sértetlen volt. Ha valaki manipulált volna vele, észre kelleti volna vennünk. Ez persze igaz volt. Észre kellett volna venniük, ha 0' dául valaki befűrészelte volna a kábeleket. Eszre kellett volna venniük; egyetlen esetet kivéve. Hacsak nem ők maguk fűrészelték be őket. 134 Vékony Morris elgondolkodva nézett a roncsokra, és tarkójára lökte összelapított kalapját. Emlékeztek a Grand Canyon felett? Amikor a posta-kocsié zepráment a függőhídra? A híd leszakadt, pontosan a kő-szerint háromszor nem sikerült. Akkor szedtékEgyszerreössze Mikeladzétn , éltekh...a é félszavakkal, amelyekből természetesen nem soka[ értettem. Bár pokolian hideg volt, türelmesen vártam, hogy lehiggadjanak. Néhány percnyi összevisszaság után olyan hirtelen hagyták abba, mintha valaki elvágta volna a magnószalagot. Vékony Morris megvakarta az orrát, és Kicsi Morrisra bökött. Neki ott kellett volna lenni, de megbetegedett. Elmondanák érthetőbben is? - próbálkoztam. Kicsi Morris visszavette a szót. Öt-hat évvel ezelőtt történt. Filmet forgattak a Grand Canyonnál. Bennünket is hívtakftle el voltunk kötelezve... egyedül Vékony nem, de ő megbetegedett. A film szokványos western volt, üldözési jelenetekkel, sziklamászással, lezuhanással: ezért kellettünk volna mi is. Sajnos, nem tudtuk elvállalni. Később aztán megnéztük; mondhatom igen gyengére sikerült. Amatőrökkel próbálkoztak; meg is lett az eredménye. Ebben a filmben volt egy hason-ló híd, egy még ennél is szédítőbb mélység felett. Azt kel-lett megjátszaniuk, hogy átmegy rajta egy postakocsi, egy horda jól fésült rézbőrűvel a háta mögött. Azok lövöldöznek,i ahujjogatnak, mifene. A kocsi megáll a híd közepén, mert kiesett egy fadarab az aljából, s a kerék beleakadt a lukba. A pasasok leugrálnak a kocsiról, megpróbálják ki tol n. Az indiánok, mondanom sem kell, ott lihegnek a nyakukban. Lövik őket, mint a céltáblát. Akkor egy pasas-nak kocsiban, alighanem a helyettes

seriffnek, az az ötlete támad, hogy egy jatagánnal elvágja maguk mögött a híd 135 tartóköteleit. A marha nagy nyílzáporban neki is áll v dosni. Csakhogy eltalálja egy nyíl. A vagdosást a női (á szereplő veszi át. A híd szakadozni kezd: éppen a'or amikor a kerék kiszabadul. A lány még éppen el tudja kap, ni a kocsi hátulját. Amikor a túlsó partra érnek, de a hál só kerék még a szakadék felett van, a híd beleszakad a ka nyonba a rézbőrűekkel együtt. Valaki, aki ott volt, mesél-te, hogy mekkora problémát jelentett a híd leszakítása hiszen valóban a kanyon felett forgattak, és képzelje, lett volna, ha a stáb belezuhan a szakadékba. Ezért aztán Mikeladze kitalálta, hogy szétrobbantja a kábelt... Micsoda?! Ugyanolyan vastag kötelek tartották a hidat, mint ezt itt. Belül természetesen drótkábellel, hiszen nagy súlyt kellett elbírnia. Mikeladze robbanótölteteket épített a kábelekbe. Amikor felrobbantak, elszakították a drótot. Úgy gyújtották meg a tölteteket? - kérdeztem sápad-tan, és éreztem, hogy fázni kezd a lábam. Kicsi Morris megrázta a fejét. Gyújtogatni nincs idő. Mikeladze zseni. Távirányítással oldotta meg a problémát. A postakocsi belsejében fekve kezelte a távirányítót. Az ő kezében volt a stáb élete, Vakmerő fickó, igazi kaukázusi. Nem száll egykönnyen inába a bátorsága, az már szent. Egyszerre világossá vált előttem minden. A távirányítót, természetesen, akárhonnan működtet-hetik... Egyetlen gombnyomás, és máris a levegőbe repül a híd. Minden a robbanótöltettől függ. Így van? Pontosan - bólintott Vékony Morris. - Minden attól függ, mekkora a robbanótöltet. Ha kisebb, a híd szépen• szinte önmagától szakad le, mint ez itt... Ha nagyobb, a levegőbe emelkedik és felszáll. Ki tudna erről részletesebb felvilágosítást adni? Természetesen Mikeladze. Azt hittem, rosszul hallok. Kicsoda? Mikeladze? Hát itt van? Miért ne lenne? Ő a trükkmester, és a különleges ef 136 fektusok mestere... Ha óhajtja, részletesebben is elmeséli ablak a forgatásnak a történetét... Mit érdekelt a Grand Canyon-i forgatás története? Sokkal jobban az, ami itt játszódott le az orrom előtt. Ennek aztán hangot is adtam. Vékony Morris megcsóválta a fejét. Nem érdekli? Pedig érdekelni fogja! Miért érdekelne? - dühöngtem. Mert... abban a filmben szerepelt először Dean Howard. Ő ült a bakon, amikor a híd leszakadt mögöttük. 30. Fekete, karvalyorrú, borostás férfi volt Szergo Mtkeladze. Ágyán feküdt, karját párnaként a feje alá rakva. A plafont nézte merev tekintettel, s még jöttünkre sem fordította felénk a szemét. Mr. Mikeladze... Nagyot nyögött, aztán feltápászkodott. Lelógatta csizmás lábát az ágyról. Mi van? Megmutattam a megbízólevelemet. Nem csodálkozott, pedig illett volna neki.

- Szeretnék néhány kérdést feltenni önnek - mondtam, és helyet foglaltam Jondonnal együtt a sátor másik oldalán álló kanapén. - Válaszolna rájuk? Persze hogy válaszolnék. Soha nem volt bajom a rendőrséggel! Meg tudná magyarázni, mi történt? Hogy mi? Gyilkosság! Mit kell ezen magyarázni? Ezt hogy érti? Hogy az istenbe érteném? - villogott a szeme, mint egy kaukázusi családfőnek, ha meghallja, hogy egy szomszéd falubeli legény elcsábította a lányát. - Valaki átvert bennünk et. Méghozzá piszokul! Átverte? Mivel? 137 A kábelekkel. Patronnal töltött kábelt kötöttek normál helyett a darura. Aztán felrobbantották, és kész! Felugrott és hatalmasat ütött a combjára. A keserves úristenit neki! Előbb Judy és az a vén Po jáca, most pedig... Jó, megmagyarázom. Roppant egyszerű a dolog. Kétféle kábelt használunk. Az egyik norma a másik preparált. A normálban nincs semmi, a preparáltban robbanótöltet lapul, amit egy távirányítóval lehet működésbe hozni. Ennyi. Hol őrizték a kábeleket? A robbanóanyag-sátorban. Ilyen is van? Már hogyne volna! Ott vannak a pirotechnikai berendezések. Ez egy olyan film, ami tele van robbanással és egyéb balhéval. Tudja a szabályt, nem? Ha kevés a gondolat, legyen minél több robbanás, tűz és lövöldözés! Hát ez egy ilyen film! Kinek van bejárása a sátorba? Akinek kulcsa van hozzá. Azok kik? Hát kérem... rajtam kívül a rendező, a segédrendező, az operatőr, a segédoperatőr, a... Jóságos isten! A vécésnéni nem? Ha lenne ilyen, biztosan neki is lenne hozzá kulcsa. Nincs erre valamilyen szabály? Annyi, amennyit a rendező hoz. Itt a prérin, az isten háta mögött forgatunk. Akármi történik is, nem ég le a város. A hó meg a hegyek nem gyúlékonyak. Hogy őrzik a kábeleket... illetve a köteleket? Tekercsben. Hogy különböztetik meg őket egymástól? A normál kötelet a preparálttól. A preparált kötélbe piros szál van belefonva... A kenderbevonatba. Kábé öt méter hosszan. Ki ellenőrizte, amikor kivitték a köteleket? Természetesen én. Személyesen. Esküszöm, hogy olyan köteleket vittek ki, amelyekben nem volt phos s2~robbanótöltettel preparáltakat a sator cg?lk althalán tárola veszélyteleneket a másikon. Ez utóbbiak közül vettük °k tekercset. Saját szememmel győződtem meg róla, fJ a negy hogy nincs bennük a piros szál. Ezzel a kettővel, ni! Lehorgasztotta az orrát, és a padlót borító kockás szőnvegre köpött. következő kérdésem az, amit fordított esetben ön is feltenne nekem. Elképzelhető-e, hogy valaki belopódzott a sátorba, kifejtette a piros szálat, aztán kicserélte a tekercsekel. Maguk pedig, teljesen jóhiszeműen a robbanótöltettel preparált kötelekből építették fel a hidat. Feketén villant a szeme. - Csak így képzelhető el!

Ön hol tartózkodott, amikor a kábeleket vagy köteleket kigurították a sátorból? A sátor előtt. Nem vizsgálta meg tüzetesebben őket? Miért vizsgáltam volna? Elég volt egy pillantás, hogy megállapítsam: normál, nem preparált kötelek. Ki az ördög gondolta volna...? - Miért hoztak egyáltalán mukkal preparált köteleket? - Jó kérdés. Ezt kérdeztem én is Mr. Watermantől. S tud-ja, mit válaszolt rá? - Hogy még nincs egészen kész a forgatókönyv. Megáll az ész. Utasított, hogy hozzak magammal mindent, ami egy függőhíd leszakításához szükséges. Jó - mondtam -, megkérdeztem, hol akarja, hogy leszakadjon. Erre mit ondott? Hogy valami szakadék felett... Hát ennyit ért a fickó a trükkökhöz. Kénytelen voltam megkérdezni; hogy köaJtJa a függőhíd leszakadását: valamelyik szélén vagy Pm z ° Azt mondta, majd kiderül. Készüljek úgy, hogy aráltlehet meg úgy is. Hát ezért hoztam magammal a preet. Enem, Mr• Mi fehobb keladze. Árulja el, kérem, mivel lehet antani a patronokat? 138 139 l'ermésietesen távirányítóval. Hol tartotta a szerkentyűt? A kábelek mellett a sátorban. Távirányító is hiányzik? Utána kellene nézni. Volt vagy egy tucat belőlük Egyébként mérget vehet rá, hogy egy biztosan eltűnt. Más. sal mi a fenével robbantották volna fel a patronokat?! Egészen pontosan hogy megy végbe a robbantás? Technikailag? Egészen primitíven. A kötél belsejében kábel fut, aminek a közepe drót. Mellé vannak bebújtatva a patronok. Ön látta a... jelenetet, Mr. Mikeladze? Természetesen láttam. Hol tartózkodott a felvétel idején? A statiszták között. Látta valaki? Mármint engem? Ezt tőlük kérdezze. Nem vett észre valami gyanúsat? Valami nem oda-illőt? Ameddig a balhé meg nem történt, nem. Nem érdekelt a dolog, hiszen technikailag nem jelentett problémát. Waterman úgy döntött, hogy ne szakadjon le a híd. Nem tudja, miért? Művészeti megfontolásokból. Ez nem tartozik rám. Átírták a forgatókönyvet. Lehet, hogy később kellett volna leszakadnia. Nem tudom. Még egy utolsó kérdést, Mr. Mikeladze. Milyen a fel-robbanó töltetek hangja? Milyen? Tompa pukkanás. Nem túl erős. Mintha lég' gömb pukkanna szét. A drót elolvad és elszakad. A ófd szép lassan lezuhan..., illetve középen kettényílik' s a~ rajta vannak, lepotyognak. Szag? Égett kábel szaga. Mintha gyertya égne. Olyasmi. Felemelkedtem, és kezet nyújtottam neki. Köszönöm, Mr. Mikeladze. Segítettem? Azt hiszem, igen. Sikerült kétségtelen bizonyossággal ,cRállapítani, hogy a hidat felrobbantották. Azaz, gyilkos,,,,,,-történt, méghozzá előre megfontolt szándékkal. Ez pedig nem semm p,z arcát simogatta, mintha gondolkodna valamin. De

csak akkor szólalt meg, amikor már az ajtó felé igyekeztünk. _ Mr. Lawrence... p sátor közepén állt, és a szőnyeget bámulta komor képpel. - Igen? _ Van itt valami..., amit nemigen tudok megemészteni. Vegyük, hogy gyilkosság történt. Kit akartak megölni? Lucy Wintersteint? - Valószínűleg. Miért ilyen bonyolult tnódgn? Felrobbantani egy hidat Winterstein miatt? Kicipelni a kábeleket, kockáztatva a lebukást, lejátszani egy filmjelenetet csak azért, hogy Lucy Wintersteint... Ne haragudjék, ez meghaladja a képzelő-erőmet. Őszintén szólva én sem igen értltem a dolgot. De tegyük fel, hogy így volt. Valaki ezt a halált szánta Lucy Wintersteinnek. Bár, ismétlem, ha én akarom ki nyírnvette-i, elkapom éjjel a sátrában, és megfojtom, vagy bele-szúrok egy kést, ahogy Judy Brucknerba is beleszúrták. Ne feledje, nem tudjuk, hogy ugyanaz a személy köe el. - Remélem, Mr. Lawrence, hogy ugyanaz ölte meg mind a hármat, mert ha nem, akkor ebben a stábban több a gyilkos, mint az áldozat. De hagyjuk a találgatásokat! Akár iBY. akár úgy, Lucy .Wintersteint megölték. Csakhogy van valami érthetetlen az egészben. Ön végignézte a jelenetet? ' Sajnos végig Akkor látnia kellett, micsoda cirkuszt csinált Lucy. Nem akart felmenni a hídra, majd meg le akart jönni róla. őszintén szólva, meg tudtam érteni. Nem lehetett valami mayalom abban az őrült magasban, pokoli hidegben, a 141 140 lámpák vakító tüzében... s ráadásul felkészületlenül, szen Lucy is csak néhány nappal ezelőtt tudta meg hogy fel kell másznia az égbe. Nem egészen értem, Mr. Mikeladze... Azonnal érteni fogja. Tegyük fel, hogy gyilkos tudta, mit csinál. Feltétlenül ott akarta látni Wintersteint a hídon. Csakhogy... és itt jön, amit nem értek... Neki tudnia kellett, hogy Lucy egyszer ugyan felmegy, de ha lejön, másodszor már nincs az a pénz, amivel fel lehetne csald. gatni. Elnézést, de még mindig nem értem... Pillanat. Winterstein nem tudta, mit vállal. Alighanem csak odafent, a hídon jött rá, mit várnak tőle, és hogy mibe keveredett. Annyira meg volt rémülve, hogy legszívesebben levetette volna magát a mélybe; csakhogy legyen már vége az egésznek. Honnan tudja ilyen jól? Figyeltem. Méghozzá távcsővel. Igen? És miért? Egyszerűen kíváncsi voltam. Gondoltam, röhögök egy jót. Hamar elmúlt aztán a nevethetnékem, amikor megpillantottam azt a szerencsétlen lányt odafenn. Remegett, mint a nyárfalevél. Hm. És? Gyilkosunknak számolnia kellett vele - folytatta -• hogy Lucy ugyan felmegy egyszer - ismétlem -, de másodszor esetleg már nem lehet felcsalni. Erti? Kezdett valami mozgolódni a fejemben. Jondonnak meg' villant a szeme, mintha elkapta volna Mikeladze

hullám-hosszát. Ha én vagyok a gyilkos, és tudom mindezt, akkor nem lett volna szabad várnom. Hiszen próba közben ugyanúgy felrobbanthatta volna a hidat, mint a felvétel alatt. Luc} akkor is ott szerencsétlenkedett a híd közepén. Talán t egyszerűbb is lett volna a dolog, hiszen nem volt senlo közelében, aki megmenthette volna. Ha én vagyok a S gy kos, ekkor robbantok. Mert megtörténhetett volna, h I ucY nem hajlandó még egyszer rámenni a hídra. Követelhette volna, hogy dublőz játsszék helyette vagy töröljék a jelenetet... Fuccsba mehetett volna a szépen kimódolt terv Gondolkodtam és rájöttem, hogy teljesen igaza van. A gyilkosnak valóban nem lett volna szabad megvárnia, lQ élesben megy a forgatás. Ha ott volt a kezében a táv-irányító, és ha Lucy Winterstein rajta volt a hídon - márpedig mind a kettő a megfelelő helyen volt -, azonnal robbantania kellett volna. O azonban nem tette. Vajon miért? Vajon miért várta meg az éles felvételt, kockáztatva, hogy nem sikerül a terve? Ötletem több is volt, de egyik sem volt igazán meggyőzt. Nagyobb súlyt, esetleg ünnepélyességet akart adni a merényletnek azzal, hogy a filmfelvétel alatt röpíti át a szerencsétlen lányt a másvilágra? Vagy csak ekkor volt alkalma megnyomni a távirányító gombját? Nem tudtam válaszolni a kérdéseimre. Megköszöntem Mikeladzének az ötletét, és már félig kiléptem a sátrából, amikor nekem jutott eszembe valami. Megfordultam. , és visszamente* hozzá. Az ágyán ült a falat bámulva Ismerte Lucy Wintersteint? Csak futólag. Milyen lány volt? - Rendes. Vidám. Mire gondol? Voltak ellenségei? Nem tudok róla. Magánélete? Ja,Mitmitmondjak? Különösebb botrányok nélkül zajlott. Milyenjelent? színésznő volt? Erősen közepes. De nagyon attraktív. Gondolom, tud-Bére- ezMit? - Többnyire ol anfilmekb. en szerepeltették, amelyekban . a szépségére volt szükség, nem a tehetsében Mrnt példáulYebben is 142 143 Nem tudja, volt valami köze Dean Howardhoz? Nem szoktam odafigyelni a pletykákra. Most sem? Hát... mintha Waterman említette volna, hogy Judy Bruckner és Lucy összeszólalkoztak Howard miatt. Őszin. tén szólva, gőzöm sincs, mit esznek a nők ezen a selyem, fiún. Maga szerint is buzi? A jelek nem erre mutatnak! Ó, a jelek...! Ott egye meg őket a fene! Ledobta magát az ágyára, és a fal felé fordult. 31. Baransky sátrában vágni lehetett a füstöt. Pedig a házigazdán kívül csak Mohncsicsi és a két mindenes volt odabenn. 011y és O'Brian a földön ültek, előttük félig üres whiskys-üveg. Baransky az ágyán terpeszkedett farmernadrágban, csizmásan; Mohn baba tréningruhában kuporgott az ágy szélén, és láthatóan esze ágában sem volt, hogy közeledni próbáljon a mogorva producerhez.

Amikor beléptünk, Baransky a fejéhez kapott, és felhördült. Éppen maguk hiányoztak... Az ördögbe is! Most én ültem a faládára, Jondonnak egy tevenyeregforma puff jutott. Szeretem az ilyen szíves fogadtatást. Különben jó hírt hoztunk. Igen? - dörmögte. - Mi az, hogy jó hír? Az utóbbi idő-ben mintha elfelejtettem volna. Oőszentsége, Padma Gyamco hozzájárult, hogy a». lostorban forgassanak. Nem látszott rajta, hogy elöntené az öröm a hírtől. Ha még marad élő színészem, aki forgatni tud - mondta sokat sejtetően. Isznak valamit? Mohncsicsi kelletlenül felállt, és öntött két adagot. csa volt, hogy nem látom a fenekét. Meg kell mondanom 144 ig-darAabhbóhallnaehrna egy hadihajót is tr
Majd a legközelebbi filmemben! Nincs legközelebbi film! Ez a legeslegközelebbi! Nem hagyom, hogy elvedd tőlem a szerepet, Bary! Fogd be a szád, te liba! Nem fogom! Ez egyszer emberedre akadtál, Baransky! Ha nem kapom meg a szerepet, kitálalok. Mindent el-mondok... el én! Baransky felugrott, és a hisztérikusan kiáltozó lányra vetette magát. Fogd be a pofád! Vagy én fogom be... Cindy Mohnnal azonban nem lehetett bírni. Odaugrott az ágyhoz, lekapta a párnát, feltépte a lepedőt, és húzni kezdte kifelé a matracot. Mire feleszméltem, és a segítségére siethettem volna, Baransky már rávetette magát. Mohncsicsi kapott egy hatalmas pofont, nekiesett a feszülten figyelő 011ynak, és feldöntötte. 011y alighanem esté-ben belekapaszkodott, mert Mohncsicsi dühösen rugdosgi kezdte. Anyádat tapogasd, te buzi! Te pedig ülni fogsz, Bary! Azt hiszed, nem tudom, mit dugtál a matracod alá? A producer szédítő gyorsasággal igyekezett rendbe rak-ni a fekhelyét. Megengedné, hogy segítsek? - kérdeztem, és köze' lebb léptem hozzá. Menjen a fenébe! Természetesen nem mentem. Helyette megfogtam a kar-ját, és gyengéden megszorítottam. Mr. Baransky! Ejnye, ejnye! 146 Felhorkant, és igyekezett állon vágni. Elhajoltam, majd megeresztettem egy egyenest. Telibe találtam, a szeme alatt. A levegőbe markolt, és ráesett az ágyra. Csak verje agyon ezt a disznót! - rikácsolta Mohncsicsi, felkapva az anorákját. - Köpjenek le, ha még egy-ezer beteszem a lábam ebbe a sátorba! Azt az izét pedig keresse csak meg a matraca alatt... Csukják be a disznót, és végezzék ki...! úgy vágta be maga mögött az ajtót, csak úgy csattant. 32. Nem sokat teketóriáztam; félregurítottam Baranskyt, és felemeltem a párnát. Nem volt alatta semmi, csak ,egy félig használt papír zsebkendő. Feltéptem a lepedőt; ez alatt sem láttam semmi gyanúsat. Mielőtt a matrachoz nyúltam, kénytelen voltam ismét odatenni egyet a szeme alá, mert megpróbálta lerúgni a fejem. Amikor sóhajtva feladta a kültdelmet, felemeltem a matracot. Első pillanatban nem vettem észre semmit, csak a vas-sodronyt, amely rozsdás csíkokat nyomott a matracba. Aztán egy vastag, piros pamutszálra esett a pillantásom, amely összecsavarva lógott .az egyik sodronyvégen. - Megmondaná, hogy ez micsoda, Mr. Baransky? - kérkdeztem, felemelve a szálat Jóságosk isten! - nyögte 011y. - Ha nem tévedek, akortliez.. Pán A pántlika! - emelte fel remegő kezét O'Brian. - Az a a... Mivel egyikük sem volt képes folytatni, én vettem át a szót. Igen, tisztelt uraim és kedves Mr. Baransky, ez az a pamutszál' amely azt jelezte, hogy a vele megjelölt kábelbe robbertópatronokat helyeztek el. 147 sos B magyarázatba felemelkedett, és széttárta a karját, hogy haza gYaráttba fogjon. Erre azonban egyelőre nem került sor. Az ajtó ugyanis kivágódott, és beesett rajta Cindy moha azaz Mohncsicsi. Végignézett rajtunk, szólni akart, de csak valami bugy, borékolásféle hagyta el a torkát. Szeme kidülledt, Baranskyra bámult, mintha tőle kém segítséget. Baransky felugrott, és a torkához kapott.

— Nem! Mohncsicsi nyakából vér folyt az anorákjára, s remegő ujjai, amelyekkel nyakát szorongatta, vérben áztak. Akárcsak annak a purbunak, tibeti áldozókésnek a szépen cizellált markolata, amely kiállt az ujjai közül. 33. Mire felocsúdtam, Jondon már elkapta a lányt, és lefektet-te Baransky ágyára. A producer kőszoborként ült mellet-te, a saját nyakát markolászva, mintha onnan is purbu áll-na ki. Ahogy kiugrottam az ajtón, szemembe vágott a Himalája hidege. A beköszöntő éjszaka meghozta a szelet: egyre hidegebb léghullámok vágtattak végig a sátrak között. Le-hajoltam, és megpróbáltam olvasni a lábnyomokból. Mondanom sem kell, sikertelenül. Megálltam a tányérnyi, fénylő hold alatt, és megkísérel tem összeszedni a gondolataimat. Bár fogalmam sem vall róla, mi történik a közelemben, lassan mintha kezdett vol• na valami kibontakozni a ködből. Formátlan, alaktalan ár' nyék, de néha-néha mintha már el-ellebbent volna a ködit tyol az arca elől. Aztán megéreztem, hogy figyelnek. Égni kezdett az ar' com, hátamon elektromos bizsergés futott végig. Felemet tem a fejem, és tovább néztem a holdat, mint a holdk' 148 k vagy természetimádók. Közben azonban azon törtem a fi,jem hogyansotuddperc nám múlva a bahagy tam a hold bámuláat. összerántottam magamon a palástomat. Lehajoltam, ;éttúrtam kicsit a havat, mintha nyomokat keresnék. Köz-ben megpróbá. ltam kitalálni, melyik sátor mögött rejtőzködhetér Amikor befejeztem a „nyomolvasást", felegyenesedtem, s mint aki határozott irányba tart, elindultam az egyik sátorsor felé. Éppen ellenkező irányba, mint ahol az ismerhetlen dekkolt. Beértem egy sátor árnyékába, megperdültem, s másodKibújtam a csizmámból, s vékony zokniban, pulóverben, átrepültem a sátorsorokat elválasztó tér felett. Bár az utóbbi években Londonban éltem, szempillantás alatt visszaváltoztam a természet gyermekévé. Felrémlett előttem Szibéria, a végeláthatatlan távolságok, a nepáli hegyóriások, s ismét az voltam, aki évekkel korábban. Könnyedén repültem a havon, mint a hópárduc. Repülés közben észrevettem, *ogy emberem éppen a mögött a sátor mögött guggol, amelyet kinéztem magamnak. Lábujjam alig érintette a havat; boldog voltam, hogy zajtalanul sújthatok le rá. Az istenek azonbannem akarták, hogy elkapjam. Az utolsó sátor mellett suhantam éppen el, amikor váratlanul kinyílott az ajtaja, és telibe talált. Mégpedig éppen akkor, amikor egész testemmel a levegőben voltam. Én még ekkor sem, kiáltottam;. az, aki eltalált, annál in kábbi. Úgy visított mintha ölnék Jézusom! Segítség! Gyilkos! Az a fekete copfos lány volt, akivel előző éjszaka talál koztam Baransky sátrában. Ovális, kemény tárgyat tartott a kezében, és sikoltozás közben igyekezett a képembe vág-n. Szerencsére, mintha csak rendelésre történne, megerősödött a szél és elkapta a hangját. Abban reménykedtem, talán nem sikerül felvernie az egész tábort. 149 A képembe vágni azonban sikerült. Láttam néhány Eris sen született szupernovát, s a holdból is rövid ideig keringett a Csomolhari felett. Mielőtt még másodszpoin képen törölhetett volna ismeretlen fegyverével, a hó nn

ra ve, tettem magam, és elrántottam a lábát. Ha azt hittem, hogy földharcban könnyedén legygk tem, tévedtem. Úgy harcolt, mint egy oroszlán és egy vízi sikló keveréke. Kezdte azzal, hogy felhúzott térddel ágyékon rúgott. Nesze! - nyögte két sikoltás között. - Nesze, a család. fád! Természetesen odakaptam, mire ismét a képembe vágott a fegyverével, csak úgy kongott a fejem. Ekkor értettem meg, hogy ennek már a fele sem tréfa. Ha nem vigyázok, úgy összever, hogy hetekig dolgozhatnak rajtam az orvos lámák. Tudom, udvariatlan dolog egy hölgyet hajánál fogva rángatni, de nem volt más választásom. Elkaptam a copf-ját, s amennyire csak erőmből tellett, húzni kezdtem magam felé. Szerencsére valódi volt, nem paróka. Ettől még hangosabban visított, de legalább a fegyverét elejtette. Csuklómra tekertem a copfját, és igyekeztem le-szorítani a fejét a hóra. Rúgott még néhányat búcsúzóul, aztán békén elpihent. Főleg, miután teletömtem a száját egy nagy adag hóval. Nem túl könyörületes mozdulattal a veséjébe könyököltem, és a fülébe ordítottam. Nem hagyná abba ezt a marhaságot? Szétveri a fejem. Hogy nagyobb nyomatékot adjak a szavaimnak, lekentem neki egy jókora pofont. A hó és a pofon úgy látszott, helyrebillentik a lelkivilágát. Rám nézett, lihegett, majd mint aki jól végezte dolgát. képembe köpte a havat. Eresszen el...! Csak ha megígéri, hogy nem verekszik. Eresszen el, maga féreg! Ide figyeljen - fortyantam fel türelmemet vesztve' -Kell még eQy pofon? Nem elég, hogy maga miatt elszatb lasle ztaottam Miss Mohn gyilkosát... Most visította a legnagyobbat. Akkorát, hogy eldugult fülem• Mit beszél? Maga kicsoda? Nyújtsam át a névjegyem? Kicsoda, maga ökör? Óvatosan eleresztettem a nyakát, feltételezve, hogy nem kezd újabb verekedésbe. Már találkoztunk Baransky sátrában... Nem emlékszem. Engedjen, maga... Lawrence vagyok. Leslie L. Lawrence. Addig fészkelődött alattam, mint a sajtkukac, most azonban megmerevedett a csodálkozástól. Micsoda? Maga az az izé... láma? Ne etessen, hol a ruhája? Egy másik sátor mögött. Ha abbahagyja a hisztizést, mindent elmondok. Kockáztatva, hogy ismét nekem esik, egészen eleresztettem. Szerencsére nem esett nekem. Feltápászkodott a hóról, és végigmért. - Maga az ügyeletes kukkoló? Nálam hiába kereskedik, rég elmúltam tizenhét éves... Elmondhattam volna neki, hogy kisebb dolgom is nagyobb, mint lányok után leselkedni, de csak legyintettem. Megfordultam, hogy faképnél hagyjam, amikor keményen felcsattanta hangja Jöjjön csak vissza. , hé! És emelje fel egészen magasra ba két szép kezét, amellyel az izéjét fogta! Gyerünk be a sátorba, kukkoló! A parancsoló hang még nem izgatott volna különöseben a kezében csillogó 38-as forgópisztolynak azonban már nem tudtam ellenállni. Mit tehettem, bebújtam szépen berendezett kis kuckójába. 150

151 Esküszöm, ez volt a legkellemesebb sátor, amelyet vosü-h szerencsém meglátogatni az elmúlt két nap során Belet, ve a kelléksátrat is. A félig vetett ágy lábánál kis asztalkán éjjeli lámpa pis lákolt, mellette félig nyitott könyv, s a sátorban frissen tött tojás jellegzetes szaga terjengett. Menjen az ágyhoz! Odamentem. Tartsa a képét a lámpához! Gyerünk! Odatartottam. Megvizsgált, és hümmögve vakargatta az orrát szabad kezével. Mit keresett a sátram mellett? Mit leselkedett, mi? - Eszem ágában sem volt leselkedni - biztosítottam. - Üldöztem egy fickót, aki megsebesítette Miss Mohnt. Maradjon ott, ahol van! Ha közelebb jön, lövök! Eszem ágában sem volt közelebb menni. Tudtam, hogy a nők kezében könnyen elsül a fegyver, és csak akkor kezdenek számolni a következményekkel, amikor már többnyire késő. Mivel tudja igazolni magát? Ide figyeljen, kisasszony - mondtam türelmetlenül. - Maga Peggy McLane vagy kicsoda... Mi az, hogy kicsoda!? Tegnap este ott volt Bary sátrában, amikor az a szó'''. nyűség történt. Megtaláltuk Bruckner holttestét, és Blakeet a darun... Elég! Erről nem akarok hallani! Mit keres maga egy szál gatyában, éjszaka a sátram mellett? Ó, a jó istenit neki, hányszor magyarázzam, hogy él' pen a sátra mellett rohantam el, mert üldöztem valakit, és istenemre mondom, el is kapom, ha maga nem talál telibe ezzel a rohadt ajtóval. Mi a fenét nyitogatja éjnek idején Bahhh! Csak nem fogok tanácsot kérni magától, egy abszolúte kétes egzisztenciától, hogy mikor nyitogasd 152 ajtómat, és, mikor ne! Ott marad, ahol van! Mit mondott til_iss Mohnrl? -mondtam szárazon. NagyLeszotúrták nyeli. és megremegett a kezében a fegyver. _ Mit mond? Kapott a nyakába egy purbut. Az mi? Szép, bronz, tibeti áldozókés. - Úristen! Honnantudja? - Onnan, drága Peggy, hogy éppen Baranskynál voltam, amikor Mohncsicsi betántorgott a sátorba, nyakában a késsel. És hogy a jelenet szebb és hatásosabb legyen, ömlött a vér az ujjai közül. - Úristen! Kiugrottam az ajtón, hogy megpróbáljam megcsípni a tettest. Amilyen szerencsém 'olt, majdnem sikerült is. A ruhámat letettem, hogy könnyebben mozoghassak... az-tán maga telibe talált az ajtóval. Szóval... maga nem utánam leselkedett? Majd legközelebb - ígértem -, ha elmúlnak a vészek. Hol a ruhája? f - Ha odakísér, szívesen megmutatom. Úgy jött mögöttem, hogy könnyedén ki tudtam volna venni a pisztolyt a kezéből. Az egyik sátor mellett ráadásul meg is csúszott, és belebotlott a merevítőkötélbe. Megfogtam a karját, amíg visszanyerte az egyensúlyát.

- Csak nyugi. Nehogy elsüljön a stukker. Láttam már olyat, hogy... Hol a ruhája? Kedvetlenül metsejt csengett a hangja, mintha nagyobb összeget veszített volna a kaszinóban. möho -gul, Aliqghanem annál a sátornál! Tatalomra mutattam a felé a sátor felé, ahol a köpenyea pillanatban bukkant ki egy felhőrongy an tábor és környéke ezüsttóba merült. A hó vakítócsillogott, millió csillagszikra táncolt a felületén. 153 A sátor árnyékában, a havon, ott vöröslött a palásto mellette széles szárú, kunkori orrú lámacsizmám feketedett. Lassúbbra vettem a lépéseimet, ahogy feléjük közel tem. Úgy hevertek a csillagfényben, mintha a em palást nem lenne üres, és a csizmáiban is benne volna valakinek a lába Mi van? - türelmetlenkedett mögöttem Peggy_ —Gyerünk! Megtorpantam, és a pisztolyra bámultam. Nem lenne jobb, ha... Hozzám ne érjen! Isten bizony lövök! Hol a ruhája? Kinyújtottam a karom. Ott! Menjen, és vegye fel! És csak semmi meggondolatlan mozdulat...! Vegye fel! Izzadság csordult végig a homlokomon. Nem lehet. Mi az, hogy nem lehet? - nézett rám értetlenül. - Nem a maga ruhája? Gondolhattam volna. Bekísérem Baranskyhoz és... Az én ruhám - mondtam. - Csak... egy kis baj van vele. Baj? Milyen baj? Valaki van benne... Mit beszél? Uram Jézus! Maga megőrült! Tegye fela kezét... tegye fel! Adja ide a stukkert! - mondtam ellentmondást nem térő hangon. - Ha életben akar maradni, adja ide! Legnagyobb meglepetésemre - és alighanem az övére is - odaadta. Ahogy a kezembe nyomta, láttam rajta,legszí" vesebben visszavenné, de már késő volt. Maradjon mögöttem - figyelmeztettem, és a fegyVen előreszegezve elindultam a ruhám felé. - Ha kiáltok, Ve•5. se magát a hóra! Néhány lépéssel a ruhacsomó mellett termettem. Köd va' nyem lazán feküdt a havon egy merev test köré burkol A fekvő alak lábára féltett díszcsizmámat húzták. 154 Ráfogtam a stukkert, és rámordultam. Felállni! Szóltam még egyszer, majd még egyszer, aztán elhalleattatn Megértettem, hogy szólongathatom ítéletnapig is, ;Jor fog csak felkelni, ha az angyalok megfújják a harsonákat. Nagyot sóhajtva a fekvő testhez léptem, és a hátára fordítottam. Benjamin Blake arca meredt rám, szája sarkában a halál vigyorával. peggy McLane a vállamra borult, és csendesen öklendezni kezdett. 35. Mivel nem volt szándékomban megfagyni, vissza kellett vennem a ruhám Blake-től. Az öltözködés részleteiről nincs szándékomban beszámolni. Legyen elég annyi, hogy aki látott már széles szárú csizmát és szerzetesi leplet, jól tudja, ezeket még merev halottakról is könnyedén le lehet húzni. Peggy visszabújt a sátrába, és nem is volt hajlandó addig eléjönni, amíg el nem tüntettem Blake-et.

Amikor kész voltam. . . vele, bekopogtam hozzá. - Jön vagy marad? - Hol az az izé nús- Jókodásáhelyen. Feltétlenül vissza kell mennem Baranvolnaskyhoz. Örülnék ha velem jönne. Szükségem lehet a tara - Várjon egy pillanatig. A kijött, halálsápadt volt az arca. Mintha hányt M. Merre? Elindult mikor am Baransky sátra felé. Kábé félúton találtam meg a vérnyomokat. Előbb kiNéb' majd nagyobb cseppek jelezték Mohncsicsi útját. Nem messze a sátortól abbamaradtak; alighanem innentől 155 erősebben szorította nyakára a tenyerét. Peggy szorosa, ban fogta a karom, és mintha alvajáró lenne, úgy botlado. zott mellettem. Lehajoltam; beledugtam az ujjam egy apro vérfoltba. Vörös volt és hideg, mint az eperfagylalt. 36. Baransky sátrában tökéletes volt a káosz. Mohncsicsi az ágyon feküdt, kiterítve. Amikor beléptem és betuszkoltam Peggyt, halottnak tűnt, de néhány pillanat múlva hangos köhögéssel felemelkedett. Baransky gyengéden visszanyomta. Nyugi, kicsim. Pihenned kell! Mondanom sem kell, meghatott a jelenet. Az ágy mellé hajított véres kendők, és a köhögés a Kaméliás HölgN nagyjelenetére emlékeztetett. Az egy tömbből faragott Sullivan doktor a lány körül sürgölődött. Éppen Baransky hófehér ingét tépte darabokra, és áztatta be egy fazék gyorsforralón párolgó vízbe. Jondon bólintott, ami annyit jelentett, hogy minden rendben. Peggy rémülten hökkent hátra, ahogy meglátta Mohncsicsit, de aztán mindent feledve odavetette magát az ágy szélére, Baransky mellé, és megszorította a lány kezet. Hogy vagy, Mohncsicsi? 011y és O'Brian a fal mellett kucorogtak Jondon közelében. Csak akkor néztek össze sokat sejtetően, amikor lerogytam a faládára, amit néhány perce egy sietős villám sebességével hagytam el. Mi újság odakint? - érdeklődött 011y. - Talált vala' mit? Válasz helyett Baranskyhoz fordultam. Mr. Baransky... nem fejeztük be a beszélgetésünitet A piros szalagra kíváncsi? Például. Nem fogja elhinni. Találtam. Hol találta?kint a hóban' . Kint a hóban •' - A kelléksátor környékén. Hnl.egkérÉs mdezheikortemtalá, lta?hogy _ Egészen furcsa időpontban. Az elmúlt éjszaka. Mi-után elmentek. M furcsa időpnntban a kelléksátor mit keresett környékén? abban az egészen Utána szerettem volna nézni valaminek. _ Megtudhatnám, mi az? - Magánügy - Még a szomorú események tükrében is?

- Mindenféleképpenenné. - Jó. Maradjunk l. Miss Mohn itt tartózkodott önnél? - Hát... igen. Ennek ellenére ön éjszaka kiment a sátorból. Járt egyet, és a havon megtalálta a piros pamutcsíkot. Így volt? Így. Nagyjából. Mit ért azalatt, hogy nagyjából? Nem járkáltam. Konkrétan mentem valakihez. Útköz-ben találtam rá. * Tudta, mi az? - Meg fog lepődni: nem. Tényleg meglepődtem. - Hogyan? Ön nem tudja, hogy mire való a piros zsinór? Hogy lehet az? :e Ugy, hogy nem tudom. Producer vagyok, nem trükk-~ml ster. Most már persze tudom Nézze csak, Mr. Baransky - próbáltam figyelmeztetn . - Igencsak sántít, amit állít. K. 'megy éjszaka... az ágyá, kimegy a sátrából, talál egy piros pamutpántlikát a havon, anélkül, rcsa hogy.furcsa tudná micsoda, felfigyel rá, felszedi, yoZOm, anélkül, hogy tudná micsoda, magához veszt' beviszi a sátrába, és a matrac alá rejti. Nem furcsa ez egy kicsit? hlgsúl - Fu, így volt. Csak... persze nem ilyen e%yszerű a nem dolog, 157 156 Tudtam én, persze hogy tudtam, hogy nem ennyire egy_ szerű. Csakhogy néha nagyon is nehezünkre esik elmondani az igazságot. Baransky eleresztette Mohncsicsi kezét, és óvatosan hátrébb csusszant. Mohncsicsi lehunyt szemmel, bekötött nyakkal feküdt, mintha elszunnyadt volna. Hát akkor hogy történt, Mr. Baransky? - sürgettem. - Kezdjük elölről. Miért ment ki a sátrából? Baransky Mohncsicsire pislantott, aztán megvonta a vállát. Valakivel randevúm volt. Kivel? Habozott egy kicsit, aztán kibökte. Lucy Wintersteinnel. Mohncsicsi szemhéja mintha leheletnyit megrándult volna. Hm. Milyen természetű volt a randevújuk? Egészen magántermészetű. Találkozott vele? Igen. Hol? Természetesen a sátrában. Meddig volt nála? Kábé másfél órát. Miss Mohn nem vette észre? Azt hiszem, nem. Mélyen aludt. Egy frászt - mondta váratlanul Mohncsicsi. - Egy fárszt! Miss Mohn - figyelmeztette Sullivan doktor. - Nem ártana, ha befogná a száját. Miss Mohn csukott szemmel mosolygott. A győztesek mosolyával. Ezután? Miután? Hogy befejezte randevúját Miss Wintersteinnel. Mi-kor találta meg a piros fonalat? Azokat még az izé... randevú előtt._ Miért vette fel egyáltalán? Maga minden hulladékot felszed? Mert... mert... ezt meg kell hogy magyarázzam... Bizony jó lenne - bólintottam.

Az a helyzet - kezdte, és még hátrébb húzódott a fekvő lánytól -, Miss Wintersteinnel elhatároztuk, hogy izé... megtárgyalunk néhány problémát. Miután megtárgyaltuk... Jó hosszú és intenzív tárgyalás volt, mi? - kérdezte Mohncsicsi. Miss Mohn! - aggodalmaskodott a doktor. - Én a kötéseit készítem, maga pedig... Szóval - folytatta sóhajtva Baransky -, Miss Winterstein sátra felé közeledtem, amikor megpillantottam a vörös fonalat a havon. Megvallom, meghökkentem. Ugyan, miért? Mert... mert... nézze, én nem vagyok ijedős. Az ejtő-ernyősöknél szolgáltam, meg minden. De ez meghökken-tett. Képzelje el, hogy ragyogott a hold, a hó pedig... olyan éles volt a fénye, hogy szinte égette a szemem. Aztán meg-láttam ezt az izét. Mintha lángolt v#lna a havon. Még mindig nem egészen világos. Ertse meg már, ember, nem egyszerűen csak egy vörös pamutfonál feküdt a havon, nem messze Miss Winterstein sátrától, hanem... abból a pamutszálból valaki egy halálfejet formázott ki. Képzelheti, mit éreztem, amikor a fehér hóról szembevigyorgott velem egy lángoló, foszforeszkáló halálfej. És azok után, hogy Brucknert és Blakeet meggyilkolták... Megvallom, erre nem számítottam. Beletellett néhány másodpercb. e, amíg legyűrtem az agyamat bénító meglepetést Gyorsankörbepillantottam. Kíváncsi voltam, hogyan hat a többiekre Barnasky elbeszélése. Talán csak Mohncsicsi volt, aki megőrizte a nyugalmát. Szabályosan lélegzett. , és mintha még mindig mosoly játszott volna az arcán 158 159 Sullivan doki fél szemmel a ruhákat főzte, s nyitott zseb-késével időről időre megkavargatta őket. Másik fél szemével Baranskyt bámulta. Mintha leplezetlen irigységet láttam volna a tekintetében. 011y és O'Brian egyszerűen csak eltátották a szájukat. Megpróbálták megemészteni a hallottakat. Peggy felállt, és kezét tördelve hol rám, hol Mohncsicsire kapta a szemét. — Milyen volt a halálfej? — Hogyhogy milyen? Igazi halálfej volt, nemcsak olyan... izé... hevenyészett. Mintha klisé után csinálta volna vala-ki. Pedig csak a fonálból hajtogatta a hóra. De ez még nem minden... Peggy nagyot nyelt, és ösztönösen közelebb húzódott hozzám. — Mit talált még? — Tulajdonképpen semmit. Azaz... szóval, a halálfejet egy pamutszálból hajtogatták. Alája egy faágból tördelt nyílvesszőt raktak. Érti? Persze hogy értettem. Hogy bebizonyítsam, mindjárt meg is kérdeztem. — Es... merre mutatott a nyílvessző, Mr. Baransky? A producer megsimogatta lelógó tatárbajuszát, és bizonytalan hangon dörmögte. — Hát, amennyire az irányt ki lehetett venni... Lucy sátra felé. Halotti csend ereszkedett ránk. Csak a fazékban fővő víz zubogása hallatszott. — Biztos benne? — kérdeztem tompán. — Amennyire az ilyesmiben biztos lehet az ember. Mondom, a hó vakított, a pamutszál lángolt, mintha égett volna... — Eeegen. Erre maga mit csinált? — Előhúztam a stukkerom, és törni kezdtem a fejem. NI" a fészkes fenét jelenthet ez? Valaki meg akarja tréfálni Miss Wintersteint? Vagy az egész stábot? Lehajoltam, fel-szedtem a fonalat, összehajtogattam, és zsebre vágta'''. Rosszul tettem?

Nem tudom — sóhajtottam. — Azután... mi történt? Arra gondoltam, kár lenne pánikot keltenem. Talán éppen az volt annak az őrültnek a célja, aki kirakta a halál-fejet. Természetesen fogalmam sem volt róla, honnan való a piros pamut. Ha tudtam volna, azonnal riadót verek. Így azonban... Abban sem voltam egészen biztos, hogy Lucy sátra felé mutat-e a nyílvessző. Meg aztán, még egyszer mondom, kételkedtem az egésznek a komolyságában. És... sajnáltam Miss Wintersteint. — Nocsak — mondta jól hallhatóan Mohncsicsi. — Nem úgy értettem — mentegetőzött Baransky. — Arról van szó, hogy megvolt neki is a maga baja. Két napja közölte vele Waterman, hogy új jelenetet írtak bele a forgatókönyvbe, s neki fel kell másznia az égbe. Szegény Lucy azt sem tudta, miről van szó. Fel sem fogta az egészet. Honnan a fenéből sejthette volna, mit jelent a függő-hídon való forgatás, amikor még nem is látta a hidat. Azon az éjszakán kezdték építeni. Ha meglátja a halálfejet... a halálesetek után... élő lélek fel nem tudja csalni a függőhídra! Ezért zsebre vágtam a szalagot, és... miután vége volt a megbeszélésünknek, idehotftam a sátramba, és be-dugtam a matracom alá. Azt hittem, Miss Mohn nem veszi észre... Sullivan doktor felállt, nyitott bicskájával kikotort egy ruhadarabot a fazékból. Mohncsicsi megérezte, hogy veszély közeledik, mert kinyitotta a szemét, és rémülten megrázkódott. — Az istenit... nem fog fájni, doktor? — Nem jobban, mint az injekció — morogta Sullivan. — Orüljön, hogy nem ért ütőeret. Ha néhány centivel lejjebb megy,,, Lefejtette Mohncsicsi nyakáról az átvérzett kötést. Nem volt mély a sebe; hiszen életlen késsel szúrták meg. Egy purbuval. 160 161 Sullivan doktor ügyesen és gyorsan végzett. Ahogy befejezte a kötözést, máris Mohncsicsi mellé csüccsentem, és rávillantottam ellenállhatatlan, férfias mosolyomat. — Elmondaná, Miss Mohn, mi történt önnel, miután ki-rohant a sátorból? Mohncsicsi megköszörülte a torkát, és nagyot nyelt. — Hát... elhatároztam, hogy hazamegyek. El is indultam, aztán egyszerre csak megmagyarázhatatlan félelem vett rajtam erőt. Talán a holdfénytől jött rám a dili. Kihalt volt minden, hiszen ebben a rohadt hidegben mindenki a sátrában gubbaszt. A hegyek holdfényben fürödtek, a világ fehér volt, és nekem valahogy... nem is tudom, miért, a t mető jutott az eszembe. Mintha egy óriási temetőben járnék! Aztán meghallottam azokat az átkozott lépéseket! Brrr! Még most is kiver a víz, ha rájuk gondolok. — Lépéseket hallott? — Csikorgott mögöttem a hó. Hátranéztem, és egyszerre csak megpillantottam egy fejet. — Emberfejet? — Mit gondol? Valakinek a fejét, aki utánam leskelődött. Gondolhatja, hogy majd összeestem. Azzal nyugtatgattam magam, hogy talán valamelyik tibeti statiszta. Arra is gondoltam, hogy visszafutok ide, de... a fickó éppen abból az irányból jött, ahonnan én. — Hol volt ekkor? — Közvetlenül a kelléksátor mellett. Ahol a halottak fekszenek. Ha arra gondoltam, hogy kik vannak odabenn, é$ milyen állapotban... — Gondolom, továbbment? — Méghozzá futva. Elkezdtem szaladni a sátram fe Abban bíztam, ha valami baj

támadna — hiszen tudja, m gondolok — berontok valakinek a sátrába. Csak hát m denki bezárkózik éjjelre. Azok után, ami történt, nem csoda. Szóval rohantam, mint egy őrült... amíg... amíg — Kér egy kis vizet? — Nem, köszönöm. Nem vagyok rosszul, csak ha vissza-gondolok rá, úgy érzem, elhagy a józan eszem. Tudja, én sohasem törődtem eddig olyasmivel, hogy visszajáró lélek meg túlvilág. Egyszerűen nem érdekelt. Mostantól kezdve azonban... — Tehát futott... — Egészen addig, amíg el nem értem a sátorsort, amely-ben a mi sátrunk is áll. Már láttam is, amikor... amikor... Megcsuklott a hangja, és a nyakához kapott. — Elém toppant egy sátor mögül. Én sikoltottam egyet, ő pedig befogta a számat, és megszorította a nyakam. Az-tán azt mondta, hogy... mindannyiunkat magával visz... oda! — Hogyhogy oda? — Hát oda! A túloldalra! A halálba. — A támadója mondta? , — Igen... Nem is mondta, hanem hörögte. Nem e világi hangon. Mintha... nem is tudom. Nem volt emberi hangja. Egyszerűen túlvilági volt. Es... egy olyan kést tartott a kezében... Amit Dean... rejtegetett a zsebében. — Purbut? — Igen. — Ezután mi történt? — Visítottam... volna, de nem tudtam. Csak vergődtem a karjai között. Egyszerűen megbénultam, ahogy megfogott. Es egyre csak azt hajtogatta, hogy magával visz mindannyiunkat a túlvilágra. Aztán... aztán... felemelte a kést, és... megszúrt. Csak arra emlékszem, hogy meg-villant a penge, sárgán, mint a macska szeme a sötétben, es meleget éreztem a nyakamon. Eleresztett... A hóra estem. Azt gondoltam, hogy meghalok. Egy ismerősöm úgy halt meg, hogy beleesett egy kirakatba, és az üveg elmetszette a torkát. Tudom, ha a nyaki ütőeret elvágják, nincs segítség. Amikor éreztem, hogy vér csorog az ujjaim közül, és megfogtam... a fegyver nyelét, tudtam, hogy végem van. — Mit csinált a támadója, Miss Mohn? 163 162 — Fölöttem állt, és lenézett rám. Én még soha nem láttam ilyen iszonyú arcot, Mr. Lawrence. Égett a szeme, mintha parázsból lett volna, és... halálsápadt volt a bőre. Kísértet volt, aki kikelt a sírjából, hogy valamennyiünket kinyírjon. Aztán nevetett... Jaj, Mr. Lawrence, soha nem fogom elfelejteni azt a nevetést! — Ki volt a támadója, Miss Mohn? — Hogy ki volt? Hát Blake! Benjamin Blake... Kijött a kelléksátorból, hogy megöljön. De miért engem, mién pont engem? Kérem, könyörgök, Mr. Lawrence, magyarázza meg, hogy miért éppen engem akart megölni? 38. Befordultunk Lucy Winterstein sátra felé. A hold kiszabadult a felhők mögül; ismét ránk szórta sugarait. Egy-egy hatalmas hópehely siklott le még a derült égből, aztán egészen abbamaradt a havazás. A Csomolhari csúcsai előrehajoltak, és kíváncsian néztek bennünket.

— Itt álltam akkor is — mondta Baransky —, és Lucy Winterstein sátra felé figyeltem. Tudják, az a legrohadtabb, hogy ezekből a sátrakból egyáltalán nem szűrődik ki fény. Álltam, és megpróbáltam kitalálni, mit csinál... Gyerekség, mi? Aztán elindultam előre. Így... Nagy léptekkel megindult a némán hallgató sátrak közö — Jöttem néhány lépést. A hold éppen úgy ragyogott, m most. Erdekes, mintha néhány hópehely is lehullott volna. Aztán egyszerre csak lenéztem a hóra. Fehéren vakított, emlékszem... 0, a keserves úristenit neki, odanézzenek! Néhány méternyire előttünk, a hófehér havon, mintha parázsból rakták volna ki, jó méteres átmérőjű halálfej lángolt. Üres szemgödrei bennünket fürkésztek. Gonosz moh solyát, amíg élek, nem fogom elfelejteni. Jondon halkan felkiáltott mellettem, és megmarkolta olvasóját. Én ugyanezt tettem a revolveremmel. A halálfej ott foszforeszkált előttünk a havon. Óvatosan fogtuk körül, és óvakodtunk megérinteni. Mintha attól féltünk volna, hogy még az érintése is szerencsétlenséget hoz ránk. 39. Baransky megtörölgette a homlokát, és nagyot nyögött. — Uram Jézus! Mi a fene ez? Mit akar ez jelenteni? — Nézze meg, ugyanabból az anyagból készült-e, mint a másik! Morogva lehajolt, majd letérdelt. Óvatosan megérintette a világító pamutszálakat, aztán felnézett ránk. — Amennyire meg tudom állapítani, igen. Mit csináljak vele? — Szedje össze! Nézte egy darabig, aztán felállt, és leverte a térdéről a havat. — Szedje maga! Nekem elegem volt belőle. Én már egyet összeszedtem. Jondon lehajolt, és felgöngyölíte.e a pamutszálakat. Baransky szégyenlősen vigyorgott. — Mit jelentsen mindez, Mr. Lawrence? — Alighanem valaki szórakozik velünk. — Igaza van — dünnyögte. — Valaki valóban szórakozik velünk. Meg kellene nézni a maga Blake-jét. Akit ott hagyott a sátor mellett. Mit szólnak hozzá? Őszintén szólva erre számítottam. Hogy felébred benne a régi ejtőernyős. A sátrat hamar meg is találtuk; alig volt tőlünk ötvenméternyire. Blake-et azonban nem. Csak a hóba nyomódott kontúrok mutatták, hogy nem is olyan régen emberi test hevert a sátor mellett. Baransky csípőre tette a kezét. — Hát ez elment! Remélem, nem azért, hogy amíg mi a nyomát kutatjuk, meggyilkoljon valakit? Nem aratott egyértelmű sikert a megjegyzésével. 165 164 – Van kulcsa a kelléksátorhoz? A producer bólintott. – Akkor gyerünk! Mintha mi lettünk volna a kísértetek, suhantunk át a kihalt, holdvilágtól fényes utcákon. Ha a tibeti statiszták láttak volna bennünket, másnap már legendák születtek volna a táborban kóborló rolangokról, elvarázsolt holttestekről. A kelléksátor előtt megtorpantunk. Békésen és barátságosan fürdött a holdfényben, mint óriási, felpuffadt narancs. – Nyissa ki az ajtót! Az ajtószárny enyhe csikorgással feltárult, s mi beléphettünk a Siva utolsó tánca kelléktárába.

40. Ahogy átléptük a küszöböt, elfogott bennünket egy sem-mihez sem hasonlítható érzés; az, amely temetőben vagy szerencsétlenség színhelyén fogja el az embert. A halál közelsége érződött a levegőben. A három hordágy ott hevert, éppen a hatalmas fém-spulnikra tekert kábelkötegek előtt, fehér teveszőr takarókkal letakarva. Mivel ismertem Jondon ösztönös viszolygását az erő-szakos módon eltávozott lények holttestétől, én hajoltam föléjük. A holdfény besütött a nyitott ajtón, s a fölém magasodó óriási, emberi koponyákból fűzött nyakláncot viselő Káli-szobor szörnyű vigyorral nézte, mit csinálok. A fal mellett felsorakozott számtalan kisebb-nagyobb istenalak mintha követte volna ezernyi szemével minden mozdulatom. Torkomban dobogott a szívem. Megfogtam az első takaró szélét, és magam felé rántottam. Amikor előtűnt a takaró alól Blake halálos vigyorba merevedett arca, mit tagadjam, megkönnyebbültem. Nemmintha hinnék a természetfelettiben vagy félnék tőle, de számtalanszor tanúja voltam már, hogy természetfölötti jelenségek mögé bújva hány csirkefogó követett el rémesebbnél rémesebb gaztetteket... A másik testről már csak rutinszerűen húztam le a takarót. Azt hittem, rosszul látok. A hordágyon nem Miss Bruckner holtteste feküdt, hanem egy szobor. Gyöngyökkel kivarrt ágyékkötőjére, karjaira és lábaira fűzott ékszerei csillogtak-ragyogtak: a szivárvány minden színében játszottak a holdfényben. Hosszú, meztelen lábához értettem az ujjam; hideg, kemény műanyagot tapintottam. Két gyönyörűen formázott lába egymásra volt vetve, furcsán megcsavarodva, s így fekvő helyzetében nehezen lehetett felismerni, hogy a szobor táncol, s a kicsavarodott mozdulatok tánclépések. Kettővel több keze volt, mint a közönséges, földi halandónak. Szelíd tekintetét a sátortetőre vetette, mintha örült volna, hogy megszabadult a szemfedőtől, bár az istenek szeme alighanem keresztüllát a vtstag teveszőr takarón is. – Ez... mi? – hördült fel Baransky. – Mi... ki... ez? – Siva Natarádzsa – mondta Jondon, és összefonta mellén a karját. – A táncoló Siva. – És... hol van a holttest? Amíg kérdezte, lerántottam a harmadik hordágyról is a takarót. Lucy Winterstein mindent tudó mosollyal nézett ránk. Szelíd tiltakozás volt a szemében: mintha nem akarta volna tudomásul venni, hogy fel kell mennie a „felhők közé", a függőhídra. – Ho...va tűnt Judy Bruckner? Egyikünk sem tudott válaszolni rá. 166 167 Visszaküldtem Baranskyt a sátrába, miután ráparancsoltam, hogy senki emberfiának el ne mondja, ami velünk történt. Megkértem, engedje lefeküdni a sátrában Peggy McLane-t, vagy kísértesse haza 011yval és O'Briannel. Szerettem volna néhány szót váltani a lánnyal, de nem tehettem. Feltétlenül és sürgősen beszélnem kellett az ügy néhány főszereplőjével. Elsősorban Dean Howarddal. El voltunk rá készülve, hogy fel kell ébresztenünk, de a színész még nem aludt.

Éppen a villanyforralóval ügyködött: kávét főzött magának. Nem volt se barátságos, se barátságtalan. Biztos voltam benne, várta látogatásunkat. Jóképű volt, karcsú, férfias: őszintén szólva nem csodálkoztam, hogy őt szemelte ki Waterman filmje főszerepére. Kitöltötte a kávét, testvériesen megosztva velünk. Nem találtam sem visszataszítónak, sem ellenszenvesnek. Inkább kissé fölényesnek, ami általában jellemző azokra a művészekre, akiknek a nevét szájára vette a hír. – Hát akkor... – nézett rám szinte vidáman –, azt hiszem, nem kávézni jöttek. Kérdezzenek, amit akarnak, nem fogok megsértődni. Azt hiszem, előbb-utóbb túl kell esnem rajta, nem igaz? Bólintottam. – Azt hiszem, helyesen látja a helyzetét, Mr. Howard. Ígérem, nem vesszük igénybe sokáig az idejét. – Nem tesz semmit – mondta. – Ma már úgysem tudnék elaludni. – Mr. Howard – kezdtem –, nem akarok túlságosan sokat vájkálni a múltjában... Mégis meg kell kérdeznem... – Hogy igazságos volt-e a bírósági ítélet? – vágott köz-be. – Hát persze. Valóban megöltem azokat a lányokat. De az nem én voltam. Isten bizony nem én! – Hát akkor kicsoda? 168 — Az a másik, aki bennem lakik. ő súgta, hogy öljem meg őket. Ilyen megaláztatást nem tűrhetek el. En meg megöltem őket. Nem is vagyok egészen felelős érte. En csak végrehajtottam az akaratát. A kéz az enyém volt, de a hang az övé. – Milyen volt a börtönben? – Amilyen egy börtönben lehet. Nehezen elviselhető. De a hang... ott hallgat. – Értem, Mr. Howard. Mesélne valamit arról a forgatásról a Grand Canyonban? – Ó, Jézusom, mikor volt az már! Évezredekkel ezelőtt! – Ki volt a produkció trükkmestere? – Nem emlékszem. Régen volt. – Ha jól tudom, ott is felrobbantottak egy hidat. – Nem emlékszem. – A Grand Canyon felett – segítettem –, amikor egy kocsival átrobogtak a hídon. Az indiánok üldözték magukat. Egy csapásra ön lett a nők bálványa. Ahogy a lován ült, és csípőből tüzelt a rézbőrűekre... Elmosolyodott, elégedett, öntelt mosollyal. – Hát az bizony nagy jelenet vett! Ahogy rájuk pörköltem. Mintha csak tegnap történt volna. – Hogyhogy a robbantásra nem emlékszik? – Nézze, Mr. Lawrence, nem tudom, mit akar kihozni a dologból. Nekem az volt a feladatom, hogy eljátsszam azt a szerepet. Lőnöm kellett az indiánokra, hát lőttem! És nem érdekelt, hogy robbantják fel a hidat! Nem a színészekre tartozik az ilyesmi. Ha pedig az izgatja, hogy értek-e a robbantáshoz, miért nem kérdezi meg egyenesen? – Miért? Ért hozzá? – Nem én! Fogalmam sincs róla, hogyan csinálják. Ez egyszer melléfogott. Ha azt hiszi, hogy én durrantottam a levegőbe szegény Lucyt, téved. Miért tettem volna? – Valaki azt mondta, hogy nézeteltérés volt Judy Bruckner és Lucy Winterstein között. – Es? Állítólag ön miatt!

169 Megvonta a vállát, és önelégülten kavargatta a csésze alján száradó cukormaradékot. — Az bizony meglehet. Judy... furcsa lány volt. Féltékeny. Nem tűrte el, hogy vetélytársai legyenek. Ő kiadhatta az utamat, de azt nem bírta elviselni, hogy én lépjek le. De még mindig nem értem, miért következik ebből, hogy én öltem meg Lucy Wintersteint? — Tulajdonképpen nem következik. Csak megpróbálom behúzni a csőbe — mondtam mosolyogva. — Nem fog sikerülni. Es bármennyire is furcsának tűnik, Judy Brucknert sem volt szándékomban megölni. Pedig megérdemelte volna. — Es ha a belső hang úgy kívánta volna? — Szerencsére... nem így kívánta! De erről ne beszéljünk! — Oké, menjünk tovább! Fenntartja azt az állítását, hogy a purbut, amivel megölték Judy Brucknert, úgy találta? — Hogyne tartanám fenn, amikor ez az igazság. — Jó. Akkor kanyarodjunk ismét vissza egy kicsit a múltba. Mit érzett, amikor felkeresték a börtönben, hogy felkínálják a szerepet? — Mi a fenét éreztem volna? Örömet. Semmi mást, csak pokoli örömet. Mit gondol, hányszor de hányszor gondoltam végig az egész életemet!? Hogy azok miatt a kis kurvák miatt örökre rács mögé kell temetnem a tehetségemet. A szabadulás minden reménye nélkül. Egyedül csak a börtönszínház... tudja, kikkel? Dehogy értheti meg, Mr. Lawrence, mit jelentett nekem ez a lehetőség! — Nem tudja, ki a kísérője? — Nem én! — Mit gondol, miért nem mondták meg önnek? — Hogy ne érezzem itt is börtönben magam. Egy mű-vésznek szabadságra van szüksége, a korlátlan szabadság érzetére, hogy szárnyalni tudjon tehetsége szárnyain. Hogy a fenébe szárnyalhattam volna, ha naponta látom az őrömet? Egyébként a kormányzó találta ki ezt a megoldást. Ügyes, nem? — Ki kereste fel önt a börtönben?— A rendező, Ferdy Waterman. — Tudja, ki a film szponzora? Thor Thorssen — mondta. — Hallott már róla? — Természetesen. Az a milliomos, aki csupa lopott szobrot örökölt az apjától. Pech. Jó gazdag lehet, mi? — Dobogós helyen van a dollárversenyben. — Nem tudja, miből szerezte a pénzét? Rutinszerűen tettem fel a kérdést, anélkül, hogy érdem-leges választ vártam volna rá. Végül is miből szerzik a gazdagok a pénzüket? Homályos és még homályosabb vállalkozásokból. — Az apja szerezte — mondta. — Még Norvégiában. A horogkereszt árnyékában. Egyszerre megütötte a fülem valami. Azonkívül, amit mondott, az is, ahogy mondta. A furcsa, eddig nem tapasztalt árnyalatok a hangjában. Mintha egy egészen más Dean Howard beszélt volna. — Mit ért azalatt, hogy a horogkereszt árnyékában? — Olaf Thorssen... valaha nagylegény volt. — Bűnöző? — Szemlélet kérdése. Miniszter vltlt Quisling kabinetjében. Mintha kalapáccsal vágtak volna mellbe. — Mit beszél? — Sokat én sem tudok. Ez is inkább pletyka, mint pontos információ. Olaf Thorssen filozófus volt; egyetemi tanár Oslóban. Lassan mintha egy láthatatlan kéz elhúzta volna a függönyt a fény elől. Emlékezetem mélyéből felbukkant Olaf Thorssen neve. Hogy az ördögbe nem tűnt fel eddig is...! Persze az Olaf is, és a Thorssen is gyakori név

skandináv területen. Jondon kíváncsian fürkészte az arcom; aligha mondott neki bármit is Thorssen neve. Nekem azonban most már egyre többet. Ahogy tudtam, kiről van szó, egyre több adat ugrott be az emlékezetembe. Olaf Thorssen valamikor a múlt század utolsó évtize170 171 dében született Norvégiában. Filozófiai fakultást végzett, és ha jól emlékeztem, több szemesztert Németországban. Németországi évei alatt került kapcsolatba a német munkásmozgalommal; később, a harmincas évek közepén, még kommunistabarátsággal is gyanúsították. Cikkeiből kiderül, hogy nemcsak a szociális problémák iránti érzékenység jellemezte ezekben az években, hanem vonzódott a misztikához és az okkultizmushoz is. Munkásságában sajátosan keveredett a szociális érzékenység és a ködös, északi mitológia. A hatalmas, kék szemű, nordikus férfiakról, Wotan gyermekeiről ábrándozott, akiknek az a feladatuk, hogy átvegyék a hatalmat az elkorcsosult népek felett. Természetesen úgy, hogy valami ködös, éteri boldogsá got teremtsenek mindenki számára. Ettől az elgondolástól már csak egy lépés volt az árja faj-elmélet elfogadása, amelyet a kezdetekben megállíthatatlan német csapatok győzelmei is alátámasztottak. Thorssen boldog volt, hogy a germán világbirodalom ott szüle-tik az orra előtt, s neki is része lehetett megteremtésében. A háború után nyilvánosságra került források szerint Thorssen szorgalmasan írta gyalázkodó pamfletjeit kommunisták, szocialisták, keresztények ellen, majd belépett az 1940-ben alakult, Quisling vezette kabinetbe; nyíltan és minden addigi tartózkodását feladva a hitleri politika szolgálatába állt. Ettől az időponttól kezdve hiányoznak a források. Egyedül a Zsidó Dokumentációs Központ iratai nyújtanak némi fogódzót az események megértéséhez. Thorssent 1942-ben kizárták a kabinetből, s koncentrációs táborba csukták, ahonnan 1943 végén megszökött. Csak 1945-ben bukkant fel ismét, immár Amerikában. A talányos eseményeket egy néhány évvel azelőtti Spiel gel-cikk igyekezett kideríteni. Írója egy magát megneveli ni nem akaró norvég férfitól nyerte információit, aki 1940-től 1942 tavaszáig Thorssen propagandaminiszter egyik titkára volt. A cikk írója szerint 1941 őszén súlyos vádakmerültek fel Thorssen ellen. Valaki, feltehetően egy ellen-lábasa, aki a helyére pályázott, kiderítette, hogy a fajvédő, ősárja mítoszokat hirdető, nordikus Thorssen zsidó származású. Ükapját Dörnernek hívták, s Prága zsidónegyedében élt, mint köztiszteletben álló zöldséges. Csak vala-melyik pogrom után, amelyben házát és vagyonát elveszítette, menekült északra. Hogy hol és merre járt Olaf Thorssen 1943-tól 1945-ig, senki nem tudja. A Spiegel idézett cikke szerint lehetséges, hogy szökése után kapcsolatba került brit vagy amerikai kémszervezetekkel; esetleg külföldre menekítették. Elképzelhető, hogy értékes információkkal szolgált a németek norvégiai védelmi képességeit illetően. Egy azonban kétségtelen; Olaf Thorssen soha többé nem foglalkozott politikával, sem filozófiával. A második világháború után, mi-után pere felmentő ítélettel zárult, az Egyesült Államokban telepedett le, s

kizárólag üzleti tevékenységgel foglalkozott. Hogy honnan szerezte a vagyonát? Erre még a jól érte-sült Spiegel sem tudott választ adni. Az azonban bizonyos, hogy az ötvenes évek derekán OlárThorssen már sokszoros milliomos volt, és híres műgyűjtő. A pletykák szerint még a náci időkben óriási tömegű festményt, szobrot, szőnyeget és gobelint harácsolt össze; elsősorban menekülő zsidóktól, akik soha nem bukkantak többé elő. Ez a zsidóvagyon vetette meg későbbi gyűjteménye alapjait. Mindez néhány másodperc alatt futott végig az agyamon. Megpróbáltam összekapcsolni a dolgokat; Thorssen gyűjtőszenvedélyét és az ellopott szobrokat. Lehetséges, hogy Olaf Thorssen tudott a szobrok eredetéről? Miért ne? Csakhogy vonatkozik-e ez a fiára, Thor Thorssenre is? Első pillantásra úgy látszott, hogy nem. Hiszen apja halála után első dolga volt felszámolni a gyűjteményt, amit olyan gyorsan és a maga szempontjából ügyetlenül tett meg, hogy arra sem vigyázott, tisztázva van-e a műtárgyak eredete? A többi ismert. Az Interpol megállapította, hogy a szo172 173 borgyűjtemény egy része lopott, és Bhutánból származik, méghozzá az egyik legnagyobb kolostorból, a Csomolhari-tömb lábánál fekvő Geldanból. A szobrokat az ifjú Thorssen támogatásával és beleegyezésével visszaszolgáltatták, majd ismét ellopták. De ki és miért? A dolgot bonyolítja, hogy a gyanús forgatócsoportot maga Thor Thorssen finanszírozza. Csak nem akarja viszszalopni azokat a műkincseket, amelyekről már egyszer önként lemondott? — Ismeri Thorssent személyesen is? — Nem én. Eletemben nem láttam... illetve egyszer, képen. — Akkor honnan tudja, hogy ő a pénzeszsák? — 0, hát az ilyet nem lehet sokáig titokban tartani. — Volt már más filmek mecénása is? — Nem tudok róla. De hát vegye számításba, hogy nem-igen szivárognak be az ilyesféle hírek oda, ahol én vagyok. Sóhajtottam és konstatáltam, hogy Thor Thorsennel kapcsolatban aligha tudhatok meg többet tőle. Nem értettem ugyan, miféle szerepe lehetne a milliomosnak a gyilkosságokban, de elraktároztam magamban a hallottakat. — Mr. Howard — tértem át végül egy másik témára. — Ha jól tudom, ön többször is átíratta Watermannel a forgatókönyvet... méghozzá egészen sajátos módon. — Nocsak! — húzta fel csodálkozva a szemöldökét. — Mit jelent az, hogy sajátos módon? — Megpróbálom elmagyarázni. Először is Judy Brucknert, amikor megfojtotta a jeti, illetve meg kellett volna fojtsa... nos, ezt a szerepet nem Benjamin Blake-nek kel-lett volna eljátszania, hanem egy statisztának. Ön beszélte rá Watermant, hogy Blake legyen a jeti. — Hogy ezzel aztán két legyet üssek egy csapásra, ugye? — kérdezte gúnyosan. — Hogy mindegyiküket egyszerre, egy helyen meg tudjam gyilkolni? Mr. Lawrence, már egy-szer elmondtam, hogy mi volt az oka Blake felléptetésé-nek. Egyszerűen viszolygok az amatőröktől. Mr. Waterman is viszolyog tőlük... 174— Ha jól tudom, azt is ön találta ki, hogy Lucy Winterstein másszon fel a hídra. Igaz? — Az egész hídjelenetet én találtam ki és Mr. Waterman. — Szabadna tudnom, hogy miért? — Olvasta maga a forgatókönyvet? — kérdezett vissza.

— Még nem. — Olvassa el. Egy hányadék. Szar. Szemét. Soroljam tovább? — Nem szükséges. Ha ilyen, akkor miért vállal benne szerepet? — Még kérdi? Azok után, hogy honnan jöttem? Ha egy fa szerepét kellene vállalnom, amelyet kifűrészelnek, dara-bokra vágnak és a tűzre raknak, azt is vállalnám. Azt azonban senki nem tilthatja meg, hogy ne javítsak rajta. Külön-ben mindkét esetben Mr. Waterman volt az ötletadó.... Hogy dobjuk fel a dolgot egy-két izgalmas jelenettel. — Ettől jobb lesz? — Jobb nem. De több pénzt hoz. Watermannek pedig erre van szüksége. — Hogyhogy? — Le van égve, mint egy villártĄkújtotta klozet. Lecsúszott. Ez az igazság. Meglepett az őszintesége. Eddig az volt az érzésem, hogy egyikük is, másikuk is inkább a nyelvét vágatná le, semhogy rosszat mondjon a másikról. — Ezt hogy érti? — Eljárt felette az idő. Csinált néhány filmet, amelyek sikeresek voltak, aztán... valahogy kicsúsztak a kezéből a dolgok. Mire felébredt, nem kapott jó forgatókönyvet, s ha nincs jó könyv, nem kap színészeket, és így tovább. Az az Igazság, hogy Watermant leírta a szakma. Nézzen csak végig a stábon. Csupa harmadrendű ripacs. Nem kérdeztem meg tőle, hogy önmagát is annak tartja-e. — Miután nem kapott könyvet, Waterman maga írt egyet. Mondom, olvassa el! Fogalmam sincs róla, hogy tudta megnyerni ezzel a könyvvel Thorssent. Fogadni mer-nek, hogy a fickó el sem olvasta. 175 Amit elmondott, tovább erősítette a gyanúmat, hogy Thorssen vissza akarja szerezni a szobrokat. De miért, a» isten áldja meg?! Miért?! - Szóval - folytatta Dean halványan mosolyogva -, ha azt hallja, hogy Waterman a rábeszélésemre megváltoztatja itt-ott a könyvet, nem feltétlenül azért teszi, hogy nekem alkalmam legyen megölni valakit. Egyszerűen csak javítani akar rajta. Persze... ne legyenek illúziói. Nekem sincsenek. Mit mondjak, nekem eddig sem voltak. 42. Van puskája? Hogyan? - riadt fel rövid hallgatás után. - Micsoda Megismételtem a kérdést. Ja... puskám? Hát... mit is mondjak? Van, de nem lenne szabad, és nem is az enyém. Így már megfelel? Ha nem az öné, akkor kié? Mr. Watermané. Miért adta oda önnek? Mert imádok lövöldözni. Emberre is? Tréfásan megfenyegetett felemelt mutatóujjával. Mr. Lawrence, most meg kellene sértődnöm, hisztizni egy kicsit, és kiutasítani önt a sátramból az otromba kérdése miatt. De én nem teszem. Nem szoktam emberre lövöldözni. Nem vagyok gyilkos természet. Meg tudná mutatni, Mr. Howard? Természetesen. Itt van valahol hátul. Tegnap lőttem vele néhányat. Felállt, a sátor hátuljához ment, és kotorászni kezdett bőröndjei, különféle rendeltetésű, többnyire khakiszín'' zsákjai között. Egyre idegesebbé váltak a mozdulatai, s a villanyfényben is észrevettem, hogy ónos sápadtság

önti el az arcát. - A fene vigye el, hiszen itt volt...! Csak nem?! Mondják már meg, a jó istenit neki, hol van? Nem láttam értelmét, hogy elhallgassam előle az igazságot. Reggel valaki ránk lőtt a daru kosarából. Sőt, vadászott ránk, ez az igazság. Aztán ott hagyta a puskát... az ön puskáját, Mr. Howard. Ez... ez... őrültség - dadogta -, osto...ba...ba...ság. Fia én vagyok... miért hagytam volna ott a puskát? Valaki ellop... op... hatta. Csak nem hiszik komolyan? Miért akartam volna lelőni magukat? Azt gondoltuk, majd ön elmondja nekünk. Még hogy én? Esküszöm, fogalmam sincs róla, ki tehette. Megáll az eszem. Csak nem kockáztatom a még hátralévő éveimet? Őszintén szólva, nem értem, mit kockáztatna? Nézze, Mr. Lawrence, nem tartozik szorosan az ügyhöz, de ha így alakultak a dolgok, nem hallgathatok róla. Van bizonyos esélyem, hogy feltételesen szabadlábra helyezzenek. Nocsak! i Ne gúnyolódjék, kérem! Tudom, hogy az ön számára én csak egy kriminalisztikai eset vagyok, de saját magam-nak Dean Howard. Egyetlen életem van, és ezt, ha egy mód van rá, nem akarom az utolsó órámig rács mögött tölteni. A kormányzó megígérte, ha nem lesz baj velem ebben a filmben, hozzájárul, hogy Waterman minden egyes alkalommal kikérjen. És ha visszanyerem népszerűségemet... kérvénnyel fordulhatok az Elnökhöz. De csak akkor, ha... rendben mennek a dolgok. Márpedig itt egyáltalán nem mennek rendben! - Eppen ezért nem értem, hogy miért éppen engem gyanúsít? Nekem ahhoz fűződik érdekem, hogy ne történjék semmi, ami a kormányzót arra késztethetné, hogy megváltoztassa a döntését. - Márpedig alighanem történt itt egy s más, ami arra késztetheti. 176 177 — Kérem, Mr. Lawrence, tudom, hogy milyen sok függ öntől. Ha ön... bűnöst lát bennem, még ha nincsenek is bi• zonyítékai, elég lesz a kormányzónak ahhoz, hogy örökre megfeledkezzék rólam! Kérem, Mr. Lawrence! Elgondolkoztam, és megcsóváltam a fejem. — Nem tudom, Mr. Howard, ön mit tenne a helyemben Valaki megöli Judy Brucknert, s a gyilkos szerszám megtaláljuk az ön zsebében. Amit egyébként volt szíves letagadni... Ezután meggyilkolják Lucy Wintersteint... s ebben úgy tűnik, ismét benne van az ön keze. Úgy javítgat-ja a forgatókönyvet, hogy minden alkalommal kipottyan. jon belőle egy jóképű gyilkosság. A daru kosarában talált puskájáról nem is beszélve. Véleményem szerint két eset lehetséges: ön vagy egy rafinált és hidegvérű gyilkos, aki semmitől sem riad vissza, vagy... — Vagy? — kérdezte Howard reménykedve. — Vagy a világ legnagyobb balekja, akit csak láttam életemben. Valaki úgy játszik magával, mint macska az egér-rel. Mindent magára ken, ami csak lekvár ebben az ügy-ben. Legnagyobb megdöbbenésemre vidám szikra csillant a szemében. — Harmadik lehetőség nincs? Gondolkodtam egy kicsit, aztán bólintottam. — De van. S igazából ebben szeretnék hinni. Fejbe kólintott bennünket a fagy, ahogy kiléptünk az ajtón.

43. Waterman nem volt egyedül. René Curtis üldögélt Vele szemben, s komor képpel bámulta, ahogy a rendező tel dob egy kínai porcelánköcsögbe. é Jöttünkre igyekeztek konszolidált mosolyt öltenicpükre, de nemigen akart sikerülni. Waterman meg csak kinézett valahogy, de Curtis nyomott orra, bánat, lekonyuló karfiolfülei idegen bolygóról érkezett lén, 178emlékeztettek, aki a föld légkörében megsemmisült űrha-JoJWaterman kéretlenül is kirakott még két teáscsészét a sátor közepén álló csővázas kempingasztalkára, s csak akkor szólalt meg, amikor a tea már ott gőzölgött a csészéinkben. Mit szól hozzá, Mr. Lawrence? Először is őszinte részvétem, Mr. Waterman. Azt hiszem, nem kíséri szerencse a Siva utolsó táncát. _ Ennyi szerencsétlenség, ostoba véletlen azért túlságosan sok egy produkcióban! Egyszerűen nem értem, mivel hívtam ki magam ellen a sors haragját. Mielőtt belekezdtem volna ebbe az elátkozott forgatásba, olvasgattam egy kicsit a lámaizmusról és az itteni kultuszokról. Nem sértettünk meg valami szellemet? Ezt talán Jondontól kérdezze — passzoltam át a labdát a szerzetesnek. Jondon behunyta a szemét, és pergetni kezdte olvasóján a korallszemeket: Ha jól emlékszem, Marigban történt, nem messzire Timputól. Innen indulnak az expedíciók, hogy meglátogassáktó a csúcsokon lakó istenanyákat. Marigban van egy forrásapadt, amely tiszta vizet ad, úgy is hívják, hogy az istenek forrása. rongyotEgy napon az egyik expedíció kísérője, egy indiai katona- , megtörölgette olajos fegyverét, és a fegyvertisztía forrásba dobta. Másnap reggel a forrás el-. Eltömte a rongy — mondta Curtis. - A forrásban lu, azaz sárkány lakott. Minden forrásban leinek lakik. Alu megsértődik, és bosszúálló gondolatok szila fejében, ha megszentségtelenítik lakóhelyét. Ez a tsmegbántódott, és gonosz gondolatokat dédelgetett magában Elzárta a forrást a szomjazók elől. la- Ki kellett volna kotortatni — morogta Curtis. Megpróbálták. De nem a rongy tömte el, ahogy ön gondolja vidéken Kishanem a lu maga. Sőt eső sem esett többé azon a záradt, és nem szökkent magba az árpa, kiszá179 radtak és elfonnyadtak a zöldségek, kiszáradtak a források. Ekkora a lu hatalma, Mr. Curtis. Na igen - morogta az operatőr visszavonulót fújva. Mit akar ezzel mondani, Mr. Jondon? Csak annyit, hogy tisztelni kell a Jut. Az ottani emberek, a marigiek, varázslót hozattak. Varázsló hírében álló szerzetest. A szerzetes testvér először megtudta, mi okozta a bajt. Eeegen. És hogyan tudta meg? A testvér... transzba esett, ahogy önök mondanák. És szájából a lu szólt az emberekhez. Elmondta, hogy az olajos rongy miatt van az egész. Hm. Es mi volt a megoldás? Ki kellett tisztítani a forrást. Aztán újra be kellett szentelni. Meg kellett szórni szentelt árpával és szentelt jakvajjal. Néhány ezüstpénzt is bele kellett hajítani. Waterman felkapta a fejét.

Úgy érti, hogy némi pénzmaggal meg lehet vásárolni a lu jóindulatát? Jondon kezében megállt az olvasó. Egyáltalán nem úgy értem. A pénznek rituális jelentősége van. Holnap beszélek az emberekkel. Ha valóban lu van a dologban, meg kell tisztítanunk a forrást. Egymásra néztek, és nem tudták, hány óra. Jondon mesteri munkát végzett. Soha nem láttam még tökéletesebb lélektani előkészítést. Mr. Waterman, ismeri Thor Thorssent? - csaptam le rá. Olyan váratlanul érte a kérdés, hogy csak hápogni tudott. Hogyne, az ördögbe is..., nem, dehogy... Thorssent... azaz... Ismerem. De hogy jön ez ide? Jondon arcára buddhamosoly költözött; merev derékkal morzsolta tovább az olvasóját. Szeretnék néhány szót hallani róla. Waterman megigazította elegáns nyakkendőjét, mintha egy első osztályú szálló osztályon felüli éttermében ülne, s a kenti herceg világszép feleségét várná randevúra. 180 Miért érdekli Thorssen; és egyáltalán, ki pofázott róla? Alighanem én kérdeztem előbb... Rövid szünet után bólintott. Ismerem. Es akkor mi van? Ha jól tudom, ő a maga filmjének a szponzora. Láttam rajta, még mindig nem tért egészen magához Jondon története után. A fene egye meg, ki volt az a barom, akinek eljárt a szája!? Mr. Lawrence, figyelmeztetem, olyan dolgokba üti az orrát, amihez semmi köze. Kikérem magamnak... ez egy... a fene vigye el...! Bravó, Jondon...! Tehát, megtagadja a választ? Curtis alig láthatóan nemet intett. Legalábbis a szemem sarkából úgy láttam. Waterman erre lehiggadt, mondhatnám, taktikát változtatott. Nincs szándékomban megtagadni semmit. Csakhogy ezek a dolgok egyedül és kizárólag a produkcióra tartoznak. A legbelsőbb és legbizalmaAább ügyeink. Mondhatnám szakmai titkok. Ön bizonyára nem tudja, hogy a legtöbb filmet nem az finanszírozza, akinek a neve a stáblistán szerepel? Megismétlem még egyszer a kérdést: mit tud Thor Thorssenről? Ertetlenül csóválgatta a fejét, majd olyan mozdulatot tett, ami azt jelentette, hogy elveinek fenntartása mellett ugyan, de feladja tartózkodását. Sokat nem. Különben sem tudom, mit akar hallani. Eszerint ön is tudja, hogy ő adta a pénzt a forgatáshoz. Honnan szerezte a műkincseit? Apjától örökölte. Es az apja? - Mr. Lawrence, nem vagyok sem adóhivatal, sem a vámőrség főparancsnoka. Mit tudom én! Bizonyára még Norvégiában szedte össze. 181 u — Mint a Quisling kormány minisztere? — Ha tudja, minek kérdi? Csak nem akar szemrehányást tenni, hogy elfogadtam a pénzét?! Naná, hogy elfogadom! A háborúnak harminc éve vége. Ha nem is látszik rajtam, én is zsidó vagyok. Ennek ellenére nem érdekel, honnan van a pénze. Mit akar még tudni? — Olaf Thorssen tevékenysége érdekelne.

— Állítólag az ő keze alatt bukkant fel a világháborúban eltűnt legtöbb műalkotás. Elsősorban olyanok, amelyek tulajdonjoga a megtalálót illette. Jondon előre-hátra dülöngélve imádkozott. Szája mozgott, szeme a semmibe révedt. Se látott, se hallott a nagy lelki koncentrációtól. — Beszéljen erről még egy kicsit! Nagyot nyelt, és megvonta a vállát. — Jószerével ez minden. Es ezt is csak azért tudom, mert... volt egy ismerősöm, akit érdekeltek a képek. — Kereskedő? — Nem. Modell. Többnyire meztelenül festették. Meg van elégedve? — Soha senki nem jelentette be tulajdonjogát a képekre? — Látja, ezért is aranykeze volt az öreg Olafnak. Olyan képeket kerített csak elő, amelyekért nem jelentkeztek. Egyeduralkodó volt a piacon. Mit gondol, mit kérhetett egy elveszettnek hitt Raffaellóért? — Es... folyamatosan kerültek elő ilyen képek? — Egy kereskedő folyamatosan dolgozik, Mr. Lawrence. A halálával azonban megszakadt a folyamat. Thor Thorssent, a fiát, nem izgatja a műkincskereskedelem. Gondoljon arra a malőrre a szobrocskákkal! — Filmek finanszírozásába fekteti inkább a pénzét? — Amint látja. — Különben köszönöm a hangszórókat. Igazan jól hallottunk mindent. — Micsodát köszön? Előhúztam a zsebemből a kis fémhengert, amit a forgatás alatt a palástom elejére tűzve hordtam. 182 Ezt. Megnézte, aztán kerek szemekkel rám bámult. — Mi ez? Ismét éreztem, hogy hideg fut végig a hátamon. — Hangszóró. Amikor megkezdődött a forgatás a hídnál... egy statiszta adta át, hogy ön küldi. — Én nem küldtem semmit! Eszem ágában sem volt. Ne haragudjon, olyankor nem tudok semmi másra ügyelni, csak a munkámra. Talán Mr. Miro lehetett vagy Mikeladze. Vagy talán ön, Mr. Curtis? Az operatőr megrázta nagy, busa fejét. — Aligha. A forgatás előtt két órával felmásztam a darura. Olyannyira ártatlannak bizonyultak, hogy gyorsan ejtettem a témát. — Oké, Mr. Waterman. Térjünk rá a hídon történtekre. Hogy értékeli az eseményeket? — Hogy értékelném? Pech. Baleset. Fatális véletlen. — Ön szerint nem történt szándékosság? Felháborodva emelte fel a hangját. — Ó, hát ezért jött? Gondolhattam volna! Uramisten, az a bajuk maguknak, zsaruknak, hogy a legártatlanabb, legkézenfekvőbb véletlen mögött is azonnal szándékosságot gyanítanak. Miért ölte volna meg akárki is Lucy Wintersteint? — Erre próbálok rájönni. — Ot aztán igazán nem volt oka kinyírni senkinek! — Dean Howardnak sem? Curtis elvigyorodott. Waterman viszont egyre feljebb túráztatta magát. — Gondoltam! Már megint a régi rögeszméje! Miért nYírta volna ki az a szerencsétlen fiú Lucyt? Hiszen nem volt semmi köze hozzá! Állítólag ön hallotta, hogy Lucynek és Judy Brucknernak nézeteltérése volt Howard miatt. — Ha volt, hát volt! Mit számít az? Ha tudni akarja, Lucy Baransky nője volt.

183 — És Miss Mohn? — Baransky meg akart szabadulni tőle. Csakhogy nem megy egyik napról a másikra az ilyesmi. Lucynek nem kel-lett Dean. Gondolkodtam egy kicsit, hogy mit mondjak el neki, az-tán úgy döntöttem, hogy mindent. Elmeséltem a puskát a darun, hogy Mohncsicsit megszúrták, és hogy a halott Blake időnként visszajár. Arról sem feledkeztem meg, hogy újabban Judy Bruckner holtteste is kámfort játszik. Ugy hallgatták, mintha rémmesét mondtam volna nekik Halloween éjszakáján. — Mit szólnak hozzá? — fejeztem be mesémet a kérdéssel. — Mindenre van magyarázat — mondta Waterman gyorsan. — Logikus és elfogadható magyarázat. — Hallgatom. — Oké. Először a puska. Elismerem, hiba volt Deannél hagynom, már csak azért is, mert... maga gyanúba kever-heti vele. Egyébként nyilvánvaló, hogy ellopták tőle. Talán éppen Kicsi Morris. Oszintén szólva képesnek tartom rá. Az a három fickó olyan, mint a szellemek. Nincs előttük zárt ajtó, megmászhatatlan sziklafal, legyőzhetetlen akadály. Gyerekjáték nekik kilopni a puskát a sátorból. Kicsi Morris felment a darura, lövöldözni kezdett vele. Nem tételezem fel, hogy magukra... talán azt hitte a ruhájuk színéről, már megbocsássanak, hogy paradicsommadarak vagy fácánok... Amikor aztán elkapták, megijedt és letagadta az egészet. Azt mondta, hogy találta a puskát. Na, mit szól hozzá? — Elvben elképzelhető — mondtam. — És Miss Mohn esete Blake-kel? — Mi sem egyszerűbb. Mohncsicsi rájött, hogy dobva van. Kirohant Baransky sátrából és... megszúrta magát. A féltékeny és bosszúálló nők ennél sokkal nagyobb disznóságokra is képesek, Mr. Lawrence. — Miért szúrta volna meg magát? Nem látom a célját. Hiszen sem Baranskyra, sem Lucy Wintersteinre nem foghatta... — Azt nem, de bosszút állhat vele Baranskyn. Ha elijeszti a statisztákat, ezáltal arra kényszerít bennünket, állítsuk le a forgatást. Ha nincs film, Baranskynak is lőttek. — Hogyhogy? — Mert... valamennyien le vagyunk égve, Mr. Lawrence — Úgy érti, hogy... szakmailag van problémájuk? — Nem éppen. Minden filmes mindig le van égve. Csak a következő forgatás húzhatja ki a bajból. Ha befuccsoltunk, évekbe kerül, amíg szerzünk egy új szponzort, új stábot, addig pedig éhen döglünk. Ez a helyzet fehéren feketén, Mr. Lawrence. — És Blake? A sátrak között bolyongó hulla? Ne feledje, én is láttam! — Azt akarja mondani, hogy ön hisz egy zombiban, egy életre kelt holttestben? Ráadásul azt akarja, hogy ezt józanul gondolkodó emberek is elhiggyék magának, a havon lángoló, foszforeszkáló halálfejekkel együtt? Mondhattam volna, hogy a halálfejeket más is látta, nemcsak én, s hogy a halott Blake-kel Miss Mohn is találkozott, mégsem tettem. Sokkal IÉváncsibb voltam arra, mivel magyarázza a híd felrobbantását. — Ugyan már! — legyintett a kérdésemre. — Magának fogalma sincs róla, Mr. Lawrence, mennyi baleset történik forgatás közben. Ez egy ilyen szakma, sajnos. Ha valaki regényt írna róla, csoda dolgokat tudnék mesélni neki. Egyszer például Hawaiiban... — Ezt már említette, Mr. Waterman. — Valóban? Szóval, az a helyzet, hogy semmiféle merénylet nem történt.

Gondolom, ismeri a robbanókábel-technikát? — Mr. Mikeladze volt szíves és felvilágosított. Láttam az arcán, nem tetszik neki, hogy felfedeztem magamnak Mikeladzét, de nem mert megjegyzést tenni rá. — Akkor azt is tudja, hogyan különböztetik meg a kenderrel burkolt „köteleket" egymástól. Az „éles" kábelek kenderbevonatába piros pamutszálakat dolgoznak be. 184 185 Csakhogy ezek néha eltűnnek, főleg szállítás közben. Ez történt ami esetünkben is, ami persze nem jelenti azt, hogy ne keressük meg, ki a felelős érte. Meg kell csípnünk a fickót. Lehet, hogy éppen Mikeladze a bűnös. Szóval, a pa.. mutszál kiesett, s a díszletezők, élükön a Morrisokkal, robbanópatronokkal ellátott kábeleket szerelték fel az ár talmatlanok helyett. Pech vagy gondatlanság: lehet vitatkozni rajta. — Idáig rendben is volna — bólintottam beleegyezően. — De azokat a kábeleket fel is kell valahogy robbantani. Ez pedig csak speciális irányítószerkezettel megy. A véletlen tehát kizárva. — Vagy nem — mondta. — Kíváncsi lennék, mivel magyarázza...? — Éppen a véletlennel, Mr. Lawrence. Ha egyszer a v letlen játszani kezd velünk, nem láthatunk bele a kártyáib Filozófiának kétségkívül tetszetős volt, a képzavar ell nére. — Tehát? — Mikeladze feltehetően azt is elmondta önnek, hogy következik be a robbanás. A kábel kap egy elektromo szikrát, ami működésbe hozza a patronokat. Ezek azt: egyszerűen szétolvasztják a kábelt. Nos, ez a szikra létre-jöhet véletlenül is. — Csakugyan? — Képzelje csak el, hogy a daru elektromos hálózatáb valami hiba történik, mint ahogy történt is. Amikor kezd tét vette az előkészület a forgatásra, a daru akadozni kez dett. Szikrák csaptak ki a kapcsolószekrényből. — Ön látta azokat a szikrákat? — Én láttam — mordult fel a karfiolfülű. — Majdnem le estem arról a kurva daruról. A kamerát fogtam éppen, am kor kipattant az orrom előtt egy szikra. Ha nem kapaszkodom, veszélyeztetve vele a kamera épségét, lehet, hogy már engem is a kelléksátorban hűtenének. — Tehát csapkodtak a szikrák — sóhajtottam. — És nem próbálták megjavítani? — Nem volt rá idő — vette vissza a szót Waterman. — A statiszták, azaz a hegyi rablók készen álltak, és azzal is tisztában voltam, hogyha elhalasztom a forgatást, Lucy a büdös életben nem fog felmenni még egyszer a hídra! — Jobban is tette volna. — Most már ezt mondom én is. De nekem akkor kellett döntenem, méghozzá másodpercek alatt. Mi volt a mérleg egyik serpenyőjében? A felvétel elhalasztása, napokig tar-tó rábeszélés, hisztéria, miegymás. S a másik oldalon? Né-hány szikra. Maga hogyan döntött volna a helyemben? — Nem tudom — mondtam őszintén. — Biztos vagyok benne, hogy maga is forgatott volna. Ki az ördög gondolhatta, hogy azokról a kábelekről lepotyog a piros pamut? — Magától nem potyoghatott le! — Persze hogy nem. De honnan keressem meg, ki szed-te le? Lehetséges, hogy a szállításnál bontotta ki valamelyik majom a kikötőben. Vagy megtetszett egy gyereknek, és kivagdosta

bicskával. Tehetetlenül széttárta a karját, várta, hogy tovább feszegessem a dolgot. Nekem azonban szem ágában sem volt. Amit akartam, úgyis megtudtam. — Mr. Waterman, még csak egy utolsó kérdést — mondtam elgondolkodva. — Hogy került kapcsolatba Mr. Thorssennel? — Valaki összehozott bennünket. — Hogy történt konkrétan? — Nézze, Lawrence, ezek aztán már igazán vérre menő szakmai titkok. Különben így szokott történni mindig, ami-óta filmgyártás és szponzorok léteznek. A szponzornak van pénze, és akar valamit kezdeni vele. A filmeseknek nincs pénzük, de van egy jó forgatókönyvük, amivel pénzt lehet csinálni. Hogy a kettő összetalálkozhassék, közvetítőre van szükség. Mi is egy ilyen közvetítő révén kerültünk össze. — De hiszen nem is volt forgatókönyvük! — Ki mondta magának ezt a marhaságot? — kérdezte fel-háborodva. 186 187 – Nekem sincs módomban kiadni a forrásaimat, Mr. Waterman. – Akárki mondta is, hazudott. Van könyv, méghozzá én írtam. Akarja látni? – Úgy hallottam, hogy Mr. Howard kifogásokat emelt a könyvvel szemben. – Mr. Lawrence... esküszöm, az ön gyanakvását kilencven százalékban az táplálja, hogy egyáltalán nem ismeri a filmszakmát... Ha ismerné, tudhatná, hogy a forgatókönyv menet közben rengeteget változik. A körülmények, a helyi lehetőségek, közben felbukkant ötletek, mind befolyásolhatják. Mr. Howard pedig rendkívül ötletes ember. En pedig nyitott rendező vagyok, ezt megkérdezheti bárkitől. Ha valaki hoz egy használható ötletet, amitől jobb lesz a film, azonnal felhasználom. Miért is ne tenném? Elvégre nem vagyok saját magam ellensége! Felemelkedtem, s intettem Jondonnak, hogy hagyja abba az imádkozást. – Mr. Waterman, közölnöm kell valamit önnel. Végül is emiatt jöttünk el a kolostorból... – Uramisten! – törölte meg a homlokát. – Mondja már, ember! – Őszentsége, Padma Gyamco beleegyezett, hogy a kolostorban, Geldanban forgassanak. Curtis nagyot nyögött, és mennyei boldogság ömlött el mopszliképén. Waterman szó nélkül a sarokba ugrott, és hatalmas pukkanás közepette habzó pezsgősüveget varázsolt a kezébe. – Erre tartogattam – mondta –, és arra a tízezer lepedő-re, amit megspóroltam vele. – Elvörösödött, majd Jondon felé biccentett. – Természetesen nem leszünk hálátlanok. Oszentsége nem fog csalódni bennünk. Csak hát... Képzeljék el, mennyi időt és energiát vett volna igénybe, ha kénytelenek lettünk volna felépíteni egy izét... kolostort. Hogy is mondják erre? – Dzong. – Na, akkor erre igyunk! És a sikerünkre!– És arra, hogy ne történjék több baleset! Valamennyien ittunk rá, még Jondon is. Azt azonban aligha hittük komolyan, hogy teljesülni is fog a kívánságunk. 44. Waterman útmutatása nyomán könnyedén megtaláltam Peggy McLane sátrát. Jondont elküldtem, hogy derítse fel Mirót, és maradjon addig nála, amíg magam is oda nem megyek. Mindenképpen szerettem volna a

segédoperatőr-rel beszélni, mielőtt még beköltözik a stáb a dzongba. Megkopogtattam az ajtót, rugdostam egy kicsit az ajtó-félfát, de még így is jó időbe tellett, míg megszólalt odabenn egy óvatos hang. – Ki az? Mondtam, hogy ki vagyok. Lanc csörrent, majd megremegett az ajtószárny. – Mit akar tőlem? – Elbeszélgetni. Esetleg sétálgatni is egyet. Szép hold-világos az éjszaka. Szerelemre tercett. Mit szólna hozzá? Szelíd vagyok és türelmes, de ha más az ízlése, brutális is tudok lenni. Még egyet csörrent a lánc, és végre kinyílott az ajtó. Beléptem és megtorpantam. Almaim hölgye állt előttem csíkos pizsamában, fekete, derékig érő copfokkal. A hoszszanti csíkos pizsama olyan alakot takart, hogy még a legarányosabb antik szobrok is elsápadtak volna az irigységtől, ha melléjük áll. Persze, hogy egyenlő esélyekkel indulhasson, pizsama nélkül. Kissé talán tovább tartottam rajta a szemem, mint illett volna, mert dühösen rám förmedt. – Mit bámul? Nem látott még lányt pizsamában? – Ilyen csíkosban még nem. Magának melyik börtönből van eltávozása? Leroskadt az ágya szélére, és bágyadtan nézett rám. 189 188 — Hogy van kedve hülyéskedni azok után... amik.,, amik... történtek velünk? — Egyáltalán nem hülyéskedek — mondtam. — Nyomozok, ha nem vette volna észre. — Éppen nálam? — Ott nyomozok, ahol kell — mondtam hideg fensőbbséggel, de nemigen tudtam levenni a szemem a pizsama elejéről. — Különben, miért jött vissza a sátrába? — Valahogy nem kívánok Baranskyval aludni — mondta. — Csak mellette jutott volna hely ugyanis. — Nem kedveli a bajuszos férfiakat? Felhúzta mindkét lábát, és átkarolta a térdét. Meg kell mondanom, ez a póz sem vált a hátrányára. — Mondja már, az istenért, miért jött? — Kíváncsi vagyok — mondtam halálos komolysággal. — Kíváncsi vagyok valamire, ami nem illik bele abba a logikai láncba, amit kidolgoztam magamnak. A megoldás az ön kezében van... vagyis inkább volt. Kicsit eltátotta a száját az erőlködéstől, ahogy megpróbált rájönni, mit akarok tőle. Fehér egérfogai közül kivillant piros nyelve. — Ne haragudjon, de... — Azonnal megmagyarázom. Az érdekelne, mi volt a maga kezében, amikor... pofán vágott itt a sátor előtt? Ekkor vette fel a harmadik, s azt hiszem, a legelragadóbb pózt azóta, hogy átléptem a küszöbét. Nevetni kezdett, és hanyatt vágta magát az ágyán. Nyeltem néhányat, közben mindenféle az eszembe jutott, aminek felsorolásától ezúttal kénytelen vagyok eltekinteni. Néhány másodperc múlva felemelkedett, és rácsapott a combjára. — Tényleg nem tudja? — Tényleg nem. Csak azt tudom, hogy jó kemény volt. Felállt, odalépett egy kis asztalkához. Levett róla né-hány tányért, majd egy ovális valamit, ami ismerősnek tűnt. Legalábbis a fejemnek. _ Ez volt a tettes — mondta nevetve, és felém nyújtott egy öntöttvas tojássütőt. — Hogy tetszik?

Hagytam, hadd nevesse ki magát, és én is vele együtt ne-vettem. Egyszerre aztán, mintha kikapcsolták volna az automatikáját, elkomorult az arca. — Nem hiszem, hogy ezért jött volna. — Szerettem volna megnyugtatni magam, hogy épség-ben visszatért a sátrába. — Nagyon kedves, köszönöm. — Aztán... az az igazság, hogy egy icipicit el szeretnék beszélgetni magával. — Mint kicsoda? — Mint Leslie L. Lawrence. Előrehajolt, és megmarkolta piros palástomat. — Ez... micsoda? — Ez az álruhám — mondtam. — Ne hülyéskedjék, kérem! Azt hiszem, az idő nem alkalmas rá. — Bocsásson meg, igaza van. Ennek ellenére bizonyos tekintetben mégiscsak az álruhám. — Azt mondják, maga zsaru. r, — Tévednek. Tudós vagyok. — Igen? Es mit tud? — Ertek például a rovarokhoz. Tudja, mi az entomológia? Nem? Rovartan. — Hm. Nem látszik magán. — Nyilván az sem, a palástot leszámítva, hogy a keleti nyelvek és kultúrák szakértője vagyok. A londoni Keleti Intézetben tanítok. — Hm. Mintha mást hallottam volna magáról. És korábban maga is mást mondott. — Néha megkémek a barátaim, hogy az igazságszolgáltatás érdekében is kamatoztassam a tudományomat. — Es most éppen kamatoztatja, mi? — Erről van szó. — Hm. És miért van itt Bhutánban? Kissé megfordult a helyzet; ő kérdezett, én válaszol190 191 tam. Mindazonáltal hagytam menni a dolgokat a maguk útján. — A Thorssen-szobrok miatt. ?? Néhány szóval elmondtam neki a megkerült és ismét el-lopott szobrok történetét. Tágra nyílt szemmel hallgatta, csak egyszer kelt fel, hogy feljebb csavarja a villanykályha kapcsolóját. Amikor befejeztem, tanácstalan kifejezés ült ki az arcára. — Azt gondolja, hogy... a gyilkosságoknak és ennek a hihetetlen... szörnyűségnek, amire gondolni sem merek, mert ha rágondolok, kiver a víz, ezeknek van valami közük a maga szobraihoz? — Nem tudom — mondtam nem egészen őszintén. — Maga mire gondol? — Felfoghatatlan, ha egyszer Thorssen visszaadta a szobrokat, és amúgy sem tarthatná meg... miért akarná még egyszer a birtokában tudni őket? Nem, itt nem stimmel valami. — Csakugyan? Miért nem? — Azt hiszem — mondta elgondolkodva —, rossz a kiindulási alapja. Maga megkötötte magát egy fához, és nem tud elmozdulni tőle... S mivel mindig hozzá tér vissza, bármi legyen is a következtetése, hibás eredményre jut. Uramisten! Sosem hittem volna, hogy ennek a lánynak ennyi esze legyen. Pontosan azt fogalmazta meg világosan és érthetően, ami napok óta ott kóválygott bennem, de nem tudtam szavakba önteni. — Ismeri Thorssent, Peggy? — Méghozzá meglehetősen jól. — Tudja, hogy ő a maguk igazi producere? — Tudom. Csodálkoztam is rajta, hogy adhatta a fejét ilyesmire... — Megmagyarázná bővebben ez utóbbi mondatát?

— Hát... Thorssentől merőben új, hogy filmgyártással is foglalkozik. Eddig még soha nem támogatott egyetlen filmet sem.— Miért olyan biztos ebben? — Biztos vagyok. — Igen, de miért? Rám nézett töprengve, aztán keserű mosoly ömlött végig az arcán. — Azért, kedves Lawrence, mert néhány hónapig Mr. Thorssen titkárnője voltam. Akkor sem érhetett volna nagyobb meglepetés, ha bomba vág a sátorba. Ráadásul a nagyobbak közül való. 45. Csak hápogni tudtam, de azt is falsul, mint egy rajzfilmekből szalasztott kiskacsa. Végül is kénytelen voltam abbahagyni az állathang-utánzást, és emberi szavakkal próbálfcozni. — Nem is tudtam... hogy... izé... maga... titkárnő. — Nem is vagyok az. — De az volt. — Rövid ideig igen. — Ez nekem túl komplikált. Ismét felhúzta a lábát, átkarolta a térdét, nekem meg fogalmam sem volt róla, mitől veri ki a víz a homlokomat. Kénytelen voltam megállapítani, hogy klasszisokkal veri Mohncsicsi fenekét, pedig azt többször is jól megfigyelhettem. Felemelte a fejét, és sóhajtott. — Jó, ne játsszunk kérdezz-feleleket. Elmondok magának néhány dolgot... és utána azt is, hogy mi miért. Oké? — Persze hogy oké, de... — Később. Most figyeljen, mert meggondolom magam. Öt éve még tehetséges színésznő voltam. Játszottam egy csokorra való filmben... Jane Fondával emlegettek egy kalap alatt. Egy fiatal színésszel jártam jegyben... — Uristen! Csak nem Dean Howarddal? 192 193 — Ugyan! Hova gondol?! Nem is ismertem Howardot. Most láttam először, amikor erre az istenverte túrára vállalkoztam. Eppen össze akartunk házasodni, amikor._ meghalt. Jack Lindsaynek hívták. Valami rémlett. Mintha akkortájt hallottam volna róla, mint a feltörekvő amerikai színészgeneráció legmarkán_ sabb képviselőjéről. — Meghalt. Megölték. — Sajnálom — mondtam. — Erről nem tudtam. — Azt hiszem... nem volt szándékos. Eppen egy forgatásról tért haza Manhattanbe, amikor... a Central Park mellett valaki belelőtt a gumijába. Elveszítette uralmát a kocsi felett, és felborult. A helyszínen meghalt. Mivel a gumiba lőttek, azt hiszem, csak tréfáról volt szó. Valaki szórakozott éppé Nem szóltam, tapasztalatból tudtam, hogy a legjobb ilyenkor a hallgatás. — Egy évig a film közelébe se tudtam menni. Minden rá emlékeztetett. Egyszer aztán... egy ismerősöm elvitt e partira, ahol megismerkedtem egy férfival... bizony Björnsonnal. Elmar Bjömsonnal. — Ő is színész volt? — Nem. A norvég követség attaséja. Mit mondjak, rövidesen összeházasodtunk. A házunkban

ismerkedtem me Thorssennel. — Az öreggel vagy a fiatallal? — Mindkettővel, de csak a fiatal az érdekes. Vadul száguldoztak agyamban a gondolatok. Mi les még ebből, te jó ég? — Soha nem voltam Norvégiában, sőt Európában sem. Eppen oda készültünk, karácsonyra, amikor Elmar távira tot kapott hazulról. Valamilyen nagynénikéje meghalt. mit tudom én, és nem akart engem is magával vinni. Ne tudom megmagyarázni, hogy miért... Elmar szerint ne jó jel, ha az ifjú feleséget temetésen ismeri meg a család. Elment... és nem jött vissza soha többé. Egy szépen fejlett sóbálvány is megirigyelhetett volna, amilyen üvegmereven bámultam rá. Úgy érti, hogy lelépett? _ Így is lehet mondani. Lelépett a túlvilágra. — Meghalt? — tettem fel a világ legfeleslegesebb kérdését. — Nekem azt mondták, igen. — Ne haragudjon, de... — Nem érti? Legyen nyugodt, én sem értettem. Minden-esetre tudnia kell még valamit: Elmar halálát összefüggés-be hozták Thorssennel. Thor Thorssennel. Akkor sem lepődtem volna meg jobban, ha a halott Blake ismét felbukkant volna, és barátságos mosollyal be-néz az ajtón. — Olyan jól ismerte a férje Thorssent? — próbáltam meg-találni a gombolyag végét. — Addig én sem tudtam. Igaz, néha megfordult a házunkban apjával együtt, de sokan mások is megfordultak. Norvégok is, más nemzetiségűek is. Azt azonban, hogy közel állana Elmarhoz, soha nem sejtettem. — Igen. Es... hogyan halt meg a férje? — Allítólag beleesett egy hasadékba. — Állítólag? Nagyot sóhajtott, és törökülésbftornázta magát az ágy tetején. — Nézze, Mr. Lawrence, nem azért beszélek talányokban, mert el akarok hallgatni valamit, de higgye el, számomra is elég talányos az egész. Vagyis... az volt. — Volt? — Igen. Ma már kicsit nyugodtabb vagyok. Leszámoltam mindennel. Meghalt a férjem... akit tulajdonképpen nem is ismertem igazán. A legkínosabb azonban az, hogy előtte a vőlegényem távozott az élők sorából, s lassan már kezdem azt hinni, hogy aki hozzám köti a sorsát, a halált választja. Elismerem, kissé patetikusan hangzik, de ez a meztelen igazság. — Kérem... Mrs. Björnson... — Nehogy még egyszer ezt merje mondani! Miss McLane vagyok, vagy csak egyszerűen Peggy. Szólítson így, jó? — Maga meg Leslie-nek. Megegyeztünk? 195 194 – Oké. – Tehát, Peggy. Hogy is volt azzal a szakadékba zuha_ nással? – Hasadék volt vagy micsoda. De elmondom sorjában. Amikor a férjem megkapta az üzenetet, hogy meghalt a nagynénije, mintha kicserélték volna. Ideges lett és türelmetlen. Főleg akkor, amikor eljött hozzánk Thorssen. Azon a napon, amelyen megkapta a táviratot. – Maga látta?

– A táviratot? Nem én. Nem voltam otthon. Elmartól tudom. – Később sem mutatta meg? – Miért mutatta volna? Egyszerű távirat volt, és kész. Közölték vele a nagynéni halálát, és azt a kívánságukat, hogy egy későbbi időpontban mutasson be a családnak. – Konkrétan kiknek? – Élnek a szülei. Vagy éltek. Semmi közelebbit nem tudok róluk, csak annyit, hogy alighanem pokolian gazdagok. Elmar néha mesélt a gyermekkoráról, amit egy óriási kastélyban töltött. Aztán nyaralókról a sarkkörön, vadász-házakról, farmokról. Es gazdag kuzinokról. Csupa ilyen európai izékről, mintha a középkorból maradtak volna vissza. Nem? – Kedves Peggy, ne feledje, én is európai vagyok. – Ezer bocsánat, nem úgy értettem, igazán nem. Szóval, Elmar elutazott, és magával vitte Thorssent. Oszintén szólva furcsának találtam volna, ha előbb értesülök róla. Engem nem vihetett, de Thorssent vihette. – Honnan tudta meg, hogy Thorssen is utazik a férjével? Mr. Björnson talán... – Elmar nem mondott semmit. Még csak nem is célzott rá. Úgy tudtam, hogy egyedül utazik. Csak jóval később, amikor már meghalt, értesültem róla, hogy Thor Thorssen végig vele volt. – Ő maga mondta el önnek? – Behívattak a norvég követségre, ahol közölték velem férjem halálhírét. Hogy sízés közben hasadékba zuhant. Átnyújtottak egy rendőrségi jegyzőkönyvet, amelyből ki-derült, hogy Elmar Thor Thorssen társaságában sítúrára indult valamilyen hegyek közé. Ne haragudjék, nem tudok norvégul, és nincs is szándékomban megtanulni. Így aztán a helyneveket sem jegyeztem meg. Mindenesetre legalább ötszáz kilométerre voltak Oslótól. – A temetés után vagy még előtte érte baleset a férjét? – Nem volt semmiféle temetés. Ismét kénytelen voltam eljátszani a sóbálvány-figurát. – Hogyhogy? – A követségen mondták. A Björnson családban nem halt meg senki, és nem is volt temetés. – De hát akkor?... – Hogy miért utazott Norvégiába Elmar, és miért Thorssennel, és miért nélkülem? Nem tudom, Leslie, és őszintén szólva nem is érdekel. Túl vagyok rajta. – Nem próbált kapcsolatba lépni a családdal? – Megpróbáltam – bólintott szinte derűs arccal. – Természetesen sikertelenül. Képzelheti, min mentem keresztül, amikor meghallottam Elmar halálhírét. Bár... őszintén szólva kezdem megszokni, hogy *férfiak, akiket szeretek, előbb-utóbb átköltöznek a másvilágra. Maga nem fél kettesben maradni velem? – Nem vagyok ijedős – mondtam némi bizonytalansággal a hangomban. – Akkor mesélem tovább, bár... nem is tudom, miért. Táviratoztam a Björnson családnak, hogy... Apropó, egy pillanat, Peggy! Amikor önök házasságot kötöttek, nem képviselte a családot senki? – Ha arra gondol, egyetlen szál Bjömson sem. Elmar valami olyasmit mondott, hogy Oslóban kötünk egy eredeti, norvég házasságot. Különben is, a házasságkötésünk minden ünnepélyes külsőség nélkül zajlott le. Néhány barátom és barátnőm volt csak jelen, és egy-két ember a követségről. Valóban arra számítottunk, hogy később, ünnepélyes külsőségek között, Európában, megismételjük az egészet. 196 197 – Hm. Tehát táviratozott Björnsonéknak.

– Táviratoztam. Aztán kaptam egy választáviratot, amelyben közölték velem, hogy felesleges Oslóba fáradnom, mivel Elmart elhamvasztották, és a hamvakat egy fjordba szórták. Még síremléke sincs. Ebből aztán megér-tettem, hogy a Björnson család nem óhajt kapcsolatot tar-tani velem, amiben végül is igazuk van: mi a fenét kezdjünk egymással, nem igaz? – Mit tett ezután? – Vigasztalhatatlan özvegy voltam néhány hétig. Sok minden megfordult a fejemben. Többek között az is, hogy mégiscsak elutazom Norvégiába, és utánanézek Elmar halálának. Anyagi gondjaim nem voltak, annak ellenére sem, hogy Elmar nem sietett megosztani velem a Bjornsonvagyonból rá eső részét. Nyilván a családé maradt. A bank-betéteket viszont én örököltem. Nem sokat, de ahhoz éppen eleget, hogy azt tegyem, amit akarok. – Hm. Es mit akart tenni? – Játszani. Elhatároztam, hogy visszatérek a filmhez. Színésznő vagyok, és kész! Elegem volt abból, hogy szerelmeim keserű romjain tollászkodjak! Éppen kapcsolatokat kerestem a filmhez, amikor eljött hozzám Thorssen. El-jött, és állást ajánlott. – Magának? Egy gazdag asszonynak? – Megfelelő körítéssel tette. Nem anyagiakra hivatkozott, hanem arra, hogy elfoglaltságra lenne szükségem. Tapasztalatból tudja, hogy a munka a legjobb gyógyír a bánatra. Felajánlotta, hogy legyek az egyik titkárnője. Rövid habozás után igent mondtam. – Miért, Peggy? – Azért, amiért felajánlotta. Hogy ne unatkozzam, ne meneküljek alkoholhoz, gyógyszerhez vagy kábítószerhez. Elfogadtam az ajánlatát. – Később sem beszélt Thorssen Elmar Bjömson haláláról? – Dehogynem. Ez volt az első dolga, ahogy beléptem a céghez. Napokig másról sem beszéltünk. Es tudja, mire jöttem rá? 198 – Sejtem, Peggy. – Rájöttem, azért kezdeményezi újra meg újra a beszélgetést, mert kíváncsi rá, mit tudok férjem haláláról. Muris, mi? – Nem tudom. _ Arra gondoltam, hogy nem is olyan biztos, hogy úgy történt a dolog, ahogy nekem elmondták. Hazamentem, és végiggondoltam mindent. Rádöbbentem, hogy furcsa játék zajlott a hátam mögött, amiről nekem sejtelmem sem volt, s ami Elmar halálával végződött. Ittam néhány whiskyt, és szilárdan eltökéltem valamit... amit ma is tartok. Tudja, mi az? – Mondja, Peggy! – Hogy nekem nincs semmi közöm az egész rohadt ügyhöz! Érti? Semmi az égvilágon. Szerettem Elmart, persze hogy szerettem, nemis akarom soha megtagadni, hogy milyen érzés fűzött hozzá, de ennek örökre vége! Elmar be-csapott, lehet, hogy nem is kapott táviratot, gyanús ügybe keveredett, meghalt, azt sem tudom, hogy természetes halállal-e valahol a sarkkörön túl, a rénszarvasok és fókák között. Es akkor azt kérdeztem *agamtól, hogy mi köze van mindehhez Peggy McLane-nek, a kis amerikai színésznőnek. Semmi. Semmi. Semmi. Nyugodjék békében Elmar Björnson, ott ahol nyugszik, számomra az a korszak lezárult. Így aztán befejeztem

Thorssennel is a beszélgetéseket. Mondtam neki, hogy lezártam magamban az ügyet, és többé nem is akarok beszélni róla. Ő elfogadta, és nem erőltette tovább a dolgot. – Azért az egyezségük előtt csak beszélt magának vala-mit Elmar haláláról? – 0, hogyne! Feltálalt egy egészen kerek kis történetet. Azzal a megjegyzéssel, hogy csak azt mondhatja el, ami nem a Björnson család magánügye. Thorssen szerint meg akartak látogatni valami rénszarvasfarmot, ahol sokat jártak gyerekkorukban. Sítalpon indultak el, rájuk esteledett vagy köd lett, és Elmar beleesett egy frissen támadt jéghasadékba. Nem ismerem Norvégiát, azt sem tudom, van199 nak-e ilyen hasadékok. A rendőrségi vizsgálat mindeneset-re ugyanezt állapította meg. – Meddig is volt Thorssennél, Peggy? – Néhány hónapig. – Mit kellett csinálnia... azaz mi volt a feladata? Felhúzta a szemöldökét, és átkarolta a térdét. – Semmit. Gyakorlatilag semmit. Ültem egy irodában, és a körmömet lakkoztam. Még a telefon sem csengett, illetve... csak akkor, ha Thorssen hívott fel. Ha beszélget-ni akart velem. Amikor aztán rájött, hogy nem tudok sem-mit, és semmi mondanivalóm nincs a számára, nem jött többé. En meg csak ültem és vártam. – Mire? – A nagy semmire. Közben törtem ,a fejem, hogyan kerülhetnék vissza a filmszakmába. Éppen azon voltam, hogy megköszönöm Thorssennek a szívességet és felmondok, amikor... nos, ismét elkezdett felhívogatni, sőt, vacsorázni is elvitt néhányszor. Egy este aztán nyíltan fel-ajánlotta, hogy legyek a szeretője. – Hm. Es maga? – Megköszöntem az ajánlatát, és felmondtam. Pedig csinos, szőke, magas fiú. Csakhogy nem az esetem. Es egyébként sem az én stílusom az ilyesmi. Mondtam, hogy nem... inkább elmegyek a cégtől. Mit mondjak, azonnal beleegyezett. Mint-ha megkönnyebbült volna. Azóta sem tudok szabadulni a gondolattól: az volt a célja az ajánlatának, hogy megszabaduljon tőlem. Hazamentem, beültem a fürdőkádba, és úgy rám jött a sírás és a remegés, hogy rázott a hideg, és zokogtam, mint egy marha. Es egészen biztos voltam valamiben. Tudja, miben? – Tudom – bólintottam. – Hogy egy hajszálon függött az élete, Peggy! 46. Órámra pillantottam. Igencsak előre járt már az idő, és öszsze kellett kapnom magam, ha reggelre túl akartam jutni minden beszélgetésen. 200 – Ekkor még élt az öreg Olaf? – kérdeztem. – Éppen botcsinálta titkárnő voltam, amikor meghalt. De csak nézőként működtem közre az eseményekben. Előkelő idegenként. Pedig még a temetésén is ott voltam. Röviddel azután történt a dolog... Thor Thorssennel, amikor már átvette a cég irányítását. – Az eladásra felkínált műkincsekről nem tudott sem-mit? – Akkor már nem voltam a cégnél. – Mit gondol, mennyi lehetett Thorssenék vagyona? – Ki tudja? Sok millió biztosan. – Tulajdonképpen mivel foglalkozott a cég? – Ahogy én tudom, mindennel. Telekügyletekkel, rész-vényekkel, műkincsekkel.

Legalább húsz kiállítótermük van. Lehunytam a szemem: zsibvásári összevisszaságban kavargott előttem minden. Nevek, norvég fjordok, rénszarvasok, halottak, gyilkosság, vér. Mint egy gyöngyfüzér gyöngyei. Arra vártak csak, hogy valaki sorba rakja és fel-fűzze őket. – Oké, Peggy, hagyjuk Thorssertt. Mit csinált azután? – Felkerestem néhány barátomat. Színészeket, ügynökségi embereket. Szóltam nekik, hogy szeretnék újra játszani. Nemigen értették, miért, hiszen volt pénzem elég. De amikor látták, hogy mennyire komoly a dolog, segítettek. Ezt tudták felhajtani. – I$az is... mi itt a szerepe, Peggy? – En vagyok Petra Cole barátnője. – Ez... milyen szerep? – Semmilyen. Amilyen az egész film. Tizedrangú. – Akkor miért vállalta? – Mert valahol el kellett kezdenem, kedves Leslie. Öt evet kihagytam, ez az igazság. Amikor leléptem a térképről, tizennyolc éves voltam, üstökös. Egy darabig még ostromoltak az ajánlataikkal, aztán amikor Jack halála miatt elkeseredésemben visszamondtam a szerepeket, töröltek a listákról. Tudja, mennyi ebben a szakmában öt év? Egy 201 emberöltő. Most huszonnégy évesen annyi nevem sincs, mint egy menőbb statisztának. Boldog lehettem, hogy megkaptam a szerepet. — Ismert valakit a stábból korábban is? — Senkit. Persze hallottam Watermanről és Curtisről is, Sőt Dean Howard neve sem volt ismeretlen előttem, hiszen nagyjából egy időben kezdtünk. Tudja, mi volt az érzésem, amikor megláttam a stáblistát? — Kíváncsivá tesz. — Hogy ez egy halálhajó. ?? — Mint a Traven-regényben. Arra szánták, hogy elsülylyedjen. A hó alá vagy a föld alá. — Nem értem. — Mert a színésztársadalom aljából áll. Ne haragudjon, hogy keményen fogalmazok, nem a sértődöttség mondatja velem, de ez az igazság. Waterman és Curtis le-csúszott emberek. Nincs épeszű szponzor, aki pénzt adna a kezükbe. Még jó könyvre sem, hát még erre a borza-lomra! Akkora bukás lesz belőle, amekkora ritkán volt Hollywood táján, pedig ott aztán hozzászoktak a bukásokhoz. Meghökkentett a halálhajó-hasonlat, és mint az elektro-mos szikrától a kábel, az én agyamban is robbant valami. Sajnos kicsi volt a fénye ahhoz, hogy segítségével átlássak a bennünket körülfonó sötétségen. — Thorssen a szponzor — mondtam, csak hogy mondjak valamit. — Éppen ezt nem értem. Thorssen jó üzletember, biztos bukásba nem fektet egy centet sem. — Még kezdő ezen a téren... — Zseniális tanácsadói vannak, nekem elhiheti. Egészen biztos, hogy tudja, mit csinál. — Vissza akarja szerezni a szobrokat, amikről könnyedén lemondott? — Es ha visszaszerezte, mihez kezd velük? Ismét visszaértünk a kiindulóponthoz, ahonnan nemtudtunk előrelépni. Mintha egy bűvös körben mozogtunk volna.

— Ismerte Baranskyt? — Nem én. De hát ő csak menedzser. Rajta nemigen múlik semmi. Az ő feladata összefogni a bandát, és biztosítani a bhutáni hatóságok jóindulatát. — Mohncsicsi? — Miss Mohn? 0, hát a vak is látja, hogy kezdő a szak-mában! Akarja valamire vinni, és ezért hajlandó bárki ágyába belemászni. Csak... egyet nem értek. — Espedig? — Ravasz kis macskának látszik, aki eléri, amit akar. Nem értem, hogy miért ehhez a hamvában holt produkció-hoz kötötte a sorsát. — Judy Bruckner és Lucy Winterstein? — Mit fog gondolni rólam, ha elmondom a véleményemet? Meghaltak, nyugodjanak békében! — Azért én mégis kíváncsi lennék rá. — Judy Bruckner már szétitta magát. Csinos kis pofika; van még... illetve lett volna még három éve. Aztán a pofika hervadásnak indul, és nem marl`l hátra más, csak az alkohol. Blake-ről mit mondjak? Nem csodálkoznék, ha az agyalágyult, alkoholista színészek otthonából bányászták volna ki. Lucy Winterstein? Lucynak volt egy... talán két előnye. Nagyon szép volt, és nem ivott. Csakhogy játszani nem tudott. Szép volt, mint egy szépen faragott bálvány. Egy tárgy, amit el lehet lopni, meg lehet erőszakolni, csak éppen azonosulni nem lehet vele. Petra? Még talán ő a legkülönb köztünk. Csakhogy beteg. Soha nem lesz képes előbbre jutni a szakmában. — Mi a fene? Mi a baja? — Pacemakerrel él. Nem elég? — A fenébe is. És maga? En kezdő vagyok, már mondtam. Hosszú kihagyás után teljesen kezdő. Hát miféle stáb ez? Milyen film vár-ható tőlünk? És még normális forgatókönyvünk sincs. Mintha egy őrült állította volna össze! 203 202 Egymásra néztünk; sokat elárult a tekintete. Alighanem pontosan arra gondolt, amire én. — Mr. Lawrence... azaz Leslie, tudja, nem hagy nyugodni egy gondolat... azóta, hogy Brucknert és Blake-t megölték, és Lucyt... Hogy ezt az egészet csak azért csinálták, Thorssen azért vállalta a film finanszírozását, s azért szerződtették a legtehetségtelenebbeket... hogy... amitől megmenekültem akkor, amikor kiléptem Thorssentől... Istenem! Biztos, hogy azt gondolják, tudom, miért kellett meghalnia Elmarnak és... Jaj, Leslie, én azt hiszem, hogy engem akarnak megölni! Őszintén szólva nagyon úgy nézett ki a dolog. 47. Gyorsan kellett döntenem, hiszen közeledett a hajnal. — Megvan a fegyvere? — Persze. — Tud is bánni vele? — Azt hiszem... — Most el kell mennem, Peggy, és sajnos... nincs senki, akire rábízhatnám magát. Mindenesetre készítse elő a stukkerját, és ha gyanúsat észlel, ne habozzon használni. Zárkózzék be, és senkinek ne nyisson ajtót. Tegyen úgy, mintha aludna. Ha betörnék az ajtót, lőjön bele, akárki is az. Délelőtt visszajövök magáért. Valamennyien felköltöznek a dzongba. Ott már jobban oda tudok figyelni magára.

Apropó... van egy forgatókönyve? — Természetesen. — Kölcsön tudná adni? Még délelőtt visszahozom. Leemelt az ágya mellett húzódó könyvespolcról egy műbőrbe kötött könyvecskét, és a kezembe nyomta. — Ez a forgatókönyv. Ne lepődjön meg, ha tele lesz firkálva. — Remélem, el tudok igazodni benne. Mosolyogtam, és nem is sejtettem, hogy mit tartok a kezemben.gondon és Miro békésen teáztak, amikor beléptem a másodoperatőr sátrába. Miro vidáman lengette felém a csészéjét. Ez aztán a tea, Mr. Lawrence! Soha nem gondoltam volna, hogy ennyi különbség lehet tea és tea között! — Soha nem járt még Angliában, mi? — kérdeztem, mi-közben letelepedtem egy csővázas kempingszékre. — Dehogynem jártam. Kér maga is eggyel? Bár, igaz ami igaz, ottjártamkor inkább a hamisítatlan skót whiskyt kortyoltam, nem teát. Tessék a csészéje. Nos, Mr. Lawrence, végül is minek köszönhetem éjszakai látogatásukat? Gondolom, Mr. Jondon sem azért jött, hogy megtanítson teát főzni. Ittam néhány kortyot: elviselhető volt. De hol volt az igazi, kellemes angol teától? — Arra lennék kíváncsi, Mr. Miro — kérdeztem, és letettem a csészém az asztalkára —, hogy mit érez mostanában? — Hogyhogy mit érzek? — A robbanás után. Hogy megölték Wintersteint. — Mit éreznék? Kellemetlen, bosszantóan kellemetlen az ügy. Beszélt Watermannel? i Beszéltem. — Ugy. Es mit mondott? — Szerinte baleset történt. Valaki összekeverte a kábeleket. Összeráncolta a homlokát, enyhén remegő kezével meg-simogatta az arcát. — Lehetséges... Nagyon is lehetséges. Megütött, ahogy mondta. Nem is annyira az, hogy mit, hanem amilyen hangsúllyal. Mintha valaki pokolian ráijesztett volna... Előrehajoltam: igyekeztem megfigyelni arcának minden rezdülését. — Maga... lehetségesnek tartja, hogy baleset történt? Igyekezett fékezni ujjai remegését, s amikor ez láthatóan nem sikerült neki, belemélyesztette őket hosszú hajába. — Miért ne? Balesetek gyakran előfordulnak a forgatásokon. 204 205 – Tudom, Mr. Miro, egyszer Hawaiiban a fél stábot meg_ ették a cápák. – Na, igen – morogta, és kihúzta ujjait a hajából. – Na, igen. Jondon csodálkozva bámult rám; most kezdte csak fel-fogni, hogy az eddig ugyancsak harcias segédoperatőrrel történt valami. – Tehát, Lucy Winterstein halála baleset volt? – Nagyon úgy néz ki. Persze százszázalékosan... – Hol volt a robbantásnál, Mr. Miro? – A sziklatetőn. Azt filmeztem, ahogy a hegyi rablók rohamra indultak. – Ön szerint mitől szakadt le a híd? – Felrobbant, ez nyilvánvaló. – Felrobbant, vagy felrobbantották? – Nézze, Mr. Lawrence, ne lovagoljunk a szavakon. Ha fel is robbant, akkor is felrobbantották, legfeljebb

nem szándékosan. – Hm. Ez esetben is ez történt volna? – Lehetséges, hogy ez történt, Mr. Lawrence. Én aztán tudom, milyen pokolian könnyű összekutyulni dolgokat. Miért ne vihették volna ki az éles kábeleket a patron nélküliek helyett? Hogy a pamutcsík leesett... kétségkívül hanyagság és gondatlanság... de azért nem kell mindjárt gyilkosságra gondolni! – Semmi gyanúsat nem észlelt forgatás közben, Mr. Miro? – próbálkoztam. Gyorsan és határozottan rázta meg a fejét. – Akkora balhé volt az orrom előtt, hogy nemigen tudtam másra figyelni. Még az utolsó próbát is elbaltázták a rablók. Valami lándzsanyél keresztbe fordult a kötéllétra előtt, és éppen a kritikus pillanatban nem tudtak felmászni a hídra. Azt hittem, a guta üti meg 011yt! Egyetlen lélegzetvételre hadarta el az egészet. Közben egész rendesen izzadt a homloka. – Szeretném a tanácsát kérni, Mr. Miro. – Csak tessék – mondta, és széttárta a karját. – Ha tudok, szívesen segítek. – Tételezzük fel, hogy Lucy Wintersteint ki akarták nyírni. – Mondtam már... – Tételezzük csak fel! A felvétel előtt tartottak egy próbát, igaz? – Igaz, de... – Lucy Winterstein felment a hídra, de rettenetesen megrémült. Le akart jönni. Igaz? – Igaz, de... – Mégsem jött le. Waterman rábeszélte, hogy maradjon. Mennyi idő telt el a próbafelvétel és az éles felvétel között? – Cirka negyedóra. De nem értem, hogy... – Pillanat, Mr. Miro. Ezalatt Lucy Winterstein egyedül volt odafenn. Ha valaki meg akarta ölni, ekkor kellett volna felrobbantania a hidat, nem? – Hát... alighanem – mondta óvatosan, mert láthatóan fogalma sem volt róla, hova akarok kilyukadni. – A híd azonban csak akkor robbant, amikor megkezdődött az éles felvétel. Akárki is volt a tettes, ezzel a várakozással kockára tette terve sikerét.IHa Lucy Winterstein meggondolja magát, és lemászik a hídról, nem tudta volna megölni. Érti, mire célzok? Megsimogatta a haját, és hagyta, hogy az izzadságcseppek végigszaladjanak az arcán. – Természetesen értem. Csakhogy amit ön állít, Mr. Lawrence, az éppen a gyilkosságteória ellen szól. Ha vala-ki meg akarta volna ölni Lucyt, nem várt volna vele az éles felvételig, hanem már a próba alatt robbantja a kábelt. S hogy nem ez történt, azt bizonyítja, hogy véletlen robbanásról lehet csak szó. Ugy tettem, mintha erősen gondolkodnék. Közben azonban azon járt az eszem, hogy Ladislas Miro nem állít sem-mit, csupán bizalmatlanságát fejezi ki a gyilkosságteória ?ránt. – Készített erről a jelenetről is videofelvételt? Gyorsan és határozottan rázta meg a fejét. 207 206 – Nem. Hova gondol? Abban a sötétségben és pokoli zűrzavarban egyszerűen lehetetlen lett volna. Örültem, ha a hivatalos munkámat el tudtam látni. – Hm. Es a nyersanyaga? – Mr. Curtis magához vette. – Ki fogja előhívni? – Egyelőre nem tudok semmit. Hiszen még mindenki sokkhatás alatt áll. Azt hiszem, erről később is

ráérünk dönteni. – Mr. Miro. Amikor korábban beszélgettünk, ön érde kes teóriával állt elő. Azt állította, hogy Blake-et és Jud Brucknert is meggyilkolták. Továbbá, ha nem tévedek, a tettest is megnevezte. Kifejezetten Dean Howardot vádolta a gyilkosságokkal. Szeretném tudni, hogy fenntartja-e még mindig ezt az állítását? – Nem. Úgy látszott, nemcsak bennünket, hanem őt magát is meghökkentette gyors, határozott és szinte menekülő válasza, mert halvány mosoly kíséretében enyhíteni igyekezett egyetlen szava súlyát. – Nézze, Mr. Lawrence, abban a súlyos és ideges helyzetben, azt hiszem, egy kissé elvetettem a sulykot. Bár, ha jól emlékszem, sohasem állítottam bizonyossággal, ho&y gyilkosság történt, és hogy Dean Howard lenne a tettes. En csak bizonyos lehetőségeket vázoltam fel. Legalábbis az volt a szándékom! – Hm. Értsem úgy, hogy visszavonja mindazt, amit a gyilkosságokkal kapcsolatban mondott? – Nem vonok vissza semmit, hiszen nem is állítottam semmit. Ismétlem, csak hangosan gondolkodtam. – Rendben van, Mr. Miro. Es most mit gondol a dolgokról? Konkrétan a halálesetekről? Megrántotta a vállát, mint akit igazából nem is érdekel az egész. – Mit tudom én! Nem az én dolgom, hogy utánajárt' mi történt. De... Mr. Waterman verziója meglehetősen hihetőnek hangzik. – El tudja képzelni, hogy ekkora pechszéria sújtson egy forgatócsoportot? – Miért ne? Nem volt értelme a további kérdezősködésnek. – Örömhírt kell közölnöm önnel, Mr. Miro – mondtam sóhajtva. – Őszentsége, Padma Gyamco hozzájárult, hogy a dzongban forgassanak. Holnap... azaz ma reggel meg-kezdhetik a bevonulást. Tényleg örömhírként fogadta. Kipirosodott az arca, s pillanatokon belül felszáradtak rajta az izzadságcseppek. – Hát... ez igazán jó hír! – mondta felragyogó szemmel. Képzeljék el, mibe került volna, ha fel kellett volna építenünk egy dzongot! Uramisten, még belegondolni is rossz! Nem tudtam megállni, hogy ne szúrjak rajta egyet. – Ha jól emlékszem, két nappal ezelőtt még itt akarta hagyni a forgatást. Hogy gyilkosokkal nem dolgozik együtt. Szégyenlősen elvigyorodott, levette a szemüvegét, és tipikus pótcselekvésként megtörölgette. – Hát igen. Meg kell mondanom, kissé elragadtattam magam. Inamba szállt a bátorság, íj,o! Azonkívül magas a vérnyomásom, és alighanem felment bennem a pumpa. Sullivan doki adott néhány tablettát; már sokkal jobban érzem magam. Tényleg ideje volt befejeznem a beszélgetést. Történt vele valami a robbanás után, ami gyökeres fordulatot idézett elő a lelkében. Felemelkedtem, és éppen inteni akartam Jondonnak, amikor rádöbbentem, hogy fázom. A szoba hideg levegője megborzongatott; még dupla falú nemezcsizmámba is be-lopakodott. Csodálkozva tapasztaltam, hogy lélegzetünk meglátszik a levegőben, s Miro csúcsos füle pirosodni kezd a hidegtől. Nem működik a villanykályhája? – kérdeztem, és fel-rántottam a kesztyűmet. – Ajánlom, hogy csináltassa meg, mert... Olyan elkeseredetten nézett a szemembe, hogy nem tud-

208 209 tam mire vélni a dolgot. Mögöttem Jondon nyugtalanul megrebbent: hallottam selyemköpenye halk suhogását. Aztán megéreztem, hogy van valami a levegőben, ami-nek nem lett volna szabad ott lennie. Ha kutya lettem volna, vonyítani kezdek. Mint az az ál-lat, amely halált érez. 48. Félig hátrafordultam, és Jondonra néztem. A szerzetes le hunyta a szemét, lapos orrát a levegőbe dugta, mintha a sátorba szűrődő hideg levegőt hívná segítségül. Ereztem, hogy minden érzékével megpróbálja kitalálni, mi az, ami megzavart bennünket. Miro halálsápadtan állt velem szemben, és lesütötte a szemét. A capitoliumi ludak érezhették így magukat, mint mi, mielőtt gágogni kezdtek volna, hogy jelezzék a hamarosan bekövetkező földrengést. Mintha csak véletlenül tenném, fegyverem agyára csúsztattam a kezem. Jondon megmoccant mellettem. Még egyszer a szemébe néztem: megpróbáltam kiolvasni az üzenetét. Jondon tekintete egyértelműen azt üzente, hogy az, „akit" megéreztünk, itt van a sátorban. Hófehér koponyájával, üres szemgödreivel, hideg, rémületes mosolyával; talán még a kaszájával is, melyet többnyire ott szorongat a kezében. Mindketten éreztük a halál torokszorító közelségét. Villámgyorsan végigfutott a szemem a sátor berendezésén, aztán előhúztam a revolverem, és Miróra szegeztem. – Tegye fel a kezét! Feltette, miközben bágyadtan tiltakozni próbált. – Maga... maguk... megőrültek! Én... én... – Jöjjön lassan, nagyon lassan előre! Lépett néhányat feltartott kézzel. S ahogy felém mOZgott, egyre többet láttam az ágyából, amelyet mindeddig ügyesen eltakart. Jondon felszisszent mögöttem. Tudtam, hogy immár ő is minden figyelmét az ágynak szenteli. Gyorsan megkerültem Mirót, miközben oldalába nyomtam a stukker csövét. Mr. Miro, ön nincs egyedül! Én... – Hm. Nem értettem, hogy miért változtatta meg ilyen hirtelen a véleményét. Már azt hittem... Ekkor váratlan dolog történt. Olyan gyorsan vetette ma-gát a földre, hogy majdnem meghúztam a ravaszt. Nem is tudom, hányadik érzékem tartott csak vissza tőle. – Mr. Lawrence – suttogta a szőnyegen térdelve, és könyörögve felém nyújtotta a kezét. –Kérem... menjenek innen, kérem! Olyan rettenetes...! En nem tudok semmit! Kérem... én... Tragikomikus volt, ahogy a langaléta férfi a földön térdelt, és könyörgött, mint egy rossz filmben a reménytelenül szerelmes színész rátarti szíve hölgyének. Elkaptam róla a stukkert, és az ágyára fogtam. A gondosan elrendezett takaró mintha egy rejtőzkodó emberi test kontúrjait mutatta volna. – Kifelé! A takaró meg sem moccant. – Másszon elő, ember! – mordultam rá egyre idegesebben. – Ne játssza a struccot! Gyerünk, kifelé! A takaró csak nem akart megmoccanni. – Ugyan már, ne gyerekeskedjék! Jöjjön ki, ember! S amikor még mindig nem moccant semmi, könnyedén oldalba taszítottam Mirót. – Gyerünk! Húzza le róla a takarót!

Mirónak azonban esze ágában sem volt felállni. – Ne, Mr. Lawrence, az istenre kérem, ne! En nem...! Tudtam, hogy Jondon vigyáz rá, ezért egyetlen ugrással az ágy mellett termettem. Erőteljes rántásom nyomán lehullott a pokróc a földre. 211 210 Én felkiáltottam, Miro felzokogott, Jondon száját pedig valami meghatározhatatlan hang, talán egy tantrikus va_ rázskiáltás hagyta el. Az operatőr ágyán Judy Bruckner holtteste feküdt; a sá_ tor levegőjében lassan lágyuló vonásokkal. 49. Miro lehuppant a földre; tenyerébe temette az arcát. Né-hány pillanatig belenéztem Judy Bruckner tágra nyitott, kék szemébe, aztán visszahúztam rá a takarót. Jondon csendesen pergette az olvasóját: tudtam, hogy azt az imát mondja, amit ilyen esetekre a Halottak könyve előír. Judy Bruckner lelke még a bardóban, a „Közbülső Állapotban" volt, s aligha nyerte el azt az alakot, amelyet karmája, előző életében viselt tetteinek ereje jelölt ki számára. Visszadugtam a stukkerom a zsebembe, Miro hóna alá nyúltam, és felültettem egy székre. Nehezen lélegzett, bár nem volt rosszul. Töltöttem neki egy csésze teát. Mohón nyelte, mintha hosszú sivatagi út után friss forrásvízzel kínáltam volna. — Beszéljen — mordultam rá nem éppen barátságosan. — Itt... volt, amikor... bejöttem a sátorba — mondta. — Ahogy beléptem... azonnal észrevettem. Azt hittem... valamelyik lány... hülyéskedik velem. — Melyik? — Mit tudom én! Talán... Petra. Nem is tudom, miért éppen rá gondoltam. Szólongattam... aztán lerántottam róla a takarót... Uristen! Pedig nem vagyok ijedős. — Pontosan mikor jött be a sátrába? — Röviddel a forgatás után. Amikor felrobbant a híd. Be-jöttem, és megpróbáltam végiggondolni, mi történhetett. — Es mire jutott? — Semmire. Azonnal észrevettem, hogy valaki van az ágyamban. A többit már elmondtam._ Aztán mit csinált? — Lezártam a fűtést, és gondolkodni próbáltam. Arra a megállapításra jutottam, hogy... veszély fenyegeti az éle-temet. Valaki figyelmeztetni akar. _ Ugyan mire? — Hogy fogjam be a számat! Hát nem érti? Egész idő alatt tudta valaki, hogy mit mondtam magának! Hogy be kell fejezni a forgatást, mert egy őrült garázdálkodik közöttünk, akit úgy hívnak, hogy Dean Howard. Valaki tudta, és figyelmeztetett. Ha ezután is a forgatás útjába állok, úgy játok, mint Judy Bruckner. Hát én nem akarok úgy jár-ni! Mától kezdve én leszek a három majom együtt. Nem látok, nem hallok és nem is beszélek! Egy árva, rohadt szót sem! — Van kulcsa a kelléktárhoz? — Régen nem kelléktár az már, hanem hullakamra! És én nem akarok oda kerülni! Csinálom, amit mondanak, és be-fogom a számat!

Az ágyán heverő, ember formájú takaróra néztem, aztán megvontam a vállam. — Alighanem ez lesz a legjobb.Semmi szükség rá, hogy kitörjön a pánik. Ma délelőtt úgyis felköltözik a stáb a dzonba. Ott már az istenek védelme alatt állunk! — Es... ő? Vele...? — Fogjuk meg, és vigyük vissza a kelléktárba! Ahonnan elkóborolt. A hold vakítóan ragyogott a Csomolhari csúcsai felett, ahogy gyászos terhünkkel a kelléksátor felé igyekeztünk. Halk, jeges szél fütyült szomorú gyászdalt felettünk. El-kapta Miro fáradt lihegését, az én bánatos szuszogásomat, csizmánk csikorgását, és messzire vitte az éjszakában. Jondon ujjai között halkan csattogtak a korallszemek, ahogy a rolang, az elátkozott holttest elűzésének tantráit mormogta. i., 212 213 II. A vándorló halottak dzongjában 1. 0 szentsége borús kedvében volt. Belenyalt a teájába, undorodva csuklott egyet, és letette a csizmája elé állított asztalkára a szépen cizellált ezüstcsészét. – Itt vannak? Teljesen felesleges volt feltennie a kérdést, hiszen a be-szűrődő zajok elárulták, hogy a filmstáb egyetlen erőteljes rohammal bevette a dzongot. Jondon bólintott, és Rincsenre pillantott. Az őszentsége magas személye melletti, titkári ügyeket ellátó szerzetes lehunyta a szemét. Ravasz, kövérkés, himlőhelyes képén mosoly suhant át: mint a dzong gazdasági ügyeivel megbízott testvér, minden bizonnyal a forgatásért befolyó dollárokat számolgatta magában. Őszentfége végül meggondolta magát, felemelte a teásedényt, és fenékig itta. – A nők is? Szomorúan bólintottam, mintha átérezném a fájdalmát. – A hullák is? Rincsen felkapta a fejét, és eltátotta a száját. Most Jondon bólintott szomorúan. – A hullákat nem engedélyezem – mondta őszentsége határozottan. – A hullák szerencsétlenséget hoznak. Hullák nem léphetik át a kolostor kapuját. Már bent vannak – mondta csendesen Jondon. Oszentsége a homlokához kapott, és hímzett csizmájával nagyot rúgott a teásasztalkába. – Ki engedte meg? – Szentséged – mondta a szerzetes, és visszarakta a le-gurult teásedényt az asztalkára. – Én? Mikor? 215 Szentséged engedélyezte, hogy a stáb minden felszerelésével együtt bevonulhasson Geldanba! Az apát felmordult. Egy sebzett elefánt és egy támadó tigris hangja keveredett a nyögésében. A hullák mióta számítanak felszerelésnek? Hova tették őket? Az emeletre. Hány van belőlük? Három. A nagy pestisjárvány óta nem volt ennyi halottunk. Rincsen! Keress valakit, és kezdjétek meg felettük az imát! Jondon elrakta az olvasóját. Ne feledkezzék meg Szentséged róla, hogy várják - figyelmeztette az apátot, aki mást sem tett, mint

igyekezett megfeledkezni kellemetlen kötelességéről. Buddha irgalmazz! - morogta Padma Gyamco kellet-lenül. - Mit akarnak tőlem? Szentséged a házigazda - ütöttem én is a vasat. - Né-hány bátorító szó talán... Bátorító szavakra nekem lenne szükségem - mondta Padma Gyamco, tanúságát adva, hogy egyre jobban érti szedett-vedett kifejezéseimet. - Hol vannak? -, A hullák melletti teremben - mondta Jondon. szentsége feltápászkodott, és olyan képet vágott, mint-ha ellopták volna alóla kedvenc trónszékét. Még jó, hogy a halottakat nem csődítették össze, hogy beszélni óhajtok hozzájuk - morogta, és összehúzta magán piros palástját. - Jöjjenek velem! Rincsen testvér majd intézkedik az imádságról...! Ahogy a recsegő, deszkalapokból összefűrészelt emeleti folyosón dübörgő léptekkel haladt előttünk, római katonai parancsnokra emlékeztetett. Vesztes ütközet után. A meglepően nagy, kocka alakú imateremben vágni lehetett a füstöt. Őszentsége megtorpant az ajtóban, és szemre-hányó képpel nézett ránk. A következő pillanatban össze-tette a kezét, és szelíd, kincstári mosoly ömlött el az arcán. 216 - Jó reggelt, uraim - mondta meglehetős angolsággal. - Örülök, hogy a kolostorban üdvözölhetem önöket. Nem is sejtik, micsoda nagy nap ez számomra. Köhögött, és elhajtotta az orra elől a füstöt. Örülök, nagyon örülök... Kockás zsebkendőt húzott elő palástja öbléből, és harsogva kifújta az orrát. A vendégek alacsony macskaasztalkák mellett kuporogtak, néhányan törökülésben, mások félig fekve. Őszentsége az ablakhoz lépett, kitárta, nem törődve vele, hogy egyetlen pillanat alatt beröppen mind a húszegynéhány fok hideg. Bocsánat. Allergiás vagyok a dohányfüstre - mondta mosolyogva. - Még egyszer szeretettel köszöntöm önöket. Baransky feltápászkodott, és széles mozdulattal kihajította szivarját az ablakon. Bocsánat. Engedje meg, izé... Szentséged, hogy be-mutassam a stáb tagjait. Sorban felálltak és meghajoltak, ahogy Baransky bemutatta őket. Mohncsicsi fáradt volt és törődött, szeme alatt vastag karikák sötétlettek, időről bőre a nyakán fehérlő kötéshez szorította a kezét, és halkan köhécselt. Peggy McLane többet törődött velem, mint őszentségével. Gyakran összeakadt a tekintetünk. Előbb mintha segélykérést, majd meg biztatást éreztem volna benne. Waterman maga volt a megtestesült jólneveltség. Baransky után ő is kihajította szivarját az ablakon, sőt Curtist is felszólította rá. A bokszolóképű szeme ide-oda járt, hol az ablakot figyelte, hol a falakat: biztos voltam benne, hogy a legelőnyösebb kameraállásokat keresi. 011y elkeseredetten mocorgott. Megpróbálta rövid kis lábait terebélyes pocakja alá igazítani. O'Brian maga elé nézett, és mogorván hallgatott. Talán a jövőbeni jávai forgatás járhatott a fejé-ben. Petra Cole vidám volt, és elégedett. Bár nem ismertem, az volt az érzésem, nem is bánja túlságosan, hogy riválisai kihullottak a sorból. Ha jól sejtettem, nem lehetett egészen felhőtlen a viszony közte és Lucy Winterstein között.

217 A három Morris láthatóan jól érezte magát. Edzett lábuk számára nem okozott gondot a földön való üldögélés időnként vihogtak, időnként feszült figyelemmel hallga " ták őszentsége elbeszélését. Mert őszentsége — egészen váratlanul — az üdvözlő sza_ vak után rövid szózatot intézett az egybegyűltekhez. — Ismeri Dzsomót? — bökött rá bevezetésként Baraüskyra. A producer ijedtében beharapta bajusza szélét. — Nem én! Az kicsoda? — Egy város Tibetben. — Még sohasem jártam ott. — Pedig Dzsomóban történt az eset, amit el akarok mondani — kezdte őszentsége —, akkor, amikor még fiatal voltam. Lhászában, a Potala mellett végeztem a tanulmányai mat. Hallottak már róla? Úgy bámultak rá, mintha egy marslakó magyarázta volna nekik a Mars hegy- és vízrajzát. — Fiatal láma voltam, amikor Dzsomóban meghalt egy szerzetestársam. Valaha vörös süveges volt. Tudják, mi az? Már attól tartottam, hogy bonyolult teológiai magyará zatba kezd, amikor hirtelen rám mutatott. — Majd Blobzang testvér elmondja önöknek. Szóval ez a vörös süveges szerzetes, a neve nem font-os, egyszer úgy érezte, hogy elérkezett az utolsó órája. S mivel korábban a mágia mestere volt, attól tartott, hogy halála után a tisztátalan hatalmak meg akarják szerezni a testét. — Talán a lelkét? — kottyantotta közbe meggondolatlanul Mohncsicsi. Oszentsége komoran nézett rá. — A testét! — ismételte meg határozottan. — A gonos erőknek a testre van szükségük. A testvér rövidesen meg-halt. Testét az emeleten ravatalozták fel, mint az önök halottait, itt a szomszédban! Amint bizonyára tudják, a halál után negyvenkilenc napig bolyong a lélek a bardo ködös, hideg, magányos útjain. Ezalatt az idő alatt kell új létformát, új újjászületéstnyernie. A bolyongó léleknek tanácsra, útmutatásra van szüksége, hogy minél előbb elhagyhassa a borzalmak vidékét. A testvérek ezért a haldoklók mellett ülnek, és fülükbe suttogják a tennivalókat. Ez a feladat jutott nekem akkor Dzsomóban. A Himalája hidege mellett egy még sokkal borzongatóbb hideg is beszűrődött közénk. Ha nem félnék tőle, hogy túlságosan patetikus leszek, azt mondanám, hogy a halál hidege áradt minden szavából. — A testvér a ravatalon feküdt, én pedig ott guggoltam mellette, kezemben a Halottak Könyvével, hogy fülébe suttogjam a megfelelő passzusokat. Hamarosan eljött az éjfél. Hideg szél fújt a Himalája felől; éppen olyan, mint most. A lámpák halványan pislákoltak — Dzsomóban nem volt áramfejlesztő telep, mint önök-nek, vagy nekünk. Olajmécsest használtunk akkoriban. Ej-fél felé egyszerre csak azt éreztem, hogy lecsukódik a szemem. Halott testvérünk az imaterem közepén feküdt, fából épített emelvényen. Olyanon, mint egy csorten talapzata. Tudják, mi a csorten? Néhányan bizonytalanul bólintotok. — Blobzang testvér majd ezt is elmagyarázza — intett felém nagyvonalúan. — Szóval, egyszer csak azt éreztem, hogy nem bírom tovább... Körülnéztem: a többi testvér, aki velem virrasztott, már mélyen aludt. Elhatároztam, hogy én is pihenek néhány órácskát, csakhogy nem volt hova ledőlnöm; talpalatnyi hely sem maradt a padlón. A

terem egyik sarkában Avalokitésvára buddha hatalmas szobra állt: emögé bújtam. Leterítettem a gyékényemet, és megpróbáltam aludni. Forgolódtam egy darabig, de csak nem jött álom a szememre. Végül meggyújtottam a mécsesemet, és letettem Avalokitésvára lábához. Akár áldozati mécsesnek is gondolhatta volna valaki. Eppen a Megvilágosodás Útja szutráit olvasgattam, amikor egyszerre csak látom ám, hogy meglebben a lepedő, amellyel testvérünk holttestét letakartam. Azt hittem, káprázik a szemem, vagy a mécsesek imbolygó fénye lát219 tat velem rémlátomást. Torkomon akadt a levegő a félelemtől. Mire magamhoz tértem, a halotti lepel már lehullott testvérünkről, s ő ott ült a ravatalon, fehéren világító szemekkel, kegyetlen mosollyal az arcán. Mondanom sem kell, hogy rolang, gonosz holttest lett belőle. Az alatt az idő alatt, amíg a többiek aludtak, s én is elszundikáltam, a gonosz szellemek utat találtak a testébe. Talán a fülén át. De hogy megszállták, arról most meggyőződhettem. Természetesen moccanni sem mertem, Avalokitésvára védelmében bíztam csak, na és abban, hogy a szobor mögött talán nem vesz észre. Lapultam, és reszkető testtel kénytelen voltam végignézni, mit csinál a rolang a ravatal körül éjszakázó testvéreimmel. Rolanggá változott szerzetestársam lecsusszant a ravatalról; csak úgy égett vörös, szerzetesi palástja. Ezután odalopakodott az első alvó test-vérhez és villogó fogakkal föléje hajolt. Annyit láttam csak, hogy belemélyeszti fogát alvó testvérem nyakába. Néhány vércsepp bukkant elő harapása nyomán, de ez is elég volt ahhoz, hogy testvérünk lelke kiszálljon a testéből s helyét egy bolyongó, gonosz lélek foglalja el! – Engem mindjárt kitör a frász! – mondta félhangosan Mohncsicsi, és el nem eresztette volna egy világért sem a nyakát. – Nem lehetne megmondani neki, hogy elegünk van a rémtörténetekből? – A démon által megszállott rolang ekkor a másod szerzetes testvérünkhöz lépett. Az ő nyakát is megharapta, hogy elhagyott testét egy másik gonosz lélek foglalhassa el. Sorban, valamennyi testvérünkből rolang lett, az én vételemmel. – Ebben egy nagy forgatókönyv lehetősége van – m rogta Waterman. – A szellemektől megszállt holttest! A ha'' rapásjelenet, egészen közelről fényképezve... Mit szól hozzá, René? Curtis nem válaszolt. Kidülledt szemmel hallgatta ősze sége elbeszélését. – Amikor valamennyi testvérünket megszállták a dém nok, és rolang lett belőlük... megérezték, hogy valakivan a közelükben, akinek nincs gonosz szellem a testében. Kört alkottak, táncoltak, majd eleresztették egymás kezét, és elindultak felém. A mécses imbolygó fényében elszörnyedve láttam, hogy valamennyi rolangnak nyitva van a szeme; ujjaik mint horgas kapcsok szaggatják a levegőt. Őszentsége megtörölgette a homlokát kockás zsebkendőjével. – Nem tehettem egyebet, mint hogy elcsukló hangon olvasni kezdtem a Megvilágosodás Utjának szutráit. Közben átkaroltam Avalokitésvára buddha testét, hogy oltalmat találjak nála. A rolangok egyre közelebb jöttek hozzám. Annyira bevettem magam a sarokba, amennyire csak tudtam... Aztán egyszerre csak észrevettem, hogy a fal és Avalokitésvára teste között horgas ujjak nyúlnak be értem... Sikoltoztam, kiáltoztam a varázslatűző szutrákat, de nem sok eredménnyel. Végül tehetetlen rémületemben az egyik, mármár arcomba tépőkézre

ütöttem a sok száz éves kézirattal. Kékes fény villant előttem, s a rolang visszakapta a kezét, mintha villám sújtotta volna. Ekkor értettem meg, hogy megmenekültem. Egyik kezeimben a könyvvel, másikban egy kis tésztából készült áldozati szobrocskával – tormával – elindultam az ajtó felé. Mielőtt még elérhettem volna, kört alkottak körülöttem, s kegyetlen vijjogással görcsbe rándult ujjaikat meresztgették felém. Azt hittem, sosem érem el az ajtót. Amikor mégis elértem, nem mertem hátat fordítani nekik. Hosszú percekig tartott, amíg a könyvvel hadonászva, ki mertem nyitni az ajtót. Már a dzong udvarán jártam, amikor még mindig nem hittem el, hogy megmenekültem. A többi már nem olyan fontos. Másnap a dzong apátjával együtt – egy élő istennel – megvizsgáltuk a ravatalozótermet. Testvéreim élettelenül feküdtek, csak a nyakukra száradt vércseppek mutatták, hogy valóság mindaz, amit álomnak véltem. A dzong apátja kénytelen volt rolangűző lámát hívatni, aki megállapította, hogy testvéreink menthetetlenek. Ha 221 220 nem pusztítja el őket, éjszakánként felkelnek, és áldozatokat keresnek maguknak. Hogy ez ne történhessék meg, fel-gyújtottuk a dzong megfelelő szárnyát. Benn is égett vala-mennyi — fejezte be elégedetten. A jeges levegő halk sírással áradt a szobába. Senkinek sem akaródzott megszólalni. Még az okvetetlenkedő Mohncsicsi is magába szállt: némán markolászta kötését. Őszentsége elégedetten pillantott végig hallgatóságán. Jondon szája körül gúnyos mosoly bujkált, én pedig azon tűnődtem, hogy miért csinálja. Padma Gyamco élvezte még egy kicsit a hatást, amit keltett, aztán meghajolt. — Bocsássanak meg, hogy egy öreg ember ostoba fecsegésével untatta önöket. Errefelé sok minden megtörténhet, ami másutt hihetetlennek tűnik. Talán a természetfeletti ide szorult vissza a hegyek közé. Engedjék meg, hogy jó munkát kívánjak önöknek és... Ebben a pillanatban nagy robajjal kivágódott az ajtó, és Rincsen zuhant be rajta. Kerek, mindig gondterhelt himlő-helyes képén félelem vert tanyát; reszketett a keze, ahogy Padma Gyamco felé nyújtotta. Őszentsége arca megrándult, mintha kígyó mart volna a bokájába. Elképedve hallgatta Rincsent, aztán leintette. Végignézett feszülten figyelő hallgatóságán, majd meg-szólalt. Rekedt, öreg, fáradt hangon. Nyoma sem volt már szavaiban az előbb hallott fekete humornak. — Rincsen testvér azt mondja, hogy valami szokatlant észlelt... hm... és nemigen érti a dolgot... Rincsen testvért ugyanis két másik testvérrel együtt beküldtem a halottak-hoz, hogy mutassák meg nekik a baj-dóból kivezető utat; — Úristen — kapta szája elé a kezét Mohncsicsi. — En megőrülök! — Csak nyugi! — morogta Baransky. — Azzal nem megyünk semmire. — Azt mondja Rincsen testvér — folytatta kelletlenül az élő isten —, hogy... csak két halott fekszik a szobában. Az egyik nincs sehol. Jeges csend támadt; hogyha lettek volna legyek a szobában, infarktussal potyogtak volna le a mennyezetről. — Elég! A fenébe is, elég! — mondta, vagy inkább sikoltotta Miro, aki eddig egyetlen hang nélkül ült a leghátulsó sorban. — Most aztán már tényleg elég! En kiszállok ebből az

elátkozott buliból! Haza akarok menni! Nem akarom, hogy valami őrült, kósza lidérc belőlem is... rolangot vagy mi a francot csináljon! Petra Cole tenyerébe temette az arcát, Peggy még mindig engem figyelt egyre növekvő rémülettel. Jondon biccentett, és kiugrott az ajtón. Rincsen követte. Idebenn elszabadult a pokol. 2. Végigsétáltam az udvaron. Kurrógó galambcsapat röpdösött a fejem körül; megpróbálták kitalálni, van-e nálam ennivaló, vagy csak nézelődöm. Amikor néhány gyors kör után rájöttek, hogy hasztalan remélnek tőlem búzát vagy kukoricát, csalódott jajgatással fele'ielkedtek a levegőbe, és elszálltak a főépület felé. Szokatlan csend uralkodott a dzong általunk lakott szárnyán. Hiányoztak a sürgőforgó szerzetesek, az imára hívó csengők csilingelése, az imák monoton mormogása. Inkább egy műemlék jellegű szállodára emlékeztetett, mint szerzetesek szent hajlékára. Padma Gyamco, amikor elfogadta javaslatomat, kiürít-tette a dzong déli szárnyát: ezzel is jelezve, hogy ettől a pillanattól kezdve a forgatócsoport szállása nem tartozik Geldan kolostorához. A lámaizmus törvényei szerint ugyanis asszonyszemélyek alkonyat után nem tartózkodhatnak a kolostor területén, még olyanok sem, akik tevékenyen részt vesznek a dzong életében. A szolgálóasszonyok, konyhai munkásnők a szürkület beköszöntekor sietve távoznak; hazamennek a dzong közelében fekvő falvakban épült házaikba. 222 223Az udvart elborította a délutáni szürkület. A forgatócsoport tagjai celláikba zárkóztak; csak nagy néha bukkant fel egy-egy tétova árny a folyosókon. Hónom alá vettem a Peggytől kapott forgatókönyvet, végigsétáltam a lapos kövekkel kirakott udvaron, kimentem a nyitva hagyott kapun, s a dzong magas falának tövében felmásztam a kolostort övező domboldalra. Hideg volt most is, de mintha valamelyest enyhült volna az idő. A nap óriási, vörös korongja jó méternyire állt a Csomolhari legmagasabb csúcsa felett, s úgy számítottam, addig nem is bukik le, amíg végig nem futok a forgató-könyvön. Nem a nap volt a hibás, hogy nem lett belőle semmi. 3. Végigcsúszkáltam a hóval borított mezőn, s nem messz a dzong falától, megkerestem kedvenc helyemen a kő-oroszlánt. Alacsony, lapos fejű, lekushadó oroszlánfigura várt rám félig hóval borítva. Inkább sárkányra emlékeztetett, mint az állatok királyára. Perzsa és babiloni faragásokon lehet találkozni ilyen furcsa, kockafejű állattal. Korábban nem is egyszer elgondolkodtam rajta, vajon Mezopotámia művészete mennyire befolyásolta Délkelet-Azsia művészetét. Most azonban nem volt időm rá, hogy eljátszadozzam a kultúrák egymásba fonódásának és egymás megtermékenyítésének a gondolatával. Ereztem, hogy a forgatókönyv olyan titkokat rejteget, amelyek nélkül talán nem is tudok kimászni ebből a rohadt ügyből. Az oroszlán mintha elmosolyodott volna, amikor a közelébe értem. Sima hátán megcsillant a nap búcsúzó fénye. Szépen fonott sörénye versenylóéra emlékeztetett.

A foga azonban kifejezetten oroszlánfog volt. Ínyét kicsit felhúzta: éppen csak annyira, hogy láthassam a nyelvét és hajlott tépőfogait. Felemeltem a karom, hogy üdvözöljem, amikor megtorpantam, és lekaptam a kezem. Az oroszlánnak támaszkodva vörös palástú szerzetes állt, tekintetét a lenyugvó napra szegezve. Bár a dzong közelében egyáltalán nem ritka a vörös palástot viselő szerzetes látványa, mégis, mintha valami riadót dobolt volna bennem. A férfi ügyet sem vetett a közeledésemre. S éppen ez volt az, ami a gyanú árnyát lebbentette a fonott sörényű oroszlánra és a hanyagul rátámaszkodó férfira. Ha Geldanba való szerzetes lenne, már messziről és harsányan üdvözölt volna. Arról nem is beszélve, hogy a dzong szerzetesei nem-igen szoktak a naplementében gyönyörködni. Ovatosan fegyverem agyára kúszott a kezem. Megfogtam a stukkert, és lassan előhúztam. Szerzetesi palást ide vagy oda; mégiscsak első a biztónság. Tettem néhány lépést előre: a hó figyelmeztetően ropogott a talpam alatt. Akárki is támaszkodott az oroszlán oldalának, meg kellett hogy hallja közeledésemet. Élesen csattant a hangom a néma szürkületben, mint a pisztolylövés: — Ki vagy, testvérem? A szerzetes nem válaszolt: fejét előrebillentve a napot nézte, mintha nem akarná elszalasztani a pillanatot, amikor a vörös korong lehull a Csomolhari legmagasabb csúcsa mögé. — Ki vagy, testvérem? A hókristályok visszaverték a hangom, feldobták a levegőbe, s szétosztották a hideg millió szikrázó csillagocskája között. A szerzetes nem mozdult. Akkor sem, amikor le-hajoltam, gyúrtam egy hólabdát, és feléje hajítottam. Nem sikerült eltalálnom vörös palástját; a lapos fejű oroszlán sí-kos hátán puffant a hógolyó. A szerzetes válla mintha megrándult volna, de lehet, hogy csak a fehér hó, a vörös fény és a hideg levegő keltették a mozgás illúzióját. 225 224 — Ki vagy, testvérem? Visszhangtalanul halt el kiáltásom a semmiben. A szerzetes meg sem moccant. Meg sem kísérlem elmondani, mennyi minden végig-szaladt az agyamon azalatt a röpke néhány pillanat alatt, amíg tisztes távolról szemléltem. Előbb arra gondoltam, hogy távoli kolostorból érkezett küldönc lehet, aki idáig bírta, s itt távozott lelke a bardóba, mielőtt elérhette volna a dzong kapuját. Mit tagadjam, az is megfordult a fejem-ben, hátha gonosz lélek, szrinpo, vette fel egy szerzetes alakját, hogy leszámoljon velem. Őszintén szólva már ezen sem igen csodálkoztam volna. Akár szerzetes volt a vörös palástú, akár démontól meg-szállott holttest, a füle botját sem mozgatta. Így hát kénytelen voltam én megmozdulni. Az oroszlán kitátotta a száját, és mintha figyelmeztetően felmordult volna. Mintha azt jelezte volna, hogy állj me$, Blobzang, ne tovább! En azonban ezúttal nem hallgattam bárányszelíd pajtásomra. Három hatalmas ugrással mellette termettem, és belenyomtam a stukkert az ismeretlen oldalába. A szerzetes, anélkül hogy felém fordult volna, arccal előre belezuhant a hóba. Lecsúsztattam a forgatókönyvet az oroszlán hátára, és a stukkert is melléje

tettem. Aztán a szerzetes teste mellé guggoltam, és megfordítottam. Megállt bennem az ütő, ahogy kékké fagyott, püffedt arcára esett a pillantásom. Benjamin Blake volt, a színész. 4. Hagytam, hadd feküdjék a havon. Nem emeltem fel, inkább gondolkodni próbáltam. Nem zavart a halott közelsége, az azonban annál inkább, hogy képtelen voltam össze-rakni a mozaikkockákat. Blake hullájának el- és feltűnése közelebb vitt a megoldáshoz. Amikor a délelőtt folyamán Rincsen kétségbeesett hangon bejelentette, hogy eltűnt egy hulla, szándéka ellenére adut adott kezembe a gyilkos. Rájöttem ugyanis vala-mire, ami egészen másféle megvilágításba helyezte a dolgokat. Az oroszlánnak dőltem, és a békésen nyugvó Blake-re meresztettem a szemem. Hogy is volt csak? Valamennyien beköltöztek a dzong déli szárnyába, elfoglalták szobáikat, összegyülekeztek a teremben, őszentsége megtartotta székfoglaló horrorelőadását, miközben a szomszéd teremből eltűnt Benjamin Blake holttestte. Lássuk csak, ki nem volt a teremben Padma Gyamco üdvözlőbeszéde alatt? Gondolatban végigfutottam a jelenlevőkön, s arra a megállapításra jutottam, hogy személyes ismerőseim közül csak Mikeladze és Sullivan doktor tüntettek a távollétükkel. Még egyszer végigmentem mindegyikükön, megpróbáltam elképzelni, ki hol ült, mit mondott...Aztán egyszerre csak villámfényként hasított belém a felismerés. Dean Howard! Hiszen Howard sem volt ott! A következő néhány kérdés, amit feltettem magamnak, sajnos tovább bonyolította a dolgot. Az volt ugyanis az első, hogy Geldan-dzong mennyire hasonlít bhután többi dzongjához? Elismerem, furcsa kérdés volt, de mégis meg-volt az értelme. Tegyük fel, hogy Dean Howardra gyanakszom. Tegyük fel, hogy Howard, valamilyen rejtélyes ok-nál fogva, meg akarja szerezni Benjamin Blake holttestét. Elhatározza, hogy nem vesz részt a bemutatkozáson, ehelyett végrehajtja a tervét. Míg a többiek őszentsége rémtörténetét hallgatják, ő elköti Blake hulláját. Lehetséges? Mereven néztem a szerencsétlen ripacs hátát, és arra a megállapításra jutottam, hogy ha nem is valószínű, azért lehetséges. Dean Howard ugyan nem ismerhette Geldan kolostorát, mivel csak pár órája költözött a falai közé, de 227 226 Geldan kisebb-nagyobb eltérésekkel mégiscsak ugyan_ olyan kolostor, mint a többi száz Bhutánban. Aki egynek az alaprajzával megismerkedik, el tud igazodni a többi. ben is. Igen ám, de mit csinált Blake holttestével? Mondjuk be-vitte a szobájába. Ott tartotta, aztán kileste, mikor tiszta levegő, és kivitte az oroszlánhoz. Lehetséges ez? Tovább bámultam Blake hátán a vörös palástot, és úgy gondoltam, hogy bár valószínűsége roppant kicsi, mégsem lehetetlen. Találhatott egy olyan rövidebb időszakot, amikor senki sem tartózkodott a kerengőn, észrevétlenül levihette baljós terhét az udvarra, ki a kapun, ki az oroszlánhoz.. . Stop! Álljunk csak meg...! Honnan az ördögből tudta Howard, hogy itt van valahol

egy oroszlán? Honnan az őrdögből tudta, hogy én...? A fene vigye el! Ismét rájöttem valamire, ami még tovább bonyolította a helyzetet. Továbbra is megpróbáltam Howardként gondolkodni. Törtem a fejem, úgy is m Dean Howard, és úgy is, mint Leslie L. Lawrence. Még-sem jutottam közelebb a megoldáshoz. Egyszerűen nem értettem, mi az ördögért kellett akárkinek is ellopnia Blake holttestét, és kihozni a dzongból ide, az oroszlánhoz. Hamarosan ezt is megértettem. 5. Hátamra vettem Blake porhüvelyét, és bár már kezdett elegem lenni a hullák cipeléséből, elindultam vele a kolostor felé. Ha szerencsém van, nem akadok össze valakivel a faluból, vagy egy szerzetessel a dzong másik szárnyából. Ha megszagolják, hogy a halottak úgy járkálnak a dzong körül, mint a farkasok az éhező nyáj nyomában, akár be is csukhatjuk a boltot. Úgy eltűnnek a statiszták, mint a por eső után. Éppen a kapun akartam belopakodni, amikor többen is az utamat állták. Pontosabban hárman. A három Morris. Őszintén szólva, alig ismertem rájuk. Ami Kövér Morris esti szereléséből megmaradt, jószerével csak cowboykalapja volt. Hosszú haja, amit tegnap még a kalapja alá gyűrt, széles vállát verte. Ahogy hátratántorodott, halkan megpendült hegyes orrú cowboycsizmájára szerelt sarkantyúja. Felkapta a kezét, körülbelül az orra magasságába, hogy ha hozzá akarnám vágni a holttestet, védhesse magát. Kézfejéről kék halálfej vigyorgott rám. Vékony Morris bátyja válla fölött lesett Blake-re, fülé-ben szinte lángoltak a különböző színű karikák. És akár hiszik, akár nem, csilingeltek, mint Kövér Morris sarkantyúi! Kicsi Morris, aki valami könnyűbúvárféle felszerelés-ben feszített, átbújt Vékony Morris hóna alatt, és olyan keserves képet vágott, mintha elloptam volna kedvenc arany-óráját. Ezernyi fintorba futottak a ráncok apró majomképén, amikor nyekergő hangon megszólalt. – Maga az, Mr. Lawrence? Mivel láttam, hogy hosszabb magyarázatra szorul a dolog, az ajtóhoz támasztottam Blalae-et. – Bármennyire is ellenem szól a látszat – mondtam –, én vagyok. Kicsi Morris előrenyújtotta bőrkesztyűs kezét. – Ez... Blake? Úristen! Mit keres magánál? – Kihoztam levegőzni – mondtam. Döbbenten meredtek rám, s egészen kicsit hátrébb húzódtak tőlem. – Hogy mondta? Megismételjem? – Jézus Mária! – nyögte Kövér Morris, és halálfejes kezével megtörölte az orrát. – Hol találta? – Az oroszlán mellett. Vékony Morris felemelte mutatóujját, és homlokához pöccintette. – Ez dilis. Kicsinálták a pasast. Nem kellene lelépnünk, fiúk? 228 229 Mintha csak meghallotta volna, Blake holtteste nagy huppanással végigdőlt a havon.

Kicsi Morris, az agytröszt, nyugalomra intette őket. Odament Blake-hez, megszemlélte, aztán visszajött hozzám. – Tényleg... hol találta? Kinyitottam az ajtót, és megmutattam neki az oroszlant. – Hm. Es ön mit keresett az oroszlánnál? – Az a kedvenc helyem. – Hogyhogy? – Oda süt a nap, és onnan a legszebb a kilátás. Hetek óta minden délután kisétálok az oroszlánhoz, és meditálok. Alighanem barátságot is kötöttünk. – Az oroszlán és maga? – Az oroszlán és én. Nem szólt semmit, csak megcsóválta a fejét. Talán tovább is folytattuk volna a kellemes diskurzust, ha fel nem tűnik az első emeleti folyosón Dean Howard. Lenézett ránk, harsányat füttyentett, és vad integetésbe kezdett. – Hé, fiúk! Nem tudják, hol van itt egy tusoló? Eltűnt a szemünk elől, csak a lépcső dübörgése hallatszott. Néhány pillanat múlva ismét felbukkant óriási, zöld törülközővel a nyakában. – Nem találok egyetlen szerzetest sem, aki felvilágosítana... Talán Mr. Lawrence... Ekkor vette csak észre, hogy nem stimmel valami velünk. Lekapta a törölközőt a nyakából, és a kezébe fogta. Óvatosan körülpislogott, majd megállapodott a tekintete a havon fekvő Blake-en. – Jézusom, ez kicsoda? A Morrisok idegesen toporogtak, én pedig hanyag mozdulattal a fekvő test felé intettem. – A kollégája, Blake. Azt hittem, menten összeesik. Valami nem létező korlátba akart kapaszkodni: csak nyújtogatta előre a kezét, mint-ha biztos volna benne, hogy ott kell lennie annak az átkozott korlátnak. 230 – Úristen! Hogyhogy itt? Hiszen... hiszen... Mr. Howard! Hol volt, kérem, délelőtt, amikor bemutatkozó látogatást kellett volna tennie Padma Gyamcónál? Howard le nem vette volna a szemét a fekvő Blake-ről. – Megsértődött a főláma? – kérdezte suttogva, mintha attól tartott volna, hogy Blake meghallja. – Sajnálom, igazán sajnálom. Eszem ágában sem volt megbántani. Az az igazság, hogy elaludtam. Ne feledjék, már a második éj-szaka, hogy alig hunyom le a szemem! Ez bizony igaz volt. Néha már nekem is kettős látásom volt az álmosságtól. – Tehát aludt? – Mint a tej. – Ki sem mozdult a szobájából? – Nem én! Miért mozdultam volna ki? – Az a helyzet, Mr. Howard –,mondtam lassan –, hogy Blake ismét vándorútra indult. A dzong mellett találtam rá. Volna szíves valami magyarázatát adni... – Nem kell ide semmiféle magyarázat! – szakított félbe Waterman hangja. – Minden világos, mint a nap. Hátrafordultam. A rendező az e15 emeleti folyosó korlátjának dőlve állt, és lenézett ránk. Mögötte Curtis nyújtogatta bivalynyakát. Néhány másodperc múlva mindketten mellettünk álltak. Waterman Blake hullájára nézett, aztán megcsóválta a fejét. – Tudtam, hogy újra ez következik. Curtis helyeslően bólogatott. Vékony Morris elképedve bámult Waterman ravasz arcára. – Mr. Waterman... ön tudta? – Tudtam, hogy valami ilyesmi következik. Bár őszintén szólva, nem sejtettem, hogy Blake hullája lesz a madár-ijesztő.

Kezdett nem tetszeni a dolog. Kezdtek olyanról beszél-ni, amit nem egészen értettem. Sőt, sehogysem. – Nem világosítana fel engem is, Mr. Waterman? – kér231 deztem vészjósló nyugalommal. – Ugy tűnik, mintha ön és Mr. Curtis tudnának valamit a gyilkosságokkal kapcsolatban, amit én nem. Nem osztanák meg velem a titkukat? Waterman az első emeleti folyosót tartó faoszlopnak támaszkodott, és beleegyezően biccentett. — Kész örömmel. Csakhogy ön gyilkosságokról beszélt. — Bátorkodtam. — Gyilkosságokról nem tudok. Véletlen balesetek sorozatáról inkább. — És a vándorló hullák? Például ez itt? — Éppen erről van szó — mondta, és bátorítóan Dean f Howardra mosolygott. — Csak nyugi, Dean! Rájöttem valamire, Mr. Lawrence. — Csakugyan? Espedig? — Hogy van valaki köztünk, akinek nem szabadna itt lennie. — Első hallásra elég talányosan hangzik. — Azonnal megmagyarázóm. Ön gyilkosságokról beszélt. Nos, gyilkosságok nem történtek, de... valóban van itt néhány esemény, amelynek nehéz magyarázatát adni. — Örülök, hogy belátja. — Mr. Curtis és én biztosak vagyunk benne, hogy... a konkurencia ideküldött valakit, tegye tönkre a forgatásunkat. — Konkurencia? Az meg ki a fene? — Nevet ne várjon tőlem. Vannak bizonyos sejtelmeim, de bizonyítani nem tudok semmit. — Még mindig nem egészen értem... — Hollywoodban megszagolták, hogy mire készülünk. Kalandfilm, sok akcióval, menő színészekkel — ismét Howardra mosolygott —, ha elkészül, nyerők vagyunk; miénk a piac legalább egy évre. Vannak néhányan, akik nem sajnálnák a pénzt, ha nem készülne el a filmünk... vagy legalábbis csúsznánk vele néhány hónapot. Addig, amíg az övék oké lesz, és ők mutathatják be elsőnek. Érti? Hogyne értettem volna. — Van konkrét gyanúja? 232 – Legalább három hasonló tárgyú filmet forgatnak pillanatnyilag, és számításaim szerint jelentős időelőnyben vagyunk velük szemben. — Mennyi időre van még szükségük a forgatás befejezéséhez? — Cirka egy hétre. Ha minden simán, olajozottan megy. Igaz, Mr. Curtis? Mr. Curtis bólintott. — Tehát, ha jól értem, Mr. Waterman, az ön véleménye szerint valamelyik forgatócsoport ideküldött egy szabotőrt, hogy hiúsítsa meg az önök forgatását, vagy ha az nem megy, késleltesse. Jól mondom? — Meghiúsításról aligha lehet szó. — Ugyan miért? — Mert... azt nemigen tudom elképzelni, hogy a konkurencia gyilkolni is képes! Ugy tettem, mintha megadtam volna magam. — Rendben van — mondtam nagyot sóhajtva. — Már csak arra kéne rájönnünk, hogy ki lehet a konkurencia embere. Waterman gondterhelten megvakarta a fejét. — Bárki. Kivéve, aki nagy gáz4t1 kap. A főszereplők közül nyilván senki. — Egyáltalán, Mr. Waterman, hányan vannak nem bhutániak? — Egészen pontosan negyvenhárman. Ennyien maradtunk. — Valamennyit jól ismeri?

— Mint szakembert igen. Mint embert egyáltalán nem. — Elképzelhető, hogy valamelyikük, hm... az ön forgatásának meggátlásáért vagy lassításáért többet kap mástól, mint öntől, itteni munkájáért? — Simán elképzelhető — mondta nyugodtan. Kénytelen voltam feladni a harcot. — Eszerint kettéágaznak az utak — mondtam. — Egyik oldalról vannak a szerencsétlenségek, amikről senki nem tehet, másik oldalról pedig a konkurencia aknamunkája. Jól látom a helyzetet? — Azt hiszem, egészen jól. 233

7. Visszamentem a cellámba, maximumra állítottam a villanykályhát. Leültem az ágyra, elővettem a forgatókönyvet, amikor halkan megkopogtatták az ajtót. Kezem stuk234 – Akkor nincs más hátra, el kell kapnunk a fickót! – Ezt mondom én is! – De hogyan? Waterman gyorsan visszavonulót fújt. – Hát, ezt inkább önnek kell tudnia, Mr. Lawrence. Én izé... viszolygok ezektől a hulláktól. Nem mintha félnék tőlük, vagy micsoda... de azért, engedje meg a világ, nem normális dolog, ha a hullák ahelyett, hogy békésen nyugodnának, éjjelente vándorútra indulnak... sőt a mellékelt ábra szerint már napközben is. Abszolút nem normális dolog! Mit mondjak, én sem tartottam annak. E rövid és tartalmas beszélgetés után átalakultunk gyász-menetté. Kövér Morris fogta a halott lábát, én pedig átkaroltam a hóna alatt. Félrefordítottam a fejem, hogy ne kell-jen az arcába néznem. Egyelőre még könnyebben forgattam a nyakam, mint ő. A dzong használaton kívül helyezett raktártermét alakították át hullaházzá. A nyitott ablakon át beáradt a Csomolhari hidege. Bezártam az ajtót, és a kulcsot a közben előkerült Rincsen kezébe nyomtam. – Te vagy a felelős érte, hogy ne tűnjön el egyik sem, megértetted? – Ertem, rinpócse – hajtotta meg a fejét. – Ámbár te is tudod, hogy a rolang a kulcslyukon vagy ajtó hasadékán át is képes kiszökni. Sajnos igaza volt.kerom agyára tettem, és kinyitottam. A három Morris toporgott odakint zavart vigyorral. – Bejöhetünk? Szélesre tártam az ajtót. Úgy vonultak be, mint a három jó barát egy texasi ivóba: harsány sarkantyúpengés közepette. Leültettem őket, kit hova tudtam. Vékony Morris mellettem kuporgott az ágyon. Kövér egy széken, míg Kicsi Morrist egy ittfelejtett imazsámolyra telepítettem. Kicsi Morris nagyot nyelt, és rám emelte barna egérszemét. – Mr. Lawrence... az a helyzet, hogy mi bízunk önben. – Nagyon megtisztelnek – mondtam. – Igyekszem a jövőben is rászolgálni a bizalmukra. – Őszintén szólva, félünk. Kicsit idegesek vagyunk, nem is vitás. Ezért arra gondoltunk, hogy beszélünk magával. – Jól tették – mondtam. – Miről van szó? – A forgatásról.

– Közelebbről? – Arról a jelenetről, amit holnap veszünk fel. Egyre idegesítőbb volt, hogy ri#m ismertem a forgató-könyvet. – Milyen jelenetről van szó? – Amikor ég a ház. A Siva táncosnő háza. – Nem az ő háza – mondta Kövér Morris –, Lord Kavanagh bérli. Elképedve bámultam őket. Zúgott a fejem, mint a méh-kas. – Miről van szó? Kövér Morris végre megértette, hogy nem egészen fogom az adásukat, mert leintette a másik kettőt, és széles taglejtésekkel kísért magyarázatba fogott. – Hogy megértse, Mr. Lawrence... A csaj lelépett a hapsival, és megérkeztek ide, miközben amiatt az izé, meg a másik izé miatt kénytelenek voltak felkötni a nyúlcipőt. Azok meg söpörtek utánuk, összeszövetkeztek a csürhével, leizélték az izét, most meg kibéreltek egy kéglit, azok 235 körülfogták, rá a naftát és alá a pirítóst. Ennyi. Mit szól hozzá? Úgy éreztem magam, mint amikor néhány évvel azelőtt a dalai láma hosszú szózatot intézett hozzám Dharmasza_ lában, olyan dialektusban, amiből csak a szózatot lezáró kérdőjelet értettem. — Hogy volt? Micsoda? Mi az a pirítós? Összenéztek, Vékony Morris nagyot sóhajtott. Aztán el-kezdett tolmácsolni. — Arról van szó, Mr. Lawrence, hogy Kavanagh lord megszökteti a táncosnőt. Eddig érthető? — Eddig még az. — Ezután menekülnek. A menekülés egyik része volt az a jelenet, amit tegnap forgattunk. A leszakadt függőhídon — Hogyhogy menekültek? A hídon nem volt senki magul kon és Lucy Wintersteinen kívül. Ha jól veszem ki a szavaikból, Dean Howard játssza Lord Kavanaghet, Petra Cole pedig a Siva táncosnőt. Azok pedig nem voltak a hídon., — Az ő menekülésüket műteremben vették fel. Ok ugyan is már átértek a túlsó partra, mire a híd leszakadt. Az ő je' lenetük kész. Hiába erőltettem magam, nem tudtam felfogni szava' értelmét. — Azt mondják, hogy a függőhídi csata egy részét fel, vették műtermi körülmények között? S csak Luc Winterstein jelenetét a szabad ég alatt? Miért? — Az a helyzet, hogy ezt pótlólag írták hozzá, amint ö is tudja. Lucy állítólag nyafogott, hogy nem elég neki a szerep. Így aztán Mr. Waterman betoldotta. Arról van szó hogy azok ketten már régen átértek a hídon, amikor Lucy aki rálépett... — Mi a fenéért maradt le tőlük Lucy? — Egy kígyó miatt. — Megcsípte? — Nem. Csak az útjában feküdt. A lány meg nem merte átugrani. Meg kellett várnia, amíg elmászik. Eközben majdnem utolérték a hegyi rablók. — Eddig minden világos — mondtam, és igyekeztem nem figyelni a halántékomban erősödő szúrásokra. — Még mindig nem értem viszont... — Ezután a lord és a táncosnő elrejtőznek a bhutániak között. Felvesznek mindenféle ruhát, az arcukat is bekenik s a többi. De az üldözők, az a vérszomjas főpap meg a haverja a nyomukra akadnak. Valaki a faluból elárulta őket. — Ezután kezdetét veszi a nagy haddelhadd — vette át a szót Kicsi Morris. —

Miközben Lord Kavanagh és a Siva táncosnő fáradalmaikat pihenik ki, és a helikoptert várják... körülfogják őket a hegyi rablók. — Már megint a rablók! — nyögtem rémülten. — Rágyújtják Lord Kavanaghre a házát. — Mi mentjük ki őket — mondta büszkén Kövér Morris, és megrázta az orrom előtt az öklét, csak úgy pislogott a tetovált halálfej. — Hm. Hol lesz a felvétel? — A faluban. A falu a kolostortól kábé másfél kilométernyire, a Csomolhari lábánál fekvő falvat jf#entette. — Ki szervezte meg a forgatást? — A producer. Mr. Baransky. Még Timpuból lekötött egy házat. — Tényleg felgyújtják? — Persze. Ki is fizettük érte a pénzt. Felálltam, az ablakhoz mentem, és lenéztem az udvarra. A galambok leszálltak a kőre, és néhány tarkabarka kiskutyával játszottak. — Végül is mit akarnak tőlem? — fordultam vissza tehetetlenül. — A forgatás nem az én dolgom. Nemigen üthetem bele az orrom Mr. Waterman ügyeibe. Ha gyilkosság történt volna... — Hiszen történt. — Nehéz bebizonyítani. Nincs jogom ennyi bizonyíték alapján leállítani a forgatást. Éppen az előbb mondta, hogy a konkurencia kihasználna minden késedelmet. Az elma236 237 radt haszon fejében akár milliókra is perelhetne Waterman. Ezt pedig csak akkor kockáztathatom meg, ha kétségtelen bizonyítékaim vannak a gyilkosságot illetően. – Maga zsaru, nem? – kérdezte Vékony Morris szomo.. rúan. – Nem egészen. De ha az lennék, sem tehetnék sokat. Azért küldtek ide, hogy próbáljam megtalálni Geldan kolostorának eltűnt szobrait. Merő véletlen, hogy megismerkedtem önökkel. Merő véletlen az is, hogy most itt beszélgettünk. Összenéztek, aztán Kicsi Morris megcsóválta a fejét. – Pedig készül valami. – Micsoda? – Nem tudom. Talán ismét kinyírnak valakit. – Olyan biztos benne? – Biztos nem vagyok, csak érzem... Szóval, nem tud segíteni? – Milyen segítségre gondol? – kérdeztem. – Ezt sem tudom. De érzem, hogy holnap este, amikor kigyullad a ház... valakivel történni fog valami. Ekkor már eldöntöttem, hogy ott leszek a forgatáson. Sőt nemcsak ott leszek, hanem kellőképpen fel is készülök rá. – Sajnos, uraim – mondtam, és széttártam a karom. – Nem tehetek semmit. Végül is mit óhajtottak volna? Kicsi Morris grimaszt vágott. – Hát csak... hogy legyen ott. Es figyelje, mi történik. Mi sem a falvédőről jöttünk le... de nekünk művészi fel-adataink vannak. Nem figyelhetünk mindenre. Eljön? – Igyekszem – mondtam. Felálltak, és az ajtó felé indultak. A küszöb előtt Kicsi Morris megtorpant, és a szemembe nézett. – Tudja, milyen rohadt dolog bennégni egy házban? Aztán megfordult, és többiek után sietett. 8. Visszamentem az ablakhoz, és ismét a kutyákat figyeltem. Két damcsi játszott az

udvaron és egy apszo. Az egyik damcsi fehér alapon fekete tarka volt, a msáik vörös, csak a hátát szabdalták fehéres csíkok. A legjátékosabb a kicsike apszo volt; hosszú szőrű, pincsire hasonlító szobakutya. Tudtam, hogy a szerzetesek felettébb kedvelik a kutyákat, ezért őszentsége hallgatólagosan engedélyezte tartásukat. Amikor a lámák átköltöztek egy másik szárnyba, magukkal vitték apró állataikat is, ezek azonban alighanem visszaszöktek a régi helyükre játszani. A galambok nemigen zavartatták magukat, ha a kutyusok néha-néha feléjük kaptak. Felkurrogtak, felfújták a nyakukat, és fenyegetően a levegőbe vágtak fekete csőrükkel. Elszakítottam a tekintetem a jókedvű állatokról, és a hónom alá csaptam a forgatókönyvet. Peggy McLane szobája, ha egy lámaista kolostor celláját egyáltalán szobának lehet nevepni, az első emeleti folyosó legvégén volt. Tompán kongott a korhadásnak indult faajtó, amikor megötögettem. – Peggy! Én vagyok, Leslie – szólongattam, mint az el-múlt éjszakán a sátra előtt. – Mit akar? Furcsán csengett a hangja. Éppen úgy, mintha valaki ott állna mögötte egy stukkerral. – Jól van, Peggy? – Mit akar? – Beszélni szeretnék magával. Engedjen be. Halk suttogás hallatszott az ajtó mögül. – Nem érzem jól magam – mondta rövid szünet után. – Igazán nem érzem jól magam. Ekkor már egészen biztos voltam benne, hogy van vala-ki a szobájában. – Később beszélhetnénk? 239 238 Hosszabb szünet. — I...gen. Esetleg. Habár... — Akkor hát viszlát — mondtam. — Kár, hogy nem tudtunk szót váltani. Pihenje ki magát, Peggy. Tettem néhány lépést hátrafelé, de csak azért, hogy nagyobb lendületet vehessek. Kihúztam a stukkeromat, és mind a kilencven kilómmal nekivágódtam az ajtónak. Úgy szakadt be, hogy öröm volt nézni. Zuhanás közben éreztem, hogy nekivágódom valakinek, ingerlő domborulataiból Peggyre tippeltem, végigzuhanok egy ágyon, neki egy imazsámolynak, s ha egy sámli magasságú asztalka meg nem állít, talán ki is szálltam volna az ablakon. A klasszikus szabályoknak megfelelően előrenyújtottam a stukkert, és akkorát ordítottam, hogy magam is megijedtem tőle. — Fel a kezekkel! Dobja el a fegyvert! Miután nem mozdult senki, kilestem az asztallap mögül. Legnagyobb meglepetésemre egy jól ismert, meztelen női fenék nézett velem farkasszemet. Jól megnéztem magamnak, aztán sóhajtva visszadugtam a revolverem a palástom alá. Mohncsicsi gömbölyű popsija volt. 9. Behunytam a szemem, hogy megpróbáljam megemészteni a történteket, és hogy lehetőséget biztosítsak Mohncsicsinek a tisztes visszavonulásra. Miss Mohn azonban nem túlságosan is

kitárulkozó bájaival törődött, hanem egy késsel, amit elkeseredetten szorongatott a kezében. Behúzódott a sarokba, és maga elé tartotta a fanyelű konyha-kést. — Ha hozzám ér, megölöm! — Csak nyugi, Miss Mohn — mondtam. — Jobban tenné, ha szépen ide adná. A végén még kárt tesz magában! — Ne jöjjön közelebb! Magam sem tudom, miért igyekeztem mindenáron el-venni tőle a kést. Bizonyára zavarban voltam, hiszen egyáltalán nem próbálta betakarni magát, sőt a nagy fenyegetőzésben még az is lecsúszott róla, ami rajta volt. Pedig őszintén mondom, egész pizsamája nem volt nagyobb annál a kendőnél, amit félszemű kalózok a hiányzó szemük elé szoktak kötni. Talán még tovább is ott szerencsétlenkedtem volna, ha hirtelen nem csípi meg valami a fülem tövét. Megpróbáltam odanyúlni, aztán visszahúztam a kezem. Rájöttem ugyanis, hogy amit szúnyognak hittem, egy vékony pengéjű kés hegye. 10. Olyan mozdulatlanná dermedem, mint az ajtó, amelyet néhány perccel ezelőtt volt szerencsém kidönteni. — Mi az istent jelent ez? — kérdeztem, és nem tudtam hirtelenjében, hogy sírjak-e vagy nevessek. Miss Mohn nem válaszolt, hanqpn úgy, ahogy volt, isten-áldotta eleganciájában, odamászott hozzám, és megbökdösött a megfelelő helyen. — Ha megmoccan, jó erősen odabökök! — fenyegetőzött. Ereztem, hogy elönti a homlokom a veríték. — Maga megőrült! — Lehet. De ha nem marad nyugton, jövőre akár szop-ránt is énekelhet a Metropolitanben. Naná, hogy nyugton maradtam. Peggy elvette a kést a nyakamtól, és végre felbukkant a látómezőmben. Az ő arca is komor volt, de közel sem anynyira, mint Mohncsicsié. Nagyon nem ficánkolhattam, de azért megpróbáltam visszaszerezni elveszített tekintélyemet. Az rendben van, hogy megbolondultak — mondtam fölényes nyugalommal, már amilyen fölényes nyugalommal beszélhet az ember, ha egy kés hegye ott bökdösi, ahol 240 241 egyáltalán nem kéne. — Mindenesetre boldoggá tennének, ha megtudnám, mi ment az agyukra. Dühös képpel bámultam Peggyre is, de ahogy a szemé.. be néztem, megenyhült a tekintetem. Ártatlan, sötétben remegő gyerek nézett rám segélyt kérőn, vigasztalást várva. Leültem az ágy végére, és várakozva néztem rájuk. — Nos? Mi újság, hölgyeim? Legújabb kaliforniai szokás szerint így fogadjuk a férfivendégeket? — Maga így szokott hölgyeket látogatni? — kérdezett vissza Peggy. Fáradtság, kimerültség és tompa lemondás kongott a hangjában. — A látszat ellenem szól — mondtam, és észrevétlenül szemügyre vettem a szobát. Semmit nem láttam, ami fel-kelthette volna a gyanúmat. — Ne aggódjanak, csak mérsékelten vagyok brutális.

Egyáltalán nem vettek semmiféle lapot. Gubbasztottak, mint két szomorú veréb. Miután megbizonyosodtam róla, hogy hármunkon kívül senki sincs a szobában, levetettem a vidám betörő álarcát. — Mi történt, Peggy? Maga pedig mit keres itt, Miss Mohn? Egymásra néztek, aztán Peggy megrántotta a vállát. — Félünk. Olyan egyszerűen mondta, mintha a szobapincértől rendelt volna hajnali ébresztőt. — Mitől? — A haláltól. — Miért éppen most? Mohncsicsi izgalmában lecsúsztatta magáról a lepedőt. Peggy nyugtalanul pillantott rá, aztán rám. Lehet, hogy egy kicsit el is pirultam. — Vegye tudomásul, hogy nem bízom magában! — kiáltotta Mohncsicsi. — Senkiben sem bízom! Egészen jól fejlett hisztéria bujkált a hangjában. Ha ki-tör, úgy elsodor bennünket, mint lavina az útjába kerülő jakcsordát. _ Megkaptam a szerepet — mondta keserűen. — A rég várt szerepet. _ Baransky... teljesítette az ígéretét? Baransky? Ugyan már! Ki törődik Baranskyval? Mr. Waterman szólt, hogy készüljek, mert... holnap szerepet kapok. — Milyen szerepet? — Ezt kérdeztem én is. A holnapi részben ugyanis sem-miféle szerep nincs, ami... Vigye el az ördög! A forgatókönyv! Kiugrottam a folyosóra. A forgatókönyv ott hevert a padlón, ahova tettem, mielőtt betörtem volna a szobába. Hónom alá csaptam, és visszaugrottam. — Tehát szerepet kapott? — Én leszek a Siva táncosnő egyik barátnője. — Hm. Az előbb mintha azt mondta volna, hogy ez a szerep nincs is a forgatókönyvben; — Mr. Waterman szerint Mr. Howard kívánságára került bele. — Tudja egyáltalán, mit kell csinálnia? — Hát... Mr. Waterman felkeres a szobámban... — órájára pillantott és összeráncolta a lal?mlokát —, kábé tíz perc múlva, és megkapom tőle a legutolsó instrukciókat. Annyit tudok csak, hogy az égő ház jelenetnél lesz szerepem. — Hm. Maga is benn lesz a házban? — Természetesen. Lángoló ruhában kell kirohannom, beleugranom a hóba, és súlyos égési sérüléseket kell szenvednem. Mr. Waterman azt mondta, Howard azért ragaszkodik a jelenetemhez, mert a közönség zabálja az ilyesmit. Egy csinos, vidám, helyre kis teremtés, aki ráadásul titkon szerelmes a főhősbe, és aki imádottja védelmében megsebesült, könnyeket csal még a leghátulsó sorokban ülő, tök-magot rágó buzik szemébe is. Márpedig úgy néz ki, hogy én fogok önfeláldozóan összeégni Dean Howardért. — Hm. Hogy csinálják? — Hideg tűzzel. Ez a pirósok dolga, őszintén szólva még csak messziről láttam ilyet. Maga... maga... ott lesz a forgatásnál? 242 243 — Ott leszek — bólintottam. — Talán akkor nem mernek... nem merik... ugye érti mire gondolok? Hogyne értettem volna. Felálltam, lábára állítottam a felborult asztalkát. — Ígérni persze, nem ígérhetek semmit... De rajta tartom a szemem a dolgokon. Rajta én!

Csupa önbizalom és határozottság volt a hangom. Szerencsére nem jutott eszükbe megkérdezni, hogy min fogom rajta tartani a szemem, mert ha megteszik, alighanem csak ködös magyarázatokat tudtam volna adni. Fogalmam sem volt ugyanis róla, mi az ördögöt kellene csinálnom. 11. Kiálltam a folyosóra; megvártam, amíg Mohncsicsi bezárkózik a szobájába. Megvizsgáltam még egyszer Peggy ajtaját, aztán elégedetten behúztam magam mögött. — Iszik valamit? Reménykedve kaptam fel a fejem. — Jól hallottam? A szoba sarkában heverő bőröndjéhez sétált, kinyitotta, és kihúzott belőle egy laposüveget. Egyetlen, könnyed csavarintással lekapta a kupakját, és felém nyújtotta. — Húzza meg. — Es maga? — Fél, hogy meg van mérgezve? Most nyitottam ki. Meghúztam. Kellemes whisky volt; azonnal a fejembe is szállt. Ő is ivott, aztán ismét a kezembe nyomta. Nem tudom, mi történt velem. Talán a whisky tette, talán valami más, egyszerűen elviselhetetlennek tűnt a gondolat, hogy valami baja essék. Mindenesetre húztam meg egyet, és odaadtam neki az üveget. Mondanom sem kell, ő sem maradt el mögöttem. Felém nyújtotta a kezét, mintha segítséget kérne. Terme-szetesen megfogtam, és barátian megszorítottam. Aztán nem engedtem el, miért is engedtem volna? _ Mondja — kérdezte rövid hallgatás után —, mi történik itt egyáltalán? Elképzelhető, hogy a halál árnyékában élünk? — Hát... bizonyos szempontból igen. Hallgatott egy kicsit, aztán megvonta a vállát. — Tudja, mire gondoltam? Hogy... bizonyos vészterhes helyzetekben, például a halál árnyékában, néha meglazul-nak az erkölcsi normák. — Azok gyorsan meglazulnak — helyeseltem. — És... suttogta — ...a maga véleménye szerint ez baj? — Ezek objektív társadalmi folyamatok — mondtam komolyan —, nem lehet ellenük tenni semmit. — Az égvilágon semmit? Közelebb csúsztam hozzá, és magamhoz húztam. — És... elősegíteni sem lehet őket? — De bizony lehet. Az a kötelességünk, hogy a társadalmi folyamatok érvényesülését elősegítsük. Hogy levonjuk a konzekvenciákat... — Ez nem konzekvencia — mot tita tárgyilagosan. — ez a nadrágom. Amit le akar vonni. — Tisztán, hogy is mondjam csak... technikai jellegű az érdeklődésem. Már korábban gondoltam rá ugyanis, hogy Miss Mohn bizonyos... előnyben van magával szemben. — 0? Velem? — Hogy is magyarázzam? Ő levonta magáról, amit maga nem akar engedni. Mármost, hogy hasonlítsam össze, hogyha... — 0, most már értem — derült fel a hangja. — Adja ide az üveget! Odaadtam. Húzott egyet, aztán lecsapta a földre. — Hát akkor hasonlítsa össze! A pizsamanadrág átrepült a szobán. — Nyert — mondtam, és felemeltem az ujjam, mint a pilóták, ha azt jelzik, hogy oké minden, készek az

indulásra. — Adja vissza az üveget! 244 245 Odarepítettem piros palástomat a pizsamanadrág mellé. Profánul, és mégis igen jól mutattak egymás szomszédságában. Különösképpen a pöttyös pizsama keltett ingerlő hatást. – Ezt nem szabad... – mondta. – El fogom veszíteni a fejem... Uristen! Már veszítem is... A pizsama felső része sem mutatott rosszul a szerzetesi palást mellett. – Egyszer láttam egy istenszobrot... valahonnan innen... Bhutánból származott, vagy Tibetből... – Valóban? – Na! Mohncsicsiről is méretet vett...? Ne, mert nem állok jót magamért...! Szóval láttam egy istenszobrot egy kiállításon... Anyámmal voltam, és... anyám befogta a szemem. Azt mondta, nem... gyereknek való... Na! Olyan izé... volt... hogy az erkölcsi... normák... – Milyen volt az a szobor? – érdeklődtem. – Ilyen... jöjjön csak közelebb... ilyen? – Uristen! – nyögte. – Mondtam, hogy elveszítem a fejem... Sőt... 0! Már el is... veszíííí-tettem! Tompán koppant a whiskysüveg a padlón. 12. Sötétedett odakint, amikor felébredtem. Peggy békésen szuszogott mellettem két vastag, derékig érő fekete copfjába takarózva. A villanylámpa halvány fényénél aludni látszottak a szeplői is az orrán. Megfogtam az egyik copfját, és meghúzogattam. Ugy pattant fel, mintha megcsiklandoztam volna. Felnézett kerek, álomtól ittas szemmel, és villámsebesen maga elé kapta az egyik copfját. – Uristen! Hol vagyok? Jó helyen – mondtam. – Maga kicsoda? – Találja ki! Néhány másodperc múlva fény gyulladt a szemében, és visszahanyatlott a párnájára. – Jézusom, pokoli fejfájásom van! Hozna egy pohár vizet? A sarokba állított bádogkannához mentem, öntöttem egy pohárral, és odaadtam neki. Mire megfordultam, állig be-takarózott, és nagyokat nyelve nézett rám. Nem sokat teketóriáztam, hanem visszabújtam mellé az ágyba. Óvatosan, éppen hogy csak legyen köztünk némi távolság, elhúzódott tőlem. Kiitta a vizet, letette a poharát a földre, aztán megköszörülte a torkát. – Izé... Mr. Lawrence... – Leslie vagyok. – Izé... Leslie, csak azt szeretném kérdezni... illetve mondani – habozott egy kicsit,Rvégül is dühösen rácsapott a takaróra. – A fenébe is, történt köztünk valami? – Történt – mondtam teli bűntudattal. Hátrahanyatlott, és becsukta a szemét. – Akkor jó – mondta. – Már megijedtem, hogy csak whiskyt ittunk. – Nem emlékszel a szoborra? Amit anyukáddal láttál? Átnyúlt felettem, és csukott szemmel befogta a számat. – Csend. Nem akarok hallani róla. Rövid csend után megrebbentek a pillái. – Mit is magyaráztál az erkölcsi normákkal kapcsolatban? – Hogy felbomlottak. – Itt is? - Csak itt igazán!

Fészkelődött egy kicsit, aztán odagurult mellém. – Hát ha felbomlottak, felbomlottak. Végül is... mi közünk hozzá? Tehetetlen áldozatai vagyunk... Jaj, ott ne! – Hogyhogy ne? – Beleütöttem valamibe, amikor berontottál a szobába. Esküszöm, megkékült! – Hát ez meg! Sajnálom. 246 247 – Mit? – Mohncsicsi nyert. Az övé mégiscsak szebb. – Disznó – mondta sértődötten, és elgurul tőlem, ha ha-gyom. – Engedj...! – Van egy utolsó esélyed – mondtam. – Egyetlenegy. – Micsoda? A fülébe súgtam, mintha attól tartanék, hogy hallgatózik valaki. – A győzelemért mindent – mondta. – Kezdődhet a verseny! A pöttyös pizsama még jó ideig ott gubbasztott a piros palást mellett a földön. 13. Egészen sötét volt már, csak a meleg fényű csillagok világítottak. Igyekeztem olyan halkan mozogni, hogy még a galambok se hallhassák meg a lépteimet. A négyszögletes udvar közepén megtorpantam. Felnéztem Peggy ajtajára, és gondolatban feléje küldtem néhány bátorító szót. A kövekkel kirakott udvar majdnem teljesen zárt volt; csak egy rejtett kapun lehetett átjutni a következő udvarba, amelynek a mélyén további épületek emelkedtek. Padma Gyamco a szerzetesi lakótömböt éppen zártsága miatt utalta ki a forgatócsoport számára, hogy minél kevésbé zavarjuk a dzong mindennapi életét. Némi lelkifurdalás kíséretében tört rám a gondolat, hogy nem olvastam át a forgatókönyvet... Az utóbbi órákban azonban meglehetősen el voltam foglalva. Szorosra húztam magamon a palástot, és átosontam a másik udvarba vezető átjárón. A hó halkan csikorgott a talpam alatt, egy távoli épület felől halk csengőhangot hozott a gyenge szél. Jondon úgy bukkant fel mellettem, mintha a hóból nőtt volna ki. – Találtál valamit?, ) nélkül megrázta a fejét. Mi maradt hátra? – A cellák. – Hol a bejárat? – Gyere! Átmentünk egy, a mi épületünk udvarához hasonló zárt udvaron, s mielőtt végérvényesen kiismerhettem volna magam, már a dzong épülettömbjén kívül álltunk, néhány hatalmas imahenger társaságában. Amíg Jondon a havat rugdalva a föld alá vezető járatot kereste, gondosan megszemléltem őket. Kissé dühösen gondoltam rá, hogy íme, itt vannak karnyújtásnyi távolságra tőlem egy eltűnőben lévő világ, életforma és életszemlélet legcsodálatosabb emlékei, s én ahelyett, hogy csodálatuknak szentelném az időmet, régi, ki tudja mikor ásott járatokban mászkálok majd vakond módjára. Mivel Jondon szorgalmasan kutatott a hóban, volt időm alaposabban is megvizsgálni az imahengereket. Akkorák voltak, hogy elvesztem az árnyékukban. Kétméteres magasságuk tiszteletet parancsolt: méretük az ember esendőségét és a felettünk őrködő hatallttak végtelenségét jelképezte. E késő, téli órán egyedül voltam szorgalmas és áhítatos hívő, aki mozgásba hozta az imamalmokat. A Bhutántól északra található imahengerekkel ellentétben ezeket nem a henger oldalára erősített farúddal, hanem a fahenger aljáról lelógó, fonott szíjcsíkok segítségével lehetett megmozgatni. Megragadtam a hozzám legközelebb fityegő szíjat, és elindítottam az első hengert. Halkan járt, egyetlen nyikka-

nás nélkül. Elmosolyodtam, mert magam elé képzeltem Padma Gyamcót, amint mérges arccal utasítja a számvevő Lámát, hogy utaljon ki jakzsírt néhány testvérnek, amivel bekenhetik az imahengerek tengelyét. A csillagok halvány fényénél megpróbáltam kisilabizál-ni a henger vörösre festett oldalára ragasztott vagy szépen rápingált feliratokat. Leghatalmasabbnak egy arannyal 248 249 festett Om mani padme hum formula látszott, annyira cizellált írással készítve, hogy csak nagy sokára ismertem fel a betűket. Om mani padme hum – imádkoztak minden egyes fordulatnál a feliratok. „Lótuszban született, könyörögj érettünk"' Sejtettem, hogy rövidesen nagyon is szükségünk lehet a lótuszban született szelíd herceg, Sákjamuni buddha segítségére. Hallgattam az imamalmok halk duruzsolását, és az Om mani padme hum értelmén gondolkodtam. Hányféle módon fordítják, és mégis mindig ugyanaz az értelme...! Kérő-könyörgő formula, hogy szabadulhassunk már meg végre a lét ostoba körforgásából, és belemerülhessünk nirvánába, a végtelen könnyűségbe, amely egyesülést jelent az isteni szubsztancia és az emberi lét között. S bár lelkem átjárta a felismert igazság mámora, egyre nehezebben ment a koncentráció. Nem csak azért, me Jondon elkeseredetten kotorta a havat, hanem azért is, me egy szeplős orr és két fekete copf mindegyre odafurako d dott közém és a nirvána közé. S amikor már nemcsak hogy odafurakodott, hanem ott is maradt, hatalmas lendülettel megforgattam valamennyi imahengert, és úgy döntöttem, hogy a nirvána várhat még egy darabig. Hiszen maga Sákjamuni sem vetette meg a világi örömöket. Fejem felett egyre hangosabban csattogott néhány magas rúdra felfeszített imazászló. A lekopasztott farúd tetejére akasztott selyemzászlócskákon is az Om mani padme hum felirat díszelgett arannyal kihímezve. Bár Nepálban, Mongóliában és Tibetben megszokhattam volna, mégis minden egyes alkalommal lenyűgözött az emberi racionalizmus és találékonyság e sajátos kombi-nációja, amely az imahengerek, imazászlók és imavízimalmok készítéséhez vezetett. Mivel Jondon még mindig a lejáratot kereste, továbbtöprengtem az imának ezen a furcsa mechanizációján. Amikor először találkoztam vele, őszintén szólva elkedvetlenített a látvány. A lámaista hit bukásának vízióját vetítették elém az imazászlók és a patakokban forgó aprócska vízikerekek. Ugyancsak leszálló ágban lehet az a vallás, amelynek a hívői már az imájukat is másokra bízzák; rá-adásul nem is értelmes lényekre, hanem lélek nélküli tárgyakra: fára, vízre, selyemre. Később, amikor jobban megismertem a Himalája égig érő csúcsai között lakó emberek, tibetiek, serpák, lepcsák lelkivilágát, rá kellett döbbennem, hogy iszonyatosan tévedtem. A himalájai ember nem saját maga helyett imádkozó gépekkel rakja tele környezetét, hanem saját imái megerősítésére; profán hasonlattal élve úgy, mintha valaki nadrágszíja mellett még nadrágtartót is hordana. A himalájai embernek szüksége is van a szíj mellé a nadrágtartóra..Úgy látszik, az emberiséget születése óta fenyegető, ártó démonok, vérszomjas, tisztátalan lelkek, miután kiűzték őket a világ egyéb helyeiről, itt a Himalája isten-ként tisztelt hegyei között verődtek össze. Szrinpók és szrinmók,

rolangok – démonok és gonosz holttestek – riogatják a jámbor pásztorokat, akiknek ajkán pillanatra sem halhat el az ima. De mit tegyen az ártatlan tibeti, ha eszik, ha társával beszélget, vagy ne adj isten, a szépet teszi... A mindenre képes démonok kihasználják az alkalmat, és olyan kegyetlen bosszút állhatnak rajta, melyek hallatán az európai ember befogja a fülét, és megkéri az elbeszélőt, hogy ő meg a száját fogja be. Ezért kellenek hát az imamalmok. Forgatásuk közben nemcsak imádkozni lehet, erősítve az imahenger démonelhárító hatását, hanem jóízűt beszélgetni is. Hiszen a henger úgyis imádkozik... A tibeti földműves apró vízikereket készít, belsejébe láma által megszentelt imádságformulát tesz, s ameddig a kerék forog, minden egyes fordulatánál imát küld a védő-szentek, jóságos istenek és a démonölők felé. Jondon harsány kiáltása megtörte az áhítatomat. 251 250 Megráztam a fejem, hogy kiszálljanak belőle az imádságok. Megforgattam a hengereket, és odalépkedtem Jondonhoz. A szerzetes a földön térdelve egy vasrácsot próbált kiemelni a hó alól. Mellé kuporodtam, s addig ügyeskedtünk, amíg siker nem koronázta munkánkat. A rács alatt sötét, barátságtalan gödör ásított, s olyan hideg levegő áradt velünk szembe, hogy akár meg is esküdtem volna rá: a jeges poklok legjegesebbje rejtőzik Geldan kolostora alatt. Még mindig az imamalom forgatásakor született gondolataim kavarogtak bennem. Elmélázva fogtam meg a rácsot, húztam magam felé, s tettem le a hóra. Gondolataim ködén át láttam csak, hogy Jondon meg-hajlik, négykázlábra állva ledugja a lábát a lyukon. Mire egészen magamhoz tértem, már el is tűnt a sötétségben. Körülnéztem, nem láttam senkit. Csak a csillagok ragyogtak a magasban, s mintha figyelmeztetőn pislogtak volna. Ereztem, hogy lépcső van a lábam alatt. Hideg, jéggel borított kőfalnak támasztottam a tenyeremet, vigyázva, hogy le ne csússzak a mélybe. Néhány másodperc múlva fény gyulladt; pár lépéssel lejjebb Jondon állt, elemlámpával a kezében. Megvárta, míg közvetlenül mellé érek, s a lámpát a falra irányította. Mintha bronzból öntötték volna az arcát. Mintha ő is egy lett volna azok közül az istenek közül, akik az imatermek-ben áldozatra várnak. — Blobzang! Itt járt valaki... Megmerevedtem, még a lélegzetem is visszafojtottam. Hiába, nem hallottam semmit. — Miből gondolod? — Érzem. Szagolj a levegőbe...! Beleszagoltam. A hideg levegő berobbant az orrlikaimba, és összeragasztotta őket. — Feketekávé! Presszókávé! Meghökkenve meredtünk egymásra. Aztán feltettem a világ legfeleslegesebb kérdését.— Iszik valaki... presszókávét a szerzetesek közül? Már a kérdés is olyan nevetséges volt, hogy majdnem elröhintettem magam. Habár a mai világban... Jondon határozottan rázta meg a fejét. — A testvérek teáznak. Oszentsége tejeskávét iszik. Épp a minap mesélte, hogy Kínában megpróbálkozott a fekete-kávéval, de megfájdult tőle a gyomra. Kezem ügyébe helyeztem a stukkeromat, és fehér pára-felhőt fújtam a levegőbe. — Akkor ez csak egyet jelenthet — suttogtam. — Hogy valaki a forgatócsoportból... De hogy a fenébe?

Tovább gondolkodtam, és összenéztem Jondonnal. Ahogy összevillant a tekintetünk, azonnal megértettük egymást. Pontosan tudtam már, miért éppen az oroszlán-hoz támasztották Benjamin Blake holttestét. 14. Jondon hátrafordult, és figyelmeztetőn felemelte a kezét. — Két fordulat után elérjük a fülkéket... Amikor utoljára lent jártam, itt volt még két szerzetestestvér múmiája. Most is ott voltak. A falhoz döntve, mintha egy kificamodott ízlésű lakberendező támasztotta volna oda őket. Ránk néztek, és vigyorogtak. Nem próbálom meg leírni őket. Vörös palástjuk csak nyomokban fedte a testüket; ami megmaradt belőlük, maga volt a borzalom. Még manapság is, ha magányos londoni estéimen túl sokat találtam enni Harry Landon híres beefsteakjéből, álló éjszakán át velük forgatom az imahengereket a vakítóan fehér bhutáni télben. A mumifikált szerzetesek vigyorogtak, és elmerültek a sötétében. — Vége a horrornak — morogta Jondon, és előrevilágított. — Most az áldozóasztal következik. Kis terem, amely-nek közepén kőasztal áll. Padma Gyamco szerint a régi va 253 252 rázslók itt tartották halottélesztő szertartásaikat, itt szerezték meg a halott nyelvét! Dehogyis volt vége a horrornak! A nyelv megszerzése Jondon számára csak hagyomány volt, az európai ember viszont a hamisítatlan fekete mágiát érezte benne. Baktattam mögötte a lépcsőkön, és gondolatban vissza-szálltam Lhásza mellé, Tibetbe, ahol egyszer részt vehettem a halott ember nyelve megszerzésének szertartásán. Sötét éjszaka volt, amikor megérkeztünk egy kis faluba. Dordzse, egyik ismerősöm csempészett az esemény szín-helyére, azzal a feltétellel, hogy engedem bemázolni a képemet jakzsírral, és némának tettetem magam. A szertartás megértéséhez tudni kell, hogy a varázslók mágikus erőt tulajdonítanak a halott ember nyelvének. A mi halottunk fiatal, egészséges férfi volt, akit megvadult lova rántott szakadékba. A varázsló ezzel szemben javakorabeli ember; az eseményhez illő öltözékben. Rongyos, vajtól-zsírtól bűzlő ruhát viselt, amely hosszú élete során aligha látott vizet, ha-csak eső formájában nem. Mély, morgó hangon beszélt, miközben úgy járt a szeme ide-oda, mintha azoknak a halottaknak a támadásától tartana, akiket rémületes szertartásai során már elvarázsolt. Mondanom sem kell, a falu apraja-nagyja ott tolongott a halott ember háza előtt. A mécsessel halványan megvilágított szobában, ahol a halottat kiterítették, nem maradhatott más, csak a varázsló. Az ablakot üveg helyett hártyapapír fedte; így az események árnyjáték formájában jelentek meg rajta, félelmetesebbé és valószínűtlenebbé téve a történteket. Ha egyedül vagyok, nem értettem volna meg mindent; hiszen néha percekre is eltűnt a varázsló sziluettje az ablakból. Ilyenkor Dordzse, aki már nem egy nyelvszerző szertartóson vett részt, fülemhez hajolva suttogta magyarázatait. A varázsló, miután belépett a szobába – ezt jól láthattuk a hártyapapíron –, a halott mellé lépett, és hosszan,

mereven nézte. Ajka mozgott, ahogy a varázsformulákat ismételget-te. Kérte a természetfeletti hatalmakat, hogy arra a kis idő-re, amíg elvégzi a szertartást, bocsássák el az elhunyt lelkét. A megidézett sötét erők gyorsan meghallgatták a kérését, mert röviddel ezután a varázsló eltűnt a látómezőnkből. Most ráfekszik a holttestre – lihegte Dordzse, és megremegett a hangja. – Egész súlyával ránehezedik, és a halott szájára szorítja a száját... Most a halott szája szétnyílik... kidugja a nyelvét. Most... a varázsló szájába veszi a halott nyelvét... Most leharapja! Falakat remegtető keserves sikoltás csapott az égre. A hártyapapír megremegett, mintha a testből kiszabaduló lélek nekivágódott volna. Most táncolni fognak! – suttogta Dordzse, és a karomba kapaszkodott. – A nyelvkitépés táncát! A nyelvtáncot...! A hártyapapír mögött iszonyatos dolgok játszódtak le, amelyeknek sajnos csak igen kevés részletét tudtam megfigyelni. A falak döngtek-dübörögtek, mintha nehéz testek csapódtak volna időről időre hozzájuk. Egyszerre aztán félelmes látvány tárult a szemem elé. Mellettem felmordult a tömeg, az asszonyok eltakarták a szemüket, egy kisgyerek üvöltve *okogni kezdett. Az ab-lak fénynégyszögében ugyanis feltűnt a halott és a varázs-ló, szoros ölelésben összefonódva. A varázsló úgy kapaszkodott az ugrándozó és magáról levetni akaró holttestbe, mintha az élete függött volna tőle. Dordzse később elmagyarázta, hogy a varázsló ilyenkor valóban az életéért harcol. Ha a holttestnek, amely bosszút liheg elrabolt nyelvéért, sikerül ledobnia magáról, a varázsló életébe kerül. Ha viszont a hulla előbb fárad ki, mint a mester, nincs joga soha többé visszakövetelni a nyelvét. Akkor, azon a ködös, késő őszi éjszakán a varázslómester győzött. Néhány percnyi intenzív ugrabugrálás után a halott ereje fogyni látszott, s végül villámsújtottként hanyatlott a padlóra. A varázslómester kitárta az ajtót, és tarisznyáját hátára vetve kimenekült az éjszakába. Amikor meglátott bennünket, megállt, mintha meglepődött volna. Egyenesen rám nézett szúrós, fekete szemével, 255 254

és lassan a táskájába nyúlt. Felmutatta a halott nyelvét: Úgy éreztem, hogy nekem, egyedül csak nekem. A falusiakból megkönnyebbült sóhajt szakadt fel; földre borultak a megtiszteltetéstől. A varázsló, anélkül hogy le-vette volna rólam a szemét, visszaejtette a nyelvet a tarisznyájába, és szempillantás alatt beleveszett az éjszakáb Dordzse másnap elmagyarázta, hogy a halott nyelvét sok féle és igen hasznos dologra lehet használni. Szárítva és por-rá törve számtalan betegséget gyógyít, megvédi a rontástól a csecsemőket, amulettként pedig óv a gonosz szellemektől. Hogy a halott hogy érzi magát nyelv nélkül a túlvilágon? Erre még a varázslatban jártas Dordzse is csak annyit tudott mondani, hogy amennyiben új újjászületést nyer, nem lesz szükség emberi nyelvére, hiszen annak az élőlénynek, amelynek felveszi az alakját, nyilvánvalóan van nyelve. Ez a régi, őszi éjszaka jutott az eszembe, amikor az áldozóasztal felé közeledtünk. Aztán egyszerre csak az előttem haladó Jondon megtorpant, én vigyázatlanul nekimentem, s majdnem sikerült

kivernem a lámpát a kezéből. Jondon felém fordult: szeme fehérje, mint két apró lám= pás világított a sötétben. — Figyeld csak, Blobzang...! A szag! Tudat alatt magam is észleltem, hogy néhány másodpe alatt megváltozott a szag körülöttünk. Ereztem ugyan a ruhánkból kiáradó „illatokat": dohányfüst, tea, húsgombóc szagát, az a valami azonban, ami a légáramlat hátán szem-bevágott velünk, egyikükhöz sem volt hasonlítható. Lág volt, enyhén édeskés, alig érezhető, és mégis visszataszító. Vér szaga volt, friss véré. 15. Kihúztam a stukkeromat, és elindultam lefelé. Intettem, hogy oltsa el a lámpát. Igyekeztem hozzászoktatni a szemem a sötétséghez, de nemigen akart sikerülni. Sötét volt, mint a leghosszabb és legsötétebb alagútban. Úgy éreztem, már egy örökkévalóság óta botorkálok a föld alatti éjszakában, amikor lassan szürkülni kezdett az orrom előtt. — A kürtő! — suttogta Jondon. — A sziklák között vezet a szabadba. Tudtam, hogy a következő kanyarodó után a lépcső be-torkollik az áldozóterembe. Ha váratlanul bukkanok fel a lépcső tetején, mi sem egyszerűbb, mint belém ereszteni néhány golyót. Elképzeltem magam, mint vörös palástba öltöztetett múmiát, a falhoz támasztva, és megborzongtam. A szoba, amibe óvatosan belopakodtunk, négyzet alapú kőbe vájt kocka volt, tetején enyhe világosságot adó szellőzőnyílással. Nagyjából a közepén lapos kőasztal húzódott, olyasféle, mint a kőkorszaki dolmenek. A kürtőt pontosan az asztal fölé vágták, hogy a beszűrődő szürke fény pontosan az asztal lapjára essen. Jondon felkiáltott, és hátratolta szemére csúszott láma-süvegét. Bár nem volt senki a szobában, aki az életünket veszélyeztette volna, az asztalra állított valami nem töltött el harsány örömmel bennünket. o1' A friss vér szaga az orromba csapott, felkavarta a gyom-rom, és enyhe hányingerrel töltött el. Jondon lehajolt, kinyújtotta a kezét, de nem érintette meg az asztal közepén heverő tárgyat. A kőlapon vércsík futott végig, lecsöpögött a kőpadlóra, apró tócsába gyülekezve a kőlábak mellett. A vérpatak egy nyitott szemű, levágott kutyafejből indult, amely szemrehányóan nézett ránk, mintha minket tett volna felelőssé szörnyű haláláért. Meg mertem volna rá esküdni, hogy annak az apszo kutyának a feje volt, amelyet csak nemrég láttam játszadozni a dzong udvarán. Előretartottam. a revolveremet, és óvatosan átkutattam a szobát. Sokáig nem kellett kutatnom, hiszen üres volt, mint a tojáshéj 256 257 Hogy egészen biztos legyek a dolgomban, tettem né-hány lépcsőfokot hátrafelé. Csend volt; a halál csendje. Átmentem a szobán, s a kijárati lépcsőkön is végiggya_ logoltam, egészen a következő kanyarig. Amikor visszatértem, Jondon még mindig a kutyafejet nézte, gondolataiba merülve, mintha életre akarná kelteni.

Odamentem hozzá, vállára tettem a kezem. – Nos? – A dzong kutyája. – Van valami jelentése? – Nem tudom. Talán figyelmeztetni akarnak. – Mire? – Hogy úgy járhatunk, mint a kutya. Nem tetszett a magyarázat. Neki sem, mert nem erőltet-te tovább. Törtem a fejem, de nem jutott eszembe semmiféle mitikus szimbólum. Mit jelenthet a kutyafej? Barátságos, szép kis állat volt életében. Ki a fene ölhette meg? Valaki a dzong lakói közül? Egy szerzetes? Lehetetlen! Szerzetes nem öl élőlényt, főleg kutyát nem. Ismertem a lámák vonzalmát a kutyák iránt, és elképzelhetetlennek tartottam, hogy bármelyikük is képes legyen megölni egy barátságos állatkát. Akkor valaki a forgatócsoport tagjai közül? Ez is lehetetlen...! Megölni még csak megölhet valaki egy kutyát, de hogy talált rá a föld alatti járatra? Honnan tudta, hogy a régi lámák cellái rejtőznek a sziklába vájva? Nem... Valahol másutt kell keresni a megoldást. S ha a megoldás a kezünkben van, talán arra is fény derül, miért tették ide az asztal közepére. Értesültek róla, hogy jövünk? Kitől? Hiszen csak ketten tudtunk róla; Jondon és én. Egyre inkább megerősödött bennem a gyanú, hogy a kutyafej jelent valamit. – Nincs valami kutyafejű isten a lámaista mitológiában? – próbálkoztam. Jondon határozottan nemet intett. Óvatosan kinyújtottam a kezem, és a kutyafejhez értem. őszintén mondva, nagy lelkierő kellett hozzá. Puhán simult a szőre az ujjaim alá; szinte vártam, hogy barátságosan felvakkant, és megnyalja a kezem. Jondon megborzongott, és hátrább lépett. Gyors, határozott mozdulattal megfogtam az apszo fülét, és felemeltem a fejét. Aztán nem tudom, melyikünk kiáltott nagyobbat, Jondon-e vagy én. A kutyafej alatt, vérrel borítva, tompán csillogó szobrocska feküdt, szemérmes mosolyt röppentve felénk. Tára istennő volt, fedetlen keblével, hívogató, földöntúli szerelmet ígérő mosolyával. Minden kétséget kizáróan azok közül a szobrok közül való, amelyeket Thor Thorssen visszajuttatott Geldan kolostorának, s amelyek aztán nyomtalanul eltűntek. Amelyek felkutatására érkeztem Bhutánba. 16. Otvenegynéhány lépcsőfok megtétele után egyenes folyosóra jutottunk, amelyből mindkét oldalról cellák sora nyílt. Hajdani lakóik távoztával a hajdani ajtók is eltűntek; talán valamelyik különösen hideg télben a dzong lámái tüzelték el őket. A kőbe vágott cellák nem éppen felhőtlen életörömről tanúskodtak. A földön heverő deszkadarabok, rothadt szalma egy korábbi kísérletemet juttatták eszembe. Néhány evvel ezelőtt ugyanis bezárattam magam egy föld alatti cellába, hogy harminchat óra elteltével döbbenetes élményekkel gazdagodva másszak elő. Az elmúlt századokban mindennapos dolog volt, hogy a lámakolostorok szerzetesei évekre eltemetkezzenek a föld alá. Élelmet is alig véve magukhoz, naphosszat meditáltak, megkísérelték elérni a megvilágosodást, elszakadni a földi kínoktól, belemerülni a végtelen gyönyörbe. 258

259 Ellenőrizhetetlen hírek szerint itt gyakorolták a thumóhoz vezető módszereket. A tél jeges hidegében, ruha és élelem nélkül hetekig ültek mozdulatlanul a cella kőpadlóján, anélkül, hogy megfagytak volna. Bensejükből gerjesztett biológiai hő melegítette őket, s a szemtanúk szerint még a jég és a hó is olvadásnak indult lázas testük közelében. Ha lázas nem is voltam, mindenesetre lázasan törtem a fejem, hogy kitaláljam, mi történt velünk. Mert hogy történt valami igen lényeges és igen fontos, ami döntően befolyásolhatja ügyünk kimenetelét, abban biztos voltam. Letettem a fagyos kőre a szobrocskát, és bármennyire is szentségtörésnek látszott, a büdös szalmával ledörzsöltem róla a vért. Tára megkönnyebbülten mosolygott; nem látszott az arcán, hogy neheztelne rám. Jondon a szobrocska fölé hajolt, és hangtalanul imádkozott. Felállítottam a szobrot egy korhadt deszkára, miután kellőképpen lecsutakoltam. Pontosan a folyosó mennyezetébe vágott szellőzőn át leszűrődő fénynyaláb alá. Szép volt, elérhetetlenül szép. Láttam, hogy Jondon homlokát kiveri a víz a gyönyörű ségtől, pedig hideg volt idelenn, akár a kriptában. — Még tíz hiányzik — mondta Jondon. — De talán ez a legszebb valamennyi között. XVI. századi munka. Felbecsülhetetlenül értékes... Loszol Szengge munkája. — Tehát jó nyomon járunk — mondtam megkönnyebbülve. — A szobrok itt vannak a közelünkben. Valaki elrejtette őket... De miért? — Nem tudom — rázta meg a fejét. — Annyira érthetetlen ez az egész. — Egyáltalán, miért hozták ide? — Hogy megtaláljuk. — Honnan tudták, hogy idejövünk? Hiszen jószerével még mi sem tudtuk. Alltunk a szobor előtt, és egyre zűrzavarosabb gondola-tok forogtak a fejünkben.– Vissza akarják adni őket — mondta Jondon. — Akkor miért lopták el? Ez volt az első kérdés, amire nem tudtunk válaszolni, s amelyet további több tucat követett. 17. Szobámban ültem a villanykörte halvány fénye alatt; szemben velem Tára istenasszony. Gyönyörű volt és titokzatos. Nem lehetett harminc centiméternél magasabb; mosolygó arca talán hét-nyolc centiméter. Mégis tökéletes volt, tökéletesebb, mint a nála sokkal híresebb monstrumok. Tára mosolygott, biztató mosollyal. Szinte félve érintettem meg hideg testét. A legenda szerint a szobrász toszol Szengge saját feleségét állította modellül, amikor egy dzong apátja megbízta, hogy készítse el Tára istennő szobrát. A szobrocska el is készült, a modell azonban hamarosan meghalt. Talán az igazi istennő, a féltékeny Tára ner# akarta, hogy egy halandó asszony versenyre kelhessen szépségével. Kezembe vettem, és alaposan megvizsgáltam. Nem láttam rajta semmi különöset, ami felkelthette volna az érdeklődésemet. Meghintáztattam a tenyeremen. Súlyából éreztem, amit egyébként tudtam is, hogy üreges a belseje, nem tömör. Megfordítottam, fejjel lefelé. A talpa, azaz a belső üreget lezáró borítólap is fémből készült, de nem aranyból. Valaki, talán egy láma, hogy a két fém közti kontrasztot el-tüntesse, aranyfestékkel kente be. Megkopogtattam, sőt a körmömmel meg is karcoltam. Karmolásom nyomán lepattant

egy icipici festék, felfedve a fémlap ezüstszínét. Közvetlenül a szobor talapzata és a fedőlap találkozásánál mintha fekete tussal írt szám maradványait láttam volna. Aligha lehetett más, mint Olaf Thorssen gyűjteményé-nek leltári száma. 261 Tovább vizsgáltam a szobrocska talpát, majd úgy dön_ töttem, hogy belenézek a belsejébe. Tudtam, hogy a láma-izmus szabályai szerint komoly vétséget követek el, hiszen megszentségtelenítem az istennőt, de nem volt más választásom. Aki nem ismeri a lámahit szokásait, nem tudhatja, hogy a szobrocskák belsejébe imaszöveget rejtenek, amitől az ábrázolt isten ereje beköltözik a szoborba. A szöveg többnyire egyszerű imaformula vagy nagy, kanonikus művek részlete. Az a szobor, amelyből hiányzik a szent szöveg, elveszíti erejét, és csak akkor nyeri vissza, ha felszentelt láma újabb imaformulával látja el. Elővettem a zsebkésemet, és óvatosan, nehogy megkarcoljam a becses kincset, megpróbáltam lepattintani a fedőlapot. Harmadik próbálkozásomat siker koronázta. Amennyire tudtam, a fény felé fordítottam, és megkíséreltem kipiszkálni belőle a szöveget. Mivel kemény, nehezen hajló, pergamenszerű papírra írták, nem volt nehéz dolgom. Néhány pillanat múlva tenyeremen pihent a papírlap. Kisimítottam, és elkezdtem silabizálni. Jó régen lapulhatott már a szobrocska belsejében, mert a betűk össze-mosódtak; az íráshoz használt tus lepergett a pergamenről. Amennyire meg tudtam állapítani, a buddhista szövegek egyik legtekintélyesebbjének, az Aranyfény Szutrának egy lapját tartottam a kezemben. A szöveg önmagában nem volt érdekes. Elolvastam alaposan, gondosan megfigyeltem a betűk formáját, a mással-hangzók alá és fölé írt magánhangzókat, a sorvégek cirkalmazását, a sorszámozást, mindent, ami tartalmazhatott valamilyen sajátos információt. Hiába erőltettem azonban a szemem, semmi olyat nem tudtam felfedezni, ami ne lett volna oda való. Amikor meggyőződtem róla, hogy a szöveggel nem tudok mit kezdeni, a papírt vettem vizsgálat alá. Megmorzsolgattam, hogy nem vágták-e ketté, s nem ragasztottak-e a szeletek közé egy harmadik lapot. Nem ragasztottak. A fény felé tartottam, és átnéztem rajta. Kínai vízjel tóredékét véltem felfedezni; egy írásjel egyik felét. Talán annak a műhelynek a jele volt, ahol a papír készült. Letettem az imaszöveget, és tovább kerestem a szobrocskában. Hiába, nem volt benne semmi. Letettem az asztalkára, és hosszasan néztem az arcát. Gyönyörű volt a mosolya, nem haragudott detektívmunkámért. Néztem még egy kicsit, aztán feladtam a küzdelmet. Tára semmi olyan információt nem rejtegetett, amit felhasználhattam volna. Visszatettem az imaformulát, rápattintottam a fedőlapot, becsuktam az ajtót, és a sötét udvaron át elindultam Padma Gyamco lakosztálya felé. A hold óriási korongja éppen a dzong felett lógott, mint új-évi lampion. A galambok most is veszekedtek; mindegyikük igyekezett szélvédett helyet találni magának a tető alatt. A kutyákat nem láttam sehol, így aztán meg sem tudtam állapítani, hogy valóban annak a szerencsétlen apszónak a fejét

láttam-e a föld alatti járatban, amely korábban az udvaron játszadozott a galamb kka1. Olyannyira szép éjszaka volt – a hideg szinte állni látszott a levegőben –, hogy a kötelező óvatosságról is megfeledkeztem. Annyira lefoglalt az istennő szépsége, a föld alatti kaland és nem utolsósorban Peggy, hogy úgy mozogtam, mint az alvajáró. Aki járt már lámakolostorban, tudja, hogy a bejárati aj-tónál a négy világtáj őrzőinek embernagyságot jóval meghaladó szobra áll. A gonosz lelkek esetleges próbálkozásait hivatottak meghiúsítani; elűzni őket a dzong területéről. A kék színre festett őr rám vicsorgott rozmáragyar fogával, mintha bizony én lettem volna az, akitől féltenie kell a dzongot és jámbor szerzeteseit. Kedvem lett volna váltani vele néhány szót, de nem tudott beszélni. Talán évszázada is elmúlt, hogy ide állították az ajtó elé, némán, árgus szemekkel figyelni a belépőket: miért éppen az én kedvemért szólalt volna meg? 262 263 Mégsem tudtam megállni, hogy ne torpanjak meg vele szemben. Éppen apró grimaszt akartam vágni, hogy borz_ szantsam egy kicsit, amikor a szemem sarkából láttam, hogy a mellette álló, vörös színű világtájőr felemelkedik, és kardjával a kezében felém indul. Nagy, vörös árnyékot regisztráltam csak, s mint villám-fény csillant meg a beszűrődő holdfényben a kardja. Mielőtt még tudatosult volna bennem, hogy veszély fenyeget, kaptam egy akkorát a fejemre, hogy leestem a földre. A kék világőr rám vicsorgott: mintha azt mondta volna a vicsorgása, hogy úgy kell neked! Várj csak, várj – gondoltam –, meglátod, mi lesz, ha magamhoz térek...! Ekkor kaptam a másodikat a fejemre. 18. Arra ébredtem, hogy fázom. Fejemhez kaptam: nem éreztem ragacsosnak a búbot, amely fekvés közben nőtt rajta. Hányingert sem éreztem, sőt szédülést sem. A következő pillanatban elöntött a vak düh: kicsin múlott, hogy nem töltöttem ki a bosszúm a négy világtáj őrein. Főleg, amikor a kék őr még mindig ugyanolyan kárörvendően mosolygott, mint mielőtt leütöttek volna. Palástom alá nyúltam az anorákom zsebéhez. Valaki, míg ájultan hevertem, kilopta belőle Tára isten-nő szobrát! 19. A hold elrejtette az arcát valami könnyű, felhőszerű pára mögé. Nem takarózott be egészen, de annyira lecsökkent a fénye, hogy csak botorkálni tudtam az udvaron. Szerencsé-re ismertem a járást; tudtam, hogyha egyenesen megyek, nem mehetek neki semminek. 264 Tévedtem. Néhány lépés után megbotlottam egy ember nagyságú, használaton kívül helyezett teafőző bronzüstben, és belezuhantam. Csak úgy kongott az üst. Fejjel lefelé lógtam benne, mint egy nyugdíjas denevér. Közben arra gondoltam,

hogy kezd elegem lenni az egészből. Valaki szórakozik velem, az kétségtelen. Mi lenne, ha én is szórakoznék vele egy kicsit? Ehhez azonban mindenekelőtt ki kellett másznom az üstből. Megragadtam kifelé perdülő szélét, kinyújtottam a lábam, miközben tenyeremmel megtámaszkodtam a fenekében, hogy ellökhessem magam tőle. Csakhogy nem löktem el, hanem úgy maradtam fejjel le-felé lógva. Kezem alatt ugyanis éles, szegletes tárgyat éreztem, ami nem illett egy hajdani teafőző üst fenekére. Megkaparintottam, és kitornásztam magam az üstből. Mondanom sem kell, hogy az utolsó pillanatban még megbotlottam, és fenékre estem a havon. Megvártam, amíg a hold kegyeskedik kimászni a pára-felhő mögül. Megnéztem, ami a kezemben volt, és elégedetten felsó-hajtottam. Tára istenasszony aranyszobrát tartottam a tenyeremen. 20. Megvakartam a búbomat, és úgy döntöttem, hogy bár a szobrot visszakaptam, mégiscsak belátogatok a tőlem néhány méternyire fekvő imaterembe. Már-már elindultam volna, amikor megtorpantam. Azon töprengtem, hogy bölcs dolog-e magammal vinni a szobrocskát. Nem lenne-e jobb, ha ott hagynám a teafőző üst fenekén. 265 Gondolkodtam, és arra az elhatározásra jutottam, hogy bizony jobb lenne. Így hát szépen visszatettem, és olyan halkan, ahogy csak csizmáimtól tellett, elindultam az ima.. terem felé. Óvatosan közelítettem meg a központi épületet. Az imaterem ajtaja a dermesztő hideg ellenére sem volt bezárva, csupán vastag brokátfüggöny lógott a bejárat előtt. A függöny alól halvány fénycsík hullott a hóra. Leguggoltam egy másik nagyra nőtt bronzüst mögé, fél szemmel a bejárati függönyt figyelve. Amíg azon törtem a fejem, mit csináljak, elolvastam a bronzüst oldalára két nyelven – kínaiul és mandzsuul – vésett feliratot. Eszerint az üstöt Kanghszi császár ajándékozta a vörös nyúl évében egy tibeti kolostornak, abból az alkalomból, hogy a kolostor hűbérura kétszáz havasi róka prémjét vitte ajándékba a császári udvarba. Guggoltam, a borkátfüggönyt bámultam, és megpróbáltam tisztázni néhány apróságot. Hogy leütöttek, nem is vitás. Erről a kellemes kis búbocska tanúskodik a fejem tetején. Nem nagy ügy, előfordult már máskor is. Hogy miért csaptak le? Nyilvánvalóan Tára miatt. Az persze már más kérdés, ki tudhatott róla, hogy nálam van a szobor. Jondon. Egyedül csak Jondon. Neki mondtam, hogy amint meg-vizsgáltam, elviszem Padma Gyamcóhoz. Addig töprengtem, amíg elkezdett rázni a hideg. Kénytelen voltam megdörzsölni az orrom, hogy le ne fagyjon. S bár szívem szerint még egy kicsit az üst árnyékában maradtam volna, ha nem akartam kockára tenni kiálló részeim épségét, kénytelen voltam barátságosabb helyet keres-ni magamnak. Nem mintha az imaterem belsejében trópus uralkodott volna, pálmákkal és ugráló majmocskákkal. Mégis, legalább tíz fokkal enyhébb volt a hőmérséklet, mint oda-kint. Óvatosan lebbentettem félre a függönyt, s a következő pillanatban bevágódtam egy jókora oszlop mögé. Lövésrekészen tartottam a revolverem, hogy az első gyanús jelre odapörkölhessek vele.

Nagyon nem szerettem volna egy purbut a vesém tájékára. A hatalmas imatermet, amelyben akár teniszezni is lehetett volna, mécsesek és gyertyák népes serege világította meg. Annyira zsúfolva volt szobrokkal és kegytárgyakkal, hogy több volt benne az árnyék, a szem számára áthatolhatatlan sötét sarok, mint a hívogatóan világos. A falakat, amerre csak fordítottam a fejem, imazászlók, tankák borították. A kék és vörös színű selyemzászlókra a buddhista mitológia részleteit festették gondos aprólékossággal. Velem szemben egy hatalmas, több négyzetméteres zászlón Milaraszpát, a nagy tibeti filozófust hallgatták imádságban és a figyelemben elmélyedt tanítványai; mellette egy vörös zászlón a hegyek, erdők és vizek ura, a Fehér Öregember mosolygott a lábánál békésen heverésző szarvasra. A tankák alatt, üveggel borított tárlókban vagy pedig egyszerűen csak a tárlók tetejére állítva sok száz bronz istenszobor nézett velem farkasszemet. Bár meglehetősen jól ismerem a lámaista mitológiát, némelyikről fogalmam sem volt, hogy kit ábrázol. A terem közepét hatalmas istenalak foglalta el: Mait-réjának, az eljövendő buddhának a szobra. Legalább három méter magas volt, feje a mennyezetig ért. Illedelmesen, szelíd mosollyal ült, lábait szorosan összezárva. Arannyal befújt testéről visszaverődtek a mécsesek sugarai, azt a látszatot keltve, hogy az óriási szobor színaranyból készült. Bölcs mosolya a világ örökkévalóságába vetett hitét hirdette. A központi oltár éppen velem szemben húzódott a bejárattal ellentétes oldalon. Itt ragyogtak a legbarátságtalanabb képű istenszobrok, kivéve természetesen Sákjamuni buddhát, aki még szobor formájában is megőrizte legendás szelídségét. Itt égtek a legnagyobb mécsesek, itt álltak szorosan egymás mellett a legtöbb búzaszemet és vizet tartalmazó ezüst áldozati tálacskák. 266 267 Már-már arra gondoltam, hogy visszavonulót fújok, ki-veszem az üstből a szobrot, és elviszem Padma Gyan,cóhoz, amikor meglebbent a brokátfüggöny, és becsúszott a lebegő szárnyak között valaki. Középtermetű, fekete hajú férfi volt. Éppen az oltár felé nézett, így nem láthattam az arcát. Óvatosan kinyújtotta a karját, és megérintette az egyik tankát. Éppen azt, amelyen Milaraszpa magyarázott lelkes tanítványainak. Olyan gyorsan fordult meg, hogy ijedtemben beleütöttem a homlokom egy oszlopba. Szerencsére nem kongott, a vastag festékréteg letompította a zajt. Ugy nézett felém, hogy egy pillanatig azt hittem, felfedezett. Aztán elfordította a fejét, és tovább vizsgálgatta az imazászlókat. Szergo Mikeladze volt, a trükkmester. 21. Mikeladze keresett valamit, kétség sem férhetett hozzá. Sorra járta a szobrokat, amelyiket tudta, megemelte, mint-ha a súlyukat méricskélte volna. Hosszasabban időzött az áldozati vizet tartalmazó ezüstkorsónál, amelybe néhány pávatollat helyezett az oltár rendjéért felelős láma. Mikeladze hosszú orrát hozzájuk értetve

megszaglászta a páva-tollakat, majd kiemelt egyet a korsóból, és néhány csepp vizet a legközelebb álló szobrocskára hintett vele. Ha nem tudtam volna kicsoda, joggal hihettem volna, hogy szóró-áldozatot mutat be az isteneknek. A következő pillanatban váratlan dolog történt. Éppen meggyőztem volna magam, hogy a trükkmester éjszakai látogatása csak kíváncsi, ártatlan kirándulás, amikor Mikeladze hosszú, oldalról felsliccelt anorákja alá nyúlt, és mi-előtt felocsúdhattam volna, feltett valamit az istenszobrok mellé az oltárra. Eltátottam a szám a meglepetéstől. Ez lehetett aztán az 268 oka, hogy egy oszlopra ragadt pókháló elegáns lendülettel belerepült. A többit képzelhetik. Míg a tüsszögés ördögével viaskodtam, Mikeladze úgy felszívódott, mint egy gyanús vakbéltünet. Elkeseredetten küzdöttem a pókhálóval, s mire sikerült végérvényesen legyűrnöm, már csak a brokátfüggöny himbálódzott sejtelmesen az ajtó előtt. Fegyverem a kezem ügyében tartva kimerészkedtem az oszlop védelme mögül, s az oltár felé osontam. A falon függő tankákról riadt szemű istennők figyelték minden mozdulatomat; velem szemben egy legalább más-fél méteres bronzszobor joviálisan bólogatott a gyertyák rebbenő fényében; mintha sok sikert kívánt volna vállalkozásomhoz. Az oltárhoz settenkedtem, és megpróbáltam kitalálni, mit rakhatott fel rá Mikeladze. ,Mert hogy feltett valamit, abban biztos voltam. Stukkerral a kézben megálltam az ezüstkancsóval szem-ben, és megszemléltem a pávatollakat. Négyet számoltam meg, gondosan egymás mellé állítva. Három teljesen száraz volt, egynek az oldalán vízcseppek ültek. A korsó mellett terpeszkedő és fölényes elégedettségét mosolyával is kifejező istenszoborról fehér gyöngyök szivárogtak az oltárra. Semmi kétség; ezt az istent részesítet-te szóróáldozatban Mikeladze. Megpróbáltam kitalálni, hogy miért éppen őt. Nem volt túlságosan szimpatikus a fickó: feje helyén disznófej ült, nagy, sárga, vicsorgó disznófogakkal. Egyik kezében esernyőt, a másikban emberi koponyát tartott. Az esernyőt a koponya felé billentette, mintha kiadós esőtől próbálná megvédeni. S hogy az istenek akarata sem mindig teljesedik be, az is mutatta, hogy a Mikeladze által ráfröcskölt vízcseppek éppen a koponyát érték. Nem akartam elhinni, hogy a trükkmester a disznófejű isten miatt tett volna éjszakai sétát, ezért tovább kerestem. Két áldozati tálacska között — az egyik búzaszemekkel volt megrakva, a másik rizzsel — végre találtam valamit, 269 ami legalább alakora galibát okozott a légzőrendszerem_ ben, mint a pókháló. A két ezüsttál között ugyanis Sákjamuni buddha arany-szobra szerénykedett, szelíd mosollyal az arcán, barna, méhkaptárhoz hasonlító fejfedőjében. Természetesen lótuszülésben ült, ölében összetett kezében alamizsnás edényt szorongatott, jelezve, hogy maga is kolduló szerzetes, aki abból él, amit jóakaratú emberek a tálcájába tesznek. Közelebb kellett mennem hozzá, hogy meggyőződjek róla, Sákjamuni buddha lótusztartásba merevedett teste

színaranyból van, s abból a kollekcióból származik, amelyet annak idején Geldan kolostorából raboltak el. Mintha a hátam mögött meglebbent volna a brokátfüggöny. 22. Nem hiszem, hogy a jelenlévő istenek, beleértve az esernyős, disznófejűt is, láttak volna már olyan szédítő ugrást, amellyel elkápráztattam őket. Fittyet hányva lusta csizmáimra és a nehézségi erőre, átrepültem a Maitréja buddha előtt tátongó üres térséget, és aránylag kevés zajjal a legközelebbi oszlop mögött landoltam. A brokát még egyszer meglebbent, de nem jött be rajta senki. Meredt szemekkel bámultam a félhomályban, míg végre megbizonyosodtam róla, hogy alighanem csak a szél mozgatja a függönyöket. Persze, arról is meg kellett volna bizonyosodnom, hogy fúj-e a szél egyáltalán odakint... Elégedett vigyorral hárítottam el egy pókháló ismételt támadását, s éppen kikecmeregtem volna az oszlop mögül, amikor kemény, furcsa tárgy nyomódott az oldalamnak. Nem is tudnám megmondani, mi minden fordult meg a fejemben azokban a pillanatokban. Legelőször talán hogy hagytam csúnyán átverni magam. A fickó nyilván ha-son csúszott be a brokátfüggöny alatt, azért nem vettem észre. A következő dolog, ami végigfutott az agyamon, az a kínos felismerés volt, hogy a kemény tárgy, amivel az oldalamat bökdösi, egy tibeti áldozókés, purbu lehet. E felismerés természetesen nem hangolt jókedvre. Az elmúlt néhány napban volt alkalmam meggyőződni róla, hogy egy purbuval is lehet embert ölni. Ha jó erősen belenyomják valakibe. Az izzadságcseppek, melyek a homlokomról folytak, belecsepegtek palástom nyakrészébe, és marták a bőröm, mintha szúnyogok költöztek volna a fehérneműmbe. Mozogni nemigen mertem, ezért vigyázva, nehogy elveszítse a nyugalmát, halkan megszólaltam. – Ki az? Ki vagy...? Olyannyira megszeppenve csengett a hangom, hogy alig ismertem rá. Hadd hallja csak a fickó, hogy összecsináltam maiam a rémülettől! Oszintén szólva, azt hittem, hogy válaszol, és valamiféle alkudozás kezdődik majd köztünk, aminek még nem ismertem sem a tárgyát, sem a tétjén de semmi ilyesmi nem történt. Ahelyett, hogy válaszolt volna tiszteletteljes rémülettel feltett kérdésemre, csak a purbut helyezte át. Néhány centiméterrel a vesém mellé. Nagyot nyeltem, és megsértődtem. Bár nem tartozom a magasabb társadalmi osztályok tagjai közé, s igazából nem is kedvelem a jól nevelt kékvérűeket, mégis, saját társadalmi normáim szerint is illetlenségnek tartom, ha megtagadták a választ a kérdésemre. Annál is inkább, mert a fickó mintha kissé elábrándozott volna. Mintha gyengült volna a purbu nyomása az oldalamon. Bár tudtam, hogy sokat kockáztatok, nem volt más választásom. Viselkedéséből kiderült, hogy nem egyezkedni akar velem. Hogy mit akar, nem voltam egészen biztos benne, de nem kellett nagy jóstehetség hozzá, hogy megJövendöljem: alighanem ki akar nyírni. 271

270Ez utóbbi már csak akkor jutott az eszembe, amikor elő. reugrottam. Sajnos, ez az előreugrás sem ment olyan köny_ nyen, mint elgondoltam. Már csak azért sem, mert az orrom előtt egy többszörös emberderék vastagságú oszlop állt, amely könnyed magabiztossággal verte vissza abbeli próbálkozásomat, hogy kidöntsem. Igaz, reccsent egyet, amikor nekivágódtam a homlokommal, de nem tágított. Éreztem, hogy könnybe lábad a szemem, s most már nemcsak a fejem búbján nő púp, hanem a homlokomon is. Lehullottam a földre, mint Himalájáról a hópehely, esés közben azonban minden erőmet beleadva egy jobb horogba, oda ütöttem, ahol a purbut szorongató gazembernek lennie kellett volna. Csakhogy nem volt ott. 23. Hason fekve szaglásztam a dzongbeli imaterem padlój nak semmihez sem hasonlítható illatát, és megpróbált kitalálni, merre rejtőzködhet a fickó. Bárhogyan is pislo tam, nem láttam sehol. Aztán egyszerre csak abbahagytam a pislogást. A purb szép nyugodtan visszahelyezték a derekamhoz. Lekoppantottam a fejem a padlóra, mintha elájultam volna. A következő pillanatban azonban harsány ordításs felemelkedtem, és kirántva revolveremet, hadonás kezdtem vele. Azzal sem törődtem, hogy esetleg belém szúrja a kést; egyetlen vágyam volt csak, elkapni és kicsavarni, mint egy vizes szivacsot. A szálkás padló ugyanis a homlokomon növekvő búbbal találkozott, s olyan harciasságot pumpált a lelkembe, amilyet el sem tudtam volna képzelni magamról. A brokátfüggöny meglebbent; kibújt mögüle a támadóm. Meglepett ugyan, hogy kísérletet sem tesz a védekezésre, de nemigen izgatott a dolog. Még úgy, lendületből adtam neki egy hatalmas pofont. Megemelkedett, és fel-szállt a levegőbe. Halk jajgatásfélét is hallottam, ahogy el-tűnt a félhomályban. Szemem sarkából láttam, hogy be-esik Maitréja isten ölébe, aki szeretettel magához karolja. Nem önthetett el a győzelem mámora, mert a következő pillanatban ismét felbukkant valaki előttem. Vékony, sovány figura volt. Leginkább egy prétára, éhségdémonra emlékeztetett. Mivel tudtam, hogy az éhségdémonok legsebezhetőbb pontja hosszú nyakuk és gigájuk, ide irányoztam az ütésemet. Ugy esett össze, mint egy krumpliszsák. Elégedetten megfújdogáltam az öklöm, és kezdett elönteni a démonölők jogos büszkesége, amikor egy harmadik kísértet is feltűnt a ringben. A másik kettővel ellentétben ez már jóval megtermettebb, sőt mondhatni kövér volt. S bár a félhomályban nem tudtam azonosítani, valamelyik szrinpóra, nagy hasú, embereket fogyasztó démonfajtára gyanakodtam. ` Ugy illett, hogy ez is megkapja a magáét. Kapott is kettőt a szeme alá, amitől felbődült, mint egy marha a vágóhídon. Elégedetten eresztettem le a kezem, hiszen ilyenkor a démonölés szabálya szerint, füstje kell hogy változzék. Az én démonom azonban fütyüjt a szabályokra: vissza-kézből behúzott egy akkorát, hogy elindultam egyenesen az oltár felé, pedig esküszöm, nem is volt ott semmi dolgom. Nem tudom, hogy történt, de az oltár felé vezető kényszerű röppályámon ismét csak elém keveredett az apró termetű démon, akit csökött ördögnek hittem. Behúztam neki újra egyet, amitől visszahanyatlott Maitréja buddha ölelő karjai közé. Orültem a sikeremnek, bár sokáig nem tudtam zavartalanul élvezni a dicsőséget. A pofon lendületétől, amit kaptam, felkenődtem az oltárra az áldozati tálacskák közé. Egy tál felborult;

teleszórta szemem-szám rizsszemekkel. Ugy köpködtem őket, mint egy óriási fúvócső. Stukkerom agyára tettem a kezem, de aztán arra gondoltam, mire mennék démonok ellen lőfegyverrel? Ehelyett a kezem ügyébe kaparintottam egy ezüstlemezekkel borí273 272 tott, cirka másfél méteres fakürtöt, amelyet hanyag gazdá_ ja az oltár oldalához támasztott. Gyertyák lángja és mécsesek halvány fénye mellett indultam rohamra, mint Oroszlánszívű Richard leghűsége_ sebb fegyverhordozója a szaracénok ellen. Öklelő kopja. ként nyújtottam előre a kürtöt, s már első mozdulatommal sikerült kipiszkálnom a törpedémont Maitréja karjai közül. Oldalába vágtam a kürtöt, és megtaszítottam. Úgy szállt el, mint egy rúdugró az ötméteres magasság felett. Eddig némán folyt a küzdelem, most azonban valóságos hangorkán töltötte be az imatermet. Mondtam, hogy dobáljuk el őket a francba! - kiáltotta a törpedémon meglepően erőteljes amerikai angolsággal. - Ez meg valamilyen kísértet volt, vagy mi a túró! Megeszem az üvegszemem, ha nem ezek közül a fickók közül jött le egy a falvédőről! A falvédő ez esetben az imazászlókat, a tankákat jelen-tette. Kürtömre támaszkodtam; lihegve és krákogva hallgattam a démonok beszélgetését. Engem úgy vágott pofán, hogy meglazult a protézisem - mondta éhségdémon, és zörögve mászott ki egy sötét sarokból. Engem is - morogta kövérdémon. - De én vissza is adtam neki. Lehet, hogy kiütöttem egy kísértetet? Szép halkan a falhoz támasztottam a kürtöt, elővettem a pisztolyomat, és kényelmesen kibotorkáltam az oszlop mögül. _ Halló? Hogy vannak? Kicsit ziláltnak tűnt mind a három. Továbbá nem kevésbé meglepettnek. Mindenesetre Kicsi Morris volt az, aki leghamarabb visszanyerte lélekjelenlétét, és megtörölgetve enyhén vérző orrát, vigyorogni próbált. Helló! Magát meg mi szél hozta ide? A kezemben csillogó stukkerra pislantott, és nyugtalanul felvonta a szemöldökét.- Ez mi? Talán csak... Talán csak tegyék fel szépen mind a hárman a kezüket - vezényeltem, és ellenőriztem, hogy engedelmeskednek-e barátságos felszólításomnak. Naná, hogy engedelmeskedtek! Egyszerre nyújtották fel a praclijukat, miközben egyszerre vérzett az orruk. A test-véri szolidaritás megható példájaként lehetett volna mutogatni őket. Szóval sétálgatnak? - kérdeztem. - Mintha kicsit ziláltnak tűnnének. Na igen - mondta Vékony Morris, és feljebb rántotta magán az anorákját, aminek az oldalzsebéből enyhén kidudorodott valami. - Valami kísértet hülyéskedik velünk. Valóban? Nem látja? - kérdezte Kicsi Morris. - Engem például fel is öklelt. Akkora szarva van, mint egy olyan afrikai izének... Tudja, a televízióban mutogatják. Hehehe! Látom, maga is kapott tőle egyet! Miből gondolja? Vérzik az orra! Odakaptam, tényleg vérzett. Mi az ördögöt keresnek éjszaka az imateremben? - rivalltam rájuk. Hát... sétálgattunk - mondta Kövér Morris, és egészen a válláig pirult a nyilvánvaló hazugságtól. Ki nyomta a hátamba a purbut?

Egyszerre tátották el mind a hárman a szájukat. Micsodát? Nem tartottam olyan jó színésznek őket, hogy ilyen prímán meg tudják játszani a kollektív meglepetést. Még egy kicsit rajtuk tartottam a stukkert, de éppen csak annyi ideig, hogy szemügyre vehessem Vékony Morris ki-dudorodó anorákzsebét. Aztán Kicsi Morrisét és Kövér Morrisét is. Jó testvérek voltak; még a zsebük is egyazon helyen dudorodott ki. Odasétáltam Vékonyhoz. , és fegyverem csövével meg-kocogtattam a zsebét 274 275 — Ajándék a múzeumőrnek? Halálos sápadtság öntötte el az arcát. — Én... csak... — Kirámolni! Erre a másik kettőre pislantott, mintha tőlük várna segítséget. Azok azonban annyira meg voltak szeppenve, hogy csak nézték a padlót a lábuk előtt. Vékony Morris zavartan köhécselt, majd lassan anorák-ja zsebébe nyúlt. Jó nagy zsebe volt: alkalmas rá, hogy akár egy 45-ös pisztolyt is elrejtsenek benne. Résen voltam, bár őszintén szólva, nem hittem volna, hogy mesterkedik valamiben. Nem is mesterkedett. Amikor ismét kihúzta a kezét, izgalmas dolog csillogott benne. Sárgán, fémesen, aranyosan. Egy kábé harminc centiméter nagyságú gyönyörű isten-szobor. Thorssen gyűjteményéből. 24. Ne gondoljanak nagyképűnek, de mielőtt még kivette volna a zsebéből, már tudtam, mi van benne. Azt viszont nem, hogyan került bele. A másik kettővel is kirakattam zsebe tartalmát. Mondanom sem kell, hogy újabb két szobrocska bukkant gyertya-fényre. — Egymillió dollár darabonként — mondtam, miközben összenyaláboltam őket! —Úristen! — suttogta Kövér Morris, és eltátotta a száját. — Ki gondolta volna? — Továbbá minimum öt év szigorított — tettem hozzá —, persze az is szobronként. Vékony Morris meghökkent, és feltolta nagy karimája cowboykalapját a feje búbjára. — Nana — mondta figyelmeztetően. — Mit beszél? Hogy mondta, ember? 276 Megismételtem. Ekkor kezdték kapiskálni, hogy mivel vádolom őket. pedig a gyilkosságokról még nem is szóltam. Kicsi Morris fogta fel leghamarabb a dolgot. Kuncogott, grimaszt vágott, aztán megrángatta a köpenyem szélét. — Maga tényleg azt hiszi, hogy loptuk őket? — Tud jobbat? — Persze hogy tudok. — Ne is folytassa! Ha azt akarja közölni velem, hogy találták, inkább gondolkozzék tovább. Hátha egészségesebb ötlet jut az eszébe! — De Mr. Lawrence, mi valóban találtuk. Isten bizony! Visszatettem a stukkert a zsebembe, az oltárhoz sétáltam a szobrokkal, és a gyertyák lobogó lángjánál szemügyre vettem őket. Egyikük Congkapa volt, a sárga süveges gelugpa szekta megalapítója, egy másik Avalokitésvára buddha, a harmadik

egy szörnyalak, akit nem tudtam azonosítani. Éhségdémon, törpedémon és kövérdémon odagyűltek körém: úgy bámulták az istenszobrocskákat, mintha soha nem látták volna még őket. — Mit csinál? — hördült fel Vékony Morris, amikor látta, hogy előhúzok egy kést a palástom alól. — Hé, ember, ezek védett műtárgyak! Természetesen eszemben sem volt bántani a szobrocskákat. Először Congkapát vettem a kezembe; megfordítottam; lepattantottam talapzatáról a zárólemezt. A szobor belsejében sárguló papír egy fanyomatos lap törmeléke volt; látszott rajta, hogy többször is kivették a helyéről. A rizsszalmából készített kínai papír könnyen morzsolódott; igazi istennek kellett lennie annak, aki ki tudta volna olvasni, mi áll rajta. A másik két istenszobor belsejében rejtőző papírlapok sem voltak különb állapotban. Az azonban meglepett, hogy éppen Avalokitésvára buddha belsejében találtam olyan ima-szöveget, amelynek semmi köze nem volt a buddhizmushoz. EgY Pogány ima tizedik oldalát tartottam a kezemben.277 — Kérdezhetek valamit? — tudakolta törpedémon, azaz Kicsi Morris. — Ki vele! — Mi ez az izé...? Ez a lyuk a hasukban. Mély lélegzetet vettem, és az éjszakai óra, valamint a rendkívüli körülmények ellenére kiselőadást tartottam a buddhista szobrok „erejéről". Szájtátva hallgatták, s még arról is megfeledkeztek, hogy fázzanak, pedig pokoli hideg volt odebenn. A három Morris összenézett, végül Vékony szólalt meg: — Lehet, hogy... ez a lényege az egésznek? Mármint az elrablásuknak? Ez a lyuk? Aztán pontosan ugyanazt mondta, amit én gondoltam. Hogy a szobrocskák belsejében csempésztek valamit ki az Egyesült Államokból, vagy akarnak becsempészni oda. — Márpedig ezeket a fedlapokat nem is olyan régen fel-feszítették — mondta határozottan Kövér Morris, és Congkapa talapzatára mutatott. A kezére tetovált halálfej kacsintott, mintha helyeselte volna gazdája kijelentését. — Honnan veszi? Kidüllesztette a mellét, és elégedetten krákogott. — Félig-meddig ez a szakmám. — Ugy érti, hogy... a páncélszekrény? — Nem úgy, ahogy maga gondolja, Mr. Lawrence. Sok éven át kiszabaduló művész voltam. Tudja, mi az? Bilincsekből kellett kiszabadulnom, továbbá páncélszekrényeket kinyitnom. Ráadásul néhány perc alatt. Ertek a vashoz, és általában a fémekhez, elhiheti. Látja ezeket az egészen kicsi karmolásokat a szélén? Csipeszt használt a fickó. A csipesz általában nem hagy nyomot, ebben az esetben viszont túl vastagnak bizonyult a fedlap, és egy kicsit meg kellett feszítenie. Látja? Oszintén szólva nemigen láttam semmit. Mindezek ellenére vakon hittem neki. — Hogy kerültek magukhoz a szobrok? Bár még mindig kemény volt a hangom, korántsem any-nyira, mint az előbb. Egészen biztos voltam benne, hogy ártatlanok, mint a ma született bárány. — Az ágyamban találtam — mondta Kövér Morris. — Én a sarokban — mondta Vékony. — Én is — dünnyögte Kicsi. — Hogyan jutott eszükbe ide hozni? Összenéztek, lehajtották a fejüket. Zavartan bámulták a csizmájuk orrát. — Nos? Kicsi Morris vágott néhány nevetséges fintort, aztán megvonta a vállát. — Ezt találtuk célravezetőnek. Nem akarunk belekeve-

rednisemmibe. — Érdekes — mondtam. — Mintha nem is olyan régen fel-ajánlották volna a segítségüket. — Az más — mondta Kövér. R A gyilkosság az más. Lucyért még valakinek szétverem a pofáját. De ez a szoborbuli meg az ide-oda vándorló hullák... ez nem a mi műfajunk, Mr. Lawrence. — Tom Kelly is megjárta — mondta Vékony. — Pedig Tom Kelly értette a dolgát. Igaz, fiúk? — Piszokul értette — bólintott Kövér. — Az ki volt? — kérdeztem akaratlanul is. — Nem ismerte a nagy Tom Kellyt? — Képzelje, nem! — Élő ágyúgolyó! Kilőtték az ágyúból, átsuhant a porond felett, rá a trapézra, bedobott két-három szaltót és még néhány mókás figurát. Nem volt ember, aki utána tudta volna csinálni! — Talán csak Bob Frisch — mondta Kicsi. — Egy francot! — legyintett Kövér. — Bob Frisch egy nyárimikulás volt hozzá képest. Nem untatjuk, Mr. Lawrence? — Ugyan dehogy — legyintettem. — Csak nem képzelik, hogy három-négy gyilkosság fontosabb, mint a maguk ragyogó történetei. Csak meséljenek nyugodtan. Reggelig is elhallgatom. jh ü 278 279 — Azért inkább rövidre fogom — mondta Kicsi. — A pasas beleesett egy hongkongi csajba. Pedig bagózott. — Micsoda? — kérdeztem. — Egy hongkongi csaj bagózott? — Tom Kelly bagózott. A csaj tányérokat dobált. Egy-szer például... — Kövér! — Jó, jó. Csak annyit akartam mondani, hogy Tom bele-esett a csajba. Valami Kuangba, vagy hogy hívták. A kínaiak meg a többi tányérdobáló elkapták, és megmondták ne-ki, ha nem hagyja a csajt, kicsinálják. Megmondták a csa nak is, hogy levágják a kezét, ha cserbenhagyja őket. Azok a hülyék azonban annyira beleestek egymásba, hogy nem bírtak magukkal. Szingapúrban leléptek, és bottal üthettük a nyomukat. A kínaiak összedugták a fejüket, de megpróbálták folytatni a számot, de olyan siralmasra sikerült Kuang nélkül, hogy az igazgató felszólította őket; vagy hozzák vissza Kuangot, vagy menjenek a fenébe. Egy éjszaka aztán felszedték a sátorfát, és eltűntek. Soha többé nem láttuk őket. — Tanulságos történet — mondtam, és visszaraktam a szobrokat a mécsesek mellé. — Ezek szerint négy már meg-van, azaz öt, mert... — Még nincs vége — vette át a szót Vékony. — Az a helyzet, hogy... valaki látta Kellyt Hongkongban. — Csakugyan? — Éjjel a kikötőben. Moghozzá egy kollégája. Tynes. — Csakugyan? — Nem volt feje. — Megölték? — Nyilvánvaló. Piszok nagy köd volt, amikor Tynes a ki-kötőben sétált. Egyszer csak odalépett hozzá egy kínai köpenybe öltözött pasas... és... nem volt feje. Hangja azonban igen. Mintha hasbeszélő lett volna. Es tudja, mit kért Tynestől? — Talán egy új fejet? — Dehogyis. Baracklekvárt._ Miért éppen baracklekvárt? _ Mert Kuang imádta a baracklekvárt. Különösen a portugál főzésűt. Hát ilyet kért Kelly.

Kezdtem azt hinni, hogy megbuggyantak a félelemtől. Vagy talán már korábban is azok voltak, csak nem vettem észre. — Tynes azt mondta, hogy nincs lekvárja. A fejetlen akkor azt mondta, hogy ő a nagy Kelly. A repülő ágyúgolyó. Aztán szétnyitotta a köpenyét és... a köpeny alatt a kezében tartotta a fejét. Tynes majd rosszul lett... Kelly pénzt kért tőle. Ot dollárt baracklekvárra. Tynes azonnal kiguberálta az öt dolcsit, és feléje nyújtotta... Kelly köpenye alól kinyúlt egy női kéz... és elkapta az öt dolcsit. Aztán egy női hang, akiben Tynes Kuangra ismert, szépen megköszönte. Kelly feje még akart kérdezni valamit, de Tynes ezt már nem várta meg; megfordult, és eliramodott. Lehet, hogy ezzel mentette meg az életét. Később egy kínai tűz-nyelő, akinek elmeséltük a történetet, azt mondta, hogy Keleten minden megeshet, és amit mi meséltünk, még csak nem is tartozik a cifrább történetek közé. Teljesen világos, hogy Kellyt megölték, levágták a fejélq' a lánynak pedig a kezét, hogy soha többé ne tudjon fellépni. Aztán megátkozták őket, hogy soha ne leljenek nyugalmat, talán addig, amíg Kuang jól nem lakik portugál baracklekvárral. Ereztem, hogy nyilallás kezdődik a halántékom táján, ami annak a biztos jele volt, hogy ha tovább hallgatom őket, pokolian megfájdul a fejem. — Hát... ezért nem avatkozunk mi olyan dologba, ami-ben szerzetesek, meg istenszobrok, meg ilyesmik vannak. A normális gyilkosság az más. Lucy Winterstein gyilkosának kitapossuk a belét, de ezektől a szobroktól a legjobb megszabadulni. Innen lopták el őket, kerüljenek csak viszsza a helyükre! Talán még néhány jó pontot is szerezhetünk az isteneknél. Nem igaz? Tovább akarta folytatni, amikor csoszogó léptek zaja hallatszotta bejárati ajtó felől. Azt, ami ezután következett, egy koreográfus is megiri280 281 gyelhette volna. Intésemre kámforrá váltak. Kicsi beugrott egy földig érő imazászló mögé, Kövér eltűnt egy oszlop mögött, Vékony pedig egyszerűen belecsüccsent Maitréja Buddha ölébe. Én, szokásom szerint, átrepültem az imamalmon, és be-húzódtam egy oszlop mögé. Elégedetten felsóhajtva vártam, ki lép be az ajtón. Elégedettségemet csak az a tény csökkentette némiképp, hogy az ismeretlen kísértet, akiről az elmúlt percek során tökéletesen megfeledkeztem, ismét a vesémnek nyomta a purbut. Cseberből vederbe kerültem. Homlokomon kiütött a verejték. Vajon miért kedveli annyira a vesémet? Más normális gyilkos áldozata torkának szegezi a fegyverét. Mindent egy lapra téve hátrafordítottam a fejem. Nem volt mögöttem senki. Lehunytam a szemem, és gyengéden, nehogy a láthatatlan kísértet támadásnak vegye, megráztam a fejem. Amikor kinyitottam a szemem, a purbu még mindig a vesém-nél volt. Anélkül, hogy láttam volna a támadómat. Aztán arra gondoltam, mi van akkor, ha ő sem lát jól engem? Nem voltam ugyan tisztában a kísértetek természet-rajzával, de hátha csak az örök világosságban látnak tökéletesen, egy bhutáni dzong félhomályos mélyén nem anynyira. Erélyes mozdulattal a purbu felé nyúltam. Furcsán hideget tapintott a kezem. Kerek volt, hideg, nedves és élő. Végighullámzott rajtam a rémület, miközben tovább tapogatóztam. Kerek fej, szőrös nyak, szimatoló hideg orr. Nekidőltem az oszlopnak, és legszívesebben felnevettem volna. Egy aprócska kutya, egy apszo kuporgott mögöttem, hideg orrát a hátamnak nyomva.

Eközben Dean Howard, aki a brokátfüggönyök között belépett az imaterembe, az oltár felé tartott. Kezében egy aranyosan fénylő istenszoborral. 26. A színész arcát gondok árnya sötétítette. Úgy fogta a szobrocskát, mint az aknaszedő a még nem hatástalanított robbanószerkezetet. Addig tartotta mozdulatlanul, szemét mereven a mécsesek lángjára szegezve, mint az alvajáró, amíg csak léptek nem koppantak odakint. Dean Howard ügyet sem vetett a közeledőre. A bársonybrokát hasadékában Waterman és Curtis tűntek fel. Óvatosan lopakodtak, mint a macska. Amikor meg-pillantották Howard alakját az oltár előtt, megtorpantak, és néhány suttogó szót váltottak egymással. — Dean? f Halkan csendült Waterman hangja, mégis mintha golyót hordozott volna magában. A színész megperdült, és majd-nem lezuhant az oltár előtti lépcsőről. Védekezően arca elé kapta a szobrocskát, és remegett, mint a nyárfalevél. — Nem! En igazán nem! En neem...! Waterman Curtisre pillantott, és alig észrevehetően bólintott. Egyszerre indultak el Howard felé. Néhány lépésnyire megálltak a színésztől. Waterman kinyújtotta a karját. — Add ide, Dean! — Nem! — Add ide, amíg szépen mondom! Mit akarsz vele, Dean? A fiatal férfi arca eltorzult; apró habbuborékok pattantak szét a szája szegletében. Láthatóan az őrület határán állt: sokkal, de sokkal betegebb volt, mint bármelyikünk is sejthette volna. 283 – Nem! Nem! Nem akarok visszamenni oda! — Nem fogsz visszamenni, Dean. Megbeszéltük, hogy elintézzük a kormányzóval. Emlékszel, Dean? Howard leroskadt a földre, maga mellé ejtve az arany_ szobrot. — Betették az... ágyamba — suttogta. — Felhajtottam a takaróm, és... ott volt. Imádkoztam, hogy a Morrisok nehogy előrontsanak rejtekhelyükről. Egyelőre szerencsére nem vettem észre, hogy bármiképpen is reagálnának a történtekre. Curtis összehúzta a szemét. — Mit beszélsz, Dean? — Az ágyamban volt... És nevetett. És azt mondta, hogy... gyilkos vagyok. Pedig én nem akartam... én nem akartam... En olyankor nem tudom, mi van velem... Semmire sem emlékszem. Semmire! Waterman lekuporodott mellé a padlóra. Megsimogatta Howard fejét, mint a sötétben megrémült gyermekét szokás. — Jól van, Dean, nincs semmi baj. Itt vagyunk melletted, fiam. Dean Howard felemelte könnyáztatta arcát, és Waterman keze után kapott. — En öltem... meg? — Aki megölte Brucknert, az nem te voltál, fiam! — És... Blake-et? — Ne törődj most ezzel, Dean! Te nagy színész vagy. Neked csak az legyen a fontos, hogy jól eljátszd a szereped... és pontosan úgy, ahogy elmagyarázom neked. Erted, Dean? — És ez? Waterman elvette tőle a szobrot, és felállította az oltárra. — Nem a mi dolgunk, Dean. Valaki ellopta, és a te szobádban rejtette el.

Talán a konkurensek... Félnek tőled, Dean. Tudják, hogy óriás vagy, és hogy az ő színészeik patkányok hozzád képest. A színész szép, férfias arcán könnyes mosoly jelent meg' — De szépen mondtad, Ferdy! Tényleg patkányok?_ Még annál is rosszabbak. Tetvek hozzád képest, Dean! – Elkísérsz, Ferdy? Waterman Curtisra kacsintott. Átkarolta Howardot, és kituszkolta az imateremből. Curtis megvárta, míg elhalkul Waterman és a teljesen összeomlott színész lépteinek zaja. Az oltárhoz sétált, s ábrándos tekintettel végigmustrálta az isteneket. Sejtelmem sem volt, mit akar tenni, de a biztonság kedvéért előhúztam a revolveremet. Az volt az érzésem, hogy előkap vala-honnan egy széles torkú zsákot, és belesöpör mindent, amit az oltáron talál. Ha filmet kellett volna rendeznem egy templomi rablásról, s a főszereplőt is nekem kellett volna kiválasztanom hozzá, csakis Curtist választottam volna. Kinyújtotta lapátkezét, megsimogatta az egyik arany-szobrot. Most jön a zsák, gondoltam, és elhatároztam, ha valóban el akarná tüntetni a szobtocskákat, közbelépek. Elegem volt a bújócskából. Az apszo, mintha igazat akart volna adni, hozzám értet-te hideg orrát. Rövidesen kiderült azonban, hogy ráég egy kolostori kutya is tévedhet. A karfiolfülű Curtis ugyanis, ahelyett hogy tolvajzsákot bányászott volna elő terjedelmes anorákja alól, éppen az ellenkezőjét tette. Mire felocsúdtam, két kis szobrocska csillogott a kezében, amelyeket zsebeinek is-meretlen mélységeiből hozott a felszínre. Aztán arra is rájöttem, hogy az operatőr zord külseje mögött művészeteket kedvelő, csiszolt lélek lakik. Szeretetteljes aggodalommal simogatta meg a két szobrocskát, es úgy helyezte rá őket az oltárra, mintha attól tartana, hogy kárt tesz bennük. Lágy, átszellemült mosoly játszott az ajkán; a művészetet és a szépet kedvelő ember mosolya. Az apszo csodálkozva tenyerembe hajtotta a fejét. Nyilván ő sem értette a dolgot. Márpedig ha egy kolostori kutya nem ért valamit, akkor nagyon fel kell. kötnie a lámának a nadrágját, ha ő meg akarja érteni 285 27. Alighogy elhalt Curtis lépteinek a nesze, meglebbent a legnagyobb tanka, és kimászott mögüle Kicsi Morris. Néhány másodperc múlva valamennyien ott tolongtunk az oltár előtt. – A fenébe is! – morogta Kövér, megpengetve a sarkantyúját. – Azt hittem, meg akarja fújni a kiállítást. Válasz helyett megvizsgáltam a két kis szobrot. Egyikük Mandzsusrí bodhiszattvát, a másik Hajagrivát, a lófejű istent ábrázolta. Vastag Morris kinyújtotta a kezét, óvatosan megnyomogatta a fedőlemezeket. – Hm. Hm. – Mit lát rajtuk? – Mit látnék? A csipesz nyomát. Maga nem látja? Természetesen láttam. Vékony Morris kést húzott elő a zsebéből. Mire fel-ocsúdtam volna, már le is pattintotta a fedőlapot. Mandzsusrí boddhiszattva belsejében egy szabdaghoz, helyi istenséghez intézett imádság részletét találtam. Hajagriva gyomrába viszont két papírt is belegyömöszöltek; egy kalendárium két egymás után következő fóliánsát. – Le tud róluk olvasni valamit? – tudakolta Kicsi Morris. Mivel nem akartam hosszas, a tibeti irodalmat és folklórt ismertető magyarázatba

bocsátkozni, megráztam a fejem. Álltunk, mint szamár a hegyen. Fogalmunk sem volt ró-la, kinek és mire kellenek a szobrocskák. Szépen kiagyalt elméletemet, hogy tudniillik a belsejükbe rejtettek valamit, elsüllyedni láttam a valóság barátságtalan, szürke tajtékkal borított tengerén. Szomorkodásra azonban nem volt okom. A tizenegy el-veszett szobor közül nyolc már megkerült. Továbbá minden reményem megvolt rá, hogy a közeli jövőben a többi is felbukkan valahol. Ezt látszottak megerősíteni a lopakodó léptek, amelyek felhangzottak a brokátfüggöny előtt. Minden ugyanúgy zajlott le, mint az előbb. Kicsi Morris a lanka mögé ugrott, Kövér eltűnt egy sötét sarokban, Vékony befeküdt a hatalmas istenszobor ölébe. Csend volt, mintha nem lenne élő lélek a dzong imatermében. A kiskutya hozzám nyomta az orrát, és egész testé-ben reszketett. Mintha a gonosz jöttét érezte volna. Pedig nem a gonosz jött, csak Ladislas Miro. Méghozzá vidáman, halkan fütyörészve. Csípőre tett kézzel állt meg az oltárral szemben, alaposan szemügyre véve a szobrokat, áldozati tálkákat és a kancsókat a pávatollakkal. Hümmögött, megvakarta a feje búbját, aztán kiszedte az ügyeletes szobrocskát a ruhája alól. Megnézte, és nagyot sóhajtott, mintha nehezére esne megválni tőle. Egészen addig vacakolt vele, amíg ismét léptek nem koppantak a dzong bejárata előtt. Miro arcát halálos sápadtság öntötte el, villámsebesen a zsebébe süllyesztette a szobrot, és fejvesztve bemenekült egy óriási tanka mögé, közvetlenül Kicsi Morris szomszédságába. A következő látogató Mohncsicsi volt. Hogy azonnal felismertem, az a nyakára kötött fehér kendőnek volt köszönhető. Ez a Mohncsicsi azonban egészen más volt, mint aki a fenekét mutogatta Baransky ágyán. Gyorsan, határozottan mozgott, mintha pontosan tudná, mit kell tennie. Kéken csillogó anorákja alól kihúzott egy aranyszobrocskát, és az oltárra akarta állítani. A kutya kilesett az oszlop mögül, felhúzta az ínyét, és halkan felmordult. Alig tudtam befogni a száját. Mohncsicsi annyira elmerült a rendezgetésben, hogy észre sem vette a közeledő férfit, mint ahogy én sem vettem észre. Akkor figyeltem csak fel rá, amikor egy hosszú, leffegő bajuszú árnyék vetődött a lányra. Mohncsicsi felkapta a fejét; rémülten meredt a felette tornyosuló Baranskyra. A producer szétterpesztett lábbal, elégedett mosollyal nézett a remegő lányra, és kéjesen, mint a macska, megnyalta az ajkát. 286 287 — Hogy vagy, Mohncsicsi? Tompán hangzott a hangja, mintha kriptában beszélt volna. A lány a ruhájához kapott, s a kezében tartott szobrocskát leejtette a földre. Baransky azonban sokkal gyorsabb volt, mondhatni tüneményesen gyors. Mielőtt a szobor a padlóra ért volna, már ott csillogott egy kés a kezében. Sárgán, mintha színaranyból öntötték volna. Tibeti áldozókés volt; purbu. 28. Mohncsicsi kitágult szemmel bámult Baranskyra. Láttam, hogy kinyújtja a kezét, s mintha csak izgalmában

tenné, megmarkolta a leesett szobrocskát. Kíváncsi voltam, vajon Baransky észreveszi-e. A producer egyelőre nem törődött Mohncsicsi gyanús mozdulatával, hanem körülnézett. A gyertyák és mécsesek lobogó lángja sejtelmes fénybe burkolta a termet. Aki nem szokta meg a látványt, torkában doboghatott a szíve tőle. Megsimogattam a kiskutya fejét, és igyekeztem értésére adni, hogy hallgasson, mint idáig. Az apszo felnézett rám, csillogó, okos szemével, és megcsóválta a farkát. Rákacsintottam, előhúztam a revolveremet. Eppen akkor, amikor Baransky leguggolt Mohncsicsival szemben. — Mit csinálsz itt, Mohncsicsi? A lány a szobor fejét markolászta, és láthatóan nem tudta eldönteni magában, hogy azonnal támadjon-e, vagy vár-ja meg a legkedvezőbb pillanatot. En a helyében azonnal támadtam volna. A kedvező alkalomnál ugyanis nincs kedvezőbb. A lány könnyedén felvonta a vállát. — Semmi közöd hozzá. Különben alighanem azt, amit te. — Miért? Én mit csinálok? — Ha jól sejtem, te is visszahoztál egy szobrot.Baransky felrántotta a szemöldökét. — Hol találtad meg a te szobrodat, Mohncsicsi? — Természetesen a szobámban. — És miért ide hoztad vissza? Baransky mosolygott, és a purbu hegyével megpiszkálta a bajuszát. — Ide figyelj, Mohncsi. Hülyének tettetted magad, kis kurvának, és én marha, szépen meg is ettem. No de itt a le-számolás ideje, kicsikém. Szépen elénekled, hogy mit tudsz! Különben... Mosolygott, és elvette a purbut a szája elől. A lány hátrébb húzódott volna, de nem tudott. Aligha-nem most sajnálta csak, hogy nem támadott az előbb. — Azt hiszem, tévedsz, Bary. — Amennyiben? — Nem is tudom, hogy miről beszélsz. Baransky megcsóválta a fejét, és tenyerébe csapott az áldozókéssel. — Nem akarlak hosszasan feltartani, Mohncsi... Ezért csak rövid kérdéseket teszek fel. Egészen rövideket. Es te válaszolni fogsz rájuk. Hamarosan itt # reggel, sietned kell! A lány rémülten meredt rá. — Nekem? Sietni? Hová? — Hát a túlvilágra — mondta nyugodtan a producer, és fenyegetően a lány felé tartotta a kést. — Választhatsz, bébi. Vagy gyorsan elvágom a nyakad, vagy összeszurkállak, mint... Mohncsicsi felsikoltott, és most támadott. Baransky éppen csak leheletnyit kapta hátra a fejét, hogy a szobor elzúghasson az orra előtt. Eppen csak annyira csavarta meg a lány kezét, amennyire szükséges volt. Mohncsicsi viszszaroskadt a helyére, míg a szobrocska nagy zörgéssel be-zuhant Maitréja buddha kezei közé. Baransky ismét a lány fölé magasodott. — Kezdettől fogva gyanús voltál nekem, Mohncsicsi. Bár... fogalmam sem volt róla, ki lehetsz, izgatott az a szí289 288 vósság, ahogy tudom, mégsem ennyi, re rám – Én? Egy

megpróbáltál a közelembe férkőzni. Jóképű fiú vagyok én, jól szoktak a lányok ragadni. Ha szerep kellett, miért nem Watermartnel kezdtél ki? buzival? – remegett a lány hangja, de meg-éreztem a mélyén

valamit, amiről nem tudtam, hogy vajon Baransky is megérzi-e. Biztos voltam benne, hogy a lány ismét készül valamire. – Waterman nem homokos! – Honnan a fenéből tudtam volna? – Aztán az sem tetszett, Mohncsicsi, hogy bár a világ legnagyobb kurvájának mutattad magad, a valóságban... de hisz tudod! Játszottál, Mohncsicsi, és én nem értettem, hogy miért. Pedig nagyon szeretném tudni a választ. Most itt az alkalom, kicsikém! Énekelj! – Te megőrültél! – suttogta a lány. – Neked teljesen el-ment az eszed, Bary... Ugye csak tréfálsz? Tedd el azt az izét, inkább elfelejtek mindent, bemegyünk a sátradba, és olyan éjszakát csinálok neked, hogy amíg élsz... Baransky megrázta a fejét. – Kár a gőzért, Mohncsicsi! Ha tudsz imádkozni, imádkozz! Persze csak azután, ha elmondtad, amit tudsz! – De hát nem tudok semmit! – Ez az utolsó esélyed, Mohncsicsi! Nem szoktam tréfálni. Baransky arcán vérszomjas kifejezés ült. Talán túlságosan is vérszomjas. A következő szempillantásban elszabadult a pokol. Mohncsicsi hangos visítással nekiugrott Baranskynak, és megpróbálta elvenni tőle a kést. A producer úgy tartotta kezében a purbut, mint inka áldozópapok a kést, mi-előtt kimetszették volna vele a napistennek szánt áldozat szívét. A purbu csillogott, és már-már lesújtott volna Miss Mohnra, amikor megmozdultak a díszletek. Előbb Miro vágódott ki egy tanka mögül, majd sorban a Morrisok. A kutya szinte úgy robbant ki a kezemből. Egy darabig irányt tévesztve ugrált jobbra-balra, majd Kövér Morris bórdzsekijébe kapaszkodott. Kövér Morris ámulva szemlélte az apró kutyát, és elképedve fordult Vékonyhoz. – Furcsa ország ez, öregem! Itt ugatnak a patkányok...! Kihúztam a stukkeromat, és igyekeztem beavatkozni a küzdelembe. Úgy éreztem magam, mint a jégkorongbíró, amikor elszabadulnak a pályán az indulatok. Miro is revolverrel hadonászott; attól féltem, el is süti. Mohncsicsi a földön ült, és időnként ötletszerűen belerúgott Baranskyba, akit Kövér és Vékony Morris tartott fogva. Szidalmainak olyan sorát zúdította a producerre, hogy egy nyolcvanéves öreg tengeri medve is megirigyelhette volna. – Gyilkos! Rohadt gyilkos! – visította. – Adják oda a purbut! Elvágom vele a torkát! Rohadt, mocsok csirkefogó! Adják ide a kést, hadd herélem ki! Levágom a micsodádat, te csirkefogó! Baransky hátradobta magát a padlón, és röhögött, mint akinek elment a józan esze. 29. Cirka öt percbe tellett, míg a Morrisok, a kutya és én rendet teremtettünk az imateremben. Mirótól elkoboztam a revolverét. Habozás nélkül és nem is palástolt megkönynyebbüléssel adta át. Nyilván nem lett volna ínyére megölni Baranskyt. Mohncsicsi ziláltan támaszkodott egy oszlopnak. A három Morris csatárláncot alkotott köztünk és az ajtó között. Csípőre tettem a kezem, és Miróhoz fordultam. – Hol a szobra?

Anorákja zsebébe nyúlt, és a kezembe nyomta. – Itt. Ez is Tára-szobor volt, csak másmilyen, mint az, amit mi 290 291

találtunk a föld alatti járatban. Kevésbé szép, bár az ilyes-fajta műkincsek szépsége nagyon is relatív. — Hogy került magához? — Ahogy a többiekhez is, gondolom. Valaki berakta a szobámba. Fogalmam sincs róla, mikor. — Miért hozta vissza ide? — Hova tettem volna? Mondtam már, hogy nem akarok belekeveredni semmibe. Haza akarok menni, mégpedig olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehet. Már holnap le-lépek! Elegem volt mindenből. Engem nem fognak kinyírni... Ez az őrült végez velünk, ha maradunk! — Kire gondol? — Ugyan kire? Dean Howardra. Maguknak kétségük van afelől, hogy egy szadista gyilkost szabadítottak ránk? Oké, a maguk dolga. Csak maradjanak, ha akarnak. En le-lépek, le bizony! Még akkor is, ha Waterman feketelistára tetet. Ideje volt Baranskyval foglalkoznom. Mielőtt azonban megtettem volna, kíváncsi voltam rá, hogyan került Miróhoz a szobor. — Ot percre hagytam csak el a szobámat — esküdözött az operatőr. — Egész nap bent dekkoltam, és azon törtem a fejem, hogy mit csináljak. Egyik pillanatban arra gondoltam, hogy maradok, és végigcsinálom az egészet, a másikban pedig, hogy szarok a feketelistára, és elhúzom a szennyest. Ot percre mentem le az udvarra, hogy szívjak egy kis friss levegőt. Mire visszatértem, ott volt a szobor az asztalomon. — Erre maga? — Elhatároztam, hogy visszahozom ide. Mondtam, hogy én leszek a három majom: se látok, se hallok, se beszélek. Bár ez utóbbit megszegtem, sajnos. — Miért éppen ide hozta vissza? — Mert... végeztem bizonyos előtanulmányokat. Tudtam, hogyan néz ki a dzong, hiszen nekünk kellett volna felépítenünk a mását, ha ez az izé... Padma Gyamco nem enged ide bennünket. Mindenesetre minél gyorsabban meg akartam szabadulni tőle. 292 — Nem látott útközben valami gyanúsat? — Nem én! — Nem is találkozott senkivel? — Nem. Kivel kellett volna találkoznom? Felelet helyett Baranskyhoz fordultam. — És maga? Magának mi a mondanivalója? A producer megvakarta a bajuszát; a purbu helyett az ujjával. — Mi lenne? Én is megkaptam a magam szobrát. — Magának mi jutott róla az eszébe? — Mint a többieknek. Hogy meg kell szabadulnom tőle. S mivel én is tudtam, hol az imaterem, megfogtam és ide-hoztam. — Hm. Mesélje csak tovább! — Bejöttem, és mit láttam? Hogy Mohncsicsi... — Az anyád! Többé a szádra ne vedd...!

— Jól van, no. Miss Mohnt láttam, amint az oltár előtt vacakol. Azt gondoltam, hogy elkaptam a gyilkost. Vagy ha nem őt, a segítőtársát, minimum. Vagy aki ellopta a szobrokat, vagy a fene tudja kit, de elkaptam valakit. — Az izédet kapd el, te szemét! (visította Mohncsicsi. — Levágom azt a leffegő... — Csend! — vágtam közbe erélyesen. — A szó Mr. Baranskyé. — Na ja. Szóval, visszaemlékeztem rá, hogy mivel bízott meg, Mr. Lawrence. — En? Magát? — A sátramban. Hogy legyek a segítségére a szobrok előkerítésében. Arra gondoltam, hogy itt a nagy alkalom. — Ahhoz képest, hogy amikor megtalálta a szobrocskát a szobájában, nem engem keresett, hanem feltűnés nélkül vissza akarta csempészni ide, gyorsan meggondolta magát. Elvigyorodott, és megsimogatta a bajuszát. — Isten bizony, csak ötletszerűen cselekedtem. Mond-hatnám, a pillanat hatása alatt. — Meg akartál ölni! — toporzékolt Mohncsicsi. — Mivel? 293 melynek nem volt pengéje. Ugy eltűnt, mint a nyuszi a bűvész cilinderében. - Ez... mi? - hőkölt hátra, és kiejtette kezéből a purbut. -Ez... ez... Baransky lehajolt érte, és felvette. - Ez egy színpadi kellék, kedves Mohncsicsi. Egy egeret sem lehet megölni vele, nemhogy egy embert. A penge, amely különben gumiból van, becsúszik a nyélbe. Szóval, még mindig gyilkosnak tartanak? 30. Amikor úgy-ahogy lecsillapodtak a kedélyek, a látszólag megtört Mohncsicsihez fordultam. És maga, Miss Mohn? Nincs valami mondanivalója? Nagyot sóhajtott, és megnyalta ennivaló szájacskája szélét. Mire kíváncsi? Például, hogy jutott a szoborhoz? Mondtam már, ahogy a többük. A szobámban találtam. Hol tartózkodott délután, Miss Mohn? A kolostor környékén. Már besötétedett, amikor közvetlenül a fal mellett találtam egy kőoroszlánt. Ráültem, és néztem a csillagokat. Egyedül? Nem. Ki volt magával? Egy szerzetes a kolostorból. A maga barátja, Jondon. Arra is kíváncsi, miről beszélgettünk? Nem, de... - Jondon mesélt a kolostorról. Bár maguk szerint buta vagyok, de azért sok mindent megértettem. Például azt, hogy minden dzongnak van egy központi imaterme, ahol az istentiszteletek folynak. Itt állnak az istenszobrok, és innen lopták el azokat, amiket ön keres. Ezekről is beszélget295 Mohncsicsi a padlóra mutatott, ahol még mindig ott csíllogott Baransky elejtett áldozókése. Ezzel ni! - rikkantotta diadalittasan. - Ne akard letagadni, hogy a

kezedben volt, tanúk vannak rá! Tényleg? - kérdezte Baransky álnokul. - Kik? Mohncsicsi körbemutatott. Mindannyian. Valamennyien látták, hogy el akartad vágni a torkom. Baransky felháborodott arccal szorította mellére a kezét. Én? Ki állítja ezt? Például én - mondta Kövér Morris. Én is - dünnyögte Vékony. Baransky a purbura bökött. Felvehetem? Vegye. Mohncsicsi azonban megelőzte. Villámgyors macska-ugrással a késnél termett, és rátette a csizmáját. Abból nem eszel, Bary, Baransky megtorpant. Most mit csináljak? Mohncsicsi lehajolt, felkapta a purbut. Megmarkolta, és lassan elindult Baransky felé. Most leszámolunk, te csirkefogó! Megtudod, mit éreztem az előbb... Búcsúzz el az izédtől! Lendületet vett, és a menedzser felé ugrott a késsel. Kövér Morris és Vékony Morris mozdultak volna, hogy elkapják, de elkéstek vele. Mohncsicsi dühös kiáltással Baranskynak esett, és a combjába vágta a pengét. Nem kellett nagy képzelőerő hozzá, hogy kitaláljuk, hova akarta szúrni... Vékony Morris felhördult, Kövér Morris lefogta a lányt, a kutya vadul csaholt, Miro öklendezve a fal felé fordult, csak én bámultam komoran, mint a falu rosszul táplált és sokat mérgesített bikája. Baransky röhögött, mint a fakutya. Mohncsicsi elképedve tartotta a kezében a kés nyelét, 294 tünk. Miután elbúcsúztam tőle, visszamentem a szobámba. Ott találtam a szobrot az ágyamon. Képzelhetik, hogy be_ csináltam. Azt hittem, valami figyelmeztetés, hogy ki akarnak nyírni. Reszkettem, mint a nyárfalevél. Aztán gondolkodni kezdtem. — Nocsak! — húzta fel a szemöldökét Baransky. — Ide figyelj, Bary — mondta vészjósló hangon a lány.... Akad még kés ebben az országban, amelyik nem kellék... En a te helyedben erre gondolnék, Bary! — Majd töröm rajta a fejem, bébi! — Szóval, gondolkodtam. Aztán arra az elhatározásra jutottam, hogy vissza kell hoznom ide a szobrot. Mert... nekem kell az a szerep! — Ezt nem egészen értem — mondtam. — Nézze, Mr. Lawrence, mondtam már magának, hogy az én életem semmit sem ér a mozi nélkül. Ez az utolsó, a legutolsó dobásom! Ha kitör a balhé, és lefújják a forgatást, mehetek kedvesnővérnek egy kórházba vagy beléphetek egy női szerzetesrendbe, egyre megy. Ugy gondoltam, ha visszahozom ide ezt a szobrot... talán eggyel kevesebb oka lesz rá, hogy leállítsa a forgatást. Waterman azt mondta, hogy maga megteheti. A szobrok sorra megkerülnek... a gyilkosságok pedig... hát nem bizonyíthatók. Teljesen világos volt minden, és mindenki tisztázta ma-gát. Csupa törvénytisztelő, szolid, békés ember sürgöttforgott Geldan kolostorában. Beleértve a halottakat is, bár ők inkább csendesen nyugodtak az emeleten. Ha nyugodtak... 31.

Kopogtattam Peggy ajtaján. Azt hittem, hogy alszik, de ezen az elátkozott éjszakán mintha senki sem tért volna nyugovóra. — Ki... az? — kérdezte rémülten. — Leslie.Zár kattant, majd a vékonyka résen át kilesett a folyosóra. Amikor meggyőződött róla, hogy valóban én vagyok, kitárta az ajtót, és valósággal berántott a szobába. — Uramisten! Csakhogy itt vagy! — Megvan még a forgatókönyv, Peggy? Persze hogy megvan! Hol lenne? — Szükségem lenne egy nyugalmas órára. Itt maradhatnék nálad? Elmosolyodott, és kidomborította a pizsamáját. — Hát persze. Nálam mindig maradhatsz. Kezemben a forgatókönyvvel kényelembe helyeztem magam, és megpróbáltam kikapcsolni a külvilágot, ami ezúttal Peggy McLane-t jelentette. Sajnos nem volt szándékában lefeküdni. Izgett-mozgott velem szemben; időről időre megsimogatta a pizsamáját. Mondanom sem kell, hogy éppen ott, ahol a legingerlőbb és a legfeszesebb volt. Már az első oldalt is háromszor kellett elolvasnom, hogy egyszer megértsem, pedig csak általános információkat tartalmazott, főleg a forgatás helyszíneivel és a stúdiók bérlésével kapcsolatban. A radiátor vadul dolgozott; egyre melegebbnek éreztem a palástomat. Mivel alatta volt még egy anorák és egy vászonnadrág, anélkül, hogy engedelmet kértem volna rá, le-vettem a csizmámmal együtt. Feltettem a lábam az ágy szélére, és olvastam tovább. — Felpróbálhatom? Kedvetlenül kaptam fel a fejem. — Az izé... palástodat.. Mit tehettem volna? Úgysem tudja meg senki. — Csak rajta! — intettem beletörődve. Jöttek sorban a szereplők. Lassan kezdett kibontakozni előttem valamiféle kép. Waterman mindenünnen lopott, ahonnan csak eszébe jutott. Gátlástalanul rakta egymás mellé a kalandirodalom ismert figuráit, „önállósága" odáig merészkedett csak, hogy új neveket adott nekik. Eppen rájöttem, hogy a történet Verne: Nyolcvan nap 296 297 alatt a föld körül című művének összekuszált változata, amikor Peggy ismét megtörte a fejtörés csendjét. — Hogy áll? Összeráncolt homlokkal emeltem fel a fejem, és majd hanyatt estem a meglepetéstől: álmomban sem gondoltam volna rá, hogy a bhutáni dzong mélyén egy klasszikus dráma királynőjével találkozom. Peggy McLane úgy állt velem szemben, mintha egy Shakespeare-drámából lépett volna elő. Gyönyörű volt és fenséges. Vörös palástomat mintha ráöntötték volna. Nem értettem, hogy az ördögbe tudta pillanatok alatt feltornyoz-ni a haját. Előkelő hidegség áradt minden mozdulatából, minden szavából. Fölém magasodott, és kinyújtotta a karját. — Térdre, lovag! Bután vigyorogtam, mire megismételte. — Térdre, lovag! Mivel mindig is engedelmeskedni szoktam a hasonló hétköznapi felszólításoknak, letérdeltem. Vállamra tette a kezét, és gőgösen elmosolyodott. — Mostantól fogva a lovagom vagy. Engedelmességgel tartozol úrnődnek. Esküszöl?

— Attól függ, mire — mondtam. — Megcsókolhatod királynőd lábát! Még ebben a furcsa helyzetben is felismertem benne a sokra hivatott, attraktív, igen jól mutató színésznőt, aki valószínűleg mesés karriert futott volna be, ha annak idején egy ostoba gyász miatt le nem lép a színpadról. Talán soha nem lett volna a világ legnagyobb színésznője, de hogy kosztümös szerepekben óriási sikereket aratott volna, ah-hoz kétség sem férhetett. Kinyújtotta a lábát, olyan fensőbbséggel, mintha igazi királynő lett volna. Közben diszkréten félrelibbentette a palástot, hogy lássam, nincs alatta semmi. Mivel szeretem a jó színházat, és főleg a kellemes szerepeket, nem volt ellenemre, hogy eljátsszak egy rövid egy-felvonásost, 298 Térdre ereszkedtem, megfogtam kinyújtott lábát, aztán mintha megbillentem volna, magam felé rántottam. — Jaj! Mit csinálsz! — esett ki a szerepéből. — Na... Azt mondtam... hogy csó...ko...kold meg a la... -bam! — Na és? — Az... nem a lá...bam! Gőzöd sincs... az anató... miáról... ! Annyira belemelegedtünk a játékba, hogy teljesen meg-feledkeztem a megkezdett forgatókönyvről. Arról nem is beszélve, hogy a betervezett egyfelvonásosból három lett. 32. Átbotorkáltam a jég- és hóbuckákon: éppen akkor, ami-kor a hegyek csúcsai mögül kibpkkant a nap vérvörös korongja. A kapusfülke üresen állt; mióta betettük az épületbe a lábunk, Padma Gyamco még a kapust is visszavonta, s a szerzetesek egy másik kijáraton közlekedtek. Végigsétáltam a fal tövében; felrrelt karral üdvözöltem hóborította oroszlánomat. A villogó vörös fényben úgy éreztem, mintha felismert volna, és örömében megrázta volna fehér farkát. Gyengéden megsimogattam, és nekidőltem az oldalának. A csúcsok jeges fehérsége csodálatos harmóniában olvadt össze a vörös sugarakkal. Gyönyörű volt, bár taszítóan hideg. Mint a megközelíthetetlen, humortalan szép-asszonyok. Nagyot reccsent mögöttem a hó. Villámgyorsan hátrafordultam. 011y állt a hóban talán háromlépésnyire tőlem, s egy hatalmas bunkósbotot szorongatott a kezében. Ovatosan palástom alá nyúltam, megfogtam a revolverem, és érdeklődéssel figyeltem, ahogy fél lábra állva feltűnő Igyekezettel rázogatja a lábát. 299 — A fenébe is — mondta, és ugrott néhányat, mint egy idegbajos béka. — Mi az ördögbe léptem bele? — Csapdába lépett, kedves 011y. Lefittyedt a szája a meglepetéstől. — Ez? Csapda? — Méghozzá démoncsapda. Annyira megrémült, hogy le nem eresztette volna a világért sem a lábát a hóra. — Démoncsapda? Az meg mi a szar? Olyan óvatosan nyúlt a zsinórral összefűzött fadarabok-hoz, mintha attól félt

volna, hogy felrobbannak. Hosszú, hegyes fapálcikák voltak egymáshoz erősítve. Annyira széttaposta azonban őket, hogy lehetetlen volt megállapítani a csapda eredeti formáját. Megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor az utolsó darab is lehullott a csizmájáról. — Mit mondott? Micsoda? — Démoncsapda. A falusiak rakják a hóra. Úgy néz ki, mint a sárkány, amit a gyerekek készítenek. Csakhogy ez nem repül... Látja ezeket a papírdarabokat? Imádságlapok. Ezekbe burkolták be a fapálcikákat, mielőtt összeerősítették volna őket. Amikor kész volt, letették a földre... a démonok útjába. Minden valamirevaló falu körül úgy tenyésznek a démoncsapdák, mint a gomba vagy a mezei virág. Ugyancsak ügyesnek kell lennie annak a démonnak, amelyik át tud osonni közöttük. — És ha belelép? — Az az ő baja. A szent szövegek halálra sebzik. Aggódva szemlélte a lábát és a pálcikadarabokat. — Es nekem? Gondolja, hogy nem lesz semmi bajom tőle? Annyi aggodalom volt a hangjában, hogy legszívesebben hangosan felnevettem volna. — Csak nem nyomja valami a lelkiismeretét? Levette válláról a bunkót és rátámaszkodott. — A fene se tudja. Én már rég nem ismerem ki magam ebben a bandában. Egyetlen vágyam, hogy megkapjam apénzem, és elhúzzam innen a csíkot. Tudja, mindig a romantikus Délkelet-Ázsiába vágytam. De ha egyszer meg-Szabadulok innen... — Mi a véleménye a történtekről? Félrerúgta a bunkót, és ő is nekitámaszkodott a kőállatnak. Honnan tudjam? Egy biztos: valaki kinyírta Brucknert, Blake-et és Lucyt. Nem hiszek a véletlen balesetekben. — Dean Howard? — Meglehet. Végeredményben mindegy. Waterman valami fantomra esküszik, amit úgy hívnak, hogy konkurencia. — Maga nem hisz benne? Kidomborította a pocakját, és megvakarta pisze, tömpe kis orrát. — Hát... nagyon meg lennék lépve. — Miért? — Kedves Mr. Lawrence, hol az a konkurencia, amelyik megrémülne tőlünk? Ha valaki veszi a fáradságot, hogy el-olvassa a forgatókönyvünket, halál röhögi magát, és esze ágában sem lesz bérgyilkost küldeni utánunk. Legfeljebb néhány ápolót, egy tucat kényszerzubbonnyal. — Maga hogy került a produkcióba, Mr. Olsen? — Felfogadtak. — Hol? — Hollywoodban. Valaki szólt, hogy egy mindenest keresnek. Aki mindenhez ért; ügyelő, kifutófiú, a rendező munkatársa, egyszóval minden. Mivel nem volt éppen munkám, vállaltam. Tudja, eddig csak bélyegekről ismertem ezt az országot... Nos, ami azt illeti, nem sokat tett, hogy megszerettesse magát velem. — Erről, gondolom, nem Bhután tehet. Ez igaz. Mindezek ellenére aligha jövök vissza ide többé. Inkább hazamegyek Norvégiába. Hó ott is van, és hideg is. Bár húszévi Kalifornia után aligha tudnám elviselni a norvég telet. 300 301

— Ön norvég? Azt hittem, dán. — Az is. De Norvégiában nőttem fel. A harmincas évek-ben települt át az apám. — A háború alatt Norvégiában élt? — kérdeztem növekvő érdeklődéssel. — Emlékszik a megszállásra? — Csak homályosan. Olyasmikre, hogy anyám elrángatott az ablaktól; engedjem le a függönyt, mert bejönnek a csúnya bácsik. Ezek természetesen a németek voltak. Az_ tan az iskolában nem kellett többé imádkoznunk. Azt mondta a tanító, aki Németországból jött, hogy nincs Isten. Hát... ilyesmikre emlékszem. — A Quisling-kabinet sem mond önnek semmit? — Dehogynem. Összeolvastam egy vagonnyi könyvet a német megszállásról. Főleg egyetemi éveim alatt, amikor már Kaliforniában éltem. Valahogy feltámadt a nosztalgiám Norvégia után. Talán mert Kaliforniában soha nincs tél. Szóval, tudom, hogy mi történt a megszállás évei alatt, csakhogy ez nem személyes élményeken alapszik. — Mikor hallott először Olaf Thorssenről? — Gyerekkoromban, a háború alatt. Mindenki utálta. Azt beszélték, később lágerba került. — Hallott valamit Thorssen gyűjtőszenvedélyéről? — Mindenki hallott. Óriási vagyont harácsolt össze. Még azelőtt, hogy a nácik kiebrudalták volna maguk közül. Szenvedélyesen gyűjtötte a műtárgyakat, mint a birodalmi marsall. — Ezt a tevékenységét aztán az Államokban is folytatta. Megrántotta a vállát, és odébb piszkálta a démoncsapdát. — Értem már, mire akar kilyukadni. Csakhogy ezzel Thorssen nincs egyedül. Azt hiszem, jó sokan meggazdagodtak már a világháborúban eltűnt értékekből. Ügynökök százai járják az antikváriumokat, műkincskereskedőket. Az esetek többségében lehetetlen rájönni, ki az eladó, pláne Amerikában. En voltam az ügyelője az Ellopott önarc-kép című szörnyűségnek. Összehaverkodtam a film szakértőjével. Egy szobában laktam vele Mexikóban, és üres 302 óráinkban másról sem beszélgettünk, mint a műkincskereskedelem titkairól. Attól vagyok ennyire művelt. — Nem említett valamit az az illető Thorssenről? — Külön nem. Csak általánosságban beszélt róla, mint a többi műkereskedőcápáról. Szerinte nagyon sokat köszönhet a világ Thorsennek. — Valóban? — Azt mondta, csodálatos érzéke volt az eltűnt képek és szobrok előkerítéséhez. Se szeri, se száma azoknak az alkotásoknak, amelyeket ő bányászott ki a semmiből. A nagy múzeumok számára persze. Es még valamit. Azt is mondta, hogy Thorssen, a többiekkel ellentétben, nincs kapcsolatban az alvilággal. Számtalanszor előfordult, hogy előkerített egy eltűnt képet, és felajánlotta annak a múzeumnak, ahonnan a világháború alatt eltulajdonították. Ha a múzeumnak momentán nem volt pénze, Thorssen hajlandó volt előszerződést kötni a vásárlásra: Mit szól hozzá? — Lehet, hogy csodálkoznék, ha tudnám, mit jelent. — Azt, hogy addig vár, amíg a múzeum meg nem szerzi rá a pénzt. Thorssen, ismerősöm szerint, ebben abszolút tisztességes volt. Hiába jelentke*ek gazdag műgyűjtők, akik a többszörösét is hajlandók lettek volna leszurkolni a képért, Thorssen nem hagyta megvásárolni magát. Állítólag a

múzeumokat előnyben részesítette a magángyűjtők-kel szemben. Ennyit tudok róla, semmi többet. — Es a magángyűjteménye? — Soha nem láttam. Állítólag ér annyit, mint a Fort Knox-i aranykészlet. Persze, kis túlzással. — Mit tud a fiáról? — Thorról? Azt hiszem, nem sokat konyít a műtárgyak-hoz. Amint ez a malőr is mutatja a szobrocskákkal. Valami ott duruzsolt a fülemben, mint egy kaptár méh. Valami, ami nem egészen illett az Olaf Thorssenről alkotott képbe. — Mivel magyarázza, Mr. Olsen, hogy az az Olaf Thorssen, aki ilyen lovagias volt a múzeumokkal szemben, és a művészettörténet nagy alakjai közé szeretett volna bevo303 Ii f nulni, Bhutánból lopott szobrokkal gyarapította a gyűjteményét? Ez mintha letörne egy darabot a glóriájából. 011y tanácstalanul rázta meg a fejét. Valóban furcsa. Persze létezik rá magyarázat. Éspedig? Az öreg Olafot átverték. Lehet, hogy valaki felajánlotta neki az aranyszobrocskákat. Talán egy ázsiai férfi, esetleg közvetítők útján. Ne feledje, Thorssen csak az európai alkotásokhoz értett. Lehet, hogy úgy gondolta, nem árt né-hány ázsiai darabbal is felfrissíteni a gyűjteményét. Lehet, hogy egészen a haláláig halvány gőze sem volt róla, mit rejteget. Ha lett volna, egészen biztos, hogy gyorsan túlad rajtuk vagy visszaszolgáltatja jogos tulajdonosának. Ezt bizonyítja fia jóhiszeműsége is. Elhallgatott, és felemelte a bunkót. Éppen úgy emelget-te, mintha le akarna csapni vele. Ez mi? - kérdeztem óvatosan, és észrevétlenül áthelyeztem a súlypontomat. Támaszték. A mai forgatáshoz. Egész éjjel bütyköltem Sammel. Ha itt megnyomja középen, kettéhajlik, és az ajtó, amit kitámasztunk vele... Nem ismer véletlenül egy Elmar B jörnson nevű férfit? Meglepetten húzta fel a szemöldökét. A követségről? Hogyne ismerném. Ez volt az a bomba, amely váratlanul csapott be. Csak még azt nem tudtam, milyen messzire szóródnak a repeszei. Valóban? Milyen minőségében találkozott vele? Norvégiai minőségemben. Volt egy koprodukciós lehetőség, bizonyos norvég céggel, és én voltam a tolmács. Különben együtt jártam vele iskolába. Majd három évtizeddel ezelőtt. De ő azonnal rám ismert. A feleségét is ismerte? Van felesége? Sosem említette! Ezek szerint 011ynak fogalma sem volt róla, hogy PeggY McLane Elmar Bjömson felesége volt. Egyelőre nem is szándékoztam felvilágosítani róla. 304 Miért kérdezi? Felvettük a kapcsolatot a Geldanból elrabolt szobrok ügyében a norvég követséggel is - hazudtam. Vagy úgy! Rendes fiú ez az Elmar, nem? Tehát azt sem tudja, hogy meghalt... Mikor találkozott vele utoljára? Van már vagy két éve. Megbeszéltük ugyan, hogy telefonon keressük egymást,

de mindketten eléggé elfoglaltak vagyunk. O pendlizik Norvégia és az USA között, én meg hol itt vagyok, hol ott. Ha visszatérek, felhívom. Említette, hogy együtt jártak iskolába. Igen. Sokat játszottunk együtt. Barátok voltak? Mintha kissé elkomorult volna az arca. Hát... tulajdonképpen azok lehettünk volna. Csak-hogy Elmar családja és az enyém között fényévnyi volt a távolság. Az én szüleim hivatalnokok voltak, az övéi viszont nemesek. Olyan zsebkendőt és fehérneműt hordott, amibe korona volt belehímezve. Kocsival hozták az iskolába, nekem pedig még biciklire is alig tellett. Egyszer azért meghívtak valami zsúrra. Az ieazság persze az, hogy anyám sem szerette, ha velük barátkozom. Ugyan miért? Mert Björnsonék hagyományosan németbarátok voltak. Anyai ágon német vér folyt az ereikben. A megszállás alatt lelkes támogatói voltak a Quisling-kormánynak. Akárcsak Thorssen? Akárcsak ő. Kezdtem érezni, hogy jó nyomon járok, csak még azt nem tudtam, mi felé közeledem. 33. 011y láthatóan nem sietett. Élvezettel nézegette a bunkót, ahogy Thorssen nézegethette kedvenc festményeit. Milyen fickó volt ez a Björnson? 305 Riadtan kapta fel a fejét. — Csak nincs... valami... — Elmar Björnsont valószínűleg megölték. Megtántorodott, és kiejtette a bunkót a kezéből. — Micsoda? — suttogta rekedten. — Hülyéskedik? — Ez az igazság. Megsimogattam az oroszlán hátát, és elmondtam neki mindent, amit Peggytől hallottam. Thor Thorssen és Elmar Björnson utazását, és Elmar halálát. Egyre sápadtabban és egyre idegesebben hallgatta. Re-megett a keze, ahogy megtörölte a homlokát a zsebkendőjével. — Ez... egyszerűen hihetetlen... Elképesztő! Szerencsétlen Elmar! — Ott hagytuk abba, hogy barátok voltak. — Ugyan... ez nem olyan egyszerű. Mondtam, hogy sokat játszottunk együtt, de igazi barátság nem fejlődhetett ki köztünk. Autó hozta, autó vitte... a szüleinkről már beszéltem. — Es Amerikában? — Azt hiszem, a közös múlt hozott össze minket. Emlék-szem, egyszer az öccse... — Occse??! — Persze. Volt egy öccse... — Hogy hívták? — Ha jól emlékszem, Peternek. Miért? Nem tudnám megmondani, miért villanyozódtam fel annyira. Talán tudat alatt megéreztem, hogy fontos nyom-ra bukkantam. — Mennyivel volt fiatalabb Elmarnál? — Cirka két évvel. — Vele milyen viszonyban volt? — Semmilyenben. Két osztály nagyon sok abban a korban. Bár... ami azt

illeti, magasabb volt nálam is és a bátyjánál is. Az arcára... értem alatta... az akkori arcára nem tudok visszaemlékezni. Nyurga, vörös kamasz volt. Elmar, tréfálkozott is, hogy Peter igazi árja, a vikingek dédunoka306 ja. Mániája volt a fényképezés. Volt egy tükörreflexes masinája. Mindenkit lefényképezett vele. — Nem is találkoztak soha többé? Felnevetett, hangos, kedvetlen nevetéssel. — Hogy a fenébe ne találkoztunk volna! Hiszen abban, hogy ismét összejöttem Elmarral övé volt a döntő szerep. Ö fedezett fel egy forgatáson, és ő javasolta, hogy mivel tudok norvégul, működjek közre a koprodukcióban. Furcsa, de annyi év után ő is azonnal rám ismert. — Ezek szerint, ha Amerikában találkozni kívánnék vele, össze tudna hozni bennünket? Egyszerűbb, mint végig-böngészni száz kiló telefonkönyvet... 011y megsimogatta az oroszlánomat, és kelletlenül fel-mordult. — Ott ugyan meg nem találná. Peter Björnson ugyanis nevet változtatott. Felvette az állampolgárságot is... és át-ment a filmszakmába. Annak ellenére, hogy neki is címer volt a gatyájába hímezve. Miért nem itt keresi? Most rajtam volt a sor, hogy eltátsam a számat. — Hol itt? — Hát... Mr. Lawrence... Peter Bj.mson ennek a forgatócsoportnak a tagja. Akkorát ugrottam, mintha hozzám vágta volna a támasztékbunkót. — Kicsoda? Hogyhogy? Mi a neve? Körülnézett, közelebb lépett hozzám, aztán megmondta., En meg csak bámultam bele a vörös napkeltébe, és mukkanni sem tudtam. Nagyjából annyit értettem az egészből, mint a kőoroszlánt. 34. Elbúcsúztam 011ítól, lelkére kötve, hogy mindarról, amit beszéltünk, hallgasson, mint a sír. Tettem egy kört, és bekopogtam Peggy ajtaján. Soka307 dik kopogtatásomra Mohncsicsi feje bukkant fel a nyílásban. Nem mondhatnám, hogy repesett az örömtől, amikor megpillantott. – Ha ki akarja nyiffantani a karrieremet, csak tartson fel. Legalább húsz mondatot kell bemagolnom, és van rá fél órám. – Csak a forgatókönyvet... – Itt van. Peggy a lelkemre kötötte, hogy adjam oda magának. Akar még valamit? Ránéztem, amitől vörös hullám futott végig az arcán. – Jó, tudom, cukorfalat, hogy rohadt vagyok magához, hiszen megmentette az életemet. Ha ráérnék, nem is lennék hálátlan, bár magának aligha lehet szüksége az én hálámra. Isten bizony meg kell tanulnom húsz mondatot. Ha leégek és kirúgnak a produkcióból, felakasztom magam a darura! – Nincs tériszonya? – Könyörgöm, menjen már! Hónom alatt a könyvvel átmentem a másik épületbe, Jondon szobájához. Hiába kopogtattam, nem válaszolt senki. Gondoltam, teszek még egy kísérletet. Lemásztam a lépcsőn, és megkerestem a központi imatermet. Eppen a teafőző üstöket kerülgettem, amikor fülembe csapott a lámák monoton mormolása. Ovatosan közeledtem az imaterem felé. A tömjénfüst az orromba csapott. Eppen akkor lebbentettem félre a függönyt, amikor

felbúgtak a kagylókürtök. A szerzetesek Maitréja szobra előtt ültek; ki-ki a helyén. Padma Gyamco magasra rakott párnák tetején trónolt, s éppen teát szürcsölt egy csészéből, amikor beléptem. Aki nem ismeri a lámaista szertartásokat, furcsának találhatja, hogy a szezetesek teáznak és süteményeket fogyasztanak szertartás közben. Először nekem is idegennek tűnt, később megszoktam, és semmi különöset nem találtam benne. Nekikoccantottam a fejem egy oszlopnak, jelezve, hogy kész vagyok megtisztítani a lelkemet. Elsétáltam a falakra akasztott tankák előtt, gyertyát húztam elő a zsebemből, és beleállítottam egy búzával teli edénykébe, amely az oltár közepén állt. Tettem még egy tiszteletkört, és csak akkor vonultam ki az ajtón, amikor megszólaltak az emberi lábszárcsontból készült sípok, és a koponyából faragott damaru dobok. Felhangzott a szerzetesek monoton mormolása; a Bodhicsárjavátara, a Megvilágosodás útja című könyv tibeti változatából olvastak fel részleteket. Alig jutottam el az első üstig, amikor felbukkant mellettem Jondon. Hallgattunk néhány másodpercig, aztán a szerzetes hal-kan megszólalt. – A szobrokat elrejtettem. Attól tartok, hogy hiába. Padma Gyamco mindent tud. – Mondta? – Gondolatai beszélnek helyette. Ő is tudja, és mások is. – Ki még? – Rincsen. – Fel tudod venni a kapcsolatot a'pvárossal? – Este lungompát indítok. Csodálkozva néztem rá: – Van a kolostorban lungompa? – Egyik testvérünk képes rá, hogy elvigye a levelet Timpuba. Megvárja a választ, és visszatér. Talán egy évtizeddel ezelőtt, amikor először jártam Tibetben, hallottam a transzban futó lámákról, akik lassú, kocogásszerű futással, hipnotikus álomban átszelik az irdatlan távolságokat, és étel-ital nélkül, akár negyvennyolc óráig is képesek futni. A hipnózisban futó érzékeli az út akadályait: nem esik szakadékba, nem rohan neki vakon a jeges folyónak; úgy tájékozódik, mint a denevér, lehet, hogy valamiféle ismeretlen agyi áramok segítségével. A szóbeszéd szerint, ha a lungompát avatatlan személyek felébresztik transzálmából, szörnyethalhat. Éppen ezért, ha bhutáni vagy tibeti 308 309 pásztorok lungompát látnak, félrehúzódnak az útjából, és kezüket imára kulcsolva szerencsés utat kívánnak neki. – Ki készíti fel a lungompát? – kérdeztem. Jondon szerényen megvonta a vállát. – Alighanem én. – Délután megírom a levelet. A levegőbe meredt, mintha gondolkodna. Aztán szótlanul sarkon fordult, és elsietett. Kisétáltam a kolostorból, megkerestem kedvenc oroszlánomat, oldalához dőltem, és tanulmányozni kezdtem a forgatókönyvet. 35. Néhány mondat után meggyőződhettem róla, hogy igazat beszéltek, akik lesújtóan nyilatkoztak a Siva utolsó táncáról. Elképesztően zűrzavaros zagyvalék volt, ráadásul tele

változtatásokkal. Nem kis időmbe került, amíg átrágtam magam rajta. Amikor a végére értem, úgy elfáradtam, hogy lehajoltam, felvettem a földről néhány marék havat, és megettem. A kalandos életű és dúsgazdag Lord Kavanagh – szólt a történet –, egyik délkelet-ázsiai útja során Indiába érkezett. A derék lord rendkívüli módon érdeklődött India kultúrája és néprajza iránt (a kultúra szó itt nagyon is egyértelmű: kizárólag a varázslás, misztika és hasonlók értendők alatta). Egyik szolgája segítségével álruhában belopódzott egy kalkuttai Siva-templomba, ahol a templom közepén táncoló, hatalmas, több száz éves Sivaszobor valósággal lenyűgözte a lordot. Később a szobor előtt táncosnők kezdtek gyülekezni. A kíváncsi lordban bennakadt a lélegzet, amikor megpillantotta a szólótáncosnőt. Szépségesen szép indiai lány volt, és mégsem egészen az. (A későbbiekben kiderült, hogy félvér, csak az apja indiai, az anyja fehér; s ez utóbbi halála után apja rokonai Európából rabolták el, hogy folytassa Siva táncos családban leánygyermekről leánygyermekre öröklődött.) Lord Kavanagh, akinek indiai inge alatt is érző brit szív dobogott, szempillantás alatt beleszeretett a lányba. Elhatározta, ha törik, ha szakad, feleségül veszi. A lordot kísérő indiai szolga az életét is képes lett volna feláldozni uráért, hiszen az egyszer megmentette a haláltól. (A forgatókönyv első változata szerint tigrisvadászaton történt a dolog, s Lord Kavanagh lelőtte a tigrist, amely rá-vetette magát a derék szolgára. A későbbiek során aztán ez is a vastag tussal áthúzottak sorsára jutott a következő megjegyzéssel: Ne marháskodjatok, egérre sincs pénzünk, nemhogy tigrisre!) Visszatérve az indiai szolgára, Szingh felvilágosította az érzékeny lelkű lordot, hogy a lánynak meg vannak számlálva a napjai. Ebben a templomban az a szokás ugyanis, hogy minden harminc évben feláldoznak egy táncosnőt Sivának, aki kedveli a véres emberáldozatot. A szerencsétlen táncosnő nem sok jóra számíthatott. Sápadt orcáján könnyek csordogáltak végig, ahogy a vicsorgó istenszobor előtt a szent táncot próbája. Nem szívesen áldozta volna fel magát az istennek, de meg kellett tennie, mivel gyermekkori barátnője, egy fehér lány (Judy Bruckner) is a Sivapapok fogságába került, és azok abban az esetben voltak hajlandók szabadon engedni, ha megtörtént a szertartás; a táncosnő feláldozta magát Siva dicsőségére. A dolgot bonyolította továbbá, hogy Lord Kavanagh tár-saságában utazgatott másod-unokatestvére, Lady Bancroft is, aki titkon szerelmes volt a lordba. (Szerepét Peggy játszotta.) Hosszadalmas, és nem is mindig érthető kalandok után Lord Kavanaghnek végül is sikerült megszöktetnie szíve hölgyét: alig néhány órával korábban, mint ahogy az áldozati táncra sor került volna. Ezután következett az üldözés árkon-bokron át, ami savát-borsát adta volna a filmnek. A templom főpapja, aki titokban a thugok, a fojtogatók szektájába tartozott (Water310 311 mant nem zavarta, hogy a thugokat az angolok még a múlt században az utolsó szálig kiirtották) megesküdött Siva előtt, hogy visszahozza kiszemelt „menyasszonyát", vagy ha ez nem sikerülne neki, mindenesetre megfojtja. Lord Kavanagh és kísérete Tibetben, Bhutánon és a ég tudja, hány országon keresztül menekült kegyetlen

könyörtelen üldözői elől. Ha kellett, lámakolostorban rej tőzködött szíve választottjával, ha kellett, föld alatti kazamatába bújt. Emberei között ott volt a három Morris, a há-, rom vadnyugati cowboy. (Hogy a forgatókönyv még őrül, tebb legyen, Lord Kavanagh útja során megmentett e amerikai lányt is, aki Texasból érkezett Bhutánba. Az ő kf séretében volt a három „tőrőlmetszett" texasi tehenészle gény. Az amerikai lányt Lucy Winterstein személyesítet meg.) A Lord Kavanagh által végrehajtott hőstettek és az indid ai fojtogató főpap galádságainak leírása hosszabb időt venne igénybe, ezért ezek felsorolásától tartózkodom. Mindenesetre szerepelt még a filmben havasi ember, támadás a hídon és égő ház. Végül Siva utolsó tánca. 36. Megsimogattam oroszlánom hátát, hogy erőt merítsek belőle. Aztán elkezdtem töprengeni. Kell lennie valahol né-hány fogódzónak, amibe belekapaszkodhatom. Behunytam a szemem, és sorba vettem az eseményeke Mindjárt a kiindulásnál megtorpantam. Kezdetben a ból indultam ki, hogy a szobrok elrablása és a gyilkossá, gok egyetlen ügy részei. Úgy képzeltem, hogy elkeserede harc dúl a szobrokért, bár éppen Peggy fejtette ki egyszer, hogy alighanem a kiindulási pontom a rossz. Ha pedig az rossz, bármilyen úton indulok el, kizárólag hamis eredményre juthatok. Pedig mennyire csábító lett volna a felfedezés: a forga312 tásra azért van szükség, hogy a szobrokat kicsempésszék az országból. Ha elvetem ezt a kiindulási lehetőséget, akkor nem marad más hátra, mint megállapítani: a szobrok elrablásának nincs semmi köze a gyilkosságokhoz. Ha pedig nincs, akkor a gyilkosságok okát a forgatókönyvben kell keresnem. Csakhogy... vigye el az ördög, a forgatócsoport nagyon is kapcsolódik a szobrokhoz. Majd mindenki ismerte Thorssent, ráadásul Björnson testvére a forgatócsoport tagja. Forduljak hozzá? Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is hessegettem magamtól a gondolatot. Nézzük csak még egyszer ezt az elátkozott forgatókönyvet...! Olyan undorral nyúltam utána, mintha méreggel kenték volna be a lapjait. Kinyitottam és szisztematikusan dolgoz-ni kezdtem. Mivel nem volt nálam papír és írószerszám, csak gondolatban rendezhettem az adatokat. Alkonyodott, amikorra befejeztem a munkát. Megsimogattam oroszlánom hátát: hideg volt és ellenséges. Mintha valami megváltozott vĄlna azóta, hogy belemélyedtem a forgatókönyvbe. Beleszimatoltam a levegőbe. Megpróbáltam felfogni a titkos áramlatokat, amelyek érzékelésére Gungga, a burját tanított. A levegő hideg volt; alaposan leszállt a hőmérő higanyszála. A Csomolhari csúcsai fenyegető fényben égtek. A tibetiek ilyenkor kergetik be utcán rosszalkodó gyermekeiket a szobába, és a sziklacsúcsokra mutatva mégfenyegetik őket, hogy a démonok már jakjaikra terítették vörös palástjukat, és elkóborolt gyerekekre vadásznak a holdsütötte mezőkön. Megborzongtam: mint gyors fuvallat tört rám a rossz érzés. Mint a kutya, amelynek a gazdája nem tér vissza soha

többé, szűkölni és havat kaparni lett volna kedvem. Nyakamon éreztem a csúcsokon lakó istenek nyugtalan, figyelő pillantását, s a felemelkedő hold parázsként égette a bő313 röm. Éreztem, hogy libabőrös lesz a hátam, s az sem nyug_ tatott meg, hogy megszorítottam hűséges 38-asom agyát. A Csomolhari csúcsai felől enyhe szél támadt: meglobogtatta a kolostor sátortetejére erősített imazászlókat, amelyek úgy zümmögtek a szélben, mint elkésett, esti bogarak. Szinte hallottam a szellemhangokat, amint az imát ismételgetik: Om mani padme hum. Lótuszból született, segíts! Talán soha nem volt nagyobb szükségem a lámahitű istenek segítségére, mint az elkövetkező órákban. 37. Hiába kopogtam Jondon ajtaján, a szerzetes nem volt a cellájában. Az ajtófélfának dőltem, és gondolkodtam. Abban állapodtunk meg, hogy Jondon a szobájában vár, miután beszélt a lungompával. Lehetséges, hogy elhúzódott a transzban futó felkészítése? Visszamentem saját szobámba, és papírra vetettem né-hány kérdést. Ha minden jól megy, a lungompa holnap estére Timpuba ér, és négy nap múlva megérkezhet a válasz. Ha minden jól megy. Peggy szobájában sem volt senki; sem ő, sem Mohncsicsi. A fekete cellaajtók ellenségesen meredtek rám, mintha csak tudatni akarták volna; hiába is próbálkozom, gazdáik eltűntek a tér és az idő végtelenségében. Felsiettem az emeletre vezető lépcsőn. Csonkig égett gyertya füstölgött egy falikarban, jelezve, hogy nincs senki a környéken, aki pótolná az eltűnt világítást. Kinyújtott karral tapogatóztam a hullakamra felé. A Csomolhari tömbje felől jeges, kellemetlen széllé erősödött az esti fuvallat; láthatatlan zúzmaragombócok hullottak a nyakamba. Nemezcsizmám alatt halkan, kelletlenül nyikorgott a fa-padló. Kénytelen voltam a falnak dőlni és megpihenni. Megfog314 t,un a pulzusom; alig volt szaporább a megszokottnál. Éreztem, hogy elgémberedik a kezem, pedig nem dughattam kesztyűbe, ha szükség esetén használni akartam a revolverem. A lépcsőfeljáró környékén mintha megreccsent volna a padló. Visszafojtottam a lélegzetem, és abbahagytam a pulzusméregetést. Éppen indulni akartam, amikor még hangosabban recscsent odalent a padló. Most már kétség sem férhetett hozzá, hogy van ott valaki. Valaki a feljáró fakorlátjának támaszkodik, és várja, hogy továbbmenjek... Szép nyugodtan kibújtam a csizmámból, és négykézláb-ra ereszkedtem. Óvatosan kikerülve a hajópalló lazább részeit, hangtalanul a feljáróhoz lopakodtam. Elégedetten nyugtáztam, hogy nem felejtettem el mindent, amire Radzs Kumar Szingh tanított: zajtalanul jártam, mint az éj-szakai kísértetek. Még mindig négykézláb kilestem a ;lépcsőforduló mögül. Aztán akkorát kiáltottam, hogy néhány galamb, amely alig karnyújtásnyira aludt tőlem a fakorláton, riadt kiáltással emelkedett a levegőbe. A forduló mögül két égő szem meredt rém, halk morgás kíséretében. Kétség sem férhetett hozzá, hogy egy, a Csomolhari csúcsáról idetévedt démonnal

van dolgom. Csak tetézte a bajt, hogy nem volt nálam egyetlen démonűző amulett sem. A démon morgott, és le nem vette volna rólam égő tekintetét. Morgása azonban lassan dorombolássá szelídült, pedig mondom, hogy nem volt nálam amulett, amelytől meg-rémülhetett volna. Mivel valaha hónapokon át tevékeny résztvevője voltam a vörös sapkás szerzetesek démonűző szertartásainak, nagy merészen kinyújtottam feléje a kezem. A démon nem harapta le, nem is futamodott meg, hanem megnyalta. Pontosan úgy, mint egy kiskutya. 315 A hópelyhek továbbra is szorgalmasan hullottak a derült égből; a hold fénye megerősödött; valahol egy nyitva felejtett ajtót csattogtatott a jeges szél. A kiskutya a lábamhoz bújt, és remegett. Ereztem, hogy a fagy kegyetlen fogai egyre mélyebben kapnak a lábujjaimba. Ha nem akartam hogy lefagyjanak, azonnal fel kellett rántanom a csizmámat. Az apszo ott futkosott mellettem. Eliramodott a halottaskamráig, aztán egyszerre megtorpant. Mintha villám sújtotta volna; farkát hátulsó lábai közé húzva az ajtóra meredt, és abbahagyta a vidám kis vakkantásokat. Lassan, mintha enyhe szél borzolná a bundáját, ég felé meredtek a szőrszálak a nyakán. Hátrafordította a fejét, és szemrehányó képpel nézett rám. Nagyot nyeltem, és a csizmám után nyúltam. Az apszo a földre dugta az orrát, és vékony, természetellenes hangon felvonyított. Mintha zsilettpengét nyomtak volna a hátamhoz. Annyi bánat és félelem remegett a hangjában, hogy kiütött a hideg veríték a homlokomon. – Csend! Rekedten szóltam rá, és ráadásul angolul. Az apszo azonban mégis megértette. Lekushadt a padlóra, és könny gördült ki a szeméből. Ha nem tudtam volna, hogy az apszók gyakran könnyeznek a hidegtől, azt hihettem volna, hogy a kiskutya a halottakat siratja. Ismét a csizmámért nyúltam, és... ismét csak a levegőt markolta a kezem. Annyira megrémültem, hogy majd belelőttem a folyosó falába. Szentséges isten! Az apszo furcsa viselkedése a halottaskamra előtt elfeledtette velem, hogy már az imént is a levegőbe markoltam. Az egyre erősödő holdfényben végigfutott a pillantásom a folyosón. Aztán éreztem, hogy a félelem vasmarka meg-szorítja a torkom, és jó nagyot csavar rajta. Nem volt sehol a csizmám. 316 38. Nem tudom, kit ért már olyan szerencse, hogy holdfényes téli éjszakán, mínusz harminc fok körül zokniban ácsoroghatott egy bhutáni dzong nyitott körfolyosólyának fapadlójú emeleti részén. Ha valakit ért, tudja, mit éreztem. Az apszo alighanem felfogta növekvő dühömet, mert el-hallgatott. Rám nézett, hűséges kutyatekintettel, és behúzta a farkát. Lassan kinyújtottam a kezem, és megragadtam az ajtó fakilincsét. Még lassabban, revolverem az ajtóra irányítva, lenyomtam a kilincset. Zárva volt. Alltam a hullakamra előtt, és mint minden hasonló eset-ben, felbukkant előttem a sátán. Persze csak átvitt

értelem-ben, de abban aztán nagyon hatsosan. Megszólalt a lelkemben lágy, rábeszélő hangja, és nagyon kulturáltan, nagyon kedvesen azt kérdezte tőlem, hogy mi a fészkes fenét keresek éjnek idején, ráadásul zokniban egy bhutáni dzong folyosóján. A kutya kihasználta az alkalmat;Yés felvonított. Kétség-beesetten, szívbe markolón. Jóakaratú reflexeimnek engedelmeskedve, felé rúgtam. Szerencsére nem találtam el, őt azonban a szándék is megsebezte. Felpattant, és farkát lábai közé kapva, eltűnt a lépcsőfel-járó irányában. Talán dühömben, talán félelmemben ismét a kilincsre ütöttem. Aztán úgy kaptam vissza a kezem, mintha időközben valaki izzó parázson megtüzesítette volna. A kilincs engedelmesen lesüllyedt kezem nyomásától, es az ajtó lassan, halk csikorgással kitárult. A kiskutya láthatatlanul, egész bánatát és félelmét bele-adva tovább vonított. Legszívesebben én is vele vonítottam volna. 317A halk nyikorgás elhalt, amikor az ajtószárny elérte a falat. A hold vakító fénnyel ragyogott be az ablakon. A szoba kö. zepén három fából ácsolt ágyat láttam, fehér lepellel letakarva. Kétségbeesve próbáltam választ keresni rá, hogy mién nem hallgatok a lelkemben csacsogó nyájas hangra, mi a fészkes fenéért nem húzom el a csíkot innét? Mi keresni. valóm van éjnek évadján halottak között? Mielőtt még választ adhattam volna a kérdésekre, már be is léptem a szobába. Aztán valami megmagyarázhatatlan kényszernek engedve, behajtottam magam mögött az ajtót. A hold ezüstsugarai beestek az ablakon. A három test a három fehér lepedő alatt békésen, mozdulatlanul nyugodott, mintha csak három istenszobor lett volna. Minél tovább néztem őket, annál inkább megnyugodtam én is. A halottaktól nincs miért félnünk. Sem kísértetek nincsenek, sem rolangok. A kiűzött lelkeknek pedig más a gondjuk, mint hogy gazdátlan holttesteket keresgéljenek maguknak. A kiskutya visszatért, hallottam, hogy idegesen kaparja mögöttem az ajtót. Hátrafordultam és megkocogtattam a falat. A kutya lekushadt és elhallgatott. Amikor visszafordultam, mintha gyomorszájon vágott volna egy vasököl. A hold most is zavartalanul sütött, a fehér lepedők alól kirajzolódtak a halottak kontúrjai, ezenkívül hideg volt, mint a leghidegebb pokolban. Es mégis... Minden idegszálammal éreztem, hogy az alatt a néhány másodperc alatt, amit a fal felé fordulva töltöttem, történt valami a szobában. Valami baljóslatú és fenyegető. Hogy bátorságot merítsek magamnak, körüljártam a három ágyat. Aztán egyszerre csak megláttam valamit; egY fekete, meghatározhatatlan formájú és állagú testet, amelY a középső ágy alatt kuporgott. Torkomban dobogott a szívem, ahogy az ágy felé nyújtottam a stukkert. — Fel a kezekkel! Kifelé, fickó! Lelkemben harcos nótát dalolt a bátorság: fütyültem a túlvilág tisztátalan erőire. Leslie L. Lawrence vagyok, a Royal Air Force, a Brit Királyi Légierő kapitánya, Kelet szakértője... Reszkessetek, démonok! Benyúltam az ágy alá, megragadtam a rejtőzködő karját, kirántottam az ágy alól, és behúztam neki két egyformát. A kiskutya lopakodott be az ajtón, s bánatos képpel, könnyezve figyelte, hogyan harcolok a gonosz erőivel. Ütöttem még két csapottat, aztán feladtam a küzdelmet. Csak nem verhetem darabokra saját csizmáimat...!

40. Gyermekkoromban felettébb kedveltem a kísértethistóriákat, különösen azokat, amelyekben vidám kísértetek hancúroztak. Lepedőbe burkolózott kópék, akik különös élvezettel csipkedték a rémüldöző lányok fenekét, csjrarták meg a délutáni álmukban hortyogó, nyugalmazott tüzér ezredesek bajuszát. A gonosz, vérszomjas kísértetet azonban nem kedveltem. Az volt a véleményem, ha már valaki visszajár onnan, ahonnan nem lenne szabad visszajárnia, élvezze a szabadságát. Csomózza össze a házigazda nadrágszárát, kenje be lekvárral a kilincseket, kössön csengőt a kutya farkára, de ne járjon véres borotvával, és lehetőleg ne gyilkoljon: van-nak elegen élők, akik sajnos megteszik helyette. Nem volt a helyhez illő a röhögés, ezért csak halványan elmosolyodtam. Őszintén szólva, tetszett, ahogy a kísértetek elcsórták a lábbelimet, és besuvasztották egy ágy alá. Ezzel együtt azonban sokkal jobban tetszett volna, ha az ágyon nem fekszik egy holttest, azaz a másik két ágyat is beszámítva összesen három. Mindazonáltal abbahagytam csizmáim módszeres verését, és úgy döntöttem, hogy inkább felhúzom őket. Annál 319 is inkább, mivel úgy éreztem, hogy a vékony zokni máris ráfagyott a lábamra. Hiába, egy téli dzong fűtetlen cellájá. nak padlója nemigen alkalmas hosszabb mezítlábas sétára, Leállítottam a két lábbelit a földre, és óvatosan, nem tévesztve szem elől sem az ajtót, sem az ágyakat, mindegyikbe belesüllyesztettem a kezem. Nem szerettem volna, ha a bohókás kísértetek lekvárt tettek volna a csizmáimba, és én belelépek. Más egyébről nem is beszélve. Szerencsére nem volt bennük sem skorpió, sem kígyó, sem üvegcserép. Megkönnyebbült sóhajjal húztam fel őket, és mély lélegzetet vettem. Gyerünk! Vár a kísértetvadászat! 41. A hozzám legközelebb eső ágyon Judy Bruckner hevert. Lepedővel együtt is ráismertem. Különösen, hogy egyik keze csuklótól lefelé kilógott a takaró alól, s a vékony arany-gyűrű a középső ujján többet mondott akárhány névjegynél. No de nem azért voltam kísértetvadász, hogy ilyen könnyen belenyugodjak a dologba. Számtalan tibeti kísértettörténetet hallottam, amelynek főhőse éppen arra fizetett rá, hogy beugrott a ravasz démonok cselvetésének. Az ágy végéhez léptem, és villámgyors mozdulattal le-rántottam róla a takarót. Sok örömöm nem tellett a látványban. Miután meggyőződtem róla, hogy a szerencsétlen Judy olyan halott, hogy halottabb már nem is lehetne, gyorsan visszaterítettem a szemfedőt. Nyugodjék békében! A következő ágyon Benjamin Blake feküdt. Ő volt köztük a legalacsonyabb, így nem volt nehéz megkülönböztet-nem. Éppen csak alánéztem a takaró alá, aztán visszaeresztettem. Röpke pillanatra felvillant előttem, ahogy az oroszlán oldalának támaszkodott, és hideg, merev szemével a Cso320

molhari csúcsait nézte. Hajába hópamacsok ragadtak; sárga, nikotinrágta fogai közé befészkelte magát a jég. Néhány másodpercre elméláztam, s ez volt az, amit nem lett volna szabad tennem. Akkor talán észrevettem volna, hogy Lucy Winterstein lepedője megrebben, s alatta megmozdul a hulla. Azt mondják, hogy a fuldokló előtt, halála perceiben végigfut egész, elmúlt élete. Hogy így van-e, nem tudom, az azonban biztos, hogy előttem megjelent sok minden. Többek között egy fából ácsolt ágy, amelyen az én hullám fekszik letakarva. A kutya felvonított, s alighanem ezzel mentette meg az életemet. A szomorú, keserves hangtól feloldódott bennem a görcs, és az utolsó másodpercben magamhoz tértem. Persze, ahhoz már elkéstem, hogy védekezni próbáljak, ahhoz azonban maradt még némi időm, hogy hanyatt essek. Méghozzá úgy, csak úgy csattant. Sajnos, ezzel sem tudtam megakadályozni, hogy a lepedő a képembe ne vágódjon. Megkíséreltem ugyan letépni, de egy erős, ruganyos test a nyakamba esett. A kutya megállás nélkül vonított, jpajd a vonítás lassan vékony, elkeseredett ugatásba ment át. Bár a lepedő a fejemen volt, s az égvilágon semmit sem láttam, gondolkodni azért tudtam. Méghozzá gyorsan, mint egy komputer. Tudat alatt tettem fel magamnak a kérdést, hogy vajon mit akar csinálni velem. Nem kellett messze mennem a válaszért. Nyilvánvalóan ki akar nyírni. 42. A kiskutya teljesen megvadult: hangos csaholással odaugrott hozzám, és a lábamba harapott. Megpróbáltam a kísértettel együtt őt is lerázni magamról, bár még így is ő volt a kíméletesebb ellenfél. Inkább csak a csizmámat harapdálta, azt viszont egyre dühösebben. A kísértet vagy démon eközben megpróbálta kinyomni a 321 `n szemem. Mit mondjak, egyetértettem vele. Én is ezt tette volna az ő helyében. A sajátomban azonban mást. Először is vettem egy mél lélegzetet, aztán erőtlenül hátraejtettem a fejem. Azt hittem, menten rántotta lesz az agyamból. A csattanás nyomán felszikrázott a szemem, mintha szent Elmo tüze gyul, ladt volna ki minden agyi dúcom csúcsán. Elképesztő, hogy még egy földi ember is túl tud járni a természetfölötti lények eszén. Amikor ugyanis támadóm teljes erejével rám vetette magát, és megragadta a nyakam, felhúzott térdemmel úgy rúgtam tökön, hogy felemelkedett a levegőbe, és elszállt. A kutya azonban nem tágított. Továbbra is a csizmám körül csaholt, és megpróbálta leráncigálni rólam, akárcsak én a lepedőt. Végül is nekem sikerült előbb. Kibújtam Lucy Winterstein takarója alól, felkaptam a földön heverő stukkerom és vadul körbeforogtam a cellában. A kiskutya az ajtóhoz kuporodott, és bánatosan nézett rám. Farkát csóválta, és szinte kicsordult a szégyenkezés szeméből, amiért hagyta magát megtéveszteni. Megsimogattam a fejét; erre veszett farkcsóválásba fo gott. Megnyalta a kezem, vakkantott, aztán megmerevedett, mintha valaki megdobta volna. Hátán ismét égnek meredtek a szőrök, ínyét felhúzta és morgott, mintha el

akarnák venni tőle az ételét. Villámgyorsan megpördültem, és az ajtó felé akartam nyújtani a stukkert. Sajnos elkéstem vele. A hold éppen ebben a pillanatban hagyta el az ablak négyszögét, sötétbe burkolva vele a cellát. Csak a fehér lepedők világítottak, mint fekete kutya fehér foltjai. Az ajtóban sötét árnyék állt, anorákban, kapucnival a fején, szája bekötve, ha jól láttam, egy tarka kendővel, s valami csillogót tartott a kezében. Felsóhajtottam, mélyen és őszintén. Hát már sosem fogynak el a kísértetek?43. — Kezeket fel! — mondta a kísértet olyan hangon, mint-ha egy földönkívüli szállt volna le a dzong udvarán, s most tanulná a földi nyelveket, beleértve a hangok színét és frekvenciáját is. — Dobja el a stukkerját! Mi az ördögöt keres itt? Akkorára nyitottam a szemem, mint két kistányér. — Én? Maga mit keres itt? Es főleg, mi a fenéért lopta el a csizmámat? — Mi a franc van a csizmájával? Ha a hangja földöntúli volt is, a stílusa egészen földhöz-ragadt. — Az előbb megfújta valaki. Óvatosan a lábamra pislantott, hogy nem akarom-e át-verni. Mivel alighanem egy 45-ös elefántölő csillogott a kezében, természetesen nem akartam. — Ha nem tévedek, ott van a lábán. — Visszaszereztem. Pofon vágtam a kísértetet. Maga volt az? Gyanakodva emelte rám a fegyvert.? — Részeg maga? — Egyáltalán nem — biztosítottam sietve. — Miért, annak kéne lennem? Mintha halkan elnevette volna magát. Aztán megkeményedett a hangja, és rám rivallt. — Elég a süket dumából! Eleget lazsált már, Lawrence! Ez volt aztán a pofátlanság teteje! Három napja mást sem csinálok, mint az elátkozott szobrokat keresem, megtalálom őket, igyekszem fényt deríteni három gyilkosság-ra, ott lihegek a gyilkos sarkában, erre jön nekem egy elfuserált marslakó egy szaros 45-ös mordállyal, és a szemem-be vágja, hogy lazsálok. Meg sem tudtam volna mondani, hogy mikor aludtam utoljára négy óránál többet, mikor ebédeltem rendesen, mikor mosakodtam... Túlságosan is feldúlt lehetett az arcom, mert a marslakó visszakozott. 323 322 — Ne kapja fel a vizet! Megvan valamennyi szobor, mi? — Milyen szobrok? — Jó, csak játssza az eszét. Bizonyos jelekből arra következtetek, hogy megkerültek. — Es ha így van, mi köze hozzá? — Nagyon is sok! Én is őket keresem. De nekem elég, ha maga megtalálta őket. Lázasan futkároztak agyamban a gondolatok. Azt hittem, tudom, ki rejtőzik a marslakószerelés alatt. — Tehát maga él, mi? — Lehet, hogy élek, lehet, hogy csak a kísértetem áll magával szemben. — Elegem volt a kísértetekből — mondtam. — Tegye el a fegyverét, mert a frászt hozza rám. Zsebre vágta a stukkert, és mintha csak kényelmes kerti fotel lenne, odatelepedett a halott Lucy Winterstein lábához. — Tehát megvannak a szobrok? — Meg. — Maga rejtette el őket? — Igen. Azaz Jondon. — Bölcsen tették.

— Sajnos, Padma Gyamco megtudta. — Ez várható volt. — Mióta kísérik figyelemmel a norvégiai vonalat? — A kezdetektől. Bizonyára felteszi magának a kérdést, hogy miért vagyok itt — felelt aztán ki nem mondott kérdésemre. — Hát... először is még nem láttam a szobrokat. Továbbá, meggyőződésem, hogy valamilyen összefüggés van a szobrok elrablása és a Siva utolsó tánca között. — Mit óhajt csinálni? — Kinyitom a szemem a forgatáson. Maga már rájött valamire? — Még vak vagyok — mondtam. — Végigolvastam a forgatókönyvet. Szinte kívülről tudom. Érzem, hogy benne kell lennie a megoldásnak... Es mégsem találom. — Meg fogja találni. Maga biztosan megtalálja, Lawrence•Sok szerencsét! És nyissa ki a szemét ma este. Én is kinyitom. Csakhogy én... tudja jól, hogy akadályoztatva vagyok. Felállt, és az ajtóhoz sétált. Kilesett rajta, s szempillantás alatt beleveszett a sötétségbe. A kis apszo reszketve bámult utána, még ugatni is elfelejtett. 44. Félúton lehettem a falu felé, amikor három, egymástól jelentősen eltérő nagyságú árnyék bukkant fel előttem. Hátrahőköltem, ahogy megpillantottam a széles mexikói kalapokat, a szegekkel kivert dzsekiket, nadrágokat, fényesre suvickolt farsangi csizmákat. Megtorpantam, és tetőtől talpig végigmértem őket. — Mi van, fiúk? Bálba mennek? Nem vigyorogtak, még csak el sem húzták a szájukat. Kövér Morris nagyot nyelt, és kinyújtotta tetovált öklét. — Ma éjjel meghal valaki. Nem volt fenyegetés a hangjában, tárgyilagos volt, mint-ha csak azt mondta volna, hogy rövi*sen megered a hó. Őszintén szólva, nekem sem volt kedvem viccelődni. Minden okom megvolt rá, hogy komolyan vegyem az ilyesfajta figyelmeztetéseket. — Mi az, hogy meghal valaki? — Ha fehér havon vértócsát látsz, ma éjjel meghal vala-ki — mondta Vékony Morris, és megigazgatta sombreróját. — Es a kutyák is halált éreznek! Megborzongtam. Nem tudtam, mire gondoljak. Mintha egy harmadrangú horrorfilm közepébe csöppentem volna. Alig jobba, mint a Siva utolsó tánca... — Mi van a kutyákkal? — Nem tudják őket elhallgattatni. A hóra fektetik az orrukat, és üvöltenek. Halált éreznek! Ereztem, hogy ismét libabőrös lesz a hátam, mint röviddel azelőtt a hullakamrában. A hold ferde sugaraiban huhogó kísérteteknek tűntek a sziklák. 324 325 Ismétlem, nem volt kedvem sem viccelődni, sem pedig hosszas magyarázatba fogni a kutyák lélektanát illetően, — Egyszer együtt dolgoztam egy kínaival — mondta Vékony Morris. — Mindent tudott arról a másik világról, amit csak tudni lehet. Azt mondta, hogy a kutyák kapcsolatban állnak velük. Egyedül csak a kutya tudja megérezni a jelen-létüket. — A falusiak nem mondanak semmit — panaszkodott Kicsi Morris. — Csak lehajtják a fejüket, ha szólunk nekik. A statiszták szerint a gonosz szellemek nem engedik meg, hogy lefilmezzük a hegyeket. — Milyen vértócsáról beszélnek? — vetettem közbe gyorsan, mert a hold állásáról úgy ítéltem meg, hogy

hamarosan megkezdődik a forgatás. — Vékony lépett bele — mondta Kicsi Morris. — Aztán úgy döntöttunk, hogy megmutatjuk magának, és... kérünk magától valamit. — Tőlem? Mit? Kicsi Morris szégyenlősen elvigyorodott. — Talizmánt. Rontás ellen. Ez volt aztán mindennek a teteje! Komoran a szemük közé néztem, már amennyire tudtam. A széles kalapkarimák annyira beárnyékolták az arcukat, hogy csak az orruk fehéredett a holdfényben. — Hol a vértócsa? Morogtak valamit, és engedelmesen elindultak előttem. A faluba vezető ösvény előbb jobbra kanyarodott, majd balra, végül egy éles ív után egyenesen lefelé fordult. A három Morris azonban nem követte, hanem erősen balra térve elindult egy keskenyebb csapáson. Orrom körül vastag párafelhők gomolyogtak, ahogy szaporábban szedtem a levegőt. A három Morris hosszú árnyéka fenyegetően nyúlt el a havon. A hold állni látszott az égen, mintha bennünket bámult volna. Vékony Morris megigazította a kalapját, és a tarkójára tolta. Nagyot nyelt, csak úgy kattant az ádámcsutkája. — Ott! 326 Oda sem néztem, pontosan tudtam, hol kell lennie. Ott, ahol a föld alatti cellákba levezető nyílást rejti el előlünk a fedőlap. — Amikor elindultunk magához — nyöszörögte Vékony, és riadtan bámulta a fagyos, vörös foltot —, arra gondoltunk, hogy átvágjuk a kanyart. Amikor ideértünk... még gőzölgött. Annyira... meghökkentünk, hogy nem erre mentünk tovább... hanem visszatértünk oda, ahonnan el-indultunk. Éppen azon törtük a fejünket, hogy mit csináljunk, amikor jött maga... És most... — Most... mi lesz? — kérdezte Kicsi, és feleakkorára ment össze a feje a grimasztól, mint amekkora valójában volt. — Szerzünk egy talizmánt. — mondtam. — Mindenkinek egyet. Eltátották a szájukat, és hitetlenül néztek rám. Nem tudták, hogy tréfálkozom-e vagy komolyan beszélek. Hogy megmutassam, mennyire komolyan veszem a kérésüket, letérdeltem a hóra, s rövid kotorászás után sikerült megtalálnom a levezető lépcső fedőlapját, amelyet Jondon előző nap megszabadított a hótól. <# Vékony Morris csuklani kezdett. Kicsi a hátára ütött, csak úgy csattant. Kövér Morris levette a kalapját, és keresztet vetett. — Ez... ez... Udvariasan magam elé tessékeltem őket. — Bátraké a szerencse! Egyszerre dobták be a törölközőt! — Én ugyan nem megyek! — tiltakozott Kövér Morris. — Ezt az egyet nem tudom elviselni. Klausztrofóbiám van! — Nekem náthám — védekezett Vékony. Kicsi nem szólt semmit, csak megszívta az orrát. — Nekem meg elegem van magukból! Oké, én megyek előre...! — Mr. Lawrence — könyörgött Kicsi Morris összetett kezekkel. — Mi a fészkes francért megyünk le a föld alá? Mi az ördög ez itt? Sír? Én egyszer láttam egy Drakula-filmet. 327 ',I

A legfelső lépcsőfokra tettem a lábam, és gyorsan elmondtam mindent, amit a föld alatti labirintusról tudni kellett. Láthatóan megkönnyebbültek, de nem múlt el az agg dalmuk. – Nem kéne segítséget hívnunk? – Minden perc késedelem végzetes lehet – mondtam ha valóban Jondon van odalent, és ha él... percek ala megfagyhat. Gyerünk! Odalent talizmánt is találhatn maguknak! – Nekem már nem is kell talizmán – mondta Köv nagyvonalúan. – Az utolsó húzza le maga után a csapóajtót – vetette oda nekik, és elindultam lefelé. Néhány lépés után halvány villanyfény jelent meg az or rom előtt a lépcsőn. Kövér Morris kezében villant fel az elemlámpa. Mélyet sóhajtott, és riadtan, szemrehányó hangon suttogta. – Máris nehezen veszem a levegőt! Nem dőlnek ránk a sziklák? Megálltam, és felemeltem a kezem. – Valamit elfelejtettem mondani – s előremutattam a diszkrét sötétségbe. – Hamarosan elérjük az első oldal-kamrát. A kamra nem üres. Jelentőségteljesen elhallgattam, ők meg nem mertek kérdezni. Nyilván arra gondoltak, ha nem kérdeznek, nem is válaszolhatok valami szörnyűséget. – Múmiák vannak benne – mondtam halkan. Meg sem nyikkantak, csak álltak mögöttem szótlanul. – Az állandó hideg és a száraz levegő konzerválta őket. – Itt száraz? – nyögte Vékony. – Hiszen folyik a víz a hátamról. – Adja ide a lámpát! Elvettem, és előrevilágítottam. – Gyerünk! Centiméterről centiméterre átvizsgáltam a lépcsőt, a fa-lakat, sőt még a mennyezetet is, hogy nem találok-e valahol vérnyomot. Ahogy a lámpa halvány fénye ráesett a hajdanvolt szerzetesekre, Kövér Morris felhördült, mintha valaki elkapta volna a torkát. – Úristen! Mr. Lawrence... menjünk innen! Iszonyodva a falhoz lapult, és igyekezett minél távolabbra húzódva elosonni a fülke előtt. – Mintha egyszer azt mondta volna, hogy nem hisz a kísértetekben. – Azokban nem is... és főleg Európában. De a Kelet az más... Es ezek itt nem is kísértetek! – Azt mondják, hogy a múmiák haja igen hatásos betét egy amulettben. Nem akarják kipróbálni? Ugy néztek rám, hogy jobbnak láttam elindulni lefelé. Egészen addig hátra sem néztem, amíg el nem értük azt a kanyart, amely után a folyosó betorkollik az áldozószobába. Megálltam a kanyar előtt, megvártam, amíg mellém ér-nek. Kezdtem úgy érezni magam, mint egy idegenvezető, aki szorongó és kelletlen vendégeinek bemutatja egy hírhedett középkori vár kínzótermét és kazamatáit. Elmondtam, hogy a vörös süvege szerzetesek mire használták az áldozószobát. Figyelmeztettem őket, hogy ne rettenjenek meg a kőasztal közepén található kutyafejtől. Amikor elértük a bejáratot, felemeltem a lámpát. A keskeny fénycsík remegett a levegőben, mintha nap-széltől űzött üstökös csóvája lett volna. Felkiáltottam, de mi volt ez ahhoz a hangzavarhoz képest, amely mögöttem tombolt! Uramatyám, segíts! – hörögte Kövér Morris, és bele-botlott egy lépcsőfokba. Vékony folytatta a csuklást, és csengő sarkantyúkkal Kövérre esett. Kicsi Morris elvágtatott mellettem; nem tudtam, hogy lelökték-e, vagy

magától zuhant be az áldozószobába. Erőt véve magamon megpróbáltam csillapítani kezem remegését. Egyelőre csak úgy ment, hogy bal kezemmel megtámasztottam lámpát tartó karom. 329 Az éles fény megvilágította a kőasztalon ülő piros palástú szerzetest, s a megalvadt vértócsát a lába előtt. Aztán a fejét, amelyet egész különös módon nem a nyakán hordott, hanem az ölében. Két keze között, mintha meg akarna győ_ ződni róla, hogy valóban az övé-e. Nyitott szemei a bejárati nyílást fürkészték, kíváncsian szembenézve a belépővel. A folyosó falának dőltem, és a jéghideg kőnek nyomtam a homlokom. Om mani padme hum! Hála legyen néktek Avalokitésvara, Maitréja és Sákjamuni buddhák, hogy nem Jondon ül az asztalon fejetlenül! Mert mondanom sem kell, nem Jondon volt a lefejezett szerzetes. Hanem Rincsen. Padma Gyamco jobbkeze. A faluban akkora volt a sürgés-forgás, mintha a márciusban beköszöntő újévi ünnepeket ülték volna. A lakosság apraja-nagyja az utcán tolongott; néhány élelmes, kaftános férfi forró levest és árpasört árult a statisztáknak. A három Morris eltűnt mellőlem, ahogy beértünk a faluba. Nyitva fogják tartani a szemüket, akárcsak én. Többet egyelőre nem tehetünk. Szergo Mikeladze néhány bádoghordó és vegyszeres kanna között üldögélt egy borfokolóhoz hasonlító műszerrel a kezében. Amikor meglátott, bágyadtan felém intett. — Már azt hittem, hogy a dalai láma! Maga mindig eb-ben a cuccban jár? — Maga csinálja a tüzet? — En. Mint egy modern Vulkánusz. Mit akar tudni, Sherlock Holmes? — Mi ez az izé? Elmosolyodott a szája, bár az arca keserű maradt, mint-ha vackorba harapott volna. — Ettől nem fog kigyulladni senki, ha erre gondol. Garantáltan az van bennük, ami rájuk van írva. Itt a fokoló; ha akarja, ellenőrizheti az eredményeket. — Inkább a gyakorlatban — mondtam, és találomra rámutattam az egyik kannára. — Öntsön egy kicsit a hóra. Ekkor követtem el egy óriási hibát. Olyan nagyot, hogy ma sem tudom megbocsátani magamnak. Nem lett volna szabad engednem, hogy ő öntse ki a folyadékot. Mikeladze kiöntötte. Éppen olyan szaga volt, mint a benzinnek. Talán még egy kissé erősebb is. Kivettem egy doboz gyufát a zsebemből, és meggyújtottam a szálat. Amikor már rendesen égett, beleejtettem a kis tócsába. Erőteljes, rózsaszínbe hajló vörös ? láng csapott fel az orrom előtt. — Dugja bele a kezét bátran — biztatott Mikeladze. Hogy nyomatékot adjon a szavainak, előrenyújtotta a karját, és belemerítette a tűzbe. Pattogtak, futároztak a lángok az ujjai között, de Mikeladze csak mosolygott. — Látja? Öt egész percig nem történik semmi. Akkor megváltozik az összetétel, és átalakul valóságos lánggá. — Nem lehet ebből valami baj? — Mi lenne! Öt perc rengeteg idő. Ha például beszorul-na az ajtó, húsz másodperc alatt léket vágunk a falon, és ki-hozzuk őket. Mindenre felkészültünk. Megnyalta a kezét, és kiköpött. — Vigye el az ördög, olyan bonyolult a kannák zárja, hogy mindig becsípem az ujjam. Speciálisan tervezték őket. Nem lehet beléjük önteni semmit, csak ha a zárszerkezetet

eltávolítják. Originál csomagolás. Csak felületesen pillantottam a bádogkannák kiöntőnyílására. Olyan zárszerkezetük volt, mint egy páncélszekrénynek. — Valamennyit kipróbáltam — mondta Mikeladze. — 331 Mindegyik meg van töltve. Csak kiönteni lehet a tartalmukat, beléjük nem lehet semmit. Kizárt dolog, hogy kicseréljék a vegyi anyagot! — Hol vannak a házak? — Ott, az orra előtt. Ekkor már én is észrevettem a kétemeletes, bhutáni viszonylatban magas házat. Mellette egy másik, alacsonyabb állt. Mintha kis testvére lett volna a maga egy emeletével. A házak körül embertömeg nyüzsgött: úgy futkároztak a holdfénytől és reflektoroktól megvilágított térségben, mint riadt hangyák. — Jó kis felfordulást csináltunk, mi? — kérdezte Mikeladze, és összefonta mellén a karját. — De megéri nekik. Látta volna, milyen boldog volt a tulajdonos, amikor közöltük vele, hogy felgyújtjuk a házát. Legalább hármat építhet a kártérítési pénzből. Csak valami szellem miatt volt úgy oda. Külön kétszáz dollárunkba került a fickó. Hallott már ilyet?! Persze hogy hallottam. Tudtam, hogy a bhutáni házak tűzhelye alatt szellem lakik, s ha a házzal történik valami, a szellemről is gondoskodni kell. Ha megfeledkeznének róla, a szellem megharagszik, és követi a családot az új házba is. Márpedig jaj annak a családnak, amely kivívta egy szellem haragját! Hamarosan betegségek ütik fel a fejüket: a csecsemők megvakulnak, az asszonyok nem esnek teherbe, a férfiaknak pedig semmi sem sikerül. Mikeladze a kannák fölé hajolt, és tovább beszélt. — Itt volt egy láma a kolostorból, és egész estélig csinálta a hókuszpókuszt. — Jondon? — kérdeztem izgatottan. — Nem hiszem. Bár nincs szerencsém közelebbről is-merni a barátját, mintha kövérebb lett volna. Mivel mindenem a pirotechnika, odamentem hozzájuk, de igen udvariasan felszólítottak, hogy menjek a fenébe! Éppen akkor vettek ki egy égő fadarabot a tűzből, amit a szerzetes, aki-nek végül is nem láttam az arcát, magával vitt. Csak nemakarja felgyújtani a kolostort? Én már, őszintén szólva, azon sem csodálkoznék! — Új helyre vitte a tűz szellemét. — Micsoda? — El kell költöztetnie a szellemet. Ha a ház leég, a család nem költözik többé vissza, hanem új házat épít magának egy más helyen, s a szellemet is magukkal kell vinni-ük. Egyelőre ideiglenes helyen őrzik; beköltöztetésre csak akkor kerül sor, ha már felhúzták az új házat. Mikeladze megvakarta a fejét, és az egyik kannából né-hány cseppet a hóra löttyintett. — Hát ez nekem túl bonyolult. Miattam ott lakik a szellem, ahol akar, csak fel ne gyújtsa a házat! Legalábbis ne addig, amíg a színészek odabenn vannak. Gyufát gyújtott, fellobbantotta a lángot a havon, s örömmel nézte, ahogy a kék lángnyelvek végigfutnak a hó tetején anélkül, hogy megolvasztanák. — Látja, Hát nem gyönyörű? Csillogott a szeme, orrcimpái kitágultak, mint a harci paripának, ha meghallja a csatakürtöt. Úristen! — fohászkodtam. — Hovi keveredtem? Meg-eszem a sárga süvegem, ha ez is

normális! Megcsóváltam a fejem, és elindultam a fényárban fürdő házak felé. 46. Először is igyekeztem észrevétlenül szemrevételezni a terepet. Mit mondjak, nem ment olyan könnyen, ahogy számítottam. Most gondoltam csak rá, hogy talán más ruhát kellett volna öltenem. Az emberek, akik az utcán tiilekedtek, lépten-nyomon megállítottak, hogy áldást kérjenek tőlem. Mivel áldást adni könnyebb, n::nt magyarázkodni, fe-Jükre tettem a kezem, és elmorogtam néhány szútrát. A fényárban úszó házakkal szemben deszkából és farudakból ácsolt állvány tetején helyezkedett el az egyik felvevőgép, amelyet René Curtis kezelt. Egy ismeretlen, 332 333 kövér segédoperatőr kíséretében éppen a fényt mérte, hol a holdra, hol pedig a reflektorokra pislogva. Nagy, elálló karfiolfülei vörösek voltak a hidegtől, mint a pipacs. Meg-látott az oszlop aljában, s felemelte a gépet, mintha a fejemhez akarná vágni. — Nem akar feljönni, Lawrence? Fittyet hányva a mozgó létrafokoknak, felkapaszkodtam az állvány tetejére. A vakító hold- és reflektorfényben valószínűtlennek látszott a világ. A falu fényárban úszott, mint egy hatalmas, kivilágított hajó. A házak teteje vörösen csillogott; már amelyikről a látvány kedvéért lekotorták a havat. Különben elkeserítően fehér volt minden, mintha ezüsttel öntötték volna le a világot. Curtis letette egy faállványra a gépet, és felém fordult. — Mit szól hozzá? Szép, mi? Csak ne lenne ilyen kurva hideg! Márpedig az volt. Égette az arcomat, mint a tűz. Curtis bokázott, és megveregette csizmája szárát. — Még öt fok, és befagynak a gépek. Bár az emberek azt mondják, ma éjjel nem lesz hidegebb. Bárcsak igazuk lenne! Tágra nyílt szemmel bámultam a Csomolhari holdfény-ben fürdő csúcsait, az ezüstös hegyoldalakat, a kolostor óriási, fekete tömbjét, s egyszerre csak a távoli béke és boldogság csalóka érzése költözött a szívembe. Nem tudtam elképzelni, hogy ezen a valószínűtlenül gyönyörű éjszakán bárkinek is baja eshessék. Pedig tudnom kellett volna, hogy a gonosz is kedveli a szép, csendes éjszakákat. — Hadd mutassam be Mr. Rewardot — mondta Curtis, miközben a felvevőbe nézett. — Egyre frankóbb a fényhatás. Ő Mr. Lawrence, akiről már beszéltem. Kezet nyújtottam a kövérnek, aztán inkább azt figyeltem, mit csinál az operatőr. — Nagyon észnél kell lennem — morogta, miközben viszszatette a gépet az asztalkára. — Ismétlésre nincs se időnk, se pénzünk. Még szerencse, hogy Miro is dolgozik. Ő hol van? — Egyelőre sehol. Ott lesz annak a háznak a tetején! Előrehajolt, és a kisebb házra mutatott. — Ott vannak a Morrisok. Amikor ez kigyullad, kötelet feszítenek ki a két ház közé, és átmásznak a kötélen. — Miért nem a földszintről próbálkoznak? — Mert így izgalmasabb. Elvileg persze kiszaladhatná-nak az utcára, és megpróbálhatnák betörni a bejárati ajtót, csakhogy kit érdekelne egy kis ajtóbetörés? De kötélen át-mászni, az már valami! — És ha leszakad a kötél? — kérdeztem gyanakodva. — Ne féljen, a Morrisok centiméterről centiméterre végigvizsgálták. Nincs

benne robbanótöltet. Es ha még el is szakadna, beleesnek a hóba, és kész! Négyméteres magasságból meg se kottyan nekik. Hm. Erről az oldalról tehát nem fenyeget veszély. — Az ajtó természetesen nincs bézárva — mondta Curtis, mintha csak meghallotta volna ki nem mondott kérdésemet. — Bármikor kitörhetnek, ha valami baj történne. De hát mi történne, az istenért? Olyan alaposan átvizsgáltunk mindent, mint még soha, egyetlen foldatás előtt sem. Nem szabad, hogy ismét megtörténjék! Kihajoltam az emelvény mellvédjén, és megpróbáltam kitapogatni a jelenet gyenge pontjait. Hol van a legnagyobb lehetőség arra, hogy valaki megpróbáljon megölni valakit. Törtem a fejem, de ha a tüzet kizártam, nem jutott eszembe semmi. — Maga végig idefenn lesz? — kérdeztem Curtist. — Hol a fenében lennék? — kérdezte álmélkodva. — Hiszen én vagyok az operatőr! Látja ezt a termoszt? Ez a team, ez a néhány szendvics meg a kajám. Ha pisilnem kell, csak kidugom a fütyimet a korláton. Még csak attól sem kell tartanom, hogy lepisilek valakit, mert mire leér, jég lesz belőle. Ha arra gondol, hogy felvétel közben leosonok, és észrevétlenül elharapom valakinek a torkát, átkozottul téved. Különben meggyőződhet róla, hogy itt va335

gyok, ha időnként felnéz rám. Itt ülök, és végzem a dob gom. — Jondont nem látta? — A maga lámáját? Nem én! — Waterman hol lesz? Kinyújtotta a karját, és az alacsonyabb ház tetejére mutatott. — Látja azt a padot? Délután rakták fel a tetőre. Közvetlenül Miro széke mellé. — Nem fog leesni? — Waterman? Mit tudom én?! De ha leesik, se üti agyon magát, ne féltse. Különben Waterman már megszokta a magasságokat. A toronydaru mennyivel magasabb! — Hát akkor... sok szerencsét, Mr. Curtis. — Magának is. Bár nem bánnám, ha csalódnia kellene, és ma éjszaka nem történne semmi különös. — Ebben egyetértünk — mondtam, és leereszkedtem a lépcsőn. Egyre inkább éreztem, hogy a halál fekete madara kiterjeszti szárnyait a falu fölé. Csak még azt nem tudtam, kit fenyeget. Kit és hogyan. 47. Az alacsonyabbik ház bejáratánál 011yra bukkantam, amint néhány statisztának magyarázott valamit elkeseredett képpel. — Segíthetek, Mr. Olsen? Elpirult, amikor észrevett, és elmosolyodott. Eléggé kelletlen mosollyal, ami azt illeti. — Hát ha akar... Meg tudná nekik mondani, hogy nem lesz próba, azonnal élesben megy a játék? Háromszor el-magyaráztam már, hogy ne döngessék olyan erővel az aitót, nehogy azonnal beszakadjon, de nem tudom, végül is megértették-e. A hozzám legközelebb álló, magas, horgas orrú tibeti rabló elvigyorodott. 336 _ Minden megérteni. Próbafelvétel nem lenni, minden menni élesbe... Ajtó nem döngetni gyorsan, ajtó soká dön-

,etni. Különben lesz Waterman miszter mérges és üvöltöz, mint éjszakai szellemek. — Valahogy úgy — mondta 011y megenyhült képpel. — Tehát mindenki tudja a dolgát? A tibeti rablók bólogattak, és halk beszélgetésbe merültek. — Magának mi a dolga, 011y? — Nekem megint a rablók jutottak, akárcsak O'Briannek. Kész szerencse, hogy kezdünk összeszokni velük. Az utcán egyre nagyobb lett a zsivaj, újabb és újabb rablócsapatok igyekeztek ismeretlen céljuk felé. — A falu szélére mennek — mondta 011y —, O'Brian ott gyűjti össze őket. Onnan rontanak be a faluba. Végigfut-nak az utcán, hogy Miro pontosan derékba kaphassa őket a kamerával. Látta az állását? Bólintottam. — Maga szerint van valami gyenge pontja az egésznek, 011y? — Talán a tűz — mondta bizonytalanul. {, — Hm. Kik gyújtják fel a házat? — O'Brian rablói. — Mivel? — A vegyi anyaggal. Azzal, ami Mikeladze kannáiban lötyög. — El tudja képzelni, hogy kicserélje valaki a kannákat? — Ugy érti, hogy valamelyik rabló? — Úgy értem... — Hát... elvileg persze lehetséges. Csakhogy Baransky megtette a megfelelő intézkedéseket. — Éspedig? — Baransky és Sullivan doki beöltöztek rablónak. — Micsoda?! — Délután tartottunk egy kis értekezletet, Baransky ideges volt, hogy... szóval attól tartott, hogy megint valami balhé lesz. Ugyanazt mondta, mint maga. Hogy pokolian 337 könnyű valakinek becsúszni a rablók közé egy benzinkar_ nával, és ráönteni a házra. – Várjon csak, várjon – tört rám az idegesség. – A forgatókönyvben szó sem volt arról, hogy egy csapat rabló falu vége felől rohan a ház felé a kannákkal. Ha jól emlék-szem, kifejezetten arról volt csak szó, hogy néhány rabló, az indiai főpap emberei, körülveszik a házat, és felgyújt ják. – Na igen. Csakhogy megváltozott a forgatókönyv. – Mikor? – Tegnap. Alighanem. Ki változtatta meg? – Hát Waterman, ki más? Méghozzá Dean Howard javaslatára, ha tudni akarja. Állítólag Howardnak támadt az a ragyogó ötlete, hogy egészen a hómező végétől, azaz a falu szélétől fényképezzük a rablókat, amint kezükben kanákkal loholnak a ház felé. Megfelelően összevágva h tásos jelenet, nem vitás. Képzelje csak el, egy pillanat feltűnik a szobában rejtőzködők rémült képe, a lány, am a lordhoz simul, aztán snitt, és a ház felé loholó rablók mutatja a kép. Nem rossz ötlet! – Felmehetnék a tetőre? – Persze. Felkísérjem? – Maradjon csak a rablóival. Magam is feltalálok. Lehajoltam, nehogy a szemöldökfa homlokon csapjo és beléptem a házba. Nem tellett sok örömöm benne. 48. Az a tömény szag, ami megcsapta az orrom, talán még eg tősgyökeres tibetit is visszarettentett volna. A meztelen

kábelen behúzott villanylámpával megvilágított szobából ki-dobtak mindent: nem volt benne más, csak egy fehértarka kempinggarnitúra. Kivéve természetesen a kecskeszar és -vizelet szagát. 338 Mielőtt bárki is csodálkozna a dolgon, tudnia kell, hogy a tibeti házak nem azért emeletesek, hogy a ház lakói onnan élvezzék a szép kilátást. Tibet és Bhután emberének igazán nem kell emeletre mennie ahhoz, ha havas hegyeket, ködruhás csúcsokat, sziklákon lakó isteneket akar lát-ni. Elég, ha felemeli a fejét. A tibeti típusú lakóház földszinti traktusában a háziálla-tok kapnak helyet; úgy is mondhatnánk, hogy istállóként funkcionál. Annak, aki ilyen házban lakik, hozzá kell szoknia a sem-mihez sem hasonlítható illatokhoz. Tapasztalatból tudom, hogy hozzá lehet szokni. A földszinti traktusból, amelyben csak a kempingszékek árválkodtak, gondos kezek kiűzték az állatokat, felmosták a döngölt agyagföldre ragadt évtizedes trágyát, lekaparták a falakról a füstöt, a csirkepiszkot és a ráfröccsent zsírt, minek következtében a megkötött szaganyagok elszabadultak, és iszonyú bűzzel töltötték meg a levegőt. Olyan szag volt odabenn, hogy a legedzettebb tibetiek is rémülten vakarták volna a fejüket tőle. Amilyen gyorsan csak lehetett, *lkúsztam a falhoz támasztott létrán az első emeletre. Ennek a közepén is kempinggarnitúra árválkodott. Nem tudtam másra gondolni, mint hogy Waterman egy kerti be-rendezéseket kínáló áruház árleszállító akcióján vette a készleteit. Idefent már kellemesebb volt az illat, bár a kényesebb ízlésűek még mindig találhattak elég okot az ájulásra. Az emeletről rövid, fémből készült tűzoltólétra vezetett még feljebb. Meggyőződtem róla, hogy erősen tart-e, aztán felmásztam a tetőre szerelt padok mellé. Ismét a ragyogó holdfényben fürdő falu felett találtam magam. Valamivel alacsonyabban, mint ahol az előbb voltam. Curtis emelvénye éppen velem szemben állt a falut kettészelő út másik oldalán, s Curtis mintha éppen engem bámult volna a kezében tartott kamera objektívjén át. Megvizsgáltam a padot, amelyre Miro telepszik majd, és 339 Waterman karosszékét is. Mind a kettőt úgy odaerősítették a tető cserepeihez, hogy talán még a legnagyobb hóvih sem téphette volna le. Beleültem Waterman székébe, és szemügyre vettem a te. repet. Végigjátszottam magamban a történetet, amelynek hamarosan meg kellett elevenedni a kamerák előtt, de se mivel sem lettem okosabb tőle. Arra riadtam, hogy valaki megáll mellettem. Felnézte rá: Miro volt. Letette a gépét a padra, aztán elégedetten az utca felé tett. – Jó, mi? Nem gondoltam volna, hogy ilyen frankón s kerül a megvilágítás. Apropó! Van valami tippje? – Milyen tippem? – kérdeztem csodálkozva. – Hogy kit akarnak ma kinyírni? – Honnan tudnám? Magabiztosan elmosolyodott, és a zsebére ütött. – Biztos, ami biztos, elhoztam a stukkeromat. Remélem, nem engem szúrtak ki. Ha valaki megpróbálná, nem éri meg a reggelt! – Miért éppen nekem mondja?

– Mindenkinek mondom. – Egész idő alatt itt fog tartózkodni? – A forgatásra gondol? Olyannyira, hogy már le sem megyek. Nyugodtan szemmel tarthat. Nem fogok kinyírni senkit. En nem. – Rendben van – mondtam lassan, és úgy tettem, mint ha az utcán gyakorlatozó rablókat figyelném. – Tudja, hogy ismét megöltek valakit? Előrehajolt, olyan hirtelen, hogy azt hittem, leesik a te-tőről. – Mit beszél? – Nem akartam pánikot kelteni. Csak magának mondom. Megöltek valakit... és... sajnos, meg kell mondanom, meglehetősen szadista módon. Levágták a fejét, Mr• Miro. – Kiét?Zihálva sikoltotta a szót, hogy az utcán mászkáló statiszták közül néhányan felnéztek a tetőre. , – Az az érzésem, hogy... valakik vadásznak valakikre. Azért beszélek ilyen homályosan, mert magam sem tudok többet. Az az érzésem, hogy azok, akik ellopták a szobrokat... életveszélyben forognak. Nem tudom, mire alapozom a feltételezésemet..., de így érzem. Ismétlem, tisztára megérzés. – Kiét... vágták le? – Egy szerzetesét. Nem tudom, ismeri-e. Padma Gyamco jobbkeze. Úgy hívják, hogy Rincsen. Miro leroskadt a padra, és hátracsuklott a feje. Elájult. 49. Szerencsére maradt egy kis hó a tető szélén. Kockáztatva, hogy lepottyanok az utcára, összekotortam belőle egy marékkal. Odalent közben kisebb csődület támadt; a statiszták megálltak, és elismerő morgással figye#ék tánclépéseimet. Nyilvánvaló volt, hogy a forgatás valamelyik, eddig nem látott figuráját próbálgatom. Mire visszakapaszkodtam a padhoz, Miro már magához tért. Ennek ellenére nem volt könyörület: a képébe nyomtam a havat. – Jobban van? Bólintott, de még mindig nehezen szedte a levegőt. – Hogy... ölték meg? Sok időm nem volt, ezért csak kutyafuttában meséltem el a történteket. – Uristen! Be kell lőnöm a gépet... mindjárt itt lesz Waterman! A masina tokja fölé hajolt, és nyitogatni kezdte a zárakat. Vártam néhány pillanatig, hogy nem akar-e szóba állni velem de nem akart. Tüntetően hátat fordított, és a kameráit piszkálgatta. 341340 Így hát én is hátat fordítottam neki, és lemásztam az el-, ső emeletre. Éppen azon gondolkodtam, hogy kit látogassak még meg a forgatás megkezdése előtt, amikor Waterman feje bukkant fel az emeletre vezető csapóajtóban. — Nem húzna fel, ember? Elegáns, hátrafésült ősz hajában néhány megtermett hó-pehely ült, és csak amikor már felrántottam az emeletre, vettem észre, hogy nem hó, hanem tyúktoll. A rendezőt alacsony, fekete emberke kísérte, Mr. Lazar. Waterman a derekát tapogatta, s kihúzott egy golyóstollat a füle mögül. Valamit firkantott a noteszébe, aztán rám nézett. — Tudja, hogy hívják a hülye indiánfőnököt, Mr. Lawrence? — Nem. Hogy? — Golyóstoll. Hehehe! Csak azért mondom, hogy ilyen golyóstoll vagyok én is.

Esküszöm, nem vagyok egészen normális! — Erre éppen most jött rá? — Ahogy a szarszagba beleszagoltam! Uramatyám! Fel-fordul tőle a gyomrom. Nem lennék meglepve, ha a főszereplőim elhánynák magukat... Mondja, miért vagyok olyan marha, hogy itt forgatok? Ahelyett, hogy valami jó kis stúdióban felépítettem volna egy jó szagú tibeti házat. Közel hajolt hozzám, és szinte könyörögve nézett a szemembe. — Remélem... megússzuk, Mr. Lawrence. Remélem... ezúttal nem lesz baleset! — Én is remélem, Mr. Waterman, őszintén remélem. Megvárta, amíg Mr. Lazar felmászik a létrán Miróhoz, aztán gyorsan hozzám fordult, és rémült képpel nézett az arcomba. — En minden óvintézkedést megtettem, Mr. Lawrence. Mr. Lazar, akit felmenni látott, csak azzal törődik, hogy minden rendben legyen. Van nála egy marha nagy távcső, infravörös érzékelővel. Tudja, mi az? 342 — Van bizonyos elképzelésem. — Egy katonai raktárból csórtuk, amikor a Pentagonnak dolgoztunk. Olyan távcső, hogy a sötétben is lát. Frankón. És senki nem tud róla. Ha bárki is manipulálna valamivel, Lazac kiszúrja. — Nagyon bölcs, Mr. Waterman. Tudja, hogy Rincsent megölték? Meghökkenve meredt rám. — Igazán? Az kicsoda? — Padma Gyamco jobbkeze. Emlékszik arra az alacsony, himlőhelyes szerzetesre, aki... — Aki ott volt, amikor Padma Gyamco fogadott bennünket? Megölték? Kicsoda? Uramisten... Biztos benne, hogy megölték? — Olyannyira, hogy levágták a fejét, ráültették egy kő-asztalra, és a fejét az ölébe tették. Hogy el ne repüljön. Felemelte két tenyerét, és eltakarta velük az arcát. Ami-kor elvette, a kétségbeesés élő szobra nézett szembe velem. — Remélem, nem akarja elmondani a többieknek? — Jondon is eltűnt — soroltam szegrtelenül. — En nem tudom, hova tűnnek itt a szerzetesek. Én sem-mit sem tudok, Mr. Lawrence. Csak azt, hogy átkozott szarszag van, és negyedórán belül el kell kezdenem a forgatást, különben elmegy a hold. Nekem pedig az kell. Mit szándékozik csinálni? — Egyelőre semmit. — Csak még egy kicsit tartson ki... Lehet, hogy Mr. Lazar elkapja magának az emberét. Lehet, hogy a lámák ölik egymást és bennünket is. Mit tudom én, mit akarnak ezek! — Ha most felmegy a helyére, Mr. Waterman, le szándékozik még jönni a forgatás előtt? — Csak a végén, Mr. Lawrence. Ha egyáltalán egyszer vége lesz ennek az egésznek. Mr. Lazar a tanúm rá, hogy el sem mozdulok a tetőről, amiről különben maga is meg-győződhet. Most pedig mennem kell. Negyedóra múlva kezdünk... Istenem, csak jó szerencsét ne kívánjon! 343 Szuszogva megfordult, és elegáns, szürke öltönyében, fekete lakkcipőben felfelé indult a létrán. Töprengve néztem utána, és egy hasonlat jutott az eszembe. Ugy nézett ki, mintha kedvenc jakjára zsakettet és

köcsögkalapot húzott volna egy tibeti pásztor. Mély lélegzetet vettem, és leereszkedtem az alvilágba. A statiszták közül néhányan még az utcán kóvályogtak, valami elfelejtett fegyverekről vitatkozva. Megálltam a hold-fényben, és szemügyre vettem az embereimet. Curtis az emelvényen próbálgatta a kameráját, Miro a háztetőn ült; mellette ott villogott, dacolva a hideggel, Waterman ezüstös frizurája. Két elkésett öregasszonyt kénytelen voltam még meg-áldani, aztán amikor felfedeztem egy közeledő gyerekcsoport fenyegető igyekezetét, megszaporáztam a lépéseimet. A kétemeletes ház második emeletének nyitott ablakában Vékony Morris ült; kinyújtott karral igazgatott valamit a házfalon. Mivel a fal árnyékba merült, nem láttam, mit. Sokért nem adtam volna, ha tudom, mit csinál, és mármár felkiáltottam neki, amikor egy kéz kinyúlt az árnyékból, és magához rántott. Az a vörös hajú, magas lány volt, akivel már korábban, Baransky sátrában megismerkedtem. Petra Cole, Lord Kavanagh szerelme. – Mr. Lawrence – suttogta, és szájára tette az ujját. – Jaj, Mr. Lawrence...! Petra Cole vörös selyemruhát viselt, olyat, amibe csak egy komplett őrült öltözködhet a bhutáni télben. – Ez micsoda? – kérdeztem, és a ruhára böktem. – Hiszen halálra fagy! – A... felvettem alá egy egész ruhatárat. Legalább tíz kiló van rajtam. Waterman és Howard találták ki. Hogy ígYjobban mutatok. Még a mellemet is kitömték. Fogja csak meg! – Kösz. Azonkívül, hogy friss levegőt szív, mit csinál itt? – Én... őszintén szólva olyan ideges vagyok, mint még soha. – Ideges? – Rossz előérzeteim vannak. Tudja, amikor... Lucyt meg-ölték... előtte beszélgettünk... és..., szóval Lucy azt mondta, mintha egy hang azt súgná neki, hogy ne másszon fel arra az elátkozott hídra. Hát nem is kellett volna felmásznia! – Magának is mond valamit a belső hangja? – Dél óta mást sem tesz. Egyre csak azt ismételgeti, hogy... hogy... ne menjek be a házba. Ne menjek be, mert... mert... – Mert? – Meghalok. – Akkor miért megy be? – Mert ha nem megyek, végem. Feketelistára tesznek. Tudja, mit jelent az, ha forgatás közben meglépek? Olyan kártérítési pert akasztanak a nyakamba...! – Mit gondol, milyen baj érhetné'' – Tőlem kérdi? Csak egyet tudok. Ha bemegyek, nem jövök ki többé élve. – Nem történhet semmi baj, Miss Cole. Többen is ellen-őriztük a vegyi anyagot, és... néhányan figyelik a környéket. Nem történhet több baleset. – Baleset? Maga beveszi ezt az ostobaságot? – Most csak a szerepével törődjék. Igaz is, mit keres idekint? – Uramisten, hát nem bírom a szagot! Megveregettem a vállát. Csak úgy porzott a selyemköpeny alá húzott sok pulóver. – Ne aggódjék, Miss Cole. Nem lesz semmi baj. Annyian vigyáznak magukra... Elindult az ajtó felé. Ahogy kilépett a holdfényre, mintha lángot fogott volna rajta a vörös selyem. 345 Néhány másodpercet vártam, aztán utánamentem. A kétemeletes ház földszinti részét valamivel kellemesebb levegő töltötte be, mint a másik ház hasonló traktusát. Itt csak egészen enyhe és elviselhető volt a trágyaszag.

Bedugtam a fejem, és mosolyogni próbáltam. Hiába erőlködtem, senki sem mosolygott vissza. Dean Howard egy széken ült a sarokban, és maga elé meredve cigarettázott. Peggy a hártyapapírral borított ablak előtt állt, és úgy tett, mintha kilátott volna rajta az utcára. Mohncsicsi a fal felé fordulva magolta a kezében tartott szöveget. Dean Howard, azaz Lord Kavanagh fekete szmokingot öltött a nagy alkalomra. Mert hát mit is öltsön egy lord, ha egy tibeti házban tartózkodik, amelyet hamarosan megostromolnak a rablók!? Nem egészen értettem a dolgot, mivel az én forgatókönyv-példányomban ágyból verik ki őket a támadók. Lehet, hogy Petra Cole megfúrta az ágyjelenetet? Peggy püspöklila kosztümben feszített, méghozzá a szó szoros értelmében. Úgy feszült rajta, hogy a forgatás után alighanem csak zsilettpengével lehetett volna lefejteni róla. Mit tagadjam, én voltam köztük a legtoprongyosabb. Howard végigmért, és lanyha üdvözlésre emelte a kezét. — Már hiányoltam, Lawrence. Maga is fellép? — Hátha akad nekem való szerep! — Miért nem tegnap szólt? Szívesen írattam volna bele egyet Watermannel. Miss Mohn halálsápadtan meredt rám. — Jézus Mária, elfelejtettem mindent! Pedig az előbb frankón ment. En megőrülök... istenem, így nem állhatok felvevőgép elé! Ebben a pillanatban kivágódott az ajtó, és O'Brian nyomakodott be rajta. Tapasztalt szemmel végignézett a jelenlevőkön. 346 — Figyelem, hölgyeim és uraim, perceken belül megkezdjük a forgatást. Amint tudják, ismétlésre nincs mód. Kérem, mindenki végezze a munkáját legjobb tudása szerint. Sammy! Akkorát ordított, hogy meghűlt bennem a vér. Az ordítással egy időben alacsony, néger fiú bukott be a szobába. — Intézd el őket, Sammy! A néger vigyorgott, és Howard elé állt. — Feküdjön a szarba, mister! Howard elképedve emelkedett fel. — Hogy? — Ilyen ruhában nem ronthat ki az ajtón — mondta O'Brian. — Watermannek észre kellett volna vennie. Segíts neki, Sammy! Mire felocsúdtam, az elegáns Lord Kavanagh árnyéka volt önmagának. Föld, sár és a tapasztott falról némi agyag ragadt a ruhájára; elegáns nyakkendője tépett madárszárnyként fityegett az álla alatt. — Sammy. Gyorsan a lányokat! Sammy szakavatott mozdulatokkal végezte a munkáját. Ruha reccsent, Peggy halkan tiltakolott, Mohncsicsi só-hajtott — ennyi volt az egész. Mire felocsúdtam, úgy néztek ki, mint megmenekült utasok egy kiadós vasúti szerencsétlenség után. — Nem is mondtad, hogy pap is szerepel — mondta Sammy, és hozzám ugrott. Mielőtt tiltakozhattam volna, recscsent a palástom. Mit tehettem volna, lehúztam neki egy óriási pofont. Sammy a falhoz kenődött, és szép lassan lecsorgott róla. — A francba is, de utálom az ideges ripacsokat! — nyögte, és megtapogatta a képét. — Ot hagyd a fenébe — mondta O'Brian —, ő valódi. Odakint kürtszó hangzott; legalábbis én annak hallottam.

O'Brian idegesen összerázkódott. — Húzza el a csíkot, ha nem akar itt ragadni. 347 Még egyszer végigpillantottam rajtuk, bátorítóan rámo.. solyogtam Peggyre, aztán kiléptem az ajtón. Ekkor hangzott fel a második trombitálás. Nem tehetek róla, de az utolsó ítélet harcosai jutottak ró-la az eszembe. 52. Atvágtattam az utca másik oldalára, felkapaszkodtam Curtis állványára. Hogy ne zavarjam, lekuporodtam az emelvény szélére, és a mélybe lógattam a lábam. – Figyelem! – bömbölt egy hangszóró az egyemeletes ház tetejéről. – Figyelem! Három perc múlva kezdődik a buli! Fényerőt kérek! A lámpák felragyogtak. Egy elkésett statiszta vágott keresztül a házak előtti téren; kezében benzineskannával. Felnézett a tetőre, intett Watermannek, és elhúzta a csíkot a falu vége felé. – Figyelem! Kérem a tibeti rablókat... Curtis! Hiába meresztettem a szemem, nem láttam a fickót a kannával. Abban bíztam, ha Baransky ott van a statiszták között, nagyobb baj úgysem történhet. Különben is lehet, hogy éppen ő volt a kannás fickó, vagy Sullivan doktor. A tibeti rablók eközben feltűntek a falu szélén. – Felvétel indul! – bömbölte Waterman. – Gyerünk ra lók, szaporábban! A rablók pedig jöttek, úgy, ahogy a rablók általában jön-ni szoktak. Lopakodva, néha a falhoz húzódva, nagyokat szökkenve, mint a szöcskék. – Tempósabban, tempósabban! – ordította Waterman, mire a rablók még sietősebbre vették a dolgot. Néhány ab-lakban fény gyulladt; egy női fej kihajolt az utcára, aztán nagyot sikoltva eltűnt. – Hol az istenben van a gyerek? – dühöngött Waterman. – Engedjék ki már azt a gyereket! A következő pillanatban feltűnt egy kisgyerek az utcán Olyan tíz-tizenkét éves forma lehetett, s egyszerre csak ott 348 állt a rablókkal szemben. Nagyujját a szájába kapva nézte, amint a rosszképű fegyveres férfiak fenyegetően köze-lednek. El kell ismerni, jól megkomponált jelenet volt. A gyerek földbe gyökerezett lábbal állt; látszott rajta, annyira meg-rémült, hogy képtelen megmozdulni. A rablók megtorpantak, és összenéztek. A legelöl haladó kopasz, óriás termetű tibeti (különben Andersonnak hívták és svéd volt) karjának egyetlen mozdulatával kiparancsolt a tömegből két copfos fickót, és pattintott az ujjával. – Ki a karddal! – bömbölte Waterman. A copfosok rámosolyogtak a kisfiúra; látszott rajtuk, mindenképpen meg akarják akadályozni, hogy fellármázza az alvókat. Az egyik copfos óvatosan, hogy a kisfiú ne vegye észre, kihúzta a kardját a tokjából, és bő lebernyege alá rejtette. A másik mosolygott, és csalogató mozdulatokat tett a kezével. – Most jön az anya! – ordította Waterman. Hol az isten-ben van az anya?! A kisfiú meredt szemmel nézte, ahogy a copfos közeledik feléje. Nem tudtam, Curtis miy koncentrál, de esküdni mertem volna rá, hogy a kardot tartó kézre. Teljesen világos volt, hogy

másodpercek kérdése, és a rabló megöli a kisfiút. – Hol az anya?! Waterman hangja kétségbeesetten csengett, mintha nem is filmforgatás folyna, s valóban a kisfiú életéért aggódna. Kár volt aggódnia, jött az anya, méghozzá a legjobbkor. Amikor a remegő kisfiú feje felett feltűnt a copfos rabló kardja, s a fickó kegyetlen mosollyal lendületet vett, hogy lesújtson vele, kivágódott az egyik ház ajtaja, és hangos jajveszékeléssel egy asszony rontott ki rajta. A kisfiú anyja felé nyújtotta a karját. A hosszú, fehér hálóköntöst viselő asszony odaugrott a gyerekhez, karjába kapta, és mielőtt a rablók felocsúdhattak volna, befutott vele a házba. – Oké, fiúk! – ordította Waterman. – Csak így tovább! 349 A rablók továbbvonultak, s amikor megpillantották a két, emeletes házat, ismét megtorpantak. Nem tudtam rájönni, miből találták ki, hogy itt rejtőznek az üldözöttek. Lehetséges, hogy bölcsességük oka benn rejtőzött a forgatókönyvben, csak elkerülte a figyelmemet. Mindenesetre a kezdeti megtorpanás után izgatott suttogásba kezdtek, és csatárláncot alkotva körbefogták a házakat. Ettől a pillanattól kezdve csak a kannákra koncentráltam. Kikapcsoltam Waterman hangját, mintha rádiót zártam volna le. Szerencsére megvan bennem az a képesség, hogy ha erősen koncentrálok valamire, megszűnik körülöttem a világ. A rablók azonban mégsem tudhatták egészen pontosan, hogy melyik házban ki lakik, mert kissé hosszasra sikeredett a tanácskozásuk. Ha én vagyok a rendező, rövidebbre veszem a jelenetet. A rablók szándékán nem volt nehéz átlátni. Teljes figyelmükkel a magasabb ház felé fordultak, amelyben Kavanagh lord és a lányok rejtőzködtek. Néhányan a fal-hoz léptek, és elkezdték kilocsolni a kannákból a vegyszert. Egy rabló – alighanem a megtermett vezér – kötél-hágcsófélét varázsolt elő a ruhája alól, és mire feleszméltem, már fel is hajította a ház tetejére. Felkúszott rajta, és a tetőt is meglocsolta. Jó alaposan, csak úgy fröcsögött a folyadék. Jól látható, teátrális mozdulatokkal öntözte szét a kanna tartalmát, majd feje fölé emelve mutatta, hogy nem maradt benne egyetlen csepp sem. Előrehajoltam, és megpróbáltam rájönni, mitől támadt bennem, és nő egyre a rossz érzés. Mintha kegyetlen bűntény játszódna le az orrom előtt, amit képtelen vagyok megakadályozni. De hát mit tehetnék, uramisten?! Rohanjak le, állítsam le a forgatást? Hiszen magam ellenőriztem, hogy valamennyi kannában ártalmatlan vegyi anyag van. Es a fickó a pótkannával? Hátha Baransky nem vette észre? A rablók felemelt kézzel ujjongani kezdtek. Mit törődtek már vele, hogy felébrednek a falusiak?! Egyikük a falhoz 350 lépett, és tűzcsóvát hajított a folyadékba. A lángok felcsaptak: rózsaszínű lobogásuk szinte az égig ért. A faluban elszabadult a pokol. A házak ajtajai sorban ki-nyíltak, rémült bhutániak özönlöttek az utcára gyerekeik-kel a karjukon. Megvadult jakok, kecskék és disznók rohantak fel és

alá. Kénytelen voltam elismerni, hogy Waterman és kis csapata érti a dolgát. Nagyobb zűrzavart még az élet sem igen tudott volna produkálni. A ház eközben javában égett. A rablók lövésre kész fegyverekkel lesték, hogy felbukkanjon az ajtóban valaki. Nem volt kétséges, hogy nincs menekülés: az üldözöttek vagy a tűztengerbe vesznek, vagy a rablók golyóitól találva hullanak halomra. Ekkor azonban csoda történt. A szomszédos ház tetején három cowboy bukkant fel; eredeti westernszerelésben. Még a csizmájuk sarkantyújának a pengését is hallottam. Torkolattüzek villantak, s a rablóklhullani kezdtek. A három Morris, mint a büntetés vadnyugati istene, csak tüzelt, tüzelt; anélkül hogy egyszer is újratöltötte volna a fegyverét. A rablók belátták, hogy ennek már # fele sem tréfa, s fedezékbe vonultak. Így kissé eltávolodtak az égő háztól, de még mindig sakkban tudták tartani a bentieket. A három Morris összedugta a fejét, és egyre nyugtalanabb pillantásokat vetett az égő házra. Kövér azt játszotta meg, hogy dacolva minden veszéllyel, leugrik a tetőről, a házhoz rohan, és megpróbálja betörni az ajtaját. Vékony Morris lecsavarta a derekára tekert lasszót, s kezét a homloka fölé ernyőzve megszemlélte a lángoló ház tetejét. Elégedetten bólogatva átdobta a kötelet a három-négy méter széles mélység fölött, ami a két házat elválasztotta egymástól. A lasszó vége megakadt egy faragott dísz-ben, s a Morrisok egymás után átkúsztak a kötélen a lángokból álló háztetőre. Mondanom sem kell, hogy ez az átkúszás nem ment túl simán. A közben felbátorodott ellenség elkeseredett kísérleteket tett, hogy kinyírja őket. Szüntelenül ott fütyültek, 351 pattogtak és süvítettek a golyók körülöttük: mégis sikerült átmászniuk a szomszédos háztetőre. Ha nem forgatáson lettem volna, megtapsoltam volna jól megtervezett és szépen. kivitelezett produkciójukat. A kemény küzdelem azonban még csak ezután kezdődött. Amikor a ház már elég régóta égett, és a füst is egyre bodorabban gomolygott a falu felett, a Morrisok és a régebben bent rejtőzködők nekiláttak a kitörésnek. Szempillantás alatt kivágódott az ajtó, s egy faasztal felfordított lapja mögé rejtőzve felbukkantak a rettenthetetlen tehenészfiúk. Coltjaik torka tüzet okádott, s alighanem tüzet okádtak ők maguk is a hőségtől és a hősiességtől. A rablók felüvöltöttek, amikor észrevették, hogy kiszemelt áldozataik az istennek sem hajlandók szép nyugodtan, szénné égve átköltözni a másvilágra, hanem sportszerűtlen módon visszalövöldöznek. Sőt, azt forgatják a fejükben, hogy meg sem halnak. A hatalmas termetű rabló, Curtis és Miro kamerájának kereszttüzében, a földre borult, és dühöngve a havat csapkodta. Lekapta a nyakából az amulettjét, és hangos cuppogások közepette vadul csókolgatta. A Morrisok mögött szép lassan, egy-egy széket tartva maguk előtt, felbukkantak a többiek is. Elöl Lord Kavanagh halálmegvető bátorsággal; monoklival a szemén, arcán unott, enervált mosollyal, mint aki nem érti, mi a fenét jelent éjnek éjszakáján ez az egész felfordulás. A rablók eközben rájöttek, hogy az eddig alkalmazott taktikával nem sokra mennek. Már csak azért sem, mert számuk erősen megcsappant. A három Morris áldásos tevékenysége következtében többen költöztek át közülük a

másvilágra, mint egy közepesen fejlett országból évtizedes katonai puccsok során. Holtak tetemei hevertek végeste-len-végig az utcasoron, és a Morrisok még mindig tüzeltek; nem volt gondjuk munícióra. A főrabló ekkor taktikát változtatott. Az utcák meg nem világított, sötét mélységeiből benzineskannák kerültek elő, s egy rabló a már említett kötélhágcsón felkapaszkodott a 352 ház tetejére. Dacolva a rózsaszínű lángokkal, kockáztatva, hogy a kanna „benzin" felrobban a kezében, végigkúszott a tetőn, s lehasalva a facserepekre, leöntötte a menekülőket! Hosszú percek óta most hallottam először Waterman hangját. — Jól van, gyerekek! — bömbölte lelkesen. — Futás előre, aztán bele a hóba! Ekkor már nemcsak a menekülők égtek, hanem az üldözők is. Curtis gépe vadul berregett a fejem felett, az opera-tőr rekedt kiáltásokkal biztatott valakit; talán saját magát. Most ért csak a fülemig az áldozatok ordítása. Lord Kavanagh igazi kékvérűhöz méltón csak keveset és meglehetősen enerváltan kiáltozott. Többnyire olyasmiket, hogy „Átkozottak!", „Az ördögbe is!" — Pontosan azokat a kifejezéseket használta, amelyeket egy angol főrend használ életveszély idején. A lángoló emberi testek elkeseredett kézitusában csaptak össze. Mivel a három Morris lángolt legkevésbé, kemény ökölcsapásokkal pótolta a hiányzó lángnyelveket. Hullottak a rablók, mint a tehenek ijarhavész idején. A lányok visítottak, rúgtak, haraptak és lángoltak. Köz-ben olyan meztelenek voltak, hogy aggódva bámultam őket. Ha most nem kapnak tüdőgyulladást, soha! Még néhány ökölcsapás, vérfagyasztó kiáltás: Kövér Morris elkapott egy rablót, és megforgatva a feje felett, bedobta az égő házba, aztán felhangzott Waterman sürgető ordítása. — Be a hóba, a hétszentségit! Nem tudom, leállt-e a forgatás, vagy tovább dolgoztak a kamerák, mindenesetre mindenki szétrebbent, mintha követ hajítottak volna egy verébcsapat közé. Három ugrás kellett csak a kamerák által láthatatlan óriási hókupacokig, amikbe belehenteredve azonnal kialudtak a lángok. A rablók szempillantás alatt benn voltak a hóban, fekete, kormos fáklyaként még egy kicsit füstölögtek benne. A három Morrisra nemigen jutott vegyi anyag; ők el sem 353 u futottak a hókupacig: kezükkel oltották el az apró láng_ nyelveket. Csak akkor vettem észre, hogy Petra Cole felemelt karral vadul sikoltozik, amikor már késő volt. Waterman rekedten hörgött a hangszóróból, Curtis üvöltött, mintha a bőrét nyúznák, Petra pedig leroskadt a hóra, és égnek emelt karokkal égett, mint az önmagukat felgyújtó buddhista szerzetesek. Arra ébredtem, hogy repülök a levegőben. Nem tudnám megmondani, mikor ugrottam le az állványról, csak a hóba csattanva tért vissza az öntudatom. Fájdalom nyilallt a lábamba, de nem törődhettem vele. Lekaptam a köpenyem, és megpróbáltam, amennyire csak lehetett, megközelíteni az artikulátlan hangon sikoltozó Cole-t. Mindenki ordított, ahogy a száján kifért; Peggy a jégen maradt, és zokogott; Mohncsicsi félig meztelenül felénk rohanva sikoltozott; Waterman hangszórója bőgött, én pedig igyekeztem rádobni a palástomat a lányra. Nem hiszem, hogy valaha is többet tettek volna egy égő fáklya el-oltásáért.

És soha kevesebb sikerrel. Mire az utolsó lángok is kialudtak, Petra Cole már nem volt az élők sorában. 53. A második emeleti kis imateremben ültünk magunkba roskadva, ahol az első napon Padma Gyamco fogadta a filmeseket. Csend volt, a halál fojtó, sűrű csendje. Nyílott az ajtó, Baransky lépett be rajta. Minden szem feléje fordult, mintha tőle várták volna a megváltást. Baransky ledobta az anorákját, és lehuppant egy székre. – Eredmény? – kérdezte fahangon Waterman. – Anderson azonnal hozza a kannát. Kétpercnyi csendes várakozás után a még mindig kor-mos tibeti rabló behozta a bűnjelet. Szó nélkül letette Baransky lábához, aztán köszönés nélkül távozott. Baransky felvette, és körbemutatta. – Megtaláltuk. Kétségkívül ebből öntötték a benzint... Petrára. Megremegett a hangja, ahogy kiejtette a lány nevét. Erőt vettem magamon, és felálltam. Odamentem hozzá, ádáz dühvel meredve a kannára. – Tehát mégiscsak becsempésztek egy kanna benzint a többi közé! El akartam mondani, hogy láttam egy lopakodó statisztát, de Baransky megelőzött. – Sajnos... nem úgy történt. Egyébként nem tudom, mi-ért mondom, hogy sajnos. Talán ha megpróbálták volna, elkaptam volna őket. Ennél sokkal ügyesebben, mondhatnám ördögi ügyességgel dolgoztak... akárkik is tették. Felemelte a kannát, és felénk mutatta a zárószerkezetét. – Ez a kanna üres. Emelje csak meg, Mr... Nem tudom, kit akart felkérni, de mielőtt kimondhatta volna a nevet, elvettem tőle a kannát. – Nehéz – mondtam. – Mintha nem lenne teljesen üres. – Pedig az. Csakhogy van még benne belül egy tartály. Látják ezt a kis csövet itt? Ez a kiöntoe. Észre kellett volna vennem, amikor ellenőriztem, de nem vettem észre. Es ez Petra életbe került. Elcsuklott a hangja, majd erőt véve magán folytatta. – Ez egy preparált kanna. Van benne egy speciális tartály, amelybe benzint töltöttek. A tartályon kívül, a tartály és a kanna között helyezkedik el a vegyi anyag. A kiöntö atuomatikusan működik: ha a vegyi anyag kifogy, működésbe lép a tartály nyitószelepe. Ezután már benzin zúdul ki a nyíláson. Értik? Aki a kannát kezeli, nem is tudja, milyen pokoli eszközt tart a kezében. Annak a statisztának, aki a tetőről locsolta a vegyszert, fogalma sem lehetett ró-la, hogy egyetlen pillanat alatt halálos fegyverré alakul a kezében az ártalmatlan vegyszeres kanna. – Tehát... előre kitervezték, hogy megölik Petrát – suttogta Peggy. – Úristen! Hogy létezhet ekkora emberi gonoszság? 354 355 — És... miért ölték meg? — kérdezte Mohncsicsi. — És ki? — kérdeztem én. Hosszú-hosszú hallgatás következett. 54. — Át kell adnunk az ügyet a rendőrségnek — sóhajto Waterman. — Nincs mese. Most már... én sem mondhat mást. — Érdekes — rántotta fel a szemöldökét Miro. — Eddig e küdözött, hogy minden a véletlen műve. Most

egysze rájött, hogy Petra halálát mégsem lehet a véletlen nyaká varrni? — Fogja be a száját, Miro! — torkollta le a rendező. — Mi óta megérkeztünk Bhutánba, mást sem hallok, mint hog le akar lépni. Csak tudnám, hogy mi a fenéért vállalta akR kor amunkát? — En munkát vállaltam, nem részvételt egy mészárlásban! — Ugyan már — szólt közbe ingerülten Curtis, és megvakarta karfiolfüleit. — Kétségtelen, hogy történt egy-két malőr! — Hülye maga?! — csattant fel Peggy. — Magának né gyilkosság malőr? — Kikérem magamnak ezt a hangot — bődült fel Curtis. — Még maga sem teheti meg, hogy így beszéljen velem! — Ugyan miért nem? Csak nem én leszek a köve kező...? Egyszerre hullámzani kezdett előttem a világ. Elúszott előttem a hangjuk; mintha kellemes vízcsobogás nyomta volna el az ordítozást. Mit is mondott Peggy? „Csak nem én leszek a következő?" Verejték folyt végig a homlokomon. Ó, de tökfejű voltam, hogy nem jöttem rá...! Mindig az a következő... Aki... De hát a forgatókönyv...! Süket fülekkel tűrtem, hogy az orrom előtt összecsapja-nak az indulatok. Hogyne tűrtem volna, amikor úgy éreztem, rájöttem a helyes megoldásra. Ugy éreztem, tudom, ki a gyilkos. És azt is, hogy miért követték el a gyilkosságokat. 55. A hullámok körülöleltek; talán még arra sem riadtam volna fel, ha verni kezdik egymást. Ilyesmire szerencsére nem került sor, bár az öntudatlanul érzékelt hangzavarból kikövetkeztethetően néha nem is jártak olyan messze tőle. Tenyerembe hajtottam a fejem, és gondolkodni próbáltam. Kénytelen voltam belátni, hogy ostoba voltam. Nem számítottam arra, hogy Peggynek van igaza. Ha rossz a kiindulópont, bármilyen úton is indulok el, csakis rossz eredményre juthatok. Márpedig az én kiindulópontom ilgencsak rossz volt. Az elveszett istenszobrokból indultam ki, pedig... Arra riadtam fel, hogy egy kemény kéz megrázza a vállam. — Maga mit szól hozzá? — bömbölte a fülembe Curtis. — Ne hallgasson, mint a siketfajd! Fogalmam sem volt ugyan róla, hogy a siketfajd csak süket-e vagy egyúttal néma is; mindenesetre igyekeztem be-kapcsolódni a társalgásba. — Mihez mit szólok? — A fenébe is, ember! Mi az ördögöt csináljunk? Itt állunk millió statisztával, kidobott pénzzel, befejezetlen filmmel. — És öt gyilkossággal a nyakunkban! — Mi az hogy öt?! Ki az ötödik? Tudtommal csak... — Rincsen. Padma Gyamco helyettese. Aki még nem hallott Rincsen haláláról, elképedve meredt rám. Például Curtis. Ft 356 357 – Csak nem akarja... a szerzetes halálát összefüggésbe hozni a filmünkkel? De hát ez őrület! Mi köze lehetne hozzá...? — Hogy még cifrább legyen a dolog — folytattam Jondon eltűnt... Es a szobrok is eltűntek, amelyeket önök voltak olyan szívesek visszaszolgáltatni. Ha tudni akarják, az én munkám mindeddig éppen olyan

sikertelen, mint az önöké. Elérkezett a pillanat, hogy veszélyes játékba kezdjek. Olyanba, amely ismét csak gyilkosságokba torkollhat. Ekkor mindenki számára váratlanul, Dean Howard szólalt meg. Es pontosan, szóról szóra azt mondta, amit elképzeltem, hogy mondani fog. — Tudom, hogy engem mindenki utál — dünnyögte hal-kan, és mintha kevésbé lett volna tenyérbe mászó a hang-ja, mint korábban. — Mégis... — Mi az a mégis? — emelte fel a fejét Waterman. — Nekem... vissza kell mennem a sittre. Nem tudom, valaha kiengednek-e még. Persze, ha ez a film sikerült volna... Ostobaság lenne rábeszélni bárkit is... — Csak nem akarja folytatni? — hördült fel Miro. — Az utolsó emberig? — En csak felvetek egy lehetőséget — mondta Howard megtörten. — Hiszen lényegében befejeztük a munkát. Egyetlen forgatási napunk van már csak hátra. — Siva utolsó tánca — mondta halkan Waterman. 011y megigazította a pocakját, és töprengve ráncolta össze a homlokát. — A díszleteket csak fel kell állítani. A termet kipakolták a díszletezők, ha kell, éjszaka is dolgozhatnak... Miro hitetlenkedve rázogatta a fejét. — Esküszöm, néha azt hiszem, vagy a maguk esze ment el, vagy az enyém! Folytatni akarják a forgatást? Azok után, ami történt? Maguk őrültek, eszeveszett bolondok! Valamennyiüket kórházba kellene csukatni... Dehogyis kórházba... diliházba! Kivégezni, lelőni, felakasztani...! Elcsuklott a hangja, és csak tátogott, minta partra vetett hal. Iszonyú erűvel koncentráltam. Éreztem, hogy sűrű homályban tapogatózom, aztán lassan mintha kitisztult volna előttem minden. Mintha sikerült volna ráállnom 011y hullámhosszára. Erőlködtem, hogy megcsikordult a fogam. 011y pedig azt mondta, amit akartam. — Sajnos... az a helyzet, Ladislas, hogy én nem enged-hetem meg magamnak, amit te megengedhetsz. Legnagyobb meglepetésemre O'Brian is hevesen bólogatni kezdett, pedig az ő gondolatait nem is igyekeztem befolyásolni. — Micsoda? 011y felpattant, és nyugalmát levetkőzve kivörösödött képpel Miróra ordított. — Te megteheted, Ladislas, hogy lemondj a pénzről! Összekotortál már annyit, hogy félvállról vehess egy nem-szeretem melót. De nekem minden fillérre szükségem van! Es csak akkor kapom meg a részem, ha a film forgalmazás-ra kerül. Es nem lesz kevés az a pénz, Ladislas! Ez a film, akármilyen bárgyúság is, lehet, hogy szakajtóval fogja dönteni a pénzt. Nem akarok az utolsó métereken lemondani egy vagyonról. Csak azért... Miro lehiggadva rázta meg a fejét. — Fejezd csak be nyugodtan, 011y. Nem akarsz lemondani a pénzről csak azért, mert öt embert meggyilkoltak! Hány embert kell, hogy eltegyenek láb alól még, 011y? Hány embert, hogy feladd?! — En 011y mellett vagyok — mondta keményen O'Brian. — Nekem is szükségem van a pénzre! — Köpök rátok, a pénzetekkel együtt — legyintett keserűen a langaléta, és öklére támasztotta a fejét. Tiltakozó póza azt fejezte ki, hogy bármilyen döntés is szülessék, őt ugyan rá nem veheti senki és semmi a további munkára. — Baransky? — kérdezte tétován Waterman, aki 011y szavain felbátorodva reményt látott felcsillannni az előbb még afrikai éjszakának tűnő alagút végén.

— Mindenki le van szarva — mondta tömören Bary, és megsimogatta szárnyaló bajuszát. – Természetesen én is! 358 359 Ez nem válasz. De vélemény. Ami pedig a kérdését illeti, tulajdonképpen a legszívesebben felállnék, és lassú futással elindulnék a legelső normális ország felé. Mint azok az izék.., transzban futók. Lungompák - segítettem ki. Ahogy mondja. S hogy mégis itt maradok, és részt veszek még egy-két napig a maguk kisded játékaiban, annak több oka is van. Megállt és várta, hogy valaki kérdezze az okok felől. Csalódnia kellett, mert mindenki hallgatott. Sóhajtott, és felemelte az ujját. Először, mert nekem is szükségem van a pénzre. Másodszor, mert én vagyok a producer, és ez bizonyos erkölcsi felelősséggel is jár. Hogy oda ne rohanjak! - kapta fel a fejét Miro. - Egy-szerre rájött? Harmadszor - folytatta zavartalanul a producer -, van egy kis elszámolnivalóm valakivel. Kivel? - kérdezte O'Brian kíváncsian. Egyelőre még nem tudom, de remélem, hogy meg fogom tudni, azért is maradok itt. Nem óhajtok titkolózni maguk előtt. Először volt egy kis... hm... viszonyom Judy Brucknerrel. Megölték. Aztán Lucy Wintersteinnel. Ot is megölték. Ha most elmegyünk innen, nagy a gyanúm, hogy soha nem derül fény a gyilkosságokra. En pedig el szeretném kapni a fickót, és régi ejtőernyős szokás szerint egyenként kiverni a fogait. Fogja be a száját, Baransky! - lihegte Peggy, szája elé kapva a zsebkendőjét. - Fogja be, mert... Baransky megvonta a vállát. Nekem nyolc. De maradok. Akár akartam, akár nem, kedvező fordulatot vettek a dolgok. Mohncsicsit senki nem kérdezte, és senki nem is akarta kérdezni. Ő azonban átgázolva a mellőzésen, gyorsan Watermanhez fordult.- Mr. Waterman... ha szüksége lenne rám... Alázatos könyörgés szűkölt a hangjában. Waterman habozott, aztán bólintott. - Természetesen, Miss Mohn. Siva táncánál szükség van talpraesett női szereplőre. Nem akarta mondani,; annyira megfogyatkozott a stáb női része, hogy az már-már az egész filmforgatást veszélyeztette. Akkor is szüksége lett volna Mohncsicsire, ha csak fele ennyire csinos, és még sokkal rosszabb és tehetségtelenebb, mint amilyen valójában. Pedig az utóbbiból így is iskolát nyithatott volna. Waterman, aki eddig a golyóstollával játszott, felnézett; bele a levegőbe. Mintha hozzá intézné a szavait. - Ezzel rendben is lennénk. De... amint... tudják... eh, micsoda ostobaság, de hát hogy az ördögbe fejezzem ki magam? A főszereplő halott; Petra, Cole annyira sajátos egyéniség volt... hogy nem tudom, hogyan lehetne megoldani... Dehogynem tudta. Ő is, mi is, és az is, akinek a ki nem mondott kérdés szólt. Peggy rám nézett; láttam, hogy a félelem ott dobol a torkában. Levegőt is alig kapott tőle. Sűrű, nehéz csend ereszkedett ránk. Ismét óriási erővel koncentráltam, és megpróbáltam kapcsolatba kerülni Peggyvel. Talán túl kimerült lehettem, talán a hely nem volt alkalmas a gondolatátvitelre; semmi jelét nem adta, hogy összekapcsolódtak volna a gondolataink. Ismét rám nézett, és én alig észrevehetően lehunytam a szemem.

Peggy elfordította a tekintetét. Amikor már kínossá és tapinthatóvá vált a csend, Peggy felemelte a fejét. - Es... mi lenne... ha én vállalnám? Ereztem, hogy mázsás kő hull le a lelkemről, de csak azért, hogy azonnal vissza is gördüljön rá. Az egyik problémát sikerült megoldanom, hogy egy másikkal keruljek szembe. Peggy vállalja a táncot, csakhogy sikerül360 361 e megvédenem? Hiszen Petra Cole-t is sérthetetlennek hittem! Észrevehetően megváltozott a légkör a szobában. Egy_ előre senki nem szólt, de mindenki felszabadultabban lélegzett. — Uristen! Még egy bolond! — mondta Miro, és felkacagott. — Hiszen magát fogják megölni, kedvesem! Biztos voltam benne, hogy igazat mond. A gyilkosnak meg kell ölnie Peggyt. Ha tudja. 56. — Megtenné? Valóban megtenné? — kérdezte reménytől fuldokolva Waterman. — Maga az egyetlen, aki megmenthet bennünket, Peggy! — Hogy képzeled, Ferdy? — kérdezte óvatosan Curtis. — Változtatással vagy anélkül? Nem értettem pontosan a kérdést, ezért feszülten figyeltem. — Hát... két megoldás is elképzelhető — mondta Waterman. — Az egyik, hogy Peggyt átmaszkírozzuk Petra Cole-lá. A magasságuk nagyjából egyforma... meg lehet oldani. A másik, hogy Peggy maradjon Peggy. A film elejére teszünk egy rövid magyarázó szöveget. Mindkét eset elfogadható. — Szeretnék a saját nevem alatt játszani — mondta Peggy. — Howard? — Boldogan játszom Miss McLane-nel. — Akkor a legutolsó probléma — mondta Waterman, és beletúrt elegánsan fésült hajába —, amin az egész zátonyra futhat... Valamennyi fej és szem felém fordult. Komor képet vágtam, mintha töprengenék. Pedig minden úgy zajlott eddig, mintha én írtam volna a megbeszélés forgatókönyvét. — Mr. Lawrence? Ha ön nem egyezik bele, azt hiszem—kár minden gőzért! 362 — Márpedig, ha van esze, nem egyezik bele! Beleegyezem. Na tessék, még egy őrült! ,iterman hangja elcsuklott. — Köszönöm, Mr. Lawrence. Igazan nagy kő esett le a szívemről. Én nem is tudom, hogyan... Felemelt kezemmel beléfojtottam a szót. — Ha kíváncsiak az okokra, elmondhatom. Mindenki tudja, azért küldtek ide, hogy megtaláljam az ellopott istenszobrokat. Tegnap megtaláltam, és azt hittem, ezzel le is zárult a küldetésem. Ma azonban ismét eltűntek. Még-hozzá Jondonnal együtt. — Lehet, hogy ő a hatodik halott — mondta szinte kárörvendve Miro. — Akárhogy is van, meg kell találnom a szobrokat. És... bármennyire is meg lesznek lepve, az a véleményem, hogy az önök filmforgatásának köze van a szobraimhoz. — Nem tudom, mi lehetne — tiltakozott óvatosan Waterman. — En sem tudom. Lehet, hogy tévedek. Ennek ellenére óriási kockázatot vállalnék, ha elengedn@n önöket, mielőtt fény derülne Jondon és a szobrok hollétére.

— Úgy? Tehát... letartóztat bennünket? — pattant fel Miro. — Eszemben sincs. Csak támogatom abbeli igyekezetüket, hogy befejezzék a forgatást. Annak ellenére, hogy tisztában vagyok a kockázattal, amit valamennyien vállalunk. Azonkívül... nekem is elszámolnivalóm van a gyilkossal, mint Mr. Baranskynak. Nem tűrhetem, hogy a szemem előtt gyilkolásszanak, és a fickó megússza. A bűn nem maradhat büntetés nélkül. — Szarok a filozófiára! — csattant fel Miro. — Én hazamegyek! — Nem megy sehova, Mr. Miro — mondtam erélyesen. — Még gyanúba keverhetné magát ezzel a nagy sietséggel. — Ügyvédet követelek! — toporzékolta paprikavörösen. — Ügyvédet! 363 1 011yból kitört a keserű, hisztériás röhögés. –Itt? – És ha vége? – bömbölte Miro. – Ha vége a forgatás-nak, és még mindig nincsenek meg a tetves szobrai, akkor mi van? Örökké itt ülünk ebben az elátkozott kolostorban? Felálltam, és magukra hagytam őket. Hadd készítsék elő a következő gyilkosságot. 57. Peggy az ágya szélén ült, amikor bekopogtam hozzá. Előtte a kis asztalkán kihűlt tea árválkodott. – Valami baj van, Peggy? Átkozottul és rohadtul hamisan csengett a hangom. Rám emelte könnyes, fekete szemét. – Miért? Miért?... Hiszen... Átkaroltam a vállát, és magamhoz húztam. – Ha nem akarod, Peggy, lemondhatod a forgatást. Senki nem kényszeríthet rá, hogy megtedd! – De igen, Leslie, de igen! – Kicsoda? Nagyot nyelt, és összeszorított öklével megtörölgette a szemét. – Hát ők... Bruckner, Lucy, Petra és az öreg, szerencsét-len Blake... Miattuk... miattuk... Te is akartad? Lehajtottam a fejem, és nem válaszoltam. – Gondolod, hogy... megúszom? Megfogtam a kezét. Jéghideg volt. – Nem történhet baleset, Peggy. Semmi nem történhet. Esküszöm. Mindent végiggondoltam ezerszer is. Ha fel-építik a díszleteket, Mikeladzéval darabokra szedem. Óriási lelkierővel nyelte el a kételyeit. Hogy Petra Cole esetében is megtettünk mindent. – Van valami elképzelésed, Leslie? – Van, Peggy. Neked volt igazad. – Nekem? Miben? 364 — Hogy rossz volt a kiindulási pont. Nem voltam tisztában a gyilkosságok okával. – Es most? – Azt hiszem, mindent tudok, Peggy. – Tudod... ki lopta el a szobrokat? – Tudom. – Azt is tudod, miért? – Azt is, Peggy. – Es... van valami közöm nekem hozzá? – Közvetlenül semmi esetre sem. – Es a volt férjemnek? – Erre nehéz válaszolni. Egyáltalán nem volt nehéz, de nem akartam az utolsó jelenet előtt felzaklatni. Minden erejére, ügyességére és lélekjelenlétére szüksége lesz, hogy meg tudjon felelni a fel-adatnak.

– Es... miért ölték meg őket? Gondolkodtam, haboztam egy kicsit, aztán mivel nem tehettem mást, elmondtam, mire gyanakszom. Szája elé kapta a kezét, és felsikoltott. – Jézusom... ez nem lehet igaz! Ez elképzelhetetlen...! Ennyi emberi aljasság... Ez nem lehet igaz, Leslie! Megvártam, míg lecsillapodik. Amikor abbahagyta a sírást, végigfeküdt az ágyon, és eltakarta arcát a tenyerével. – Folytasd! – Mit mondjak, Peggy? – Hogy jöttél rá? – A forgatókönyvből. Ha előbb áttanulmányozom, talán korábban is megértettem volna az összefüggéseket. Bár... nem hiszem, hogy meg tudtam volna akadályozni a gyilkosságokat. Ördögi terv szerint épült fel a gaztett, Peggy. Es én valóban elkövettem azt a hibát, hogy rossz volt a ki-indulási pontom. Csakhogy ki gondolta volna, hogy két ügy keveredik össze Geldan dzongjában. Két rohadt, mocskos ügy, Peggy! Ugy döntöttél tehát, hogy végigjátszod a játszmát. Sakkozol, Leslie, s a játszmában én leszek az egyik figura. 365 – A királynő, Peggy, aki mindent üt. — Ha csak őt magát is le nem ütik. Es ha nem vállalom? — A lelkem mélyén alighanem örülnék neki. Sóhajtott és vetkőzni kezdett. — Úgyis tudod, hogy vállalom. Azt is tudod, miért. Életem végéig kísértene azok szeme, ha nem tennék meg mindent, hogy a magam módján bosszút álljak a halálukért. Mit szándékozol tenni, Leslie? — Csapdát állítok. Elmosolyodott, és ledobta magáról az utolsó ruhadarabokat is. — Tehát nem királynő leszek, hanem mekegő kecskegida a tigriscsapdában. Es ha a vadász rosszul számítja ki a dolgot, elejti ugyan a tigrist, de a kecskegida is belepusztul. Sebaj, én mégis vállalom. Jogom van tőled azt kérni, hogy teljesítsd az utolsó kívánságomat? — Természetesen, de... — Vetkőzz! Mit tehettem mást; valóban nem utasíthattam vissza sem egy sakk-királynő, sem egy áldozati kecskegida utolsó kívánságát. Főleg, ha az én kívánságom is megegyezett az övével. Jóval később, amikor már a nap első sugarai besütöttek az ablakon, kimászott az ágyból. Arra gondoltam, mit szólná-nak a valaha is ebben a cellában élt szerzetesek, ha látnák, amint ruhátlanul nekitámaszkodik imazsámolyuknak. — Mire gondolsz? — kérdeztem. — Hogy... vajon meglátom-e még Amerikát. — Megfázol — mondtam. — Nem mindegy a gyilkosnak, hogy náthásan nyír ki vagy egészségesen? — Felelős vagyok érted — mondtam. — Gyere vissza! Visszamászott, és a feje alá tette mindkét karját. Csak percek múlva szólalt meg, némiképpen meglepődve. — Hé! Hiszen már teljesítetted a kívánságomat. — Melyiket? — adtam az ártatlant. — Hogyhogy melyiket? Hát az utolsót! — Az az utolsó előtti volt. Nem tudsz számolni? Hogy a vitát lezárjuk, elölről kezdtük a számolást. Visszamentem a szobámba, és még egyszer átfutottam a forgatókönyvet. Hosszas

fejtöréssel megpróbáltam kitalál-ni, kire lesz szükségem a végső leleplezéshez. Hánytam-vetettem magamban a dolgokat, aztán úgy döntöttem, hogy Peggyn kívül Padma Gyamco, Mikeladze és a három Morris lesznek a kulcsfigurák. Csak aztán bejöjjön a számításom! Padma Gyamco szomorú képpel egyedül fogadott. Bánatosan nézett a szemembe, és mielőtt meszólalhattam volna, felemelte a kezét. — Mindent tudok. Nem kell magyarázkodnod, rinpócse! Rincsen meghalt. Tudod, ki ölte meg? — Azt hiszem, igen. — Megmondhatod? — Talán... korai lenne — haboztam. Padma Gyamco szerzetes volt, ezért a türelem erényé-nek gyakorlásában is mesteri szintre jutott. Bár kíváncsi fények gyúltak a szemében, nem próbált meggyőzni róla, hogy jobb lenne, ha mindent elmondanék. Elvégre meg-szokhatta, hogy az istenek sem tárják fel a titkaikat unos-untalan a halandóknak. — Azt is tudod, miért? — Egészen biztosan. — Jól van, rinpócse. Megbízom benned. Bár a nők után Ismét be kell szenteltetnem a szobákat. 367 — Ki nevezte ki Rincsent Szentséged mellé? Meghökkenve nézett rám. — Ki más, mint én! Természetesen a király hozzájárulásával. Őfelsége... nem értem, miért e kérdés? — Mióta ismerte Szentséged? — Jószerével gyermekkora óta. Rincsen nagy tudású szerzetes volt, és... Mit akarsz ezzel mondani, rinpócse? Most már határozottan ellenségesen csengett a hangja. Ha nem akartam összeütközni vele — márpedig miért akartam volna —, gyors visszavonulót kellett fújnom. — Megpróbálok rájönni, miért ölhették meg. Lehettek külföldi kapcsolatai... Ingerülten csapott az előtte álló, vörös bársonnyal fedett asztalkára. — Ostobaság! Rincsen szerzetes volt, semmi egyéb. Tavaly és az idén is hosszú zarándoklatot tett Indiában; Rincsenhez a kétség árnyéka sem férhet! Mindent tudtam már, amit tudnom kellett. — Jondon eltűnt! Úgy pattant fel, mintha szöcskezsírt kent volna a lábára egy varázsló. — Mikor tűnt el? — Tegnap. — A szobrok? — Azok is eltűntek. — Mi a szándékod, Blobzang rinpócse? Elégtétellel töltött el, hogy amikor nevemhez tette a rinpócse, azaz tanító jelzőt, már nem rezgett gúny a hangjában, mint első találkozásainkkor. Korábban ugyancsak ereztette velem, hogy bármennyire is ismerem mindazt, amit egy szerzetesnek ismernie kell, mégsem fogad el la-mának. Most azonban mintha gyökeresen megváltozott volna a helyzet. Elmondtam neki, mit szándékozom tenni. Mozdulatlanul hallgatott végig, csak néha-néha biccentett kopasz fejével. Amikor befejeztem, felállt, és odalépett hozzám. Kitártakét karját, de nem ölelt meg, hanem megfogta a vállam,

és közel húzott magához. Annyira, hogy palástjaink éppen összeértek. — Az istenek legyenek veled, rinpócse! Ez volt a legnagyobb kitüntetés, amit kaphattam tőle. 60. Mikeladze a szobájában ült, és pasziánszot rakosgatott a padlón. — Elnézést, hogy megzavarom. Mit mondanak a lapok? Ki a gyilkos? — Egyfolytában megpróbálom becsapni magamat — mondta szenvtelen hangon, és felém fordította hajlott, kaukázusi orrát. — Hallottam, hogy megkísérli megfogni az egeret. — Honnan tudja? — Ezt csiripelik a verebek. Nekem milyen szerepet szán benne? — Maga készíti az egérfogót. — Hm. Hadd halljam, mit talált ki! f — Fordítsuk meg a dolgot. Magyarázza el, hogyan készül az utolsó jelenet.. A Siva utolsó tánca. Felemelte az ujját, és csendre intett. A távolból kiáltozás és kopácsolás hallatszott. — Hallja? Már készítik a díszleteket. Remélem, olvasta a förgatókönyvet? — Igen. De az a gyanúm... — Okosan teszi, ha gyanakszik. A jelenetet ugyanis átírták. Méghozzá alaposan. Ereztem, hogy elszorul a torkom. — Mikor? — Alighanem az éjszaka. Összeült az agytröszt, és Dean Howard javaslatára Waterman átírta az egészet. Gondolkodnom kellett. Oszintén szólva nehezen ment. B. ismertem az indítóokokat, idő kellett hozzá, hogy elIgazodjam az indulatok szövevényében. 368 369 Oké - mondtam. - Az eredeti ötlet az volt, hogy fel-építik a táncoló Siva ember nagyságúnál jóval nagyobb szobrát. Így van? Jó tíz méter magas lesz. Eddig stimmel. Ettől kezdve azonban megváltozik minden. Akarja, hogy elmeséljem? - Az ördögbe is, hát azért vagyok itt! Összekotorta a kártyáit, és lábait törökülésbe kényszeritve beszélni kezdett. A legújabb verzió szerint a főpap és emberei, ezek az ágrólszakadt rablók, elkapják a lányt. Lord Kavanaghnek egy láma segítségével sikerül elmenekülnie. A főpap elhatározza, hogy feláldozza a lányt, mégpedig itt, Bhutánban. Attól fél, ha megpróbálja visszavinni Indiába, útközben ismét csak bonyodalmai támadhatnak vele. Ezért úgy dönt, hogy egy néptelen kolostorban, ahol csak néhány kósza láma téblábol, felépítteti a Siva-templomot, és arra kényszeríti a lányt, hogy járja el utolsó táncát. Amelynek a végén természetesen feláldoznák az istennek. Hogyan? Nyugalom. Várja ki a végét! Szóval, berendezünk egy Siva-templomot, részben itteni nyersanyagból, részben pedig abból, amit magunkkal hoztunk. Közepén a Sivaszobor foglal helyet. A négykarú Siva. Siva Natarádzsa - mondtam. - A táncoló Siva. Az bizony. A szobornak, mondanom sem kell, hogy mozog mind a négy karja. Te jó isten! Belül pedig üres. Esküdni mertem volna rá, hogy valami ehhez hason-lót találnak ki! Nos, említettem, hogy a lányt elfogják, Lord Kavanagh viszont hűséges cowboyaival együtt megmene-

kül. Kíváncsi rá, hogyan? Egyelőre nem. A lord vagy valamelyik westernvitéz találkozik a romos kolostorban egy lámával, akit rábeszél, hogy segítsen neki. A láma úgy ismeri a kolostor labirintusát, mint a te-nyerét. A szerzetes egy alagúton át becsempészi Lord Kavanaghet a Siva-szobor belsejébe, ahol a főpap egyik n}egbízottjának kellene ülnie. Ot egyébként már korábban ártalmatlanná tették. A lord bemászik a szobor belsejébe, azok közé a szerkezetek közé, amelyekkel a karokat lehet m0zgatni. Eddg világos minden. Ezután következik a tánc. A lány és barátnője... Még mindig maradt barátnője? Mohncsicsi. Dolgozzon meg a világhírért! Szóval a lányoknak el kell táncolniuk Siva táncát. Befejezésül a táncosnő, Miss McLane, aki Sivát személyesíti meg, az isten karjai közé veti magát, és kegyelmét kéri. A főpap megbízottja ekkor elindítja a szobor gépezetét, a karok összezárulnak, és keresztülszúrják a lányt. A karok? A szobor mindegyik kezében egy hegyes, éles kést tart, Mr. Lawrence. Hm. A valóságban persze másképpen néz ki a dolog. A láma, akiről már szó volt, az éj leple alattjicseréli a késeket. Csakhogy ezt a főpap és kísérete nem tudja. A lord megindítja a gépezetet; a Siva kezeiben lévő ártatlan kések még csak meg sem sebzik a lányt. A papok és rablók a földre vetik magukat, mert Lord Kavanagh piros festéket fröcsköl ki egy lyukon, amitől Peggy McLane olyan lesz, mintha elütötte volna egy ufo, amit nemrég festettek a Marson. S amíg a fickók lelkesen és eksztázisban ünneplik Sivát, Lord Kavanagh egy rejtekajtón át berántja a szoborba a táncosnőt és Miss Mohnt. Mire a pap és a díszes társaság felocsúdnak, bottal üthetik a szökevények nyomát. Hogy beletörődik-e a gonosz Siva-pap a dologba, megtudhatják filmünk folytatásából, amely rövidesen bemutatásra kerül filmszínházunkban, s a többi, s a többi. Hát erről van szó, Mr. Lawrence. A kések - mondtam eltűnődve. - Tehát a kések... Mit akar a késektől? 370 371

– Ez a felvétel gyenge pontja. Ha valaki meg akarná öl-ni Peggy McLane-t, nem kellene mást tennie, mint kicserélni a késeket. – Például. – Milyen késeket akar használni? – Elvileg kétféle megoldás lehetséges. Az egyik a rugós típus. Leggyengébb érintésre a penge becsúszik a nyélbe. – És a másik? – Nyersgumiból készíttettem. Ez még jobban ellenőrizhető. Bólintottam, és a vállára tettem a kezem. – Azért jöttem, hogy kidolgozzunk egy biztonsági tervet. Hogy átverhessük a gyilkost. Hajlandó megtenni, Mr. Mikeladze? Megvakarta horgas orrát, és elrakta a kártyáit. – Mondtam, hogy már vártam. Lássunk munkához. Nekiláttunk. Alkonyi fényben fürödtek a hegyek, amikor végigsétáltam az udvaron. Az apró apszo vakkantott néhányat, amikor kibújt a nyitott folyosót tartó oszlopok mögül. Alighanem az a

kutyus volt, amelyik elkísért a hullakamrába, bár megesküdni nem mertem volna rá. Közel jött hozzám, megszaglászott, két hátulsó lábára állt, és szolgált szépen. Hiába kotorásztam a palástom alatt, nem találtam semmi fogára valót. Kisétáltam az udvarból, végig a fal mentén, amíg csak el nem értem kedvenc oroszlánomat. A Csomolhari ködben úszó csúcsait figyelte, és mintha szándékosan nem örült volna a közeledésemnek. Megsimogattam az oldalát: hideg volt és visszautasító. Rátettem a tenyerem a hátára, és én is a rejtelmes távoli hegycsúcsokat néztem. Úgy látszott, mintha itt lennének közvetlenül az orrom előtt, pedig jól tudtam, hogy csak nagyon tiszta levegő láttatja közelinek őket. Messze voltak, mint az istenek. Lehajoltam, és hozzáértettem forró homlokom az oroszlán márványhátához. Kihez kellene fohászkodnom, hogy rendezze el a dolgaimat? Istenekhez, démonokhoz vagy a pégy égtáj őreihez? Ki ad erőt, hogy végigcsináljam azt, ami előttem áll? Ki ad feloldozást, ha balul sikerülne a vállalkozásom? A hegyek kékje szürkeséggé olvadt. S én még mindig nem tudtam, mit csináljak. Van-e jogom kockára tenni emberek életét, hogy fény derüljön mások gyilkosára? Nem lenne-e jobb fátylat borítani a múltra, lezárni az egész rohadt ügyet, felszállni az első repülőgépre, és mindörökre megfeledkezni Bhutánról és Geldan kolostoráról? De vajon el lehet-e repülni a lelkiismeret elől? El lehet-e menekülni Lucy Winterstein levegőbe fagyott üveges tekintete, Petra Cole szívszaggató sikoltozása elől? El tudom-e felejteni valaha is az égett bőr és haj szagát, a benzin bűzét, Blake semmibe torzult merev mosolyát? A lebukó napot néztem, és összeszorítottam az öklöm. Megfogadtam a vörös tűzgolyónak, t#gy addig nem nyugszom, amíg meg nem oldom az ügyet. Ha túlélem Siva utolsó táncát. 62. Ejszaka nyugodtan aludtam, senki nem háborgatott. Peggy és Mohncsicsi végérvényesen összeköltöztek, Curtis, Waterrnan és Howard a forgatókönyvet bújták; még az utolsó pillanatokban is újabbnál újabb ötletekkel álltak elő. Epületünk nagyterme a délutáni órákra Siva templomává alakult át. Bár volt bizonyos gyanúm, hogy szakképzett indológusok fejüket fognák rémületükben, ha a dilettantizmus eme kiemelkedő példáját szemügyre vehetnék, szem-re mindenesetre szépen mutatott. A hatalmas terem közepét az az óriási Siva-szobor ural373 ta, amelyet előre elkészített alkatrészekből állítottak össze Pontos, és látszólag szakszerű másolata volt Siva N atarádzsának, a táncoló Sivának. Még így, fölénk magasodó monstrum formájában is volt benne báj, könnyedség és játékosság. Mintha valóban ma• ga lett volna az isten, jó nagyra nőve, aki hasonló méretű társai között vidám tánccal múlatja az időt. Éppen akkor osontam be a terembe, amikor Mikeladze az isten mozgatható karjait próbálgatta. Ahogy észrevett, felém intett, letette az isten talapzatára az irnyítószerkezetet, és felmutatott a szoborra.

– Hogy tetszik? – Megjárja. Csalódottan mért végig. – Ember, tudja, milyen nehéz egy ilyen gólemet össze-hozni? Látta a King Kongot? Megközelítőleg nem működött ilyen jól, és tízszer annyiba került. Akarja látni, mit tud? Meg sem várva a válaszomat, visszament a talapzathoz, és kezébe vette az irányítószerkezetet. – Melyik karját mozdítsam meg? – A harmadikat, a bal oldalon. Megnyomott néhány gombot, s a harmadik kar valóban megmoccant. Előbb csak alig észrevehetően, majd egyre gyorsulva kiegyenesedett. Mintha az isten kinyújtózott volna. – Mit szól hozzá? – Végigcsinálná valamennyi karral? – Figyeljen. Siva mintha megelevenedett volna. Sorban nyújtóztatta ki a karjait, mint óriási, álmos pók. – Maguk mi az ördögöt csinálnak? Hátrafordultam. Waterman, Curtis, Miro és Howard álltak mögöttem. – Kíváncsi vagyok az istenükre! – Uram Jézus, ember, maguk szórakoznak, amikor né-hány óra múlva elkezdődik a munka? Nem tudna valamicsendes helyet találni, Mr. Lawrence, amíg befejezzük a forgatást? Láttam rajta, hogy már nincs egészen magánál; akárcsak a többiek. Howard ellenségesen méregette Sivát: látszott rajta, legszívesebben belerúgna. Miro némán mozgó szájjal számolt valamit, és többször is képzeletbeli vonalat húzott a szobor és a közé a lapos állvány közé, amelyen dolgozni fog. Curtis karfiolfülei vörös fényben égtek. Válaszolni akartam, de teljesen felesleges erőlködtem volna. Úgysem hallották volna meg, amit mondok. Néhány perc múlva aztán hangos kiáltozás közepette elhagyták a termet. Mikeladze felsóhajtott, és megtörölgette a homlokát. – Vigye el őket az ördög! Ilyenkor tisztára megbolondulnak. Lehet, hogy én is ilyen vagyok, csak nem veszem észre? Egyelőre nem látszott rajta. Ellenkezőleg. Hideg nyugalommal mutogatta tovább, mit tud Siva. – Egyetlen gombnyomásra összezárul valamennyi kar-ja. Látja azt a mélyedést? Oda rejtőzik a táncosnő, mert azt hiszi, oda nem érnek el a karok. Pedig glérnek. Egy kicsit ugyanis megnyúlnak a könyökízületei. Figyelje! Matatott valamit az irányítószerkezeten, mire a karok valóban megnyúltak. – Látja? Valamennyi kar egyszerre tud lesújtani. Az elektronika csodákra képes. A King Kong óta nincs lehetet-len. – Hm. Hol vannak a kések? – Jöjjön. A szobor háta mögé vezetett, ahol egy kis asztalkán rejtélyes műszerek mellett négy egyforma kés feküdt. Nem tibeti áldozókések voltak, hanem maláji krishez hasonló, csavart pengéjű gyilkok. Felvettem az egyiket, és megszemléltem. Nyitott tenyeremet a hegyéhez értettem; a penge megrémült kígyóként szempillantás alatt visszatekeredett a lyukába. – Hogy működik? 374 375 —

Infravörös érzékelővel. Néhány milliméterre a bőrfelülettől megáll, és

visszaugrik a nyélbe. — Es ha mégsem? — Kizárt dolog. — Minden elromolhat. — Ez nem. Gyakorlatilag örök életű. — De ha mégis — makacskodtam. — Ha levág egy villám, vagy mit tudom én... — Akkor sem sebzi meg Miss McLane-t. Könnyű, tompa fémből készült. — Tenne velem egy próbát? — kérdeztem hősies elszántsággal. Csodálkozva meredt felém hajlott, kaukázusi orra. — Mi a fene? Hát mégsem bízik bennem? — Magában igen, csak a technikában nem mindig. Nem tudom, de amióta azt a kiöntőszerkezetet láttam a kannán... — Oké — zárta le a vitát. — Figyeljen! Felszedte a késeket, és fellépve az istenszobor talapzatára, Siva mindegyik kezébe belehelyezett egyet. — Látja? — Es ha azt akarja, hogy engedje el őket? — Megnyomok egy gombot. Csináljam? — Állítsa alapállásba a karokat. Halk zümmögés közepette Siva Natarádzsa visszahúzta mind a négy karját, és mintha várakozva nézett volna rám. Nagyot sóhajtva bemásztam abba a kis teknőbe, amit azért alakítottak ki, hogy az áldozat le ne csússzon az isten sima ölén. Még arra is vigyáztak, hogy a teknő alján két kis mélyedést helyezzenek el, amibe a táncosnő megtámaszt-hatja cipője sarkát. Én is megtámasztottam az enyémet. Aztán felnéztem Sivára. Mit mondjak, nem láttam jóindulatot a tekintetében. — Indulhat, Mikeladze! Az isten karjai megmozdultak, s mire felocsúdtam volna, körülfontak, mint a pókháló. Már ha akartam volna, sem tudtam volna megmenekülni. 376 _ A kések lassan közelítenek — hallottam Szergo Mikeladze hangját. — Lassan, hogy a papoknak legyen idejük hókuszpókuszolni. Legalább két perc kell hozzá, míg elérik a táncosnőt. Ennyire van beállítve az automatika. Nos, mit érez? Inkább nem mondtam semmit. Nem is mertem rágondolni, mi történne velem, ha Mikeladze kicserélte volna a késeket. — Most figyeljen! Ne mocorogjon, mert kiesik a teknőből. Egyre növekvő rémülettel láttam, hogy a csillogó kések felém közelednek. — Mikeladze! Önkéntelenül kiáltottam fel, nem is tudnám megmagyarázni, miért. Úgy tört rám a rémület, mint békés oázisra a homokvihar. Uramisten! Mi van akkor, ha rosszul mértem fel a helyzetet? Ha az, akiben ellenséget láttam, nem az, és akiben barátot, az életemre tör. — Mikeladze! Harsogó, kárörvendő nevetés érte el a fülem. A kések már csak néhány centiméternyire voltak tőlem, s úgy körülöleltek, hogy nem tudtam menekülni. Bármit is csinálok, úgy kilyuggatnak, mint Tőlapot a golyók. — Mikeladze! — Elérkezett a nagy leszámolás, Lawrence! — hallottam eltorzult hangját, amely a félelemtől, a gyűlölettől vagy a fülembe csepegő verejtéktől torzulhatott el. — Bevallom, én követtem el a gyilkosságokat... egytől egyig, vala-mennyit! — Engedjen ki! Engedjen... ki! — Imádkozzék, Lawrence... Még néhány pillanat, és Siva előtt áll a mennyben!

— Ha megöl — lihegtem —, felakasztják! Ismét felkacagott, ha lehet, még torzabbul, mint az előbb. — Véletlen volt... Baleset. Nincs tanú, és nincs gyilkosság sem! Most megnyomok egy gombot... 377 Behunytam a szemem, és nekivetettem magam a karok, nak. A négy kéz egyszerre lendült felém, és egyszerre vág_ ta belém a kést. Ordítottam, ahogy a számon kifért. Egészen addig, amíg meg nem hallottam az apró csattanásokat. Ahogy a pengék beugrottak a nyélbe. Siva mind a négy keze rajtam feküdt, négy kés nyele állt ki belőlem; senki nem tudta volna meg. mondani, hogy a pengék nem a testemben nyugszanak. Halk berregéssel megemelkedtek a karok, és eltűntek az orrom elől. Felbukkant viszont a vigyorgó Mikeladze. — Na? Erősen vissza kellett fogni magam, hogy ne másszak a képére. Mikeladze kinyújtotta a karját, és kirántott a teknőből. — Beszart, mi? Sose szégyellje, én is így voltam vele. Amikor kipróbáltattam Deannel, én is ordítottam, pedig én csináltam a szerkezetet. Csakhogy idekintről egészen másképp látszik minden, mint ott, ahol azok az átkozott kések futkároznak az ember orra előtt. Lihegje csak ki magát! Amíg kilihegtem, a késeket igazgatta. — Ki irányítja a karokat a felvétel alatt? — Természetesen Howard. Hiszen ő, mint Lord Kavanagh, benn rejtőzik a szobor belsejében. — Nem lehetett volna másképp megoldani az irányítást? Például úgy, hogy ön vezesse Siva kezét kívülről? — Bonyolultabb. Howard odabentről ragyogóan át tud tekinteni mindent. — Tudja kezelni a gépet? — Tökéletesen. Csodálatos érzéke van hozzá. Mintha nem is színész lenne, hanem mérnök. Jöjjön csak velem! Megkerültük a szobrot, aztán egy vékony vaslétrára mutatott, amely Siva derekához vezetett. — Másszon fel rajta bátran! Ereztem, hogy ragad az ingem az izzadságtól, de engedelmeskednem kellett. Felkapaszkodtam. Kábé tizenöt fok után egy ajtóhoz értem. — Másszon be! Az ajtó nem volt bezárva. Kinyitotta, s majd hanyatt estem a meglepetéstől. Kényelmes kis fészek bukkant elém, arpely akár egy kisebbfajta albérleti szobának is elment volna. — Másszon már be! Beugrottam a szobába. Egy szék, egy asztalka, egy televíziós monitor. Leültem a székre. Úgy éreztem magam, mint a görögök annak idején, a trójai faló belsejében. A monitor hirtelen kivilágosodott, s a következő másod-percben megjelent rajta az isten előtti tér. Majd egyetlen villanás, s az isten ölét mutatta, ahonnan az imént volt szerencsém épségben kimászni. Siva keze megmoccant, kitárta négy karját, majd gyorsan, sokkal gyorsabban, mint amikor az ölében feküdtem, összezárta. Addig néztem a változó képet, amíg ki nem hunyt a fény a monitoron. Mikeladze figyelte, ahogy lemászom a létrán. Ragyogott a tekintete, mint ifjú apáé, ha újszülöttjét mutogatja az öszszegyűlt

rokonoknak. — Mit szól hozzá? Őszinte elismeréssel veregettem mopg a vállát. — Mr. Mikeladze, ön zseni! Csalódottan húzta el a száját. — Csak ennyi? De sebaj! Megszoktam, hogy mindig a rendező és a ripacsok aratják le a babérokat. Nekünk csak a morzsák jutnak. Szavaival ellentétben azonban vidám és elégedett volt a tekintete. — Dean Howard mindent tud. Piszokul ügyes fickó. De ez még nem minden. Elárulok magának valamit. Csak magánnak. Amiről eddig csak én tudtam. Elkomorult a tekintete. Horgas orrát előremeresztve beleszimatolt a levegőbe, mint ősei a Kaukázus bércei között, ha ellenség nyomát követték. Szemébe néztem, és rájöttem, hogy ez a komoly, figyelő tekintet az igazi arca. A többi csak máz, álca, mit tudom én. 378 379 — Arra gondoltam, hogy csak egyféleképpen lehetne megölni Peggy McLane-t. Tudja, hogyan? — Ha kicserélik a késeket. — Ragyogó. Tehát arra gondoltam, hogy ezt kellene valahogy megakadályozni. — Mennyi időnk maradt még? — Kábé két óra... — Mi lesz a késekkel? — Elviszem őket természetesen. — Ne vigye el — mondtam. Kerekre nyílt a szeme a csodálkozástól. — Hogyhogy ne vigyem el? Megőrült? — Ellenkezőleg. Meg kell játszanunk, hogy nem gyanakszunk semmire. Hadd maradjanak itt a kések őrizetlenül. — És ha... kicserélik őket? — Semmi probléma. — Maga megbolondult! Kénytelen voltam elmondani neki a tervem, amire mindent építettem. Hallgatta, aztán összehúzott szemmel megcsóválta a fejét. — Nem túl kockázatos ez? — Kétségkívül van benne kockázat, de mást nem tehetünk. Szó nélkül visszarakta a késeket Siva négy kezébe, és szembenézett velem. — Valaki azt mondta, hogy... mintha lenne maga és Peggy McLane között valami. Igaz? Nem lett volna sok értelme a tagadásnak. — I$az. — Es... mégis képes végigcsinálni? — Kénytelen vagyok vele. Elhúzta a száját, és elismerően megrázta a fejét. — Ennyire vakmerő fickót eddig csak grúzban láttamí Legyen akkora szerencsénk, mint a grúz tósztok hőseinek. Mi egyebet kívánhattam volna én is? 63. Röviddel a forgatás megkezdése előtt felkerestem a Morrisokat. Elmagyaráztam nekik, mit kívánok tőlük. Figyelmesen meghallgatták, aztán Kövér Morris megvonta a vállát. — Hát... meg lehet kártyázni! — Minden oké lesz! — ígérte Vékony. — Már előre röhögök rajtuk — mondta Kicsi, és ezerfelé szaladt apró

gumiképe. — Megpukkadok a röhögéstől! Én ugyan messze voltam ettől, de optimista képet vágtam. Legalább ők higgyenek bennem. 64. A forgatásnak este hétkor kellett volna megkezdődnie. Fél hétkor azonban kiderült, hogy Curtis nincs sehol. Sem a szobájában, sem a Siva-templomban. Waterman őrjöngve rohangászott fel-1e, Miro bambán álldogált, kezében kamerájával, s szaporán pislogva bámulta a Ullporzékoló rendezőt. Háromnegyed hétkor szétszéledtünk, és Curtis keresésé-re indultunk. Negyedóra múlva Vékony Morris talált rá a falon kívül, az oroszlán mellett. Curtis csak lassan tért magához, és akkor sem igen tudott számot adni róla, mi történt vele. Arra emlékezett csak, hogy az oroszlánnál álldogált, szívta a jó levegőt, és különböző előnyös beállításokon töprengett, amikor elfeketedett előtte a világ. Arra tért csak magához, hogy Vékony Morris pofozgatja. Ez lett volna a kisebbik baj. Csakhogy az orvtámadás következményeként Curtis mindenből kettőt látott, ami filmforgatásnál nem kimondottan előny. Továbbá erős hány-ingert érzett. Waterman hisztizett, szentségelt, letérdelt a hóra és ver-te, csak úgy porzott. Végül elszánt képpel felemelkedett, es előretolta az állát, mint egy hadvezér, ha „csak azért is" hangulatba kerül. 381 380 — Megcsinálom! — bömbölt a képembe, mintha én tehettem volna bármiről is. — Dögöljek meg, ha nem csinálom meg!, — Es ki lesz az operatőr? — érdeklődött ártatlan ábrázattal Miro. — Természetesen maga, Ladislas. — En? Hiszen a minap mondta, hogy ökör vagyok a forgatáshoz, és hogy legalább száz évig kell még tanulnom a szakmát. — Lejárt a száz év. — És a gázsi? — érdeklődött faképpel Miro. — A duplája. — Triplája. — Ez egyszerűen piszok, aljas zsarolás! — dühöngött Waterman. — Ugyan már — nyugtatgatta Miro. — Félreértett. Én már itt sem vagyok. Mikor indul az első busz Los Angelesbe, fiúk? — Rendben van. Megkapja — lihegte Waterman. — Tudja, mit kell csinálnia? — Operatőrnek szerződtetett vagy főszerepre? — Vigye el magát az ördög! Vegye számításba, hogy ismétlés nincs, és egyetlen kamerával dolgozik. Magán áll vagy bukik a produkció. Legyen észnél, Miro! Howard? Lord Kavanagh enyhén viseltes szmokingjában, rózsaszín pírral az arcán, közelebb lépett. — Tessék, Mr. Waterman. — Minden kész? — Természetesen. — Tudja, mi a dolga? — Mindent megtanultam Mikeladzétól. Eközben Baransky visszatért Mikeladzéval, miután nyugalomba helyezték a félig kinyiffant Curtist. — Sullivan doki megvizsgálta — mondta a nagy bajuszú Watermannek. — Azt mondja, nem komoly a

dolog. — Rohadt, mocskos disznók! — dühöngött Waterman- - Átlátok rajtatok! Lelepleződtetek, szemetek!— Kicsodák? — tudakoltam illő tisztelettel. — Még kérdi? — emelte rám felháborodottan vörösben játszó szemét. — Hát a konkurencia! Csak tudnám, ki az, akit beépítettek közénk? De megtalálom, mérget vehet rá! Kitaposom a belét! — Gyanakszik valakire? Körülnézett, aztán amikor látta, hogy senki sincs halló-távolságon belül, felém hajolt. — Miro. Lenne rá egy fogadásom, hogy ő az. De megtudom, és... — Kitapossa a belét. Eddig oké. Csakhogy maga rábízta a filmjét. Keserűen tárta szét a karját. — Hát volt más választásom? Maga talán tud filmezni? Ne feledje, egy zsák pénzt ígértem neki. Lehet, hogy többet, mint a konkurencia. Az ilyen szemeteknek csak a pénz számít, a becsület az semmi! Megfordult, a homlokához kapott, és szó nélkül otthagyott. Besétáltam Siva templomába. f Meg kell hagyni, Waterman, Mikeladze és a díszletezők kifogástalan munkát végeztek. Olyan Siva-templomot építettek az imateremben, amilyet egy átlagos mozinéző el-képzel magának. Ahatalmas, szinte stadionnyi terem közepén állt Siva isten szobra, mind a négy karjával. Egyelőre a melléhez szorította őket, mint az ökölvívó, ha arra vár, hogy megszólaljon a gong. Arcán várakozó mosoly fénylett: talán látta a jövőt. A terem félhomályba és sűrű ködbe burkolódzott. Egy statiszta éppen akkor ügetett el mellettem használt ködgyertya-hüvelyekkel a kezében, amikor beléptem az ajtón. A fal mellé húzódtam, két indiai istenszobor közé. Az egyik akkora volt, mint én, a másik viszont alaposan a fejem fölé magasodott. Elefántfejéről azonnal ráismertem: Ganésa volt, az ormányos isten. 383

Siva mellett, és messze mögötte a falak mentén elhelye. zett szobrok közötti oltárokon gyertyák sokasága égett; pislogó fényük megpróbált áttörni a gomolygó füstködön Sűrű és nehéz volt a levegő, mint nyári éjszakákon a Gall. gesz partján. Kinyújtottam a karom; kezem feje eltűnt a füstben, Ilyesféle lehetett akkortájt a világ, amikor szép emlékű Hasfelmetsző Jack rémítgette a járókelőket. Hogy ne jár-hassak úgy, mint Hasfelmetsző szerencsétlen áldozatai, kezem ügyébe helyeztem a stukkeromat. Oszintén szólva, nem tetszett nekem a köd. Mikeladze nem említette. Aztán arra gondoltam, hogy talán nem is jön olyan roszszul. Elvégre nekem is van rejtegetnivalóm, nemcsak az ellenfélnek...! Bámészkodtam még egy kicsit, aztán szorosan az elefánt-fejű isten mellé húzódtam. Csak akkor akartam beavatkozni az eseményekbe, ha feltétlenül szükséges. Ganésa lenézett rám, és mintha biztató mosoly kíséretében kinyújtotta volna az ormányát. Eddig is kedveltem a vidám istenfigurát, de most annyira jólesett a szeretete, hogy legszívesebben csókot leheltem volna a homlokára. Szerelmes gondolataimból Waterman sztentori hangja riasztott fel.

— Mindenki osonjon a helyére! Még három perc! Ügyelők, vegyék át a szerepüket! Halk utasítások hangzottak a terem minden sarka felöl. Újabb füstgomolyagok törtek elő; még sűrűbb ködkulimászba merítve a világot. Kérdőn néztem fel Ganésára, de ő csak mosolygott. Az-tán Watermanre, aki izgatottan kucorgott Miro mellett egY kétemeletnyi magas emelvényen. Ráadásul túl keskeny emelvényen... Egyszerre úgy megrémültem, hogy belekapaszkodtam az elefántfejű isten vastag tappancsába. Ganésa sajnálkozva csóválta meg a fejét. Az emelvény! Ki akartam rántani a stukkerom, de aztán hagytam a helyén. Hiszen úgysem lőhetek vele magamnak egy új emelvényt. Szerencsére lassú, oldalazó mozgással Baransky húzott el mellettem. Kinyújtottam a karom, és megfogtam a könyökét. Akkorát ugrott, mintha kígyó tekeredett volna a lábára. Első pillantása az elefántfejű isten arcára esett, s rekedt hörgés tört fel a torkából. — Jaj! Ne! Amikor kibontakoztam a ködből, megtörölte a homlokát, és nekem támadt. — A frászt hozza az emberre! Mit akar, Lawrence? — Maga mit csinál itt? — Hogyhogy mit? Végzem a dolgom. Azonnal kezdődik a forgatás. Ellenőrzöm, hogy minden rendben van-e. — Ez a maga dolga? Idáig azt hittem, aga producer. Gúnyosan vigyorgott a szeme. — Idáig azt hittem én is. Csakhogy ha meg akarunk szabadulni innen, méghozzá élve, nem ragaszkodhatunk mereven az előírásokhoz. Holnap fel szeretném szedni a sátorfámat, ezért ma mindent megteszek, hogy sikerüljön be-fejezni a filmet. Felnézett Ganésára, aztán elfintorította a képét. — Rossz érzéseim vannak. — Tőle fél? — Dehogy. Valami azt súgja, hogy a forgatás alatt történ-ni fog valami. Mit mondjak, nekem is azt súgta: Hogy felgördült a függöny az utolsó felvonás előtt. — Mikor ácsolták az emelvényt? — Cirka egy órája — Miért? 385 - Miro extra kívánsága volt. Alighanem csak azért, hogy fontoskodjon. Sajnos a magas állvány veszélyeztette vállalkozásom sikerét. Es Peggy McLane életét is. 66. Tudtam, ha törik, ha szakad, meg kell találnom Mikeladzét. Éppen indultam volna, amikor rövid hangzavar után felhördült Waterman hangja. - Felvétel indul! Csapó! Aztán jelenetszámok s a többi. A Siva isten előtti teret szempillantás alatt nappali fényesség öntötte el. Valahonnan a mellékajtók felől előbb halk, majd egyre erősödő zene hangzott. Elég gyenge volt és hamisan is szólt, de tudtam, hogy nem jelent semmit; az utómunkálatok során úgyis új zenei anyaggal látják el a filmet. Most csak azért kellett a muzsika, hogy a táncosnők tudjanak mire táncolni. Összeharaptam a számat, és a Morrisokat kerestem. El-képzeltem, ahogy kétségbeesetten tanakodnak, hogy mit csináljak. Uramisten, mit találjak ki? Az immár erős, de barátságtalanul recsegő zenére fel-bukkant a fényben a főpap. Szegény Andersonra aligha-

nem még istenben boldogult Anderson néni sem ismert volna rá, és sikítva fordult volna el tőle, ha véletlenül öszszetalálkozik vele Stockholm külvárosában egy holdas, téli éjszakán. A Siva főpap egy indiai pap, egy amerikai iszapbirkózó és Frankenstein doktor teremtményeinek a keveréke volt. Hatalmas, kopasz és elképesztően ronda. Olyan izmokkal, hogy Arnold Schwarzenegger is megirigyelhette volna. Fehér palástot viselt, oszlopos karját azonban nem takarta semmi. Izmai ingerült kígyókként mozogtak a bőre alatt. 386 Olajosan fénylett az arca, s olyan hideg mosoly ült rajta, hogy jégkockát lehetett volna készíteni a homlokán. A kamera eszeveszetten berregett a magasban, Waterman szünet nélküli utasításaitól kísérve. - Lefelé, Miro! Svenkeljen rájuk...! Rázzátok magatokat, az istenit neki! A papok vicsorogtak, és rázta őket a gyűlölet, mint a malária. Sorra leborultak Siva szobra előtt; Anderson felemelte a fejét és vicsorgott. - Az isten arcára... Bele a pofájába, a közepébe, Miro! - bömbölte Waterman eksztázisban. Siva mosolygott, mintha nem tudna angolul. Aztán váratlanul megmozdultak a karjai; fenyegetően megcsillant bennük mind a négy kés. Olyan félelem tört rám, hogy megtántorodtam tőle. Hol van Mikeladze? Ki van a szobor belsejében? Hol van Howard? Valóban megmozdultak a karok vagy csak a szemem káprázott? Úristen. Ha megölik Peggyt...?!! Éppen felugrottam volna az állviyhoz vezető létrára, hogy leállíttassam Watermannel a forgatást, amikor két tibeti rablónak öltözött statiszta állt elém. Eddig elrejtőzve figyelték, ahogy Waterman ordítása nyomán egy rablósereg a Siva előtti térre cipeli Peggyt és Mohncsicsit. Sebesen visszaléptem az állványtól. Nem esett nehezem-re, mivel a két fickó belém kapaszkodott, és visszarántott. - Mi a francot akarsz? - támadt rám az egyik erős indiai angolsággal. - Mr. Waterman megparancsolta, hogy ha valaki zavarni próbálná, míg a forgatás tart, rúgjuk tökön! - Hagyd békén a hapsit! - mordult rá a másik, de ő sem engedte el a palástom szélét. - Nem látod, hogy láma? Innen a kolostorból. Biztos nem tudja, miről van szó! Ruhámnál fogva megfordított, és a képembe bőgte. - Ne csinálj be, pajtás, ez nem valóság, csak kamu! Filmforgatás! Nem lesz a lányoknak semmi bajuk! Nem láttál még mozit? 387 – Fel kell mennem Watermanhez – mondtam, és meg_ próbáltam kitépni magam a kezükből. – Le kell állítania a forgatást! Nem is tudom, hogy lehettem annyira ostoba, hogy ilye_ neket mondtam. Ha azt mondom, meg akarom tőle kérdez-ni, hány óra, inkább felengedtek volna. A másik hibát akkor követtem el, amikor verekedni kezdtem velük. Nagyot ordítva vetettem rá magam arra, aki a legjobban szorongatott, és behúztam egyet a képébe. Összecsuklott, és eltűnt a ködben.

Egő fájdalom nyilallt a kezembe, de nem törődve vele, megfordultam, hogy megismételjem iménti mutatványomat. Csakhogy most én kaptam egy óriásit a szemem alá. Kicsit megemelkedtem, és hosszas botladozás után bezuhantam egy istenszobor mellé. A lányok ekkor már Siva előtt táncoltak. Mohncsicsi félig indiai, félig európai ruhába volt öltöztetve, mivel a rendező érzékeltetni akarta, hogy a lány európai. Peggy azonban tetőtől talpig indiai volt. Annál is inkább, mert magát Siva istent alakította. Siva Natarádzsát; a Táncoló Sivát. Es Peggy McLane táncolt. Kecsesen, gyönyörűen, ugyanazokkal a fej- és kézmozdulatokkal, ahogy az indiai táncosnők. Talán egy táncszakértő komoly hiányosságokat fedezett volna fel a táncában; én azonban tökéletesnek és részegítőnek láttam. Előhúztam a revolveremet, és arra készültem, hogy ha kell, fegyverrel vágok utat a lányhoz. A gondosan felállított csapdába nem fog ugyan beleesni senki, és a bűntény is leleplezetlen marad, de Peggy életét megmentem. Es ez fontosabb minden leleplezésnél. Mondom, előhúztam a stukkert, és éppen lőni akartam, amikor felbőgött Waterman hangja. — Morrisok! Támadás, fiúk! Es a három cowboy megindult. A tető legmagasabb pontjáról érkeztek, mint az ejtőernyősök. 388 — Honnan a fészkes francból jönnek ezek? — visított fel kétségbeesetten Waterman. — Vigyázzon, Miro, ezek megőrültek! Jaaaaaj! Ekkor már mindenki az ég felé bámult. A tánc megállt, papok, táncosnők, statiszták és talán még az istenek is a te-tő felé néztek. A három Morris, mint a Bing Crosby által megénekelt égi lovas, talán egyenesen a Tejútról pottyant közénk. Kicsi Morris úgy üvöltött, mintha nyúznák. — Vigyáááázzzz! A kötéééééél! Hárman csimpaszkodtak egymás felett, látható kétségbeeséssel. A kötél pedig egyre közeledett Watermanhez és Miróhoz. Legszívesebben behunytam volna a szemem, de nem engedhettem meg magamnak ezt a luxust. Így aztán jól láttam, hogy a kötél végén kuporgók elütik őket. Az operatőr elejtette a kameráját, és a rendezőbe kapaszkodva az állványra zuhant. Siva felé néztem, és sírni szerettem volna az örömtől. Siva Natarádzsa szelíden, barátságosan mosolygott rám. 67. A következő percek a tökéletes zűrzavar jegyében teltek el. Waterman őrjöngött, Miro előbb aggodalmasan vizsgálgatta a masináját, majd csak röhögött az egészen. A három Morris igyekezett megmagyarázni, hogy egy kibomlott kötés okozta a balesetet. Waterman csak akkor nyugodott meg, amikor Miro közölte vele, hogy addig a pillanatig, amíg a Morrisok meg nem jelentek a kupolában, minden centiméter használható. Tizenöt perc alatt helyrerázódott minden. — Felvétel indul! Csapó! Szemem összetalálkozott Ganésáéval. Az elefántfejű isten biztatóan mosolygott rám. Ebben a pillanatban újra felhangzott a zene. Peggy és Mohncsicsi táncoltak, de édes istenem, micsoda különbség 389

volt kettejük tánca között! Peggy kecsesen hajladozott, mint a szélben ringó nádszál, Miss Mohn viszont régi idők táncos mackóit juttatta az eszembe. Bár ami azt illeti, egyáltalán nem volt mackós a forrná_ ja. – Morrisok! – bömbölte Waterman. – Gyerünk, fickók, és figyelni arra a rohadt kötélre! A három Morris ismét megjelent a plafonon. Kiáltoztak, fegyvereiket durrogtatták, aztán lendületet véve Tarzan majmainak ügyességével átlendültek a termen; tökéletes ívet írtak le a kamera előtt. – Bravó, fiúk! – tombolt Waterman. – Csak így tovább! A .három Morris gömbvillámként robbant a táncolók közé. Ütöttek, vágtak, lőttek. Torkolattüzek villantak a ködben, fájdalmas üvöltések tompa puffanásokkal keveredtek. Mégis, sorban legyűrték őket. Hiába voltak erősek, ügyesek, a sok lúd disznót győz törvénye érvényesült. Kövér Morrist fejbe vágták, Vékony Morrist eltalálta egy golyó, csak Kicsi Morris tüzelt megállás nélkül, bár egyre fogyó reménnyel. A tibeti rablók és az indiai papok vidám kis együttese szoros gyűrűt vont köré. – A táncot! – bömbölte Waterman. – Gyerünk a tánccal! Felcsendült a zene; a tánc folytatódott. Peggy egyre fáradtabban nyújtogatta a nyakát, Mohncsicsin nem látszott változás; lassan lépegetett idáig is. – Most a főpap! Belép a főpap! Waterman kiáltására abbamaradt a tánc. Anderson főpap felemelte a kezét, felnézett az istenre, óriási testéhez mérten iszonyúan gyors mozdulattal megragadta Peggy kezét, és Siva lábához vonszolta a lányt. Sejtettem, hogy a film zenéjében ezen a helyen éles sípok és tompa dobok keverednek majd a papok monoton mormolásával. A jelenlegi muzsika inkább vidám volt, mint félelmet keltő. Peggy ellenkezett, földhöz vágta magát, feje hátracsuklott, lábát kinyújtva próbálta megakadályozni, hogy az ári-ás a szoborhoz cipelje. A kérdés az volt, hogy ellent tud-e állni a tollpehely a viharnak, a hópehely az orkánnak. Naná, hogy nem tudott! Csinálhatott Peggy akármit, hisztizhetett Mohncsicsi, ahogy akart, belekapaszkodhatott Peggy karjába, és húzhatta visszafelé – semmi nem segített. Mohncsicsi végül is kapott egy kiadós pofont, amitől szép kényelmesen elnyúlt az isten lába előtt. A hatalmas pap eközben belökte Peggyt a Siva ölén ki-képzett teknőbe, és felemelt karokkal kérte az istent: fogadja szívesen az áldozatot. Ereztem, hogy megáll a levegő és a füstköd a teremben. Mintha egy-két percre valóságos Siva-szentéllyé változott volna Geldan dzongjának imaterme. Peggy kétségbeesetten feküdt az isten ölén, és elkeseredetten küzdött az életéért. Megpróbált kimászni a teknőből, de valahonyszor megemelte a testét, a kegyetlen pap visszataszította. – Siva! – visította Waterman. – Gyerünk, Siva! Ebben a szempillantásban megmozdultak az isten karjai. Lassan, méltóságteljesen tárta szét őket, mintha magához akarná ölelni a világot. A csavart pqptgéjű kések fenyegetően csillogtak. Peggyn látszott, hogy meghökken. Riadtan nézett a papra, akinek azonban csak a szeme fehérje fénylett az eksztázistól. Mohncsicsi is felemelte a fejét, és gyanakodva bámulta Siva karjait. – Fogadd magadhoz, ó hatalmas Isten, leányodat, akit néked neveltünk, és aki kész neked áldozni az életét! – bömbölte a főpap, és gonosz, kegyetlen vigyor ült ki az arcára, amikor meggyőződött róla, hogy a kések

megállíthatatlanul közelednek Peggy felé. – Fogadd el az áldozatot! – bőgték a papok, és a földre roskadtak. – Fogadj bennünket kegyelmedbe, Siva Natarádzsa! A kések már csak néhány centiméternyire lehettek Peggytől. Tapasztalatból tudtam, hogy a menekülés útja bezáródott. Nincs már akkora rés a karok között, amelyen át ki lehetne csusszanni a halálos ölelésből. 390 391

Peggy pontosan tisztában volt a helyzetével. Főleg kor, amikor a főpap leengedte a karját, és tisztes távo hátrált Sivától. Ekkor hagyta el a lány ajkát az első, vad sikoltás. Fájda. lom és pokoli félelem vonaglott végig az arcán. A közeledő késekre pillantott, és ömleni kezdett a homlokáról a veri. ték. A szobor öléhez lapulva remegett, mint a nyárfalevél, A kések néhány centiméterre megálltak tőle, bár lehet, hogy ez a néhány centiméter valóban csak egy volt. Talán lehetőséget akartak adni a lánynak, hogy még egyszer körülnézzen, elbúcsúzzék a világtól, amelyhez annyira ragaszkodott. A főpap Peggy szemébe süllyesztette a tekintetét. Aztán lassan, lábujjhegyre állva felemelte a karját. Ugy állt szemben az istennel, mintha ő lett volna a varázsló, aki a gyilkos késeket mozgatja. Olyan gyorsan kapta le a karját, hogy nem tudtam követni. Aki a szobor belsejében rejtőzködött, tudta. A karok ugyanabban a szempillantásban megmozdultak, és a kések a lány testébe szaladtak. Nemegyszer hallottam már halálsikolyt életem során, s nem mondhatnám, hogy kellemes emlékeket ébreszt, ha rágondolok. Azt a halálsikolyt azonban, amelyet Peggy produkált, remélem, soha többé nem hallom, még leglidércesebb álmaimban sem. Peggy halálsikolya maga volt a tökély. Olyannyira, hogy egyetlen színész sem tudta volna utánacsinálni. Pisztollyal a kezemben előrevetettem magam. Peggy vonaglott néhányat a sikoly után, és vérezni kezdett. Szája szélén is vér csordogált, végig az állán, le az ölébe... - Kész! - kiáltotta Waterman. - Felvétel leáll! Remek voltál, Peggy! A főpap gyanakodva előrehajolt, és a lányra bámult. Tanácstalanul kinyújtotta a karját, mintha meg akarná érinteni, aztán visszakapta. Nehézkesen az állvány felé fordult. Mr. Waterman! Mivel nem hallatszott fel a tetőre a rekedt, ijedt hang, kénytelen volt hangosan megismételni. Mr. Waterman! A rendező kihajolt az emelvényt övező korlát fölött. Mi van, Anderson? Én nem tudom, uram... Miss Peggy. Mintha... Waterman elfehéredett, és a torkához kapott. Micsoda? Úristen...! Ezután már nem láttam, mi történik, mert a saját dolgommal voltam elfoglalva. Elrohantam Siva szobra mellett, s bár legszívesebben Peggyt vettem volna gondjaimba, nem tehettem. Megkerültem a monstrumot, és már éppen nekigyürkőztem volna a felfelé vezető létrának, amikor nekivágódtam Mikeladzénak. Esküszöm, holnaptól kezdve kirakok egy behajtani tilos táblát a

homlokomra! Mit akar, fazsaru? Bezárta az ajtót? Naná, hogy bezártam. Dörömböl is a fickó, mint a veszedelem. Remélem, nem tudja kinyitni. Arra mérget vehet. Amit én egyszer bezárok...! Megfordultam, és máris rohantam tovább, Peggyhez. Mire odaértem, egész kis tömeg állta körül: papok, rablók vegyesen. Peggy békés mosollyal feküdt az isten karjai között, testében a késekkel. A vér még most is folyt belőle: takaros kis tócsákat alkotva a szobor talapzatánál. Siva Natarádzsa szomorúan nézett ránk, mintha csodálkozva és meghökkenve szemlélné az eseményeket. Miért csináltátok, emberek? Waterman az emelvény tetején őrjöngött. Nem igazán tetszett a dolog, hogy nem akar közelebb jönni hozzánk, de 393 olyan villámsebesen peregtek az események, hogy nem tudtam lecsalni a tetőről. - Mi történt? - bömbölte Waterman falfehéren, történt, emberek? Mi Attól tartok, baleset, uram... Miss Peggy,,. Mi történt? Peggy McLane meghalt, uram. 69. Waterman gurgulázva felordított, és Siva Natarádzsa felé mutatott. Ő tette! A gazember... Ő tette! Ekkor már valamennyien ott álltunk a szobor körül: a reszkető Mohncsicsi; Baransky, leffegő bajuszával: Mikeladze dacosan előremeredő kaukázusi orrával; 011y; O'Brian; sőt még a kövér Sullivan doki is; nem beszélve a tanácstalanul toporgó Morrisokról. Kicsoda, uram? - motyogta bambán Anderson, akinek elkenődött a festék az arcán, és egyre inkább egy hülyére vert pankrátorra kezdett hasonlítani. - A szobor? Valaki kicserélte a késeket! - ordította Waterman öklét rázva. - Valaki kicserélte... Azt is tudom, kicsoda! A szoborra nézett, és elkeseredetten rázta felé az öklét. Így háláltad meg, amit érted tettem, te gazember?! Ki-hoztalak a sittről, mindent megtettem, hogy ismét ember lehess, de te nem! Csak a gyilkoláson járt az eszed...! Nem takargatlak tovább, Dean Howard! Gyilkos vagy. és oda jutsz, ahova való vagy! Előreléptem, és felnéztem az állványra. Nem jönne le, Waterman? A rendező azonban meg sem hallotta a kérésemet. Embert akartam faragni belőled, te szemét! Gyere e16' te mocskos féreg! Gyere elő, Dean Howard! Megcsóváltam a fejem, Peggyhez léptem, és me8shT'° gattam az arcát. Nem tud, Waterman. Bezártuk. Előrehajolt, és bőgött, mint a sebzett oroszlán. Mielőtt megkezdődött volna a tánc, belakatoltam Siva hátán az ajtót. Nehogy a gyilkos menekülni tudjon. Elképedve bámult rám; zöldesfehér volt az arca, mint a kapros túrós lepény. Siva bátorító mosolyától kísérve folytattam a magyaráza-totSe. ejtettem, hogy Miss McLane-t meg fogják ölni. - Mit beszél? Mondom, hogy sejtettem. - És... nem tett semmit, hogy megakadályozza? Maga eszeveszett őrült! Sajnálkozva tártam szét a karom. Hja, Mr. Waterman, ilyen a mi mesterségünk. Válasz-tanom kellett, hogy ráhúzom-e a vizes lepedőt a gyilkosra vagy futni hagyom. Persze azt is tudom, hogy csak úgy kaphatom el, ha

tetten érem. Ez pedig, sajnos, ritkán megy áldozatok nélkül. Mindent megtettem, hogy megmentsem Peggyt... azaz Miss McLane életét, de 1em ment. Pech! Maga állat! - toporzékolt Waterman. - Szadista barom! - Mondom, hogy kénytelen voltam vele! Csak így tudtam csőbe húzni a gyilkost. Most pedig ott van; ha nem is csőben, hát Siva gyomrában. Mit szól hozzá? Engedje ki, Szergo! Mikeladze engedelmesen elindult a szobor felé. Sokat nem láthattunk belöle, hiszen Siva előtt álltunk, a halott Peggy mellett. Vártunk néhány másodpercig, de csak Mikeladze tért vissza a gyilkos nélkül. - Elbarikádozta magát odabent... Azt mondja, megöli a túszát, ha nem hagyjuk békében! Hideg futott végig a hátamon. Úristen! Csak nem... A következő pillanatokban azonban csoda történt. Hangos dübörgés jelezte, hogy aki a szobor belsejében van, meggondolta magát: .hajlandó kinyitni az ajtót. Intésemre közrefogtuk a létrát 394 395 — Gyerünk, ember, lefelé! Odalent halotti csend volt, még a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani, ha — mint már többször mond_ tam — lett volna légy a bhutáni télben. Nyílott az ajtó, amelyről Mikeladze eltávolította a lakatot, s felbukkant a nyílásban egy fej. Aztán egy test, majd még egy. Az első test a vállán cipelte a másodikat, mint a molnár a zsákot a malomban. Még a létra is egy malom lépcsőjére emlékeztetett. — Ne lőjenek! — bömbölte a hang, amelyben Curtisére ismertem. — Hozom a fickót! Megvártuk, amíg leért a lépcsőn, sőt még akkor sem vettük el tőle a terhét, amikor már a földön állt. Curtis megkerülte a szobrot, és hatalmas lendülettel le-hajította Dean Howard élettelen testét. A színész nagyot csattanva ért földet, pontosan Peggy előtt. — Itt van a rohadék! — mondta, és kíméletlenül belerúgott a fekvő testbe. — A szadista gyilkos! — Felnézett Watermanre, és megcsóválta a fejét. —Életünk nagy tévedése volt, Ferdy! Megérdemeljük érte a büntetést. Waterman szomorúan bólintott. — Meg, René! Az ügynek, úgy látszott, szép csendesen elérkeztünk a végére. Elkaptuk a gyilkost. Vártam, hogy Waterman lejöjjön az állványról, de annyira jól érezhette magát odafent, hogy esze ágában sem volt le-ereszkedni a köznép közé. — Békésen feküdtem az ágyamon — mesélte Curtis —, amikor a fickó rám rontott. Stukkert nyomott az oldalamba, és arra kényszerített, hogy vele menjek. Mondhatom• pokoli élmény volt. A szobor belsejében aztán fejbe vágott valamivel, hogy elveszítettem az eszméletem. Éppen akkor tértem magamhoz, amikor megtörtént a gyilkosság. Sajnos, nem tudtam megakadályozni, mert összekötötte a kezem egy szar kötéllel. Kénytelen voltam elrágni, de bár-milyen jók is a fogaim, lassan ment. A gyilkosságot azonban végignéztem. Látták volna a fickó arcát! Amíg élek, nem felejtem el! — Hogy kapta el mégis? — kérdezte Baransky csodálkozva. — Mondom, hogy sikerült észrevétlenül elrágnom a kötelet. Aztán rávetettem magam, amikor maguk

szólongatták, hogy adja meg magát. Amikor azt kiáltozta, hogy megöl, már szabad voltam... megfojtottam! De esküszöm... önvédelem volt! Ez utóbbi mondatot Waterman felé kiáltotta, aki komoran magasodott fölénk. Akárcsak Siva Natarádzsa. Ekkor vettem csak észre Deap Howard torkán a vörös, de lassan kékülni kezdő foltokat. Úristen! Ha meghalt... Rávetettem magam a testére, feltéptem az anorákját, az ingét, és meghallgattam a szívét. Tisztességesen dobogott. Waterman eközben kísérletet tett, hogy leereszkedjék közénk. Kábé a felülről számított harmadik lépcsőfokon volt már a lába, amikor Howard szempillája megrebbent, majd egészen kinyílott a szeme. Csodálkozva nézett a levegőbe, aztán hatalmasat sóhajtva megpróbált feltápászkodni. Feje alá nyúltam, és segítettem neki. A többiek körénk gyűltek, de óvakodtak hozzáérni. — Hogy van? — Kösz. Mi történt? Újabb gyilkosság? — Te rohadt! — bőgött Curtis, és felcsillant valami a kezében. — Megöllek, te szadista állat! Feléje repült, de útközben találkozott az öklömmel. Nagyot koppant, mint a cserebogár a falon. Karfiolfülei még karfiolabbá gyűrődtek, ahogy végigterült a földön. 397 Elegáns mozdulattal kirúgtam a kezéből a kést, és ami kor a lábam után kapott, rátapostam. Pardon, Mr. Curtis. Az önbíráskodás ugyebár... Waterman a statisztákra mutatott, és vijjogott a hangja, mint Savonaroláé Firenzében. Öljétek meg a disznót! Kinyírta Blake-et, Judyt, Lucyt és most Peggyt is. Mit tétováztok? Kapjátok el Lawrencet, és mindet, aki okoskodik! Tudjátok, mit kap ez, ha viszszakerül a sittre? Semmit! Hiszen őrült. Zárt osztályra csukják, és azzal vége! Ki adhatja vissza barátaink életét? Bűnhődnie kell a csirkefogónak...! Esküszöm, nem lesz bántódásotok! A bíróság felment benneteket. Egészen jól és hatásosan csinálta. A fanatizált statiszták, élükön Andersonnal, felénk mozdultak. Hiába emeltek közéjük és közénk a Morrisok élő gátat; kevesen voltak, hogy megvédhessenek bennünket. Mi lesz már? - toporzékolt Waterman. - Kapjátok el a fickót, és húzzátok fel jó magasra! Előhúztam a stukkerom, de még így is hátrányban voltunk velük szemben. Baransky lesimította zilált bajuszát, és Andersonra ordított. Fene egyen meg, Anderson! Képes vagy kezet emelni a jótevődre? A nagy melák megtorpant, és fájdalmas képpel pislogott a producerre. Bocsánat, Mr. Baransky, de ez az ember... Valóban megölte őket. És ha beviszik a diliházba, büntetlen marad. Az ... ilyet nem bűn eltaposni! Hülye vagy, Andy? Legalább tíz évre sittre vágnak miatta! Anderson szomorúan rázta meg a fejét. Engem nem, Mr. Baransky. Az a helyzet... hogy nekem is diliflepnim van. Én sem vagyok... büntethető... 71. Waterman megállás nélkül ordított, s a statiszták kezdtek megvadulni. Egészen komoly, vadnyugati mintájú

Tincs Szaga terjengett a levegőben. Dean Howard a lábára állt, és aggódva nézett rám. Keze lassan, anélkül, hogy Anderson vagy a többiek észrevették volna, rongyos szmokingja alá csúszott. Szempillantás választott el már csak tőle, hogy ránk rontsanak. Anderson kitátotta a száját, hogy jót slukkoljon a levegőből, mielőtt az útjában álló Kövér Morrisra vetné magát. Én pedig elérkezettnek láttam az időt, hogy rendet csináljak vadnyugaton. Minden előzetes figyelmeztetés nélkül Anderson lába elé lőttem. Jó öt centire a lábujjaitól. Akkorát ugrott, mintha egy skót népi tánc legszebb figuráját gyakorolta volna. Hé! Mit csinál? Hülye maga? Mintha maga dicsekedett volna vele, hogy diliflepnije van! Már kigyógyultam belőle - mondta nyugodtan, és hátrébb lépett. - Ambár... kár futni hagy#i a fickót. Igazán felköthettük volna Siva nyakába. A statiszták bólogattak, én pedig még mindig kezem ügyében tartva a pisztolyomat, felnéztem az emelvényre. Nem jönne le végre, Waterman? A rendező magához tért tompa kábulatából, amit aligha-nem a pisztolylövés keltett benne. De ahelyett, hogy leereszkedett volna közénk, visszakapaszkodott a korlát mögé. - Öljétek meg, a fene vigyen el benneteket! Dean Howardnak meg kell halnia! Meg kell halnia! Belefújtam a pisztolyom csövébe, s gondterhelt képet vágtam, mintha egeret pillantottam volna meg benne. - Kár a gőzért, Waterman! Nem fogják megölni. Dean Howardot nem ölheti meg már senki! A rendező áthajolt a korláton, és tátva maradt a szája a meglepetéstől. 399 398 Ezt... hogy érti? - nyögte. - Mi az, hogy... már nem ölheti meg senki? Tovább szemeztem a pisztoly csövébe bújt nem létező egérrel. Ugy értem - mondtam lassan -, hogy... Dean Howardot valóban nem lehet már megölni. Dean Howard ugyan-is jó öt éve halott! 72. Vadnyugatból szempillantás alatt átalakultunk éjféli temetővé. Olyan csend támadt, mint az örök nyugalom helyén éjféltájban. Anderson arcáról patakokban folyt a festék, s hogy a hatás még tökéletesebb legyen, időről időre szétkente a kézfejével. Baransky beharapta bajusza végét a szája sarkába, hogy megtévesztésig hasonlóvá vált egy bánatos, akváriumi harcsához; Curtis karfiolfülei megmozdultak, mintha önálló életet akarnának élni; csak Mikeladze állt rezzenetlenül, mint törökvadász ősei a Kaukázus szirtjei között. Waterman nem is tudom kire hasonlított. Önmagára semmi esetre sem. - Maga megbolondult - mondta tömören. - A lámaság elvette az eszét. Már akkor rá kellett volna jönnöm, hogy dilis, amikor először láttam meg ebben a göncben. Mond-ja, van magának egyáltalán alibije? A fene vigye el... hogy erre nem gondoltam előbb! Maga meg az állítólag eltűnt láma haverja... az ördögbe is, kapják már el, emberek! Szórakozottan belefújtam a stukkercsőbe. A statiszták félrenéztek, és eszük ágában sem volt engedelmeskedni. Waterman őrjöngött még egy kicsit, aztán elcsendesedett. Ide figyeljen, Lawrence - mondta nyugalmat erőltetve magára. - Az előbb alighanem félreértettem

valamit. Mint-ha azt hallottam volna, hogy Dean Howard öt éve halott. Jól hallotta. Waterman - mondtam. - Valóba-a ezt mondtam. Dean Howard öt éve halott! Waterman olyan lendülettel hajolt át a korláton. hogY azthittem, közénk esik. Kinyújtotta a karját, és vádlón Dean Howardra mutatott. - Akkor ez a... féreg kicsoda? Stukkerom csövével a színészre böktem. _ Mondja meg nekik... és mellesleg nekem is. A szőke, vékony férfi elmosolyodott. Egyszeriben meg-változott az arca. Eltűnt róla a Howardra jellemző alamuszi agresszivitás, hogy átadja helyét egy acélkemény mosolynak. Meghajolt, mint a jól nevelt kisdiák imádottja előtt a teadélutánon. Engedjék meg, hogy bemutatkozzam. A nevem Lund. Peter Lund. Es... ki a fene maga? - hebegte Waterman falfehéren. -Ki a fene...? Peter Lund arcán még keményebbre váltott a mosoly. Zakója zsebébe nyúlt, és csillogó fémlapot húzott elő. Sajnálom, Waterman, hogy becsaptam. Nem vagyok színész... bár igazán sokat tanultam magától. Ha hazamegyek, belépek a cégem amatőr színjátszó együttesébe. Esküszöm, mindenkit lepipálok, és az enyém ltsz minden főszerep. Waterman gyanakodva lépett hátrább a korláttól. Es... hol van a munkahelye... Mr. Izé... Lund arcán csodálkozás futott végig. Még nem mondtam? Ejnye. Ugy látszik, kicsit meg-ráztak az események... Mit is kérdezett? Hol a munkahelye, ember? - bömbölte Waterman. Hát a rendőrségen. Az oslói rendőrség hadnagya vagyok ugyanis. Mi a baj, Curtis? Mintha meglepődött volna. 73. Kétség sem férhetett hozzá, hogy Curtis meglepődött. Méghozzá nem is akárhogyan. Meglepetésében immár Lund lába után kapott, de most sem volt szerencséje. Ezúttal a norvég zsaru rúgott bele. 401 400 Waterman úgy állt az emelvényen, mint saját lovas szol :k ló nélkül. A földön térdelő és egyszerre csak remegni kezdő Curtist nézte tanakodva, mintha azt próbálná kitalálni, mit csináljon vele. Azt hittem, olvasok a gondolataiban. Ismét csak belefújtam a stukkerom csövébe, és szomorúan bámultam a karfiolfülűre. — Bizony, bizony, Mr. Curtis... Most már csak arra kérdésre kell válaszolnunk, hogy ki ölte meg néhány a Peggy McLane-t? perce Curtis felordított, térden állva Waterman felé nyújtotta imára kulcsok karját. — Vége... mindennek vége, Ferdy! Lebuktam! Istenem... Mondj el mindent, Ferdy! Mondj el... Ma már bevallhatom, hogy óriási hibát követtem el. A karfiolfülű rimánkodására figyeltem, ahelyett, hogy máshova néztem volna. Curtis kiáltozását hirtelen éles csattanás szakította félbe. A karfiolfülű

megperdült, és jajgatni kezdett. Kapásból kellett volna tüzelnem, de nem tehettem. Az emelvényen ott állt Miro is, a legnagyobb lelki nyugalommal, karba tett kézzel. Magas, vékony alakját szinte felkínálta a golyóknak. Akkorát ordítottam, hogy magam is majd megsüketültem tőle. — Dobja el a fegyvert, Waterman! Ha megmoccan, lelövöm! Waterman nem moccant; igaz, a pisztolyát sem dobta el. Kihajolt a korláton, és azt figyelte, ahogy Peter Lund Curtishez ugrik, hátára fordítja. és ingét feltépve mellére szorítja a fejét, majd komor képpel lefogja az operatőr szemét. — Ez kész! Ezt nem fogja megúszni, Waterman! A rendező válla megrándult. — Úristen! — csuklott meg a hangja. — Mit tettem? Úristen! Hogyan veszíthettem el ennyire a fejem?! 402 _ ;,,nja cl a pisztolyát! Waterman lehajította a stukkert. Elveszítettem a fejem — nyögte, beletúrva szépen fésült ősz hajába. — Ki gondolta volna, hogy éppen Curtis. • • !? Nem tehettem mást. Hiszen... annyira megrázott... hogy megölte Peggy McLane-t. Felvettem a fegyverét, és becsúsztattam a palástom alá. — Kár volt, Waterman. Nagy kár. Peggyt ugyanis szerencsére nem ölte meg senki. Waterman a torkához kapott, és kiguvadt szemekkel peggyre meredt. — Senki...? De... de... hiszen... Peggy megmozdult, kinyitotta a szemét, és erélyes mozdulatokkal kiszabadította magát a kések közül. Tett néhány támolygó lépést, odapenderült az emelvény elé, és a szüle-tett színésznő büszkeségével az ajkon, kacéran felnevetett. — A fene vigye el, egészen elgémberedett a derekam! Különben jól csináltam? 74. Waterman megtántorodott, és a zsebéhez kapott. Hiába. A stukkerja már az én palástom alatt volt. — A kések... a kések... — nyögte, és hitetlen rémülettel nézett a Siva kezében tekergő gyilkokra. — A kések... Elégedetten elmosolyodtam, és öntelten kihúztam magam. — Kicsit belekontárkodtam amunkájába, Mr. Waterman. Én is rendeztem egy jelenetet. Íme a főszereplők — és a három Morrisra mutattam. — Azt hitte, véletlenül sodorták el magukat kamerástul? Kellett egy kis balhé, hogy a zűrzavarban Mikeladze kicserélhesse a késeiket. Waterman lemászott, és remegő kézzel Curtis testére mutatott. — A gazember! Ő tette... Mindent ő tett! Az aljas gyilkos! 403 lik Ekkor kezdődött a horror. Vagy folytatódott, ki tudja? Mindenesetre az első „halott" már feléledt, és fáradtan* hozzám simult, amikor megmoccant a második hulla is. Felkönyökölt, és tátott szájjal Watermanre meredt. — Ferdy! Uristen...! Ferdy! Benne hagytál a pácban? Hiszen a te ötleted volt...! Nem te mondtad még Los qn, gelesben, Ferdy... hogy... Sajnos ismét túl lassúnak bizonyultam. Megtévesztett, hogy nem volt nála revolver. Arra nem gondoltam, hogy kés is lehet.

Pedig volt. Sárgán csillogó tibeti áldozókés. Purbu. A sokadik hibát akkor követtem el, amikor késve bár, de mégiscsak észrevettem az áldozókést a kezében. Minden-esetre, hála gyors reflexeimnek, repülőrajtot vettem, és Curtisra vetettem magam. Halálosan biztos voltam benne, hogy Waterman végleg el akarja hallgattatni az operatőrt. Es éppen itt követtem el a hibát. Waterman ugyanis, ahelyett hogy Curtisra támadt volna, elkapta a félmeztelenül álldogáló Mohncsicsit, és nyakához szorította a kést. — Ha megmoccannak, megölöm! — lihegte, szorosan magához ölelve a lányt. — Odaállnak valamennyien a szobor mellé, egy-kettő! Maga is, Miro! A hosszú segédoperatőr unott képpel bámult lefelé. — Nekem nincs fegyverem! — Akkor is! Gyerünk, mert elvágom a torkát! Miro megvonta a vállát. — Csak rajta! De akkor fasírozottat csinálnak magából, ahogy ismerem őket. Kénytelen voltam én is ráordítani. — Másszon már le, az isten áldja meg! Miro ahelyett, hogy engedelmeskedett volna, leült az emelvény szélére és lelógázta a lábát._ páholyból nézem az előadást. Csak nyugodtan öldökoljék egymást. _ Ez... megzavarodott — suttogta Peggy, és megszorította a kezem. Waterman úgy tett, mintha egy kicsit beljebb tolná a kés hegyét Mohncsicsi bőrébe. — Nekem már mindegy! Ha nem mennek a szoborhoz, megölöm ezt a kis kurvát! Mohncsicsi nagyot nyögött, és kidülledt a szeme a rémülettől. — Nagyon szépen... kérem... csinálják, amit mond — suttogta, miközben vékony nyálcsík csorgott le a szája szegletén. — Nagyon... szépen... ké...rem... Intettem, mire valamennyien megmozdultak. Néhány másodperc múlva ott lökdösődtünk Siva mellett. — Anderson! — Parancsoljon, főnök... izé... a`fenébe is... — Sorban kizsebel mindenkit. Elszedi a fegyvereiket és idehozza elém. Gyerünk! Ha csak egyetlen rossz mozdulatot is tesz valaki, a lány meghal. Esküszöm! Anderson tétova léptekkel megindt felénk. Aztán sorban végigtapogatott valamennyiünket. Sajnálkozó mosoly kíséretében szedte ki Waterman fegyverét a palástom alól, és letette a földre. — Hozza ide a stukkeromat! Anderson lehajolt, és felvette. Waterman kinyújtotta szabad kezét, hogy átvegye. Ekkor történt valami. Hogy mi, azt még a mai napig is csak nehezen tudom megmagyarázni. Tele voltunk operatőrrel, csakhogy egyikük sem volt abban a helyzetben, hogy filmre vehette volna a jelenetet. Pedig ha megtette volna, és később lassítva megnézzük, talán fény derült volna rá, mit csinált Mohncsicsi. Először is visított egyet. Amíg élek, hallani fogom. Az-tán lehullott róla a ruha. Nem maradt más rajta, csak két fügefalevélnyi fehérség. Sok mindent hallottam már életem-ben, de ilyen visítással még nem találkoztam. Talán az indiai mitológia veszélyes, sokfejű női démonjai, a ráksaszik 405 sikoltanak így, ha mit sem sejtő, szerencsétlen vándorra szakad rá az este a dzsungel fái között, amelyek köztudor_ tan a ráksaszik kedvenc lakóhelyei. A sikoltással egy időben Waterman megemelkedett, és fejjel előre bezuhant Siva karjai közé. Onnan visszapattan_ va, nekivágódott a lánynak. Mire feleszméltem, Waterman már újra

Sivát ölelgette. Aztán visszaperdült, és kezdődött megint minden elölről. A purbu villogva húzott el az orrom előtt. Utánakaptam, de nem értem el. Waterman ekkor már négykézlábon állt, és éppen Mohncsicsi rúgásait próbálta kivédéni. Annyit ért csak el a kapálózásával, hogy letépte a lányról az egyik fügefalevelet. Mondanom sem kell, hogy az alsót. Ettől aztán végképp begurult a lány. Ismét vijjogott egyet, és a combja közé kapta Waterman fejét. Nem tudom, más alkalommal örült volna-e neki, de ezúttal alig-ha méltányolta a fügefalevél hiányát. Artikulátlan hangon felordított, és megpróbálta lerázni magáról az amazont. Mohncsicsit azonban nem lehetett levetni, mint egy ügyetlen zsokét. Belemarkolt Waterman hajába, és a rendező fejét a combjai közé szorítva, elkezdte hátrafelé préselni a nyakát. Ekkor döbbentem csak rá, hogy milyen kidolgozott izmai vannak a lánynak. Mintha body building szalonokban töltötte volna az ifjúságát. Waterman kétségbeesett ordítása feloldotta a görcsöt, é° előrelódított. Egyetlen ugrással a lányra vetettem magam; nem törődve vele, hogy immár semmi sincs rajta, megpróbáltam letépni Waterman hátáról. Mohncsicsi azonban láthatóan megbuggyant. Előbb én kaptam tőle egy óriási pofont, aztán Lund, majd Baransky és Kövér Morris. Eppen Mikeladze következett volna, amikor Lund előkapta az igazolólapját, és Mohncsicsi orra elé dugta. — Abbahagyni! Rendőrség! Kicsit komikusnak tűnt a dolog, és talán jót röhögtem volna az igyekezetén, ha nem kellett volna attól tartanom, hogy a lány megöli Watermant. Legnagyobb meglepetésemre azonban Mohncsicsi magához tért. Oriásit sóhajtott; szinte még Siva is beleremegett. Megtörölte az arcát; mintha a düh vörös fátylát söpörné el a szeme elől. — Rendőrség! — mondta Howard-Lund erélyesen, és még egyszer a lány orra elé dugta az igazolóplakettet. Mohncsicsi rá sem pillantott, csak eltolta magától. — Tudom. Mi a rangja? — Hadnagy — mondta Lund. — Egyébként másszon csak le a hátáról! Mohncsicsiben csak ekkor tudatosult, hogy nincs rajta semmi. Végigpillantott magán, megrándult a keze, hogy eltakarja a testét, aztán csak legyintett, és megvonta a vállát. Nem tudott úgy fordulni, hogy ne állt volna valakivel szemben. A dilis Anderson nagyot csuklott, és óriási hangerővel suttogta. — Apuskáim, micsoda csaj! Frankón mondom, rugóra jár a cicije! Kibújtam a palástomból, és ráterítettem. Hálásan rám mosolygott. — Kösz. Hátrafordult, és Howard-Lundot kereste a szemével. Amikor megtalálta, felé is felvillantott egy barátságos mosolyt. — Hogy érzi magát, Lund hadnagy? Az öreg Gregory örülni fog a hírnek. Lundnál csak én tátottam nagyobbra a számat. — Maga kicsoda? Felhős tekintettel a földön fetrengő Watermanre nézett, es undorodva elhúzta a száját. — A mocskos, bűzos görény! Kösz, hadnagy, hogy segített, különben még bajba kerülhettem volna. Egyébként valóban Mohn a nevem. Margret Mohn. Hadnagy

vagyok én Is. mint maga. Csakhogy én a Los Angeles-i rendőrségen. 406 407 76. Siva békésen legeltette rajtunk a szemét, Peggy hozzám si mult: szép és kedves volt minden, mint a mesében. Bár megoldatlan rejtély maradt még bőven, azt hittem, a nehezén túl vagyok. Ekkor ismét elkövettem egy óriási hibát. Csak az egyik ügyre koncentráltam. Pedig kettő volt, egymás mellett, mint az ikergyerekek. Ahogy magamhoz tértem a Mohncsicsi okozta meglepetésből, felkaptam a stukkerom, és az emelvény felé fordultam. Sajnos, most is elkéstem. Miro szétvetett lábakkal állt a korlát mellett, vidáman mosolyogva. Mit mondjak, elsősorban nem a mosolya zavart. Inkább az a rövid csövű géppisztoly, amelyet a kezében szorongatott. Fegyvereket a földre - mondta ellentmondást nem tűrő hangon -, különben meghúzom a ravaszt! Es ha azt hiszik, blöffölök... Jézus Mária! - hebegte Peggy. - Miro? De hát miért? Miro a karfára fektette a géppisztolyát, és tovább mosolygott. Sajnálom. Pedig gyilkosság nélkül akartam megúszni az ügyet. Igazán sajnálom. Megbolondult, Ladislas? - csattant fel Baransky, és tett egy vigyázatlan lépést előre. - Tegye le szépen... A géppisztoly felkattogott, halkan, mintha játékfegyver lett volna. Pedig nem volt az. Egy játék fegyvertől ugyanis aligha zuhanhatott volna a földre a producer, és aligha támadt volna véres szélű, tépett lyuk az anorákján. Nem szoktam viccelni - mondta nyugodtan Miro. Menjenek szépen vissza a szoborhoz. Valamennyien. Anderson! A „főpap", mintha hipnotizálták volna, előrelépett, és felbámult az emelvényre.Mr. Miro? Kisétálsz az ajtón, Anderson. Kisétálok...? Találsz odakint néhány benzineskannát. Végiglocsolod a lépcsőt és a falakat is. Ha kész vagy, visszajössz... Ha nem teszed meg, megöllek! Tudod, hogy én hoztalak ki a diliházból! Tudom, Mr. Miro, de nem lesz baj belőle? Ha kész vagy, kapsz egy kis pénzt. Többet, mint a filmért kaptál volna. Vagy egy golyót a fejébe - mondtam nyugodtan. Miro felém fordította a fegyver csövét. Még egy szó, Lawrence, és meghal! Gyilkos! - sikoltotta Peggy, és ismét sikoltani akart, amikor befogtam a száját. Nagyon bölcsen teszi - dicsért meg Miro. - Indulás, Anderson! Az óriás engedelmesen kisétált az ajtón, Miro pedig, mintha zavarban lett volna, Peggyhez fordult. Nincs igaza, Mrs. Bjömson. Peggy megrázkódott, mintha kellemetlen rovar szállt volna rá. Maga... honnan tudja? Már miért ne tudnám? - vonta meg a vállát Miro. Elvégre én vagyok a sógora. 77. Sógorom? - hökkent meg Peggy. - Hiszen nekem nincs sógorom. Amint a mellékelt ábra bizonyítja, van - vigyorgott Miro. - Én vagyok ugyanis a kisebbik Björnson. Bizony, bizony, Peggy. A maga volt férjének, Elmarnak az öccse. Ez... lehetetlen! - lehelte alig hallhatóan Peggy. Miért volna lehetetlen? Mert nem tudott rólam? Hiszen maga nem is ismerte

a családunkat, Peggy. Nagyon 408 409 megkedveltem magát... őszintén szólva irigylem Elman azaz csak irigyeltem, amíg élt. Bár végül is megérdemelte amit kapott. — Gazember! — Ugyan már, Peggy! Fogalma sincs róla, kivel kötötte össze az életét. Elmar szeretőnek lehet, hogy első osztálya volt, de mint ember?! Erről én sokkal többet tudok, kis_ lány. Most pedig teszek magának egy ajánlatot. Jöjjön velem! — Ho... hová? — nyögte Peggy. — Akárhová. Olyan gazdagok leszünk, amilyet csak keveset hord a hátán a föld. — Akárhová megy, elkapják. — Engem? Nem hallott még róla, hogy manapság könynyebb új arcot kapni, mint új alsónadrágot? Nos, Peggy, mit választ? — Soha nem tudnék együtt élni egy gyilkossal! — De hát az isten szerelmére, egyelőre még nem vagyok az! Nem öltem meg senkit! — Na és... az áldozatok? — Én? Eszem ágában sem volt kinyírni őket! És nem is nyírtam ki! Mohncsicsi felállt a vérző Baransky mellől. — És ő? — Csak húst ért a golyó. Két hét múlva nyoma sem marad. Mesterlövész vagyok. Nyugodtan felkelhet, Baransky. Pontosan tudom, hova lőttem. Nem találják unalmasnak, hogy mindenki halottnak tetteti magát? Baransky káromkodást morzsolt szét a fogai között, és lassan feltápászkodott. — Ezért még megfizet, kisapám! — Nekem csak a szobrok kellettek — mondta Miro. — Azokból is csak egy. — Amelyikben a papír volt, igaz? — kérdeztem. Elismerően mosolygott rám. — Maga volt az egyetlen ellenfelem, Lawrence. Azt pedig kifejezetten sajnálom, hogy Watermannel és ezzel amásik gazemberrel keveredett össze az ügyem. Mit tagadjam, kicsit elhomályosítja a fényét. Nem lett volna semmi baj, és szépen leléceltem volna... ha Lund hadnagy nem köp a levesembe. Most már nehéz lenne úgy kijutnom Bhutánból, hogy maguk élve maradnak. Sajnálom. Nem én fogom megölni magukat, hanem Anderson. ő pedig bolond, és nem büntethető. Még ha el is kapnának valamikor, alighanem nehéz lenne rám bizonyítani a gyilkosságokat. De te, Peggy, életben maradhatsz. A lány összerázkódott. — Majd megszeretsz, bébi. A sok pénz meghozza a szerelmet. Es hasonlítok is a testvéremre, kislány. Nekem is éppen ott van egy anyajegyem... Meglátod, mintha újjá-született volna Elmar! — Mocskos disznó! — törölte meg a szemét Peggy. Miro felvonta a vállát. — Sajnálom, akaratod ellenére nem vihetlek magammal. Nem tudnálak kicsempészni az országból. Ez az utolsó lehetőséged, Peggy! — Mit akar csinálni, Miro? — förmedtem rá. — Jobban tenné, ha eldobná a fegyverét, és megadná magát. Ha nem ölt meg senkit, olcsón megúszhatja. — Kár a gőzért, Lawrence. Én nemcsak szabad, hanem gazdag is akarok lenni. Maguk rövidesen meghalnak. Forgatás közben véletlenül lángba borult a dzong. Az egész stáb bennég, mert valamilyen rejtélyes okból a rendező be-záratta az ajtókat. — Aljas disznó! — kiáltotta 011y, és megremegett a pocakja a

felháborodástól. — Es még én pókereztem veled, te rohadék! — Majd a túlvilágon folytatjuk, 011y. Te most előremész, és megkevered a paklit. Néhány évtized múlva én is oda-ülök az asztalodhoz. Anderson! Ordításával egy időben az óriás bedugta a fejét az ajtón. — Bezárod kívülről az ablaktáblákat! Peggy? — Itt maradok — mondta a lány határozottan, és belém karolt. — Én itt maradok! 411 — Ahogy akarod. Bár... még egyszer mondom, nagyon sajnállak, bébi. Izgalmas lett volna veled. Tudod, hogy vi_ zuális típus vagyok... Már el is képzeltem magamnak egy_ két vérforraló jelenetet, amelynek mi lettünk volna a fősze_ replői. Anderson! Az óriás ismét felbukkant az ajtóban! – Hozz be egy kannát a szoborra is! Miro villámsebesen lemászott az emelvényről, s néhány méterre tőlünk, géppisztolyát ránk szegezve, megállt. – Még egyszer, őszintén mondom, hogy sajnálom. De hát forgatás közben mindig is előfordultak balesetek, ahogy már Mr. Waterman is megmondta. A szénné égett holttesteket nehéz azonosítani. Talán még az enyém is köztük lehet. Sajnálom. Gyújtsd meg, Anderson! Az óriás eltátotta a száját. – En? Miro feléje dobta az öngyújtóját. – Tízezer dollár, Anderson! Az óriás elkapta, és felkattintotta. Halvány, sápadt fény gyulladt Siva előtt. A halál fénye. Ebben a pillanatban kitört a pánik. Sikoltozás, férfiak üvöltése töltötte be a termet. Megpróbáltam elkapni Mirót, de néhány statiszta levert a lábamról. Peggyt sem láttam sehol, és ez még csak tovább növelte a félelmemet. – Peggy! Ordítozás, sikoltozás, menekülés. Az ajtó felé próbáltam futni, de akkor már zárva volt. Az istenszobor lobogó lánggal égett; hatalmas lángnyelvek ostromolták a tetőt. – Peggy! Valaki fellökött, valaki rám taposott; émelyítő füst gomolygott Siva Natarádzsa testéből. Az óriási szobor lágy, behízelgő mosollyal az ajkán megmozdult. Előbb csak az egyik karját emelte fel, majd egymás után mind a négyet. Valószínűleg a belsejében keletkezett hő mozgatta meg az automatikát. Siva Natarádzsa, a táncoló Siva táncolt. Nem voltam patetikus hangulatban, de arra gondoltam, hogy halotti táncot jár valamennyiünk felett. – Úristen! – ordította valaki a fülembe, akinek a hangjában Dean Howardra ismertem. – Siva táncol... Ez Siva utolsó tánca! Aztán megemelkedtek a karok, és a szobor füstöt, kormot és pernyeesőt okádva összeomlott. 78. Az elkövetkező percekre csak homályosan emlékszem. Szemvillanásnyira feltűnt előttem a lángoló ruhájú Anderson, amint kétségbeesett üvöltéssel veri az ajtót: – Engedjen ki, Mr. Miro... hiszen,megcsináltam! Hatalmas erővel nekivágtam magam az egyik ablaknak, de a tábla nem engedett. Ekkor már minden lángolt oda-

benn. A falak, a szobor maradványai, sőt még a padló is! Megálltam, és úgy gondoltam, hogy feladom. Hibát hibára halmoztam, hát most megfizetek élte. Vigye el az egészet az ördög! Aztán valahonnan a ködös messzeségből Jondon bukkant elém Vékony Morrisszal a nyomában. Oszintén szólva nem voltam biztos benne, hogy nem álmodom-e, nemcsak a füstmérgezés láttatja-e velem a víziót. Jondon és Vékony azonban egyáltalán nem voltak ködből. Legalábbis kezük szorítása nem tűnt annak. – Gyerünk, rinpócse! – sürgetett Jondon. – Hamarosan összeomlik az egész! Gyorsan, az alagútba! Kábán néztem körül, de nem láttam élő embert a füst- és lángtengerben. – Gyorsan, rinpócse! Aztán hideg lépcsőfokokat éreztem a lábam alatt, nedves falak hűsítették égett bőröm, s ahogy hozzájuk hajtottam a fejem, megéreztem a tél hidegét. – Peggy? 412 413 — Mindenki megvan... — Mondott még valamit, de nem értettem. Amikor egészen magamhoz tértem, Padma Gyatnco szobájában voltunk. Peggy mellettem térdeit, és borogatást rakott a homlokomra. Felemelkedtem, aztán amit láttam, meggyőzött róla, hogy a túlvilágon vagyunk valamennyien. A szoba közepén ugyanis őszentsége, Padma Gyamco állt, fején cowboykalappal, és egy coltot pörgetett vékony ujjai között. Vékony Morris figyelte, és elismerően bólogatott. — Jól csinálom? — kérdezte őszentsége. Vékony Morris zavartan vigyorgott. — Frankón! Csak arra vigyázzon Szentséged, hogy pörgés után a cső előreálljon. Különben, ha meghúzza a ravaszt, kellemetlen meglepetés érheti. Egyszer egy forgatáson például... Elájultam. 79. Nem tarthatott sokáig az ájulásom. Amikor felébredtem, Jondon állt az ágyam mellett. — Hogy vagy, rinpócse? Tiszta volt a fejem, mint a napfényes reggel. — Jól. Miro? — Nincs sok előnye. És nem ismeri a terepet sem. Felkeltem, és öltözködni kezdtem. Csupán a homlokomon húzódott a bőr. — A többiek? — Alszanak. A szerzetesek a romokat takarítják. A dzongnak az a része leégett. Elszállt minden fáradtságom. Ledobtam a földre a takaróm, és lótuszülésbe kényszerítettem magam. Csodálkozva tapasztaltam, hogy olyan könnyedén megy, mintha megszakítás nélkül, hónapok óta ezt gyakoroltam volna. Jondon mellém ült, és felemelte a fejét. Kitágult szemmel a levegőbe fúrta a tekintetét.— Ki segít? — kérdeztem. — Maga Padma Gyamco. Készülj, rinpócse! Behunytam a szemem, és megpróbáltam megfeledkezni mindenről. Ami ezután történt, arról csak vázlatosan tudok beszámolni. Halványan rémlik, hogy egyszerre csak hárman voltunk a szobában. Valaki, egy ködben remegő alak ült velünk szemben, és beszélt. Hogy mit és milyen nyelven, nem tudnám megmondani. Megmozdult a szám, és én is beszéltem. Mintha ugyanazt ismételgettem volna: talán valamilyen mágikus tantrát vagy varázsformulát. Aztán egyszerre csak felemelkedtem. Könnyűnek éreztem magam, mintha nem kötne többé a földhöz semmi. Egyetlen mozdulatot kellene csak tennem, és átugranám vele az egész dzongot, de talán még a Csomolhari

csúcsalt 1S. Aztán ittam valamit, amitől csak tovább növekedett a meggyőződés bennem, hogy súlytalan vagyok. Hideg csapott szembe velem. Azt hitem, kitárta valaki az ajtót, de amikor a hó vakító fehérsége csillant meg előttem, éreztem, hogy kívül vagyok a kolostoron; talán a Himalája csúcsai felett repülök, mint a fekete mágia nagymestere, Milarepa. Lábam nemis érintette a talajt, vagy ha érintette is, nem éreztem. Azt sem tudtam, egyedül vagyok-e, vagy Jondon is velem van. Ha patak került az utamba, könnyedén átszökkentem felette, ha kőszikla, megkerültem. Ismeretlen erő irányított, nem tudtam, hova és miért... Egyszerre csak a ködös homály mögül néhány emberi forma bukkant elém, amint sapkájukkal a kezükben a havon térdeltek, és alázatosan kidugták a nyelvüket. — Lungompa! Lungompa! — hallottam akadozó, tiszteletteljes mormogásukat. — Om mani padme hum! Transzban futók! Eppen átröppentem egy patakmeder felett, amikor tudat 414 415 { alatt észleltem, hogy ember van előttem. Ember, motoros szánnal. Nem tudom, honnan ismertem fel, hogy amin ül, motoros szán, amikor azt sem tudtam, hogy létezik ilyesmi Bhutánban. A motor halk, duruzsoló hangja akkor ért csak a fülemig, amikor már a szán mellett futottam. Aztán egy szikla termett előttem, odabújtam hozzá, és mintha esőcseppek kopogtak volna, hallgattam a géppisztoly kelepelését. – Felállni, Lawrence, ki a szikla mögül! Ismeretlen erőnek engedve felemeltem a karom, és elő-bújtam. A hó vakított; vörös fényben égett, mint egy nappal korábban Siva Natarádzsa szobra. Motoros szán állt előttem a hósivatag közepén, mellette Miro, szétvetett lábbal, géppisztollyal a kezében. Ugyanebben a pillanatban bújt ki Jondon is egy hasonló szikla mögül felemelt karral. – Hol a szánjuk? – förmedt ránk Miro. – Úgyis kevés a benzinem! Hol a szánjuk? – Nincs szánunk – mondta Jondon. Furcsán beszélt: mintha nem is az ő hangja lett volna. – Ne hazudozzanak! Hol a szán? Különben hogy érhettek volna utol? – Futottunk. Miro felkacagott. – Harminc kilométeres sebességgel ezen a terepen? Őrültnek néznek? De mindegy... maguk kényszerítenek rá! Ha megöltem magukat, úgyis megtalálom a szánt. Nem szívesen ölök, de szükség törvényt bont. Iszonyatos, ismeretlen erők munkálkodtak bennem. Mintha valaki azt súgta volna, nézzek Miróra és parancsoljak rá: vesse a hóra magát, és higgye azt, hogy ég a ruhája! Es én engedelmeskedve az erőknek, ráparancsoltam! Miro ordított, beleeresztett egy sorozatot a levegőbe, aztán eldobta a géppisztolyát, és a hóra dobta magát. Megpróbálta eloltani lángoló ruháját. Még mindig halvány köd szitált a szemem előtt, amikor rákötöztük Björnson-Mirót a szánra. A motor felkattogott; elindultam Geldan kolostora felé. Jondon a szán mögött futott, üveges tekintettel. Az út két oldalán letérdeltek az emberek, és áhítattal suttogták:

– Lungompa! Lungompa! A Csomolhari csúcsai felett véresőt szórva bukott le a nap. 81. Amikor felébredtem, madarak csiripeltek az ereszek alján; az ablakok fölé akasztott imazászló halkan csattogott a szélben. Nem nyitottam ki a szemem, élveztem a semmittevést. Aztán lassan, ahogy visszatértek az emlékeim, azon kezdtem gondolkozni, mi történhetett azután, hogy elindultam a szánnal a kolostor felé. Mintha halványt felrémlett volna Padma Gyamco fölém hajló alakja, aztan talán Peggyé... Peggy! Gyorsan kinyitottam a szemem. A napsugarak beszöktek a kitámasztott ablaktáblák között, és szokatlanul erős, sárga fénnyel vonták be a szobát. Ragyogtak, mintha aranypénzek fénylettek volna a közepükben. Felkönyököltem az ágyon, és csodálkozva bámultam a mellém helyezett asztalkára, amelyen arany istenszobrok álltak egymás mellett, a nap ragyogásába burkolózva. Az ellopott és megkerült tizenegy isten! Hozzám legközelebb Tára istennő állt, ajkán sejtelmes mosollyal; mintha egyenesen a szemembe nézett volna. Talán a nap ragyogása okozta, talán az imazászló csattogása, talán a galambok kurrogása: úgy éreztem, hogy az istennő megmozdul, és mosolyogva felém hajol. 416 417 – Köszönjük, Blobzang rinpócse! Nyílott az ajtó, és a kis apszo kutya futott oda hozzám Kezemhez dörzsölve nedves orrát, felugatott. Öröm vibrált a hangjában, semmi más. Nem érzett halált. 82. Padma Gyamco rezidenciáján gyűltünk össze azután, hogy megérkeztek Timpuból őfelsége testőrei. A hatalmas termetű Szangye kapitány vezette őket, akivel már volt alkalmam Timpuban megismerkedni. Amikor megpillantott, keleti szokás szerint két tenyere közé szorította a kezem. – Üdvözlet, Blobzang rinpócse! Örülök, hogy egészségben látlak! Őszentsége láthatóan megbékélt a gondolattal, hogy nők is vannak a fedele alatt, mert saját kezűleg nyújtotta a teát Peggynek és Mohn hadnagynak. Mintha kicsit hosszasabban elidőzött volna a tekintete a Mohncsicsi derekáról le-csüngő szolgálati revolveren, de nem tett rá megjegyzést. Odakint lebukni készült a nap, és megerősödött a szél. Az imazászlók vadul csattogtak, mintha a széldémon kísértetei le akarnák tépni őket a tetőről. Utoljára Jondon lépett a terembe. – Hamarosan itt a vihar – mondta, és elvette a neki nyújtott tejes teát. – Beköszönt a viharok hónapja. Éppen időben tértek vissza az istenek Geldan kolostorába. Engedélyt kértem, hogy meggyújthassam a pipámat. Bár csak igen ritkán szoktam rágyújtani, most szükségét éreztem, hogy némi füstöt eregessek a levegőbe. Mindenki felém fordult, hiszen megígértem, hogy elmesélem nekik nyomozásom történetét. Biztos voltam ugyan-is benne, hogy bár mindenki tisztában van az ügy ilyen-olyan részletével, egyelőre csak Jondon és én vagyunk azok, akik átlátjuk az egészet. Miután minden szem felém fordult, fújtam egy elegáns füstkarikát, és beszélni

kezdtem. 83. – Talán az ellopott szobrok történetével kellene kezdenem, bár amint tudják, két ügy futott egymás mellett, néha egymást keresztezve, mint a vasúti sínek. Ami szerény személyemet illeti, hosszabb szabadságot kaptam a Londoni Keleti Intézettől, amelynek a professzora vagyok, hogy bizonyos kutatásokat végezhessek Geldan kolostorának könyvtárában. Régi buddhista kéziratokkal kívántam foglalkozni, amelyek csak itt találhatók meg. Néhány hét választott már csak el az utazástól, amikor felkeresett egy régi ismerősöm az Interpol párizsi központjából, és felhívta a figyelmemet Geldan kolostorának ellopott, előkerült, majd ismét ellopott szobraira. Megkérdez-te, nem lenne-e kedvem ismét az Interpol javára kamatoztatni keleti ismereteimet, amint ,azt a múltban már megtettem néhány alkalommal. Rövid habozás után igent mondtam. Leírásokból ismertem a csodaszép, több száz éves istenszobrocskákat, s igazán sajnáltam volna, ha örökre nyomuk vész. Az Interpol felvette a kapcsolatot dfelsége, a bhutáni uralkodó testőrségével. Őfelsége örömmel fogadta az Interpol javaslatát, és felajánlotta, hogy legtehetségesebb tisztjét bocsátja a rendelkezésemre. Ezt a tisztet Jondonnak hívják... Amikor megkaptam a megbízást, először is megpróbáltam alaposan megismerkedni a szobrok előéletével. A részletekkel nem untatnám önöket. Annyit önök is tudnak, hogy tizenegy szoborról van szó, valamennyi színaranyból készült, a lámaista pantheon isteneit ábrázolják, értékük jó néhány millió font. A szobrok egyszer már, valamikor a század ötvenes éveiben, eltűntek Geldan kolostorából. Hogy pontosan mikor és milyen körülmények között, senki nem tudta. Éppen egy évvel ezelőtt értesültem az Interpol egyik belső tájékoztatójából, hogy a szobrok váratlanul megkerültek. Méghozzá nem is mindennapi körülmények között. ü 418 419 Mivel vannak önök között, akik nin, ,cil k tisztában az üggyel, igen röviden megpróbálom összefoglalni az isten_ szobrok felbukkanásának történetét. Megszívtam a pipám, fújtam egy karikát, és folytattam. – Valamennyien hallottak, gondolom, a Quisling-kabinetről. Miután Németország a II. világháborúban megszállta Norvégiát, Quisling vette át a hatalmat, a németek támogatását élvezve. Vele együtt emelkedett miniszteri posztra Olaf Thorssen filozófus és művészettörténész, akit később a németek eltávolítottak a hatalomból, miután riválisai kiderítették róla, hogy felmenői között zsidó származású is akad. Thorssen koncentrációs táborba került, majd a II. világháború befejezése után az Egyesült Államokban telepedett le. Olaf Thorssenről elég sokat tudunk. Tudjuk, hogy az egyik legjobb hírű műkereskedővé küzdötte fel magát: vagyonát még megbecsülni is nehéz. Műkereskedő-körök-ben csodájára jártak a gyűjteményének: számtalan olyan alkotást sikerült előkerítenie, amelyeket a világháború alatt raboltak el Európa magán- és közgyűjteményeiből. Azt tartották róla, hogy előbb-utóbb mindent megtalál, ami a németek kezén tűnt el. Kábé egy évvel ezelőtt azonban történt valami, ami megrázta a műkereskedővilágot. Olaf Thorssen hirtelen meghalt, fiára, Thor Thorssenre hagyva óriási vagyonát. Thor Thorssent azonban

egyáltalán nem fűtötték apja ambíciói, sőt fütyült a műkincsekre. Elhatározta, pénzzé teszi örökségének nagy részét, és a befolyt összeget az elektronikai iparba fekteti. Hogy mennyire nem értett Thor Thorssen a műkincsekhez, mi sem bizonyítja jobban, mint első aukciójának a balsikere. Kiderült ugyanis, hogy a kiállított, elárverezendő műtárgyak között található tizenegy aranyszobor Interpol-körözés alatt áll, azonos azzal, amelyet az ötvenes években Geldan bhutáni kolostorból loptak el. Képzelhetik, a sajtó mekkorára fújta fel az ügyet, bár egyetlen újság sem kérdőjelezte meg Thor Thorssen jóhiSzeműségét. Nyilvánvaló volt, hogy semmit sem tudott az eredetükről. Ami az idősebb Thorssen szerepét illeti, vele kapcsolatban már megoszlottak a vélemények. Thor Thorssen, amikor rájött, hogy darázsfészket rejteget a nadrágzsebében, azonnal lemondott a szobrokról. Bár jó néhány milliója bánta, nem tehetett mást. A szobrok lopottak voltak, és kész. Thorssen volt annyira nagyvonalú, hogy személyesen adja át őket a bhutáni megbízottaknak és az Interpol kép-viselőinek. A szobrok visszakerültek ide, Geldan kolostorába. Megfigyeltem, hogy őszentsége, Padma Gyamco lehajtja a fejét, és komoran a padlóra bámul. – Csakhogy alig kerültek vissza a kolostorba, ismét ellopták őket. A lopást megkönnyítette, hogy a szobrokat nem széfekben őrizték, hanem könnyen kinyitható üvegvitrinekben. Nem akartam Padma Gyamco kínjait fokozni, ezért gyorsan továbbsiettem. Mi értelme lett volna elmondani, hogy ilyen értékeket páncélszekrényben kell tartani, még akkor is, ha kegytárgyak. Padma Gyincónak kétségkívül igaza volt abban, hogy mit ér az olyan istenszobor, amely előtt nem lehet imádkozni. – A szerencsétlenségben még az volt a szerencse, hogy a lopást azonnal felfedezték és jelentették a fővárosnak. A bhutáni rendőrség dicséretre méltó gyorsasággal lezárta a határokat. Minden remény megvolt rá, hogy nem sikerült még kicsempészni őket az országból. Nekem személy szerint az volt a meggyőződésem, hogy nem európai ember lopta el őket, hiszen az eltűnés idején nem jártak turisták Geldan környékén. Ha pedig így van – gombolyítottam tovább a fonalat –, akkor a szobroknak még most is ott kell lenniük valahol. Aki ellopta, arra vár, hogy értük jöjjenek. Mert abban nem kételkedtem, hogy bárki is lopta el, megrendelésre dolgozott. Utazásom előtt összeültem az Interpol illetékes vezetői420 421 vel, és felhívtam a figyelmüket valamire. Nevezetesen arra, hogy a megbízó emberei aligha turista képében bukkan_ tak fel Bhutánban. Mindenki tudja, hogy szigorúan őrzik a határokat. Egy szúnyog sem repülhet át engedély nélkül; egy gyufaskatulyát sem vihetnek úgy ki az országból, hogy a vámőrség fel ne fedezné. Ekkor arra gondoltam, hogy akik a megbízást adták, ki-találnak majd valami nagy balhét. Sportversenyt, nemzetközi kiállítást, konferenciát, melynek árnyékában a határ-és vámőrségre nehezedő nyomás közepette meg lehet

kísérelni kicsempészni a szobrokat az országból. Már útköz-ben ért a távirat; egy forgatócsoport engedélyt kapott rá, hogy Geldan kolostora közelében forgathassa le félig elkészült filmjének néhány részletét. A film címe: Siva utolsó tánca. Bár igyekeztem csitítani magam, és számolni más lehetőségekkel is, meg voltam győződve róla, hogy a megbízó emberei a stáb tagjai között rejtőznek. Megérkeztem Bhutánba, eljöttem Geldanba, és bemutattam a megbízólevelemet Padma Gyamcónak. Szívtam egy jót a pipámon, és sok mindent elhallgattam. Elhallgattam látogatásomat a királyi udvarban, ahol személyesen is találkoztam őfelségével. A király maga világosított fel, hogy nem lesz könnyű Padma Gyamco bizalmába férkőznöm. Az apátot annyira megviselte a szobrok elvesztése, hogy már a saját árnyékában is ellenséget lát. Ezenkívül, mivel biztos volt benne, hogy szobrait európai vagy amerikai turisták tulajdonították el, megtelt a szíve gyűlölettel a tengerentúliak iránt. — Beköltöztem a kolostorba, és megkezdtem a tanulmányaimat. Oszentsége, Padura Gyamco kegyesen engedélyezte, hogy a ritka könyvek között búvárkodhassam. Köz-ben azonban arra is szakítottam időt, hogy Jondon közre-működésével, sőt útmutatásával átfésüljem a környéket. Amikor önök megérkeztek, már egy hónapja a hegyeket jártuk; minden lyukba benéztünk, bemásztunk a barlangokba, sziklaszirtek közé, romos épületekbe: mégsem ta-faltunk semmit. Már csak az elhagyott, föld alá épített szerzetesei cellák voltak hátra, amikor önök felverték a sátraikat. Összedugtuk Jondonnal a fejünket, és úgy okoskodtunk, hogy két eset lehetséges. Vagy a stáb megpróbál bekerülni a kolostor kapui mögé, vagy a tolvaj fogja bevinni a szobrokat a táborba. Mi az előbbire számítottunk. Mindazonáltal a másik lehetőséget sem vethettük el, és úgy döntöttünk, hogy éjjel-nappal figyeljük a tábort és környékét. Legnagyobb meglepetésünkre aztán történt valami, ami feleslegessé tette a fárasztó megfigyelést. Egy nap Waterman és Miro felbukkantak a kolostorban, kérve őszentségét, hadd forgathassanak a kapukon belül. — Arra sohasem gondoltak, hogy megpróbálják kideríteni, ki lehet a tolvaj? — kérdezte Baransky. — Dehogynem. Csakhogy meddő nyomozásnak bizonyult. Tulajdonképpen bármelyik 'szerzetes megtehette volna. Sokatmondóan elhallgattam. Az történt ugyanis, hogy amikor megemlítettük Padma Gyamcónak: egy szerzetesét gyanúsítjuk, az apát őrjöngve kikérteytrragának, és azzal lőtt vissza Jondonnak, hogy talán éppen én lehetek az, aki kapcsolatban áll a tolvajokkal, és akár álruhában is belopózhattam a dzongba zarándoklat ürügyén, hiszen ismerem a nyelvet, a vallást, és álcázni is tudom magam. Igy az-tán gyorsan letettünk róla, hogy a szerzeteseket vegyük vallatóra. — Továbbá az is meggondolandó volt, hogy miért lopták el a szobrokat, és ki lehet a megbízó. Sokat töprengtünk rajta, de ezekről majd később... A maguk forgatócsoportja szépen letelepedett a környéken, és nekilátott a munkának. Mi pedig alig látótávolságon belül bujkáltunk Jondonnal, és anélkül, hogy maguk észrevették volna, szemmel tartottuk a tábort. Már korábban is gondoltunk rá, hogy meg kéne ismerkedni magukkal, de úgy döntöttünk, hogy ráérünk vele. A véletlenre bíztuk a

találkozást. 422 423 Nos, ez a véletlen hamarosan be is következett, méghozzá nem mindennapi körülmények között. Mindketten szemtanúi voltunk a gyilkosságnak, ahogy a jetiruhába öltözött gyilkos megölte a lányt. Ott voltunk nem is olyan messze tőle, és mégis képtelenek voltunk megmenteni. Képzelhetik, mit érezhettünk mind a ketten. Egyszerűen nem értettük a dolgot. Mi történhet a stábban? Ki gyilkol és miért? Mi köze mindehhez a szobroknak? Azt a gyilkosságot, amíg élek, nem felejtem el. Ahogy a gyilkos a gyanútlan lányba bökte a purbut! Es ráadásul egy szent áldozókést! Még most is hideg fut végig a hátamon! Sajnos, már az első percekben elkövettem egy súlyos hibát. Azt, hogy a gyilkosságot kapcsolatba hoztam a szobrok eltűnésével. Annyira beleéltem magam a szobrok történetébe, hogy el sem tudtam képzelni, másért is gyilkol-hassanak, mint az aranyfigurákért. Mi másra gondolhattam volna, minthogy Brucknert és Blake-et is a szobrok miatt ölték meg. Talán összevesztek a csirkefogók, és most egy-mást gyilkolják a jövendő nagy pénz reményében. Azonnal cselekednünk kellett, ha el akartunk igazodni az eseményekben. Jondon eltűnt, hogy nyomok után nézzen, én pedig hagytam magam elfogatni 011yval és O'Briannel. — Elég gyanúsan viselkedett, ami azt illeti — mondta a pocakját simogatva 011y. — Azt mondta, hogy Londonból jött — vigyorgott O'Brian. — Meg is kérdeztük tőle, hogy nem tévesztette-e el az utat, mert az Oxford Street momentán nem éppen erre van. — Mindenesetre az urak voltak szívesek, és bekísértek a táborba, Mr. Baransky sátrába. — Emlékszem — mondta savanyúan Baransky. — Mr. Baransky nem akarta elhinni, hogy gyilkosság történt. Azt gondolta, hogy Jondon és én, mint afféle ostoba lámák, összetévesztettük a valóságot a filmforgatással. — Nagyon úgy nézett ki a dolog. — Csakhogy a jelek nem erre utaltak. Már akkor gyanús volt valami, amikor még eszembe sem jutott, hogy gyilkosság történik a szemem előtt. A jeti ugyanis purbuval, tibeti áldozókéssel támadt a lányra. Áldozókés és jeti?! Hol van az az eszeveszett filmrendező, aki kést adna egy havasi ember kezébe? Ha egy jeti meg akar ölni valakit, hát megfojtja vagy széttépi, de nem késsel végez vele. Ez nagyon is emberre vall. — Éppen ez volt az, ami engem is nyugtalanítani kezdett — morogta a producer. — Mi az úristennek játszogatott Blake egy késsel, amikor semmi szüksége nem volt rá? — Amíg néhányan elmentek, hogy utánanézzenek az eltűnt színészeknek, megpróbáltam megismerkedni a jelen-lévőkkel. Nagyon tetszett például Miss Mohn és Mr. Baransky nagyjelenete. Miss Mohn zavartan megpiszkálta oldalfegyverét, és megdörzsölte bájosan fitos orrát. — Azt az utasítást kaptam, hogy Vegyüljek el a stábban, ne keltsek gyanút, de mindig legyek ott, ahol történik valami. Hát nem volt könnyű, annyi szent! Arra gondoltam, az lesz a legcélravezetőbb, ha összeszűröm a levet

valamelyik vén kecskével. ~ — Kösz — intett barátságosan Baransky. — Sajnos, éppen Mr. Baranskyt szúrtam ki magamnak. — Miért sajnos? — hökkent meg a producer. Mohn hadnagy gőgös képet vágott. — Mint férfi nem felelt meg az igényeimnek! Baransky a fejéhez kapott, és elbődült, mint egy letaglózott szarvasmarha. — Még hogy én nem feleltem meg? Hiszen mindennel megpróbálkoztam... de ez... azaz Mohn hadnagy semmi-re se volt hajlandó. Ki kellett rúgnom, ha nem akartam be-lebetegedni! Mohncsicsi felnevetett vidám, könnyű nevetéssel. — Azt nem kaptam parancsba, hogy az erkölcseimet is áldozzam fel munkám oltárán. Jónak láttam visszavenni tőlük a szót. — Mr. Baransky első látásra megtetszett. Olyanféle fic424 425 kónak látszott, akire minden körülmények között számítani lehet. — Na ugye? — tárta szét a karját Bary. — Továbbá, értesültem egy érdekes tényről, amiről végül is nem tudtam, mit ér, mindenesetre elraktároztam magamban: hogy tudniillik egy bizonyos Mr. Curtisnek, az opera-tőrnek kellett volna felvennie a gyilkossági jelenetet, csak-hogy ő beteget jelentett. Helyette a másodoperatőr, Mr. Miro dolgozott. Miro szerint Waterman, a rendező utasította erre. Miro és Baransky beszélgetése nyomán néhány további gyanús mozzanat is felbukkant előttem. Például az, hogy nem az eredeti forgatókönyv szerint zajlott a forgatás! Mr. Miro például nem is tudta pontosan, hogyan támad rá a jeti Brucknerra... A teteje aztán az volt mindennek, hogy Mr. Miro elájult, amikor megtudta, amit lefilmezett, nem játék volt, hanem valóság. Olyan ájulást produkált, ami egyszer s mindenkorra meggyőzött róla: ő biztosan ártatlan az ügyben. Láttam már sok embert elájulni, tettetni is láttam ájulást, Mr. Miróé azonban első osztályú volt. Bár-ki is legyen a gyilkos, biztos nem Miro az. Ekkor már nem volt kétségem afelől sem, hogy Blake-et is meggyilkolták. A jetiruha alatt nem rejtőzhetett az öreg, rozzant, alkoholista színész. A havasi ember mozgása ruganyos volt; céltudatos, erőteljes. Biztos voltam benne, hogy valaki már korábban leszámolt Blake-kel, és csak azután a lánnyal. Hozzá kell tennem, hogy Mohn hadnagy igen élethűen játszotta a kis, szerepért mindenre kapható statisztalányt. Olyan élethűen, hogy tökéletesen beugrottam neki. — Valaha... műkedvelő színésznő voltam — mondta Mohncsicsi mosolyogva. — Az akadémián, sajnos, le kel-lett mondanom a régi szerelemről. Azért néha-néha még ma is beöltözöm, ha kéjgyilkost vagy szatírt akarok fogni. A szatírt jelentőségteljesen megnyomta, és Baranskyra nézett. — Amíg Mr. Miro magához tért, azon gondolkoztam,niit kellene tennem. Rejtegessem-e tovább, ki vagyok, vagy valljam be. Úgy döntöttem, jobb, ha elmondom, hogy 1 szobrok után nyomozok, mert így tetszésem szerint ki-be járhatok a táborba. Ha megtartom az inkognitómat, előbbutóbb feltűnik, hogy mi az ördögöt kószál egy láma a sátrak között. Nos, Mr. Baranskynak bevallottam mindent. Mohn hadnagy közben úgy tett, mintha aludt volna, de gondolom, ő is hallotta a vallomásomat. — Naná! — Nemcsak én okoztam meglepetést Mr. Baranskynak, hogy elmondtam, ki vagyok, és mit keresek

Bhutánban, hanem ő is nekem. Felvilágosított ugyanis róla, hogy a Siva utolsó táncát Thor Thorssen finanszírozza. Őszintén mondom, majd hanyatt estem a meglepetéstől. Mégiscsak Thorssen van a dolgok mögött! Nyilván vissza akarja szerezni kedves szobrait. Csakhogy atr,,ennyi érv szólt a feltételezés mellett, legalább annyi ellene is. Mit kezdene a visszaszerzett szobrokkal? Elrejti őket, beolvasztja, elad-ja? Véletlen műve lenne, hogy éppen ő támogatja a film-forgatást? Amíg a sátorban gondolkodtam, Jondon a dühönő viharban is sikerrel járt. Megtalálta Blake holttestét, csontkeményre fagyva. Vállára vette, és elhozta a sátorhoz. Nem volt nehéz odatalálni, hiszen csak a nyomaimat kellett követnie. Blake holttestén nem találtunk külsérelmi nyomot. Enyhén részeg lehetett, amikor meghalt, de a részegség önmaga nem végezhetett vele. Arra gondolok, a gyilkos halálra ijesztette Blake-et. Talán egy démonmaszkkal... Százszámra van belőlük a kelléksátorban... Kiugrott egy szikla mögül, és Blake-re ordított. A gyenge szívű, rozoga állapotú színésznek több sem kellett. Abban a pillanatban szörnyethalt. Blake holttestét Jondon a sátor mellé fektette. Rövidesen felbukkant Waterman és Dean Howard: méghozzá nem is akárhogyan. Howard magával cipelte Judy Brucknert, akit ugyanott talált, ahol Blake-et hagytuk. A következő zaklatott percekben sok értékes információ jutott a birtokomba. 426 427 Elsősorban Howarddal kapcsolatban. ítilegtudtam, hogy miért ült sitten, ahonnan nagy nehézségek árán sikerült csak Watermannek kibányásznia. Az is kiderült, hogy Howard és Judy Bruckner között „volt valami". – Minden nőt igyekeztem megkörnyékezni – morogta Lund hadnagy. – Kénytelen voltam megjátszani, hogy sorban beleszeretek mindegyik lányba. Ne feledjék, nekem Dean Howardot kellett alakítanom. Dean Howard pedig ezt tette volna! – Ezután olyan dolgok következtek, amelyek megerősítették abbeli elképzelésemet, hogy véres küzdelem közép-pontjába kerültem. Élethalálharc zajlik a stábban; ebben biztos voltam. Csakhogy miért? A szobrokért? Aztán Blake hullája a darun. Ki lopta el a sátor mellől, és ki húzta fel az égbe? Csakis olyasvalaki lehetett, aki tudta, hogy a holttest a sátor mellett fekszik. Miro? Könnyedén megtehette, hiszen eleget kóborolt a sátron kívül... Továbbá az is rejtély volt: ki hozta a lány hulláját a sátor-hoz. Oszintén szólva megijedtem. Csak nem engem akar ki-készíteni valaki? Figyelmeztetnek, hogy ne üssem az orrom olyasmibe, ami nem tartozik rám? Törtem a fejem, de hiába. Semmit nem értettem. Legkevésbé azt, hogy mi a fenéért húzták fel Blake holttestét a darura. Hogy elijesszenek...? Vagy valaki mást? De kit? A további beszélgetések meggyőztek néhány dologról. Először is arról, hogy Waterman és Curtis minden körülmények között meg akarja csinálni a filmet. Számukra ez a nagy comeback: visszatérés a művészetek színpadára. S hogy a film elkészüljön, nem riadnak vissza semmitől. Ha kell, lehazudják a csillagos eget. Magukra vállalnak mindent; csak ne álljon le a munka. Fedezik a gyilkosságokkal erősen gyanúsítható Dean Howardot, mert ha bebizonyosodik, hogy vaj van a fején, Dean visszajut a sittre, ők pedig egyszer s mindenkorra búcsút vehetnek nagy álmuktól. Ekkor tűnt fel az is, hogy a stáb finoman szólva is hagy némi kívánnivalót maga után; Blake öreg alkoholis-ta, kegyelemből került a csapatba; Judy Bruckner tehetségtelen, mint a

föld; Dean Howard börtöntöltelék... Mintha szándékosan tereltek volna össze egy csomó gyanús, használhatatlan alakot. Még valami más is feltűnt nekem azon az elátkozott éj-szakán. Az, hogy valamennyiük közül Miro gyűlöli legjobban Howardot. Jobban, mint a többiek, pedig ők sem szerették. Látszólag irracionális oka volt a gyűlöletének. hiszen ellene aztán végképp nem tett semmit a színész. El-raktároztam magamban a dolgot, és figyeltem tovább. Ki-derült, hogy Dean Howard és Waterman gyakran átírják a forgatókönyvet. Ez esetben is, mintha éppen a gyilkosságot akarták volna előkészíteni a változtatással. Dean Howard rábeszélte Watermant, aki gyanútlanul engedett neki. Hm. Egyre több tény szólt amellett, hogy Dean Howardon kitört a régi betegsége, és sorra fogja gyilkolni a nőket. Hallatlanul nagy volt a felelősségem. Hagyjam-e tovább dolgozni a stábot, attól rettegve, hogy újabb gyilkosság történik, vagy állíttassam le a forgatást, kockáztatva, hogy a szobrok örökre eltűnnek a szemem*lől. Meghánytam-vetettem a dolgot, és a forgatás folytatása mellett döntöttem. Kívánom, hogy soha ne kerüljenek nehezebb döntés elé! Ittam néhány korty teát, és folytattam. – A teteje az volt mindennek, amikor megtaláltam Howard zsebében a purbut. Ez aztán ahelyett, hogy meg-erősítette volna, megingatta a hitemet a színész bűnösségé-ben. Nem hiszem, hogy magánál tartotta volna a kést, ha valóban ő gyilkolt volna. – Valóban úgy találtam a kést a hóban – mondta Lund. Hallgattam, és jelentőségteljesen szívtam egyet a pipámon. Nem akartam beszélni róla, milyen energiánkba került, míg sikerült rábeszélnünk Padma Gyamcót, hogy engedélyezze a forgatást a dzongban. Így is csak azért ment bele, mert ultimátum elé állítottuk. Vagy az engedélyezés, vagy örökre lemondhat a szobrairól. 428 429 – Őszentsége engedélyezte a for`eaL.'st – mondtam –, ezzel aztán ismét új fordulatot vettek az események. Feltűnt egy ismeretlen lövöldöző, aki a daru tetejéről látszólag megpróbált hidegre tenni bennünket, míg Jondonnal a gyilkosság helyszínén bogarásztunk. Ez a jelenet új dilemma elé állított. Megállapítottam, hogy aki a daru tetejéről lőlapnak nézett bennünket, minden nehézség nélkül szitává lyuggathatott volna mindkettőnket. Ha akar. Csakhogy nyilvánvalóan nem akart. Akkor viszont miért lőtt ránk? Hogy megijesszen bennünket? Figyelmeztetni akart, hogy állítsuk le a forgatást...? S ebben a pillanatban, ahogy ezt végiggondoltam, rájöttem valamire, ami később döntő jelentőségűnek bizonyult. Két erő áll velem szemben: az egyik forgatni szeretne, filmet csinálni, a másik pedig el akarja űzni a filmeseket a környékről. Talán az a másik erő gyilkol, és rémítgeti az el- és feltűnő hullákkal a stáb tagjait. Ezután megtaláltuk a puskát a darun. Kiderült, hogy Dean Howard puskája. Újabb bizonyítékát éreztem annak, hogy a színészt valaki szántszándékkal víz alá akarja nyomni. Mert logikusan minek kellett volna most következnie? Ha kiderítem, hogy Howardé a puska, leállíttatom a forgatást, Deant pedig visszaviszik a sittre! Ez volt a lövöldöző célja. Bolond lettem volna megszerezni neki azt az örömet, hogy teljesítem a kívánságát. Mielőtt Howardot kérdőre vonhattam volna, találkoztam Kicsi Morisszal, aki sok egyéb mellett kikottyantott

vala-mit, amitől azt hittem, menten a földre roskadok. Egy börtönben ült Deannel, és egyszer csak elterjedt közöttük a hír, hogy Howard meghalt. Úristen!, gondoltam, hogy tudnék megbizonyosodni róla? Nem volt időm felvenni a kapcsolatot Timpuval, de egyre erősödött az érzés bennem, hogy Dean Howard nem Dean Howard! Persze azon is fennakadtam, amit Kicsi Morris ezután mondott. Hogy a film olyan szemét, amilyen szemetet ritkán forgattak. Alkoholista színészek, sittről kihozott hős-szerelmes, tehetségtelen, harmadosztályú lányok – ezek-kel akar Waterman visszakerülni az élre? Valami bűzlött a stáb körül, nagyon is bűzlött. Aztán ismét felbukkant Miro. Elmondta, hogy Curtis el-vette tőle a leforgatott nyersanyagot, s hogy ő mégis készített egy kalóz videofelvételt a gyilkosságról, amiről Curtis nem tudott. S ezen mi volt látható? A jeti, amint megöli Judy Brucknert. A jeti, „aki" éppen úgy mozog, mint Dean Howard. – Nem lehetett könnyű dolga – morogta elismerően Howard-Lund. – Nem lepődtem volna meg, ha letartóztat. – Éppen ellenkezőleg. Minél jobban erőlködött Miro, annál inkább kíváncsi voltam rá, miért éppen magát szúrta ki. Mert önt hitte gyilkosnak? Mérget mertem volna venni rá, hogy Miro az, aki meg szeretné akadályozni a további forgatást. Ha pedig ő az, akkor az is ő, aki a holttestekkel manipulál, ránk lövöldöz a daruról s .a többi. De miért, istenem, miért? Gondolkodtam, de nem jutottam előbbre. Elképzelhető volt, hogy Dean Howard nem az, akinek hisszük. Miro viszont tudja ki, és ki akarja nyírni. Olyan volt az egész, mint egy nagy pocsolya. Hiába erőltettem aiszemem, nem láttam a fenekére. Ezután következett Lucy Winterstein szörnyű halála, amelynek a tanúja voltam Jondonnal együtt. Megtudtam, hogy ez a jelenet sem volt benne eredetileg a forgató-könyvben: állítólag Howard íratta bele Watermannel. A merényletről nincs mit mondanom: valamennyien tudják, mi történt. Talán csak azt nem, hogy a forgatás előtt egy ismeretlen statiszta két apró fémhengert hozott nekem és Jondonnak Waterman nevében, amit a rendező később letagadott. Ma sem tudom, ki küldte. – Természetesen én – mondta Lund. – Arra gondoltam, jobb, ha mindent hallanak, ami a kötélen történik. – Hosszan elbeszélgettem Szergo Mikeladzéval, a trükkmesterrel, s megtudtam tőle mindent, amire kíváncsi voltam. Kiderült, hogy Lucy Winterstein előre megfontolt szándékú, kegyetlen gyilkosság áldozata lett. Abban is 430 431 megerősített, hogy a stáb körül valoban nincs rendben minden. Rosszak a színészek, hevenyészett a forgatókönyv stb. Mintha azért állították volna össze, hogy el-pusztuljon. Fantasztikus feltételezés volt, és egyelőre nem is túl értelmes, de el kellett töprengenem rajta. Mikeladze elmondta, hogy egyszer régen, a Grand Canyonnál együtt forgattak Howarddal egy filmet... Csakhogy Mikeladze nem ismerte fel Howardot. Azzal védekezett, hogy túl régen volt, és Howardnak nagyon kicsi szerep jutott benne. Mikeladze néhány kétségbeesett kérdése új irányt adott a nyomozásomnak. Először is, miért ilyen bonyolult módon ölték meg Lucyt, ahelyett, hogy mondjuk, leszúrták volna? Ha Dean Howard tette volna, kéjjel feltrancsírozza, de hogy felrobbantsa? Azonkívül egyáltalán nem értettem, hogy

miért csak az éles felvétel alatt robbantották fel a hidat, miért nem korábban. Ez volt az egyik kulcskérdés. Sajnos, csak később tudtam választ találni rá. Ha akkor azonnal rájövök... talán nincs több gyilkosság... A robbantás nyomán olyan hangulat alakult ki a stáb tagjai között, hogy ha nem vigyázok, maguktól vetnek véget a forgatásnak. Csakhogy most már engedhettem meg ezt a luxust! Be kellett csalogatnom őket a dzongba. Már nem-csak a szobrokat akartam visszakapni, hanem fényt deríteni a gyilkosságokra is! Ereztem, hogy nem a szoborrejtély az igazi nagy falat. Ekkor kezdtem sejteni, hogy két párhuzamos ügy fut egymás mellett. Baransky meg is lepődött, amikor én tiltakoztam legjobban az ellen, hogy ismét gyilkosság történt. Meg kellett tennem, ha nem akartam, hogy szanaszét fussanak. Mohn hadnagy sietett a segítségemre, aki szintén megrémült, hogy vége lesz a forgatásnak, mielőtt még a szobrok előkerülnének. Mert... most már biztos vagyok benne, hogy Mohn hadnagy is a szobrokat kereste. – Ördöge van – nevetett Mohncsicsi. – Ezért árulta el Baranskyt, aki a piros zsinórt valóban úgy találta a hóban, s a matraca alá rejtette, hogy később megmutassa nekem. Csakhogy én egyre gyanúsabban vi-selkedtem. Balesetté akartam elkenni egy nyilvánvaló gyilkosságot. Ami ezután történt, olyan volt, mint egy rémálom. Mohncsicsit nyakon szúrták, de éppen csak annyira, hogy vérezzen. Gyakorlott szemem azonnal látta, hogy bárki tette is, nem akarta megölni a lányt. Éppen úgy, ahogy engem és Jondont sem akart lelőni. Mohncsicsi megsebesítésének alighanem ugyanaz volt az oka, mint annak, hogy ránk lövöldözött: el akart űzni bennünket a dzong környékéről. Az sem volt kutya, amikor az ismeretlen ijesztgető a palástomba öltöztette Blake hulláját. Egyre erősödött bennem a gyanú, hogy Miro az, aki mindenáron el akarja kap-ni Dean Howardot. Ő hurcolja ide-oda a holttesteket. Meg-teheti, hiszen van kulcsa a sátorhoz. Mohn hadnagy, ha nem tévedek, viszont a mi Baransky barátunkat gyanúsította. Először azzal, hogy az ő keze is benne van a szoborlopásban, másodszor pedig, hogy a gyilkosságokhoz is köze volt. Így volt? – Igy – mondta lakonikusan Mohncsicsi, majd rövid szünet után hozzátette. – Egész éjszar a sátron kívül ette a fene... Baransky felháborodottan ugrott fel a székéről. – Még hogy evett a fene? Hát mi az ördögöt csináltam volna? Melletted be is dilizhettem volna, bébi... akarom mondani, Mohn hadnagy. Mi a fenét kezdjek egy olyan csajjal, aki csak aludni hajlandó velem? Ki gondolta volna, hogy a Los Angeles-i rendőrséget ölelgetem egyre reménytelenebbül...! Többen lehajtották a fejüket, és vigyorogtak. Közöttük volt Mohncsicsi is. – A piros zsinórokkal kapcsolatos terepszemle igazi meglepetéssel járt. Mr. Baransky volt kedves elmondani, hogy a zsinórra, amelyről, ugye, közismert, hogy mire használták, nem csak egyszerűen rábukkant a hóban, hanem halálfej formára tekerve talált rá. Valaki nyilván figyelmeztetésnek szánta. 432 433 A legmegmagyarázhatatlanabb azonban Benjamin Blake szerepe volt. Egy hulláé, „aki" önálló életet él. Felakasztja magát a darura, majd megsebzi Mohncsicsit, végül az én palástomban tér nyugovóra. Mert hogy Blake volt, nem férhetett kétség hozzá. Hiszen Mohn hadnagy látta! Mit tagadjam, nem volt jó kedvem. Kezdett elegem len-ni abból, hogy mindenki

rejteget valamit előlem. Mintha én lennék a bekötött szemű bolond, akit ide-oda lökdösnek a szembekötősdiben egy kerti bulin. Ez az érzés aztán csak erősödött bennem, amikor ugyanott, ahol korábban Baransky, ismét találtunk egy halálfejet. Ugyanabból a piros zsinórból készítve, amiről a robbanás kapcsán már beszéltünk. Biztos voltam benne, hogy ugyanaz csinálta a halálfejet, aki a gyilkosságot elkövette. Ezután ismét bújócska kezdődött; csakhogy már nem Blake hullája, hanem Judy Bruckner holtteste és köztünk. Nem indultam a keresésére, mert hol a fenében kerestem volna? Biztos voltam benne, hogy hamarosan rábukkanunk. Legfeljebb nem ott, ahol várjuk. Igen tanulságos volt Dean Howarddal folytatott beszélgetésem is. Megpróbáltam csőbe húzni, ő pedig az istennek sem akart belemenni. Kemény küzdelem volt, s vég-eredményben mégis az én sikeremet hozta. — Olyan volt, mint egy pióca — bólintott Lund. — Nem ment le a nyakamról. Gondoltam is rá, hogy felfedem magam. Csakhogy... őszintén szólva illegálisan tartózkodtam az országban. Kínos lett volna, ha esetleg ön... bejelenti ittlétemet a bhutáni hatóságoknak. Fuccsba mehetett volna minden. Ezért nem tehettem mást, mint hogy titkolóztam, és megpróbáltam kibújni a csapdáiból. — Nem sok sikerrel! — folytattam. — Először is tudtam, hogy Mikeladzéval együtt forgatott a Grand Canyonnál. Mikeladze elmesélte, hogy Dean Howard akkor még igen fiatal volt, ezért nem is emlékezett a vonásaira. Arra azonban igen, hogy mi történt a forgatásnál. És a mi Dean Howardunk, azaz Lund hadnagy az égvilágon semmire nem emlékezett... El tudják képzelni, hogy egy fiatal színész, aki megkapja élete első szerepét, tíz év után még arra sem emlékszik vissza, hogy epizodista vagy főszerep-lő volt-e abban a filmben? Mert én bizony nem tudom el-képzelni. Aztán beszélgetésünk folyamán Dean Howard bedobott egy nevet: Thor Thorssenét. Hogy ki volt az apja, és miből szerezte a vagyonát. Egyszerre csak kezdett összeállni a fejemben valami. Ha Dean Howard nem Dean Howard, viszont ennyire tisztában van Thorssen ügyeivel, akkor a szobrokhoz is közének kell lennie. Az sem lehetett véletlen, hogy megemlítette előttem Thorssen nevét. Valami megborzongatta a bőröm. Még nem tudtam, mi, de egyben biztos voltam: ami itt történik, az Thor Thorssen tudtával és beleegyezésével történik. Ő hozta létre a forgatócsoportot, ő lopatta el a szobrokat, ő akarja kicsempésztetni őket Bhutánból. Csak azt nem értettem, miért ez az óriási és roppant veszélyes felhajtás. Azért a néhány millióért? Pénznek persze szép pénz, de nem Thorssennek. Elő-kerít egy eltűnt Rembrandtot, és kétszer annyit kap érte. Mi a fene rejtőzhet a dolgok mélyén? Továbbá azt sem értettem, hogy Dea#ioward miért dolgoztatja át a forgatókönyvet lépten-nyomon Watermannel. Mintha szántszándékkal tenné, hogy könnyebb legyen el-követnie a gyilkosságokat. — Pokoli ügyesen csinálta Waterman, meg kell hagyni — bólintott Lund. — Ő változtatott, aztán fűnekfának elhíresztelte, hogy az én személyem miatt kellett átírnia a szöveget. En pedig jó képet vágtam hozzá. Dean Howard ugyanis biztosan jó képet vágott volna, csak hogyne kerül-jön vissza a sittre. Nekem pedig őt kellett játszanom! — Amikor Peggyvel megtárgyaltam a történteket — folytattam —, Peggy bolhát dugott a fülembe. Megkérdőjelezte ugyanis az ellopott szobrok és a gyilkosságok közötti

öszszefüggést. Neki könnyű volt, a kibicnek semmi sem drága, de hogyan kérdőjelezhettem volna meg én, amikor minden, de minden ez ellen a kérdőjel ellen szólt! Ez azonban még mindig semmiség volt ahhoz képest, 434 435 amit később elmondott. Először is, hogy jó darabig, azaz néhány hónapig Thor Thorssen titkárnője volt...! Ha bombát dobtam volna közéjük, sem lepődhettek na meg jobban. Csak hápogtak, mint a rekedt békák. Hát még akkor, amikor elmondtam mindent Peggy férjéről,E1_ mar Björnsonról, Thor Thorssen ismerőséről és közeli barátjáról, valamint Björnson titokzatos haláláról! – Arra gondoltam, hogy a nyomok talán a messzi Norvégiába vezetnek, bár még mindig nem láttam az összefüggést az ellopott szobrok, Thor Thorssen és a gyilkosságok között. Esküszöm, még az is megfordult a fejemben, hátha Peggy van a dolgok közepében. – Nekem is – bólintott sápadtan a lány. – Csupa-csupa rejtéllyel álltam szemben. Peggy, azaz Miss McLane kiderítette, hogy férje egy olyan haláleset ürügyén utazott Norvégiába, amely nem történt meg. Az-tán, amikor Elmar Björnson meghalt, a család soha többé nem akart tudni Peggyről. Képzelhetik, micsoda zűrzavar kavargott bennem. Egy-re gyűltek az adatok, de képtelen voltam rendbe rakni őket. Már csak azért sem, mert nem volt időm rá. Miro ugyanis teljesen váratlanul köpönyeget váltott. Eddig ő hangoskodott leginkább, hogy be kell fejezni a forgatást, méghozzá azonnal, és el kell tűnnünk innen. Most azonban egyszeri-ben elfogadta a gyilkosságokat balesetnek. Törtem a fejem, hogy miért? Megfenyegették volna? Ha igen, ki? Az volt a teteje aztán mindennek, amikor Miro ágyában megtaláltam Judy Bruckner holttestét. Egyszeriben úgy éreztem, megfejtettem Miro rettegését; hogy miért nem akar aztán beleavatkozni semmibe. Halálosan megrémült, hogy ő is a lány sorsára jut. Aki becsempészte a sátrába a hullát, figyelmeztetni akarta a segédoperatőrt. Legszívesebben a daruba vertem volna a fejem. Itt van előttem az évszázad bűnügye kockákra szabdalva, és én nem tudom összerakni! Alig költöztünk be a dzongba, máris újra vándorolni kezdtek a hullák. Például Benjamin Blake-é, „aki" mar eddig is kitűnt élőket is megszégyenítő fürgeségével. Kedvenc oroszlánomnál találtam rá. Ez aztán megindított ben-nem valamit, ami közelebb vitt a végső megoldáshoz. Tudják, mi volt az? _ Mondja! — morogta komoran Baransky. — Először is maga a hulla. A stáb tagjai közül senki nem ismerte jól a dzongot, és azt sem tudta, hogy az épület mellett kőoroszlán áll. Pedig esküdni mertem volna rá, Blakeet azért állították az oroszlánhoz, hogy én találjam meg. Hátha megijedek, és beszüntetem a forgatást. Márpedig, aki tudta, hogy hol vannak a holttestek, hol az oroszlán, és hogy gyakran megfordulok az oroszlánnál, csak dzongbeli ember lehetett. Ekkor kezdtem gyanakodni Rincsenre. Bármennyire is nem tetszett a dolog, fel kellett tételeznem, hogy Rincsen a tolvaj. De ki vagy kik a megbízottak, akik átveszik a szobrokat? Vagy már talárl át is vették? Közben Watcrman feltalált egy új csodaszert, amit úgy hívtak, konkurencia. Nem kevesebbet állított, mint hogy a balesetet szenvedettek hulláit a konkurencia cibálja ide-oda, hogy megtorpedózzák a forgatást. Főhetett a fejem,

mit csinálok... Ekkor gondoltam rá először, hogy valami rendszernek kell lennie a gyilkosságokban. Nem vaktában ölnek, ha-nem nagyon is módszeresen. Halványan motoszkált bennem a gyanú, hogy talán a forgatókönyv nyújthat némi segítséget, de sohasem jutottam oda, hogy elolvassam. Annál is inkább, mivel Jondonnal folytatnunk kellett a szobrok keresését. Gyilkosságok ide vagy oda, nekünk mégis csak az volt a feladatunk, hogy előkerítsük Geldan elveszett aranyisteneit. A föld alatti cellákat pedig még nem néztük át... Amit a kazamatákban átéltünk, nem kívánom senkinek. Megtaláltuk a levágott kutyafej alatt az első aranyszobrot. Tára istennőét. Megvallom, elöntött a vakrémület. Eddig sem sokat értettem a történtekből, most még az a kevés is megkeveredett bennem. Miért adták vissza a szobrot? Egyáltalán, ki tudott róla, hogy le fogunk ereszkedni a 436 437 kazamatákba...? Rincsen! Padma Gyamcótól megtudó* ta. Ismét csak kénytelen voltam a szerzetest gyanúsít ap Maguk nem is sejtik, hogy közben le is ütöttek. Fogaimam sem volt róla, miért; őszintén szólva, még most is csak találgatok. Talán ezt is azért tették, hogy takarodjak a fenébe. Csakhogy akkor már késő volt. Hozzáragadtam az ügyhöz, mint kutyához a bogáncs. Elrejtőztem a dzong imatermében, így tanúja voltam, amikor mindenki visszacsempészte a maga kis szobrocskáját. Tudom, mindenkinek jó oka volt rá, hogy így tegyen; nem is akarok szemrehányást tenni senkinek. Engem mégis alaposan hintába ültettek vele. Úgy éreztem, Jondonnal együtt elkeserítően egyedül maradtunk, és az egész világ összeesküdött ellenünk. Korábban meséltem már maguknak, hogy a tibeti szobrocskák belsejében imaszöveget helyeznek el: a szobor csak így élő; így van varázsereje. Amikor Vastag Morris felvilágosított, hogy valaki piszkálta a szobrokat, megértettem: Thor Thorssennek egyáltalán nem az istenek kellettek; hiszen mit is kezdett volna velük? Thor Thorssen nem foglalkozott körözött műkincsekkel, sőt az apja sem. Viszont lehetett valamelyik szobor belsejében valami, ami... s itt megindult az agyam. Kombinálni kezdtem, s egyszeriben szakadozni kezdett a köd az orrom előtt. Hogy is van csak? Thor Thorssen nem tudott róla, hogy valami van valamelyik szobor belsejében... El akarta adni őket; visszajuttatta őket jogos tulajdonosának. Röviddel azután viszont rájött, hogy valamelyik szobor belsejében van valami, ami létfontosságú a számára... Létfontosságú, és nem legális... Egyszerre megvilágosodott előttem minden! Nem volt többé ti-tok az aranyszobrok titka. Csak éppen azt nem értettem, hogy ki és miért követte el a gyilkosságokat. Mert hogy az aranyszobrok ügye és a gyilkosságok nem tartoznak össze, arra most már mérget mertem volna venni. Gondolkodtam, aztán úgy döntöttem, hogy egy időre el-tüntetem a szobrokat. Hogy miért? Mert ha megvannak, nincs jogcímem tovább nyomozni. Teljesítettem a felada-tot: megbízatásom lejárt. Padma Gyamco úgy ki fogja penderíteni a stábot a dzongból, csak úgy koppan. De ha a szobrok ismét eltűnnének... És eltűntek. Jondon elvitte őket egy föld alatti járatba, majd maga is felszívódott. Közben azonban az, aki véget akart vetni a forgatásnak, mindent megtett, hogy

elriasszon bennünket. A legváratlanabb eredményt hozó beszélgetésem kétségkívül Mr. Olsennal zajlott le. – Nevezzen csak nyugodtan 011ynak – mondta a kis mindenes, és vidáman malmozott domború pocakján. Látszott rajta, boldog, hogy élve megúszta Siva utolsó táncát... – Köszönöm, 011y. Egyszóval 011y elmondta nekem, hogy együtt járt iskolába Miss McLane, azaz Peggy férjével, Elmar Björnsonnal. Ez még önmagában nem lett volna meglepő, az azonban már igen, hogy 011y szerint Elmarnak volt egy testvére. Ennek a Peter nevű, vörös, nyakigláb kamasznak egyenesen mániája volt a fényképezés. Volt egy tükörreflexes masinája, amivel mindenkit lekapott. 011y el-mondta, hogy Peter Björnson, aki áttelqpült az Egyesült Államokba, nevet változtatott, és a filmszakmában helyezkedett el. Jelenleg éppen forgatócsoportunk tagja. Ismét megkísértett a gondolat, hogy be kéne fejezni a forgatást, hiszen végére jártam az ügynek, bármelyik pillanatban leleplezhetem a tolvajokat. Csakhogy izgatott a másik ügy... Miért ölik halomra ennek az ostoba és értéktelen produkciónak hasonszőrű szereplőit? Röviddel az utolsó előtti forgatási nap megkezdése előtt volt még egy kellemetlen kalandom a hullakamrában. Sikerült rajtacsípnem egy „kísértetet", amint éppen vándorlásra akarta bírni az egyik hullát. Sajnos lelépett, mielőtt még elkaphattam volna. – Na és ki volt? – kíváncsiskodott Baransky. Haboztam, aztán megvontam a vállam. – Valószínűleg Miro. Ugyanott találkoztam egy „marslakóval" is, aki nem 438 439 volt ugyan hajlandó felfedni magát, de nem is volt rá szül, Bégem. Akkor már tudtam. Igaz, Lund hadnagy? – Igaz. Akár meg is mondhattam volna... Hogy mit 1, restem a hullakamra környékén? Nem tagadom, megrémültem, amikor az aranyszobrok ismét eltűntek. Nem tudltattam, a maga keze van-e a dologban, vagy valaki újra ellopta őket... Nem akartam a maga köreit zavarni, de őszintén szólva attól tartottam, hidegre teszik magát. Ha pedig ez megtörténik, aligha produkálhatok nagy eredményt, hiszen az ön vallomása nélkülözhetetlen az ügy lezárásához. Így ha csak tehettem, a maga nyomában koslattam. – Hát így álltunk – vettem vissza a szót –, ahogy a költő mondaná, kétség és remény közepette, amikor megtaláltuk Rincsen holttestét. Egyszerre vakrémület öntött el. A másik ügy emberei most már gátlástalanul gyilkolnak: mindenkit megölnek, aki meg akarja akadályozni a forgatást. Mert hogy Rincsen ezért halt meg, abban biztos voltam. Rájöttek, hogy Rincsen akar megszabadulni legelkeseredettebben tőlünk. Nap nap után azzal bombázta Padma Gyamcót, hogy rúgjon ki bennünket. Ezt egyébként Jondon mondta Watermannek. Ha nincs Rincsen, talán Padma Gyamco sem türelmetlenkedik... Arról a jelenetről, amelyben Petra Cole meghalt, nincs mit mondanom. – Kissé könnyedén átsiklik a dolgok felett, Lawrence – mondta szemöldökét ráncolva Baransky. – Csak pár perc türelmet kérek még, aztán olyan világos lesz minden, mint az üvegablak, amelyen átsüt a tavaszi napfény. – Látja, ezt szeretem magában – mondta elismerőn a bajuszos. – Az arany száját.

– Ekkor már, mondanom sem kell, mindennel tökéletesen tisztában voltam. Elolvastam ugyanis a forgatókönyvet, amit már korábban el kellett volna olvasnom. S ahogy olvastam, egyszerre megvilágosodott előttem minden. Fény derült egy akkora disznóságra, amely mellett talán még a híres Halálhajó története is elbújhat. Jó, jó, azonnal megtudnak mindent. Még csak két mondatot engedjenekmeg... A Siva utolsó táncánál Miss Peggy és Mr. Mikeladze óriási kockázatot vállalt. Minden elővigyázatosságom ellenére csúnyán megjárhattuk volna, ha nincs Jondon, és nincs az alagút, amelyről még én sem tudtam. Nem számítottam ugyanis arra, hogy Miro képes ölni is, ha rákényszerül. Végül is nem szabad lebecsülni senkit – zártam mesémet ez utóbbi kétes értékű tanulsággal. Baransky rám nézett, megpödörte a bajuszát, és tagoltan csak ennyit mondott: – Apszo kutya legyek, ha értem, hogy végül is mi történt. Lehet, hogy maga zseniális nyomozó, de elbeszélőnek, hogy is mondjam csak... Elkeseredve fújtam egy nagy füstkarikát. Úristen! Hát miért strapálom én magam? Elmondom töviről hegyire legszebb nyomozásom történetét; a gondolatok mint aranyrögök a rohanó patak vizében bukkantak fel időről időre benne, ők pedig unják. Es főleg nem értik, mit miért csináltam. Peggy bátorítóan rám mosolygott, de a szemében értet-lenség csillogott. D 84. Megtömtem a pipám, jó lassan, bosszúból, hogy valami kis büntetést mégiscsak kiszabjak rájuk. Meggyújtottam, szívtam egy nagyot, kifújtam két karikát, és beszélni kezdtem. – Sajnos, ismét vissza kell térnünk Olaf Thorssenhez, aki mint tudjuk, 1942-ig norvég propagandaminiszter volt. Neki kellett felügyeletet gyakorolnia a zsidóktól elkobzott vagyon felett. Thorssen bizonyára nagy örömmel és felettesei megelégedésére végezte munkáját; összehordatta a felbecsülhetetlen értékű festményeket, szobrokat, bútorokat, s valahol a norvég hegyekben bombabiztos barlangokban őrizte őket. Sőt, ahogy visszagondolok néhány olvasmányomra, lehetséges, hogy az akkori Német Birodalom területéről a kezdődő bombázások miatt sok náci vezető is Norvégiába menekítette rabolt műkincseit. Thorssen hűsé440 441 géhez, lojalitásához és náci érzelmeihez nem férhe kétség. Egészen addig, amíg ki nem derült róla, hogy dédp ja, Dörner úr, egyszerű prágai zsidó volt. Hogy miket érintette az igazság Thorssent, képzelhetik; mindenesetre koncentrációs táborban kötött ki, majd a világháború bele_ jezése után Amerikában. Az amerikai titkosszolgálat való_ színűleg keblére ölelte a volt náci fejest. Ettől azonban még aligha gazdagodott volna meg. A negyvenes évek végén azonban Thorssen már sokszoros milliomos és ismert műkereskedő. Karrierje egyik napról a másikra ívelt a magasba. Miből, honnan szerezte a gazdagságát? Látom az arcukról, hogy sejtik. Nos, Olaf Thorssen le-tartóztatásakor nem minden műkincsrejtekhelyet árult el a náciknak. Volt néhány olyan barlang, amelyről csak ő tudott. Volt annyira okos ember, hogy gondoskodjék a jövőjéről. Bizonyára számított rá, hogy a németek elveszítik a háborút. A műkincs mindig műkincs marad, bárki legyen is a jövendő világ ura. A titokzatos, műkincseket rejtő barlangok titka nem Thorssen fejében rejtőzött, hanem egy térképen. Ezen a térképen! Zsebembe nyúltam; kihúztam a térképet, amit Mirónál találtam, és feléjük

mutattam. Olyan áhítattal bámulták, mintha aranyrudat tartottam volna a kezemben. Ami azt illeti, az is volt. Sok száz aranyrúd csokorba kötve. — Olaf Thorssenről műkereskedő-körökben az a hír járta, hogy szerencsés keze van; számtalan eltűnt képnek akadt már a nyomára. Ez természetesen igaz is volt, csak-hogy senki nem sejtette, hogyan bukkant rájuk. Időről idő-re Norvégiába utazott, felkereste kedvenc barlangját, ki-emelt egy-egy felbecsülhetetlen értékű festményt — Rembrandtot, Goyát vagy éppen El Grecót — s néhány hónap múlva megjelent vele a nemzetközi piacon. Annyit kért ér-te, amennyit csak akart. — A csirkefogó! — tört ki Peggy. — Így is lehet mondani. Bár ennek a megítélése nem a midolgunk. Gondolom, Lund hadnagy nem véletlenül van köztünk... De folytatom. Olaf Thorssen senkiben nem bízott, még saját fiában sem. Neki sem mondta el, hol őrzi a térképet a barlangokról. Thor Thorssen apja halála után lázas keresésbe fogott, de nem talált rá. Első dühében, hogy apja sírba vitte a titkát, elhatározta, szakít az annyira utált műkincs-kereskedelemmel, és átnyergel az elektronikára. Gyorsan piacra vágta az aranyszobrokat — amelyek, ki tud-ja, hogyan kerültek az apjához —, s ekkor kellemetlen meg-lepetés érte: kiderült, hogy a szobrok lopottak. Thorssen megrémült, és lemondott róluk. Még csak az kellett volna, hogy a rendőrség szaglászni kezdjen, megpiszkálják óriási vagyona eredetét. Örömmel adta át az istenszobrocskákat Geldannak. Legyenek vele boldogok a papok... Ekkor azonban váratlan dolog történt. Egy régi ismerő-se, Elmar Björnson, Peggy férje, aki nyilvánvalóan tudott Thorssen barlangjairól — ne feledjék, a Björnsön szülők is náci érzelműek voltak —, valahogy megfejtette a titkot. Talán neki fecseghetett valamit az öreg... vagy talán célzott a rejtekhelyre, ki tudja? Mindenesetre Thor Thorssen a falba verte a fejét, és először megpróbtt hozzáférni a kincsesbarlangokhoz térkép nélkül. Ezért kellett Elmar Björnsonnak Norvégiába utaznia hamis ürüggyel, s ezért nem vihette magával Peggyt! Peggy lehajtotta a fejét, és megtörölte keze fejével a szemét. — Hogy Norvégiában mi történt, nem tudjuk. Nagy a gyanúm, hogy Elmart megölték. Talán éppen Thorssen. Még meg sem találták a barlangokat, de Elmar nyilvánvalóan akkora részt követelt a majdani zsákmányból, amekkorát Thorssennek esze ágában sem volt megadni. Szó szót követett: Elmar holtan maradt a havon. Vállalkozásukban részt vett Elmar öccse, Peter Björnson is, aki új névvel a filmszakmában dolgozott. Es nem Peter Björnsonttak hívták többé, hanem... Ladislas Mirónak! — A jó istenit neki! — káromkodott Bary. — Ki gondolta volna? 442 443 – Én is csak 011ytól tudtam meg. S amikor megtudt világossá vált előttem, hogy Miro Thorssen megbízo Fütyült testvére halálára; megegyezett Thorssennel, h visszaszerzi a térképet Bhutánból, természetesen megfen. lő ellenszolgáltatás fejében. Közbevetőleg megjegyeznétn, hogy amikor Thorssen az eredménytelen kutatás és Björnson halála után visszatért Norvégiából, rábeszélte Miss McLane-t, hogy vállaljon nála állást. Nem kell nagy képzelőerő hozzá, hogy rájöjjünk, miért. Ha Peggy tudott volna valamit a barlangok titkáról, ha Elmar elmondott volna neki valamit, Peggy már halott lenne. Csak akkor engedte ki a karmai közül, amikor százszázalékosan megbizonyosodott róla: Peggyt a férje nem

avatta be semmibe. Thor Thorssen és Ladislas Miro, alias Peter Björnson te-hát szövetséget kötöttek. Miro lett az agytröszt, Thorssen a pénzeszsák. Miro, aki jóval dörzsöltebb volt Thorssennél, pontosan tudta, hogy roppant nehéz hozzáférni a szobrok-hoz, miután egyszer már ellopták őket. Csak úgy lehet megközelíteni az aranyforrást, ha keres valakit, aki naponta ott lehet a közelében. Hogy miképpen került kapcsolatba Rincsennel, nem tudjuk. Rincsen sokat utazott, s valahol, talán Kínában, talán Indiában összefutott Miróval. Ki tud-ja, mivel férkőzhetett Ladislas Miro Rincsen bizalmába? Mivel tudta rábírni, hogy segítsen neki...? Rincsen semmi esetre sem a szobrok ellopásába egyezett bele, hanem csak abba, hogy lehetővé teszi Miro számára a szobrok átkutatását. Miro algiha árulta el Rincsennek, mit keres. Talán azt hazudta, hogy régi, családi papírokról van szó. A szerzetes tehát közel sem vétkezett akkorát, mint gondolják. Miro azonban arra is gondolt, hátha mégiscsak ki kell csempésznie a szobrokat az országból. Nem tudhatta, hogy nem hegesztették-e le a hátlapjukat. Nem kockáztathatta, hogy üres kézzel távozzék Bhutánból, ha már egyszer a szobrok közelébe került. Rincsennek persze azt ígérte, hogy egyetlen istent sem visz ki a kolostorból... és a szerencsétlen Rincsen hitt neki. Miro még Amerikában eltöprengett rajta, hogyan tudná szükség esetén kivinni a szobrokat Bhutánból. Hiszen a lopás hírére azonnal lezárják a határt. Ekkor zseniális ötlet jutott eszébe. Filmforgatás, ráadásul Geldan dzongjában. Ő maga is csatlakozik a stábhoz, így bőven lesz alkalma a szobrokhoz férkőzni, és ha szükséges, a stáb cuccai között megkísérelheti kicsempészni őket az országból. Ötletét elmondta Thorssennek. Elhatározták, hogy szerveznek egy stábot. Miro, aki a filmszakmában dolgozott, olyan facér operatőr, rendező, producer után nézett, aki hajlandó Bhutánba utazni. Legnagyobb örömére talált is egy többé-kevésbé össze-állt forgatócsoportot, amely éppen mecénást keresett magának. Ez a Waterman vezette banda volt, és a Siva utolsó táncát akarta Indiában filmre vinni. Miro összehozta őket Thorssennel, aki hajlandónak mutatkozott finanszírozni a filmet, ha bhutáni helyszíneken forgatnak. Természetesen Miro maga is helyet követelt a stábban, mint segédopera-tőr. Az üzlet tehát beindult. Bár azt hiszem, Ladislas Miro torkán akadt volna a diadalittas nevetés, ha megtudja, mibe keveredett. Győztesnek hitte magá4 pedig Thorssennel együtt egy őrült terv végrehajtójává valt... Hogy a dolog világosabb legyen, ismét vissza kell kanyarodnom a múltba. Waterman, a valaha jobb napokat látott rendező, és Curtis, a tehetséges operatőr találkozott egy csendes estén valamelyik hollywoodi vagy Los Angeles-i bárban. Arról folyt köztük a szó, némi whisky mellett, hogy ismét fel kellene törniük a csúcsra. Csakhogy miután tapasztalt rókák voltak a filmszakmában, pontosan tudták, hogy mekkora szerencse kell egy ilyen comebackhez. És nem utolsósorban sok pénz. Azzal is tisztában voltak, hogy egy leégett rendező csak másodrangú forgatókönyvet és harmadrangú színészeket képes összekoldulni azért a kevés pénzért, amit valamilyen bamba és hiszékeny mecénástól ki tud csalni. Ebből pedig aligha lesz nagy comeback. Szinte magam előtt látom, ahogy Waterman és Curtis összedugták a fejüket. Nem tudom, melyikük agyából pat444 445

tant ki az ötlet. Talán a gyakori biztosítási csalások esih, ták ki az isteni szikrát. Hogy mire gondolok? Például ary'' ha mondjuk a stáb valamennyi tagját jó zsírosan bebiztosí. tanák, s a biztosítottakat valami baj érné, csinos kis summát lehetne leakasztani értük. – Ez egy nagy marhaság! – legyintett fölényesen Baransky. – A biztosító és a rendőrség azonnal átlátna a szitán. Arról nem is beszélve, hogy a nagy dohányt a hozzátartozók kapnák, nem Waterman és Curtis. Azonkívül, hol van itt a nagy visszatérés? – Várja ki a végét, Bary! Hangsúlyoztam, hogy valószínűleg innen származott az ötlet, ami megmozgatta az agyukat. Es pontosan arra a következtetésre jutottak, mint maga. Hogyha biztosítási csalást követnek el, mindketten lebuknak. Száz százalék a lebukás esélye. – Hát akkor? – Tovább törték a fejüket. Szagot kaptak. Méghozzá egy jó sok pénzt hozó balhé szagát. Hogy ez némi gyilkossággal is jár? Na és? Nem voltak erkölcsi gátlásaik... egyszóval, összedugták a fejüket, és tudják, mit találtak ki? Az évszázad legszörnyűbb gaztettét... – Mondja már, az isten áldja meg! – tette össze a kezét könyörögve Mikeladze. – Kidolgozták a modern halálhajó, azaz a halál-forgató-csoport tervét. Elhatározták, hogy íratnak vagy írnak egy olyan forgatókönyvet, amelyben elég sokan és elég látványos körülmények között pusztulnak el, továbbá, hogy a gyilkosságokat a valóságban is végrehajtják. Megölik a színészeket. Pontosan úgy, ahogy a forgatókönyv előírja! – Istenem! – csuklott fel Peggy sápadtan, és óriási könnycseppek gördültek le az arcán. A többiek szólni sem tudtak a meglepetéstől. Mikeladze görbe, kaukázusi orra vihartól tépett villámhárítóként meredt előre. – Az volt a tervük – folytattam –, hogy pontosan végre-hajtják azokat a rémtetteket, amiket a forgatókönyv felsorol. A film végére minden szereplő meghalt volna, egy kivételével. – Mondja, biztos, hogy nem bolond maga? – kérdezte Baransky előrehajolva. Nem válaszoltam, folytattam a magyarázatot. – Éppen ezért olyan szereplőket szerződtettek, amilyeneket kaptak. Nem érdekelte őket a minőség. Hiszen a filmnek nem a cselekménye lett volna az igazi értéke, ha-nem a valóságtartalma. – Álljon meg, a fene vigye el! – kiáltott fel Baransky mérgesen. – Csak nem gondolja, hogy beveszem ezt a maszlagot! Waterman és Curtis gazemberek voltak, az kétségtelen, gyilkosok is, de amit maga mond, az merő képtelenség. Biztos, hogy valami más oka volt a disznóságuk-nak! A szobrokra hajtottak, nem is vitás! Mosolyogtam, és zavartalanul folytattam. – Ha sikerül a tervük, olyan filmet hoztak volna létre, amilyenre nincs példa a film immár lassan százéves történetében. Játékfilm, amely a valóságbán is megtörtént. Borzalmas gyilkosságok, a néző szeme előtt. Özönlöttek volna a borzongani vágyók a mozikba. Mert van-e izgalmasabb látvány, persze a jó meleg zsöllyeszékből nézve, mint ha valakit a valóságban megölnek azll‚orrunk előtt. Waterman és Curtis az ember legaljasabb osztöneire épített... – Borzalmas – suttogta Peggy. Baransky szélütötten ült, és bajuszát simogatta. 011y kerek szemekkel bámult rám: látszott rajta, hogy nem kételkedik a szavaimban.

– Ez a film meghozhatta volna a várva várt nagy vissza-térést. A mozik, televíziós társaságok versenyt futottak volna értük. Ömlött volna a pénz, és válogathattak volna a jobb-nál jobb ajánlatok között. Jó terv volt, meg kell hagyni. Baransky dühösen megrázta a fejét. – Ostobaság! Es a rendőrség? Az első percekben kiszúrták volna a dolgot. Nem comeback lett volna, hanem villamosszék vagy gázkamra. Erre mérget vehet. Barátságosan rámosolyogtam, és buzgón bólogatni kezdtem. – Pontosan így lett volna, Mr. Baransky. 446 447 – Hát akkor?! – Waterman és Curtis továbbra is összedugva tarto okos fejecskéjüket, és kiötölték a módját, hogy ne bu sanak le. – Na, erre kíváncsi vagyok! – Akkor mondom. Meghányták-vetették a dolgot, hogy tudnának kibújni a felelősség alól. Hogyan tudnák rákenni valakire a gyilkosságokat? S tudja, mire jöttek rá? – Úristen – suttogta Peggy –, Dean Howard! – Bizony, Dean Howard... Kiötölték, hogy alkalmazza-nak egy bűnözőt az egyik szerepre, egészen pontosan egy olyan színészt, aki börtönbüntetését tölti, lehetőleg gyilkosságért. Elhatározták, megpróbálják kihozni a sittről, megteszik főszereplővé, végrehajtják a gyilkosságokat, aztán a végén rákenik az egészet a szerencsétlen palimadárra. Mit szólnak hozzá? Képzeljék csak el a szerencsét-len elítéltet, amint kapva kap az alkalmon, hogy forgathat, elhagyhatja a börtönt, s mindent megtesz, amit ,jótevői" csak kívánnak tőle. Közben pedig öles léptekkel halad a villamosszék vagy a zárt osztály felé. – Ez... egy őrült elme találmánya – nyögte Bary. – Nem is vitás. De jó és alaposan kidolgozott terv. Elkészült volna tehát a nagy mű: sok-sok valódi gyilkossággal; a főszereplővel, mint igazi gyilkossal, akit esetleg később ki is végeznek. Siva utolsó tánca, mint egyedülálló és klasszikus alkotás bevonult volna a filmtörténetbe Watermannel és Curtisszel együtt. Csend volt a teremben, valamennyien az elmondottakat emésztették. – Waterman és Curtis – folytattam – lázas munkába fogott. Először is találniuk kellett egy színészt, aki megfelelt a terveiknek. S alighanem itt bukkant fel az első nehézség. Kiderült, hogy az Államok börtöneiben nem tolonganak a gyilkosságért elítélt színészek. Illetve végül mégiscsak találtak egyet... – De hiszen Dean Howard már régen halott volt! – Természetesen. Csakhogy Waterman és Curtis értesü-léseiket a korabeli sajtóból szerezték. Honnan is szerezhették volna máshonnan? Nem adhattak fel újsághirdetést, hogy gyilkos színészt keresünk baleknak. Ehelyett nyilván megszálltak egy könyvtárat, és jó tíz évre visszamenőleg átnéztek néhány mázsa újságot. S valamikor, gondolom, amikor már-már kezdték feladni a reményt, rábukkantak Dean Howardra. Ha én lettem volna a helyükben, haditáncot jártam volna az újságok felett. – Jellemző magára – mondta Baransky. – Csakhogy Waterman és Curtis elkövettek egy hatalmas hibát. Nem kutattak tovább. Mert ha megtették volna, azt a hírt is megtalálták volna, hogy Howard meghalt. Es csak később „támadt fel", amikor a rendőrség „feltámasztotta". – Akkor... hogyan...? – suttogta Peggy. – Legnagyobb sajnálatomra ismt témát kell váltanom. Mégpedig azért, hogy

jobban megértsék az eseményeket. – Kösz – mondta savanyú képpel Baransky. – Tehát... amikor Elmar Björnson meghalt Norvégiában, és a család villámgyorsan elhamvasztatta, a norvég rendőrség szagot kapott. Így van, Mr.tund? – Így – mosolygott Howard-Lund. – Nyilvánvalóan régóta figyelték Thorssenék kapcsolatait, és arra a megállapításra jutottak, amire én. Hogy tudniillik Olaf Thorssen Norvégiában, rejtekhelyen őrzi a második világháború alatt összeharácsolt műkincseit, melyekből időről időre egyet-egyet piacra dob. Norvég barátaink felvették a kapcsolatot a megfelelő amerikai szervekkel, és fokozott figyelemmel kísérték Thorssen mozgását. Így van? – Pontosan – vette át a szót Lund hadnagy. – Csakhogy sajnos nem tudtuk megakadályozni Björnson halálát, és a rejtekhelyre sem tudtunk rábukkanni. Elmart valószínűleg Thor Thorssen ölte meg, talán saját fivére, azaz Miro segítségével, bár ez ügyben alighanem még hosszú nyomozás-nak nézek elébe. Nos, amikor Elmar Björnson meghalt, engem küldtek Amerikába, hogy legyek az ottani kollégák 448 449 segítségére. Észrevétlenül szoros hálót vontunk Thor Thorssen köré. Természetesen bennünk is felmerült a goth dolat, hogy Thorssen vissza akarja szerezni az aranyszo rokat. Es mi sem értettük, miért... Egyelőre a ténye gyűjtögettük hangyaszorgalommal. Ezek pedig a követk zők voltak: Thor Thorssen finanszíroz egy filmforgatá éppen oda, ahol a szobrok találhatók; a forgatócsoport tag-ja Peter Björnson, azaz Ladislas Miro, továbbá a forgató-csoport vezetői kétségbeesett igyekezettel megpróbálják kiszabadítani a börtönből az öt éve elhunyt Dean Howardot. Az összefüggést természetesen nem értettük. Waterman kérvényt írt alá az állam kormányzójához, Dean Howard feltételes szabadlábra helyezése ügyében. A kormányzó és a rendőrség közös munkájának eredményeként aztán... a nem létező Dean Howardot jó magaviseletére való tekintettel feltételesen el is engedték... – Es maga? – böktem Mohncsicsire. – Hogyan került a buliba? – Én voltam a biztosító – mondta Mohncsicsi –, ha Howarddal valami probléma támadna... – Maga végig tudta, hogy Howard kicsoda? Mohncsicsi megrázta a fejét. – Egyáltalán nem tudtam, sőt azt hittem, Dean Howard valódi bűnöző. Legalábbis jó darabig. Nekem vigyáznom kellett rá, és arra, hogy rendben menjen a forgatás. Ezért kellett mindenáron szerepet kapnom. Hogy ott lehessek Howard közelében. Nem szóltam közbe, hogy Mohncsicsi jelenlétének alig-hanem volt még egy oka: az amerikai szervek nem szerették volna egyedül a norvég Lundra bízni az ügyet. Hja, az egyes országok zsarui között is felbukkan néha a féltékenység. – Nem beszélhetnénk kettesben egy közeli időpontban? – vigyorgott Mohn hadnagyra Bary. – Majd ha fagy! – mondta a lány, és vidám szikrák csillogtak a szemében. – De hiszen fagy! – ámult el a producer. – Legalább húsz fok van odakinn! – Ha megengedik, folytatnám – szívtam egy nagyot a pipámon. – Waterman és Curtis „megszerezték" az elítélt „Howardot", majd kiegészítették a stábot. Nem tudom, Mohn hadnagy hogyan került bele... – Hadititok – mondta Mohncsicsi. – ...a lényeg az, hogy belekerült. Minden készen állt az utazásra.

– Említettem már, hogy néha Kelettel kapcsolatos ügyekben az Interpol a segítségemet kéri. Márpedig a szobrok után az Interpol is nyomozott. Az amerikai és norvég rendőrség akciójáról nem tudtam, ami egyébként, hogy úgy mondjam, illegális volt, nem kérték a bhutáni ha-tóságok engedélyét. – Csak akkor kértük volna, ha gyanúnk beigazolódik – mondta Lund. – Nem akartunk leégni, ez az igazság. – En viszont kértem – folytattanJ. – Személyesen találkoztam őfelségével Dzsigme Dordzse Vancsukkal Timpuban, aki segítségemre sietett: ellátott igazolópapírokkal, továbbá megkérte őszentségét, Padma Gyamcót, hogy segítse a munkámat. Igazság szerint a megkérte helyett iL utasította szót kel-lett volna használnom, de tekintettel voltam őszentsége érzékenységére. – Ezenkívül segítségemre adta testőrsége legképzettebb tisztjét, Jondont, aki egyébként valódi szerzetes is. Miro-Björson, ahogy megérkezett Bhutánba, megpróbálta felvenni a kapcsolatot Rincsennel. Ez sikerült is, csakhogy Rincsen nem mert előjönni a szobrokkal. Félt, hogy lebukik. Arra biztatta Mirót, igyekezzék bejutni a kolostorba. Akár a stábbal együtt is. Mirónak nemigen tetszett az ötlet, hiszen esze ágában sem volt hosszabb időt tölteni Geldan környékén. Az volt a terve, hogy amint megszerezte a térképét, megpattan, mint bolha a lepedőről. Csakhogy rá kellett jönnie: alaposan elszámította magát. Bhután nem az Egyesült Államok. Mínusz ki tudja hány fokban, rendkívül nehéz terepviszonyok között szinte a le-hetetlennel határos meglógni. Arról nem is beszélve, ha el450 451 éri Timput, hogyan tovább? Be kellett látnia, nincs meslli, végig kell csinálnia a forgatást, ha tetszik, ha nem, Hacsak... és ő a hacsak mellett döntött. — Lehet, hogy én is mellette döntenék, ha tudnám, mi aa a hacsak — békétlenkedett Baransky. — Kíváncsi, Bary? Oké. A hacsak annyit jelent, hogy csak akkor léphet le befejezés előtt, ha a stáb abbahagyja a forgatást, szedi a sátorfáját, és elhagyja Bhutánt. Tömi kezdte a fejét, mivel tudná elriasztani a bandát. A hamarosan bekövetkező események aztán olyan helyzetet terem-tettek, hogy válogathatott az elijesztés módjaiban... bár néha éppen az ellenkezőjét tette, de ennek is megvolt az oka... Szóval, Waterman és Curtis úgy döntöttek, hogy megkezdik a munkát. Es a gyilkolást. Csend támadt, sűrű csend. — Természetesen csak azt ölhették meg, akire a továbbiakban már nem volt szükség, azaz a filmben is meghalt. S őszintén meg kell mondanom, ezzel kapcsolatban alig-hanem elkövettem egy súlyos hibát. Ha korábban áttanulmányozom a forgatókönyvet, talán hamarabb rájövök, mi-re megy ki a játék. Gyilkos játszadozásuk közben egy pillanatra sem feledkeztek meg róla, hogy Dean Howardot mószerolják. Ha csak tehették, felemlegették a múltját, persze úgy, mintha védték volna. Waterman fűnek-fának elhíresztelte, hogy a forgatókönyvi változások Dean Howard kívánságára történtek. Szépen előkészítették a végső leszámolást: a legutolsó gyilkosság után — ez lett volna Petra Cole megölése — „kiderítik", hogy minden a pszichopata és elmebeteg Howard műve. Mintha egyre sűrűsödött volna a csend.

— Az első jelenetben Andersonnak kellett volna eljátszania a jeti szerepét. Az utolsó pillanatban azonban Waterman meggondolta a dolgot. Andersont nem lett volna könnyű hidegre tenni, ezért az öreg, iszákos, állandóan delíriumban élő Blake-re voksolt. Megváltoztatta a forgató-könyvet, a változtatást természetesen Dean Howardra fog-ta. „Howard" pedig nem ellenkezhetett, hiszen Waterman a markában tartotta. Gondolom, az operatőrrel együtt menten szörnyethalt volna a rendező is, ha csak sejti is, hogy az „aberrált színész" zsaru. A gyilkosságot ügyesen megtervezték. Curtis beteget jelentett, mintha az elmúlt éjszakai dorbézolása miatt nem tudna dolgozni. A felvételt Miróra bízták, aki jóhiszeműen el is vállalta. Közben azonban filmezési szenvedélyének engedve videofelvételeket készített a gyilkosságról, még-pedig úgy, hogy a videokamerát a felvevőgéphez erősítet-te. A gyilkosság menete a következő lehetett: Curtis, kihasználva, hogy az erős hideg miatt csak kevesen tartózkodnak a környéken — akinek nem volt dolga a felvételnél, vagy a sátrában, vagy nyílt tűznél melegedett —, belopódzott a sziklák közé, ahol Judy Bruckner és Blake a felvételhez készülődtek. Waterman úgy Intézte a dolgot, hogy a két szereplő mellett ne tartózkodjon személyzet: se maszk-mester, se öltöztető, senki. Ezután Curtis feltett egy gumi-álarcot, a kellékek között több tucat is akad, s a lassan le-hulló este leple alatt rárontott a békésen iszogató Blake-re. Curtis eredeti szándéka az lehetett, hegy megfojtja az idős színészt, az azonban már a rémülettől meghalt. Curtisnek nem volt más dolga, mint magára venni a jetiruhát, és egy purbuval megölni Brucknert. Hogy miért éppen azzal? Alighanem azt gondolták, hogy ha valami baj történne, mondjuk a bhutáni rendőrség szagot kapna, a purbu használata a kolostor szerzeteseire terelhetné a gyanút. Miro eközben filmezett és videózott; álmodni sem mer-te volna, hogy amit lát, az a valóság. Nem ismerte jól a forgatókönyvi változásokat, így azt sem tudta, hogy a jetinek meg kellett volna fojtania a lányt, nem leszúrnia. Egészen addig tartott a nyugalma, amíg Jondon elő nem kerítette Blake holttestét. Miróval egyszerre megfordult a világ. Úr-isten! Mi történik itt? Felbukkan két gyanús láma a ködből, az egyik ráadásul a szobrok miatt kerülgeti a forgatócsoportot, most pedig itt van ez a gyilkosság! Az öreg Blakeet megölték, Bruckner pedig eltűnt! 452 453 Hozzá kell tennem, hogy Jondon azért nem találta m Judy Bruckner holttestét, mert Curtis később egy távolalj bi szikla mellé húzta. Jondon a sötét éjszakában és poko fagyban megelégedett azzal, hogy elcipelje a tábort Blake csonttá fagyott hulláját. Ekkor Miro a fejéhez kapott, és rájött, hogy amit gyanítottunk, nem tréfa: aligha-nem megölték Judy Brucknert is. Miro kétségbeesett. Veszélyben érezte a tervét, hiszen részben itt voltunk mi: Jondon és én, másrészről pedig a titokzatos gyilkos, aki, ki tudja, mit akar. Arra gondolt, bölcsebb lenne felszedni a sátorfát, és elhúzni a csíkot az országból. Két-három év múlva ismét visszatérhetne, és immár nyugodtabb körülmények között láthatna munkához. Curtis eközben Baransky sátrához hozta Judy holttestét, és míg mi odabenn a gyilkosságokról beszélgettünk, kicserélte Blake-kel, majd az öreg színészt felhúzta a darura. Hogy miért? Hogy

minél őrültebbnek lássék a „tettes". Ne feledjék, hogy a végén „Howardot" villamosszékbe vagy zárt osztályra kellett volna juttatniuk. Waterman magára vállalta ugyan, hogy ő húzta fel Blake holttestét a darura, de olyan szánalmas kis ürüggyel, hogy sírni lett volna kedvem tőle. Miro viszont igyekezett Deanre terelni a gyanút. Ha bebizonyosodik, hogy a színész gyilkolt, gondolta Miro, vége a forgatásnak, és mindenki mehet haza... Röviden szót kell még ejtenünk a gyilkos szerszámról. A purbut valóban Lund hadnagy találta meg ott, ahol Curtis elveszítette. Talán észre sem vette, hogy a kés beakadt Judy Bruckner ruhájába. Lund felvette és zsebre vágta, bár akkor még mit sem tudott a gyilkosságokról. Csak akkor tudatosult benne, hogy mit talált, amikor Baransky sátrában kitört az őrület. Én viszont úgy mozogtam köztük, mint elefánt a trafikban: meg voltam győződve róla, hogy a lelkibeteg színész nyírta ki Blake-t és Judy Brucknert. Miro eközben egyre azon törte a fejét, hogy mit csináljon. Egyre inkább megerősödött benne a hit, hogy csak úgy tud lelépni, ha Dean Howardot lebuktatja. Mániákus gyűlöletet érzett a színész iránt: őt tette felelőssé, amiért aka-dályok bukkantak fel szépen kidolgozott terve előtt. Ha Howardot letartóztatják, a stáb feloszlik, és mindenki mehet haza! Csak egyszer szabaduljon meg ebből a szörnyű országból! Látom, nem mindannyian értik Miro rémületét. Képzeljék csak magukat az ő helyébe. Nem gondolhatott másra, mint hogy valaki megszagolta a norvégiai barlangok titkát. Esetleg egy fasiszta szervezet. Azok pedig nem viccelnek. Lehet, hogy ráálltak az ügyre, követték Bhutánba, és most a két gyilkossággal figyelmeztették, hogy a nyomában járnak... Vagy valami más ok miatt ölték meg a két színészt. Akárhogyan is van, veszélyben forog az éle-te. Ezért kell eltűnnie minél gyorsabban. Ha a szerencse istennője is úgy akarja, meg tud lépni üldözői elől, sőt a figyelmüket is eltereli Bhutánról. Egy későbbi időpontban, újabb terv birtokában visszatérhet, és Rincsen segítségével mestalálhatja a térképet. Ugy döntött, hogy további lépéseket tesz Dean Howard gyanúba keverésére. Ellopta a puskáját, felment a darura, és lőgyakorlatokat végzett... A dolog pikantériája, hogy Jondon és én voltunk a céltábla. Persze Mirónak esze ágában sem volt megölni bennünket. Eafkülönben hamar ész-re is vettem... Neki annyi is elég volt, hogy gyanúba fogjuk Howardot. Hiszen mi vagyunk őfelsége megbízottai, rajtunk múlik a forgatás. Mit mondjak, mindezzel én is tisztában voltam. És egy-re inkább megerősödött bennem a gyanú, hogy valaki szántszándékkal víz alá akarja nyomni Howardot. Ez a valaki pedig Miro. A frontok polarizálódni látszottak: Waterman és Curtis a hazudozástól sem riadt vissza, hogy mentsék, Miro pedig mindent megtesz, hogy rágalmazza és villamosszékbe juttassa. Alighogy lemászott a daruról, a sátrába invitált bennünket. Elmondta, hogy Curtis elkobozta tőle a filmnyersanyagot, de ő titokban videófelvételt készített a gyilkosságról. Mindenáron be akarta bizonyítani, hogy Dean Howard rejtőzött a jetiruha alatt. Arra gondoltam, hogy a gyilkos szándékosan utánozta Dean Howard mozgását. De ki? Miro nem lehetett, hiszen 454 455 a darun dolgozott. Csak olyasvalaki tehette, aki nem v részt a forgatáson. Mint például Curtis... A következő rémálom a függőhídjelenet volt. Sajn nem tudtam megakadályozni, hogy

Lucy Wintersteint me' ne öljék. Pedig Lund-Howard is ott volt a hídon rablónak öltözve. ő állt Vékony Morris útjában... — Sajnos, tehetetlen voltam — tárta szét a karját Lund. — Ha tudtam volna, mire készülnek... — Emlékeznek rá, mi történt? — kérdeztem teljesen feles-legesen. — Valaki felrobbantotta a hidat. Csakhogy, és ez volt a döntő kérdés, miért nem a próba alatt ölték meg Lucyt, miért amikor élesben ment a felvétel? Pedig, ha a forgatókönyvet áttanulmányozom, rájöhettem volna: ez volt a könyv szerint Lucy utolsó jelenete. Es hogy miért akkor ölték meg, amikor élesben ment a dolog? Hogy a fel-vétel elkészüljön! Nem csak Lucy halála volt a fontos, ha-nem az, hogy elkészüljön a film! Mondanom sem kell, hogy a kábelekről Curtis és Waterman szedték le a piros zsinórt. Ami pedig ezután következett, kissé megkevert, nem tagadom. Először is Mohn had-nagy lebuktatta Baranskyt, akinél megtaláltuk a kábelekről hiányzó egyik vörös zsinórt. Baransky azt vallotta, hogy találta, ami természetesen igaz is volt. Azt a bizonyos halálfejet Miro készítette, és rakta a hóra. Hogy Miro honnan szerezte a piros zsinórt? Waterman és Curtis egyszerűen elhajították, amikor leszakították a kábelről. Miro megtalálta, hiszen nem észrevenni lett volna nehéz a fehér ha-von, s úgy döntött, csinál egy kis viccet. Halálfejformára tekerte össze, majd egy nyílvesszőt rakott a halálfej alá. Természetesen fogalma sem volt róla, hogy mit tart a kezében. Ha tudta volna, üvöltve elhajítja... Annál is inkább, mivel Rincsen közben felvette vele a kapcsolatot... Baransky már elmondta, hogy nekem akarta megmutat-ni a zsinórt, csakhogy közben gyanúba fogott. Ezért dugta a matraca alá, bár ő sem sejtette, honnan való. Azt hitte, a halálfejjel Lucy Wintersteint akarták megfenyegetni. Mindennek persze csak a merénylet után lett jelentősége... Amikor valamennyien megtudtuk, honnan származik a zsinór. Miro végre találkozott Rincsennel. A szerzetes megígér-te, hogy éjszaka felviszi a dzongba, és megmutatja neki a szobrocskákat. Miro biztos volt benne, hogy a következő napon már birtokában lesz a térkép, és nyugodtan elhúz-hatná a csíkot. Elhúzhatná, ha vége lenne a forgatásnak. Csakhogy a forgatásnak nem akar véget vetni senki. Még Lucy Winterstein halála után sem. Ezért elhatározta, ismét lecsap. Csakhogy immár keményebben. Szerzett egy maszkot, s valamilyen festékkel úgy átkente, hogy Blake-re hasonlítson. Lesben állt a sátrak között, és el-kapta Mohncsicsit. Megsebezte a nyakán, persze vigyázva, hogy meg ne ölje. Purbut használt, amit nyilván Rincsentől kapott. Megvárta, amíg Mohncsicsi körül összegyűlik mindenki, kihozta Blake holttestét a sátorból, felöltöztette a ruhámba, és a markába nevetett. Meg volt győződve róla, hogy másnap ész nélkül szedjük a sátorfánkat. Hogy még jobban ránk ijesszen, szerzett a sátorból egy újabb zsinórt, és csinált belőle még egy halálfejet. Ha lúd, legyen kövér! Ezután szépen visszakelte Blake holttestét a kelléksátorba, és kivitte Judy Brucknerét. Majd ő meg-mutatja, hogy eszeveszetten fog menekülni az egész banda a vándorló holtak vidékéről...! Miro boldogsága nem tartott soká. A szerzetes ismét fel-bukkant, és elmondta neki, hogy Jondon és én állandóan ott ólálkodunk körülötte, képtelen Mirót észrevétlenül a dzongba juttatni. MiroBjörnson megrémült. A végén még túljátssza a dolgot. A forgatócsoport elmenekül, ő pedig hoppon marad. Ekkor

ugyanis már esze ágában sem volt a térkép nélkül eltűnni. Megbizonyosodott róla, hogy nem fasiszta szervezetek kincsvadászai gyilkolnak, hanem valószínűleg mégiscsak Dean Howard. Ehhez pedig neki semmi köze! Ugy döntött, mérsékli egy kicsit a rémítgetést; kivárja a kedvező alkalmat, amíg a szobrokhoz férhet. Eközben egyszer le is bukott, és ha kicsit is nagyobb a képzelőerőm, sok mindenre rájöhettem volna. Akkor, ami456 457 kor megtaláltuk az ágyában Bruckner holttestét. Csakhogj Miro kihasználva az általános rémületet és az ide-oda vára dorló halottak okozta sokkot, megjátszotta, hogy valaki más rakta be az ágyába. Hinnünk kellett neki, hiszen nem ez volt az első eset, hogy valaki halottat talált ott, ahol semmi keresnivalója nem lett volna. Amikor beköltöztünk a dzongba, Padma Gyamco még csak fokozta a hangulatot kísértettörténetével. Alighogy megmelegedtünk a kolostor fedele alatt, máris vándorútra indult egyik halottunk. Blake hulláját én találtam meg az oroszlánnál, s ebből, valamint abból, hogy a tettes könnyedén át tudott jutni a hullakamra lezárt ajtaján, arra következtettem, hogy csak egy szerzetes lehetett a tettes. Méghozzá Rincsen, aki Padma Gyamcótól mindenről értesült. Rincsen Miro egy korábbi utasításának engedelmeskedett, hogy tudniillik minden eszközzel keltsen pánikot. Mondanom sem kell, hogy a szerencsétlen Rincsen a lebukástól való félelmében egyre inkább Miro hatalmába került, és a gyilkosság kivételével bármit megcsinált, amit a fickó kért tőle. Miro boldog volt. Végre sikerült, amiért Bhutánba utazott: Rincsen elvezette az elrejtett szobrokhoz, s ő megtalálta a térképet. Elöntötte az öröm és a türelmetlenség. El innét, minél előbb! Valószínűleg észrevette az udvaron játszadozó apszo kutyákat, s úgy gondolta, hogy a kutyák le-vágott fejével befejezi mesterművét. Rincsen a föld alatti cellákban őrizte a szobrokat, ahova, sajnos némi késéssel, én is lemerészkedtem Jondonnal. Rincsen sejtette, hogy előbb-utóbb rájuk bukkanhatunk, ezért is siettette Mirót. Amikor aztán Miro meglelte a tér-képet, arra gondolt, hogy készít egy kis meglepetést nekünk. Az egyik szobrot otthagyta a kazamatában, rátéve egy kiskutya levágott fejét. Ha ettől sem lesz tele a nadrágunk, akkor semmitől! Miro és Rincsen elhatározták, hogy amilyen gyorsan csak lehet, megszabadulnak az istenektől. Mégpedig látványosan. Úgy gondolták, ha szétosztják őket közöttünk, nem tudom letagadni, hogy előkerültek. Sejtették ugyanis,hogy engem már nem csak a szobrok érdekelnek, hanem a gyilkosságok is. Teljes joggal feltételezték rólam, hogy ha megtalálom a szobrokat, eldugom őket, nehogy őszentsége véget vessen a forgatásnak. Ezért fordultak ahhoz a nem mindennapi eszközhöz, hogy a főszereplők szobáiba behelyeztek egy-egy szobrocskát. Eppen ezen ügyködtek, ami-kor a dzong udvarán, a négy világtáj őrei előtt majdnem összefutottak velem. Gyanítom, hogy Rincsen lehetett az, aki, hogy lerázzon a nyakáról, jól fejbe vágott. Megtalálta nálam a szobrot, jót nevetett magában, ha egyáltalán még tudott nevetni, és az utamba rakta az üstöt a szobrocskával a belsejében. Ha ettől nem rémülök halálra, hát semmitől! Aki megkapta a szobrocskáját, azon nyomban igyekezett megszabadulni tőle. Ki ezért, ki azért. Volt, aki félt, hogy belekeveredik valamibe, volt, aki egyszerűen nem akart tudomást venni róla,

egyesek pedig nem tudták, mit kezdjenek vele. Miss Mohnnak nem volt feladata a szobrok előkerítése, Mr. Lund pedig rám hagyta az egészet. Erezte, hogy jó nyomon járok; teljes egészében átengedte nekem a terepet. – Maga ismeri Keletet – mondtat?und. – Nem akartam belekontárkodni a dolgába. Különben láttam, ahogy be-megy az imaterembe. Tudtam, hogy mindent lát és hall, ami ott történik. – Hogy a játék még vadabb legyen – folytattam –, Waterman és Curtis ismét összetojta magát. El nem tudták képzelni, ki vagdossa le a kutyák fejét, és mi az ördögöt akar vele. Azt viszont jól tudták – sajnos tőlem és Jondontól –, hogy Rincsen arra tüzeli Padma Gyamcót, rúgjon ki bennünket a kolostorból. Ezért elkapták a szerzetest, éppen akkor, amikor valamilyen okból kijött a föld alatti cellákból, és Curtis megölte. Meg kellett tennie, mivel hátra-volt még két jelenet: két gyilkosság, a filmtörténet legcsodálatosabb és legsajátosabb filmjéből. Röviddel a Petra Cole halálát okozó tűzvész előtt látogatást tettem a hullakamrában, hogy megbizonyosodjam róla, nem kell-e újabb meglepetésre számítanom. Miro, aki 458 459 éppen ott tartózkodott, éppen csak el tudott menekülni el lem. Hogy mit akart a hulláktól? Amit eddig. Nem lett vol na meglepő, ha az én ágyamba akarta volna becsempész valamelyiket. — A maga ágyában sosincs felesleges hely — morog merő rosszindulatból Baransky. Méltóságom nem engedhette meg, hogy ilyen és hozzá hasonló alantas megjegyzésekre reagáljak. Szívtam egy nagyot a pipámon, és a füstöt a képébe fújtam. — Most már értem, hogyan készül az angolszalonna — morogta Bary, igyekezve elhajtani képe elől a füstfelhőt. — Tudja mit? Inkább folytassa. — Ahogy akarja. Tehát kénytelen vagyok ismételten fel-hívni a figyelmet rá, hogy Ladislas Mirónak nem minden-napi idegei vannak. Pillanatig sem habozott odabújni Judy Bruckner holtteste mellé, csak hogy elkerülje a lebukást. Es a játék a csizmámmal...! Petra Cole halála éppen annyira megrázott, mint önöket. Hiába próbáltam megakadályozni a tragédiát, nem sikerült. Elolvastam ugyan a forgatókönyvet, de nem jöttem rá a lényegre. Hogyan is jöhettem volna rá, amikor... Curtis és Waterman csodálkoztak a legjobban. Ugyanis nem Petrának kellett volna meghalnia. Amulva néztek rám. — Hát... kinek? — kérdezte lassan Vékony Morris. — Peggy McLane-nek. Peggy összerázkódott, és halálsápadtan nézett rám. — Petra Cole-nak lett volna még szerepe; neki csak az utolsó jelenetben kellett volna elpusztulnia... Amikor véget ér a film. Csakhogy hiba csúszott Waterman és Curtis számításába. A kannát sikerült ugyan „működésbe hozniuk", arról azonban nem tehettek, hogy a statiszta, akinek pedig, gondolom, jó néhányszor elmagyarázták, kire öntse a „vegyszert", Cole-ra öntötte Peggy helyett. Képzelhetik a gyilkosok meghökkenését, amikor a női főszereplőt nyírták ki; akire pedig még szükségük lett volna. Csak hát nem olyan fából faragták a fickókat, hogy ilyen csekélységmeghátrálásra kényszerítse őket. Elhatározták, a szerencsétlen Petrát Peggyvel helyettesítik. A film érdekességét és értékét végeredményben úgysem a sztori, hanem a premier plánban fotózott halál adta volna.

Petra Cole meggyilkolása után, amikor összegyűltünk, villámcsapásként hasított belém a felismerés. Tervszerű mészárlás folyik az orrom előtt... és mindig azt végzik ki, akinek a forgatókönyv szerint lejárt az ideje. Igaz, hogy Petra Cole kilógott a sorból, de arra is rájöttem, miért. Rá-döbbentem, hogy csak Curtis és Waterman követheti el a gyilkosságokat, hiszen Dean Howard szerepével nagyjából már tisztában voltam. Az sem tévesztett meg, hogy azok ketten megjátszották, mintha Petra Cole halála után be akarnák fejezni a forgatást. Kockáztattak, de nem olyan sokat... most már így, befejezetlenül is világszenzáció lett volna a filmből. Waterman és Curtis feldobták a kérdést, hogy mi legyen tovább? S ekkor őszintén be kell vallanom, nem egészen korrekt játékba kezdtem. Befolyásoltam az önök gondolatait. — Na ne izéljen! — hitetlenkedetttaransky. — Erről... csak azért beszélek, mert így korrekt. Éppen egy ilyen kolostorban, mint ez, tanultam meg, hogyan lehet hatást gyakorolni mások gondolataira. Megkíséreltem, és el is értem némi sikert. Például ön volt az egyik legjobb médiumom, Mr. Baransky! A bajuszos elképedve bámult a szemembe. — Az istenit neki, ember! Azt hittem, be vagyok rúgva. Úgy éreztem, hogy nem azt mondja a szám, amit akar! Hogyan csinálta, maga mágus? Elő a trükkel! Természetesen eszemben sem volt beszélni róla. Felelet nélkül hagytam a kérdését, és mondtam tovább a magamét. — Waterman és Curtis úgy döntött, hogy Peggyt léptetik a meghalt Cole helyére. Peggy vállalta a feladatot... egy kicsit az én biztatásomra is. Egyedül Miro volt az, aki a megszerzett térképpel a zsebében akár gyalog is nekiindult volna a Timpuba vezető útnak. Tiltakozott egy kicsit, aztán 460 461 amikor belátta, hogy minden hiába, jó képet vágott a do-' loghoz. Annál is inkább, mivel az utolsó forgatási nap kö vetkezett, s biztos volt benne, bárki legyen is a gyilkos nem rá vadászik. Felmerült a kérdés, hogy egyrészről Curtis és Waterman másrészről Miro tudtak-e egymásról. A későbbiek sorág erre nyilván fény derül, de én már most megkockáztatom, hogy igen. Csakhogy miután mindegyiküknek elég vaj volt a fején, kölcsönösen békében hagyták egymást, és nem avatkoztak a másik ügyébe. Nekem pedig fel kellett készülnöm a végső jelenetre: Siva utolsó táncára. Nem volt mese, ha le akartam buktat-ni őket, nagy színjátékot kellett rendeznem, amelybe be kellett vonnom Peggyt, Mr. Mikeladzét és a három Morrist. Nélkülük nem sokra mentem volna. Bár Dean Howard nyilvánvalóan nem lett volna gyilkosságokkal gyanúsítható, Curtis és Waterman megpróbálhatta volna lebukás esetén a halott Rincsenre vagy akár Miróra kenni a gyilkosságokat. Nekem egyértelmű leleplezés kellett! Őszintén mondom, Peggy, Mr. Mikeladze és a három Morris nélkül alighanem veszítettem volna. Mikeladze horgas sasorra elégedetten meredt a levegő-be; a három Morris pedig olyan képet vágott, hogy azt hittem, pillanatokon belül dorombolni kezdenek. Egyedül Peggy hajtotta le a fejét, mintha sírna. Nem mondtam többet, hiszen csak magamat ismételhettem volna. Valamennyien, de elsősorban Peggy az életükkel játszottak... – Sajnos, azzal nem számoltam, hogy Miro-Björnson gyilkolni is képes, ha sarokba szorítják. Végül is Jondon húzott ki bennünket a csávából...

Széttártam a karom, és felálltam. – Mit mondhatnék még? Itt végződik Siva utolsó táncának a története. Halkan perdült Padma Gyamco száján a szó. – Om mani padme hum!85. Hajnal volt. Jeges. szél fújt a Csomolhari csúcsa felől, s a pagodatetők kiszgelléseire szerelt csengettyűk éles hang-ja a napfelkeltét köszöntötte. A kőoroszlán hátán megcsillantak az első vörös sugarak; a lángoló gleccserek táncol-ni látszottak a hegyóriás hátán. Baransky óvatosan Mohncsicsi vállára tette a kezét, és igyekezett maga felé fordítani a lány arcát. – Mohncsicsi... – Neked Mohn hadnagy vagyok... és az is maradok! Aztán egymásra mosolyogtak, és Baransky elégedetten kaparintotta a kezébe a lány kezét. Mikeladze nagyot szippantott a levegőből. – Istenem... Apám sokat mesélt a Kazbekről. Mintha odahaza, a Kaukázusban járnék... A három Morris a földön guggolt, és halk beszédjük föszlányait hozta felém a szél. – Ha feltennénk egy csörlőt a tetejére, a drótot be lehet-ne temetni hóval, senki se venné észre. – Frankón leesnél – mondta Ittivér. – Fogadjunk – nyújtotta ki a kezét Kicsi. – Öt dollárt rá, hogy én érnék fel elsőnek. – Hacsak – szólt közbe Vékony –, hacsak a kötél... Megsimogattam az oroszlán hátát. Mintha megremegett volna simogatásom alatt. Ki tudja, visszatérek-e még vala-ha Geldan kolostorába? Átkaroltam Peggyt, és elindultunk a kolostor felé. A csengők felszabadultan csilingeltek, s az imazászlók vadul csattogtak a szélben. A kolostor imaterméből halk mormogás szállt felénk. Reggeli, hálaadó imájukat mondták a szerzetesek. Peggy rám nézett, és mosolygott. A Csomolhari csúcsai felett hajnali ködben fürdött a nap. Tűzvörös sugarai mintha Siva Natarádzsa, a táncoló Siva körvonalait rajzolták volna az égre. 462 463 Tartalom I. Halálfej a hóban II. A vándorló halottak dzongjában 215