A szegény ember zongorája

Kicsi Csillag – Mesepályázat

SZABÓ BOGLÁRKA (10 ÉVES)

A szegény ember zongorája Hol volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, ahol a kis kurta farkú malac túr, még azon is túl, a kidőlt kemence bedőlt oldalán élt egyszer egy szegény ember. Ennek a szegény embernek semmije sem volt, csak egy fejszéje meg egy garasa. Gondolja egyszer az ember, hogy úgysem tud azzal az egy garassal mit kezdeni, hát bemegy a városba és elkölti. Úgy is lett. Másnap jó korán felkelt, s elindult a városba. Ahogy jár-kel, egyszer csak megpillant egy hangszerboltot. Gondolja, benéz, hátha tud valamit venni. Be is lépett, s hát mit látnak szemei? Egy gyönyörű zongorát. Hát mit gondol, mit nem, ő bizony megveszi azt a zongorát, ha törik, ha szakad. Meg is nézte az árát, s hát uram teremtőm, pontosan száz garas. Azt a hét fán fütyülőjét! – gondolta magában. – Ennek a fele sem tréfa. Na sebaj, ezt is megoldjuk: hazamegyek, megkeresem a fejszéjét s kimegyek az erdőbe fát vágni, s a fából fajátékokat faragok, s eladom őket. – Úgy is történt. Másnap jó korán felkelt, s elindult az erdőbe. Kivágott néhány fát, és szép kicsi, formás fajátékokat faragott belőlük. Aztán fogta magát és kiment a piacra, letelepedett az egyik árus mellé. Még öt perc sem telt bele, s máris kétszáz garasa volt. Nagyon megörült. Ment is rögtön a hangszerboltba. Ki is fizette rögvest, csak épp hazavinni nem tudta, mert tudniillik nagyon messze lakott, meg hát nehéz is volt. Ezért megkérdezte az eladót, hogy el lehet-e szállíttatni. Mire az eladó azt felelte, hogy persze, csak nem hiszi, hogy elég lesz a pénze, mert száz garasba kerül. (Igaz, hogy csak ötven garasba került, de ez az eladó nagyon kapzsi volt.) Erre azt mondta a szegény ember: – Van nekem elég pénzem, nem kell engem félteni, mert egy kicsit több fajátékot csináltam. Az eladó egy kicsit mérgelődött, de aztán mit volt mit tenni, ki kellett szállíttatnia. A szegény ember megházasodott, s még ma is zongorázik, ha meg nem unta.

*** HERMANN ÁGOSTON (9 ÉVES)

A törpenyuszika, aki óriásnyuszi akart lenni Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nyuszi. Barna szőrű törpenyuszi volt, és egy állatkereskedésben lakott, várta, hogy valaki megvegye. Teltek a napok, és nem jöttek érte, ő pedig azt hitte, hogy azért nem vásárolják meg, mert picike. Ezért egyik éjjel elhatározta, hogy megszökik. Azonnal. És keres valami megoldást arra, hogy megnőjön. Addig fészkelődött a ketrecben, amíg az le nem esett a polcról, és ki nem nyílt az ajtaja. Szerencséje volt, mert éppen nyitva volt a bolt ablaka. Kiugrott.

1


Esett az eső, ezért azt gondolta magában: Talán ha kint állok az esőn, megnövök, mint a virágok. Ott ácsorgott reggelig, teljesen átázott, és mégsem történt semmi. Ekkor sírva fakadt, és új terven kezdett el gondolkodni. Egyszer hallotta a boltban, hogy az élesztő megdagasztja a kenyértésztát. Ekkor ezt gondolta: Talán ha élesztőt eszem, megdagadok, mint egy kenyér. Besurrant egy boltba, és felmászott a hűtőpultra. Mivel kicsi volt, nem vette észre senki, csak nagyon fázott a hidegben. Ez nem fog sikerülni. Hidegben nem dagad meg sem a kenyér, sem a nyuszi. Ez a terv sem jó – jött rá. Ekkor visszaemlékezett arra, hogy az állatkereskedésben volt egy mikrohullámú sütő, és a boltos néha abban pattogtatott kukoricát. Ekkor azt gondolta: Talán ha beülök egy mikróba, megpuffadok, mint a pattogatott kukorica. Ahogy sétált tovább az utcán, meglátott egy földszinti lakást, aminek nyitva volt a konyhaablaka. A nyitott konyhaablakon keresztül meglátta a mikrót. A mikró szintén nyitva volt. Be akart ugrani a mikróba, amikor észrevette egy kislány. Aki ezt mondta: – Jaj, de édi nyusziii! – És megkérdezte tőle: – Nem akarsz az én nyuszim lenniii? – A nyuszi ugyan nem tudott válaszolni, mert nem tdott beszélni, de végre rájött, hogy csodálják, és nem is baj, hogy törpe. Így már soha többet nem akart megnőni, és örökre ott maradt a kislánynál.

*** JAKÓ VIKTÓRIA (8 ÉVES)

A kiskutya és a karácsony Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kiskutya. Ez a kutya nagyon boldog volt, mert közeledett a karácsony. Azért szerette a karácsonyt, mert szeretett a hóban ugrándozni, és szeretett ajándékot adni másoknak. Most egy picit szomorú is volt, mert elvesztette a gazdáját a parkban. Nem szerette a pórázt, ezért elcsavargott. Azóta egy erdőben csatangolt magányosan. Séta közben találkozott egy kis manóval, akit Erdei Manónak hívtak. Bemutatkoztak egymásnak. A manó látta, hogy a kutyus szomorú és rögtön megértette, hogy a gazdáját keresi. Elindultak tehát a Mindentudó Tündérhez. A tündér elmondta nekik, hol keressék a gazdit. A kutyus kilenc makkot adott cserébe, amit a hó alatt talált. Elmentek a varázsbarlangba, ahol mindig süt a nap és mindenféle gyümölcs van. A barlang végén volt egy aranyajtó, ami a parkba vezetett, és a kiskutya megtalálta a gazdiját. Hazamentek és együtt ünnepelték a karácsonyt. Erdei Manót is magukkal vitték. A kutyus rájött, hogy a póráz nem is olyan szörnyű, hiszen a gazdival lehetett.

*** 2


KUN BERNÁT (9 ÉVES)

Õstúra I. rész Idõkapu Egy titkos kutatólaborban kifejlesztettek egy időkaput. Első feladata az volt, hogy engem és csapatom elvigyen az őskorba. Ott azt suttogtam: – Az időutazást mindenkinek ajánlom! Ezután kerékpárra ültünk, és egy erdő felé vettük az irányt. De hirtelen egy T. rex ugrott elénk. Előkaptam a kábító puskát és lőttem. A T. rex összeesett és továbbmentünk. Amikor az erdőbe értünk, a zoológus felkiáltott: – Állj! Mindenki felnézett. Mikroraptorok vitorláztak felettünk fáról fára. Mihelyt elmentek, továbbmentünk. Tíz méter után egy mocsár nyelt el minket, órákat vett igénybe. Addigra már sötét volt. Nem akartunk kockáztatni, így a mocsár mellett táboroztunk le.

Tolvaj Másnap arra ébredtünk, hogy a tábort valami feldúlta, és élelmünk fele eltűnt. Összeszedtük a tábor maradványait, és elkezdtük keresni a tolvajt. A bokrok alá is benéztem, hogy meglegyen a tettes. Végül a fogorvos fogta el a tettest. A horgászhernyókat pedig egy mikroraptor ette meg.

Vízen A tolvajos ügy után vízre szálltunk. Mikor már közeledtünk a parthoz, én beleestem a vízbe. Egy őskrokodil úszott felém. Majdnem elért, de sikerült bemásznom a csónakba. Ezután a partra érkeztünk. Ott elraktuk a csónakot, majd ismét kerékpárra ültünk. Pár kilométert bicikliztünk, majd egy fészekhez érkeztünk. A zoológus rájött, hogy növényevők tojásai.

Menekülés Az egyik tojásból egy triceratopsz kelt ki, de abban a másodpercben egy kifejlett triceratopsz száguldott felénk. – Most lett elegem az őskorból! – mondtam. És 2008-ban találtuk magunkat.

3


II. rész Zord Voltunk már a dinoszauruszoknál. Hűljünk le egy kicsit! Visszautazunk az időben az első jégkorszakba. Mikor odaértünk, nem láttunk semmi egyebet, csak fehérséget. Elindultunk. Quaddal mentünk a mély hóban. Hirtelen egy farkasfalkát láttunk felénk rohanni. Fellőttük a petárdát, a falka szétfutott, továbbmentünk. Ekkor vettük észre, hogy egy hegy lábánál vagyunk.

Õs A hegyen egy barlangot láttunk, ahol tűz égett és pattintott kődárdák sorakoztak. Egyszer csak egy ősember jött be. A hátán egy nagy darab hússal. Azután átszúrt rajta egy botot, majd egy társa segítségével a tűz fölé emelte. Amikor a hús már piros volt, letették a földre.

Futás Az ősemberek nem vettek észre. De mikor bejött a harmadik, felkiáltott: – Prrr! – Mind a hárman a dárdákhoz ugrottak és üldözni kezdtek. Azt mondtam: – Ha az időgép itt lenne… – És 2008-ban találtuk magunkat.

III. részt 1. fejezet

Fogadás Visszautazunk kétmillió évet. Ott egy mamutcsorda állta utunkat. Azért, mert ezer kilométeres körzetben az egyetlen víz volt mellettünk. Mikor átvergődtünk a csordán, teletöltöttük a kulacsokat. Aztán elindultunk. Egy hónappal később a következő tóhoz értünk. Onnan látótávolságra volt egy hegylánc. Egy hét múlva a hegylánc lábánál voltunk. De ekkor meteoritokat láttunk.

Kõesõ

4

A meteoritok egyre jobban közeledtek. – Feküdj! – kiáltottam. A meteoritok nagy része lavinát indított. Ekkor vettük észre, hogy tíz méterre tőlünk van egy barlang. Bementünk. Nem volt bent semmi veszélyes.


Volt lent egy forrás. Szerencsére volt zseblámpánk. Mikor a meteoritok veszélye elmúlt, kiléptünk. A meteoritok nagy pusztítást végeztek.

Hegyekben Nekivágtunk a hegyeknek. Vigyáznunk kellett a repedezett kövek miatt. Semmit sem sejtettünk a barlangi veszélyről. Mikor már a tetőn voltunk, álltak a sátrak, hirtelen egy barlangi medve támadott meg bennünket. – Pffff! – A kábítópuska elsült, a medvét elvittük, hogy több bajt ne okozzon.

Síkság Másnap továbbmentünk. Lemásztunk. Egy réten gyapjas orrszarvúkat láttunk. Közel lopakodtunk. Az orrszavúak támadtak. – Segítség! – kiáltottam. Erre 2008-ban voltunk.

*** KLING EMMA (12 ÉVES)

Fadolin és Telánná Lovagolt, hajózott, lovagolt és megint tengerre szállt. De az utazás gyötrelmei sem tudták elfeledtetni bánatát. Mikor felkerekedett (mert ott akart hagyni mindent, ami őrá emlékeztette), reménykedett, hogy kiutazhatja magából a búját. De eddig valahogy nem sikerült. Pedig korábban, ha bármi gondja volt, a tenger végtelenje és az út hosszúsága mindig kiűzte belőle. Fadolin fiatal volt, nagyon fiatal. De ha valaki ránéz, azt hinné, hogy egy negyvenéves ember néz vissza rá, holott Fadolin életkora ennek pontosan a fele volt. A bánat, melyet felesége halála okozott, mélyen rátelepedett. Alig egy éve házasodtak össze, s oly boldogan éltek, mint senki más. Felesége, Telánná, számára a világ legszebb asszonya volt. Majd egy nap, hajnalban, amikor szokása szerint kiment a tengerpartra, hogy az apály alatt összegyűjtse a tenger ajándékait, oly mélyen bemerészkedett, hogy nem vette észre az idő múlását. A dagály pedig nem várt, s a hullámok összecsaptak Telánná feje felett. Fadolin azóta nem látta. Az ifjú gondolataiba mélyedve ült a fedélzeten. Magában átkozta a tengert, hogy miért nem kel ki medréből, s miért nem süllyeszti el ezt a hajót, melyen utazik. Gyűlölt mindent. A szárazföldet a távolban, a vizet a közelben. A tűző napot, a tikkasztó nappalokat, a rideg holdat, a csendes éjszakákat. Mikor a hajó kikötött, s ő partra szállt, nyomban lova nyergébe pattant. Sebes vágtában indult útnak. Nem tudta, hová megy, de nem is törődött vele.

5


6

Estefelé leszállt a lováról, s a szabad ég alatt tüzet gyújtott. Megsütötte a húst, melyet még a hajóról hozott magával, s belekóstolt. De eldobta. Nem tudott enni. Mikor a tűz elhamvadt, s vaksötét lett, becsavarta magát pokrócába, és ültében nekidőlt a fának. Nem akart elaludni, nem is tudott volna. Egyszerre heves zokogás tört rá. Mikor abbahagyta a sírást, s feltekintett, egy köpenyes öregember állt előtte. Az öreg köszöntötte, azután így szólt: – Látom, hogy zokogsz, bánatos vagy. Mi történt veled? Fadolin elmesélte Telánná történetét, nem is tudta, miért. Végül így szólt az öreghez: – Egyszerűen mindent megteszek, hogy elfeledjem, de nem tudom megtenni. Nem tudom őt kiűzni az elmémből. – De hát nem is kell – felelte az aggastyán. Reggel Fadolin felriadt álmából. Nem emlékezett, hogyan aludt el, s azt sem tudta megítélni, hogy az öregember vajon álomkép volt vagy valós? Útra kelt, sok mérföldet megtett, de bánata nem enyhült. Délben megette maradék elemózsiáját, és pár óra múlva elért egy városba. Leszállt a lováról, és azt vezetve indult befelé a házak közé. Egy koldus bicegett oda hozzá, és így szólt: – Fél szemem világát elveszítettem, könyörülj rajtam, uram, adj egy garast! Az Ég meghálálja! Fadolin megdühödött, amiért megzavarták gondolataiban. Így kiáltott a koldusra. – Én a feleségem vesztettem el, s mindkét szemem világát feláldoznám, hogy visszakaphassam őt. Takarodj! A koldus az öklét rázta, de elkotródott. Fadolin a piac felé vette útját. Mikor odaért, egy kútnál megtöltötte vizestömlőit, s egy asszonytól kétszersültet és szárított húst vásárolt. Mikor a városból kifelé menet azt látta, hogy egy rabszolgát ütlegelnek, szinte élvezte, hogy rajta kívül más is szenved. Pedig korábban mindig felháborította, ha a rabszolgák sanyarú sorsával találkozott. Visszatért lovához, megitatta, és könnyű ügetésben elindult, majd egy idő múlva vágtába váltott. Minél hamarabb jó messzire akart kerülni a várostól. Egyedül akart lenni. Letért az útról, átgázolt egy kukoricaültetvényen, majd betért az erdőbe. Jólesett neki a mindent átható csend, de gyűlölte is. Életében először félt az erdőtől, és mindentől, ami a közelében volt. A fáktól, az árnyéktól, a madaraktól, a vadaktól és a bánatától. Egyszer csak lódobogást hallott. Négyen voltak. Két nő és két férfi. Láthatóan meg voltak rémülve. Az egyik asszony odakiáltott Fadolinnak: – Könyörgök segíts, vagy menekülj te is! Banditák üldöznek! Minden pénzünket elvették, és most az életünket is ki akarják oltani. Segíts vagy menekülj! – Nem! Azt mondod, pénzetek oda. Én azt mondom: boldogok! Egymásnak még megvagytok. Én elvesztettem a feleségem, és nem érdekel már semmi. Ha megölnek, hát megölnek. – De pénz nélkül mi lesz velünk? – kiáltotta az asszony. Fadolin nem is válaszolt, hanem megsarkantyúzta lovát és előrevágtatott. Várta, mikor lövik le a banditák, de hiába várt. Egy szál haramiát, de annyit sem látott. Nyilván volt eszük, levágták a kanyart, hogy a menekülők elébe kerüljenek. Fadolint nem érdekelte. Hadd menjenek. Ő csak vágtatott tovább. Még két napig vándorolt, mikor elért egy hegyláncolat tövéhez. Kis falucskára akadt a hegygerinc alatt. Élelmet vett és vizet, majd lovát öszvérre cserélte, amely a hegyi terepen


sokkalta ügyesebb a lónál. Még mindig fogalma sem volt, merre tart, s hogy egyáltalán hol lehet. Megindult a kaptatón a hegynek felfelé. Egy mélyedésben éjszakázott, s másnap rögtön továbbindult. Nemsokára utolért egy bányászfelszereléssel megrakott szekeret, mely elé két sovány szamár volt befogva, akik minden lépésért megküzdöttek a nehéz terepen. A szekér mellett egy család gyalogolt. Anya karjában csecsemővel, két tizenkét év körüli fiúcska – kik úgy hasonlítottak egymásra – mint két tojás, s az apa. Fadolin látta nyomorúságos állapotukat, tudta, hogy a bányászat a legkegyetlenebb kínlódás, de nem szánta őket, mert úgy gondolta, akinek van családja, férje-felesége, gyermeke, az nem lehet boldogtalan. Egy hét múlva elhagyta a hegységet, s újra betért egy faluba. Érezte, hogy a hegymászás kiapasztotta erejét, ezért úgy döntött, hogy a faluban kér szállást éjszakára. A lába önkéntelenül is egy szomorú viskó felé vitte. Nem akart boldog házba kerülni. Fadolin bekopogtatott. Karikás szemű asszony nyitott ajtót. Fáradtan kérdezte: – Mit óhajtsz, uram? Ritkán kopognak a mi házunk ajtaján. – Szállást kérnék egy éjszakára. Megfizetem tisztességgel. – Jól van – felelte az asszony –, de elébb mondd meg a neved! – Fadolinnak hívnak. – Kerülj beljebb, Fadolin. Az én nevem Neilgráda. Fadolin belépett. A szoba közepén egy durva asztal állt, azon egy szál gyertya égett. Az asztal mellett egy férfi ült, és homályos tekintettel bámulta a kandalló tüzét, mely fáradhatatlanul lobogott vaskamrájában. A férfi felemelte a kezét, mint aki keres valamit. – Mi történt? Kik vagytok? – Én vagyok az, Neilgráda, az úr pedig szállást kér éjszakára. Azt mondja, megfizeti, hát én megadom neki, amit kér, mert becsületesnek látszik. Fadolin a nőhöz fordult: – Világtalan vagy csak nem lát tisztán? – Nem – rázta a fejét Neilgráda. – Megzavarodott az elméje, engem sem ismer meg. Ő a férjem, de úgy élünk, mint két idegen. Telánná halála óta Fadolin most először érzett szánalmat valaki iránt. – Engem is nagy bánat ért, szívesen elmesélem neked, ha meghallgatod. Neilgráda, beleegyezése jeléül, két széket húzott a kandallóhoz és intett. Leültek, és Fadolin belekezdett a történetébe, és röviden utazásáról is mesélt. – Míg utaztam, láttam fél szemére vak koldust, rabszolgát, akit korbács sújtott, kirabolt embereket, nyomorúsággal harcoló bányászcsaládot. De egyikük iránt sem éreztem szánalmat. Úgy hittem, nincs boldogtalanabb ember nálam. Viszont itt, ahol férj és feleség idegenek módjára élnek egymás mellett, sanyarúbb sorsot látok az enyémnél. Fadolin másnap elhagyta Neilgráda házát. Lovagolt, hajózott, lovagolt, s megint tengerre szállt.

*** 7


VERES ÁGOST (12 ÉVES)

A mindszentkálli angyalbor

8

Az Úr 1476. évében új plébános érkezett a mindszentkálli parókiára. Ez a község a Veszprémi püspökség szőlőbirtokosságáról volt nevezetes, ennek következtében az itteni pincesor rejtette azt a bort, amelyet az egyházmegye miséi alatt az Úr dicsőségére fogyasztottak. No, hogy el ne kanyarodjak a mondandóm lényegétől, az új tisztelendő, Vince atya nagy buzgalommal fogott neki az egyházközség ügyeinek intézéséhez. Segítségére volt elöljárói rangban Fülöpi Pál uram, aki legfőképpen a helyi kocsmában tartotta fogadóóráit, melyek sokszor napkeltétől napnyugtáig tartottak. Történt egyszer, hogy Mátyás királyunk a bakonyi vadászatát egybekötötte a veszprémi püspök meglátogatásával. Igen nagy pompával fogadták a vár főterén a püspöki palota előtt. A szokásos esti misét követően nagy lakomát tartottak, ahol jó magyar szokás szerint az egyházmegye legjobb borait is felszolgálták. No, hát itt találkoznak az eddig leírtak egymással. Vince atya ugyanis új állomáshelyén rögtön feltérképezte a pincéket és azok tartalmát. Így bukkant az egyik eldugott sarokban tíz különleges hordóra. Ezeken a következő felirat díszelgett: Ebből csak a király ihatik! Arra gondolt, hogy elődei biztos a legjobb évjáratú borokból raktak félre jeles alkalmakra. A királyi vizitálás pedig semmilyen eseménynél nem lehet fontosabb, ezért egyet felküldött ezekből a hordókból Veszprémbe. Este a püspök úr, ismerve a mindszentkálli borokat, sűrű dicséretek mellett üttette csapra a hordót a király szeme láttára. Első látásra egy kicsit haloványnak tűnt a nedű, de amikor a főpohárnok belekóstolt, azonnal ki is prüszkölte a szájából felháborodva, mondván: – Ez csak víz! – Megfagyott a hangulat a teremben. Gyorsan hoztak egy másik hordót, ami még az előző szállítmányból származott. Ez már tényleg megfelelt a dicséretnek, így a hangulat is visszaolvadt, sőt egy idő után az elfogyasztott bor mennyiségével arányosan fel is forrósodott. Másnap a király folytatta a vadászatot, de nem felejtette el az esti közjátékot. A püspök magához rendelte Vince atyát és kérdőre vonta: – Miért küldött bor helyett vizet a lakomára!? Az atya nem hitt a fülének, de megszólalni nagyon nem is tudott és nem is mert. Így egy jó órás korholást követően visszatért parókiájára. Fülöpi Pál uramnak csak ekkor jutottak tudomására az események, így félbehagyva a már említett helyen tartott fogadóóráját, a plébánoshoz sietett. Itt az atya elmondta a történteket. Pál uram végighallgatta a mondottakat, majd szemöldökét összeráncolva megkérdezte: – A király ivott belőle? – Nem – válaszolt az atya. – Pedig a hordóra az volt ráírva, hogy ebből csak a király ihatik! – kiáltotta csillogó szemekkel. – Egyet se búsuljon, plébános uram! Rendbe hozom én ezt a dolgot! Most muszáj egy cseppet megszakítanom a történet folyamát, mert némi magyarázattal kell szolgálnom az elhangzottakhoz. Vince atya előtt egy nagyon idős plébános szolgálta az egyházközséget. A pincékbe évek óta nem járt le, hanem megbízta Fülöpi Pál uramat a


borok nyilvántartásával és ellenőrzésével. Ő azonban annyira komolyan vette a feladatát, főleg az állandó ellenőrzést, amely nála napi három litert is kitett, hogy a hiányt valahogy pótolnia kellett. Ezért találta ki ezt a feliratos megoldást, hogy a pincemunkások közül egyik se merjen még véletlenül se belekóstolni azokba. A vízre pedig azért volt szükség, hogy a hordók ki ne száradjanak. Mentségére legyen azonban mondva, hogy nem akármilyen vízzel, hanem jófajta kékkúti savanyó vízzel töltötte fel a hordókat. No, a világosságot hozó kitérő után, azt hiszem, érthetővé vált Fülöpi uram lelkiismeret-furdalással párosuló, megoldást sejtető kijelentése. Visszatérve hivatalába erősen gondolkodóba esett. Az tisztán kirajzolódott előtte, hogy sürgősen rendbe kell tennie a dolgot, de beavatni nem mert senkit. A bor eltüntetése ugyan jól ment egyedül, de a viszszavarázslása segítség nélkül nem fog menni. – Kell valaki, aki segít nekem! – ismételgette magában. Az este, a sok spekulálás és persze a megivott bor egyre keskenyebbé tették szemeit. Már majdnem le is csukódtak teljesen, amikor a sarokban megpillantott egy idegen arcot. Hirtelen, mint akit hátulról döf ülepen a kecskebak, kikerekedett szemekkel pattant fel az asztal mellől, és az idegenhez lépett. – Elszegődtél-e már valahova, fiam? – szólította meg őt. – Még nem – jött kurtán a válasz. – Én felvennélek pincemunkásnak néhány napra, ha nincs jobb dolgod. – Miért ne?! – válaszolta a férfiú. – Gyere, nálam szállást is kapsz! – kapott a válaszon Fülöpi uram, aki ezt követően viszonylag nyugodtan tért nyugovóra, hiszen segítsége már volt, de azt még mindig nem tudta, hogy vajon miben is fog segíteni neki az idegen? Szörnyű álmok gyötörték szegény elöljárót. Hol a deresen, hol a vérpadon, hol pedig a bitó alatt látta magát. Hajnal felé arra ébredt, hogy csuromvíz az egész teste, sőt az ágya is úgy néz ki, mintha a szobája megemelte volna a kalapját a nyári zivatar előtt. – Kívül csuromvíz vagyok, pedig belül mennyi bor van bennem! – szólalt meg boszszankodva. Majd homlokára csapott, és mint aki most világosodott meg, fülig érő szájjal, csillogó szemekkel ugrott ki az ágyból. – Gyere, fiam! Dolgunk van! Irány a pince! – ébresztette fel a segédjét. Meg sem álltak a kilenc különleges hordóig. Fülöpi Pál uram gondosan bezárta belülről a pincét, majd erősen kigömbölyítve, de elmondta a történteket. – Most pedig, fiam, a következőt kell tennünk – kezdte a terv ismertetését. – Leengedjük a vizet egy nagy szüretelőkádba. Amikor kiürültek a hordók, a tisztítóajtón keresztül beteszünk egy hosszúnyakú üvegkorsót úgy, hogy a szája pont a dugó alatt legyen. Ezt az üveget teletöltjük a legjobb borral. Amikor ez is megvan, akkor visszatesszük az ajtót és a hordókat felengedjük vízzel addig, hogy az üveg száját éppen el ne érje. Így belül bor, kívül pedig víz lesz. Éppen úgy, mint velem volt az éjszaka! Az utolsó mondatot ugyan nem értette a segéd, de az látszott az arcán, hogy valami köze van az eseményekhez. De ne szaladjunk ennyire előre! Két napig egyfolytában dolgoztak a pincében. A faluban már rémhírek keringtek Fülöpi uramról, hiszen a hivatalát az utóbbi jó ötven évben pár óránál tovább nem nagyon hagyta látogatatlanul. Amikor végeztek, a segéd munkáját busásan megfizette, aki tovább is állt, ő pedig egyenesen a parókiára sietett. Vince atya még mindig a történtek hatása

9


10

alatt volt. Egyszóval, ha a halál éppen erre járt volna, biztos magával is viszi, mert olyan rosszul nézett ki. Pál uram ezt látván igyekezett megnyugtatni őt, majd a következőket mondta: – Plébános uram! Most nyomban írjon a püspök úrnak, hogy azonnal jöjjön le Mindszentkállára, mert a dolgot tisztába kell tenni! Ugyanis csoda van kibontakozóban az egyházmegye pincéjében! Szegény Vince atya nem nagyon értette a dolgot, de Fülöpi uram magabiztossága és a maga nyomorúsága az elmondottak leírására és a levél elküldésére ösztökélték. A püspök úr a levél elolvasása után azt gondolta, hogy megbomlott plébánosa elméje, de miután vallotta, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek, elindult hát Mindszentkállára. Mihelyt odaért, rögtön a pincébe siettek, ahol Fülöpi Pál uram magához ragadta a szót, amit aztán el sem engedett a nap hátralevő részében. Először elmesélte a szőlőhegy történetét, majd a csodálatos évjáratú borok gyógyító hatását ecsetelte számos példával alátámasztva. Végül rátért a tíz feliratos hordó történetére. – Méltóságos püspök úr! Ez a tíz hordó a tízparancsolatot képviseli itten! Az én jó apám 1450-ben, a legjobb évjáratú borból töltötte meg ezeket a hordókat. Ekkor egy angyal jelent meg előtte, és ő íratta rá a hordókra ezeket a szavakat, mondván, hogy csak a király fogja ezt bornak érezni, mert az Úr csak neki teszi ezt lehetővé. – Ekkor a tekintetét az ég felé emelte, majd látva a jól megépített boltívet meg is nyugodott, hogy ha az ég most rá is szakad a hazugság miatt, a boltív akkor is megvédi őt a biztos haláltól. A templomi csendet az utcáról beszűrődő kiáltozás törte meg. – Itt a király! Itt a király! Amire a püspök a bejárathoz ért, már ott állt előtte uralkodónk teljes pompájában, kíséretével együtt. – Erre jártunk, gondoltam, benézünk a híres pincészetbe – szólalt meg Mátyás. A püspök hirtelen nem is tudta, hogy mit tegyen meglepetésében, ezért Fülöpi uram kapta el újra a beszéd fonalát. – Az Úr vezérelt ide felséges királyom, ebbe a hamarosan zarándokhellyé előlépő pincébe. Jöjj utánam, és légy igazolója a csodának! Mátyás intett kísérőinek és a szent hordók elé sietett. Fülöpi uram az első hordóhoz ment és lopótökkel szépen függőlegesen szívva megtöltötte Mátyás kupáját. Majd ismét a hordóhoz lépett és lopótökkel kicsit ferdén szívva megtöltötte a főpohárnok kupáját is. Ekkor így szólt kissé réveteg tekintettel a gyertyák fényétől átszellemülve: – Igyátok ki a kupát! De ekkor Mátyás közbeszólt. – A csodának te is részese kell, hogy legyél! Pohárnok uram, add át a kupát az elöljáró úrnak! Mit volt mit tenni, fenékig ki kellett üríteni a kupát. A király szeme felcsillant az örömtől, mert ilyen jó bort még nem ivott soha. Szegény Pál uramnak inkább fennakadt a szeme, mert amióta az eszét tudja, vizet egyszer sem ivott. – Látom, te nem érzed bornak – szólt Mátyás Fülöpi uramhoz. – Pedig igen jóféle ez a nedű! Lássuk a többit is! Szegény elöljáró uramnak végig kellett innia a kilenc kupa vizet, míg jó királyunk kupáról kupára dicsérte az angyalok által reáhagyott italt. A kóstoló után a király a püspök felé fordult és így szólt:


– Nagyon hálás vagyok ezért az isteni borkóstolóért. Az a kérésem, hogy minden egyes hordóból egy hosszú nyakú üvegkorsónyit vegyen ki nekem az elöljáró úr. A maradékot pedig, a családi kötődés miatt, őnéki ajándékozom jó szívvel. De szépen függőlegesen tartsa ám a lopót, hogy úgy tessen, mintha maguk az angyalok szívnák fel a bort a mennyország kapuján át a hordóból! Szegény Fülöpi Pál uram csak ekkor jött rá, hogy kit is vett fel maga mellé pincemunkásnak. Nagyon szépen megköszönte a királynak az adományt, majd püspökéhez fordult. – Nem érdemlem én meg ezt a nagy jutalmat! De hogy ne sértsem meg a felséges király uramat se, arra kérem a püspök urat, hogy cserélje el nekem ezt a szent italt hitvány idei termésűvel. Hadd maradjon ez a megszentelt kilenc hordó továbbra is itt a pincében az Úr és egyben a király dicsőségére is! A püspök úr természetesen beleegyezett a cserébe. Azóta is ott áll a pince legbelső zugában ez a kilenc hordó. A szóbeszéd szerint Fülöpi Pál uram még hetekig nem tért magához a kilenc kupa víz megivása okozta lelki és testi megrázkódtatásból. Budán azóta mondják a kocsmárosoknak, ha jó bort akarnak inni, hogy: Függőlegesen tartsd a lopót, mint a mindszentkálli angyalok!

*** JORDÁN ZSÓFIA (13 ÉVES)

Hogyan találkozott Mátyás király a bánatos királylányokkal

Mátyás király álruhában – napjainkban Mátyás király dideregve állt egy hatalmas fa alatt. Amikor reggel udvari bolondjával elindult a palotából, még gyönyörű idő volt. Most meg teljesen fekete lett az égbolt, ő meg csak didereg. Hiába! Ez a deákruha nem olyan meleg, mint a jó királyi hermelinpalást. Állt tehát a fa alatt, és a bolondot várta, aki megígérte neki, hogy hamarosan visszatér egy lóval. De hát ki hisz egy bolondnak? Hatalmasat dördült az ég, és Mátyás király egyszer csak a földön fekve találta magát. Megtapogatta a tagjait, és örömmel látta, hogy mindene ép. – Belecsapott a villám a fába! Még szerencse, hogy túléltem! – gondolta, és körülnézett, hogy mi maradt a fából. Hanem a fának nyomát sem találta. Ekkor vette észre, hogy a környéket szürke utak hálózzák be. Volt keskenyebb és szélesebb, a szélesen ló nélküli szekerek rohangáltak elképzelhetetlen sebességgel. A vékonyabb szürke úton egy fura ruhás kislány jött felé, akinek korona volt a fején. – No, végre egy rangombéli – gondolta királyunk, és megszólította a leányt: – Üdvözöllek, királylány. Ki vagy te? Hova mész? És hol vagyunk?

11


12

– Én egy bánatos királylány vagyok, a nevem Réka. A mesevetélkedőre tartok. Amúgy nem messze Komáromtól, a bicikliúton vagyunk. Te ki vagy? – Mátyás király vagyok – hangzott a felelet. Hát persze! – gondolta Réka. – Ez már megint egy mesevetélkedős extra feladat. Na, tegyünk úgy, mintha elhinném. Mátyás király közben tovább érdeklődött: – Miért vagy bánatos, Réka királylány? Réka sóhajtott egy nagyot, és így válaszolt: – Miért is…? Gyere velem, megmutatom! És Réka elvezette a királyt egy gyönyörű erdőbe, ahol a pihenőhelyen szanaszéjjel voltak dobálva a konzervesdobozok, a műanyag palackok, a cigarettacsikkek, és még számtalan dolog. Mátyás király szomorúan nézte: – Értem már, Réka, miért vagy szomorú. – Tudsz segíteni? – Ezen csak ti magatok tudtok – felelte a király. A király és Réka elindultak a városba. Egyszer csak szembejött velük még egy királylány. Mátyás király illendően köszöntötte őt is: – Üdvözöllek, királylány. Ki vagy te? Réka súgott valamit az „új” királylány fülébe, aki így válaszolt: – Én is egy bánatos királylány vagyok, Barbi királylány. – Miért vagy bánatos, Barbi királylány? – Gyere velem, megmutatom! És Barbi elvezette Mátyás királyt a templom mellé, ahol egy öreg néni szégyenkezve kéregetett. Mátyás király nézte a nénit, levette az ujjáról a legértékesebb gyűrűjét, és azt mondta: – Értem már, Barbi, miért vagy szomorú. Sajnos csak ennyit tehetek, de nem hiszem, hogy ez nagy segítség. Legközelebb nektek kell segítenetek! A két lány és a király továbbindultak, és Mátyás király már meg sem lepődött, amikor még egy királylánnyal találkoztak. Királyhoz méltóan üdvözölte őt is: – Üdvözöllek téged, királylány. Ki vagy? – Én is egy bánatos királylány vagyok, a nevem Evelin. – És te miért vagy szomorú, Evelin? – Gyere velem, megmutatom! És Evelin elvezette Mátyás királyt egy állatkertbe. Mátyás király értetlenül nézett: – Ezért vagy szomorú, Evelin királylány? Hiszen ez egy gyönyörű hely! Illatos növények, különleges állatok, amilyeneket még sosem láttam. – Hát ez az! – válaszolt Evelin. – Ezeknek az állatoknak a nagy részét ma már csak itt láthatod, a természetben nem. A kihalás fenyegeti majdnem mindet. – Nos, ezen én nem segíthetek. De ti… Mátyás király már nagyon-nagyon bánatos volt, de hiába vágyódott egy kis vidámságra, szomorú bandukolásuk közben találkoztak még egy királylánnyal, aki szintén nagyon bánatos volt. Mátyás király udvariasan megkérdezte tőle is: – Ki vagy te? – Én vagyok a negyedik bánatos királylány, a nevem Zsófi.


– És te miért vagy olyan bánatos, Zsófi királylány? – Gyere velem, megmutatom! És Zsófi királylány elvezette Mátyás királyt egy könyvtárba. Mátyás király értetlenkedett: – Hát ezt tényleg nem értem! Mindenhol könyvek! Én nagyon szeretem a könyveket! Miért vagy emiatt szomorú? – Nem a könyvek miatt! – válaszolta Zsófi királylány, és kinyitott egy vékonyka könyvfélét. – Emiatt vagyok szomorú, nézd! És Mátyás király megdöbbenve nézte a képeket, melyeken hatalmas szemű, éhező gyerekek voltak. – Értem már, Zsófi királylány, miért vagy szomorú. – Tudsz segíteni? – Nem, én nem tudok. De ti… A négy királylány összenézett: – Ne haragudj, Mátyás király, de mindig csak ezt mondod, hogy mi… Mi még csak gyerekek vagyunk, hogyan tudnánk segíteni? Mátyás király elmosolyodott: – Ha valaki akar segíteni, akkor tud is. De egy ember kevés magában. Négyen már többre mehettek, húszan még többre, százan már emberéleteket menthettek meg. Minél többen vagytok, annál többet tehettek! A négy királylány összenézett. Igaz lehet. – gondolták, és meg akarták köszönni a királynak, hogy ilyen bölcs tanácsot adott, de Mátyás királynak akkorra már hűlt helye volt. Csak egy történelemkönyv lapjait lobogtatta az ablakon keresztül a feltámadni készülő vihar szele.

*** MAJER MÁTYÁS (11 ÉVES)

Paradicsom Panni és Paprika Palkó Egyszer volt, vagy mégsem? De szerintem volt, mégpedig az Óperenciás-tengeren innen vagy netán túl, ahol már a kurta farkú malac sem túr, élt egy Paradicsom család. Ebben a családban három palánta – két fiú és egy lány – nevelkedett szülei házánál. Mindkét fiút, Pétert és Pált sikerült már jól kiházasítani, le is gyökereztek egy-egy érett paradicsomlány mellett. De a lány, Panni, sajnos nem kelt el. Pedig a szülők már szerettek volna megszabadulni a kicsit satnya, ám talpraesett lánykájuktól, és kettesben éldegélni öreg napjaikban. Egy szép, júniusi esős délelőtt Panni bejelentette szüleinek, hogy szeretne világot látni, és a nagy ismeretlenben egy magához illő társat találni. Bár szülei aggódtak, mégis útjára engedték középső gyermeküket.

13


14

– Járj szerencsével, és térj vissza mihamarabb hozzánk! – búcsúztatták a kertkapuban. Ment, mendegélt Panni száz meg száz órán át, míg Paradicsomföldről Káposztarengetegen keresztül a Paprikakirályság határához nem ért. A paprikák földjén az öreg király éppen életének egyetlen termését, a vastag húsú, erős Paprika Palkót akarta megnősíteni. Panni pont a határon sétált át, amikor a királyság kisbírója kidobolta a hírt. Minden lánynak, aki a királyfi kezére pályázik, három próbát kell kiállnia. Elgondolkodva lépkedett tovább, amikor belebotlott egy öreg sárgarépa apóba. – Min töprengsz, te palánta? – kérdezte az apóka. – Adjon isten kendnek, öregapám, napsugaras szép napot! – köszöntötte Panni. – Rám is férne nagy magányomban… Mi szél fújt erre, hol a madár is csak ritkán jár? – érdeklődött az öreg. – Férjhez menni indultam otthonról. Nem tudom eldönteni, hogy merjek-e a királyi udvarban a próbatételekre jelentkezni. – Biz’ én megértelek. Ám üres gyomorral nehéz jól dönteni. Gyere, ülj ide mellém, és falatozz velem! Panni elfogadta a meghívást, de fogalma sem volt róla, kivel ült le egy asztalhoz. Sokat és nagyokat nevettek, csak úgy zengett a határ. Jól elbeszélgettek, észre sem vették, hogy elment az idő. Mivel udvariasan viselkedett sárgarépa apóval, vidámságot vitt napjába, ezért búcsúzáskor egy varázsbotot kapott ajándékba. – Ennek a botnak lelke van. A bot segítségével a próbákat könnyen tudod teljesíteni. Bízz benne, mert a bot segíti a jólelkűek egymásra találását! A paradicsomkislány megköszönte az apó segítségét, és elbúcsúzott tőle. Elindult a királyi udvarba, hogy szerencsét próbáljon. A palota udvarán szebbnél szebb, érettebbnél érettebb zöldséglányok sorakoztak. A kis vézna Pannika félénken állt be a többiek közé. – Mellettük én sajnos esélytelen vagyok – gondolta magában, de tekintete rátévedt a kezében tartott botra, megszorította, és az erőt adott neki. Harsonaszó hangzott fel. A palota lépcsőjén megjelent Palkó királyfi, hogy kihirdesse a három próbatételt, és megnézze magának a jelentkezőket. A szeme azonnal megakadt a lányok között elesettnek és bátortalannak tűnő leányzón. Szíve nagyot dobbant, és mélyet sóhajtott: – Bárcsak a kis paradicsomlány lehetne a feleségem! – gondolta magában. – De most már sajnos a próbákat ki kell hirdetnem. Nincs visszaút, győzzön a legjobb! Panni félszegen nézett a királyfira. Az ő szíve is hevesen kezdett verni. – Milyen daliás, erős, jó kiállású legény! Bárcsak ne lennének vetélytársaim! – suttogta szomorúan. Abban a pillanatban, amikor erre gondolt, a varázsbot meglendült a kezében. A lány meglepődött, és eszébe jutottak az apó szavai. Most újra megbizonyosodott a bot varázserejéről. A bot is megérezte Panni és Palkó között a fellángoló szerelmet. Panni kezéből kiugrott, és a palota lépcsőjéhez gurult. A lány nagy léptekkel indult varázseszközéért. A királyfi is odaindult, hogy felemelje. Egyszerre értek a bothoz, egyszerre hajoltak le és nyúltak érte. A talpraesett Paradicsom Panni hangosan megköszönte a királyfi segítségét,


és a nagy tömeg előtt megkérte Paprika Palkó kezét. Az örömtől Palkó szóhoz sem jutott, de válaszul megcsókolta a kérőjét. A próbatételre felsorakozók, látva a két fiatal boldogságát, csendben odébbálltak. A Paprikakirályságban hetedhét határra szóló lakodalmat csaptak, ahol sárgarépa apó díszvendégként az asztalfőn ült. Pár hónap múlva a paprikaföldön Paradicsom Panninak és Paprika Palkónak ott szaladgált első közös palántája, a kis Piros Paprika. Ha a királyfi a próbatételeket kihirdette volna, akkor az én mesém is tovább tartott volna. Itt a vége, fuss el véle, ha tetszett, tekeredj az elejére!

*** VALKUSZ LILI (13 ÉVES)

Fussunk avagy ne fussunk versenyt a várral? Messze, egy távoli kis faluban élt egyszer egy asszony. Ennek az asszonynak volt egy fia. Ez a fiú pedig biz’ nagyon szorgos volt. Mindig mindent megtett, hogy anyja kedvében járhasson: összekötözte a szénát, kitrágyázott, elvitte a ludakat a vásárba, sőt néha még a takarításba és a főzésbe is besegített. Azonban, mivel mindig mindent megcsinált és nagyon lelkes volt, lassan kifogyott a tennivalókból és unatkozni kezdett. Egy szép, napsütéses délután, amint a fűben heverészett, odalépett hozzá az anyja, és így szóla: – Ejnye, fiam! Milyen dolog pihenni, miközben annyi dolgod lenne? – Ugyan, anyám, már mindent megcsináltam, amit kértél! – felelte. – Egyszerűen nem tudok mit kezdeni magammal! Csakhogy ördöngős szüle volt ám ez az asszony! Egyből kiötlött valami hasznosat: – No, drágám, egyetlen kis magzatom, én biz’ tudom, mi kell néked. El kéne menni szolgálatot keresni! Úgy ám! Menj el szerencsét próbálni! Ugyanis akármilyen keményen dolgozunk, az a fránya király minden pénzünket elveszi adóra. Egy árva vasunk sincs már. Ráadásul napok óta éhezünk, a héten még az egér is a szomszédba járt jóllakni, de hát a szomszédék is tönkrementek vala. Most meg aztán hetedhét országon is túl van az a szerencsétlen egér. Menj, és addig vissza se gyere, amíg nem tettél szert hatalmas vagyonra és egy szép menyasszonyra! – Rendben, anyám, ahogy óhajtod. – Azzal a fiú felállt, majd bement a házba, magára kapta apja tarisznyáját, végül anyjához fordult: – Ó, édesanyám, annyira fogsz nekem hiányozni, mint borjúnak a tehén, mint macskának a tej, s mint kutyának a csont. – Tudom, fiam, tudom. Nesze, csomagoltam neked egy kis hamuba sült pogácsát. Fogd meg jól! És gondolj rám minden egyes elfogyasztott finomságnál! – Köszönöm! Azzal megölelték egymást, s a fiú útnak indult. A kapuból még egyszer, utoljára viszszanézett. Anyja szeme könnyel volt teli, de mosolygott.

15


16

Jól van. Legalább boldog. Tudja, hogy nemsokára már nem fogunk éhezni. Hisz bennem. Nem okozhatok csalódást! – gondolta, azzal ismét úticélja felé tekintett. Igazából nem tudta, merre tart, de abban biztos volt, hogy sikerrel jár majd. Amint ment, mendegélt, a nap is lemenőben volt már, mikor elérkezett egy tóhoz. A tó mellett megpillantott egy kutat. Azt gondolta, jobb lesz itt lepihenni, úgyis megéhezett. Fogta hát tarisznyáját, leült, hátát a kút oldalának támasztotta, majd elővett egy ropogós, szépen megsült pogácsát. Beleharapott, majd azonnal eszébe jutott édesanyja. – Nyilván éhezik most szegénykém, én meg itt eszem jóízűen ezt a pogácsát? Nem tehetem ezt vele! – De csak egyed, fiam, egyed, jót fog tenni, erőt ad majd! – hallotta hirtelen anyja hangját. Nagyot ugrott ijedtében, s még állt egy darabig, míg végül megette a szeretetsütit. Odasétált a tóhoz, belemerítette a kezét, hogy igyon belőle, majd mikor felnézett és megfordult, ott állt előtte egy kicsi, nagyszakállú ember. – Ki vagy te, fiam, és hol jársz, ahol a madár se jár? – Én biz’ Szabó Pista volnék, öregapám! És azért jöttem, hogy szerencsét próbáljak. Anyámmal élek együtt, s éhezünk. Ezért jöttem hát, hogy megkeressem a kenyérrevalót! És kendben kit tisztelhetek? – Dolgod neked avval biz’ nincs. De szerencséd, hogy öregapámnak szólítottál! Ezért cserébe elárulok neked valamit! Menj tovább, csak kövesd a hollókat, azok majd elvezetnek a király kastélyába, ahol nagy a bánat, hisz’ nemrég egy sárkány elrabolta a legkisebb leányt. A király dúlt-fúlt mérgében, s kijelentette, hogy aki megmenti a lányt, nemhogy annyi aranyat kap, mint rostán a lik, s még eggyel többet, hanem a szépséges hajadon kezét is megkapja. – Köszönöm nagylelkűségedet, máris indulok. Köd előttem, köd utánam, már itt sem vagyok! – Viszlát fiam, sok szerencsét! – De mire kimondta, a fiúnak már hűlt helyét találta. Pistánk ment, ment, árkon-bokron keresztül, míg végül meg nem találta az említett hollókat. Így szóla feléjük: – Hé, ti ott! Ti, ti szárnyas csodák! – Hozzánk beszélsz? – kérdezte egyikük lágy, magas hangon. – Igen, véletek volna beszédem. – Éspedig mi lenne az? – Mondd csak, el tudnátok vezetni engem a király kastélyához? – Csak nem ki akarod szabadítani a királylányt? – szólt csodálkozva a hollókirályné. – Azt biz’ már sokan meg akarták próbálni, de még egynek se sikerült! – szólt közbe a hollókirály. – Hát épp itt az ideje, hogy valaki sikerrel járjon! – Tetszel nekem, fiam! Ám legyen, elvezetünk a fenség udvarába. – Nagyon szépen köszönöm! Most pedig – szólt Pista –, mutassátok az utat! – Csak jer utánunk! Azzal elindultak, hogy Szabó Pista is szerencsét próbálhasson. Amint mentek, mendegéltek, egyszer csak így szólt a hollókirály: – Na ide figyelj, Pista! Most elárulok neked egy titkot: amikor bemész a királyhoz, beszélj vele, aztán azt fogja mondani, maradj estére, pihend ki magad, majd csak másnap


indulj útnak. A szobádban lesz egy kemence. Egy kidőlt kemence. Na, annak a kidőlt kemencének a bedőlt oldalán találsz majd egy térképet. Kövesd a térképet, és eljutsz egy beszélő kutyához. Ott ki kell állnod három próbát… Egyelőre ennyit mondhatok csak, sajnálom. – Hálám örökké üldözni fog titeket ezért a jó tanácsért. Csak egyet árulj el: honnan tudtad a nevem? – Lám csak, már meg is érkeztünk. Viszlát, és sok szerencsét! – Azzal magára hagyva a fiút, a válasszal együtt elrepültek. Pista utánuk nézett. Szárnyuk csillogott a lemenő nap fényében. Oly elegánsnak és oly törékenynek tűntek, miközben erősek és magabiztosak voltak. Amint az ajtóhoz ért, Pistánk megpillantott két őrt. Így szólt az egyik: – Hova-hova, fiacskám? – Igen, hova ez a nagy sietség? – így a másik. – Tiszteletem, uraim! Örömmel tudatom, hogy én fogom kiszabadítani a fenséges király legkisebb leányát. A két őr csak nevetett, már nem hittek benne, hogy bárki visszahozhatja az elveszett lányt, de azért beengedték a vándort, majd a király elé vezették. – Ki az, ki kockára tenné akár az életét is, hogy kiszabadítsa leányom? Ki ez a bátor legény? – szólt a király fenséges, dörmögő hangján. – Szabó Pista a nevem, fenséges uram, és megígérem, hogy visszahozom a lányt! – Legyen. Aludj itt ma este, pihend ki magad, aztán reggel indulj is útnak! – Igenis, felség, ha ez az óhajod. Akkor én nyugovóra is térnék, ha nincs ellene kifogásod. A király bólintott, Pistánkat meg felvezették a szobába. Amint felért, nyomban megpillantotta a kidőlt kemencét, majd meg is találta a bedőlt oldalán a térképet. Alaposan áttanulmányozta, majd nyugovóra tért. Másnap reggel frissen és kipihenten kelt. A térképet belerakta tarisznyájába, majd elhagyta a palotát. Begyalogolt egy erdő közepére, ahol egy tisztást talált, rajta istállóval és egy kis kunyhóval. – Üdv itt, Aranyréten! – szólította meg egy hang a háta mögül. Megfordult, s egy kutyát látott maga mögött. – Mondd, ki vagy te, s mit keresel erre, hol postagalamb kivételével madár se jár? – Szabó Pista volnék, és ki fogom szabadítani a sárkány karmai közül a legkisebb királylányt! – Szóval a királylányt. Értem. Na és mondd csak, miért akarod ennyire kiszabadítani a királylányt? – kérdezte enyhe gúnnyal a hangjában. – Tudod, szegény családból származom. Anyám éhezik. Nincs senkije és semmije. Rajta akarok segíteni. – Rendben. Ezzel ki is álltad az első próbát – szólt ünnepélyesen az eb, majd két hátsó lábára állt. – Most pedig gyere velem, szükséged lesz egy kis segítségre az út során. Azzal odavezette az istálló mögé, ahol Pista megpillanthatta lakóit: egy girhes csikót és egy vemhes kancát. – Sajnos csak ezzel szolgálhatok. A kanca igen gyors, ügyes és jószívű. A csikó meg lökött, fürge és nagylelkű. Melyiket választod?

17


18

– Legyen a csikó! – Miért pont a csikó? – Mivel a kanca vemhes, nem akarom még több szenvedésnek kitenni. Jó lesz nekem a csikaj is! – Remek, ezzel kiálltad a második próbámat is! – És mi lenne a harmadik? A jószág gúnyos vigyorra húzta száját, majd kibökte: – Le kell győznöd engem. – Téged? – Igen, engem. Tán megijedtél? Félsz, hogy úgysem nyerhetsz? – Na várjál, kutya, meglássuk, ki lesz a paprikás, én vagy te? – Lássuk hát a medvét! – Azzal Pistára vetette magát, de a fiú könnyen kitért a támadás elől. Még egyszer próbálkozott, akkor sem járt több szerencsével. Ekkor megszólalt Pista: – Ugyan már, kutya, miért harcolunk egymás ellen, amikor semmi értelme? Én nem ölök hiábavalóan. Hagyjunk fel ezzel a gyerekes viselkedéssel! – Ez a beszéd, fiú! Kiálltad a harmadik próbát is. Most már készen állsz, hogy útnak indulj. Fogd a csikajt, pattanj fel rája, s száguldj előre, míg meg nem látsz egy aranyalmafát. Ott majd meglátod, mit kell tenned! Azzal Pista felpattant a csikóra, vágtatni kezdett, kiért az erdőből, majd mentek még pár száz métert, amikor is a csikó megszólalt: – Kérlek, kis gazdám, hagyj legelni egy csöppet! – Azzal a fiú leszállt, pihentek tíz percig, majd újra útnak indultak. Vágtattak kilométereket, s mikor egy patak mellé értek, a ló ismét megszólalt: – Kis gazdám, kérlek, hagyj innom egy csöppet! Pista engedett, újabb pihenőt tartottak. Pár perc múlva készen állt a csikó, s így szólt: – Köszönöm, kis gazdám, hogy ilyen kedvesen bántál velem! Jótétel után jót várhatsz! Meg fogom hálálni! Azzal a csikó átváltozott hatalmas, gyönyörű táltos paripává. – Most pedig pattanj! Olyan sebesen fogunk száguldani, mint a villám! Pistánk nem habozott, azonnal felpattant. A lónak igaza volt, öt perc múltán már meg is pillantották az aranyalmafát. Odaértek, a fiú leszállt, majd az almafa elé lépett. – Ki vagy te? – hallott egy hangot a fa irányából. – Szabó Pista volnék, de mégis, ki beszél, ha szabad megtudnom? – szólt az ifjú. – Én beszélek, a fa! Lám, lám, mit látnak szemeim! Csak nem Lucifer? – De bizony, én volnék – felelte a ló. – Ez az ember olyan kedves volt velem, aranyból van a szíve. – Csakugyan? Nos, akkor figyelj rám jól! – Ezzel ismét Pistához intézte szavait: – Szakíts le egy almát rólam, és ha megeszed, te leszel a legerősebb ember a világon. De csak pár percre. De csak egyet szakíts! Ugyanis ha többet veszel, a hatás ellenkezően hat majd engedetlenséged miatt. – Rendben – bólintott Pista, majd leszakított egy almát a fáról. – Jól van, látom, helyesen cselekedtél. Most pedig menjetek! – Köszönjük, fa, viszlát!


Azzal Pista ismét felült Lucifer hátára, majd így szólt: – Vágtass, kicsi paripám, vágtass, de csak úgy menj, hogy se tebenned, se énbennem kár ne essék! – Igenis, kis gazdám! Telt-múlt az idő, végül elérkeztek a sárkány váráig. Pistánk óvatosan körülnézett, örömmel fedezte fel, hogy nyitva van az egyik ablak. Bemászott rajta, majd körülnézett. Paripájának meghagyta, hogy várja meg, és erősen reménykedett benne, hogy megfogadja kérését. Óvatosan körbepillantott a várban, de nem volt rá sok ideje, ugyanis egy hang szólalt meg: – Idegen szagot érzek a háznál! Ki merészel betolakodni az én váramba? – Szabó Pista vagyok, és azért jöttem, hogy kiszabadítsam a királylányt! A sárkány ekkor felemelte fejét, és farkasszemet (pontosabban sárkányszemet) nézett kis hősünkkel. – De nagy a szája valakinek! – Azzal még egy, majd még egy fejet pillantott meg a fiú. – Egy háromfejű sárkány! Most mi legyen? – gondolkodott erősen, mitévő legyen. Végül eszébe jutott a megoldás: Hát persze! Az aranyalma! – Azzal elővette, majd megette. Furcsa érzés töltötte el. Mintha minden izma megháromszorozódott volna. – Na gyere csak, te sárkány! – Azzal leugrott hozzá, a farkánál fogva hétszer megpörgette a feje fölött, majd elengedte, hagyva, hogy a sárkány belecsapódjon a falba. Majd mikor földet ért, odament és elkezdte öklelni a hasát. Addig-addig ütötte, mígnem a szuszt is kiverte belőle. Ekkor megszólalt a vár: – Látom, a sárkányt legyőzted, de vajon engem is legyőzöl-e… futásban? Kapj el, ha tudsz! – Futásban? Még szép, hogy legyőzlek! Kifutott a várból, felugrott lovára, majd így szólt: – Fuss, Lucifer, fuss, ahogy csak bírsz! – Ahogy óhajtod, kis gazdám! – Azzal kezdetét vette a verseny. Futottak, ahogy csak bírtak, de kezdtek lemaradni. Pista kétségbeesésében így szólt: – Állj meg, vár, hogy bemehessünk már! Nem akarok versenyezni veled, mert tudom, úgyis én nyernék, és akkor haragudnál rám. – Kicsit beképzelt vagy, de helyén van az eszed! – Azzal a vár megállt, majd kinyitotta kapuit. Tudta ő jól, hogy Pista sosem nyerhetne. Pisti kiabálni kezdett: – Jer ki, szép leány, jer ki, te, kit elrabolt a sárkány, s fogva tart! Hamarosan egy lány sétált ki a kapun. – Ki vagy, ki megszabadított szenvedésemtől? Ki vagy, te hős, bátor lovag? – Nem vagyok én se hős, se lovag, hanem az a bátor vándor, ki megszabadított – felelte szerényen az ifjú. – Tőlem akár lehetsz gazdag, szegény, bátor, gyáva, csak szabadíts ki! – Azzal Pisti karjaiba vetette magát. – Menjünk haza! – súgta a fülébe hősünk. Azzal mindketten felpattantak Lucifer hátára, elbúcsúztak a vártól, majd hazavágtattak.

19


Másnapra haza is értek, s egyenest a királyhoz rohantak. Amikor meglátta őket az uralkodó, lányát magához ölelte, majd így szólt a bátor megmentőhöz: – Na, fiam, végül sikerült! Kiszabadítottad a lányom. Cserébe megkapod a kezét, meg annyi aranyat, mint rostán a lik, s még eggyel többet, a fele királyságom, ráadásul hármat kívánhatsz! – Mi mást kívánhatnék még én? Lássuk csak… Megvan! Azt kívánom, hogy itt lakhasson az anyám is, és a másik két kívánságom is átengedném neki. – Ahogy szeretnéd, fiam. – A királynak olyan jó kedve volt, hogy madarat lehetett volna vele fogatni. Másnap meg is esküdtek, hatalmas lakodalmat csaptak. Pista és Sára pedig boldogan éltek, míg meg nem haltak. Végül kis hősünk anyja felkerült a várba, boldogságban, gazdagságban élte le élete hátralévő részét. Boldogan mesélte el az udvarhölgyeknek, hogy milyen is volt Pista kiskorában. Büszkén mondhatom, hogy én is ott voltam! Azt meg, hogy mit kezdett a két kívánságával, döntse el mindenki maga! Aki pedig nem hiszi el ezt a történetet, járjon utána!

*** JORDÁN ANNA (11 ÉVES)

Csöpi

20

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kicsi vízcsepp. Ennek a vízcseppnek nagyon-nagyon komoly neve volt. Úgy hívták, hogy Víz Csöpp. De mivel nagyon apró volt, mindenki Csöpinek nevezte. Csöpi nagyon sok mesét hallott a nagypapájától, aki fiatalkorában bejárta az egész óceánt, és nagyon sokat mesélt kisunokájának a nagy sárga korongról, mely az óceán felett ragyog. Nem csoda hát, ha Csöpi egy nap gondolt egyet, és útnak eredt kalandokat keresni. Az első, akivel találkozott, nem volt más, mint a tengeriuborka. Csöpi meg is ijedt tőle egy kicsit, mert nagyon mérgesen közelített. Meg is kérdezte: – Mi a bajod? – Ó, Csöpi, te ezt úgyse érted! – Már miért ne érteném? Mondd el! – Nem! Még kicsi vagy ilyen borzalmakhoz! – felelte az uborka, de ebben a pillanatban megpillantott valamit. – Jaj, ne! Odanézz, ott egy horgászhal! Meg akarja enni a kishalakat! Menj, és mentsd meg őket! Ha megteszed, teljesítem egy kívánságodat. Csöpinek nem kellett kétszer mondani. Fogta magát, és addig táncolt a horgászhal előtt, hogy az elszédült, és beleájult az iszapba. – Ez az, Csöpi! Igen, ez sikerült! Ha ezt az anyukád látta volna! Vagy a nagypapád! Hű, ilyet még én sem tudok! Mivel győztél, teljesítem egy kérésedet. Mit kívánsz tőlem?


– Legyél a barátom! – válaszolta Csöpi reménykedve. – Jól van. – Köszi, köszi, köszi! – Ha nem hagyod abba a köszöngetést, akkor nem leszek! – Abbahagyom! – Ne löködj! – Jó. – Ne löködj!!! Ha nem hagyod abba, akkor már végképp nem leszek! Mármint a barátod! – Olyan undok vagy! Akkor ne is legyél! – De akkor is leszek! – vesztette el a türelmét végleg szegény uborka. – Beszélgessünk! – kérte Csöpi. – Nem. – Hadd fütyüljek! – Nem. – Hadd dúdoljak! – Nem!!! – válaszolta uborka, és ekkor egy kis időre végre csend lett. De csak egy egészen kis időre. – Hé, te Ubibi! Ott egy tengerirózsa. Futás! Megkérem, hogy bűvészkedjen velünk. – Velem aztán nem! – Akkor csak velem! Gyere utánam, majd ott találkozunk. – Remélem, nem – de ezt Csöpi már nem hallotta, mert olyan gyorsan, ahogy csak tellett tőle, a tengerirózsa elé penderült, aki éppen a vízicirkuszi fellépésére gyakorolt. – Szia, tengerirózsa! Zsonglőrködsz velem? – Szia, Csöpi, szívesen. Pattanj ide, a jobb hetes karomba! Kezdhetjük? – Igen. – És a tengerirózsa olyan sebességgel kezdte dobálni Csöpit, hogy a kicsi vízcsepp alig jutott szóhoz. De azért szóhoz jutott, és kiabálni kezdett: – Jaj, juj, jajjuj!!! Elég! Kifáradtam! Ekkor ért oda a tengeriuborka. – Szia Ubibi! – Vedd tudomásul, hogy nem vagyok Ubibi! – Szegény uborka éppen tovább akart háborogni, amikor Csöpinek hirtelen eszébe jutott valami: – Ubibi! Elfelejtetted megmondani, hogy miért vagy mérges. Uborka szemét elfutotta a könny, már amennyire ez az óceánban lehetséges. – Nehéz erről beszélnem, Csöpi. – Azért próbáld csak meg! – Rendben van. Éppen, mielőtt találkoztam veled, a korallzátonyoknál jártam. Ott mindig annyi a látnivaló. De soha többet nem megyek oda. A bohóchalak körbefogtak, és mintha ott sem lennék, azon tanakodtak, hogy felajánljanak-e két búvár számára uborkasalátának. Engem! Pedig én egy igazi állat vagyok! – Ugyan, Ubibi, csak vicceltek! – Akkor is! Már oda is hívtak egy fűrészhalat, hogy szeleteljen fel. És azt is mondták nekem, hogy zöldség vagyok. Neveztek már téged zöldségnek? Csöpi elgondolkodott:

21


– Azt hiszem, nem – nyögte ki végül, de ekkor ismét egészen más kötötte le a figyelmét. A tenger fenekén egy öreg rák baktatott. – Szép jó napot, homár! Hová ilyen korán? – Ezen a viccen már akkor sem mulattam, amikor a nagyapádtól hallottam. Különben is! Te még nem vagy kész? – Kész! De mire? A homár felháborodott: – Uborka! Rózsa! Nem mondtátok el neki? – Jaj, nem, elfelejtettük! Ez is a horgászhal miatt van! – válaszolta bűnbánóan a tengeriuborka. – Meg a zsonglőrködés miatt – mondta tengerirózsa. – Ne beszéljetek zöldségeket! – kiabált rájuk a homár, de a zöldség szóra szegény Ubibi úgy elkámpicsorodott, hogy csak hosszas nyugtatgatás segített rajta. – Most már elég! – mondta a homár. – Indulnia kell! – Indulni? De hová? – kérdezte Csöpi. – Erre most nincs idő! Kérek ide azonnal egy szivacsot! Ilyen maszatos vízcseppet még életemben nem láttam! – Miközben Csöpit megmosdatták, érezte, hogy egyre feljebb és feljebb taszigálják az óceánban. És akkor egyszer csak észrevette a nagy sárga korongot az óceán felett. Kíváncsian kiabált le a barátaihoz: – Mi ez az egész? De a választ már nem hallotta, mert ebben a pillanatban az óceán legtetejére ért, és hipp-hopp, volt kicsi vízcsepp, lett kicsi felhő. De ez már egy másik történet.

*** URBÁN ZSUZSANNA (11 ÉVES)

A szegény fiú szerencséje

22

Volt egyszer, hol nem volt, még a kidőlt kemence bedőlt oldalán is túl élt egy szegény ember és a felesége. Annyi gyermekük volt, mint rostán a lik, s még eggyel több. De olyan szegények voltak, hogy még az egér is a szomszédba járt jóllakni. Egyszer a szegény ember egyik fia így szólt néki: – Hallja-e kend, apámuram, elmegyek szolgálatot keresni! A szegény ember sírt is, meg nem is, merthogy nagyon féltette derék fiát. Végül elengedte. Édesanyjától kapott elemózsiát, hamuban sült pogácsát. Ment, mendegélt, már hét nap s hét éjjel sétált, mikor egy házikóhoz ért. Bekopogott, és így szólt: – Jó estét, öregapám! – Jó estét, fiacskám! Hol jársz, ahol a madár se jár? – Szolgálatot jöttem keresni, mert nagy ám a szegénység otthon. – Akkor bizony jó helyen jársz! Gyere beljebb, látom, hogy elég fáradt vagy, pihenj le


nálam, s holnap majd munkához látsz. Csak arra kérlek, hogy előbb szedjél egy kis rőzsét az erdőből, mert a kunyhómban nagyon hideg van. A fiú csak nevetett a dolgon, mert még a kémény is füstölt. Azért elment és gyűjtött sok-sok rőzsét. Visszament a házhoz, de az öreg köd előtte, köd utána, eltűnt. Ahogy nézelődött, ott állt előtte egy kis termetű, nagy szakállú ember. – Ne ijedj meg tőlem, nem bántalak, s jótett helyébe jót várj! Gyújts be a kandallómba, mert már majdnem megfagytam! A legény úgy tett, ahogy mondták neki. – Hogyha nem segítettél volna, most az ördöngös szülém állana előtted, s jól megbüntetne, de te tőlem hármat kívánhatsz jó cselekedeted fejében! A fiú kívánt egy táltos paripát, útravalóul egy kis elemózsiát, s némi pénzt. – Jól van, teljesítem kívánságodat, csak van egy kis baj. Nincsen nékem táltos paripám, csupán egy girhes lovam, de ha égő parazsat adsz neki enni, olyan csodálatos paripa lesz belőle, amilyet még nem láttál. A fiú megfogadta tanácsát, elbúcsúztak, a legény meg csak ment-ment, míg a király városába nem ért. Ott vett egy házat és beleköltözött. Telt-múlt az idő. Egyszer csak híre ment, hogy elrabolták a legkisebb királylányt, s aki visszahozza, annak a király odaadja a lányát és a fele királyságát. Odasereglettek a királyfiak, hercegek, bárók, de mindenki kudarcot vallott. Gondolta a legény, hogy meg kellene próbálni. Óvatosságra intette a király, hisz már kilencvenkilenc sír van a kertjében, mind a királykisasszonyt akarta megmenteni, de még senkinek sem sikerült. A fiú ennek ellenére útnak indult, ment-ment, míg el nem ért egy aranyrétet s rajta egy aranyalmafát. Kikötötte a lovát, s gondolta, az ágakon fölmászik, és meghál a magasban. De hiába mászott-mászott, nem fogyott felette a fa. Mikor már harminchárom napja mászott, elért egy aranyerdőbe, s meglátott egy kastélyt. Gondolta, megpihen egy kicsit. Amint közelebb ért a várhoz, az elkezdett forogni. – Állj meg vár, hadd menjek be már! – szólt a fiú. A vár azon nyomban megállt. Ahogy haladt beljebb a fiú, a hetedik szobában meglátta a királykisasszonyt, aki így szólt neki: – Bújj el nyomban, mert megjön a sárkány, ki ha téged meglát, elpusztít! De ahogy ezt elmondta, jött is a sárkány. – Idegen szagot érzek a háznál! – szólt, s abban a minutumban meglátta a fiút. – Várjál kutya, meglátjuk, kié lesz a paprikás! Elkezdtek verekedni. A sárkány akkorát ütött a legényre, hogy az derékig elsüllyedt. Bosszús lett ettől a fiú, és öklével akkora csapást mért a hétfejűre, hogy annak csak a nyaka látszódott ki a földből. Miután levágta fejeit, megcsókolta a királykisasszonyt, aki látva hősiességét, nyomban megszerette. Lemásztak a fáról, majd a táltos paripán a palotába lovagoltak. Odasiettek a királyhoz, aki nagyon megörült lányának, és meglepődött, hogy éppen ez a fiú járt sikerrel. Ám nem volt túl boldog, mert nem akarta egy ilyen szegény legényhez adni a legkisebb leányát. De amikor a fiú elmesélte történetét, a király is másként vélekedett róla. Elhívták családját, és pompás lakodalmat csaptak. Én is ott voltam, nagyon jót mulattam. Itt a vége, fuss el véle!

23

A szegény ember zongorája

Recommend Documents