Vasalva! Egy a, kettő, három *

EME 173

SZEMLE

ismertetése mellett az eredeti könyv utóéletének vizsgálatát is. Rávilágít arra, hogy milyen szerepeket kaphatott a tartalmát jegyző személyek életében, elemzi azt is, hogyan használhatták a könyvet a családban, mindezzel az adott élettér és kor szokásait is közelképbe hozza. Például azt, hogy egy gazdálkodó, nem tollforgató személy életvitelében az év melyik időszakában jelenik meg az írás cselekvése mint az önmegvalósítás, önmegnyilvánulás eszköze. Érdekessége a könyvnek az is, hogy a lakodalom menetét követő vőfélyversek után a családi könyvvitelbe is betekintést nyerhetünk általa, ami szintén a könyv családon belüli használatának módjára enged következtetni. Már a 64 oldalt kitevő kézirat változatos írásképe is jelzi, hogy a könyvbe nem csak egyetlen személy jegyzett be – tudjuk meg a bevezető tanulmányból. Ha belelapozunk, láthatjuk, hogy fő szerzője, a könyv elindítója Gyenge András (1882– 1945) 46 oldalt írt be, az utolsó, ceruzával írott verseket pedig ifjabb Gyenge András (1915–1995), a könyvet indító szerző fia jegyezte be 1939. május 1-jén. Így a könyv születésének időtartama közel negyven évet ölel fel. A könyvbe bejegyző személyek legtöbb esetben aláírták a bejegyzett rigmust vagy rigmusokat, amelyek három nagyobb csoportra oszthatók: változatos búcsúztató szövegeket, ételek felszolgálásához kapcsolódó rigmusokat, illetve a menyasszonnyal kapcsolatos verseket találunk benne. A búcsúztatószövegek – anyától, apától, szülőktől, nagyszülőktől, külön a nagyapától, lányoktól, szomszédoktól, rokonoktól stb. – a

legváltozatosabbak, mindig az adott helyzethez aktualizálva fogalmazzák újra ezeket. Az ételekhez kapcsolódó rigmusok többek között Levesről (több változat), Káposztároll, Húsróll, Leves bevitelkor!, Borbevitelkor! címmel szerepelnek a könyvben. Egy másik csoportot képeznek a menyasszonyhoz fűződő szövegek, mint a Menyaszszony elövezetése, Menyaszony tánc!, Főkötőről, Menyaszonytáncz kezdetekor. De Kárlátni való meghivásra, illetve Kásapénzszedésre címmel is találunk verset a könyvben. Mindezek együttvéve a középajtai lakodalmas szokások szemléletes keresztmetszetét kínálják. Kinda István a család történetére is kitér, ezt a könyv végén található fotómelléklettel is illusztrálja, kronológiai sorrendben, előbb a 19. század végéről látunk képeket, egészen napjainkig menően, megmutatva a Gyenge család életterét, a család történetére vonatkozó fényképeket, a levelesládikát, amelyben a könyvet őrizték, és lezárja a képsorokat a középajtai temetővel. Az általa felhasznált archív felvételek a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum fotótárának darabjai. Emellett megvizsgálja a lakodalmi szokásokat és azok átalakulását az adott térségben, Középajtán és környékén, a szokásvilágot ily módon beágyazva a tágabb régió vonatkozó folklórhagyományába. Hasznos, a nem szakmabeli érdeklődők számára is olvasmányélményt nyújtó könyvvel van tehát dolgunk, amely hasonló feltáró munkára ösztönözhet más kutatókat is. Dimény-Haszmann Orsolya

„Vasalva! Egy a, kettő, három…”* Könczei Csilla: A borica. Kulturális identitás, rítus és reprezentáció a Brassó megyei Háromfaluban. Kriza János Néprajzi Társaság, Kvár 2009. 295 oldal A hazai néprajzosok, társadalomkutatók körében közismert, hogy Könczei Csilla kutatói munkássága szorosan összefügg a hétfalusi,

pontosabban háromfalusi boricával, a borica kutatásával. Saját bevallása szerint 1980-ban Martin György tanácsára kezdett el ezzel a kérdéskörrel

Könczei Csongor (1974) – néprajzkutató, PhD, Nemzeti Kisebbségkutató Intézet, Kolozsvár, [email protected] *

Eredetileg elhangzott 2011. június 3-án a Kriza János Néprajzi Társaság kolozsvári székhelyén.

EME 174 foglalkozni, akkor a népszokás tánckészletének leírását célozva. Később, 1986-ban az egyetemi szakdolgozatát is a boricáról írta, amelyikben már a teljes szokásanyag bemutatására vállalkozott. Fontos megemlíteni, hogy a Borica című szakdolgozatáért 1994-ben Martin György-díjban részesült, és az sem véletlen, hogy a jelen kötet előszava „Martin György emlékére” ajánlással van ellátva. De a borica kisebb-nagyobb megszakításokkal végigkísérte Könczei Csilla utóbbi két évtizedes kutatói munkásságát is, a különböző konferenciákon tartott előadásai, publikációi és nem utolsósorban újabb (már egyetemista diákjaival közös) terepmunkái révén, el egészen a 2004-ben megvédésre került A borica. Kulturális identitás, rítus és reprezentáció a Brassó megyei Háromfaluban címet viselő doktori disszertációjáig. Ennek a disszertációnak szerkesztett és mellékletekkel bővített változata a 2009-ben megjelent kötet, amely így egy három évtizedes kutatói munkásság összegzésének, mondhatni szintézisének tekinthető. Hogy egyszersmint lezárásának is? – erre a kérdésre csak a szerző tud majd válaszolni… De mi is a borica? Az elmúlt évszázadban a magyar néprajzkutatás, ezen belül hangsúlyosan a néptánckutatás, de a magyar művelődéstörténet is elsősorban rituális táncként, táncalkalomként tárgyalta a boricát. Avagy a Magyar Néprajz VI. kötetéből pontosan idézve a borica leírását: „A hétfalusi csángók századunkban már csak a Háromfaluban (Tatrang, Zajzon, Pürkerec) járták aprószentekkor a boricatáncot. A múlt században még minden faluban, s egész farsangban, különösen a farsang három napján végigjártak minden gazdát, sőt még a szomszédos falvakat is meglátogatták. Egy megfogadott öreg vatáf vezetésével már hetekkel előbb megkezdték a kocsmában vasárnaponként a tánc versenyszerű gyakorlását, s kiválasztották a legjobbakat. A boricások színes szalagokkal díszített fekete kucsmát, a mellenvállon átkötött szíjat és selyemkendőket viseltek. Lábszárukon őrharangok, bocskorukon, majd csizmájukon sarkantyú pengett. Kezükben régebben csákányt, később falapockát tartottak. A négy kuka

SZEMLE

(= néma) fekete ruhában tollal, szőrrel díszített ijesztő fa álarcot viselt, s négy kolomp csörgött a derekukon. Oldalukon fakard, kezükben nyeles korbács volt. A kocsmában gyülekezve indultak falujárásra először az elöljárókat megtisztelve, majd minden gazda udvarára betértek. A menetet a tebetartó (tebe: fenyőfa hegye aranyozott gyümölcsökkel) vezette, utánuk két-három cigány: furulyás-hegedűs-cimbalmos vagy hegedűs és kobzás (újabban csak egy tangóharmonikás), majd a két vezér, vatáf mögött a boricások. A végére maradtak a kosár- és nyárshordozók, akik a húst, kolbászt, tojást és kenyeret gyűjtötték. A kukák a menet körül mókáztak, távol tartva a gyermekeket és a tömeget. A gazda udvarán kört alakítva a vezér vezényszavai szerint egyöntetűen táncoltak: a vatáfokkal szemben lévő két rudasnak szóló szerepe is volt. A tánc négy részből – egyes, kettős, hármas és török boricából – áll, mindegyik résznek saját dallama van, s az utolsó gyors. A bokázó, forduló, sétáló, dobbantó, hátravágó, kirugó lépések hosszan ismételt sorozatából álló kötött körtánc után a jelen lévő nőkkel csárdást táncoltak. A kukák tánc közben mókáztak, hajtották a leányokat, mindent összelopkodtak az udvaron, amit csak kiváltani lehetett tőlük. Régebben verekedés közben az egyik kukát leütötték, s fakardjaikkal jelképesen feldarabolták, majd megsiratták, végül korbácsukkal életre fújva és verve feltámasztották. Délben és este a boricások fogadott főzőasszonynál vagy a kocsmában lakomáztak, ahol a falu szegényeit is megvendégelték. A boricajárást este táncmulatság követte. A szomszédos falvakba látogatva rendszerint meg kellett vívniok s versenyt táncolni az ottaniakkal. A téli napforduló e régi szokása a románság körében căluşer (kaluser), căluş néven ismeretes.” (Martin György: Barcasági, hétfalusi csángók. = Magyar Néprajz VI. Népzene. Néptánc. Népi játék. Főszerk. Dömötör Tekla. Akadémiai Kiadó, Bp. 1990. 446.) A boricáról hasonló leírást tartalmaz a Magyar Néprajzi Lexikon is, kiemelve, hogy a téli napforduló ünnepköréhez tartozó boricát Róheim Géza a termékenységvarázslás és az avató rítus elemeit őrző szokásként említi,

EME SZEMLE

Domokos Pál Péter pedig a moreszka magyar és európai hagyományaival vizsgálva értelmezte. A fentiek értelmében tehát a borica nem több, mint egy rituális, a téli napforduló ünnepköréhez tartozó és a legényavatással kapcsolatos táncos szokás. A hétfalusi boricatáncot elsőként Zajzoni Rab István írta le 1862-ben, és azóta ez a népszokás sokak fantáziáját megmozgatta, ahogyan erre Könczei Csilla is felhívja a figyelmet: „A szokás archaikus vonásaiból sok mindenre következtettek már. Horger Antal sámánkodó nyomokat vélt felfedezni a boricában, Julius Teutsch egyenesen a tél elűzésének szimbolikus bemutatását látta benne, Róheim Géza egy ősi férfiavatási szertartás maradványának tartotta a szokást, Domokos Pál Péter pedig az ártó gonosz szellemek ellen hadakozó és termékenységet varázsló moreszka táncok közé sorolta.” (104.) Természetesen az idézett kutatók megállapításai óta eltelt közel egy évszázad viszont – mint minden megcsontosodott társadalomtudomány – az etnográfiai szakirodalom se nagyon változtatott a boricával kapcsolatos „tudásán”. Pontosabban Könczei Csilla munkásságáig, hiszen – ahogyan azt A borica című kötet is bizonyítja – ő már teljesen más, mondhatni új társadalomtudományi megközelítésből vizsgálja a borica jelenségét. Egyrészt tágabb társadalmi kontextusba helyezi a boricát, így nem pusztán egy táncszokás elemzésére vállalkozik, hanem rávilágít annak sokrétű történeti-társadalmi, illetve kulturális és etnikai kontextusára is, másrészt több kutatási módszert ötvözve a boricát mint nonverbális médiumot is elemzi: „A hétfalusi boricatánc a szinkretizmus mintapéldája lehetne (az emberi kommunikáció összes fajtáját fellelhetjük benne), kitűnő lehetőséget nyújt az ilyenfajta vizsgálódásokra.” (105.) A kötet szerkezetileg két nagy elemző fejezetet tartalmaz, amelyekhez szervesen kapcsolódik az igen gazdag adattár is. Az első fejezet (Hétfalu társadalma és reprezentációi) három részfejezetre oszlik. A társadalmi reprezentációkról szóló elméleti bevezető olyan kérdéseket tárgyal, mint a reprezentáció és kommunikáció, társadalom és reprezentáció, társadalomépítés és reprezentáció,

175 osztályozási rendszerek, a különbözőség és a másság mint az osztályozás alapkritériuma, reprezentáció és társadalmi egyenlőtlenségek, kizárási technikák, intézményes beszédmódok, a társadalomtudományok mint intézményes diskurzusok, az idegenség megjelölése (mint a nyugati antropológia és a kelet-közép-európai néprajz közös forrásvidéke), a saját társadalom kutatása, a kulturális kategória és a társadalmi csoport közötti különbség s végül a heteroeprezentáció és önreprezentáció. A társadalmi reprezentációról szóló fejezetet történeti áttekintés követi, amelyik részletesen bemutatja Háromfalu 1944 előtti társadalmát. Ebben a fejezetben Könczei Csilla a háromfalusiak etnikus és vallási identitásáról, 1848 előtti és utáni társadalmi helyzetükről, rokonsági szerkezetükről értekezik, majd kitér a teljes Hétfalu foglalkozási rétegződésére és a hétfalusiak migrációjára. A háromfalusi magyarok kulturális (ön)meghatározásai című alfejezet tulajdonképpen a széles körű szakirodalomra épülő, igencsak kimerítő elméleti bevezető konkrét, terephez igazodó alkalmazása. Ebben a szerző ismerteti a háromfalusi magyarok orális önreprezentációit, a barcasági magyar értelmiségiek írásos önképeit és a külsődleges reprezentációkat. Ez utóbbi kérdéskörben elemzi a hétfalusi magyarok megjelenítését a helyszínen végzett nyelvészeti és néprajzi kutatások alapján készült írásokban, a hétfalusi magyarokra vetített „csángáló” sztereotípiát, külön kitérve a kialakított sztereotípia forrásvidékére, a másság etnicizálására, a sztereotípiák hatására és elhárítására, illetve a heteroreprezentáció és önreprezentáció konkrét eseteire. A kötet második nagy fejezete (A hétfalusi borica mint társadalmi reprezentáció és mint nonverbális médium) szól magáról a boricáról. Ez a fejezet öt részfejezetre oszlik. Bevezetésként (Reprezentáció és médium) a szerző ismerteti a médium, a nonverbális nyelv és a nonverbális jelentés fogalmait, kitérve a magyar tánckutatásnak a tánc és a nyelv viszonyára vonatkozó alapvetéseire, amelynek kiindulópontja, hogy a magyar tánckutatás meghatározó paradigmája a strukturális nyelvészeti elemzés mintáját követi. A következő

EME 176 részfejezet a boricát mint társadalmi jelt elemzi. A szerző ebben a fejezetben olyan résztémákat érint, mint a borica és a háromfalusi legénytársaságok, az autoritás megjelenítése, rítus és helyi társadalom, a kirekesztettség megjelenítése, a boricálás mint a falu szimbolikus térképe, valamint a boricabál és közösségi alap. Külön alfejezet foglalkozik a borica és a hivatalos intézmények viszonyrendszerével, meghatározván négy történeti periódust: az 1867 előtti „láthatatlan” boricát, az 1867–1918 között a hatóságok szeme előtt zajló boricát, az 1918–1946 közötti tiltások időszakát és az 1946–1989 közötti „népi demokráciában” zajló boricálást. A következő alfejezet a borica rituális eszközeinek képi használatát elemzi. Itt a szerző alapkérdése, hogy a fénykép kép a rítusról vagy rituális tárgy, majd külön elemzi a tárgyak társadalmi, referenciális, egyéni identitásra utaló és közösségi jelentéseit, végül pedig a fényképet mint rituális tárgyat. A második fejezet összegzéseként Könczei Csilla a boricát mint nonverbális médiumot ismerteti. A kötet két nagy elemző fejezetét gazdag szakirodalmi jegyzék, illetve részletes román és angol nyelvű rezümé zárja. Ezt követi a már említett igen gazdag adattár: a mellékletek mennyiségileg a könyvnek több mint a felét alkotják. Ebben Könczei Csilla először közétesz négy, boricáról szóló forrásértékű etnográfiai leírást (Zajzoni Rab István, Horger Antal, Kiss Attila és Pál András írásai), illetve saját gyűjtéseiből tizenhárom helyszíni interjút. Mindezt részletesen adatolva követik a mellékletek adatai, képleírások, fényképek, a boricatánc zenéjének kottái, a boricatánc térformái és nem utolsósorban maguk a táncok táncjelírásban rögzítve. A kötet szerkezetének ismertetése és tartalmának rövid felvázolása után a következőkben csupán két lényeges, Könczei Csilla munkáját igencsak meghatározó tényezőt emelnék ki. Egy társadalomtudományi munka minősége a kutatás és elemzés során használt módszerek függvénye. Könczei Csilla a magyar néptánckutatás Martin György nevével fémjelzett

SZEMLE

strukturalista-formai elemzésétől, összehasonlító-történeti módszerétől indult, ezt ötvözte a saussure-i alapokra épülő szemiotikával, majd immár deklarált kultúrakutatóként a kulturális és vizuális antropológia módszereivel. Ugyanakkor a kötetnek a társadalmi reprezentációról szóló elméleti felvezető fejezete arról tanúskodik, hogy jól ismeri és használja a különböző reprezentációs elméleteket is. Véleményem szerint ez a komplex módszertani háttér teszi rendkívül sokszínűvé és egyben érdekfeszítővé ezt a kötetet. Az etnográfiai leírás minősége forrás- és terepismeret függvénye. Könczei Csilla terepismerete, gyűjtéseinek és forrásainak hitelessége és menynyisége a háromfalusi boricáról (mint ahogyan azt a kötet vaskos melléklete is mutatja) biztosítja a vizsgált jelenség sokszempontú elemzését. A társadalmi reprezentáció, a háromfalusi magyarok kulturális (ön)meghatározásának bemutatása, majd a reprezentáció és médium, illetve a boricának mint társadalmi jelnek az elemzése egy ilyen átfogó gyűjtött anyag, mélyinterjúkból álló adattár (melynek lejegyzési folyamatának én is áldozata voltam) nélkül lehetetlen lett volna. És igen, személy szerint én is ezt tartom követendő társadalomtudományi attitűdnek: a kutató által felvetett kérdésekre, társadalmi folyamatok megértésére elsősorban az érintettek, a helybeliek véleménye, önértékelése adhat válaszokat, értelmezési fogódzókat, s nem a kutatók, a más szociális-kulturális környezetből érkező külső észrevételek, szempontok. És így – az említett összetett kutatási módszertan és kutatói attitűd, a felhasznált források és a nagy mennyiségű adat alapján – a Magyar Néprajz VI. kötetéből imént idézett leírás egyes kitételeit a következőképpen lehetne „könczeicsillásítani”: „A hétfalusi csángók századunkban már csak a Háromfaluban (Tatrang, Zajzon, Pürkerec) járták aprószentekkor a boricatáncot.” Ezekben a falvakban sem mindig, hiszen 1918 és 1946 között többször és több helyen betiltották a boricálást, sőt 1946 után a borica újratanulásában kiemelt szerepet játszott az iskola, valamint a kommunista kultúrmozgalmi fesztiválok, a „megéneklünkök”.

EME 177

SZEMLE

„Egy megfogadott öreg vatáf vezetésével már hetekkel előbb megkezdték a kocsmában vasárnaponként a tánc versenyszerű gyakorlását, s kiválasztották a legjobbakat.” Itt elsődlegesen ne esztétikai ismérvekre gondoljunk, tehát nem a tánctudás számított: „a 20. század elején a csoporttagság legfontosabb szempontja a társadalmi származás és az ezzel összefüggésben levő gazdasági helyzet volt.” (78.). „A boricások színes szalagokkal díszített fekete kucsmát, a mellenvállon átkötött szíjat és selyemkendőket viseltek. Lábszárukon őrharangok, bocskorukon, majd csizmájukon sarkantyú pengett. Kezükben régebben csákányt, később falapockát tartottak.” (Uo.) Itt is, mint sok más esetben 19. századi források (Zajzoni Rab István, Horger Antal) alapján készült viseletleírásokat olvashatunk, közben eltelt egy évszázad, és a különböző történeti-társadalmi, sőt politikai tényezők befolyásolták a boricások öltözetét – lásd például, amikor a nemzeti romantika felfedezi, s trikolór színezetűvé teszi a szalagokat, a lapockákat… „A kocsmában gyülekezve indultak falujárásra először az elöljárókat megtisztelve, majd minden gazda udvarára betértek.” Hát nem tértek be minden gazda udvarára – társadalmilag erősen szabályozott volt az is, hogy kiket illetett meg a boricatánc fogadása: „A boricálás útvonala, a meglátogatott családok

háza és udvara egy olyan társadalmi hálót rajzol meg, ami a részt vevő családokat és személyeket köti össze. A meglátogatás és visszautasítás rítusai metaforikusan felmutatják, hogy ki az, aki »számít«, kik azok, akik közösséget vállalnak egymással, szükségtelenné téve a hierarchizálás és kizárás szóbeli megfogalmazásának kellemetlenségeit.” (80.) „A végére maradtak a kosár- és nyárshordozók, akik a húst, kolbászt, tojást és kenyeret gyűjtötték.” A 20. század második felétől elterjedt, majd uralkodóvá vált a pénzbeli fizettség is, sőt ennek nyilvános megköszönése a boricában is fontos jelentésmódosulásokat okozott. „A kukák a menet körül mókáztak, távol tartva a gyermekeket és a tömeget.” A nevetségesség kategóriája nem elégséges a kukák jellemzésére: az ellenőrizhetetlen és deviánsnak minősített viselkedés gyakran a veszélyesség határára sodorja őket – például pontosan a szerző egyik filmfelvétele őrzi, ahogyan övükbe szalmát dugva meggyújtják öltözéküket, és ahogyan a hóban hemperegve oltják azt el. (Könczei Csilla a kukákról készített Frank Schumannal 1993-ban egy videóesszét, Felmegyünk a tüzes égig címmel.) Egyszóval tény: ez a kötet megkerülhetetlen a borica kutatásában, tudományos értelmezésében, leírásában. Könczei Csongor

Új szintézis az erdélyi magyar hangszeres tánczenéről* Pávai István: Az erdélyi magyar népi tánczene. Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár 2012. 485 oldal Pávai István felsőfokú tanulmányait a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémia Zenetudományi Fakultásán folytatta. Már diákéveiben behatóan foglalkozott a népzenével. Több alkalommal résztvett a hallgatók folklórkörének gyűjtésein; diplomadolgozatát is népzenetudományi tárgykörből írta. Éveken át aktív résztvevője, majd egyik

szervezője és irányítója volt az Erdélyben is meghonosult táncházmozgalomnak. Érdeklődése feltehetően ekkor fordult a hangszeres tánczene kutatása irányába. Ebben a még kezdetnek számító kutatói periódusában fogalmazott meg egy elméleti megállapítást, amely a népi tánczene harmonizálását teljesen új szemszögből mutatja be, és amely a

Szenik Ilona (1927) − népzenekutató, ny. egyetemi tanár, Kolozsvár, [email protected] *

Elhangzott 2013. január 23-án a Kriza János Néprajzi Társaság kolozsvári székházában rendezett könyvbemutatón.