.TÉNYI TAMÁS.
.A meghasadt magány. Kett√sség és pszichopatológia A csecsem√kutatások eredményei szerint önmagunk tapasztalása egyrészt nyelvileg elérhet√ tudás azzal kapcsolatban, amit magunkról tételezünk, másrészt egyfajta nyelven kívüli és soha nem verbalizálható, ún. procedurális ismeret, amely kapcsolatainkban, a Másikkal való interakcióban jelenik meg, és amit az interszubjektivitás perspektívájából „prereflektív tudattalannak” vagy „el nem gondolt tudásnak” neveznek. Ami vagyok tehát, az egyrészt nyelvi természet∫ önkép, másrészt cselekvéseimben, kapcsolati világomban megjelen√, a folyamatok természetére vonatkozó munkamód. E terület érdekessége a mi szempontunkból, hogy bár a prereflektív tudattalan nem verbalizálható abban az értelemben, ahogyan az elfojtás által dominált hagyományos tudattalan, de az interakció is nagymértékben nyelvi közeg∫ (még ha ez a nyelvelés természete szerint nem deskriptív-exploratív, hanem innovatív-kreatív dominanciájú is). A prereflektív tudattalannak a nyelvi közegben való megjelenését olyan új analitikus terápiaelméleti kutatások elemzik, mint a Boston Process of Change Study Group „találkozás pillanata” koncepciója.2 Itt azt a hipotézist vethetjük fel, hogy a szó el√tti/melletti, tapasztalati önmagam-érzet (az „it was done by myself” értelmében) és az önmagára reflektáló én parallelitása mellett annak hasadása is tételezhet√. A Double-motívum vagy az érzet oldaláról torzít, azaz észleletek, szenzációk, percepciók jelentkeznek ott, ahol az én megkett√z√dik, vagy a narráció területér√l jelent be ellenállást, amikor az egyén arról referál, hogy Rajta kívül Mások is ◊. Daniel Stern fejl√déslélektani elmélete3 hangsúlyozza a nyelv torzító, valóságmódosító jellegét, mely
„Nem érthetem meg a rejtélyest, de mindig tudatomnál maradok a megkett√z√désben.” (Walt Whitman)
A
többszörös személyiség, a Doppelgänger, a Double, a hasonmás-téboly klinikuma a „felel√sen szövegel√” szubjektum tragédiáját mutatja fel. Ehhez képest az irodalmi m∫vek fiktív valóságában a megkett√zött szerepl√k intrapszichés és/vagy interszubjektív diszharmóniák megtestesülései. Robert Rogers, pszichoanalitikus irodalompszichológiai monográfiájában (Otto Rank és Ernest Jones század eleji munkáira támaszkodva) a Double-motívum kapcsán a dekompozíció jelent√ségét emeli ki, amely, szemben a szintén az álomnyelvb√l ismert s∫rítéssel, kompozícióval, az intrapszichés reprezentációk hasadását és különböz√ személyekben való konkrét megtestesülését jelenti.1 A következ√kben a Double-motívum hátterében húzódó dekompozíció mélylélektani és klinikai pszichiátriai vonatkozásait tekintem át.
AZ ÉN MINT ÉRZET ÉS SZÓ
T
émánk szempontjából nem t∫nik haszontalannak, ha a legújabb, az interszubjektivitással kapcsolatos pszichoanalitikus fejl√déslélektani diskurzus egy elemére is kitérünk. A csecsem√-megfigyeléseken alapuló pszichoanalitikus gondolkodás egyik legjelent√sebb vonása, hogy kiemelt jelent√séget juttat a preverbális, tapasztalati én-reprezentációknak.
69
Tényi Tamás
leníti meg.9 A következ√kben a fenti irodalmi illusztrációkban tetten érhet√ jelenség, a többszörös személyiség, a disszociált, fragmentált én klinikai pszichiátriai vonatkozásaira térünk rá.
szerint preverbális én-érzeteink el√ször a nyelv elvárásokat, vágyakat és realitásokat torzító funkciója révén kerülnek összeütközésbe a külvilág realitásával. A teljesség igénye nélkül csak utalni tudunk arra, hogy ezek a legfrissebb fejl√déslélektani megfigyelések természetesen olyan, filozófiatörténeti el√zményekkel is bírnak, mint a kínai kozmológia yin-yang felfogása, Platón test-lélek, majd Descartes test-elme dualizmusa vagy Locke felfogása az észlel√ tudatról és észlelt tárgyról.4
A TRAUMA, AMI MEGOSZT. A TÖBBSZÖRÖS SZEMÉLYISÉG ÉS A DISSZOCIÁCIÓ
A
többszörös személyiség, újabb nevén disszociatív identitászavar az elmúlt két évtized során egyre inkább a pszichiátriai kutatás középpontjába került. Egyrészr√l világossá vált, hogy megfelel√ diagnosztikus eszköztár alkalmazása esetén a zavar sokkal gyakoribb, mint ahogyan azt korábban gondolták. A fokozott érdekl√dés másik forrása, hogy a trauma patogenetikus szerepe ismét központivá vált. Els√sorban a gyermek- és serdül√korban elszenvedett szexuális és fizikai abúzus látszik igen veszélyesnek az identitás zavarai, bizonyos személyiségzavarok, étkezési zavarok (anorexia nervosa, bulimia nervosa) és addikciók vonatkozásában. A többszörös személyiség lényege, hogy a személy két vagy több, egymástól független személyiségállapottal bír, amelyek az egyén kontrollja nélkül, attól függetlenül jelentkeznek, váltakoznak. A betegek jelent√s részének emlékezetkiesése van valamelyik személyiségállapotot illet√en. A többszörös személyiség abortív (csak bizonyos korlátozott súlyossági fokot mutató) formája sokkal gyakoribb, mint a klasszikus forma, ahol a betegnek két, egymás számára teljesen ismeretlen énje van. Az enyhébb formák esetében a betegek bizonyos fokig megélik énjük disszociálódását, részleges emlékeik támadhatnak, jellegzetesen az ún. visszavillanások, „flash-back”-ek formájában, és bizonyos kontrollt képesek gyakorolni az autonóm személyiségváltakozások felett. Többszörös személyiség∫ egyénekkel kapcsolatos leírások már a görög-római mitológiában, a Bibliában és más, a modern orvostudomány el√tti szövegekben is fellelhet√k. Paracelsustól származik a többszörös személyiség els√ orvosi leírása. 1791-ben Eberhardt Gmelin ismerteti egy német n√beteg esetét, akinek egyik személyisége német parasztasszonyként, a másik francia arisztokrataként mutatkozott meg. A XIX. század elejét√l a kett√s személyiségek egyre gyakrabban bukkannak fel az akkori nozografikus pszichopatológiai irodalomban. Neveze-
AZ ÉN KETT◊SSÉGE. A LEHETSÉGES ÉN ÉS A VARIÁCIÓK
H
einz Lichteinstein, Martin Heidegger tanítványa, aki Erikson mellett a legjelent√sebb, identitáselmélettel foglalkozó analitikus elméletíróként ismert, a 60-as évek elején vázolta fel elméletét. Ebben zenei hasonlattal élve az identitást mint témát vezeti be, amely számos, bár nem végtelen számú variációval bír. Életünk témáját imprintingszer∫ korai hatások5 és biológiai konstitúciók határozzák meg,6 míg a variánsok sorsunk lehet√ségeire mutatnak rá, azonosulás, maszk és kreatív önmegvalósítás kereszttüzét/-vizét idézve. John Barth korai, még posztmodern korszaka el√tti regénye, Az út vége, jól modellálja az önazonosság ezen emergens karakterét, illetve a többszörös azonosulások módosító jellegét.7 Jacob Horner tanár, felesége, Rennie és az újonnan érkez√ tanártárs, Morgan történetében Horner bels√ bizonytalansága, emlékezetkiesésben és periodikus bénulásban jelentkez√ „cosmopsis-kórja” ellentétben áll a véleményeiben, világlátásában magabiztos, de a perverz maszturbatórikus magányában megleshet√ Morgannel és a magát/másikat a két férfi er√terében keres√ Rennievel. Horner „terápiája” a mitoterápia, a módszer, ahol az önelmesélés lehet√ség a bels√ béke megteremtésére, ahol a mesélés változatai szabadságot, s ahogy erre egzisztencialista értelmezések rámutatnak, magány- és szorongásérzetet jelentenek a f√h√s számára.8 A Double-motívum a Barth-regény több síkján is megjelenik: a f√h√s disszociatív, többszörös személyiség problémájában, a mitoterápiás öngyógyítás személyiséget átfest√-átíró módszertanában, s amint arra kés√bb még utalunk, a Horner és Morgan figuráiban megírt ún. látens kett√sség jelenségében, amikor a két széls√ pólust képvisel√ szerepl√ egy személy dekompozatív-dekonstruktív fragmentálását je-
70
A meghasadt magány
tes például az amerikai pszichiátria atyjának, Benjamin Rushnak 1811-b√l származó leírása. ◊ már magyarázatra is kísérletet tett: a két agyfélteke közötti kapcsolódás zavarát tételezte a betegség hátterében. A XX. század els√ éveiben a neves francia pszichiáter, Pierre Janet, az amerikai Morton Prince és William James foglalkoztak behatóan a témakörrel. Janet vetette fel a disszociáció szerepét; eszerint valamely trauma hatására a személyiség felosztja önmagát: az egyik rész, amely a tudatosságot dominálja, nem tud a traumáról, míg a másik √rzi a traumatikus tapasztalatot. Ez utóbbi disszociált rész megjelenése hisztériás transzállapotokban, elkóborlásokban, acting outokban manifesztálódik. Janet felfogása szerint a pszichés funkciókat idegi energia tartja integráltan; ha az integráció trauma vagy alkati sajátságok miatt (legvalószín∫bben a kett√ összjátéka kapcsán) zavart szenved, egyes tudattartalmak és funkciók leválnak az integrált egészr√l, és bár nem férhet√k hozzá a tudat számára, tovább m∫ködnek, így hozva létre a disszociatív tüneteket. Janet a disszociáció lényegét energetikai zavarban látta (hypotension psychologique). A zavar gyakoriságával kapcsolatosan eltér√ álláspontok léteznek a pszichiátriai irodalomban. Abban azonban nagyjából konszenzus van, hogy a lakosság átlagában az elterjedtség 1–3% közötti, azaz a betegség egy nagyobb statisztikai mintát tekintve, amilyen lehet például egy város lakossága, minden 100 lakos között egy, két vagy három személyt érint. Jól felmérhet√ a zavar gyakorisága az ún. Disszociatív Élmények Skálájával. A jelenség n√k esetében lényegesen, 5–9-szer gyakoribb, mint férfiaknál. Mint már utaltunk rá, a betegség hátterében a trauma a leglényegesebb faktor, amely lehet szexuális zaklatás, természeti katasztrófa, háborús élmények (a probléma egy vonatkozását, az ún. poszttraumás stressz-zavart nevezik Vietnam-szindrómának is) vagy gyermekkorban elszenvedett súlyos szül√i elhanyagolás és/vagy fizikai brutalitás. Minél korábban szenvedte el a traumatizált a káros behatást, annál mélyebb a zavar, s általában annál súlyosabbak a pszichiátriai következmények, tünetek is. A trauma ún. peritraumatikus disszociációt eredményez; ez az id√szak mint trigger szerepel a kés√bbiekben, azaz a traumatikus eseményhez kapcsolható, azt idéz√ jelenségek, képek, események, hasonló környezeti jelenségek, gesztusok egy hasonló szó, egy a szenvedést idéz√ illat, hangulat, id√járási jelenség vagy bármi más, beindíthatják a disszociációt, s a lehasított, tüneti viselkedést hordozó személyiségrész
megjelenését eredményezhetik. A disszociáció fontos sajátossága, hogy az érzelmek és az indulati kontroll integrációja súlyosan károsodott, s ez széls√séges érzelmi állapotok, reakciók megjelenéséhez vezet. Gyakran észlelhet√k önsért√, öngyilkos gesztusok, étkezéssel kapcsolatos széls√ségek, addiktív magatartás, alkohol és/vagy kábítószerabúzus, de pánikszer∫ szorongásos rohamok is. Hipnózis, narkoexploráció hasznos lehet az ismeretlen személyiségek feltárásában. Ha azonosítható a „gazdaszemélyiség”, a terápiás cél az elmaradt integráció el√segítése; a leginkább érett személyiséget kell terápiával támogatni, hogy az éretlen, disszociatív elhárítás oldódjék.
„MAGAMON KÍVÜL”. AZ AUTOSZKÓPIÁRÓL
K
ülönösen ritka pszichiátriai jelenség az autoszkópia, amikor a beteg látja, hallja vagy érzi magát a külvilágban. Ez különbözik a kés√bb tárgyalandó Capgras-téveszmét√l, ahol a beteg úgy érzi, hogy √ és a hasonmás különböz√ személy. Az autoszkópikus jelenség esetében az egyén önmagát és a külvilágban látott, hallott vagy érzett hasonmást azonosnak véli. Ebben az esetben a betegek is gyakran irreálisnak tartják élményeiket. A jelenség hátterében epilepszia, bizonyos elhelyezkedés∫ agyvérzések, ritkán skizofrénia, gyakrabban hisztéria állhat. Klasszikus példa Goethe esete, aki látta magát lovagolni a mez√n, vagy Maupassant, aki hasonmását látta az asztal túloldalán, amint diktálja neki a leírandó sorokat. Autoszkópikus jelenséget mutat be Dosztojevszkij A hasonmás cím∫ kisregénye is, ahol Goljadkin úr saját hasonmását látja közlekedni a városban. A hasonmás-motívum autoszkópikus vonatkozásaival foglalkozott irodalomtörténeti diplomadolgozatában Sylvia Plath is.10 Auszkópikus tapasztalatai voltak a Freud által is elemzett Homokember szerz√jének, Hoffmannak is.
A MEGKETT◊ZÖTT VILÁG. A CAPGRAS-JELENSÉG ÉS A FRÉGOLI-TÉVESZME
F
rancia pszichiáterek, J.M. Capgras és J. ReboulLachaux számoltak be 1923-ban De Rio Branco
71
Tényi Tamás
jelenik, és az emberi élet kezdeti szakaszainál jelent√s szerepet játszik. Az egyiptomi kultúrában a hasonmás megjelenése a személy halálát jelenti. Arisztotelész volt az els√, aki a motívumot szisztematikusan elemezte. Maga a Capgras-jelenség a szépirodalomban egy helyen, Dosztojevszkij Ördögökjében jelenik meg. Marija Tyimofejevna, Sztavrogin hitvese, miután Sztavrogin kéri, hogy kapcsolatukról senkinek ne beszéljen, egy újabb látogatás során Sztavrogint azzal vádolja, hogy „hasonmás”, aki valami borzalmat követett el a herceggel szemben. A Capgras-jelenség okai között lehetnek az agyat érint√ betegségek, mint agysorvadás, keringészavar, tumor vagy vérzés; lehet a tünet hátterében az egész szervezetet érint√ ok, mint a vércukorháztartás zavara vagy bizonyos bels√ elválasztású mirigyek zavarai; leggyakrabban azonban paranoid skizofréniában vagy súlyos hangulatzavarban észlelhet√. Sokan foglalkoztak a jelenség pszichológiai magyarázatával is: bizonyos korai pszichoanalitikus elképzelések integrálatlan látens homoszexuális impulzusok szerepét vetették fel, mások a környezettel kapcsolatos tolerálhatatlanul er√s ambivalens érzelmek hasítását hangsúlyozták a tünet hátterében. Szemben a Capgras-jelenséggel, ahol a beteg egy a valóságban nem létez√ különbséget tételez, a Frégoli-téveszme lényege, hogy a beteg ismeretlen személyekben régi ismer√söket azonosít, újonnan költözött szomszédjáról például úgy véli, hogy az valójában régi, több évtizede nem látott szerelme más alakban. A jelenség nevét az olasz színész, Leopoldo Frégoli után kapta, aki híres volt átváltozó képességér√l. A tünet skizofrén betegek esetében a leggyakoribb. Érdemes rámutatni, hogy a kóros azonosítások ezen két formája, a Capgras- és a Frégoli-tünet igen heves szorongással jár együtt. Minden biztonság elvész egy olyan világban, ahol mindenki mássá válhat, s ahol ez az átváltozás még csak nem is nyilvánvaló, s azt csupán egy megfoghatatlan érzés sejteti. Talán ez a magyarázata annak, hogy bár az er√szakos magatartás pszichiátriai betegek körében valójában egyáltalán nem olyan gyakori, ahogyan azt a bulvársajtó és a szenzációhajhász kereskedelmi televíziózás láttatni szereti, ezen betegek az átlagnál nagyobb veszélyt jelentenek. Csak utalok rá, hogy John Lennon gyilkosa, de a Reagan elleni merénylet elkövet√je is Capgras-tünetes beteg volt. Helyesen felállított kórisme és megfelel√ gyógyszeres és pszichoterápiás kezelés esetén azonban a betegség sikeresen gyógyítható, megszüntethet√.
asszony, egy krónikus paranoid pszichotikus n√beteg esetér√l, aki azt gondolta, hogy férjét, környezetét és a beteget magát is hasonmással cserélték ki. Egy évvel kés√bb Capgras egy másik munkatársával egy skizofrén n√beteg esetét ismertette, aki apjának hasonmásra cserélésével kapcsolatos téveszméket mutatott. A Capgras-jelenség lényege az az éber tudati nívó mellett kialakuló téveszme, hogy a páciens vagy annak életében szerepl√ személy, ritkábban a beteg számára idegen személy, még ritkábban tárgy vagy akár egy város, nem „valódi”, hanem „hasonmás”, „helyettesít√”, „utánzat”, s ez a csere, megkett√z√dés a páciens számára veszélyeket rejt.11 A Capgras-téveszme igen izgalmas leírását találjuk a beteg szemszögéb√l Clifford Beers, az amerikai mentálhigiénés mozgalom megalapítójának önéletrajzában, ahol Beers leírja, hogy testvéreit és barátait hasonmások helyettesítik. Beers esetében a depressziós tünetek megsz∫ntével a téveszme is megsz∫nt. A pszichopatológiai irodalomban eltér√ek a nézetek azzal kapcsolatban, hogy a Capgras-téveszménél milyen mértékben állhat fenn enyhébb szint∫, de organikus agyi abnormalitás is. Vannak, akik ezt egyértelm∫en állítják, mások nem tekintik ezt gyakori, s f√ként nem kizárólagos oknak. Elfogadott azonban, hogy a deperszonalizációs-derealizációs jelenségek, amelyek során a beteg a világot, illetve magát idegennek, megváltozottnak, „puszta névnek” érzi, gyakoriak a tünettan hátterében. Egy további jellemz√ a gondolkodási folyamatok már Lévy-Brühl által leírt regressziója. Lévy-Brühl antropológiája világosan rámutatott arra, hogy a primitív mentalitás szintjén egy személy egyszerre lehet önmaga és egyben valaki más is. A német pszichopatológia nagy iskolateremt√je, Leonhard, a Capgras-jelenség hátterében az emlékképek extrém konkretizációját emeli ki, amely szerint a páciens konkretizálja az emlékkép és az aktuális percepció közötti különbséget. Klinikai tapasztalatunk volt, hogy a hasonmás-tébolyban szenved√ betegek gyakran hasonlítgatják az „eredeti” és a „hasonmás” fényképeit, a talált minimális különbségeket „perdönt√” bizonyítékként kezelve. A hasonmás-motívum gyökereit Plautus Amphitryon cím∫ darabjához szokás kapcsolni, amelyben Zeusz felveszi Amphitryon alakját, míg Hermész a szolgát, Sosiát helyettesíti. A hasonmás gyakran szerepel a közép-ausztráliai bennszülöttek halállal és újjászületéssel kapcsolatos mítoszai között; a hasonmás figurája már az emberi kultúra gyökereinél meg-
72
A meghasadt magány
cím∫ regényében. A látens hasonmás jelensége lehet√séget nyújt a szerz√nek, hogy intrapszichés konfliktusokat interperszonális konfliktusokként jelenítsen meg. Horner és Morgan, akik egy személy két aspektusát képezik, valójában leírhatók két figura konfliktuózus relációjaként is. A látens hasonmás jelent√s kreatív-hermeneutikus lehet√séget rejt a m∫vel dialogizáló szubjektum számára, olyan párbeszédhez nyújtva így a világteremt√ nyelvet, amelyen keresztül a bels√, megformálatlan, szótlan valóság fejez√dhet ki.
AZ ELREJTETT KETT◊SSÉG. A LÁTENS HASONMÁS
A
látens hasonmás fogalmát Robert Rogers 1970-es pszichoanalitikus monográfiája alapján villantjuk fel, aki bizonyos irodalmi m∫vek szerepl√it egy pszichológiai egész felbontott, dekompozíció során részekre hasított megjelenít√iként fogja fel. Ennek példái lehetnek Othello és Jágo, Macbeth és Lady Macbeth vagy Horner és Morgan, Barth Az út vége
Jegyzetek
1. Rogers, R.: A Psychoanalytic Study of the Double in Literature. Wayne Univ. Press, Detroit, 1970. 2 Lásd Tényi T., Herold R., Lénárd K.: „A találkozás pillanata.” Pszichoterápia (megjelenés elõtt); Tényi T.: A pszichodinamikus pszichiátria a legújabb pszichoanalitikus eredmények tükrében. Animula, Budapest, 2000. 3. Tényi, 2000. 4. Vö.: Rogers, 1970; Bókay A.: Irodalomtudomány a modern és a posztmodern korban. Osiris, Budapest, 1998. 5. Vö.: Fónagy P.: „A reménytelen eset.” Pszichoterápia, 1998, 7, 331–342. 6. Dennett, D.: Darwin veszélyes ideája. Typotex, Budapest, 1998
7. Tényi T.: „Egy posztmodern Self-koncepció megjelenésérõl egy korai John Barth regényben.” Pszichoterápia, 1994, 3, 107–110. 8. Walkiewicz, E. P.: John Barth. Indiana Univ. Press., Bloomington, 1986. 9. lásd Rogers, 1970. 10. Vö.: Tényi T.: „The Capgras Delusion in Fiction: Dimensions of Interpretation.” Proceedings of the 8th Conference of Literature and Psychoanalysis. (ed. Pereira F.) Univ. Lisbon, Univ. Florida. 1991, 197–199. 11. Tényi T., Trixler M. : „A Capgras-jelenségrõl.” Psychiatria Hungarica, 1992,7, 457–466.
Helga Paris: Önarcképek
73
