Vannak történetek, amelyeket senki sem ismer. Eltitkolt történetek

1

V

annak történetek, amelyeket senki sem ismer. Eltitkolt történetek. Én szeretem az ilyen történeteket. És amióta a Nemzeti Levéltárban dolgozom, abból élek, hogy felkutassam őket. Szinte mindig más emberekről szólnak. De ma nem. Ma végre én is benne vagyok a történetben – kis szerepem van a történetben, ami arról szól… – Clementine. Ma van a napja, igaz? – kérdezi Orlando az őrhelyéről, a recepciós pulttól telefonálva. – Ez aztán a jó hír, testvér! Büszke vagyok rád. – Mit akar ez jelenteni? – kérdezem gyanakodva. – Azt jelenti, hogy „jó” és hogy „büszke vagyok” – hangzik a válasz. – Tudom, miken mentél keresztül, Beecher. És azt is tudom, milyen nehéz visszakerülni a pályára. Orlando azt hiszi, hogy ismer engem. És valóban. Életem utóbbi évében arra készültem, hogy megházasodom. Tudja, mi történt Irisszel. És mit tett ez az életemmel… vagy ami még megmaradt belőle. – Clementine az első megmártózás a medencében, mi? – kérdezi. – Ő nem medence. – Akkor egy forró fürdő? – Orlando, kérlek. Hagyd abba – mondom felemelve a telefonzsinórt, hogy ne érjen hozzá a két, rendezett kupachoz, amelyet az íróasztalomon engedélyezek magamnak, vagy az emléktárgygyűjteményem ékkövéhez, a réz öröknaptárhoz, amelyben a papírtekercs 21

001-508_B. Meltzer_A belso ko r.indd 21

7/22/14 5:52 PM

BR A D MELTZER

állandóan június 19-ét mutat. A naptár egykor Henry Kissingeré volt. Június 19-e lehetett az a nap, amikor utoljára használta, ezért egy figyelmeztetést ragasztottam az aljára ezzel a szöveggel: Ne használd/ Ne állítsd át! – És mit fogsz mondani neki? – Úgy érted, azon kívül, hogy szia? – kérdezem. – Ennyi? Szia? – kérdezi Orlando. – Azt fogod mondani a nővérkédnek, hogy szia? Azt hittem, el akarod kápráztatni. – Nem kell őt elkápráztatnom. – Beecher, nem láttad azt a lányt… mióta is? Tizenöt éve? Igenis el kell őt kápráztatnod. Ezen elrágódom egy másodpercig. Tudja, hogy nem szeretem a meglepetéseket. A levéltárosok többsége nem szereti a meglepetéseket. Ezért foglalkozunk a múlttal. De a történelem nap mint nap arra tanít, hogy a meglepetések elkerülésének legjobb módja a felkészülés. – Csak szólj, ha megjött – mondom. – Miért, hogy kitalálj valami még prózaibbat, mint a szia? – Ne gyere nekem ezzel a prózaival. Ha tudni akarod, érdekes vagyok. Minden nap kalandokban van részem. – Nem, te csak olvasol azokról a kalandokról. Minden nap a könyveket bújod. Olyan vagy, mint Indiana Jones, de csak a professzori szerepében. – Ettől még nem leszek prózai. – Beecher, tudom, hogy most a piros-kék, szerdai nyakkendő van rajtad. Mit gondolsz, honnan tudom? Onnan, hogy szerda van. Lenézek a piros-kék nyakkendőmre. – Indiana Jones akkor is menő. – Nem, Indiana Jones csak volt menő. És ő is csak azért, mert elment élettapasztalatokat szerezni. Ki kéne másznod a fejedből, és ki kéne másznod a komfortzónádból. – Mi lett a „büszke vagyok rád” szövegedből?

22


7/22/14 5:52 PM

A BELSŐ KÖR

– Büszke vagyok… de ez nem jelenti azt, hogy nem látom, hová fogsz jutni ezzel a lánnyal. Igen, borzalmas, ami Irisszel történt. És igen, megértem, hogy emiatt el akarsz rejtőzni a könyveidben. De most, hogy végre megpróbálod kiheverni a csapást, kit választasz? A biztonságos, tizenöt éve nem látott középiskolai barátnőt a múltadból. Látsz te ebben jövőbe tekintést? Megrázom a fejem. – Nem volt a barátnőm. – Lefogadom, hogy a fejedben az volt – vág vissza Orlando. – Lehet, hogy a múlt nem okoz fájdalmat, Beecher. De kihívás sincs benne. Ja, és tegyél meg nekem egy szívességet – teszi hozzá. – Amikor lerohansz érte, ne akarj két percen belül ide érni. Ez csak egy újabb kaland a fejedben. Mint mondtam, Orlando ismer engem. És tudja, hogy amikor beszállok a liftbe vagy hazahajtok, vagy akár zuhanyozom reggel, szeretem mérni az időt – hogy a legjobbat teljesítsem. – A szerda mindig szerda. Ne változtass – nevet Orlando, miközben én Kissinger naptárát bámulom. – Csak szólj, ha megjött – ismétlem meg. – Mit gondolsz, miért hívtalak, dr. Jones? Találd ki, hogy ki jelentkezett be az előbb? Leteszi a telefont, és a szívem összelapul a mellkasomban. De ami a legmegrázóbb, hogy ez nem is olyan rossz érzés. Bár abban sem vagyok biztos, hogy jó. Talán jó. Nehéz erre válaszolni Iris után. De úgy érzem, mintha valaki letépett volna egy sűrű pókhálót az emlékezetemről, miközben én azt sem tudtam, hogy bepókhálósodott. Az ő emlékéről van szó, természetesen. Csakis ő tehette ezt velem. Nyolcadikban Clementine Kaye-től kaptam életem első csókját. Közvetlenül azután történt, hogy összezárult a vörös függöny, és ő szólóénekesként megnyerte a zenei Ki mit tud?-ot Joan Jett I Love Rock ’n’ Roll című számával. Én voltam az az alacsony srác, aki a reflektorokat

23


7/22/14 5:52 PM

BR A D MELTZER

kezelte az audiovizuális tanárral. És én voltam az is, akit Clementine elsőnek látott meg a kulisszák mögött, és ezzel nyertem el életem legelső csókját. Emlékezz az első csókra. És arra, amit jelentett neked. Ezt jelenti nekem Clementine. Kisietek a folyosóra, igyekszem megőrizni a lazaságom. Nem leszek rosszul – sohasem leszek rosszul –, de az összelapítottságnak az az érzése már az egész mellkasomban szétterjedt. Miután megszületett a két nővérem – és elszabadult a káosz –, az anyám elnevezett Beechernek, azt remélve, hogy olyan nyugodt és derűs leszek, mint egy tengerparti strand. Ez most nem az a pillanat. Ott várakozik egy lift nyitott ajtóval. Ez feltűnik. Egy harvardi pszichológus szerint azért hisszük, hogy mindig a lassú sorba állunk be a boltban, mert a frusztrációnak olyan erős az érzelmi töltése, hogy a rossz dolgok emlékezetesebbek lesznek. Ezért nem emlékszünk arra, amikor a gyors sorban álltunk és hamar túlvoltunk az egészen. De én szeretek emlékezni azokra az időkre. Szükségem van azokra az időkre. És abban a pillanatban, ahogy megszűnök emlékezni rájuk, vissza kell mennem Wisconsinba és itt hagyni Washingtont. – Emlékezz erre a liftre, amikor legközelebb a lassú sorba állsz – suttogom magamnak nyugalmat keresve. Jó trükk. De most nem jön be. – Gyerünk, gyerünk – motyogom, miközben tiszta erőből megnyomom az ajtózáró gombot. Ezt az első levéltári héten tanultam meg: ha van egy fejes, akit körül kell vezetned, tartsd benyomva az ajtózáró gombot, és akkor a lift nem áll meg egyik emeleten sem. De ezt csak a fejesekkel volna szabad használnunk. Csakhogy az én személyes világegyetememben nincs fontosabb személy, mint ez a lány… ez a nő, mert most már nő, akit nem láttam azóta, hogy a hippi, bárénekes mamája tizedikben elköltöztette a családot, és ezzel Clementine örökre távozott az életemből. A mi vallásos wisconsini városkánkban a többség örült, hogy elmennek. 24


7/22/14 5:52 PM

A BELSŐ KÖR

Tizenhat éves voltam. És összetörtem. Most harminc vagyok. És (hála a Facebooknak, ahol rám talált) Clementine már csak másodpercekre van attól, hogy visszatérjen. Amikor a lift zökkenve megáll, a digitális órámra pillantok. Két perc negyvenkét másodperc. Megfogadom Orlando tanácsát, és úgy döntök, hogy egy bókkal nyitok. Azt fogom mondani neki, hogy csodásan néz ki. Nem. Ne a külsejére koncentrálj. Te nem vagy felszínes, üres fejű alak. Tudsz te jobbat is, szánom el magam nagy lélegzetet véve. Előnyödre változtál, mondom magamban. Ez jobb. Finomabb. Igazi bók. Mondhatom, előnyödre változtál. De akkor a régi vörös függönyként feltárul előttem a liftajtó, és én szorongva kirontok az előcsarnokba, minden porcikámmal azon igyekezve, hogy ne tűnjek úgy, mint aki kiront, és azonnal pásztázni kezdem a vendégek és a kutatók délelőtti seregét, amint dodzsemként egymásba ütközve a télikabátjukban felsorakoznak, hogy átmenjenek a fémdetektoros kapun. Már két hónapja levelezünk, de majdnem tizenöt éve nem láttam Clementine-t. Honnan fogom tudni egyáltalán… – Szép nyakkendő – szól oda Orlando a recepciós pult mögül. Az előcsarnok jobb sarkába mutat, a karácsonyfa felé, amelyet a levéltári hagyomány szerint papírfecnikkkel díszítettek föl. – Oda nézz. Elkülönülve az emberektől egy rövid, feketére festett – feketébbre, mint Joan Jett – hajú nő emeli fel a fejét, és engem néz. A szeme vastagon kihúzva, a bőre sápadt, a kisujján és a hüvelykujján ezüstgyűrűk, amikkel inkább New York-inak néz ki, mint washingtoninak. De ami a legváratlanabbul ér, hogy valamiért… idősebbnek tűnik nálam. Vörösesbarna szeme mintha két leélt életről tanúskodna. De ő mindig is ilyen volt. Tőle kaptam ugyan az első csókomat, de tudom, hogy sosem voltam az esete. Az ilyen lányok a két osztállyal fölöttünk járó fiúkkal randiztak. Fejlettebbek, tapasztaltabbak voltak. Iris szöges ellentétei. – Clemmi… – tátogom némán. 25


7/22/14 5:52 PM

BR A D MELTZER

– Benjy… – tátogja vissza, és mosoly terül el az arcán, amikor kimondja a becenevet, amelyen az anyám hívott. Szinapszisok gyúlnak ki az agyamban, és újra ott vagyok (a templomban történt), ahol megtudtam, hogy Clementine soha nem találkozott az apjával (tizenkilenc éves volt a mamája, és nem árulta el neki, ki volt az a fiú). Az én apám hároméves koromban halt meg. Akkoriban azt hittem, és ebben a csóknak is nagy szerepe volt, hogy a közös apátlanság azt jelenti, a sors nekem rendelte Clementine Kaye-t – kivált azután, hogy mirigylázzal (a csókbetegség!) három hétig otthon kellett maradnia, és én voltam a kiválasztott, aki elvitte neki a házi feladatot. A gondolattól, hogy ott leszek a szobájában – a gitárja meg a melltartója közelében –, olyan izgalomba jöttem, hogy amikor bekopogtam hozzájuk, ott, a bejárati ajtóban elkezdett vérezni az orrom. De tényleg. Clementine mindent látott – még segített is, ő hozta a papír zsebkendőt, amelyből hülye dugókat csavartam az orromba. Pöttöm kissrác voltam. Könnyű préda. De soha nem csúfolt, soha nem nevetett ki, és soha nem mondta el senkinek az orrvérzésem történetét. Ma már nem hiszek a sorsban. De hiszek a történelemben. Ez az, amit Orlando nem képes megérteni. Nincs nagyobb erő a történelemnél, és nekünk ezzel a nővel közös történelmünk van. – Azt a… – zengi szívből jövő s ugyanakkor dallamos hangon, ami akkor is énekléshez hasonló, amikor csak beszél. Ez ugyanaz a hang, amire a középiskolából emlékszem – bár karcosabb és elhasználtabb. Az utóbbi néhány évben egy kis jazzrádióadónál dolgozott Virginiában. Már értem, hogy miért. Már az első szótagok hallatán ismerős, csiklandós izgalom bizsergeti meg a bőrömet. Annak az érzése, hogy bármi lehetséges. Fellángolás. A múlt évben elfelejtettem, milyen is ez. – Beecher, hogy te… milyen jóképű vagy!

26


7/22/14 5:52 PM

A BELSŐ KÖR

Újra dagad a keblem, a szívem mindjárt kiugrik a mellkasomból. Lehetséges, hogy ezt mondta? – Igen, Beecher! Előnyödre változtál. Az én szövegem. Ez az én szövegem, mondom magamnak, már az újat keresve. Találj ki valami jót. Valami kedveset. És eredetit. Most vagy soha! Mondj neki olyan szépet, hogy aztán arról álmodjon. – Szia… Clemmi – nyögöm ki végre, előre-hátra hintázva a lábujjaimon és a sarkamon, miközben észreveszem a piercinget az orrában, egy csillogó kis ezüstpöttyöt, ami egyenesen rám kacsint. – Akarod látni a Függetlenségi Nyilatkozatot? Itt haljak meg. Lehajtja a fejét, és én azt várom, hogy elneveti magát. – Nagyon szeretném, de… – benyúl a táskájába, és elővesz egy összehajtott papírlapot. A csuklóján összekoccan a két vintage fa karperec. Majdnem elfelejtettem. Az igazi okot, amiért itt van. – Biztos, hogy nem okoz gondot? – kérdezi Clementine. – Abbahagynád ezt végre? – mondom neki. – A rejtélyek kibogozása az erősségem.

27


7/22/14 5:52 PM

2

Tizenhét évvel korábban Sagamore, Wisconsin

M

indenki tudja, mikor van verekedés az iskolaudvaron. Senkinek nem kell egy szót sem szólnia – telepatikus úton terjed. Az ősidőktől napjainkig az emberállat tudja, hol talál verekedést. És a hetedikesek mindenkinél hamarabb tudják. Így volt ezen a napon is, ebéd után, amikor mindenki zizegett a Hawaiian Punch üdítőtől meg az Oreo csokis keksztől, és Vincent Paglinni ellopta Josh Wert kosárlabdáját. Igazság szerint nem Josh Werté volt a labda – hanem az iskoláé –, de Paglinni nem ezért vette el tőle. Ami a hetedikesek törzseit illeti, Paglinni egy harcos törzs tagja volt, amely el szokta venni azt, ami nem az övé. Josh Wert a dundik törzsébe tartozott, és a tagok legtöbbjéhez hasonlóan a zseni-IQ volt a megkülönböztető jegye, plusz olyan szülők, akik arra biztatták, hogy ezt ne titkolja el. Ráadásul a vezetékneve, a W-E-R-T ebben a sorrendben szerepelt minden számítógépes billentyűzeten. – Add vissza! – követelte Josh Wert, aki ezúttal nem használva az agyát elkövette azt a hibát, hogy felhívta a figyelmet a történtekre. Paglinni nem reagált a felszólításra, még csak rá sem nézett Wertre.

28


7/22/14 5:52 PM

A BELSŐ KÖR

– Kérem vissza a labdám! – tette hozzá Josh Wert összeszedve a bátorságát, és minden erejével megpróbált kitartani. Ekkor már elkezdtek összeverődni a hetedikesek törzsei. Tudták, hogy mi következik. Köztük Beecher. Akárcsak Wert, Beecher is az agyasok közé tartozott. Hároméves korában már újságot olvasott. Nem csak a képregényeket és a sporteredményeket. Az egész újságot, beleértve a gyászjelentéseket, amit az apja halála után engedélyezett neki az anyja. Beecher alig volt négyéves akkor. Ahogy idősebb lett, úgy vált a kedvenc rovatává a gyászjelentés, minden reggel azt olvasta el legelőször az újságban. Beechert elbűvölte a múlt, azok az életek, amelyek olyan sok embernek voltak fontosak, de ő nem ismerhette őket, ahogy az apját sem. Beecher anyja, aki nappal a pékséget vezette a szupermarketben, délutánonként pedig az iskolabusznál várt rá, tudta, hogy a fia más. Hogy különleges. De Josh Werttel ellentétben Beechernek volt annyi esze, hogy kimaradjon a konfliktusok legtöbbjéből az iskolaudvaron. – Kéred a kosárlabdádat? – kérdezte Paglinni, amikor végül szembefordult Werttel. Föltartotta a labdát a nyitott tenyerében. – Akkor miért nem veszed el? Ez volt az a pillanat, amire a törzs várt: amikor a dundi Josh Wert megtudja magáról, hogy pontosan milyen ember lesz belőle. Wert természetesen habozott. – Kell a labda vagy nem, hájfejű? Tizenhét évvel később, amikor Beecher embereknek segített a Nemzeti Levéltárban, még mindig emlékezett a félelemre Josh Wert kerek képén – és az izzadságcseppekre, amelyek már kezdtek kis tócsába gyűlni pufók orcájának szélén. A háta mögött mindenki, aki ott volt az iskolaudvaron – Andrew Goldberg a szeplős arcával, Randi Boxer a tökéletes hajfonataival, Lee Rosenberg, aki mindig Lee farmert hordott –, dermedten állt egy helyben, várakozva.

29


7/22/14 5:52 PM

BR A D MELTZER

Nem. Ez így nem igaz. Volt valaki, aki előrefurakodott a tömegben – egy későn jövő lány –, lassan közeledve az esemény helyszínéhez, ugrókötelet húzva maga után, amely végigsúrolta a betont. Beecher tudta, hogy ki az. A hosszú, fekete hajú lány három karikával a fülében meg a menő, fekete hipszter mellényével. Wisconsinnak ezen a részén senki nem viselt menő hipszter mellényt. Kivéve az új lányt. Clementine. Valójában nem is volt új lány – Clementine Sagamore-ban született, és itt is élt tíz évvel ezelőttig, amikor a mamája Detroitba költöztette a családot az énekesi karrierje érdekében. Nehéz volt elköltözni. És még nehezebb volt hazatérni, amikor a lelkipásztor bejelentette a templomban, hogy mindenki üdvözölje hangosan a hazatért Clementine-t és az anyját – mert apa az nem volt a családban. A lelkész csak jót akart. De abban a pillanatban arra emlékeztetett mindenkit, hogy Clementine volt az a lány: a lány, akinek nincs apja. Beecher nem ezt látta benne. Beecher számára Clementine az a lány volt, aki olyan, mint ő. Talán ezért tette meg Beecher azt, amire nem készült. Talán meglátott valamit, amire ráismert. Vagy talán olyat látott meg, ami egészen más volt. – Kell a labda vagy nem? – ismételte Paglinni gúnyos vigyorral a képén. A várható verekedés körül formálódó rögtönzött körben minden hetedikes feszült volt – egyesek az izgalomtól, mások a félelemtől –, de senki nem mozdult, mintha vérszagra gyűltek volna. Clementine épp ellenkezőleg – izgett-mozgott, képtelen volt nyugodtan állni, miközben a markában szorongatott ugrókötél szálait tépkedte. Ahogy egyik lábáról a másikra állt, Beecher érezte a belőle sugárzó energiát. Ez a lány más volt, mint a többiek. Velük ellentétben ő nem ijedt meg. 30


7/22/14 5:52 PM

A BELSŐ KÖR

Dühös volt. És joggal. Ez nem igazság… – Add vissza neki azt a labdát! – kiáltotta egy új hang. A tömeg egyből arra fordult – és még Beecher is meglepettnek tűnt, ahogy rájött: az ő hangja volt az. – Mit mondtál, Strandlabda? – támadt neki Paglinni. – Azt… azt mondtam, hogy add vissza neki – mondta Beecher elcsodálkozva, hogy milyen gyorsan teremt magabiztosságot az adrenalin. Sebesen vert a szíve. Dagadni érezte a mellét. Lopott pillantást vetett Clementine-ra. A lány helytelenítően csóválta a fejét. Tudta, hogy Beecher nagy hülyeséget csinál. – Vagy mi lesz? – kérdezte Paglinni kihívóan, a csípőjéhez fogva a labdát. – Mit csinálsz, ha nem adom vissza? Beecher hetedikes volt. Nem tudott válaszolni a kérdésre. De ez nem gátolta meg abban, hogy beszéljen. – Ha nem adod vissza Josh labdáját… Beecher még csak nem is látta meglendülni Paglinni öklét, ami a szemén találta. De megérezte: leverte a lábáról, és fenékre ült. Paglinni párducként vetette rá magát, Beecher mellkasát püfölte, leszorítva a karját a térdével, majd az arcába sújtott. Beecher jobbra nézett, és meglátta az ugrókötél piros műanyag fogóját a földön. Fehér csillagok robbantak szét a szemében. Aztán újra. Még soha nem öklözték meg. Rosszabb volt, mint hitte. A törzs másodperceken belül visítani, üvölteni kezdett. – Pag! Pag! Pag Pag! – skandálták minden egyes ütésnél. Valami roppant Beecher orrában. A fehér csillagok a szemében hirtelen elfeketültek. Beecher az ájulás határán volt… – Huuuhhh! Paglinni hanyatt esett. Beecher mellkasa felszabadult a súly alól. Hallotta a kosárlabda pattogását a kövezeten. Friss levegő áramlott a tüdejébe. De ahogy Beecher megpróbált felülni és visszanyerni a lé-

31


7/22/14 5:52 PM

BR A D MELTZER

legzetét… ahogy hunyorogva küszködött, hogy ismét a helyére kerüljön a világ… az első, amit meglátott… Ő volt. Clementine szorosra húzta a kötelet, ami Paglinni nyaka köré tekeredett. Nem fojtogatta, csak rángatta – jó erősen –, hogy hátrafelé húzza Paglinnit, le Beecher melléről. – …öllek! Megöllek! – hörögte Paglinni vadul kapkodva a háta mögé, hogy elérje a lányt. – Te idióta! Azt hitted, hogy hetedikesen még ugrókötelezem? – gúnyolódott Clementine, miközben kísérteties nyugalommal húzta vis�szafelé Paglinnit, és Beechernek az jutott az eszébe, hogy ez nem rögtönzött fellépés volt. Clementine-nál nem véletlenül volt az az ugrókötél. Felkészülten jött ide. Pontosan tudta, hogy mit csinál. Beecher még mindig a hátán fekve figyelte, ahogy Clementine elengedi a kötelet. Paglinni köhögni kezdett, de már megpróbált feltápászkodni, hátrahúzva az öklét, hogy aztán előrelendítse. De amikor talpra ugrott, érzékelte, hogy a tömeg hangulata megváltozott. Beechert megruházni egy dolog. Megütni egy lányt egészen más. Még a hülye Paglinni sem volt annyira hülye, hogy ezt ne tudta volna. – Rohadt pszichopata vagy, tudod? – mordult rá Clementine-ra. – Még mindig jobb, mintha töketlen macskajancsi lennék – vágott vissza a lány, olcsó sikert aratva néhány bámészkodónál, különösen Josh Wertnél, aki már magához szorítva tartotta a kosárlabdát. Paglinni dühöngve elviharzott, áttörve a tömeg gyűrűjén, amely gyorsan szétvált, hogy utat engedjen neki. És most érkezett el az a pillanat, hogy Clementine először nézett oda, hogy mi van Beecherrel. Beechernek vérzett az orra. A szeme már kezdett feldagadni. És megérezve a vér ízét tudta, hogy felhasadt a szája. Mégis mosolygott. – Beecher vagyok – mondta felnyújtva a kezét. Clementine fölötte állva lenézett rá, és megcsóválta a fejét.

32


7/22/14 5:52 PM

A BELSŐ KÖR

– Nem. Te hülye vagy – mondta, és látszott rajta, hogy dühös. De ahogy szétoszlott a tömeg, és Clementine elindult az iskolaudvaron át, Beecher felült, és esküdni mert volna, hogy miközben figyelte az egyre messzebb távolodó Clementine-t... a lány hátranézett, vetve rá egy utolsó pillantást… és halvány mosoly játszott az arcán. Beecher látta. Egyértelműen mosoly volt.

33


7/22/14 5:52 PM

Vannak történetek, amelyeket senki sem ismer. Eltitkolt történetek

Recommend Documents