A SZEGÉNY EMBER ÁLMA Mese nagyoknak Brátán Erzsébet Publio Kiadó 2013 Minden jog fenntartva!
A szegény ember álma Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren innen, még az Üveghegyen is túl, ahol a kurta farkú kismalac túr, volt egyszer egy kisfalu az Óriáshegy tövében. Azt mondogatták róla, hogy olyan távol van a világtól, ahol még a madár sem jár, de talán még a király sem tudja, hogy létezik egy ilyen hely a birodalmában… Édenfalván az emberek többsége nagy szegénységben, mégis boldogan éldegélt, mert kölcsönösen szerették, tisztelték, elfogadták, segítették egymást, mint azt egy nagycsaládban szokás. Naphosszat a végeláthatatlan földeken dolgoztak, állatokat tenyésztettek, a téli tüzeléshez az erdőből hordták a rőzsét és a fát. Ott éldegélt egy rendkívül különös család, akiket a többi família kiemelt figyelemmel kísért: Egy szegény ember a feleségével jócskán kitűnt az átlagból, különösen a három gyönyörű leányával. Abban még semmi érdekes nem lett volna, hogy a lányokat virágokról nevezték el Kamillának, Violának és Ibolyának, sőt még abban sem, hogy az egymást követő három évben mind ugyanazon a napon, ráadásul percre pontosan ugyanabban az órában születtek. Hanem abban már igenis volt valami rendkívüli furcsaság, hogy a szépségek úgy különböztek egymástól, mintha nem is egy tőről fakadtak volna, bár párjuk nem akadt a környéken, az biztos. A legnagyobbik, Kamilla olyan csodaszép volt, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem, az egész világ elámult tőle. Az évek során azonban történt vele valami, minél idősebb lett, annál gonoszabb, s mikor megszólalt, vagy ránézett valakire, azt kívánták, inkább ne tette volna! Dús fekete haja, amely úgy csillogott, mint a selyem, hiába omlott alá olyan gyönyörűen, mint egy mesebeli vízesés, hiába ragyogott a két szeme fekete gyémántként, nem
segített semmit… A falu és a szülei legnagyobb sajnálatára, végtelenül rosszindulatú tudott lenni, mindig mindenkit megbántott, még a két kisebb testvérét is, egyfolytában szidta őket, elégedetlen, telhetetlen volt, csak az felelt meg, amit ő mondott, vagy tett. Állandóan fortyogott és bármi történt körülötte mérgesen nézett. Próbált ugyan megváltozni, de nem sikerült, mintha ördög bújt volna belé, mindig kicsúszott az ajkán valami sértő dolog, amit nem tudott visszafogni, és utána még ő duzzogott, mintha mindazért mások lennének a hibásak. Számtalanszor dühítette a többiek boldogsága, sőt még a szeretetet is irigyelte bárkitől, aki kapott… Viola a középső leány, csodálatosan ragyogó mahagóni barna fürtöket viselt, meleg barna szemeiből végtelen szeretet sugárzott. Hol az egyik testvérét, hol a másikat védte, nem akart egyiknek sem ártani, hisz ő mindenkit szeretett. A legkisebbet Ibolyának nevezték, a három lány közül ő volt a legszebb, a legkedvesebb, a leg szeretetreméltóbb teremtés. Hosszú, ragyogó aranyszőke hajával, égszínkék gyémántként csillogó szemeivel mindenkit elkápráztatott, hát még kedves természetével. Kamilla sokszor azért veszekedett, mert neki nem olyan színű a szeme, a haja, azt hitte, Ibolyát a haja, vagy a szeme színe miatt szereti mindenki. Sírt is ezért a szegény ember és a szegény asszony: - Ugyan, miért különbözhet ennyire három édestestvér? Nem beszélve a kiházasításról, akkoriban azon a vidéken úgy illett, hogy először a legidősebb menjen férjhez, utána szép sorjában a többi. Ha az elsőszülött nem ment férjhez, akkor az ifjabban vénlányok maradtak, osztoztak a sorsában… Kamillának azonban nem akadt kérője, attól tartottak, ez a sors vár a két kisebbre…
Egy szép nyári reggelen, mielőtt a szegény ember elindult volna fát vágni az erdőre, éppen erről esett szó. - Hej, asszony! Nem értem… miért ilyen gonosz a legidősebb leányunk, miért annyira vajszívű a kicsi, hogy Viola azt sem tudja, mikor legyen jó és mikor még jobb, hogy egyiknek se ártson? Mégsem tudja jó útra téríteni Kamillát! - csóválta a fejét a szegény ember. - Jaj-jaj, drága uram, mi lesz így velünk, ha Kamilla ilyen marad, minden kérőt elmar magától… - sopánkodott az asszony. - Jaj-jaj, bizony, mert addig nem tudjuk kiházasítani a másik kettőt sem! - Pedig már jócskán benne vannak a korban, maholnap vénlánynak számítanak! Mit fognak szólni az emberek? - A két kisebbnek kérő is akadna… - Akadna… mégsem illendő előbb őket eladni, különben még megszólnak bennünket! Szájára vesz a falu, kinevetnek… - Mit tegyünk? - ráncolta a homlokát gondterhelten. - Nem tudom, drága jó uram… de sarkunkra kell állnunk, ha Kamilla nem megy… előbb, utóbb mégis el kellene adni a két kisebbet… – Azt mégsem… épp az imént mondtam, mi a szabály! Nem lehet eladni a kisebbeket, míg a nagyobb nem megy! – tárta szét a két karját. – Tudom, de miért kell ragaszkodni az ilyen butaságokhoz? Ki találta ezt ki? – zsörtölődött a felesége. – Nem tudom, asszony, de azt mondom, maradj magadnak! Úgy teszünk, ahogy mások, ha nem akarunk kilógni a sorból!
- Hát akkor? Mit javasolsz? Talán bízzuk a sorsra? - Mást amúgy sem tehetünk… - törölte le a szegény ember a verítékező homlokát. - Lassan már betevő falatunk sem lesz, nemhogy még három lányt tartsunk el… - dünnyögte. – Nem küldhetjük el őket… szerencsét próbálni, hisz leányok! - Ez igaz… - bólogatott. - Remélem, egyszer végre valaki elviszi Kamillát! Ehhez valami szerencsés véletlen… vagy varázslat szükséges… hisz csak akad olyan legény, aki bevállalja így is… ha valaki szeret valakit… - Én is ebben reménykedem, de ha így folytatja… hajaj… - Tudod, anyjuk, nekem van egy visszatérő álmom… - ütött az ajkára, mint aki megbánta, hogy kimondta. - Mi az, jó uram? – kapta fel a fejét az asszony. - Nem akartam elmondani, mert tényleg csak álom… és nem hiszem, hogy valaha is megvalósulna… - szabódott az ember. - Mondjad, drága uram, ne hagyj kétségek között! Hátha mégis, sosem lehet tudni… - kérlelte a szegény asszony. - Mit veszíthetek? - vonta meg a vállát az öreg. – Gyorsan meséld el! – Egy ideje azt álmodom, hogy egy jó tündér segít rajtunk és mind a három lányt kiházasítjuk! - vallotta ki. - Óh, jó uram! A próféta beszéljen belőled! Kívánom, hogy mielőbb teljesüljön az álmod! Ha lehetne, minden áldott éjjel veled álmodnám ugyanezt, amíg be nem teljesedik! – tette össze a két kezét.
- Hát én is azt kívánom, bárcsak igaz lenne, de egyre inkább azt hiszem, csak álmodozom, mint az éhes disznó… - Ha hiszünk benne, az álmaink valóra válnak! - Meglehet, de ez másféle álom… - Talán mégsem… - De-de… hanem, van ám itt még valami, de az már tényleg nem álom, az csupán mese… - vakargatta meg a feje búbját. - Most már mondd el azt is, ha belekezdtél! - Jól van, elmondom… Azt álmodtam, szóval azt álmodtam… hogy Kamilla jóságos lett… - bökte ki félve, és körülnézett, nehogy meghallja valaki. - Micsoda? Hahaha! - kacagott fel az asszony, majd hirtelen elkomorodott, mert jól tudta, hogy ez még viccnek is álom… - Ugye, még te is nevetsz rajta… ezért nem akartam kibökni… sütötte le a szemét a szegény ember és szégyenében elindult kifelé. - Nem… várj… csak előszörre tűnik lehetetlennek… végül is, miért ne lehetne Kamilla is jóságos? Emlékszel, milyen édes kicsi baba volt? - Igen… talán még emlékszem, de az már olyan nagyon régen volt, mintha egy előző életemben, vagy nem is velem történt volna! Érdekes… talán azért nem tudjuk elképzelni, hogy jóságos, mert őt így szoktuk meg… igen, ha túlságosan jóságos lenne, nem ismernénk rá, olyan régóta tűrjük már a folytonos gonoszkodását! - Mondasz valamit… - tanakodott az asszony. - No, asszony, sok beszédnek sok az alja, úgyhogy indulok… kívánj szerencsét, megyek az erdőre fát vágni! - sóhajtotta és kezében a baltával elindult.
- Kívánom, drága jó uram, legalább télen ne fagyjunk meg, ha már enni nem lesz mit… Addig nekilátok a főzésnek. - Rendben van… Azzal a szegény ember elment a dolgára, a szegény asszony pedig körülnézett, mit talál a kamrában. A szakajtó aljában hevert három szem krumpli és egy hagyma, megpucolta őket és feltett főni egy nagy fazék levest, majd amikor megpuhult a krumpli, az utolsó marék liszttel és az utolsó tojással szaggatott bele egy kis nokedlit, hogy sűrűbb legyen, és mindenki jól lakhasson. - Hej, ha legalább egy kis darabka kolbász kerülhetne bele, mindjárt ízletesebb lenne, de hát elégedjünk meg azzal, ami van! sóhajtozta főzés közben. Mire a leves készre főtt, a maradék megszikkadt kenyeret feldarabolta és kikészítette az asztalra. Megterített és várta a családot. Közben hitetlenkedve törte a fejét a férjura álmain. A szegény ember késő délután hazabandukolt egy hát fával, a lányok pedig előkerültek a tehenekkel a legeltetésből. A szegény asszony már messziről hallotta, hogy Kamilla lánya szokás szerint elégedetlenkedik. Amikor Riskát behajtották az istállóba, Viola szó nélkül fogta a rocskát és megfejte. Azzal nyitottak be az ajtón. Látszott rajtuk, hogy történt valami közöttük, de a szüleiknek nem mesélték el, mert nem akarták őket elszomorítani… Az asztalnál mindenki csendben megette a levesét, hozzá a száraz kenyeret, ott már senki sem folytatta a vitát, igaz a szegény ember nem is tűrte az olyasmit az asztalánál. – Magyar ember, mikor eszik, nem beszél! – mondogatta. Ehhez tartották magukat…
A szegény asszony vacsora után leszedte az asztalt, és amíg Ibolya elmosogatott, a tejet osztotta el többfelé. - Az egyik csuporból a holnapi reggeli lesz, a másikból tejföl, a harmadikból túró! A negyediket elcserélem lisztre Linával, abból friss kenyeret sütök, az ötödiket Mancival cserélem krumplira… mondogatta magában. Miután megvacsoráztak, a tyúkokkal lefeküdtek aludni, addig sem kellett világítani és a szót szaporítani, ráadásul alvás közben nem hallották, ha korgott a gyomruk. Másnap hajnalban ébredtek és mindent a régi módon folytattak. A leányok legeltettek, az apjuk fát vágott, az anyjuk a kertben kapált, azután lebonyolította a cserét, majd bedagasztotta a kenyeret, főzött, mosott, takarított, és a megkelt tésztából egy szép nagy piros kenyeret sütött. Az elkészült házi kenyeret azután egy hétig beosztották. Nem lehetett minden nap ezzel foglalkozni, mert akkor nem jutott idő más, fontosabb tevékenységekre. Más alkalommal együtt kapáltak a kukoricaföldön, vagy a betakarítást végezték. A lányok közötti vita azonban sohasem akart szűnni, Kamilla az idősebbik jogán erős kézzel akart irányítani, s ha a két kisebbik nem fogadott szót, még mérgesebb lett, olyankor képes volt fájdalmat okozni a testvéreinek. Egyszer egy őszvégi napon a kukoricaföldről a letört csöveket szállították be. A göröngyös úton a Riska által húzott szekérrel döcögtek hazafelé, a bakon az édesapjuk ült, ők meg hátul a kukoricacsövek között. Szótlanul nézték a lassan elvonuló tájat, elcsigázottak és nagyon éhesek voltak. Azon gondolkodtak, vajon mit főzött az édesanyjuk, aki otthon maradt, hogy a ház körüli munkákat elvégezze. Egyszer csak egy kedves feketerigó szállt a szekér oldalára.
- Takarodj innen! Hess! - kiáltott rá Kamilla. - Ne bántsd szegény kismadarat… olyan gyönyörűen énekel, megtiszteltetés, hogy ideszállt hozzánk! - védte Ibolya. - Nem! Akkor is menjen innen, mert ha nem, kitekerem a nyakát! Hess! - hessegette. – Mit ártott neked? Bántott ő téged? Miért nézed ellenségnek szegénykét? – kérdezte Ibolya. – Idegesít! Takarodjon! Nekem ne daloljon, amikor fáradt vagyok és rossz a kedvem! – dacoskodott. – Neked mindig rossz a kedved és örökké fáradt vagy! – szólt közbe Viola. - Na, persze, ha neked rossz a kedved, akkor mindenkinek az legyen, igaz? Ünneprontó vagy! – duzzogott Ibolya. - Óh! Megsértődött, elszállt szegényke… pedig milyen szépen énekelhetett volna! – nézett utána Viola szomorúan. - Énekelj magadnak és ne törődj a madarakkal! Könnyű nekik énekelni, ha nem kell dolgozniuk! – fortyogott Kamilla. - Te amúgy sem sokat dolgoztál, megint egész nap minket vezényeltél! Mindent mi csináltunk Violával, mégis azt hangoztatod, hogy egyedül te dolgozol! - felelte Ibolya. - Mit merészelsz? - ordította és hirtelen dühében felkapott egy jó nagy cső kukoricát, amivel gyomorszájon vágta a vele szemben ülő lányt. Ibolya összegörnyedt, percekig levegőért kapkodott, még sírni sem tudott, annyira fájt neki. Elsápadt, majd elkékült, elvörösödött, azt sem tudta, hol van. Viola megpróbált segíteni, de nem tudott. - Jaj, szegénykém… - suttogta, miközben a vállát simogatta.
- Elképesztő! Mit játszod meg magad? Ne színészkedj! Ne mondd már, hogy annyira fájt! - kiabált rá Kamilla. - Hóóóóóóóóó… - zökkent egyet és megállt a szekér. Az édesapjuk hátranézett. - Lányaim, történt valami? – kérdezte ártatlan arccal. - Kamilla megdobta Ibolyát! - csúszott ki Viola ajkán. - Te álnok kígyó! Ezért még számolunk! - sziszegte Kamilla. - Ez igaz, leányom, Ibolya? - nézett a legkisebbik lányára, de ő nemlegesen ingatta a fejét. - Ejnye-ejnye… bírjatok már magatokkal! - felelt a szegény ember, és azzal a tekintettel nézett a legidősebb lányára, amit nem bírt elviselni. Tudta, hogy az édesapjának igaza van és átlát rajta, mégsem a harag, hanem a szeretet, a megbocsátás és a kedvesség áradt a szemeiből felé, ez még a megérdemelt haragnál is jobban bosszantotta. Felfuvalkodott. „Mit van úgy oda? Miért kell nekem mindig mindenkit szeretni és elfogadni? Hogy lehet így élni? Fúj!” - gondolta villámokat szóró tekintettel, de az édesapja állta a tekintetét, sőt továbbra is mélységes szeretet áradt a lánya felé. „Még akkor is, mikor ilyen vagyok? Bezzeg én ilyenkor bosszút forralok, és dühöngök, ő pedig… Áh!” - csodálkozott Kamilla, pedig megszokhatta már. A szegény ember komótosan visszafordult, az ostorral meglegyintette Riska oldalát és újra elindult a szekér. Ibolya nagy nehezen picit jobban lett, bár még holtsápadtan reszketett, kezeit pedig nem tudta levenni a fájó gyomráról. Nem
szólt egy szót sem, de Kamilla elkapta az egyik pillantását. - Ki engedte meg, hogy egy nyamvadt cső kukorica miatt ilyen vádló szemekkel nézz rám? Ugyan! Vedd tudomásul, nem nézhetsz ilyen szenvedő arccal! Megérdemelted, mindezt egy madár miatt kaptad! Nevetnem kell rajtad, szánalmas vagy! - düllesztette ki a mellét. - Kamilla, kedves… - próbált meg beszélni vele Viola. - Te hallgass, nem hozzád beszéltem, ha kettesben leszünk, az előbbiért még meglakolsz! - halkította le a hangját, hogy az édesapjuk meg ne hallja. Az édesapja pedig csak csóválta a fejét, mert hiszen addig is mindent hallott, de mivel nem volt jobb ötlete, megpróbált kimaradni belőle. Más alkalommal, Kamilla butaságokkal tömte tele az írástudatlan szülők fejét. - Édesanyám! Ezt hallgassa, miről olvas a két kisebb lánya, akik a könyvtárba járnak, máskor így engedje el őket! Azzal elkezdett csúnyábbnál csúnyább szavakat felolvasni a szépirodalmi verses kötetből, amit Ibolyánál talált. A szegény asszony egy hatalmas pofont kevert le a kisebbik lányának, és elkobozta a könyvet. - Most pedig azonnal visszaviszed, és meg ne tudjam, hogy még egyszer beteszed oda a lábad, soha többé! - kiabálta. - Édesanyám! Engedje meg, hogy én is felolvassam! - Azt már nem! Levizsgáztál! - Kérem, akkor olvastassa el mással! Nem az van benne, amit Kamilla olvasott! Kérdezze csak meg Juliska nénit!
- Még mit nem? Amit mondtam, megmondtam, ne akarjátok, hogy apátok is megtudja! Attól a naptól a könyvtárba járás is tilos lett a két kisebbik számára. Kamilla elégedetten, dölyfösen sétálgatott előttük, jelezve, hogy ismét neki lett igaza. A szegény embernek pedig egyre főtt a feje: „Mit kellene tennem, hogy a legidősebb leányom kedvesebb legyen, legalább a testvéreivel, hisz sosem mutattunk neki ilyen példát, és végre férjhez menjen, hogy az ifjabbak sorsát biztonságban tudjam? Hej, ha legalább az álmom igaz volna… Á! Úgysem… Áh, nem! Így nem…”- sóhajtotta, majd lemondóan legyintett. Egy holdvilágos este a szegény ember és a szegény asszony a szobájuk ablakán kifelé tekintgettek, elmélyülten szemlélték a telihold sugárzóan ragyogó képét, magukban egyre azon tanakodtak, hogyan tovább. Már jó ideje ezzel telt minden este… Amikor éppen oldalra akartak fordulni, hogy most már aludjanak, abban a pillanatban egy fekete madár szállt le az ablakpárkányra. Mindketten alaposan meglepődtek, hisz olyat még nem láttak és figyelték, mit tesz a kismadár. A feketerigó azonban csak állt és nézett befelé, úgy ingatta kis fejét, mintha bebocsátást kérne tőlük. - Milyen bátor ez a madár, nem fél az emberektől! - szólalt meg a szegény ember. – Még befelé jönne! Nahát, de érdekes! - Gyere be, ha akarsz! – intett a szegény ember, de a madár csak bólogatott. - Mi lehet ez? Talán egy rigó? - kérdezte a szegény asszony.
- Úgy látom… csak Kamilla meg ne lássa! – csúszott ki a szegény ember ajkán. - Miért ne, jó uram? - Egyik nap ezért veszekedtek a lányok a szekéren… - Nem is mondtad… - Nem akartalak idegesíteni… egy fekete madár miatt Kamilla egy cső kukoricával megdobta Ibolyát… - Ajaj! Nem tudom, ez a lány kitől örökölte a természetét, de hogy egyikünktől sem, az biztos! - Talán valami gonosz boszorkány elátkozta, vagy a felmenői között akadt hozzá hasonló… - Meglehet… ám a mi családunkban jóravaló szegény emberek éltek, akik soha semmilyen körülmények között nem bántották egymást, főleg nem az édestestvéreiket! - A mienkben sem… - Akkor a gonosz varázslat… - bólintott az asszony, de maga sem hitte komolyan. - Biztosan az… no, aludjunk! - dünnyögte a szegény ember. Éppen az oldalukra akartak fordulni, amikor hangos szárnysuhogásra lettek figyelmesek, odanéztek, hát a madár berepült a szobába. A szegény házaspár ijedtében szóhoz sem jutott, magukra rántották a takarót, alig mertek mögüle kitekinteni. A feketerigó megállt a szoba közepén és megrázta magát, hát uram fia, láss csodát, hatalmas fényesség kerekedett és egy világszép tündér lett belőle. A fényben csak úgy szikrázott földig érő csillogó fekete haja, hófehér bőre, fekete gyémánt szemei különös fényben ragyogtak. Ezüst ruhájának szikrái elvakították a
szemüket, csak ámultak és bámultak, világéletükben nem láttak még hozzá hasonlót. A szépséges tündér azonban nemcsak állt, hanem a legnagyobb döbbenetükre meg is szólalt. - Kedves szegény ember és szegény asszony! Örüljetek, eljött az időtök! Segítek nektek, mivel három leányotok van, három kívánságotok lehet, de jól gondoljátok meg, mi legyen az! A szegény riadt pár azonban szó nélkül bámulta a ragyogást. - Siessetek, mert nem sok időt kaptam, amikor a Holdat eltakarja a felhő, mennem kell! - sürgette őket a tündér. Ám hiába minden, akkor sem jutottak szóhoz, aztán egy felhő tényleg eltakarta a Holdat, és a tündér újra madárrá változott. Keservesen dalolt, egy nagy kört tett fölöttük és az ablakon át elszállt. A szegény ember és a felesége egy darabig bűvölten bámultak utána, majd azon tanakodtak, valójában mit láttak, egyáltalán láttak-e valamit, de mivel nem tudták eldönteni, igaz volt, vagy sem, végül abban maradtak, hogy addig-addig álmodoztak, amíg megcsalta őket a képzeletük, így mind a ketten elfordultak és elaludtak. Másnap reggel szó sem esett a dologról, mindketten azt hitték, álmodták az egészet. Este még mindig csodálatos telihold ragyogott az égen, lefeküdtek és ugyanúgy nézték a sugárzó képét, mint előző nap, egy jó darabig nem szóltak semmit. - Te apjuk… láttál te már olyat, hogy ugyanolyan telihold legyen másnap is? – törte meg a csendet az asszony. - Előfordul néha… - dünnyögte a szegény ember, aki nem akart beszélgetni.
- Az ám, de tegnap este olyan furcsát álmodtam… - Én is… - bólintott rá az ember. - Te miről? - Fura… Arról a tündérről, akit álmaimban szoktam látni… - Érdekes, mintha én is arról álmodtam volna… - Akkor lehet, hogy mindketten ugyanazt álmodtuk, vagy nem álom volt? - ült fel a szegény ember. - Ha te is láttad azt a feketerigót, amint szépséges tündérré változik… - Én is láttam! Hát ezt jól elrontottuk… mintha azt mondta volna, hogy teljesíti három kívánságunkat…
