„A nép az igazságra fogékony, a tömeg a hazudozásra. A lakosság a mai napnak él, a nemzet a jövõnek.” – állapítja meg nagyon találóan Fekete Gyula. És valóban, Tévéország lakói, a haspárti magyarok, a bután kiskorú nép, amely ostoba birkatürelemmel tûri, mit tûri, most már egyenesen áhítozza a megszorításokat (ó pardon, a reformokat: értsd alatta: tessék lenyúzni rólunk még egy bõrt, tessék még mélyebbre nyúlni a zsebünkbe, tessék onnan még több lóvét kiemelni) immáron harmadszor dobta oda a gyeplõt a lovak közé, hagyta ebek harmincadjára jutni az országot. Ráadásul egy olyan négy év után, ahol az újkori magyar demokráciában példátlan módon, a kormányfõ belebukott a hatalomgyakorlásba, ráadásul házon belül puccsolták meg. A gyíkoktól eltérõen, itt nem a gazdaállat szabadult meg a terhessé vált faroktól a kínos szituáció beálltával, hanem a farok döntött úgy, hogy tovább már nem csóválja ezt a kutyát, jöjjön egy új, egy másik, egy fiatalabb, lendületesebb, de talán ami még fontosabb, harsányabb! És az újkori magyar demokrácia történetében szintén példátlan módon, a módszerváltás óta lezajlott legrosszabb, legszánalmasabb négy esztendõs kormányzati ciklus után – beleértve ebbe a kilenc havi központi tökölõdéssel induló Horn Gyula-féle „szakértõi kabinet” áldatlan tevékenységét is – újra a hatalomba szavazták, illetve marasztalták a kommunistákat. Igaz, most már ifjonti kiadásban. A volt szocialista országok közül utolsóként és egyedüliként, nálunk még mindig ez a szalonképtelen garnitúra és ivadékaik, az egykori elvtársaknál még mohóbb, még gátlástalanabb, még telhetetlenebb, még agresszívabb módon kizsákmányoló kommunista ifjak kezdték meg hosszú menetelésüket az üzleti szférából – ahol az öregek kapcsolatrendszereinek köszönhetõen kellõen megtollasodtak – a hatalom világa felé, hogy végleg széthordják, ami még ebbõl a szerencsétlen sorsú eladott és eladósított – ahogyan Megyó mondaná: ócsított – országból még megmaradt. A médiabohóc, a felturbózott paprikajancsi azt hiszi hitbizományba kapta ezt az országot, amivel mindent megtehet, amiben mindent lehet. Neki. És csak neki. Álszent módon szívére tett kézzel énekli a Himnuszt – ha éppen nem az Internacionáléra tátog – s közben szemrebbenés nélkül magára haragítja a fél országot, a másik felének meg rezzeneéstelen póker arccal tapos a lelkivilágába. Szolidaritásra szólít fel minket és arra, hogy nagyobb részt vállaljunk a terhekbõl, mert most erre van szükség ahhoz, hogy egy sikeres Magyarországot csinálhassanak. Ja és, hogy majd a gyerekeinknek jobb legyen!!! Arról már egy árva szót sem ejt a szolgalelkû ölebmédia szervilis megmondóemberei által vezetett mûsoraiban, hogy ez az áldatlan helyzet és csõdtömeg miattuk, az õ vezetésével keletkezett. Talán nem ártana, ha valaki figyelmébe ajánlaná Francisconak Monica Popp jó tanácsát, aki azt mondja: „Ha elsötétül az agyad, ne felejtsd el levenni a hangot!” A választásokra visszagondolva emlékezetünkbe idézhetjük Pliniust is, aki azt mondta: „Nincs olyan hazugság, melynek tanúja ne volna.” De milyen igaz! A mûanyagellenzék vezetõ ereje a választási kampányban elkövetett egy óriási hibát, szlogenjei között az egyik jelmondat a MUNKA volt. Egy olyan országban, ahol az emberek többsége nem akar dolgozni! A Homo Kádárikusz a tömegmédia által elcsökevényesített agytekervényeivel nem tudja – vagy talán inkább nem is akarja – felfogni, hogy nem normális állapot az, ha egy tízmilliós országban alig hárommillió ember dolgozik csak. Annak idején már Konfucius is megmondta: „A nemes ember a munkához ért, a silány a nyereséghez.” De mi, úgy tûnik semmibõl nem tanulunk. A négy évente megrendezésre kerülõ színház is csak sok hûhó, semmiért. Pedig ha hallgattunk volna Shakespeare! Már mikor megmondta, hogy „hazug szív sikeréhez álcának, hazug arc kell”. És milyen igaza volt...
– A nép az igazságra fogékony, a tömeg a hazudozásra. – A lakosság a mai napnak él, a nemzet a jövõnek. Fekete Gyula 1 jó tanács Gyurcsánynak: Ha elsötétül az agyad, ne felejtsd el levenni a hangot! Monica Popp És arról se feledkezzünk meg, hogy... Nincs olyan hazugság, melynek tanúja ne volna. Plinius Valamit a munkaalapú gazdaságról (ez sem újkeletû megállapítás): A nemes ember a munkához ért, a silány a nyereséghez. Konfucius Hazug szív sikeréhez álcának, hazug arc kell. Shakespeare
© Szabó László Mediterrán Moszkva 2006. 2
TARTALOM Mit, miért nem lehet? – avagy Nincs új a nap alatt –
7
Ilyen má’ nincs, vazzeg! – avagy A Magyar abszurditás csúcsa –
12
Fából vaskarika – évértékelõ Mediterrán Moszkvából – avagy Multimilliárdos vadkapitalisták magánszocializmusa –
16
Csúcsra járatott szervilizmus – avagy Abszurditás a köbön: a tehetõs nyugdíjasok országában öregkorára mindenki meghülyül? –
31
JUMP! Táncolj, gyere, táncolj még!!! – avagy Hugh Grant a fasorban sincsen! –
36
Mi jöhet még? – avagy A hatalomért mindent? –
42
1 ország, 1 nép, 1 kocsma – avagy Így kampányol a haspárti magyar –
45
Hontalanok a senkiföldjén – avagy Túlélni a reformert –
49
A gyakorló önzés, maga – avagy A társadalom legkisebb, legújabb alapegysége: az individuum –
57
3
Automobilo necesse est? – avagy Kell-e nekünk autózni, kell-e nekünk autópálya? –
69
Politikai aktualitás – avagy A multimilliárdos vadkapitalista ártatlan gyermeki rácsodálkozása az Olcsó Áruk 1 Ft-os Boltjára –
88
Az elszabadult hajóágyú – avagy Az abszurditáson túl a magánszocializmusban már semmi sem szent –
92
A 24. óra után – avagy A mûminiszterelnök fél –
97
Valóság. Show nélkül – Na nehogy má’ a nyúl vigye a vadászpuskát! A gátlástalanság netovább-ja, avagy, amikor a fagyi nyalja a nagymamát –
105
Láncszavazás vs. Demokrácia 111 – avagy Végérvényesen lenyúlják-e a honi (szociál)demokráciát? – Exit-poll(itika)! – avagy Csal(ód)ásra készülve? –
118
Szatel(l)it – avagy Senki sem lehet próféta a saját hazájában –
133
Déja vu – avagy Kossuth tér 2006. –
141
Déja vu 2. Tévéország lakói voksoltak – avagy MDF: születõben a második SZDSZ? –
145
4
A betonfalon túl – avagy Jó étvágyat! Mindenki egye meg a maga fõztjét! –
151
Isten küldötte és a horogkeresztény 167 – avagy Széchenyi igazsága az aljas és/vagy mûveletlen nemzetrõl – Jézus helyett Barabás – avagy Nyírás elõtt a birkatürelmû nép –
183
Mediterrán Moszkva fura ura – avagy Becsapni egy várost nem középiskolás fokon –
193
Az elmúlt 16 év öröksége – avagy A felelõsség egymásra hárítása magyar szakértõk bevonásával folyamatban van –
201
Hazudnak éjjel, hazudnak nappal, hazudnak minden hullámhosszon – avagy Kutyából nem lesz szalonna –
210
Arcom a harcom – avagy Felépíthetõ-e egy ország a gyûlöletre alapozva? –
215
A KISZ-tábor az égbe megy – avagy Még, még, még, még, még, ennyi nem elég! –
225
Thank you Mr. President – avagy A Majomember legfõbb majmolója –
236
Isten nem bottal ver – avagy Egyszer mindenkinek benyújtják a számlát –
243
5
Fából vaskarika – avagy Ifjú posztkommunisták kabaréba illõ töketlenkedései sehogy se jó, senkinek se jó ország vadkapaitalizmusában –
248
Majomember rendõrállamból
256
6
MIT, MIÉRT NEM LEHET? – avagy Nincs új a nap alatt –
És valóban. Tényleg nincs új a nap alatt. A központilag levezényelt kollektív eladósításhoz hasonlóan, újból déja vu érzésünk támad akkor, amikor meghallgatjuk a mûminiszterelnök legutóbbi opusát. Úgy tûnik, Magyarország tényleg az amnéziások országa lett. Nem számít, hogy ezt a gigantikus méretû és mértékû adósságfelhalmozást egyszer már az ország lakosság megszenvedte és elszenvedte, mintha tényleg az amnéziások országában élnénk, újra beadják nekünk ugyanazt a maszlagot, újból lenyeletik velünk a keserû pirulát. Igaz, ezúttal nem áll rendelkezésre négy évtized, legfeljebb csak négy esztendõ ahhoz, hogy egy tizenhét lépéses algoritmus keretében még egyszer tökig eladósítsák az országot. Természetesen ezúttal is büntetlenül, felelõsségre vonás nélkül. Hát persze, hiszen ez egy következmények nélküli ország. Ki tudja, talán éppen ez lehet az oka annak, hogy az emberek hajlamosak megfeledkezni arról az apró, ám annál lényegesebb momentumról, hogy régi-új uraik (elvtársaik?) kétszer akarják kifizettetni velük a megbukott gengszterváltás árát. Hát bizony meglehet, hogy pont errõl van szó. De vajon, miért vagyunk ilyen feledékenyek? Miért nem emlékezünk vissza azokra a boldognak és békeidõknek éppen egyáltalán nem nevezhetõ idõszakra, amikor folyton folyvást csak azt hallgattuk, mennyire magas az infláció, és hogy ez mennyire hátráltatja a fejlõdést? Ma meg, amikor már-már éppen csak mutatóban van itt az oly sokáig rettegett infláció, mégsem érezzük ennek áldásos hatásait. Miért vagyunk ilyen feledékenyek? Miért van az, hogy nem em7
lékszünk vissza a kollektív eladósítás tervutasításos idõszakára? Mi lehet ennek az oka? Két oka lehet. Vagy nem tudunk, vagy nem akarunk emlékezni. „Csak a szépre emlékezem”, ahogy az ismert sanzon szövege mondja. De talán van annak más oka is, hogy ennyire kihagy az emlékezetünk. A Kádár-rendszerben több évtizeden keresztül tartott az eladósodási folyamat, szép apránként adagolták be a jó népnek, ahogyan a begyûrûzés és a cserearány-romlás következtében sorra elõálló áremelkedéseket is. Fel sem tûnt senkinek. Igaz, hogyan is tûnhetett volna fel, amikor senkivel sem közölték. A nép, az emberek semmit sem tudtak a tényleges adósságállomány nagyságáról. Egészen addig, amíg már minden össze nem omlott, és nem jött Németh Miklós, akinek más választása nem lévén, vett egy nagy levegõt, és kénytelen-kelletlen beismerte a beismerhetetlent. A kollektív eladósodás emlékezetünkbe idézése ellen tehát – az imént említett körülmények miatt – a magyar lakosság túlnyomó része immunissá vált. Meg aztán, régen is történt már. Minek bolygatni a múltat, nem igaz? Mondjuk azért, mert egyesek szerint a Kádár-rendszer nagy találmánya, a „puha diktatúra”, a „gulyás- és fridzsider-kommunizmus” által teremtett látszólagos jólét elhitette az emberekkel, hogy elkezdtek polgárosodni. Az igencsak korlátozott mértékben felhalmozott magántulajdon nyújtotta biztonságérzet hamis illúzióba ringatta az õket, melyre most olyan szívesen emlékeznek vissza nosztalgikus érzésekkel. Az emberek lassacskán ráébredtek, hogy van féltenivalójuk. Van vagyonuk – még ha szerény mértékû is –, amit elvehetnek tõlük, amit elbukhatnak. A rendszer tulajdonképpen fél-automatikus üzemmódba kapcsolt, az ún. „kisemberrel” önnön magával fogatta be a saját száját, ha netalán tán elégedetlenkedni adódott kedve. (Ennek mai modern változata az azonnal kilátásba helyezett APEH-vizsgálat. Ennek alkalmazása általában kormányoktól függetlenül szokott történni.) 8
És itt kapcsolódik össze a múlt és a közelmúlt. Történelmi távlatokban szemlélõdve, alig fél pillanattal ezelõtt történt, hogy a mûminiszterelnök a határon túli magyarok állampolgárságáról szóló népszavazás kampányában erre, az ún. szociális létbiztonság érzésébõl fakadó félelemre bazírozva leküldte megalázóba a honi magyarság jobb jelentõs részét. És valóban, nincs új a nap alatt. 2006 elején keserûen kell tapasztalnunk, hogy szeretve tisztelt Francisconk megpróbálja lenyomni a torkunkon még egyszer ugyanazt a szart. Arra most ne is pazaroljuk a drága idõt, hogy mennyire aljas, mocskos és uszító módszert alkalmazott a mûminiszterelnök a népszavazási kampányban. Az a vérlázító, hogy ezt pofátlanul újra megteszi, újra megteheti. Méghozzá szemrebbenés nélkül, pókerarccal. Tekintetében szelídség, szavaiban hosszas hatásszünetek, egy ájtatos manó, de nagy valószínûséggel még egy prédikátor atya sem érne a nyomába. Fasorban sincsenek Franciscohoz képest. Érdemes emlékezetünkbe vésnünk Caskie Stinnett szavait, aki ekképpen vélekedik az igazi diplomatáról: „Diplomata az, aki úgy tud elküldeni a fenébe, hogy szinte várod, hogy indulhass.” A kormányfõ hívei felé kétségtelenül ezt a szerepet játssza el, azonban van itt egy kis bökkenõ, amirõl úgy tûnik az isteni Fletó Fletovics Jemelján megfeledkezett. A megfélemlítésre újonnan kipécézettek, a majd’ három millió nyugdíjas – a fiatalok többségével egyetemben – nem akar elmenni innen sehova, pláne nem a fenébe, pláne úgy nem, hogy még küldik is õket. Aztán van itt egy másik apró momentum is. Az isteni Fletó Fletovics Jemelján természetesen ismét a „jó fiú” szerepkörében tûnik fel, hiszen lám, õ elõre szólt, õ elõre megmondta, ezt így nem lehet. Az nem megy, hogy drasztikusan csökkentsék az élõ munkát 9
terhelõ járulékokat – ahogyan azt az ellenzék felelõtlenül ígérgetõ vezére hangoztatja –, mert akkor kapásból ugrik két és fél havi nyugdíj. Francisco épp csak azt nem teszi hozzá, „Ej, ej, már megint ez a csúnya Fidesz! Hát nem tanultak semmit a múlt hibáiból? 19 000 forinttal kezdték, most meg már két és félhavi nyugdíjat vennének el szegény szerencsétlen nyugdíjasoktól. Hát milyen szociálpolitikájuk van ezeknek?” Mielõtt a cikket olvasva valakinek olyan érzése támadna, hogy darab idõ múltán hasonlatossá válik a kiakadt Epeda sezlonyrugóhoz, szeretném rögtön leszögezni, nem vagyok sem szociológus, sem pedig közgazdász. Itt a szemléletmódbeli különbségekre érdemes odafigyelni, az, ami jelzésértékû. Egy biztos, a magyar gazdaság agyon adóztatott, a munkaerõre rárakodó járulékterheket csökkenteni kell, mégpedig jelentõs mértékben. Nem tudom, megfigyelték-e, a kormányfõ nem ennek a csökkentésnek a mértékében vitatkozott az ellenzék vezetõ politikusával, nem a dolog technikai részleteirõl szólt a reagálásában, még csak azt sem mondta, amit mostanság oly gyakran szoktunk hallani kormányzati berkekbõl, hogy aszongya: „az ellenzék nyitott kapukat dönget, mert mi már hónapok óta ezen agyalunk, már folynak a részletekbe menõ tárgyalások stb. Nem. Õ kerek perec kijelenti, hogy NEM LEHET. Mint tudjuk, azt a legkönnyebb mondani, hogy nem lehet. Persze az is elõfordulhat, hogy a legnagyobb ellenzéki párt elsõ emberével van a gond, hiszen többször is elmagyarázták már neki, adja be az anyagot a miniszterelnök titkárságára, a többit majd meglátjuk. Ehelyett – úgy látszik nem ért a szép szóból – ez a szerencsétlen néptribun csak úgy, mindenféle elõzetes bejelentés nélkül, bele a vak világba, no és persze a médiába, egyszerûen közli az emberekkel az ellenzék vezetõ erejének az elképzeléseit. Hát kérem szépen, ez így nem megy! Ezt így nem lehet! És a formai dolgok, azok smafu? Persze nem tudom, hogy tényleg a formai dolgok okozzák-e a legnagyobb gondot, a mûminiszterelnök reagálásából ez nem derül ki. 10
Onnan az egyszerû tévénézõ, a politika iránt kissé fogékonyabb, érdeklõdõ állampolgár nem nagyon tud kihámozni semmit. Maximum csak annyit, hogy az egykori bankár-kommunista, szt. tiszti múlttal büszkélkedõ James Gond utódja, a Szentmihályi Szabó Péter által csak Baxterként elhíresült mûminiszterelnök és hûséges fegyverhordozója, az SZDSZ-es oldalnehezék Kóka „Pannon Puma” János, ketten együtt tökélyre fejlesztették a bulvárkormányzást. Nem tudom, önök hogy vannak vele, de az igazán fontos dolgokat sosem a bulvársajtóban írják meg. Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára
11
ILYEN MÁ’ NINCS, VAZZEG! – avagy A Magyar abszurditás csúcsa –
Az alábbi hírt 2006. január 23-án 15 óra 42 perckor olvastam az Index, internetes hírportál honlapján: MEGINT KAPHATÓ A VIDEOTON TÉVÉ Mintegy tízévi szünet után ismét lehet Videoton tévét kapni az üzletekben. Ezeket a készülékeket ugyan nem Magyarországon, hanem egy távol-keleti üzemben gyártják, ám a Videoton szerint az általa nyújtott szervizháttér is elég ahhoz, hogy a vevõk elégedettek legyenek a márkanévvel, írta a Napi Gazdaság. A Napi Gazdaság információi szerint Videoton márkanéven új, a Távol-Keleten gyártott televíziókat dobott nemrég piacra a HQ Electronic Hungary Kft. A készülékeket jelenleg csak az Euronics üzletlánc boltjaiban lehet megvásárolni. Sinkó Ottó, a Videoton Holding Rt. vezérigazgatója a gazdasági lapnak elmondta: stratégiai együttmûködés keretében a Videoton márkanév használatát valóban átengedték a HQ Electronicnak, ugyanakkor a tévék szervizhátterét a Videoton biztosítja. Jó minõségû, ám régebbi technológiával készülõ televíziókról van szó, az általuk biztosított szervizháttér pedig garancia arra, hogy a vevõk maradéktalanul elégedettek legyenek a Videoton márkanéven 12
vásárolt készülékekkel, tette hozzá Sinkó. A tévék szervizelését a Videoton Szerviz Kft. végzi. A Videoton - egy korábban kötött megállapodás szerint - csak nagyképernyõs, modern technológiával készülõ, nem katódsugárcsöves televíziókat gyárt a Sagem cég számára. A társaság, amely még a 90-es években megszüntette az önálló televíziógyártást, jelenleg már csak úgynevezett szerzõdéses gyártó. A cégnyilvántartási adatok szerint egyébként a HQ Electronicot tavaly szeptember végén alapították, a 3 millió forint jegyzett tõkéjû cég Komjátszeghy Csaba többségi és Tóth Cecília kisebbségi tulajdonában van. A társaság fõtevékenységeként elektromos háztartási cikkek nagykereskedelmét jelölte meg. Forrás: Napi Gazdaság
Ennyi a hír. Komolyan mondom, nem tudom, hogy sírjak-e vagy nevessek. Annak idején a ruszkiknál hallottuk azt a hírt, hogy újra elkezdték gyártani az egyszer már megszüntetett ikerlámpás kocka Ladákat, mer’ hogy olyan népszerûségnek örvendtek odahaza a szibériai autóvezetõk körében. Tetszik érteni? Az egyszer már megszüntetett, az egyszer már elavult típust újra gyártani kezdik, mer a népnek nosztalgiázni támad kedve. Vagy talán az igénytelenség ütötte fel a fejét ismét? Ó igen, valószínûleg ez történt. Ahogyan az oroszok, mi sem tudunk váltani. Régirõl valami újra. Cipeljük magunkkal a múltunkat. De vajon még meddig? „Jó minõségû, ám régebbi technológiával készülõ televíziókról van szó” – hívom fel ismételten a tisztelt Olvasó figyelmét erre a mondatra. Tetszik érteni? „Jó minõségû, ám régebbi technológiával készülõ”. Megint kiskorúnak, megint hülyének néznek minket. Megint mások 13
levetett ócskaságaival akarják kiszúrni a szemünket. Megint másodrendûeknek lettünk elkönyvelve. Én elhiszem, hogy a portéka, amit kínálnak, jó minõségû, egészen biztosan jó áron is kerül majd forgalomba, és hát a VIDEOTON ugye mégis – igaz, most már csak félig-meddig – a „mi kutyánk kölyke”, ha lehet egy tévékészülékre ilyen õrületes képzavart használni, de tessék mondani, miért megint mi kapjuk a „régebbi technológiával készülõ”-t? Mikor kapunk végre mi is modern, a mai kor mûszaki követelményeinek minden tekintetben megfelelõ tévékészüléket? És politikusokat? (A megfelelõ rész egyénileg aláhúzandó!) Mindenbõl az éppen kifutottat, az eggyel éppen alacsonyabb színvonalút, nehogy véletlenül is azonos feltételekkel, körülményekkel dolgozhassunk, létezhessünk, szórakozhassunk, kultúrálódhassunk. Persze, most a tisztelt Olvasó azt mondja magának, hogy egészen biztosan velem van a baj, túl spirázom a dolgot, felfújom az egészet, ügyet csinálok olyanból, amibõl nem kellene. Valahol biztosan igaza van annak, aki ezt gondolja, de én akkor sem tudok emellett szó nélkül elmenni. Mi történt? Mi már (vagy talán még?) fogyasztónak sem vagyunk elég jók? Csak a másodosztályú árut kínálják fel számunkra megvételre? Mindenesetre jelzésértékû a dolog. Javaslom mindenkinek, gondolkodjon el rajta. És van itt még valami, amin érdemes lenne elgondolkodni! 14. havi nyugdíj? Stabil gazdaság, új munkahelyek teremtése? Ugyan kérem! Ezeknek? Ezekkel? Amikor már a hazai márkának számító tévékészüléket is távol-keleti üzemekben gyártatjuk? Hát hol itt a nemzeti önérzet? De, minek is foglalkozom én ilyen témákkal? Megfeledkeztem arról, hogy az olyanoknak, akik visszasírják az ikerlámpás „kocka Ladát”, meg a Videoton Tévét, halványlila segédfogalmuk sincs arról, hogy mi fán terem a nemzeti önérzet. Õk azok, akiket Kozirev Iván csepeli öntõmunkással, öntudatos MSZP-szavazóval együtt csak az érdekel, hogy 14
a bevásárlóközpontban megtöltsék kocsijukat, majd az immáron örömszerzõ tevékenységgé avanzsált „shoppingolást” letudva, szállítsák a magyar társadalom számára a Kende doktor által elképzelhetetlennek tartott, ám utóbb mégis bekövetkezett szituációt, melyben a lumpenproli beszavazza a nagytõkét a hatalomba. Hölgyeim és Uraim! Irány a bevásárlóközpont! Siessenek, nehogy lemaradjanak az akciós tévé vásárról, ahol újra birtokba vehetik féltve õrzött múltjuk egy kicsiny darabkáját. Elvtársak! Elõre a Media Markt-i úton! Csak arra vigyázzanak, nehogy agyon tapossák egymást a nagy tülekedésben! Mert hülyék azért nem vagyunk! Vagy mégis? Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára
15
FÁBÓL VASKARIKA – ÉVÉRTÉKELÕ MEDITERRÁN MOSZKVÁBÓL – avagy Multimilliárdos vadkapitalisták magánszocializmusa –
Annak ellenére, hogy az évértékelõ beszédek elhangzása után ember legyen a talpán, aki el tudja dönteni, hogy most akkor milyen országban is élünk valójában, a magam részérõl mégis bizakodó vagyok, mert lám, él még a virtus, él még a szellem és a realitásérzék szûkebb pátriámban, Mediterrán Moszkvában. Terem még babér az írástudók számára is Európa leendõ kulturális fõvárosában. Bár – ahogyan azt manapság a médiában szokták volt mondani – az „ellenzék vezérével” lejattoló Vitéz László, a Demokrata címlapjára a sikeres polgármesterek közé is felkerült pécsi Bürgermeisternek és csapatának még halványlila segédfogalma sincs arról, hogy a város mibõl fogja finanszírozni az Európa Kulturális Fõvárosa címû projektet – kb. 30 milliárdot, vagyis 30 ezer millió forintot kellene összekaparni valahogy akkor, amikor a város már az üzemeltetésre sem kap egy árva buznyákot sem, annyira el van adósodva – nos, én ennek ellenére mégis bizakodó vagyok. A politikai korrektséghez hozzátartozik, hogy Vitéz László uram nem nagyon aggódik a jövõ(je) miatt, hiszen még arra is jutott ideje és energiája, hogy az elégedetlenkedõ ellenzéki politikusokat ekképpen csitítsa le: Amíg ti itt ugattok, addig én megszereztem a második milliárdocskámat is. És, hogy valójában mennyire sikeres a mi szeretve tisztelt polgármester urunk, és mennyi igazságtartalom rejtõzhet e mondat mögött, azt 16
jól érzékelteti egy, a városban felépítendõ jégcsarnok problematikájának kezelése Don Tollerone részérõl. Ha a hagyomány állításának hinni szabad, a város vezetõje közölte a beruházó vállalkozóval, hogy szegény az eklézsia, mint a templom egere, olyan üres a zsebük, mint a gazdasági kamara elõtt fellépõ és zsebeit sajnálkozó arckifejezéssel kiforgató mûminiszterelnöknek, nincs egy megveszekedett vasuk sem, de ha a vállalkozó lenne olyan szíves, belenyúlna a zsebébe és onnan 10 gurigát átgurítana bizonyos magánzsebbe, mindjárt megoldódna a probléma. Rögtön elintézõdnének a szükséges engedélyek, területet is kapna a beruházó, szóval minden el lenne intézve. Elvégre a város érdeke is, nem igaz? 10 guriga (városi szóhasználat)= 10 millió. Nem csoda, ha az elsõ milliárdocska után ilyen hamar összejött a második is. Csak azon csodálkoztam, hogy a televízióban a parlamenti vagyonbevallásról szóló tudósításban a déli végek korlátlan urát majdhogynem a „futottak még” kategóriába sorolták. Ja kérem, messze van ide Buda vára! Én azonban mégis bizakodó vagyok. Bizakodó, mert Jólét király és Nagy Jólét király tanulságos stafétabot váltásának, majd utóbbi esztelen ámokfutásának már-már anderseni mélységekbe hatolóan részletes bemutatása egy pécsi illetõségû honfitársunk által, derûvel tölt el, és azt mutatja, hogy a magyar emberbõl nem veszett ki a humor, keserves kínok közepette is tud még nevetni önmagán. Bizony, kedves Barátaim, saját nyomorúságunkon nevetünk akkor, amikor Nagy Jólét király történetét hallgatjuk, hiszen nélkülünk, az istenadta nép nélkül nem kerülhettek volna vissza a hatalomba „derék” posztkommunistáink, akik elõször egy spiclit, majd második alkalommal egy zártkörû szeánszon magát Nagy Jólét királyt ültették a nyakunkba. Az „ellenzék vezérének” évértékelõ beszédét már sok helyütt leközölték szó szerint, álljon itt most Nagy Jólét király története, mely történetet a szó szerinti közlésekbõl kifelejtették, vagy kitörölték. 17
Ennyivel azt hiszem, tartozunk szellemes pécsi honfitársunknak. Íme: Nagy Jólét király, miután elõdjét, Jólét királyt, kinek legbizalmasabb tanácsadója volt, ügyes csellel letaszította a trónról, azon nyomban kihirdette programját, melynek krónikások szerint is eredetinek tartott, „Nagy a jólét” címet adta. Elsõ, történelmi jelentõségû beszédében csodálkozó népe elõtt elmondta, egyetlen tennivalónk van, a népnek meg kell tanulnia érezni a nagy jólétet, hiszen külföldi országokban már óriási sikereket értek el azzal, hogy megtanították a népnek a nagy jólét érzését. Udvarának híres tudósai azonnal kidolgozták a „Nagy jólét 100 érzése” címû kézikönyvet, amelybõl bárki, bármilyen elõképzettség nélkül könnyedén elsajátíthatta a nagy jólét felemelõ érzését. Népe hûen tanulta érezni a nagy jólétet. A rosszindulatú szóbeszédnek senki nem ült fel, miszerint a nagy jólét felemelõ érzése valójában nem más, mint az éhségérzet és a munkanélküliség kilátástalan érzése. És a nép sokat tanult. Megtanulta, hogy a gázár növekedése, a gyógyszerár duplájára emelkedése, a munkahely elvesztése, a kiszolgáltatottság valójában mind-mind a nagy jólét érzéséhez tartozik. Az emberek idõvel azt is megtanulták, hogy minél kevesebben élnek az országban, annál teljesebb a nagy jólét érzése, s a fiatalok, megfogadva a király bölcs tanácsát, el is költöztek az országból.
18
Nagy Jólét király nem elégedett meg ennyivel, „Nagy Jólét Megasztár” versenyt hirdetett, amelyen az ország minden lakosának el kellett indulnia a saját jószántából. Az indulóknak abban kellett versenyeznie, hogy ki érzi át a legjobban a nagy jólétet. Az ország maradék népe összegyûlt a király palotája elõtt, hogy bemutassa, milyen hihetetlen „nagy jólét” érzésére képes. Volt, aki bemutatta, hogy akkor is képes érezni a nagy jólétet, ha késsel megvágja a kezét. A másik versenyzõ a fogát húzatta ki fájdalomcsillapító nélkül. A gyõztes végül is az lett, aki úgy is át tudta élni a nagy jólétet, hogy már öt napja nem evett semmit. Ekkor Nagy Jólét király elégedetten végignézett a nagy jóléttõl alélt versenyzõkön, ünnepélyesen felállt trónjáról, és így kiáltott: – Eljött az én országom! Az alattvalók pedig engedelmesen válaszolták: – Igen, megcsináltuk! Ui.: Hangsúlyozom, az eseményekkel és a szereplõkkel való bármilyen hasonlóság kizárólag a véletlen mûve.
Hát eddig tart Nagy Jólét király története. Alteregója, a rendszeresen ripacskodó mûminiszterelnök azonban újból „megtisztelt” minket fellépésével az ország házában. Harrach Péter mondta nagyon szellemesen a kormányfõ évértékelõ beszéde után, hogy a parlament új szerepkörrel gazdagodott, befogadó színház lett. No, de fordítsuk komolyra a szót, íme néhány gyöngyszem, a teljesség igénye nélkül: 19
„Mi, liberálisok és szocialisták…” – hallhattuk többször is Franciscótól. Most ne is pazaroljuk a drága idõt arra, hányszor tettem említést arról, hogy Fletó az SZDSZ embere. Amint a mellékelt ábra mutatja, valóban az. Egyes közvélemény-kutatások szerint az SZDSZ nem fog bekerülni a következõ törvényhozásba. Mit tesz Isten? A koalíciós társ nemcsak politikai ellenfelétõl, de tõlük is gátlástalanul és szemérmetlenül ellopott minden olyan kezdeményezést, amirõl úgy vélte, a maga javára fordíthatja. Szegény Miska Kancsó búsul is emiatt éppen eleget, a „több SZDSZ” hangzatos marhasággal próbálja elejét venni a rettenetnek. Fletóval talán kígyót melengettek a keblükön? Ki tudja? Majd a jövõ erre a kérdésre is választ ad. Megyünk tovább. „Nincs ma még egy olyan ország Európában, ahol egyszerre öt autópálya épül!” Ez volt az elsõ neuralgikus pont amikor (és itt most városi szóhasználat következik újfent) az agyam lelökte a szíjat. „Nincs ma még egy olyan ország Európában, ahol egyszerre öt autópályát kellene építeni, merthogy azok még nem léteznek, nincsenek!” – ordítottam dühösen a tévékészülék elõtt, és ha jól emlékszem indulatosan hozzáfûztem a végére még a „te barom” indulatszócska összetételt is, de kérem a tisztelt Olvasót, ezt tudja be erõs felindultságomnak. Kicsit hajaz ez a kormányfõi technika arra, amikor egyedüliként visszadobták a kilábalási tervünket Brüsszelben, mi azonban ennek ellenére biztatást láttunk a dologban. Itt kérem szépen teljesen hülyének vagyunk nézve, ha eddig még valaki számára ez nem lett volna világos. „Nincs út vissza a szocializmusba és nincs út elõre a polgári szocializmus fából vaskarika rendszerébe sem!”
20
Mondja ezt egy, a Kommunista Ifjúsági Szövetségbõl (KISZ) indult, mára multimilliárdos vadkapitalistává egyedfejlõdött posztkommunista. Egy rövidke pillanatra gondolkozzon el mindenki a hitelesség fogalmán, mer’ hogy nálam új értelmezést nyert, az hétszentség. A mûminiszterelnök szociális érzékenysége is megérne egy misét. Fõként akkor, amikor tudjuk róla, hogy egyik cégénél nem tartják be a munkaidõ elõírásokat, cégbirodalma felépítése során pedig megfenyegette az egyik vállalat dolgozóit, hogy adják el neki a tulajdonrészüket. Ja, és még valamit! Elgondolkoztak Önök már azon, hogy micsoda egetverõ baromság az a megfogalmazás, hogy polgári szocializmus? Ha valami polgári az nem szocialista, és vice versa. Ezek egymás ellentétei. Vagy ahogyan annak idején még az államszocializmus oktatási rendszerének keretében tanultuk, antagonisztikus (kibékíthetetlen) ellentétben állnak egymással. És mielõtt még valaki tévutakra tévedne, a szolidaritás eredetileg keresztény érték volt. Bocsika. „Millióknak adtunk reményt!” – hangzott el a mûminiszterelnök beszédében. – És mit adtatok még? – kérdeztem én a tévé elõtt füstölögve. – Gigantikus eladósodást? „Kétszer annyi jutott a gazdáknak. Ma egy átlagos gazda 2 millió forint támogatást kap.” Most ne is pazaroljuk a drága idõt arra, hogy különbözõ mezõgazdasági szakértõk – például Tanka professzor – dél-amerikanizálódásról beszél a nagybirtok rendszer kialakítására és a zöld bárók helyzetbe hozására való szocialista törekvések láttán. De, ha olyan jól mennek a dolgok és az „átlagos” gazda soha annyi támogatást nem kapott még, mint most, akkor, tessék szíves nekem megmondani, mi a francot kerestek a gazdák traktorostól, mindenestõl napokig a fõvárosban, ha olyan jól megy nekik? Nem értem. Meg azt sem értem, hogy akkor mi21
ért is kellett olyan sietve, szinte pánikszerûen távoznia Németh Imre miniszter úrnak, ha a dolgok olyan jól mennek a mezõgazdaságban? „A szociális kiigazítások egy része és a fejlesztéseknek egy része, az autópálya építéseknek, a kórház rekonstrukcióknak, iskola felújításoknak egy jelentõs része… hát ez bizony hitelbõl… közös… közösen felvett hitelbõl finanszíroztuk.” Na itt álljunk meg egy ásónyomra, Istenben szeretett felebarátaim! A magam részérõl a lehetõ leghatározottabb mértékben elhatárolódom a miniszterelnök kijelentésétõl. Felelõsségem teljes tudatában, tiszta elmeállapotban kijelentem – sõt, ha az ügy bírósági szakba jut, eskü alatt vallom – hogy soha, semmilyen körülmények között nem volt közös ügyletem Gyurcsány Ferenccel. Államadósságot növelõ hitelt nem vettem fel, fõként nem vele együtt. A pénzt soha nem láttam, kezemben soha nem tartottam. A „közösen felvett hitelbõl” szóösszetétel nem fedi a valóságot, az alkalmas arra, hogy jó híremen foltot ejtsen, így – ha az eladósodás folyamata államcsõdbe torkollik – valamennyi, esetleges végrehajtási intézkedést maga után vonó következmény a mûminiszterelnököt terheli. És akkor tegyünk rá még egy lapáttal! Nem tudom emlékszik-e még a kedves Olvasó arra a kínos szituésönre, amikor elõször vonták kérdõre Fletót, hogy merre található a lóvé? Akkor õ azt válaszolta, hogy benne van a fizetésemelésekben, a nyugdíjkorrekcióban. Ismerõs, ugye? Ez nem más, mint a „Hogyan vigyünk csõdbe könnyen és gyorsan egy egész országot” típusú, régi jó, kádári, „hitelekbõl tartsuk fent a mesterséges életszínvonalat” címû jövõfelélés modernkori változata, mely az eladósodás felgyorsításával és annak gigantikus mértékével turbófokozatra kapcsolva tesz tönkre egy egész nemzetet. A dologban azonban nem ez a legérdekesebb, és itt jön a gyurcsányi svédcsavar! Elõször még azt mondja a mûminiszterelnök, hogy a lóvét a kádári hagyományokhoz illõn belepumpálták a jövõ felélésébe, most 22
meg hipp-hopp, mintegy varázsütésre, kitalálta, hogy bocs, mégsem ez történt, ebbõl a pénzbõl „csináljuk meg” az új, a modern, az élhetõbb és szerethetõbb Magyarországot. Azé’ ez szigorú! – ahogy mifelénk mondják. (Felhívnám a figyelmet a sántakutya effektus újbóli megképzõdésére!) „Tízmillió ember fogja megcsinálni ezt az országot!” – mondta a mûminiszterelnök. Köszönöm szépen, de én a magam részérõl nem vennék részt ebben az ún. ország „megcsinálásban”. Már csak azért sem, mert ez az ország már meg van „csinálva”. Ha tetszik, egyszer már „megcsinálták”, vagy mondjuk inkább így, felépítették. Már megint ez az alpári igénytelenség, ez a slendriánul pongyola megfogalmazás. Ez az ember csak csinálni tud. Ennél még Kádár is jobb volt, õ legalább építette a szocializmust, nem pedig csinálta. Képzeljük csak el, micsoda közröhej tárgya lett volna az Öreg, ha azt találja mondani a kamerák elõtt, hogy megcsináljuk a szocializmust, eftársak. „A nyugdíjak 25%-kal többet érnek a boltban” Igen ám, csakhogy Francisco arról már nem beszél, hogy a nyugdíjak egy tekintélyes része a rezsire, a megélhetés költségeire megy el, azok pedig jelentõs mértékben emelkedtek, ha tetszik a megdrágult élet megemelkedett költségeinek kifizetése után már közel sem ilyen rózsás a kép, már korántsem jut annyi pénz a boltba. „A ciklus eleji 56 Ft helyett ma 50, 8 Ft jut az államnak, 49,2 Ft marad az állampolgárnál.” És még azt is odabiggyeszti a mûminiszterelnök, hogy 1998-ban, amikor a Horn kormány átadta a stafétabotot 55 Ft, tehát 1 forinttal kevesebb jutott az államnak és 1 Ft-tal több a polgárnak, mint az Orbán-kormány ciklusának végére. 23
Csak megint arról nem ejt egy árva szót sem Fletó, hogy abból a bizonyos 49 forint 20 fillérbõl mennyit ad ki az a szerencsétlen polgár pluszban a megdrágult élet finanszírozására és mennyit bukik a „szociális érzékenységre”, valamint a rászorultsági elvre hivatkozva felelõtlenül megváltoztatott családtámogatási rendszer miatt. Lásd gyermekek után járó adókedvezmény és társai. A mûminiszterelnök által rendkívül sikeresnek nevezett Fészekrakó programra ehelyütt ne is vesztegessük most a drága idõt. A szemléletmódról is ejtsünk néhány szót. Orbán Viktor évértékelõjében beszélt egy többgyermekes családról, ahol éves szinten mintegy 85 ezer forinttal kapnak kevesebbet az új „családtámogatási” rendszertõl. A „Kontraszt” címû mûsorban a nagycsaládosok képviselõjétõl hallhattuk, hogy két minimálbérbõl élõ szülõ és két gyermek esetén, ez a család már a gazdagok közé tartozik. (Kis magyar abszurd! Tessék nekem megmondani, hogy akkor ki számít szegénynek, ki számít rászorulónak? Mer’ hogy a szocialistáknál mindig és mindenkor a szegények és a rászorulók állnak az elsõ helyen. Igaz, nemrégiben a „Mokka” címû reggeli mûsorban maga a nagy Havas Henrik, a „tanár úr” talált mondani egy olyan baromságot, miszerint „a magyar nyugdíjasok túl vannak fizetve”. Igaz, hozzátette, hogy egyes közgazdász vélemények szerint, de az ember ilyenkor csak elgondolkozik, hogy hát talán azért mégsem ennyire hülye és ostoba a magyar közgazdász szakma, ha pedig mégis, akkor igen nagy a baj.) Egy pillanatra tegyük félre az érzelmeinket és a pártszimpátiánkat. A családfõ leül az asztalhoz, elkezd számolni. Oszt szoroz, tudja azt, hogy eddig mennyi volt a család bevétele és azt is látja, hogyan alakul a büdzsé ezzel az új rendszerrel. A végén kijön, hogy éves szinten állam-bácsi 85 rugóval megrövidítette õket, ennyivel kevesebb a lóvé. Ha én vagyok ez a családfõ, akkor aszondom: „Na, barátom, éves szinten 85 ezret kivettél a zsebembõl (önkényesen, önhatalmúan, hiszen mi nem kértünk rá, jótékonykodni sem támadt kedvünk), ennyivel kevesebbõl kell el- és fenntartanom a családomat, menet! 24
És innentõl kezdve lehet ideologizálni, lehet ígéretlicitezni, orsósviktorozni, mint 2002-ben, lehet arról vitatkozni, hogy melyik jelölt szimpatikus vagy kevésbé szimpatikus, ez a dolog nem errõl szól. Ez arról szól, hogy elvettél tõlem – még egyszer hangsúlyoznám, teljesen önkényes módon (mer’ hogy, majd most igazságos lesz!) – x összeget, ami nekem és a családomnak módfelett hiányzik, ezért menned kell! Ez errõl szól, semmi másról, ilyen egyszerû az egész. Kár túl ragozni, aki pedig mást mosd, az egész egyszerûen hazudik. És itt nincs apelláta, a számok azok bizony makacs dolgok. Eddig ennyi lóvé volt, most meg kevesebb. Kész. Félreértés ne essék! Én nem a mindenható, a mindenki felett bábáskodó és basáskodó államról beszélek itt. És gyanítom, hogy az ex-kormányfõ sem ilyen húrokat penget, amikor az államnak a társadalom életében betöltött helyérõl és szerepérõl beszél. Legfeljebb az ölebmédia hivatásos félremagyarázói viszik szándékosan tévútra a gyanútlan tévénézõ állampolgárt ez ügyben. Mire gondolok? Amikor kiáll a nyilvánosság elé a liberális miniszter, és azt hiszi magáról, hogy még mindig üzletember, az ország pedig nem egyéb számára, mint egy, a számtalan cége közül, nos akkor fel kell tennünk magunknak a kérdést: Mi végre is fizetünk mi adót? Az állampolgár, amikor befizeti az adóját, a maga részérõl eleget tesz, teljesíti az állam és a közte fennálló íratlan, ún. társadalmi szerzõdés ráesõ részét. No, de ha nincs szükség államra – lásd SZDSZ, az állam a legrosszabb tulajdonos (ami egyébként egy komplett marhaság) –, egy végletekig lebontott és tulajdonától (ezzel egyszersmind önrendelkezésétõl is) megfosztott állam, vajon hogyan tud megfelelni az adófizetõ állampolgár és a közte fennálló íratlan, ún. társadalmi szerzõdés ráesõ részének? Sehogy. Ha viszont elõáll ez a helyzet, akkor az adófizetõ állampolgár joggal mondhatja azt, hogy ebben az esetben holnaptól nem fizetek adót, hiszen semmilyen ellenszolgáltatást, semmilyen garanciát vagy biztonságot nem nyújt számomra az állam. 25
Ez egy rendkívül fontos társadalomelméleti kérdés, mellyel úgy tûnik az üzemgazdaságtan által megkövetelt, kizárólagosan a profitabilitást (haszonelvûséget), mint elsõdleges direktívát szem elõtt tartó liberális országlók egyáltalán nem foglalkoznak. Nagy hiba, mert ez a fajta gazdaságpolitika és szemléletmód bukásra van ítélve, mert nem életszerû. Pénz központú, ahelyett, hogy a rendszert mûködtetõ embert állítaná a középpontba. Más. Jelzésértékû az is, ahogyan a TB-járulék csökkentési javaslatra reagáltak a szocialisták. Ugyanis a járulékcsökkentés nem valami soha nem látott nóvum, különleges újdonság, hiszen a Fidesz ezt egyszer már meglépte kormányzásának ideje alatt, és a dolog bevált. Tehát a posztkommunisták hazudnak, és hazudik a mûminiszterelnök is, amikor azt mondja, hogy ez nem mûködik, hiszen láttuk, hogy meg lehet „csinálni”, láttuk, hogy „megcsinálták”, hogy mûködik. Talán csak nem arról van szó ismét, hogy nem tudnak kibújni a bõrükbõl, hogy kutyából nem lesz szalonna, és megint át akarják írni a történelmet? Megint olyat állítanak, aminek pont az ellenkezõje igaz. Megint egy már megtörtént eseményrõl akarják bebizonyítani nekünk (és a világnak, hiszen hallottuk, most azzal érvelnek Brüsszelben, hogy az ellenzék ígéretei az elmarasztalás oka, amirõl mindenki tudja, hogy nem igaz), elhitetni velünk, hogy meg sem történt. Tessék mondani, változott itt valami az utóbbi tizenhat esztendõben? Lendvai „Sipánka” Ildikó, egykori kultúr-cenzor ígéretlicitrõl beszélt, amelyben õk, mármint a szocialisták nem vesznek részt. Emlékszünk még 2002-re? Nem ígérgettek akkor sem, csupán annyit mondtak, õk mindent jobban fognak „csinálni”, mint a Fidesz. Akkor ez bejött nekik. De ha már itt tartunk, ejtsünk néhány keresetlen szót a „dübörgõ” gazdaságról is. Mielõtt még valaki rózsaszín fellegekben ringatná magát, annak felhívom a figyelmét egy nemrégiben sugárzott interjúra, amiben kitûnõ 26
közgazdászunk, Csath Magdolna arról beszélt, hogy a 4%-os gazdasági növekedésünk a térségben a legkisebb, tehát semmi okunk arra, hogy túlzott magabiztosságról és elégedettségrõl tegyünk tanúbizonyságot. De van itt egy másik probléma, ami szintén a szemléletmódra vezethetõ vissza. A jelenlegi kormányzat a gazdasági problémák kezelésének megoldására a hitelfelvételt helyezi az elsõ helyre, abban látja az egyedüli üdvözítõ megoldást. De vajon jó ez a megoldás? Életszerû az, ha egy ország mindig máshová nyúl – ahogyan azt Bogár László, a kitûnõ közgazdász oly szellemesen fogalmazta meg „mindig a más lábán állunk” – ahelyett, hogy elõször itthon néznék körül, a saját forrásainkat használnánk fel, a saját piacunkat, a saját vállalkozóinkat hoznánk helyzetbe? Nem, nem az. Úgy tûnik rosszabb, sokkal rosszabb kondíciókkal jár a hitelfelvétel – drágább a leves, mint a hús –, mint például egy kamatmentes közpénzrendszeren keresztül, saját jogon nyomott pénzzel, beruházás élénkítéssel a gazdaság támogatása. Nagyon érdekes volt látni a miniszterelnöki évértékelés után másnap reggel a Nap-keltében – Pallagi Fefe, Bethlen János, Orosz József kérdezõ trió közremûködésével – a Franciscoval lezajlott beszélgetést. Megint csak egy apró kis nüánsz, jelzésértékû momentum a mûminiszterelnök szemléletmódjának hányavetiségérõl. Bethlen János számon kérte a mûminiszterelnökön a beváltatlan ígéreteket még 2002-bõl. Többek között például a fiataloknak ígért ingyenes jogosítványt. Francisco, majdhogynem legyintve, egy mondattal elintézte a dolgot, aszonta, hogy szerinte ez egy ostoba ígéret volt. És egyik riporter sem borította rá az asztalt (bár Orosz Jóskától igazából ezt senki sem várja el, ez tény), hogy hát Fletókám, ezt ígértétek! Ezzel nyertetek választást! És akkor most aszondod, hogy sorry, ez egy ostoba ígéret volt? Becsaptátok az embereket, hazudtatok a népnek, vazzeg! A kormányfõ nem próbált mentegetõzni, nem azt mondta, hogy nem fért bele az idõbe, de ha újra bizalmat kapunk a választóktól, 27
vagy valami… Nem. Õ kerek perec kijelentette, hogy ez egy baromság volt. Nem tudom érzik-e a dolog álságos és hazug mivoltát, a sánta kutya effektus újbóli megképzõdését? A kormányzatnál a szavahihetõség, mint hibaszázalék jelenik meg. Ejtsünk néhány keresetlen szót az érzetrõl, a nézõt ért benyomásokról is. Nyilván mindenkinek meg vannak a saját benyomásai a két elhangzott beszédrõl és a két szónokról. Természetesen nekem is. Egy azonban bizonyos, és azt hiszem ebben mindannyian, egyetérthetünk, a két beszéd között – ahogyan azt az urbánus frazeológiában (városi szóhasználatban) mondani szokták –zongorázni lehetett a különbséget. Noha tudom azt, hogy ezek a benyomások meglehetõsen szubjektívek és nem mindig a racionalitás talaján állnak, néha elragadják az érzelmek az embert, de azt hiszem ez nem különösebben baj, hiszen az ember egy érzõ lény. Az „ellenzék vezérét” hallgatva nekem az volt a benyomásom, hogy valami ilyesmi az, ami az államférfiról, mint olyanról az én elképzeléseimben él. Vagy ha nem akarunk ilyen fennkölt szavakat használni, mondjuk úgy, Orbán pártelnök úr az én véleményem szerint erõsen hajazott egy olyan személyre, akit én felelõsen gondolkodó politikusnak nevezek. Ezt a hivatásos félremagyarázók kedvéért kívántam leszögezni. Ugyanis aki figyelte OV évértékelõ beszédét, valamint az országjárás egyes állomásain lefolytatott beszélgetéseket, hallhatta, hogy a problémák kezelésére konkrét javaslatok hangzottak el. A pártelnök nem csak ígérgetett felelõtlenül, bele a vakvilágba. Franciscot hallgatva azonban egészen más kép rajzolódott ki elõttem. Az SZDSZ emberének (Mi, liberálisok és szocialisták! – mondja ezt a szocialisták által hatalomba segített mûminiszterelnök) szavai hallatán nekem a listáján pontról pontra végighaladó, azt módszeresen kipipáló kishivatalnok jutott eszembe. Maga a megtestesült 28
racionalitás. Kiadási oldal, bevételi oldal, egyenlegkészítés, a mínuszos szaldó miatt hitelfelvétel. Még az érzelmi túlfûtöttség mímelt mûvi szenvedélyessége is mesterkélten hat, nem tudja magával ragadni a nézõt, a hallgatót. Nincs is mit csodálkozni azon, hogy a kormányzati kishivatalnok olyan emberekkel veszi körbe magát, akiknek egy ország vezetése mindösszesen üzleti virtuskodás, maga az ország pedig szimplán nem más, mint egy jó pénzért eladható vagy megvehetõ üzleti érdekeltség. Sem üzletembernek, sem pedig közgazdásznak nem kell lenni ahhoz, hogy belássuk, egy ország és egy cég vezetése nem említhetõ egy lapon. Nincs új ötlet, nincs eredeti gondolat. Azon persze lehet vitatkozni, mennyire volt életszerû, mennyire volt megrendezett a „nép egyszerû fiainak és lányainak” kiültetése a pódiumra a Fidesz országjárása során, ezt mindenki döntse el maga. Egy azonban bizonyos, ezt a poént a politikai ellenfél már elsütötte, nem kellene ezt is szolgai módon lemásolni. Ám a mûminiszterelnök most sem nyújt újat, megint kopíroz, másol, vagy talán mondjuk azt, hogy lop? Tény az, hogy a Fidesz tisztában van azzal, Magyarország nem csak Budapestbõl áll. Úgy tûnik azonban politikai ellenfele, a szegfûmintás utódpárt mintha egyfajta elefántcsonttoronyba húzódna vissza, a székes fõváros által nyújtott hamis biztonságérzetbe, ahova nem hallik föl a milliónyi Tiborc keserûen panaszos hangja. Míg a Fidesz egy országjárással a háta mögött ültette ki a „nép egyszerû gyermekeit”, addig Francisconak ismét csak arra fussa, hogy a politikai ellenféltõl ellopott poénnal brillírozzon, meghívja sikeres Magyarországot a parlamentbe. Lám, sikeres ez az ország. Ezek után tényleg nincs mit csodálkozni azon, ha a már nem annyira fiatal demokraták olyanokat nyilatkoznak, hogy még darab ideig nem jönnek elõ a programjukkal, mert azt a szegfûmintás utódpárt úgy is egy az egyben lenyúlná. 29
A mûminiszterelnök sablonos gondolkodásmódjára jó példa, amikor bemutatja a kétszáz fõt foglalkoztató sikeres vállalkozót és azt mondja, hogy cége kis- és közepes vállalkozás. Most kisvállalkozás, vagy közepes vállalkozás? No, ennyit a sablonokban való beszédrõl. És akkor tegyünk rá még egy lapáttal. Apró szépséghibája a dolognak, hogy utóbb kiderült, a sikeres vállalkozó a Széchenyi-tervbõl kapott támogatást, de ami talán még nagyobbat üt a kormányfõ parlamenti beszédén az az, amikor a sikeres vállalkozó a folyósón mikrofonerdõ és kamerák kereszttüzében azt találja mondani, hogy hát itt bizony egykulcsos adórendszer kell, de minél hamarább és a TB-járulék drasztikus csökkentésére van szükség. Hát, ahogy mondani szokták: ez nem jött be Fletó. Úgyis mondhatnánk, GÁZ. Látszólagos magabiztossága ellenére azért a mûminiszterelnök sem teljesen hülye, tisztában van õ is a helyzettel, hiszen évértékelõ beszédében is hallhattuk: „Igen, változásra készül az ország. Igen, választásra készül az ország.” Lehet, hogy õ már tud valamit? Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára
30
CSÚCSRA JÁRATOTT SZERVILIZMUS – avagy Abszurditás a köbön: a tehetõs nyugdíjasok országában öregkorára mindenki meghülyül? –
A „Péntek 8” egyik utóbbi adásában Bayer Zsolt azzal viccelõdött, még megérhetjük azt, hogy a nyugdíjasok nem kérik a 14. havi nyugdíjat. Láttunk mi már karón varjút, emlékezzünk csak vissza, amikor a szakszervezetek próbálták elhárítani maguktól és a dolgozó tömegektõl a minimálbér duplájára történõ emelését. Megállt az ész és támaszkodott. Jelentem, megértük. A nyugdíjasoknak nem kell a 14. havi nyugdíj. Tudom, hogy most Önök is, akárcsak én, értetlenül állnak a hír hallatán, hiszen jól emlékszünk még valamennyien, hogyan álltak bosszút az anyagiakra oly érzékeny nyugdíjasok 2002-ben a Fideszen rongyos 19 000,-Ft miatt, amit állítólag a Fidesz, sõt, személyesen maga Orbán Viktor vett el tõlük. Most meg, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, elegánsan legyintenek egyet, és aszongyák, köszönik szépen, de nem tartanak igényt a 14. havi nyugdíjra, mondván, más elõl vennék el a pénzt, a nyugdíjasok viszont ennél szolidárisabbak, õk sosem tennének ilyet. Megáll az ész és támaszkodik. Újfent. Bár, most jut eszembe, valamelyik reggel a „Mokka” címû reggeli beszélgetõs mûsorban Havas Henrik, a média által újabban csak „tanár úrként” aposztrofált pökhendi stílusú kultúrbunkó azt találta mondani, hogy egyes közgazdászvélemények szerint, a magyar nyugdíjasok túl vannak fizetve. Akkor azt hittem, hogy a tévé elõtt ülve felrobbanok a méregtõl. 31
– Számold már át euróra azt a szerény készpénzösszeget, jó barát! – hördült fel mellettem sajátos stílusú cimborám a rá oly jellemzõ egyedi hanghordozásával. Akkor mindketten azt hittük, Havasnál hibázik valami, nincs ki az összes kereke. Pedig nem! Úgy tûnik, a „tanár úr” tényleg tud valamit, és mi vagyunk a hülyék. Vagy csak annak lehettünk ismét szem- és fültanúi, ahogyan az ostoba ember vénségére meghülyül? De az is lehet, hogy itt a szervilizmusnak egy egészen kifinomult megnyilvánulásával van dolgunk, ahol úgy tudnak segget nyalni a kamerák kereszttüzében, hogy az már mûvészi magasságokba emelkedik. De miért is csodálkozunk ezen, hiszen ez egy abnormális és következmények nélküli ország. Próbálna így viselkedni az USA-ban valamelyik szakszervezeti vezetõ, valószínûleg a maffia egyik alvállalkozó cégének építési területén végezné egy betonszarkofágban. Nem így azonban nálunk! Magyarország szakszervezetmentes övezet, ahol a kirakat érdekvédelmi szervezetek elsõ emberei a parlamentben kvaterkáznak a multimilliárdos gyártulajdonosokkal. Csodálkozunk akkor, ha a dolgozó tömegek érdekvédelme helyett õk is csak a saját zsebük megtömésével vannak elfoglalva? De ezt még elnézné nekik a birkatürelmû nép, ha legalább jól végeznék a dolgukat. De nem! Õk teli torokból üvöltöttek és tiltakoztak, amikor a polgári kormány duplájára emelte a minimálbért. És senki nem szólt egy árva szót sem. Egyetlen egy riporter vagy újságíró sem ment oda, hogy megkérdezze a kissé szereptévesztésben leledzõ érdekvédõket, hogy aszongya: eszednél vagy te, jó barát? Tudod te, hogy mér’ veszed föl a lóvét az ablaknál? Ilyenek õk, amikor a mi érdekeinket védik. Milyenek lehetnek, amikor nem? Belegondolni is szörnyû. Milyen országban élünk? Mivé tette ezt az országot a nyolcévnyi magánszocializmus? Micsoda ostoba és buta népek lakják ezt a szerencsétlen sorsú és megcsonkított aprócska földdarabot, amit a hazánknak hívunk? Mi32
csoda ostoba és buta az a nép, amelyik hagyja, hogy ezt tegyék vele? Amelyik ilyen embereket emel vagy hagy vezetõ pozícióban? Mindeközben pedig a létminimum alsó szélén tengõdõ kisnyugdíjas döbbenten ül a tévé elõtt, és megint azzal szembesül, hogy felelõtlen emberek felelõtlenül hordanak össze mindenféle hülyeséget, az õ nevében. Az, hogy õket meg nem kérdezte senki, az, hogy tõlük felhatalmazást nem kért senki, nem számít. Ez tényleg egy abnormális ország. A kis magyar abszurd hazája. Bár, talán most már az is lehet, hogy a nagy magyar abszurd idejét éljük. Fõként most, hogy a kampány lassan befordulni látszik a célegyenesbe. Megint a szemléletmód az, ami érdekes, ami jelzésértékû. Az ámerikai típusú, a két vezérre kihegyezett médiakampányból kifolyólag, valahányszor, ha szóba kerül a két erõs ember, a nép azonnal nekiugrik Orbánnak. Hogyan szerezte a vagyonát? Mibõl gazdagodott meg stb.? Értik, ugye? Nem a multimilliárdos KISZ-führeren akadnak ki, mint az Epeda sezlonyrugó – ki tudja, tán azért, mert az õ kutyájuk kölyke –, hanem OV-t feszítik keresztre azonnal, hogy jól írta-e be a padlástér nagyságát a vagyonbevallásba, és hogy beépítette-e azt? Értik, ugye? Nem a multimilliárdos KISZ-führeren akadnak ki, mint az Epeda sezlonyrugó, pedig majd’ 35-ször akkora a vagyona, mint politikai ellenfelének, de nem, a nép, az istenadta nép mégis õt, a sikeres milliárdost, az egykori sármos ifjúkommunistát kedveli jobban. Nincs is mit csodálkozni ezen egy olyan országban, ahol az egykori spicli, volt szt. tiszt, miniszterelnökként bebukva, nem megvetés és a kiközösítés tárgya lett, hanem az, ami mûvelt és szalonképes demokráciákban – de már a környezõ országokban is – egyenesen elképzelhetetlen lenne, népszerûség-növekedést könyvelhetett el magának. A nyurga Franciso a Number One, hiszen õ „becsületesen”, üzletemberként szerezte a vagyonát, míg Orbán politikusként, miniszterelnökként járt taggyûlésekre. A két pasas nemhogy egy lapon, egy 33
könyvben sem említhetõk, olyan nagy a különbség közöttük. És mégis. Idõnként le kell mennünk alfába ahhoz, hogy megértsük, hogyan is mûködik ez a fordított logikájú ország. Gondoljanak csak bele, Hölgyeim és Uraim! Jön ez a nyurga KISZ-es gyerek, besétál a bankba – mit ad Isten, pont abba, ahol az anyósa a fõmufti – leperkál 5 millát, mire Piroska is odagurít mellé vagy 700-at, amiért Francisconak csak úgy az ölébe hullik a több milliárdos vagyon. Ennyit a becsületes meggazdagodásról. Tessék mondani, nekünk miért nem lehet így? Ha Önök, vagy én, bemegyünk a bankba, a csillagos eget le kell tennünk fedezetként – hacsak nem vagyunk rajta valamelyik VIPlistán –, és hát valljuk meg õszintén, nem kapunk 700 millert. Mintha visszájára fordult volna a világ. Hihetetlen önfeladás minden téren, döbbenetes mértékû értéktorzulások, aránytévesztések és értékvesztések mindenütt. Hát ezért nem a lóvé az oka annak, amiért soha a büdös életben nem fogjuk õket utolérni. Minden más, normális országgal ellentétben nálunk a szakszervezetek ágálltak a leghangosabban a minimálbér emelése ellen. Nõ a munkanélküliek száma, de ez jó hír – legalábbis a kormány szerint – mert ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy egyre többen regisztráltan keresnek munkát. Végül, az elvtársak átvágták a gordiuszi csomót, eldöntötték (hiába, no, õk már csak így szokták, nem tudnak kibújni a bõrükbõl), szóval úgy döntöttek, holnaptól nincs több munkanélküli! Ezentúl a munka világának perifériájára szorult százezreket álláskeresõknek hívjuk, így is tatjuk nyilván õket. Elvégre a pozitív szemléletmód az egy fontos dolog, nem igaz? Az Európai Unió egyedül a mi kilábalási tervünket dobta vissza, de aggodalomra semmi ok, mert ez nekünk tulajdonképpen jó hír, jó az irány, csak így tovább, nyugtat minket a Veres pénzügyminiszter. Képzelem, milyen szarul érezheti magát a többi 24 uniós tagállam, amelynek nem kellett kilábalási tervet készítenie, vagy éppen nem kell ikerdeficittel megküzdenie, és nem folyik ellene eljárás túlzott 34
eladósodás miatt. Mit csináljunk? Mi már csak ilyenek vagyunk, szeretjük a kihívásokat. Mindeközben itthon Magyarországon beteljesedik Megyónak, a Kárpátok egykori ékes szavú bülbülmadarának immáron a klasszikusok közé sorolt mondása, hogy aszongya: „A jóléti államok kora lejárt.” És valóban. Jankovits György, a Magyar Nyugdíjasok Egyesületei Országos Szövetsége elnöke, az Idõsügyi Tanács – tehát nem a nyugdíjasok – nevében kijelenti, hogy a szolidaritást szem elõtt tartva lemondanak a jólétrõl, mit nekik rongyos 1 havi plusz nyugdíj! „Nem bátor az a ló, hanem vak!” Ha a 2002-es 19 000,-Ft után valaki nekem azt mondja, hogy 2006-ban a nyugdíjasok egy havi nyugdíjukról, senki által nem presszionálva, csak úgy, önként és dalolva lemondanak, azok mellett kampányolva, akik már egyszer szemrebbenés nélkül és pofátlanul belehazudtak a képükbe, nos, akkor én harsány kacajra fakadtam volna. Mára azonban megtanultam, hogy ebben az országban minden, és annak ellenkezõje is megtörténhet. Ma már nincs kedvem kacarászni. Merhogy itten ez képzõdött meg! Egy dologban reménykedem csak, hogy a közel hárommillió nyugdíjas közül még nem mindenkinek ment el az esze. Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára
35
JUMP! TÁNCOLJ, GYERE, TÁNCOLJ MÉG!!! – avagy Hugh Grant a fasorban sincsen! –
„Szinte hazafias érzés fogja el az embert. Ez a dal a kõkemény miniszterelnökünknek szól. Remélem élvezi majd. Egy régi kedvenc egy új kedvencnek.” E szavakkal konferálja fel a szpíker a Jump! (Ugorj!) címû számot az Love Actually (Igazából szerelem) címû angol filmvígjátékban, ahol Hugh Grant lejt egy kellemeset a Downing Street 10-ben lévõ miniszterelnöki rezidenciájának folyosóin, lévén a filmben õ alakítja Nagy Britannia miniszterelnökét. Mint utóbb kiderült, ez inspirálta szeretett mûminiszterelnökünket arra, hogy Batiz „Fókusz” Andrást házasságkötése alkalmából megajándékozza ezzel a sajátos hangulatú és kétségkívül egyedi kivitelezésû produkcióval. (Most attól az apró technikai részletkérdéstõl nyugodtan tekintsünk el, hogy Francisco most is képtelen volt arra, hogy valami újat, valami eredetit alkosson, ezúttal nem a politikai ellenféltõl, de még csak nem is a koalíciós társtól lopott, hanem az angol filmesektõl. Istenkém, õ már csak ilyen.) Nekem meg Komár Laci örökbecsû opusa, a „Táncoló fekete lakkcipõk” címû szám jutott eszembe, ahogy néztem a mûminiszterelnök már-már Fred Astaire-i magasságokba (vagy mélységekbe?) szárnyaló produkcióját. 36
„Megállni, arra most nincs idõ, visznek õk, ha bennem nincs erõ. A táncoló fekete lakkcipõk” Ez az a pont, ahol a szépirodalom és a publicisztika kimeríthetetlennek tûnõ eszköztára a végéhez ér. Az infantilis jelzõ ide már édeskevés. Francisco Jump Dance Party produkciója azok számára nyújt igazán élvezetes szórakozást, akik látták az eredetit, az imént már fent említett angol filmvígjátékot, hiszen nekik van összehasonlítási alapjuk. Nos, magam is ezek közé tartozom és ami engem illet, én inkább maradok Hugh Grantnél. (Aki nem látta a filmet, annak csak ajánlani tudom, másfél óra garantáltan könnyed szórakozás és angol humor.) A politikai korrektség kedvéért el kell mondanom, hogy a sajátosan mozgó Francisco láttán nekem bizony elakadt a szavam, pedig akik ismernek mind tudják rólam, hogy nem vagyok se hallgatag se pedig szûkszavú, de most, ahogy mondani szokták, szó bennragad, hang fennakad, pillogtam, mint Grisa a körmoziban. Végül is, ha úgy vesszük, a mûminiszterelnök mosolyt csalt az emberek arcára, és hát valljuk meg õszintén, a mai világban ez is valami, nem igaz? És az infantilitás farvizén evezve vissza is érünk a kályhához. Az ostoba, birkatürelmû néphez, amelyik szájtátva bámulja a „miniszterelnök is ember” koncepció által vezérelve nyilvánosságra hozott felvételt, mely egyfajta sajátos reinkarnációja a Horn Gyula-féle vaskoronás kis-nagy ember esendõségi prezentációjának (mellyel annak idején választást lehetett nyerni) és szerves folytatása a Megyó-féle „félénk vagyok, de hódítani akarok”, „lehet, hogy a folyékony beszéd még nem megy annyira, na de a szándékaim azok baromira nemesek” címû, „én is egy vagyok közületek”, a politikus is ember, még ha nem is látszik rajta típusú, „hogyan találjuk meg a kö37
zös hangot a néppel?” imídzsépítésnek. Ezzel a PR-maszlaggal aztán a legelvetemültebb egykori pártkádereket is új színben lehet feltüntetni a fogyasztói társadalom véglényei számára. A múlt emberei új szidolozást kapnak, sokakat rábírva arra, hogy a rengeteg hazugság ellenére adjanak nekik még egy esélyt. Ezért van az, hogy a nép butábbik, ostobább része, az amelyik igazán odavan a kukkolósókért, továbbra is megtûri a nyakán élõsködõ múltat, annak összes elavult gondolkodású szereplõjével együtt. Pedig hány meg hány döbbenetes rácsodálkozáson vagyunk már túl. És mégis. Mintha mi sem történt volna, szemrebbenés nélkül megyünk tovább beszédhibás, raccsoló, alkoholista, hazudozós és még a jó ég tudja, miféle politikusainkkal. Mintha az elmúlt másfél évtized meg sem történt volna, mintha személyek és pártok nem kompromittálódtak volna már számtalan esetben. Sokan még mindig hisznek a múlt embereinek. Azoknak, akik már számtalanszor hazudtak nekünk és számtalanszor becsaptak minket. (Volt lakossági gázáremelés?!... Volt?!... Ön mit mond?!... Nem volt lakossági gázáremelés!) Az elvtársak által el- és kiprivatizált múlt magánszocializmus képében újra meg újra visszaköszön. Mit köszön, egyenesen beleröhög a képünkbe jelezve, hogy õk, ebben az országban még mindig, még most is mindent megtehetnek. Az ország házában a mûminiszterelnök magából kikelve, dagadó karotisszal kéri ki magának, hogy az ellenzék egyáltalán létezni mer. Biztos elfelejtettek szólni neki, hogy már nem a pártállamban élünk, ahol a Marosán (Buci Gyuri)-féle retorika még lehet, hogy szalonképes volt, de ma már egy teljes jogú európai uniós tagállamban élünk, ahol az ilyesmiért jobb helyeken kinézik az embert. Igaz is, ki a fene szólt volna neki? A közvetlenül mögötte ülõ egykori kultúr-fõcenzor? Szerintem õk sem tudták, hogy mit vesznek a nyakukba, amikor beültették a hatalomba ezt a hórihorgas ripacsot. Ahogy mondani szokták, döbbenethegyek ültek ki arcomra Francisco retorikai agresszivitása láttán. Nem is csodálkozom Áder Jánoson, 38
aki így kezdte reagálását: „Nyugodjon meg, miniszterelnök úr!” Úgy tûnik, ezt az embert állandóan nyugtatni kell. Talán még emlékszik a tisztelt Olvasó arra az esetre, amikor egyik szerényre sikeredett eszmefuttatása után Francisco csak úgy spontánul, egyszerûen odaült Viktor király elé, felállítva az éppen ott ülõ képviselõt, hogy most azonnal, de íziben személyesen cserélhessen eszmét az „ellenzék vezérével”. Akkor Ov is így kezdte: „Nyugodjon meg, miniszterelnök úr!” Újabban – az elmúlt tizenhat esztendõben – szinte csak döbbenetes dolgok történnek velünk. Elõször 1988–89-ben döbbentünk meg azon, amire titkon mindenki vágyott, de csak kevesekben volt meg a bátorság, hogy ki is mondják, megbukott a kommunista rendszer, az állampárt évtizedekig tartó uralma összeomlott. (Ma már tudjuk, hogy ez nem teljesen így igaz, nagyon hamar reinkarnálódtak.) Szinte még alig ocsúdtunk fel a nagy változás okozta sokkból, amikor szûk négy esztendõ elteltével visszatértek a múlt emberei a múlt eszméivel. A vaskoronás kis-nagy ember vezetésével a kommunisták újra a hatalomban találták magukat. (A mi jó voltunkból, ezt ne felejtsük el!) A következõ döbbenet akkor ért minket, amikor az összlakosságnak alig több mint a harmada szavazta meg az új unióhoz történõ csatlakozást, és hipp-hopp, már bent is találtuk magunkat a csodálatos Európa-házba, igaz, a cselédlépcsõn engedtek be minket és egyelõre csak a mosókonyháig jutottunk, de mégis csak bent vagyunk, és ez nagy szó. Nem igaz? És hiába volt sikeres a négy éves polgári ciklus, az elvtársak másodszor is magukhoz ragadták a kormányrudat. Nem is akárhogy! Egy ország arcára ült ki a döbbenet, amikor az újdonsült miniszterelnökrõl kiderült, fogott ember, szigorúan tartott tiszt, magyarán hivatásos besúgó, spicli volt. De az igazi döbbenet akkor ért minket, amikor a törpeminoritás elsõ felindulásában aszonta, hogy Megyónak mennie kell, majd öt perc elteltével aszonták, no problemo, Megyó maradhat. 39
Darab idõ múltán aztán újra próbára tették a magyar nép tûrõképességét, amikor belerúgtak a saját fajtájukba, kipaterolták a stórmant, hogy a helyébe hozzanak egy újabbat, egy fiatalabbat, egy energikusabbat. Hát, elég energikusnak tûnik, még táncra is marad ideje meg energiája. Aztán egy zártkörû szeánsz keretében a nyakunkba ültették a pártot alóluk kilóra kivásárló multi-milliárdos ripacsot. Aki viszont – és ezt most már ország-világ láthatta – sokkolóan mozog zenére, fõként ha kamera is van a közelben. Azt talán túlzás lenne állítani, hogy táncol, hiszen a tánc egyfajta mozgáskoordinációt, kulturált, harmonikus mozgást feltételez, és hát valljuk meg õszintén, mûminiszterelnökünk ilyennel láthatólag nem rendelkezik. És talán kellõ mértékû önkritikával sem. Pedig higgyék el nekem, nem a Ferinkkel van az igazi baj, hanem velünk, ostobán naiv és buta választópolgárokkal. Azt hisszük, hogy már mindent láttunk, nekünk már nem tudnak újat mutatni, és akkor tessék, jön Fletó és kamera elõtt eljárja a Simagöröngyösi Rittyentõst meg a Bükkszentkotkodácsi Pittykerekettyézõst. És akkor ne legyen odáig az ember? Most mondják meg nekem, de õszintén. Hát hol van ehhez képest egy ámerikai PR-team? De asszem még maga a nagy Ron Werber is visszaülhetne az iskolapadba korrepetálás céljából, ahogy ez a Feri gyerek táncra perdül. Azt hiszik, hogy mindent láttak? De mennyire nem így van ez! A mûminiszterelnök ismét leküld minket megalázóba, és hazánk – a „kis színes” kategóriában indulva – újból felkerül a világ online sajtójának internetes címoldalaira. Végül is, még mindig jobb, mintha az ikerdeficit, vagy a gigantikus méretû eladósodás miatt cikkeznének rólunk, nem igaz? Addig is, amíg elérkezik április 9-e, az öregedõ feleségek hölgyválaszának napja, az egyre durvuló kampány közepette, ha úgy érezzük le kell engednünk kicsit a gõzt, vagy egyszerûen csak szeretnénk rö40
högni egy jót, vegyük elõ a táncoló mûminiszterelnök címû videóklippet. Garantálom, hogy Franciscóhoz képest Hugh Grant a fasorban sincsen. Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára
41
MI JÖHET MÉG? – avagy A hatalomért mindent? –
Talán maga Roni fiú, a 2002-es választások izraeli kampány csodaguruja sem gondolta volna annak idején, hogy szûk négy esztendõvel az általa divatba hozott indulatkampány meghonosítása után mára idáig fajulnak a dolgok. Négy éve még csak arról adott hírt a média, hogy fatestápolóval (városi szóhasználat: baseballütõvel) felszerelkezett agresszív honfitársaink megvertek néhány, tõlük eltérõ politikai véleményen lévõ honfitársunkat, mára viszont eljutottunk oda – 2006. február 15., Kossuth Rádió reggel 6 órás hírek –, hogy gázpisztollyal rálõttek egy kopogtatócédulát gyûjtõ aktivistára. Mint utóbb kiderült, az SZDSZ számára gyûjtötte az ajánlószelvényeket. A dolog úgy tûnik pártoktól független, mert Pécsett meg egy a postaládákba a Fidesz szórólapját elhelyezõ idõs hölgyet bántalmaztak annyira, hogy eltört a karja és több helyen zúzódásokat szenvedett. Talán morbid a dolog, de nekem Hofi Géza egyik száma jutott eszembe errõl, amikor éppen arról értekezett az ország Gejzája, hogy hogy van az, hogy az egyik marxista lövi a másik marxistát? Hát gyerekek, annyira azé’ nem olcsó a lõszer!” Megint a végeken esnek el a közkatonák, míg az elérhetetlen magasságokban, az elefántcsonttoronyba visszahúzódó politikusok a médián keresztül anyázzák egymást. Mindeközben a háttérben az információs szupersztrádán keresztül egymás szervereiben kutakodnak. Tudom, hogy erre a gázpisztolyos hírre lassan már fel sem kellene kapnunk a fejünket, hiszen már-már immúnissá válunk a minket ért 42
társadalom lélektani és környezeti ingerekre, hiszen annyi ér minket nap mint nap, amit szinte már képtelenség feldolgozni. Ha így folytatódik a trend, 2010- ben már emberéleteket is követel majd a választás? Ma még gázpisztoly, de holnap talán már éles lõszer? Ki tudja? Meg aztán egyszer már hallottuk valahol, valakitõl, hogy a választási küzdelem háború, mely áldozatokkal jár, a költséget meg majd utólag úgy is kifizettetik velünk. És valóban. Ez már a szó szoros értelmében háború, mely minden fronton dúl. Itt már lõnek is. És igazából, nem úgy, mint a filmeken. Ha eltalálnak, lent maradsz. Az esztelen ideológiai „öldöklés”, a gátlástalan hazudozás és ígérgetés a maga totalitásában rátelepszik munkás hétköznapjainkra éppúgy, mint a munkaerõnk újratermeléséhez elengedhetetlenül szükséges vasár- és ünnepnapjainkra is. Nézem a tévét. A hatásszünetek hosszát tekintve újabban már Franciscót is felülmúló Steve, megtört ember benyomását kelti, ahogyan kissé beszédhibás stílusában elpityergi a médiának, micsoda példátlanul aljas támadás érte az MSZP-t azzal, hogy az ellenfél betört a szerverére és onnan használhatatlan (Steve Hiller-féle Che Guevara póló, Hiller Haver autós matrica stb.) anyagokat letöltött. Ja kérem, a mai internetes világban az a minimum, hogy az ember védi a rendszerét a külsõ behatolások ellen. Maga a teljes dilettantizmus. Ez valószínûleg abból fakad, hogy az elvtársak még nem sajátították el kellõ mértékben és hatékonysággal az osztályharc megvívásának új módozataihoz szükséges modern eszközök és technológiák használatát. De ugyanebben a cipõben járnak már nem annyira fiatal demokratáink is. Nem is értem õket, semmit nem okultak a saját hülyeségükbõl? Ugyanazt tudom mondani, mint a nálam a kopogtatócéduláért kopogtató fiataloknak, ezek már évtizedek óta meg vannak szervezve, annak idején az illegalitásban meg a földalatti mozgalmakban kezdték pályafutásukat, ezek ellen nem lehet amatõr módjára harcolni! 43
És bár az egykori amerikai elnök Ronald Reagan azt mondta, hogy „kommunistákkal csak erõbõl!”, azért nem árt, ha néha az eszünket is használjuk. Fõként akkor, ha valaki egyszer már bebukott bizonyos fejléces faxokkal. Hogy ennyi eszük ne legyen? Necces faxokat nem a párt székházából adunk fel. Az ellenfél szerverére pedig nem olyan IP címû géprõl török be, amirõl pillanatok alatt kideríthetõ, hogy a már fentebb említett távmásoló (gyengébbek kedvéért fax) készülék tartózkodási helyével megegyezõ címen található. Maga a teljes dilettantizmus. Nem mintha ez a kínos szituésön bármit is számítana, valamit is javítana az elmúlt négy esztendõ katasztrofális kormányzásának megítélésén. Azért a szegfûmintás utódpárt és annak szellemi holdudvara jó véreb módjára megpróbál ebbe is belekapaszkodni, kifacsarni belõle az utolsó média megjelenést is. De hát mi mást is tehetne az MSZP, hiszen egyetlen önálló gondolata, ötlete sincs, szarka módjára össze-vissza lop mindenkitõl. Amit lehetett, azt már ellopta politikai ellenlábasától vagy koalíciós partnerétõl, és talán a négy esztendõn át tartó monstre kampányolás, az ellenzék ellenzéke saját maguk által saját magukra ráerõltetett szerep az, ami efféle magatartásra predesztinálja õket. De vajon mi jöhet még? A választásokig már nincs sok idõ hátra. A küzdelem, ahogy az várható volt – a nemzetközi helyzethez hasonlóan –, egyre fokozódik. Még a végén megérjük, hogy golyóálló mellényt kell vennünk, ha el akarunk menni szavazni. Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára
44
1 ORSZÁG, 1 NÉP, 1 KOCSMA – avagy Így kampányol a haspárti magyar –
A gázpisztollyal képen lõtt aktivista és az éppen Mediterrán Moszkvában fideszes szórólapokat szóró idõs hölgy karjának eltörése után azt hisszük, ennél lejjebb már nincs. Pedig van. Asszem még jó néhányszor szem elõtt kell tartanunk a Bayer-féle relativitási axiómát, amely valahogy így hangzik: „A lejjebbnél is van még lejjebb. Mindig!” Az egyik baranyai falu kocsmájában ugyanúgy zajlott az élet, ahogyan más napokon is zajlani szokott. Ám egyszer csak váratlan esemény törte meg az ivó vendégek által keltett egyhangú zsibongásának monoton kakofóniáját. Ajtó ki, „Zdraszt!” Betoppant a semmibõl a szegfûmintás utódpárt képviselõjelöltje, majd imígyen kurjantotta el magát: – Fizetek egy kört mindenkinek! A komcsik szépreményû jelöltjének belépõjét látva a kocsmáros fogainak kerítését a tõle telhetõ legszelídebb, legnyájasabb és legudvariasabb hanghordozással a következõ kérdés hagyta el: – Mi a francot akarsz itt? A fideszes négy kört fizetett. A derék szoci áldemokrata arcán egy pillanatra talán átvillant a jeges rémület – úristen!, illetve mit is beszélek, magasságos párttitkár! megelõztek, most akkor hogyan is kéne kezelni ezt a helyzetet –, de aztán egy csapásra a helyére került minden, amikor ekként adta bizonyságát ékesszólási tehetségének, hogy aszongya: – Akkó’ én öt kört fizetek! „Na baszd meg!” – mondaná erre elismerõen hazánk utazó nagykövete az õ szokatlanul kötetlen stílusában. 45
És ha most azt hiszi a kedves Olvasó, hogy a fenti rövidke történet az írói képzelet szüleménye, akkor bizony nagyot téved. Ez a szituésön ugyanis megképzõdött a napfényes Baranya egyik kicsiny falujának kicsiny vendéglátó-ipari egységében. Talán még emlékszünk, 2002-ben Vitéz László is leereszkedett az õ szeretett népéhez, a proletariátushoz, annak illusztris tagjaival meglehetõsen hosszasan és nagy élvezettel iddogált együtt különbözõ, az italozás céljaira fenntartott mûintézményekben – ha szabad ily veretes módon kifejezni magamat. Ez akkor be is jött neki. Úgy tûnik, idénre a vidéken tevékenykedõ „mezei” bozótharcosok is elsajátították a Mediterrán Moszkva után immáron a kistérségeket is uralma alá hajtó fõ hallja kend, a nagy példakép, Don Tollerone a nép egyszerû gyermekeihez szóló választási stratégiáját. Haspárti Magyarország így kampányol. A bután kiskorú nép. De nincs is mit csodálkoznunk azon, hogy 2002-ben Pécs erõs emberénél bejött ez a taktika, hiszen otthon érezte õ magát a melósok között az ivóban. Hazatért az övéihez, a szocializáció le sem tagadható. Immáron a második, sebtiben összekuporgatott milliárdocska mellõl visszanézve Vitéz „a Fidesz meg bekaphatja” László elmúlt négy éves „teljesítményére” – nemkülönben vagyonosodására (az õ nevén csak egy Opel Vectra van!) – egy dolgot bizton állíthatunk, ezt az embert csak egyvalami állíthatja meg, a májzsugor. Mediterrán Moszkva erõsembere a szocialisták nagy öregjéhez, a vaskoronás kis-nagy emberhez hasonlóan napi harcban áll az alkohol szörnyû démonával, s a nap végére általában ez utóbbi szokott gyõzedelmeskedni. Hogy a déli végek szocialista párterõssége, a kistérségek rettegett kiskirálya meddig bírja a többfrontos harcot – már tudniillik egyszerre az ellenzék és az alkohol ellen –, nos ezt ma még nem tudjuk. De a jövõ erre a kérdésre is megadja majd a választ. Egyelõre a kommunizmus utolsó déli fellegvárának, Mediterrán Moszkva rettegett és teljhatalmú urának messzire elér a keze. Nem46
csak a saját hitbizományának tekintett tüke (vagy lüke?) városában, bocsika, poliszában – ez az új magánszocialista terminológia –, szóval nemcsak Pécsett élet és halál ura õ, de csak egy szavába kerül, és ha nem olyan vállalkozó vagy beruházó vagy, akit szimpatikusnak talál (értsd, ha brancson kívüli vagy), akkor bizony még vidéken – vagy ahogyan azt mostanság európai uniós trendiül mondani szokták: a kistérségben – sincs esélyed arra, hogy labdába rúgjál. Ha nem gurítod a gurigákat (urbánus frazeológia: nem tejelsz milliókat) a megfelelõ elvtársi zsebekbe, mint vállalkozó, mint beruházó – az Arany János-i terminológiával élve –, nagyot koppansz, aztán elhallgatsz. Bizony ám! És ezt az embert kellene megbuktatni idén. Hajrá Pécs, hajrá pécsiek! Mindeközben országos méretekben dübörög a jólét, no meg a haspárti Magyarország, a bután kiskorú, a kereskedelmi médiacsöcsökön csüngõ nép számára ámerikai PR-team-ek és workshopok által kidolgozott, aljasságában, hazugságaiban és megalázóságában immáron mûvészi tökélyre fejlesztett kampány. VAN EGY ORSZÁG. VAN EGY EMBER. VAN EGY PROGRAM. Ez a következõ lépcsõfok a Fransisco neve által fémjelzett, a Mário és a varázsló Csipolláját is megszégyenítõen megalázó furcsán ostoba, magát szociáldemokratának feltüntetõ szoci áldemokrata kampányfolyamban. Nyomulunk az óriásplakátokon. Arra most ne is vesztegessük a drága idõt, hogy hazánkban nem prezidenciális, tehát elnöki rendszer van, mint például az Amerikai Egyesült Államokban, hanem parlamentáris, már csak ezért is hülyeség ez az egy emberezés, azonban akadhatnak olyanok, akiket aggodalommal tölthet el a fent idézett három mondat így egymás után szerepeltetve. (Mér’, ha annak idején a komcsik kiverhették a balhét az élettér szó miatt, akkor ez is legalább annyira jogos!) 47
Szóval. Azok, akik már megértek néhány esztendõt, láttak egyet s mást, valamint tudnak németül és a történelemben is kellõ jártassággal igazodnak el, nos náluk nem lehet csodálkozni azon, ha bizony deja vu érzésük támad. Ne feledkezzünk meg arról, hogy népelnyomó diktatúrák milyen sok ideológiai hasonlóságot mutatnak egymással. Azoknak pedig, akik a közönség, vagy a számítógép segítségét kívánják igénybe venni, elmondjuk, hogy Fletón kívül eleddig egy valaki akadt csupán Európában, aki saját magát nevezte ki miniszterelnöknek. Az illetõt úgy hívták: Adolf Hitler. „Ein Reich, ein Volk, ein Führer”. Szolgai fordításban: egy birodalom, egy nép, egy vezér. Jó Ha Figyelünk! Nincs már sok hátra a választásokig, addig is, ahogyan azt az örökemlékû Knézy Jenõ szokta volt mondani meccsek elején: „Jó estét, jó szurkolást!” Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára
48
HONTALANOK A SENKIFÖLDJÉN – avagy Túlélni a reformert –
„Nekünk se könnyû. Elõször is túl kell élni a reformjaidat.” – hangzott el ez a mondat a hétvégén, egyenesen Gyurcsány Ferencnek címezve. Mielõtt még valaki azt hinné, hogy az ellenzék valamelyik akadékoskodó és feltûnési viszketegségben szenvedõ politikusa élcelõdött így mûminiszterelnökünkkel, annak bizony csalódnia kell, mert ez a mondat az MSZP hétvégi miniszterelnök jelölõ rendezvényén hangzott el. Nem is akárkitõl! A szocialista lusta lista egyik örökös tagjától, a vaskoronás kis-nagy embertõl, a Horn Gyula-díjas Horn Gyulától. Azon persze lehet polemizálni, hogy a félreállított ember sértõdöttsége vagy a vodka (esetleg whisky) beszélt-e hazánk eddigi egyetlen „megkoronázott” kormányfõjébõl, egy biztos, a hazájában bukófélben lévõ Tony Blair után kontraszként felvonultatott hajdan volt pufajkás újra biztos befutóként tanyázik a szegfûmintás utódpárt választási listájának egyik elõkelõ helyén. A múltat – úgy tûnik – újabb négy esztendõre tovább cipeltetik velünk a posztkommunisták, egyfajta letehetetlen koloncként. Gondolom Kósáné meg Smith ügynök Brüsszelbõl megy majd nyugdíjba tisztes apanázzsal, legalábbis, ha marad így minden. Francisco Tony fiút hívta segítségül a kampányban, aki – meghálálandó a Ferihegyi repülõteret – el is jött és tört magyarsággal csak ennyit mondott: „Igen MSZP!” Valljuk meg, ez azért nem kevés egy a hazájában bukófélben lévõ kormányfõtõl, aki már túl van politikai pályafutásának delelõjén, és aki talán éppen Bushman elnök seggének feltétlen és odaadó nyalásába fog belebukni odahaza. Könnyen 49
elõfordulhat még az is, hogy idõnek elõtte kell majd távoznia a Downing Street 10-bõl. Miskolc Technopolisz, Kecskemét és Szeged Biopolisz, Pécs meg Kutatópolisz. Ja! És a vonatok meg 160-nal fognak száguldozni országszerte! Ahhoz képest, hogy alig öt perce sincs még annak, hogy Lendvai „Sipánka” Ildikó az ülésteremben közvetlenül Francisco mögött helyet foglaló súgógép, egykori kultúr- fõcenzor bejelentette, hogy nem szállnak be a Fidesz által generált ígéretlicitbe, azóta már 14., sõt, 15. havi nyugdíjnál tart a szocialisták nyurga ifjúkommunistája. Most meg gyünnek ezekkel a poliszokkal – csak ne a police gyûjjön, mer’ abból mán elegünk vót – a 160-nal száguldozó vonatokról már nem is beszélve. Csak úgy röpködnek az ezer milliárdok. Francisco 10 ezer milliárd forintnyi EU-támogatásról hadovál. Ennyibõl gondolta õ a kis álmainak a megvalósítását. Képzeljük csak el, mennyibõl jönne ki, ha egyszer úgy istenigazából merne álmodni egy nagyot? Amolyan fideszesen nagyot! Talán a világ összes pénze nem lenne elég rá. Hát, ha még beleszámoljuk azt is, ami elvtárséknál, hogy úgy mondjam természetes fogyásnak számít, ami a magánzsebekbe vándorol. Talán a sors fura fintora, hogy az egykori pufajkás mitugrász fogalmazta meg a lényeget, õ mondta ki azt a mondatot, amiben tokkal-vonóval benne foglaltatott a mögöttünk álló teljességgel elvesztegetett négy esztendõ vezényszóra kézileg levezérelt posztkommunista egyhelyben topogása, az elvtársi kettõt elõre, hármat hátra típusú, a szarógalambokat is megszégyenítõ százegynéhány lépéses tipegés-topogás minden keserve. A buta hallgatóság jókat röhögött az öreg szeszkazán mondókáján. Röhögött, mert nem volt hallása ahhoz, hogy meghallja és értelmezze, a képességeiben és észben még részegen is jóval felettük álló vén komcsi mondanivalójának valódi lényegét. A vaskoronás kis-nagy ember azonban csak pedzegette a lényeget, azt, amit ma már a kamera elõtti infantilis táncprodukció láttán mindenki tud. Ez az ember, a Megyót dinamikusan és karizmatiku50
san fel– és leváltó új stróman, a hórihorgas ripacs, ahogyan õt a dús képzeletû nép elnevezé, teljességgel alkalmatlan a közéleti szereplésre, és ahogyan azt a Nemzetesasszony által csak „a mi kommunistánknak” aposztrofált Csintalan Sándor szokta volt mondani – no pláne – a miniszterelnöki feladatok ellátására. Ha a Horn Gyula-díjas Horn Gyula tényleg a tuttit mondja, a fentebb idézet mondat ekképpen hangzott volna: „Nekünk se könnyû. Elõször is túl kell élnünk téged,meg a reformjaidat.” És valóban. Érdemes lenne belelátni az alkohol szörnyû démonával napi harcban álló egykori miniszterelnök gondolataiba, vajon õ hogyan éli meg azt a helyzetet, amikor több évtizedes vezetõ szerepe után egyszer csak se szó, se beszéd, jön egy nyikhaj senki a KISZ-bõl – saját nevelés! – és kilóra kivásárolja az elvtársak alól a pártot, a régi jó, megbízható kádereket pedig egyszerûen félreállítja, vagy jobb esetben – emlékeznek még a formulára, ugye? – „érdemeik elismerése mellett” – elküldik, no nem nyugdíjba, mert az lenne aztán az igazi kib…s az illetõvel, hanem az Európai Unióba. Vajon mit érezhetett az egykori kultúrcenzor, akire ma csupán a rikácsoló másodhegedûs szerepét osztották, amikor közölték vele, hogy vagy ezt csinálja nyugdíjas koráig, vagy fel is út, le is út, mehet Isten – ó pardon, dehogy leszünk itt klerikális reakciósok – a párt hírével. Bár a jelek szerint, Hornnal ellentétben Sipánka elégedett a ráosztott szereppel, úgy tûnik, élvezi, amit csinál. Csak a pénz meglegyen, a többi nem érdekes. A többit majd megvesszük. És valóban. Ez az új irány a magát magyarnak és szocialistának nevezõ szegfûmintás utódpártnál. Mindeközben az országot az eredeti tõkefelhalmozás korába visszarepítõ vadkapitalista KISZ-csinovnyik ígér fût-fát bokrot, poliszokat, meg 160-nal száguldozó vonatokat. Ebben van az igazi lóvé. S hogy mikorra lesz mindebbõl valóság? 51
Hát majd a következõ négy esztendõben. Vagy ha akkor sem, hát majd az azt követõ négy esztendõben az azutániban meg az azutániban meg a … E nagyszabású tervek hallatán az ember nem is érti, mi történt az elmúlt négy évben. Mintha bizony nem is a szocialisták lettek volna kormányon. A négy esztendõvel ezelõtti nagy ívû ígéretekbõl mára nem sok látszik. Ja persze, majdnem el is felejtettem, hogy négy évvel ezelõtt még más volt a miniszterelnök, az egy másik kabinet volt. Másfél év alatt meg nem nagyon lehet sikert sikerre halmozni, nem igaz? Tessék, hogy mondja? Hogy az is egy MSZP-s kormány volt? – MSZP kormány volt?! Az én kormányom volt?! Ön mit mond?! Nem az én kormányom volt! Úgy tûnik, lassan az utolsó mentsvár és univerzális hivatkozási alap, a sokáig Jolly Jokernek számító 4%-os GDP növekedés is, mint érv, elolvadni látszik. Lassul a gazdaság növekedésének üteme. Az újonnan csatlakozott országokhoz képest pedig ezzel a 4%-os növekedési értékkel a sereghajtók között kullogunk. Ezért rendkívül álságos és visszatetszõ az, amikor a szocialista kormányzat rendre mindig az unió régi tagállamaihoz hasonlítja a növekedésünket, hiszen az ún. törzsállamok szinte stagnálnak. A minap a Széles Gábor nevével fémjelzett Echo TV-n láttam egy érdekes beszélgetést, ahol az egyik államtitkár bizonygatta, hogy számszerûleg sokkal, de sokkal több lóvé jut a vállalkozóknak, mint a polgári kormány ideje alatt. Az átlag azonban sok mindent eltakar. Más mutatók pedig azt jelzik, hogy sok pénzt is el lehet költeni rosszul. Lásd a Dél-koreai autógumi gyár számára kiutalt támogatási összeget. Az egy munkahely létesítésére az állam által nyújtott pénz nagysága feltûnõ aránytalanságot mutatott a kis– és közepes vállalkozások kárára. Többe került a leves, mint a hús. Valami ilyesmirõl beszélt Kósa Lajos, Debrecen polgármestere is a Fidesz Balatonfüreden megrendezett ország építõ találkozóján. Vannak intézkedések, elképzelések, melyek egyszerûen nem mûködnek, 52
nem érik el a kívánt hatást. Vannak aztán olyanok – tán épp a túlzott bürokrácia miatt –, melyek több kárt okoznak, mint amennyi hasznot hajtanak. Megint más intézkedések pedig (ilyen például a Fészekrakó, alias Egérlyuk program) látszatintézkedések, melyek csak arra alkalmasak, hogy a társadalom elõtt szalonképessé tegyék a kirakat-politizálást, a média– és bulvárkormányzást, melyekkel az ölebmédia kitartó csahosai fényezhetik a posztkommunista kormányzat glóriáját. (Ez többszörösen halmozott képzavar volt, de sebaj, megyünk tovább!) De hogy mennyire így van ez! Hiszen jól mutat a Híradóban, amikor a multi-milliárdos Francisco 42-fogas amerikai fogpasztamosollyal pózol a kamerák kereszttüzében, s egyúttal könnyed mozdulattal átad egy kb. 20 ezer forintos mikrót a további életére tartósan eladósított, két gyermek vállalására kötelezett ifjú párnak, akik a magas törlesztõ részletek miatt nagyobb lakásról többé már nem is álmodhatnak. Ha pedig megszületik a két gyermek, õk is átélhetik majd, mit éreznek azok, akik munkás hétköznapjaik monoton szürkeségét és egyhangúságát a szocialista nagyváros házgyári technológiával készült kalodaipari vasbetonkuckóiban élik le. A 42 m²-en négyen „élnek” majd, fejenként kb. 10 m² jut majd mindenkinek. Ez ám az élet, elvtársak! A NAGYBETÛS! Kezdem érteni Kósa Lajost, amikor ironikusan Egérlyuk programról beszél. Még ebben sem tudják megtagadni a múltjukat, a szocializációt. Nesze, itt van egy odú! Ennyit kapsz, de aztán fizesd ám rendesen a részleteket, vagy azonnal jelzálogot rakatunk rá a bankkal! Húzd meg magad a kompániáddal, és kushadj! A többi a mi dolgunk. Ha jobban belegondolok, az államszocializmus KEI=Kötelezõen Elõírt Igényszintje által levezényelt egyfajta kommunista polgárosodás bizonyos értelemben egy fokkal jobb volt, mint ez a mostani a magánszocializmusban. Hiszen akkor az állam által többé-kevésbé biztosított lakás mellett a jó nép azért csak összekapart magának egy Trabantot, Wartburgot, vagy a tehetõsebbje egy kocka Ladát, és sokaknak még 53
egy hétvégi nadrágszíj parcellányi telekre is futotta. Ma már az odú megszerzésénél tökig eladósítanak egy életre. És akkor arról, hogy a tavalyi, a 2005-ös esztendõben soha nem látott mennyiségben vettek vissza a bankok újonnan vásárolt személygépkocsikat, még egy árva szót sem ejtettünk. Igen, tudom, mindezt hitelbõl finanszírozta az Öreg és csapata. A hitelfelvétel megvan ma is, csak nagyságrendekkel magasabb összegekkel. Mégis a nép az 1978-as életszínvonalon él. Emlékezünk még? Annak idején téeszesítettek, sokakat faluról bekényszerítettek a városokba, a lakótelepek kis betonkalickáiba, ahol nem lehet normális családi életet élni, már csak a hely szûkössége miatt sem. Tényleg nem tudják megtagadni sem önmagukat, sem a múltjukat. Az Egérlyuk programban a fiatalok zöme csak kis lakáshoz jut hozzá, a drága törlesztõ részlettel pedig ezt a helyzetet konzerválják. De másutt is megfigyelhetõ a múlt ismételt megjelenése, megismétlõdése. Már nem nehézipari központokat hoznak létre, ma poliszoknak hívják õket. Egyfajta modern központosítást ígérnek a következõ négy esztendõre. Megint nem a vidék, hanem a nagyvárosok kerülnek elõtérbe. A városi proletariátus, mint jól kézben tartható, irányítható, manipulálható fogyasztói tömeg, massza. A vidéki nagyvárosokra rátéve a kezüket pedig ellenõrzésük alatt tarthatnak egész régiókat. Sakkban tarthatják a vonzáskörzeteket vagy éppen gazdaságilag el is lehetetleníthetik azokat. Feltámadt az államszocializmus, csak most egy új, modern, technokrata köntösbe bújtatva. Ma már nem a pártnak, hanem a pártkatonáknak termeli a hasznot. A dolgozó nép meg dolgozzon, arra való, nem igaz? De hát mi mást is várhatnánk egy ilyen kormánytól? Egy olyan kormánytól, amelyik suttyomban, hátul a surranó pályán, fû alatt intézi az éppen esedékes gázáremelést, miközben a média színpadán lassan mondják, hogy mindenki, még maga OV is megértse, NEM LESZ GÁZ-ÁR-E-ME-LÉS! 54
Ja. Nem lesz. Mert már van! De hát mit is várhatnánk egy olyan kormánytól, mely az uniós támogatást, mint kamatmentes hitelt – mert hát õk ugye szociálisan érzékenyek – akarják odaadni a vállalkozóknak? Hitelként azt, ami alapból járna! Még ebben is sanyargatnak, még ebbõl is hasznot akarnak húzni. Az MSZP nem száll be az ígéretlicitbe, õk poliszokat fognak építeni – legalább errõl a ronda csinálásról szokjanak már le végre! – és 160-nal száguldozó vonatokkal utaznak majd fel, s alá az élhetõbb, a szerethetõbb köztársaságban, ami – legalábbis a 2002-es ígéretek szerint, ha még nem változott meg az éppen érvényben lévõ trend – ugye még mindannyiunké. Vagy már nem? Csak azért kérdezem, mer’ egyes üzletemberek olyan hajmeresztõ dolgokat találnak mondani néha, hogy Magyarország az õ cégük. Ezt azért mondjuk jó lenne letisztázni, nehogy véletlenül rossz helyre tévedjünk és birtokháborítást kövessünk el, mielõtt még a bikanyakú securitys ránkszabadítja a pitbullját, s az darabokra tép minket. Szóval az egykori ifjúkommunisták 160-nal száguldozó vonatokon járják majd az országot – kivéve természetesen Kóka miniszter urat, aki saját, külön bejáratú piros helikopterén száll fel a magos levegõégbe –, onnan tartják majd szemmel a (magán)szocialista fejlõdés töretlen megvalósulásának megreformált újmarxista realizálódását Magyarország immáron zártkörûen mûködõ részvénytársaságában. Talán még az is elképzelhetõ, hogy újból be fogják vezetni a Sztahanovista mozgalmat, természetesen valamilyen megreformált módozatában, hatékonyabb ösztönzõ rendszer kíséretében. Pedig, ahogyan azt annak idején Gyurcsány KISZ-führersége alatt az ifjúkommunisták egyik legképzettebb kádere megfogalmazta jelentésében: „Megengedhetetlen, hogy Magyarország visszaforduljon a kapitalizmusba!” Ma ugyanez a Gyurcsány „Szélkakas” Fletó aszongya: „Nincs visszaút a szocializmusba!” 55
És hogy mennyire így van ez! Az egykoron szebb napokat is megélt szépremény ifjúkommunista döntött. Üzleti körökben most már nem veszi ki jól magát a pártállami múlt, innentõl kezdve – ha tetszik gombnyomásra, ha tetszik köpönyeget forgatva – átmentünk szoci áldemokratába. A Himnuszt még nem, az Internacionálét már nem éneklik. Hontalanok a senkiföldjén. Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára
56
A GYAKORLÓ ÖNZÉS, MAGA – avagy A társadalom legkisebb, legújabb alapegysége: az individuum –
Az emberiségre az egyik legtöbb szenvedést, pusztítást, halált és rombolást hozó gigantomán zsarnok néhány röpke pillanat erejéig reinkarnálódik a másik népelnyomó diktatúrából született utódpárt választási kampányában, az egoista mûminiszterelnök újfent – akaratlanul is – beletapos a lelkivilágunkba. Persze az is lehet, hogy az ámerikai PR-team feledkezett meg arról, hogy hol vannak éppen, és kinek is dolgoznak. Természetesen azonnal kitört a skandallum. Nem, nem arra gondolok, hogy a nem csekély áthallással náci húrokat pengetõ kampányolás ellen szót emelt az ellenzék, hanem arra, ahogyan a mindig elfogulatlan és semlegesen is jóindulatú Pallagi Fefénél, az Angol utcai megmondó-emberek szektájának egyik oszlopos tagjánál, aki még az élõ fába is beleköt, kiverte a biztosítékot a németes nevû ellenzéki képviselõ, amikor ez ügyben vele beszélgetett a közszolgálati tévé reggeli beszélgetõs mûsorában. Pallagi Fefe jó szokásához híven magyarázta a magyarázhatatlant, próbálta enyhíteni a rettenetet, láthatóan kevés sikerrel. Na, mondok, még a végén ennek a Tomi gyereknek kell majd magyarázkodnia! Aztán persze a Kereszttûzben Hiller (micsoda névhasonlóság!) pártelnök úr helyére tette a dolgokat, mondván OV bizonyos kijelentései kapcsán õ érdekes módon soha nem asszociál a nácikat odaadóan kiszolgáló Vichy-kormányra, így ebben az esetben is erõltetett a dolog. Az öt perc alatt félreállított pártelnökbõl hirtelen megszólalt a törté57
nész. Mi más is szólalhatott volna meg, hiszen pártbéli funkcióinak ellátására tök alkalmatlan, gondolom ezért is lépett át rajta pillanatok alatt hanyag eleganciával Francisco, magyar hon senki által legitimen meg nem választott táncos lábú mûminiszterelnöke. De – ahogyan azt a költõ mondaná – „újult erõvel lépjünk a tettek más mezejére”. Érdekes analógia figyelhetõ meg az én saját, külön bejáratú országomért kampányoló szélsõséges törpeminoritás és a múlt terebélyesen sötét és baljós árnyalatú fellegeit nyomasztóan ránk borító, mára magát szociáldemokrataként aposztrofáló szoci áldemokrata tömegpárttá konszolidálódott szegfûmintás utódpárt kampánystratégiája között. Ez a közös pont pedig a végtelen önzés. Talán a másság és a tolerancia jelzésértékû zászlóvivõinél ez a momentum egy fokkal jobban elõtérbe kerül a politikai hatalomért folytatott gátlástalanul tobzódó audiovizuális ingerorgiában, mint a másik gyökértelen kaszt, az internacionalisták esetében (bár újabban már nem éneklik az Internacionálét!), egy dolgot azonban bizton állíthatunk, a jelenlegi kormányzó pártok kampánya a megtestesült önzés, maga. ÉN, ÉN, ÉN! ÉS MEGINT CSAK ÉN! ÉS MINDIG CSAK ÉN! Mintha a Mátrix címû film végtelen számban önmagát klónozó Smith ügynöke köszönne vissza a moziból. A különbség mindössze annyi, hogy itt nem a kitûnõ ausztrál színész Hugo Weaving szórakoztat minket, hanem egy hórihorgas ripacs, aki úgy tûnik még az okirat-hamisítástól sem riad vissza, valamint elmaradhatatlan oldalnehezéke, akinek gépen fölébe szállva minden bizonnyal csak térkép e táj, a piros helikopterén a magos levegõégben száguldozó Kóka Johnny, kisállattartó, a Pannon Puma hazai nemesítõje. Majd ÉN! Megmondom, hogy mit csinálunk! (Már megint ez a csinálni. Szörnyû!) Majd ÉN! Megmondom a tuttit! Majd eljön az ÉN! Országom. 58
(Naná, hogy az enyém! Majd a tiétek? Még mit nem!) Tudom, hogy már számos alkalommal idecitáltam a világ egyik, ha nem a legbriliánsabb szociálpszichológusát, Elliot Aronsont, és az õ csodálatos sárga fedeles könyvét, „A társas lény”-t, de most mégis újból erre a mûre kell hivatkoznom. Az ember ugyanis hiába egyedülálló individuum, egyszeri és megismételhetetlen egyéniség, közösségben, társadalomban érzi jól magát. Vagyis társas lény. Nem véletlen, hogy a társadalom legkisebb alapegysége nem az individuum, az egyén, hanem a család. De ha nekem és Elliot Aronsonnak nem is hisznek, higgyenek a régi több ezer éves indiai bölcsességeknek: A déli országban volt egy város, melyet úgy hívtak: Szüzek öröme. Élt benne egy király, kinek neve Halhatatlan Hatalom volt. Jól ismerte mindazon könyveket, amelyek az élet bölcsességeivel foglalkoztak. A lábát sugárzó fénybe vonta az elõtte térdeplõ hatalmas királyok fejékének gyémántjaiból áradó ragyogás. Mindent tudott az ember életét édesebbé tevõ mûvészetekrõl. Ennek a királynak volt három fia. Úgy hívták õket, hogy Gazdag Hatalom, Harcias Hatalom, Végtelen Hatalom, és mindhárman szörnyen ostobák voltak. (Pancsatantra – Öt könyv)
Az atomizált, szétesett nép, nemzet, társadalom létrehozása és manipulálása az egyén önzésén alapul. Az önzést – Jöjjön el az ÉN országom! – Magyarország legszélsõségesebb, legantidemokratikusabb, legtöbb pusztítást és rombolást véghez vivõ parlamenti pártja, az SZDSZ fejlesztette immáron tökélyre. Azt még – egyelõre – nem teszik hozzá, hogy legyen meg az ÉN akaratom!, de ki tudja, mit hoz a holnap? Igaz, Fleto már kezd bepróbálkozni e téren is. 1 ország, 1 ember, 1 program. Mi van ha jövõ héten még hozzábiggyesztik az ámerikai tanácsadók, hogy 1 akarat? 59
Akkor bizony szem- és fültanúi leszünk, amint az állampárti szocializmus fõnixmadárként újjáéledve magánszocializmus képében immáron teljesen reinkarnálódik. A különbség csak annyi lesz, hogy a „Párttal, a néppel 1 az utunk!” helyett, most a mozgalmi szlogen valahogy így hangzik majd: „A bankkal, a vagyonnal 1 az utunk!” Innen pedig már csak 1 ugrás, hogy a népnek szóló üzenetek sorában újból bevezetésre kerüljön „A munka szabaddá tesz!” szlogen, amelyrõl mindannyian tudjuk, melyik kapura volt kifüggesztve. Mivel Hiller pártelnök úr a média nagy nyilvánossága elõtt közölte, hogy semmiféle náci áthallás nincs, a magam részérõl el tudom képzelni, hogy az ámerikai PR-team tanácsára ezt is simán bevezetnék. Ott se lenne semmilyen áthallás. Egy apró megjegyzés a fentiekhez. A zseniális Hofi Géza egyik száma jut eszembe, amiben arról beszél, hogy a vállalati bulin a kubai vendégmunkások összeverekedtek a rendõrökkel és jól helyben hagyták õket. A korabeli pártmédia természetesen nem számolhatott be errõl, hiszen baráti, elvtársi országok állampolgárai nem szoktak összeverekedni egymással (Egyik marxista lövi a másik marxistát. Gyerekek! Annyira azé’ nem olcsó a lõszer!), pláne nem a rendõrökkel, arról meg aztán végképp nem lehetett beszélni, hogy ütik a magyar rendõrt, így a rádióban elhangzó tudósításban illetékes elvtárs – nem Koltay, hanem az akkori! – azt nyilatkozta, hogy (idézem): „Semmiféle verekedés nem volt!” Mire Gejzánk felháborodottan aszongya: „Az újság meg azt írta, hogy volt!” Hát szóval ilyen ez a „most akkor van náci áthallás, vagy nincs náci áthallás” dolog is. És akkor egy kis színes így a végére, mintegy lezárandó a témakört. Tényleg nem azért, mintha nekem bármi bajom lenne Hiller pártelnök úrral, de ha a hagyomány állításának hinni szabad, a Hitler családban a családfõ egy idõben eljátszadozott a gondolattal, hogy Hillerre módosítsa (majdnem azt írtam magyarosítsa) a nevét. Még szerencse, hogy nem tette meg, mert akkor a pártelnök úr ilyen névvel egész biztosan nem lenne pártelnök úr, de lehet, hogy még a szocialista párt közelébe se engednék, mondván a médiában nem elõnyös a szerepeltetése. 60
Megyünk tovább. Visszatérve még néhány röpke gondolat erejéig a szegfûmintás utódpárt amolyan Sancho Panza-féle oldalnehezékéül szegõdött erõszakosan aljas törpeminoritásának ügyes-bajos dolgaihoz, a Kovács Pistike sorsáért feltétlenül és odaadóan aggódó toleránsok „Jöjjön el az ÉN országom!” feliratú plakátjait a dús képzeletû nép több helyen is szellemes kiegészítéssel látta el. Leleményes honfitársaink még arra is ügyeltek, hogy a forrás is azonos legyen. A nép hangja Isten hangja! – tartja a mondás. És valóban. De talán még pontosabb, ha úgy fogalmazunk, hogy a nép keze Isten keze. Legalábbis az embernek könnyen támad olyan érzése, hogy a neoluxos festékszóró sprayt, maga az Úr keze vezérelte, amikor a hozzá szóló csodálatos imádság félre sikerült parafrázisa alá ezt a szellemes szellemi riposztot kanyarították oda, hogy aszonyga: „de SZabaDíts meg a gonoSZtól!” Ja kérem, csak tiszta forrásból! Apropó! Kovács Pistike véletlenül nem az uniós biztos Kovács „Smith ügynök Casanova” László bácsi unokája? Vagy az is lehet, hogy szerelemgyerek? Mit lehet tudni? Egykori külügyérünkrõl is csak így most, õszülõ halántékú szépkorában derült ki, mennyire nagy természete van, már ami a hölgyek becserkészését és levadászását illeti. Forró Tamás, Szabó István és Paskai bíboros után mi minden elõ nem kerülhet még a furmányosan érdekes és pártatlanul elfogult honi médiában?! Megyünk tovább. A piac (és Mammon) mindenhatóságát feltétlenül, megkérdõjelezhetetlenül és fennen hirdetõ bagázst önmaga jólétén kívül láthatóan semmi más nem érdekli. Jelzésértékû az, ahogyan e témakörben Varga Mihály, a polgári kormány egykori pénzügyminisztere nyilatkozik: „Ennek a kormánynak a gazdaságfilozófiáját még Csillag István fogalmazta meg a ciklus elején: »Angliában sincsen Cronwell Terv, Ausztriában sincs Mária Terézia Terv, nekünk sincs szükségünk Széchenyi Tervre.« 61
Ez egyrészt nem volt igaz, nagyon sokféle módon segítenek minden országban a hazai vállalkozóknak. Ami viszont rosszabb: Csillag István lényegében azt mondta ki, hogy a magyar vállalkozó nem számíthat a magyar kormányra. Ott a piac, majd az mindent megold.” Ismételten és nagy tisztelettel feltenném újfent a már oly sokszor elhangzott kérdést: Tulajdonképpen mi a rossebbér is fizetünk mi adót akkor az államnak? Mindeközben Miska Kancsó, alias Dörmögõ Dömötör, vagy ahogyan újabban elnevezé õt a pest flaszter dús képzeletû népe, „Brumi, aki kiebrudalta Medgyessyt”, szóval a száz kiló marhahús az önteltség kevély magabiztosságával és pökhendiségével nyilatkozik ölebmédiájuk alákérdezõinek, miközben a Kovács Pistike projekten dolgozó szélsõséges törpeminoritás renoméján éppen újabb folt esik. Az egykoron szélsõségesen antikommunista színekben tündöklõ, mára azonban posztkommunista szekértolóvá konszolidálódott sajátos parlamenti érdektömörülés kampány gépezetének eleddig olajozottan mûködõ fogaskerekei közé újabb apró homokszem került 1, azaz egy darab pedofíliával megvádolt képviselõjelölt személyében. Valljuk meg õszintén, ez az apró momentum a katolikus egyház szürke eminenciásait a pedofília és a homoszexualitás célkeresztjébe tévõ politikai erõre nézve, meglehetõsen kínos. A párt, mely olyannyira érzékeny a szabad(os)ságra, mint az US. Armyban a gyors reagálású haderõk az „Átvágjuk a gordiuszi csomót!” fedõnevû hadmûvelet keretében, rövidre zárta a dolgot, úgy kirúgta a számára kínossá vált jelöltet, hogy a lába se érte a földet. Megszabadultak a nehezéktõl, irány az 5%-os parlamenti küszöb. Arccal a parlamenti büfé felé! Több nem is kell, ennyi éppen elég az újabb négy esztendeig tartó kormányzati zsaroláshoz. Dõl a lé, nekünk jó legyen, a többi nem számít. És eljön az õ országuk. „Csak egészség legyen, a többit majd megvesszük!” – tartja a zsidó mondás. 62
Csakhogy most már az egészséget is meg akarják venni! Nekik van rá pénzük. Az a fontos, hogy nekik jó legyen. Hogy velünk mi lesz? A kutyát nem érdekli. Legfeljebb ezeket, a jobboldali kutyákat, ahogy jó múltkorában szeretve tisztelt mûminiszterelnökünk kifakadt. Pedig a jelek szerint ezek a kutyaütõ jobboldaliak tudhatnak valamit. Magyar Vizsla ide, jobbos kóbor kutyák oda, ha valaki leül a Hír TV képernyõje elé és megnéz egy Nemzeti konzultációs vagy Országépítõ rendezvényt, az egy másfajta, az elõbb ismertetettõl gyökeresen eltérõ szemléletmóddal találja szemben magát. Úgy tûnik, a már nem annyira fiatal demokraták megértették az idõk és az emberek szavát. Igaz, ehhez ki kellett mozdulniuk Butapestrõl, nyakukba kellett venniük az országot, és talán április 9-e után, ha Isten is megsegít minket, elmondhatjuk majd, hogy megérte. Megérte, mert a Lendvai „Sipánka” Ildikó, egykori kultúrcenzor, ma önkéntes mérvadó által csak ígéretlicitnek nevezett retorikai versengés új megvilágításba kerül, ahogy mondani szokták, így azért mindjárt „más a leányzó fekvése”. A Fidesz kezd tisztába lenni azzal, hogy a politikum önzésébõl, a magukat mindenek felettinek képzelõ, a nép feje fölött döntõ önjáró politikusokból elege van már az embereknek. Ha demagógia, ha nem, ha populizmus, ha nem, az emberek most már szeretnének végre jól élni, nem mindig csak azt hallgatni – most már rendszerektõl függetlenül –, hogy majd a gyerekeidnek meg az unokáidnak jobb lesz. Nekünk legyen jobb végre, mert ha így folytatjuk tovább, nem lesznek gyerekeink meg unokáink! A narancsszínûek rájöttek arra – egy posztkommunista utódpárttól szokatlan módon, de – a lényeget mégiscsak az MSZP fogalmazta meg és mondta ki egyik 2002-es választási szlogenjében (amit persze késõbb eszük ágában sem volt betartani, sõt, hagyományaikhoz híven annak éppen az ellenkezõjére került sor), nevezetesen, hogy „Több pénzt az embereknek, több pénzt az önkormányzatoknak!” 63
A magyar vállalkozókat – NEM KAMATMENTES HITELEKKEL, HANEM VISSZA NEM TÉRÍTENDÕ ÁLLAMI TÁMOGATÁSOKKAL! – fel kell tõkésíteni, hogy a piaci versenyben valódi szereplõkként vehessenek részt. Több pénzt kell hagyni a magyar lakosságnál is, hogy megtakarításokat tudjanak eszközölni, és hogy megnövekedett fogyasztásukkal is elõsegítsék a magyar gazdaság élénkülését. Hiába állít elõ javakat a magyar gazdaság, ha azt a lakosság, szegénysége révén nem tudja megvásárolni, elfogyasztani. A jelenlegi kormánykoalíció egyfajta önzõ állambácsi szerepkörében tetszelegve elképesztõ mennyiségû jogcímen elképesztõ mennyiségû lóvét szed be tõlünk, amit aztán elképesztõ hatékonysággal szór szét Frutti helyett, miközben az életszínvonal helyett csak az adósságunk növekszik. Van erre logikus magyarázat? Ebben a rendszerben példának okáért az önkormányzatok nem tartoznak a csókosok közé, ennek lassan már katasztrofális következményeire egyre több polgármester hívja fel a figyelmet, immáron párthovatartozás nélkül. A különbözõ politikai pártok szemléletmódjaiban fellelhetõ különbözõségeket legközérthetõbben talán Cséfalvay Zoltán, a nemzeti konzultációs rendezvénysorozat fõ hallja kendje fogalmazta meg: „A konzervatívok a munkában hisznek, a neoliberálisok a pénzben, a szocialisták meg abban, hogy mások pénze egy elképzelt igazságosság szerint osztogatható.” De jól példázzák a szemléletmódbeli különbséget a nemzeti konzultáció után megrendezésre kerülõ országépítõ találkozókon elhangzó javaslatok is. A Széchenyi Terv újbóli bevezetésére most ne is vesztegessük a drága idõt, ez alap, gondolom ezzel mindenki tisztában volt. Álljon itt egy másik példa az önzés és az önzetlenség közötti különbség érzékeltetésére, mely talán elsõ ránézésre csökkenti az állam bevételeit, de összhatásában valószínûleg mégis csak kedvezõ eredményre vezet majd. Ez a ja64
vaslat nekem különösen megragadta a figyelmemet, részletekbe menõ alapossága és a hozzá kapcsolt más egyéb intézkedés miatt is. Ez a javaslat Szombathelyen hangzott el, ahol egy szintén sokakat, gyakorlatilag mindenkit érintõ téma, a közlekedés volt napirenden. Nagyon érdekes és jelzésértékû az, ahogyan a legnagyobb ellenzéki párt gazdasági stratégiája hozzááll a problémakezeléshez és megoldáshoz. A javaslat tárgya a ma még széles néprétegek körében a státuszszimbólum állapotában leledzõ személygépkocsi, rusztikusabban: autó. A javaslat szerint éppen itt lenne az ideje végre, hogy az autó kis hazánkban is átalakuljon azzá, aminek lennie kéne, hasonlóan minden normálisan mûködõ ország normálisan prosperáló gazdaságához, azaz egy mindenki által könnyen elérhetõ és megvásárolható tartós fogyasztási cikké. Miért fontos ez? Azért, mert a mobilitás korunkban nagyon fontos érték. A mai tömegközlekedési árak (és a hazai tömegközlekedés által nyújtott színvonal, valamint utazási komfort) mellett családi viszonylatban – 2 felnõtt, 2 gyerek – már korántsem biztos, hogy a tömegközlekedés az olcsóbb. Nagyobb távolságokra is kimozdulhatunk otthonról. A vidékiek munkába járásához is nagy segítség lehet az autó, hiszen nem vagyunk helyhez és idõhöz kötve. És még valamit! Mielõtt a reális és kevésbé reális zöldek a környezetvédõkkel karöltve kiakadnának, mint az Epeda sezlonyrugó, az õ megnyugtatásukra mondjuk el, hogy az új, modern személygépkocsiknak már szigorú EU-s emissziós (kibocsátási) értékeknek kell megfelelniük, tehát az sem elhanyagolható szempont, hogy mennyi idõ alatt tudjuk lecserélni az elöregedett, mûszakilag (és környezetvédelmileg is) elavult autóparkunkat. Ennek a cserének az idõtartama pedig nagymértékben függ attól, mennyiért tudjuk beszerezni az új, modern technológiával készült kevésbé környezetszennyezõ személygépkocsikat. No, mármost a Fidesz azt javasolta, hogy az 1600 cm³ vagy annál kisebb hengerûrtartalmú motorokkal hajtott személygépkocsik vá65
sárlásakor ne kelljen megfizetni a regisztrációs adót. Ráadásul, hogy rátegyenek még egy lapáttal, azok, akik ilyen autók tulajdonosai, fél áron vehetnék meg az autópálya matricát is. Bevallom õszintén, nekem ebben a javaslatban nem a regisztrációs adó eltörlése tetszett a legjobban, hanem a részletekbe menõ alaposság. Mirõl is van szó? Az ún. családi autóknál – érdekes új kategória, már az elnevezés is rendkívül találó, jól kifejezi a lényeget, sokkal jobban, mint a ma használatos „alsó középkategóriás” szóösszetétel –, szóval a kis lökettérfogatú autók esetében szocialista csökevény az 1500 cm³-es határ. Súlyadónál, kötelezõ felelõsség biztosítás megkötésekor is itt ugrik egyet az ár kategória. Az államszocializmus idején az 1500-as Lada jelentette a pórnép számára a csúcsot. Pártitkárok, tanácselnökök és más privilegizált elvtársak természetesen Volgával jártak, de mint tudjuk, a kivétel erõsíti a szabályt. Talán ezért van az, hogy egy másik kategóriahatárt meg éppen a 2500 cm³-nél húztak meg, a Volga motorja ugyanis éppen 2498 cm³ volt, tehát még éppen beleestek az olcsóbb sávba. A javaslat szem elõtt tartja a mai kor aktualitásait is, ami rendkívül fontos dolog, hiszen ez teszi életszerûvé, a mindennapokban hatékonyan és jól alkalmazható javaslattá. Ma az autógyártók vagy 1400, vagy 1600 cm³-es motorral készítik az ún. „alsó középkategória” mindennapos használatra tervezett modelljeit. Az 1,4-es motor még nem az igazi, az 1,6-os viszont a jelenlegi szabályozás szerint már a magasabb kategóriába esik, drágább a fenntartása. Akkor legalább a vásárlásnál nyújtsunk némi kedvezményt! Nem igaz? Arról nem is beszélve, hogy mennyire okos és elõrelátó hozzákapcsolni ehhez a javaslathoz az autópálya-matrica fél áron történõ árusítását, hiszen ezzel ösztönözni lehet az autósokat, hogy a kátyúkkal tarkított közutak helyett válasszák inkább a jóval biztonságosabb és korszerûbb, no és persze jóval gyorsabb közlekedési módot, az autópályát. Az effektív nagyobb motorteljesítményt nyújtó 1,6-os motorral bíró autók pedig igazán az autópályán érzik otthon magukat, a 66
nagyobb, egyenletesebb és biztonságosabb utazási tempó lerövidíti az utazást, ezzel például kevesebb káros-anyag, jut a levegõbe. Úgy tûnik tehát, mindenki jól járna. Valószínûleg még az állam is, hiszen ellentétben a 2005-ös esztendõvel, amikor soha nem látott mennyiségben foglalt le a bank újonnan vásárolt autókat, mert nem tudták fizetni utánuk a havi törlesztõ részletet, az új autók eladása pedig a 2002-es esztendõ szintjére esett vissza, talán több gépkocsit tudnának venni a magyar emberek, s azokat ki is tudják majd fizetni. Erre próbálja azt mondani az MSZP, hogy a Fidesz megint a gazdagokat támogatja! Persze az is elõfordulhat, hogy egyszer csak, hipp-hopp, immáron nem tudom én, hányadszor elõugrik a semmibõl Sipánka, és elkezd recsegni a médiában, hogy aszongya: „A Fidesz megint a kõgazdag középosztály malmára hajtja a vizet, tudniillik ez a támogatás valójában az 1000 cm³ vagy annál kisebb hengerûrtartalmú gyufás-skatulya tulajdonosoknak járna, mer’ hogy õk azok, akik szociálisan igazán rászorulók.” Mivel kis hazánkban minden és annak ellenkezõje is elképzelhetõ, ha ez a szituésön megképzõdne, én, a szocialista nagyváros öntudatos polgára felhatalmazom valamennyi olvasómat, hogy a tévé elõtt ülve egy hangos „Anyád!” felkiáltással reagáljon az elhangzottakra. Azokat pedig, akiket ez a heves érzelmi megnyilvánulás döbbenettel tölt el, s ennek következtében rosszallásukat fejeznék ki, nyugodtan küldjék el melegebb éghajlatra. (A népi frazeológia ezen helyzetek lereagálására szokta alkalmazni a „Szíjjá’ gázt!” szófordulatot. Az urbánus frazeológia – Béla bátyám kedvéért, városi szóhasználat – egy lépéssel továbbmegy ennél, ott a „Lecsapja, mint Foxi a taxiórát” kifejezés dívik az efféle médiabeli eltévelyedések retorikai honorálására.) Nos, ez után az apró szemantikai kitérõ után fordítsuk komolyra a szót. Ha sok minden nem is, de a lényeg talán mégiscsak rajtunk múlik. Mi döntünk arról, hogy április 9-én az önzés újabb, négy eszten67
deig tartó, a szakadékot nyílegyenesen célba vevõ lejtmenetes száguldozását választjuk-e (vasúti változatban 160 km per órás sebességgel!), vagy arra adjuk a voksunkat, hogy az emberek ismét rátaláljanak a hitükre, az önmagukba és képességeikbe vetett hitükre, melynek segítségével végre négy sarkánál fogva felemelhetjük ezt az országot és visszahelyezhetjük a fejlõdés helyes vágányára. Orbán Viktornak pedig azt üzenem: Idén már vagyunk úgy öltözve. Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára
68
AUTOMOBILO NECESSE EST? – avagy Kell-e nekünk autózni, kell-e nekünk autópálya? –
Tisztelt Olvasók! Egyik házi szerzõnk, Csöröge, aki olykor Röcsöge, nemrégiben írt egy érdekes cikket , ami néhány helyen kiverte a biztosítékot. Most azonban váratlan fordulatot vett az események láncolata, ugyanis ezúttal a Fidesz nemzeti gépkocsi programja kapcsán leírt gondolataim (A társadalom legkisebb és legújabb alapegysége: az individuum – avagy a gyakorló önzés, maga címû írásom) olvastán õ került a kiakadt Epeda-sezlonyrugóhoz hasonlatos állapotba és egy hangulatos delejlevél formájában rögtön tudtomra is adta, hogy õ bizony nem ért velem egyet. Mivel Voltaire szellem itt lebeg felettünk, a szólás- és véleménynyilvánítás szabadságának szellemében azonnal helyt is adunk magvas gondolatai kifejtéséül szolgáló villanyposta üzenete közlésének, egyszersmind arra buzdítjuk tisztelt Olvasóinkat, szóljanak hozzá a témához, kapcsolódjanak be és mondják el véleményüket, elvégre a közlekedés nagyon fontos dolog, mindannyiunkat érint. A késõbbiekben aztán ez az eszme- és gondolatcsere egészen szép távlatokat ért el. Kedves Fõszerkesztõ úr! Ez az elsõ eset, hogy kibékíthetetlenül ellentétes véleményen vagyok veled. Én tízvalahány éven keresztül jártam 1300-as Opel Astrával. Annál jobb nem kell Magyarországon. (Elõtte 1200-as Suzukival. Azzal is teljesen elégedett voltam.) Minden nagyobb kocsit büntetõ adóval sújtanék. 69
(EU szabványokra ne hivatkozz. Az EU minden döntését a finánctõke diktálja! Az EU a Rotschildok pudlikutyája.) Magyarország olyan kis ország, hogy semmi szüksége nincs autópályákra. A magyar autópályákra az EU-nak van szüksége, hogy úthasználati díj nélkül (ui. lemondtunk róla) szállíthassák az árúikat keletre. A benzint 100%-os egészségkárosítási adóval sújtanám, mert nem a dohányzás okozza a tüdõrákot, asztmát, a fokozott allergiaérzékenységet, hanem az autó. A Fidesz egyszer azért hisztériázott, hogy az Andrássy útra olyan kõrisfákat ültettek, amelynek – kapaszkodj meg – virágpora van. Az emberiség 4 millió éves történetében mikor volt probléma a virágpor? Mióta autó van! Az összes „szigorú EU szabványnak“ egyetlen célja van, hogy leszerelje a gépkocsizással szembeni ellenállást. Amerikában minden árú legalább 6000 km-t utazik, mielõtt a rendeltetési helyére kerül. Normális ez? Régen az emberek gyalog mentek a munkahelyükre. Ma tömegek autóznak naponta több száz km-t is. Normális ez? Normális az, hogy Kínából hoznak ide alsógatyát és Japánból hangszórót? Ezt az teszi lehetõvé, hogy nagyon olcsó a kõolaj, és a használatából származó károkat a köznépre terítik. A 60 dolláros olajár idején, az iráni háború elõtt, az autózást követõ korra kellene felkészülnünk. Magyarországon nem több pénzre van szükség, hanem munkahelyre, kiszámíthatóságra, magyar pénzre, magyar bankokra és minél nagyobb önellátásra. Vége van már a „szociális piacgazdaságnak“, amelynek – akár tetszik, akár nem – a szovjet kommunizmus volt az egyetlen oka. Most olvastam kéziratban Bozsik Valéria egy könyvét, amelyben a következõ mondatot találtam: „A kapitalizmus nem emberhez méltó rendszer.“ Szerintem még rosszabb a helyzet: A kapitalizmus embergyilkos rendszer. Eddig a vélemény. És akkor a halálra ítéltet megilletõ utolsó szó jogán adjuk meg a reagálás lehetõségét az egyszemélyes szerkesztõbizottságnak is. 70
Tisztelt Csöröge, olykor Röcsöge! Elõször is köszönöm építõ jellegû kritikádat. Érveid megfontolandóak. Ez az elsõ eset, hogy kibékíthetetlenül ellentétes véleményen vagyok Veled. Valószínûleg ez abból fakad, hogy én már az urbánus civilizáció menthetetlenül elkényelmesedett fogyasztói csökevénye vagyok. Engedelmeddel, nekem viszont elegem volt abból (urbánus frazeológia: a tököm tele van vele), hogy miután este 19.30 körül elment az utolsó vonat, csak másnap reggel jutok haza székes fõvárosunkból a szocialista nagyvárosba, mert nincs vonat, az éjszakát pedig kénytelen kelletlen Butapest lumpenproli elemeivel kell, hogy eltöltsem az utcán, lévén a pályaudvarokat éjszakára bezárják. Németországban amikor kint jártam, megmondom az õszintét, a magyar határtól Németországig ugyanannyi, vagy talán még rövidebb idõ alatt jutottunk el, mint Pécstõl a magyar államhatárig. Mondjuk ez jelzi útjaink állapotát. Valószínûleg velem van a baj, túlzottan elkényelmesedtem, pedig itt Mediterrán Moszkvában Vitéz László Merdzsó csuklósain aszalódohatom a tömegnyomorban, valóban átérezve a fél világot kicsiny dobozba összeaszalva átutazó olajos szardíniák minden gyötrelmét. De hát ez a szép az emberiségben, a sokszínûség, nem igaz? S akkor még néhány adalék a személygépkocsi témaköréhez. Két éve Németországban jártunk egy, ahogyan azt az urbánus frazeológiában (Béla bátyám kedvéért: városi szóhasználat) mondani szokták, egy drága magyar forintokon megkeresett 1500 cm³-es középszarral. A motorizáltság szintjén ez manapság egy tök átlagos autónak számít. 1,5 literes 90 LE-s benzinmotor, valahol a 120-130 Nm forgatónyomaték tájékán, átlagos német autópálya tempót számolva (mintegy 170 km/h, ezen a sebességen mondjuk már normálisan utazni is lehet , nem töltöd az egész napodat az autóban), mintegy 8 literes fogyasztást produkál. (Apró kis színes, hogy a Deutsche Bundesbahn – Német Államvasutak – menetrend szerint közlekedõ járata állva hagyott minket 71
ennél a sebességtartománynál. Ez meg a vasútjaink színvonalát jelzi.) Egyébiránt a 170 km/h tempótól csak itt ájulunk el Magyarországon, ahol mindent alulméreteznek és alulterveznek, ott ez teljesen átlagosnak számít, számos alkalommal még ránk is villogtak, hogy méltóztatnánk végre kitakarodni a külsõ sávba, mert mások, velünk ellentétben haladni is óhajtanának, mi pedig feltartjuk a forgalmat. Akkor most váltsunk dízelre. Idén egy dízel autóval utazunk majd, amiben egy 2200 cm³-es lökettérfogatú gázolajos motor dohog. Ez 700 cm³ többlet a benzineshez képest, mégis a fogyasztás ugyanilyen nagyságrendû. Ez a motor már 177 LE teljesítményt ad le, a 400 Nm-nyi forgatónyomatékról már nem is beszélve. Ez már jelentõs különbség a 120-130 Nm-hez képest. Ráadásul, a népautó kategóriájába tartozó benzinest pörgetni kellett, mint állat – mondjuk ez jellemzõ a japán benzinmotorokra – különben nem ment. Ezt a dízelt meg jó, ha a sofõr havonta egyszer háromezer fölé pörgeti. És akkor tegyünk rá még egy lapáttal! A benzines „csak” 5-sebességes volt. A dízel már 6-sebességes. A 6-at nevezik autópálya fokozatnak. Az új, modern, nyomatékos motorok már rendelkeznek elegendõ nyomatékkal és teljesítménnyel a relatíve kis fordulatszámon végrehajtott nagy sebességû közlekedéshez. Kíméli a motort, növeli az élettartamát, a kisebb fordulatszám miatt pedig kevesebb károsanyagot bocsát ki. Nem tudom mennyire objektív a benzin- és a dízelmotor károsanyag-kibocsátását összehasonlítani, de az új dízeleket például pont ezzel a szûrõrendszerrel reklámozzák. Ilyen például a Toyota esetében a D-CAT, a Peugeot esetében az új befecskendezõs HDI motor. Nem véletlen, hogy elterjedõben van a 6-sebességes váltó, már a benzines modellekbe is beszerelik, lásd az új Honda Civic. Tehát egyáltalán nem biztos, hogy egy nagyobb lökettérfogatú motorral rendelkezõ autó arányosan annyival több káros anyagot bocsát ki, mint egy kisebb lökettérfogatú. A régebbi évjáratú – vagyis korszerûtlenebb – gépkocsikról nem is beszélve. Arról se feledkezzünk meg, 72
mi van akkor, ha az ún. „alsóközép kategóriás” népautó tucatmodellbe a tömegtermelés hatékonyabbá tételének érdekében végzett költségcsökkentésbõl kifolyólag nem, vagy csak jóval késõbb építenek be bizonyos – például a környezetvédelmi szempontokat is figyelembe vevõ – mûszaki újításokat? A népautó kategóriát mindig többen fogják vásárolni – már csak az ára miatt is –, mint a drágább, több mûszaki tartalmat hordozó exkluzívabb modelleket. Néhány gondolat az utak állapotáról. „Magyarország olyan kis ország, hogy semmi szüksége nincs autópályákra” – írod. Tehát, ha jól értem, úgy gondolod, hogy továbbra is zötykölõdjek három-négy órán keresztül a szûk 6-os úton, attól függõen, hogy éppen mekkora a teherautó forgalom, és az oszlop elején éppen nem egy IFA vánszorog 40-nel, ráadásul mindezt balesetveszélyes forgalmi szituációkkal megtûzdelve, lévén Mediterrán Moszkvából nem vezet autópálya székes fõvárosunk, Butapest irányába. (A benzinkuton az eladó meg néz rád, mint a hülye gyerekre, amikor autópálya matricát kérsz tõle, aszongya: minek az magának? Erre nincs is autópálya! Ne tessék röhögni, a nemzeti olajtársaság üzemanyag elárusítóhelyén ez a 2005-ös esztendõben megképzõdött. Ez kérem a magyar realitás maga.) Szóval kösz szépen, de én inkább az autópályát választom. Csak egy érv a teljesség igénye nélkül. Jóval biztonságosabb. Példának okáért azért, mert nem kell figyelned a szembejövõ forgalomra. Lévén, hogy nincs szembejövõ forgalom. (Most attól az extrém esettõl tekintsünk el, amikor bemondja a rádió, hogy egy õrült a forgalommal szemben száguldozik az autópályán, mire a pasas felháborodottan kiállt fel: Egy?! De hiszen mind szembejön!) Nem tudom feltünt-e, de nem azzal kezdtem, hogy az autópálya sokkal gyorsabb, egyenletesebb közlekedést tesz lehetõvé? (Természetesen átlagos körülményeket feltételezve, az országot megbénító francia gazdatüntetések egy speciális eset.) 73
Ha például utolérsz egy lassúbb jármûvet, egyszerûen sávot váltasz, a szembejövõ forgalom hiánya miatt sokkal könnyebb, egyszerû, balesetveszélytelenebb az elõzés. Az egyeneletesebb tempó miatt csökken a fogyasztás, lásd 6. sebesség (autópálya fokozat), ezáltal a károsanyag-kibocsátás is. Gondoljunk például a 6-os fõközlekedési útra, ahol egy jármûoszlopot utolérve (elõl 40-nel cammog a még az átkosban lepukkant IFA), hol gyorsítunk, hol lassítunk, hol anyázunk. Fél napunkat a kocsiban töltjük, mire kikászálódunk a pléhkaszniból hullafáradtak vagyunk, és még az utazást se élveztük. Már hallom is! Ott a vonat! Ja. Tényleg ott van. Amíg el nem megy, mer’ utána csak másnap reggel indul a legközelebbi. A tömegközlekedési eszközök – szemben a személygépkocsival (és itt most természetesen a kifogástalan mûszaki állapotú autóról beszélünk, amely közlekedésre hatóságilag is alkalmas!) – nem kínálják a mobilitás teljes szabadságát, hiszen helyhez és idõhöz kötnek minket. Végezetül. Nem mondom azt, hogy a motorizált világ és a hajdani görögök Navigare necesse est!, azaz Hajózni kell! Bölcsessége között feltétlen párhuzam vonható, mármint, hogy autózni feltétlenül muszáj lenne, de e tekintetben OV álláspontját osztom, a gépkocsi – és itt külön hangsúlyozni szeretném, hogy nem mint státuszszimbólum, hanem mint normál, egyszerû használati tárgy, ha tetszik tartós fogyasztási cikk – igenis hozzátartozik a mindennapi élethez. Ilyen világban élünk. Ha ez így jobban hangzik, szükséges rossz. Ilyen alapon a repülõgépeket is be kellene tiltani, mert azok még több szennyezõ anyagot bocsátanak ki, ráadásul még baromi hangosak is. Az a törekvés pedig a legnagyobb ellenzéki párttól – kövezzenek meg érte, de nekem akkor is – szimpatikus, hogy a személygépkocsit a társadalom képzeletbeli fogyasztási polcrendszerében vissza akarják rakni a megfelelõ helyére, azaz, drágán fenntartható, szinte elérhetetlen vágyálomból egyszerû tartós fogyasztási cikké akarják ledegradálni. Tudom, hogy OV is mondta, hogy a kínaiak a jelenlegi 20 milliós autóparkjukról fel fognak ugrani 500 millió74
ra, valószínûleg emiatt is záros határidõn belül kiapadnak majd az olajmezõk, de én ennek ellenére is – ha tetszik önzõ módon – aszondom, hajrá Magyarország, Hajrá magyarok! Ide nekem egy megfizethetõ áru, modern autót! És igenis autópályán AKAROK utazni! A 200 km-t pedig a posztkommunista darázsfészek és liberálbolsevik irányítású Butapest között nem négy meg öt órák alatt akarom megtenni kamionokat kerülgetve, hanem hamarabb! Addig pedig, amíg olaj van a földön, és abból jól jövedelmezõ üzletet lehet csinálni, nem fognak elterjedni az alternatív hajtású autók, mert azok rontanák a profitot. Gondolom ezért, tûnnek el – általában rejtélyes körülmények között – azok az emberek, akik feltalálják, például a vízzel hajtott autót. A magam részérõl egyáltalán nem tartom elképzelhetetlennek azt sem – az elõbb említett profitéhség miatt –, hogy akkor, amikor majd elõször megállunk tankolni a sorozatban gyártott vízmeghajtású autónkkal, az üzemanyagtöltõ-állomáson egy hatalmas Shell kagylóembléma fog éktelenkedni. Mert arra azért majd kínosan ügyelnek, hogy akármilyen közönséges vízzel azért már mégse üzemeljen az az autó. De akkorra már valószínûleg nem füstadót fogunk fizetni, hanem a lélegzetvételért vonják majd tõlünk a sarcot. A tömegmédia pedig hûséges öleb módjára megmagyarázza majd ezt is, mondván, ez a mi érdekünk. Mostanra ennyit. Te jössz! És jött is! Kedves Fõszerkesztõ! Aranyos vagy – már ami a leveledet illeti. Nem szeretném, ha félreértenél. Ez nem olyan terület, ahol egyéni döntésekkel meg lehet változtatni a „trendet“. „Széllel szemben nem lehet ... szilvát aszalni” – ahogy egy hajdani évfolyamtársam szokta volt mondogatni. Vegyél autót. Nagyon örülök, hogy meg tudod tenni. Bár jobban örülnék, ha inkább három gyereket nevelnél, mert a nemes fajtát kell szaporítani. (Ez volt az egyik szövegem 75
azok felé, akik megkérdezték, hogy azért van-e hat gyerekem, mert nem volt TV-nk.) Két fiam vállakozó. A világ olyan, hogy autó nélkül nem tudnak megélni, mert autó nélkül nem versenyképesek az autós vállalkozókkal. Muszáj autózniuk! A gépkocsizás világtársadalmi gazdasági kérdés. (Ez sem rossz szó, igaz?) Az is kényszer, ha nincs megfelelõ tömegközlekedés. De ne felejtsd el: ahol fejlett az autóközlekedés, ott nincs tömegközlekedés. Egyszer, még az átkos vége felé, hosszan együtt dolgoztam egy nagyon intelligens és gazdag ausztrál mérnökkel. Valamelyik nagy, Duna-parti szállodában lakott, és amikor a családja meglátogatta, kijött hozzám Szentendrére villamossal, HÉV-vel, busszal. El volt ájulva a magyar közlekedés fejlettségétõl: a pontosságtól, a gyorsaságtól és – kapaszkodj meg – a jármûvek tisztaságától. (Ez utóbbin már röhögöm kellett, bár a HÉV akkor is tiszta volt. Tisztább, mint most.) Azt mondta, hogy fantasztikus, hogy nekünk milyen kiváló közlekedési mérnökeink és szervezõink lehetnek. Ehhez mit szólsz? Nem bók volt: komolyan gondolta. Túl sokat dolgoztunk együtt ahhoz, hogy ebben biztos legyek. A regisztrációs adó csökkentése, vagy eltörlése sem baj, mert adózási szempontból olyan abszurd adónem, mint a füstadó. Egy a baj, ha lelkesedünk a gépkocsiért, a gépkocsizásért. Ha örülünk annak, hogy valaki segíti a gépkocsiforgalom növekedését, a gépkocsi általánossá válását. A mi helyi MIÉPünk készített egy programot, amelyben minden családnak megigért egy gépkocsit. Ez hátborzongató. A programmal kapcsolatban egy Miépes barátomnak tettem néhány barátilag bíráló megjegyzést – tényleg ilyet, mert nagyrabecsült, kedves barátomról van szó – amit õ házon belül tovább adott. A reakció az volt, hogy én semmire sem használható szellemi önkielégítéssel foglalkozom, és nem szabad törõdni azzal, amit mondok. Ezt meg is írták nekem. Dokumentumom van róla. Amit az írásodban kifogásoltam, az csak a lelkesedés, semmi más. A regisztrációs adó egy jogtalan teher – most figyelj – az „autózásra kényszerített társadalom vállán”. Amikor az Ipari MInisztériumban dolgoztam (kapaszkodj meg: egy miniszterhelyettes szakértõje voltam az „átkosban”) olvastam a Közl. Min. tanulmányait, amelyekben mindig megállapították, hogy az 76
autózás kifizetõdõ az államnak, a vasút nem. Az „államnak”! Érted? Miért? Mert az autózás sok költségét és kárait externalizálják, azaz láthatatlan módon fizettetik meg a társadalommal. Ugyanakkor azt is hirdették, hogy épületet nem szabad felújítani, mert gazdaságosabb a lebontásuk és új építése. És így tovább. Ezek a társadalmi önpusztítás jellegzetes példái. Köszönöm, hogy javasoltad, hogy írjak errõl. Fogok, de nem most, a választási idõszakban. Most én is „kampányolok”. Remélem, holnap már küldhetek Neked egy újabb „kampánycikket”. A közelmúltban írtam egy hosszú, 22 oldalas dolgozatot az adórendszerrõl. Abban érintõlegesen a gépkocsival is foglalkozom. Tehát még egyszer: a regisztrációs adó eltörlésének szabad örülni, mondhatod, hogy ez tisztességes dolog, levesznek rólunk egy becstelen, igazságtalan terhet, de nem szabad úgy örülni, hogy a gépkocsizás fejlesztése, segítése iránti lelkesedének tûnjék. Sokszor muszáj gépkocsiznunk, de legyünk tisztában azzal, hogy az atomerõmûvek nem veszélyeztetik annyira az emberiség jövõjét, mint a gépkocsizás, ezért takarékoskodjunk vele, és ne lelkesedjünk érte. Legalább is én így gondolom. A gondot egyébként meg fogja oldani Bushnak Irán elleni – kapaszkodj meg – „a civil lakosságot nem veszélyeztetõ stratégiai mini atomfegyverekkel” tervezett támadása. Ezt hirdetik most! A „mini atomfegyver” 1/3-tól 6-szorosig terjedõ robbanóerejû hiroshimai atombombát jelent. Ha ez megtörténik, lehet, hogy már csak nézegetni fogod a szép, új autódat. Nem kívánom magunknak. Nekem ugyan nincs autóm, de a dolognak nem csak az autósokra kiható következményei lesznek. Akkor a gyaloglás is drága lesz, mert a gyalogos „üzemanyagának” is föl fog menni az ára. Néhány évvel ezelõtt nagyon ínséges idõk voltak Észak- Koreában. Tudod miért? Mert az olcsó, szovjet kõolajra állított mezõgazdaság üzemanyag ellátása megszûnt a szovjet rendszerváltáskor, és emiatt nem tudták megmûvelni a földeket. Hasonló volt a helyzet Kubában, ahogy azt a „Jóléti Gazdaság a Szent Korona Országában” (Síklaky és társai) c. füzetben olvashatod, csak ott volt egy kis átmeneti idejük. Kínából kerékpárokat importáltak milliós tételben és újra nekiálltak igásállatokat tenyészteni. 77
Sikerrel átvészelték az USA ma is tartó embargóját és élnek. (Annyira, hogy tavaly Bush kénytelen volt bejelenteni, hogy oda is muszáj személyesen elvinnie a demokráciát, mert embargó ide, embargó oda, magától, bombák nélkül, nem megy el.) Most az könnyít rajtuk, hogy Venezuela ad neki olajat is. Saját gyógyszeripart fejlesztettek ki, és ma már a 13 alapvetõ védõoltásból önellátóak (a mi gyógyszeriparunk meg megszûnt az MDF zseniális rendszerváltása miatt), sõt amerikai magáncégek már Kubával folytatnak közös, rák ellenes gyógyszerkutatási programokat. Castro „hülyeségérõl” csak annyit, hogy míg az USA-ban 450 lakosra jut egy orvos, Kubában 225-re. Jelenleg kubai orvosok dolgoznak Venezuelában az egészségügyi ellátás általánossá tétele érdekében, míg a jövõ venezuelai orvosai Kubában tanulnak. Hál’ Istennek, a világ nem olyan, amilyennek az egyetlen négypártunk nekünk mutatja. Bár Orbánnak volna annyi esze, mint Castronak. (A pápa temetésén nagy gond volt, hogy a leprás Castrot és a hasoló vadakat hogyan különítsék el a nemes nyugati politikusoktól. Nem érdekes, hogy a Hruscsov óta a szovjet politikusokkal a nyugatnak nem volt ilyen problémája? Kádárral sem. Ez azt jelzi, hogy Castro más és több mint õk voltak. Castroval az USA sosem folytatott „békés egymás mellett élési” politikát. Baráti szeretettel, Csöröge, olykor Röcsöge
És még egy ráadás Csöröge barátomtól, aki olykor Röcsöge, amire még én nem tudok mit lépni, de azt hiszem nem is nagyon érdemes vitatkozni vele és az egész anyagból szerintem az alábbi sorok a legmegszívlelendõbbek: Kedves Fõszerkesztõ! Látom, „kivertem nálad a biztosítékot“. Írod, hogy most én jövök. Nem megyek. Egyrészt olyasmiket adsz a számba, amit én nem is érintettem és semmi köze ahhoz, amit én írtam, másrészt minden autó kutyafüle a 78
repülõ szõnyeghez képest. Az embernek a kényelem utáni vágyát a végletekig lehet fokozni. A vitánkat egy-két éven belül eldönti az élet, de a világóceán szintje már 35 cm-rel emelkedett. Lehet, hogy egy-két év múlva már késõ lesz? Itt be akartam fejezni, de még elmondok egy történetet. Vagy 10 évvel ezelõtt a keresztlányom egy német egyetemen dolgozott. Rendeztek ott akkor egy „Észak-Dél konferenciát“. A TV-ben látott egy beszélgetést egy iráni újságírónõvel. A német riporter az ilyenkor szokásos módon szövegelt, mikor a csaj visszakérdezett: „Mondja, mennyi vasat, kõolajat, stb. fogyaszt egy német állampolgár évente?“ Természetesen nem tudta. Az iráni csaj megmondta neki, majd folytatta: „Mi is szeretnénk olyan jól élni, mint maguk, ezért most szorozza be ezt az emberiség létszámával és mondja meg, hogy van-e ennyi a földön.“ NINCS! Vége a nyugati típusú jóléti társadalomnak. Az a világ kizsákmányolásán alapult. A jelenlegi európai gépkocsizás ára, hogy kétmilliárd ember kevesebb, mint két dollárból él naponta. Valami minõségileg új kell, amit nem az autó és az õrült rohangászás jellemez. Amerika most „meg akarja atomozni“ Iránt, hogy legalább Amerikában egy réteg számára fenntarthassa a megszokott állapotot. Nem fog menni. Hogy mi lesz ennek a következménye, azt nem tudom, csak imádkozom, hogy Isten óvja az emberiséget. Téged meg Isten áldjon, Csöröge, olykor Röcsöge
Az egyszemélyes szerkesztõbizottság legutóbbi delejleveledhez mindösszesen csak annyit tud hozzátenni, ismét bebizonyosodott, hogy a szeleburdi fiatalság ifjonti heve és némileg éretlen vitakultúrája jobb, ha meghajol az idõsebb korral járó nagyobb élettapasztalat bölcsessége elõtt. Az iráni csaj betalált. Úgy is mondhatnám telitalálat, igazi K.O. volt. Asszem korrepetálás céljából nyugodtan visszaülhetek az iskolapadba. De nem csüggedek, önkritikát gyakorlok, mert a jó pap is holtig tanul. 79
És akkor – ha olvasóinknak is ez a véleménye – a téma lezárásaként Csöröge néhány gondolata még ide kívánkozik: Nem tudom pontosan, mi a regisztrációs adó, de a nevébõl következik, hogy illeték jellegû. Akkor minden kocsira azonosnak kell lennie, azaz fedeznie kell a „regisztráció“ költségeit. Ez pl. egy illetékbélyeggel megoldható. Üsse part, legyen akár tízezer Ft. is. Elfogadható? Ha autót veszel, akkor egyszer adózol, amikor az ÁFÁ-t kifizeted. Minden további adó jogtalan. A tekintetben, hogy mi a jó és mi a rossz, semmit sem számít, hogy milyen gyakorlat van külföldön. Átvenni nem más országok gyakorlatát kell, hanem más országoknak a miénknél jobb gyakorlatát. Hogy kinek a gyakorlata jó, azt a következmények elemzésével tudjuk megállapítani, ha elõzõleg megfogalmaztuk magunknak, hogy mit tartunk jónak. Ha nincsenek tisztán megfogalmazott erkölcsi elveim, akkor akármire, meg az ellenkezõjére is rámondhatom, hogy „jó“. Tudomásom szerint a súlyadó az önkormányzati utak rongálási díja, tehát jogos. (Hogy a nagysága is jogos-e, abba nem megyek bele, mert fölkészületlen vagyok.) De csak akkor jogos, ha az egészet útkarbantartásra költik. Ha nem, akkor lopásról és sikkasztásról van szó. Nálunk 15 éve idén végeztek elõször valami útkarbantartást, tehát 15 éven keresztül ellopták a súlyadót. (Ha nagyon jóindulatú vagyok, feltételezhetném, hogy „gyûjtötték“, de nem hiszem, mert sosem számolnak el vele.) Itt föladok neked egy rejtvényt, amin törheted a fejed: jogos-e súlyadóból járdát építeni? A „rossz“ adóra az jellemzõ, hogy valakiket mások javára meglop. Mondok még egy példát. A gépkocsi nagyon rongálja az utakat. Jogos tehát, hogy a gépkocsizók hozzájáruljanak az útfenntartásoz. A nagyobb gépkocsi jobban rongál, mint a kisebb. A nagyobb gépkocsi több üzemanyagot fogyaszt, mint a kisebb. Ésszerûnek tûnik, hogy a közutak fenntartása érdekében az üzemanyag fogyasztást megadóztassák. (A mértékérõl megint ne essék szó, mert ahhoz költségadatokra van szükség, amivel nem rendelke80
zünk.) De: hol fogyasztja a gépkocsi a legtöbb üzemanyagot kilométerenként? A városokban. De ebbõl a pénzbõl az önkormányzatok elvileg nem kapnak. Mondhatnád, hogy ott kevésbé rongálnak, mert lassabban mennek. De ez nem igaz, mert a keresztezõdésekben sokkal többet fékeznek, és fölhullámosítják az aszfaltburkolatot. Ezt csak azért írtam le, hogy érzékeltessem, hogy tökéletes megoldás nincs. A feladatunk nem a tökéletes megoldások létrehozása, hanem azok becsületes közelítése. Valamennyi igazságtalanságot le kell nyelnünk, mert nem kiküszöbölhetõ. Tökéletes megoldást a marxisták ígértek, meg a globalisták: a történelem vége, a tökéletes társadalmi-gazdasági rend. A „sötét“ középkor embere tudta, hogy ez hülyeség, ezért nevezte a földet a „siralom völgyének“. Minden rossz adó lopás: valakiket meglopnak mások javára. A gyalogosok pénzébõl fedezheti az autósoknak az autópálya építést, vagy az autósok sarcolásával építhetnek belvíz elvezetõ csatornát. Ez erkölcstelen. Ez lopás, amit finoman „átcsoportosításnak“, vagy „újraelosztásnak“ mondanak. (Ha tüdõszanatóriumot építenének asztmások számára, már nem merném ezt így kimondani, mert az asztmát manapság túlnyomórészt, az autók okozzák.) Most persze fölvetheted a kérdést, hogy akkor a progresszív jövedelemadó miért nem lopás, mikor az is „átcsoportosítás“? Az én véleményem az, hogy nem lopás, mert nyíltan történik, de igazságtalan. Akkor miért védelmezem? Azért, mert adott esetben a szolidaritás követelményét fontosabbnak tartom az igazságosságnál. Ez van lerögzítve az adó dolgozat (a szerzõ nem kevésbé érdekes és részletekbemenõ tanulmánya az adózásról, egyelõre még munkaközi állapotban – A szerk.) elején lévõ alapelvekben. Jogod van azt mondani, hogy nem értesz azokkal egyet. De az nem jelenti, hogy igazad van. Az csak azt jelenti, hogy különbözik az erkölcsi felfogásunk. (Félreértés nem essék: én sem tudom bebizonyítani, hogy igazam van, de meg vagyok gyõzõdve arról, hogyha a világunkat az ott leírt elvek alapján szerveznénk meg, kevesebb boldogtalanság volna a földön. Ennyi az egész.) De ideje befejezni a filozofálást. Nem folytatom. Mindketten tanulunk és reméljük, hogy egyre jobban megértjük a világunkat és talán mi és az 81
emberek is egymást. A becsületes sajtónak ez kéne, hogy legyen az egyetlen célja. Nem a hírekre van szükség, hanem megértésre. A hírekre csak a megértés elõsegítése érdekében van szükség. Bár eljutnánk idáig. Baráti üdvözlettel, Csöröge
És érkezett még egy delejlevél Csörögétõl Kedves Fõszerkesztõ! Nem kell visszaülnöd az iskolapadba. Mindnyájan ott ülünk. És még valamit: Te már sokkal többet láttál a világból, mint én láttam, amikor Veled egykorú voltam, emellett az élet sokkal több oldalát ismered, mint amit én, a magam alkalmazotti léte során egyáltalán megismerhetem. Ez igaz a vállalkozó, meg a – sajnos, ilyen is van – tartós munkanélküli fiaim esetében is. Ti, a fiatalabbak, nagyon sokat tudtok, amit mi, öregebbek nem tudunk, sosem fogunk már megtudni, csak érezzük, sejtjük, hogy milyen lehet. Az öregedésnek sok hátránya van, de elõnyei is vannak. Fiatal koromban halálra röhögtem volna magamat, ha valaki, mondjuk egy tenyérjós, azt mondta volna nekem, hogy én egyszer az adóról fogok értekezni. Most megtörtént, és már kaptam érte dicséretet: egy barátom, a rendszerváltás után tért haza, egyébként osztrák jogász, mondta, hogy sosem gondolta, hogy az adó ennyire érdekes dolog. Pedig az. Rossz adórendszerrel, rossz nyugdíjrendszerrel, rossz pénzrendszerrel ki lehet irtani, ki lehet zsákmányolni, tönkre lehet tenni egy népet, egy országot. Európát ezzel irtják napjainkban. Most, hogy így tudtunk lezárni a vitánkat, már számítok a véleményedre: nem mint szakértõére, hanem mint józan, becsületesen gondolkodó állampolgáréra. Akkor is érdekel a véleményed, ha úgy látom, hogy nincs igazad. Mert az azt jelenti, hogy én fogalmaztam rosszul a mondanivalómat. Mindenképp próbálj meg idõt szakítani a bírálatra. Te sem fogod megbánni, mert egy ilyen téma sok minden végiggondolására kényszeríti az embert. Fõleg azt, hogy mi a „jó“, és mi a „rossz“. 82
(A szerzõ a nemrégiben elhunyt neves közgazdásszal Síklaky Istvánnal közösen készített egy tanulmányt az igazságos közteherviselésrõl, mely a késõbbiekben fog megjelenni. – A szerk.) Még egy utolsó gondolat: tanulj meg angolul. Nem divatból, hanem azért, mert rengeteg ismeret válik számodra hozzáférhetõvé. Az interneten óriási ismeret mennyiséget lehet találni nagyon olcsón. Rosszat is, jót is, hazugot is, igazat is. Nem szabad kihagyni. Annak idején Kölcsey nem akart németül tanulni, de késõbb belátta, hogy az ellenség nyelvét ismerni kell. (Tudod, most korrepetálok egy egyetemistát. Nem sok nyelvérzéke van – viszont kiválóan sakkozik –, de olyan jó látni, ahogy igyekszik, erõlködik, akar. Határozottan örömmel csinálom, pedig sosem volt türelmem a tanításhoz.) Egyszer egy fiatal munkatársnõm – tudod, kereskedelmi végzettség angol nyelvtudással, adminisztratív munkakör külföldi cégnél – mondta: „milyen jó az angoloknak, mert bárhová mennek, mindenütt megértik õket”. Azt válaszoltam, hogy borzasztó nekik, mert mindenütt kihallgathatják õket, míg a mi „titkos” nyelvünket senki sem érti meg. Nos, nekünk „ki kell tudnunk hallgatni õket”, ha meg akarunk szabadulni tõlük. Ezzel kapcsolatban ide másolok egy idézetet egy régi (2001-es) írásomból. (Egy elõadáshoz volt kedvcsináló, amelyet a 26 nyelven beszélõ Vekerdi József tartott, aki akkor kapta meg az indiai kormány legmagasabb irodalmi kitüntetését, a Modi Kalá díjat, amelyet ötévenként egyetlen külföldi kap meg. Az Orbán kormány tudomást sem vett róla! Ez is jellemzõ volt a „fiúkra”. Nekik is csak Kertész Péter számít, noha irodalmi Nobel díjat minden évben adnak.) „Középiskolás koromban olvastam az ezeregy éjszaka meséinek eredeti, nem gyermekek számára átírt változatát. Nagyon megdöbbentett, hogy a mesékbõl teljesen hiányzott a jónak és a rossznak a magyar népmesékben oly megszokott harca. A szereplõk nem a tetteik alapján voltak jóknak vagy gonoszaknak minõsítve, hanem kizárólag a fõhõshöz való viszonyuk alapján. De valahol ugyanezt olvastam a cigány mesékrõl is: a környezetükben honos meséket mondják rendkívül fantáziadúsan kiszínezve, de az 83
erkölcsi mondanivalót kiirtják belõle. Talán nem értik meg? Nem tudom. De az amerikai mozit látva nekem ez a két párhuzam jutott az eszembe. Ez volna hát a fejlõdés? Ha valaki azt gondolná, hogy elfogultan rossz véleményt alkotok Amerikáról, annak számára hadd idézzek kedvenc amerikai szerzõmnek (mert ott sem mindenki egyforma!), David C. Kortennek „Tõkés társaságok világuralma” c. könyvébõl. (A kiemelések tõlem származnak.) „1991 júniusában részt vettem az American Forum for Global Education (Világszintû Oktatás Amerikai Fóruma) … éves konferenciáján. Ed Pratt, a Pfizer, Inc. elnevezésû – gyógyszerek és gyógyászati eszközök gyártásával foglalkozó, a világon évente 7 milliárd dolláros forgalmat lebonyolító – vállalat elnök-vezérigazgatója volt az egyik, nyitó beszédet mondó elõadó. Elõször átvett egy díjat a világszintû oktatás terén végzett munkájáért, azután nekilátott, hogy megossza tapasztalatait a jelenlévõkkel arról, hogy mire van szükség az oktatásban. Több száz amerikai nevelõ elõtt arról beszélt, hogy az ifjú amerikai nemzedék oktatásának központi feladata a fiatalok lehetõ legnagyobb mértékû versenyelõnyhöz juttatása kell, legyen, az új globális gazdaságban. Nézetei szerint nem szabad az idõt olyan hiábavalóságokra fordítani, mint a nyelvtanulás. Kijelentette, hogy a Pfizer-üzemeket végiglátogató világkörüli útjai során bárkivel kellett szóba állnia, az illetõ már beszélt angolul. Így azt javasolta, hogy azt az idõt, amit más országok gyerekei az iskolában angol tanulásra fordítanak, Amerikában azzal töltsék, hogy a diákoknak természettudományokat és közgazdaságtant tanítsanak.” – Mert ebbõl lesz a versenyelõny. Ez a szegény, szubtanyasi intelligenciájú lény (vagy aki a hallgatóságát nézte annak), Amerika egyik supermanja, a sikeres minta-amerikai, nem tudta azt, amit a saját esete is ékesen bizonyít, hogy a nyelvtanulás eredménye nem csak egy nyelv megismerése, hanem az intelligencia, a megértõ, kombináló és absztraháló képességek növekedése is. Ami egyáltalán nem haszontalan a „versenyben”. De honnan tudná ezt szegény, ha csak angolul tudott és számára a tudomány csúcsa a Business Administration (üzletvitel) volt. Ezért nem támadt soha kisebbségi érzése amiatt, hogy a 84
sárgák, feketék és nem angol (alsóbbrendû) fehérek megértették õt, de õ semmit sem értett a sárgák, feketék és nem angol (alsóbbrendû) fehérek szavaiból. Talán azt sem jutott el a tudatáig, hogy lehetnek saját szavaik, vagy nem angol gondolataik. Nekünk, akik korábban – fõleg az akkori Népszabadság reformkommunista (ma liberálisnak mondják) újságíróinak a cikkei alapján – sajnos azt hittük, hogy csak a szocializmusban mûködött a kontraszelekció, ellentétben az „ésszerûen” mûködõ magángazdasággal, fájdalommal felül kell vizsgálnunk akkori hiedelmeinket. Õszintén meg kell mondanom, hogy ilyen neonáci ostobaságot a 60-as évek kötelezõ szemináriumain sem hallottam. Tapasztalataim szerint sok amerikaira, különösen a politikusokra jellemzõ a náci gondolkodásmód, ami ellen természetesen élénken tiltakoznak. Ha olvasom a hasonló megnyilatkozásokat, többnyire álszent demokrácia és emberjogi körítéssel felszolgálva, mindig Gyõri Klára „Kiszáradt az én örömöm zöld fája” c., néprajzilag rendkívül értékes önéletrajzának egyik részlete jut az eszembe. Erdély visszacsatolása után sok pesti látogató ment le székelyföldre és meglátván a piacon az egyik, kissé fogyatékos fiatal nõnek a szokásostól eltérõ hajviseletét, megkérdezték, hogy asszony-e vagy még lány. Mire a kérdezett, aki az s betûre selypített, azt felelte: „Azs bizs én, azs vagyok. Igazs, sületett egy kicsi leányom, de azsér sûzs vagyok”. Az amerikaiaknak is efféle a viszonya az egymást kizáró dolgokhoz. Ezért cseppet sem csodálkozom azon, hogy az ebben a szellemben iskolázott amerikaiak tömege elhiszi, hogy felderítõ és nyomozó szerveik a New York-i katasztrófa után fél óra alatt ki tudták deríteni, hogy a 20000 km-re, a Hindu Kus hegység egy barlangjában rejtõzõ bin Laden a tettes, és nem zavarja õket, hogy ugyanezek a szervezetek még máig sem tudták megállapítani, hogy kik lõtték le a nyilvánosság elõtt 100 méterrõl a két Kennedyt, egy elnököt és egy biztos befutó elnökjelöltet." Baráti szeretettel, Csöröge, aki olykor Röcsöge
85
A nemzeti gépkocsi programtól ugyan meglehetõsen messze jutottunk, zárszóként azért még az egyszemélyes szerkesztõbizottság is idebiggyesztene egy idézetet, mely azt bizonyítja, hogy a szabad gondolkodás és véleménynyilvánítás a mai divatos trendek és önkizsákmányoló életvitel ellenére is igenis létjogosultsággal bír. Az idézet egyszer már olvasható volt a JHF 10. számában.
PROVOKÁLÓ ÜNNEPI BESZÉD FRISS DIPLOMÁSOKNAK Lawrence Ellison, az Oracle cég vezetõje mondta el a következõ beszédet a Yale Egyetem végzõseinek. Nem tudta befejezni, mert lerángatták a színpadról: „Ha elõre tekintek, nem látok fényes jövõt, nem látok ezernyi kiemelkedõ ipari vezetõt. Most fel vannak zaklatva. Ez természetes. Mégis, hogy jövök én, Larry Ellison, aki kibukott az egyetemrõl ahhoz, hogy ilyen módon ítélkezzem a nemzet egyik legnagyobb presztízsû egyeteme végzõsei elõtt? Megmondom. Mert én, Lawrence Ellison, a bolygó 2. leggazdagabb embere, kibuktam az egyetemrõl, és maguk nem. Mert Bill Gates, a bolygó leggazdagabb embere kibukott az egyetemrõl és maguk nem. Mert Paul Allen, a harmadik leggazdagabb ember, kibukott az egyetemrõl, és maguk nem. És azért mert Michael Dell, aki jelenleg a kilencedik helyen áll, is kibukott. És erõsen tör felfelé. Most nagyon fel vannak zaklatva. De ez természetes. Hadd bátorítsam önöket azzal, hogy nem hiába szerezték meg keserves munkával a diplomájukat. Nem hiába töltöttek el 5 évet itt azzal, hogy jó munka morált tanuljanak, kapcsolatokat fejlesszenek ki, és egy életre 86
megismerkedjenek a terápia szóval. Mindez nagyon jó. Kell is majd a jó munkabírás. Kellenek is majd maguknak a kapcsolatok, és bizony, kell is majd a terápia. Mert maguk nem buktak ki, és sosem lesznek a világ 10 leggazdagabb embere között. És bele kell törõdniük egy patetikus, évi 200 ezer dolláros állásba, ahol is a fizetési csekkjüket egy volt évfolyamtársuk írja majd alá, aki két éve kibukott. Most azon méláznak, hogy van-e még remény? Nincs. Maguk már végeztek. Túl sokat abszorbáltak. Már beépített sisakot viselnek. Most azokhoz szólok, akik még nem végeztek: ezt nem tudom eléggé hangsúlyozni. Pakoljanak össze! Menjenek el! Ne jöjjenek vissza! Valósítsák meg álmaikat! Mert bizton mondhatom, hogy az a beépített sisak úgy fogja lehúzni magukat, mint most ezek a biztonsági õrök engem.....” Forrás: Hunnianet A szocialista nagyváros öntudatos polgára és Csöröge, aki olykor Röcsöge
87
POLITIKAI AKTUALITÁS – avagy A multimilliárdos vadkapitalista ártatlan gyermeki rácsodálkozása az Olcsó Áruk 1 Ft-os Boltjára –
A kommunizmus áldozatainak emléknapján Árpi bácsi azt találta mondani, hogy õtet bizony húzzák le a listáról, mer’ hogy õ már ’56-ban is tökéletesen tisztában volt azzal, hogy a rendszer elleni tevékenység mivel jár. És még asztat is mondta az annak idején a kaptárban sajátos becenévvel bíró ’56-os, hogy egyáltalán nem gáz részt vennie egy MSZP-s rendezvényen, mivel nomentán a kommunizmus ma már nem politikai aktualitás. Akkor minden bizonnyal Horn Gyula sem politikai aktualitás, ahogyan Megyó sem, meg az egykori véreskezû veszprémi párthóhér lótifutijaként sertepertélõ, mára vagyonos pártkáderré avanzsált Szekeres Imre, no és persze az elmaradhatatlan és elhallgathatatlan Lendvai „Sipánka” Ildikó, néhai kultúrfõcenzor elvtársnõ sem az? Ne felejtsük el, õk mind a múlt rendszer privilegizált helyzetben lévõ emberei, akik ma is itt vannak! Mit itt vannak, hatalomban vannak! Érdekesek ezek az ’56-osok. Az egykori halálraítélt Mécs Imre, mint azóta kétségbevonhatatlanul kiderült róla, megélhetési ’56-os, szemrebbenés nélkül átül a forradalmat szovjet tankokkal kíméletlenül vérbefojtó állampárt jogutódjának padsoraiba, nyilván õ is úgy gondolja, hogy a kommunizmus politikailag ma már nem aktuális kis hazánkban. Mindeközben Árpi bácsi, a köztársasági elnökségig jutó másik dísz ’56-os szintén a múlt ledegradálásán dolgozik fáradhatatlan 88
buzgalommal, mintha az államszocializmus hosszú évtizedei meg sem történtek volna, ugyan kérem, kit érdekel ez, hiszen a kommunizmus politikailag ma már nem aktualitás. Ez ám az igazi feudalizmus, ahol kiskirályok, zöldbárók, vagyonos vadkapitalistákká átvedlett egykori elvtársak uralkodnak továbbra is a dolgozó nép feje felett here módjára, s teszik mindezt technokrata körítésbe csomagolva, hogy a modernitás látszatát keltve eladhatókká váljanak a fogyasztó társadalom önfenntartásba merült véglényei számára. Ma – annak ellenére, hogy az eszmét, a múlt eszméjét képviselõ, és személyükben a maguk fizikai valójában megtestesítõ egykori elnyomó elvtársak ma is itt élnek közöttünk, mint a hatalom régi-új birtokosai – a kommunizmus nem számít politikai aktualitásnak. De ha a kommunizmus nem számít politikai aktualitásnak ma, akkor vajon mi számít annak? Hogy mi? Nem fogják kitalálni! Hát az, ahogyan a félhomályos dolgozószobájában esetlenül mozogva táncra perdülõ mûminiszterelnök szülõvárosában Pápán a kínai turkáló (Hong Kong Üzletház) mellett gyermeki ártatlansággal rácsodálkozik az Olcsó Áruk 1 Ft-os Boltjára. Ez már azért valami! Nem igaz? Azé’ vannak még kontrasztok kis hazánkban! A vadkapitalista multimilliárdos az Olcsó Áruk 1 Ft-os Boltja elõtt. Bemenni azért még nem megy be, de ki tudja, talán majd április 9-e után, vagy ha végre elkezdõdnek a bírósági tárgyalások… Hát tessék, tisztelt nagyérdemû! Itt van nektek õ, az a bizonyos 1 ember! Aki mindig megmondja a tuttit. Ahogyan most is. A kínai turkáló (Hong Kong Üzletház) és az Olcsó Áruk 1 Ft-os Boltja elõtt rögtönzött lakossági fórumon – ahol arra azért gondosan ügyeltek a kormányõrök, hogy kérdezni még véletlenül se lehessen – megtudhattuk Fletótól, hogy hát Orbán úr néha bizony nem mond igazat. Ezért elfogadhatatlan, hogy a miniszterelnök-jelöltek vitája a kampánycsend elõtti utolsó pillanatban legyen. (Ahogyan az történt például legutóbb, a négy évvel ezelõtti választásokon.) 89
Gondolom a Szabad Nép jogutódjának szerkesztõségében, már fenik a pennájukat, akarom mondani, élesítik a klaviatúrákat a „majd mi megmagyarázzuk a dolgozó népnek, hogy mit is hallott valójában a vitában” címû eszmefuttatásra. (Csak így halkan, zárójelesen, ahogy szoktam, egy aprócska kiegészítést idepattintanék. A lapot – a Népszabadságot, tessék megnézni a lap fejlécében az évfolyamot jelzõ számot és rögtön kiderül, hogy miért nevetem a Szabad Nép jogutódjának –, szóval a Népszabit egy alapítványán keresztül az MSZP tulajdonolja, még pedig 26%-ban.) Ha a lapnál igazán komolyan veszik a jelöltek vitáját, a feladattal minden bizonnyal Gréczy Zsoltot, azt a baloldali újságírót bízzák meg, aki még az élõ fába is beleköt. (Ugyanezt, a „vitatkozzunk a vitatkozás kedvéért” színvonalat nõi kiadásban a mindig elegáns Ferenczy Krisztina képviseli.) De térjünk vissza még néhány gondolat erejéig a legnagyobb ellenzéki párt elnökének néha nem igazmondásához. Ez a nyurga pápai gyerek nehezményezte, hogy a 2002-es nyugdíjemelést OV a Fidesz érdemének tulajdonította, holott azt már Megyó fizette ki. Lehet, hogy én tudom rosszul, de ha a hagyomány állításának hinni szabad, akkor a 2002-es nyugdíjemelésrõl szóló határozatot még a polgári kormány hozta meg, a Kárpátok ékes szavú bülbülmadarára már csupán a pénztáros feladata maradt. Volt is mibõl fizetnie, hiszen volt lóvé a kasszában. Most akkor ki az, aki nem mond néha igazat? De az igazi botrány nem emiatt tört ki. Utóbb kiderült, a polgári kormány hozott egy másik, a nyugdíjemeléssel kapcsolatos kormányrendeletet is. Ez a rendelet a 13. havi nyugdíj bevezetésérõl rendelkezett. De nem ám úgy, ahogyan azt a szocialisták bevezették, tehát négy év alatt részletekben, hanem azonnal és egy összegben. Természetesen az újonnan felálló szociál-liberális kormánynak az egyik elsõ dolga volt, hogy ezt a rendeletet eltörölte, megváltoztatta. Ez azt jelenti, hogy az MSZP négy 90
év alatt átlagosan minden nyugdíjas zsebébõl mintegy 85 ezer forintot vett ki. Most akkor ki az, aki nem mond néha igazat? A dolog az én értelmezésemben úgy néz ki, hogy a politikai korrektség kedvéért a posztkommunisták által elõszeretettel hangoztatott „A Fidesz 19.000 Ft-ot vett el a nyugdíjasoktól” szlogen mellé illendõ lenne most már odatenni „Az MSZP meg 85.000 Ft-tal rövidítette meg a magyar nyugdíjas társadalmat” emlékeztetõ szöveget is. Asszem épp itt lenne az ideje annak, hogy a Fidesz is elkezdje ragasztgatni a plakátokat. Ha talán a kommunizmus nem is, de ez mindenképpen aktuális politikailag! Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára
91
AZ ELSZABADULT HAJÓÁGYÚ – avagy Az abszurditáson túl a magánszocializmusban már semmi sem szent –
Annak idején a 2002-es országgyûlési választások után a köztereken még jó ideig fellelhetõ Fideszes választási plakátokon – emlékeznek még, az ordító kisfiú –ott virított „A jövõ elkezdõdött!” szlogen a dús képzeletû nép által aláfirkantott szellemes kiegészítéssel, miszerint „de a múlt folytatódik!”. Akkor még nem sejtettük, hogy a félig-meddig tréfálkozó, a saját sorsunk nyomorúságán ironizáló népi kiegészítõ megjegyzés a legrosszabb rémálmainkat is lealázó kézi vezérelt, anyagilag és morális értelemben is a magyar demokrácia egyik legaljasabb, legmegalázóbb kormányzati ciklusának lényegi momentumára fog rávilágítani a sebészeti lézer pontosságával és precizitásával. A kezdeti nehézségek, a bankárkommunizmus dadogós, akadozós bukdácsolása után, az egykori eftársakból álliberálisokká átvedlett posztkommunisták sietve kiköszörülték a csorbát, megtalálták az ideális embert. Nagyot rúgtak a kiebrudalt stróman hátsó felébe és nyakunkba ültették a magánszocializmus bulvárkormányzásában magát otthonosan érzõ médiaripacsot, aki modern kultúrbunkó módjára zseniálisan ötvözi a régit az újjal, az álliberálist a szoci áldemokratával. Felkent papja õ Mammonnak, hiszen multimilliárdosként maga is a pénz istenítõje, feltétlen híve a megkérdõjelezhetetlen piac mindenhatóságának, a szabad versenynek, ugyanakkor a pártállami múltat idézõ kézi vezérléses hatalomgyakorlással találjuk szemben magunkat azonnal, amikor az egykori KISZ-führer neki nem tetszõ véleményekkel találkozik. 92
Francisco, a mûminiszterelnök, merthogy róla van szó, sokkal profibb, mint elõdje, a bülbülszavú titokszolga, nem jön zavarba, ha meglát néhány kamerát, vagy mikrofont tolnak a képébe, hogy vakkantson valamit a kóbor kutyáknak. Még azt is mosolyogva tûri, hogy ezek a rohadt Fidesz-bérencek artikulálatlan üvöltözések meg „viktorozások” közepette naranccsal dobálják meg. Ám a nagyember még ekkor is rendíthetetlen és rendületlenül mosolyog bele a kamerába, mer’ az ámerikai PR-tanácsadók is mögmondták, hogy keep smiling!, abból baj nem lehet. Mindeközben a szerencsétlen sorsú tévénézõ otthon a 35 m²-es kalodaipari vasbetonkuckójában a televízió elõtt ücsörögve nem tudja eldönteni, hogy a mûminiszterelnök most akkor mosolyog-e, vagy csak szimplán vicsorít. De Francisco ennél továbbmegy. A dúsképzeletû nép által csak „második mohácsi vésznek” aposztrofált kormányfõi bevonulás a busók fõvárosába engem az orosz Patyomkin-falvakra emlékeztetett. A kínai népünnepélyek élõképeit felidézõ MSZP-aktivisták felvezetése, ahogy „IGEN MSZP” feliratú táblákkal elõre szaladnak, hogy mire a nagyember megérkezik mindenki spontánul vidám legyen és örüljön annak, hogy egy légtérben tartózkodhat a nagyemberrel. Szánalmas. Kit akarnak becsapni? Magukat, vagy minket? Van még valaki, aki bedõl ennek az államszocializmus világát idézõ „Kádár eftárs meglátogatja a gyárat ezért kifestünk mindent és haptákba vágjuk magunkat!” típusú látszat valóságnak? (Honvédségi változat ugyanez + rendkívüli karbantartó nap elrendelése, melynek keretében a nagytakarítás mellett zöldre kellett festeni a füvet, mer’ úgy az igazi, ha jön a Czinege hadseregtábornok eftárs, Magyarország egyetlen négycsillagos hadseregtábornoka «saját magát nevezte ki», megszemlélni a laktanyát.) Ezt egyébként már csak egy módon lehetett überelni, amikor a SZU-ban visszafelé akarták terelni a folyókat. 93
Egyszóval, visszatért a múlt, a proletárdiktatúra pufajkáit Armani öltönyökre cserélõ, s ezzel együtt ideológiai köpönyegüket is mesterien forgató egykori ifjúkommunisták vezényletével turbofokozatra kapcsolt a vadkapitalista szabadrablás, mely kis hazánkban néhány évtized alatt azt a szerepet kell, hogy betöltse, mint a nálunknál szerencsésebb történelmi fejlõdésû országokban az ún. eredeti tõkefelhalmozás korának nevezett hosszabb idõszak. Valószínûleg ennek a lerövidítésnek köszönhetõ, hogy a magyar társadalom ennek az igen szûk élõsködõ rétegnek az õ szélsõséges vagyonosodását ilyen sokkszerû „élményként” tapasztalja meg és éli át. Az Egy Ember, az Egy Párt szellemiségével és nemtörõdöm pofátlansága érzéketlenségével Egy Program menetrendszerûségével alázza meg immáron sorozatosan a nemzetet. Most legutóbb is, amikor elhagyta a Butapest határát jelzõ táblát és kimerészkedett a terepre, volt pofája ellátogatni Mohácsra, egy olyan vidéki városba, ahol több nemzetiség él egymás mellett, és ahol úgy várták a kettõs állampolgárság megszavazását, mint zsidók a Messiást. Orbán pártelnök úr szerint a narancsdobálók nem az õ embereik voltak. Én a magam részérõl csak annyit tennék hozzá – és itt azért halkan megjegyezném, hogy a kamera hûen megörökítette a nem kívánatos személyek eltakarításában tüsténkedõ kormányõrök szorgos tevékenységét – hogy annak idején Jézus urunk is kiûzte a kufárokat a templomból. Talán nem ártana, ha végre ennek a médiapáváskodó ripacsnak egyszer végre valaki lekeverne egy hatalmas makarenkóit – kizárólag nevelési célzattal, természetesen. Ha másért nem, legalább a médiaszenzáció kedvéért. Bár ebben az országban még ezt is elhallgatnák. Hogy ettõl észre térne-e Fletó, azt nem tudom, gyanítom, hogy nem, mindenesetre egy biztos, a politológusok hetekig elcsámcsoghatnának rajta. Persze a valóság a képzelet szülötténél még sokkal durvább, sokkal abszurdabb. Lehet, hogy ez már a Gyalog-galopp stábjánál is kiverné a biztosítékot. 94
Ha Csipolla az angol humor abszurd bajnokainál még nem is, a köztársaság elsõ emberénél viszont sikeresen kiverte a biztosítékot. Francisco, a magánszocializmus médiavirtuskodásaitól és a hatalom mámorától megrészegült pökhendien arrogáns és pofátlanul bunkó módon agresszív mûminiszterelnök újabban leginkább egy elszabadult hajóágyúra hajaz. Puffogtat össze meg vissza, miközben kontrollálatlan tobzódásai közepette végzetesen letarol mindent. Nagy ívben tesz a köztársasági elnökre, amikor az szóvá meri tenni, hogy a Kádár-rendszer szimbolikus alakjait tán mégsem kéne már a módszerváltás után másfél évtizeddel kitüntetésben részesíteni. Mire aszongya ez a Batiz gyerek, hogy „Kossuth-díjat az idén is csak olyanok kapnak, akiket életmûvük erre érdemessé tesz.” És tényleg! Milyen igaz! Tüntessük mán ki ezt a szegény, szerencsétlen Mosonyi Emil mérnök eftársat – mer’ jó eftárs ám õ –, amiért megtervezte nekünk a dunai vízlépcsõt. Végül is, nélküle nagy valószínûség szerint el sem indult volna, vagy csak jóval késõbb indul be a gengszterváltás, hiszen emlékezzünk csak vissza, a „Dunaszaurusz” kapcsán kezdtek mozgolódni a civilek, onnan nõtte ki magát a módszerváltás. Köszönjük neked Mosonyi eftárs, vazzeg! Marjai József egykori miniszterelnök-helyettes eftársról meg teljesen elfeledkeztünk az elmúlt tizenvalahány esztendõben. Nem is értem, hogy történhetett ez meg, miért nem kapott már elõbb Kossuth-díjat? Az a minimum, hogy az Egy Párt gondoskodik a jó eftársairól. Asszem ennél több idõt meg energiát ne is pazaroljunk Marjai eftársra, elégedjünk meg annyival, hogy õ is jó eftárs, neki is jár az elismerés, akárcsak Gálvölgyi mûvész eftársnak, meg Kocsi Ilona újságírónõ eftársnõnek, vazzeg. Fekete János pedig, az MNB egykori fõ hallja kendje, aki múlhatatlan érdemeket szerzett hazánk eladósításában, hátha van valaki, aki aztán igazán megérdemli a Kossuth-díjat, akkor az õ. Akárcsak Marjai eftársnál, Fekete János esetében sem értem, hogy a rossebbe 95
van az, hogy eddig még senkinek nem jutott eszébe, hogy ilyen magas szinten kellene elismerni annak az embernek a tevékenységét, múlhatatlan érdemeit, aki tulajdonképpen elindította hazánkat az eladósodás lejtõjén, egyszersmind megadta a kezdõ lökést, a mintát az utána jövõ generációk számára, hogy kell hatékonyan tönkretenni egy országot azzal, hogy tökig eladósítják. Fletó meg csak annyit vakkant a médián keresztül a kóbor kutyáknak, hogy a kormány nem tehet semmit, a szakmai jelölõbizottság már meghozta a döntést. De ez még mind semmi! Ez a szánalmas ripacs letorkollja a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elsõ emberét – ezekkel, az elsõ emberekkel folyton csak gond van –, hogy adj Uramisten, de mindjárt, valljon színt, melyik oldalon áll, mer’ olyan nincs, hogy az MSZP programját is támogathatónak találják, meg a Fideszét is. Nem tudom értik-e, a lényeget? A 21. században, egy teljes jogú uniós tagállamban a kormányfõ kézileg akar vezényelni egy civil szervezetet. Ez felháborító! Demokráciából elégtelen! De ha azt hiszik, hogy ezt már nem lehet überelni, hát nagyon tévednek! Nem tudom, hogy a kedves Olvasó tudja-e, de kis hazánkban bibliaismeretbõl is lehet érettségit tenni. Mit gondolnak, melyik az a szervezet, amelyik idén összeállítja a vizsgaanyagot? Nem fogják kitalálni, a Hit Gyülekezete! Azé’ ez szigorú, nem? Meg az is, ahogyan a forint szemrebbenés nélkül, felfelé könnyedén átlibbent a 260 forintos lélektani határon az euróval szemben. Hölgyeim és Uraim! Kedves következmények nélküli ország lakói! A kampány lassan a célegyenesbe fordul. Most még van idejük, fontolják meg alaposan, hova húzzák majd április 9-én azt a nyavalyás x-et. Mert, hogy utána mi lesz, annak csak a jó Isten a megmondhatója. Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára
96
A 24. ÓRA UTÁN – avagy A mûminiszterelnök fél –
ÜNNEP, A FEGYVEREK ÁRNYÉKÁBAN Ünnep volt ma. Nemzeti ünnep. s míg én botor, az udvarhelyi megemlékezés és ünneplés veszélyére hívtam fel a figyelmet, Magyarországra hozott szégyent a magyarnak nevezett bolsevik, diktatórikus kormány. Egy pojácára vigyázott a „feketesereg”, azaz a kommandósok serege, amely fegyvereit a nemzeti ünnepet ülõ magyar népre emelte. Igaz, nem sütötte el, mert erre még nem kapott utasítást Gyurcsány Ferenctõl. Még nem kapott, de még kaphat. És akkor a fekete ruhás fiatal kommandós lõni fog a népre. Saját népére, mert saját magyar vezetõinek parancsát nem tagadhatja meg! Az õrült táncos komikus pedig önhitten beszélt baromságokat, a Nemzeti Múzeum kertjében, miközben hozzá hasonló háborodottak csetepatét csináltak, felhívva magukra a figyelmet. Azt adták tudtára a népnek, hogy bizony van a jobboldalon is efféle önmutogató társulat, amely éppen annyi kárt okozhatna a magyar társadalomnak, mint e baloldali õrült elme, ez a fasisztoid kutyakupec. Ennyit a hazai ünneplésrõl, a központinak nevezettrõl, amelyben a hazug szélhámos arról fecsegett, hogy a kommunista világban ezen a napon szabadnak éreztük magunkat. Mikor? - kérdeztem volna meg ezt a hazaárulót? Mikor? 1974-ben, amikor a hozzá hasonló fiatal kommunisták és párttársaik ütlegelték a Jégbüfénél a nemzeti ünnepen felvonuló fiatalokat, amikor a Pesti Ferencesekhez menekültünk be, ahová ez a vörös 97
söpredék nem mert utánunk jönni, és ahol Kozma Imre atya volt a menekültekkel. Életében nem utoljára. És akkor diktatúra volt, s e templom adott békét és menedéket az odatóduló fiatalságnak, a kommunista ütlegek elõl. Igaz, e beteg elme akkor még kis proligyerek volt, ám késõbb KISZ vezért lett, támogatója a gyilkos diktatúrának, s mind a mai napig ott üt a magyar keresztény nemzeten, ahol tud, és amekkorát csak tud! Gyurcsány mindig azoknak hazudik, akik körül veszik, s úgy hazudik, ahogyan megkívánják tõle. Gyomorforgató volt a Nemzeti Múzeum oszlopai fölött álló feketeruhások fegyverei alatt a szabadságról beszélõ miniszterelnök. Gyomorforgató és veszélyeket sejtetõ, akit nem szabad e hivatalában megtartani, mert jövõre akár lövethet is, ha kedve tartja. És lesznek, akik lõnek, mert söpredék, alja féreg mindig akad ebben az országban. Stoffán György
Immáron a vég óráit éljük. Az ifjúkommunista restauráció reinkarnációja a teljes megvalósuláshoz közeledik. Az épületek tetején a tömeget távcsöves puskákkal pásztázó fekete ruhás kommandósok mostanra már félreérthetetlenül tudatosítják mindenkiben, hogy ki az úr a házban. Most értjük csak meg igazán, hogy azoknak volt igazuk, akik azt mondták, nem jöttek vissza, hiszen el sem mentek. Aljas és szánalmas remegésük a hatalomért, a koncért, mindennél és mindenkinél elõbbre való. Bár a jelen állás szerint a múlt nyerésre áll, a mûminiszterelnök mégis fél. Fél, méghozzá a saját népétõl. Illetve, mit is beszélek?! Dehogy a saját népétõl, hiszen neki nincs olyan. Õ amolyan igazi tõrõl metszett gyökértelen kozmopolita internacionalista multikulti liberális világpolgár, leöntve némi szoci áldemokrata szósszal, olyasvalaki, aki önös érdekein kívül maximum csak Mammonnak, a pénz Is98
tenének hódol. Azt is csak kedvtelésbõl, ha éppen olyan hangulatban van. Ezért van az, hogy nincs is mit csodálkozni, amikor a nagyembernek olyan ostobaságok hagyják el fogai kerítését, miszerint „1848 emléke megkopott”. Közben az ország házában átadandó kitüntetések már a kemény vonalas nap-keltés megmondó-embernél Pallagi Fefénél is kiverik a biztosítékot. Csaba László közgazdász professzoron nem lepõdöm meg, amikor az ismert közszereplõk közül egyedüliként világosan és bátran ki merte mondani a lényeget. Az ország elsõ számú közjogi méltósága lekezelõen nem kezel le az ország eladósításáért elsõ helyen felelõs egykori pártállami bankatyaúristennel. Ha eljön John Black. Eljött. Mindeközben Szabad Gyuri bácsi viszont Sintér Ferenccel felejt el parolázni a média nagy nyilvánossága elõtt, kínos pillanatokat okozva a nézõközönségnek. A tévé elõtt ülve szinte hallani, ahogy a jelenlévõk egy emberként hangosan felszisszennek, amikor megszívják a bal alsó hatosban az amalgámtömést. Kísértetiesen ismétlõdik a múlt. A királyi tévében, ahogyan tették azt tavaly is, kiszûrik, lehalkítják a háttérzajt, hogy ne hallatsszon be a füttykoncert. A közönséget sem mutatják, hogy ne látsszon az összecsapás a két tábor indulatos ünneplõi között. Átkapcsolva a Hír Televízióra aztán szembesülünk végre a rideg valósággal. A csinos bemondónõ közli velünk, hogy másfél percre küldjük ki a gyerekeket, mert obszcén szavak és trágár kijelentések is el fognak hangozni. És valóban. A felmenõk megszokott emlegetésén túl most már arra is buzdítanak minket a politikai ellenfél kevésbé kulturált hívei, hogy orálisan elégítsük ki azt a – és ez elhangzott, nem fütyülték ki – geci Orbánt. Közben egy idõs úr(?) jókora ütést mér egy ismeretlenre – a kamera végig õt veszi –, majd gyorsan a háttérbe húzódik egy nagyobb darab ember mögé, onnan rázza fenyegetõen az öklét, miközben elküldi a k… anyjukba azokat a rohadt fideszeseket. Ki tudja, talán éppen munkásõr volt szebb napjaiban? 99
Hol a határ? Meddig lehet még feszíteni a húrt? Meddig lehet büntetlenül megúszni a népen való kísérletezgetést, a tesztelést? A vörös sarokban most az a legfontosabb kérdés, ami napjainkban a KISZ-es fiúkat foglalkoztatja: Hogyan lehet zökkenõmentesen levezényelni a kapitalista köntösbe öltöztetett pártállami múlt visszatérését anélkül, hogy 1956. 50. évfordulóján a választásokat megnyerve ne robbanjon ki egy újabb forradalomba torkolló népfölkelés, vagy polgárháború? Ráadásul mindezt úgy, hogy közben még csendben és feltûnés nélkül a lakosságtól is el kell venni az õ pénzét, mivel gazdasági elképzeléseik, hát azok nincsenek nekik. A tetõn posztoló fekete ruhás kommandósok látványától megrémülõ, egyszersmind megvilágosuló szerencsétlen sorsú tévénézõ most kapcsol csak igazán. Most szembesül azzal elõször a maga valójában, most érzi elõször, hogy eljött a pillanat, amikor komolyan számolnia kell azzal, hogy ezek tényleg megnyerhetik a választásokat. De vajon mi lesz azután? Mi lesz, ha újabb négy esztendõre bizalmat szavaz a nép tudatlanabbik fele a vörös arisztokráciának? Mi lesz, ha mondjuk az év végére immáron kezelhetetlen méreteket ölt az államcsõd? Hiszen épp a nemzeti ünnep elõtti napon láthattuk, hogy ma már nem jelent különösebb problémát – mondjuk egy Soros kaliberû csapat számára – hogy gyakorlatilag gombnyomásra elõidézzenek egy forintválságot. Napjában akár többször is. De ami még szörnyûbb. Vajon mi fog következni egy vesztes választás után? Hogyan dolgozza fel majd a polgári oldal? Mi jön majd azután? Zavargások vagy általános letargia? És mielõtt még valaki született pesszimizmussal vádolna meg, annak felhívnám a figyelmét arra, hogy most már nemcsak fej-fej mellett halad a két óriáspárt, hanem a szocialisták átvették a vezetést. Ez azt jelenti, ha egy ilyen borzalmasan rossz négy esztendõ után nemhogy labdába rúghatnak, de még vezetnek is, akkor azzal a lehetõséggel is komolyan számolnunk kell, hogy megnyerik a választásokat! 100
Obi, azaz Obersovszky Péter új, „Haverok” címû könyvében – mindenkinek nagy szeretettel ajánlom figyelmébe – betekintést enged abba a világba, ahol az egykori KISZ-es generációt kiképezték a hatalomváltásra és a network, a hálózat felépítésére. Úgy tûnik – legalábbis a dolgok jelen állása szerint –, hogy a múlt immáron végérvényesen visszatért. A még éhesebb, még vadabb ifjúkommunisták, akik mára már, levetve régi kígyóbõrüket, gátlástalan vadkapitalistákká vedlettek, letehetetlen koloncként tovább akarják cipeltetni velünk a múltunkat, pedig attól már mihamarabb meg kellene szabadulnunk, ha másért nem, hát azért, mert nem eukonform. Az egykori államszocializmust privatizált formájában, az ugyancsak a kevés kiváltságos meggazdagodását szolgáló magánszocializmus formájában zúdítják ránk. A posztkommunista utódlás generációváltása oly jól sikerült, hogy az ifjú titánok – ti tán tudjátok mire használni õket? – még a vén rókákat is pillanatok alatt a partvonalon túlra küldték, parkoló-pályára állították õket. Mindeközben uralmuk immáron teljessé válni látszik. De talán egy halvány reménysugár mégis csak látszik a szocialista arisztokrácia által vérvörös fellegekbe borított magyar hon búskomor egének reményvesztett horizontján – ha szabad ezzel a csodás képzavarral kifejeznem magamat. Ez a reménysugár pedig nem más – talán elsõre kicsit furcsán hangzik –, mint maga a mûminiszterelnök – ahogyan Szamóca (Eperjes Károly színmûvész) oly találóan elnevezte – Ferenc testvér. Annak idején az elsõ strómannak, Megyónak, azért kellett mennie, mert önjáróvá vált. Olyan gazdasági dolgokba ártotta magát, nem fedezett tovább bizonyos ügyeket, amiket korábban még igen, melyek miatt további tartása már gazdaságtalanná vált a láthatatlan háttérhatalom számára, ezért mennie kellett. A szálak igazi kézbentartói, a valódi dirigálók, azaz az agresszív törpeminoritás ki is rúgta úgy, hogy a lába sem érte a földet. 101
Most ez az új stróman, a Ripacs is ugyanebbe a hibába esik. Csak õ nem a gazdasági vonalon kezd önjáróvá válni, hanem a hatalom mámorától részegült meg. Azt hiszi, hogy innentõl kezdve szabad az út, gyakorlatilag mindent megtehet. „A béke és a ribillió között kell választanunk!” – recsegi Francisco, miközben a Nemzet sorozatos és egyre durvuló színvonalú megalázásával õ maga válik a ribillió fõ okozójává. Ahogy a tésztaképû Kiss Pétert magabiztosan maga alá gyûrõ sármos üzletember imídzsébõl ez a nyurga KISZ-führer szinte pillanatok alatt mindenkit magára haragító megosztó személlyé avanzsált. A metamorfózis immáron teljes. Csak a DNS-szekvenciába csúszott be egy aprócska hiba, mert a rút, mindent felzabáló hernyó nem gyönyörû pillangóvá változott, hanem csak egy szánalmasan verdesõ ripaccsá, amely megpróbál ugyan szárnyalni, de az anyaföld valahogy mindig lehúzza, és a végén a sárban köt ki. Itt ragadunk a múltban, vagy visszafordíthatatlanul elindulunk végre a jövõ felé? Ez a kérdés, e kettõ között kell választanunk áprilisban. Nem pedig az, a másik tehetségtelen idióta által recsegett kérdés van napirenden, miszerint a kisebb vagy a nagyobb szabadságot választjuk-e. Micsoda baromság ez! Szabadság vagy van, vagy nincs! Ez körülbelül olyan fából vaskarika, mint amikor a messzi Ámerikából idegyünnek független szervezetek vizsgálódni, oszt aszongyák „a magyar sajtó csak részben szabad!” Most szabad, vagy nem szabad? De térjünk még vissza egy gondolat erejéig a beszari mûminiszterelnökhöz! Ez az ember teljességgel alkalmatlan mindenféle Nemzettel, állammal, országgal vagy néppel kapcsolatos feladat ellátására. Esetleges bukása után, könyörögve kérem, nehogy még véletlenül is kinevezzék utazó nagykövetnek, mert csak a jó Isten a megmondhatója annak, mennyi kárt okozna felelõtlen el- és beszólásaival. Itt azonban alapvetõ értelmezési gondok vannak. A Nemzet egy lelki, szellemi közösség, ha tetszik, önkéntes társulása az embereknek egyfajta, lelki, spirituális, szellemi összetartozás alapján. Persze a 102
materializmus emlõin nevelkedett Mammon-imádó ezt nem képes sem felfogni, sem megérteni. Az államforma – jelen esetünkben a köztársaság – egy lehetséges praktikus jogi alkalmazás a Nemzet, mint közösség, ha úgy tetszik, technikai jellegû, mûködtetésére, igazságos és hatékony formában. Másutt ezt királyság, alkotmányos monarchia vagy éppen valamilyen más formában teszik. Ettõl még természetesen mûködhetnek ugyanolyan jól. Az államformát felfoghatjuk úgyis, mint egy szervezéstechnikai eszközt, egyfajta jogi kelléket az adott Nemzet mindennapi mûködtetéséhez. Olyan ez, mint az ember kettõssége. Elsõsorban szellemi, lelki lények vagyunk, hiszen az önálló gondolkodásra képes tudat, és az emberi munka az, ami kiemel minket, például az állatvilágból. Ugyanakkor biológiai lények is vagyunk. A kettõ egymástól elválaszthatatlan, mégsem azt mondjuk, hogy elsõsorban vegetáló biológiai lények vagyunk, hiszen a biológiai létezés csupán a szellemi lény, a lélek hordozásául szolgáló földi porhüvelyünk mûködtetését szolgálja. Igaz, ha megszûnik biológiai létezésünk, meghalunk, evilági létezésünk síkjáról – jobb esetben átlépünk a létezés egy magasabb síkjára (például a Csillagkapu címû sorozatban ekkor tisztán energiává válik az ember, ez is egy érdekes megközelítés) –, tehát halálunkkal az evilági szellemi lény is megszûnik. Ennek ellenére mégsem a biológiai létezés az, amitõl valaki X vagy Y, azaz egyéniségé lesz. Ezért olyan nagy a csalódás a klóónozásban, az ember által Isten majmolásának amatõr próbálkozásában, hiszen legjobb esetben is csak a biológiai lényt tudjuk reprodukálni, azt sem biztos, hogy hibátlanul. De zárjuk rövidre a dolgot. A szellemi és a biológiai létezés varázslatos együttese áll össze egy egésszé az emberben, mégis létezik egy fontossági sorrend, és ha ezt a sorrendet rosszul állítjuk fel, rossz eredményre jutunk. Ugyanez áll a Nemzet és az éppen aktuális államforma egymáshoz való viszonyára is. A Nemzet a preferencia, az elsõdleges fontossággal bíró rész, nem pedig a specifikus mûködtetés 103
jogi és praktikus kereteit biztosító eszköz, az államforma. Nem a Nemzet van a köztársaságért, hanem a köztársaság a Nemzetért. Az államforma (a köztársaság) csak egy eszköz a nép, a Nemzet kezében az állam hatékony és igazságos mûködtetésére. Nem pedig a megvalósítandó, az elérendõ cél. Ez a hibás értelmezés, az eszköz célként való szerepeltetése, kísértetiesen hajaz a materialista szemléletû emberek pénzközpontú gondolkodásmódjának alapelvére, melynek lényege, hogy az értékek helyett az (önös) érdekek a legfontosabbak. A 24. órában vagyunk. Vagy talán már azon is túl. A 2/3-os többség elérése immáron elérhetetlen vágyálomnak tûnik csupán, legalábbis innen a realitások talajáról szemlélve a történések és az események folyását. De mégis! Egyvalamit ne felejtsünk el! Nem kell tovább cipelnünk letehetetlen koloncként, elviselhetetlen teherként a múltunkat! Még akkor sem, ha a kevés kivételezett, akik most óriásira hízott, kórt, betegséget és ragályt terjesztõ vérszívó szúnyogként rajtunk élõsködve ezt akarják elhitetni velünk, és ezt akarják megvalósítani, ha a hatalomban maradhatnak. Ne felejtsük el, a szavazófülke magányában csak egyvalami lesz velünk, a lelkiismeretünk. Az pedig mindig és mindenüvé elkísér minket, és örökre ott lebeg majd felettünk mementóként, emlékeztetve arra, ha rosszul döntöttünk. Ezért fontos az, hogy mindenki, aki él és mozog, elmenjen szavazni, és a jó helyre húzza be azt a nyavalyás X-et. És az is nagyon fontos, hogy az elsõ forduló után még nincs vége, nem lazíthatunk! Ezt ne felejtse el! Ami engem illet, én szeretek jóban lenni a lelkiismeretemmel, nem szeretem, ha furdal. Ja és még valamit! Szeretek nyugodtan aludni. Remélem Ön is! És még valamit: KÉSZÜLJETEK! Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára
104
VALÓSÁG. SHOW NÉLKÜL – Na nehogy má’ a nyúl vigye a vadászpuskát! A gátlástalanság netovább-ja, avagy, amikor a fagyi nyalja a nagymamát –
Íme egy gyöngyszem az Index internetes hírportálról: MI LENNE ORBÁN A DÁVID IBOLYA-KORMÁNYBAN? Az MDF akarja adni a miniszterelnököt a Fidesszel kötött koalícióban, máskülönben ellenzékben marad - jelentette ki Dávid Ibolya pénteken. A pártelnök arra a kérdésre egyelõre nem kívánt válaszolni, hogy kormányában milyen posztot szánna Orbán Viktornak. A Magyar Demokrata Fórum azzal, hogy miniszterelnök-jelöltet állított, azt üzente: vagy ellenzékben lesz, vagy pedig, ha kormánykoalícióra készül a Fidesszel való együttmûködésben, õ adja a miniszterelnök-jelöltet, mert nem kíván asszisztálni egy ilyen baloldali retorika és program mellé, amelyet ma Orbán Viktor és a Fidesz képvisel" - jelentette ki Dávid Ibolya a Magyar Televízió Nap-kelte címû mûsorában. Arra a kérdésre, mi a realitása a miniszterelnök-jelöltségének, példaként említette, hogy az osztrák választások után, 1999-ben a harmadik helyen végzett párt adta a miniszterelnököt, s más helyeken is elõfordult már, hogy nem a legnagyobb párt jelöltje lett a kormányfõ. Kitérõ választ adott arra a felvetésre, ki lenne Orbán Viktor egy Dávid Ibolya-kormányban. Mindössze annyit mondott: „érjük meg 105
április 9-ét“. A kérdésre, hogy Mikola Istvánt megtartaná-e miniszterelnök-helyettesnek, viszont határozottan azt válaszolta: „nincs ilyen intézmény“. A Gyurcsány Ferenc kormányfõ által április 5-ére javasolt kétoldalú miniszterelnök-jelölti vitával kapcsolatban elmondta: ha „egyes“ miniszterelnökök vitáznak majd, akkor nem kíván jelen lenni, ha azonban „a“ miniszterelnök-jelöltek vitáját hirdetik meg, akkor ott van a helye az MDF-nek is. Forrás: Index
Aztán itt egy másik, a teljesség igénye nélkül MEDGYESSY-T AKARJÁK JEGYBANKELNÖKNEK? Az MSZP gyõzelme kisebb, a Fideszé kicsit nagyobb baj lenne a gazdaságnak, mondták elemzõk. Szocialista kormányalakítás esetén az önkormányzati választásig nagy valószínûséggel semmi lényeges nem történik, s a fiskális „kiigazítás“ minden bizonnyal csak jól kommunikálható látványelemekbõl áll majd. Igaz, olyan információk is terjednek, hogy a mostani pénzügyi kormányzat kész tervekkel rendelkezik, amelyeket az új kormány megalakítását követõ hetekben el is indítanak, az elemzõi és piaci vélekedések azonban meglehetõsen szkeptikusak e tekintetben. Narancsszínû kormány esetében pedig az jelent nehézséget, hogy a Fidesz olyannyira beszorította magát a populista ígéretekbe, hogy nagyobb „arculatvesztés“ nélkül nehezen tudna kilépni belõlük. A reformok elmaradása, illetve elvékonyodása esetén az elemzõ szerint a forint gyengülésére és kamatemelésre lehet számítani, ezek üteme fõleg a külsõ tényezõk akkori alakulásától függ. 106
A pártprogramokból mindenesetre - eltekintve a 2010-es euró stabil hangoztatásától, valamint a jól ismert lózungoktól - sok minden nem derül ki a kiigazítás mikéntjét és ütemezését illetõen, s a választási frazeológiából is csak következtetni lehet erre-arra - gyorsaságra a legkevésbé. Forrás: Index
Az emberi hülyeség kollektív és határtalan. Akárcsak édestestvére, az emberi butaság. De miért is csodálkoznánk a fenti híreken, amikor ebben a következmények nélküli országban még ezt is le lehet nyomni a buta, birkatürelmû nép torkán. Nézem a televíziót és a március 15-i ünnepségek kapcsán a megmondó-emberektõl kísért ölebmédia csak arról recseg, hogy mennyire nem illik az ünnephez a ribillió, hogy a beszari mûminiszterelnök szavajárásával éljek. Mit ad Isten, a külföldi események azonnal rácáfolnak a pártállami kommunizmus kizárólagosságában szocializálódott média-õskövületek érvrendszerére. A francia diákok a demokrácia szellemében fesztelen hangulatban borogatják rá a felállított utcai kordonokat a rohamrendõrökre, és milyen érdekes, egy árva hang, egy nyikkanás, egy pisszenés nem sok, annyit sem hallunk a honi tömegtájékoztatás szócsöveitõl, hogy hát micsoda skandalum ez, kérem! Milyen antidemokratikusak ezek a francia diákok, hogy ki merészeltek menni az utcára az érdekeik védelmében! Atyaúristen, az utcára vitték a politikát, mindjárt szívrohamot kapok! Micsoda képmutatás! Micsoda álszent kétszínûség! Talán a világon nincs rajtunk kívül még egy ország, ahol a kettõs mérce ily magasságokat ért el a tömegtájékoztatásban. Mindeközben a pórnép új kategóriákat kell, hogy felállítson a megaláztatás szamárlétráján való lefelé haladás szemléletes és megfelelõ mértékû érzékeltetésére, mert az „itt kiskorúnak (nota bene hülyének) nézik a népet!” kifejezés együttes már nem fedi a valóságot, itt annál már sokszorta súlyosabb a helyzet. 107
Szereptévesztések, arány- és értéktorzulások jellemzik a magyar(?) politikum egyes prominenseit, miközben mindegyikük kétségbeesetten kepectet, hogy a kondér közelében maradhasson. A ferde nyakú kalapos, talán Cervantest olvashatott utoljára, ugyanis Don Quijote fantáziavilágához hasonlóan õ is egyfajta virtuális létezésbe képzeli magát, még mindig azt hiszi, ma is a rendszerváltó idõk vezetõ politikai erejének élén áll, kivont karddal rohan elõre, fejjel neki a két gigászi monstrumnak, miközben mögötte már csak a légüres tér van. De azért még rátesz egy lapáttal, vagy õ lesz a miniszterelnök, vagy senki. Igen, megint az elefánt és a kisegér már-már tanmesei szintû kis története jut eszébe az embernek, amikor a nagy szürke és a kis szürke átmegy a hídon, és a kis szürke odaszól a nagy szürkének: Hallod, hogy dübörgünk? Kicsi a bors, de erõs! – tartják az én országomért fáradozó és Kovács Pistike sorsáért aggódó agresszív törpeminoritásnál. Dörmögõ Dömötörnek, aki mára teljességgel elveszítette legendásan jó humorát – ki tudja, tán a pártcsatározások és a koalíciós kényszerpaktumok hosszú évei alatt kiégett a vízvezeték-szerelõbõl pártelnökké felfújt politikai bohóc – csak annyira fussa, hogy a nagyobbik koalíciós párttól látványosan elhatárolódjon, egyszersmind megígérje ugyanazt, amit már négy esztendõvel ezelõtt egyszer a képünkbe hazudott. Kevesebb állam, több SZDSZ! – áll egyik falragaszukon. Isten ments! Akkor inkább már jöjjön a több állam, csak ezt az agresszív, kártékony szabadosságot tüntessük már el egyszer, s mindenkorra a magyar közéletbõl! A kampány célegyenesébe fordul, amikor ismételten, most már nem tudom hányadszor díjazzák a humor állítólagos egyik nagyágyúját, akinek díjátadásakor az MSZP nõi tagozata hangosan sikongat a gyönyörtõl. Még az is lehet – ahogyan azt a száz kiló marhahús szokta volt mondani – hogy „nedves lesz tõle a bugyijuk”. Ez Magyarország. Valóság. Show nélkül. 108
A csillogó villogó médiafelszín alá nem láthatsz be, mert azt gondos kezek – pártállástól függetlenül – elrejtik elõled. A másként gondolkodókat nem hagyják megszólalási lehetõséghez jutni, csak a politikum (2004. december 5-e elõtt úgy hívták õket: az elit) hivatalos változata hangozhat el, jelenhet meg. A belterjes kör tovább akar uralkodni, gátlástalanul rabló és fosztogató hatalmát fenn kell tartania, mert csak ebbõl tudja finanszírozni fényûzõ életvitelét. Mindeközben az itthoni modern bérrabszolgaság jármát az egyre jobban elkeseredõ nép nyakába akasztó belterjes politikai osztály felelõtlen „törvénykezésével” tágra nyitotta az ajtót a gazdasági újgyarmatosítók elõtt, akiknek – nyugati mércével mérve – baksisért kiárusítják a hazánkat. Már szinte minden idegen kézen van. A közvagyon felvásárlásán keresztül felvásároltak bennünket is. Lassacskán semmink sem marad, a termõföld az utolsó, amit még nem tudtak teljesen kihúzni a lábunk alól, de törekednek rá erõsen. Most még birkanyáj módjára, rendezetlen tömegként, csürheként menetel a multi bevásárlóközpontjaiba, plázáiba a megtévesztett magyar, csak akkor néz majd nagyot, amikor már földünk sem lesz, a külföldi meg majd abbahagyja a termelést, külföldrõl hoz be mindent, oszt egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy hipp-hopp, nédd mán’ 600 forint lett egy kiló kenyér! Vazze! Haspárti Magyarország, a bután kiskorú nép. Csath Magdolna, a kitûnõ közgazdász professzor-asszony írta egy helyütt, még a csatlakozás elõtt, hogy Európában hazánk a legjobban „megdolgozott”, legjobban liberalizált, legnyitottabb piaccal bíró ország. És valóban, úgy tûnik az átformálás, az agymosás mára már elért egy szintet, ahonnan, ha még egyáltalán lehetséges, nagyon nehéz lesz a visszaút. Ide már az EBESZ sem küld megfigyelõket, mondván, itt minden a lehetõ legnagyobb rendben van a választások körül, pedig mindannyian emlékszünk 2002-re. És most a hatalomban vannak. És most õk fogják lebonyolítani a választásokat. Az ember beleborzong, amikor felteszi magának a kérdést: 109
az nyeri meg a választásokat, aki ügyesebben csal? Tényleg csak ezen múlik a dolog? Mert hát lassacskán idáig jut el az emberfia, hiszen az egymás mellett elbeszélõ, mit elbeszélõ, elharsogó Góliát pártok úgy tûnik csak egyvalamirõl, a NÉPRÕL, igen, így nagybetûsen, a NÉPRÕL feledkeznek meg. Lassan, ám annál kitartóbban amerikanizálódunk. De nemcsak azért, mert egyre jobban eladósítanak bennünket, mindent hitelre veszünk most már, vagyis elõre elköltünk olyan pénzt, amiért még meg sem dolgoztunk, de a politikánk is kezd olyanná válni. Csak két rossz közül választhatsz. Válaszd a kisebbiket! De mi van azokkal, és úgy tûnik õk vannak többen, õk vannak a legtöbben, sõt, õk egyre többen vannak, akik valami harmadikat, valami újat, valami mást szeretnének? Nem ezt a végletekig erodálódott, sokszor megkövesedett, megújulásra képtelen, beszûkült normavilágban gondolkodó, még a régi átkosban szocializálódott politikumot, hanem valami újat, valami frisset, valami más szellemiséget? Nos, a váltás nem megy egyik pillanatról a másikra, megvan ennek is a módja. Egy jól kezelt, körültekintõen megszervezett fokozatos átmenettel talán elérhetünk valamit. Együtt kell, járjon az ifjonti hév lelkesedése az idõsebb kor érettebb élettapasztalatával és a jó munkamegosztással. Az irányt már látjuk, most már csak egy dolgunk van, el kellene indulni az úton. EGYÜTT! Ja! És ha lehet, kézen fogva! Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára
110
LÁNCSZAVAZÁS VS. DEMOKRÁCIA – avagy Végérvényesen lenyúlják-e a honi (szociál)demokráciát? –
A Nemzeti Hírhálón az alábbi delejlevél érkezett villanypostafiókomba: KÖSZÖNÖM, NEM KÉREK BORÍTÉKOT! Tisztelt Barátaim! Rengeteg fejtörést okozott a nemzet jobbik részére szavazóknak a werberi találmány, ami lehetõvé tette a láncszavazást. Bizony van erre egy joghézagnak látszó lehetõség elrejtve a választási eljárásról szóló hírhedt, és oly sokat idézett, és sokak által értelmezett 1997/C törvénynek csúfolt csapdahalmazban. Az idegenszívû mszp 2002-ben egy ron werberként azonosított szénvegyületet alkalmazott kampánytanácsadónak (így csupa kisbetûvel, mert a gyûlölet szellemét elhozó nem érdemli meg, hogy személynévként emlegessük - õ nekünk csupán egy vegyület). Okos vegyület ez a ron, mert megtalálta a kiskaput. A választási eljárásról szóló akármiben ezeket firkálta a jogtévesztõ: „VIII. FEJEZET SZAVAZÁS 70. § (1) A választópolgár a szavazólapot borítékba teszi, és a szavazatszámláló bizottság elõtt urnába helyezi.“ Kérdés: Honnan a boríték? Lehet saját, más színû-méretû boríték is? Európában tilos a boríték használata szavazáskor! Továbbá a következõ olvasható még többek között: „IX. FEJEZET A SZAVAZATOK ÖSSZESÍTÉSE A szavazatszámlálás 72. § (3) A szavazatszámláló bizottság az urna felbontása elõtt ellenõrzi az urna sértetlenségét, felbontja az urnát, és meggyõzõdik az ellenõrzõ lap meglétérõl, 111
majd az urnában levõ szavazólapok számát összehasonlítja a szavazókörben szavazók számával. A választás eredményének megállapításához az urnában levõ szavazólapokat számba veszi, az urnába üresen dobott borítékokat figyelmen kívül hagyja.“ Nos, mint láthatjuk, itt van az eb elhantolva!: „...az urnába üresen dobott borítékokat figyelmen kívül hagyja.“ Mégis, arra kell felfigyelni, ami eddig talán senkinek sem tûnt fel, hogy ezek a mondatok nem teszik kötelezõvé a szavazó polgárok számára a szavazókörben felkínált boríték használatát. Dereng valami? - Igen, jól értette mindenki! Fordítsuk a szoclibek ellen saját módszerüket! Ha a választásokig megfelelõ terjedelemben, és igen kívánatos, sûrû ismétléssel, a lehetõ legtöbb emberhez eljuttatjuk ezt az információt, majd következetesen és büszkén visszautasítjuk a borítékot a szavazókörben. Igen nyílt sisakkal, és nem egy jöttment sunyiságától tévútra terelve tarthatjuk a választást. Legyen ez az alkalom egy emelt fõvel megélt, következetes, de legfõképpen tiszta ünnep! Nekünk ünnep. Ha mindenki eleget tesz ennek az egyszerûnél is egyszerûbb kérésnek, akkor az urnák felnyitásakor talált üres boríték csakis, és kizárólagosan a szoclibektõl való lehet. Ebbõl szorosan következik az a megállapítás, amelyet az égiek sem mosnak le ezekrõl soha többé, nevezetesen hogy most is, mint mindig, csaltak. Egyetlen alkalom is elegendõ a csalás elkövetéséhez, nem szükséges hozzá, hogy érdemben ezzel bármilyen eredményt is befolyásoljon ez a módszer. Mert igaz a régi mondás: a féligazság hazugság. Olyan, mintha azt állítanánk, 3X8=12. Lehetséges volna ez? Persze, hogy nem. Illõ tisztelettel, ám igen határozottan kérem a nemzeti elkötelezettségû politikai szervezeteket, szerepeltessék megszólalásaikban ezt a kérést: „Köszönjük, nem kérünk borítékot!“ Mindenki lássa-hallja ezt a kérést, lehetõleg nagyon feltûnõ módon, bárhol él az országban. Ugyanezen szervezetek egységesen lépjenek fel annak érdekében az Országos Választási Bizottságnál, haladéktalanul foglaltassék írásba, melyet rendkívüli közlemény formájában azonnal léptessenek hatályba (jogukban áll megtenni!), miszerint a szavazókörökben a szavazópolgárok számára 112
nem kötelezõ a boríték használata. Ne felejtsük el, a törvényben benne van lehetõségként, a szavazópolgárnak jogában áll a szavazólapot boríték nélkül az urnába dobni! A boríték használata csupán egy eddig ránk erõltetett magatartásforma. Hiszen csupán az üres borítékot rendeli figyelmen kívül hagyni a törvény, a szabályosan kitöltött szavazólapot azonban véletlenül sem. Mondjuk tehát egyszerre a Kossuth téren valamint a Hõsök terén április másodikán, majd a hasonló rendezvényeken eztán, végül a szavazókörökben is olyan fennhangon és mosolyogva, hogy a körülöttünk lévõk számára jól hallható legyen: „Köszönöm, nem kérek borítékot!“ A boríték használatának ezen visszautasítása nem egy politikai szervezet mellett / ellen való kiállás. Nem lehet ráfogni, hogy megzavarhatja a szavazókörben a törvényes rendet. Továbbá, mindenki, akitõl ezt a lehetõséget megtagadja a szavazóköri elnök, vétesse jegyzõkönyvbe az esetet és követeljen a jegyzõkönyvrõl hiteles másolatot, melynek másolatát haladéktalanul juttassa el a helyi választási irodához, valamint az általa választott politikai szervezet helyi vezetõjéhez! Arról szól ez a rövid mondat, - Miket is írok, hiszen ezt közülünk bárki azonnal érti! A szoclibek közkeletû életfilozófiáját kölcsönözve: ami nem tiltott azt szabad megtenni. Nesze, werber, és az õ behívói, ezt nem lehet kivédeni! Ismételjük, egyszerre, hangosan, kitartóan, büszkén mosolyogva: „Köszönöm, nem kérek borítékot!“ Nem hallatszott elég határozottan! „Köszönöm, nem kérek borítékot!“ Jobban hangzott, de legyünk biztosak a dolgunkban. Most nincs kibúvó senkinek! Hogy volt? „Köszönöm, nem kérek borítékot!“ „Követem az igazságot, védem a jogot, mindenkinek jót akarok, senkitõl sem félek.” (Felsõbüki Nagy Pál)
Köszönöm megtisztelõ figyelmüket: Lengyel Károly, egy magyarul gondolkodó és érzõ szavazópolgár
113
Eddig a hír. 2006. március 24. 21 óra 35 perc, Hír Televízió, Célpont. Mondanám, hogy lehullt a lepel, vagy hogy robbant a bomba, de nem mondom. Nem mondom, mert a már mindenki elõtt ismert, és a nép ajkán csak „kocsmaláncként” aposztrofált, Ron Werber által tökélyre fejlesztett borítékos szavazatvásárlási metódust nyílt titokként kezelte mindenki, az újdonság mindössze annyi, hogy most elõször merte valaki a nyilvánosság elé állva elmondani az MSZP részérõl, mi is történt valójában a négy évvel ezelõtti választásokon. Természetesen ahogy az várható volt, a szegfûmintás utódpárt azonnal bagatellizálni próbálja a dolgot, a pofa hazudott, nem is tagja a pártnak stb. Bordás Vilmos, az Országos Választási Bizottság tagja rögtön le is hûtötte a kedélyeket, boríték nélkül is lehet ugyanígy csalni, legfeljebb a láncban az elsõ üres boríték helyett egy üres lapot dob be az urnába. Ezt egy fehér lappal még megteheti, de ha teszem azt színes a lap, vagy mindkét felét lepecsételik a helyszínen a szavazás elõtt, akkor ugyebár ezt a lehetõséget máris kiküszöböltük. De ha már semmi más nem jut az eszünkbe és mielõtt még valaki végképp elkeseredne, hogy akkor most megképzõdött az a helyzet, ami már a szabaddemokraták választási plakátjain olvasható szövegnek is ellent mond, miszerint „Csak rajtunk múlik!”, mer’ hogy ha csalnak, akkor mindenen múlik, csak rajtunk nem, szóval azoknak mondjuk el megnyugtatásul, hogy igenis van megoldás! A rendkívüli mozgósítás! És itt most nem csak a Fidesz választóira gondolok, hanem a teljes nemzeti oldal szavazóbázisának az urnák elé vitelére. Menjünk el szavazni olyan nagy számban, hogy ne tudjanak annyi embert (láncszavazót) – és ezzel együtt szavazatot megvásárolni –, amely elég lehet a hatalmuk továbbviteléhez! Ugyancsak Bordás Vilmos, az Országos Választási Bizottság tagja mondta azt, hogy az urnában talált üres boríték még nem bizonyít semmit, hiszen valaki – mondjuk emlékbe is – hazavihette a szavazólapot. 114
Ha viszont nincs boríték és az urnában egy vagy több üres lapot találnak, egyértelmû, hogy csalás történt, hiszen a szavazás elõtt a helyszínen mindenki csak szavazólapot kapna, az üres lap csak úgy kerülhetne az urnába, ha valaki a szavazólap helyett dobná be. Persze ilyenkor is lehetne arra hivatkozni, hogy valaki biztosan hazavitte emlékbe a szavazólapot, csak ez az indoklás – még fokozottabban, mint a mostani borítékos esetben – rendkívül életszerûtlen, fõként akkor, ha az országban számos szavazóköri urnában találnának egy vagy több üres lapot. Térjünk még vissza néhány gondolat erejéig a Célpont adásához. Számomra nem is az információ elhangzása volt a legdöbbenetesebb és legérdekesebb, hanem a bejelentõ személye. Engem magamat mindig az foglalkoztat a legjobban, amikor átszakad a gát. Egy alombéli, aki eleddig a rendszer haszonélvezõje volt, egyszer csak borít, és az esetleges következményekkel („hiába fenyegettetek meg négyszer is életveszélyesen!”) nem törõdve, kipakol. Mennyi feszültségnek, mennyi megaláztatásnak, kínlódásnak, kihasználtságnak, mellõzöttségnek, vagy a jó ég tudja még minek kell felhalmozódnia ahhoz, hogy az illetõ kipakoljon? És a másik oldalon úgy tûnik, egyre többen vannak, akik a Célpont interjúalanyaihoz hasonlóan észreveszik, hogy nem ilyen lovat akartak és ki is merik mondani, hogy ez a párt, mármint az MSZP, nem a szociáldemokrácia, hanem a nagytõke pártja, õk pedig nem ilyen pártot akartak, azt nem érzik a magukénak. Ahogyan arról már magam is több alkalommal értekeztem e lap hasábjain is, 2002-ben az ún. baloldali szavazókat csapták be a legjobban. Eddig talán nem merték bevallani maguknak, de mostanra elillant a tizenkilencezer forintok és az egyszeri béremelések pillanatnyi kielégülést okozó röpke pillanata, és visszazuhanva a rideg valóságba, ahol a az ikerdeficit árnyékában szinte gombnyomásra elõidézett forintválságok következményeként a devizában végletekig eladósított lakosságnak havonta emelkedik a törlesztõ részlete, egyre többeknek kezd kinyílni a csipájuk. És valóban. A munkásosztály az ölebmédiától megtévesztve 115
legádázabb, legesküdtebb ellenségét, a nagytõkét, ha tetszik a burzsujokat szavazta vissza a hatalomba, ráadásul a sors furcsa fintoraként, a mai burzsoáziának egy tekintélyes részét azok az egykori elvtársai képezik, akik annak idején szintén a kiváltságos párt-elit tagjaiként az átkosban is meglehetõsen jó módban éltek. Ezt az új rendszert azonban már ideológiai örököseik, a több tízmilliós luxusverdákon furikázó, és a hátsó ülésrõl (biztonsági öv nélkül!!!) a népnek az észt (egyelõre még ingyen) osztogató, limuzin-szocialistákká vedlett egykori KISZ-es fiúk vezénylik és irányítják, blazírt pléhpofával, szemrebbenés nélkül meghazudtolva egykori önmagukat. Tizenhat évvel a módszerváltás után, mintha egyre több ember lenne, akinek elege lett a segélyeken való tengõdésbõl, és helyette inkább a munkából való tisztes megélhetés mellé tenné le a voksát. Reméljük április 9-én és 23-án is így gondolják majd. Ugyanakkor a demokráciát – és nem a köztársaságot! – továbbra is féltenünk kell, mert a belügyminiszter-asszony egyik rendeletével újabb kiskaput nyit a választási csalás megvalósításához. Ha valaki elõre bejelenti, kérheti, hogy a 2. fordulóban valahol máshol szavazhasson. Ezzel lehetõség nyílik tömeges szavazóátcsoportosításra. Gazdagabb pártok – és mint azt tudhassuk, a szegfûmintás utódpárt, talán éppen zseniális pénztárnokának vagy hatékonyan mûködtetett számlagyárának köszönhetõen ilyen párt – különösebb erõfeszítések nélkül finanszírozhatnak egy ilyen megmozdulást, akár országos méretekben is, lásd kocsmalánc megszervezése és kivitelezése a 2002-es választásokon. Nekem meg az jutott eszembe, amirõl eddig nem sok szó esett, hogy mi van akkor, ha valaki elõre bejelenti, hogy a 2. fordulóban máshol szeretne szavazni, de az õ választókerületében már az 1. fordulóban eldõl a szavazás? Így az illetõ indokolatlan elõnybe kerül a többi, az õ eredeti választókerületében lakó szavazópolgárral szemben? Hiszen vándormadarunk kétszer szavazhat, míg a többiek, akik ugyanott szavaztak elõször mint õ, csak egyszer, hiszen az eredeti vá116
lasztókörben már az 1. fordulóban eldõlt a szavazás, így a 2. fordulóban már nem tartanak voksolást. De van itt még valami! Milyen alapon szavaz vándormadarunk az új körzetben, hiszen ott nincs jelen életvitelszerûen, magyarán nem ott él, szavazatával azonban mégis ugyanannyira befolyásolhatja az adott választókerület jövõjét, mint az egyébként ott élõk, akik a következõ négy évre el kell, hogy viseljék a választás következményeit. Hogy is van ez? Jó reggelt Magyarország! Azoknak pedig, akik igazi tõrõlmetszett ateisták, akik nem ismernek sem Istent, sem embert, akiknek olyan fogalmak, mint erkölcs, etika, morál, Nemzet, Haza, összetartozás az égadta világon semmit sem jelent, pusztán a hideg, rideg racionalitás farvizén evezve próbálnak eljutni a megvilágosodás magasztos mécseséig, hogy ezzel a csodás képzavar-kombinációval éljek, hadd tegyek fel két rövid kérdést. Mondják, épeszû ember szavazna olyan pártokra, melyek nemtörõdöm kontárságukkal ikerdeficitet szabadítanak az országra? És olyan pártokra, akiknél egyik hónapról a másikra csak úgy, megemelkedik a hitel törlesztõ részlete? Ugye nem? Végezetül még csak annyit: KÉSZÜLJETEK! Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára
117
EXIT-POLL(ITIKA)! – avagy Csal(ód)ásra készülve? –
2002 több tekintetben is különleges esztendõ, ha tetszik vízválasztó volt az újkori magyar demokrácia történetében. Soha ennyi, a választásokkal kapcsolatos panasszal és beadvánnyal nem fordult még az illetékesekhez a lakosság. Soha nem volt még ennyire szoros a befutó a választások végeredményét illetõen. És még valami, amirõl ne feledkezzünk meg! Fõként akkor nem, ha ez most, négy esztendõ elteltével újra elõkerül, és a médiát figyelemmel kísérõ ember számára akarva akaratlanul is, de azonnal kibukik, valósággal belebotlik a hírbe, amire más talán fel sem figyelne. A nagy közvélemény-kutató cégek mindegyike aláírt egy megállapodást, hogy a választás napján nem végeznek ún. exit-poll felmérést, azaz nem kérdezik meg a választókörbõl kijövõ szavazópolgárokat, hogy kire adták le a voksukat. Miért érdekes ez? 2002 volt az elsõ olyan esztendõ, ahol az addigiaktól eltérõen, elmaradt az exit-poll vizsgálat a választás napján. Az exit-poll azért bír nagy jelentõséggel, mert annak eredménye szinte hajszálpontosan, de legalábbis jó közelítéssel megmutatja a választás várható végeredményét is. Tehát ha feltûnõen nagy eltérés mutatkozik az exit-poll és a végeredmény között, ott már kezdhetünk gyanakodni, hiszen az mégiscsak furcsa, hogy a megkérdezettek mindegyike hazudna a felmérést végzõ szakembereknek, nem igaz? Ráadásul az exit-poll egy gyors módszer arra, hogy kapjunk egy közelítõ képet arról, milyen végeredmény várható. 118
Még egyszer szeretném felhívni a tisztelt Olvasó figyelmét arra, hogy 2002 volt az elsõ olyan országgyûlési választás, ahol nem végeztek ilyen exit-poll vizsgálatot. Emlékszünk még? Mindegyik közvélemény-kutató szilárdan és meggyõzõdéssel állította, hogy a FIDESZ nyeri majd a választásokat. Mint azóta tudjuk, nem így történt. Ami a dologban így utólag visszatekintve jelzésértékû – persze utólag könnyû okosnak lenni – szóval, ami igazán figyelemreméltó, hogy a közvélemény-kutató cégek csak az óriási presztízs- és hitelvesztéssel járó bukásuk után kezdték el hangsúlyozni és elõtérbe tolni a közel 10%-nyi nem válaszoló választók nem elhanyagolható szerepét, már ami az eltérõ végeredmény megszületését illeti. A választások elõtt mindegyik közvélemény-kutató cég azzal kezdte a mondókáját, hogy a dolgok jelen állása szerint a polgári kormány kormányozhat majd tovább, mert biztosan vezet – ha jól emlékszem tán nagyjából egészébõl pont annyival, mint amennyi szavazó nem válaszolt, és egyszer csak hipp-hopp, elõtûnve a semmibõl ellenállhatatlan késztetést érezve úgy gondolta, hogy az MSZP-re adja le az õ voksát. Ez azé’ szigorú, nem? Akkor egyik közvélemény-kutató cég sem azzal kezdte a mondókáját, hogy hát az a helyzet hölgyeim és uraim, hogy van itten kábé 10% hallgatag magyar, aki annak a baga úristennek se hajlandó megmondani, hogy kire fog szavazni, és ezzel bizony, mint a voksolás fekete lovai, még akár boríthatnak is, így maximum csak találgathatunk, hogy ki lesz a befutó. A jelen állás szerint erre a FIDESZ-nek van nagyobb esélye. Nem. Nem ezt mondták. Aszonták, hogy a FIDESZ fog gyõzni. És lám, a 10%-nyi hallgatag magyar elegendõnek bizonyult ahhoz, hogy egy tizenhét lépéses algoritmus keretében a közvélemény-kutató cégek hitelességét és az általuk szolgáltatott adatok, felmérések megbízhatóságát örökre a múlt homályába veszejtve homlokegyenest más eredményt produkáljon, mint ahogy azt ezek a szerencsétlenek elõre megjósolták. 119
Még egyszer figyelmébe ajánlanám mindenkinek: idén, 2006-ban sem lesz exit-poll! A különbözõ televíziós csatornák online választási mûsorokban közvetítették a jeles eseményt, a demokrácia nép általi gyakorlásának magasztos pillanatait, vagy ahogyan azt Franka Tibor találóan elnevezte az ismert Beatles sláger után, az „Egy nehéz nap éjszakáját”. Talán mindannyian emlékszünk még rá, a tévémûsorok esetében az elsõdleges szempont a gyors információáramlás volt, hogy a nézõk folyamatosan tájékozódhassanak a legfrissebb fejleményekrõl. A 2002-es választásokat kísérõ, a választási csalásról szóló beadványok magas száma pedig azt mutatja, hogy a gyorsaság helyett inkább a pontosság, a szakszerûség, illetve a törvények betartása kellett volna, hogy az elsõdleges fontosságú szempont legyen mindannyiunk számára! Elvégre ez választás, nem lóverseny! Itt nem az gyõz, aki a leghamarabb leszavaz, hanem az, aki a legtöbb voksot gyûjti be. De ha már a gyorsaságnál tartunk, éppen ezért érthetetlen számomra, hogy miért hagyták el négy évvel ezelõtt, ahogyan azt teszik idén is, az exit-poll vizsgálatot? Talán azért hogy ismét csalhassanak? Az ember, ha belegondol, nem nagyon tud más logikus magyarázatra jutni, hiszen az exit-poll aránylag nagy megbízhatósággal megmutatja a várható végeredményt, ráadásul gyorsan. Nem véletlenül találták ki. Ha viszont nincs összehasonlítási alapunk, egy elõzetes képünk, megközelítésünk – amely ha a pontos számokat nem is, de a tendenciákat, a trendeket jól mutatja – arról, milyen végeredmény várható, akkor nem vesszük, nem vehetjük észre, ha csalnak, ha becsapnak, átvernek minket. Nincs semmilyen elõzetes tájékozódási alapunk arról, hogy nagyjából egészébõl mire számíthatunk. Tehát nem tudunk arról, ha valamilyen általunk ismeretlen okból, okokból kifolyólag a választás menete egyszer csak gyökeres változáson megy át (például egy körzetben vagy egy idõpont után hirtelen, aránytalanul megnõ a leadott szavazatok száma, míg a nap más részében az nagyjából egyenletesen zajlott stb.), s ezzel mondjuk, felborul az 120
addig stabil menete a voksolásnak. Mindenesetre, ha van exit-poll vizsgálat, és eltérés mutatkozik aközött, akire az emberek szavaztak és aközött, aki aztán nyert, na ott már kezdhetünk aggódni. Mivel pártunk és kormányunk a rend, a stabilitás és a nyugalom feltétlen, valamint elkötelezett híve, a magam részérõl elképzelhetõnek tartom, hogy mondjuk a lakosság megnyugtatásának céljából központilag elrendelte a közvélemény-kutató cégeknek, hogy ha a jövõben is szeretnének állami megrendeléseket, akkor jobb, ha kushadnak a helyükön, és nem tartanak exit-poll vizsgálatot. Végül is, õk is jól járnak, kevesebbet kell dolgozniuk. A 2002-t megelõzõ választásokon végeztek exit-poll vizsgálatokat. 2002-ben nem, és idén sem terveznek ilyet. Egyik cég sem. A négy esztendõvel ezelõtti hatalmas presztízs- és hitelvesztést okozó bukásuk után a közvélemény-kutató cégek legalább ahhoz vehetnék maguknak a fáradságot, hogy némiképp kiköszörüljék a csorbát, és igazán odaállíthatnák a kérdezõbiztosaikat a szavazókörök kijárataihoz, már csak a mi megnyugtatásunk végett is. Apró, jelzésértékû momentuma ez is a magánszocializmus kézileg és központilag vezérelt térhódításának. Az értelmiségnek egy tekintélyes része, mint a magyar Nemzet elárulója, tökéletesen belesimult a régi-új hatalom többszörösen átforgatott köpönyegének vérvörös szövetébe, hogy a szolgalelkû kitartott médiához hasonlóan élvezhesse gazdája ölmelegét, hûségéért pedig néha napján hullajtanak neki egy-egy zsírosabb koncot. Az exit-poll felmérés újbóli elhagyása is azt mutatja, hogy az események irányításának most már a látszatát is végérvényesen szeretnék kivenni a nép, a Nemzet kezébõl. A négy esztendõvel ezelõtti, csalásokkal tarkított erõfelmérés nem egyszeri, kivételes esemény volt, hanem ez az újkori, a modernkori, a modern köztársasághoz igazán illõ standard, az új vonatkoztatási szint, ahol a lakosságot, az embereket, a szavazópolgárt a lehetõ legtávolabbra helyezik az objektív tájékoztatástól, a szabad véleménynyilvánítástól és a közvet121
len néphatalom gyakorlásától. Azzal, hogy félrevezetik, a szavazás eredményét pedig manipulációkkal meghamisítják. Látszatdemokrácia egy következmények nélküli országban. Haspárti Magyarország, a bután kiskorú nép. Az MDF kalapos elnök-asszonya, legnagyobb meglepetésemre és megdöbbenésemre, mint kiderült, legújabb miniszterelnök-jelöltünk, a „felnõttek vagyunk” szlogennel kampányol és lépten-nyomon azt hirdeti, hogy a cumival együtt nem vesszük be a maszlagot. Valóban nem? A politikum, ahogyan azt Obersovszky Péter kérdezi filmjében és könyvében, tényleg hülyének néz minket, vagy tizenhat esztendõvel a módszerváltás után valóban felnõtt ez a nép, megérett-e ez a Nemzet arra, hogy felnõttként kezeljék végre? Perczel Tamás, a briliáns pszichológus gondolatait idézem ezzel kapcsolatban, melyeket a kevéssel halála elõtt készült „Számvetés” címû dokumentumfilm sorozatban mondott el: „A médiát irányító értelmiség, a média világa határozza meg lassan a mi tudatunkat is, mert már semmit nem közvetlenül látunk, hanem átalakítva, megrágva, szánkba köpve.” De hol van a határ? A magánszocialimzus tehetségtelen vadkapitalistáinak nemzetveszejtõ vergõdései mikor érik el a bután kiskorú haspárti Magyarország ingerküszöbét? Amikor ez az eltunyult, eltespedt, elkényelmesedett, csak önmagával törõdõ individualizált, atomizált lakótelepi népség végre megrázza magát, mert ha más nem is, de talán végre-valahára az autó, vagy a lakás havi törlesztõ részletének varázsütésre történõ megemelkedése a semmiért, már nála is kiveri majd a biztosítékot. Ha az eszmék, az elvek, az értékek nem is számítanak a materialista embernél, talán az majd hatással lesz rá, hogy immáron (tõle is) a brifkóban található összes lóvét le akarják nyúlni. Vajon a svájci frankban vagy euróban a végletekig eladósított autó- vagy lakásvásárlók (ne feledjük el, a kilakoltatás és a jelzálog veszélye immáron elérhetõ közelségbe kerül sokaknál) záros határidõn belül most már minden bizonnyal el fogja érni azt a fájdalomküszöböt, amikor a gomb122
nyomásra elõidézett forintválságok által ránk zúdított többletköltségek nem férnek bele a család havi büdzséjébe. Kilakoltatnak, vagy jobb esetben viszi a bank az autót? Emlékszik még a tisztelt Olvasó, mit mondott annak idején a választásokat megnyerve a mostanra a nagyságos és fényességes Európai Portába kiebrudalt túlkoros Casanova? Nem? No, idézzük csak vissza Kovács „Smith ügynök Casanova” László, alkalmi választási szakértõ („Mi nem a közvélemény-kutatásokat, hanem a választásokat akarjuk megnyerni” De milyen igaz!), akkori szocialista pártelnök szavait: „A választók olyan kormányt akarnak, amely nem uralkodik, hanem szolgál, amely nem a saját klientúráját építi, hanem az országot. Esélyt adva mindenkinek, aki tanulással, munkával, teljesítménnyel akar boldogulni. Olyan kormányra szavaztak az emberek, amely nem eltünteti a választók adó-milliárdjait, hanem a köz érdekében használja fel. A magyar választók többsége a szociáldemokrata utat választotta, nem a FIDESZ-kormányzást, nem a FIDESZMDF, és nem a FIDESZ- MIÉP kormányát. A választók többsége Medgyessy Péter kormányát választotta.” Hogy is mondják a zsidók? „Mondd el fiaidnak!” Emlékezzenek Kovács Laci bácsi szavaira, amikor majd az urnák elé járulnak, és vessük össze az elmúlt négy esztendõvel! Úgy tûnik az egykori posztkommunista pártelnök módfelett elrúgta a pöttyöst, amikor arról beszélt, hogy a választók milyen kormányt akartak. Az élet hamar rácáfolt. „Esélyt adva mindenkinek, aki tanulással, munkával, teljesítménnyel akar boldogulni”. Hát, komolyan mondom, röhög a vakbelem! Mikor látott olyant valaki, hogy egy kommunista tanulással, munkával, uram bocsá’ teljesítménnyel akart boldogulni?! Azt sem tudják, mi az! És akkor most a klientúra-építésre, amiben aztán világbajnokok lehetnének, ne is pazaroljuk a drága idõt! 123
Ki-ki döntse el maga, hogy a szabad Magyarország újkori történelmében eddig példátlan kuriózumként elsõnek megbukott Dé Kétszázkilencessy, valamint az õt puccsal eltávolító, egyszersmind a helyére rohamléptekkel beülõ másik stróman, Fletó Fletovics Jemelján, valamint a nevükkel fémjelzett kormányok mennyire voltak elfoglalva a hon elõmozdításával, avagy a klientúra építésében jeleskedtek inkább. Szerintem inkább ez utóbbi. De vissza a közelgõ választásokhoz! Franka Tibor, 2002-ben a választások után megjelent „Szabad választás, törvényes csalás” címû könyvében a következõket írja a választásokkal kapcsolatban felvetett kérdéseket és véleményeket illetõen: „A közvélemény-kutatók egyértelmû FIDESZ-MDF gyõzelmet mértek. A közvélemény-kutatók a részvételi arányt alábecsülték. Az adatokból úgy tûnik, mintha a kampánycsend idején néhány százezer ember mégis úgy döntött volna, hogy elmegy szavazni és szavazataik nagy részét az MSZP-re adják. A MIÉP a független felmérések szerint az utolsó pillanatig 8–15%-os eredményen állt, ennek ellenére a parlamentbõl kiszorult. Budapesten a MIÉP feltûnõen népszerû, mégis kevesebb szavazatot kapott, mint 1998-ban. Az SZDSZ gyenge szereplése ellenére igen nagy számban ért el harmadik helyet és ezek jó része stratégiailag fontos szerepet biztosít nekik a második fordulóra. Ez az elért százalékos eredmények torz eloszlásából is látható. A sebtiben alapított Centrum Párt hitelét vesztett vagy teljesen ismeretlen politikusaival meglepõen magas szavazati arányt ért el.. Ez 124
lényegében ugyanannyi, mint az 1998-as választásokon az MDF eredménye. Akkor pedig az MDF-nek ismert és népszerû egyéni jelöltjei is voltak. Még figyelemre méltóbb, hogy a Centrumra adott, egyébként csekély számú szavazatok eloszlása stratégiai fontosságot biztosít számukra pl. Budapesten. A százalékos eredmények eloszlása torz. Természetesen a fenti események egyenként kissé valószínûtlenek, de elmondhatjuk, hogy nem különösebben feltûnõek. Ugyanakkor minden eltérés az MSZP elõnyére szolgál és együtte elõfordulási valószínûségük igen csekély. Annyira csekély, hogy felvetõdik annak a kérdése, van-e mód és lehetõség a választási eredmények ilyen arányú befolyásolására. Válaszunk, néhány százezer ember célirányos szavaztatásával ez a helyzet minden további nélkül elõállítható. Ehhez nem szükséges más, mint szavazókörönként néhány tucat ember mozgósítása. (…) A fentiek alapján fontos kérdések merülnek fel (…) Találhatók-e a magyar társadalomban olyan közösségek, csoportok, melyek megfelelõ „felkérés” hatására szavaznak egy elõre meghatározott pártrra? Vannak-e olyan szervezetek, szekták, melyek ezt az irányított szavazást képesek megszervezni? Lehetséges-e az, hogy a csoportok koncentráltságuk miatt a közvélemény kutatások tudományos módszereivel nem érhetõk el, vagy olyan módon vannak felkészítve, hogy tõlük információ nem szerezhetõ, vagy akár hamis információt szolgáltatnak. Az ilyen csoportok hirtelen felbukkanása a szavazáskor amellett, hogy befolyásolják a 125
választás kimenetelét, jelentõs pszichikai csapást is mérnek az ellenfélre. Ugyanakkor a nem várt esemény „megérzése” jelentõs gazdasági elõnyökkel is járhat. Vajon történtek-e a választásokat megelõzõen a budapesti tõzsdén a szokásos kockázatot messze meghaladó vásárlások? Igaz-e, hogy az MSZP anyagilag támogatta a Centrum Párt megalakulását és aktivistái segítették a kopogtatócédulák begyûjtését? Van-e lehetõség arra, hogy bizonyos körök hozzájussanak a leadott kopogtatócédulák adataihoz? Van-e olyan szervezet hazánkban, ami még mindig hatalmas adatmennyiséggel rendelkezhet a lakosságról. Beleértve a korábbi rendszer által gyûjtött információkat is? Van-e lehetõségünk arra, hogy egyes szavazókörökben a személyazonosság hiteles igazolása nélkül lehessen valaki nevében szavazni? Miért kellett az MSZP-nek egy igen drága „alternatív” adatfeldolgozó rendszer? Azért biztos nem, hogy néhány perccel elõbb tudják meg a hivatalos adatokat. Vajon milyen információk áramlottak ezen a rendszeren a szavazókörök és a központ között? Vajon a szavazókörökbõl a szavazáson már részt vettek listája kikerülhetett-e a szavazás befejezése elõtt? Miért állították hetekkel a választások elõtt az MSZP, SZDSZ, FIDESZ vezetõi, hogy a MIÉP nem fog bejutni a parlamentbe? 126
Hogyan lehetséges, hogy közvetlenül a választások elõtt a nagy pártok által elfogadott és támogatott közvélemény-kutatók fennállásuk óta elõször nagy pontossággal képesek voltak megmérni a MIÉP várható eredményét? Miért volt olyan magabiztos Kovács László a közvélemény-kutatási adatok ismeretében, hogy azt mondta: „Mi nem a közvélemény-kutatásokat, hanem a választásokat akarjuk megnyerni”.? Miért olyan magabiztos az MSZP-SZDSZ a második forduló elõtt? Igaz-e, hogy a szavazókörökben általános volt a szavazatok „kreatív” számlálása? Ne feledjük, hogy az ilyen módon kezelt szavazat amennyivel gyengíti az egyik pártot, annyival erõsíti a másikat. Miért volt elegendõ egyes szavazókörökben a szavazáshoz a nyilvántartásba vételt igazoló nyomtatvány felmutatása? Miért álltak egyes szavazókörök elõtt sorok a zárás elõtti órákban? Ez korábban nem volt jellemzõ. Miért hallani hajléktalanokról, hogy õk megnyerték Medgyessynek a választásokat? Miért hallani olyanokat, hogy autókkal szállítottak szavazókat magas számban a szavazókörökhöz? Miért kezdtek a szcientológusok közvetlenül a választás után önfeledt levélreklámozásba?” A szerzõ által a fentiekben feltett kérdésekhez nincs kizárva, hogy idén újabbakat is felírhatunk még a listára. Itt most már mindenre fel kell készülnünk! 127
2002-ben az volt a tét, hogy a FIDESZ ne folytathassa tovább, mert akkor az ifjúkommunisták számára igencsak beszûkül a gátlástalan vagyonosodás felé vezetõ rögös út, hogy ezzel a csodás képzavarral éljek. Ahogyan azt valaki nagyon találóan megfogalmazta, az elõzõ (párt)generáció által elérhetõ közelségbe hozott, még privatizálható vagyon fényévnyi távolságba került volna az ifjúkommunista plebstõl, ha 2002-ben veszítenek, ezt pedig minden eszközzel meg kellett akadályozni. Talán az is megképzõdött volna, hogy a pártállami érában állandósult, és immáron természetes adottságként kezelt dõzs, a sokszor még a Móriczi dzsentrivilágot is megszégyenítõ felelõtlen és féktelen urizálás nem tette volna lehetõvé a posztkommunista ország-bitorlók számára, hogy ellenzékben újabb négy esztendõt kibekkeljenek. Nem is beszélve a népszerûség fenntartásának horribilis költségeirõl. (Láttuk Gáspár Gyõzike apukáját, sokba kerül ám a Tescós zacskók osztogatása, teherautót kell fogadni, meg aztán könnyen bereked az ember, amíg megregulázza a kisebbségi magyarokat, még akkor is, ha a vérei.) Idén is nagy a tét! Az ellenzék tökéletesen tisztában van vele, Kövér Lászlóra bízták a feladatot, aki egyelõre – igaz csak sordinóban, de – már elkezdte mondani, ha ezek itt maradnak, végünk van, mint a botnak. A szocialisták számára a rideg anyagi érdekeken túl – szinte mindent eladtak, amit már el lehetett – nemigen maradt más kiaknázható vagyon, mint a termõföld, és abban még igen zsíros lóvé van. Erre még egész biztosan rámennek. De akármennyire is hihetetlen, talán most jött el a pillanat, amikor a szegfûmintás utódpárt számára az ideológiai gyõzelem talán még nagyobbat szólhat, mint a gátlástalan szabadrablás, az ország kiárusításának szimpla techikai jellegû továbbvitele. Itt az idõ, Francisco személyében egyedülálló és soha vissza nem térõ alkalom kínálkozik, hogy végleg hiteltelenné tegyék az ellenzéket és annak emblematikus alakját, Viktor királyt. 128
Gondoljunk csak bele! Jön egy sehonnai bitang ember, kinek drágább rongy élete, mint a Haza becsülete – láttuk a kommandósokat. Ölebmédiája hátszelétõl kísérve itt produkálja magát, táncikál. Szûk másfél esztendõ elég volt neki ahhoz, hogy a fél országot megsértse, vagy magára haragítsa. És akkor képzeljük el azt a szituációt, hogy a feltûnõen torz és egyensúlyát vesztett médiának köszönhetõen mindenütt ott lévõ szolgalelkû megmondó-emberei segítségével simán lenyomja démonizált ellenlábasát, az „ellenzék vezérét” – ahogyan mostanság szokták nevezni az országot nyakába vevõ és újabban az emberek véleményére is odafigyelõ, már nem annyira fiatal demokrata Viktor királyt. Az igazán érdekes az, hogy mi fog történni ezután? Általános letargia lesz úrrá a nemzeti oldalon, vagy fegyveres népfölkelés robban ki, ami aztán forradalomba csap át? Ezért kell mindannyiunknak elmenni szavazni! Ezért kell mindannyiunknak most már nem egy, hanem legalább kettõ, de még jobb, ha három embert magunkkal vinnünk! És nem elég csak az elsõ fordulóban elmenni és a megfelelõ helyre behúzni azt a nyavalyás x-et. Ahol kell, ott a második fordulóban is el kell menni, és ha lehet, még többen, mint az elsõben, mert remélhetõleg az ellenfél figyelme már lankadni fog a második etapban. „Nincs végzet, csak ha magad is bevégzed!” – mondta Sarah Connor a Terminator – The Judgement Day, azaz az „Ítélet napja” címû filmben. Vagyis küzdeni kell, harcolni kell az utolsó szavazatig! Nincs elveszett szavazat! NEM LEHET ELVESZETT SZAVAZAT! És ebben, Istenben szeretett felebarátim, mindannyiunknak meg van a felelõsségünk. Éppen annyi, az az egyetlen voksnyi jogunk, mely egyben kötelességünk és felelõsségünk is, amennyi nekünk jár, amennyi minket megillet. Hát éljünk vele! Jól éljünk vele! És azok, akik éreznek magukban annyi erõt, elszánást és kitartást, hogy másokat is rábírjanak arra, menjenek el szavazni, egyfajta modernkori misszionáriusként ne álljanak meg, menjenek, mindig csak elõre és ne nézzenek vissza, mert a múltból már elegünk volt. 129
De aki sem nekem, sem Sarah Connornak nem hisz, annak végezetül ismét Perczel Tamást idézem, a 2002-es választásokról elmondott gondolatait: „Nem hittem el, hogy ez megtörténhet. Nem hittem el, hogy egyszer megszûnik ez a világ, hogy egyszer beleszagolunk valami másba, hogy visszamegyünk. … Nem hittem el, hogy ez még egyszer elõfordulhat. … Elviselhetetlen volt számomra az a magyar értelmiség jelentõs hányadának a viselkedése – ezt aztán az Élet és Irodalomban meg is írtam talán egy évvel késõbb –, hogy milyen gyomorfordító, amit csináltak. Ugye ezek a nagy megmozdulások, a Kossuth téren, meg a Várban, meg mindenütt, én bennem a forradalmi idõt idézték, én bennem ’56-ot idézték. Én szeretetet láttam a szemekben és jókedvet láttam a szemekben. És végre azt láttam, hogy emberek tömegei elkezdenek gondolkozni, elkezdenek érezni és elkezdenek akarni valamit. Ugye és ezekrõl az emberekrõl, ezekrõl a százezrekrõl vayg milliókról akár azt mondani, hogy ez csürhe, meg megtévesztettek, meg fasiszták, meg söpredék, meg vezérimádok, hogy e mögé beállt a magyar értelmiség, e mögé a rettenetes rágalomhadjárat mögé, amikor végre egyszer elkezdtek gondolkozni! Hát hogy lehet azt kimondani, hogy nem szabad a politikát az utcára vinni, meg bevinni a családba?! Hát mit kell bevinni a családba?! Most nem azért mondom, mert a Perczelek mindig politizáltak, de azon megfojthatják egymást, hogy tizenegyes volt-e vagy sem, vagy hogy az Isaura kurva volt-e vagy sem? Azon összeveszhetnek, vagy hogy a Kismocsok tetszik-e valakinek vagy sem, de az, ami az ország jövõje, ami mindannyiunknak a jövõje, hát azt, azt Isten ments, hát azt nem szabad, hogy a gyerekek ezen gondolkozzanak! Mi a rossebbrõl gondolkozzanak?! 130
És nem az bánt engem, hogy a másik oldal ezeket az érveket használta. Az bánt engem, hogy a magyar értelmiség egy jelentõs hányada, és tényleg emberek, akiket tiszteltem, akiket sokra tartottam, hajlandó volt itt finnyáskodva, orrát húzogatni és azt mondani, hogy hát ezt tényleg nem szabad. Ezt szalonképesen kell csinálni. Hogy lehet ezt szalonképesen csinálni?! Ugye? És amikor visszazuhantunk egy olyan állapotba, amiben vagyunk, hogy nem talál a vezetésben egy embert, aki ne lett volna a KISZ-irányításnak a tagja, vagy a pártirányításnak a tagja, vagy a titkosszolgálatnak a tagja, azok az emberek, akikrõl azt gondoltam 1990-ben, hogy soha nem látom õket többet. Ez sok. Ez sok, mert reménytelen. Mert azt is meg kellett értenem, és igazán akkor lettem deprimált, amikor ugye gondolkoztam ezen, hogy mi történt. Mi ez? És arra kellett jutnom, hogy ez természetes és szükségszerû. Hogy azok az eszmék, amiket én fontosnak tartok, és amit részben minden rettenetes hibája és bûne ellenére meghirdetett a polgári kormány – és itt válasszuk külön a napi gyakorlatot az elvektõl – azok az eszmék egy jelentõs hányad számára nem fontosak. Ugye sokat beszélnek arról, hogy választási csalás, meg valami trükk, meg Mohács, meg Trianon. Szart! Ez a népesség, amibe benne van a szocializmus negyven évének rettenetes lélekromboló, prostituáló hatása, ez a népesség igenis megint úgy döntött, most már másodszor szabadon, úgy döntött, hogy ezeket akarja vissza. Most megint nem fogja akarni, megyünk ebbe az irányba, de mit ér ez? Az, amit kínált a másik oldal, tényleg perspektívát, tényleg jövõt, tényleg valami felemelkedést, tényleg egy álom valóra válását, ugye 131
hogy csak egyet mondjak, ami nekem a legfájóbb, a magyar rurális népességnek a talpra állítását, a mezõgazdaságnak a megmentését, az ország nemzeti génbankjának a megóvását. Ez senkit nem érdekel. (…) Ha már találkozott tökéletes közömbösséggel. … Az, ami Budapesten kívül történik, az, ami nem az értelmiséggel történik, az nem érdekes. Nem érzik a súlyát. Evvel adott volna valami változást ez a Fideszes éra, mert érezni lehetett, hogy kezd valami ébredni az emberekben.” Hát ezért nem maradhat otthon senki sem április 9-én és április 23-án! Végezetül csak annyit: KÉSZÜLJETEK! A szocialista nagyváros öntudatos polgára
132
SZATEL(L)IT – avagy Senki sem lehet próféta a saját hazájában –
A dolgok jelen állása szerint olybá tûnik, könnyen megismétlõdhet, hogy a közelgõ választásokon ismét nem várt meglepetésben lesz részünk. Négy esztendõvel ezelõtt, amikor az ország végre elmozdulni látszott mind a morális, mind pedig a gazdasági holtpontról, amikor sokak számára végre érzékelhetõen tényleg elindultunk egy jó irányba, a polgári kormány elbukott az országos méretû erõfelmérõn. Akkor a múlt visszahúzott minket a jelen rideg és kíméletlen valóságába, Kádár népe, haspárti Magyarország félreérthetetlenül tudtunkra adta, hogy köszöni szépen, nem kér az új rendszerbõl, õ még itten dagonyázna darab ideig a gulyáskommunizmus és a fridzsider szocializmus megszokott langymeleg posványában. A múlt visszahúzott minket a jelen rideg és kíméletlen valóságába, az egykori elvtársak ideológiai örökösei – saját nevelés – finoman, ám annál határozottabban adták tudtunkra, hol a helyünk. A mûvelt Nyugat helyett a vadkapitalista Keleten. Legalábbis szerintük. Vagy ahogyan azt Perczel Tamás, a kitûnõ pszichológus oly találóan megfogalmazta egy alkalommal: „Ez az ország olyan bumfordi módon korrupt”. Akárcsak négy évvel ezelõtt, most is tartogathat számunkra a sors egy keserû pirulát, és hát a dolgok mai állása szerint nagyon úgy néz ki, hogy be is akarják vetetni és le is akarják nyomni a torkunkon ezt a keserû pirulát. Persze csak ha hagyjuk! Akkor azt hittük, nem jöhetnek vissza, ma attól kell tartanunk, nagy az esély rá, hogy nem mennek el, itt maradnak a hata133
lomban, hazánk újkori demokráciájának történetében õk lesznek az elsõk, akik maradhatnak. „Ez sok. Ez sok, mert reménytelen!” – idézem vissza emlékezetembe ismét Perczel Tamás tanár úrnak a 2002-es választások eredményét kommentáló szavait. Vajon mit mondana most a szakember, ha még élne? Amikor ahelyett, hogy valahol 3–5% körül tanyáznának, fej-fej mellett haladnak a már nem annyira fiatal demokratákkal? Négy-öt évtizednyi konspirációs múltat, a földalatti mozgalmakban gyökerezõ és az illegalitás évei alatt megedzõdött munkásmozgalmi tapasztalatokat nem lehet csak úgy sitty sutty félresöpörni. Az „oszd meg és uralkodj” jól ismert elvét továbbfejlesztve, a posztkommunisták áttérni látszanak a Magyar Néphadsereg berkeiben rendszeresített ún. „magasabb harci biztosítású egységek” metodikájának a megvalósítására, melynek lényege, hogy az efféle titulussal bíró egységek, ilyenek például a harckocsi dandárok, kijár a minden oldalú biztosítás. Na, mármost a mi derék posztkommunistáink is igyekeznek minden oldalról bebiztosítani magukat, egy helyett immáron két szatellit párttal próbálják körülvenni magukat. Az elgondolás alapjában véve nem rossz, és nem is lenne gond a kivitelezéssel, ha nem éppen maga a beszari mûminiszterelnök lenne az, aki hajlamossá válva arra, hogy idõnek elõtte önjáróvá válva, összedöntse a gondosan felépített látszatvalóságot. Hiába nó, hangulati embereknél gyakran megesik az ilyesmi. Idézzük csak fel, mit írt az Indexen az egyik bennfentesnek tûnõ szocialista kampánystáb tag: Kérem a tisztelt Olvasót, hogy az itt leírtakat fenntartásokkal kezeljék! Emlékezzenek 2002-re, amikor az a mendemonda járta, hogy szegény Kovács a Köztársaság téri székház folyosóin járkál üvöltve, hogy miért verte meg a sors egy olyan tehetségtelen barommal, mint Megyó, akivel tuti, hogy el fogják veszíteni a választásokat! Oszt mégis megnyerték. 134
„SZEMELVÉNY AZ INDEX FÓRUMÁBÓL Sziasztok! Gyurcsány teljesen megzakkant, ma reggel felforgatta az egész kampánystábot, párat ki is rúgott. Pedig szóltak már neki, akikkel még szóba áll, hogy rossz az irány. Soha senkire nem hallgat, megy a saját feje után. Oyanokat szivárogtatunk ki, hogy 20 ezer meg 30 ezer sõt 45 ezer fõ aktivistája van az MSZP-nek. Röhej! Szentendrére plusz ötvenet (50!) szedtünk volna össze, és nem sikerült, Óváron pedig konkrétan egy sem volt! Az egész országban nincs háromezer használhaó szoci aktivista, és azok sincsenek eligazítva, csak a saját elképzeléseik alapján mozognak, kiprintelt ilyen-olyan nevekkel meg sms-ekkel bohóckodnak. A Fidesz négy éve készül erre a napra, eszméletlenül sokan vannak, mindegyiknek ki van osztva egy apró rész, arra gyúr hónapok óta. A Fidesz Szentendrén minden egyes szavazóját utolérte és elvitte! Bent mindenki tudja, hogy erre képesek országosan is, és akkor letolnak minket a pályáról, de Gyurcsánnyal nem lehet errõl beszélni, mert ordít, éjfélig tartó meetingeken keres felelõsöket, és senkinek nem hisz. Csak az mehet, amit õ talál ki, de már semmi nem tudja befolyásolni. Megkapta a Szonda vadiúj kutatását, nem adják ki, csak neki készült, totál csõd! Országosan négy százalék a Fidesz elõnye, a nagyvárosokban nem állunk rosszul, Pesten pl. egy tízessel húzunk, de Budán már a Fidesz áll jobban 5-tel. Eddig mindig volt kb. 45 olyan körzet, ahol tuti befutó volt az MSZP, ez most leolvadt 16-20-ra! Viágosan kielemezték neki, hogy csak akkor marad a koalíció, ha bejut az SZDSZ, és az MSZP megveri a Fideszt, de rajta kívül mindenki tudja, hogy ez lehetetlen, egyszerre nem tud összejönni! A Medián ki sem adta a soron következõ mérését, valami telefonos gyorskutatást vágtak össze, hogy valami arca legyen a dolognak, erre is Gyurcsány vette rá õket. És nem lehet vele beszélni, egy idegroncs, mindenkivel ordít, ma a rádióban egy katasztrófa volt, és 135
égés, és úgy jött vissza, hogy milyen klassz volt! Most az volt a mai adag, hogy õ majd elveszi az SZDSZ szavazóit, szerinte három mondattal képes erre, hadd essenek ki, de neki kell az a pár százalék, mondta ma, de három napja még kétharmadot vizionált! De nem ezért írom ezt, hanem mert mindenkit kikészít idegileg, olyanokat mond, hogy ha a Hornnak lehetett balesete a legjobb pillanatban, akkor neki is lehet, még sokkal jobb is, meg hogy arra is el van szánva, hogy magára lövessen a kampány végén! Totál bekattant, ezt kapjátok ki!” Nos, a terrorista fenyegetettséggel való felelõtlen játszadozás – lásd a Szabad Nép utódlapja hamarabb hozta nyilvánosságra a dolgot, mint a kormányzat – némileg alátámasztani látszik a fenti verziót, egyúttal igazolva látom azoknak a felvetését is, akik a beszari kormányfõt újabban csak, mint hazánk elsõ felelõtlen miniszterelnökét aposztrofálják. Azonban ne bízzuk el magunkat, már ami a közvélemény-kutatások eredményeit illeti. A láncszavazás elleni közös fellépés szükségességébe is feltûnõen hamar egyeztek bele a szocialisták. Ki tudja, talán már kidolgoztak egy vadiúj módszert, amirõl majd csak 2010ben, az akkori egyik Célpont adásból értesülünk majd? Persze, ha nem mentek volna bele, a gyanú bélyegét végképp magukra sütötték volna, nem nagyon volt más választásuk. Igaz, a pályafutását az egykori Veszprém megyei párthóhér melletti lóti-futiként kezdõ Szekeres Imre egy 42-fogas amerikai fogpasztamosoly kíséretében azt feltétlenül szükségesnek tartotta kijelenteni, hogy márpedig a szavazókörökbõl adatok és információk semmiképpen sem kerülhetnek ki, mer’ hogy az micsoda dolog. Csak egy kérdés így közbevetõleg: Tessék mondani, kinek is volt 2002-ben párhuzamosan mûködtetett számítógépes rendszere a választásokon? Jó reggelt! Ébresztõ Magyarország! 136
Amit szabad Jupiternek, nem szabad az ökörnek! Ez már nem is az emberek lenézése, ez már nem is a határtalan pofátlanságnak az õ mocskos aljassággal vegyítése, ez már nem is kettõs mérce a négyzeten. Ez maga a megtestesült gonoszság, amely tökéletesen tudatában van annak, hogy ebben a következmények és tartás nélküli országban gyakorlatilag mindent megtehet. Mert az õ országában övé a hatalom, és a … Na NEEEEM!!! A dicsõség nem az övék, mindörökké meg aztán végképp NEM! A Nemzetesasszony szellemes aposztrofálását idézve, a mi kommunistánk, Csintalan Sándor szokta volt emlegetni meglehetõsen sûrûn képernyõs szereplései alkalmával, hogy OV és a Fidesz a tüske a köröm alatt. Véleményem szerint nem is annyira a Fidesz, mint inkább Orbán Viktor az, aki nem lehet próféta a saját hazájában, az õ ellehetetlenítésére, hiteltelenítésére mozgatnak meg most minden követ azok, akik számára mindenképpen elkerülendõ az, az új gyarmatosító globalista gazdasági körök számára minden bizonnyal érzékelhetõ profitveszteséget okozó eseményfolyamat, melyet egy nemzeti húrokat pengetõ karizmatikus vezetõ elkezdhet a térségben, és amely folyamat, ha területileg nem is, de gazdaságilag mindenképpen visszaállíthatná az egykori Nagy-Magyarország középhatalmi státuszát a Kárpát-medencei térségben. Na, ez megint jó hosszúra sikeredett, de valahol itt van az eb elhantolva. Az egészben az a legérdekesebb, hogy kontinensünk mûveltebbik felén a polgári kormány feje által a vén Európa életerejének visszaadásához, felélénkítéséhez kínált – Made in Hungary – „Széchenyi Terv” értõ fülekre talál, pedig a narancsos pártelnök ott sem mond mást, mint itthon. Munkahelyteremtés, kis- és közepes vállalkozások, valamint a családok támogatását. Ezzel megállítható lenne a gazdasági és a demográfiai hanyatlás, elöregedés is. Ilyen pofonegyszerû ez, és lám, ha nem kommunisták ülnek veled szemben a tárgyalóasztalnál, egybõl értik a lényeget. Igaz, az õ hazájukban nem uralkodott több évtizeden keresztül a morálisan teljesen megalázó, 137
gazdaságilag pedig teljesen a non-profitabilitásra törekvõ (emlékezz a meggymagosra!) államszocializmus proletárdiktatúra képében. Ahogyan azt Bódi Lajos, mûvésznevén Tüdõ, az erõcsávó mondaná: „Árnyalatnyi különbség, nincs jelentõsége”. A magánszocializmust több tízmilliós luxusverdák hátsó ülésérõl menedzselõ limuzinszocialisták és elmaradhatatlan oldalnehezékük, a számára csak térképként funkcionáló táj fölébe helikopteren szálló, pumaugrató, tõkét eredeti módszerekkel felhalmozó, egykoron az állampárti csöcsökön csüngõ mai vadkapitalisták tökéletesen tisztában vannak azzal, ha – politikai értelemben – levadásszák, ahogyan manapság szoktak fogalmazni – az ellenzék vezérét, szétszalad a nyáj. Szokatlan nekik az, nem tudják, de nem is akarják megérteni, vagy felfogni, mit jelent az, ha valakit megbecsülnek, tisztelnek, ne adj’ Isten szeretnek (!) az emberek. Tömegesen mennek el azokra a gyûlésekre, ahol az illetõ beszédet mond és megtapsolják. És ami a lényeg! Nem azért mennek ki ezekre a tömegrendezvényekre, mint annak idején az átkosban, mert ki kellett menni, különben felírtak, hogy nem voltál ott, másnap aztán megnézhetted magad, mert kérdõre vontak, hogy az elvtárs (vagy az elvtársnõ) miért nem volt ott. Nem. Ezek az emberek önként mennek – igen, ráadásul ilyen nagy számban – ezekre a rendezvényekre, nem kell õket kihajtani. És nem azért tapsolnak, mint annak idején – ahogyan azt az édesanyám mesélte – a Rákosi-érában, amikor ott álltak mögöttük a figyelõk, hogy tapsolnak-e vagy nem, mert ha nem, akkor bevittek vagy jött érted a fekete autó. Nem. Ezek az emberek önként tapsolnak ezeken a rendezvényeken és önként lobogtatják a nemzeti színû zászlók erdejét egy olyan országban, ahol még ma is atrocitások érhetnek, amikor végigmész az utcán egy magyar zászlóval. Persze, azok, akiknek buszokon kell odaszállítani a nagy nehezen összefogdosott aktivistákat, és akik elõtt fizetett statisztéria lobogtatja az IGEN… feliratú táblákat, azok ezt sosem fogják megérteni, 138
pénzért csak egy látszatvilágot tudnak kreálni maguknak, amely az elsõ adandó alkalommal, amikor az õszinteség felüti a fejét, pillanatok alatt összeomlik. Elég hozzá egy hangos füttyszó, egy pfújolás, vagy éppen egy orrba vert fiatalkorú kislány. Persze azt nem tudom megmondani, hogy ez az önkéntes rendezvényre járás meddig lesz még divatban a polgári oldalon, mióta március 15-én kihívóan megmutatták nekünk a kommandósokat, azóta e tekintetben kissé pesszimistább lettem. Ezzel szemben derék posztkommunistáinknál csak apróbb változások figyelhetõk meg. Ma már nem jön érted a fekete autó, ma már nem lövetnek. Bár, és itt ismét csak március 15-ére kell hivatkoznom, ki tudja mi minden nem történik még? Az anyagelvûség ostobán önzõ haszonlesésére alapozva próbálják megvásárolni a népszerûségüket. Minden szinten szinte minden! A saját véreivel minõsíthetetlen hangon ordítozó, tescós szatyrokat osztogató id. Gáspár Gyõzõtõl az A8-as hátsó ülésérõl észt és demokráciát osztogató beszari mûminiszterelnökig bezárólag. Miközben a hórihorgas ripacs fesztelen hangulatban tréfálkozik a szónoki pulpitus mellõl, megpróbál spontánul laza lenni, vidék-Magyarország létminimum alsó szélén tengõdõ kisnyugdíjasaival, hasonlatosan a rigalánchoz, mert hát az IGEN MSZP! Feliratú táblákat elõre megkoreografált jelre mozgató statiszta fiatalokon kívül az ifjú korosztály nemigen látogatja ezeket a rendezvényeket, Francisco arra buzdítja a helyieket, hogy szavazzanak Nagy Imrére. Utána kapcsol csak, hogy elszabta a dolgot, itten bizony nem egykori elõdjérõl van szó, a forradalom miniszterelnökérõl, hanem bizony csak Németh Imrérõl, arról a bukott mezõgazdászról, akit annak idején még õ maga rúgott ki páros lábbal a Földmûvelésügyi Minisztérium élérõl és a kormányából is úgy, hogy a lába sem érte a földet. Igen, ezt megcsináltad! Vazze. Istenkém, apró baki, a hangulatemberekkel ilyesmi gyakran elõfordul. Apró hab az egyre apróbb tortán, hogy a kínos szituésön éppen abban a választókörzetben következett be, ahol a Hír Televízió 139
stábja leleplezte a nép ajkán csak „kocsmaláncként” ismert és Ron Werber által tökélyre vitt választási csalást. Mindeközben nincs új a nap alatt. A kalapos hölgy igyekszik megfelelni az új partner elvárásainak, sietve ki is jelenti, Orbánnak mennie kell! Vagy õ lesz a miniszterelnök, vagy senki más! Szerénységénél talán már csak szépsége az, ami imponálóbb. Tudom, hogy a hála, hát az bizony nem politikai kategória. De ha visszaemlékszünk négy esztendõvel ezelõttre, az MDF bizony akkor sem jutott volna be a Fidesz segítsége nélkül, amely párt gyakorlatilag a hátán vitte be õket az ország házába. Nem mondom, hogy Ibolya asszony holnaptól vegyen magára csadort és napjában legalább tízszer boruljon le a földre Mekka felé és mondjon el hálaadó imát a Fidesz és Viktor király lelki üdvéért, de azért talán nem kellene ekkorákat belerúgni az egykori szövetségesbe. Nem biztos, hogy kifizetõdõ. Bár itt most már a fene se ismeri ki magát. Az MSZP újabb szatellit-pártot szeretne magának, kóstolgatják is egymást rendesen az MDF-fel, mindeközben a Szövetség – ez aztán a képzavar a javából – szép lassan magára marad. Pedig nem kellene, hogy így legyen. Ha kell fû alatt, de éppen itt lenne az ideje felvenni a kapcsolatot a Harmadik úttal, mert könnyen úgy járhatunk, hogy a választások végeztével az Örömóda magasztos sorai helyett – Fletó legnagyobb örömére – a Ripacsok címû film Nadrágdalának jól ismert refrénjét szajkózhatjuk csak: „Egyedül nem megy…” Ezért fontos az, hogy mindenki, aki él és mozog, elmenjen szavazni és a jó helyre húzza be azt a nyavalyás X-et! És az is nagyon fontos, hogy az elsõ forduló után még nincs vége, még nem lazíthatunk! Ezt senki ne felejtse el! És még valamit: KÉSZÜLJETEK! Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára
140
DÉJA VU – avagy Kossuth tér 2006. –
Nézem a napjában többször is megszakadó televíziós közvetítést. Kommunista diverzánsok aknamunkájának köszönhetõen már a délelõtti órákban többször is elmegy a kép és a hang, élvezhetetlenné téve a „Sorok között” címû mûsort. Nyilván a délutáni nagy etapra gyúrnak az elvtársak. Utóbb kiderült, vasárnap estefelé megtudhattuk, a hiba a T-Com közvetítõvonalában volt. Elõtte levõ nap még minden klappolt, vasárnapra valahogy mégis sikerült elromlania annak a fránya közvetítõ vonalnak. Na mindegy. Délután 14 órakor aztán szembesülünk végre a valósággal, a tér, akárcsak négy esztendõvel ezelõtt, ismét megtelt. A hatás ugyan már nem olyan elementáris, mint elõször volt, láttunk már ilyent, nem hat az újdonság erejével, mégis felemelõ, ahogy a „híres” emberek, az ismert személyiségek, közéleti és politikai szereplõk a színpadra sorjáznak, nevüket, arcukat adva az ügy mellé. Ki-ki egy vagy néhány mondatos hitvallását is megosztja velünk. Déja vu. Ezt mintha már láttam volna egyszer. Akkor sokan voltunk, tán még többen, mint most, de nem voltunk elegen. Most talán másként lesz. Déja vu. Ezt mintha már láttam volna egyszer. Hiteles emberek sokasága, akik már letettek valamit a köz asztalára, akik életükkel, pályájukkal, teljesítményükkel kivívták mindannyiunk tiszteletét, szeretetét és elismerését, odaállnak egy ügy mellé, nevüket, arcukat merik adni egy ügyhöz, ki mernek állni valami mellett, amirõl úgy érzik fontos, és amirõl úgy érzik, beszélni kell, fel kell hívni rá az em141
berek, a többi polgár, honfitársaik figyelmét is. Még akkor is felvállalják, hogy odaálljanak az ügy mellé, ha ebbõl késõbb ne adj’ Isten kellemetlenségük is származhat. Akkor – a kettõs állampolgárságról szóló népszavazásnál is – közéleti szereplõk (színészek, sportolók, mûvészek, még baloldali politikusok is – Csintalan Sándor, Pozsgay Imre, Németh Miklós) álltak ki az ügy mellett, méghozzá számosan. Olyanok is arcukat, nevüket adták az IGEN-nek, akik eddig tartózkodtak attól, hogy politikai ügyekben a széles nyilvánosság elé álljanak. Mellettük még az összes határon túli magyar szervezet is egy emberként állt sorompóba, félretéve az egymás iránti ellentéteket. A nemzeti ügyért való összefogás talán legszebb példája volt, ahogyan a két örök rivális, a Fradi és az Újpest kezet nyújtott egymásnak és mindkét klub arra bíztatta szurkolóit, hogy IGEN-nel szavazzanak. És ez sem volt elég. A NEM-hez senki nem adta az arcát. Csak Gyurcsány Feri, meg a Hiller Pista. Meg a lakájok hada, de hát õnékik ugye hivatalból ez volt a kötelességük. Ennek ellenére ez is elégnek bizonyult ahhoz, hogy tönkretegyék a nemzet spirituális újraegyesítését. Az alapjáraton tartott vegetációs létezés biztonságát fenyegetõ garasoskodó riogatás hatott. Ma nem huszonhárommillió románnal, hanem két-három robbangató szlovákkal fenyegetõznek. Akkor jött egy hórihorgas ripacs, az egykori KISZ-führer, aki mára egészen a beszari mûminiszterelnökségig vitte, és aszonta: NEM! És ez elég volt. Ma ugyanõ, a köztársaság (önként) felkent védelmezõje riogat, fenyeget minket bombával a múltbafordulás révetegségével, miközben nem veszi észre, hogy személyében õ maga és egykori ideológiai elõdei testesítik meg az alattomosan visszalopakodó átkos múltat. Ilyen buták lennénk mi magyarok, hogy mindezt nem vesszük észre? Vagy mégsem? Lehet, hogy a magyar nép akkor – és négy esztendõvel 142
ezelõtt is – helyesen döntött, csak szorgos kezek egy tizenhét lépéses algoritmuson keresztül megmanipulálva megváltoztatták a végeredményt? Mert ugye a kedves Olvasó szerint is rendkívül életszerûtlen, hogy mintegy nyolcezernyi honfitásunk (állítólag õk mindannyian levéltárosok vagy múzeológusok lennének) akik itt élnek közöttünk és megrögzött szavazólap-gyûjtõk, õk tehették zsebre a négy évvel ezelõtti országos erõfelmérõn a lapokat, mer’ hogy kis hazánkban, mintegy 8.000, igen, tessenek megkapaszkodni a székük karfájában, nyolcezer szavazókörben találtak üres borítékot a szavazóurnában, amikor a voksokat összeszámolták. Idén nem jönnek EBESZ-megfigyelõk! (Nem mintha sokat érnének, lásd 2002!) Idén sem rendez egyik nagy közvélemény-kutató cég sem exit-poll vizsgálatot, amely jól körvonalazhatóan megmutathatná a valódi választási eredményt, de legalábbis jó közelítéssel szolgálhatna a választók valódi akaratának megismeréséhez. Nem ül össze a parlament rendkívüli ülésre, hogy a láncszavazás miatt módosítsák a választójogi törvényt és elhagyják a tömeges csalásokra lehetõséget adó boríték használatát. Nem módosítják vagy törlik el a belügyminiszter-asszony által még tavaly hozott, és tömeges választók átcsoportosítására lehetõséget nyújtó rendelkezést. Ezúttal a posztkommunista utódpárt óvatosabb duhaj lesz, mint négy évvel ezelõtt, idén magánlakásokban bonyolítják majd a láncszavazási procedúrát, hogy még nehezebb legyen lefülelni õket Bár, ahogyan azt Mark Burnett mondotta egy helyütt: „Nincs jobb, mint túl nagy fába vágni a fejszét, aztán mégis felaprítani a fát”. Hogy kormányváltó hangulat van-e, azt ki-ki döntse el maga. Mindenesetre a külföldön szavazó honfitársaink magas részvételi aránya – mintegy 80% körüli – bizakodásra ad okot. Ed Perratore szerint: „Aki nem hisz az örökkévalóságban, kérdezzen meg egy ellenzéki politikust, mennyi idõ van hátra a választásokig”. És bi143
zony a magunk mögött hagyott négy esztendõ átkozottul hosszú négy év volt. A lebukott titokszolgával, a modernkori demokráciában példátlan kormányfõ buktatással, és a példátlan önjáró, a nép megkérdezése nélküli továbbmenetellel, a multimilliárdos pozõrrel. Átkozottul hosszú volt ez a négy esztendõ, de már tavaszodik. Újjáéled a természet, s vele újjáélednek a reményeink is. Egészen addig élnek, amíg megint el nem csalják õket. Most jött el az idõ! KÉSZÜLJETEK! Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára
144
DÉJA VU 2. TÉVÉORSZÁG LAKÓI VOKSOLTAK – avagy MDF: születõben a második SZDSZ? –
Elõször jól indul a dolog, aztán a nagyvárosok, és Butapest adatainak feldolgozásával kezdetét veszi a szörnyû vég. Déja vu. Ezt mintha már láttam volna egyszer. Ezt mintha már átéltem volna egyszer. Ráadásul, hogy még cifrább legyen a dolog, a regnáló kormánykoalíció pártjai, ha csekély mértékben is, de növelni tudták szavazataik számát a négy esztendõvel ezelõtti voksoláshoz képest. Ez életszerûtlen. Egy ilyen négy év után, amelyben félidõnél gyakorlatilag megbuktak, mint Rottenbiller. Egy olyan négy év után, amelyben hazánkat tökig eladósították, erkölcsileg, morálisan a végletekig lezüllesztették, a társadalmat atomizálták. Tévéország letette voksát az egykori ifjúkommunistákkal felturbózott állampárti múlt kapitalista csökevénye, a magánszocializmus mellett. Hogy is mondja Széchenyi? „Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminõt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba, vagy komisz emberek ülnek egy bölcs és becsületes nép nyakára, akkor a nép azokat a silány fickókat minél hamarabb a pokol fenekére küldi. De, ha egy hitvány kormány huzamosan megmarad a helyén, akkor bizonyos, hogy a nemzetben van a hiba. Akkor az a nemzet aljas vagy mûveletlen.” 145
Magyarország ismét rácáfolt a közvélemény-kutatókra, ismét bebizonyította, hogy az élet a legnagyobb rendezõ. Úgy tûnik, a térségben egyedüliként – de legalábbis az Unió tagállamai közül egészen biztosan – csak mi vagyunk olyan ostobák, hogy eltûrjük a posztkommunista „elittõl” hogy az átkos múltat egyfajta letehetetlen koloncként tovább cipeltessék velünk. Az egykori PB-, KB-tagok és KISZ-aparatcsikok másfél évtozeddel a módszerváltás után még mindig itt vannak a hatalomban, befészkelték magukat, beágyazódtak, a gazdasági életben hatalmas vagyonokra és hálózatra tettek szert, onnan õket most már kirobbantani sem lehet. Huth Gergely, a Magyar Nemzet újságírója volt az egyetlen, aki kimondta a lényeget, s akinek külön is hálás vagyok azért, hogy ezt a média nyilvánossága elõtt tette meg. Azért nem azt írom, hogy a média nagy nyilvánossága elõtt, mert Huth Gergely a Hír Televízióban mondta el a választással kapcsolatos gondolatait, és ahogyan azt a voksolás eredménye mutatta, a Hír Televízió a jelek szerint nem örvend nagy nyilvánosságnak, legalábbis nem a kellõ nagyságúnak, de persze az is elõfordulhat, hogy Tévéország lakóinak többsége nem ezt a csatornát tünteti ki figyelmével. Huth Gergely azt mondta dühöt érzett, én inkább csalódottságot, kiábrándultságot. De az, ami ezeket az érzéseket kiváltotta belõlünk, közös. Ahogyan azt a publicista megfogalmazta, a választás eredménye rá kellett, hogy ébresszen mindenkit, a kommunista hatalommal nem lehet tárgyalásos úton megegyezni a hatalom átadásáról. És milyen igaz! Nem tehetek róla, de nekem megint csak eszembe jutott, hogy nagyon úgy tûnik, egy nép nem spórolhatja meg a forradalmait. Érdekes kérdés, hogy mi lesz idén, az ötvenedik évfordulón, amikor majd a pozõr ripacs tartja meg az ünnepi beszédet? De eszembe jutott egy másik gondolat bölcsessége is, az idõ, és a választási eredmények ezt látszanak igazolni. Ezt a gondolatot Ronald Reagan, egykori amerikai elnök mondotta, és így hangzik: „Kommunistákkal csak erõbõl!” 146
Egy ilyen négy esztendõ után, amely már nem csak kiált, hanem ordít a változás szükségességéért, nem hogy nem buknak meg, hanem még növelik is a szavazataik számát! Hát milyen ország ez? Milyen nép, milyen társadalom él Itt? Ez életszerûtlen! Egy ilyen négy esztendõ után, ahol félidõben gyakorlatilag megbukik a kormányfõ, s vele együtt a kormány! Ahol tökig eladósítják az országot! Ahol eladnak mindent, ami csak eladható! Nem számít! Itt ez sem számít! Itt, ebben a következmények nélküli országban ezt is lehet! Amíg érkezik a segély és megy a mûsor a kereskedelmi tévében, addig minden oké. Az etap végére már az is elég, ha kiültetik Horn Gyulát – a felvétel tanúsága szerint valószínûleg nem volt színjózan, ehhez azt hiszem kétség nem férhet –, s az egykori karhatalmistából egészen a miniszterelnökségig vivõ egykori kis-nagy ember kissé akadozva ugyan, de elszórakoztatja a jó népet a miniszterelnökök feleségét elletõ Szanyi Tibor társaságában. Igaz, Horn Szanyinál is kiveri a biztosítékot, az se köpni, se nyelni nem tud, csak annyi jön ki belõle, hogy megkérdezze Gyulát, „Hogy is mondtuk ezt?” (figyeljék a királyi többest!), de itt ez is elég. Azt hiszem nem állunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk, ebben a következmények nélküli országban a média az úr. Érdekes módon a minden eddigit rekordot megdöntõ államháztartási hiányt a kereskedelmi csatornákon elfelejtik bemondani. Van ez így. Ebben az országban ezt is lehet. De az is igaz – a médiától függetlenül –, a magyar társadalom ismét kiállított magáról egyfajta sajátos bizonyítványt. Mert azon bizonnyal el lehetne és el is kellene gondolkodnia mindenkinek, hogy milyen az a nép, ahol egy ilyen kormányzati ciklus után nem zavarják el, nem rúgják ki páros lábbal ezeket a kontárokat úgy, hogy még a lábuk se éri a földet? A nemzetet a végletekig eladósító, a jövõjét elõre felélõ kormányt és annak fejét, a ripacskodó pozõrt, aki belegyalogolt az emberek lelkivilágába, morálisan lezüllesztett egy egész országot. Nem. Õk 147
maradhatnak, kicsikével még többen is szeretnék, hogy õk maradjanak. Ezek a szavazók vajon hol éltek az elmúlt négy évben? Õk ugyan fizikailag, testi valójukban – ahogyan azt az egyik szocialista rendezvényen a cigánynóta énekesnõtõl hallhattuk – a Magyar Népköztársaság területén éltek az elmúlt négy esztendõben is, de szellemileg (ha náluk egyáltalán lehet ilyenrõl beszélni) Tévéországban léteztek, a szerzõdéseiket idõ elõtt meghosszabbíttató kereskedelmi csatornák bûvkörében. Gondolom a Heti hetes is – ne felejtsük el mit mondott Farkasházy Tivadar: „a humor ellenzéki mûfaj!” – újabb négy esztendõre bebiztosította magát, hogy az RTL képernyõjén jó ellenzéki módjára bírálja és leszarozza az ellenzéki Fideszt és Orbán Viktort, a kis mini diktátort, akit közel másfél évtizedes erõfeszítések ellenére sem tudnak kiebrudalni a magyar politikai közéletbõl a komcsik. A kétfõs miniszterelnök-jelölti vita után naivul azt hittem, hogy Fletó a defektes retorikai úthenger szerepének eljátszásával végleg elkaszálta magát is és pártját is. Tévedtem. Tévedtem, mert megfeledkeztem Tévéország lakóiról, akik mindennél jobban kedvelik a showt. Mint a Mátrix címû filmben, amikor egy virtuális valóságot húznak az ember szemére, és az egyén nem is akarja tudni a rideg valóságot, valósággal menekül elõle. Gondolom, majd számosan próbálják magyarázni a rettenetet, lánszavazás, vándorszavazók stb. Az elsõ fordulóra mintegy 60 ezren, a másodikra 45 ezren jelentették be, hogy máshol kívánnak szavazni. Százezer ember, egy városnyi tömeg mozog az országban a szavazás napján. Kísértetiesen emlékeztet ez minket, nemzeti polgári érzelmû embereket egy másik rég volt voksolásra. Mindenki azt gondol, amit akar. Az igazán elgondolkodtató és megdöbbentõ az, hogy ismét ilyen szoros volt a befutó. Az elmúlt négy esztendõ önmagában minõsíti a jelenleg még regnáló kormánykoalíciót. Hazánkban így. Persze most feltehetjük a kérdést, minek kell még történnie ahhoz, hogy megbukjanak? Mi lehet az oka annak, hogy a magunk mö148
gött hagyott átkozottul hosszú és szörnyû négy esztendõ után nemhogy nem csökkent, hanem még nõtt is a népszerûségük, a támogatottságuk? Varga Domokos Györggyel, a Gondola publicistájával kell, hoyg egyetértsek, aki szerint Maya, a hivatásos prostituált válaszol meg nekünk erre a kérdésre Pesty László „Egy hiteles ember” címû filmjében, aki ekképpen mondja ki az igazságot, amikor arra a kérdésre válaszol, miért Gyurcsány a szimpatikusabb: „Hihetõbben hazudik.” És ami talán még ennél is lényegesebb, érthetõvé teszi számunkra a valódi okot, Kádár népének a végtelen tunya szervilizmusára és beletörõdésére, azzal akkor szembesülünk, amikor a riporter megkérdezi az örömlánytól: – Ha most kiderülne, hogy súlyos bûncselekményt követett el a múltban, akkor megváltozna a véleményed? – Nem. Nem. Nem változna meg a véleményem. Ehhez nincs mit hozzáfûzni. Ehhez nem lehet mit hozzáfûzni. És egyelõre még õk vannak többen. Õk, tévéország lakói, akiknél nem számít semmi és senki, csak az, hogy tele legyen a has, és menjen a mûsor. Haspárti Magyarország, a bután kiskorú nép. A szájtáti bálványimádok kora ez. A meccsnek azonban még nincs vége. A második félidõ még csak most kezdõdik. Elvileg még minden megtörténhet. Azt szokták mondani, hogy a jó Isten azokat teszi próbára, akiket igazán szeret. Nos, lehet, hogy a Mindenható azt a sorsot szánta ennek a kis országnak és a népének, hogy végig kelljen mennie még egyszer a totális államcsõd felé vezetõ rögös úton, ha már nem tetszett forradalmat csinálni annak idején, hogy egyszer s mindenkorra mindenki számára világossá váljon, a kommunisták csak ehhez értenek. Romlásba taszítani egy országot gazdaságilag, lezülleszteni egy 149
népet morálisan és erkölcsileg. Csak a vég küszöbén értjük majd meg, hogy mi is a tét valójában. Mindeközben szemtanúi lehetünk az új, a második SZDSZ megszületésének, bár amikor ezt a cikket pötyögöm, még nagyon úgy néz ki, hogy nem lesz együttmûködés a polgári oldal pártjai között. Kétszáz kilométerre a Gerbeaud Cukrászda kirakatától némileg más rálátás nyílik az eseményhorizontra, innen most úgy tûnik, megszületõ félben van a második, az új SZDSZ, csak a neve más – MDF –, de a zsarolási potenciálja talán még nagyobb lesz, mind az eredetinek. A Fidesz és Orbán Viktor most meg kell egye a saját fõztjét, a megbukott „Egy a tábor, egy a zászló!” elvet. Pokorni Zoltán alelnök úr ugyan nem követte meg a MIÉP szavazótáborát 2002-es kijelentése miatt, de most kéri, segítsenek szavazataikkal a nemzeti radikálisok, különben vége mindennek. Érdekes egy ország ez, nem igaz? Még nem tudjuk, mi lesz a választások végkimenetele, még minden elõfordulhat. Elméletileg. Azok, akik még állva maradtak, harcoljanak tovább, még semmi nincs elveszve. Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára
150
A BETONFALON TÚL – avagy Jó étvágyat! Mindenki egye meg a maga fõztjét! –
2006. április 13-án, a választások két fordulója között Tévéország egyik legnagyobb példányszámú bulvár napilapjának internetes kiadásában ez a hír állt a vezetõ helyen: Indián: Szexgolyóm van, csajok! Budapest – Indiánnak (38), a ValóVilág 3 vademberének bármit megér, ha a nõket a fellegekbe repítheti az ágyban. Tegnap fájdalmas mûtéten esett át, a második szexgolyót ültették be a péniszébe, ám még négy hasonló operációra készül. A Blikk stábja is ott volt a nem mindennapi beavatkozáson. – Egy kicsit sem félek. Egyszer élünk, ezért mindent ki kell próbálni! – kezdte Indián, aki hozzátette, hogy eddig sem voltak gondjai az ágyban. –A kíváncsiság hajtott. Egy barátomtól hallottam, hogy óriási hatással van a nõkre a mágikus gyöngy. Az õ péniszében már nyolc ilyen implantátum van. Az enyémbe két hete operálták be az elsõ, nyolc milliméter átmérõjû golyót. Tíz napig kímélnem kellett a szerszámom, de az utóbbi négy napban teszteltem, és bátran mondhatom, bevált. Még négy operációt tervezek, férfiúi büszkeségem úgy fog kinézni, mint egy kukoricacsõ! Frabato, a mágus adta át a volt valóságshow-szereplõnek a különleges woodoo szertartással felturbózott golyócskát.
151
– Az indián kultúrában is megtalálható a szexuális képességeket serkentõ vallási szertartás, és a nemi szervekbe már õsidõk óta helyeznek testékszereket - mondta Frabato. A beavatkozást végzõ férfi, Pöti (32) kérésünkre elmagyarázta az operáció menetét. – Az implantátumot sterilizáltam, csakúgy, mint a mûtéthez szükséges szikét. A nemi szerv közepe táján kis metszést ejtettem, behelyeztem a golyócskát, majd nyomókötéssel rögzítettem. Az egész mindössze húsz percet vett igénybe – mesélte Pöti. Scherer Zsuzsa
A Blikk internetes weboldalán csak ezt követõen, a második rubrikában látható és olvasható a hír: Orbán kész háttérbe vonulni. Azt hiszem ez önmagáért beszél. Tévéország szavazott. Persze erre most azt is mondhatnám, hiszen én nem vagyok politikus, aki minden más mondatot kimondhat, csak éppen ezt az egyet nem, hogy buta a nép! De nem mondom. Nép csak egy van, és azt bizony nem lehet lecserélni. Az egész dologban legfeljebb az a legsajnálatosabb, hogy a nép nem akar nemzetté válni. Azt hiszem demokráciából, van még mit tanulnunk. Nézem a beszélgetést Hegedûs Zsuzsával, a Franciaországban élõ kettõsállampolgár szociológussal, aki arról beszél, hogy micsoda nagyszerû dolog volt, amikor a francia nemzet – nem lakosság, vagy nép! – kinyilvánította, hogy nem lehet döntéseket hozni a feje felett az õ megkérdezésük nélkül. Hát igen, néhány száz év fórral rendelkeznek velünk szemben. De mi van nálunk? Nálunk az van, hogy mindenkinek meg kell ennie a maga fõztjét. 152
A választások fekete lova, a Magyar Demokrata Fórum, az újabban csak magyar Vasladyként emlegetett Dávid Ibolyával az élen, teljesítette elsõdleges célját, nem esett ki az ország házából, vagy ahogyan õk mondják, átmentek a betonfalon. Bulldózerpolitika a Nyugodt Erõ jegyében. S a folytatás sem különb. A szerencsecsillag váratlan felragyogása következtében az elnök-asszony hamar megtanulta az új szerepet, a kulisszák mögül pillanatok alatt elõbújt az új, a 2. SZDSZ, legalábbis, ami a zsarolási potenciált illeti, mert abban kétségkívül túltesznek az eredetin is. Most, amikor ezt a cikket pötyögöm, még a két forduló között vagyunk, nem tudni hogyan végzõdik majd a mérkõzés. Mindenesetre az jelzésértékû, ahogyan a Fórum állva maradt képviselõjelöltjei sorra rendre farolnak ki a kalapos hölgy mögül, presztízsveszteséget okozva a karizmatikus pártvezetõ imídzsét sugározni próbáló pártvezetõnek. Egy ilyen karakán vezetõvel, akinek nyíltan ellentmond a tagság meg a képviselõjelöltjeik nagy része, nem tudom, hogyan lehet majd felépíteni egy erõs konzervatív középpártot. Persze az is könnyen lehet, hogy az elnök-asszony tud valamit, amit én nem. Elvégre a nõk mindig tudnak meglepetést okozni. Lásd a fenti példa. Idézet a magyar Vasladytõl: „Dávid Ibolya azt javasolta a Fidesznek, hogy csinálja végig a kampányt, s a választások második fordulójának éjszakáján meglátják, szükséges-e az együttmûködés. „Dolgozza végig a Fidesz a kampányt, vállalja a felelõsséget a tetteiért, ne bennünket gyõzködjön. A választópolgárokat kell meggyõzni, és ha meg tudják fordítani a választás eredményét, adott lesz vasárnap éjszakán egy helyzet arra, hogy szükség van-e egyfajta lehetséges együttmûködésre, vagy nem” – mondta a pártelnök.
153
Kicsi az esély a választási eredmény megfordítására, és a Fidesz bûnbakot akar csinálni az MDF-bõl - közölte Dávid Ibolya. Hozzátette: Orbán nem fogadta el az MDF ajánlatát, amelyet a levélben megfogalmaztuk, helyette kijelölt egy embert, aki majd „összegereblyézi“ az értékeket, ez komolytalan.” Hát, azt hiszem ez is önmagáért beszél. De még fel sem ocsúdtunk, amikor rákontráz az SZDSZ: „Fontos visszajelzés lehet mindannyiunk számára, hogy Európa inkább a koalíció mellett van“ – szögezte le Eörsi, a szocialista-liberális kormánykoalíció sikerére utalva.” De nézzünk egy másik idézetet a 168 Óra MDF-fel foglalkozó cikkébõl: „Az elnök asszony amúgy ragyog, fõleg ahhoz a megpróbáltatáshoz képest, hogy – mint hírül adja – pártjával átment a betonfalon. Hosszú idõ óta elõször látni arcán felhõtlen mosolyt, küzd a könnyeivel, és nehezen hiszi a sikert. Munkatársa említi, ’98 óta várja, hogy Orbán padlóra kerüljön, és õ a mennybe. Négy éve nem volt mit tenni, Lezsákék revolverezték: közös lista, vagy pártszakadás. A lakiteleki sátorverõ aztán távozni kényszerült, s ment vele az egész legényegylet, Ibolya meg maradt maroknyi hívével a vártán.” Dávid Ibolya valóban végig karakánul képviselte az álláspontját. De biztos, hogy most is ez a célravezetõ? Én még gyermekkoromból emlékszem arra a mondásra, hogy „okos enged, szamár szenved!” Mert ha most veszít a polgári, nemzeti oldal, és az egy tábor, meg a többiek egy emberként ujjal mutogatnak majd rá, hogy miattad vesztettünk – még akkor is ha mindannyian tudjuk, hogy ebben bizony Viktor király és a Szövetség is benne van vastagon – ugyan kivel fog õ egy erõs középpártot felépíteni 2010-re, amikor a mellékelt ábra szerint képtelen az összefogásra? 154
Mindenki megeheti, amit fõzött! Talán a posztkommunista álliberális koalíciónak van a legkönnyebb dolga. Ha gyõznek, ott folytathatják, ahol abba se hagyták. Szemrebbenés nélkül megy majd tovább a felelõtlen urizálás tekintetében még Móricz dzsentrivilágát is megalázóba leküldõ pénzszórás és eladósítás. Ha pedig elérkezünk majd ahhoz a ponthoz, ahol elkerülhetetlenné válik az államcsõd hivatalos bejelentése, nos akkor az történik, ami ilyenkor szokásos a kommunisták esetében – leszámítva az egy szem szerencsétlen Németh Miklóst, aki egyedüliként el merte mondani az igazságot –, angolosan távoznak, minket meg itt hagynak majd, mint eb a Szaharát. De rotyog már a kondér a mûanyagellenzék számára is! Megfõzték a feketelevest és a nyurga ripacs, elmaradhatatlan oldalnehezékével, a száz kiló marhahús epithteon ornansszal felruházott Miska Kancsóval az oldalán most gõzerõvel azon munkálkodik, hogy a narancsos bukta után – fojtásként – le is nyomja azt a torkukon. Ugyanakkor a politikai korrektség kedvéért mondjuk el azt is, hogy szart sem ér ez a puhány ellenzéki Góliát-párt. Szavalhat nekünk itt arról Schmitt Pál, hogy az elmúlt ciklusban minden választást megnyertek, csak úgy tûnik, éppen a legfontosabbat fogják elveszteni, a finisre fogyott el ismét a szusz belõlük. A „keményen dolgoztunk négy éven át” szöveg pedig lehet, hogy igaz, csak úgy tûnik, a narancsos párt vezérkarában arról az apróságról feledkeztek meg, hogy sokat dolgozni a barom is tud, na de okosan dolgozni, arra bizony már kevesen képesek. A Fidesz a jelek szerint nem volt képes. Sokat dolgoztak, ez bizony igaz, el is fáradtak a végére, ez is igaz, oszt még sincs látszatja! Ez is igaz. Egy ilyen pocsék kormányzati ciklus után, az államcsõd szélén lavírozó országban nem tudnak gyõzni! Nem tudnak markáns 15–20% különbséget produkálni a javukra, ami a jelen helyzetet ismerve, minimum életszerû és logikus lenne. Sõt! Még az országot csõdbe vivõk növelik, ha csekély mértékben is a támogatottságukat! 155
Erre nem nagyon tud mást mondani az ember, mint hogy megbuktak, mint Rottenbiller. Ezt a szájtáti bálványimádóknak mondom kijózanodásképpen. És tessék elfelejteni a láncszavazást, a vándorszavazók százezreit, nem 1–2%-on kellene múlnia ennek a választásnak egy ilyen szörnyû négy esztendõ után! Azt hiszem ennek a mondatnak az igazságtartalmát mindenki belátja. A törpeminoritás elsõ embere nagy nyilvánosság elõtt mond köszönetet az utódpárt átszavazóinak, még a Fidesz elnöke is arról beszél televíziós interjújában, hogy bizony a koalíció kioktat bennünket együttmûködésbõl. Ütik-vágják egymást, anyáznak, de amikor szarban a haza, azonnal kõkeményen összezárnak, mint a vasbeton, vagy a monolit. Ez az, amit mi nem tudunk. Vagy nem akarunk tudni? Pedig, ha visszaemlékszünk Hiller Steve szavaira, amiket a köztársasági elnök megválasztása körüli ramazuri kapcsán a koalíciós társuk viselkedésérõl mondott, azt hinnénk, képtelenség, hogy ezek ketten együtt tudjanak kormányozni, és mégis: „Azt gondoltam, hogy egy 5 százalékos pártot meg lehet arról gyõzni, ahogy mi gondolkodunk, akik sokszorosan nagyobb párt vagyunk. Azt gondoltam, hogy az érdekli õket, hogy az 5 százalékos támogatás azt is jelenti, hogy 95 százalék nem õket támogatja. De, barátaim, be kell látnom – és ezt együtt kell elhinnünk, én már az elmúlt napokban sokat-sokat gyötrõdve ezen, túl vagyok rajta –, nem érdekli õket. Nem az érdekli õket, hogy 95 százalék nem támogatja õket, hanem mindent csak azért és kizárólag azért tesznek, hogy az 5 százalékos támogatást megtartsák és megõrizzék. Ebben a partneri viszonyban nem a szolidaritás, hanem az érdek szó a meghatározó. És abban a tárgyalásban, amit lefolytattam velük, 156
lefolytattunk velük, láttam, hogy nem a koalíciós szolidaritás, hanem a maguk által racionálisnak vélt, racionálisnak tudott érdek a meghatározó.” (Forrás: MSZP.hu szerkesztett változat)
És kapcsoljuk be a tévét. Mit látunk? Puszipajtások, Francisco Miska Kancsóval kéz a kézben kampányol, összeölelkezve együtt járják az országot! Nincs az, hogy huszár üti futót és közben rosál! Nem! Együtt mosolyognak (vagy vicsorognak?) bele a kamerákba, miközben közösen segítik fel a színpadra az ötéves Kovács Pistikét. Telitalálat! Ez kell a körülbelül ötéves Kovács Pistike értelmi színvonalán álló Tévéország lakóinak. A show jár nekik. És meg is kapják. Jól is szórakoznak rajta. Azon már kevésbé, hogy az egykori rendõrattakok helyszínén, a Batthyány örökmécsesnél rendezett MSZP-nagygyûlésen az egyik környezõ ház tetejérõl egy velük kevésbé szimpatizáló fiatalember a meztelen hátsóját, valamint a Megyó által ismét a figyelem középpontjába állított egyezményes jelet mutatja nekik. Darab ideig el is tart, amíg a szolgálatok leszedi a háztetõrõl az illetõt. Hiába no, a terroristaveszély hipp-hopp, köd elõttem, köd utánam, csak úgy, az egyik pillanatról a másikra elillant, mintha soha nem is lett volna. Emlékeznek még Schneider úrra és az õ axiómájára? A filmben Kabos Gyula és Gózon Gyula híres párosának kitûnõ játékán szórakozhattunk, még most is a fülünkben cseng az azóta már klasszikussá vált mondat: „Nagyságos asszonyom, tegnap este Schneider úrral mi minden körülmények között az Operában voltunk!” A politikai élet Schneider úrja a Szadesz, amely párt minden körülmények között bekerül a Parlamentbe. Most is, mint négy esztendõvel ezelõtt, a fõváros eldöntött mindent. Rusztikusan, Pest lenyomta Vidék-Magyarországot. 157
Részlet a 168 Órának, a választás napján az MSZP fõhadiszállásán uralkodó hangulatról készült cikkébõl: „Hát ez az. Ami a szavazólapokat illeti, azok még két órán át, zizegnek-hullanak a barna kartondobozokba, miközben a bejárat elõtti, elkerített térben piros inges ifjúszocik söröznek a fényben, és dübörög a Led Zeppelin. Hol vannak már a Horn-idõk könnyezõ pártnagymamái, esztékábottal csápoló veteránjai? Ezek fiatalodtak, a Fidesz öregedett. Kiss Péter kancelláriaminiszter jõ, leül egy kis „sajtóterápiára”. – A falvak – jegyzi meg valaki – kora délután óta csöndesek. – A nagyvárosokban áramlik a nép. – Azt hiszem, rendben is van – mondja Kiss. – Megleszünk. Budapest beviszi a koalíciót.” Ebben az egy mondatban minden benne van. Tévéország vízfeje ezúttal is el- és ledöntött mindent. Az abnormálisan hatalmasra duzzadt európai világváros megint lenyomta a vidéket. Megint azok döntöttek a jövõrõl, a sorsunkról, akik zömében ki sem teszik a lábukat székes fõvárosunkból, mert ami a Butapest táblán kívül van, az nem is létezik, az õket egyszerûen nem is érdekli. Természetesen eszem ágában sincs semmiféle urbánus-népi ellentétet felszítani, de hát a számok és azok alakulása önmagukért beszél. Emellett ma már jól megfigyelhetõ, hogy igenis létezik egyfajta totális közömbösség, közöny a fõvárosiak tekintélyes részében a vidék Magyarországa felé. Félreértés ne essék, nem mindenkiben, távol álljon tõlem, hogy általánosítsak, de bizony kétszáz kilométerre a Gerbeaud Cukrászda kirakatától némileg más rálátás nyílik az eseményhorizontra. De aki nem ért velem egyet, az cáfoljon meg! 158
Ugyanakkor vak az, aki nem látja, hogy a legfõbb cél most már – lásd Duray Miklós kijelentését Dzurinda és Gyurcsány közös Orbán-utálatáról – Orbán Viktor félreállítása, kiiktatása a magyar politikai közéletbõl. Miért is? Hát azért, mert nem illik bele a képbe. Mert õ az az ember, aki nagy tömegeket képes maga mögé állítani, és hát valljuk meg õszintén, nem a neoliberális politika jelszavaival. Nézzük meg, hogyan vall errõl õ, a Hír Televíziónak adott interjújában: „Szerintem ezt mindenki látja ebben az országban, hogy útban vagyok. Útban vagyok az MSZP-nek, útban vagyok az SZDSZ-nek, útban vagyok az MDF-nek is. Az is világos… és a mögöttük álló pénzügyi, nagytõkés köröknek is útjában vagyok. Ez az igazság. Én plebejus miniszterelnök voltam, egy plebejus érzelmû pártot vezetek, és elkötelezett vagyok a választók iránt. Semmilyen más szempont nem befolyásol, sem pénzügyiek, sem nemzetköziek, sem politikusi lobbiérdekek, ezért sok embernek vagyok az útjában.” Asszem ez is önmagáért beszél. No, de Kuncze már be is jelentette, hogy Orbánnak ki kell vonulnia a magyar politika élvonalából. Megmondom õszintén, én ezt nem értem. Ugyan, homályosítson föl már valaki, mi köze is van a Szadesz elnökének ahhoz, hogy ki a Fidesz elnöke? Önök értik ezt? Mert én nem. Hacsak nem arról van szó, mint annak idején az NDK több-párt rendszerben, ahol az ellenzéket is õk maguk, a kommunisták alkották. Úgy tûnik, most már az ellenzék is õk akarnak lenni – igaz, gyakorolták is szorgalmasan elannyira, hogy négy évig semmi mást nem láttunk tõlük, mint az ellenzék ellenzékének szerepét –, vagy legalábbis õk akarják megmondani, kijelölni, hogy ki legyen az. De itt van már az elmaradhatatlan „tanár úr”, a nyegle stílusú kultúrbunkó Havas Henrik is, aki a választások elsõ fordulója után arról áradozik a TV2-n reggelente a Mokkában, hogy végre-valahá159
ra eljött az ideje egy normális jobboldal, és pláne, egy normális jobboldali média kialakulásának ideje! Mit jelent ez magyarul? Azt jelenti, hogy kuss! A jobbos médiát át kell formálni a szervilis, szolgalelkû balos ölebmédia mintájára, a restaurációt immáron totálissá téve legitimizálva ezzel az utódpártot, s ezzel a hatalomban maradt posztkommunistákat. Hiába no, Tévéország már csak ilyen, itt még a kapitalizmust is csak a kommunisták vezényletével és dirigálása mellett lehet felépíteni. Bocsánat, MEGCSINÁLNI! Mer mostan ez a trendi, vazzeg. A másik megmondó-ember, Lengyel László is arról beszél, hogy Európa alig várja, hogy végre itthon is megjelenjen végre egy normális jobboldali párt. Olyan, mint amilyen az MDF volt egykor. Mit is jelent mindez magyarra fordítva? Csak annyit, hogy Európa valóban várja egy, az Unióba elvtelen szervilitásával, szolgalelkûségével zökkenõmentesen belesimuló jobboldali párt megjelenését, hogy a gazdasági újgyarmatosítást oly problémamentesen levezénylõ komprádor elit számára megkönnyítse a további szabadrablás zavartalan lebonyolítását. Erre megy ki a játék. Jó étvágyat! Ki-ki egye meg a saját fõztjét! A Fidesz a darálós metélõst, az MDF pedig rágódjon csak tovább a róka fogta csuka 5%-nyi maradékán a Becsali Csárdában. De vajon ehetünk-e majd jókat egy olyan országban, ahol a kisvállalkozások 90%-a banki szempontból hitelképtelen. Igen, jól tetszettek olvasni, minden száz kisvállalkozásból kilencven banki szempontból hitelképtelen. Ez nem életszerû! Ez katasztrofális! Fõként akkor, ha a jelenleg regnáló koalíció a hitelekben látja a gazdaság megsegítésének a kulcsát. No, de hát hogyan segítsünk azoknak, akik nem tudják igénybe venni a segítségül szánt hiteleket, lévén hitelképtelennek minõsítik õket? Végül is a kormányzat hátradõlhet a luxuslimuzinok hátsó ülésén, õk a maguk részérõl mindent megtettek, itt vannak a frankó vállalkozói hitelek, fasza kondíciókkal, arról ugyebár nem õk tehetnek, hogy nem tõkeerõs a hazai kisvállalkozó, hogy ezeket igénybe is tudná venni? 160
Tessék? Hogy aránytalanul sok lóvét adtak a multiknak a kis- és közepes vállalkozásokkal szemben? Ki mondja ezt?! A Fidesz mondja?! Ön mit mond? Nem így van! Õk csak sikeres Magyarország sikeres magyarjaival foglalkoznak, a többiek, a „futottak még” kategóriája nem érdekli õket. Talán furcsának tûnik, hogy pont én, aki szüntelenül az eladósodás ellen emelek szót, érvelek a hitelképesség mellett, no de hát a gazdaságélénkítés, a munkahelyteremtés, a beruházás érdekében, egyáltalán a gazdaság, mozgásban tartása érdekében szükség van hitelekre, ezt nem vitatja senki. Én a felelõtlen költekezés, a meggondolatlan eladósodás ellen vagyok, és a kettõ nem ugyanaz. Felelõtlen eladósodás az, ha valaki újabb hitelt vesz fel, hogy az elõzõ hitelt törleszteni tudja, vagy úgy vesz fel hitelt, hogy már akkor, amikor felveszi, tudja, hogy nem fogja tudni visszafizetni vagy kitermelni. De térjünk még vissza néhány gondolat erejéig az össztûz alá vett Viktor királyhoz. Részlet az Index cikkébõl: „Orbán Viktor és pártja jövõjérõl ez idõ szerint még nem nagyon érdemes messzemenõ következtetéseket levonni. Egyelõre nem vehetjük száz százalékra, hogy nem lesz-e képes csoda/rémálom számba menõen megszerezni annyi mandátumot, hogy az MDF az úgynevezett mérleg úgynevezett nyelvének szerepébe kényszerüljön - kilencvenkilencre azért persze igen -, és azt végképp nem tudjuk, mennyire mélyen erjed majd az ellenzéki párt. Totális összeomlásra nem indokolt számítani. Az nyilván kevés, hogy Orbán hétfõn a Dísz téren azt mondta, fent vagy lent, így is, úgy is marad, de az is tény, 1994 után, tizenkét évvel ezelõtt is elkönyvelték, ennek az embernek vége, képtelen lesz visszatérni. És tessék.” Az egészben az a legszomorúbb, hogy a miniszterelnök-jelöltségtõl visszalépõ, s ezzel minden bizonnyal államférfiúi nagyságról tanú161
bizonyságot tévõ pártelnök – menteni, ami még menthetõ –, nem látja be, hogy hibázott. Továbbra is ragaszkodik az „egy a tábor, egy a zászló”, láthatóan befuccsolt koncepcióhoz. A Hír Televíziónak adott interjújában a következõket mondja errõl: „Így sem adjuk föl, én harcolok, vezetem továbbra is a kampányt, vezetem továbbra is a Fidesz Magyar Polgári Szövetséget és eszem ágában sincs elhagyni semmilyen hajót sem. Én, ha kapok bizalmat a választások után, továbbra is szívesen vezetem a Fidesz Magyar Polgári Szövetséget, sõt, bõvíteni is szeretném, és tovább akarok menni azon az úton, ha kapok erre bizalmat, amelyiken elindultunk, tehát rám a Fidesz-tagok is számíthatnak, a híveink is, meg a szavazók is. Mondom még egyszer, nem elõre, hanem utánam! Én fogok elõl menni egész addig, amíg engem megbíznak. És én menni fogok.” Én magam korábban elképzelhetetlennek tartottam, hogy Viktor király lemondana a miniszterelnöki jelöltségrõl, és mégis. A magyar politikai közélet mindig produkál meglepetéseket. Azt gondolom, erre a gesztusra már a legelfogultabb szocialista szavazó, vagy a legelvakultabb MIÉP-es sem mondhatja azt, hogy Orbán ragaszkodik a hatalomhoz. Éppen most mondott le róla. A visszalépés, a közös miniszterelnök-jelölt személye, a gesztusok sorozata – kövezzenek meg érte az MSZP-sek és a MIÉP-esek – de bizony államférfiúi erényekre vallanak. Éppen ezért nem értem, miért kell ragaszkodni egy láthatóan nem mûködõ, rossz koncepcióhoz. „A magam részérõl a következõkben tovább akarok menni ezen az úton, és tovább akarom erõsíteni, és hiszek abban, hogy a jövõ útja az a Szövetség útja. Még inkább erõsíteni, építeni, szélesíteni a Szövetséget”
162
Most bosszulja meg magát a Fidesz önteltsége – A Birodalom visszavág! –, hogy nem vették figyelembe, mi több, el sem olvasták azt a tanulmányt, mely egészen a háború elõtt idõkig visszamenve a magyar választási szokásokat taglalta, s melybõl egyértelmûen kiderült, hogy a polgári, nemzeti oldal csak akkor tudott gyõzni, ha a nagy párt – ha arra volt szükség, akkor fû alatt is, de – támogatta a kis pártokat. Amikor ezt a cikket írom, még nem tudjuk, hogyan alakul a végeredmény, és egy esetleges kedvezõ fordulat esetén az új, a 2. SZDSZ zsarolás tekintetében meddig megy el. Csak azt tudjuk, hogy Ibolya asszony kényelmesen hátradõlt fotöjében és a narancsos párttal akarja kikapartatni a forró gesztenyét a magyar választási pokol forrongó üstjébõl: „Dávid Ibolya azt javasolta a Fidesznek, hogy csinálja végig a kampányt, s a választások második fordulójának éjszakáján meglátják, szükséges-e az együttmûködés.” Egy ponton aztán OV behúzta a féket és aszonta, na ezt már nem! Megmondom õszintén, nem értem Dávid Ibolyát. Azért a zsarolásnak is van egy határa, ami már sem úriemberekhez, sem úriasszonyokhoz nem illõ. A kalapos hölgy arra akarta rávenni, kényszeríteni a Fideszt, hogy vonja vissza a programját. Azért, mert õ szemrebbenés nélkül szemébe tud hazudni a saját választóinak – lásd Dávid Ibolyát miniszterelnöknek! –, attól még nem kell feltétlenül mástól is ugyanezt elvárnia. Ráadásul a Fidesz programját meglehetõsen sokan készítették, fõként a gazdaság szereplõi, nem lehet csak úgy azt mondani rá, hogy hiteltelen, vagy teljesen rossz és alkalmatlan, vagy hogy megvalósíthatatlan. Az ország talán egyik legkitûnõbb közgazdásza, Csath Magdolna professzorasszony mondja Dávid Ibolya követeléseire, hogy azok bizony neoliberális gazdaságpolitikát tükröznek. Ennyit a polgári és konzervatív értékrenden alapuló politizálásról. 163
A TB-járulék tíz százalékos csökkentésérõl és a 100 ezer forintos minimálbér négy év alatti bevezetésérõl: „Ebben az a furcsa, azt is mondhatnánk, hogy meglepõ, hogy ez nincs összhangban, úgy egyébként a többi, a kampány során elhangzott gazdasági elgondolásával az MDF-nek, mert gondoljunk csak arra, hogy többször emlegették a kis- és közepes vállalkozások fontosságát, a támogatását, a középosztály támogatûását… – Az benne van most is a nyolc pontban. – Jó, de hát ugye ezek a kedvezmények alapvetõen a kis- és közepes vállalkozásokat érintik a leginkább, mert ez az a szektor, amelyik viszonylag tõkeszegény, nem tud beruházni, nincs elegendõ pénze, tehát, ha valami pénz náluk marad, akármilyen formában, akár kevesebb adó, akár TB-járulék, akár egyéb kedvezmény formájában, ezek a cégek azok, amelyek ezeket az összegeket be tudják fektetni. Ilyen módon bõvíteni tudják esetleg a termelést, el tudnak adni, többet tudnak eladni, tehát hozzájárul tulajdonképpen ezzel a kis- és közepes vállalkozások fejlõdéséhez és ha tetszik, a középosztály erõsödéséhez. Tehát nem értem, hogy akkor miért pont ezt kellene visszavonni? Teljesen logikátlan, gazdaságilag értelmezhetetlen. – Mennyivel reálisabb az, hogy a Fidesz vonja vissza azt az elképzelését, hogy a ciklus végéig 100 ezer forintra emeli a minimálbért? – Ez szintén nagyon furcsa gondolat. Megmondom miért. Mert egyfolytában az MDF azt hangsúlyozza, hogy egy konzervatív, jobbközép pártnak az értékrendjét vallja a magáénak, na most akkor mondhatnánk, hogy ez közel van ehhez a keresztény-szociális, kereszténydemokrata gondolatmenethez, a Ludwig Erhardt-féléhez, ugye, ami sikerre vitte Németországot a II. Világháború után. Ennek az egyik alappillére az, hogy nem olcsósággal kell versenyezni, hanem tudással – többek között. Na most az, hogy 100 ezer forintra négy év múlva se emelkedjék fel a minimálbér, hát ez egy neoliberális nézet. Ez nem konzervatív, meg nem keresztény-szociális, ez kimondottan neoliberális. Mert mit támogat? Azt támogatja, hogy 164
nagyjából az olcsó munkaerõben érdekelt külföldi tõke továbbra is élvezhesse a nagyon alacsony béreket Magyarországon. Errõl szól ez a történet.” Ennyit a polgári és konzervatív értékrenden alapuló politizálásról. Már csak azért sem értem Dávid Ibolyát, mert ha be akarja nyújtani a számlát Viktornak, már pedig nagyon úgy néz ki, hogy nagyon be akarja, akkor arra a lehetõséget éppen a kormányzati pozíció adná meg. Ide nekem azonnal öt-hat miniszteri tárcát! Vagy valami ilyesmi. Pont úgy, ahogyan azt az egyes számú SZDSZ esetében láthattuk, akik a módszerváltás óta immáron tökélyre fejlesztették a kormányzati zsarolás mûfaját. Volt kitõl tanulni. Ellenzékbõl a Fidesz legfeljebb annyit mondhat, hogy „bocsika”. Vagy még annyit sem, hanem rátesz egy lapáttal, mondván: „Te voltál az, aki miatt a polgári oldal elbukta a választásokat, te voltál az, aki elárultál minket!” És ne feledkezzünk meg arról az aprócska, ám annál lényegesebb momentumról sem, hogy 1998-ban az MDF a Fidesz hátán vánszorgott be az ország házába. Errõl mintha Ibolyka újabban igen csak sûrûn megfeledkezne! Ez mondjuk érdekes szituésönök megképzõdéséhez vezetne egy esetleges elõre hozott választások alkalmával. Igaz, erre vajmi kevés az esély, de mit lehet tudni, a magyar politikában minden és annak ellenkezõje is megtörténhet! Ahogyan Tévéországot és lakóit elnézem, egyhamar nemigen számíthatunk változásra, az államcsõdöt simán elhallgatják, tekernek még kettõt-hármat a présen, a birkatürelmû nép pedig sziszegve szívja majd az amalgámtömést a bal felsõ hatosban, de tûr tovább. Az APEH-nek már a választások elõtt kiadták ukázba, hogy szálljanak rá a kis cégekre, olyan cég nem létezik, nem létezhet, ahol ne találnának valamilyen apró rendellenességet. Pedig a nemzetközi elemzõk egyértelmûen jelezték, hogy õk bizony nem a jelenleg regnáló koalíció hatalomban maradását tartják kívánatosnak. 165
Elolvasva számos elemzést, cikket, publicisztikát, melyeket nálamnál jóval bölcsebb és okosabb emberek vetettek papírra vagy képernyõre, egyetlen tanulság vonható le számomra ebbõl az egész hatalmas amerikanizálódott választási média katyvaszból. Tévéország olyan ország, ahol nem a valóvilág, hanem a Való Világ számít. Nem az elmúlt négy esztendõ történései a mérvadóak, az, amit az emberek átéltek, a saját bõrükön megtapasztaltak, hanem a kommunikációs és a marketing stratégia, a kollektív néphülyítés magas szinten ûzött médiagyakorlata, valamint a parasztvakítás úgy összegészében. És ha most azt hiszik, hogy ezért a legnagyobb felelõsség a pártokat terheli, hát nagyon tévednek! A felelõsséget nekünk, ennek a buta, birkatürelmû népnek kell viselnie, minden következményével, vagy következmény nélküliségével egyetemben. Tévéország lakói, akik a képernyõ elõtt ülve a virtuális világ színes, szélesvásznú álomvilágába belefeledkezve nem tudnak (vagy nem akarnak?) tudomást venni a valóságról. Az ország másik fele pedig csak tûr, tûr és tûr, nyel, annyit, hogy az már a tömésre váró libának is sok volna, mert hagyja magát becsapni. Gágogunk össze meg vissza, pedig nem is simogatják a nyakunkat, mint a libáknak, inkább fojtogatnak most már. Ráadásul azok, akik immáron több évtizedes múltra tekintenek vissza a szervezett keretekben elkövetett, rezignált közönnyel végrehajtott kollektív pofátlan hazudozás bûntettében. Ez Tévéország, és lakói, a haspártiak, a bután kiskorú nép, melyet sajnos nem lehet leváltani, vagy lecserélni. Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára
166
ISTEN KÜLDÖTTE ÉS A HOROGKERESZTÉNY – avagy Széchenyi igazsága az aljas és/vagy mûveletlen nemzetrõl –
„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminõt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba, vagy komisz emberek ülnek egy bölcs és becsületes nép nyakára, akkor a nép azokat a silány fickókat minél hamarabb a pokol fenekére küldi. De, ha egy hitvány kormány huzamosan megmarad a helyén, akkor bizonyos, hogy a nemzetben van a hiba. Akkor az a nemzet aljas vagy mûveletlen.” Széchenyi István
„Nem igaz, hogy a jó nem gyõzedelmeskedhet a gonosz fölött. Csak az angyaloknak is úgy kellene szervezõdniük, mint a maffiának.” Kurt Vonnegut
„Egy baja van a tulipánnak, hogy szegfû szaga van az Ibolyának!” – szól a választások elsõ fordulója után a dús képzeletû nép által az urbánus frazeológiába, a ma oly divatos kör-smsként beemelt népi bölcsesség. Miközben jókat derülünk, meg élcelõdünk a Fábry Sándor által csak „kalapmûvésznõként” aposztrofált, az igazságért mindig oly bátran és vehemensen kiálló pártelnök-asszony „kilóg a lóláb” típu167
sú, esetlen politikai hinta-palintáján, aközben szép csendesen (vagy nem is annyira csendesen?) elveszítjük a választásokat. (Ja! És csak így halkan, zárójelesen jegyzem meg, mindjárt itt az elején, hogy csodák csodája, az ország évek óta második legnépszerûbb politikusa – tudják kirõl beszélek ugye? – az erõfelmérõn saját körzetében 5% körüli eredménnyel mindösszesen csak a harmadik helyet szerezte meg. Hogy is van ez? És akkor õt miniszterelnöknek?) Az igazság odaát van! – mondják Scully és Mulder ügynökök. És milyen igazuk van! Mert mi is zajlott le itt a szemünk elõtt? Minden szinten, szinte minden! Amirõl persze megint csak utólag értesülünk. Mint arról is, hogy a láncszavazás kiderültével a komcsik már jó elõre szárazon tartották a puskaport, már hosszú hónapokkal ezelõtt készen álltak arra, hogy megvalósítsák az új, az immáron történelmi hagyományokkal is bíró tervet, az egykori kék cédulás választások nosztalgikus remakejét, a szavazók szervezett utaztatását. „Mónikám drága Mónikám, néked szól a hermónikám!” – danolászta egykoron Solymos Tóni. Hát igen. A mi drága Mónikánk már decemberben meghozta azt a rendeletet, szépen fû alatt, amire akkor valahogy nem is figyelt fel senki, és aminek köszönhetõen technikai értelemben gyakorlatilag bebiztosították magukat. Sõt! A jelek szerint túlnyerték magukat, valószínûleg õk maguk sem számítottak ekkora fölényre, vagy ahogyan azt Miska kancsó megfogalmazta: a biztonságos többségre. Nem tudom, felfigyeltek-e arra az apróságra, hogy ez a rendelkezés mennyire diszkriminatív. Ahogyan arra már néhány lapszámmal ezelõtt felhívtam a figyelmet, ez a rendelkezés jogtalan elõnyhöz juttatja az átjelentkezõ szavazópolgárokat azon honfitársaikhoz képest, akik maradnak az eredeti szavazókörben, ahol talán az elsõ fordulóban már el is dõlt a mandátum sorsa. Ez akkor még csak amolyan józan paraszti ésszel való tûnõdés volt számomra, hogy hát a logika meg a józanész minimum ilyen kérdéseket 168
vet fel az emberben, azóta azonban az idõ engem igazolt. Mint a széles publikum is megtudhatta, ellenõrizni kellene, hogy ki honnan jött a második fordulóra szavazni, és ha olyan körzetbõl jött, ahol már az elsõ fordulóban eldõlt a mandátum sorsa, az illetõ nem szavazhat. Ha mégis voksol, azzal megsérti a választási törvényt, választási bûncselekményt követ el, amely három évig terjedõ szabadságvesztéssel büntethetõ. (Lefogadom, hogy senkit sem fognak elkapni!) Jó lenne egyszer már egy olyan statisztikát is olvasni – amit eddig még egyetlen egyszer sem láttam! –, hogy a rendszerváltozást követõen a választások alkalmával hogyan alakult az ún. vándor-szavazók száma. Van egy olyan gyanúm, hogy elõször 2002-ben ugrott meg a számuk, mégpedig nagyságrendekkel. Az idei választások két fordulójára mintegy 105 ezer ember – az elsõ fordulóra 60 ezer, a másodikra 45 ezer szavazópolgár – jelezte, hogy nem a lakcímének megfelelõ szavazókörben fog mozogni. Az elsõ fordulóban mintegy 58 ezren nem is ott szavaztak. Nem tudom, érzik-e a Lamperth Mónika által megalkotott rendelkezés álságosságát és diszkriminatív, megkülönböztetõ jellegét? Az elõbbiekben felvázolt, az egyes szavazópolgárok között jogtalan különbségek kialakító rendelkezés más tekintetben is hátrányos különbségtételeket tesz. Míg a külföldön szavazó honfitársaink voksai szigorúan az eredeti lakóhelyük szerinti választókerület leadott szavazatai mellé kerülhetnek csak be, addig az átjelentkezettek gyakorlatilag tetszés szerint választhatnak, hogy melyik kerületben szeretnének élni állampolgári jogukkal, ami, még egyszer mondom, már nem is biztos, hogy jár nekik (lásd, ha az eredeti körzetben már eldõlt a mandátum sorsa). De térjünk még vissza néhány gondolat erejéig a vörös szegfûben utazó hazai bolgárkertészek új üdvöskéjéhez, a hamar rozsdásodásnak indult honi vasladyhez. Hogy is írja Tõke Péter, a Leleplezõ címû könyvújságba szánt cikkében? 169
„Schmuck akkor ismertette, hogy egy jelentõs, mintegy 150 ezres, de hamarosan 200 ezresre bõvülõ egységes, jól karbantartott és támogatott lakossági csoportot vezet, s ezek olcsón megnyerhetõk a választásokra is. A mibe kerülnének kérdésre Schmuck azt a választ adta, hogy nekünk baráti áron olyan 60 millió körüli összegért elintézi. Azt is kifejtette, hogy ez a bérelhetõ kör minimum 3 %-ot hozhat a listás szavazásnál. (…) Mi van akkor, ha a Schmuck-ügy csak kitaláció, rágalom, szó sincs a Tisztelet Társasága besegítésérõl? Dávid Ibolyát nem hívhattam fel, hogy „elnökasszony remek volt, hasznosnak bizonyultak a schmuckista derék öregek“. Felhívtam magát Schmuck Andort-t és gratuláltam neki a gyõzelméhez azzal a megjegyzéssel, királynõcsináló lettél pajtás. A válasz meglepett: „Látod, hogy mûködik? Ti kihagytátok a felkínált lehetõséget. Hiába kilincseltem vele más pártoknál, nem vettek komolyan, az MDF vevõ volt rá. Megkérdeztem, egy késõbbi alkalommal bérelhetõ-e a választói közössége? Igen – volt a válasz – ha jól megfizetik.” Tudják, olyan ez, mint a hollywoodi eksön múvikban az ördög ügyvédje, akihez, miután megnyerte a pert, odamegy a vesztes fél és megkérdezi tõle: – Ha most felfogadnám, hogy bizonyítsa be, mégis nekem volt igazam, meg tudná csinálni? Az pedig szemrebbenés nélküli póker arccal csak ennyit válaszol: – Természetesen. Ha jól megfizeti, igen! 170
Gondoljunk csak bele! A mai kötélen táncoló globális médiavilágban valamilyen rejtélyes okokból kifolyólag, amikbe mi sajnos nem látunk bele, hogy-hogy nem mostanság mindenhol úgy alakulnak a választások végeredményei, hogy szinte azonos százalékkal végeznek a pártok és csak egészen minimális különbség dönt az egyik vagy a másik fél javára. Sokszor ezer, tízezer szavazatokban mérhetõ csak az eltérés a nyertes és a vesztes fél között egy ország esetében. Ez azért már több mint a véletlenek különös egybeesése, de legalábbis semmiképpen sem tûnik életszerûnek. Újabban szinte mindegyik országban – beleértve a nagyságos és fényességes Amerikai Egyesült Államokat is –, szinte ki van centizve mindkét oldal voksainak a száma. Élõ ember nincs, aki ezt elhiszi. Én legalábbis egész biztosan nem. És meg ne merjen szólalni nekem bárki is, hogy ez összeesküvés-elmélet! Valaki egyszer azt találta mondani nagyon bölcsen, hogy „az összeesküvés az nem elmélet, az már maga a gyakorlat!” No, szóval visszatérve a mi kis torzonborz, de legalábbis azt leszögezhetjük, hogy borzasztó választási rendszerünkhöz, 3%-nyi bármikor, bárhova mobilizálható és fõként megvásárolható szavazótábor óriási jelentõséggel bír. Nem egy hülyegyerek ez a kis Smuck! A Xénia-lázban még Kiss Péter kifutófiújaként sertepertélt és bizony nagyon úgy tûnik, hogy a koszon kívül más egyéb is ragadt rá. Igazi kalmár lelkületû emberré vált a mi kis Andorunk. Hiszen mit is tett õ tulajdonképpen? Semmi mást, csak azt, hogy annak adta oda a portékát – jelen esetben a 3%-nyi mozgósítható, megvásárolható szavazótábort – aki egyáltalán érdeklõdést mutatott iránta. Persze nincs kizárva – ha ez a szisztéma ilyen jól és hatékonyan mûködik –, négy év múlva, vagy esetleg a legközelebbi ügydöntõ népszavazáson, ha egyáltalán ki mernek írni ilyesmit – még nagyobb keletje lesz a megvásárolható szavazótábornak, gondolom Andor akkor majd kicsikét feljebb srófolja az árat. 171
A demokráciát meg lehúzhatjuk a fajanszon. Jó reggelt! Ébresztõ Magyarország! Itt bizony megint palira vettek bennünket. Immáron a megélhetési politikus kategóriája mellett úgy tûnik, meg kell barátkoznunk a megélhetési szavazó kategóriával is. Nincs is mit csodálkoznunk ezen, hiszen a tömegesen megvásárolható és mobilizálható szavazók tökéletesen belesimulnak haspárti Magyarország, a bután kiskorú nép koncepciójába, amit a jelek szerint az egykori gátlástalan karrieristákból verbuválódott KISZ-vezérkar (lásd Gyurcsány, Kiss) akar mindenáron megvalósítani és állandósítani hazánkban. Tudom, velünk van a baj, túl becsületesek vagyunk. A tömeges utaztatást a szavazókörökbe, a kocsmaláncként elhíresült tömeges szavazatvásárlási technikát a mi kényes ízlésû polgári gyomrunk nem veszi be. Mi annál becsületesebbek vagyunk. Pedig 3%-nyi szavazó elsõ hallásra talán nem is tûnik olyan soknak. Csak akkor, ha visszaemlékszünk a Centrum Párt kétes hírû szereplésére. Idén nem volt szükség rájuk, nem is hallottunk róluk egy árva szót sem. A voksoláskor a fasorban sem voltak. A Harmadik Út is elvitt 2%-ot a jobboldali szavazatokból, de ezek után azt kell, mondjam, hogy ha hozta volna az 5%-ot, akkor sem biztos, hogy megalakulhatott volna a polgári kormány. Ezért olyan elkeserítõ a legnagyobb ellenzéki párt négyéves teljesítménye, vagy inkább annak hiánya, és az ölebmédia figyelemelterelõ, elaltató zsongása, zsongítása. Mert ne mondja nekem senki, hogy életszerû az, hogy egy párt a ciklusnak körülbelül a háromnegyed részéig – amikor gyakorlatilag teljesen mindegy, hogy ki áll vezetésre a népszerûségi mutatókban – 10%-okkal vezet, majd ez az elõny, hipp-hopp, egyik pillanatról a másikra elolvad, mintha soha nem is lett volna. Aztán a két forduló között már eljutunk odáig, hogy az egykori rendõr-attakok helyén, a Batthyány örökmécsesnél Degesz uram vigyorog bele a kamerába és maga is csodálkozva mondja, hogy bizony, ha valaki annak idején azt mondja, hogy egy ilyen rendezvényen fog részt venni (MSZP nagygyûlés!) ilyen embe172
rekkel, hát… És még közösen elnosztalgiázgatnak arról, hogy annak idején itt ütötték õket a rendõrök. De az is jelzésértékû, amikor az egyik szocialista szimpatizáns arról beszél, hogy Franciscót az Isten küldte, míg ellenben a cigány mini-diktátor – legalább is Hajós András szerint – egy horogkeresztény. Mit lehet ehhez még hozzáfûzni? Semmit. Körülbelül százezer embert mozgattak a választások két fordulójában! Egy egész városnyi embert! Ez igényel egyfajta professzionális szervezettséget! Ez már önmagában elgondolkodtató! Nem mintha ez most már bármit is számítana, hiszen a jelenlegi mûanyagellenzék képtelen volt gyõzelemre váltani az eddigi legpocsékabb kormányzati ciklust, mely ráadásul a maga nemében még példátlan és egyedülálló is volt, hiszen félidõben megbukott a kormányfõ. Ott ragadtunk a múltunkban. Másfél évtized nem volt elég ahhoz, hogy magunk mögött hagyjuk a kommunistáinkat. Legfeljebb arra futotta, hogy össznépi figyelem mellett izguljuk végig a posztkommunista generációváltás sajátos, vad-kapitalista változatának féktelen tobzódását, melyben a gátlástalan karrierizmus az eredeti tõkefelhalmozás egyfajta sajátos szocioneoliberális értelmezését láttatta számunkra, amely immáron mindenki számára világossá tette, hogy kinek terem itten babér, és kinek nem. Hogy kinek nem terem babér, azt valamennyien láthattuk, valamennyien hallhattuk. Természetesen Orbán Viktorról van szó. Õt az OVB, marxista vezetõjével (Szigeti Péterrel) az élen, elmarasztalta, amiért arra buzdította pártja híveit, hogy menjenek el a vízzel elárasztott tanyasiakért, hogy azok le tudjanak szavazni. Ezért megrótták a pártelnököt. Az államszocializmus idejét idézõ „szavazz a Párt (egyetlen) jelöltjére” címû, a hivatalos értesítéssel együtt, mintegy ötmillió példányban kiküldött, és természetesen csak a szocialista jelölt nevét tartalmazó „MINTA” nem számít. 173
(Emlékeznek? Ezt annak idején még Hofi Géza is kifigurázta: „99%! Istenem, hogy jön ki nekik?”) Mint ahogy az sem számított, amikor a szocialisták autókonvojokkal szállították szavazni az embereket (felvétel készült róla!), hát az csak természetes, nem igaz? Sõt! Az ám az igazi pofátlanság és modortalanság, ha ezt valaki szóvá merte tenni! Ha pedig ne adj’ Isten, még fel is vette kamerával, na akkor aztán elszabadult a pokol. Arra az apróságra, hogy az intézkedõ (pontosabban a nem intézkedõ) rendõr ki sem mer szállni a rendõrautóból, most ne is pazaroljuk a drága idõt. De ne aggódjunk egy percig sem! Itt van velünk továbbra is, elmaradhatatlan emblematikus alakként jön velünk tovább a hosszú menetelésen az alkohol szörnyû démonával napi harcban álló vaskoronás kis-nagy ember, mint ahogy a csapat elmaradhatatlan tagjaként Sipánka, az egykori cenzor is, aki újabb négy esztendõre írt alá az Angol utcai megmondó mûhelyhez, ahol reggelente hetente legalább kétszer vagy háromszor láthatjuk majd ismét, amint a parlament mellett másik kedvenc helyén, az ölebmédia egyik kiemelt fõhadiszállásán jellegzetesen rikácsoló hangján az önkéntes mérvadó szerepkörében tetszeleg. Abszolút hitelesen, abszolút demokratikusan. Mindeközben a betemetetlennek tûnõ politikai lövészárok túloldalán Viktor király politikája látványosan megbukott. A mindenkit kisgömböc módjára elnyelõ, felfaló, bekebelezõ szövetség, az „egy a tábor, egy a zászló” nem mûködik. Egyetlen párt, akármilyen nagyra is pumpálják fel mesterségesen, nem elég ahhoz, hogy legyõzze az ellenfelet. Kifizetõdõbb lehetne talán választási szövetségben gondolkodni, ahol mindegyik jobboldali, polgári, nemzeti érzelmû választó megtalálja a saját pártját, jól beazonosíthatóan, tudja, hogy arra kell adnom a voksomat (lásd gazdák a kisgazda pártra), és a választások közeledtével választási szövetséget kötni, összezárni, mint a vasbeton, vagy a monolit. A Fidesz elsõ embere azonban nem így látja. Politikájának egyfajta igazolását látta a vereséggel végzõdõ választás eredményében, hiszen lám, nem tudott összefogni a jobboldal. De, vajon ki foghatott 174
volna össze, kivel? Hiszen a most lezajlott választásokon már nem tûnt el 10–15% különbözõ kis pártok között, egyedül a Harmadik Út vitt el 2%-ot, a többivel az MDF szelelt el. A választások eredménye több tanulsággal is szolgál. Ezek rendre a következõk: – Ezt a politikát azonnal abba kell hagyni, mert láthatóan nem mûködik. Öngyilkos politika, mert a Fidesz egymagában nem elegendõ erõ egy választás megnyeréséhez Még egy ilyen pocsék négy év után sem! Minimum egy szatellit-pártra szükség van ahhoz, hogy megfelelõen lehessen taktikázni (értsd átszavazások, visszaléptetések) a második fordulóra. Pedig a párt elnöke már a vereség éjszakáján bejelentette, hogy ezen az úton kíván továbbmenni. Nagy hiba ragaszkodni egy rossz döntéshez. – A polgári, nemzeti oldal választóinak jól beazonosítható pártokkal és azok értékrendjével kell nekifutni a négy esztendõ múlva esedékes választásoknak, hogy még egyszer ne fordulhasson elõ az, ami most, nevezetesen, hogy vidék-Magyarországnak egy jelentõs része otthon marad, mert nem találja a saját pártját, azaz a kisgazda pártot. Nem is találhatta, lévén, hogy jelenleg nem létezik. A Fidesz pedig nem tudta hitelesen megjeleníteni, ha tetszik elhitetni, hogy õ a vidék pártja. Meg mellette még a városi polgároké, a kismamáké, a nagycsaládosoké, meg a jó ég tudja még kiké. – Nincs ezer arcú párt. Aki mindenkinek meg akar felelni, végül senkinek sem tud megfelelni! – Tegyük fel magunknak azt a kérdést is, és e tekintetben nem árt, ha tanulunk az ellenféltõl; nem lehet, hogy Francisco a szegfûmintás utódpárton belül végrehajtott generációváltással nyerte meg ezt a választást? Gondoljunk csak bele! Horn Gyulát és Lendvai Ildikót – az illendõség kedvéért, no meg persze az idõsebb korosztályok felé a tekintély jelzésértékû biztosítá175
sának érdekében – listán, biztos helyen befuttatják, de mindenki más, az idõsebb korosztályhoz tartozó kádert kellõ alapossággal és hatékony precizitással azonnal eltakarítottak az útból. A karizmatikusabb alkatúakat számûzték a messzi Európai Unióba, hogy a lehetõ legkevesebb vizet zavarják, a többieket pedig egyszerûen szélnek eresztették, vagy kilóra kivásárolták alóluk a pártot. A megfiatalodott, megújult, magát szoci áldemokratának hirdetõ pártra és vezetõire már nem lehet komcsizni, errõl az ölebmédia gondoskodik. És ez még akkor is így van, ha Pesty László filmjében körülbelül fél órán keresztül másról sem hallunk, mint arról, hogyan minõsítette a jelenlegi miniszterelnök akkori KISZ-führerként egyesek marxista öntudatát, és aztán e minõsítések következtében hogyan nem kaphattak állást ugyanezek az emberek. – Média. Az igazi neuralgikus pont. Tetszettek volna egy (vagy több) TELEVÍZIÓT venni maguknak! De nem tetszettek. Nem voltak úgy öltözve! Akkor sem, amikor még megtehették volna. Azt hiszem e tekintetben is itt lenne az ideje, tanulni egyet s mást az ellenféltõl. Például azt, hogyan kell blokkolni a számunkra nem kívánatos médiumokat, hírközlési csatornákat. Ahogyan a másik oldal teszi ezt a Vasárnapi Újsággal és a Hír Televízióval. Higgyék el, egy idõ után végtelenül unalmas lenne, hogy csak kormánypárti politikusok jelennek meg a „közszolgálati” televízió reggeli beszélgetõs mûsorában, és a végén még be kellene olvasni az ellenzék véleményét is, hogy egyáltalán lehessen mirõl beszéltetni a Nap-kelte mûsorába betérõ politikust. JOBBOLDALI MÉDIÁT EZERREL! Miért ilyen kulcsfontosságú kérdés a nemzeti értékeket magáénak érzõ média megléte és bõvítése? Mert ma Magyarországon nem a tények számítanak, hanem az, ahogyan magyarázzák azokat. Ezért hallatlanul fontos az, hogy ez ellen felvegyük a harcot! Nem szabad engednünk, hogy az õ ízlésük szerinti média és 176
jobboldal alakuljon ki! Meg kell maradnunk, összefognunk, okosan és bölcsen szövetkeznünk! Ehhez pedig elengedhetetlenül szükséges egy stabil (erkölcsi, morális, etikai és természetesen nem utolsó sorban a függetlenséget garantáló anyagi) alapokon álló nemzeti értékeket a magáénak valló média megléte. A tömegkommunikáció szempontjából a televízió vezetõ szerepe megkérdõjelezhetetlen. Természetesen az elektronikus sajtó mellett nem szabad megfeledkeznünk az írott sajtóról sem. A különbözõ szellemi mûhelyek tevékenységének széleskörû megismertetéséhez és terjesztéséhez pedig hatékonyan kell alkalmaznunk az Internet által biztosított második nyilvánosságot. Ennek naprakészségével, rugalmasságával és az eseményekre való gyors reagálásának képességével valamelyest ellensúlyozható a baloldali médiatúlsúly. És ha már a médiánál tartunk! Nem is kell messzire mennünk, csak idáig az MDF fõhadiszállásáig. Az MDF elnök-asszonya a vereség éjszakáján máris hozzákezdett az új, kb. 15–20%-osra tervezett nagy és erõs konzervatív értékrenden alapuló pártja felépítéséhez. Hogyan? Hát úgy, hogy az egyetlen polgári értékrendeket valló televízió, a Hír Televízió nézõit nem óhajtotta tájékoztatni. Hajrá Magyarország, hajrá MDF! (Adtunk a szarnak egy pofont.) Vizsgáljunk meg a jelenlegi helyzetet, az ország helyzetét egy másik szemszögbõl is. Két fajta ember létezik. Eddig az érzelmi alapokon álló, döntéseit az emocionális benyomások hatására meghozó ember szemszögébõl vizsgáltuk a történéseket. Van aztán egy másik, a racionális típus. Õhozzá inkább az anyagelvûség áll közelebb. A kézzelfogható dolgokat kedveli, 2×2 az mindig 4. És ha az õ szemszögébõl vizsgáljuk meg, mi is történik jelenleg kis hazánkban, rájövünk arra, hogy itt már régen nem különbözõ pártpreferenciákról beszélünk, de még csak nem is holmi ideológiák vagy eszmerendszerek harcáról van itten szó, kérem szépen. 177
Itt ugyanis jelenleg annak a sajátos folyamatnak lehetünk a csendes megfigyelõi – a koalíció szavazói ez esetben a csendes asszisztálók –, hogy az egykoron a pártállam kegyeltjeiként az állam pénzén kinevelõdött, gátlástalan karriert befutott gátlástalan karrieristákként feltûnõ KISZ-führerek és káderek záros határidõn belül ismét csõdbe viszik-e ezt a szerencsétlen sorsú kis országot. Ez most már igen könnyen megképzõdhet, és az egészben talán az a legszörnyûbb, hogy menet közben õk ezt valószínûleg észre sem fogják venni. Mi viszont annál inkább. Csak legyintenek egyet, és az egészet elintézik majd azzal, hogy Brüsszelben mindenki hülye, különben is messze vannak, mit tudják õk, hogy mi van itt? De az igazi baj nem velük, hanem velünk, a néppel van. Azzal a néppel, amelyik a jelenlegi helyzetet elnézve vagy aljas, vagy mûveletlen, ahogy Széchenyi mondta annak idején. Mert azt már megszoktuk, megszokhattuk tõlük, hogy nem veszik észre, vagy nem akarják észre venni, ha baj van. De a nagyobbik baj, hogy az ún. kisember sem veszi észre. És akkor néhány apró, jelzésértékû gyöngyszem, melyek mindent elmondanak a mi kis országunkról. A teljesség igénye nélkül szemezgessünk a sajtóban megjelent anyagok közül. Elsõként néhány cím a lapokból: Jaksity György, volt tõzsdeelnök a közszféra teljes bérbefagyasztását javasolja – Brüsszeli elemzõk szerint Budapest elfelejtheti a 2010-es eurót – Magyarországon a legkockázatosabb befektetni – Külföldi lapok: A gyõzteseknek szembe kell nézni a költségvetés helyzetével – Financial Times: Gyurcsány akár már hétfõn bejelentheti a megszorító intézkedéseket – Csaba László: Emelni kell az áfát és a jövedéki adót – A gazdasági érdekképviseletek kiigazításért kiáltanak – Külföldi elemzõk pesszimisták a hiánycsökkentést illetõen – Bod Péter Ákos: Hamar kell dönteni a reformintézkedésekrõl 178
A nagy nemzeti összeborulás meghirdetése a baloldal vezérétõl kissé még hiteltelen és mesterkélt, ahogyan az alábbi tudósításból is kisejlik: ÜNNEP NEMZETI LOBOGÓ NÉLKÜL
Az aktivisták tökéletesen vasalt és makulátlan tisztaságú vörös pólókban feszengtek, mindenki el volt látva MSZP-s baseball sapkákkal és hatalmas „igen”, meg „húzzunk bele” táblákkal. Kivetítõ segítségével az egész székházat vörösbe burkolták a szervezõk. Minden megvolt tehát a gyõzelem ünnepléséhez. Egy apróságot felejtettek csak el. A nemzeti lobogót. A tömegben az egyik hangoskodó fel is tette a kérdést: nincs valakinek egy magyar zászlója? A fideszeseknek van egy csomó, tette még hozzá. Hol a tábor, hol a zászló? – kérdezhetnénk joggal. Arra, hogy szoci áldemokratáéknál magnóról szólt a Himnusz, ne is pazaroljuk a drága idõt. Tévéország lakóinak látványkormányzás és bulvárkabinet dukál. Meg is fogják kapni, emiatt egy percig se aggódjon senki. De van itt más is. Ma a baloldali ölebmédia mindent lenyomhat az emberek torkán. Pofátlanságból és pökhendiségbõl egészen elképesztõ magasságokig érnek el: OSZT JÓ NAPOT!
A jobboldalnak, ahhoz, hogy méltó vetélytársa legyen az új baloldalnak, új vezetõre lesz szüksége. Olyanra, akinek nem ilyesfajta „oszt jó napotos” a demokrácia felfogása. Olyanra, aki nem a jogszabályok szélén jár, hanem mindenkor a törvényekben hisz. A gyõztes baloldalnak most van ilyen vezetõje. Ezért is nem csaphatta be Orbán Viktor az országot. (Dési János – Németh Péter – Népszava, 2006. április 24.)
179
Bocsánatot kérek! Ki jár itten a jogszabályok szélén? Na nehogy mán a fagyi nyalja a nagymamát! Mintha nem éppen a jelenleg regnáló kormányfõ lenne az, akit kizárólag csak az elévülés és a mentelmi jog kímél meg attól, hogy bíróság elé citálják. Ó szent kettõs mérce! Ó szent és sérthetetlen média! A mi mindennapi show mûsorunkat add meg nekünk ma, és vigyél minket a kísértésbe (csak dógozni ne kejjen), de szabadíts meg minket a gonosz fideszorbánviktortól! Nem szeretném az ördögöt a falra festeni, de lesz ez még így se! Négy évvel ezelõtt szoros különbséget tudtak csak kiharcolni a választásokon és így is könnyedén el tudtak kormányozni, még egy kormány bukás is simán belefért, most meg kényelmes többségük van. Növelni tudták a támogatottságukat. Egy ilyen kormányzati ciklus után! Ez az, amin mindenkinek el kell gondolkodnia! Nem akarok riogatni, sem vészmadár lenni, de véleményem szerint a szabad Magyarország újkori történetének leghosszabb és kínkeservesebb négy esztendejének nézünk elébe. És senki ne reménykedjen abban, hogy idõ elõtt távozni kényszerülnek majd. Láthattuk, ilyen alkalmakra is meg van már a kidolgozott forgatókönyvük. Új mûsorhoz új férfi kell, ezt õk sosem felejtik el! Ha minden kötél szakad, legfeljebb útilaput kötnek majd Francisco talpa alá is, ha már kényelmetlenné válik, vagy nem hajt többé elég hasznot számukra. Persze az is könnyen elõfordulhat, hogy maga Csipolla veszi át a nagy kormányos szerepét és egy államcsõd esetén, lazán megnyomja a Reset gombot, amivel aztán végleg kipaterolja majd az õskövületeket a Köztársaság térrõl. Sõt! Az utódpárt még rátesz egy lapáttal. Amit 1990-ben elkezdtek azt most már szeretnék befejezni. Az egy-párt rendszer teljes restaurációját. Ölebmédia után most már külön, saját bejáratú ellenzéket akarnak, rájuk jellemzõ módon saját anyagából megoldva. Öleb módjára kushadó, ha kell parancsszóra ugró ellenzék kell nekik. 180
Majd õk, majd az elvtársak megmondják a tuttit. Úgy tûnik az alkalmas embert és az alkalmas pártot már meg is találták. – Legyen szíves! Kérek 3%-nyi szavazót az elsõ fordulóhoz! – Tessék parancsolni! 60 millió forint lesz, szíveskedjen a pénztárhoz fáradni! ÁFA-s számlát kér? Lehullottak az álarcok, megtudhattuk, hányadán állunk is valójában, hallhattuk vasárnap este. És valóban. Ugyanakkor ez a választás azt is megmutatta, hogy míg a baloldal hagyományosan tömbös összefogásban tud sikeres lenni, addig a jobboldalon ez nem mûködik, a Fidesz egymagában nem elegendõ a választások megnyeréséhez. Hiszen pont a gazdák, ha tetszik vidék-Magyarország nem ment el szavazni a kellõ arányban. Nem ment el, mert nem találta a pártját, a Kisgazda pártot. Azt a pártot, amirõl minden kétséget kizáróan tudhatta volna, hogy bizony, ez az õ pártja, ide kell leadnia szavazatát, mert ez a párt képviseli õt, a gazdát, vagyis vidék-Magyarországot. Láthatóan a Fidesz ennek az elvárásnak nem tudott maradéktalanul megfelelni. És nem is fog tudni a jövõben sem. Ezzel szemben a baloldalon mindenki a magáénak érzi a Maszopot, rá is szavaztak. Ezért öngyilkos politika tovább hizlalni a már eddig is óriásira felpumpált Szövetséget, további bõvíteni. Helyette sokkal célravezetõbb lenne egy választási szövetség létrehozása, melyben a Fidesz, mint vezetõ erõ, ha tetszik néppárt, kiegészülne legalább egy szatellitpárttal, akivel lehet taktikázni a második fordulóra. Láthatóan az MDF erre a feladatra teljesen alkalmatlanná vált. Talán a MIÉP-nél szalonképesebb és jobb szakmaiságot felvonultató JOBBIK lehet az a párt – ne felejtsük el, õk már nem Csurka pártja! –, ha négy esztendõ alatt sikerül megerõsödniük és a köztudatba bekerülniük, akikkel választási szövetséget kötve a nemzeti radikális szavazók is elcipelhetõk az urnákig. Az önálló kisgazda párt újbóli megjelenése úgy tûnik immáron halaszthatatlan létkérdés a nemzeti oldal számára, hiszen Butapest voksait csak vidék-Magyarország ellensúlyozhatja, az is csak akkor, 181
ha kellõ számban elmegy szavazni. Márpedig nagyon úgy néz ki, hogy önálló kisgazda párt nélkül nem megy. Ne felejtsük el, nem biztos, hogy az alakíthat kormányt, aki a legtöbb szavazatot kapta – lásd 2002 Fidesz! –, hanem az, aki együtt a legtöbb voksot tudhatja a magáénak – lásd 2002 MSZP-SZDSZ! Végezetül álljon itt egy tanulságos kis történet Lukács Csabának, a Magyar Nemzet publicistájának egyik cikkébõl, mely talán recept gyanánt is használható az elkövetkezendõ négy esztendõre: Egy jó barátom mesélte, hogy a negyvenes évek második felében, a kitelepítések idõszakában a nemesi származású nagymama a herendi porcelánkészletét, néhány könyvet és a nercbundáját vitte magával az engedélyezett harminckilós csomagban. A Békés megyei tanyavilágban, a nehéz fizikai munka után délutánonként áttipegett a szomszéd viskóban lakó barátnõjéhez, és mindennap rituálisan teáztak egyet. Aztán amikor visszaköltözhetett a fõvárosba, ahol nagy nehezen neki is jutott egy szoba, a bérház szegény gyerekeit egy lehangolt zongorán zenélni tanította, majd illemtanleckéket adott nekik. Így élte túl a túlélhetetlent: tartással, belsõ derûvel, a régi értékekhez való következetes ragaszkodással. Mi sem tehetünk másként. Holnap derûsen, egyenes derékkal fogunk neki újra dolgozni, miután a nekünk fontos értékeket gondosan elrejtettük a párnánk alá. Nem dugjuk a fejünket a homokba: pontosan tudjuk, hogy most újra nehezebb idõk jönnek, ugyanakkor nem keseredhetünk el, hiszen erõsek és sokan vagyunk. Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára
182
JÉZUS HELYETT BARABÁS – avagy Nyírás elõtt a birkatürelmû nép –
A „Sorok között” egyik adásában Hankiss Ágnes nagyon érzékletesen, szemléletesen és találóan beszélt a legutóbbi országos erõfelmérõn született eredményekrõl. Azt mondta, úgy érzi, ez a mostani tömeges méretû véleménynyilvánítás emlékezteti a Pontius Pilatus elé citált Jézus esetére. Amikor a helytartó megkérdezi a feltüzelt tömeget, hogy kit engedjen szabadon, Barabást vagy Jézust. A tömeg legszívesebben Jézus nevét kiáltaná, elég csak ránézni a két emberre, mindenki látja, ahogy mondani szokás, szinte ordít a különbség kettejük között, a józanész is azt diktálja, hogy a Megváltóra voksoljanak, ám a nép, az istenadta nép, valamilyen általunk eddig ismeretlen okból kifolyólag (valószínûleg a korabeli zsidó média hatására), az utolsó pillanatban Jézus neve helyett Barabásét üvölti, mégpedig teli torokból. Mielõtt még valaki antiszemitizmussal vádolna meg a fenti, a korabeli jiddis médiát illetõen tett kijelentésem miatt, a félreértések eloszlatása végett közlöm – ha valaki nem hisz nekem, akkor vegye elõ a világ eddigi legnagyobb példányszámban megjelent könyvét, a Bibliát, abban is ez olvasható – a Megváltót bizony a zsidók juttatták a keresztfára. És ez cáfolhatatlan tény. Akár tetszik az SZDSZ-nek, akár nem. De megyünk tovább. Szóval. A dolgok jelen állása szerint – bár az eddigi tapasztalatokból kiindulva kizártnak tartom, de – mégiscsak számolnunk kell azzal a lehetõséggel is, hogy az újrázás mellett a szegfûtermelõ bolgárkertészek szabad183
csapataiból álló hajdani KISZ-es (ifjú)gárda és elmaradhatatlan oldalnehezékük, a szabadmadarakat röptetõ volt szalonellenzékiekbõl álló kabinet lesz az elsõ olyan garnitúra a gengszterváltás után, amely egymás után kétszer idõ elõtt beledõlhet a saját kardjába. (Kis magyar abszurd? Vagy nagy magyar abszurd? Ezt ki-ki, döntse el maga, majd ha megképzõdik ez az érdekes szituésön.) Hogy aztán a salto mortale-t másodszor is túl tudják-e élni, fõként ilyen gazdasági helyzetben? Nos, ha ez a tunya, túlmediatizált, birkatürelmû nép ilyen ostoba marad, akkor a válasz minden bizonnyal igen. A nép ostobasági fokmérõje, ha lehet egyáltalán így fogalmazni, abban mutatkozik meg, hogy meddig tart még az az átmeneti, vagy nem tudom én minek nevezhetõ idõszak, amíg emberek tömegesen hagyják megvásárolni magukat néhány forintért, élelmiszerért, vagy valami másért? Mikor lesz vége annak – valószínûleg soha –, hogy bedõlünk Kocsi László MSZP-s fõ hallja kend száraztészta osztásának, meddig tûri még a roma lakosság, hogy Gáspár Gyõzike papája kocsislegény módjára ordítozzon velük a voksokért rendezett élelmiszercsomag osztásnál? TESCO-társadalom a rozsdaövezetekben. Pedig az aktuális ciklusnak már az elején, nemcsak a nemzetközi helyzet, de gyaníthatóan a nyomor és a szegénység is fokozódni fog. Másfél évtizeddel a módszerváltás és két évvel az új unióhoz való csatlakozás után már épp itt lenne az ideje, hogy magunkra erõltessünk némi européer magatartást és viselkedést. Egyik kedvenc televízió-mûsorom az ECHO TV „Kurázsi” címû produkciója. Ez a mûsor az Európai Unió országaiban szerencsét próbáló, ott élõ és dolgozó – némelyek már le is telepedtek, beilleszkedtek az ottani ország életvitelébe – magyar fiatalokat mutat be. Legutóbb egy Bécsben élõ ifjú magyar hölgy mesélte el tapasztalatait. A riporter a végén feltette neki a kérdést; azonos feltételek és lehetõségek mellett, hol élne szívesebben, Bécsben vagy Budapesten? A fiatal magyar hölgy – természetesen(?) – Bécset választotta, nem Budapestet. A „Miért?” kérdésre egy szóval válaszolt: ÉLETMINÕSÉG! 184
Itt álljunk meg egy pillanatra. Felhívnám mindenkinek a szíves figyelmét, hogy a riportalany nem a pénzt emeli ki, mint azt talán oly sokan várták volna! Pedig õ is magyar, a szentem. Ugye a riporter azonos feltételek és lehetõségek mellett volt kíváncsi a válaszra, az azonos feltételekbe és lehetõségekbe az anyagi megbecsülés is beletartozik. Tehát az rögtön megállapítható, hogy azok, akik végre-valahára európai közegbe kerülnek, természetes módon alkalmazkodnak egy normális életvitelhez, és természetes lesz számukra, hogy nem a pénz és annak megkeresése az elsõdlegesen fontos és kizárólagos direktíva, hanem elsajátítanak egyfajta szemléletmódot, amit röviden talán úgy lehetne megfogalmazni, hogy végre marad idejük élni. De nézzük, miért is választotta inkább a sógorok fõvárosát az ifjú magyar hölgy, Degesz uram hitbizománya, a mi szeretve tisztelt koszos, szemetes és kutyaszaros világvárosunk helyett. Csak néhány elõny a teljesség igénye nélkül, amivel Bécs kedvezõbb elbírálást nyert Butapesttel szemben: Tiszták az utcák, a házakat festik, karbantartják, restaurálják. Igaz, hogy a hivatalban fizetni kell, de viszont idõre elkészül minden, sõt, ami Magyarországon elképzelhetetlen, egy mosoly kíséretében! A tömegközlekedési eszközök akkor jönnek, amikor kell, amikor az a megállóban ki van írva. Rend van minden tekintetben. Ismételten felhívom mindenki figyelmét, egy árva szó, még csak említés sem esik arról, hogy mennyivel többet lehet keresni az osztrák fõvárosban, mennyivel jobban lehet ott élni! Csupa hétköznapi apróság, amire talán oda se figyel az ember a mindennapjai során. Hát ez az, amire én azt szoktam mondani, hogy nem a lóvé a legfõbb oka annak, hogy soha a büdös életben nem fogjuk õket utolérni, hanem a szemléletmód. Pontosabban annak hiánya. Mivel az ifjú hölgy magyar, az osztrák cég, akinél jelenleg dolgozik, õt bízta meg magyarországi leányvállalatának megszervezésével. Hát mit mondjak, itt is beszédesek a tapasztalatok: 185
Mindenhol alapból azt feltételezik rólad, hogy csaló, tolvaj vagy és be akarsz csapni mindenkit. Ja, és nem fogsz fizetni. Ausztriában a fizetési tranzakciókat átutalással intézik egymás között a felek, mert precíz, pontos, megbízható és gyors. 1 munkanapon belüli a giro-rendszer. Ezzel szemben Magyarországon mindenüvé készpénzt kell magaddal vigyél, súlyos százezreket, ha valamit el akar intézni (például ügyvédnél), mert mindenhol készpénzt kérnek tõled. A három mobilszolgáltató közül csak egy olyan akadt, amelyik nem akart azonnal lehúzni majd’ 40 ezer forintra a „barangolás” (roaming) opcióért. Ez a mûvelt Nyugaton elképzelhetetlen lenne – meséli az ifjú magyar hölgy. Ez Magyarország 2006-ban Európai Uniós szemmel! Ilyen egy teljes jogú Európai Uniós tagállam? Ilyennek kell lennie? Valaki szólhatna már Tévéország bután kiskorú népének, hogy ez az Unió már nem az az Unió, itten kérem szépen viselkedni illenék most mán’, mer’ ha a padlóra találunk pökni, azonnal ránk szólnak, oszt’ jó napot! Még akkor is így van ez, ha a cselédlépcsõn át engedtek be minket ebbe a nagyszerû Európa-házba, és hát mit tagadjuk, eleddig csupán a mosókonyháig jutottunk. Lárifári! – intézné el egy kézlegyintéssel Fletó. Mit neki az Unió, különben is Brüsszelben vízfejû hülyék ülnek, mit tudják õk, mi zajlik a végeken? Lehet, hogy nem tudják – bár azt hiszem nagyon is jól tudják, talán még jobban is, mint mi itt –, viszont náluk van a központi kassza kulcsa. Annak a központi kasszának a kulcsa, amelynél – ellentétben a hazai kasszával – elképzelhetetlen, hogy az zéróra kiürüljön, még ha csak szûk fél órára is, ahogyan az megképzõdött régi-új posztkommunista kormányunk elõzõ regnálása idején. Franka Tibor „Gyur(t)csány” címû könyvébõl tudhatjuk, hogy a nemzeti oldal emblematikus figuráját alig két esztendõ alatt lenyomó pozõrnél úgy mûködik az általánosan bevett gyakorlat, hogy elõször kihasznál valakit, majd lazán átlép a delikvensen, hogy azután 186
kifacsarja, mint egy fáradt citromot, a szerencsétlen pedig, még kettõt sem pislantott, és máris az interperszonális kapcsolatok képzeletbeli szemetesládájában találja magát Gyurcsány Fletónál. Franciscónak úgy tûnik minden sikerül, még az élet is, mintha õt segítené. Az alig pár hete itt járt Nothinghami Bíró, fordított Robin Hood uraság is menni készül. Az angol barát, akinek társaságában Csipolla saját villájában ült tort a Ferihegyi Repülõtér sorsának megpecsételése felett egy kedélyes vacsora keretében. Pártja az albioni erõfelmérõn akkorát bukott, mint Rottenbiller. Az ottani nagy ember úgy tûnik egy röpke pillanatra, elveszítette angol hidegvérét, elkezdett kapkodnia, rögtön kirúgta néhány miniszterét. Lehet, hogy az õ széke is inog? No, de sebaj, a kampány véget ért, nincs szükség most már Tonyra, kit érdekel, hogy mi lesz vele? Visszatérve még néhány gondolat erejéig az országgyûlési választásokhoz és az annak kapcsán kialakult jelenlegi helyzethez, ezúttal is érdemes néhány kérdést feltenni magunknak. Annál is inkább érdemes, mert az ölebmédia oknyomozó sztárjainak (lásd Sváby-féle Napló Azurák Csabával – Mérlegen a valóság?) bizony eszük ágában sincs feltenni ezeket a kérdéseket: Ad 1: Honnan került elõ nagy hirtelen ennyi zseniális, szakértõ közgazdász? Ad 2: Eddig hol a rossebbe vótak? Ad 3: Mi a francnak kellenek reformok, ha amúgy meg dübörgünk? Ad 4: Mikor szól mán be végre valamelyik ellenzéki politikus a médiának, hogy gyerekek, a pofátlan hazudozásnak, meg a nyalásnak is vannak bizonyos határai, amit ti messzemenõkig átléptetek? És akkor a dolog etikai részérõl még nem is beszéltünk, mert hogy az általam eddig ismert legjobb sajtótörvény megalkotója, Deák Ferenc, aki valami olyasmit mondott volt, hogy ha rajta múlna a sajtótörvény csak egyetlen paragrafusból állana: Hazudni márpedig nem szabad!, nos õ most minden bizonnyal forog a sírjában. Én ezt még kiegészíte187
ném annyival, hogy „Vétkesek közt cinkos, aki néma” Márpedig, ti, mocskos pernahajderek, kultúrbunkók és önkéntes mérvadók, ti hallgattatok, kussoltatok, mint az a bizonyos sz-betûs dolog a gazban. Ám abban a pillanatban, ahogy kicsöngettek, véget ért a kétségbeesett versenyfutás a hatalomért, és szembesültetek azzal, hogy újabb négy évre zöld a lámpa, azonnal 180E-os fordulatot vettetek, és teli torokból üvöltettétek a hangadó neoliberális közgazdászgárdát, hogy aszongya, úgy ahogy van, minden szar. És hát ezér’ köllenek a reformok. A reformok meg ugye nálunk immáron idõtlen idõk óta azt jelentik, hogy Jóska, húzdd mán’ bejjebb a nadrágszíjat vagy két lukkal! Ez meg ugye nemzeti összefogás nélkül nem megy ehhez kõne az a rusnya ellenzék is, mer’ hogy ez mán’ kétharmados huncutság. Már maszatoltok, már kenitek, mázoljátok. Illetlenül és kéretlenül, rendkívül modortalanul odaszartatok egy jó nagyot a nyilvánosság asztalára, ahonnan a kenyereteket kellene megkeresni (de ti a nagyobb részt nem onnan kapjátok), most meg nagy vehemenciával nekiálltok, hogy minket is összekenjetek vele. Na ezt már nem, barátocskáim! Ti akartátok ezt, ti húztátok be az x-et, hát most húzzatok bele, egyétek meg, amit fõztetek! Remélem a mûanyagellenzék nem lesz olyan ostoba, hogy bele megy ebbe a nagy népi összeborulásba, és felvállalja, hogy elviszi a megszorításokkal járó felelõsség egy részét úgy, hogy nincs is kormányzati pozícióban! Elhallgatni az igazságot legalább akkora, ha nem nagyobb bûn, mint hazudni. A kormány részérõl a szándékosság immáron cáfolhatatlan bizonyítékként elénk tárult a választások elsõ fordulóját követõen. Mégis Kádár népének, ezek kellettek. A Megasztár nemzedéke és a kis Schmuck vezette nyugdíjas szabadcsapatok ismét gyõzelemre segítették a Pártot, mely immáron csak nevében magyar és szocialista. Az államszocializmus utáni kéjes és nosztalgikus sóvárgás immáron kétségbevonhatatlanul manifesztálódott az eredeti tõkét oly hatékony precizitással és eredményességgel felhalmozó ifjúkommunista pozõr helyben és hatalomban maradásával. A panelprolik, mert hát mondjuk 188
ki bátran, igen, õk azok, a panelprolik, szépítgethetjük itt ahogy akarjuk, a szavazatmaximalizálás érdekében, de önmagunkat bizony nem tudjuk becsapni, szóval a panelprolik engedelmes birkanyájként való kollektív szavaztatása közepette, azért más is történt kis hazánkban. Némi öröm az ürömben, hogy a kezdeti csalódottság, levertség, fásultság, fáradtság, bénultság után egyre többen érzik úgy – és ehhez talán az ölebmédia is nagyban hozzájárul azzal, hogy nem veszi észre, a csata már véget ért, továbbra is kitartóan és hangosan rikoltozva rugdossák a döglött oroszlánt –, hogy a polgári oldalon az jelenti a megoldást, ha önszervezõdünk. Civilügyileg. Hagyni kell a pártokat, láthatóan semmit sem értettek meg abból, mit jelent felépíteni és mûködtetni egy európai értékek (kultúra, szolidaritás, kereszténység) talaján álló országot, melyben polgárai jól érzik magukat. Most, hogy egyre riasztóbb kép tárul elénk hazánk jelenlegi gazdasági helyzetérõl, most hogy már Franciscó is szolidaritásról és a változás szükségszerûségérõl beszél, most, hogy az ölebmédia is a reformok halaszthatatlanságáról fossa a szót megállás nélkül – halkan jegyzem meg, csak elõkerült a recept díj és a fizetõs egészségügy, ami ellen kézzel-lábbal tiltakozott Francisco a miniszterelnök-jelölti vitán (Vegyék ki a kampányból ezt a hazug filmet! Nem lesz receptdíj!) – szóval, egyre többen gondolják úgy, hogy talán még sincs minden veszve. A kezdeti sokk után egyre többen vannak azok, akik most jobban érdeklõdnek a politika, a közélet alakulása iránt, ami jó, mert gondolkozásra készteti az állampolgárokat. Arról nem is beszélve, hogy kifelé erõt mutat. Most kell erõt mutatni, összezárni, mint a vasbeton, vagy a monolit, amikor padlóra küldött az ellen! Most kell azonnal talpra állni, és küzdeni tovább a vörös polip ellen! Ha másért nem, hát azért, hogy szembesüljenek azzal a ténnyel, még több pénzt, idõt és energiát kell áldozniuk arra, hogy minket eltakarítsanak az útból, vagy beledöngöljenek az anyaföldbe. Mert ez a szándékuk, ehhez kétség nem férhet, ha valaki nyitott szemmel és nyitott füllel figyeli az ölebmédia megnyilvánulásait. 189
Mindeközben Miska Kancsó már arról böfög a mikrofonokba – már veszi elõ a nyolc év alatt jól bejáratott és megszokott zsarolási potenciált! –, ha nem az õ úri kényük és kedvük szerint változik a magyar egészségügy, õket nem is érdekli a koalíció, mert csak azért, hogy benne legyenek, õk bizony nem lépnek bele. Talán csak nem az történt, hogy a Szadesz jó elõre bebiztosítja magát, látván, hogy mekkora a baj, és látván, hogy most már mindenki errõl beszél? Visszamutogatni most már nem lehet. A vízvezeték-szerelõbõl politikai bohóccá felfújt pártelnök így rögtön az elején talált egy jó kifogást, egy frappáns magyarázatot, egy kibúvót arra az esetre, ha netalán tán idõ elõtt menni kényszerülnének, borulna a bili és belebuknának a kormányzósdiba. Az SZDSZ óvatos duhaj, egyszer már megégették magukat, amikor immáron levakarhatatlanul odacsapódtak a posztkommunistákhoz. Akkor volt honnan elszenvedni a drasztikus népszerûség-csökkenést, ma nincs. Ráadásul az új karmesternek csak egyet kell füttyentenie, és az engedelmes rabszolgahad nem szavaz át többet a feleslegessé vált oldalnehezékre, amivel úgy is csak a gond van állandóan. Fletónak csak egy szavába kerül, hogy Ibolykának ne kelljen még egyszer igénybe vennie 60 gurigáért a kis Schmuck szolgáltatásait, aszongya a híveinek, voksoljatok listán a tulipánra, és én eljárom nektek a simagöröngyösi rittyentõst. Mindeközben Dörmögõ Dömötör már azt is elképzelhetõnek tartja, hogy kívülrõl támogatnának egy kisebbségi MSZP-kormányt, ha minden kötél szakad, és sehogy sem tudnának megállapodni. Baj van. Baj van, mert a baj jóval nagyobb, mint amit elhitettek Kádár népével. Baj van. Baj van, mert a baj mértékét most már eltussolni nem lehet. Még a központi pénzen és pórázon tartott ölebmédiának sem. A politikus elvtársak és az újságíró elvtársak egyvalamirõl elfeledkeztek ebben a belterjesen konzerválódott, betokosodott hazai hatalmi struktúrában. Ez az Unió, már nem az az Unió. Itt bizonyos demokratikus értékeknek helye van, sõt, az a mûködés alapja. Minden nyûge, nyavalyája 190
ellenére az Európai Unió egyvalamire talán mégis csak jó, mindent azért már mégsem lehessen megtenni. Egy idõ után a Nagy Testvér a fejére koppint a Kis Testvérnek, figyelmeztetésül, hogy hagyjon már fel végre az emberek véget nem érõ nyomorgatásával, mert ennek így nem lesz jó vége. Ha nem ad eleget enni a rabszolgáknak, azok egy idõ után beledöglenek az életben maradásért folytatott napi küzdelmek megpróbáltatásaiba, és akkor bizony nem marad senki, aki tovább húzná az igát, vagyis megszûnik a profit. Ebben az Unióban – ellentétben a régebbivel – ha csak egy árnyalatnyival is, de több figyelmet szentelnek a profitnak és ennek következtében a rabszolgáknak is, akik lent a fedélközben megfogják az evezõlapátot és gályáznak tovább rendületlenül. Baj van. Baj van, mert a kampány véget ért, el kellene kezdeni végre dolgozni. Tudom, hogy a kedves Olvasó most megenged magának egy halvány mosolyt, vagy unottan legyint egyet, DOLGOZNI?! Kicsodák?! Ezek?! Azt sem tudják, mi az, hogy munka! Az elõzõ négy évben sem tudták, mi az hogy kormányzás, majd pont most fognak rájönni arra, hogy mi fán terem egy országot elvezetni? Baj van. Baj van, mert ezúttal visszamutogatni sem lehet, nem az ellenzék volt hatalmon az elmúlt négy évben. Bár erre azért még történnek halvány próbálkozások, gondoljunk csak a Bokros Lajos és Csillag István nevével fémjelzett anyagra, ahol a válság kezdetét 2000-re teszik, tehát arra azért még kínosan ügyelnek, hogy ha nem is az egész Orbán-ciklus, de a fele azért csak beleessen a válságot elõidézõ idõszakba. Jó étvágyat kívánok! Mindenkinek egye meg, amit fõzött. Lehet élcelõdni, viccelõdni, elmélázni, elemezni, okoskodni a polgári oldal választási kudarcainak okain, csakhogy ez a téma hamar aktualitását veszíti. Kárörvendõen bele lehet még rúgni jó párszor a döglött oroszlánba, ám fennáll annak a veszélye, hogy ez egy idõ után már inkább visszafelé sül el. Az ölebmédia megmondó-embereinek stílusából és habitusából fakadóan püfölhetik még darab ideig az immáron másfél évtizede az univerzális pofozó-bábu szerepére kárhoztatott Orbán Viktort, de ez is nagyon hamar lecseng. 191
Egy valami azonban itt marad, makacsul tartja magát. A hatalmas méreteket öltött eladósodottság. Az államháztartási hiány és az adósságspirál lejtmenete, az újonnan megtanult és a köztudatba is igen hamar átment ikerdeficit fogalma. Ez a legújabb Hungaricum. Így hirtelen nem is tudom, melyik másik európai államnak van még ilyenje. Hirtelen egy sem jut eszembe. Ja, és még egy apróság! A hiteleket vissza kell fizetni! Fletó aszongya fel kell hagyni a jövõt felélõ politikával. Utazó nagykövetünket idézném: „Basszátok meg!” Nem ti építetek PPP-beruházás keretében harminc évre eladósítva mindannyiunkat háromszoros áron autópályákat?! Nem ti adtátok idegen kézbe – európai mértékkel mérve is példátlan módon! – 75, azaz hetvenöt évre a jól mûködõ, hasznot hajtó repülõteret?! És még sorolhatnánk. A Fideszt – most, hogy a bukás után úgy tûnik ezúttal is mindenki marad a helyén – azzal vádolják, hogy nem tud megújulni, és ha így folytatja tovább, ismét veszíteni fog. Csakhogy ugyanez, a politikai vonatkozás tekintetében, mintha a prezidenciális kézi vezérlésre átálló Maszop esetében is megfigyelhetõ lenne. Az elmúlt két esztendõben mûködött az „új mûsorhoz új férfi kell” típusú bulvárkormányzás látványos showelemekkel tarkított színi elõadása. Ám idõközben kiderült, hogy a darab plagizált, a díszletek egy másik darabéi, ezért sietve lebontották õket a bonviván nagybelépõje után, s most itt állunk a csupasz színfalak elõtt. A zenekar pedig nem kapta meg a kottákat, ezért nem tud játszani, a közönség pedig egyre türelmetlenebb a nézõtéren, mert a publikumnak legalább a fele úgy érzi, becsapták. Akkor lesz nagy baj, ha felállnak és a kasszához mennek, mert ott szembesülnek majd az igazi problémával, a színház ugyanis már rég csõdbe ment. Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára
192
MEDITERRÁN MOSZKVA FURA URA – avagy Becsapni egy várost nem középiskolás fokon –
Ha a hagyomány állításának hinni szabad, Pécsett a Megyei Kórház privatizációja – egyelõre, mert úgy hírlik, maga Gyurcsány Fletó vetett szemet az ingatlanra –, azon bukott meg, hogy Toller László és Kékes Ferenc urak nem tudtak megállapodni, kinek mennyi jusson a koncból. Elõbbi 60–40, míg utóbbi 50–50%-ot javasolt. Ki tudja, tán éppen Francisco lesz a nevetõ harmadik? Fura idõket élünk mostanság, Hölgyeim és Uraim. A posztkommunista utódpárt, Európában utolsóként, itt van még, mit itt van még, visszatért, mit visszatért, másodszor újrázik a hatalomban. Ezúttal már az elsõ erõfelmérõn túlnyerte magát, pedig az önkormányzati választás még elõttünk van, az újabb feketelevest majd õsszel zúdítják a nyakunkba az elvtársak. 2002-ben egyszer már bejött ez a „Színre színt” stratégia, valószínûleg most is mûködni fog. Még akkor is, ha az elmúlt négy esztendõben láthattuk, különösen mi, pécsiek, hogy mennyire nem ér semmit ez a fajta önámítás. Az országgyûlés elnöke pécsi. Még a miniszterelnöknek is vannak pécsi vonatkozásai, a köztársasági elnökrõl meg már nem is beszélve. Ilyenkor azért csak felteszi magának az ember a kérdést, láttunk, érzékeltünk mi ebbõl egyáltalán valamit ebbõl az elmúlt négy esztendõben? Valljuk meg õszintén, az égadta világon semmit. És ennek ellenére Szili Katalin 1994 óta töretlenül nyer a saját választókerületében. Pedig az idei választáson állítólag még nem is nagyon maradt ideje a kampányra. Gondolom az emberei most is lebonyolították az ingyenes ruhaosztogatást, meg ilyesmit, és hát ugye szóból ért a magyar ember. 193
No, hát ezért mûködött, és fog még mûködni ez a taktika, stratégia a továbbiakban is. No meg azért, mert Tévéország haspárti, bután kiskorú véglényeinek, akik a vegetatív létezésen kívül mást nem nagyon tudnak felfogni és értelmezni, emlékezetük, mint olyan, na az, gyakorlatilag nem létezik. Mit tudják õk, meg persze nem is nagyon érdekli õket, hogy 2002-ben itt Pécsett, a déli végeken, szocialista politikus, aki élt és mozgott, fût, fát, bokrot, meg M6-os autópályát ígért. Ugyan kérem! Csak az ilyen megátalkodott, pernahajder jobboldali magyarkodók kerülnek azonnal a kiakadt Epeda sezlonyrugóhoz hasonlatos állapotba, amikor elolvassák a rettegett hatalmú város (és immáron kistérség) dirigens mondatait, melyeket a Heti Válasznak mondott tollba. A polgári hetilap a beszélgetés címéül – utalva a 2002-es kampány egyik fõ szlogenjére – a „Színre színt” választotta. „Azt is át kellene gondolni, kell-e Magyarországra tíz autópálya. Szerintem elég lenne öt is, a többi legyen autóút. Magam is ezen tüsténkedem. Tudom persze, hogy sokan hiányolják a Pécsig érõ 6-os autópályát. Nem támogatom. Kétszer kétsávos autóút elég, és jóval olcsóbb.” Azt gondolom, ez önmagáért beszél. Mifelénk erre szokták azt mondani, hogy valaki segget csinál a szájából. Hajrá Toller elvtárs, hajrá Pécs, hajrá eftikéim! De idézzünk egy másik klasszikust, Kóka „Pannon Puma” János gazdasági minisztert, aki egy képviselõi kérdésre adott válaszában az alábbiakat mondta: „A Magyar Köztársaság gyorsforgalmi közúthálózatának közérdekûségérõl és fejlesztésérõl szóló 2003. évi CXXVIII. törvény és a gyorsforgalmi úthálózat-fejlesztésérõl rendelkezõ 2044/2003. (III.14.) Kormányhatározat értelmében az M6 autópálya 194
Dunaújváros-országhatár közötti szakasza több ütemben valósul meg. 2007 év végéig kerülhet sor a Szekszárd-Bóly és Bóly-Pécs közötti szakaszok átadására, Dunaújváros-Szekszárd között 2006 -ig megkezdõdik a kivitelezés és a Bóly- országhatár közötti nyomvonalon 2015-ig kell megvalósulnia az autópályává fejleszthetõ autóútnak. (…) Bóly – Pécs (58. számú út) 0,0 – 30,5 km szelvény, 30,5 km hosszúságban A környezetvédelmi engedély kiadásra került, ez ellen azonban két fellebbezést is benyújtottak, bár késedelmesen. Az engedélyezési terv elkészült, így az építési engedély kiadása várhatóan augusztusban megtörténhet. A területvásárlások, kisajátítások, valamint a lõszermentesítés és a régészeti feltárás ezen a szakaszon már a jövõ márciusra (2006. márciusa – A szerk.) befejezõdhetnek.” Ma már tudjuk, hogy az autópályából 2010-nél elõbb semmi sem lesz. Legalábbis a Nemzeti Autópálya társaság honlapja szerint. Az már csak hab a tortán, hogy az egyelõre soha véget nem érõ történetnek tûnõ M6-os autópálya építése körül is akad egy-két furcsaság, például az, ahogyan épül, ahogyan építtetik a sztrádát. Az Index, internetes portál 2005. április 27., szerda 8:49 perckor feltett híre szerint: „A Magyar Nemzet információi szerint kétszáz német építõipari munkás dolgozik az M6- os autópálya Érd-Dunaújváros szakaszán, a kivitelezés lebonyolítására létrehozott közkereseti társaság (kkt.) száz alkalmazottjából is csak tizenöt magyar. A lap szerint megfordult a trend a mélyépítõiparban, immár Nyugat-Európából jönnek munkavállalók hazánkba. Ez leginkább a német építõipari 195
recesszióval magyarázható, továbbá azzal, hogy a jelentõsebb autópálya-építések jelenleg Magyarországon és Lengyelországban zajlanak.” Hajrá Európai Unió, hajrá Németország! Nekünk moratórium a munkavállalásra, nekik mindent szabad. Üdvözlöm Önöket a nagyságos és fényességes Európai Portán, mely messze földön híres a demokráciáról, a polgárok felvilágosultságáról, értékrendjérõl blablablabla… Üdvözletem Jupiternek meg az ökörnek! Tessenek mán elbeszélgetni egy csöppet annak a négyszáz nem tudom én hány ezer munkanélkülinek az útépítõ iparban nem dolgozó részével! No, de sebaj, a gazdasági újgyarmatosítás apró mellékzöngéi ellenére megyünk tovább! A polgárok természetesen azonnal lereagálták Don Tollerone meglehetõsen furcsa kijelentését. Néhány hozzászólás a teljesség igénye nélkül a Dunántúli Napló Küzdõtér rovatának fórumából: HARKÁNYI
Még hogy M6-os?? Nevetséges. Az év polgármestere nem tudott megépíteni 2 kilométer elkerülõ utat 4 év alatt! Ne vicceljetek már! A szocik 2002-ben azt ígérték a 6-ost KÉTIRÁNYBÓL egyszerre kezdik építeni, hogy a térségben is legyen munka. Azt is ígérték 2002-ben, hogy az 58-ast pogányig 2×2 sávossá építik át! Ehelyett az 58-as a járhatatlanságig lepusztult, de a Mohácsra tartó út is, és lassan minden út az országban! Tele van az ország 40-es és 60-as korlátozásokkal az utak állapota miatt! Ez a szoci áldemokrata-kormány valódi eredménye, nem a 160 km megépített autópálya!
196
GLOBAL
Aki költségvetési tárgyaláson NEMET mond az M6-ra, az mélyen szégyellje magát, és adja vissza az év polgármestere címet! AKI A SAJÁT VÁROSÁT HOZZA HÁTRÁNYOS HELYZETBE, AZ CSAK A LEGGYARLÓBB POLGÁRMESTER CÍMET ÉRDEMLI MEG! A SZOCIK NEMET MONDTAK AZ M6-RA! KÁR TAGADNI, KÁR SZÉPÍTENI! NINCS ÉS NEM IS LESZ M6! EZ, NEM CSAK PÉCSET, NEM CSAK A MEGYÉT, HANEM AZ EGÉSZ RÉGIÓT SÚLYTÓ PROBLÉMA! TÉNY: 2002-es D-209 ÍGÉRET: 2006- ban autópálya lesz Pécsig. FETYKE
Lehet, hogy nem volt tervezve az autópálya Pécsig, de ígérni viszont ígérték!:))) Saját szememmel láttam itt Baranyában az errõl szóló óriásplakátokat. Persze tudom én, a csillagos eget is le lehet hazudni az égrõl. Kedves Pécsiek! Autópályáról álmodozunk, amikor azt sz...s 2 km hosszú déli elkerülõ utat (nem autópálya, csak szimpla út) nem lehetett megépíteni idestova 4 év alatt. Nevetséges, ami ebben országban és fõleg ebben a régióban folyik...
197
SUGO
Szó sincs autópályáról? Ez újdonság! Amíg ígérni kell, addig autópálya, aztán amint kicsit megkapargatjuk a felszínt, máris gyorsforgalmi...” Eddig a nép hangja, amelyrõl tudni véljük, hogy általában Isten hangja is. A politikusoknak meg csak annyit, hogy most már épp itt lenne az ideje odafigyelni rá! Térjünk még vissza egy gondolat erejéig 2002-höz, amikor leígérték nekünk a csillagos eget is. Ismét egy idézet, ezúttal a Vasárnapi Hírek, 2004. november 28. számából, Avar Jánostól. „Egy közéleti személyiségrõl sokat elárul, hogyan viselkedik interjúalanyként. Szili Katalin azok közé tartozik, akik számára alapvetõ fontosságú az egyenesség, a szavahihetõség és a következetesség. Sosem kérdõjelezõdött meg benne, hogy vállalja-e nézeteit, mivel úgy véli, hosszú távon csak az õszinteség térül meg. Ez a kép rajzolódik ki a vele készült interjúkból, valamint a róla nyilatkozók mondataiból.” De vajon mi a jó szocialista politikus titka? Talán az origo internetes portál adja meg nekünk a választ abban a pár sorban, melyet 2006. március 1-jei írásában közöl Szili Katalinról: „Szili Katalin az MSZP-ben „a mi Katinkként” kezdte 1989-ben – és meg is maradt annak, bármilyen pozíciót töltött is be. A pártban mindenki tudja róla, hogy mélyen hívõ, harcos környezetvédõ, gyermekkorában elvesztette bal kézfejét, magához vette egy balesetben elhunyt baráti házaspár két gyermekét, és hogy egy-egy elfajuló vitában elsírja magát.” Mit jelent mindez magyarra fordítva? A „mi Katink”, a mienk, vagyis közülünk való! Egy olyan ember, aki bármelyikünk lehetne. Ezen alapul az „american dream”, az amerikai álom is. Akár te is le198
hetnél a parlament elnöke! Nem lehetsz – természetesen –, de legalább ábrándozhatsz róla. Emlékszünk Toller Lászlóra? Õ például médiaszerepléseiben is mindig Szili Katiról, Katiról beszél, soha nem azt mondja, hogy az elnök-asszony, a parlament elnöke vagy ilyesmi. Ezzel mintegy családtaggá avanzsál a ház first lady-je, egyúttal a magas közjogi méltóságot is relativizáltuk az egyszerû hétköznapi ember szintjére, két legyet ütöttünk egy csapásra. Légy harcos – mondjuk a környezetvédelemben, ha lehet, mer’ most az a trendi – ugyanakkor kitûnõ eredményeket érhetsz el, ha olykor gyengének, esendõnek mutatkozol bizonyos kérdésekben. Hölgyeknél a sírás tutti mõdszer. Régebbi korokban még a hirtelen ájulás volt a menõ, de ez ma már nem dívik, pedig minden bizonnyal médiaképes lenne. Ezzel persze még nem oldottuk meg a deáki egy paragrafusos sajtótörvény autópálya ügyben immáron feloldhatatlannak látszó ellentmondását, nevezetesen, hogy „Hazudni már pedig nem szabad!”. Nem oldottuk meg, s félõ hogy nem is fogjuk tudni megoldani, mert õk, amint az már kiderült róluk számtalan alkalommal, „hazudnak éjjel, hazudnak nappal, hazudnak minden hullámhosszon”. No, de hát miért pont ezt tartanák be, a nagy dübörgõ tönkremenetel közben? Lárifári! – ahogyan azt Francisco mondaná – Több is veszett Mohácsnál! Érdekes kettõsség, amolyan féloldalas politikai ugrabugra figyelhetõ meg a magyar közélet komor felhõkkel tarkított horizontjának vészterhes egén, hogy egyik képzavaromat a másikba ne öltsem. A Fidesz, a mûanyagellenzék mára legnagyobb gólemévé duzzasztott politikai érdekcsoportosulása egész jól elboldogul az ország kormányrúdjánál, csak éppen azt felejtette el, hogyan tud, hogyan kell odaférnie hozzá. Míg ellenlábasa, a színjátszásban és köpönyegforgatásban az utóbbi másfél évtizedben múlhatatlan érdemekre és tapasztalatokra szert tevõ posztkommunista utódpárt, a Kész átverés show igazi nagymesterévé nõtte ki magát, az ölebmédia bukott PB-, KB- és KISZ-tagokat felvonultató Megasztár handabandázásában. A baj csak az, hogy ebbõl a bagázsból 199
meg éppen a szakaszgyõzelem után, az új etap rajtja elõtt fogy ki a szufla. Addig nincs baj, amíg színes lufikat kell eregetni, addig minden rendben megy, amíg az Elnök emberei kedélyesen kvaterkáznak a luxus-limuzinok hátsó ülésein – ókor-ókor gumicsizmában, mert alkalomadtán öt percre meg kell állni (a fotósok kedvéért) valamelyik árvízi töltésen és a bulvárlapok kedvéért arrébb kell rakni két homokzsákot. A baj ott kezdõdik, amikor – szokás szerint – túlnyerik magukat. Indul a Horn Gyula-díjas Horn Gyula idejébõl már jól ismert – akkor hosszú hónapokig tartó – központilag levezényelt kormányzati tökölõdés. Pedig a választási kampányban aszonták, azér’ köll rájuk voksóni, mer’ hogy õk lendületbõ’ kormányoznak majd tovább. Ja. Pont úgy, mint a Trabant negyedikben. Szabadonfutó. Mi meg földön. Csak úgy mellesleg említem meg, hogy a kétütemûeket ma már sehol sem látják szívesen. Fõként akkor nem, ha az ütemek közül nekünk folyton csak a szívás jut. Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára
Ui.: A lapzárta után érkezett az infó, hogy milyen szívélyes szavakkal köszöntötte Vitéz László az õt kifütyülõ tömeget a kosárlabdás lányok Széchenyi téren rendezett ünnepségén. Tizedik alkalommal nyerte el a Pécsi MiZO nõ kosárlabda csapata a bajnokságot. Az immáron hagyományosnak mondható ünnepségre sûrû füttykoncert és anyázások közepette Vitéz László is odatolta a képét, ahogy szokta. Ottan találta azt mondani – ha a hagyomány állításának hinni szabad némileg kapatosan -, az õtet kifütyülõ tömegnek, hogy aszongya: „az a város élhetõ város, ahol a szellemi toprongynak a lakossághoz viszonyított aránya 10% alatt marad.” Csak éppen azt nem tette hozzá, hogy a Fidesz meg bekaphatja. Csak azt nem értem, ha ennyire, és ennyien utálják, ki és fõként miért szavaz rá újra meg újra? Önök értik ezt? 200
AZ ELMÚLT 16 ÉV ÖRÖKSÉGE – avagy A felelõsség egymásra hárítása magyar szakértõk bevonásával folyamatban van –
Ez a fõ szlogen most. A baksison kitartott ölebmédia és a privatizációs bevételekbõl jólétre felhizlalt szellemi holdudvar a PR-csapattal teammunkában már elkezdte a magyar (?) társadalom megdolgozását. Elõkerültek zsenikéim, mint fehér nyuszi a cilinderbõl. Csipolla készül új magánszámára, a nemzetet megmentõ reformer miniszterelnök szerepére. Parasztvakítás a négyzeten, vagy inkább a köbön. Gyurcsány Fletó nagy belépõje, „Francisco, a nemzetmentõ reformer” címû többmenetes szappanoperában. Szakértõkéim riogatnak, de jön majd Csipolla, a fõ-fõ porondmester, pattint egyet az ostorával, mint valami selejtes oroszlánidomár, a light-os, a felvizezett változattal, szétszórja Frutti helyett, a kisember (Kádár népe, ha tetszik, a panelproli) pedig megnyugszik, aszongya: rendes gyerek ez a Fletó, õ a mi emberünk, ez megcsinálja! Belehúz! Nosza, húzzunk bele mi is, nyúljunk bele a brifkóba, mer’ hát ugye semmi sincs ingyér’, a nagy jólét sem. (És hogy ez mennyire így van, arra csak egy apró adalék. A megyei APEH emberei fû alatt súgnak a cégeknek, hogy ne 20-án fizessék be az éppen esedékes baksist, mert akkor a lóvé felkerül a fõvárosi központba, onnan pedig a vidéki adókirendeltségek dolgozói nem kapják meg idõben a fizetésüket, ezért a vidéki apehesek arra kérik a cégeket, hogy 21-én vizessék be a befizetni valót, mert akkor itt marad a pénz, és ki tudják fizetni a dolgozókat. Azé’ ez nem semmi!) 201
Mindeközben a bukott pénzügyminiszterek versengve harsogják túl egymást a szükséges megszorítások mértékét illetõen. Úgy tûnik kis hazánkban – ahogyan azt már többször megállapítottuk – a pofátlanság nem ismer határokat. Egy árva riporter nem sok, de annyi nem akadt – igaz, miért is lett volna? –, aki odamegy a nagybajszú népnyomorító Bokros Lajoshoz, a titokszolga miniszterelnököt szemrebbenés nélkül megbuktató Sternhez, vagy Drazséhoz, és megkérdezte volna valamelyiküket, hogy „Papa, mire vered itt a nyálad, hiszen te is kivetted a részed, méghozzá jócskán, a gigantikus hiány és a hatalmasra duzzad államadósság kialakulásából?” (A kérdés az urbánus frazeológia retorikai világában tükrözõdõ elkeseredettséget és kilátástalanságot reprezentálja. – A szerk.) A történelmi idõktõl eltérõen, most csak két részre szakadt az ország, ám félõ, hogy legalább olyan nagy gondok vannak, mint a törökök és labancok idején. Békeidõben, ellentõl mentes országban megyünk tönkre szép lassan, ám annál kitartóbban. Kettészakadt az ország. A betemetethetetlennek tûnõ ideológiai lövészárok két oldalán soha nem látott messzeségre távolodtak el egymástól az emberek. Ez tükrözõdik abból, a folytatásokban megjelent írásból is, melyet Somorjai Viktória a Demokrata kitûnõ tollú fiatal újságírónõje jegyez a lap hasábjain. A második részben azt a kérdést teszi fel a szerzõ, „Mit kell tennünk és mit várhatunk el a politikusainktól?” A Magyar Köztársaság alkotmányából olvashatunk idézetet, amely azt taglalja, hogy milyen esetben van lehetõség a kormány leváltására, aztán a konstruktív bizalmatlansági indítványról Gáspár G. Jánostól közöl egy figyelemre méltó értekezést. Majd így folytatja: „A sokat ismételgetett kormánybuktatásra, tehát kizárólag abban az esetben lenne lehetõség, ha minimális különbség volna a kormányzóés ellenzéki pártok képviselõinek száma között és az elõbbiek közül meg lehetne gyõzni néhányat, hogy az ország sorsa fontosabb, mint a hatalom megtartása.” 202
Itt álljunk meg egy pillanatra, Istenben szeretett felebarátim, és nézzünk csak vissza egy röpke pillanatra az elmúlt négy esztendõre! Ha ragaszkodunk a tényekhez, akkor azt kell mondanunk, hogy a szerzõ fenti megállapítása tényszerûen nem igaz, nem állja meg a helyét. Természetesen ezzel nem azt akarom mondani, hogy a szerzõ félrevezeti az olvasót, mondjuk inkább úgy, hogy a publicista a realitások talaján állva írta meg cikkét. A kormányváltás tekintetében magam Fritz Tamás politológussal értek egyet. A kormány megbízatása– ahogyan azt Somorjai Viktória is nagyon helyesen az alkotmányt idézve említi – megszûnik, vagyis a kormány megbukik, ha a miniszterelnök lemond. Már pedig Magyarországon éppen ez képzõdött meg 2004-ben. Az ország elsõ számú közjogi méltóságának, a köztársasági elnöknek minden alapja meg lett volna arra, hogy új választásokat írjon ki. Mondjuk, ha olyan presszió éri, akár a társadalom, akár a politikum részérõl, ami õt erre predesztinálja. És talán egy másik esetben is. Ne felejtsük el, õ az, aki személyében a nemzet egységét testesíti meg. Tudjuk, láttuk, hallottuk, magától a kormányfõtõl, az ország szintén egyik legfõbb közjogi méltóságától, hogy a kormányzó koalíció egyik pártja velejéig korrupt. Ha elfogadjuk azt a megállapítást, amit szintén a 2002-ben felelõs magyar miniszterelnöknek megválasztott titokszolga tett, nevezetesen, hogy az erkölcsi, etikai és/vagy a jogi szabályok közül mindig az etikai ismérveké az elsõbbség, akkor bizony joggal állapíthatjuk meg azt is, hogy ha a köztársasági elnöknek lett volna vér a pucájában, kiírja az elõrehozott választásokat. Mert mi történt? Az ország egyik legfõbb közjogi méltósága, a kormányfõ, ország-világ nagy nyilvánossága elõtt – ezt már az ölebmédia sem tudta elhallgatni! – felhívta a figyelmet arra, hogy az országot vezetõ koalíciós erõk közül az egyik olyan, hogy a meghozandó döntéseiben korrupt módon befolyásolható. Ez magyarra fordítva azt jelenti, hogy veszélyt jelenthet az ország érdekeire. 203
Meddig tartott volna azt mondania a köztársasági elnöknek, hogy veszélyeztetettnek látja az ország stabil kormányozhatóságát, és ezért elõrehozott választásokat ír ki? Semeddig. Meddig tartott volna a mûanyagellenzéknek, hogy kihasználja a helyzetet? Semeddig. Vajon miért nem tette meg? Nem tudjuk. Legfeljebb sejtéseink vannak a dologról. Egyesek szerint a „minél rosszabb, nekünk annál jobb” stratégiát követték, remélve, hogy 2006-ra annyira leküldenek minket megalázóba a posztkommunisták, hogy játszva megnyerik a választásokat. Csak Tévéország lakóival, Kádár népével nem számoltak. A szerzõ még hozzáteszi: „Ha tehát – ismét – nem történik csoda, legközelebb négy év múlva szavazhatunk az Országgyûlés összetételérõl. Ezt tudomásul kell vennünk.” Sajnos ez a megállapítás korrekt és teljesen pontos. Felhívnám a figyelmét a kedves Olvasónak, hogy a politikum egyik elsõ lépése a módszerváltás után az volt, hogy kivette a lakosság kezébõl az egyetlen és utolsó jogi eszközt arra vonatkozóan, hogy a választási ciklus közepette is éljen a véleménynyilvánítás jogával. Ez a jog pedig a képviselõk visszahívhatósága. Nincs visszacsatolás. Sem pozitív, sem negatív. Az emberek, a nép, a nemzet, a lakosság kezében nincs semmiféle jogi eszköz a képviselõ ellenõrzésére, elszámoltatására. Mit csináljunk? Mennyünk az utcára tüntetni? Ugyan már, legfeljebb Hi, I’m Mónika Lampert (vagy utóda) kivezényli a BM Forradalmi Ezredet, szétvereti a tüntetést, oszt’ – ahogyan az áruló pártelnök-asszony mondaná: jó napot. Arról se feledkezzünk meg, hogy az új országgyûlésben is ott fognak ülni olyan emberek, akik személyükben, személyükkel hiteltelenítik el az egész rendszerváltoztatást. Lásd Horn Gyula, egykori pu204
fajkás és Lendvai „Sipánka” Ildikó, az MSZP „nem lesz gáz-ár-e-melés” ügyi fõbiztosa, néhai fõcenzor. A képviselõk visszahívhatóságának újbóli bevezetése, vagy visszahozása a gyakorlatba praktikus elõnnyel is járna. Ciklus közben, ha van elég akarat és elszántság, az országgyûlés összetételének megváltoztatásával, kivételes esetben – ha annyi választókerületben kezdeményezné a lakosság az adott képviselõ visszahívását – akár a kormányzó koalíció többség is megszüntethetõ lenne. De nézzük tovább a cikket! „Aktív rezisztencia – utaltunk rá egy héttel ezelõtt a Demokrata hasábjain. De mi értelme van ismét elõvenni a kitûzõket, a karkötõket, nemzetiszínû szalagokat? Hogy megkülönböztessük magunkat? Igen, éppen ezért. És azért, mert így tudunk majd egymásról. Egyetlen pillantással meg tudjuk állapítani az üzletben a sorban elõttünk álló velünk együtt érez-e. Olyanok leszünk, mint az érettségizõ diákok a szalagavató után kitûzött szalaggal. Magunk miatt hordjuk. Kötelességünk felemelni a fejünket és büszkének lenni értékeinkre, gondolatainkra; a parlamenti mandátumok most az ellenfélnek kedveznek, de ez már csak azért sem ingathat meg minket abbéli meggyõzõdésünkben, hogy a jó oldalon állunk, mert a számszerû szavazatokat tekintve újra csak hajszálnyi a különbség a két Magyarország között.” 2002-ben kitettük a kokárdát, lett is belõle nagy ribillió. Mielõtt még valaki tévedésbe esne, nem a baloldali ölebmédia ideges rángásai a legveszélyesebbek ebben az egészben. Van még ennél rosszabb is. Aki nézte a Hír Televízión Csintalan Sándor mûsorát, már a választások elõtt jó néhányan úgy telefonáltak, be a mûsorba, hogy nem mutatkoztak be, mert féltik a munkájukat, a megélhetésüket, az egzisztenciájukat. A vereség után ezek száma megszaporodott. Hölgyeim és uraim! 2006-ban, a XXI. században, Európában, egy teljes jogú európai uniós tagállamban félni kell az állampolgárnak a 205
politikai meggyõzõdése miatt? Ez lenne az európai demokrácia? Másfél évtizeddel a rendszerváltozás után? Ezen azért mindenkinek el kellene gondolkoznia. De hadd utaljak vissza az Európai Unió parlamenti képviselõinek megválasztására. Mindenütt felhívták a figyelmet arra, nehogy véletlenül is kitegyünk bármilyen kitûzõt, kokárdát, miegyebet, amirõl beazonosítható, hogy hova fogunk szavazni, mert az ellenfél agyafúrt, és hát igen, mondjuk ki, gonosz. Mindannyian meghallgathattuk Fletó telefonos megkeresését, sokan többször is. Utóbb az is kiderült, feljegyezték azokat a telefonszámokat, ahol hamar letették a kézi-beszélõt. Nekem személy szerint van olyan ismerõsöm, aki elmondta, hogy amikor megkérdezték a közvélemény-kutatók, azonnal rávágta, hogy az MSZP-t támogatja, mert abból baj nem lehet. Most is tudjuk egymásról, hogy összetartozunk, jó példát adnak erre a méltánytalanul magára hagyott polgári körök. Most, hogy újabb négy évet kaptak a féktelen és gátlástalan urizálásra, még inkább fontos, hogy kifelé ne lehessünk beazonosíthatók. Túlerõben vannak, és ez háború. Akár tetszik ez nekünk, akár nem! Most nem mártírokra van szükségünk, hanem túlélõkre. Az ellenfél – majdnem azt írtam az ellenség – kíméletlen, és a hatalomért semmilyen eszköz bevetésétõl sem riad vissza. Sajnos ma ez a realitás, láthattuk négy évvel ezelõtt és láthattuk a tavaszi országgyûlési választásokon is. Túlerõben vannak, minden tekintetben. Egy reguláris hadsereg ellen nem lehet frontális támadást indítani partizáncsapatokkal. Hiába közel azonos a két oldal szavazóinak számaránya, a torz médiaviszonyoknak, a gazdaságba hatékonyan és precíz pontossággal átmentett hajdani politikai kapcsolatoknak köszönhetõen ez a valóvilágban nem tükrözõdik. Sõt! Torzul, a mi oldalunk kárára, méghozzá nem is kismértékben. Ezek nem úriemberek, nem is úriemberek módjára kell küzdenünk ellenük. Olyanoknak kell lennünk, mint a jó felderítõnek, elõ206
ször lõ, csak aztán kérdez. Ez eddig még mindig mûködött. A hit a szeretet és az összefogás erejében szép dolog, de most már itt lenne az ideje, hogy egy lépéssel tovább lépjünk, fogjuk a karikás ostort és ûzzük ki a kufárokat az ország templomából! De térjünk vissza a kitûnõ tollú fiatal publicista írásához! Az „Egyenes beszéd” alcímû részben az alábbiakat írja: „Aki ott volt a Fidesz legutóbbi kongresszusán – igen, azon, ahol elhangzott Mikola doktor sokat támadott kijelentése a határon túli magyarokról –, az tudhatja, hogy a résztvevõk (mi) olyan energiával telten, oly bizakodón, olyan hittel hagyták el a Körcsarnokot, amilyet régen tapasztalhattunk.” Valamit nem értek. Ha a szerzõ, aki maga is ott volt, és aki maga is „olyan energiával telten, oly bizakodón, olyan hittel” hagyta el a Körcsarnokot Mikola doktor szavai hallatán, miért nem teszi fel a legfontosabb kérdést. Ha mi, jobboldali, polgári, nemzeti érzelmû szavazópolgárok ennyire megörülünk annak, hogy végre-valahára jön egy ember, és kimondja az igazságot, akkor a polgári párt teljes vezetõsége, az elsõ emberrel az élen, ugyan bizony miért határolódik el tõle, ha mégoly árnyaltan is? Mert mit tett Mikola doktor? Õ nem csupán azt mondta, amit a jobboldal választói hallani szerettek volna, a „nemzet orvosa” kimondta az igazságot. Ez volt a bûne. Az ölebmédia szerint. Még pontosabban az, hogy a határon túliak magunkhoz ölelésén kívül felvázolta a dolog praktikus oldalát is, vagyis azt, ahogy minden más, tõlünk eltérõen normális és józanul gondolkodó állam cselekszik a távolba szakadt hazafiakkal, amikor állampolgárságot, és az ezzel automatikusan együtt járó szavazati jogot ad nekik. Ez verte ki a biztosítékot a másik oldalon, a mûanyagellenzék vezetõi pedig aszonták, „Hú fiúk, ez azé’ sok vót, ezt mán nem bírja el a média, vegyünk vissza egy kicsit!” 207
Elfeledkeztek arról, hogy õk nem az ellenféllel szimpatizáló médiának kell, hogy megfeleljenek, hanem az õket megválasztó polgároknak. Ezért lenne nagy jelentõsége az azonnali médiabojkottnak a balliberális média felé. Ez a másik oldalon, mint láthatjuk, kitûnõen mûködik. Vajon mi történt volna akkor, milyen hatással lett volna a nemzeti oldal otthon maradó választóira, kisgazdákra, otthon maradó MIÉP-es, Jobbikos szavazókra, ha a történtekkel ellentétben mondjuk kiáll Mikola és azt mondja, „Hölgyeim és uraim! Itt az ideje, hogy a virágnyelven történõ üzengetéseknek véget vessünk! És mondjuk ki azt, amit a franciák már megtettek: Ez itt Magyarország! Akinek nem tetszik, el lehet menni, nem kötelezõ maradni!” Utólag persze a „Mi lett volna, ha…?” kérdésekkel nem érdemes foglalkozni, de ez legalább valóban egyenes beszéd, nem ez az állandóan felvizezett, higított oda-odamondogatás. De azt is csak akkor, amikor az ellenfél nem áll velünk szemtõl-szemben. Az urbánus frazeológiában erre mondják, hogy „úgy üt, mint egy lány”. Egy másik idézet az írásból: „De ha egy kicsit a közelebbi múltba tekintünk, végiggondolhatjuk azt is, május 1-jén mikor hangzott fel a legelsöprõbb ováció. Akkor, amikor Orbán Viktor kõkeményen és egyenesen beszélt a kormányt kiszolgáló médiáról, az MDF árulásáról vagy a kormánypártok nyomasztó gazdasági fölényérõl.” A legutóbbi hír arról szól, hogy a legnagyobb ellenzéki párt vezetõje, Ibolya asszony politika hitbizományát az „MSZP egyik tagozatának” nevezte. Igaz, rögtön hozzátette, lehet, hogy ez a tulipános pártnak nem tetszik, az is lehet, hogy bántja õket, és hát ez esetben elnézést is kér tõlük.
208
„Azt kérem az MDF-tõl, vegyék tudomásul, hogy ez az álláspontunk. Lehet, hogy nem tetszik, az is lehet, hogy nem érzik igazságosnak, sõt bántónak érzik. Nem szeretném, ha így volna. Ha igen, elnézést kérek tõlük.” Viktor úgy üt, mint egy lány. Most meg foglak ütni, de bocsika. És akkor ilyenkor ne kerüljön az ember a kiakadt epeda sezlonyrugóhoz hasonlatos állapotba? Igaz, ez a semmilyen, mûanyag-ellenzékiség nem ma kezdõdött. Szemtõl-szembe Fletóval kicsire összehúzta magát a pártelnök, majd öt perccel késõbb az éppen aktuális nagygyûlésen elmondta a frankót, én meg otthon a tévé elõtt ülve nem értettem, hogy miért nem a vitában hallottam ezeket a dolgokat. Végezetül idézném a cikk utolsó bekezdését: „Hol volt Orbán Viktor kommunikációs tanácsadó csapata, amikor szakállasan, borzos hajjal és farmerdzsekiben kiállt, és azt állította, a szovjet csapatoknak mielõbb el kell hagyniuk az országot? Akkor sokunknak szorult össze a szíve. Egyrészt féltettük azt a hadaró fiút, nem tudhattuk, nem végzi-e börtönben. Másrészt azonban felszakadt a sóhaj: végre jött valaki, aki kimondta azt, ami sok millió ember lelkében már oly rég megfogalmazódott, csak nem volt erõnk és bátorságunk hangosan kimondani. Egy évtizeddel késõbb a vad külsejû fiúból Európa legfiatalabb miniszterelnöke lett. Újabb fél évtized múlva az egyik leghatásosabban szervezõ politikus. A rövid haj, az elegáns öltöny és a kiszámított, elõre megírt beszéd is tetszik, de mi nem felejtjük el az egykori csapzott, hadaró, de õszintén, egyenesen a szívünkbõl beszélõ fiút. Szeretnénk, ha õ is emlékezne rá.” Kedves Viktória, szívembõl beszélsz. Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára
209
HAZUDNAK ÉJJEL, HAZUDNAK NAPPAL, HAZUDNAK MINDEN HULLÁMHOSSZON – avagy Kutyából nem lesz szalonna –
De vajon miért is lenne? Ezt legfeljebb csak a népi naivitás jótékony – tudatlanságot és tájékozatlanságot feltételezõ – állapotában leledzõ, a kereskedelmi média által a kérõdzõk szintjére lesüllyesztett fehérjehalmazok gondolhatják komolyan. Arra, hogy ezek valaha is megváltoznának, gyakorlatilag a nullával egyenlõ az esély. Ugyan miért is változnának meg, hiszen az égvilágon semmi sincs, ami erre késztetné õket. Emlékszünk még a miniszterelnök-jelöltek televíziós vitájára? A kétszemélyes változatban Csipolla, mint valami rossz ripacs, nekiment Viktor királynak, hogy márpedig azonnal vetesse le a mûsorról az egészségügyet pedzegetõ filmecskét, amelyben vizitdíjról és receptfelírási összegekrõl esik szó. Ma pedig, láss csodát, más egyéb vonatkozásokhoz hasonlóan, egyre többször halljuk a híradásokban, hogy bizony-bizony, könnyen elõfordulhat, hogy mégis sor kerül a bevezetésükre, a megszorító, ó pardon, a reformintézkedések keretei között. És akkor jöjjenek a szösszenetek az MSZP most lezajlott kongresszusáról, a teljesség igénye nélkül. Gyurcsány: „Nincs nagyobb csapás számukra annál, mintha beépítjük saját politikánkba az ellenzék legjobb javaslatait.” Már megint ez a szarka-mentalitás. Vagy inkább a kakukk a megfelelõ madár-hasonlat ide? A szarka egyszerûen csak lop, a kakukk viszont az a madár, amelyik más fészkébe teszi a saját fiókáját, kilökve onnan a fészek gazdájának a porontyát, a nevelés gondját másokra hagy210
va. Sehogy sem áll össze a kép. Ha olyan jók az ellenzék javaslatai, hogy közülük jó néhányat megéri beépíteni a saját programjukba is (ha ilye program egyáltalán létezik valahol?), ne kerteljünk tovább, mondjuk ki, akkor a kampányban hazudtak. Becsaptak minket, átvertek, pofátlanul pókerarccal belehazudtak a képünkbe! Valahol õk is – ha nem is mindnyájan, de – érzik, hogy most nagyobb a baj, mint máskor. Szili Katalin: A kormányprogram nem mûködhet kizárólag a tõke logikáján… Horn: Lesznek ellenzõi és meg nem értõi a reformfolyamatoknak… Lendvai Ildikó: A bizalom törékeny… Miközben Steve-tõl megtudhatjuk, hogy balról fúj a szél – ilyenkor szól oda Onedin kapitány a flipper vitorlamesterének, hogy húzzák be az orrvitorlákat –, a fõvezér, a táncos lábú pozõr kerek-perec kijelenti: „Az ellenzék nem érdekes.” Mielõtt még valaki kiakadna, mint az Epeda sezlonyrugó, annak megnyugtatásul közlöm, hogy ezen a kijelentésen aztán végképp nincs mit háborogni, hiszen magától Viktor királytól is tudhassuk, hogy márpedig a parlament egész jól elmûködne ellenzék nélkül is. Igaz, hogy ezt még kormánypárti miniszterelnök korában mondotta, és az is igaz, hogy általában hozzá szokta tenni, hogy az ilyen helyzeteket már nem demokratikus jogállamnak, hanem valami egészen másnak hívják. És akkor itt van az a rész, amitõl nekem feláll a szõr a hátamon. Itt érkezünk el a szépirodalom és a publicisztika kimeríthetetlennek látszó eszköztárának végéhez, ahol az átlagnál kicsikét érdeklõdõbb adófizetõ 211
állampolgárnak reagálás címszó alatt már csak egy halovány anyázásra futja a türelmébõl, a megértésébõl. A tolerancia fájdalomküszöbét egy lazán könnyed lépéssel abszolválja, ha szabad egyik képzavaromat a másikba ölteni. És akkor jöjjön az idézet a nagyembertõl, amely szintén a bolgárkertészek legutóbbi összeröffenésén hangzott el: „Az a lényeg, hogy gyermekeink, unokáink egyszer majd azt mondhassák, hogy a rendszerváltás után 16 esztendõvel jöttek olyan tevékeny emberek baloldalról, és a szabaddemokratáktól, akik nem a múlton búsongtak, nem az ország évszázadok alatt szerzett sebeirõl elmélkedtek, hanem elõre indultak. Megértették, hogy nincs út visszafelé, hogy annak, aki menekül garantált a veresége. Megértették, hogy elõre lépni csak közös erõfeszítéssel lehet. Megértették, hogy a gyõzelem nem a világnak, hanem önmagunknak fontos, és ugyan együttmûködünk más országokkal, de emellett versengünk is velük.” Na itt álljunk meg egy polgári szóra Istenben szeretett felebarátim! Nekem ezzel a résszel több bajom is van. Ad 1.: Ebbõl elegem van egyszer, s mindenkorra! Én most akarok – nem szeretnék!, eleget kínlódtunk már ahhoz, hogy azt mondhassuk, hogy – MOST AKARUNK jól élni! Elég volt a hitegetésekbõl, elég volt a majd a fiainknak, majd az unokáinknak jobb lesz szövegbõl! Ha nekünk nem lesz jó, nekik sem lesz az. Ugyan mibõl is lenne? A felhalmozott semmibõl? Amikor a lakosságnak egy tekintélyes része nem képes tartalékot képezni, ugyan vajon mibõl lesz jobb majd az utánunk következõ nemzedékeknek? Ad 2.: Nincs út visszafelé. Nem érdekes, hogy mi volt, most csak az a fontos, hogy újult erõvel tekintsünk egy szebb, jobb és napfényesebb jövõ felé, elvtársak! Az állampárti idõk iránti nosztalgiázás közepette ugyan kit érdekel, hogy az államhatalom még ma is tele van az egykori diktatúra klientúrájának embereivel és azok ideológiai örököseivel? Ez 212
ma már senkit nem érdekel. Ugyan vajon ki vonja kérdõre az egykori KISZinasokat, a foxi-maxin végzett, és pártvonalon nagyívû karriert befutott pedálgépeket arról, hogy immáron sokadszorra taszították adósságspirálba ezt a szerencsétlen sorsú országot? Ez ma már az emberek többségét – mindaddig, amíg a pénztárcájukon konkrétan és nagyságrendileg nem lesz érezhetõ, nem érdekli. Ad 3.: Most persze, hogy szegfûtermesztõ bolgárkertészkémék mindent frankón elvirágoztak, most összefogás kellene, most egyeztetés, együttmûködés kellene, mondván, a haza üdve mindennél elõbbre való. Eddig hol vótatok, pubi? Talán éppen villát építtetni Horvátországban? Könnyen lehet. Eftikéimnek ugyanis derogál az eurokonform viselkedési minta. Tudják mi az, amikor „a verseny és a szolidaritás, a haza és a haladás dinamikus egyensúlyban van egymással”? Na, azt úgy hívják, fõ szempont. Legalábbis Fletó szerint. És akkor itt van a lényeg: Gyurcsány Ferenc szólt az MSZP és az SZDSZ egymáshoz való viszonyáról is. Hangsúlyozta: koalícióról lévén szó a felelõsség közös. Hozzátette: nem szerelmi, hanem érdekházasságról van szó, amely együttmûködést feltételez, miközben fontos az önállóság megõrzése, és mind két oldal kompromisszumkészsége is. Felhívnám a figyelmet az „érdekházasság” szóra. Ez a legárulkodóbb jele a kormánykoalíciónak, s egyúttal mindent elmond róla. Azt is jelzi, mennyire nem természetes, inkább valamiféle muszáj-közösség az övék. Miért is? Hát azért, mert érdekek, nem pedig értékek mentén szervezõdött és szervezõdik most is. „Horn: Lesznek ellenzõi és meg nem értõi a reformfolyamatoknak…” Egy volt karhatalmista pufajkás már csak tudja. Meg azt is, hogyan kell szociális piacgazdaságot építeni. Ki ne tudná nála jobban, nem igaz? 213
„Horn Gyula hozzászólásában arról beszélt, hogy a reform nem egyszerûen szükséges, hanem Magyarország fennmaradása múlik rajta. Hozzátette, amit a kormány az elõzõ ciklusban elkezdett, az történelmi jelentõségû, az pedig egyedülálló, amit véghez kíván vinni a következõ idõszakban.” Én asszem a Horn Gyula-díjas Horn Gyula ezen kijelentésével maradéktalanul egyetérthetünk. Történelmi jelentõségû volt ekkora adósság felhalmozása ilyen rövid idõ alatt, a Kádár-rendszert e tekintetben pillanatok alatt leküldték megalázóba. Egyszersmind bizonnyal állíthatjuk azt is, hogy a maga nemében egyedülálló is volt ez a folyamat, mint kormányzati teljesítmény. Mivel a vaskoronás kis-nagy ember szavaiból kitûnik, hogy a reformoknak nevezett megszorításokon immáron nem kevesebb, mint hazánk sorsa múlik, ennek az információnak a hirtelen felbukkanása a választási gyõzelem után arra a következtetésre enged juttatni bennünket, hogy az alkohol szörnyû démonával immáron napi harcban álló politikust elérte a megvilágosodás. Vagy a másik variáció, a B-terv, hogy gáz van. Most Sipánka sem keveri össze a Kerepesi úti ügetõderbyt az Angol utcai ölebmédia fõhadiszállásával és nem futtatja magát, mint versenyló, nem recsegi bele szótagolva, lassan, hogy mindenki, még OV is megértse, hogy nem lesz gáz-ár-e-me-lés. Nem. Ma a törékeny bizalom megõrzésérõl rebeg néhány gondolatot Tévéország lakóinak az egykori cenzor, a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága Kulturális Alosztályának egykori vezetõje. Hazudnak éjjel, hazudnak nappal, hazudnak minden hullámhosszon, vagyis kutyából nem lesz szalonna. Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára
214
ARCOM A HARCOM – avagy Felépíthetõ-e egy ország a gyûlöletre alapozva? –
A válasz természetesen az, hogy nem. Legalábbis tartósan egész biztosan nem. Ideig-óráig még fenn lehet tartani a látszatot, meg lehet félemlíteni az embereket, de egyszer minden kötél elszakad, és akkor eljön az a pillanat, amikor senki sem szeretne jelen lenni az éppen akkor történõ eseményeknél. Pedig tudjuk jól, most már mindannyian, az elmúlt másfél évtized megmutatta, bebizonyította számunkra, hogy bizony-bizony, forradalmakat nem lehet megspórolni. A kormány újjáalakítási projekt néven ismertté vált központilag levezényelt tökölõdésének szürke, balatonõszödi kiruccanásokkal tarkított munkás hétköznapjaiban a csahos ölebmédia viszi a prímet. A nyegle stílusú kultúrbunkó reggelente azon kesereg, egyre többször és egyre hangosabban, hogy hol késik a normális jobboldali média megjelenése, vagy legalább annak lehetõsége. Most ez van kiadva feladatnak, megkapta az ukázt, brillírozik is, ahogy az kell. Miközben Francisco azon fáradozik serényen, hogy elmossa a rendszerváltozás által meghúzott éles határvonalat, egykori rendszerváltók és leváltottak között – ha így haladunk tovább, így az ötvenedik évfordulóra már ’56 is az övék lesz –, aközben jómódú sajtómunkásaikból álló médiaserege továbbra is az ellenzék démonizált vezérének lejáratására, hiteltelenítésére és ellehetetlenítésére pazarolja a drága idõt. A kormányt – sem a leköszönõt, sem az újonnan megalakulót – nem szabad kritizálni, elvégre nem harapunk bele a kézbe, amely enni ad. A fõ célpont továbbra is az ellenzék vezére, aki a Führer hazánkban betiltott könyvébõl felolvasott idézettel, mert példálózni, olajat 215
öntve ezzel a tûzre, mely az iránta táplált gyûlöletbõl táplálkozik. Itt az új hivatkozási alap, hogy az ölebmédia csahos kitartottjai tovább püfölhessék az immáron nyolc esztendeje az univerzális pofozó-bábú szerepére kárhoztatott pártelnököt. A Magyarország legszerényebb emberének kikiáltott televíziós újságíró, aki még saját palackozású borának címkéjére is ráteteti a fényképét – innen a kitüntetõ cím! – önkéntes mérvadóként hétrõl-hétre közli velünk az elvárásait a szerinte kívánatos konzervatív média ismérveirõl. Másik tanult kollégája – szintén az ideológiai lövészárok túloldaláról – eközben nyílt levélben fordul a kedves hatalomhoz. Az idõsödõ zsurnaliszta mesterien nyal be – tegyük hozzá mindjárt: egészen csontig, úgy, ahogy az kell –, a szocializációt sem õ, sem a reggeli bulvármûsorban nyeglén elkvaterkázó kollégája sem tudná (de lehet, hogy nem is akarná) letagadni. A harmadik õskövületre, aki a gengszterváltás viharfellegeinek elvonulását követõen – miután látta, hogy mindenféle következmény és karcolás nélkül megúszta a bársonyos puhaságú átmenetet – legalább olyan szélsebesen pakolta ki bõröndjét, ahogyan azt tette a becsomagolásnál (óh magasságos Imre Kertész, hol vagy most?), szóval a drága Aczél Acsádira most ne is pazaroljuk a drága idõt és energiát. Térjünk még vissza néhány gondolat erejéig ehhez a pimasz ellenzéki fõ hallja kendhez, aki, ahogyan az a démonokhoz már csak hivatalból is illik, megint kihúzta a gyufát a hatalomnál, és szolgalelkû lakájainál. Az elvtársak kiakadtak, mint a sezlonyrugó, amikor ez a Viktor gyerek a Mein Kampf-ból idézett. Csak úgy halkan és közbevetõlegesen, ahogy szoktam, jegyezném meg, hogy példának okáért a nagy büdös Amerikai Egyesült Államokban némely felsõoktatási intézményben egyetemi fakultásként lehet felvenni az elõbbiekben említett mûvet elemzési és egyéb más célzattal. Muszáj ide idéznem egyedi stílusú cimborám ezen információk halla216
tán közölt észrevételezését, mely a tradicionális népi kultúrkör, valamint az urbánus szubkultúra mélységes bugyraiban alámerítkezett, s egyúttal kellõ felfedezõi vénával megáldott, és kíváncsiságától hajtott pógárának ékes kifejezõkészségét dicsérõ sajátos keverékérõl tett tanúbizonyságot. (Cizelláltabb lelkû olvasóimat kérném, hogy ugorgyanak a következõ bekezdéshez! Szóval az újonnan kapott információ hatására képzõdött felismerés az alább következõ mondat formájában hagyta el fogai kerítését: „Na hol a faszba vagytok libsikéim, baszom a duda orrotokat? Asszem szabadelvûségbõl vissza lehetne ülni az iskolapadba korrepetálás céljából!” A szolidabb polgári szalonokat, valamint kulturális vitaköröket látogatók számára a szocialista nagyváros kissé nyers, ám annál lényegre törõbb stíluselemeit felvonultató hanghordozása, miként azt az elõbbi példa is mutatja, minden bizonnyal kissé radikális megnyilvánulásnak tûnhet, ennek ellenére felhívnám a figyelmet arra, hogy bizonyos, a társadalomnak talán nem a legmagasabb intelligenciaszintjét felvonultató, ám annál szélesebb köreiben ez a hanghordozás még a haladóbb szellemûek közül való, s általában ez számít mindennaposnak. Térjünk most vissza még néhány gondolat erejéig a Viktor király által felhozott témára, a félelem- és gyûlöletkeltésen alapuló hatalomgyakorlásra. Mondhatnánk politizálást is, csak attól félek, hogy ez a fogalom, mármint a politizálás, kis hazánkban immáron a végét járja. És akkor lássuk az ominózus idézetet: ORBÁN: „Kedves barátaim, hogy megvilágítsam Nektek az MSZP politikáját, a legjobb, ha a következõ idézetet hozom elõ a Mein Kampfból: ‘a gyûlölet a legalapvetõbb emberi érzés, a gyûlöletre kell alapozni a politikát, és a gyûlölettel kell megsemmisíteni az ellenséget.’. Az MSZP politikája erre alapul, így akarja megsemmisíteni a Fideszt.” Erre a kormányfõ: 217
GYURCSÁNY: „El tudom képzelni, mi visz rá egy politikust, hogy ilyen durva módon szegje meg az európai játékszabályokat. Azt tudniillik, hogy az ellenfelet a nyilvánvaló viták ellenére is tiszteljük., hogy nem vonjuk kétségbe a demokratikus meggyõzõdését és hazafiságát, hogy miközben versengünk vele, vigyázunk arra, hogy az együttmûködésnek megmaradjanak a feltételei. Brutális dolog egy gondolatfüzérben, egy mondatban említeni a Magyar Szocialista Pártot és Adolf Hitler Mein Kampfját. Aki ezt teszi, az nem egyszerûen a Magyar Szocialista Pártnak árt, de árt az országnak is, mert együttmûködésre vagyunk ítélve. Így vagy úgy.” Érdekes az egész affér utóélete, mondjuk úgy a technikai részletek. SZIJJÁRTÓ PÉTER, Fidesz ügyvivõ: egy napilapban korábban megjelent egy írás a gyûlöletpolitizálásról, ahol a szerzõ a Mein Kampfból idéz. Orbán csak ezt ismételte meg. A Hírszerzõ internetes portál ehhez az egészhez ennyit fûzött hozzá: Autentikusok szerint különben ilyen mondat a Mein Kampfban nem található. Azt javaslom, lendüljünk túl a dolog technikai paraméterein és szorítkozzunk a lényegi mondanivalóra. Tegyünk is fel mindjárt néhány, elsõnek talán kínosnak tûnõ kérdést. Van-e okunk feltételezni, hogy a XXI. században, egy teljes jogú európai uniós tagállamban a hivatalban lévõ kormány gyûlöletre alapozva politizál? Az, hogy a szocialista nagyváros öntudatos polgára, kétszáz kilométerre a Gerbeaud Cukrászda kirakatától, ahonnan némileg más rálátás nyílik az eseményhorizontra, egyértelmûen, hangosan és jól hallhatóan azonnal rávágja, hogy IGEN, még nem jelent semmit. 218
Éppen ezért idéznék néhány figyelemreméltó gondolatot Gruiz Mártontól, aki kitûnõ elemzését a Demokrata címû hetilap ez évi 21. számában jelentette meg. (A teljes cikk a JHF 154. számában is olvasható.) „Az embereknek csak három hónapig terjed az emlékezetük” – valóban. De ebbõl hibás az a következtetés, hogy a kampányt megelõzõ éveket el lehet bliccelni. Az emberek felé áramló negatív információk a fejekben tudat alatt szép lassan lerakódnak, ellenséges attitûdöt létrehozva az illetõ párt vagy politikus ellen. Az így kialakított érzelmi viszony jelenti azt a betonalapot, amelyre a kampány végsõ hajrájában építkezni lehet. Ennek megfelelõen járt el az MSZP-SZDSZ négy éve, és most is. (…) Mostanában gyakran felmerül a kérdés: nem az okozta-e a jobboldal vereségét (s okozza esetleg a jövõben is), hogy Orbán Viktort oly sok ember utasítja el zsigerbõl? „Lehet itt akármilyen hitvány és kártékony a balliberális kormány munkája, a szavazók úgyis õket választják, »csak Orbán ne legyen!« elv szerint!” – hallani manapság. Akármi is lesz Orbán jövõje, fontos tudni: az „Orbán-fóbia” nem ok, hanem tünet. Tünete a félig-meddig rendszerváltásunknak, tünete az egyoldalú médiahelyzetbõl következõ nagy hatásfokú lejárató propagandának és tünete a máig élõ hálózati módszerekkel való ellehetetlenítésnek. Bárki lenne most a helyében, ugyanígy járt volna. Amennyiben az egyéb körülmények változatlanok maradnak, akárki követi is, ugyanaz a sors vár reá (emlékezzünk: milyen hatékonyan gyûlöltették meg Antall Józsefet fél év alatt).” Hát, azt hiszem ehhez nem sok hozzáfûznivaló van. Talán csak annyi, hogy a média, és azon belül az elektronikus média, azaz a televízió, ma már hatalomformáló tényezõvé lépett elõ. Ami nincs bent a tévében, az gyakorlatilag olyan, mintha nem is létezne. 219
A média manipulációs erejérõl sokan sok mindent leírtak már, erre talán kár is vesztegetni a szót és a drága idõt. Az utóbbi idõben a legeklatánsabb példája a 14. havi nyugdíj, bizonyos nyugdíjas szervezetek által élbõl történõ elutasítása volt. Egészen mostanáig. Az ember mindig azt hiszi, próbál egy kis optimizmust magára erõltetni, hogy most már tényleg leértünk az aljára, innen lejjebb már tényleg nincs, ez már a Mariana-árok világrekorder 11 kilométeres mélysége, de nem. Mindig csalódnunk kell, és rá kell döbbennünk arra, hogy a Bayer-féle relativitási elmélet áll, azaz mindig van lejjebb. Most az ATV-hez betelefonáló, a létminimum alsó szélén tengõdõ kisnyugdíjas mondja azt, hogy drukkol a Ferikének, hogy meg tudja csinálni a „reformokat”, mer’ hogy kellenek nekünk azok a megszorítások, de fenemód kellenek. Beszarás. Ezt nem én mondom, hanem az urbánus szubkultúra mélységes bugyraiból feltörõ keserûség mondatja velem. Megáll az ész és támaszkodik. A goebbelsi sulykolásos propaganda és a több évtizedes tapasztalatokkal rendelkezõ agit-propos múlt megtette hatását. Az emberek nagy százaléka önként hajtja fejét a nyaktiló alá, kívánjuk a nemzet megsarcolását, címszóval, felvehetnénk a megreformált tizenkét ponthoz egy tizenharmadikként a megszorításokat is, amibe aztán végül csendesen belerokkan majd ez a többszörösen félre és megvezetett ország, lóvá tett, bután kiskorú népe. De mi van akkor, ha a gyûlölet- és félelemkeltés mégis ráillik az országot irányító politikai erõkre? Márpedig nagyon úgy néz ki, hogy nemcsak én, a Vitéz László hitbizományában senyvedõ egyszerû szavazópolgár érzem úgy, hogy a dolgok jelen pillanatban ezen az úton haladnak, hanem nálamnál okosabb emberek is. Nézem a televíziót. A polgári oldal betelefonálós mûsoraiba a bejelentkezõk tekintélyes hányada nem meri bemondani a teljes nevét, vagy azt, hogy honnan telefonált. Az õszödi kormányüdülõ volt dolgo220
zói csak levélben merték leírni az õket ért atrocitásokat, a megfélemlítést, a megaláztatást, nehogy utólag esetleg hangról beazonosíthatók lehessenek. Megint arra kérek mindenkit egy rövid pillanatra, tegyünk félre mindenféle pártszimpátiát, gondoljunk bele abba, elõfordulhat-e ez, normális állapot-e ez, egy teljes jogú európai uniós tagállamban a XXI. század elején? Ugye nem? És e helyütt kérdezem meg az annak idején az Európai Unióhoz történõ csatlakozást megszavazó honfitársaimat is, én, aki nemmel voksoltam, milyen elvárásaik vannak önöknek, egy európai gondolkodást, demokráciát és jogállamiságot reprezentáló kormányzattal szemben? Mert nekem nem olyanok, mint amilyeneket ez a mostani régi-új érdekközösség képvisel. Az Európai Unió teljes jogú tagjai vagyunk, hát akkor viselkedjünk is európai módra. Erre tetszettek igent mondani, vagy nem? Nekem inkább úgy tûnik a késõ kádári kor restaurációja folyik itt, mégpedig öles léptekkel, mégpedig fenemód zavartalanul. És itt megint meg kellene állnunk egy pillanatra. Gondolkozzunk el azon, hogy azok az emberek, akik személyükben, személyükkel hiteltelenítik a rendszerváltoztatást – és ugyanez a médiára is áll – még mindig befolyásos hatalmi pozícióban – lásd országgyûlés, kormányzati pozíciók, médiapozíciók – vannak. Milyen változás is volt itt akkor tulajdonképpen? Idézet Tóta W. Árpád, az index internetes portál újságírójának „Liberális minimum” címû írásából: „A médiafölény furcsa mítosz: feltételezi – a pártszimpátiából -, hogy az ország fele fideszes médiára vágyik, csak nem kapja meg. Pedig van fideszes napilap, hetilap, fideszes tévé, fideszes rádió. Ha naponta nyolcmillióan rohamoznák a trafikokat Magyar Nemzetért, akkor annyit nyomnának belõle, és kész, nincs médiafölény. De nem hajlandók levonni a következtetést, hogy ha mégse belõlük kérnek többen, akkor talán a termék rossz. (…) 221
A médiaegyensúlyt nem úgy kell elõidézni, hogy köz- vagy pártpénzbõl lapokat gründolunk, hogy rövid pórázon keltetett droidokból szervezünk szerkesztõséget, és nem is úgy, hogy megszálljuk a közmédiát. A közönség elkapcsol. Csak azt a liberális minimumot kellene aláírni, és nem követelni meg a hiteltelen hazudozást – hiszen szegény sajtómunkásnak mása sincs a hitelén kívül.” Megint csak néhány kérdés: Tessék nekem megmondani, hogyan van az, hogy a mindenhol fogható köztévén a Gyárfás-féle angol utcai média-kommandó csak és kizárólag az ellenzék politiksait baszogatja reggelente a Nap-kelte címû beszélgetõs mûsorban, a koalíció politikusainak pedig hangos nyelvcsapások közepette nyal, mégpedig csontig? Tehát akkor, hol is van itt a médiafölény? Vagy emlékezzünk csak a váci esetre, ahol önhatalmúlag kiveszem a Hír Televíziót a kedvezõ áru csomagból. Ha most megint egy pillanatra félreteszzük a párthovatartozást, egy hírtelevízió, ami itthon még meglehetõsen ritka – valami hasonlót próbál megvalósítani az Echo TV is – kivegyenek az olcsóbb kategóriából. Miért nem mondjuk az ATV-t vették ki? Talán még emlékszünk azokra a cinikus kijelentésekre, amelyek arról szóltak, hogy akinek televízió kell, az vegyen magának. Ez a mondat világít rá a legjobban arra, hogy a volt kommunisták és ideológiai örököseik mennyire nem érzik otthonosan magukat a piacgazdaságban. Mert mit is jelent magyarul ez a pökhendien cinikus mondat? Ebben a mondatban tulajdonképpen benne van az egész erkorcsosult, félig-meddig abbamaradt módszerváltozás lényege. Õk könnyen beszélnek, hiszen jogutódlás címén vittek magukkal mindent. Õk könnyen beszélnek, hiszen nem – ahogy mondani szokták – kopasz seggel indultak neki a következõ másfél évtizedes etapnak, hanem alattuk volt pénz, paripa fegyver, média. 222
De ne menjünk el szó nélkül a megyei napilapok esete mellett sem. Mit is ír Tóta W.? „De nem hajlandók levonni a következtetést, hogy ha mégse belõlük kérnek többen, akkor talán a termék rossz.” A Dunántúli Napló talán fikarcnyival is jobb, mint amilyen volt? Egy fenét. Mégis azt veszik a legtöbben, mert az a megyei napilap, azt szokták meg, az jut el mindenhová. Nagy tévedés tehát, hogy pusztán piaci alapon minden eldönthetõ. Ez a liberális politikai legszélsõségesebb, s egyben legkártékonyabb tévedése is. Általánosít, mint be akar suvasztani apiac nevû képzeletbeli hatalmas kalap alá. Ugyanez a torz értékítélet és beteges mentalitás figyelhetõ meg az elmaradhatatlan oldalnehezék esetében is, amikor nekimennek az egyházaknak, hogy ugyan már tartanák el magukat önerõbõl. Az elsõ pofára esés akkor éri õket, amikor „csuháséktól” visszakézbõl azonnal megkapják az elsõ ideológiai taslit, hogy aszongya: akkor ti is tartsátok el magatokat a párttagok befizetéseibõl. A szög pedig akkor bújik elõ immáron végérvényesen a zsákból, amikor az egyházak kérnék vissza a jogos jussot, az elvtársak által jogtalanul elvett jövedelemképzõ-képességgel bíró javaikat. Ilyenkor jól jön a jogutódlás, ezért is volt szükség annak idején az MSZP-vé alakuláskor annak kimondására, hogy vihessék magukkal a hatalmas vagyont. Ám ami a racionális oldalon áldás, ideológiai oldalon hatalmas koloncként még mindig lehúzza õket. Ezt ismerte fel zseniálisan Francisco, el is kezdte gõzerõvel az átkos múlt eltüntetését, elmaszatolását, egybemosást, hogy most már ne legyen egyértelmû, kinek is köszönhetõ tulajdonképpen az igazi rendszerváltás. Van már saját ötvenhatosuk is, aki felettébb jól érzi magát közöttük. Talán kínossá vált már így az ötvenedik évforduló felé egy padban ülni a körmös Bauer meg a Petõ fiával. Hogyan is írta Gruiz Márton az elemzésében? 223
„Az emberek felé áramló negatív információk a fejekben tudat alatt szép lassan lerakódnak, ellenséges attitûdöt létrehozva az illetõ párt vagy politikus ellen.” Ha a pártok és a politikusok esetében ez mûködik, minden bizonnyal mûködik a média szereplõinek esetében is. Meg kell kezdeni azt a munkát, el kell kezdeni azt a folyamatot, melynek keretében fel kell hívni az emberek figyelmét a régrõl itt maradt, és a hatalmat elvtelenül kiszolgáló újságírók, véleményformálók hiteltelenségére, esetlegesen a média nagy nyilvánossága elõtt elkövetett hazugságaikra, vagy tájékozatlanságukra. Például korábban tett kijelentéseikkel történõ szembesítés stb. Ahogyan azt például a TV2 esetében is láttuk, Havas Henriket már több alkalommal is elmarasztalta a médiahatóság. Ez darab ideig még elmegy, de egy idõ után valószínûleg már a kereskedelmi csatorna sem tolerálja tovább, ha sorozatosan baj van az emberével. Ahogyan azt láthattuk a másik oldalnál a Vasárnapi Újság és a Hír Tv esetében, a média-bojkott is rendkívül hatásos lehet. De talán még hatásosabb, ha megfejeljük azt, például a kereskedelmi csatornák esetében, a média-bojkottal együtt kereskedelmi bojkottal is. X terméket árusító cég egy adott, nekünk nem tetszõ hangvételû mûsorban hirdetett? Annak a cégnek a termékét mindaddig bojkottáljuk, amíg ott hirdet. Ugyanezt újságokra, rádiókra is ki lehet terjeszteni. A polgári oldal tagjai is fogyasztanak, méghozzá nem is keveset. Jelentõs vásárlóerõt képviselnek, ha a szavazás eredményének hinni lehet, legalább annyit, mint a koalíciót támogatók. Ne dugjuk a fejünket a homokba! Gyõzzük le õket a saját fegyverükkel. Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára
224
A KISZ-TÁBOR AZ ÉGBE MEGY – avagy Még, még, még, még, még, ennyi nem elég! –
Ha a hagyomány állításának hinni szabad – ez az a bizonyos „azt csiripelik a madarak” kategória –, nem olyan rég a magyar bank (al)világ kishercege, a Postabank egykori mindenható ura, Princz Gábor, vendéglátójával, Mediterrán Moszkva rettegett urával, az immáron többszörösen milliárdos Vitéz Lászlóval rótta együtt a pécsi Tüdõszanatórium folyosóit. No, nem beteglátogatás céljából érkeztek õk, sokkal inkább az ingatlan volt az, ami felkeltette az érdeklõdésüket. Gyakorlottabb, a politikai történések iránt az átlagosnál jobban érdeklõdõ egyszerû honpolgár számára azonnal világossá válik, hogy ez csak egyet jelenthet: privatizációt. A Nyugotszenterzsébeten házat építtetõ, kistérségi fõ hallja kenddé avanzsált város dirigens – ha a hagyomány állításának hinni szabad, valami csekély 20 méteres úszómedencét szeretne a frissiben felhúzandó kulipntyó mellé, (miután a szõlõhegyre bevezettette a gázt!) õt egész biztosan nem érintik a megszorítások, ó pardon, a reformok –, szóval az Aba Sámuelt és Csák Mátét, a történelmi tanulmányainkból ismert akkori kiskirályokat is megalázóba leküldõ, immáron vagyonos „vörös helytartóvá” emelkedõ tüke kondukátor, szép csendben, feltûnés nélkül árulja ki alólunk az utolsó négyzetcentiméternyi vagyont is. Csak ne lenne ez olyan fene nagy kontrasztban a nadrágszíjmeghúzásról, meg a kikerülhetetlen megszorításokról, ó pardon, reformokról szóló elõzetes híradásokkal. Vitéz László gyarapodását elnézve az emberben óhatatlanul felmerül a kérdés, vajon hol húzódnak az emberi telhetetlenség határai? Mire kell ennyi lóvé? Mediterrán 225
Moszkva, a déli végek megyei jogokkal felruházott városa mára a mi rettegve tisztelt Don Tolleronénk hitbizományává vált. Olyan ez, mint az ország, csak kicsiben. Az egy szem szerencsétlen sorsú Expocentert kivéve, épülni ugyan nem épült semmi, de a rengeteg lóvé, no hát az valahogy itt is elfojt. Az adósság meg megfojt. Minket. Ha a hagyomány állításának hinni szabad, a város lassan már arra sem kap hitelt, hogy a mûködési költségeit fedezni tudja. Bár azt hiszem a 2010-es Európa Kulturális Fõvárosa” cím elnyerése talán pillanatnyi lélegzetvételhez juttatja majd Pécset. Illetve most már ebben sem vagyok száz százalékosan biztos, ismerve az elvtársak étvágyát. Igazság szerint nem azért hozom elõ a Mediterrán Moszkvában kerengõ pletykákat, mintha hazabeszélni szeretnék, csupán aggodalmamat szeretném kifejezni amiatt, hogy ezek további négy évre bizalmat kaptak a dolgozó néptõl. (Vagy a nem dolgozótól!) Az anti-logikus társadalomtól. Mert hát, mit is mondhatna az ember egy olyan társadalomra, népre, tömegre, masszára(?), akiknek szemrebbenés nélkül belehazudnak a képébe, majd öt perc múlva meg aszongyák, hogy na emberek, mégse’ elég a zsé – pedig az elõbb még aszontuk nektek, hogy elég, de hát most meg mégse – oszt akkó’ most nyissátok ki a brifkót, mer’ a cehhet, hát azt bizony ti fogjátok állni? (És ennek ellenére újra meg újra megválasztják õket? Te érted ezt? Mer’ én nem.) És ez a végtelen toleranciáról tanúbizonyságot tévõ – az én értelmezésemben bután, bamba, birkatürelmû nép – nemhogy nem hördül fel, á, dehogy, nem, hanem aszongya: akkó’ jó. Az igazi csúcs az, amikor a létminimum alsó szélén tengõdõ kisnyugdíjas nénike protézist kattogtatva betelefonál Bolgár úr mûsorába és aszongya, hogy õ bizony nagyon drukkol a Ferikének, hogy mög tuggya valósítani a reformokat. Hát, szóval ilyenre mit mondjon az ember? És azokra mit mondjon az ember, akik a várost tökig eladósító polgármestert újra meg újra a hatalomba emelik hatalmas ováció és tapsvihar közepette? Miközben a nagyember félrészegen csak annyit tud beleböfögni az 226
éjszakába, az élhetõ város egyik jellemzõ ismérve, hogy a szellemi toprongy aránya nem haladja meg az összlakosság 10%-át. Soha a büdös életben nem leszünk européerek. Legalábbis addig nem, amíg ez a jelenleg hatalmon lévõ generáció, de félõ, hogy még az õ gyerekeik, meg az õ gyerekeik is, ki nem halnak. Talán két-három generáció alatt kikopik ez a kommunizmus ideológiai lélektelenségében gyökerezõ, ám mára már a globalizmus anyagi lélektelenségébe átcsapó, technokrata, anyagelvûségen alapuló, mindenen és mindenkin átgázoló törtetõ – mai divatos szóhasználattal élve: versenyszellemû –, a fenntartható növekedést szajkózó, gátlástalan kapzsi szemléletmód. A pénz uralta ember a legveszélyesebb, mert nála a pénz, eszköz helyett céllá lép elõ, kiüresítve, lélektelenné téve az egyes embert. A legnagyobb értékek – ilyen például a szeretet, az igaz barátság, az egészség – pénzért nem megvásárolhatók. Nem tehetek róla, de valahányszor megjelenik a képernyõn egy-egy ilyen milliárdossá avanzsált politikus, nekem mindig bevillan egy pillanatra Dagobert bácsi, a „Kacsamesék” címû Disney rajzfilmsorozatból, ahogy fejest ugrik egy hatalmas pénzrakásba. Persze, az USA-ban nem lehet elég korán kezdeni a pénz, Mammon mindenhatóságának hirdetését. Én nem azt mondom, hogy mindenki legyen milliomos. De azt talán csak elvárhatná az ember az államtól – ha már fizeti az adóját –, hogy olyan környezetet teremtsen, ahol nemcsak a biológiai létezés szûken vett költségeire elegendõ a fáradságos munkával megszerzett jövedelem, hanem esetleg futja még másra is. Haspárti Magyarország, a bután kiskorú nép. Tévéország lakói nem kíváncsiak az igazságra, csak a sztárokra. A csillogásra, a ragyogásra. A sztároktól pedig mindent megkapnak csak az igazságot nem. Az ugyanis nem kifizetõdõ. Legalábbis a kereskedelmi adóknak nem. Ezért van az, hogy amikor nagy ritkán felbukkan az igazi érték – lásd a legutóbbi Megasztárban Rúzsa Magdi –, egy pillanatra mindenki megáll, nagy meredt szemekkel rácsodálkozik, hogy „jéé, ilyen is van?”. 227
Sztárok azonban nemcsak a színészek és énekesek, de újabban az újságírók között is akadnak, mégpedig szép számmal. Ilyen például egyik nagy „kedvencem”, a nyegle stílusú kultúrbunkó, aki még borospalackjaira is ráteteti a saját fényképét. A nagy múltú, a képernyõn az objektivitás felkent papjaként riposztozó zsurnaliszta, akit a Heti hetes-beli pályafutása után immáron az ellenzéki politikusok is „tanáruraznak”, úgy tûnik jól érzi magát, lubickol a kötetlen hangulatú megmondó-ember szerepében. Néha kiveri a biztosítékot az ORTT-nél, de hát a nézettség mindenek felett – hirdetõk nélkül ugyebár nincs tévé – a csatornának megéri, még az esetleges néhány perces elsötétítést is vállalják emberükért. Ha minden kötél szakad, még azt is bebizonyítják, kimutatják, hogy az adásszünetet is rekord számú nézõ kísérte figyelemmel. Hát igen. Ez a mai magyar média 2006-ban. Legalábbis annak egy tekintélyes része, mely lefeküdt a régi-új posztkommunista, neoliberális komprádor elitnek. Elvtelenül kiszolgálja õket. Ha kell offenzív hallgatásba burkolózik, ilyenkor kerül elõ a bulvárvonal: Kis híján felfalta kandisznója a gazdát Hétórás mûtéttel sikerült megmenteni annak a walesi gazdának az életét, akit saját nevelésû kandisznója támadott meg. Geraint Robertset (49) akkor érte a támadás, amikor a hatalmas állatot megpróbálta terelgetni. A hízó húst tépett ki gazdája bal karjából, mindkét combjából és hátából. Az egyik harapás kis híján végzetes volt, mert majdnem eltalált egy artériát. „Ilyen szörnyû sebeket még sohasem láttam“ – közölte a farmert operáló sebész. A fenevadat elpusztítják. (A hír nem kitalált a Blikk internetes kiadásában jelent meg: 2006-06-02 15:05)
228
A lényeg, hogy a lényegrõl szó ne essék, mert ha szó esik, példának okáért elveszíthetnék a választást. Én még jól emlékszem a miniszterelnökök vitájában hevesen gesztikuláló hórihorgas paprikajancsira, amikor dühödten nekiment ellenlábasának, hogy aszongya, „a receptdíjról, meg a vizitdíjról szóló filmet pedig vegyék ki a kampányból, mer’ az hazugság, vonják vissza!”, oszt ma meg mit látunk, itt kopogtat az ajtón a receptdíj, meg a vizitdíj. A tésztaképû Kiss Péter, aki maga is a KISZ jótékony alommelegébõl érkezett közénk, no meg a hatalomba, kénytelen kelletlen, de a reggeli beszélgetõs mûsorban csak bevallotta, hogy homlokegyenest mást fognak csinálni, mint amit ígértek. No, most erre lehet aszondani felháborodottan, mint amit az urbánus frazeológiában szoktak, nevezetesen, hogy „segget csináltak a szájukból”, meg lehet azt is mondani, dühösen – és teljes joggal –, hogy átvertetek minket, becsaptatok, hazudtatok nekünk. Vártam is, hogy mikor hangzik el ez a ténymegállapítás a sok virágnyelven való üzengetés közepette. Mer’ hogy úgy tûnik, az erõviszonyok megmerevedtek, a kormánypártok tovább folytatják a program nélküli, ötletek szintjén történõ bulvárkormányzást, a polgári oldal tömegpártja pedig megrekedt a mûanyagellenzék erõtlen, „szép csendben meghúzzuk magunkat, minél rosszabb, nekünk annál jobb, majd csak belebuknak – jelzem, ez egyszer már nem jött be! – sajátos posványszerû állóvíz állapotában. Egy, csak egy ember volt talpon a vidéken, megint csak Huth Gergely, a Nemzet fiatal sajtómunkása vállalta magára – tudjuk, mindig feszültséggel jár kimondani, hogy a király meztelen –, hogy kimondja: a hatalom hazudott a népnek. Méghozzá ölebmédiája hathatós közremûködésével. Vagy nem ez történt? Ha most jómagam hazánk legszélsõségesebb, legtöbb pusztítást és rombolást véghez vivõ pártjának – ugye tudják melyik gazdasági és hatalmi érdekcsoportosulásról beszélek? – tehát, ha az SZDSZ tagja, vagy pszichológus lennék, azt mondanám: beszéljük meg! Tulajdonképpen azt is mondhatnánk – és ezt a megközelítést szopja be a renge229
teg, Bolgár úr (vagy elvtárs?) mûsorába elcsukló hangon protkót csattogtatva betelefonáló, a létminimum alsó szélén tengõdõ kisnyugdíjas is –, hogy „a kormány sajátos módon kommunikálta a magyar állam és gazdaság helyzetét, amely kommunikáció sajnálatos módon sokakban félreérthetõ következtetések levonását eredményezhette”. (Asszem nyugodtan benevezhetnék a kormányszóvivõi posztra. Addig talán én is kihúznám, mint a nyegle stílusú kultúrbunkó, aki maga is betöltötte, hál’ Istennek csak néhány rövid napig, ezt a tisztséget az egyik hasonló színezetû kormányban.) De térjünk vissza még néhány gondolat erejéig a média és a média sztárjai által irányított politikához. A sajátságos kommunikációhoz, a sajátságosan (és tegyük hozzá rögtön) mocskosan manipuláló kommunikációhoz. Az újságíró sztárok kollektív egyirányúságban szenvedve nekimennek a bukott tömegpártnak és vezérének, ahelyett, hogy a rétestészta módjára elnyúló kormányalakítási tökölõdésbe kötnének bele, annál is inkább, mert a hatalom saját magától vette át a stafétabotot. Vagy ahogyan a kampányban oly fennhéjázóan recsegték: lendületbõl kormányozhatnának tovább! (Nem elhanyagolható szempontnak tûnt a kampányban! Kár, hogy ez a fene nagy lendület megtört. Ja és a dübörgés is elnémult, kicsire összehúzták magukat. Ki érti ezt?) De nem. Az még hagyján, hogy õk nem mondják ki, a hatalom hazudott az embereknek – ilyet elvárni tõlük naivitás lenne, hiszen nem harapnak bele a kézbe, mely enni ad! –, de az ellenzéki sajtó is csak cizellált formában közli olvasóival, hogy hát nem ez volt a választási programban. Minimum, ordító szalagcímekben kellene hozni nap nap után, hogy HAZUDOTT AZ MSZP, HAZUDOTT AZ SZDSZ! HAZUDOTT A KORMÁNY! BECSAPTAK BENNÜNKET! Bár talán itt már ez sem segít! Azt sem értem, hogy például a Hír Televízió miért nem játssza be nap nap után az MSZP-SZDSZ-es ígérethalmazokat, vagy a miniszterelnök-jelöltek vitájának részleteit, szembe állítva a megvalósuló 230
reformokkal. Itt nem lenne félrebeszélés, mismásolás, maszatolás. Papa, ezt mondtad akkor, most meg ezt csinálod! (Ne felejtsük el, Fletóék mindent csak csinálni tudnak!) A két dolog homlokegyenest ellentmond egymásnak, tehát hazudtál! Kész. Ennyi. Ennél egyszerûbben szerintem nem lehet prezentálni ezt a dolgot. Ilyenkor persze tanár úrék rögtön rávágják, hogy de hát a Fidesz is ígérgetett, õk se tudnának mást csinálni! Két válaszom van erre. 1. Nem a Fidesz kormányzott az elmúl négy évben. Ne kenjük már rá a rákennivalót. 2. Most sem a Fidesz van kormányon, tehát teljesen indifferens ebbõl a szempontból, hogy mit ígértek a választási kampányban, az ország nem nekik szavazott bizalmat arra, hogy megvalósítsák a programjukat. Kész, passz. Ennél tisztább és jogfolytonosabb átmenetet elképzelni sem lehet. Lám-lám, ilyen az, amikor elsül a kapanyél! Most már az ölebmédia néhány prominensének is elege van abból, hogy Fletóék még mindig a narancsos pártra és annak vezérére, magára az élõ személyben megtestesült ördögre mutogatnak vissza, ezt már nem lehet szó nélkül hagyni a mûsorban, hiszen akkor õk válnak a végletekig hiteltelenné, immáron a saját táborban is. Hogy jön ide egyáltalán a Fidesz? Ezt most már egyre nehezebb kimagyarázni és bemagyarázni. Egy kép felér ezer szóval, tartja a régi mondás. Nézzünk is egy beszédes példát a sajátságos kommunikációra. Nem nagy politika, csak egy futballmeccs, a legutóbbi magyar-angol: Index: Beszorítottuk Angliát Blikk: A nyolcvanadik percig királyian helytállt a magyar labdarugó-válogatott Megint, nem a valóságot írják le, nem a valóság kerül az elsõ helyre, nevezetesen, hogy kikaptunk, nem. Tisztesen helytálltunk, sõt, megszorítottuk az ángliusokat. Bezony ám! A lényeget, azt, hogy kikaptunk, meg sem említik a címben, há’ minek azt? 231
Ugyanez a maszatolás, elkenés megy nagyban is, mint kicsiben, ennek a focivereségnek a közlésében. „Elõször elandalítjuk a jó népet, oszt amikó’ mán ellazult, na akkó köll fiam a feketelevest a nyakukba zúdítani, mer akkó’ könnyebben elviselik” – taníthatják az ölebmédia „tanár úr”-féle kurzusain és tanszékein. Vagy valami ilyesmi. (Bár, ki tudja, lehet, hogy a bulvár lapoknál olvasták Kopátsy Sándor közgazdász tanulmányait, ugyanis õ végzett olyan munkahelyi felméréseket még az átkosban, hogy mérte a közhangulatot a gyárakban, irodákban, és kimutatható volt, ha elõzõ este a magyar válogatott megnyerte az éppen aktuális mérkõzését, másnap a melós jobban dolgozott.) Visszatérve a KISZ-tábor mennybemenetelére, Francisco régi-új kormányprezentációját nézve az embernek óhatatlanul olyan érzése támadt, mintha visszacsöppentünk volna a 70-es évek vége, 80-as évek elejei kádári Magyarországra. Legalábbis a retorika szintjén. Ezt egyszer mintha már láttuk volna, ezt egyszer mintha már eljátszották volna velünk. Az ötletszerû kinevezések – Göncz papa lánya belebukott az esélyegyenlõtlenségbe, se baj, jó lesz majd külügyminiszternek, mer’ hogy jól beszél németül és angolul is, Szekeres meg, akinek eddig köze se vót a katonasághoz, megteszi honvédelmi miniszternek (ki tudja, tán Czinege elvtárs nyomdokaiba lép majd) –, a mindenki mindenhez ért elv érvényesül, akárcsak Nagy Sándor idejében, aki a szakszervezetektõl a munkaügyön át az üdültetésig nagy ívû pártkarriert futott be annak idején. Te jó eftárs (eftársnõ) vagy, ezér’ a párt hálás neked, ide állít téged erre a jó posztra, semmit se köll csinálnod, majd a versenyszférából gyütt eftársak möghozzák a döntéseket, neked csak reprezentáni köll. Meg aláírod a papírokat, oszt kész. No, hát így néz ki ez a régi új, a KISZ- és építõtáborok világát emlékezetünkbe idézõ Fleto Fletovics Jemelján nevével fémjelzett, brüsszelita komprádor elit által marionett-bábúkból felállított Laokoón-csoport. 232
A régi film címét kölcsönvéve, s azt némiképp módosítva, ez esetben nem a cigánytábor, hanem a KISZ-tábor ment az „égbe”. Már-már azt mondhatjuk, hogy szinte megdicsõültek. Legalábbis az a momentum, hogy a létminimum alsó szélén tengõdõ kisnyugdíjasok szinte remegnek a legkisebb reform után is, annyira köll nekik, mint az éltetõ levegõ (alig várjuk, hogy Feri még több lóvét vegyen ki a zsebünkbõl!), erre utalnak. A KISZ-esek alakítottak kormányt. (A gyengébbek, valamint a fiatalabbak és a pontosság kedvéért azért írjuk csak ki szépen: Kommunista Ifjúsági Szövetség! Felhívnám minden kedves olvasóm figyelmét az elõbbi szóösszetétel elején, mindjárt elsõként szereplõ „Kommunista” szóra! Tehát aki a komcsizáson kiakadna, mint a sezlonyrugó, az emlékezzen arra, honnan is jöttek az eftársak, honnan is erednek az õ gyökereik! Kommcsik õk, akárcsak a Horn Gyula-díjas Horn Gyula, legfeljebb fiatalabb kiadásban. Igaz, jóval agresszívabbak és gátlástalanabbak, mint az alkohol szörnyû démonával napi harcban álló egykori vaskoronás kis-nagy ember.) Ha a hagyomány állításának hinni szabad, derék posztkomunistáink is rácsodálkoztak arra, hogy megnyerték a választást. Mit megnyerték, túlnyerték magukat! Állítólag maga a nagy Don Tollerone is csodálkozásának adott hangot a megképzõdött szituésön képtelensége láttán. Azt rebesgetik néhányan, és az utóbbi idõben egyre többször találkoztam ezzel a véleménnyel, hogy a szegfûmintás utódpártban azzal számoltak, hogy ha szoros eredménnyel is, de alulmaradnak a választásokon és nagy létszámú ellenzékként tovább üthetik majd az egy zászlót ezerrel lobogtató narancsos tömegpártot és annak démonizált vezetõjét, miközben azok kétségbeesett erõfeszítéseket tesznek annak érdekében, hogy újra mozgásba hozzák az ország kátyúba ragadt szekerét. Isten azonban nem bottal ver! Micsoda nagy igazság! Nem ez történt! Bekövetkezett az, amire senki sem számított. A gengszterváltás óta eltelt tizenhat esztendõ leggyengébb, legpocsékabb, legtöbb adósságot felhalmozó, legtöbb pusztítást és rombo233
lást véghez vivõ kormányzati négy éve után megnyerték, amit meg lehetett, sõt túlnyerték, amit túl lehetett. És, hát most itt az igazi fekete leves. Ezt mutatja a lendületbõl való tovább kormányzás helyett a kormányalakítási tökölõdés, a program hiánya stb. A sok gondot, bajt, adósságot, plusz költséget, amit az elmúlt négy év alatt a nyakunkba zúdítottak, nekik kellene eltakarítaniuk. Erre viszont nem számítottak. Ehhez nem nagyon fûlik a foguk az eftársaknak, velünk végeztetnék el a piszkos munkát. Azt gondolják, ha már ennyit nyeltek Tévéország bután kiskorú lakói, még egy ki szart le tudnak nyomni a torkunkon. A cehhet majd utólag kifizetjük. Nem õk. Mi. – de ezt már csak én teszem hozzá, ismerve a posztkommunista államirányítás mentalitását. Az ún. középosztály minden értelemben vett ellehetetlenítésével, az alsóbb néprétegekhez való hozzászegényítésével majd csak úrrá leszünk a gondokon eftársak. Ez eddig is bevált, eztán is mûködni fog. Kádár népe még mindig itt van (és még mindig õk vannak többen!), és Kádár népe nem szereti, ha valaki kilóg a sorból, kicsit is jobban él, kicsit is több van neki, azt rögtön lehúzza (vagy lehúzatja a hatalommal) vissza a mélybe, vissza közéjük, a vegetáló homo kádárikusz jótékony langymeleg posványába. Nehogy itt véletlenül valakinek is dolgozni támadjon kedve! Á! Majd eltart az állam, kapjuk a segélyeket. Ezen a ponton szeretném ismételten felhívni minden kedves olvasóm figyelmét a tömegdemokráciák egy apró, ám annál fontosabb hiátusára, nevezetesen arra, hogy a mûveletlen, „orbáncigányozó” panelprolinak a szavazata is ugyanannyit nyom a latban, mint Vizy E. Szilveszteré, a Magyar Tudományos Akadémia fõ hallja kendjéért. Az autóvezetéshez vizsgát kell tennünk, drága pénzen jutunk hozzá az erõátviteli rendszereken keresztül hajtott, a helyváltoztatást kötetlen módon lehetõvé tévõ szerkezetek irányítására feljogosító dokumentumhoz. Egy ország sorsának irányításához, befolyásolásához – amely azért valljuk meg õszintén, jóval nagyobb jelentõséggel bír az autóvezetésnél – azonban nem kell semmilyen jogosítvány, semmilyen 234
papír, néhány ésszerû kizáró okot leszámítva, állampolgári jogunk, hogy – amint azt az idei választások is jól mutatják és bizonyítják – elcsesszük az életünket. Pedig nem a rendszerben van a hiba, hiszen, ahogyan azt a Latin-Amerikai országok példáin is láthatjuk, lehet ezt a rendszert jól is mûködtetni. Nem az számít, hogy egy országnak olyan indián az elnöke, aki még írni sem tud, hanem az számít, hogy mit tesz a hazájáért. Meg kell mondjam, számomra új élményeket, új tapasztalást jelent, hogy egy írástudatlan indián a maga egyszerûségében kimondja mi a jó a hazájának és aszerint cselekszik. Ez ilyen egyszerû. Valószínûleg még nincs „megrontva” a média által. Vagy az is lehet, hogy felismerte, a valóság a valóság, nem pedig a média által kitalált, kitálalt való világ a valóvilág. Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára
235
THANK YOU MR. PRESIDENT – avagy A Majomember legfõbb majmolója –
Vagyis: Köszönöm Elnök úr! Így búcsúzik Jack Bauer, a CTU, azaz a Terrorista-elhárítás szuperügynöke a lélegzetelállítóan izgalmas 24 címû krimisorozat 4. évadának végén az ex – micsoda képtelenség, színesbõrû – Palmer elnöktõl. Elõször volt a himnuszéneklés szívre tett kézzel. Ahogyan a nagyembertõl látta. Azt hitte, hogy ettõl õ is nagyember lesz. Pedig nem. Marad az, aki volt. Egyszerû KISZ-fiú. Aztán a kampányban jött a parasztvakítás. A nem éppen polgári értékekkel szimpatizáló internetes hírportál leleplezte Tévéország egyik legnagyobb átverését, az akkor még mûminiszterelnök kampányát az Elnök emberei címû amerikai sorozatról koppintották. (Mer’ hogy Gál Juniornak ez a serial az egyik nagy kedvence!) Most pedig nyomul elõre, folyik a prezidenciális, vagyis az elnöki kormányzás kiépítése ezerrel. Egy kézben összpontosul a hatalom, százfelé szétosztva a felelõsség. Hûbéreseivel veszi körül magát, egykori kádertársaiból válogatja össze csapatát. Idézzük csak emlékezetünkbe, mit is mondott egy másik nagyember, akinek még élt, szintén kijárt a Mr. President, vagyis az Elnök úr, megszólítás: „Nincs biztonságban egy demokráciának a szabadsága, ha polgárai eltûrik, hogy akkorára nõhessen a magánhatalom, hogy erõsebb legyen, mint maga a demokratikus állam.
236
A kormányzati hatalom birtoklása egyetlen személy, csoport, vagy bármely ellenõrzést gyakorló magánhatalom által – lényegében fasizmus.” Franklin Delano Roosevelt
(Halkan és zárójelesen, ahogy szoktam: honnan is érkezett Francisco a politika világába?) És azt is emlékezetébe idézném a kedves Olvasónak, hogy ezúttal egy KISZ közösség alakíthatott kormányt kis hazánkban. Más. Amikor ezt a kis írást körmölöm, a tervrõl, a nemzetet megmentõ „szent” írásról még vajmi keveset tudunk, jótékony hallgatás veszi körül, csak abban lehetünk biztosak, hogy megint szívni fogunk, de amúgy istenesen, már ha derék ifjúkommunistáinknál egyáltalán használhatom eme méretes képzavart. Nincs is mit csodálkozni ezen, hiszen eftikéim máshoz sem értenek, csak ehhez a „húzd meg, ereszd meg” hinta-palinta politikához. Amit a másik felépített, azt õk pillanatok alatt lezüllesztik, tönkreteszik, lerombolják, mint valami modernkori (szabad)kõmûves Kelemen és szocialista brigádja. E tekintetben még kommunista szombat megtartásától sem riadnak vissza, elvégre az ország sorsa mindenekelõtt, nem igaz? És valóban. Az ország sorsa mindenek elõtt, azaz ebben a ciklusban várható, hogy készre csinálják mûvüket, – ne feledjük, Timur és csapata mindent csak CSINÁLNI tud! – azaz betetõzõdik a nagy vadkapaitalista szabadrablás, az ’56-os forradalom ötvenedik évfordulójára minden bizonnyal végérvényesen és visszavonhatatlanul kezdetét veszi a vég. Ez magyarra lefordítva körülbelül annyit tesz, hogy tovább folytatódik az ország vagyonának gátlástalan kiárusítása. Ennek a folyamatnak a lehetõ leggördülékenyebbé tételéhez a versenyszférából hívnak segítségül szakembereket. A ciklus végére, sorra kerül majd a termõföld is, el fogják érni, hogy túlnyomórészt 237
külföldi kézbe kerüljön, és akkor bizony felkészülhetünk majd a kilónkénti több száz forintos kenyér árra, mint például Svájcban. Már kidolgozták a hozzávaló kommunikációs receptet is. Az állami szférából történõ tömeges elbocsátásokat hitelekbõl felvett segélyezéssel fogják majd tessék-lássék módra kompenzálni. És ne legyünk meglepõdve, amikor majd a 2010-es választási kampányban azzal ütik az ellenzéket, de legfõképpen „Fideszorbánviktort”, aki akkor már nyolc éve nem lesz kormányon, hogy mi bezzeg támogatjuk az embereket (adjuk a segélyeket) az a rusnya Fidesz pedig, el akarja venni, ha hatalomra kerül. És higgyék el, mûködni fog! Az elõzõ országos önkormányzati megmérettetésen is taroltak, most is gyõzni fognak, ez borítékolható. Még akkor is, ha a megszorításokat, ó pardon, már megint rosszul fejeztem ki magam, a reformokat elkezdik bevezetni még az õsz elõtt. A nép, Kádár népe áhítozza a reformokat. Hazugságok után, összeomlás elõtt. Ez a demokrácia látványos csõdje. Válságmomentumok és válsággócok jelzik az értéktorzult tömegdemokrácia társadalomra gyakorolt hatásait. Jogbiztonság, szavahihetõség, hitelesség, européer viselkedésminta. Mára semmivé lettek. Pedig az elitklubban ez a minimumlimit. Aki e tekintetben leveri a lécet, arra elõször csak megvetõ pillantásokat vetnek a klubtársak, s ha minden marad a régiben, a személyzettel egyszerûen kidobatják a personan non grata-vá vált delikvenst, vagy ha el akarják kerülni a feltûnést, egyszerûen gazdaságilag ellehetetlenítik az adott országot, és a renitens máris a csodás Európa-ház falain kívül találja magát. Emlékszünk még? Annak idején Horn Gyula mondta ki elõször a nagy nyilvánosság elõtt Surján László egy interpellációjára válaszolva, hogy egy dolog a választási program és egy másik dolog a kormányprogram. És itt van minden bajok gyökerének egyike. No, mármost azzal mindannyian tisztában vagyunk, hogy olyan választási program nincs, amit 100%-ban teljesíteni lehet. Olyan is elõ szokott fordulni, hogy bi238
zonyos vállalások nem férnek bele a négy esztendõs ciklusba. De azt elfogadni, és szemrebbenés nélkül tûrni, hogy a kampányban ezerrel beleharsogják a választópolgár képébe: NAGY A JÓLÉT, majd öt perccel és két tonna narancsos buktával késõbb meg azt vágják a pofánkba, hogy NAGY A BAJ, hát az bizony a tolerancia félreértelmezése. Hiszen mi is történt valójában? Már megint! Mióta a Horn Gyula-díjas Horn Gyula, a vaskoronás kis-nagy ember megtette elhíresült kijelentését, mint valamilyen megkérdõjelezhetetlen dogma, vagy szent tan, rögzült egy rossz beidegzõdés, sõt, kifejezetten káros szemléletmód. Hiszen ha elfogadjuk a pufajkás fõ hallja kend érvelését, gondolatmenetét magunkévá tesszük, egyszersmind azt is elfogadjuk, hogy az egész rendszer hazugságra épül. Mi az, hogy más a választási program és más a kormányprogram?! Utóbbinak az elõbbin kellene alapulnia, mert ha nem így van, azonnal oda a hitelesség! Ez egyben jelzésértékû momentum, mert megmutatja, hogy a mai magyar(?) társadalom morális állapota, értékítélete, értékrendje valahol a bányászbéka megfelelõ testrésze alatt, a szellemi mélyponton tartózkodik. Belenyugszunk, sõt, már-már természetesnek tartjuk, hogy hazugságon alapul ez az egész színjáték, amit négyévente drága pénzen matiné jelleggel a parlamenti pártok kollektív népszórakoztatás és urbánus parasztvakítás címén elõadnak nekünk a média hathatós közremûködésével. Mindenki igyekszik jó képet vágni hozzá, a politikai sztárok 42-fogas amerikai fogpaszta mosollyal pózolnak a kamerák elõtt – némelyikük még arra is hajlandó, hogy szívére tett kézzel énekelje a Himnuszt (miután az Internacionáléval már beskálázta magát!) – mindeközben belül meg rohad széjjel minden. Ha nem itt és most élnénk, azt hihetnénk, hogy kissé túlspirázom a dolgot. Pedig nem. Mondok egy példát. Mindenki hallott már a színlelt szerzõdés fogalmáról, vagy a vásárlók megtévesztésérõl, vagy arról, hogy törvénysértésen jog nem alapulhat. 239
Ami igaz, igaz. Jól bevásároltunk a kommunistákkal. Csakhogy kérem szépen, minket becsaptak! Sõt! Tudatosan megtévesztettek, félrevezettek, melynek következtében megkötöttek velünk, a társadalommal, egy színlelt szerzõdést, sok esetben úgy, hogy aláhamisították a nevünket, és most azt hiszik, de nem is, meg vannak róla gyõzõdve, hogy törvénysértésen jogot alapíthatnak, mert hogy õ nekik még ezt is lehet! Gondoljunk csak bele! Az üzleti életben, de úgy egyáltalán bárhol, a fent említett esetekben az állampolgár, vagy egy gazdálkodó szervezet jogorvoslattal élhet, és még az is elõfordulhat, hogy a bíróság nekünk ad igazat. No, de hova, forduljunk, kitõl kérjünk tanácsot, hogy mit tegyünk, amikor egy egész országot vezettek félre, csaptak be, tévesztettek meg, hidegvérrel, elõre megfontolt szándékkal és sorozatosan? Itt már nem arról van szó, hogy az ún. „szakértõi kormány” kissé elkésett a helyzetértékelést illetõen, lévén, hogy átvenni a stafétabotot az ellenfél kormányától rendkívül idõigényes feladat, ebbõl kifolyólag kilenchónapnyi központi tökölõdés után is csak egy Bokros-csomagot tudtak kiizzadni magukból nagy nehezen. Nem. Itt arról van szó, hogy lelki szemeink elõtt már láttuk a gazdasági dübörgés ellen Bilson-vattát osztogató Kóka „Pannon Puma” Jánost, ahogy vigyorogva ott ugrál a gazdaság szereplõi között, miközben fõnöke megregulázza az engedetleneket, mert nem szereti, ha renitens alakok állandóan közbepofáznak, mialatt õ a minket irigylõ államok hosszú listáját olvassa fel a tévében. Erre most meg itt van a sokkhatás?! Azé’ ez nem ugyanaz! De fel kell tennünk magunknak még egy fontos kérdést, függetlenül attól, hogy az ellen nagyarányú gyõzelme borítékolható. Kívánatos-e számunkra, az ország számára, hogy ilyen erkölcsi, etikai mélyponton álló, értéktorzulással bíró „értelmiségi elit” intézze továbbra is az ország ügyes-bajos dolgait? A kérdés természetesen költõi, már-már az ostobaság határát súrolja, hiszen a válasz egyértelmûen az, hogy nem. A politikum részérõl a megszerzett pozíciókhoz foggal-körömmel való ragaszkodás okán tökéletesen érthetõ, hogy nem 240
akarják a változást, jó nekik úgy, ahogy van. Az ostobán voksoló, orránál fogva (meg)vezetett, a krumplileves és Kádár apánk fémjelezte korszak után még most is nosztalgiával vágyakozó kisember pedig önigazolásképpen – ugye, hogy jól szavaztam, ugye, hogy jól szavaztam? – nem akarja, hogy újra elinduljunk felfelé a lejtõn, mert akkor megképzõdhet az a képtelen szituáció, hogy dolgozni kelljen. Hogy néhány gondolat erejéig elidõzzek szûkebb pátriámban, Mediterrán Moszkvában, meg kell mondjam, élõ ember nincs ma a kommunizmus utolsó déli fellegvárában, aki ne lenne meggyõzõdve arról, hogy idén is Don Tollerone, a város rettegett ura nyeri majd a polgármesteri posztért kiírt választásokat. Azonban, ahogy azt Mark Burnett mondotta volt nagyon bölcsen: „Nincs jobb, mint túl nagy fába vágni a fejszét, aztán mégis felaprítani a fát.” Az esélytelenek nyugalmával indulhatunk az idei erõfelmérõn, és tapasztalatokat is szerezhetünk. Tudom, hogy ez kevés az üdvösséghez, de mégis. Pécsett, a fõvároshoz hasonlóan a legnagyobb probléma, hogy a polgári, nemzeti oldalnak nincs olyan jelöltje, aki rögzülne az emberekben, mint lehetséges alternatíva a polgármesteri posztra, Vitéz Lászlóval szemben. Akárcsak a Degesz uram által bitorolt kutyaszaros világvárosban, itt is öt perccel a választások elõtt rugaszkodik neki az ellenzék, hogy nagy sebtiben kiállítson és felépítsen egy arcot. Mindenki tudja, mindenki látja, hogy ez így nem fog menni, izzadságszagú a dolog, de hát a becsület úgy kívánja, hogy mi is részt vegyünk a megmérettetésen. Lehet. De az is lehet, hogy okosan taktikázva, jól megválasztott stratégiával, kellõen hatékony összefogással, mely összefogás akár gyõzelemre is vezethet, jó eredmények érhetõk el. Ha esetleg nem is tud gyõzni a polgármester-jelöltünk, az önkormányzati testület összetétele korántsem mindegy, hiszen a városi fõ hallja kend együtt kell, dolgozzon a testülettel és egyáltalán nem mindegy, hogy annak milyen az összetétele. Szeretném felhívni a figyelmet még egy apró, ám annál fontosabb momentumra! 2002-ben még mûködött az ún. „kormányzati hát241
szél” teória, vagy szlogen. Az elmúlt négy esztendõ megmutatta, ez a annyit ér, mint a német szóban a nix. Semmit. A KISZ-generáció az Európai Unióból érkezõ euró milliárdok fogadására és szétosztására rendezkedett be. Ugyanezt a vonalat szeretné továbbvinni Vitéz László is, aki kerek-perec kijelentette, hogy a kulturális fõváros projectre szánt 30-40 milliárd forintot õ szeretné elkölteni. Én meg nagyon szeretném, ha nem õ költhetné el. Véget kellene most már vetni a további károkozásnak, mind országos, mind helyi szinten. Elég volt most már a kontárok uralmából. Mekk Mester csak az esti mesében szórakoztató. Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára
Ui.: Tisztelt Olvasó! Valószínûleg élõ ember nincs, aki ezt az írást elolvasva elhiszi nekem, hogy a cikk a kormányprogram beterjesztésének vitája elõtt íródott, pedig – ahogyan azt Kalányos Winnetou, kisebbségi brácsamûvész bizniszmen családtagjai szokták mondani maroktelefonjukon ügyvédeikkel lefolytatott beszélgetéseik során – „ez a tényvalóság”. Magam is megdöbbentem, amikor a narancsos tömegpárt elsõ emberének szájából szó szerint a fentiekben leírt „húzd meg, ereszd meg” és a „hintapolitika” kifejezéseket hangoztak el. Az élet már csak ilyen, akinek van szeme a látásra, van füle a hallásra, és van szája a dolgok néven nevezésére és az igazság kimondására, az úgy tûnik, hasonlóképpen gondolkodik. Ezért van az, hogy ma is létjogosultsága van a komcsizásnak és a panelprolizásnak. Igen, még itt vannak, és még sokan vannak.
242
ISTEN NEM BOTTAL VER – avagy Egyszer mindenkinek benyújtják a számlát –
Élet és halál közötti szûk határmezsgyén lavírozik ezekben a napokban Mediterrán Moszkva rettegett ura. A Don földi porhüvelyét a Pécsi Idegsebészeti Klinika intenzív osztályán próbálják megmenteni az élet számára a kitûnõ orvosok. Így múlik el a világ dicsõsége. Egy röpke pillanat alatt. A médián edzõdött átlagpolgár persze tökéletesen tisztában van vele, ahova nemzetközi hírû orvosdoktort kell hívni, ott igen nagy a baj. A pécsi bürgermeister halálhírérõl szóló pletykák szinte azonnal lábra kaptak a városban. Jól mutatja, mennyire kedvelhetik itt ezt az embert, nagyon sokan vannak, akik a halálát kívánják. Ahogyan egyik ismerõsöm oly találóan megfogalmazta, a helyi szocialistáknál most állítják egymás hátába a nagykést a hatalomi torzsalkodások, az új helyosztó közepette. Hogy ebbõl mi igaz és mi nem, azt persze nem tudhatjuk. Más vélekedések szerint – melyek valamelyest rímelnek a fenti megfogalmazásra –, a polgármester már csak gépekkel tartható életben, s amíg kipucolják a megfelelõ irodákat, eltüntetik az eltüntetendõ papírokat (ki tudja ki vagy kik, következnek ezután, s mi után fognak majd vizsgálódni?) addig életben is tartják, jogilag még õ a polgármester, sõt, õt tekintik polgármester-jelöltnek az õszi helyhatósági választásokon is. Hallottuk a helyi MSZP fõ hallja kendtõl, úgy kezelik a dolgot, mintha Toller László szabadságra ment volna. Meg aztán itt volt a Bush-látogatás, megy a foci világbajnokság, a megszorító intézkedések bejelentését sem idõzíthették volna jobbkorra, hiszen nem nagyon van hírértéke 243
a pórnép között, mit érdekli õket mi lesz itt õsszel, javában zajlik a futball cirkusz, szeptemberben meg ki emlékszik majd arra, mi volt a nyár elején. A pécsi városvezetõ esetlegesen bekövetkezõ halálhíre sem szólna olyan nagyot, mint mondjuk a nyári uborkaszezonban. És itt álljunk meg egy pillanatra! A félreértések elkerülése végett szögezzünk le néhány dolgot. 1. A magam részérõl ma Magyarországon semmin nem lepõdöm meg. Mindent és annak ellenkezõjét is elképzelhetõnek tartom. (Az elmúlt négy esztendõben erre számos példát láthattunk.) 2. Magyarország, a magyar társadalom egy túlmediatizált (vagyis a média által jelentõs mértékben befolyásolt, befolyásolható) társadalom. 3. Az MSZP – különösen a Gyurcsány- féle – a médián, a médiából élõ párt. (Ezt is láthattuk az elmúlt ciklusban) 4. Gátlástalanok és haszonelvûek. Ha Toller László állapotában kedvezõtlen változások állnának be – és ezzel nagyon is számolnunk kell, hiszen az orvosi jelentések is életveszélyes állapotról tesznek említést, nem is beszélve az állandó altatásban tartásról – szóval, ha ez megtörténne, valakinek pótolnia kell õt. De vajon kinek? Ezt a kérdés azért sem kerülhetik meg a szocialisták, mert ha a város-dirigens fel is épül a balesetbõl, kérdés, mennyire áll helyre az egészségi állapota, és mennyi idõ alatt? Lehet szeretni, vagy nem szeretni Toller Lászlót, de azt nem lehet elvitatni tõle, hogy a párt karizmatikus alakja, szava van az MSZPben, sokakra van hatással és kiterjedt kapcsolatrendszerrel bír. Városi viszonylatban pedig az egyik, ha nem a legtekintélyesebb alakja a helyi közéletnek. Egy ilyen emblematikus figura pótlása nem könnyû feladat, fõként akkor nem, ha minden egy emberre lett felépítve. Megint mások azt mondják, nem is biztos, hogy baleset történt. A túl nagy hatalomra és befolyásra szert tett pécsi erõsember valakinek, 244
valakiknek útjában állhatott. Mindenesetre nem tart semeddig kifigyelni a célszemély szokásait, közlekedési útvonalait stb. Nem tudom. Persze összeesküvés-elméleteket könnyû gyártani, de azért abban van valami igazság, hogy a közéleti szamárlétrán fölfelé araszolgatva jó csomó ember tyúkszemére ráhághatott a Don. Egy azonban egészen bizonyos. Isten nem ver bottal, elõbb vagy utóbb, de mindenkinek benyújtja a számlát. Mit ér a hatalom, a vagyon, ha ott fekszel kiterítve egy kórházi ágyon és csak gépekkel tudnak életben tartani? Milyen élet ez? Élet ez egyáltalán? Az igazi értékek pénzért nem megvásárolhatók, figyelmeztet minket az Isten! Jó Ha Figyelünk rá! Ezúttal is! Az igazi értékek pénzért nem megvásárolhatók, azt csak egymásnak adhatjuk, mégpedig önzetlenül. Csak egy életünk van, nem vagyunk halhatatlanok. Rövid az idõ, amit ajándékba kaptunk, használjuk hát ki minél jobban. Vigyázzunk az egészségünkre, õrizzük meg az emlékeinket, nevettessük meg a barátainkat, szeressük a szeretteinket! Ez az élet! Ez a lényeg! Minden más, csak ezután jön. És az Úr látá, hogy ez jó. Visszatérve még néhány gondolat erejéig a Toller Lászlóval történtekre. Az egyik televíziós mûsorban feltették a kérdést, mi lesz most az Európa Kulturális Fõvárosa dologgal, merthogy állítólag Toller László az egyetlen, aki teljes egészében átlátja a projektet. Hát, itt is meglehetõsen érdekes a helyzet. A lóvé még meg sem érkezett, de már megy a pofozkodás. A fõmufti már ideje korán beültette embereit a megfelelõ pozíciókba, jól jönnek majd, ha pénzosztásra kerül a sor. Az sem véletlen, hogy távozott a gyõztes pályázat megírásában kulcsszerepet játszó Takáts József irodalomtörténész, aki 2004 õsze óta dolgozott a Pécs2010 projekten. A híradások beszámolója szerint: „Szûkszavú e-mailben tudatta az érintettekkel távozása tényét Takáts József, indoklás nélkül. A projekten június hatodikáig 245
fõtanácsadói minõségben dolgozó irodalmár a távozását firtató kérdésünkre csupán annyit közölt, hogy belefáradt. Tavaly augusztusban még Takáts mutatta be a Város határok nélkül címû, gyõztesnek bizonyult pécsi pályázati anyag könyv megjelenését, és a tevékenysége elismeréseként idén március 15-én Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkeresztet kapta.” Azt hiszem egy kultúrával foglalkozó ember életében talán egyszer, maximum kétszer adódik ilyen lehetõség. És ha figyelmesen olvasták a híradás szövegét, Takáts úr nem azt közölte, hogy elfáradt, hanem azt, hogy belefáradt. De vajon mibe fáradt bele? Hogy nem a dolog szakmai részébe, az egészen bizonyos. Mindenesetre ez is beszédes, sok mindent elárul a Mediterrán Moszkvában uralkodó állapotokról. A magam részérõl – látva a polgármester úr eddigi tevékenységét – kizártnak tartom, hogy Toller László valaha is valamikor is tett volna valamit önzetlenül. Fõleg ezért a városért nem. Persze ez az én magánvéleményem. Lehet egyetérteni vagy nem egyetérteni vele. Véleményem szerint az Európa Kulturális Fõvárosa címû projektért az egyik legtöbbet tevõ ember épp most hagyta ott az egészet. Egy dolog felépíteni valamit, egy másik, egy egészen másik dolog pedig a hasznot lefölözni mások munkájából. Újra hangsúlyozom, ez az én magánvéleményem. Lehet egyetérteni vagy nem egyetérteni vele. Magam is többször leírtam e helyt is, hogy a kommunizmus utolsó déli fellegvárának számító város gyakorlatilag a jelenlegi polgármester hitbizományának tekinthetõ, s õ úgy is tekint rá, Pécs a kézileg vezérelt település minta példája. Járja mifelénk egy mondás, ami úgy szól, „halottakról vagy jót, vagy semmit. A polgármester úr azonban még él, legalábbis amikor ezt a cikket írom, még itt van közöttünk. Arra kérek minden pécsit, minden tükét (tõsgyökeres pécsi lakos, régebben, akinek szõlõje is 246
volt Pécsett – A szerk.) emlékezzen arra, mit köszönhet ez a város jelenlegi vezetõjének! Mára már nyílt titok, vezetésével a kormánypárti frakciók tökig eladósították a várost, elmaradt és lemaradt térséggé váltunk. Ja és nemrégiben a Heti Válasznak adott interjújában kijelentette, hogy ide nem kell autópálya, mer’ az aztán piszok drága, elég lesz nekünk a gyorsforgalmi út is. (Megint csak így halkan, zárójelesen, ahogy szoktam: Ha történetesen autópályán száguldozott volna a Don, nagyságrendekkel kevesebb lett volna az esélye arra, hogy balesetet szenvedjen, lévén az extrém eseteket leszámítva egy autópályán nem nagyon van szembeforgalom.) Mindannyian – így a Don is – Isten kezében vagyunk. Vajon véget ér egy korszak a város életében, vagy sikerül a nagy visszatérés, mint annak idején a vaskoronába kényszerülõ kis-nagy embernek, akinél mérhetõ szavazatokat hozott az elesett ember iránt megnyilvánuló tömeges szánalom? És mielõtt még felháborodottan törölné merevlemezérõl ezt az írást, vagy kukába dobná a kinyomtatott újságot, még egyszer felhívnám a kedves Olvasó figyelmét, ön Tévé-országban él, egy buta, birkatürelmû nép között – Homo Kádárikusz –, akik azt is nyekkenés nélkül tûrik, hogy az éppen most ügyeletes médiasztár-politikus vezetésével egy újabb réteg bõrt nyúzzanak le róla! Errõl ne feledkezzen meg semmilyen körülmény között sem! A JHF egyszemélyes szerkesztõbizottsága jobbulást kíván Toller László polgármester úrnak! Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára
247
FÁBÓL VASKARIKA – avagy Ifjú posztkommunisták kabaréba illõ töketlenkedései sehogy se jó, senkinek se jó ország vadkapaitalizmusában –
Igaz, ez így, ebben a formában azért nem teljesen igaz, mert Tévé-országban nekik, a kis számú csókosnak, annak a kivételezett sorsú százezernek mindig és mindenkor, így most is jó. Már arról is olvashattunk, hogyan nyerészkedik Fletó exportorientált cégén keresztül a forint gyengülésen. Örüljünk hát az ócsított (copyright by Megyó) forintnak, mer’ jó az az exportõröknek, no meg a multinacionális cégeknek, akik gyakorlatilag adózás nélkül kivihetik a hasznukat az országból. Csak nekünk, szerencsétlen sorsú tízmillió magyarnak, akik nem illünk bele a világbanki tervdokumentáció számunkra fenntartott szûkös, 6-8 milliós rubrikájába, nekünk nem jó ez az egész globalista vircsaft. De hát kit érdekel, hogy nekünk mi a jó? Akinek nem tetszik: „El lehet menni Magyarországról! Itt lehet bennünket hagyni, kérem szépen! Tessék! Lehet menni!” Erre a késõbbiekben majd még visszatérünk! Még mondják azt, hogy rosszabbul élünk mint négy éve! Ugyan kérem, micsoda marhaság! Ki volt az a barom, aki ilyen hülyeséggel próbált etetni minket? Még hogy rosszabbul élünk! Hát ki hiszi ezt el, amikor azt olvashatjuk, hogy az elmúlt évben 13 (gyengébbek kedvéért kiírom betûkkel is: tizenhárom) milliárd forint bevétel folyt be a két kereskedelmi csatornához, csak emelt díjas sms-ekbõl. Kilóg a seggünk a gatyából, de mi azér’ rázzuk a rongyot ezerrel, ahogy az köll. Így mulat a magyar. Miközben megyünk lefelé megalázóba. Szintén ezerrel. A gátlástalan, néha személyiségzavarral küzdõ 248
paprikajancsi még turbófokozatra is kapcsolja a középosztályt le- és elkaszáló országos méretû fûnyírógépezetet, senki nem mer szólni neki, hogy már négy éve lefelé száguldunk a lejtõn, megy az már magától is, nem kéne tán még taszajtani is rajta egyet, de Fletó se lát, se hall, csak megy elõre, mint a vak ló. Tudják, az, amelyik olyan bátor ha jön a fal. Egyes vélemények szerint visszatért a hetvenes évek vége, nyolcvanas évek eleje, késõ kádári nosztalgiázás állami kiadásban. Mások szerint viszont ez, ami most van, sok tekintetben már azon is túl tesz. Minden várakozásunkat felül (vagy talán alul?) múlja. Tévé-ország bamba népe, amelyik Frutti helyett lazán szét szórt 13 milliárdot emelt díjas sms-ekre, hörögve szemléli az üzleti szférából visszatérõ ifjú posztkommunisták kabaréba illõ töketlenkedéseit sehogy se jó, senkinek se jó ország vadkapaitalizmusában. 1 elemzés a sok közül: Pénzbehajtás és tõkediktátum Nem történik más csupán pénzbehajtás, távlatos elképzelésekrõl szó sincs, miközben a globális tõke diktálja a feltételeket – kommentálta az Info Rádiónak Szalai Erzsébet, szociológus, a Baloldali Értelmiségiek Társaságának alapító tagja a Gyurcsány-csomagot. A gazdasági elit nyílt hatalomátvétele, a politikai elit lefejezése zajlik – nyilatkozta az InfoRádiónak Szalai Erzsébet szociológus annak kapcsán, hogy üzletemberek irányítják az ország stratégiai fejlesztésével foglalkozó kormányzati szervezeteket. A globális tõke diktálja a feltételeket, itt a félperiférián a kormányok nem tehetnek mást, minthogy végrehajtják a tõke kívánságait – kommentálta az InfoRádiónak Szalai Erzsébet szociológus, a Baloldali Értelmiségiek Társaságának alapító tagja a Gyurcsány-csomagot. 249
A kormányoknak egyetlen választási lehetõségük maradt, azt eldönteni, hogy kire hárítják a válság terheit, a középosztályra, vagy a legszegényebbekre – tette hozzá Szalai Erzsébet. Az elemzõ példaként említette, hogy az elmúlt napokban Magyarország több figyelmeztetést is kapott, amelyek szerint a tervezettnél is szigorúbb intézkedésekre van szükség, ellenkezõ esetben kivonul a tõke. A szociológus szerint a kormány által bejelentett megszorító intézkedések a társadalom valamennyi rétegét kedvezõtlenül érintik, de nagyobb terhet rónak a lakosságra, mint a tõkére. Nem történik más csupán pénzbehajtás, távlatos elképzelésekrõl szó sincs – mondta Szalai Erzsébet, aki szerint a politikai elit lefejezését jelenti, hogy az ország fejlesztési stratégiáját meghatározó testületeket üzletemberek vezetik. InfoRádió – fidesz.hu
Aztán itt 1 másik, ez már magától a nagyságos és fényességes tekintetû miniszterelnök elvtárstól, Allah növessze hosszúra a szakállát, s egyúttal az Isten rogyassza rá az eget! Az alábbi kis opusz az OÉT (Országos Érdekegyeztetõ Tanács – ha egyáltalán van még bármi értelme is ennek az elnevezésnek) legutóbbi ülésén hangzott el. Ímé a veretes szavak (aki látta a felvételt az a türelmét vesztett akarnok stílusát is felidézheti magában: „- Lehet Szlovákiával példálózni. És el lehet dönteni, hogy szlovák viszonyokat szeretnénk-e. Szlovák nyugdíjakkal. Persze, nem kell fizetni az osztalék után adót, nem kell! Nem kell fizetni annyi tb-t! Nem kell! De lényegében magyar árszínvonal mellett fele annyi a nyugdíj, mint nálunk. Ez a programja a munkáltatóknak? Én is tudok keményen kérdezni! Ez? Hogyan fogjuk kifizetni a nyugdíjakat? Hogyan? El 250
lehet menni Magyarországról! Itt lehet bennünket hagyni, kérem szépen! Tessék! Lehet menni! – mondta Magyarország miniszterelnöke.” Az üzleti élet nagykutyái közül tán éppen Demján Sándor ücsörgött ott nagy kínosan egynehány kollégájával egyetemben, mint valamiféle érdekegyeztetõ fõmufti, és kénytelen kelletlen tûrte, hogy ez a mihaszna pernahajder, taknyos kis országrontó, pimaszul kioktassa õket. Ahelyett, hogy felállt és otthagyta volna a puffogó vipera pózába merevedõ ripacsot, Demján barátunk, no meg az egész díszes kompánia csak ült ott, mint lólány álma a hideg vízben. De ha nem is hagyja ott – lévén Demján is gentlemanus, vagy legalább is annak próbál mutatkozni a nagy nyilvánosság elõtt – szóval a minimum az lett volna, hogy a kormányfõi kirohanás után, a lenyugodás perceiben, amikor Fletót benyugtatózzák és vérnyomáscsökkentõt adnak be neki, Demján úr, vagy valamelyik szerencsétlen kollégája megereszthetett volna 1 keresetlen mondatot az egykori mûminiszterelnöknek, annál a résznél, amikor azt kérdezi „Hogyan fogjuk kifizetni a nyugdíjakat? Hogyan?” Valahogy így, hogy aszongya: „Ferikém! (Vagy ha a bizalmas stílus a kamerák és a firkászok jelenléte miatt gáz lenne, Miniszterelnök eftárs!) Mondjuk úgy fizethetnék ki a nyugdíjakat, hogy vissza tetszenének adni a gengszterváltáskor a Társadalombiztosítástól elrabolt vagyont! Mer’ hogy ottan ingatlanoktól kezdve miegymásig bezárólag ölég sok minden vót, ami most bizony termelhetné a lóvét a népnek. Vazzeg! No, hát így valahogy, Ferikém! Ha jól emlékszem, kendtek mondták ki a jogutódlást. Ki kellett mondani, különben oda a hatalmas összeharácsolt vagyon. Nem így volt? De ha csak ez lenne! A nyugdíj kifizetésének a kérdése? Hát istenkém, a magyar úgy sem él sokáig, sokszor meg sem éri a nyugdíjkort. Ez ám a bombabiztos bevétel az államnak, kiadás nélkül. A temetési költségek a hozzátartozókat terhelik. Mindeközben ifjú posztkommunistáink kabaréba illõ töketlenkedései sehogy se jó, senkinek se jó ország vadkapaitalizmusában zavartalanul folynak tovább. 251
Itt van például a közlekedés. Épp most olvashattuk néhány sorral elõrébb, hogy rettegve tisztelt miniszterelnökünk biztat bennünket a mozgásra, arra kér legyünk mobilak: „El lehet menni Magyarországról! Itt lehet bennünket hagyni, kérem szépen! Tessék! Lehet menni!” Hallottunk mi már ilyeneket tõle korábban is. Akkor még a fiatalok voltak a kiszemelt célcsoport, most már a vállalkozók is. Nem számít kicsi vagy nagy, ha valakinek nem tetszik ami van, „El lehet menni Magyarországról! Itt lehet bennünket hagyni, kérem szépen! Tessék! Lehet menni!” Aki nincs ellenünk, az velünk van! Aki nincs velünk az ellenünk van! Aki nincs velük az velünk van! Aki nincs velünk, az velük van! Aki meg egyikünkkel sincs, az elmehet Magyarországról, itt hagyhat bennünket. (Megint csak úgy halkan, zárójelesen, ahogy szoktam. Azért én szíves figyelmébe ajánlanám a KISZ-emlõkön, pártállami csecseken, valamint a dialektikus materializmuson nevelõdött Fletó Fletovics Jemelján, musktáliherélõ szakon végzett karriertörtetõ aparatcsiknak, hogy a lóvét, na azt bizony a középosztály termeli. És ha kendnek ki tetszik irtani, el tetszik üldözni kis hazánkból a társadalomnak ezt az egyre vékonyodó rétegét, akkor bizony tényleg elkezdhet rettegni, mert arra a kérdésre: „Hogyan fogjuk kifizetni a nyugdíjakat? Hogyan?”, valóban nem fog tudni válaszolni. De tegyünk fel magunknak egy másik kérdést, ami elsõ látásra talán semmilyen rokonságot nem mutat a nyugdíjak és a gengszterváltáskor elrabolt TB-vagyonnal, pedig ha hátrébb lépünk egy lépéssel és kicsikét tágabb szemszögbõl vizsgáljuk meg a dolgot, kristálytisztán kirajzolódik elõttünk egy szörnyû kép, melybõl legalább ily szörnyû felismerés támad, hogy itt bizony a „jobb kézzel bal fül vakarás” faramuci nyakatekert szemléletmódjával van dolgunk. Elég, ha csak a legújabb õrületre, az autós társadalmat megsarcoló súlyadó módo252
sításra gondolunk. Minél újabb, minél korszerûbb (kevésbé környezetszennyezõ) autója van valakinek, annál több adót fog fizetni. Ezt józan ésszel érti valaki? De hát hogyan is érthetnénk? Hogyan is érthetnénk olyan emberek észjárását, mint például a derék Stern, aki ugyan a maga idejében még valódi miniszterként, nem holmi papír alászignáló pojácaként tengette napjait hivatalában, szóval a derék Csillag, aki most hirtelen többedmagával frankón megokosodott, amikor megkérdezték tõle, hogy ma Magyarországon ki számít jó módúnak, gazdagnak, azt találta mondani, hogy aki hó végén félre tud tenni. Nosza, rajta, kedves barátaim!, illetve kedves eftársak, ott még van egy ki zsé, azonnal le kell csapni rá, küggyük az APEH-ot ide vele, de ízibe! A hibás szemléletmód, vagy a helyes káros mértékû torzulása az, ami összeköti ezeket a „jobb kézzel bal fül vakarás” jellegû dolgokat, s egyúttal lehetetlenné teszi, hogy megálljunk és visszaforduljunk a romlásba vezetõ lejtõn. „Jobb kézzel bal fül vakarás”. Az elõzõ részek tartalmából: Emberünknek nincs meg az adott poszt betöltéséhez szükséges iskolai végzettsége? Sebaj! Megváltoztatjuk az idevonatkozó törvény(eke)t, hogy az emberünknek is jó legyen. Ha minden kötél szakad, hozunk egy új törvényt. Beszólt az Unió, hogy nagy a hiány? Sebaj! Pártunk és kormányunk nem esett kétségbe, alkalmazta az általam csak Gergényimetodika névre keresztelt adminisztrációs eljárást. Ezúton kérek elnézést a ftkapitány úrtól, nincsen énnékem tvele semmi bajom, pusztán a média nagy nyilvánossága elttt az t esetében találkozhattunk eltször ezzel az eljárással nagy port felvert módon, médiasegédlettel. Visszamenõleges hatállyal módosítunk a tervszámokon (kedvezõbb színben tûnik fel az ötéves terv, korrigáltak az elvtársak a TervhivatalbanJ). 253
De ha azt hiszik, hogy ezt nem lehet überelni, hát nagyon tévednek. Lehet. Hogyan takarít meg pénzt a Gyurcsány- kormány az utak felújítására szánt összegeknél? Soha ki nem találnák. Visszaminõsítik az utakat alacsonyabb rendûvé, így már nem jár nekik a felújításra szánt összeg. Erre szokták azt mondani pajkosan összekacsintva az MSZP-szavazók, hogy ügyes. Van az a mondás, „ha a hegy nem megy Mohamedhez, Mohamed megy a hegyhez. No, hát kérem szépen sehogy se jó, senkinek se jó ország vadkapaitalizmusában rettegve tisztelt ifjú posztkommunistáink kabaréba illõ töketlenkedései közepette Mohamednek ugyan egy tapodtat sem kell mennie sehová. Naphosszat legyeztetheti magát rabszolganõivel, kortyolgathatja a mézédes serbetet, ugyanis házhoz viszik neki a hegyet. Tízszer annyiba kerül, hússzor bonyolultabb, százszor annyian belerokkannak, de mit számít az! Semmit. A nagyember aszonta, hogy ennek már pedig így köll lenni! Itt apellátának helye nincs! Egyszer aszontam hogy így lösz, akkó’ így lössz! Értve vagyok? Mer’ ha nem, „El lehet menni Magyarországról! Itt lehet bennünket hagyni, kérem szépen! Tessék! Lehet menni!” Úgy tûnik tényleg van valóságalapja a fentiekben idézett elemzésnek. A jelek szerint az üzleti szférának véget ért a türelme, sokéves várakozás után most benyújtja a számlát, fiatalítás címén – talán az emblematikus figurákat kivéve – most szemrebbenés nélkül kipaterolja a hatalomból az egykori állampárti elitet. Az ideológiai mindenhatóság helyébe a gátlástalan, mindenen és mindenkin átgázoló profitmaximalizálás lép. A budapesti utca emberének kabaréba illõ megfogalmazásával élve: Marx, Engelsz, Leninsz átadja helyét Mammonnak, a Pénz istenének. Operett-országban, a végletekig túlmediatizált közép- európai banánköztársaságban, a térség egyetlen kuriózumaként, ahol nem skanzen jelleggel még aktívan tevékenykednek a múlt árnyai, a múlt eszméivel, a bután kiskorú nép csendesen éli tovább szürke hétköznapjait. Fel-fel hördül ókor-ókor, amikor megorrontja a vész elõszelét, de 254
egyelõre még nem veszi komolyan, hiszen esténként lerogyva a tévénézõ fotöjbe a foci vb éppen aktuális összecsapására koncentrál. Tudja ezt az ámerikai PR-csapat is, ezért mostanra, a futball világbajnokság idejére idõzítették a rossz hírek közlését. Ki van ez találva. Most már csak arra kell vigyázniuk, nehogy öngólt rúgjanak õsszel. Addig is az egykori zseniális sportriporter, a néhai Knézy Jenõ szabadalmilag levédett jelmondatával búcsúzom önöktõl: Jó estét, jó szurkolást! Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára
255
MAJOMEMBER RENDÕRÁLLAMBÓL
Villamosokból a Parlament köré vont kordon. Régen, a másik Nagy Testvér ezt még tankokkal oldotta meg. Persze, el is felejtettem, hogy ez ma már nem dívik. Legalábbis egy teljes jogú európai uniós tagállamban semmiképpen sem. Hazánkba látogatott a világ elsõ számú terroristája, a világ elsõ számú demokráciáját – Land of the Freedom – a világ elsõ számú rendõrállamává változtató Majomember, „W”, azaz George W. Bush, akit a mérvadó amerikai értelmiség a hatalmas ország eddigi legbutább elnökének tart. Az alapító atyák – még ha szabadkõmûvesek is voltak egykoron – ma valószínûleg forognak a sírjukban, mivé lett az általuk megálmodott és létrehozott ország. Mára általánossá vált az Amerika iránti ellenszenv és az amerikai elnök iránti utálat, gyûlölet. Lassan nincs olyan ország ezen a bolygón, ahova, ha beteszi a lábát ez a pojáca, ne tüntetõk fogadnák. Illetve egy azért mégis van, Magyarország. Összvissz heten tiltakoztak, azok is az Amnesty International hivatalból kiküldött munkatársai voltak. Legalábbis a híradásokban ennyit mutattak belõlük. Elõzõleg még TGM, az egykori szadeszes szócsõ pötyögött valamit alapjáraton a globalizmus ellen, rendkívül „hitelesen”, de az egykoron újságos pavilonok felborogatására uszító különc figura ebben a témakörben úgy tûnik az ölebmédia hivatásos hazudozóinál sem talált kellõ fogadtatásra. Csodálkoztam is, hol marad Heller Ágnes? Mindig mindenhova együtt hívják õket. Persze, el is felejtettem, ez itt most nem az Angol utcai kedélyes reggeli 256
kvaterkázások egyike volt, hanem a szabadság és a demokrácia önkéntesen és önkényesen felkent papja elleni tiltakozó akció. Az elnök Citadellán elmondott beszédét hallgatva meg nem tudnám mondani, hányszor hangzott el a szabadság szó. Guantanamó fényében ez meglehetõsen hiteltelenül hangzott. Annak idején a pártállamban járta az a kommunista metódus, hogy „márpedig nektek jó lesz, ha beledöglötök, akkor is!”. No, hát valami ilyesmit gondolhat magában „W” is, amikor belebombázza a homokba az afganisztániakat, meg az irakiakat, hogy aszongya: elhozzuk nektek a szabadságot és a demokráciát, ha beledöglötök, akkor is! A nép egy részének biztosan tetszik az elnök és emberei által elõadott show, de az azért talán már mégiscsak túlzás, hogy kipateroljunk egy fél világvárost (még ha csak kutyaszaros, akkor is!) csak azért, mert egy pasasnak és a feleségének délelõtt furikázni támad kedve a nyolc tonnás golyóálló bombabiztos Cadillacjén! A csávó érettségizni ment volna, csak nem engedték átmenni az út túloldalára. Egy másik fószer meg éppen a munkahelyére tartott, nála is ugyanez a szituésön képzõdött meg. Azért azon mondjuk „W” is elgondolkodhatna, normális dolog-e, ha elnöki látogatásai alkalmával mindenütt csak kihalt városok utcáin limózik végig? Nem lehet, hogy õ csinál valamit rosszul, hogy ennyire félnie kelljen, akárhová megy is? Van valami diszkrét bája ennek az egész elnöki látogatás dolognak. A birodalom rettegve tisztelt ura ellátogat az egyik kis gyarmati porfészekre, ahol lekezel az ottani komprádor elit prominens tagjaival, a többiek meg addig kussban vannak. A szokásos protokoll program. Mint utóbb kiderült, „W” egyáltalán nem is akart kis hazánkba látogatni – ó milyen kár, elmulasztotta volna Budapest csodás látképének megtekintését a Citadelláról (egy másik elnyomó hatalom által emeltetett létesítményrõl) – Ukrajnába készült eredetileg, de mivel az ottani új kormány nem állt fel idõre, gyorsan közbeiktatták a programba Magyarországot. 257
Hát ennyire fontos a mi kis országunk. No, de sebaj! Az elnök ugyan elment, itt hagyott minket, ám csüggedésre, levertségre semmi okunk! Hiszen hallhattuk a Népszabadság mindig gyönyörû és ékesen szóló újságírónõjétõl, Csuhaj Ildikótól, az elnök beszédében tudtunkra adta – és ez itten a lényeg, kérem szépen, még talán sokkal, de sokkal fontosabb, mint az állandóan erõltetett nyavalyás vízumkérdés –, hogy Magyarország ezentúl a gyõztes államok között tarttatik számon. Na baszd meg, ez azé’ mán’ valami! – szólalt meg a tévé elõtt ülve, sörét kortyolgatva a nép egyszerû gyermeke, aki nem rendelkezvén a kellõ jártassággal, informáltsággal, valamint a bonyolult világpolitikai események megfelelõ átlátásának koordinatív képességével, nem is fogta fel az adott pillanatban, a fiatal zsurnaliszta szavainak mélyebb jelentéstartalmát. Magyarra lefordítva ez körülbelül annyit tesz, immáron végérvényesen és visszavonhatatlanul bent vagyunk a klubban. Igaz, hogy a futottak még kategóriában, no, de hát a golfpályán vinni az ütõt a nagyember, a sztárjátékos után, azé’ az se semmi! Néhányszor óhatatlanul mi is megjelenünk a képernyõn, nem igaz? A nép egyszerû gyermeke, ahelyett, hogy ily magvas gondolatokat fõzött volna feje bográcsában, végre megnyugodott, mert ráébredt arra, hogy a 24 órás villámlátogatás élõ egyenes adásban közvetített felemelõ pillanatai ugyan hamar tovaszálltak, mint kisnyugdíjas spájzából a 19 000 forinton vett húsvéti sonka illata, viszont itt maradt nekünk a majomember legfõbb majmolója, aki két megszorítás (ó pardon, reform) között eztán is minden bizonnyal szívére tett kézzel énekli majd a Himnuszt vagy az Internacionálét, mikor melyiket kívánja meg a nézettség. Itt van Amerika! Illetve, itt volt Amerika, a szó legszorosabb értelmében. Hacsak rövid idõre is, de rajtunk volt a világ szeme. Aztán ugyanolyan gyorsan el is fordult tõlünk, ahogyan azt a külföldi sajtó már meg is állapította, semmiféle nemzetközi jelentõsége nem volt „W” Magyarországon tett látogatásának. Ugyanolyan semmitmondó, 258
unalmas és jelentéktelen ország vagyunk, mint a sereghajtók általában. De hát mitõl is lennénk mások? Amit szét lehetett hordani, nagyjából már széthordták, egyedül a termõföld maradt még hazai kézen, bár annak is egy tekintélyes része már zsebszerzõdések formájában külföldi tulajdonosokhoz került. Ilyen az élet hát a gyarmatokon, vagy ahogyan manapság szokták mondani, a félperiférián. A birtok ura szivarját pöfékelve dõzsöl a fehérre meszelt falu tornácos házában, estélyeket ad, szórakozik, néha megdug egy-egy szobalányt. Mindeközben az ültetvényeken szorgalmasan robotolnak a rabszolgák, hogy megtermeljék a feneketlen étvágyú és telhetetlen gazdának a sohasem elegendõ mennyiségû hasznot. A legközelebbi forint/euró árfolyameséskor – ahogy Fletó mondaná, amikor átkerülünk majd a gyenge oldalra (lehet, hogy sötét oldalt akart mondani?) – gondoljanak Kuntakintére a Gyökerekbõl vagy Isaurára a Rabszolgasorsból. Mert nagyon úgy néz ki, hogy ez következik! Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára
259
„A nép az igazságra fogékony, a tömeg a hazudozásra. A lakosság a mai napnak él, a nemzet a jövõnek.” – állapítja meg nagyon találóan Fekete Gyula. És valóban, Tévéország lakói, a haspárti magyarok, a bután kiskorú nép, amely ostoba birkatürelemmel tûri, mit tûri, most már egyenesen áhítozza a megszorításokat (ó pardon, a reformokat: értsd alatta: tessék lenyúzni rólunk még egy bõrt, tessék még mélyebbre nyúlni a zsebünkbe, tessék onnan még több lóvét kiemelni) immáron harmadszor dobta oda a gyeplõt a lovak közé, hagyta ebek harmincadjára jutni az országot. Ráadásul egy olyan négy év után, ahol az újkori magyar demokráciában példátlan módon, a kormányfõ belebukott a hatalomgyakorlásba, ráadásul házon belül puccsolták meg. A gyíkoktól eltérõen, itt nem a gazdaállat szabadult meg a terhessé vált faroktól a kínos szituáció beálltával, hanem a farok döntött úgy, hogy tovább már nem csóválja ezt a kutyát, jöjjön egy új, egy másik, egy fiatalabb, lendületesebb, de talán ami még fontosabb, harsányabb! És az újkori magyar demokrácia történetében szintén példátlan módon, a módszerváltás óta lezajlott legrosszabb, legszánalmasabb négy esztendõs kormányzati ciklus után – beleértve ebbe a kilenc havi központi tökölõdéssel induló Horn Gyula-féle „szakértõi kabinet” áldatlan tevékenységét is – újra a hatalomba szavazták, illetve marasztalták a kommunistákat. Igaz, most már ifjonti kiadásban. A volt szocialista országok közül utolsóként és egyedüliként, nálunk még mindig ez a szalonképtelen garnitúra és ivadékaik, az egykori elvtársaknál még mohóbb, még gátlástalanabb, még telhetetlenebb, még agresszívabb módon kizsákmányoló kommunista ifjak kezdték meg hosszú menetelésüket az üzleti szférából – ahol az öregek kapcsolatrendszereinek köszönhetõen kellõen megtollasodtak – a hatalom világa felé, hogy végleg széthordják, ami még ebbõl a szerencsétlen sorsú eladott és eladósított – ahogyan Megyó mondaná: ócsított – országból még megmaradt. A médiabohóc, a felturbózott paprikajancsi azt hiszi hitbizományba kapta ezt az országot, amivel mindent megtehet, amiben mindent lehet. Neki. És csak neki. Álszent módon szívére tett kézzel énekli a Himnuszt – ha éppen nem az Internacionáléra tátog – s közben szemrebbenés nélkül magára haragítja a fél országot, a másik felének meg rezzeneéstelen póker arccal tapos a lelkivilágába. Szolidaritásra szólít fel minket és arra, hogy nagyobb részt vállaljunk a terhekbõl, mert most erre van szükség ahhoz, hogy egy sikeres Magyarországot csinálhassanak. Ja és, hogy majd a gyerekeinknek jobb legyen!!! Arról már egy árva szót sem ejt a szolgalelkû ölebmédia szervilis megmondóemberei által vezetett mûsoraiban, hogy ez az áldatlan helyzet és csõdtömeg miattuk, az õ vezetésével keletkezett. Talán nem ártana, ha valaki figyelmébe ajánlaná Francisconak Monica Popp jó tanácsát, aki azt mondja: „Ha elsötétül az agyad, ne felejtsd el levenni a hangot!” A választásokra visszagondolva emlékezetünkbe idézhetjük Pliniust is, aki azt mondta: „Nincs olyan hazugság, melynek tanúja ne volna.” De milyen igaz! A mûanyagellenzék vezetõ ereje a választási kampányban elkövetett egy óriási hibát, szlogenjei között az egyik jelmondat a MUNKA volt. Egy olyan országban, ahol az emberek többsége nem akar dolgozni! A Homo Kádárikusz a tömegmédia által elcsökevényesített agytekervényeivel nem tudja – vagy talán inkább nem is akarja – felfogni, hogy nem normális állapot az, ha egy tízmilliós országban alig hárommillió ember dolgozik csak. Annak idején már Konfucius is megmondta: „A nemes ember a munkához ért, a silány a nyereséghez.” De mi, úgy tûnik semmibõl nem tanulunk. A négy évente megrendezésre kerülõ színház is csak sok hûhó, semmiért. Pedig ha hallgattunk volna Shakespeare! Már mikor megmondta, hogy „hazug szív sikeréhez álcának, hazug arc kell”. És milyen igaza volt...
