VARIA Bibliopolium Blaise Pascal: Gondolatok Fordította: Pődör László. Szegedi Kossuth Nyomda. Kft. Lozi. 2000, 360 old.
Első olvasásra Pascal írása egyenetlennek, változó hangú beszédnek tűnik. Megvillanó eszmék és furcsaságok; elmélkedést útjaira küldő gondolatok és szövegek, amelyek annyira idegenek, hogy a jóindulat átugrásokra késztet; szépségnek örömei és zavartság: állandóan változik az olvasás érzésszíne. Szinte kényszerít az újraolvasásra. Különösen ha a megértést és a találkozás tükörjátékait kívánjuk. Amit teológiai kuriózumnak véltünk, az most érdekes módszertani gondolatokról árulkodik, majd elvontabban és nyíltan kifejtett érvelések kibővítéseivé és magyarázataivá lesz. Amit az emberről mond, az rendeződik elsőként, utána a módszerről írtak következnek, s végül a legáltalánosabb szint: ez lesz a
legérdekesebb. Mint filozófiai és morálfilozófiai művet fedezzük fel a Gondolatokat. Pascal nem filozófiai íráshoz szánta feljegyzéseit. Eszmei-vallási vitára készült, és erre való ötleteket írt cédulákra. A janzenizmus apológiája a tervezett írás. A 17. század racionalizmusának megalapozását két hittétel adja: egyik szerint létezik Isten, a másik szerint a szellem vele egynemű. Ezért hatékony a ráció, az értelem. Isten nem csalhat meg – mondja Descartes. Az istenivel való egyneműség teszi a ráció minden tulajdonságát abszolúttá. Isten abszolútuma lényegül át belé. E racionalizmus ezzel megfordítja önnön valóságos viszonyvilágát, mint az, amit mítosznak nevez. Pascal a maga gondolatvilágát a racionalizmuson belül fogalmazta meg. Hit és ráció között sem azonosság, sem ellentét nincs, mert más-más szinten léteznek. A végső alapok keresése a végső igazság és a biztos ismeret hitét kínálta. Itt minden ok is, és okozat is; közvetett és közvetlen is; egymásba hatoltan, és egymás által létezik. Nem lehet az egészet a részek ismerete nélkül, a részeket pedig az egész nélkül megismerni. A szövegekből az is kihámozható, hogy Pascal racionalizmusában különösen két tétel lehet fontos. Az egyik: részigazság nem tekinthető önmagában igazságnak, hanem csak az egészhez viszonyítva az: nem igazságnak része, hanem résznek igazsága. A kettő egyáltalán nem ugyanaz, sőt, nem is hasonló. A másik: az egész egymással ellentétes, egymást kizáró és ellentmondást
758 alakító részekből és részigazságokból áll, csak ezek egységbe fogott valóságában az, ami – vagyis egész. Az emberi világ ésszerű, ez a hit adja az alapot ahhoz, hogy a társadalmat az emberek elfogadják. Mégpedig annak hitében, hogy ami ésszerű, annak már önmagában is igazságosnak kell lennie. A társadalmi lét racionalitásának tételével ellentétben Pascal szerint a szokások rendszere képezi a társadalom alapját. Mindaz, amit természeti elvnek mondanak, tulajdonképpen csak a szokások szentesítése, amely azért látszik ésszerűnek és igazságnak, mert a szokásokat az ember természetes módon, azaz észrevétlenül veszi át a szüleitől. Meggondolás nélkül fogadja el őket. Pascal ellenérve a tapasztalat: más szokások és más elvek hitét jelenti. És a szokás erejét csakis a szokás léte adja. Pascal a józan ésszerűség nevében észreveszi, hogy nincsen racionalitás által szentesített társadalom. Méghozzá általában nincsen. Hogyan lehetne racionális és igazságos, ami idő és hely szerint nemcsak más és más, hanem egymással ellentétben is van? Hogyan lehetne az, ha annak, ami igaz és ésszerű a folyón innen, annak ellenkezője igaz és ésszerű a folyón túl? A 17. századi racionalizmusban mindenütt jelen van Isten. Még tételezetten is, alapként. Ott van az emberi szellem vele való azonosításában – rejtett átvitellel – koncentrálva. Amikor Pascal Istenről gondolkodik, saját magáról is gondolkodik: az emberekhez való viszonyáról, a világban való helyéről. Végül is önmagát, létének alapjait keresi. Mondhatnánk így is, hogy létét próbálja megalapozni. Ezért is kutatja viszonyát Istenhez. Ő is, mint mindenki, akit gondolkodásra késztet Isten létének hite, saját világa szerint fogalmaz. Pascal hitrendszerének alapjait összefogja, főleg az emberi állapot megromlottságának, a bűnbeesettségnek a gondolatához kapcsolva. Az 557. szö-
VARIA
vegben mondja: Isten nem tárja fel mindenki előtt, és nem is rejtőzik el mindenki elől. Vannak, akik keresik, azoknak feltárja magát. Istennek Jézus Krisztusban emberré kellett válnia, hogy önmagát megmutassa. Így Istenről nem lehet másként bizonyságot tenni, mint Jézus Krisztusban, mint Jézus Krisztus által. „Istent ismerni anélkül, hogy tisztában volnánk nyomorult állapotunkkal, épp oly veszélyes, mint nyomorult voltunk ismerete Isten ismerete nélkül” – írja Blaise Pascal. Az igazság meghatározásának végső forrása vagy viszonyítási alapja mindig a Szentírás kell legyen és semmiképpen sem a mi korlátozott gondolkodásunk. Bár a logikának fontos szerepe van az igazság eldöntésében, az általunk levont logikus következtetést mindig alá kell rendelnünk a Szentírás kijelentésének. Az élet egészét a Szentírás igazságán keresztül szemlélve segítséget kaphatunk arra vonatkozólag, hogy jobban megértsük egymást és sikeresen oldjuk meg konfliktusainkat. Különleges feladattal bízta meg Isten az embert: a teremtett világ sáfárjává, felügyelőjévé tette őt. Isten nagykövetei vagyunk és az a feladatunk, hogy széppé varázsoljuk ezt a világot. Ami megkülönböztet bennünket az állatvilágtól, az a jó és rossz közötti különbségtételre való erkölcsi ítélőképességünk. Isten tökéletes törvénye mutatja meg számunkra azt a méltóságot, mellyel Isten ruházott fel minket. Isten törvénye ugyanis hűen tükrözi Isten jellemét. S mivel azt parancsolja nekünk, hogy legyünk olyanok, mint Ő, ez azt jelenti, hogy igen magasztos módon gondolkodik rólunk. Lelkiismeretünk folyamatosan vádol minket, jelezvén, hogy képtelenek vagyunk megfelelni Isten tökéletes törvényének. Folyamatosan vétkezünk, és folyamatosan vétkeznek ellenünk. Amikor vétkezünk, Ádámhoz hasonlóan megpróbálunk kimosakodni bűnünkből és
BIBLIOPOLIUM
először Istent, majd a hozzánk közel állókat kezdjük el vádolni. Isten kegyelmének ajándéka, melyet Jézus Krisztusban tett nyilvánvalóvá, csak azoknak adatik, akik látják és beismerik, hogy rászorulnak arra. Amikor kifogásokat keresünk, és másokat próbálunk vádolni, tagadjuk azt, hogy szükségünk volna a kegyelemre. Krisztus a bűneinkért halt meg, nem a kifogásainkért. Isten szabadon adja kegyelmét mindazoknak, akik elismerik felelősségüket bukásaikért és beismerik, hogy vétkeztek. Minden nyomorúságunk közepette Isten kegyelme nemcsak hogy elegendő a bűneinkre, melyekért felelősséggel tartozunk, hanem azokat a sebeket is begyógyítja, amelyek a rajtunk esett sérelmek során keletkeztek. Nem lehet egyértelműen a kultúrtörténet egyik vagy másik fejezetébe besorolni Pascalt, hiszen ez a nagy jelentőségű fizikus és matematikus csak játékszernek tekintette azokat a tudományokat, amelyeknek múlhatatlan érvényű törvényszerűségeit állapította meg. Filozófiai vitairatai a legeredetibb gondolkodású teológusok közt jelölnék ki a helyét. Megsejtései a korai pszichológusok körébe sorolják. De akár vitatkozik, akár leveleket ír, olyan költői és nyelvileg olyan gazdag a stílusa, hogy a legkülönbözőbb világnézetű írók és költők őt vallják a francia irodalmi stílus legnagyobb hatású mesterének. Ezért sokszínűsége és sokoldalúsága ellenére, elsősorban irodalomtörténeti főalak, akit azok is mesterüknek tudnak, akik akár hívei, akár ellenfelei világnézetének. Olykor misztikusan hitbuzgó keresztyén, máskor az elegáns szalonok kedvelt társasági embere. Egyszerre indult csodagyereknek és reménytelenül beteg kisfiúnak. Mindöszsze 39 évet élt. Ez idő alatt néha megbénult, de hamarosan életerős keresője lett a testi és lelki gyönyöröknek, majd ebből kereste a kiutat, hol Isten, hol a fizikai törvények felé fordulva. De nem volt
759 olyan testi vagy lelki állapota, hogy stílusa ne legyen szárnyaló, nyelve ne legyen gazdag és mindig költői. A francia klaszszicizmus kezdetén meghatározó szellemi tekintély. Richelieu bíboros, habár nem ritkán szidalmazta is, de fiatal korától fogva szellemi iránymutatónak tartotta. A francia klasszicizmus első nemzedékének nagymestere, Corneille már a fiatal Pascalban felismerte a nyelv és nyelvezet megújítóját. Később Racine, Moliere, La Fontaine stilisztikai példaképének tekintették. Idővel a felvilágosodás – élén Voltaire-rel – tagadta vallásos bölcseletét, de elismerte természettudományos eredményét, nyelvi, stilisztikai téren pedig követendőnek tekintette. A romantika benne látta a költői francia nyelv előharcosát. Egyes római katolikus írók és költők a 20. századból – mint a francia Mauriac vagy az angol Eliot – őt tartják az újkatolicizmus leghitelesebb tudósának. A hivatalos katolikus egyház, a maga korában, általában Pascalt eretneknek tartotta. Az apai otthon kultúrája, a nővérek műveltsége és tehetsége közepette érett Pascal igen korán előbb természettudóssá, majd filozófussá és költői hangvételű stilisztává. Apja nagyon tiltotta, hogy Euklidész művét olvassa, de ő már 8–10 éves korában latinul is, görögül is olyan biztonságosan olvasott, mint franciául. És Euklidészből kiindulva gyermekként jött rá matematikai és fizikai törvényekre. 17 éves volt, amikor napvilágot látott legfontosabb természettudományi tanulmánya „Az űrre vonatkozó kísérlete”. Ezek már életében nagyhírű tudóssá tették – bár mindvégig eljátszott a fizikai kísérletekkel és a számok világának rejtelmeivel –, érdeklődése egyre inkább a filozófia, a vallási problémavilág, az igazságkeresés felé fordult. Megismerkedett olyan híres tudós teológusokkal, paptanárokkal, akik az egyházi tantételekről másképpen vélekedtek, mint a hivatalos egyháziak. Ezek voltak azon időben a janzenisták. Vallás-
760 filozófiai irányzatukat Kornélius Janzen (1585–1638) vallásfilozófus alapította. A hit és az erkölcstan kérdését Ágoston egyházatya tanítására alapozták. A kegyelem tanáról elmélkedve tagadták a szabad akaratot, közelítve a tudományos világnézet determinista elméletéhez. Ezt elfogadta a párizsi iskola, a Porte-Royal gimnázium tudós tanárai, akik ezáltal szembe kerültek a jezsuiták szabad akaratot hirdető elméletével. A jezsuiták a világi uralom hívei voltak, a janzenisták pedig a szólásszabadság, az emberi méltóság, a tanítás szabadságának szószólói. Pascal meggyőződésből állt a janzenisták mellé. Szellemes okfejtésekkel vitatkozott a Porte-Royal tudós atyák ellenfeleivel. Egy elképzelt vidéki ismerőshöz írt leveleiben a janzenista álláspontot védte a hivatalos egyházi véleményekkel szemben. A vitatkozó levélsorozat nemcsak filozófia, hanem kitűnő irodalmi remekmű. Magyar fordításban Vidéki levelek címen jelent meg. Pascal legtöbb elmélkedő vagy vitatkozó írása azonban elszórtan jelent meg, vagy meg se jelent. Legnevesebb művét, úgy, ahogy mi ma ismerjük, meg se írta a maga összefüggésében. Halála után barátai, főleg a Porte-Royal tanárai szedték össze és rakták egybe Gondolatok címen. A 17. század, a francia klasszicizmus korának egyes gondolatvilágát gyűjti össze igen egységes és változatos összképpé ez a minden korban rendkívül érdekes könyv. Pascal, a nagy gondolkodó, összefoglalja azt a sok különböző, olykor ugyancsak szétágazó gondolatfolyamatot, amely foglalkoztatja azt a korszakot, amelynek létezését, világhatását a legnagyobb színvonalon Corneille, Moliere és a Pascal eszméivel egyetértő, hasonlóképpen a janzenista Racine fejezett ki. Ezen gondolatrendszernek híve és hitvallója volt a következő évszázad elején a franciaországi száműzetésben élő Rákó-
VARIA
czi Ferenc. Rákóczi neves vallomásait, a hol latin, hol meg francia nyelven írt önéletrajzi művét is jobban értjük, ha már ismerjük a kor legtávolabbra mutató filozófiáját, amely filozófia Pascal műveiben fogalmazódott meg. Isten kérdése Pascal számára nem egy elvont abszolútumról folytatott filozófiai polémia, hanem személyes kérdés. Az 1640-es évek elejére tehető első megtérése, ekkor még a vallási értékek következetesebb képviseletét szorgalmazta. Orvosi javallatra részese a nagyvilági életnek is, ugyanis saját bevallása szerint életében alig akadt olyan nap, amikor ne érzett volna valamilyen testi fájdalmat. Ezeket a testi fájdalmakat türelemmel viselte. Világias életmódja testi nehézségeit vele nem feledtették, de lelkiismeret-furdalása napról napra nőtt. Ennek hatására 1654. november 23-án, hétfőn este fél 11 után imádkozás közben kétórás „elragadtatásba” esett, majd amikor magához tért, részletesen lejegyezte élményét, amelynek hatására végleg megtért. Ezt az írást emlékeztető gyanánt, ruhájának a belsejébe varrva, magával hordozta. Visszavonul a nagyvilági élettől, s szigorú aszkézisben él a Párizs melletti Porte-Royal kolostorban, amely a janzenista irányzat központja. Pascal jelentőségét Egon Friedell némi túlzással így látja: „Pascal azért egyedülálló, mert ő volt korának egyidejűleg legmodernebb és legkeresztyénibb szelleme. Ő a legvilágosabb koponya, akit a Clarte szülőhazája a világnak adott, és ő századának legfinomabb lélekboncnoka: mellette Descartes puszta számművésznek, virtuóznak, mechanikus elmének tűnik fel.” Bölcseletében Pascal a hit és a tudás különállóságából indul ki, valamint a két véglet, a semmi és a minden között álló emberből. A hangsúlyt a gondolkodó egyénre helyezte: az ember a minden, a végtelen megismerésére törekszik, holott tudja, hogy véges lényként erre esélye
BIBLIOPOLIUM
nincs. Abban látja az ember nagyságát, hogy korlátozottságának tudatában is törekszik a teljességre, és hisz a lélek halhatatlanságában. Ez örökös gyötrelmeket okoz a gondolkodó egyén számára, aki ebben a tragikus helyzetben is találhat szilárd kiindulópontot. „Egyebet nem látok, csak a végtelenségeket, amelyek úgy zárnak magukba, mint valami parányit, mint egy soha viszsza nem térő pillanatig tartó árnyékot. Csak annyit tudok, hogy nemsokára meg kell halnom, de éppen ez az elkerülhetetlen halál az, amit a legkevésbé ismerek.” (Gondolatok) A kétely mindenre kiterjedhet az ember életében. A végtelenről tudjuk, hogy létezik, de nem tudjuk megismerni. „Nádszál az ember, semmi több, a természet leggyengébbike; de gondolkodó nádszál.” (Gondolatok) A gondolkodás kisegítheti az embert a végtelenség tengeréből, de hatóköre csak a végesre terjed ki, így a megismerés igazi eszköze a szív. A szív nyújt bizonyosságot először a külvilági elvekről, az ész csak utólag magyarázza, értelmezi a korábban tapasztaltakat. A szívnek és az észnek együtt kell működnie, az ész legfontosabb követelménye az önkorlátozás. A jezsuita ellenreformáció a dogmákhoz való ragaszkodást, az egyházi hatalomnak való engedelmességet hangsúlyozta. Pascal írásai spirituálisabb megközelítést ajánlottak, a léleknek Krisztus misztikus testével való egyesülését a szeretet által. Pascal visszautasított minden kettős erkölcsi mércét, s azokkal értett egyet, akik szerint az evangéliumi tökéletesség eszménye elválaszthatatlan a ke-
761 resztyén élettől. Ezek a nézetek nem voltak éppen eredetiek, de átsütött rajtuk annak az embernek a szenvedélyes meggyőződése, aki az abszolútum megszállottja, aki szerint az üdvösség elválaszthatatlan a szívnek az igazság iránti vágyától, azzal az Isten-szeretettel párosulva, amely segít az önszeretet legyőzésében, Pascal számára az erkölcsiség elválaszthatatlan volt a lelkiségtől. Pascal hitvédő írásai időt állónak bizonyultak, noha ő elsősorban ismerőseinek szánta. Szabad gondolkodó barátainak megtérítése érdekében kedvenc szerzőktől – Montaignetől, Gasrenditől vagy Hobbestől – származó érveket is használt. Úgy tartotta, hogy a szkepticizmus csupán a szellemi fejlődés egy szakasza. Pascal Pál apostollal együtt vallotta: Jézus Krisztus a második Ádám, felfoghatatlan az első nélkül. A könyv olvasása közben, de különösen a könyv teljes elolvasása után az olvasó akarva-akaratlanul rájön a sokak által hangoztatott igazságra: Pascal műve az emberi kultúra legnagyobb alkotásai közül való. Pascal örök érvényű bizonyságtétele Jézus Krisztusról legyen a mi szilárd és mindenkori bizonyságtételünk is: „Jézus Krisztus nélkül szükségképpen bűnben és nyomorúságban él az ember; Jézus Krisztussal pedig mentes a bűntől és a nyomorúságtól. Benne van minden erényünk és boldogságunk. Kívüle csak bűn, nyomorúság, tévelygés, sötétség, halál és kétségbeesés létezik.” Bányai László
RECENSIO
762
Recensio Ökumenische Rundschau, 57. évf. 2008/4. Frankfurt am M., ISSN 0029-8654, 401–560. old. E folyóirat-szám a római egyházfő újabb megnyilatkozásainak visszhangjára összpontosít (Motu proprio, 2007, valamint Nagypénteki imádságszöveg módosítása, 2007). Alkalmatlannak tartja, hogy a zsidóság szerepének hivatalos vatikáni magyarázata olyan körülmények között ölt új színt, amikor a Dabru emet (Beszéljetek igazságot) című zsidó állásfoglalás enyhülést hozott az évszázados zsidó-keresztyén viszony számára. A zsidó megközelítést David Rosen rabbi ismerteti, aki a Dabru emet irat egyik aláírója. (Egyébiránt ő a zsidóság és más vallások, elsősorban a keresztyénség közötti párbeszéd egyik kiemelkedő alakja.) Egymástól tanulni – zsidó szemszögből megfogalmazott gondolatok c. cikkében veszteseknek mondja azokat, akik megvetik az érintkezést és a párbeszédet a zsidók és a keresztyének között, és a következőképpen indokolja nyitottságát: ha csak a hozzám hasonlókat fogadom el partnernek, beszűkült a láthatárom; kisebbítem az isteni mindenség sokszínűségének az értékét az emberi társadalmon belül. Elengedhetetlen kellékként említi meg a teológiai alázatot és a reménységet: „Annak a felismerésnek alázata, hogy egyetlen hagyomány nem képes egymagában átfogni az isteni teljességet, és az a reménység, hogy az istenivel a saját hagyományainkon túl is találkozhatunk, az isteni világmindenség csodálatos és fantasztikus sokszínűségén belül.” Megvallja, hogy amikor közelebbről megismerték mások elfogultságát és előítéleteit, élesebben szemükbe ötlött tulajdon nyakasságuk és előítéletük. Számot vetettek azzal, hogy a Názáreti Jézushoz azért
viszonyultak visszautasítóan, mivel a történelem során rengeteget szenvedtek azoktól, akik őrá hivatkoztak, holott a tanításában nagyon sok a követnivaló. A keresztyénség megértését munkáló tanítók és vallásfilozófusok említésekor Jakob Emdenre is utal, aki a 18. sz. végén elismerte, hogy a keresztyénség üdvösséget felmutató jelleget hordoz. Nézete szerint a héber nyelvű Biblia az a közös talaj, amelyen meg lehet élni a zsidóságnak és a keresztyénségnek. Az aszimmetriától a komplementaritásig. Változás a keresztyén-zsidó párbeszédben címmel Friedhelm Pieper közöl írást. A szerző a németországi evangélikus egyház lelkipásztora, és hosszú ideig vezető munkatársa volt a Keresztyén-Zsidó Nemzetközi Tanácsnak. Felvázolja a Seligsbergben (Svájc, 1947) tartott „sürgősségi konferencia” körülményeit, majd az azóta megtett utat mutatja be 8 pontban és egy összegezésben. A harmadik tanulmány Ernst Michael Dörrfuss: Reformátori irányultság a zsidókeresztyén párbeszédben. Az Európai Evangélikus Egyházak „Egyház és Izrael” tanulmánya – egy európai hozzájárulás a keresztyének és zsidók összekapcsolódásának teológiai értelmezéséről. (E. M. Dörrfuss az EKD, VELKD és az UEK kiküldöttjeként elnökölt a Leuenbergi Tanpárbeszéd Csoportjának „Egyház és Izráel” műhelyében.) Leuenberg (1973) után Bécsben (1994) vetődött fel ismét a zsidókhoz való viszonyulás kérdése, amikor négy alapadottságot határoztak meg, amelyek az egyetértés pillérei az európai protestantizmus számára. 1. Az egyház elválasztása és Izráel elválasztása; az „Ó” és az „Új”
RECENSIO
szövetség között elválaszthatatlan összefüggés áll fenn. 2. Az Izráelhez való viszonyulás feltétlenül a hit kinyilvánításához tartozik a keresztyének és az egyházak számára. 3. A keresztyének közös dolgokat és különbözőségeket fognak felfedezni az egyház és a zsinagóga viszonylatában. 4. A zsidók és a keresztyének közötti párbeszéd abból él, hogy egyikük sem kicsinyli le a másik hite igazságának megtapasztalását, valamint azon igyekvésből, hogy megértően figyelnek egymásra. A Leuenbergi Egyházközösség belfasti nagygyűlésén mind a 101 tagország magáévá tette az Egyház és Izrael dokumentumot. A dolgozat 2. része három alpontban mutatja be ezt – felosztása alapján. A Találkozások az egyház és Izrael között indító fejezet, a zsidó közösségek helyzetét ismerteti az egyes országokban. A 2. fejezetben – Az egyház és Izrael – azokat a teológiai próbálkozásokat mutatja be, amelyek által az egyházak Izrael pozitív megismeréséhez építettek utat. Az egyházaknak nem szabad megelégedniök az eddig elért jelentősebb eredményekkel. Jóllehet Izraelt változatlanul a Kijelentés elsőrendű címzettjének tekinti, e státuszát mégsem tartja túlhaladottnak, hanem inkább a feléjük is hangzó igehirdetést sürgeti, hogy a zsidókat a keresztyénség felé fordítsa. A 3. fejezet első két részből adódó következménnyel foglalkozik. Erre utal az alcím is: Az egyház Izrael jelenében. A megvalósulás helyei az igehirdetés mellett a katekézis, az egyházi ünnepkörök, az egyházi képzés. A zárógondolatokban helyet kap az Izrael népével szembeni történelmi ellenségeskedés miatti bánkódás, valamint a további párbeszédet szorgalmazó szándéknyilatkozat. A valódi folytatás a németországi evangélikus egyházak közössége által fenntartott közös bizottság, Az egyház és Izrael munkájában nyer formát. A bizottság szórólapon nyilvánította ki az érintett egyházak viszonyulását a Dabru emet irat-
763 hoz. Ezzel kívánt rácáfolni D. Ritschl borúlátó nézetére, mely szerint az Izraelkérdés nyílt seb az egyház életén. Hasonlóképpen jelentős mozzanat a 2001-es Charta oecumenica, valamint a 3. Európai Ökumenikus Nagygyűlés nagyszebeni dokumentuma. Ugyancsak a párbeszéd „hogyan tovább?” kérdését feszegeti az egyesült államokbeli római katolikus teológus, John Pawlikowski. Mit kell tenni annak érdekében, hogy kiküszöböljük a zsidó-keresztyén viszonyt terhelő akadályokat? A választ kifejezetten katolikus látószögből adja meg A következő lépés a keresztyén-zsidó párbeszédben című írásában. Elsősorban azt ajánlja, hogy vonuljanak ellenzékbe azokkal szemben, akik semmissé akarják tenni II. Vatikáni Zsinat a keresztyénekről és a zsidó népről megfogalmazott álláspontjának teológiai jelentőségét. A szerző belátja ugyan, hogy a Nostra Aetate nem ölelte fel a keresztyén egyház és a zsidóság viszonyának minden teológiai kérdését, azonban a zsinat és a pápa jóváhagyásával érvényben maradt, hogy a zsidóság Krisztus után is beletartozik a szövetségbe. Másodszor: széles körben ismertté kell tenni a Nostra Aetate tételeit, hogy a keresztyének odafigyeljenek ezekre. Az EVT felfigyelt a megjelent állásfoglalásokra, csakhogy az ehhez hasonló reagálásoknak sokkal rendszeresebben kellene megtörténnie. J. Pawlikowski a keresztyén-zsidó párbeszéd kiszélesítését sürgeti, mivel ez – szerinte – csupán az Észak-Atlanti területre terjed ki, ahol még mindig széleskörű az a nézet, hogy a keresztyén egyház felváltotta Izraelt az Istennel való szövetségben. A zsidóság képviselőinek pedig szélesebb körben kellene magukévá tenniük a Dabru emet nyilatkozatot. A felek közötti párbeszéd olyan mértékben fog előre haladni, amilyen mértékben elsajátítják Az út szétválásának tézisét (kidolgozója Robin Scrogg, chicagói biblikus), amely által Izrael és az
764 egyház viszonya merőben új értékelést nyer. A szerző Kasper bíborosban látja a II. Vatikáni Zsinat által megkezdett folyamat továbbvivőjét, ő viszont – így véli Scrogg – nem juttatja érvényre kellőképpen a maga meglátásait a hivatalos vatikáni aktákban. Micha Brumlik (a majna-frankfurti Johann Wolfgang Goethe Egyetem társadalom- és vallástudomány professzora) J. B. Metz véleménye kapcsán fejti ki nézeteit a Tárgyi egyetértés és teológiai visszalépések – a keresztyén-zsidó párbeszéd mai állásáról c. írásában. Metz ugyanis így vélekedett: egyetlen teológiai mondatot sem lehet leírni anélkül, hogy szem elől tévesztenénk Auschwitzot. Sajnálkozását fejezi ki afelett, hogy egyes egyházak elzárkóznak a Dabru emet eléggé széles körű zsidó elfogadása után is, és visszautasítják a kinyújtott kezet. Az Újszövetség „zsidóellenességé”-nek élét ezzel igyekszik tompítani: mind Jézus, mind valamennyi kanonikus irat szerzője zsidó származású volt. A szembenállás akkor éleződött ki, amikor a rabbinista zsidó közösség Jézus követőivel versengve igyekezett megszerezni Róma támogatását. Bírálat alá veszi a német evangélikus egyház részéről kidolgozott irányelveket (A keresztyén egyház és a nem keresztyén vallások, Hannover, 2003), és kimutatja ezek ellentmondásait, ti. egyrészt megértést kíván munkálni más vallások irányában, másrészt megvallja, hogy csak missziói lelkülettel képzeli el a keresztyén egyházat. A Nagypénteki imádság módosítás (2007) megütközést váltott ki („Imádkozunk a zsidókért is, hogy a mi Urunk és Istenünk megvilágosítsa a szívüket, hogy megismerjék Jézus Krisztust, minden ember üdvözítőjét…”), s 2008 elején a Németországi Zsidók Központi Tanácsa megszakította hivatalos kapcsolatait a katolikus egyházzal. Brumlik szerint nem egyszerűen a „teológiai porcelánban” esett kár, hanem a nagy fáradsággal felépített bizalmat tet-
VARIA
ték semmivé. Összegzésében pedig kimondja: nincs hitele a megkövetésnek mindaddig, amíg a keresztyén „triumfalizmus” nem döbben rá arra, hogy a keresztyén hitbe nem fér bele a zsidóellenesség. Hans Ucko, svéd teológus csaknem két évtizeden át volt tanácsosa Az EVT Vallásközötti Kapcsolatok Irodájának. A 18 év az EVT-s zsidó-keresztyén párbeszédben c. írásában sorra veszi 1989-től a szolgálati idejére eső ökumenikus-teológiai megvalósításokat és fejleményeket. Bevezető sorai közé egy anekdotát fűz be. Frissen munkába kezdett tanácsosként futott össze a Route de Ferney-en épült nemzetközi egyházi központban egy ott már régebben munkálkodó emberrel Bemutatkozott, és mindjárt elmondta, hogy az EVT zsidó-keresztyén párbeszéd munkatársa. Az jól megnézte, majd így szólt hozzá: „Oh, akkor Ön a ház bohóca.” A beszámoló feltárja a párbeszéd politikailag terhelt bonyodalmait is (zsidópalesztin ellenségeskedések), és úgy értékeli, hogy a lehetetlent már megtették, sikerült felvenni a párbeszéd fonalát a zsidósággal, de a legnehezebbje még hátravan. A folyóirat utolsó tanulmánya S. Wesley Ariarajah, Srí Lanka-i származású teológustől származik: A zsidó-keresztyén kapcsolatok teológiai és bibliai hermeneutikája – ázsiai rálátásban. (A szerző az Egyesült Államokban oktat, s az eredetileg sokkal hosszabb munkáját H. Ucko-nak ajánlotta az EVT-ben betöltött szolgálatának méltatása gyanánt. Teljes terjedelmében a Hermeneutical Explorations in Dialogue: Essays in Honour of Hans Ucko, publ. by Ashish Amos, Delhi 2007. kiadványban jelent meg.) Három időszakot állapít meg a zsidó-keresztyén viszonyra nézve: a keresztyénség születésétől Nagy Konstantinig; a konstantini fordulattól a II. világháborúban bekövetkezett shoá-ig; 1945től napjainkig. Itt csupán a harmadik idő-
RECENSIO
szakról írt anyag került közlésre. A szerző nem elégszik meg a létrejött kapcsolatok természetének ismertetésével, hanem felvázolja egy következő, negyedik fázis lehetőségét is. Eközben a kapcsolatok továbbépítésének kérdésére is kitekint. Útkeresésében a buddhizmus-hinduizmus egymásmellettiségének paradigmájára mutat. A Dokumentumok és hírek tömbben a következők állnak: Dabru emet kiáltvány; az EVT megalakulásának 60. évfordulójára írt eszmélés: 60 év EVT – krízisben az ökumené? (szerző: Rolf Koppe, egykori
765 „Auslandbischof”, nagykövet-püspök); Hans Christian Felmy ortodoxia-szaktudós tanulmánya: Az ortodoxia hozzájárulása az egyesült Európához (2007 őszén írta a Nagyszebenben tartott nagygyűlés kapcsán); az erőszak legyőzésének dekádjára tekintő nemzetközi békeszimpózium nyílt levélanyaga, melyet a német keletázsiai misszió kezdeményezésére 2008. április 4-én (Martin Luther King jr. meggyilkolásának 40. évfordulóján) írtak alá Dél-Koreában. Balogh Béla
