.DALOS GYÖRGY.
.Berlin – kett¤s városkép. Mivel úgy érzem, helytelen volna, ha veszekedni kezdenék a felnövekv√ nemzedékkel, a továbbiakban valóban csak azt írom le, amit az utolsó években lakásom és munkahelyem között közlekedve munka-, olykor vasár- és ünnepnapokon (kivéve húsvét és karácsony ünnepét, valamint a Német Egység Napját) futó városnézés közben észlelek.
A 157-ES BUSZ
T
avaly nyáron lányom szeretetteljesen, ám komolyan szememre vetette, hogy egész Berlinb√l csak a Prenzlauer Berg kerületi Choriner lakásom és a központi fekvés∫ Magyar Ház közötti útvonalat ismerem. Ezenkívül az egész város terra incognita számomra, vagy legjobb esetben is csak nosztalgiázó emlékezés a régi szép vagy utólag megszépített id√kre. De, tette hozzá, még ezt a rövidke útvonalat is leginkább tömegközlekedési eszközökkel szoktam róni ahelyett, hogy környezetbarát járm∫ gyanánt két lábamat használnám. Lányom huszonhat éves zenetudós, és hamarosan Berlinbe jön egy DAAD-ösztöndíjjal. Akkor majd megmutatja nekem a német f√várost. Lesz id√m b√ven, mert addigra megválok a kultúrintézett√l, s így új utak, új partok várnak rám. Ezt mondja √ nekem, aki Kelet-Berlint 1965, NyugatBerlint pedig 1976 óta ismerem.
H
a el akarom érni a 157-es autóbuszt, amely majdnem közvetlenül a Magyar Ház el√tt áll meg, akkor négy percet kell gyalogolnom a Choriner és a Schwedter Straße sarkán lév√ megállóhelyig, hogy ott felszállhassak a 8.16-os vagy 8.36-os járatra. Házam földszintjén ekkorra már kinyit a kis élelmiszerbolt, amely egészen este kilencig nyitva is szokott lenni. Itt szerzem be azokat az árukat, amelyeket a szupermarketben elfelejtettem megvásárolni. Ezzel is gyámolítani próbálom a kis családi vállalkozást, amelynek tulajdonosa drámai értékesítési gondok-
171
Dalos György
bánatosan konstatálom, hogy a „Sztarik” könyvesbolt területének felét kénytelen volt átengedni egy virágzó döner-büfének. A keskeny RosenthalerStraßén el√ször semmi látnivalót nem tapasztalok, ám majdnem belevakulok a Hackesche Höfe feketearany homlokzatának látványába, és bepillantok a nemrég restaurált fantasztikus Passage-ba, amely az igazi húszas éveket idézi, talán csak a húszas évek voltak még igazibbak. Nem sok id√m van a bámészkodásra, kilencre ott kell lennem, sietek. Vagyis nyaktör√ kísérletet teszek a forgalmas és közlekedési lámpa nélküli Rosenthaler-Straßén való átkelésre, majd még egy egyenesen életveszélyeset, amellyel az S-Bahn-pálya túloldalára igyekszem eljutni. Kevés csomópontja van Berlinnek, amelyen életemnek ennyi veszélyhelyzete ötlik eszembe. Már csak a Rosen-Straßén fog el a jó érzés, hogy nem fenyeget semmi, és néhány építkezési akadályt leküzdve szerencsésen el is jutok a KarlLiebknecht-Straße 9-hez. A visszaút is számos élményt kínál. A munka utáni bevásárlást – mint már utaltam rá, a házbeli kis bolt iránti lelkifurdalással, amely sajnos nem elégítheti ki wessi-szeszélyeimet – vagy a Kaisersnál, vagy pedig – f√leg, ha nagyra török – az Alexanderplatzon lév√ Kaufhof élelmiszerosztályán végzem. Miel√tt a fogyasztásnak ebbe a szentélyébe belépnék, kiveszem nadrágzsebemb√l a chipet, amellyel Szezámot mondhatok a bevásárlókocsinak, anélkül, hogy pénztárcámban egymárkást kellene keresgélnem. Mivel azonban a chipet minduntalan elveszítem, gyakran veszek pótchipet, amelyet azután szintén elveszítek. Szerencsére újabban egyszer∫ m∫anyag bevásárlókosarak is vannak, s ezekért még sorba állni is hajlandó vagyok, mi több, el√nyben részesítem miattuk a Kaufhofot. Sajnos az a praktikus és ökologikus gondolat, miszerint az ember mindig hordjon magánál
kal küszködik. Attól kell tartanom azonban, hogy inkább csak erkölcsi támogatásom nem lesz elegend√, mert a boltocska f√leg hozzám hasonló alkalmi vev√kkel rendelkezik, és el√bb-utóbb le kell majd húznia a red√nyt, ami elég szomorú perspektíva. Ugyanakkor egy „Titanconsult” nev∫ szemközti építkezés már nevében is hirdeti az új Gründerzeit optimizmusát, és jelenleg a mellette lév√ autószerviznek is elég jól mehet az üzlete, legalábbis két „Good Year!” feliratú büszke zászlót hordoz homlokzatán. Remélem, hogy a Choriner Straße két titánja tovább virágzik, és kisebb társukra is vár még néhány good year.1 A 157-es busz általában német pontossággal igyekszik tartani húszperces ritmusát. Úticélomat mintegy tíz perc alatt érem el, és ilyenkor valóban keveset látok a városból. Legföljebb várakozás közben mérlegelem, hogy éljek-e a szemközti tisztító kecsegtet√ árajánlatával – három pulóver leárazva –, vagy inkább a trafikban vegyem meg gyorsan a Tagesspiegelt. Néha kiszállok a Moll-Straße/Prenzlauer Allee sarkán, hogy az átellenben lév√ Dresdner Bankban valamelyest javítsam, illet√leg rontsam pénzügyi helyzetemet. Ezzel a titánnal leginkább gépileg folytatom a consulting-ot, s vagy a pénzautomatával társalgok, vagy pedig kinyomtatom a számlakivonatot, amely már az euro-összeget is bevési forinton és rubelen felcseperedett elmémbe. Van úgy, hogy nem érem el a 157-es buszt, ilyenkor gyalog megyek a Schwedteren a Kastanienallee-ig, amely nevét√l eltér√en alig gesztenyés és még kevésbé fasor. Ott viszont egyszerre két villamosjárat áll rendelkezésemre: vagy a 13-as, vagy pedig az 53-as visz a Rosenthaler Platzon át a Hackescher Markt megállóig. Csak az állásid√ hosszú – ezen a környéken a piros jelzés, úgy látszik, tovább tart a zöldnél, úgyhogy inkább gyalog megyek, s az említett téren
172
Berlin – kett√s városkép
bevásárlózacskót, csak a kassza el√tt jut eszembe, s ilyenkor veszek egyet a pénztárosn√t√l. A Choriner Straße-i lakás pedig lassan megtelik bevásárlózacskókkal. Kifelé menet áthaladok a tolvajoknak csapdát állító elektronikus záron, s közben ártatlanságom bizonyítékaként megpróbálok minél kevésbé elfogódottan a biztonsági ember szemébe nézni. Bevásárlásom id√pontját a 157-es busz menetidejéhez igazítom – 17.03, 17.23 vagy 17.43 az indulás id√pontja. A bevásárlásra legföljebb húsz percet szánok, és szilárdan eltökélem magamban, hogy nem mulasztom el a meghitt találkozást a járm∫vel. Csakhogy a német pontosság ebben az órában német capriccio-vá változik. A csúcsforgalom, amelyet a munkából hazatér√k, az elterel√ útvonalak, a gáz- és vízvezetékek, a várostervez√k által kiötlött forgalmi könnyítések, építkezési el√készületek, épít√munkássztrájkok és nem utolsósorban maguk a közleked√k okoznak, szóval ez a berlini dugó, mint normális helyzet, csodákat m∫vel. A 157-es busz olykor már az induló állomáson, a Bundeswehr kórházánál reménytelenül megreked, máskor viszont a vártnál sokkal korábban ér be, amikor én még türelmesen várakozom a hús- vagy sajtáruk pultja el√tt, vagy az éppen begy∫jtött hollandi paradicsomot rakom az áttetsz√ zöldséges zacskóba, amelyet el√z√leg a mesterséges lélegeztetésre emlékeztet√ szájmozdulattal kell kettényitni, hogy azután az automata mérleg kiköpje magából a ragasztós árcédulát. Szóval türelmesen várakozom. Csak a buszvezet√ nem vár, örül, hogy – akár nélkülem is – kimozdulhat a megállóból, mert tudja, mi vár rá a Moll-Straße és a Prenzlauer Allee magasságában. Mire a megállóhoz érek, barátságos mosollyal húz el az orrom el√tt, míg a megüresedett helyet három 100-as, emeletes busz tölti meg, amelyek a nyugati városközpontból jövet valahol a Bahnhof Zoo és
az Unter den Linden között összetalálkoztak, s azóta elválaszthatatlanul haladnak libasorban. Az els√n fürtökben lógnak az emberek, a következ√ kett√ üres. A várakozóknak több mint fele mégis az els√ buszt rohamozza meg, az ajtók körüli tülekedésük valóságos önkiszabadítási akcióvá változtatja a kiszállás m∫veletét. Ezekben a pillanatokban már-már h√sies színezet∫ szenvedélyt látok megcsillanni a német arcokon. Végre jön a 157-es, és tovább is megy kevés utasával, tulajdonképpen el√kel√, exkluzív járat ez, a berlini közlekedési vállalat ajándéka az útvonalán lakó kiválasztottaknak. Méltóságteljesen veszi a csúcsforgalom akadályait, és minden alkalmat kihasznál a városnézésre. Három percet szentel a Hotel Forumnak, öt percig állunk a gondolákkal díszes Velence étterem el√tt, és a Memhard-Straßénál annyi a várakozási id√nk, hogy ha kiszállnék, még egy röpke shoppingra is futná a second-hand áruházban. Kés√bb azután kis buszunk kikerült az emeletes 100-asok árnyékából, és a Metzer-Straßén mintegy saját medrébe kerül. Legkés√bb fél hétre hazaérek.
E
bben a banális ismertetésben, kedves lányom, az a különös, hogy mindössze tíz évvel ezel√tt valamennyi eleme science fiction-be vagy gonosz politikai szatírába illett volna. A korszakot, amelyben éltünk, mintha vasból öntötték volna, és csak kevesen sejtették, hogy milyen törékeny volt. Berlin két példányban létezett, pontosabban kétféle kivitelben, és megesküszöm neked, hogy nemzedékünk számára ez a dolog reálisnak t∫nt. Csak ma tudjuk, hogy az orvostudomány számára fölöttébb érdekes ritka betegséggel, a világtörténelem negyven éven át tartó kett√slátásával akadt dolgunk. (1998)
173
Dalos György
WESTALGIE2 AVAGY HONVÁGY A VICTORIALUISE-PLATZ UTÁN
ros kapcsolatot tart fenn Dalos György magyar állampolgárral, és az államellenes izgatás és csoportalakítás b∫ntette elkövetésének gyanúja alatt áll…” Ezzel a némiképp túlzsúfolt és túlzó mondattal vette kezdetét az a hatósági procedúra, amelynek eredménye – vissza a zsargonhoz – „az NDK-ba való beutazás(om) megtagadása” lett, úgyhogy id√vel már az NSZK-ba vezet√ tranzitutakat sem volt szabad igénybe vennem. Bizonyos értelemben tehát be voltam zárva a város szabad felébe, amelyet csak légi úton hagyhattam el, és kizárólag a leveg√b√l közelíthettem meg. Mintegy sikeresen kipróbálták rajtam az NDK hivatalos doktrináját, amely szerint Nyugat-Berlin nem része a Szövetségi Köztársaságnak. Míg a hetvenes évek els√ felében a Bornholmer-Straße-i határátkel√hely fel√l fürkésztem vágyó pillantással a Fal túloldalán található Osloer-Straßét, addig most nem kevésbé nosztalgikusan álldogáltam a Checkpoint Charlie-nál anélkül, hogy átléphettem volna a határt, hogy találkozhassam kelet-berlini barátaimmal. Szabad mozgásom a nagyvilágban New Yorkig, Melbourne-ig, Jeruzsálemig vagy Tokióig ért, de Németországban csak a Koch-Straßéig. Akkoriban számos okból nyugalomra vágytam. Tizenkilenc év kényszerszünet után végre Magyarországon is megjelenhetett egy vékony prózakötetem, és ez a körülmény heves írásvágyat ébreszett bennem. Azonkívül friss cukorbeteg voltam, és három hónap alatt el√re megfontolt szándékkal tizennyolc kilót dobtam le magamról, hogy rendbehozzam az anyagcserémet – mellesleg ezt a súlycsökkenést életem legjelent√sebb teljesítményeként könyvelem el. Csakhogy az újonnan szerzett ösztövérség rendkívül legyöngített, krónikus, depresszív fáradtságot okozva. Épp ez a gyöngeség volt a kiindulópontja annak, amit el akarok mesélni.
A
nyolcvanas évek közepe táján a hidegháború gyanúsan langyosodni kezdett. Nyakig eladósodott hazám kormánya sokat dicsért liberalizmusát gyakorolta. Abban, ahogy a Magyar Népköztársaság és az NDK a Helsinkiben törvényesített emberi jogi könynyítéseket kezelte, volt egy nem elvi jelleg∫, de mégsem elhanyagolható különbség. Magyarországon elméletileg bármely állampolgár utazhatott Nyugatra, kivéve azokat, akik nem utazhattak. Ezzel szemben az NDK-t elméletileg senki sem hagyhatta el nyugati irányban turisztikai élvezetszerzés céljából, kivéve azokat, akiknek megengedték. Magyarország tucatnyi kiskaput nyitott a gyanús égtáj felé, míg az NDK polgárainak be kellett érniök a lakásaikban villódzó milliónyi kisablakkal. Álszerénység nélkül állíthatom, hogy akkoriban, 1984. január közepe táján egyedülálló helyzetbe kerültem. Egyéves kiutazási engedélyt kaptam a hatóságtól, hogy irodalmi ösztöndíjjal Nyugat-Berlinben dolgozhassam. Ugyanakkor nem léphettem be a keletnémet állam területére, minthogy onnan az NDK állambiztonsági szervei kiutasítottak. Hogy miért? E kérdés megválaszolásához egy ma már nehezen kibet∫zhet√ nyelvemlékb√l kell idéznem, amelyet a Gauck-hatóság3 levéltárában bocsátottak rendelkezésemre. Eszerint 1978 nyarán a magyar és keletnémet belügy elvtársi légkörben lezajlott találkozóján egyebek között az a döntés született, hogy „további intézkedéseket kell tenni operatív eljárás közös kidolgozására az ifjúsági és diákkörökben megnyilvánuló politikai illegalitással szemben, amely szo-
174
Berlin – kett√s városkép
Wilmersdorfban laktam, a Güntzelstraße 50-ben. Az els√ napokban minden igyekezetem arra irányult, hogy a közeli boltban beszerezzem a legszükségesebb élelmiszereket. Orvosom azonban, akinek rendel√je három házzal odébb volt, azt javasolta, hogy minden nap valamivel többet gyalogoljak. Roppant er√feszítéssel sikerült megtennem az utat el√ször az UhlandStraßéig és onnan vissza. (Nagyjából akkora távolság volt ez, mint a Nyugati pályaudvartól az Oktogonig.) Kés√bb eljutottam a Hohenzollern Platz-ra (mondjuk a Nyugatitól a Király utcáig). Ahhoz azonban, hogy átkeljek a Bundesalleen (körülbelül a Rákóczi útig terjed√ távolság), egyel√re nem éreztem er√t magamban. Egy márciusi délutánon azután rászántam magam a nagy kalandra. A közbees√ Prager Platzon leültem egy padra, hogy kifújjam magam és er√t gy∫jtsek a továbbinduláshoz. Így jutottam el végül szokott csigatempómban a VictoriaLuise hercegn√r√l elnevezett térre. Ami a küls√ látnivalókat illeti, nem vagyok pontos leíró, úgyhogy inkább azokat az érzéseket próbálom megfogalmazni, amelyeket a Victoria-Luise-Platz kiváltott bel√lem. Talán a házak, az égbolt, a tavasziasan zöld gyep, a padok, kutak és emberek helyes aránya és a tér ovális alakja tette,
hogy hirtelen úgy éreztem magam, mintha az egész körülölelne, mintha életem földrajzi középpontjába kerültem volna, és mintha a szomszédos utcák – a Regensburger, a Münchner, a Weiser, s√t még a földalatti aknája is – távolukból a harmonikus tér felé igyekeznének. Mintha ezen a téren a világ még rendben lett volna. Itt nem álltak szemben egymással világnézeti rendszerek és katonai tömbök, elmaradt a második világháború, s√t már az els√re sem került sor, nem voltak diktatúrák és érvényét vesztette saját terhes életrajzom is, amely, ahogyan akkoriban láttam, felerészt a történelmi eleve elrendelésb√l, felerészt pedig saját esetlenségemb√l állt össze. Egyszer∫en Berlin volt, jóval a születésem el√tti, a napsugaras századel√ Berlinje, se kelet, se nyugat, magyarázó lábjegyzetekre nem szoruló városi táj. Ebben az érzésben sok minden belülr√l fakadt, és nem sok köze volt a tér építészetéhez és légköréhez. Azóta láttam szebb tereket is, Sienában, Evorában, Cadizban és másutt. De attól kezdve sétáim minimumprogramjához tartozott, hogy eljussak a térig, kés√bb pedig, amikor lassacskán meger√södtem, mind hosszabb gyalogútjaimon, ha csak tehettem, sort kerítettem a Victoria-Luise-Platzra. Néha arról ábrán-
175
Dalos György
doztam, hogy egyszer, ha majd nem lesz Fal, vagy megszerzem azt a lelki nyugalmat, amelyben semmiféle Fal nem érdekel, itt fogok magamnak lakást bérelni.
Mióta magánszemélyként élek a városban, egyre er√sebb honvágyat érzek a Victoria-Luise-Platz után, és attól tartok, hogy ebbe az érzésbe sok egyebet belévetítek.
1995
A
-t√l munkám négy évig az egykori Kelet-Berlinhez kötött. Tanúja voltam annak, hogyan alakult ki itt egy szinte egészen új város az építkezés összes kínjaival, eltereléseivel, cs√töréseivel és alkalmankénti félretervezéseivel. Az a körülmény, hogy az egykori NDK f√városában ütöttem fel tanyámat, akaratlanul is módosította látásmódomat. Városközpontom az Alexanderplatz lett, és útjaimról az Ostbahnhofra érkeztem haza. Ebédelni vagy a Markthalléban vagy a Karl-Liebknecht-Straße-i Bloch House-ban ebédeltem, ennivalót a Kaisersben vásároltam, a Kosmos vagy International moziba jártam, és el√fordult, hogy nyugati taxisof√röknek én magyaráztam el, hogyan juthatnak el legegyszer∫bben az Invaliden-Straßéról a Tor-Straßéra. A f√város Bonnból Berlinbe történt átköltözését jóindulatúan afféle összevisszaságokkal járó, ám objektíve haladó történelmi törvényszer∫ségként éltem meg. Egyszóval, ez a négy esztend√ már-már vérbeli ossie-t faragott bel√lem. Csak a munkatempóm volt nyugati, és ez azt jelentette, hogy közvetlen tennivaló nélkül nemigen ruccantam át Nyugat-Berlinbe. ◊szintén bevallom, hogy ezekben az években talán ha egyszer jártam a Victoria-Luise-Platzon. Ahogyan NDK-beli szocialista testvéreink 1989 után megcsalták a Balatont a Kanári-szigetekkel, úgy fordítottam én hátat kedvenc nyugat-berlini teremnek. Lassan már csak a homályos emlék maradt, valami, amit jobb szó híján Westalgie-nak becézek.
z a négy év, amelyet a Friedrichshain (els√ keletberlini lakhelyem), a Prenzlauer Berg és a belváros háromszögében töltöttem, ugyanúgy külön korszaka az életemnek, mint a moszkvai diákévek vagy a pesti demokratikus ellenzék körében eltöltött évtized. Nemcsak a kultúrintézetet vezettem, hanem innen terveztem és szerveztem a frankfurti könyvvásár magyar irodalmi programját is. Nem utolsósorban azért vállakozhattam erre, mert biztos lehettem benne, hogy meghallgatnak, elfogadnak, abban, hogy a Faltól megszabadult város bels√leg is van annyira szabad, hogy magától értet√d√en támogasson külföldi projekteket, miközben saját kultúrélete nehéz id√ket él át. Ez a berlini empátia nehéz helyzetekben sokat segített rajtam. Mostantól magánszemélyként keresem az újfajta nyugalmat, amelyben Budapestr√l nem ösztökélnek liberális hivatalnokok takarékosságra, nem tanítanak ki konzervatív állami emberek a helyes kultúrpolitikáról, és nem rágalmaznak széls√jobboldali parlamenti képvisel√k vagy zuglapszerkeszt√k a magyar televízióban és rádióban. Igaz, védekezni sincs kedvem efféle tapasztalatok ellen, vagy ha igen, csakis azon a garantáltan er√szakmentes módon, ahogyan akkor, a nyolcvanas évek közepén tettem, amikor er√met kímélve és összeszedve hirtelen jutottam el a nyugalomhoz. És szeretném, ha mindazok, akik a nagyvárosi nyüzsgésben valami jó ügyön buzgólkodnak, el√bb-utóbb megtalálnák a maguk Victoria-Luise-terét. (1999)
176
Berlin – kett√s városkép
Jegyzetek 1. Nem így történt: az élelmiszerbolt 1999 nyarán cs√dbe jutott, helyén 2000-ben magánóvoda nyílt. 2. Szójátékból képzett szójáték: „Ostalgie” néven a kilencvenes években az NDK-id√k iránti nosztalgiát emlegették.
3. Az egykori NDK állambiztonsági szolgálatának iratait √rz√ szövetségi különbizottság, amelynek elnöke 1991 és 1999 között Joachim Gauck volt.
177
