Egy darab a lelkemből

Egy darab a lelkemből (miért ír az író)

Délutánra már mindenki a szomszédban történt tragédiáról beszélt. Egy fiatal életerős anyuka, aki egyedül nevelte két fiát, a rámaradt családi házban, valami megmagyarázhatatlan dolog miatt össze esett és soha többé nem költ fel a konyha padlózatáról. Azona márciusi reggelen senkisem hitte volna, hogy az az életerős nő, itthagyja két fiát, Tomit és Márkot. Anyjuk halála megviselte kettőjüket, de ennek a tragikus eseménynek köszönhetik, hogy közelebb hozta őket a sors, mint testvéreket, és mint barátokat. Képesek lettek együt a halandó a életet más szemmel nézni, képesek lettek együtt igazi testvérekké lenni és ami a legfontosab, hogy képesek lette együtt, olyat alkotni, ami ellenál az idő vasfogának, az emberi gonoszságnak, ahazug szavakba burkolt megnyugtató hazugságnak. A temetés után a fiúknak gyámságát senkinek sem kellet válalnia, mivel azon a nyáron töltötték be a tizennyolcadik életévüket. Apjuk egy szerncsétlen autóbalesetben életét vesztette, mikor még ők csak négy évesek voltak, így teljesen magukra maradtak a hatalmas családi házban. Egypetéjű ikerkként természetes lett volna, hogy megértik egymást és szoros barátság alakuljon ki közöttük, hiszen Tomi és Márk, mint ha tükkörképei lettek volna egymásnak. De csak kinézetre. Ennek oka az volt, hogy Márk, apjuk balesete után mutista lett. A mutizmusaban szenvedő betegek nagyon elzárkózott félénk emberek, akiknek incs semmi testi vagy szellemi eredetú sulyos betegsége, csupán csak azzal komunikálnak aki nagyon közel áll hozzájuk, ez álltalában az anyuka szokott lenni. Márkkal sem volt ez másképpen, csak édesanyjával bezélgetet, ő volt az akinek mindent elmondott és akivel mindent megbeszélt. Ennek ellenére Márk, nyorális suliba jártn, ahol normállis emberek, normális tinik és normális körülmények vették kőrül. Bár neki ezek egyálltalán nem tüntek normálisnak, még is megpróbált közöttük élni és lassan felnőni. Az ikerek közül Márk volt az, akinek jobban fájt annyuk elvesztése. Már csak azért is mert elvesztette azt, az egyetlen embert aki előtt nem félt megnyílni. Tomi az átlag züllött tinik életét élte. Minden hétvégén buli, csajok, haverok, lazulás, alkohol és talán még néha elő is került pár szál füves cigi, amit titokban a diszkó háta mögötti parkolóban szívtak el egy pár erősen ittas barátjával. Pesze a felsorolás közül nem maradhat ki az iskola hanyagolása sem. Anyja, halála pillanatáig próbálta fiát jó útra terelni kissebb nagyobb -sikerekkel. Az egyetlen szenvedélye, ami nem volt káros a környezetére és saját magára sem, az az írás volt. Nem novellákat és nem klaszikusnak mondható verseket írt. A repp szenvedélyéből adódóan egy új műjt képviselt, amineka neve Slam Poetry. A lényege, hogy szakítsanak az írók a régi hagyományokkal és szabályokkal versírás terén, hogy olyan szabadságot ismertessenek meg a XXI. század nyelvezetével a XXI századi "Ma" fiatalságának, amit annak idelyén a nagy köktők és írók tettek saját koraikban. Tomi és Márk annak ellenére, hogy egypetéjű ikrek voltak, csak küllemre egyeztek meg szinte hajszál pontossággal. Az egyetlen közös az volt az írás, bár ezt egyikük sem tudta a másikról. Az eltávolodásuknak az oka, talán abban lehetett, hogy Márk mindig több figyelmet kapott apjuk halála után és később kialakuló mutizmusa miatt. Talán ez annak is az oka, hogy

Tomi elzüllött és nem hallgatott a jó szóra. Márkot soha nem kellett szidni vagy dorgálni, mindig komoly, értelmes és megfontolt emberként viselkedett. Korát szinte mindig meghazudtolva, vélekedett és gondolkodott az őt körülvevő világról. Anyuk halála viszont rádöbbentette arra, hogy csak egymásra számíthatnak igazán. A temetés egy márciusi meleg délutánon volt. Mindenki feketében várakozott, hogy a pap megérkezzen és elinduljon a gyászmenet, ezzel az utolsó úttal végső búcsút véve a szerető anyától. Az ikrek, anyjuk ravatalánál álltak. Várták az atyát. Tomi egy székre roskadva fogta a fejét, míg Márk, némán édesanyja koporsójánál állva rezzenéstelen arccal, könnyektől átázott és megráncosodott szemekkel siratta anyját. Mellkasuk össze szorult, és mint akiknek kitéptek egy darabot a lelkéből, bámulták a sötétbarna koporsót amire csak annyi volt írva: „Élt 40 évet”. A keserűség, bánat, elhagyatottság furcsa egyvelegét érezték, amitől szemük nedves, mellkasuk nehéz súly terhelte építmények lett volna, amiben egy feneketlen mély lyuk tátong. Nem értették, hogy miért ment el ilyen hirtelen, hisz még nagyon fiatal volt és makk egészséges. A kétségbe esés és a közeli rokonok sírása a fiúkat még jobban elkeserítette és fájdalmasabbá tett minden egyes pillanatot amit anyjuk koporsójánál kellett tölteniük. Mikor megérkezett a pap és liturgikus beszéde belekezdett, hirtelen nagy csend lett és mindenki a tisztelendő atyára figyelt. Az ikrek, hallgatva megnyugtató, mély, lágy hangján szólaló beszédét, arra gondoltak mind ketten, hogy miért érdemes élni, hisz minden amiért élünk idővel eltűnik, elveszik, elfelejtik. Elfelejtenek minket, a szeretteinket, a barátainkat, azokat is akiket szerelemmel vagy odaadással szeretünk. És mi is elfelejtjük azokat, akik régen jobbá akartak tenni minket. Elfelejtjük azokat akik egyszerű emberek létükre, olyan bölcsességeket mondtak vagy írtak le nekünk, amiért megérne megállni egy pillanatra ebben a rohanó világban, és érdemes lenne elgondolkodni az ők, apró, de még is hatalmas szavain. Tomi és Márk hallgatva pap beszédét és saját belső hangjukat, szinte úgy érezték, hogy megfordul bennük a világ és az egyetlen jó dolognak már csak az írást tartanák. Mit ér másoknak tetszelegni ha mindenki csak magára gondol? Mit csöndben tűrni, és elhallgatni az igazságot, a jót, a szépet? Mi ér, ebben a fertő világban igazi figyelmet? Mit ér szeretni feltétel nélkül? Mit érünk most már egyedül? A két fiú gondolati egyre hangosabbak lettek ahogy a gyászmenet a kiásott sírhoz ért és anyukat lassan elkezdték abba beleengedni. Könnyek között, tátongó lyukkal lelkükben nézték végig rokonjaik karjaiban, ahogy a sírásók elkezdték a földet anyuk koporsójára szórni. A két fiú, ekkor döbbent rá igazán, hogy akit szeretnek és akit éppen most gyászolnak, nem jön soha többé vissza. A boncolási jegyzőkönyvből kiderült, hogy a fiúknak és nagybátyjuknak is, felügyelt rájuk, hogy anyujuk cukorbeteg és soha nem vette észre. Azon a reggelen egy mély artériás trombózisba hallt bele, amit kórházi körülmények között sem lettek volna képesek orvosolni az ápolók. Tomi és Márk két hétre nagybátyjukhoz költöztek. Egyikük helyzete sem volt felhőtlen. Tomi elfordult cimboráitól mert úgy érezte, hogy anya haláláért ő is felelős és a züllött életét nagyban a barátainak köszönheti. Márk továbbra sem szól egy árva szót sem, úgy érezte, nincs miért megszólalnia és soha többé nem is fog. Nagybátyjuknál töltött két hét, csöndes némasággal telt el. Nem mozdultak ki szobáikból, csak ha ebédhez vagy vagy vacsorázniuk kellett. Úgy a bátyjuknál töltött tizedik napon lehetett, amikor az asztalnál ülve nagybátyjuk rákérdezett arra, hogy hogyan is vannak: – Remélem már azért jobban vagytok és lassan, de biztosan minden a helyére áll. Igaz fiúk? – a kérdés kellemetlen villámcsapásként érte őket. Pár másodperc kínos hallgatás után, amik hosszú perceknek tűntek, Tomi felállt, hátra lökve a széket lábaival:

– Minden rendben?! Minden rendben?! – mondta üvöltő hangon és folytatta: – Miért lenne minden rendben? Még tizennyolc sem vagyok és már eltemette anyámat, apámat. És mi az, hogy minden helyére áll? Anyám most temettem pár napja, őt, hogy a francba pótoljam cseszd meg?! Tomi szemei lassan könnybe lábadtak ahogy nagybátyját kérdőre vonja, közben Márk lehajtva fejét, tányérjára bámulva nézte ahogy folynak könnyei, arra gondolt testvérének igaza van, de ez csak még fájdalmasabbá tette azt a pillanatot. Hallotta ahogy testvére zaklatottan elmegy az asztaltól és bezárja maga mögött szobája ajtaját. Nagybátyjuk azokban a pillanatokban elszégyellte magát és mint egy ovis kisgyerek akit leszidnak az óvónénik, csöndben maradt és legbelül tudta, hogy Tominak igaza volt mindenben amit mondott. Márk ahogy hallgatta a hátramaradt kínos csöndet, egyre fájóbbnak érezte testvére őszinte könyörtelen szavait és gondolatai sírásba fordultak. Szeretett volna kicsit beszélgetni újra az édesanyjával, szeretett volna újra a szemébe nevetni, érezni, ahogy karjai ölelésében kellemes érzés tölti el mellkasa dobogó részét. De most csak az elkeserítő elhagyatottság amit érzett. Tomi amint beért a szobájába, magára csapta dühödten az ajtót és össze törte az első dolgot ami a kezébe került az asztaláról. Egy kép keret volt, amiben egy gyerekkori képük volt a róla és Márkról. Könnyes szemekkel, az eldobott tárgy után nézett. Pár másodpercre mint ha megállt volna neki az idő és úgy döntött, felveszi a sarokba dobott képkeretet. Leguggolt és kezeiben már látta az összetört keretet, a betört üveget, aporos belsejét a keretnek és látta a képet, amin ő testvére volt mikor még apjuk is élt, mikor még Márk normális volt és úgy éltek mint igazi testvérek. Tomi ahogy nézte a képet, szánalom öntötte el a szívét testvére iránt, de egyfajta haragot is érzett, mert Márk több törődést kapott mint ő, még is most úgy tűnt, hogy a biztonságot nyújtó, életek egyik alappillérje, a család már csak belőle és testvéréből állt. Felmerült gondolataiban, halványan, csak ott a gondolati háta mögött, hogy mi lesz ezek után a testvérével, ki fog róla gondoskodni, ki fogja a pártját fogni. Kivette az összetört keretből a kissé összegyűrődött képet, megtörölgette portól és berakta a fogasra kiakasztott kabátja belső zsebébe. Érezte Tomi, hogy Márk és ő, már csak egymásra számíthatnak Felelősséget érzett testvéréért. Már meg tudta érteni miért lett mutista testvéréből, mikor apjuk meghalt. Azután a kellemetlen szóváltás után a nagybátyjuknál nem maradtak sokáig a fiúk. Tomi úgy döntött nem sokkal a dühkitörése után, hogy vissza megy a családi házba ahol idáig laktak édesanyjukkal. Próbálták lebeszélni erről a dologról, de eltántoríthatatlan volt céljától. Aznap, mikor Tomi összepakolt, elhatározta, hogy saját kezébe veszi sorsát és megváltozik. Eldöntötte, hogy többet nem iszik, és nem tesz olyat, amivel árt saját magának. Egyetlen dolgot fog tenni. Írni! Ennek a szenvedélynek fogja szentelni az életét. Ezt tartotta Tomi a legőszintébb és legjobb dolognak abban a helyzetben. Úgy érezte, össze omlott minden körülötte. Mikor kiment a kapuba látta Márkot összepakolt bőröndökkel várakozni kapu előtt. Mikor Tomi odaért, némán bámulták egymást. Nem kellet beszélniük ahhoz, hogy tudják, mind ketten ugyan azt akarják: „Hazamenni”. Márk letette a bőröndjét a fődre odalépett testvéréhez, és bőgve átölelte. Érezték, hogy most abban pillanatban szükségük van egymásra. Tomi meglepettségében hátralépet egyet, de amikor meglátta testvére arcát, ahogy a szenvedés és a kétségbeesés előtűnik rajta anyjuk halála miatt, az ő arca és szemei is sírásba fordultak. – Mennyünk haza – mondta Tomi pityeregve Márk fülébe. Már az ikrek már négy hónapja egyedül laknak. Nagybátyjuk néha rájuk néz, de már nem tehet sokat értük, mivel már a fiúk betöltötték a tizennyolcadik életévüket, így már

nagykorúnak számítanak. Ezalatt, az idő alatt össze szoktak és megtanulták a z otthoni teendőket egymás között elosztani. Tomi volt az aki mindig elosztotta kettőjük között a munkát, Márk csöndben hallgatott és sohasem nyavalygott. Így ment ez hónapokon keresztül, de Márk továbbra is csöndben volt és senkivel sem állt szóba. Tomi sok mindenben változott az eltelt idő alatt. Már a régi elzüllött barátai sem voltak meg. Egy nyári napon Márk a konyha ablakból bámulta a kinti hintaszéket, amin régen anyukája pihent le ha végzett a házimunkával. Tomi, a konyhaasztalnál ülve nézte, ahogy testvére sírni kezd és zokogóan bámulja a kinti hintaszéket: – Hé! Miért bőgsz? Talán valami bajod van? Fáj valami? – Márkot hiába kérdezte testvére, nem válaszolt. Tomi felpattant az asztaltól és ijedten mellé sietett. Mikor látta mi váltotta ki belőle ezt a sírógörcsöt, hirtelen nagyon mérges lett rá: – Felejtsd már el! Már meghalt és nem tudjuk vissza hozni! Nem lesz jobb attól, hogy te bőgsz, mint egy ovis. – Tomi dühösen de még is együtt érző hanggal próbálta testvérét vigasztalni, bár mélyen legbelül ő is hasollóképpen cselekedett volna, ahogy testvére. De folytatta: – Figyelj ide! Ha nem szeded magad össze, akkor te is úgy végzed mint anyu. És ezt nem szeretném. Ki marad nekem ha te is itt hagysz? Ha én is így fognám fel a dolgot mint te, akkor ki gondoskodna rólad? – az utolsó mondatnál Tomi is pityeregni kezdett, arcához szorosan simulva hullottak könnyei, nedves ösvényt vágva száraz bőrén a sós cseppek. Márk, fejét testvére felé fordította és nézte, hogy most az egyszer nem ő, hanem az előtte álló erősebb törik meg a ránehezedő súly alatt: – Nekem is hiányzik! – Mondta a Márkó, az idővel asztal székére rogyó testvérének. – Te megszólaltál? Ugye csak rosszul hallottam? – Nekem is hiányzik! – ismételte meg magát Márk, miközben Tomi szinte rémülten törölgetni kezdte az arcát könnyeitől. – Éppen ideje volt, hogy megszólalj. Még is, hogy bírtad idáig? – Írtam. – Mit írtál, és minek? – Főleg verseket, és novellákat, de csak anyu tudott róla. – Mondta Márk remegő hangon. – Én is írok. de én főleg Slam verseket Sokat segített anyu halála után és előtt is, hogy ha nem úgy mentek a dolgok ahogy én akartam. – szintén hasolló módon. Márk a konyhából a szobája felé vette az irányt, és tekintetével testvérét szinte maga után hívta. A szobájába érve, a papírjai között kutatgatva, elővett egy papírt amit Tomi kezébe nyomott:

„Valakinek az álmai”

„Belesuttog a csönd a sűrű, sötét éjbe, Hallomásból látomás, merül az út a fénybe. Mint leütött hang, gondolat hézagos pallói, Süllyednek vad tavak méltatós hajói.

Hazudnak a percek álmok karjaiba zárva, Lehunyt szemmel lassú, fagyos múlására várva. Túl a tudaton, tudatlan lomha felkelés, Kopottas koporsó, gyászmenet, temetés.

Gondolat lidércei, kábán vakon részegen Játszanak velem, mint képre festett érzelem. Láthatom, de nem érthetem Gondolatból font sikolyait a képeken.

Donga lábbal lépe be az este, Sötétlő árnyait földön keresve. Sírt egy álom a folyosó végén, miközben Elálmosodott a valóság egyik álmos képén

Kimondott értelem felesleges bája, Hogy elmúlik, mint ember embert bezárja, Maga mögött az ajtó kopottas kilincsét, Magára fonja szorongott bilincsét. Az est!”

-Ezt te írtad? – kérdezte meglepetten testvérétől Tomi. -Igen, én írtam. – Te miért írsz? -Hogy miért? – kérdezett vissza Márk, a számára értelmetlen kérdésre. – Mert nem vagyok hajlandó, olyan emberkel szóba állni, akik az állatok szintjére süllyedve, normálisnak és igaznak tartják magukat. Egyszerűen ezt sok érzést, gondolatot, ki kell adnom magamból, vagy különben bedilizek. De az igazi ok amiért még is írok, az az, hogy életünkben vannak pillantok, amikor meg kell látnunk a világnak, azon oldalát is ahol elzárva maradtak a „csodák”. Azok a csodák, amiket csak kevés ember képes észre venni, talán én is azok közé tartozom, akik képesek erre. Ezért kel írnom. Ezért írok, mert ebben az undorító világban már kevés az őszinte érzés, gondolat, már képtelenek az emberek őrülni a jónak, mindig csak jobbat és jobbat akarnak, de ha leírom és bezárom egy versbe a lelkem azon darabját egy versbe, amiben például egy vén öreg néni mosolya van elzárva, amint éppen unokáira nevet. Ha én már nem is leszek, a verseimben és történeteimben megmaradnak a lelkem darabkái, érzéseim foszlányai. Kellemes érzés tölt el, mikor erre gondolok, olyan szívmelengető, mint ha egy régi baráttal kezet fognék akit már évek óta nem láttam. Annyira elhanyatlott az ember és elzüllött saját magától, hogy inkább maradok örökre mutista. Ha leírhatom, az igazi jót és az igazi szépet, akkor már van értelme a szánalmas kis életemnek. Ez az oka, hogy írok -Értem. Aszt hiszem. – dadogta Tomi és érezhető volt hangján, hogy ő is akar mondani valamit. – A slam is ugyan ez, csak szabadabb stílusban. Tesó! Nem is tudtam, hogy ennyire hasonlítunk. De figyelj csak….. sajnálom az egészet, amit így az évek alatt mondtam neked, csak tudod nem volt jó, hogy anyu mindig rád figyel, apu meg már nem volt mellettünk elég régóta. Az írás sok mindenen átsegített engem is. De én igazából azért írok még most is, mert ilyenkor érzem magam legszabadabbnak és legfelszabadultabbnak Az egész arról szól, hogy jól érzed magad úgy, hogy még alkotsz is egy olyan dolgot. Persze ez egy eszköz is, amivel képes vagy emberek százait, ezreit megmozgatni. És még is megmarad a dolog tisztaság, hogy a slam-ben benne van egy részed, ahogy te mondtad. Például ez is:

Egy ház Egy Házam van, annak az Égbolt a teteje, padló a végtelen Föld, falak nincsenek. Apám a Nap, Hold Anyám, Csillagok a gyermekek, határtalan horgolják illatok a kertemet. Óceánkád, láng a lámpa, arcom tóban mosom, hegytető az irodám, ottan, józan gondolkozom, harmat-fűbe hajtom fejem, gond egy szál se, völgy a fotel, Hotel Kontinens-tál, a 6 csillagos motel.

(Akkezdet Phiai/Saiid)

-Ha tudtam volna, hogy ennyire hasonlítunk, soha nem kezeltelek volna idegenként. – Márk elcsukló hangon válaszolta: -Ha tudtam volna ugyanezt, akkor talán nem csak anyu lett volna az akivel szóba állok.

Az ikrek a beszélgetést követően pár hónapra, elhatározták, hogy összefogva fognak írni és megpróbálnak most már normális testvérekként élni. Márk, hála testvérének, anyja halála után két évvel teljesen kigyógyult a mutizmusából. Tomi, javítva tanulmányi átlagain, felzárkózott ikertestvéréhez és közösen mentek a gimiből továbbtanulni. Írói pályájuk, ez rangos irodalmi pályázat elnyerésével vette kezdetét, és később így is lettek az irodalmi éle híres személyei, akik új műfajt teremtettek a slam és klasszikus költészet kombinálásával. És, hogy miért érdemes, tényleg írni? Nem tudom! Én csak a szomszédjuk voltam, a fiúknak, és az igazat megvallva, nem is kedvelnek mai napig. És, hogy most mit olvastál? Egy darabot a lelkemből!