DR. BARTHA DÉNES
Veszélyeztetett erdıtársulásaink I. Főz - nyár (puhafás) ligeterdık Korunk egyik legszomorúbb és leglátványosabb jelensége természeti környezetünk pusztítása. A fajok eltőnése gyorsuló ütemben halad, s vészesen zsugorodnak a természetes, természetközeli élıhelyek területei is. A védett és veszélyeztetett fajok listája mellett most készült el hazánkban a veszélyeztetett, védendı élıhelyek, társulások összeállítása, mely várhatóan a közeljövıben jogszabály formájában nyilvánosságra kerül. Ebben a sorozatban a veszélyeztetett erdıtársulásokat, veszélyforrásaikat és megóvásuk lehetıségeit mutatjuk be, tudva azt, hogy az erdıterületeken végbemenı degradációt csak az erdészek állíthatják meg és fordíthatják vissza. A síkvidéki árterek középmély fekvéső részein, a parti zonációban a bokorfüzesek és a tölgy kıris - szil ligeterdık között a folyó vonalát sávszerően követik a főz - nyár ligeterdık. Termıhelyük rétegezett folyóhordalék (kavics, murva, homok, iszap, stb.), melyen nyers és humuszos öntéstalajok jönnek létre. Az elöntésekbıl eredı vízborítás rendszeres, évente 1-2 hónapig tart. Az elöntésmentes idıszakokban a vízszintingadozástól függıen felszínig nedves, állandó vagy idıszakos vízhatású a termıhely. A lombkoronaszint zárt, egyszintes, higrofil fafajok építik fel. Állományalkotó a fehér főz (Salix alba), elegyfaként a törékeny főz (Salix fragilis), a két főzfaj hibridje, a berki főz (S. x rubens), továbbá a ritkulófélben lévı fekete nyár (Populus nigra), vénic-szil (Ulmus laevis) lép fel. Itt-ott szálanként a mézgás éger (Alnus glutinosa) is megjelenhet, a Szigetközben, a Rába, Dráva és Mura mentén a hamvas éger (A. incana) is felbukkan. Magasabb térszínekre pedig már a fehér nyár (Populus alba) is behúzódik. Több behurcolt fafaj tömegesen terjed az ártéren, mint a zöld juhar (Acer negundo), amerikai kıris (Fraxinus pennsylvanica) és fehér eper (Morus alba). A cserjeszint a jó víz- és tápanyagellátásnak, kedvezı fényviszonyoknak köszönhetıen közepes vagy magas borítású. Jellemzı fajaik a vörösgyőrősom (Cornus sanguinea), hamvas szeder (Rubus caesius), kányabangita (Viburnum opulus), kutyabenge (Frangula alnus), fekete galagonya (Crataegus nigra), gyalogakác (Amorpha fruticosa). A fákra, cserjékre fás- és lágyszárú liánok kapaszkodnak fel, fajszámuk ebben az élıhelytípusban a legnagyobb hazánkban. Ilyen liántermészető faj a ligeti szılı (Vitis sylvestris), parti szılı (V. riparia), komló (Humulus lupulus), ebszılıcsucsor (Solanum dulcamara), sövényszulák (Calystegia sepium), süntök (Echinocystis lobata). A gyepszint fajgazdag, magas borítású, higrofil (nagyrészt ligeterdei) és az elöntésekbıl származó bolygatás, nitrogénfelhalmózódás miatt nitrofil elemek építik fel. A tápanyaggazdagság, jó vízellátás miatt sikeres a magasskórós megjelenés, tipikus, gyakran tömegesen megjelenı fajaik a fodros bogáncs (Carduus crispus), sédkender (Eupatorium cannabinum), nagycsalán (Urtica dioica), közönséges lizinka (Lysimachia vulgaris), peszércék (Lycopus spp.), lóromok (Rumex spp.). A nagytermető sások és főfajok is tömegesen lépnek fel, jellegzetes képviselıjük az éles sás (Carex gracilis), parti sás (C. riparia), hólyagos sás (C. vesicaria), nád (Phragmites australis), mocsári perje (Poa palustris), pántlikafő (Typhoides arundinacea), tarackoló tippan (Agrostis stolonifera). További jellemzı fajok még a puhafás ligeterdıben a mocsári galaj (Galium palustre), nyári tızike (Leucojum aestivum), mocsári nefelejcs (Myosotis palustris), keserőfüvek (Polygonum spp.), kányafüvek (Rorippa spp.), mocsári tisztesfő (Stachys palustris), edei nenyúljhozzám (Impatiens noli-tangere), menták (Mentha spp.), fekete nadálytı (Symphytum officinale), kúszó boglárka (Ranunculus repens). A bokorfüzesekhez hasonlóan itt is számos adventív és többségükben agresszív gyomfaj
terjed, helyenként teljesen uralva a gyepszintet. Ilyen behurcolt faj a bíbornenyúljhozzám (Impatens glandulifera), magas aranyvesszı (Solidago gigantea), ıszirózsák (Aster spp.), egynyári seprence (Stenactis annua), kúpvirágok (Rudbeckia spp.), sokvirágú napraforgó (Helianthus decapetalus). A főz - nyár ligeterdık jelentısebb folyóink mentén az ország egész területén megtalálhatók, helyenként a dombvidékek és elıhegységek széles völgyeibe is behatolnak. Ennél az élıhelytípusnál csekély különbséget fölmutató földrajzi variánsokat lehet fölállítani, ezeket külön névvel illetni fölösleges. A hazai egyetlen társulás (Salicetum albae-fragilis) a térszínkülönbségek alapján némiképp szétválilk, a mélyebb részeken fıleg a főzfajok, a magasabb részeken, de az elızınél kisebb területen a gyökérsarjakkal is jól szaporodó fehér nyár dominál. Ez a különbség azonban nem igazolja önálló társulások fölállítását. Ez az élıhelytípus az utóbbbi évtizedekben nagyon sok károsodást szenvedett. Területük jelentıs részén nemes nyárasokat hoztak létre, melyek elgyomosodott gyepszintő, jellegzetes kultúrállományok. Az utóbbi két évtizedben a főz - nyár ligeterdıket nemesített fehér főz fajtákkal újítják fel, ami a faj hazai génkészletének erıs beszőkítéséhez vezet. A korábbi évtizedekben, évszázadokban a puhafás ligeterdık helyén ártéri kaszálókat, szántókat gyümölcsösöket hoztak létre, ezzel is lényegesen csökkentve területüket. Manapság sajnos az egyre jobban terjeszkedı vízparti üdülık, fürdıhelyek hódítanak el nagyobb darabokat. Napjainkban gondot jelent az is, hogy a mederszabályozások miatt a medrükbe berágódó folyók átlagos vízszintje lényegesen csökkent, s ezzel a termıhelyek vízellátása is romlott. A szárazodás miatt - különösen a kavicsos ágyazatnál - a főzpusztulás is föllépett. A főz - nyár ligeterdık kezelése tarvágásos üzemmódban történik. Szerencsés esetben a területet magára hagyják, s a fafajok sarjról, idıben visszahúzódó árhullám esetén magról is fölújulnak, így az eredeti faj- és génkészletnek van esélye átvészelni. Kedvezıtlenebb, s gyakoribb az az eset, amikor mesterségesen, csemetérıl újítják fel a területet, ilyenkor ugyanis kizárólag nemes nyárakat és nemesített fehér főz fajtákat alkalmaznak. Tarvágás után nagyon sokszor tuskózzák a területet, illetve az erıs gyomosodás, a magaskórósok és liánok miatt gyomirtó vegyszerezést is alkalmaznak. Ezen durva beavatkozások az egykori élıhelyet teljesen átalakítják, eljellegtelenítik. A puhafás ligeterdık kezelése nem egyszerő feladat. Szerencsére a hullámtéri termıhelyeken a szukcesszió gyors, ha van honnan vissszatelepülni a fajoknak, akkor a regenerálódás is gyorsan végbemegy. Az adventív fa-, cserje- és lágyszárú fajok azonban még így is gondokat okoznak, teljesen megszabadulni tılük ma már aligha lehet. Az állományok erdészeti kezelésénél mindenképpen a kisterülető tarvágások indokoltak, ahol kellı számú hagyásfa megkímélésével a mageredető újulatra is lehet támaszkodni. Kimélendık a sarjról föltörı egyedek, s ha szükséges, a mesterséges pótlásokat helyi szaporítóanyaggal kell elvégezni.
DR. BARTHA DÉNES
Veszélyeztetett erdıtársulásaink II. Tölgy - kıris - szil (keményfás) ligeterdık Korunk egyik legszomorúbb és leglátványosabb jelensége természeti környezetünk pusztítása. A fajok eltőnése gyorsuló ütemben halad, s vészesen zsugorodnak a természetes, természetközeli élıhelyek területei is. A védett és veszélyeztetett fajok listája mellett most készült el hazánkban a veszélyeztetett, védendı élıhelyek, társulások összeállítása, mely várhatóan a közeljövıben jogszabály formájában nyilvánosságra kerül. Ebben a sorozatban a veszélyeztetett erdıtársulásokat, veszélyforrásaikat és megóvásuk lehetıségeit mutatjuk be, tudva azt, hogy az erdıterületeken végbemenı degradációt csak az erdészek állíthatják meg és fordíthatják vissza. Folyóink ártereinek középmagas, magas fekvéső részein, sok esetben ma már a mentett oldalon találhatók a tölgy - kıris - szil ligeterdık, vagy az állományalkotó fafajok faanyaga alapján elkeresztelt keményfás ligeterdık. Egykoron a szabadon meanderezı és nagy területeket elöntı folyók nyomvonalát széles, több kilométer széles, összefüggı sávban kísérték, ma már ezeknek csak fragmentumai lelhetık fel. A vízjárástól függıen nem minden évben kerültek vízborítás alá, nagyobb árvizeknél az elöntés 1-2-hétig, legfeljebb egy hónapig tartott. Termıhelyeik alapkızete rétegezett folyóhordalék (kavics, murva, iszap, agyag, stb.), melyen humuszos öntéstalajok, illetve az erdıállománynak köszönhetıen öntés erdıtalajok jöttek létre. A vízszintgazdálkodástól függı talajvízmozgás következtében idıszakos vagy állandó vízhatású termıhelyek alakultak ki. A lombkoronaszint zárt, általában két vagy több szintes, számos mezofil, mezohigrofil faj építi fel. Állományalkotó a fényigényes, felsı lombkoronaszintben található kocsányos tölgy (Quercus robur) és magyar kıris (Fraxinus angustifolia ssp. pannonica), jellemzı elegyfa ebben a szintben a fehér nyár (Populus alba). Az alsó lombkoronaszintben dominál az árnytőrı kislevelő mezei szil (Ulmus minor) és vénic-szil (U. laevis), de alföldperemi részeken a hegyi szil (U. glabra) is megtalálható. Szórványosabban fordul elı a vadalma (Malus sylvestris), zselnicemeggy (Padus avium), mezei juhar (Acer campestre), a FelsıDuna, Rába, Dráva és Mura mentén szálanként a hamvas éger (Alnus incana) is megjelenhet. Érdekes, hogy a Szigetközben a magyar kırist a magas kıris (Fraxinus excelsior) helyettesíti. A kevésbé záródott második lombkoronaszint miatt még elegendı fény jut az erdıbelsıbe, a tápanyag és jó vízellátás miatt közepes vagy magas borítású cserjeszint jön létre. Jellemzı fajaik a cseregalagonya (Crataegus laevigata), vörösgyőrősom (Cornus sanguinea), mogyoró (Corylus avellana), kányabangita (Viburnum opulus), varjútövisbenge (Rhamnus catharticus), csíkos kecskerágó (Euonymus europaeus), hamvas szeder (Rubus caesius), kutyabenge (Frangula alnus), tatár juhar (Acer tataricum), vörös ribiszke (Ribes rubrum ssp. sylvestre), az Alsó-Duna ártéren a fekete galagonya (Crataegus nigra). A puhafás ligeterdıkkel szemben liánokban már szegény ez az élıhely, a nagyon ritka ligeti szılı (Vitis sylvestris) mellett viszont fontos a sokfelé gyakori borostyán (Hedera helix) megjelenése. A gyepszint borítása mindig magas, fajgazdag, mezofil (részben üde lomberdei) fajok találhatók benne. A patakok, folyók révén a hegy- és dombvidéki üde lomberdık (bükkösök, gyertyános tölgyesek) és a síkvidéki tölgy - kıris - szil ligeterdık között szerves kapcsolat van, ami a gyepszint fajkészletében is tükrözıdik. A bükkösökhöz, gyertyános - tölgyesekhez hasonlóan a keményfás ligeterdıknél is megtalálható a koratavaszi aszpektus, az erısen humuszos feltalaj kedvez a geofita fajok létének. Ebben az aszpektusban az odvas keltike (Corydalis cava), bogláros szellırózsa (Anemone ranunculoides), hóvirág (Galanthus nivalis), tavaszi
tızike (Leucojum vernum), sárga tyúktaréj (Gagea lutea), vicsorgó (Lathraea squamaria), kétlevelő csillagvirág (Scilla bifolia), salátaboglárka (Ficaria verna), medvehagyma (Allium ursinum) bontogatja szirmait. A tavaszi-nyári aszpektus gazdagságát érzékeltetik az alábbi fajok: podagrafő (Aegopodium podagraria), gyöngyvirág (Convallaria majalis), szagos müge (Galium odoratum), erdei nenyúljhozzám (Impatiens noli-tangere), télizöldmeténg (Vinca minor), erdei tisztesfő (Stachys sylvatica), erdei ibolya (Viola sylvestris), erdei varázslófő (Circaea lutetiana), fekete nadálytı (Symphytum officinale), kerek repkény (Glechoma hederacea), csodás ibolya (Viola mirabilis), pénzlevelő lizinka (Lysimachia nummularia), farkasszılı (Paris quadrifolia), békabogyó (Actaea spicata), széleslevelő salamonpecsét (Polygonatum latifolium). Az élıhely jellegzetes fő- és sásfajai az erdei szálkaperje (Brachypodium sylvaticum), óriás csenkesz (Festuca gigantea), szálkás tippan (Agropyron caninum), selyemsás (Carex brizoides), ritkás sás (C. remota). Keményfás ligeterdıket elsısorban a Duna, Tisza, Bodrog, Kırösök, Maros, Rába, Dráva, Mura mentén találunk, egyre fogyó területtel. Az egyes területegységek között a faji összetételben kicsi különbség mutatkozik, ezért regionális társulásokat indokolatlan fölállítani, valamennyi állomány a Fraxino pannonicae - Ulmetum asszociációba sorozható. A keményfás ligeterdık területe az elmúlt évszázadokban drasztikusan lecsökkent. Az állományalkotó fafajok értékes faanyaga miatt, legelı, kaszáló és szántó nyerési célzattal írtották állományaikat, fenntartó kezelésük sajnos ma sem megoldott. Kizárólag tarvágásos üzemmódban kezelik a tölgy - kıris - szil ligeterdıket, a felújítás nagyon sokszor nem az eredeti, ıshonos fafajokkal, hanem fıként nemes nyárakkal történik. Tarravágott, és több évig felújítatlan területeken a fehér nyár szokott gyökérsarjaival, kedvezı idıjárás és vízjárás esetén magoncaival is elszaporodni, s konszociációt alkotni. Elıfordul az elkırisesedés vagy elkırisesítés is, mikor a magyar kıris azért alkot konszociációt, mert gyorsabb növekedése miatt elnyomja a kocsányos tölgyet, vagy egyszerően csak ezzel a fafajjal végzik a felújítást, a többi fafaj (kocsányos tölgy, szilek) nem kerülnek be az erdısítésbe. Vannak olyan felújítások is, ahol nem vagy nehezen húzódnak be az elegyfajok az ilyen állományokba. A keményfás ligeterdık területének további csökkenését - már csak az értékes faanyag miatt is - meg kell akadályozni, jelentıs nagyságú ártéri területen lehetıség van visszaállításukra. A meglévı állományokban csak kis területő (max. 3 ha) tarvágásokat szabad engedélyezni, a kocsányos tölgybıl több, a magyar kırisbıl és szilekbıl kevesebb hagyásfát kell megtartani. Ezek némi árnyalást, magutánpótlást és számos faj részére mikroélıhelyet nyújtanak. Az erdıfelújítást és az erdıtelepítést is csak makkvetéssel indokolt végezni, a kocsányos tölgy csemetérıl való ültetése - annak számos hátránya miatt - kerülendı. Erdıfelújításnál mellızni kell a korábban sajnos általánosan elterjedt - tuskózást és mélyforgatást, elegendı a talajlazítás. Erdıtelepítésnél jól elmunkált talajba kell a tölgymakkot vetni. Mivel az állományalkotó fafajok fiatalkori növekedése nem egyforma, ezért a magyar kırist, szileket és egyéb elegyfajokat késıbb - pótlásként kell - az erdısítésbe vinni. Az állománynevelés során ügyelni kell a helyes elegyarány és szerkezet kialakítására. Mindez nem egyszerő feladat, de értékes termıhelyen lévı, minıségi fatermesztésre kiválóan alkalmas állománytípusról van szó, melyek mint élıhelyek is nagyon fontosak. A jövıben pedig területük lényegesen növelhetı és növelendı.
DR. BARTHA DÉNES
Veszélyeztetett erdıtársulásaink III. Patakmenti ligeterdık Korunk egyik legszomorúbb és leglátványosabb jelensége természeti környezetünk pusztítása. A fajok eltőnése gyorsuló ütemben halad, s vészesen zsugorodnak a természetes, természetközeli élıhelyek területei is. A védett és veszélyeztetett fajok listája mellett most készült el hazánkban a veszélyeztetett, védendı élıhelyek, társulások összeállítása, mely várhatóan a közeljövıben jogszabály formájában nyilvánosságra kerül. Ebben a sorozatban a veszélyeztetett erdıtársulásokat, veszélyforrásaikat és megóvásuk lehetıségeit mutatjuk be, tudva azt, hogy az erdıterületeken végbemenı degradációt csak az erdészek állíthatják meg és fordíthatják vissza. Hegy- és dombvidékeink patakvölgyeiben keskeny sávban találhatók a patakmenti ligeterdık. A mozgó patakvíz a talajt rendszerint felszínig átitatja ezeken az élıhelyeken, mely különféle kızetek mállástermékeinek lehordódásával keletkezett völgyalji törmeléken, hordalékon alakul ki. A mezoklíma hővösebb, párásabb a makroklímánál, de a patakmenti ligeterdık kialakulásában a mozgó víznek van elsıdleges szerepe. Ezek az élkıhelyek rendszerint a klímazonális erdıtársulásokkal érintkeznek. Lombkoronaszintje zárt, egyszintes, jellemzı állományalkotó fafaja a higrofil mézgás éger (Alnus glutinosa). Tipikus elegyfa a törékeny főz (Salix fragilis), zselnicemeggy (Padus avium), vadalma (Malus sylvestris), valamint a magas kıris (Fraxinus excelsior), mely helyenként konszociációt is alkothat. A rezgı nyár (Populus tremula), hegyi szil (Ulmus glabra) és gyertyán (Carpinus betulus) ritkábban fordul elı. A cserjeszint alacsony, esetenként közepes borítású, higrofil, mezohigrofil cserjék alkotják. Ilyen a kutyabenge (Frangula alnus), kányabangita (Viburnum opulus), fekete bodza (Sambucus nigra), vörösgyőrősom (Cornus sanguinea), vörös ribiszke (Ribes rubrum), farkasboroszlán (Daphne mezereum), hamvas szeder (Rubus caesius). Fényben gazdag részeken, széleken, köpenyeken lián természető fajok kúsznak a cserjékre és fákra, mint az erdei iszalag (Clematis vitalba), komló (Humulus lupulus), piros földitök (Bryonia dioica), felfutó sövényszulák (Calystegia sepium). A gyepszint rendszerint magas borítású, fajgazdag, dominálnak a higrofil (részben ligeterdei), mezofil (nagyrészt üde lomberdei) és az éger nitrogéngyőjtı sugárgombája (Frankia alni) miatt a nitrofil fajok. A tápanyaggazdagság és a jó vízellátás miatt a magaskórósok is sikeresek. Közülük jellegzetes elem a vörös acsalapu (Petasites hybridus), podagrafő (Aegopodium podagraria), halvány aszat (Cirsium oleraceum), réti legyezıfő (Filipendula ulmaria), valamint az utóbbi idıben terjedı, behurcolt japán keserőfő (Reynoutria japonica), bíbornenyúljhozzám (Impatiens glandulifera), magas aranyvesszı (Solidago gigantea). A harasztok közül az óriás zsurló (Equisetum maximum), erdei zsurló (E. sylvaticum), hölgypáfrány (Athyrium filix-femina) említendı, míg a nagyon jellemzı sásfajokat a selyemsás (Carex brizoides), csüngı sás (C. pendula), ritkás sás (C. remota), posványsás (C. acutiformis) képviseli. A tarackoló selyem- és posványsás nagyobb területeket is beboríthat Az egyéb, patakmenti ligeterdıkre tipikus fajok közül még a mocsári zörgıfő (Crepis paludosa), aranyos veselke (Chrysosplenium alternifolium), hegyi gólyahír (Caltha laeta), erdei nenyúljhozzám (Impatiens noli-tangere), farkasszılı (Paris quadrifolia), keserő kakukktorma (Cardamine amara), tavaszi tızike (Leucojum vernum), erdei madársóska (Oxalis acetosella), deréce veronika (Veronica beccabunga), erdei káka (Scirpus sylvaticus) fajokat kell említeni. A tızegesedı talajfelszínen, a fák gyökfıjén talaj- és korhadéklakó
mohafajok bukkannak föl, mint a körte moha (Bryum capillare), habos ligetmoha (Plagiomnium undulatum), karcsútokú moha (Amblystegium riparium). Patakmenti ligeterdık az Északi- és Dunántúli-középhegységben, Nyugat- és Dél-Dunántúlon egyaránt elıfordulnak. Osztályozásuk célszerően aszerint történhet, hogy melyik régióban, milyen orográfiai alakulatnál találhatók. A hegyvidéki égerligetek a magashegységekre jellemzık, ahol a patak romboló ereje - különösen hóolvadás után - jelentıs, a törmelék még durva, a talajban az ásványi eredető frakciók dominanciája tipikus. Hegyvidéki égerligetek (Carici brizoidis - Alnetum) nálunk magashegységek hiányában alacsony tengerszint feletti magasságnál, az Alpok, illetve a Kárpátok közelében, azokkal szerves kapcsolatban NyugatDunántúlon (Soproni-hg., Kıszegi-hg., İrség, Vend-vidék) és a Zempléni-hegységben találhatók. Nyugat-Dunántúlon a hamvas éger (Alnus incania) is megjelenik szórványosan, montán jellegő (nálunk dealpin ill. dekárpáti) ritka faj még a struccharaszt (Matteuccia struthiopteris), osztrák zergevirág (Doronicum austriacum), fehér acsalapu (Petasites albus), fecsketárnics (Gentiana asclepiadea), szırös baraboly (Chaerophyllum hirsutum), Telekivirág (Telekia speciosa). A középhegységi égerliget (Aegopodio - Alnetum) ma nálunk a leggyakoribb, az Északi- és Dunántúli-középhegységben, valamint Nyugat- és DélDunántúlon megtalálható típus. A szállított törmelék itt már finomabb, a patak romboló munkája mellett építı tevékenység is megfigyelhetı, a vízviszonyok kiegyenlítettek, jelentıs a talajok humuszosodása. Ebbıl a változatból a magashegyvidéki (dealpin, dekárpáti) fajok már hiányoznak, a gyepszintben dominálnak az üde lomberdei fajok, melyek az érintkezı bükkösökbıl, gyertyános - tölgyesekbıl húzódnak be. A dombvidéki égerliget (Carici acutiformis - Alnetum) alacsony tengerszint feletti magasságnál, a dombok, elıhegységek széles völgytalpaiban fedezhetık fel. A lelassult patak építı munkája kifejezettebb a romboláshoz képest, a szállított törmelék egész finom frakciójú, jelentıs a humuszosodás, a nagyobb kanyarok kiöntéseiben a tızegesedés. Az állományokba behatol a síkvidéki jellegő fehér főz (Salix alba) és fehér nyár (Populus alba), az üde lomberdei (bükkös, gyertyános tölgyes) fajok már ritkák. Ez az élıhely tavasszal, nyár elején - a vízbıség miatt - ligeterdei, nyáron és nyárutón - a sok pangóvizes terület miatt - láperdei képet mutat. Utóbbi képhez láperdi fajok is járulnak, mint a mocsári zsurló (Equisetum palustre), mocsári pajzsika (Thelypteris palustris), mocsári galaj (Galium palustre), kétlaki macskagyökér (Valeriana dioica), posványsás (Carex acutiformis), zsombéksás (C. elata). Dombvidéki égerligetet megfogyatkozott területtel, sokszor erısen átalakítva - dombvidékeinken, alföldperemi részeinken találunk. Patakmenti ligeterdeink sajátos, értékes élıhelyek, melyek a keskeny, sávszerő megjelenés miatt erısen sebezhetık. A bányászattal járó vízkiemelések miatt több patak vize eltőnt vagy megfogyatkozott, különféle terhelések miatt helyenként elszennyezıdött. Több esetben különösen a dombvidéki égerligeteknél - mederszabályozást, kanalizálást végeztek, az égerliget helyére nemes nyárakat, a magasabb régiókban lucfenyıt ültettek. Az erdıgazdálkodás a patakmenti ligeterdıket - kis területük miatt - együtt kezeli az érintkezı nagyobb területő - állományokkal, s sajnálatos módon itt is a tarvágásos üzemmód jellemzı. A mézgás éger tuskóról, tırıl jól sarjad, a felújítás is ezzel történik, a csemetérıl való ültetés ritka. Ásványi jellegő talajfelszínnel rendelkezı részeken a mézgás éger - pionír jellegénél fogva - magról önvetényül. A legértékesebb, ritka fajokat ırzı és bolygatatlan állományokat mentesíteni kellene a gazdálkodás alól, s minden külsı behatástól. A kevésbé értékes állományokban egy nagyon kíméletes gazdálkodás elképzelhetı, télen, kis megbontással, szálalva termelve ki a méretes törzseket. A felújulás - tuskósarjak révén - biztosítottnak tőnik.
DR. BARTHA DÉNES
Veszélyeztetett erdıtársulásaink IV. Égerlápok Korunk egyik legszomorúbb és leglátványosabb jelensége természeti környezetünk pusztítása. A fajok eltőnése gyorsuló ütemben halad, s vészesen zsugorodnak a természetes, természetközeli élıhelyek területei is. A védett és veszélyeztetett fajok listája mellett most készült el hazánkban a veszélyeztetett, védendı élıhelyek, társulások összeállítása, mely várhatóan a közeljövıben jogszabály formájában nyilvánosságra kerül. Ebben a sorozatban a veszélyeztetett erdıtársulásokat, veszélyforrásaikat és megóvásuk lehetıségeit mutatjuk be, tudva azt, hogy az erdıterületeken végbemenı degradációt csak az erdészek állíthatják meg és fordíthatják vissza. Fıként a síkvidékeken, ritkábban a hegy- és dombvidékeken, lefolyástalan lápteknıkben, feltöltıdı morotvák helyén jöttek létre az égerlápok. A termıhely alapkızete változatos, agyag, iszap, tızeg, esetenként durvább folyóhordalék (kavics, murva, homok) lehet. A talajvízszint a tenyészidıszakban mindig magasan van, egyes égerlápokban állandó a vízborítás, másokban felszínig nedves, esetenként nyár végére kiszáradó termıhelyeket találunk. Az oxigénben szegény pangóvíz miatt a szerves anyagok lebomlása lassú, jellemzı folyamat a tızegesedés, melynek következtében síkláp és lápos réti talajok jönnek létre. Állományai zártak, de az erıs vízborítás miatt helyenként felszakadozhatnak. A lombkoronaszint egyszintes, állományalkotó fafaja a pangó vizet is elviselı mézgás éger (Alnus glutinosa). Gyakoriak a "lábas égerek", amikor jellegzetes támasztógyökereken állnak a fák, ezek a vízszint fölött sajátos mikroélıhelyet nyújtanak. A Duna-Tisza közén és BelsıSomogyban jellegzetes elegyfa a magyar kıris (Fraxinus angustifolia ssp. pannonica), mely a száradó termıhelyő állományokban konszociációt alkothat ("kırisláp"). Az égerlápoknak kevés elegyfája van, a pangóvizet ugyanis nehezen viselik el a fafajok. A zselnicemeggy (Padus avium) gyakoribb, ritkán rezgı nyár (Populus tremula), szırös nyír (Betula pubescens) és vénic-szil (Ulmus laevis) is elegyedik. A mézgás éger erıs árnyalása, a pangó víz miatt a cserjeszint alacsony vagy közepes borítású, higrofil fajokból épül fel. Ilyen a kutyabenge (Frangula alnus), kányabangita (Viburnum opulus), rekettyefőz (Salix cinerea), a ritka füles főz (S. aurita), továbbá a hamvas szeder (Rubus caesius), vörös ribiszke (Ribes rubrum), Belsı-Somogy déli részén a főzlevelő gyöngyvesszı (Spiraea salicifolia). A gyepszint borítása a vízborítás idıtartamától és kiterjedésétıl függ, magas, vagy nyílt vízfoltokkal tarkított részeken közepes borítású. A fajgazdag gyepszintben a higrofil (nagyrészt láperdei) fajok és a mézgás éger nitrogéngyőjtı sugárgombája (Frankia alni) miatt a nitrofil fajok uralkodnak. A jó víz- és tápanyagellátás, a nitrogénbıség miatt jellemzıek a magaskórósok is. Több páfrányfaj is fölbukkan az égerlápokban, a tarackoló tızegpáfrány (Thelypteris palustris) a vízzel nem borított foltokon nagyobb telepeket alkot. A szálkás és széles pajzsika (Dryopteris carthusiana, D. dilatata), hölgypáfrány (Athyrium filix-femina) a lábas égerek gyökfıjére is fölköltözik. A ligeterdıkhöz hasonlóan - a nyílt foltokon, szegélyeken - sikeresek a liánok, mint az ebszılıcsucsor (Solanum dulcamara), sövényszulák (Calystegia sepium), komló (Humulus lupulus). A sások-füvek szintén nagy fajszámmal, s helyenként nagy borítással képviseltetik magukat. A nagytermető, ún. magassások közül a zsombékoló és sőrőn gyepes fajok inkább a vízborította, mélyebb részeken, a tarackoló fajok fıleg a vízborítás nélküli, magasabb részeken szaporodnak el. Az elızı csoportot a rostostövő sás (Carex appropinquata), zsombéksás (C. elata), nyúlánk sás (C. elongata), az utóbbit a posványsás (C. acutiformis), villás sás (C. pseudocyperus) és hólyagos sás (C. vesicaria)
képviseli. A főfajok közül a nagytermető gyepes sédbúza (Deschampsia caespitosa), vizi harmatkása (Glyceria maxima) és a dárdás nádtippan (Calamagrotis canescens) említendı. A további fajkészletbıl, a fajgazdagságot érzékeltetendı ki kell emelni még a sárga nıszirom (Iris pseudacorus), mocsári galaj (Galium palustre), mocsári kocsord (Peucedanum palustre), békaliliom (Hottonia palustris), nyúlkömény (Selinum carvifolia), kétlaki macskagyökér (Valeriana dioica), mocsári nefelejcs (Myosotis palustris), menták (Mentha spp), mocsári gólyahír (Caltha palustris), borkórók (Oenanthe spp.), vizi peszérce (Lycopus europaeus), fekete nadálytı (Symphytum officinale), angyalgyökér (Angelica sylvestris), vidrafő (Menyanthes trifoliata), réti füzény (Lythrum salicaria), mocsári tisztesfő (Stachys palustris) fajokat. A tızeges talajfelszínen vagy a lábas égerek gyökfıjén helyenként számottevı a mohafajok borítása, melyek közül a korhadéklakók dominálnak. Ilyen a lápi moha (Aulacomnium palustre), fácska moha (Climacium dendroides), közönséges ligetmoha (Mnium cuspidatum), lapított májmoha (Radula complanata), a Pohlia mutans és a ritka tızegmohák (Sphagnum spp.) Az égerlápok az Északi- és Dunántúli-középhegységben szórványosan fordulnak elı, NyugatDunántúlon (İrség, Vend-vidék), Dél-Dunántúlon (Belsı-Somogy) és az Alföldön (Nyírség, Szatmár-Beregi-sík, Duna-Tisza köze, Hanság, Szigetköz) valamivel gyakoribbak. Az égerlápok típusai a talajvízszint ingadozásától, a vízborítás idıtartamától és mélységétıl függnek. A vízgazdálkodásbeli különbségek a faji összetételben, borításban is megmutatkoznak, de külön társulásokat fölállítani nem szükséges, valamennyi égerlápot a Thelypteridi-Alnetum asszociációba lehet sorozni. A mézgás éger és magyar kıris értékes faanyaga miatt az égerlápok erdıgazdasági hasznosítás alatt állnak. Állományaikat tarvágással kezelik, s részben tısarjról, részben mesterséges csemeteültetéssel újítják fel. Helyenként - elsısorban a tızeges talajfelszínő részeken - az éger magról történı önvetényülése is megfigyelhetı. A kíméletes hasznosításhoz hozzátartozna, hogy az élıhely védelme érdekében a faegyedek 15-20 %-át visszahagyják. Az égerlápokra nagy veszélyt jelentenek a különféle célzatú vízrendezések (vízelvezetések). Több, nagykiterjedéső állomány (pl. a Hanságban, Ecsedi-lápon) e miatt ment tönkre, helyükön ma mezıgazdasági kultúra vagy kevésbé jó egészségi állapotú nemes nyárasok vannak. Száradó termıhelyő égerlápjaink csak akkor tarthatók fenn, ha a kellı vízutánpótlást meg tudjuk oldani. Bizonyos kiszárított területeinken - az intenzív fatermesztés gazdaságtalansága miatt - meg kell fontolni a termıhelyek rehabilitálását, s az extenzíven kezelhetı mézgás éger állományok visszatelepítését. Sajnos kotusodás, tızegkiégés miatt ez nem minden esetben valósítható meg rögtön, ilyen degradált részeken engedni kell a pionír cserjefajok (pl. rekettyefőz) visszatelepülését.
DR. BARTHA DÉNES
Veszélyeztetett erdıtársulásaink V. Főz- és nyírlápok Korunk egyik legszomorúbb és leglátványosabb jelensége természeti környezetünk pusztítása. A fajok eltőnése gyorsuló ütemben halad, s vészesen zsugorodnak a természetes, természetközeli élıhelyek területei is. A védett és veszélyeztetett fajok listája mellett most készült el hazánkban a veszélyeztetett, védendı élıhelyek, társulások összeállítása, mely várhatóan a közeljövıben jogszabály formájában nyilvánosságra kerül. Ebben a sorozatban a veszélyeztetett erdıtársulásokat, veszélyforrásaikat és megóvásuk lehetıségeit mutatjuk be, tudva azt, hogy az erdıterületeken végbemenı degradációt csak az erdészek állíthatják meg és fordíthatják vissza. A reliktum főzlápok és nyírlápok termıhelye hasonló az égerlápokéhoz, de a vízborítás gyakoribb és jelentısebb. Fıleg a síkvidékekre jellemzık, de egyes tagjaik a hegydombvidékeken is megtalálhatók. A nyírlápokra laza záródású lombkoronaszint jellemzı, melyben a ritka és védett szırös nyír (Betula pubescens) illetve babérfőz (Salix pentandra) dominál, elegyfaként a bibircses nyírt (Betula pendula) és rezgı nyárat (Populus tremula) lehet felfedezni. A cserjeszint a főzlápoknál jól fejlett, magas borítású, állományalkotó a higrofil rekettyefőz (Salix cinerea), mészmentes termıhelyen a füles főz (S. aurita) és kutyabenge (Frangula alnus) is megjelenik. Elızı fafajokból a főzlápokban is elıfordulhat egy-egy egyed. A nyírlápok cserjeszinje közepes borítású, a főzlápoknál említett cserjefajok jelennek meg bennük. Mindkét élıhelynél a gyepszint - a gyakori és jelentıs vízborítás miatt - alacsony vagy közepes borítású, közepesen fajgazdag, s higrofil elemekkel jellemezhetı. Gyakoriak és tömegesen jelennek meg a magassások és nagytermető főfajok. Képviselıik a posványsás (Carex acutiformis), rostostövő sás (C. appropinquata), zsombéksás (C. elata), villás sás (C. pseudocyperus), csırös sás (C. rostrata), lápi nádtippan (Calamagrostis canescens), dárdás nádtippan (C. stricta), nád (Phragmites australis), vizi harmatkása (Glyceria maxima), keskenylevelő gyékény (Typha angustifolia). A gyepszint további jellemzı faja még a mocsári pajzsika (Thelypterys palustris), gyilkos csomorika (Cicuta virosa), vidrafő (Menyanthes trifoliata), mocsári kocsord (Peucedanum palustre), nádi boglárka (Ranunculus lingua), mocsári gólyaorr (Geranium palustre), tiszaparti margitvirág (Chrysanthemun serotinum). A nyírlápok és a főzlápok egy része hidegkori maradványfajok refúgiumai. Ezeket az értékes, ritka, védett fajokat a jégkorszak óta ırzik e lápok, ezért is jelentenek különös értéket ezen élıhelyek. Glaciális reliktum a mocsári angyalgyökér (Angelica palustris), tızegeper (Comarum palustre), hamuvirág (Ligularia sibirica), zergeboglár (Trollius europaeus), lápi csalán (Urtica kioviensis). A főz- és nyírlápok nagyon szórványosan és kis területen találhatók az országban. A nyírlápok (Salici pentandrae - Betuletum pubescentis) egykoron a Nyírségre és a Hanságra voltak jellemzık, az utóbbi helyrıl eltőntek. A Nyírségen megtalálható még Bátorligeten, a közelmúltban felfedezett, de elpusztítással fenyegetett piricsei Júlia-ligeten, jó fél évszázada tették tönkre a halápi állományát. A főzlápoknál két ökológiai változatot lehet elkülöníteni. A gyakoribb típusban (Calamagrostio - Salicetum cinereae) tızegmoha fajok nem fordulnak elı, sokszor a reliktum fajok is hiányoznak. Ez a típus az Alföldre (Hanság, Szigetköz, DunaTisza köze, Szatmár-Beregi-sík, Déli-Alföld) jellemzı. A ritkább, tızegmohás főzlápokban (Salici cinereae - Sphagnetum recurvi) tömegesen jelennek meg a rekettyefőz tövei körül és a zsombékok közötti semlyékekben a tızegmoha fajok (Sphagnum spp.). Jellegzetes kísérı
mohafaj még a lápi moha (Aulacomnium palustre), továbbá tızegmohalápi fajok, mint az errıl az élıhelyrıl már kipusztult tarajos pajzsika (Dryopteris cristata), valamint a kereklevelő harmatfő (Drosera rotundifolia), a tömegesen megjelenı gyapjasmagvú sás (Carex lasiocarpa), illetve a hüvelyes gyapjúsás (Eriophorum vaginatum). Nagyon szórványosan találjuk ezt a típust az országban, elıfordul a Szatmár-Beregi-síkon (Csaroda), Dél-Dunántúlon (Szenta), Nyugat-Dunántúlon (Kıszeg, İrség, Vend-vidék) és a Magyar Középhegységben (Egerbakta, Kelemér, Sirok, Szentendre, Zalaszántó). Reliktum nyír- és főzlápjainkat a meliorálisnak nevezett vízelvezetések, termıhelyeik föltörése veszélyezteti. Kis területeik miatt könnyen sebezhetık, bolygatott termıhelyeikre a gyomfajok gyorsan betörnek és jellegtelenné teszik az állományokat. A környezı mezıgazdasági területek vegyszerbemosódása eutrofizációt okoz. Valamennyi meglévı állományuk védendı, vegetációtörténeti jelentıségük és sebezhetıségük miatt mindenféle beavatkozástól mentesíteni kell ıket.
DR. BARTHA DÉNES
Veszélyeztetett erdıtársulásaink VI. Bokorerdık Korunk egyik legszomorúbb és leglátványosabb jelensége természeti környezetünk pusztítása. A fajok eltőnése gyorsuló ütemben halad, s vészesen zsugorodnak a természetes, természetközeli élıhelyek területei is. A védett és veszélyeztetett fajok listája mellett most készült el hazánkban a veszélyeztetett, védendı élıhelyek, társulások összeállítása, mely várhatóan a közeljövıben jogszabály formájában nyilvánosságra kerül. Ebben a sorozatban a veszélyeztetett erdıtársulásokat, veszélyforrásaikat és megóvásuk lehetıségeit mutatjuk be, tudva azt, hogy az erdıterületeken végbemenı degradációt csak az erdészek állíthatják meg és fordíthatják vissza. A középhegységek sziklás gerincein, meredek, délies kitettségú lejtıin, általában 250 m tszf magasság felett - edafikus okok miatt - az erdıtenyészet határán jönnek létre a bokorerdık. Termıhelyük mezoklímatikus okok miatt a makroklímánál szárazabb és melegebb, alapkızetük mésztartalmú (mészkı, dolomit, meszes homokkı, karbonátokban gazdag andezit, bazalt), talajuk sekély termırétegő és száraz. Jellemzı talajtípusuk a köves-sziklás váztalaj, valamint a kızethatású talajok közül a humuszkarbonát, rendzina és erubáz. A bokorerdık nyílt élıhelyek, a fás növények alkotta foltok fátlan lejtısztyepekkel és sziklagyepekkel váltakoznak. A fafajok alkotta lombkoronaszint markánsan nem különül el a cserjeszinttıl, a fátlan foltok miatt oldalról nézve kupola alakúak. Állományalkotó fafaja a molyhos tölgy (Quercus pubescens) és virágos kıris (Fraxinus ornus), elegyfaként a sajmeggyet (Cerasus mahaleb), házi és déli berkenyét (Sorbus domestica, S. graeca) lehet említeni, ritkábban az erdélyi kocsánytalan tölgy (Quercus polycarpa) is megjelenik. A közepes vagy magas borítású cserjeszint fajgazdag, számos xerofil faj építi fel. Általánosabb fajai a tatár juhar (Acer tataricum), sajmeggy (Cerasus mahaleb), madárbirsek (Cotonaester spp.), csepleszmeggy (Cerasus fruticosa), kökény (Prunus spinosa), húsos som (Cornus mas), ostorménbangita (Viburnum lantana), sóskaborbolya (Berberis vulgaris), egybibés galagonya (Crataegus monogyna), bibircses kecskerágó (Euonymus verrucosus), pukkanó dudafürt (Colutea arborescens), molyhos szeder (Rubus tomentosus), jajrózsa (Rosa pimpinellifolia). Gyepszintje közepes vagy magas borítású, rendkívül fajgazdag, xerofil és többnyire mészkedvelı fajok találhatók itt. Az extrém termıhelyi viszonyok (szárazság, meleg, magas karbonáttartalom, sekély termıréteg, stb.) miatt sikeres életformányak bizonyulnak a félcserjék, mint a fürtös zanót (Cytisus nigricans), magas rekettye (Genista elata), selymes dárdahere (Dorycnium germanicum), sarlós gamandor (Teucrium chamaedrys), napvirágok (Helianthemum spp.), kakukkfüvek (Thymus spp.), valamint a xeromorf felépítéső (keskenylevelő, sok szilárdítóelemet tartalmazó) fő- és sásfélék, mint a barázdált csenkesz (Festuca rupicola), vékony csenkesz (F. valesiaca), deres csenkesz (F. pallens), nyúlfarkfüvek (Sesleria spp.), kései perje (Cleistogenes serotina), deres tarackbúza (Agropyron intermedium), tollas szálkaperje (Brachypodium pinnatum), árvalányhajak (Stipa spp.), magyar rozsnok (Bromus pannonicus), sudár rozsnok (B. erectus), törpe sás (Carex humilis). A színpompás virágszınyegbıl kiragadva említhetı még a felálló iszalag (Clematis recta), tarka nıszirom (Iris variegata), magyar lednek (Lathyrus pannonicus), pusztai szélfő (Mercurialis ovata), méreggyilok (Cynanchum vincetoxicum), nagyezerjófő (Dictamnus albus), piros gólyaorr (Geranium sanguineum), bókoló habszegfő (Silene nutans), hasznos tisztesfő (Stachys recta), mezei zsálya (Salvia pratensis), homoki pimpó (Potentilla arenaria), ebfojtó müge (Asperula cynanchica), csabaire vérfő (Sanguisorba minor),
rekettyelevelő gyújtoványfő (Linaria genistifolia), sátoros margitvirág (Chrysanthemum corymbosum), magyar szegfő (Dianthus pontederae), koronafürtök (Coronilla spp.), homokliliomok (Anthericum spp.), kardos peremizs (Inula ensifolia), színeváltó kutyatej (Euphorbia polychroma), tavaszi hérics (Adonis vernalis), szarvaskocsord (Peucedanum cervaria), taréjos csormolya (Melampyrum cristatum), szürke galaj (Galium glaucum), magyar repcsény (Erysimum pannonicum), erdei szellırózsa (Anemone sylvestris), sárga hagyma (Allium flavum), orvosi salamonpecsét (Polygonatum odoratum), erdei gyöngyköles (Lithospernum purpureo-coeruleum) és számos orchidea faj. Bokorerdıket hazánkban az Északi- és Dunántúli-középhegységben, illetve Dél-Dunántúlon (Mecsek, Villányi-hg.) találunk. Bár a különbözı klímahatások miatt némi eltérés fölfedezhetı a nagyobb tájegységek bokorerdeinek faji összetételében, az edafikus tényezık (fıleg az alapkızet típusa) miatt a földrajzi változatok helyett ökológiai változatokat célszerő elkülöníteni. Így megkülönböztethetjük a könnyen málló mészkövön és bazalton álló típust (Ceraso - Quercetum pubescentis), a közepesen málló, alacsonyabb karbonáttartalmú andeziten álló típust (Festuco pseudodalmaticae - Ceraso - Quercetum), és a kémiailag csak nehezen málló dolomiton álló típust (Cotino - Quercetum pubescentis). A mészkövön és bazalton tenyészı bokorerdık az Északi-középhegységben (Tornai Karszt, Bükk, Cserhát, Naszály), a Dunántúli-középhegységben (Budai-hg., Pilis, Gerecse, Balaton-felvidéki bazalt tanúhegyek) és a Dél-Dunántúlon (Mecsek, Villányi-hg.) fordulnak elı. Jellemzı cserjefajuk a sajmeggy (Cerasus mahaleb), továbbá a kontinentális jellegő fekete és pannon madárbirs (Cotoneaster niger, C. x matrensis), törpe mandula (Amygdalus nana), szirti gyöngyvesszı (Spiraea media). Dél-Dunántúlon jellemzı a szubmediterrán karakterő jerikói lonc (Lonicera caprifolium), aranyesı (Laburnum anagyroides), szúrós csodabogyó (Ruscus aculeatus). A gyepszint további fajai a fehér zanót (Chamaecytisus albus), méregölı sisakvirág (Aconitum anthora), macskahere (Phlomis tuberosa), magyar bogáncs (Carduus collinus), Waldsteinpimpó (Waldsteinia geoides), magyar zergevirág (Doronicum hungaricum), a Mecsekben és a Villányi-hegységben további színesítı elem a pirítógyökér (Tamus communis), majomkosbor (Orchis simia), baranyai peremizs (Inula spiraeifolia) és a bánáti bazsarózsa (Paeonia officinalis ssp. banatica). Az andeziten álló bokorerdık a legfajszegényebbek, az Északiközéphegységre (Zempléni-hg., Mátra, Börzsöny) és a Dunántúli-középhegység északi részére (Visegrádi-hg.) jellemzık. Itt a cserjeszint borítása is alacsonyabb, a sajmeggy (Cerasus mahaleb) és a magas kıris (Fraxinus excelsior) szerepe viszont jelentıs az állományok felépítésében. A cserjék közül kiemelendı a törpe mandula (Amygdalus nana) és szirti gyöngyvesszı (Spiraea media), a lágyszárú növények közül domináló főféle a magyar perje (Poa pannonica), keskenylevelő perje (P. angustifolia) és a sziklai csenkesz (Festuca pseudodalmatica). A dolomiton álló bokorerdıket elsısorban a Dunántúli-középhegységben (Budai-hg., Déli-Vértes, Bakony, Balaton-felvidék, Keszthelyi-hg.) és kisebb folton az Északi-középhegységben (Bükk: Nagy-Eged) találhatjuk meg. Tipikus elegyfái a berkenye kisfajok (Sorbus spp.), a Vértesben a csákvári Haraszt-hegyen a keleti gyertyán (Carpinus orientalis). Tömegesen megjelenı cserjefaja a vegetatív úton nagy polikormonokat (sarjtelepeket) alkotó cserszömörce (Cotinus coggygria), dekoratív cserjéje még a molyhos madárbirs (Cotoneaster tomentosus), fanyarka (Amelanchier ovalis) és a Balaton-felvidéken a bokros koronafürt (Coronilla emerus). A dolomiton található bokorerdık a legfajgazdagabbak, gyepszintjének további fontos alkotó eleme a sziklai sás (Carex halleriana), sárga koronafürt (Coronilla coronata), pusztai szélfő (Mercurialis ovata), nizzai zörgıfő (Crepis nicaeensis), fényes galaj (Galium lucidum), dudatönk (Physocaulis nodosus), fénylı zsoltina (Serratula lycopifolia), bajuszos kásafő (Oryzopsis virescens). A bokorerdık kicsiny, foltszerő területeken találhatók, az erdıgazdálkodás szempontjából értéktelen faállományok, termıhelyük alkalmatlan a gazdaságos fatermesztésre. Területük egy részét az elmúlt évtizedekben erdeifenyı és fıleg feketefenyı ültetéssel próbálták
hasznosítani, a termıhelyet megjavítani. A fenyı monokultúrák - csak idısebb korban ıriznek néhány értékesebb fajt, az eredeti fajgazdagság elenyészı töredéke található meg bennük. A meglévı bokorerdıket véderdıként kell kezelni, s mindenféle gazdálkodástól, háborítástól mentesíteni kell. A kultúrfenyvesekké átalakított területeket fokozatosan meg kell bontani, teret engedvén a szomszédos, kevésbé háborított területekrıl a fajok visszatelepülésének. A fafajok megtelepedését mesterséges magvetéssel is elı lehet segíteni, különösen a molyhos tölgy esetében van szükség erre.
DR. BARTHA DÉNES
Veszélyeztetett erdıtársulásaink VII. Mészkedvelı tölgyesek és erdeifenyvesek Korunk egyik legszomorúbb és leglátványosabb jelensége természeti környezetünk pusztítása. A fajok eltőnése gyorsuló ütemben halad, s vészesen zsugorodnak a természetes, természetközeli élıhelyek területei is. A védett és veszélyeztetett fajok listája mellett most készült el hazánkban a veszélyeztetett, védendı élıhelyek, társulások összeállítása, mely várhatóan a közeljövıben jogszabály formájában nyilvánosságra kerül. Ebben a sorozatban a veszélyeztetett erdıtársulásokat, veszélyforrásaikat és megóvásuk lehetıségeit mutatjuk be, tudva azt, hogy az erdıterületeken végbemenı degradációt csak az erdészek állíthatják meg és fordíthatják vissza. Mészkedvelı tölgyesek Kisebb területeken, edafikus hatásra, a domb- és hegyvidékek meredek, délies kitettségő lejtıin, vízszintesen rétegzıdött alapkızeten esetleg plakor helyzetben jönnek létre állományai. A mezoklimatikus okok miatt szárazabb és melegebb termıhelyek alapkızete mésztartalmú (mészkı, dolomit, meszes homokkı, karbonátokban gazdag andezit, bazalt), amelyen kızethatású talajok (humuszkarbonát, rendzina, erubáz), esetleg barnaföld alakul ki. A termıréteg sekély, a termıhely a fatenyészet határának közelében van. Az állományok nyíltak, fajgazdagok, xerofil elemekbıl épülnek fel. A többnyire egyszintes lombkoronaszintben a tölgyek a jellemzı állományalkotó fafajok, így a molyhos, olasz, cserés kocsánytalan tölgy (Quercus pubescens, Q. virgiliana, Q. cerris, Q. polycarpa). A számos elegyfa közül a virágos kıris (Fraxinus ornus), vadkörte (Pyrus pyraster), barkóca-, házi és déli berkenye (Sorbus torminalis, S. domestica, S. graeca), angol szil (Ulmus procera) és mezei juhar (Acer campestre) említhetı. A lombkoronaszint alacsony záródása miatt fényben gazdag az erdıbelsı, ezért, s a tápanyaggazdagság miatt a cserje- és gyepszint borítása magas. A cserjéket a húsos som (Cornus mas), fagyal (Ligustrum vulgare), ostorménbangita (Viburnum lantana), kökény (Prunus spinosa), bibircses kecskerágó (Euonymus verrucosus), egybibés galagonya (Crataegus monogyna), varjútövisbenge (Rhamnus catharticus), ükörkelonc (Lonicera xylosteum), pukkanó dudafürt (Colutea arborescens), sóskaborbolya (Berberis vulgaris), csepleszmeggy (Cerasus fruticosa) képviseli. A fajgazdag, virágpompás gyepszintben számos fő- és sásfaj is megtalálható, mint a tollas szálkaperje (Brachypodium pinnatum), barázdált csenkesz (Festuca rupicola), vékony csenkesz (F. valesiaca), felemáslevelő csenkesz (F. heterophylla), nyúlfarkfüvek (Sesleria spp.), sudár rozsnok (Bromus erectus), magyar rozsnok (B. pannonicus), törpe sás (Carex humilis), sápadt sás (C. michelii). További jellemzı elemei közül ki kell emelni a tarka nıszirom (Iris variegata), pázsitos nıszirom (I. graminea), színeváltó kutyatej (Euphorbia polychroma), bársonyos tüdıfő (Pulmonaria mollissima), borsfő (Calamintha clinopodium), szurokfő (Origanum vulgare), tarka koronafürt (Coronilla varia), sujtár (Laser trilobum), sarlós gamandor (Teucrium chamaedrys), méreggyilok (Cynanchum vincetoxicum), pusztai szélfő (Mercurialis ovata), nagyezerjófő (Dictamnus albus), szarvaskocsord (Peucedanum cervaria), erdei varjúháj (Sedum maximum), pirosló gólyaorr (Geranium sanguineum), pilisi bükköny (Vicia sparsiflora), nagyvirágú méhfő (Melittis grandiflora), bakfő (Betonica officinalis), felálló iszalag (Clematis recta), közönséges galaj (Galium mollugo), bársonyos tüdıfő (Pulmonaria mollis), sátoros margitvirág (Chrysanthemum corymbosum), osztrák ökörfarkkóró (Verbascum austriacum), orvosi salamonpecsét (Polygonatum odoratum), erdei
gyöngyköles (Lithospermum purpureo-coeruleum), kımagvú gyöngyköles (L. officinale) fajokat. A fıleg Közép-Európa déli felére és Dél-Európára jellemzı mész- és melegkedvelı tölgyesek hazánkban az Északi- és Dunántúli-középhegységben, Dél-Dunántúlon (Mecsek,Villányi-hg.) és kis folton Nyugat-Dunántúlon (Soproni-dv.) találhatók. A Kárpát-medencét érı klímahatások ennél az élıhelytípusnál is tükrözıdnek, így a szubkontinentális Északiközéphegység melegkedvelı tölgyesében (Corno - Quercetum pubescenti-petraeae) kelet felé haladva fokozatosan eltőnik a szubmediterrán cser és virágos kıris, jellemzı cserjeként felbukkan viszont a kontinentális elterjedéső tatár juhar (Acer tataricum). További karakterisztikus faj a magyar perje (Poa pannonica), tarka gyöngyperje (Melica picta), méregölı sisakvirág (Aconitum anthora), Waldstein-pimpó (Waldsteinia geoides), magyar zergevirág (Doronicum hungaricum). A szubmediterrán hatás alatt álló Dunántúliközéphegység mészkedvelı tölgyesében (Orno - Quercetum pubescenti-cerris) jellemzı cserjefaj még a cserszömörce (Cotinus coggygria) és a Balaton-felvidéken élı, védett bokros koronafürt (Coronilla emerus). Sajátos lágyszárú növényfaja a bajuszos kásafő (Oryzopsis virescens), sárga koronafürt (Coronilla coronata), pilisi bükköny (Vicia sparsiflora), pusztai szélfő (Mercurialis ovata) és a gérbics (Limodorum abortivum). A még erıteljesebb szubmediterrán hatás alatt álló Dél-Dunántúl mészkedvelı tölgyesében (Rusco - Orno Quercetum) elegyfaként megjelenik még az ezüst hárs (Tilia tomentosa), cserjeként pedig a jerikói lonc (Lonicera caprifolium). Megkülönböztı lágyszárú faja a fényes galaj (Galium lucidum), a liánszerő pirítógyökér (Tamus communis), deres sás (Carex flacca), valamint az Északi-középhegység melegkedvelı tölgyesénél már említett méregölö sisakvirág (Aconitum anthora), Waldstein-pimpó (Waldsteinia geoides), magyar zergevirág (Doronicum hungaricum). A nyugat-dunántúli társulásban (Euphorbio - Quercetum) csak behurcolva fordul elı a virágos kıris, ritka cserjéje a védett kövi benge (Rhamnus saxatilis). További jellemzı fajként még az ökörszemet (Buphthalmum salicifolium), bibircses és szögletes kutyatejet (Euphorbia verrucosa, E. angulata) lehet fölsorolni. Az egyébként is kis kiterjedéső mész- és melegkedvelı tölgyesek területe jelentısen csökkent akkor, amikor az elmúlt évtizedekben a fatermesztésre kevésbé alkalmas termıhelyeiket erdei- és feketefenyı telepítéssel próbálták hasznosítani. Ezen kultúrállományok csak nyomokban, fıként a kiritkuló, idısebb részeken tudnak néhány fajt megırizni az eredeti fajgazdagságból. A meleg- és mészkedvelı tölgyeseket - erózióra hajlamos termıhelyük miatt is - véderdıként célszerú kezelni. Mivel fatermesztésre nem alkalmasak, ezért faanyagot legfeljebb szálalva, kíméletesen szabad kitermelni. További területvesztésüket meg kell akadályozni, az egyébként is rossz egészségi állapotban lévı, helyükre ültetett kultúrfenyveseket - fokozatos megbontással és a visszatelepülés elısegítésével - át kell alakítani ismét mész- és melegkedvelı tölgyesekké. Mészkedvelı erdeifenyvesek Csak kis területeken, reliktum jelleggel bukkannak fel hazánkban a mészkedvelı erdeifenyvesek. Állományaikat meszes alapkızeten (meszes homokkı, meszes homok), nagyon száraz rendzinákon vagy futóhomokon, gyengén humuszos homoktalajon találjuk. A talajok humusztartalma alacsony, vízállottsága kedvezıtlen. A szélsıséges termıhelyi tulajdonságok miatt a lombos fafajok versenyképessége alacsony, így a pionír, tág tőrıképességő erdeifenyı (Pinus sylvestris) tud állományokat alkotni. A lombkoronaszint nyílt, alacsony záródású, egyszintes, melyben elegyfaként fölbukkanhat a cser (Quercus cerris), kocsányos tölgy (Q. robur), illetve a virágos kıris (Fraxinus ornus). A hiányzó vagy alacsony borítású cserjeszintben a boróka (Juniperus communis), sóskaborbolya (Berberis vulgaris), egybibés galagonya (Crataegus monogyna) jelenhet meg. A termıhely és gyepszint
fajösszetétele alapján két típust különíthetünk el, a meszes homokon kialakult homoki erdeifenyvest (Festuco vaginatae - Pinetum sylvestris) és a meszes homokkövön létrejövı mészkedvelı erdeifenyvest (Lino flavae - Pinetum sylvestris). Az elıbbi társulás Bakonyszentlászló - Fenyıfı homokvidékén található, s fiziognómiájában a német-lengyel síkság dőnefenyveseire emlékeztet, utóbbi társulás a Zalai-dombvidék északi részén (Alibánfa, Petıhenye, Pakod, Nemesapáti) lelhetı fel, melyhez hasonló élıhelyek vannak az Alpok és a Kárpátok mészvonulatain is. A homoki erdeifenyves gyepszintje sajátosan kettıs. A Kisalföldrıl felhúzódó meszes homoktakarót bazifil és xerofil, sok esetben pannon bennszülött homoki fajok jelzik, így a homoki csenkesz (Festuca vaginata), homoki árvalányhaj (Stipa borysthenica), naprózsa (Fumana procumbens), homoki vértı (Onosma arenaria), homoki fátyolvirág (Gypsophila fastigiatia), homoki szegfő (Dianthus arenarius), fekete kökörcsin (Pulsatilla pratensis ssp. nigricans), pusztai kutyatej (Euphorbia seguieriana). Ugyanakkor a nyugatról érkezı nedves légtömegek kilúgzó hatása és a fenyıalom savanyító tulajdonsága miatt acidofil fajokat is találunk, mint az orvosi veronika (Veronica officinalis), zöldes körtike (Pyrola chlorantha), fenyıspárga (Monotropa hypopytis), gyöngyvirágos-körtike (Orthilia secunda). A homokkıre települt mészkedvelı erdeifenyvesben dominálnak a száraz tölgyes elemek, mint a tollas szálkaperje (Brachypodium pinnatum), sudár rozsnok (Bromus erectus), piros gólyaorr (Geranium sanguineum), ökörszem (Buphthalmum salicifolium), sárga len (Linum flavum). A homoki erdeifenyvest a külszini fejtéső bauxitbányászat jórészt megsemmisítette. A megmaradó foltok erısen bolygatottak, s a cser fokozatosan szorítja ki az erdeifenyıt. Állományainak regenerálódására nem sok esély van. A homokkıre települt mészkedvelı erdeifenyves állományai kis területőek, erısen sebezhetık. Az intenzív gazdálkodás miatt állományai eljellegtelenedtek.
DR. BARTHA DÉNES
Veszélyeztetett erdıtársulásaink VIII. Fenyıelegyes - tölgyesek Korunk egyik legszomorúbb és leglátványosabb jelensége természeti környezetünk pusztítása. A fajok eltőnése gyorsuló ütemben halad, s vészesen zsugorodnak a természetes, természetközeli élıhelyek területei is. A védett és veszélyeztetett fajok listája mellett most készült el hazánkban a veszélyeztetett, védendı élıhelyek, társulások összeállítása, mely várhatóan a közeljövıben jogszabály formájában nyilvánosságra kerül. Ebben a sorozatban a veszélyeztetett erdıtársulásokat, veszélyforrásaikat és megóvásuk lehetıségeit mutatjuk be, tudva azt, hogy az erdıterületeken végbemenı degradációt csak az erdészek állíthatják meg és fordíthatják vissza. Délnyugat-Dunántúlon széles, lapos dombhátakon, átlagosan 250-350 m tszf. magasság között, savanyú és könnyen kilúgzódó kızeteken (agyag, savanyú homok, kavics) állnak állományaik. A többletvízhatástól független vagy változó vízellátású termıhelyeken savanyú, podzolos és pszeudoglejes barna erdıtalajok jönnek létre. Az állományok összetételét, szerkezetét - a szubatlanti klímahatás ellenére - elsısorban az edafikus feltételek, illetve a több évszázados, szálaló jellegú erdıgazdálkodás és egyéb erdıkiélések (legeltetés, alomszedés, köztes mővelés) határozzák meg. Zonálisan ezeken a területeken nagyobbrészt gyertyános - tölgyesek fordulnak elı, de az állandó belenyúlásokkal keletkezı lékekben, az alomszedés és legeltetés következtében létrejövı minerális talajfelszínen jól újult és elterjedt az egyébként e térségben ıshonos, pionír jellegő erdeifenyı (Pinus sylvestris). Az állományok kettıs lombkorona szintőek, a felsı szintben a fényigényes erdeifenyın kívül két tölgyfaj is megtalálható, mégpedig a kocsánytalan és a kocsányos tölgy (Quercus petraea, Q. robur). Klimatikusan a kocsánytalan tölgy jelenléte lenne indokolt, de az edafikus okok (tömött, cementálódott, levegıtlen talajok) miatt az alacsony dombvidékkel jellemezhetı területre a kocsányos tölgy is be tudott törni. A második lombkoronaszintben állandó elem a generatív és vegetatív úton jól újuló gyertyán (Carpinus betulus). Lékekben, erdıszéleken a mészkerülı bibircses nyír (Betula pendula) és rezgı nyár (Populus tremula) verıdik fel. A tápanyagszegény talajok és a kettıs lombkoronaszint miatt a cserjeszint fajszegény, borítása alacsony. Jellemzı cserjefaj a legeltetést, alomszedést jelzı boróka (Juniperus communis), erdıszéleken, tisztásokon a seprızanót (Sarothamnus scoparius), jobb vízellátású részeken a kutyabenge (Frangula alnus), illetve a védett füles főz (Salix aurita) és havasi éger (Alnus viridis). A gyepszint a savanyú kémhatás, tápanyaghiány és a humuszos réteg hiánya (alomszedés!) miatt szintén fajszegény és alacsonyabb borítású. Ezeken a termıhelyeken sikeresek a fél- és törpecserjék, mint a rekettyék (Genista spp.), fekete és vörös áfonya (Vaccinium myrtillus, V. vitis-idaea), illetve a henye boroszlán itt tenyészı alfaja (Daphne cneorum ssp. arbusculoides). A szárazabb, többletvízhatástól független termıhelyeken a fentieken kívül több acidofrekvens fajt találunk. A száraztızeges, nyershumuszos, mohapárnás talajfelszín kedvez az apró magvú illetve spórájú körtikefélék (Pyrolaceae) és korpafőfélék (Lycopodiaceae) terjedésének, szinte valamennyi fajuk megtalálható itt. Jellemzı még a fecsketárnics (Gentiana asclepiadea), hölgymálok (Hieracium spp.), perjeszittyók (Luzula spp.), réti csormolya (Melampyrum pratense), orvosi veronika (Veronica officinalis), fenyıspárga (Monotropa hypopytis), kékcsillag (Jasione montana), sovány ibolya (Viola canina), macskatalp (Antennaria dioica), fonalas csenkesz (Festuca tenuifolia), cérnatippan (Agrostis tenuis), erdei sédbúza (Deschampsia flexuosa) elıfordulása is. A változó vízgazdálkodású, idınként jól átnedvesedı termıhelyeken két nagytermető főfaj,
a nagy kékperje (Molinia arundinacea) és a gyepes sédbúza (Deschampsia caespitosa), illetve a háromfogfő (Sieglingia decumbens) és a vérontófő (Potentilla erecta) dominál. A savanyú kémhatás, az ásványi talajfelszín miatt a mohaszint jól fejlett, fajgazdag, helyenként jelentıs borítású. Gyakoribb mohafajok a seprımohák (Dicranum spp.), fehérlı vánkosmoha (Leucobryum glaucum), lápi moha (Aulacomnium palustre), szırmohák (Polytrichum spp.), pirosszárú moha (Pleurozium schreberi), tölcsérzuzmók (Cladonia spp.). A Nyugat-, Közép- és Kelet-Európa északi felén nagy területeken elıforduló fenyıelegyes tölgyesek (Pino - Quercetum) hazai elıfordulása a több évszázados, de azonos formájú erdıgazdálkodásnak és erdıkiélésnek köszönhetı. Kárpát-medencei elıfordulása DélnyugatDunántúlra (Vasi-hegyhát, İrség, Göcsej, Hetés, Vend-vidék) korlátozódik. Mivel ez az élıhelytípus antropogén hatásra jött létre, és stabilizálódott, ezért fenntartása érdekében ugyanazokat a beavatkozásokat kellene véghez vinni, mint évszázadokon keresztül. Sajnos a kisparaszti szálalás visszaszorulóban van, az erdei legeltetés és az alomszedés megszőnt. A rendszeres szálalások elmaradása miatt lombos fafajok (különösen a gyertyán) törnek elıre, a pionír jellegő erdeifenyı pedig kiszorul. A fénymennyiség csökkenése, a humuszosodás megindulása miatt az acidofrekvens fajok és mohok dominanciája csökken, egy részük eltőnik. További problémát jelent a nagyüzemi erdıgazdálkodás térhódítása ezeken a területeken, ahol többnyire elegyetlen, csemetérıl mesterségesen felújított erdeifenyı kultúrállományok foglalják el a fenyıelegyes - tölgyesek helyét.
DR. BARTHA DÉNES
Veszélyeztetett erdıtársulásaink IX. Sziklaerdık Korunk egyik legszomorúbb és leglátványosabb jelensége természeti környezetünk pusztítása. A fajok eltőnése gyorsuló ütemben halad, s vészesen zsugorodnak a természetes, természetközeli élıhelyek területei is. A védett és veszélyeztetett fajok listája mellett most készült el hazánkban a veszélyeztetett, védendı élıhelyek, társulások összeállítása, mely várhatóan a közeljövıben jogszabály formájában nyilvánosságra kerül. Ebben a sorozatban a veszélyeztetett erdıtársulásokat, veszélyforrásaikat és megóvásuk lehetıségeit mutatjuk be, tudva azt, hogy az erdıterületeken végbemenı degradációt csak az erdészek állíthatják meg és fordíthatják vissza. Középhegységeink sziklagerincein, sziklás csúcsain, meredek lejtıin általában 300 m tszf. magasság felett alakulnak ki a sziklaerdık. Termıhelyük mezoklimatikus okok miatt szárazabb vagy hővösebb a klímaövhöz képest. Mindenféle tömör kızeten (mészkı, dolomit, andezit, gabbró, bazalt, riolit, stb.) létrejöhetnek, többletvízhatástól független köves-sziklás váztalajon, vagy ritkábban sekély termırétegő kızethatású talajokon (ranker, rendzina, erubáz) állnak állományaik. Az orográfiai és edafikus okok elsıdlegesen határozzák meg a sziklaerdık létét. A kedvezıtlen termıhely miatt állományaik nyíltak, két vagy több lombkoronaszintőek. A sziklaerdık fafajösszetétele változatos, függ a tengerszint feletti magasságtól, domborzati sajátosságoktól, földrajzi elhelyezkedéstıl. Magasabb régióban még állományalkotó szerephez jut a bükk (Fagus sylvatica), az alacsonyabb régiókban a kocsánytalan tölgy (Quercus petraea) csak ritkán, lokálisan nagyobb elegyarányú. Sikeresek viszont a generatív úton jól újuló, plasztikus gyökérzető fajok, mint a magas kıris (Fraxinus excelsior), kis- és nagylevelő hárs (Tilia cordata, T. platyphyllos), hegyi, korai és mezei juhar (Acer pseudoplatanus, A. platanoides, A. campestre), valamint a lisztes, déli és barkócaberkenye (Sorbus aria, S. graeca, S. torminalis). Ritkán elıfordul az olasz tölgy (Quercus virgiliana) és a gyertyán (Carpinus betulus) is. A Dunántúli-középhegységben jellemzı a virágos kıris (Fraxinus ornus) föllépte. Bár a fényviszonyok kedvezık, az edafikus okok miatt a cserjeszint borítása alacsony, vagy legfeljebb közepes. A sziklás termıhelyeken tipikus a szirti gyöngyvesszı (Spiraea media), madárbirs fajok (Cotoneaster spp.), köszméte (Ribes uva-crispa) megléte, továbbá ükörke (Lonicera xylosteum), bibircses kecskerágó (Euonymus verrucosus), húsos som (Cornus mas), mogyoró (Corylus avellana), pukkanó dudafürt (Colutea arborescens) és a Bükkben, valamint a Mátrában a ritka havasi iszalag (Clematis alpina) fordul elı. A sziklaerdık gyepszintjére a mozaikos megjelenés, az alacsony vagy közepes borítás, és a fajgazdagság jellemzı. A magasabb régióban lévı üdébb típusaiban számos üde lomberdei faj jelenik meg, az alacsonyabb régióban viszont jónéhány száraz tölgyesekre jellemzı fajt is találunk. Tipikus sziklaerdei fajoknak (is) tarthatók a nyúlfarkfüvek (Sesleria spp.), tarka nádtippan (Calamagrostis varia), fehér sás (Carex alba), lila csenkesz (Festuca amethystina), törpe sás (Carex humilis), mérges sás (Carex brevicollis), bajuszos kásafő (Oryzopsis virescens), Waldstein-pimpó (Waldsteinia geoides), magas csukóka (Scutellaria altissima). A magasabb régiókban lévı és hővösebb északias oldalakon tenyészı sziklaerdık számos ritka és hidegkori reliktum fajt ıriznek, ilyenek a havasi hagyma (Allium victorialis), harangláb (Aquilegia vulgaris), havasi ikravirág (Arabis alpina), szirti búzavirág (Centaurea mollis), poloskavész (Cimicifuga europaea), enyves aszat (Cirsium erisithales), kövi szeder (Rubus
saxatilis), szürke bogáncs (Carduus glaucus), medvefül kankalin (Primula auricula), hármaslevelő macskagyökér (Valeriana tripteris). Az erózió miatt a sziklalakó mohafajok száma jelentıs, fontosabb képviselıjük a nagysüvegő moha (Encalypta ciliata), továbbá a Scapania punctata és Cephalozia bicuspidata. A sziklaerdık csoportosításában a tengerszint feletti magasság, a földrajzi helyzet, a vegetációtörténeti múlt játszik elsısorban szerepet. Az Északi-középhegységben a Kárpátok közelsége, a szubkontinentális klímahatás, több hegység jelentıs tengerszint feletti magassága miatt négy változatot lehet felismerni. A Bükk-hegység 800 m-nél magasabb részein leginkább dolomiton találjuk a sziklai bükköst (Seslerio - Fagetum). A szélsıséges edafikus tényezık ellenére a makroklímának köszönhetıen a bükk még állományalkotó szerephez jut. A korábban már említett reliktum fajokon kívül a dekoratív, védett harangláb (Aquilegia vulgaris), madársisakok (Cephalanthera spp.), vörösbarna nıszıfő (Epipactis atrorubens) említhetı még itt. Ugyancsak a Bükk-hegységben hasonló tengerszint feletti magasságnál, de meredek, északias dolomit lejtıkön a hársas - berkenyést (Tilio - Sorbetum) találjuk. A bükk itt már alárendeltebb szerepet játszik, dominál a kislevelő és nagylevelő hárs (Tilia cordata, T. platyphyllos), melyekhez lisztes berkenye (Sorbus aria) elegyedik. Reliktum fajokban ugyancsak gazdag élıhely, a további növények közül a védett fürtös kıtörıfő (Saxifraga paniculata) emelendı ki. A Zempléni-hegység északi részén szilikátos alapkızeten (riolit, andezit) az ún. szilikát sziklaerdıt (Sorbo - Quercetum) lehet megfigyelni. Az alacsonyabb tengerszint feletti magasság, a tápanyagban szegény termıhely miatt itt érdekes módon a kocsánytalan tölgy (Quercus petraea) az állományalkotó, jellemzı elegyfája a lisztes és madárberkenye (Sorbus aria, S. aucuparia). A gyepszintben elsısorban xerotherm tölgyes és acidofrekvens fajok tenyésznek. Az Északi-középhegység legelterjedtebb sziklaerdı társulása a hárs - kıris sziklaerdı (Tilio - Fraxinetum), mely a Tornai Karszton, Bükkben, Mátrában, Karancson és Börzsönyben többfelé megfigyelhetı. Ez a posztglaciális reliktum társulás számos kontinentális karakterő fajt ıriz, jellemzıje még a tavaszi geofita aszpektus és több nitrofita jelenléte. A kis- és nagylevelő hárson (Tilia cordata, T. platyphyllos) kívül domináns a magas kıris (Fraxinus excelsior), s nagyon jellegzetes a sokszor kisebb fává is megnövı húsos som (Cornus mas) megjelenése. Inkább az alacsonyabb régiókban, széljárta, a környezeténél kissé szárazabb termıhelyeken tenyészik ez a társulás. A Dunántúliközéphegységben az alacsonyabb tengerszint feletti magasságok, a hegységet felépítı kevésbé változatos kızetek, a magashegységekkel való kapcsolat hiánya miatt csak egyetlen társulást lehet elkülöníteni, az elegyes karszterdıt (Fago - Ornetum). Ez a Pillisben, Budaihegységben, Vértesben, Bakonyban és Balaton-felvidéken található társulás sajátos, kevert jelleget ölt, mely az északias kitettségő dolomitlejtıknek és a szubmediterrán klímahatásoknak egyaránt köszönhetı. A fafajok közül a szubatlanti jellegő bükk (Fagus sylvatica) és a szubmediterrrán jellegő virágos kıris (Fraxinus ornus) játszik állományalkotó szerepet, érdekes elegyfák a bennszülött berkenye kisfajok (Sorbus spp.). A Déli-Bakonyban ebben a társulásban él a tiszafa (Taxus baccata) is. A cserjefajok közül még a szép, ritka fanyarkát (Amelanchier ovalis) és a molyhos madárbirset (Cotoneaster tomentosus) kell említeni. Az északias kitettség és a dolomit sajátos reliktumırzı tulajdonsága miatt itt is több értékes hidegkori maradványfajjal találkozunk. Nyugat-Dunántúlon a Kıszegi-hegységben a velemi Péterics-hegyrıl sziklai erdeifenyves társulást (Calamagrosti variae - Pinetum) írtak le, ahol az erdeifenyı (Pinus sylvestris) jut állományalkotó szerephez. Az Alpok és Kárpátok zord bércein tenyészı sziklai erdeifenyves hazánkban nagyon kis területen és sajnos erısen átalakulófélben létezik. A sziklaerdık mindig kisebb foltokban, extrém termıhelyeken jelennek meg. Talajvédı és ritka, sok esetben reliktum fajt ırzı szerepük miatt különleges védelmet érdemelnek, a gazdálkodást és háborítást meg kell szüntetni. E véderdık könnyen sebezhetık, az itt-ott elkövetett tarvágások, fenyvesítések, a nagyvadállomány és a turizmus több állományukat
tönkretette vagy erısen degradálta. Erózióra hajlamos, sekély termırétegő hegyvidéki élıhelyeken tarvágások és sikertelen felújítások után magas kıris, illetve kislevelő és nagylevelő hárs konszociációk is kialakulhatnak. Ezek a „másodlagos sziklaerdık” azonban szegényes és jellegtelen fajkészletőek, a termıhely degradálódása miatt azonban nem vagy csak nagyon lassan tudnak visszaalakulni az eredeti erdıtársulássá.
DR. BARTHA DÉNES
Veszélyeztetett erdıtársulásaink X. Szurdokerdık Korunk egyik legszomorúbb és leglátványosabb jelensége természeti környezetünk pusztítása. A fajok eltőnése gyorsuló ütemben halad, s vészesen zsugorodnak a természetes, természetközeli élıhelyek területei is. A védett és veszélyeztetett fajok listája mellett most készült el hazánkban a veszélyeztetett, védendı élıhelyek, társulások összeállítása, mely várhatóan a közeljövıben jogszabály formájában nyilvánosságra kerül. Ebben a sorozatban a veszélyeztetett erdıtársulásokat, veszélyforrásaikat és megóvásuk lehetıségeit mutatjuk be, tudva azt, hogy az erdıterületeken végbemenı degradációt csak az erdészek állíthatják meg és fordíthatják vissza. A középhegységek szők völgyeinek alsó, meredek lejtıin, töbrök oldalain általában 300 m tszf. magasság felett alakulnak ki a szurdokerdık. Az egyébként is hővös, párás, csapadékos makroklímánál a domborzati sajátságok miatt a mezoklíma még hővösebb, párásabb. A szurdokok kialakulására a tömör, de kémiailag jól málló kızetek (pl. mészkı, andezit, bazalt) alkalmasak, melyek felsı, lehordási részén fıleg többletvízhatástól független köves-sziklás váztalajok és kızethatású talajok (ranker, rendzina, erubáz), alsó, felhalmozási részén többnyire szivárgó viző lejtıhordalék erdıtalajok jönnek létre. A zárt, két vagy több szintes lombkoronaszint fajgazdag, melyet fıleg mezofil jellegő fajok építenek fel. A makroklíma által meghatározott klimax fafajok (bükk, gyertyán, kocsánytalan tölgy) a termıhelyi sajátosságok miatt itt nem jutnak állományalkotó szerephez, a zonális bükkösök és gyertyános - tölgyesek elegyfafajai viszont sikeresek itt, s konkurrensei ezeknek. A plasztikus gyökérzető, magról és sarjról könnyen újuló hegyi és korai juhar (Acer pseudoplatanus, A. platanoides), nagylevelő és kislevelő hárs (Tilia platyphyllos, T. cordata), hegyi szil (Ulmus glabra), magas kıris (Fraxinus excelsior), madárcseresznye (Cerasus avium) mellett szálanként, elszórva található egy-egy bükk (Fagus sylvatica) vagy gyertyán (Carpinus betulus). Dél-Dunántúlon az ezüst hárs (Tilia tomentosa) és virágos kıris (Fraxinus ornus) is megjelenik. Az állandó talajmozgás, a fafajok árnyalása miatt a cserjeszint alacsony, ritkábban közepes borítású. A fekete és a ritkább fürtös bodzán (Sambucus nigra, S. racemosa) kívül elıfordul az itt-ott kisebb fává is megnövı mogyoró (Corylus avellana), mogyorós hólyagfa (Staphylea pinnata), ritkább a köszméte (Ribes uva-crispa), s még ritkább a védett havasi ribiszke (Ribes alpinum). Több liánfaj kapaszkodik a fényért kőzdve a fákra és sziklákra, gyakori a borostyán (Hedera helix) és az erdei iszalag (Clematis vitalba), a védett havasi iszalag (Clematis alpina) viszont csak a Bükkben és a Mátrában színesíti ezt az élıhelyet. A jó vízellátás, a humuszos, tápanyagokban gazdag talajok miatt a mezofil, nagyobbrészt üde lomberdei fajok alkotják a gyepszintet, sok faj húzódik be a bükkösök és gyertyános - tölgyesek aljnövényzetébıl. Rajtuk kívül jellemzı a harasztok néhol tömeges megjelenése, mint a gímnyelv (Phyllitis scolopendrium), vesepáfrányok (Polystichum spp.), hólyagpáfrány (Cystopteris fragilis). A jó víz- és tápanyagellátás miatt sikeresek a magaskórósok is, tipikus képviselıjük a tornyos ikravirág (Arabis turrita), hölgyestike (Hesperis matronalis), évelı holdviola (Lunaria rediviva), osztrák borzamag (Pleurospermum austriacum), farkasbogyó (Scopolia carniolica). Az állandóan mozgó talajfelszín miatt a feltalaj nitrogénben állandóan dúsul, ezért több nitrofil faj is konstans eleme ezen élıhelyeknek, mint például a nagycsalán (Urtica dioica), falgyom (Parietaria officinalis), vérehulló fecskefő (Chelidonium majus), nehézszagú gólyaorr (Geranium robertianum). Fentieken kívül jellemzı faj még a fényes turbolya (Anthriscus nitida), erdei csenkesz
(Festuca altissima), fodros gólyaorr (Geranium phaeum), mohos csitri (Moehringia muscosa), havasi ikravirág (Arabis alpina), kövi szeder (Rubus saxatilis), hármaslevelő macskagyökér (Valeriana tripteris), magas csukóka (Scutellaria altissima). A gyepszintnél érdekes megfigyelni, hogy az állandó talajmozgás, kiálló kövek és sziklák miatt csak alacsony vagy közepes borítást találunk, s itt a tarackokkal szaporodó polikormon képzı fajok is csak kisebb foltokon jelennek meg. A talajlakó mohák számára szintén nem kedvez a talajmozgás, a kövek-sziklák viszont a párás, árnyas szurdokokban alkalmasak a sziklalakó mohoknak és zuzmóknak. A mohák közül a gömbös moha (Bartramia pomiformis), kúpos májmoha (Conocephalum conicum), valamint a magyar nevet nem viselı Fissidens cristatus és Marsupella hungarica karakterisztikus elem itt. Szurdokerdıket az Északi- és Dunántúli-középhegységben, Nyugat-Dunántúlon (Kıszegi-hg.) és Dél-Dunántúlon (Mecsek, Villányi-hg.) találunk az országban. Földrajzi változatokat - a csekély különbségek miatt - nem célszerő elkülöníteni, helyettük az alapkızet alapján ökológiai változatokat lehet fölállítani. Így megkülönböztethetı a mészkövön (Phyllitidi Aceretum) és andeziten (Parietario - Aceretum) álló szurdokerdı. Elıbbi fajgazdagabb, s több hidegkori reliktum fajt is ıriz, mint a havasi ikravirág, farkasbogyó, havasi iszalag, havasi ribiszke, sárga ibolya. Ez a változat a Tornai Karszt, Bükk, Pilis, Gerecse, Vértes, Bakony, Balaton-felvidék, Kıszegi-hg., Mecsek, Villányi-hg. szurdokerdeire jellemzı. Az utóbbi, andeziten található változat fajszegényebb, reliktum fajt alig ıriz, viszont sok, szilikátos aljzatra jellemzı mohafajokkal képviselteti magát. A Mátra, Börzsöny és Visegrádi-hg. területén fordul elı. Bár a szurdokerdıkben értékes faanyagú fafajok fordulnak elı, fatermesztésre alkalmatlan területek. A törzsek girbe-gurbák, erısen elágazók, sokszor sebzettek, a rendszeres széltörések miatt sok a kidılt törzs. Emiatt, s az eróziónak erısen kitett termıhely miatt véderdıként kell ıket nyilvántartani, s mindenféle gazdálkodást, háborítást meg kell tiltani. A kisterülető, könnyen sebezhetı, de nagyon értékes élıhelyek csak így ırizhetık meg. Több szurdokerdıben, különösen a talpi részeken, luctelepítéseket végeztek, mely állományok - a luc pusztulása miatt is - visszaalakítandók. Jelentıs károkat okoz a túlszaporított nagyvadállomány, taposásuk, rágásuk miatt az értékes fajok eltőnnek, s gyomosodás tapasztalható. Ugyancsak hasonló problémák lépnek fel a turizmus miatt is.
DR. BARTHA DÉNES
Veszélyeztetett erdıtársulásaink XI. Törmeléklejtı-erdık Korunk egyik legszomorúbb és leglátványosabb jelensége természeti környezetünk pusztítása. A fajok eltőnése gyorsuló ütemben halad, s vészesen zsugorodnak a természetes, természetközeli élıhelyek területei is. A védett és veszélyeztetett fajok listája mellett most készült el hazánkban a veszélyeztetett, védendı élıhelyek, társulások összeállítása, mely várhatóan a közeljövıben jogszabály formájában nyilvánosságra kerül. Ebben a sorozatban a veszélyeztetett erdıtársulásokat, veszélyforrásaikat és megóvásuk lehetıségeit mutatjuk be, tudva azt, hogy az erdıterületeken végbemenı degradációt csak az erdészek állíthatják meg és fordíthatják vissza. A középhegységek lejtıinek meredekebb, kıgörgeteges szakaszain, általában a lehordási részen, valamint a sziklafalak alatti részeken alakulnak ki a törmeléklejtı-erdık. A többnyire északias kitettség miatt a mezoklíma a makroklímánál kissé hővösebb és párásabb. A tömör, de fizikailag aprózódó kızeteken (pl. mészkı, dolomit, andezit, bazalt) elsısorban szivárgó viző kızethatású talajok (rendzina, erubáz), vagy kızettörmelékkel feldúsult lejtıhordalékerdıtalajok jönnek létre. Az állandóan mozgó törmelék ezen élıhely kialakulásában a legfontosabb ökológiai tényezı, ami az állományok struktúráját és fajösszetételét döntıen befolyásolja. Fentiek miatt a lombkoronaszint csak közepes záródású, s a szurdok- és sziklaerdıkhöz hasonlóan a klimax fafajok, mint állományalkotók, itt is háttérbe szorulnak. Dominálnak a mezofil jellegő, plasztikus gyökérzető, vegetatív úton is újuló fajok, mint a nagy- és kislevelő hárs (Tilia platyphyllos, T. cordata), továbbá a hegyi és korai juhar (Acer pseudoplatanus, A. platanoides), magas kıris (Fraxinus excelsior), madárcseresznye (Cerasus avium), lisztes berkenye (Sorbus aria), de szálanként megtalálható a bükk (Fagus sylvatica) és gyertyán (Carpinus betulus) is. Dél-Dunántúlon az ezüst hárs (Tilia tomentosa), valamint a virágos kıris (Fraxinus ornus) is szerepet kap. A cserjeszint borítása és fajösszetétele a lombkoronaszintéhez hasonlóan alig különbözik a szurdokerdıkétıl, bár itt a montán jellegő és reliktum fajok már nem fordulnak elı. Ennek oka, hogy az élıhely a szurdokokhoz képest kevésbé hővös és párás. Tipikus cserjefaj a törmeléklejtı-erdıben a mogyorós hólyagfa (Staphylea pinnata), mogyoró (Corylus avellana), húsos som (Cornus mas), vörösgyőrősom (C. sanguinea), fekete bodza (Sambucus nigra), borostyán (Hedera helix), erdei iszalag (Clematis vitalba). A kedvezı vízellátás, a tápanyaggazdagság miatt a nagyobb borítású gyepszintet az általános üde lomberdei fajok uralják, ahol a polikormonképzés szintén gátolt. A talajmozgás és nitrogéndúsulás miatt a szurdokerdıkhöz hasonlóan itt is több nitrofil faj van, képviselıik a nagycsalán (Urtica dioica), vérehulló fecskefő (Chelidonium majus), falgyom (Parietaria officinalis), tyúkhúr (Stellaria media), kányazsombor (Alliaria petiolata), foltos árvacsalán (Lamium maculatum), nehézszagú gólyaorr (Geranium robertianum). További fajok, melyekkel a törmeléklejtı-erdık jellemezhetık az ızsaláta (Smyrnium perfoliatum), méregölı sisakvirág (Aconitum anthora), fényes gólyaorr (Geranium lucidum), Waldstein-pimpó (Waldsteinia geoides), évelı szélfő (Mercurialis perennis), bozontos csukóka (Scutellaria columnae), apró tyúktaréj (Gagea minima), tavaszi görvélyfő (Scrophularia vernalis), békaszem (Omphalodes scorpioides), valamint számos általános lomberdei faj. Terrikol zuzmó- és mohafaj alig van, annál jelentısebb viszont a szaxikol fajok nagy száma és borítása. Törmeléklejtı-erdıket (Mercuriali - Tilietum) az Északi-középhegységben (Zempléni-hg., Bükk, Mátra, Börzsöny, Naszály), Dunántúli-középhegységben (Visegrádi-hg., Budai-hg.,
Gerecse, Vértes, Bakony), szórványosan Nyugat-Dunántúlon (Kıszegi-hg.) és DélDunántúlon (Mecsek, Villányi-hg.) találunk. A szurdokerdıkhöz hasonlóan ezeket az élıhelyeket is véderdıként kell nyilvántartani, s mentesíteni kell ıket mindenféle gazdálkodástól, terheléstıl. A fafajok sebzett és elágazó törzsei, az állandó és nagymérvő erózió, a nehéz felújítás is e mellett szól.
DR. BARTHA DÉNES
Veszélyeztetett erdıtársulásaink XII. Homoki tölgyesek Korunk egyik legszomorúbb és leglátványosabb jelensége természeti környezetünk pusztítása. A fajok eltőnése gyorsuló ütemben halad, s vészesen zsugorodnak a természetes, természetközeli élıhelyek területei is. A védett és veszélyeztetett fajok listája mellett most készült el hazánkban a veszélyeztetett, védendı élıhelyek, társulások összeállítása, mely várhatóan a közeljövıben jogszabály formájában nyilvánosságra kerül. Ebben a sorozatban a veszélyeztetett erdıtársulásokat, veszélyforrásaikat és megóvásuk lehetıségeit mutatjuk be, tudva azt, hogy az erdıterületeken végbemenı degradációt csak az erdészek állíthatják meg és fordíthatják vissza. A síkvidékek árvízmentes hátságain, savanyú vagy meszes homok alapkızeten alakulnak ki a homoki tölgyesek erdıssztyepp jellegő állományai. Mivel a homok a lösznél jobb vízgazdálkodású, ezért a kevésbé szélsıséges termıhelyeken, nagy területen zárt állományokkal találkozunk, s csak az extrém termıhelyeken jelennek meg a nyílt, homoki gyepekkel váltakozó állományok. A nyílt változatra a humuszos homoktalajok, a zárt változatra a fejlettebb kovárványos és rozsdabarna erdıtalajok jellemzık. A zárt homoki tölgyesnél a talajvíz hatása kifejezettebb. A nyílt homoki tölgyes erdıfoltjai alacsonyabb záródásúak, a fafajok gyengébb növekedésőek. Mindkét változat lombkoronaszintje fajgazdag, ugyanazok a fafajok dominálnak, egy gyengén fejlett második lombkoronaszint különösen a zárt változatnál - is megfigyelhetı. Állományalkotó fafaj a kocsányos tölgy (Quercus robur), jellemzı elegyfaj a fehér nyár (Populus alba), mezei juhar (Acer campestre), simalevelő mezei szil (Ulmus minor), vadkörte (Pyrus pyraster). Savanyú homokon megjelenik a rezgı nyár (Populus tremula) és a bibircses nyír (Betula pendula) is, meszes homokon pedig a megritkult olasz tölgy (Quercus virgiliana). A Kisalföldön elıfordul a cser (Quercus cerris), a Nyírség délkeleti részén pedig az ezüst hárs (Tilia tomentosa). A kedvezı fényviszonyok, a megfelelı vízgazdálkodás miatt magas borítású, fajgazdag cserjeszinttel találkozunk, melyet xerofil, xeromezofil fajok építenek fel. Ezek a boróka (Juniperus communis), egybibés galagonya (Crataegus monogyna), fagyal (Ligustrum vulgare), kökény (Prunus spinosa), mogyoró (Corylus avellana), tatár juhar (Acer tataricum), vörösgyőrősom (Cornus sanguinea), csíkos kecskerágó (Euonymus europaeus), sóskaborbolya (Berberis vulgaris), gyepőrózsa (Rosa canina), ostorménbangita (Viburnum lantana). A gyepszint szintén magas borítású, fajgazdag, jellegzetesek a xerofil (részben homoki) fajok, de a zárt változatnál már xeromezofil (részben üde lomberdei) fajok is megjelennek. Az árnyalás nélküli részeken homokpusztai fajok uralkodnak, képviselıik a homoki csenkesz (Festuca vaginata), barázdált csenkesz (F. rupicola), vékony csenkesz (F. valesiaca), árvalányhajak (Stipa spp.), erdélyi gyöngyperje (Melica transsylvanica), illatos borjúpázsit (Anthoxanthum odoratum), illatos szentperje (Hierochlo( odorata), ágas homokliliom (Anthericum ramosum), koloncos legyezıfő (Filipendula vulgaris), magas kocsord (Peucedanum alsaticum), szarvaskocsord (P. cervaria), citromkocsord (P. oreoselinum), homoki nıszirom (Iris arenaria), sarlós gamandor (Teucrium chamaedrys). A zárt homoki tölgyes változatnál ezek a fajok legfeljebb az erdıszéleken találhatók meg. A nyílt változat erdıfoltjaira, árnyasabb állományrészeire és a zárt változatra a következı fajok jellemzık: erdei szálkaperje (Brachypodium sylvaticum), ligeti perje (Poa nemoralis), szálkás tarackbúza (Agropyron caninum), gyöngyvirág (Convallaria majalis), széleslevelő és soktérdő salamonpecsét (Polygonatum latifolium, P. odoratum), erdei ibolya (Viola
sylvestris), erdei és kımagvú gyöngyköles (Lithospermum purpureo-coeruleum, L. officinale), enyves zsálya (Salvia glutinosa), erdei tisztesfő (Stachys sylvatica), bársonyos tüdıfő (Pulmonaria mollissima), kéküstökő csormolya (Melampyrum nemorosum). A homoki tölgyesek egykor a Nagyalföld (Nyírség, Duna-Tisza köze, Tengelici-homokvidék) és Kisalföld (Szigetköz, Komáromi-síkság) homokvidékein sokfelé, nagyobb kiterjedésben voltak megtalálhatók. Ma már maradványállományaik vannak, a nyílt változat alig lelhetı már fel, a zárt változatból még vannak nagyobb erdıfoltok, de területük egyre csökken. A termıhely, az állományszerkezet és a fajkészlet alapján két - egymással érintkezı és összefolyó - társulást lehet fölállítani, a nyílt homoki (pusztai) tölgyest (Festuco rupicolae Quercetum roboris) és a zárt homoki (gyöngyvirágos) tölgyest (Convallario - Quercetum roboris). Az elıbbi tipikus erdısztyepp jellegő, alacsony záródású, xerofil jellegő társulás, míg az utóbbi záródott, xeromezofil jellegő. A homoki tölgyesek területcsökkenésének egyik legfontosabb oka a többnyire megfontolatlan és indokolatlan talajvízszint csökkentés. Másik ok az, hogy a nehéz felújítás miatt a nagyobb fatermés reményében idegenföldi fafajokkal kultúrállományokat létesítettek termıhelyükön. Nagyobbrészt az akác, kisebb részt a nemes nyárak, erdei- és feketefenyı, vörös tölgy, fekete dió hódította el területüket, s semmisítette meg a homoki tölgyes élıhelyeket. A kocsányos tölgy felújítására alkalmazott technológia (tuskózás, mélyszántás, gyökérfésülés, tág hálózatban csemetérıl való ültetetés, több éven keresztül történı gépi és vegyszeres ápolások) sem kedvezett a sikeres erdısítéseknek, ezért is álltak el az erdészek ettıl a fafajtól. Kétségtelen, hogy a homoki tölgyeseket csak tarvágásos üzemmódban lehet kezelni, de felújításuk sok helyen még nem reménytelen. Kedvezıtlen hatása miatt kerülni kell a nagyterülető tarvágásokat, legfeljebb 1-2 hektáros nagyság engedhetı meg, kívánatos a hagyásfák megléte. Kerülendık a durva talajmunkák, sőrő sorközben elegendı csak altalajlazítást végezni, mely sávokba kell a kocsányos tölgy makkot elvetni. Az elegyfák csemetérıl való bevitelének a pótlások során nagy jelentısége van, s a fölverıdı cserjéket védıszerepük miatt - is kímélni kell. A nyílt homoki tölgyes változat csak állandó beavatkozással, természetvédelmi célzattal tartható fenn, a zárt homoki tölgyes területét - a kevésbé roncsolt termıhelyeken - kívánatos lenne növelni. Mindkét típusnál gondot jelent a gyomosodás, különösen a gyökérsarjaival tovagyalogló, s jellegtelen nitrofil aljnövényzetét magával vivı akác okoz nagy problémákat. Helyenként az adventív kései meggy (Padus serotina) és alásfa (Ptelea trifoliata) is fölverıdik, a lágyszárúak közül pedig terjed például a selyemkóró (Asclepias syriaca), alkörmös (Phytolacca americana), kisvirágú nenyúljhozzám (Impatiens parviflora). A homoki tölgyesek fenntartása nem egyszerő és nem olcsó feladat, de - a pesszimista hozzáállás ellenére - véghezvihetı.
DR. BARTHA DÉNES
Veszélyeztetett erdıtársulásaink XIII. Borókás - nyárasok Korunk egyik legszomorúbb és leglátványosabb jelensége természeti környezetünk pusztítása. A fajok eltőnése gyorsuló ütemben halad, s vészesen zsugorodnak a természetes, természetközeli élıhelyek területei is. A védett és veszélyeztetett fajok listája mellett most készült el hazánkban a veszélyeztetett, védendı élıhelyek, társulások összeállítása, mely várhatóan a közeljövıben jogszabály formájában nyilvánosságra kerül. Ebben a sorozatban a veszélyeztetett erdıtársulásokat, veszélyforrásaikat és megóvásuk lehetıségeit mutatjuk be, tudva azt, hogy az erdıterületeken végbemenı degradációt csak az erdészek állíthatják meg és fordíthatják vissza. A Duna-Tisza köze árvízmentes hátságain, buckaoldalakon, meszes homokon találjuk a borókás - nyárasokat. Termıhelyük az erdıtenyészet határán van, a sztyeppesedı klíma és a vízelvezetések, talajvízszint csökkenések miatt ma már állományaik a fatenyészet határára kerültek. A talajvíz mélyen és egyre mélyebben található, jellemzı talajtípus a futóhomok és a konszolidáltabb részeken a humuszos homoktalaj. Borókás - nyárasok két úton jöhetnek létre, egyrészt homoki gyepek szukcessziója során az elıerdıt képviselik, másrészt a pusztai és gyöngyvirágos tölgyesek leromlása révén, mikor másodlagos társulásnak tekinthetık. A homoki tölgyes állományok leromlását a több évszázados erdıkiélések (makkoltatás, erdei legeltetés, faanyag- és legelıterület nyerés), valmint az utóbbi évtizedekben jelentkezı talajvízcsökkenés, szárazodás okozzák. A ma fellelhetı borókás - nyáras állományokról nehéz eldönteni, hogy melyik úton jöttek létre. A lombkoronaszint nyílt, laza záródású, buckaközökben zárt foltok is elıfordulnak, s egyetlen faj építi fel. Ez az állományalkotó fafaj a fehér nyár (Populus alba), mely gyökérsarjai révén hódít meg újabb területeket. Ritkán - a korábbi homoki tölgyesek maradványaként, vagy madarak révén betelepülve - szálanként megtalálható a vadkörte (Pyrus pyraster) és a kocsányos tölgy (Quercus robur) is. A cserjeszint a fénybıség ellenére - a rossz vízgazdálkodás miatt - alacsony, legfeljebb közepes borítású, néhány xerofil faj építi fel. Tömeges a fényigényes boróka (Juniperus communis), mélyebb részeken, ahol a fehér nyár foltok záródottabbak, a félárnyéktőrı fagyal (Ligustrum vulgare), egybibés galagonya (Crataegus monogyna), kökény (Prunus spinosa), varjútövisbenge (Rhamnus catharticus), sóskaborbolya (Berberis vulgaris) él még. A gyepszintre a xerofil jellegő homokpusztai fajok jellemzık, a borítás a domborzati viszonyoktól, a kitettségtıl, a fa- és cserjefajok árnyalásától és a zavarástól (legeltetés, taposás, stb.) függ elsısorban, de általában alacsony vagy közepes mértékő. Jellemzı a xeromorf felépítéső sás- és főfajok megjelenése, mint a fényes sás (Carex liparicarpos), árvalányhajak (Stipa spp.), magyar csenkesz (Festuca vaginata), barázdált csenkesz (F. rupicola). További tipikus homokpusztai faj a homoki kikerics (Colchicum arenarium), sarlós gamandor (Teucrium chamaedrys), borzas len (Linum hirsutum), nyúlárnyék (Asparagus officinalis), homoki ibolya (Viola arenaria), homoki bakszakáll (Tragopogon floccosus), magyar szegfő (Dianthus pontederae), farkaskutyatej (Euphorbia cyparissias), pusztai kutyatej (E. seguieriana), kónya habszegfő (Silene nutans), piros madársisak (Cephalanthera rubra), méreggyilok (Cynanchum vincetoxicum), soktérdő salamonpecsét (Polygonatum odoratum), kımagvú gyöngyköles (Lithospermum officinale), magyar ebnyelvőfő (Cynoglossum hungaricum). Gyakoribb mohafaj a szakállka moha (Barbula unguiculata), ezüst körtemoha (Bryum argenteum), gazmoha (Ceratodon
purpureus), göndör moha (Tortella tortuosa), gyommoha (Funaria hygrometrica), magyar moha (F. hungarica). Borókás - nyárasok hazánkban csak a Duna-Tisza közi meszes homokon találhatók, társulásának megnevezése Junipero - Populetum. A borókás - nyáras élıhelyek területe elsısorban azért csappant meg, mert az egyébként silány termıhelyeket nagyobbrészt feketefenyıvel, kisebb részt erdeifenyıvel próbálták meg hasznosítani. A fiatal- és középkorú kultúrfenyvesek erısebb árnyalása miatt a homoki fajok jelentıs része eltőnik, a megmaradók egyedszáma, borítása lecsökken. A kultúrállományoknak gyakran úgy készítették elı a termıhelyet, hogy a buckákat összetolták, elegyengették. Problémát jelent a gyakran fellépı tőz is, melyet különösen a boróka sínyli meg. A borókás - nyáras pionír jellegénél fogva - ha van honnan - könnyen regenerálódik. Korábban az állományokat rendszeresen legeltették, a túllegeltetés miatt alig újultak a fa- és cserjefajok, a lecsökkenı gyepborítás miatt pedig helyenként megindult a homok. A fehér nyár vegetatív úton sokáig fenn tudja magát tartani, de a csak generatív úton szaporodó borókánál a felújulással vannak problémák. A legeltetéssel járó taposás és az üregi nyúl rágása miatt nehezen verıdik fel ez a faj. Az állományok bolygatása, nyílt, pionír jellege miatt a fajkészletben is történnek változások, hódítanak az agresszív adventív fajok. A fás növények közül a bálványfa (Ailanthus altissima), a lágyszárúak közül a selyemkóró (Asclepias syriaca) említhetı, mint kellemetlen és nehezen kiirtható gyomosító elem. A borókás - nyárasok gazdaságos fatermesztésre alkalmatlan élıhelyek, a pannon homokterületnek viszont sajátos, értékes társulása. Termıhelyeiken fölösleges kultúrállományokkal kísérletezni, a gyenge fatermıképességő erdei- és feketefenyveseket is célszerő letermelésük után csemeteültetéssel borókás - nyárassá alakítani. Ezek az önfenntartó "örök erdık" számos ritka állat- és növényfaj élıhelyei, menedékei is egyben.
DR. BARTHA DÉNES
Veszélyeztetett erdıtársulásaink XIV. Lösztölgyesek Korunk egyik legszomorúbb és leglátványosabb jelensége természeti környezetünk pusztítása. A fajok eltőnése gyorsuló ütemben halad, s vészesen zsugorodnak a természetes, természetközeli élıhelyek területei is. A védett és veszélyeztetett fajok listája mellett most készült el hazánkban a veszélyeztetett, védendı élıhelyek, társulások összeállítása, mely várhatóan a közeljövıben jogszabály formájában nyilvánosságra kerül. Ebben a sorozatban a veszélyeztetett erdıtársulásokat, veszélyforrásaikat és megóvásuk lehetıségeit mutatjuk be, tudva azt, hogy az erdıterületeken végbemenı degradációt csak az erdészek állíthatják meg és fordíthatják vissza. Síkvidékeink árvízmentes hátságain, alföldperemi és hegylábi részeken, lösz alapkızeten létrejövı zonális élıhelytípus a lösztölgyes. A makroklíma hatása kialakulásában elsıdleges szerepet játszik, az évi csapadék az erdıtenyészet alsó határán mozog, ezért löszgyepekkel és löszpusztai cserjésekkel váltakoznak a kisebb-nagyobb erdıfoltok, melyek tipikus erdıssztyepp formációt öltenek. A többletvízhatástól független, humuszban gazdag talajok típusa csernozjom barna erdıtalaj, karbonátmaradványos barna erdıtalaj és Ramann-féle barna erdıtalaj lehet. Állományaik nyíltak, helyenként löszgyepekkel és cserjésekkel váltakoznak, hegylábi részeken a záródás már jelentısebb. A felsı lombkoronaszint alatt egy gyengén fejlett alsó szint is megfigyelhetı, a faegyedek az extrém termıhelyő részek felé haladva eltörpülnek. Állományalkotó fafaja a kocsányos tölgy (Quercus robur), elegyfaként jellemzı lehetett az alföldön mára megritkult olasz tölgy (Q. virgiliana) is. Alföldperemi, hegylábi részeken a cser (Q. cerris) és a dárdáskaréjú kocsánytalan tölgy (Q. dalechampii) is megjelenik. A laza második lombkoronaszintben megtalálható a mezei juhar (Acer campestre), simalevelő mezei szil (Ulmus minor), vadkörte (Pyrus pyraster), ritkábban a vadalma (Malus sylvestris). A fényben gazdag erdıbelsıben magas borítású, fajgazdag, xerofil fajokból felépülı cserjeszint alakul ki. A cserjék az erdıfoltok szegélyeire is kinyomulnak, s jellegzetes szegélycserjést alkotnak. Ennek tipikus faja a kontinentális elterjedéső törpe mandula (Amygdalus nana) és csepleszmeggy (Cerasus fruticosa), parlagi rózsa (Rosa gallica). A cserjeszintre az egybibés galagonya (Crataegus monogyna), bibircses és csíkos kecskerágó (Euonymus verrucosus, E. europaeus), kökény (Prunus spinosa), tatár juhar (Acer tataricum), fagyal (Ligustrum vulgare), varjútövisbenge (Rhamnus catharticus), vörösgyőrősom (Cornus sanguinea) jellemzı. A magas borítású gyepszint fajgazdag, xerofil (részben löszjelzı) fajok képviseltetik magukat. Ilyen a bársonyos tüdıfő (Pulmonaria mollissima), erdei szellırózsa (Anemone sylvestris), tarka nıszirom (Iris variegata), bugás macskamenta (Nepeta pannonica), nagyezerjófő (Dictamnus albus), macskahere (Phlomis tuberosa), szennyes ínfő (Ajuga laxmannii), magyar zergevirág (Doronicum hungaricum), tavaszi hérics (Adonis vernalis), pusztai meténg (Vinca herbacea), errdei gyöngyköles (Lithospermum purpureo-coeruleum), széleslevelő salamonpecsét (Polygonatum latifolium). A xeromorf megjelenéső füvek-sások közül a tollas szálkaperje (Brachypodium pinnatum), erdei szálkaperje (B. sylvaticum), magas gyöngyperje (Melica altissima), barázdált csenkesz (Festuca rupicola), vékony csenkesz (F. valesiaca), sárgás sás (Carex michelii) említendı. Egykor a Nagy- és Kisalföld löszhátain, peremi részein kiterjedt állományaik voltak, a lösztölgyesek aránya a természetes vegetációban 9.0 %. Ma már csak kis területő maradványállományai vannak, az alföldperemi részen a Bükkalján (Ostoros, Kerecsend) és erısen átalakult foltokban a Mezıföldön.
Megmaradt lösztölgyes maradványainkban kerülendı az erdıgazdálkodás. Vissza kell fogni a betörı adventív fajokat (pl. akác), a ritkuló állományfoltokon viszont nem feltétlenül kell mindenütt felújítást végezni azért, hogy az eredeti erdıssztyepp megjelenés, s a fényigényes, félárnyéktőrı löszpusztai fajok fennmaradhassanak. A cser - erıs generatív és vegetatív felújulóképessége miatt - háttérbe szoríthatja a kocsányos tölgyet, ilyen esetekben mesterségesen beavatkozva kell a kocsányos tölgy dominanciáját fenntartani.
DR. BARTHA DÉNES
Veszélyeztetett erdıtársulásaink XV. Sziki tölgyesek Korunk egyik legszomorúbb és leglátványosabb jelensége természeti környezetünk pusztítása. A fajok eltőnése gyorsuló ütemben halad, s vészesen zsugorodnak a természetes, természetközeli élıhelyek területei is. A védett és veszélyeztetett fajok listája mellett most készült el hazánkban a veszélyeztetett, védendı élıhelyek, társulások összeállítása, mely várhatóan a közeljövıben jogszabály formájában nyilvánosságra kerül. Ebben a sorozatban a veszélyeztetett erdıtársulásokat, veszélyforrásaikat és megóvásuk lehetıségeit mutatjuk be, tudva azt, hogy az erdıterületeken végbemenı degradációt csak az erdészek állíthatják meg és fordíthatják vissza. Sziki tölgyeseink a síkvidékek árvízmentes lapájain találhatók, létrejöttük összefügg a lecsapolásokkal, árvízmentesítésekkel. Ezek következtében a legszárazabb területeken a korábbi tölgy - kıris - szil ligeterdı ill. lösztölgyes foltok termıhelye elszikesedett, a felsıbb talajrétegekben megindult a sófelhalmozódás. A talajképzı kızet részben öntés eredető hordalék (agyag, homok, stb.), részben lösz. A másodlagosan létrejött sziki tölgyesek termıhelyére az idıszakos vízhatás, azaz a tavasszal megemelkedı talajvízszint, valamint a szikes talajok, elsısorban a sztyeppesedı réti szolonyec jellemzı. Állományai nyíltak, helyenként szikes gyepekkel váltakozók, tipikus erdıssztyeppek. A termıhelyi szélsıségek (szik, kevés víz) következtében a fafajok gyenge növekedésőek, az alacsony záródás miatt elágazók. A lombkoronaszint és cserjeszint fajösszetétele nagyban hasonlít a lösztölgyesekéhez és kisebb mértékben a tölgy - kıris - szil ligeterdıkéhez. Így állományalkotó a kocsányos tölgy (Quercus robur), elegyként megtaláljuk a csert (Q. cerris), kocsánytalan tölgyet (Q. dalechampii) és olasz tölgyet (Q. virgiliana). A nagyon laza második lombkoronaszintben a simalevelő mezei szil (Ulmus minor), mezei juhar (Acer campestre) és vadkörte (Pyrus pyraster) bukkan fel. A cserjeszintben tipikus faj a kontinentális tatár juhar (Acer tataricum), valamint a vörösgyőrősom (Cornus sanguinea), egybibés galagonya (Crataegus monogyna), csíkos kecskerágó (Euonymus europaeus), kökény (Prunus spinosa) és fagyal (Ligustrum vulgare). A cserjeszint borítása - a fénybıség miatt - magas. A gyepszint élesen elválik a nyílt és zárt részeken, mindkét helyen magas borítású és fajgazdag. A nyílt, fátlan részeken dominálnak a sziki fajok, mint a bárányüröm (Artemisia pontica), sziki üröm (A. maritima), sziki csenkesz (Festuca pseudovina), réti ıszirózsa (Aster sedifolius), sóvirág (Limonium gmelini), magyar zergevirág (Doronicum hungaricum), orvosi kocsord (Peucedanum officinale), főzlevelő peremizs (Inula salicina), sokvirágú boglárka (Ranunculus polyanthemos). Ezek a növények a humuszosabb és kevésbé szikes talajú, árnyalt erdıbelsıbe nem húzódnak be. A zárt, erdıfoltokkal borított részeken xeromezofil jellegő lomberdei fajok lépnek fel, így az erdei szálkaperje (Brachypodium sylvaticum), magas gyöngyperje (Melica altissima), bársonyos tüdıfő (Pulmonaria mollissima), szálkás tarackbúza (Agropyron caninum), erdei gyöngyköles (Lithospermum purpureo-coeruleum), széleslevelő salamonpecsét (Polygonatum latifolium), melyek a korábbi lösztölgyes vagy tölgy - kıris - szil ligeterdı maradványainak tekinthetık. A mohaszint jelentéktelen, tipikusnak mondható faj a pintycsırő moha (Brachythecium rutabulum) és a csırös moha (Eurhynchium striatum). A sziki tölgyes egykor a Nagyalföld szolonyec szikesein sokfelé megtalálható volt. Ma már csak maradványokkal találkozunk Ohat, Újszentmargita, Hencida, Bélmegyer határában, s a kisalföldi Kemenesalján is található hasonló jellegő állománya. A sziki tölgyesek kezelése -
az extrém termıhely miatt - nem egyszerő feladat. Mindenféle fahasználatot meg kell tiltani, kitermelésre csak a behúzódó adventív fa- és cserjefajok (pl. akác, amerikai kıris) kerülhetnek. Az állományok felújulását mesterséges csemeteültetéssel kell elımozdítani, a teljes talajelıkészítés (szántás, tárcsázás) kerülendı.
DR. BARTHA DÉNES
Veszélyeztetett erdıtársulásaink XVI. Gyertyános - kocsányos tölgyesek Korunk egyik legszomorúbb és leglátványosabb jelensége természeti környezetünk pusztítása. A fajok eltőnése gyorsuló ütemben halad, s vészesen zsugorodnak a természetes, természetközeli élıhelyek területei is. A védett és veszélyeztetett fajok listája mellett most készült el hazánkban a veszélyeztetett, védendı élıhelyek, társulások összeállítása, mely várhatóan a közeljövıben jogszabály formájában nyilvánosságra kerül. Ebben a sorozatban a veszélyeztetett erdıtársulásokat, veszélyforrásaikat és megóvásuk lehetıségeit mutatjuk be, tudva azt, hogy az erdıterületeken végbemenı degradációt csak az erdészek állíthatják meg és fordíthatják vissza. Síkvidékek ármentes, de mélyebb fekvéső lapályain, valamint domb- és hegyvidéki folyóvölgyek magasabb térszínein alacsony tszf. magasságnál találhatók a gyertyános kocsányos tölgyes élıhelyek. Sajátos mezoklíma hatására jönnek létre, mely a makroklímánál hővösebb, párásabb. Termıhelyeik homokon vagy elöntésmentes rétegezett folyóhordalékon találhatók, fıként barna és öntés erdıtalajokon. Az állományok zártak, kettıs lombkoronaszintőek, mely struktúrát az erdıgazdálkodás tart fenn. Állományalkotó fafaja a felsı lombkoronaszintben a fényigényes kocsányos tölgy (Quercus robur), az alsó lombkoronaszintben az árnytőrı gyertyán (Carpinus betulus). Gyakoribb elegyfaja a madárcseresznye (Cerasus avium), kislevelő hárs (Tilia cordata), korai juhar (Acer platanoides), mezei juhar (Acer campestre), vadalma (Malus sylvestris), valamint a DélDunántúlon nagyon jellemzı magyar kıris (Fraxinus angustifolia ssp. pannonica). A kettıs lombkoronaszint és a gyertyán erıs árnyalása miatt az erdıbelsı fényben szegény, a cserjeszint alacsony borítású vagy hiányzik. Jellemzı cserjéi a cseregalagonya (Crataegus laevigata), borostyán (Hedera helix), mogyoró (Corylus avellana), vörösgyőrősom (Cornus sanguinea), csíkos kecskerágó (Euonymus europaeus), tatár juhar (Acer tatarium), valamint a Dél-Dunántúlon a jerikói lonc (Lonicera caprifolium) és a szúrós csodabogyó (Ruscus aculeatus). A bükkösökhöz és gyertyános - kocsánytalan tölgyesekhez hasonlóan a koratavaszi aszpektus itt is nagyon jellemzı, bár azokhoz képest valamivel fajszegényebb. Lombfakadás elıtt virágzik az odvas és ujjas keltike (Corydalis cava, C. solida), galambvirág (Isopyrum thalictroides), tavaszi lednek (Lathyrus vernus), vicsorgó (Lathraea squamaria), berki és bogláros szellırózsa (Anemone nemorosa, A. ranunculoides), hóvirág (Galanthus nivalis), tavaszi tızike (Leucojum vernum), a Dél-Dunántúlon még a medvehagyma (Allium ursinum) is gyakori. A tavaszi-nyári aszpektusban dominálnak az általános üde lomberdei fajok, így az erdei szálkaperje (Brachypodium sylvaticum), télizöldmeténg (Vinca minor), enyves zsálya (Salvia glutinosa), illatos és erdei ibolya (Viola odorata, V. sylvestris), erdei tisztesfő (Stachys sylvatica) és göcsös görvélyfő (Scrophularia nodosa). Számos olyan mezofil jellegő fajt is találunk, amelyek a hegyvidékre jellemzık. Ezek a fajok a homokterületeken található állományokban feltehetıen a posztglaciális Bükk I. kor maradványai, az ármentes, egykori öntésterületeken lévı állományokba pedig késıbb a patakok, folyók segítségével ereszkedhettek le. Ilyen montán mezofil faj a szagos müge (Galium odoratum), sárga árvacsalán (Lamium galeobdolon), évelı szélfő (Mercurialis perennis), kapotnyak (Asarum europaeum), hagymás fogas-ír (Dentaria bulbifera), erdei kutyatej (Euphorbia amygdaloides), erdei varázslófő (Circaea lutetiana), gombernyı (Sanicula europaea) és erdei sás (Carex sylvatica). Az egykori öntésterületeken lévı állományokban ligeterdei fajok is
megtalálhatók, ezek a gyertyános - kocsányos tölgyesek a szukcesszió során a keményfás ligeterdıkbıl jöttek létre, illetve több állomány ma is érintkezik velük. Gyakoribb ligeterdei fajok a podagrafő (Aegopodium podagraria), selyemsás (Carex brizoides), ritkás sás (C. remota), erdei nenyúljhozzám (Impatiens noli-tangere), veselke (Chrysosplenium alternifolium). A Nagy- és Kisalföldre, Nyugat-Dunántúlra jellemzı gyertyános - kocsányos tölgyesektıl (Querco robori - Carpinetum) el lehet különíteni a Dél-Dunántúlra jellemzı földrajzi változatot (Fraxino pannonicae - Carpinetum). Erre a már fölsorolt fás növényfajokon és medvehagymán kívül jellemzı még a védett borostás sás (Carex strigosa) és a győrővirág fajok (Carpesium spp.). Gyertyános - kocsányos tölgyeseket inkább alföldperemi helyzetben találunk, az alföld belsı, kontinentális részén csak apró, elszórt foltjai fedezhetık fel. A Nagyalföldön kiterjedtebb állományai vannak a Szatmár-beregi síkon, Nyírségen (Ófehértó, Baktalórántháza), Bodrogközben, szórványosabb a Heves-Borsodi síkon, Duna-Tisza közén (Kunbaracs), Mezıföldön, Duna-völgyön, Kırös-vidéken. A Kisalföldön (Hanság, Szigetköz, Komáromisíkság, Rábaköz) és Nyugat-Dunántúlon (Rába-völgy) szórványosan jelenik meg, a DélDunántúlon (Belsı-Somogy, Dráva-sík) még nagyobb állományai fedezhetık fel. A gyertyános - kocsányos tölgyesek területe lényegesen lecsökkent az elmúlt évszázadokban. Nagy részüket letermelték és jóminıségő legelıvé, kaszálóvá vagy szántóvá alakították át, illetve a homokon álló állományokat akácosokra, fekete diósokra, az ártéri állományokat nemes nyárasokra cserélték le. A kettıs lombkoronaszintő állomány kezelése körültekintést igényel az erdıgazdálkodótól, Dél-Dunántúlon fennáll az elkırisesedés veszélye. Gyertyán konszociációk - az értékes fájú kocsányos tölgy kiszálalása, vagy a helytelen erdıfelújítás miatt - itt is elıfordulnak. Természetközeli módszerekkel (pl. fokozatos felújítóvágás) az erıs gyomosodás, cserjésedés miatt különösen az ártéri állományokat nehéz kezelni, itt inkább a mesterséges felújításra kell hagyatkozni. Kerülendı azonban a tuskózás, szántás, vegyszerezés, és a kocsányos tölgy csemetérıl való ültetése, helyette a kíméletesebb és eredményesebb altalajlazítást és makkvetést kell alkalmazni. A mesterséges felújítás során sok esetben elegyetlen és elszegényedett kocsányos tölgyes jött létre, mivel az elegyfajokat (különösen a gyertyánt) minden eszközzel igyekeztek visszaszorítani. A helyes ápolások és pótlások során azonban a második lombkoronaszint kialakítható és kialakítandó. Törekedni kell az ártéren lévı potenciális, de jelenleg másképpen hasznosított termıhelyek visszaalakítására, a meglévı állományok megırzésére. A homoki termıhelyek egy részén - a drasztikus talajvízszint csökkentés miatt - gyertyános - kocsányos tölgyesek már nem újíthatok fel, fıként a gyertyán igényessége miatt. Ezeket az állományokat sok elegyfafajt tartalmazó homoki tölgyesekre lehet felváltani.
DR. BARTHA DÉNES
Veszélyeztetett erdıtársulásaink XVII. Cseres - kocsányos tölgyesek Korunk egyik legszomorúbb és leglátványosabb jelensége természeti környezetünk pusztítása. A fajok eltőnése gyorsuló ütemben halad, s vészesen zsugorodnak a természetes, természetközeli élıhelyek területei is. A védett és veszélyeztetett fajok listája mellett most készült el hazánkban a veszélyeztetett, védendı élıhelyek, társulások összeállítása, mely várhatóan a közeljövıben jogszabály formájában nyilvánosságra kerül. Ebben a sorozatban a veszélyeztetett erdıtársulásokat, veszélyforrásaikat és megóvásuk lehetıségeit mutatjuk be, tudva azt, hogy az erdıterületeken végbemenı degradációt csak az erdészek állíthatják meg és fordíthatják vissza. A Dunántúl síkvidéki területeinek árvízmentes teraszain, dombvidékeinek lábainál alacsony tszf. magasságnál (200 m alatt) találhatók a cseres - kocsányos tölgyesek. Kialakulásukban a makroklíma alárendeltebb szerepet játszik, elıtérbe kerülnek az edafikus feltételek, mint a kavics vagy a homok alapkızet, a többletvízhatástól független vagy változó vízgazdálkodású váztalajok és pszeudoglejes barna erdıtalajok. A tömött, rossz vízgazdálkodású, levegıtlen talajok határozzák meg döntıen a fajösszetételt. A cseres - kocsányos tölgyesek struktúrája, faji kompozíciója hasonlít a kollin-szubmontán régióra jellemzı cseres - kocsánytalan tölgyesekére. Az állományok zártak, de a lombkoronaszint csak ritkán kétszintes. Állományalkotó fafaja a csertölgy (Quercus cerris), valamint a síkvidéki elhelyezkedés és az edafikus feltételek miatt a kocsányos tölgy (Q. robur). A domblábi állományokban kisebb elegyaránnyal a kocsánytalan tölgy (Q. dalechampii) is megjelenhet. További elegyfa a mezei juhar (Acer campestre), vadkörte (Pyrus pyraster), mezei szil (Ulmus minor), kislevelő hárs (Tilia cordata). Helyenként az erdeifenyı (Pinus sylvestris) is megjelenik, ennek spontaneitása viszont megkérdıjelezhetı. Cserjeszintje a termıhely vízgazdálkodásától és a korábbi használatoktól függıen alacsony vagy közepes borítású, szegényebb mint a cseres kocsánytalan tölgyeseké. Jellemzı fajai az egybibés galagonya (Crataegus monogyna), kökény (Prunus spinosa), gyepőrózsa (Rosa canina), fagyal (Ligustrum vulgare), varjútövisbenge (Rhamnus catharticus), veresgyőrősom (Cornus sanguinea), csíkos kecskerágó (Euonymus europaeus), mogyoró (Corylus avellana), boróka (Juniperus communis). A gyepszintben megtaláljuk a cseres - kocsánytalan tölgyesek jellemzı fajainak jelentıs részét. Ezeken kívül a szárazabb termıhelyeken álló állományokban több acidofrekvens, xerofil faj is domináns szerephez jut, így a cérnatippan (Agrostis tenuis), pusztai lengefő (Aira caryophyllea), keskenylevelő perje (Poa angustifolia), kékcsillag (Jasione montana), erdei pereszlény (Calamintha sylvatica), juhsóska (Rumex acetosella), orvosi veronika (Veronica officinalis), valamint a cseres - kocsánytalan tölgyesekre jellemzı fajok jó része. A változó vízgazdálkodású üdébb-nedvesebb termıhelyeken uralkodnak a főfélék, mint a háromfogfő (Sieglingia decumbens), gyepes sédbúza (Deschampsia caespitosa), nagy kékperje (Molinia arundinacea), ebtippan (Agriostis canina), vérontófő (Potentilla erecta) és a védett királyné gyertyája (Asphodelus albus), itt kevesebb faj fordul elı a cseres - kocsánytalan tölgyesek gyepszintjébıl. Földrajzi változatokat nem célszerő elkülöníteni, a növénytársulást Quercetum robori-cerris névvel illetik. Állományai a Bakonyalján, a Kisalföldön (Iván-Röjtökmuzsaj) és Somogyban találhatók meg. Az erdıkiélés és gazdálkodás jelentıs nyomokat hagyott a cseres - kocsányos tölgyesek még ma is meglévı állományain. Az eljellegtelenedés itt még kifejezettebb mint a cseres -
kocsánytalan tölgyeseknél, ez különösen a szárazabb termıhelyeken álló agyonlegeltetett, elcseresedett, többszörösen sarjaztatott állományokban szembetőnı. Korábbi termıhelyei jelentıs részét erdeifenyı kultúrállományokkal váltották fel, melyek erısen betegek. A cseres - kocsánytalan tölgyeseknél említett gazdálkodási problémák itt is fennállnak, mivel a cseres kocsányos tölgyesek kevésbé jó termıhelyen állnak, ezért ennek védelme érdekében a gazdálkodásra még fokozottabban kellene ügyelni. A fokozatos felújításnak kisebb az esélye, a tarvágásos felújítást azonban kíméletesen kell végezni. Tilos a tuskózás, szántás, vegyszerezés, helyette altalajlazítást és makkvetést, esetleg csemetérıl való ültetést célszerő végezni. Az állománynevelés során itt is ügyelni kell a cser - kocsányos tölgy helyes elegyarányának megtartására. A fölhagyott és gyenge minıségő szántókat, legelıket, mesterséges erdıtelepítéssel a potenciális termıhelyeken célszerő cseres - kocsányos tölgyesekké átalakítani.
DR. BARTHA DÉNES
Veszélyeztetett erdıtársulásaink XVIII. Sziklai és pusztai cserjések Korunk egyik legszomorúbb és leglátványosabb jelensége természeti környezetünk pusztítása. A fajok eltőnése gyorsuló ütemben halad, s vészesen zsugorodnak a természetes, természetközeli élıhelyek területei is. A védett és veszélyeztetett fajok listája mellett most készült el hazánkban a veszélyeztetett, védendı élıhelyek, társulások összeállítása, mely várhatóan a közeljövıben jogszabály formájában nyilvánosságra kerül. Ebben a sorozatban a veszélyeztetett erdıtársulásokat, veszélyforrásaikat és megóvásuk lehetıségeit mutatjuk be, tudva azt, hogy az erdıterületeken végbemenı degradációt csak az erdészek állíthatják meg és fordíthatják vissza. Sziklai cserjések Sziklás gerinceken, éleken, csúcsokon, börcökön, bérceken általában 300 m tszf. magasság felett alakulnak ki a sziklai cserjések. A mezoklíma a makroklímánál szárazabb és melegebb, az alapkızet dolomit, mészkı, andezit vagy gabbró lehet. Talajtípusuk a köves-sziklás váztalaj, mely sekély termırétegő. A rendkívül extrém termıhelyen fafajok egyáltalán nem tudnak megélni, a cserjék közül is csak néhány kisebb termető, igénytelen faj sikeres itt, mint a szirti gyöngyvesszı (Spiraea media), fanyarka (Amelanchier ovalis) és a madárbirsek (Cotoneaster spp.). Ezek a cserjefajok gyepfoltokkal váltakozva sajátos mozaikkomplexet alkotnak, a cserjés foltokban a gyepszint borítása alacsony. A lágyszárú fajok közül elsısorban a xerofil jellegőek dominálnak, mellettük xeromezofil fajok is megjelenhetnek. Feltőnıek a szaxikol mohok és zuzmók, melyek helyenként jelentıs borítást érhetnek el. A sziklai cserjéseknek hazánkban két típusa különíthetı el, a kontinentális jellegő gyöngyvesszı cserjés (Waldsteinio - Spiraeetum mediae) és a szubmediterrán jellegő fanyarka - madárbirs cserjés (Cotoneastro - Amelanchieretum). A gyöngyvesszı cserjés uralkodó cserjefaja a polikormon-képzı szirti gyöngyvesszı (Spiraea media), sarjtelepében megjelenhet még a pannon madárbirs (Cotoneaster matrensis), csepleszmeggy (Cerasus fruticosa), fagyal (Ligustrum vulgare), egybibés galagonya (Crataegus monogyna). Gyepszintjének értékes elemei a kontinentális karakterő fajok, mint a Waldstein-pimpó (Waldsteinia geoides), méregölı sisakvirág (Aconitum anthora), magyar zergevirág (Doronicum hungaricum), tarka nıszirom (Iris variegata), bugás veronika (Veronica paniculata), bársonyos tüdıfő (Pulmonaria mollis), mérges sás (Carex brevicollis), magyar bogáncs (Carduus collinus), színeváltó kutyatej (Euphorbia polychroma), magas és tarka gyöngyperje (Melica altissima, M. picta). A gyöngyvesszı cserjést az Északiközéphegységben (Zempléni-hg., Bükk, Mátra, Börzsöny, Medves, Naszály) és a Dunántúliközéphegység északi részén (Visegrádi-hg., Pilis) mészkı, andezit és gabbró alapkızeten lehet megtalálni. A fanyarka - madárbirs cserjés domináns cserjefaja a fanyarka (Amelanchier ovalis) és a nagylevelő madárbirs (Cotoneaster tomentosus). Esetleg fölbukkanhat a cserszömörce (Cotinus coggygria) is. Gyepszintjében sziklagyepi fajokat találunk, ilyen a szürke gurgolya (Seseli osseum), napvirágok (Helianthemum spp.), varjúhájak (Sedum spp.), nyalábos kıhúr (Minuartia fastigiata), prémes gyöngyperje (Melica ciliata). Ez a társulás a Dunántúli-középhegység (Vértes, Bakony, Balaton-felvidék, Keszthelyi-hg.) dolomitján fordul elı.
A sziklai cserjések kis kiterjedéső, reliktum jellegő társulások, melyek sok védett fajnak adnak otthont. Az élıhelyeiket gazdaságilag nem lehet hasznosítani, az erdıtelepítés sikertelenségbe vezet, valamint károkat okoz a betelepített muflon is. Pusztai cserjések Alföldi hátságainkon, peremhegyeink lábainál, általában alacsony tengerszint feletti magasságnál, lösz alapkızeten találhatók a pusztai cserjések. A száraz csernozjom talajok, a száraz mezoklíma és sok esetben a domborzat miatt erdıállományok itt nem alakulnak ki, változó borításban az alacsonyabb termető xerofil cserjefajok sikeresek itt. A cserjefajok többsége az extrém termıhelyen gyökérsarjaival szaporodva nagyobb polikormon telepeket is alkothat. Ilyen faj a törpe mandula (Amygdalus nana), csepleszmeggy (Cerasus fruticosa), jajrózsa (Rosa pimpinellifolia), parlagi rózsa (R. gallica), kökény (Prunus spinosa) és veresgyőrősom (Cornus sanguinea). Megtalálható továbbá az egybibés galagonya (Crataegus monogyna) és a tatár juhar (Acer tataricum) is. A felnyíló foltokon és szegélyeken nagyobb a gyepszint borítása, a polikormonok alatt alacsony. A gyepszintben a xerofil, fıleg erdıssztyepp fajok dominánsak. Jellemzı faj a macskahere (Phlomis tuberosa), magyar repcsény (Erysimum odoratum), selymes peremizs (Inula oculus-christi), borzas peremizs (I. hirta), nagyezerjófő (Dictamnus albus), tarka nıszirom (Iris variegata), tavaszi hérics (Adonis vernalis), kökörcsinek (Pulsatilla spp.) sarlós gamandor (Teucrium chamaedrys), piros gólyaorr (Geranium sanguineum), pusztai meténg (Vinca herbacea), deres tarakbúza (Agropyron intermedium), szakállas tarackbúza (A. pectinatum), tollas szálkaperje (Brachypodium pinnatum). Pusztai cserjéseket a Nagyalföldön és a középhegységek alföldre nézı lábainál lehet találni. A pusztai cserjéseknél két típust szokás elkülöníteni, a törpemandulást (Amygdaletum nanae) és a csepleszmeggy cserjést (Crataego - Cerasetum fruticosae). Valójában fajkészletük nem különbözik, csupán a jellemzı fajok dominanciája alapján tehetı meg ez a szétválasztás. Rendszerint kis kiterjedéső, sokszor másodlagosan létrejött állományaikat az égetések, legeltetések, erdıtelepítések, parcellázások veszélyeztetik.
