VARIA Bibliopolium Kálvin János Institutiója Johannes Calvin: Unterricht in der christlichen Religion, nach der letzten Ausgabe von 1559 übers. und bearb. v. O. Weber, im Auftrag des Reformierten Bundes bearb. u. neu hg. v. Matthias Freudenberg, NeukirchenVluyn 2008 (Foedus-verlag/Neukirchener Verlag, ISBN 978-3-7887-2327-9). 2008 októberében megjelent Otto Weber fordításának új változata. A Reformierter Bund új kiadásban jelentette meg Kálvin János Institutióját, aminek kapcsán a nagy mű súlypontjait és jelentőségét taglalták a Szövetség egy munkaülésén. Azon melegében nyilvánvalóvá vált, hogy a felvetett téma sok évre kiterjedő kutatást és munkát biztosít. Az új kiadás előkészítésének érdeme Matthias Freudenberg Wuppertal-i lelkipásztor-főiskolai tanáré. E helyen egy kiselőadással ismerkedünk meg az új megjelenés kapcsán. George Plasger: Ötletadó dolgozat Kálvin Institutiója Weber-fordításának 2008. évi kiadásához* Az Institutio Christianae Religionis legjobb fordítása szerint Tanítás a keresztyén istentiszteletre, Kálvin teológiájának öszszegzését jelenti, sőt, esetleg valami olyat, mint „a protestáns teológia summája”.1 Röviden az előállásáról és felépítéséről Az Institutio első változata 1536-ban jelent meg Bázelben. Az úgynevezett párizsi plakát-ügy nyomán, amelybe Kálvin maga is belebonyolódott, és amely elindította I. Ferenc király részéről az üldözést, a reformátor Bázelbe menekült. Innen, Franciaország közeléből kívánta Kálvin a maga módján erősíteni a francia reformációt, amennyiben kifejti a keresztyén tanítást. Az I. Ferenc királynak írt előszóban, amelyet a többi kiadásban is megtalálunk, Kálvin maga „a tanítás egyszerű és elemi formájának” nevezi könyvét,2 miután ez velejében az evangéliumi tanítás mélyen*
szántó védelme. Az 1536-ban megjelent első, latin nyelvű kiadás tárgyi és felépítési szempontból erőteljesen irányul Luther katekéziseire, még ha itt immár olyan utalások is vannak benne, amelyek az egyháznak a zsarnoki államban való létét érintik. Az Institutio 1539-beli változata akkoriban jelent meg, amikor Kálvin Strassburgban a francia menekült-gyülekezetet pásztorolta és ugyanakkor a strassburgi egyetemen tanított – az alkalmasint kiskáté ekkorra immár tankönyvvé izmosodott. Azt a tényt, hogy az Institutiót az evangéliumiak ellenségei is mértékadónak tekintették, abból ismerjük fel, hogy miközben latin és francia változatát a párizsi parlament 1542-ben rendeletileg tiltja be több más eretnek mű mellett, ennek az egynek a címét is kifejezetten megnevezi. Kálvin francia nyelvezete Wendel megítélése szerint „messze a
A fordítás forrása: Die Reformierten 4/2008.
1 Wendel, F.: Calvin. Ursprung unde Entwicklung seiner Theologie. Neukirchen 1968, 101. 2 Az Institutio [1536] ajánlása, in: Busch, E.: u. a. [Hg.] Calvin-Studienausgabe Bd.
Anfäge 1533–1541, 67.
1,1: Reformatorische
622
VARIA
17. században is” meghatározta a nyelv fejlődését.3 Az 1543-as kiadás (francia nyelven 1545) Johannes Sturm ajánlásával jelenik meg: „Kálvin János úgy mutatkozik be Institutiójában, mint egy rendkívül éles elméjű férfi, akit roppant tanultság és kiváló emlékezőképesség jellemez. Világosan érthető író, mély értelmű gondolatokkal.”4 Nagyon találó volt ebben az idézetben a Kálvin emlékezőképességére való utalás. Mivel Kálvin önszorgalmúan – hiszen eredetileg jogász volt – széles körű teológiai képzettségre tett szert és sokat olvasott; saját könyvtára el egészen a strassburgi működése idejéig kicsi volt. Csaknem mindent, amit olvasott, fejből idézi, úgyhogy joggal állítja van’t Spijker: „Egyebekben Kálvinnak fotográfus emlékezete volt, ami arra képesítette, hogy csaknem hibátlanul adja viszsza az idézeteket.”5 Az 1550-beli kiadás óta (francia nyelven megjelent 1551-ben) a fejezeteket további paragrafusok osztják meg. Az után az Institutio végleges formája 1559-ben jelent meg, francia fordításban 1560-ban – ezt a kiadást tekinthetjük Kálvin testamentumának. Erre az 1559beli változatra szoktak rendszerint hivatkozni. Egészében megmutatkozik, hogy nem letisztult munka. A különböző szakaszok részben igen eltérő stílusban íródtak, némely témában nagyon polemikusak, és úgy mutatják be Kálvint, mint aki konkrét vitákba bonyolódik, más részek nagyon átgondolt és józan, tudományos vonalvezetésűek. Az Institutio tehát nem klasszikus dogmatika, amely az evangéliumi tanítás anyagát szép felosztásban és arányokban dolgozza fel. Ugyanakkor nem tekinthető olyan műnek, amelynek ne lenne világos felépítése, illetve amelynek némely darab3
4
ja a levegőben lógna – éppen ennek az ellenkezője figyelhető meg. Újra és újra megpróbálták már, Institutiójának segítségével meghatározni Kálvin teológiájának a középpontját. Egymásnak feszülő tanulmányok vitatják a predestinációtan állítólagos központi helyezését, a legkomolyabb ütköztetések (leginkább a 19. század második felében) az Isten dicsőségének fogalmánál, vagy, (mindenekelőtt a 20. század második felében) az ön- és Isten-ismeretnél fedezik fel Kálvin központi tételét. Kálvinnál az a nehézség – amit az ő erősségének is nevezhetünk – abban áll, hogy nem sikerülhet egyetlen gyújtópontot megjelölni, amely az összes többi tételét megvilágítaná; Luthernél ez a megigazulásról vallott felfogásában, a törvény és az evangélium síkján inkább lehetséges. Az Institutio négy könyvre tagolódik, összesen 80 fejezettel; a régi német változat Ottó Weber fordításában 1057 oldalt foglal magában, az új kiadásban 830 szövegoldalt. Az első könyv címe: „A teremtő Istennek megismeréséről.” És mindjárt meredek ívben indítja Kálvin híressé vált mondatával: „Minden mi bölcsességünk, ha az valójában rászolgál a bölcsesség névre és igaz és megbízható, alapjában két dolgot foglal magába: Istennek megismerését és a magunk megismerését.” (Institutio I,1,1) A második könyv a maga „Istennek, mint Krisztusban Megváltónknak megismeréséről” feliratával a szóteriológiai magot képezi. A harmadik könyv címe: „Milyen módon válunk Krisztus kegyelmének részesévé, milyen gyümölcsök származnak ebből s ezeknek mi a következményük” – ahol megtaláljuk a második könyv szóteriológiájának alkalmazását.
Wendel, F.: i. m. 96. Spijker, W. van’t: Calvin [=Die Kirche in ihrer Geschichte. Bd. 3, Lieferung J 2], Göttingen 2001,
149.
5 Uo.
124.
623
BIBLIOPOLIUM
A negyedik és egyben utolsó könyv lényegében az egyháznak van szentelve: „Azokról a külső eszközökről és dolgokról, melyekkel bennünket Isten a Krisztussal való közösségbe elhív és abban megtart.”
Behatások A Kálvin-kutatás újra és újra ellentmondásosan vitatja azt a kérdést, hogy teológiai munkájában kire támaszkodott, miután tételesen és képletesen fel lehet lelni ezeket az ellentmondásokat. A fennebb említett Kálvin-féle munkamódszer, a sokféle szerző elolvasása és ezek gyakori fejből való idézése a szó szerinti idézés helyett kérdésessé teszi, hogy kihez viszonyul elfogadólag, illetve ki az, akitől elhatárolódik. Némely megfigyelés időközben általánosan elfogadottá vált. Először is azt kell kiemelni, hogy az Institutió Kálvin exegézisének közeli szomszédságában helyezkedik el, és hogy főleg az ószövetségi textusokra történő sűrű utalások olyan jellegzetességet hordoznak, amely Kálvint megkülönbözteti a legtöbb reformátortól. Az egyházatyák közül kiemelkedő szerepet kap Augustinus. Chrysostomos is fontos, azonban egyetlen egyházatyát sem fogad Kálvin kritika nélkül – ők, akárcsak az összes zsinatok, „alá vannak rendelve az Írás kritériumának”.6 Canterbury Anselmus, Aquinói Tamás, Petrus Lombardus, Clairvaux-i Bernát, Duns Scotus és Ockham szintén előjönnek, anélkül azonban, hogy kimutatható lenne a tőlük való függés. A kortárs filozófusok közül, kimondott megnevezésük mellőzése mellett a következőket ismerhetjük fel világosan: Rotterdami Erasmus és Budé. A Lutherhez való kapcsolódás sokféleképpen előtűnik. Joggal vélte már August Lang, hogy Kálvin „Luther központi tanítását a hitből való megigazulásról és a 6
Wendel, F.: i. m. 105. A.: Zwingli und Calvin. Bielefeld 1913, 106.
7 Lang,
hitben való újjászületésről hívebben megőrizte és teológiailag élesebben kifejezésre juttatta, mint a reformáció bármely másik dogmatikusa.”7 Hasonlóképpen világos hivatkozások találhatók Bucerre és Melanchthonra, akikkel Kálvin barátságban állt; Zwingli írásaihoz Kálvin egész életében távolságtartóan viszonyult.
Az Institutio hatástörténetéhez Kálvin e művének hatását aligha lehet túlértékelni – ez ugyanis csaknem azonos magával a Kálvinéval. A francia nyelvű református egyház számára az Institutio teológiai tankönyv lett, és francia földről a számos, Genfben tanulmányozó teológus révén olyan irattá, amely a különböző országok református teológiái számára irányadóvá vált. Mindenképpen érvényes a református reformációra nézve, hogy mindenekelőtt a Kálvin művéből való ihletődés ismerszik meg belőle. Így például a Heidelbergi Káté, amely a német nyelvterület református hitvallási irata, láthatóan Kálvin teológiájának befolyásáról árulkodik, mindazonáltal hiányzik belőle Kálvin felfogása a predestinációról. A református egyházak szervezésében világszerte felismerhetők a kálvini irányelvek, például a hivatalok elosztásában, valamint a zsinat-presbiteri rendben. Csaknem valamennyi fontos, a református területről származó teológiai kiadványok erőteljesen az Institutio befolyása alatt állnak; ezek között legelőször Béza Todort, Kálvin utódját kell megneveznünk. Az 1618–1619 években lezajlott Dordrecht-i zsinatot meghatározta az a vita, amit a Kálvin örökség helyes értelmezéséről folytattak a kiválasztástan öszszefüggésében. A jogász Althusius (1563–1638) Kálvin meglátása alapján kidolgozott egy sajátos államjogelméletet
624
VARIA
az állam és az egyház viszonyrendszerének alapjairól, amelynek jellemzője a nép szuverénitásának, valamint a szövetségi államfelépítésnek a hangsúlyozása. A foedus-teológia, és e téren különösen Coccejus szorosan kötődik Kálvin üdvtörténeti felfogásához. A kutatás hevesen vitatja azt, hogy Daniel Friedrich Schleiermachert mennyiben befolyásolta a Kálvinféle református teológia; hasonlóképpen, hogy mennyiben nyújt támpontot Max Weber kálvinizmus-kapitalizmustételéhez (valójában inkább nem). Ezzel szemben Karl Barth Kirchliche Dogmatik műve, és itt különösen a kiengesztelődés-tan, hangsúlyosan magán viseli Kálvin krisztológiájának alapvető felismeréseit. A Barmen-i Teológiai Nyilatkozat annak hangsúlyozása által, hogy az egyháznak a maga megjelenésében meg kell felelnie hitének, arra utal, hogy mennyire fontos Kálvin ekléziológiája, különösen az egyház krízishelyzeteiben. A bemutatott, igen változatos hatástörténet végül is Kálvin Institutiójának sikerét jelzi. Hiszen már az 1541-beli francia kiadás előszavában hangsúlyozza Kálvin, hogy az Institutio nem önmagában tekintendő érdekesnek, hanem ez „Isten minden gyermeke számára olyan, mint egy kulcs és egy ajtó ahhoz, hogy jól és helyesen értelmezhesse a Szentírást.”8
Kilátások Jó dolog, hogy most könnyen olvasható változatban áll előttünk Kálvin Institutiója. Természetesen utalnunk kell Weber fordításának korlátaira is. Ennek kapcsán két példát hozok fel. Tudnivaló, hogy Kálvinnál igen gyakori a „gloria dei” kifejezés. Weber ezt legtöbbször „Isten fensége”-ként ülteti át – érthető módon amiatt, hogy elhárítsa a problematikus dicsőségfelfogásokat, to8
vábbá, hogy távolságot tartson a Krisztusban jelenlevő dicsőséghez képest; ebben Weber saját felismerései a mérvadóak. És hasonlóképpen vagyunk a „hivatal” kifejezéssel is. A Weber-féle szövegben a „hivatal” kifejezéssel találkozunk azokban az esetekben is, amikor a latin szövegben a „munus” szó áll – ez egy problémás egyoldalúsítás, amelyet Weber maga igazol az által, hogy utal a hivatalhoz kapcsolódó tekintélyre.9 Az ehhez hasonló megfigyeléseket tovább sorolhatnánk. Emiatt az kell mondanom, hogy fontossággal bír az Institutiónak egy újbóli lefordítása, mi több – leginkább egy kettős stratégia. Elsősorban tudományosság szempontjából kívánatos, hogy rendelkezzünk egy kritikai apparátussal ellátott új fordítással, amely világos utalásokat tartalmaz az óegyházi, középkori és skolasztikus teológiára, valamint a filozófiára. Másodsorban egy új fordítás – esetleg a tudományos kiadás kivonatos formájában fontos. Ennélfogva kérek mindenkit, aki a teológiában és az egyházban felelősséget visel, hogy e téren sugalmazzon, sőt kezdeményezzen egy olyan elképzelést, amely a református protestantizmus „teológiai summa”-ját újból világosságra hozza – azzal az elvárással, hogy ez által az egyháznak és a társadalomnak is hasznára lesz. De ennek az óhajnak a felvillantása ne csökkentse örömünket az új fordítás megjelenésekor. Ezt én a bibliai ígéretek dimenziójában szemlélem: itt ugyanis egy ígéretnek a beteljesedése mindenkor az ígéretnek kiszélesedésével jár együtt. Én magam is így vélekedek erről a projektről, és köszönöm mindenkinek, aki ezt az elképzelést lehetővé tette – különösképpen Mathias Freudenbergnek. Köszönöm!
Idézi Wendel, F.: i. m. 125. Weber, O.: Grundlagen der Dogmatik. II. Neukirchen 1962, 628.
9 Vö.
Fordította Balogh Béla
625
RECENSIO
Recensio Evangelische Theologie, 68. évf. 2008/5. Az Evangelische Theologie 2008/5-ös száma két ekléziológiai tanulmányt és két társadalomkutatással foglalkozó munkát tartalmaz. Az első tanulmányt Henning Theissen (rendszeres teológus, Greifswald) írta Az egyház ismertetőjegye címmel. Már a bevezetőben leszögezi: az egyház ismertetőjegyei tekintetében egyes számban gondolkodik, s így az egy egyház egy ismertetőjegyéről beszél: Krisztus testéről, és kifejti, hogy ez milyen feltételek mellett lehetséges. A Nicea-konstantinápolyi hitvallásban felsorolt jegyek (egy, szent, katolikus és apostoli) evangéliumi értelmezését a reformációban követi nyomon, elsősorban Melanchthon megfogalmazását elemezi. Melanchthon nem vitatta a katolikus egyház valódiságát, jóllehet rámutatott a misében jelentkező tévelygésekre, és nem zavarta az sem, hogy a római egyház kiátkozással határolta el magát a reformációtól. Az egy egyház Krisztus igazsága, így az egy egyház csak igaz egyház lehet. Luther harcostársa tehát egyéni utat követ: nem fáradozik annak bizonyításán, hogy milyen a hamis egyház. Luther azonban továbbmegy reformátor társánál, Melanchtonnál, és a Schmalkaldeni tételekben kimondja: a római egyházat nem tarthatják egyháznak. Eközben hol hét ismertető jegyről, hol tízről beszél. Ha az egyházat az ismertetőjegyek teszik felismerhetővé, ez azt jelzi, hogy tulajdonképpen rejtett egyház, ugyanis „az egyházat rejtettként teszik nyilvánvalóvá.” Az egyház azonban nem eszkatologikus értelemben, hanem Krisztus keresztje alatt tekinthető elrejtettnek, amiképpen a kereszt is Isten egy Kijelentésé-
nek a tárgya, és rejtett módon történik. Ennél fogva – hermeneutikailag – a kereszt az egyház egyetlen ismertetőjegye. Augustinusi érveléssel a kereszt az a jegy, amely az egyházra mint jelzettre utal. Kereszt és egyház úgy alkot egységet, mint az Ige és a sákramentum, miközben az Igéé az elsőbbség. Az egyház kereszt alatti helyzetét tekintve Jézus szavaira kell figyelnünk: a kereszt az ő követését jelenti. A kereszt hordozásában az egyház bírálóan pártolja a világot, közelebbről ennek kicsinyeit és erőtleneit, szegényeit és szenvedőit. A hitvalló egyház németországi képviselői, teológusai szép bizonyságát adták ennek a III. Birodalomban. D. Bonhoeffer mutatott rá arra, hogy a golgotai kereszt a világ fölé magaslik, s az egyház ebben a keresztben múlja felül a világot. Azonban alá kell húzni, hogy a világ fölé magasodó egyház maga az Istennel megbékélt világ, amelyhez eljutott a keresztről szóló beszéd. Így válik a kereszt az egyház ismertetőjegyévé, mivel csak Krisztusban azonos az egyház és a világ, és ugyanígy: a kettő csakis Krisztusban különböztethető meg. Melyik egységet akarjuk? Az egység különféle modelljei. A dolgozat szerzője, Silvia Hell (dogmatika és ökumenika, Innsbrucki Katolikus Teológiai Fakultás) az egyes egyházak ökumenikus törekvéseit és modelljeit vizsgálja. Értékelése és bírálata római katolikus szemszögből történik. Kiindulópontja az Egyházak Ökumenikus Tanácsa 2006. évi, Porto Alegre-ben tartott nagygyűléséről alkotott vélemény: „Igazolódik az a tragikus meglátás, mely szerint az egyház egységének semmi egyéb nem áll oly erősen az útjában, mint
626 az egyházak eltérő felfogása az egységről.” (R. Frieling) A dolgozat két részre tagolódik: Különféle egységfelfogások és modellek; Megfontolások a „megkülönböztetett egyetértés egysége” modell kapcsán – római katolikus szemszögből. Az első modellről elmondható, hogy egyaránt érvényesül a római katolikus és az ortodox egyházban: ezek a „visszatérés ökumenéjé”-nek a szószólói. Az egység útja a kiváltak („elesettek”) bűnbánatán, megtérésén és megújulásán át vezet az egységhez. A következő modell a lelki egységet részesíti előnyben, amely láthatatlan módon áll fenn, és nem látja be, hogy az egyház küldetésének teljesítése bizonyos struktúrákhoz kötődik. Ismét más megjelenési formája az ökumenikus törekvésben a transzkonfesszionális modell, ahol az eltérő felépítésű egyházak oly módon lépnek egységre, hogy eltekintenek a sákramentumokról vallott különbözőségektől és úgynevezett organikus, szervezeti egységre lépnek. A szerző a Leuenbergi Konkordia, illetve a Meisseni Nyilatkozat példájával szemlélteti a konkordiák modelljét. Ismerteti a „szekuláris” modellt is, a hittételek különbözőségével nem törődő és politikaitársadalmi összefogás keretében (homoszexualitás, a magzatvédelem, nők felszentelése) szorgalmazott egységtörekvést. Azonban látni kell, hogy „a hit elválaszt, a gyakorlat egyesít” jelmondat nem minden esetben állja ki a valódiság próbáját. Az EVT Nairobi dokumentumában (1975) megvalósul a helyi egyházak „megbékélő találkozása”, csakhogy ez a fajta modell olyan kérdéseket vet fel, mint pl. a pápa szerepe; vagy: itt valósul-e meg a konfesszionális únió, illetve helyesebb püspöki konferenciáról beszélni? Az ortodox eucharisztia-modell elfogadja ugyan az úrvacsorát ünneplő gyülekezetek egységének valódiságát, de csak a saját hagyományán belül, és hangsúlyozza
VARIA
az apostoli szukcessziót és az ősegyház folytonosságát. Ebben a modellben az egyház éppúgy egy, amiképpen Krisztus teste is egy! De ugyanez az „eucharisztikus ekléziológia” zárja ki a többi egyházzal való közös úrvacsorázás lehetőségét. Michael Welker (a Heidelbergi Egyetem szisztematika-teológia tanszékének tanára): Globalizáció. Tudományos-teológiai rálátásban. A világot átszövő folyamatokba a tudományos teológia is bekapcsolódott: ilyenformán a tanulmány belülről igyekszik láttatni ezen átfogó és kiterjedt jelenség mibenlétét, és formát ad a felelősen gondolkodó keresztyén ember magatartásának. A bevezető gondolatok a globalizációt igenlő, illetve az azt elutasító vélekedéseket sorolják fel, majd a szerző rámutat a Németországi Evangélikus Egyház 2006-ban kidolgozott állásfoglalására: Igazságos részesedés. Személyes felelősségre és szolidaritásra való képesítés. (Gütersloh 2006.) Ez óv attól, hogy olcsó népszerűség ellenében ostorozzuk a jelenséget, illetve, hogy vele szemben pánikhangulatot keltsünk. A világot utak és vezetékek hálózzák be, és ez az egyházakra és a vallásokra is hatással van. A teológiai és vallási beállítottság, az egyház társadalmi-kulturális tevékenysége is meghatározó tényező lehet a globalizációt mozgató erők érvényesülésében. A világ összesűrűsödéséhez az egyház által ápolt ökumené is hozzájárult. M. Welker már megvalósult álló tudományos együttműködéssel példázza a globalizáció útját a keresztyén egyházban. Az alapkő letétele 2006-ban történt, amikor létrejött a Global Network of Research Centers for Theology, Religious and Christian Studies csoport. Megállapítja, hogy elutasítják a „mindenki-mindenkivel” jelszavas közösködést, még akkor is, ha a teológiai műhelyek egyik-másik szakembere kimagasló teljesítményt mutat fel. A szerző azt
RECENSIO
mondja: ha a világ „kicsiny falu”-vá zsugorodna, az akadémiai kommunikációs lehetőségek mégsem lehetnének általános kommunikációs lehetőségek. Welker az egyes szakemberek megfigyelései alapján ismerteti a politikaigazdasági globalizáció hatását, így pl. a németországi munkanélküliség gyökereit is. Utal arra, hogy jótékonyságra kevés pénzt fordítanak a gazdag országok, és hogy a fogyasztók pénztárcáját megcélozva ezt hangoztatják: „többet kínálunk – kevesebbért”, de a szóban forgó „többet” nem ritkán gyermekek munkája révén, máskor rabszolgasorsok árán termelik meg. (Példaképpen megemlíti a „Minden áru 1 dollár” butikokat, vagy az Indiában kitermelt és Némethonban eladott sírköveket.) A dolgozat a globalizációs folyamatokat átható értékrendszerek kérdését fejtegeti a legbővebben. Szembeállítja a teljesítmény–győzelem irányultságú görög szemléletet a gyengékkel, a szegényekkel és betegekkel törődő zsidó-keresztyén etikával, és saját tapasztalata alapján állítja, hogy a zsidóság társadalmi érzékenysége az ellenséges világhatalmak hatókörzetében alakult ki. Szentírási alapokra hivatkozik és visszautasítja az olyan próbálkozásokat, amelyek szembeállítják az istenhitet a pénzzel és a piaccal, még ha felkapottnak is tűnik az a nézet, mely szerint „a pénz mindent meghatározó valóság”. Ingo Reuter (Mönchengladbach-i lelkipásztor, a valláspedagógia magántanára a paderborni egyetemen): Képzés-ökonómia és iskolai lelkigondozás című dolgozata egy 2008 februárjában tartott tanári vizsgaanyag szerkesztett változata, amelyben az iskolai lelkigondozás feladatát kutatja. Megvizsgálja a németországi iskolákban gyakorolt lelkigondozást és megállapítja, hogy ezt leginkább a vallástanárok végzik, olykor úgy, hogy a lelkigondozói te-
627 vékenység időkeretének biztosítása érdekében akár a tanórák számát is csökkentik. Kevésbé gyakori a külön e célra alkalmazott lelkigondozó. Idézi a Rheinlandi Evangélikus Egyház 2002-ben tartott zsinatának lelkigondozásra vonatkozó végzését, és hivatkozik többek között Heike Vierling-Ihrig meglátására és C. Weissenberger krisztológiai megalapozására. Lényegesnek tartja azt az igényt, hogy az iskolák partnert keresnek az egyházban, és így nyitottaknak bizonyulnak. A szerző megkísérli az iskolai pasztoráció teológiai megalapozását. Kiindulásul H. G. Heimbrockot idézi: „A bűnös elfogadásának evangéliumi üzenetéből mindenekelőtt minden nemű keresztény lelkigondozásunk megigazulás-teológiai alapirányultsága származik, és ebből fakad a bizonyosság elmélyítésének, az eligazításnak és a tanácsadásnak feladata.” I. Reiter megfogalmazásával: „A lelkigondozás feladata ez: közölni a szükségben levő emberrel a megigazított emberről szóló örömhírt.” Józanon vet számot azzal, hogy a keresztyén hit tartalmának átadása az emberek közönyével találkozik. A hivatkozások között legsűrűbben E. Jüngel nevével találkozunk. Jüngel Dogmatikájából ott idéz, ahol arra akarja felhívi a figyelmet, hogy a hit kreatív tétlenség az erőlködő perfekcionizmussal szemben. A nehézségek eredete a mai ember életcélja, ti. az, hogy önmaga rendelkezzék a maga életével. A megoldást a keresztyén etika érvényesítésében látja. További gond az, hogy miközben egyre hangosabban hirdetik, hogy saját boldogságunk kovácsai vagyunk, a boldogulás lehetőségei épp az élet sarkalatos pontjain szűkülnek be, és a csődbe jutás veszélyeztet. Napjainkban a tanítást és oktatást a sebességfokozás, a hatékonyság és a célszerűség vezérlik, méghozzá olyan mértékben, hogy van, aki már „totális intézménynek” tartja az iskolát.
VARIA
628 A dolgozat végül két kísértést vizsgál: a tanulás felelősségének túlhangsúlyozását és Krisztus helyettes művének hamis értékelését. Ezen csapdák elkerülése végett megrajzolja a megigazulás helyét a lelkigondozásban, és leszögzi, hogy a boldogulás titka nem az eredményes teljesítmény és a csőd megkülönböztetésében áll.
A szerző végkövetkeztetése ez: minden nyomás ellenére kisebb sebességre kell kapcsolnunk ahhoz, hogy a tanulók ne valljanak kárt lelkiekben. Időt, teret kell biztosítani a személyiségnevelésre, ugyanis az egész ember nevelése a cél.
A bényei református templom karzatának melvértjei (Fotó: Buzogány Dezső)
Balogh Béla
