ARIA BRIGHTON VÉRVÖRÖS RABSÁG A MÚLT ELŐL SENKI SEM MENEKÜLHET

ARIA BRIGHTON VÉRVÖRÖS RABSÁG A MÚLT ELŐL SENKI SEM MENEKÜLHET

Copyright © Aria Brighton Hungarian edition © Álomgyár Kiadó Minden jog fenntartva! Borítóterv: Barna Gergely Szerkesztette: Soós Tibor Korrektor: Hoppe Adrienn Tördelés: NovaBook Felelős kiadó: Nagypál Viktor ISBN: 978-615-5252-51-8 Álomgyár Kiadó, Budapest, 2015 www.alomgyar.com

1. Victoria az Amerikába tartó repülőgépen ült, és épp nagyon utált mindent. Nem akart odaköltözni, de nem tehetett mást, ez volt az ítélet. És rettegett attól, ami rá várt. Szép arca most nem ragyogott, szemei nem csillogtak, csupán szomorúságot árasztottak. – Hozhatok valamit, kisasszony? – kérdezte egy mosolygós légiutas-kísérő. – Nem, köszönöm – mondta hűvösen, és igyekezett a gondolatait rendbe szedni. Nem mutathat gyengeséget, nem szabad, hogy megtörjön. Erősnek kell lennie! Ezt mondogatta magában, amióta felszállt a gépre, de elég nehéz volt kordában tartania az ösztöneit, a vágyait egy emberekkel zsúfolt helyen. Hosszú út állt előtte, ezért igyekezett lecsillapítani tomboló érzékeit. Ennem kellett volna indulás előtt – gondolta elkeseredetten. Érezte, ahogy a szomjúság mardossa a torkát, de uralkodnia kellett magán. Nyelt egy nagyot,

majd elővette az Mp3 lejátszóját, betette a fülhallgatókat, és a lehető leghangosabban hallgatta a zenét… A tizennyolc órás repülőút a végéhez közeledett. Victoria fellélegzett, mert egészen jól bírta az utazást. Nem volt semmi probléma, kivéve az egyre jobban kínzó szomjúságot. Fél óra múlva már a New York-i John F. Kennedy reptéren találta magát, a kígyózó sorban a biztonsági ellenőrzés felé. A szigorú arcú ellenőrökön túljutva felvehette a csomagjait, amelyek persze utolsónak tűntek elő a szállítószalagon. Majd még egy ellenőrzés, és hivatalosan is beléphetett az Egyesült Államok területére. Késő éjszaka volt, de a tömeg mégis hatalmas, és ő teljesen egyedül állt egy idegen ország repterén. Ráadásul olyan gyengének érezte magát, hogy azt hitte, bármelyik pillanatban összeeshet. Megkereste szemével a mosdót, majd mikor megtalálta, arrafelé vette az irányt. Igyekezett minél hamarabb elérni odáig, de a nagy tömegben ez nehezen ment. Az emberek nem törődtek vele, sokan nekimentek, lökdösték, de ő próbált nyugodt maradni,

nehogy valami ostobaságot műveljen már megérkezésének órájában. Aztán, ahogy elért az ajtóig, el is tűnt mögötte. Pár perc múlva jelent meg újra, de fáradtságnak, gyengeségnek nyoma sem látszott már rajta. Mintha egy teljesen más ember jött volna ki az illemhelyiségből. Egyenes háttal, magabiztos, büszke tartással lépkedett az emberek között, akik ezúttal nem mentek neki, nem lökdösték. Mint királynőnek az alattvalói, úgy engedtek utat, miután rápillantottak. Valóban királynői volt a megjelenése, annak ellenére, hogy egy kopott farmert és egy kötött pulóvert viselt. Hosszú, fekete haja és szikrázóan zöld szeme felkeltette mindenki érdeklődését, de ő nem törődött az emberekkel. Elővette farmerja zsebéből a mobiltelefonját, melyen egy új üzenet villogott: Gyere a Hotel Melába! Ott várlak. L. Miután elolvasta az üzenetet, kelletlenül fogta a poggyászát, és a kijárat felé vette az irányt. Borongós este volt New Yorkban, az eső szemerkélt, a szél fújt. Victoria leintett egy taxit, majd úti célnak

megadta a hotelt, és kényelembe helyezte magát a hátsó ülésen. Elgondolkodva bámult ki az ablakon, miközben olyan magas épületek mellett suhantak el, amilyeneket még életében nem látott. De nem érdekelte most az idegen város újdonsága, szépsége. Azon törte az agyát, hogy ki lehet L. Már azóta küldözgeti neki az üzeneteket, amióta kimondták az ítéletet, hogy el kell hagynia a hazáját. Nem mondtak neki semmit, hogy kinél fog lakni, melyik városban fog élni, csak L. küldte neki az utasításokat, minden bevezető nélkül. Ezért, ahogy egyre közeledett a találkozás a titokzatos idegennel, a lány egyre idegesebb lett. Persze ezt egy kívülálló nem láthatta rajta, de majd’ elemésztette a feszültség. Csak remélni tudta, hogy nem valami tuskót küldtek érte. A taxi végül megállt egy magas, szépen megvilágított épület előtt. A bejárat két oldalán a Hotel Mela felirat díszelgett. Victoria kiszállt a taxiból, a sofőr segített a csomagjait kivenni a csomagtartóból, majd elhajtott. A lány pár pillanatig csak állt az esőben a hatalmas forgóajtó előtt, majd vett egy mély lélegzetet, és elindult befelé. Ám abban a pillanatban meg is torpant, mert eszébe

jutott, hogy nem is tudja, kit keres. Biztosan bolondnak nézné a recepciós, ha azt mondaná, hogy egy bizonyos L. várja őt. Tanácstalanul álldogált, ami szokatlan volt számára. Őt mindenki magabiztosnak és határozottnak ismerte, és ez az új érzés megrémítette. Emlékeztette magát, hogy erősnek kell lennie, nem mutathat gyengeséget, ha túl akarja élni ezt az utazást. Végül úgy döntött, bemegy. Lesz, ami lesz… A hotel előtere kellemes és barátságos volt. Márványpadló csillogott a lába alatt, a falak vajszínűek voltak, és középen, egy oszlop körül, vörös kanapék hívogatták a fáradt utazót. A bejárattal szemközt, egy faburkolatú pult mögött fiatal férfi ült, aki épp egy idősebb házaspárral beszélt. A lány körülnézett, de rajtuk kívül nem látott senki mást. Ezek szerint mégsem úszom meg a magyarázkodást – gondolta, majd odaállt a házaspár mögé, hogy kivárja a sorát. Aztán, amikor a pár hálálkodva megköszönte a recepciós segítségét, odalépett a pulthoz. Zavarban volt, mert nem tudta, hogyan kezdjen hozzá a mondandójához. A fiatal férfi bátorítóan mosolygott rá. – Jó estét, kisasszony! A nevem George, miben segíthetek?

– Öööö… Az én nevem Victoria. Nekem… szóval… találkozóm lenne itt valakivel, de úgy látom, még nincs itt az illető. – De igen, itt van az úr. Már várja önt. Menjen itt balra a folyosón, egészen a liftekig. Igazán nincs messze. Ott várja magát. – Rendben. Köszönöm – bólintott a lány, majd elindult arra, amerre a recepciós mondta. A megjelölt hely tényleg nem volt messze, de nem talált ott senkit. Lassan lépkedett a márványpadlón, és ahogy a folyosó végéhez ért, látta, hogy a lifttel szemben van egy kis beugró. Ugyanolyan vörös kanapé terpeszkedett ott, mint az előtérben az oszlop körül. A kanapén egy férfi ült, de az arcát eltakarta, mert egy újságot tartott maga elé. Csak annyit látott, hogy farmert, piros-fehér kockás inget és barna csizmát visel. Ahogy közelebb ért hozzá, megállt, és diszkréten köhögött egyet, hogy jelezze ottlétét. A férfi nem mozdult. Victoria köhögött még egyet, ezúttal valamivel hangosabban. A másik még most sem mozdult. Semmi jelét nem adta annak, hogy észlelné a lány jelenlétét, aki kezdte elveszíteni a türelmét. Épp azon volt, hogy megszólítja, mikor lassan ereszkedni kezdett az újság, és

előtűnt az idegen arca. A lány a döbbenettől meg sem tudott szólalni. Soha életében nem látott még jóképűbb férfit. Valamivel idősebbnek tűnt nála, hosszú, sötétszőke haját lófarokba fogva hordta, az arca enyhén borostás volt, de ez csak férfiasabbá tette megjelenését. Gyönyörű, mézszínű szemét a lányra emelte, és egy pillanatig csak nézték egymást. Magabiztosnak és határozottnak tűnt, ellentétben Victoriával, akinek szó szerint leesett az álla. Aztán észbe kapott, és igyekezett nyugalmat erőltetni magára. – Helló – kezdett bele. – A nevem… – Tudom, hogy hívnak – vágott közbe a férfi rendkívül kellemes, mély hangján. – Látom, épségben megérkeztél. Akkor akár indulhatunk is. – Indulni? Hova? – Haza – mondta, majd felállt, és elindult a kijárat felé, maga mögött hagyva a csodálkozó lányt. – Várj! – futott utána Victoria. – Ennyi? Ki sem pihenhetem magam? Azért pár órát várhatnánk még ezzel az indulással. – Ettél már ma? – Igen.

– Akkor jó. Ki fogod bírni. Majd az autóban pihenhetsz – jelentette ki ellentmondást nem tűrően az idegen, aztán fogta a lány csomagjait, és kiment a hotelből. Victoria nem hitt a fülének. Alig egy órája érkezett a városba, de újból útra kell kelnie, pedig arra számított, hogy vehet egy jó forró fürdőt, és kényelembe helyezheti magát egy kicsit. Ehelyett egy ilyen faragatlan fickóval kell együtt utaznia, ki tudja, hová. Csalódottan sóhajtott egyet, majd elindult ő is az esős New York-i éjszakába.

2. Pár méterrel lemaradva követte az idegen férfit. Ekkor jutott eszébe, hogy még mindig nem tudja a nevét. De ez most a legkevésbé sem zavarta, mert nem tervezett bájcsevejt vele. Most még jobban utált mindent és mindenkit, de főleg az előtte haladó személyt. Ezek a széles vállak és a keskeny csípő biztos sok nőt levesz a lábáról, de engem hidegen hagy. Utálom! – gondolta, de azért hosszan elidőzött tekintete azokon a vállakon és a csípőn. Néhány utcányi séta után megálltak egy nagy, fekete Chevrolet Silverado mellett. – Szállj be! – utasította a férfi. Victoria kinyitotta a hatalmas ajtót, majd behuppant az ülésre. Keresztbe tett karral, durcásan bámult kifelé az ablakon. Pár pillanat múlva beült a férfi is, és elindultak. – Most már pihenhetsz! – Pihennék, de ez az ülés túl kényelmetlen. Egyébként

hová megyünk? – Elég messze ahhoz, hogy ezen a kényelmetlen helyen ki tudd magad pihenni. – Remek! – dünnyögte a lány. Próbált úgy helyezkedni, hogy háttal legyen az idegennek, hogy az ne láthassa az arcán végigguruló könnycseppet. De ez volt a legtöbb, amit megengedett magának. Nézte az éjszakai város villódzó fényeit, s közben szörnyen magányosnak érezte magát. Nem kellett sok, és rátértek egy autópályára, ami aztán kivezette őket a városból. A rádióból halkan szólt a zene, és a mellette ülő férfi láthatóan a vezetésre koncentrált. A lány mocorogni kezdett, kezdte kényelmetlennek érezni a nagy csendet. Nyújtózott egyet, majd lopva rápillantott kísérőjére, és ismét kénytelen volt elismerni, hogy nála dögösebbel még nem találkozott. De nála faragatlanabbal sem. Szokatlan volt számára, hogy egy férfi így viselkedik vele. Általában csodálatot és rajongást váltott ki az ellenkező nem képviselőiből, nem pedig közönyt. És a legrosszabb az volt, hogy nem értette, miért ilyen ellenséges vele. – Igazán elárulhatnád, hová megyünk – kezdte végül. – A nyugat-virginiai Star Meadow-ba.

– Aha… És messze van ez a Star Meadow? – Több mint nyolcórányira, úgyhogy jobban teszed, ha elfoglalod magad valamivel. Ismét csend telepedett kettejük közé, így a lánynak nem volt más választása, mint elővenni az Mp3 lejátszót, betenni a fülhallgatókat, és hallgatni a kedvenc zenéit. Becsukta a szemét, és igyekezett nem gondolni semmire. Ez a kellemes állapot azonban nem tartott sokáig. Egy durranás hallatszott, majd a defekt félreismerhetetlen hangja. Az autó a pálya szélére kanyarodott, majd megállt. – Mi az? Mi történt? – kérdezte Victoria. – Defektet kaptunk. – Nagyszerű!… Tudsz kereket cserélni? A férfi nem válaszolt, csupán lesújtóan nézett a lányra, majd kiszállt. Néhány perc múlva a kocsi hátsó része felől halk szitkozódás hallatszott, mire Victoria elmosolyogta magát. Leengedte az ablakot, és kiszólt: – Mi a baj? – Ártatlanul kérdezte, de közben alig bírta visszafogni a nevetését. – Semmi – hangzott a mogorva válasz. – Akkor miért morogsz magadban?

A férfi odalépett az ablakhoz, és mélyen a szemébe nézett. Ettől a nézéstől Victorián végigfutott a hideg. Félelmetes volt, ahogy dühös szikrákat szórtak a mézszínű szemek, de közben ellenállhatatlanul vonzó is. – A helyzet az – kezdett bele nyugodt hangon –, hogy nincs nálam a kerékkulcs és az emelő. Ezek nélkül pedig elég nehezen menne a kerékcsere. – Hogyhogy nincs nálad? Azoknak nem a pótkerék mellett a helyük? – De igen. Csakhogy nemrég egy barátomnak segítettem kereket cserélni, és valahogyan nála maradtak a szerszámaim. – Akkor most mi lesz? – Van a közelben egy benzinkút. Ott biztos akad emelő meg kerékkulcs. Pár perc alatt megjárom. Ha lehet, addig ne csinálj semmi ostobaságot! Victoria gúnyosan mosolygott egyet, majd felhúzta az ablakot. A férfi kitette az elakadásjelzőt, majd el is tűnt. Rossz volt egyedül az autóban ülni, főleg egy sötét, kihalt autópályán. Nem mintha félt volna, de valahogy rossz érzése támadt. Bekapcsolta a rádiót, és próbált az ízlésének megfelelő zenét találni.

Miközben ezzel bíbelődött, váratlanul fény öntötte el az autó utasterét. Hátranézett, és egy közeledő gépjármű fényszóróit látta. A rossz érzés felerősödött benne. Menj tovább, menj tovább! – mondogatta magában, de az autó lassított, majd ahogy mellé ért, meg is állt. Egy sötétszürke Jeep Cherokee volt, benne négy, láthatóan illuminált állapotban lévő fiatallal. Victoria felkapcsolta a belső világítást, és rájuk nézett. Két lány ült hátul nevetgélve, whiskey-s üveggel a kezükben, elöl pedig két fiú, akik őt nézték kaján vigyorral az arcukon, majd lehúzták az ablakot. – Segíthetünk valamiben, bébi? – kérdezte az anyósülésen ülő. – Elviszünk szívesen bárhová. – Nem, köszi. A barátom már elment segítségért – mondta Victoria mosolyogva, miután ő is leengedte az ablakot a vezető felőli oldalon, de aztán gyorsan fel is húzta. A lámpát is lekapcsolta, de közben érezte, ahogy feszültsége egyre csak nő. – Szeretnéd, hogy szórakoztassalak, míg visszaér a barátod? – kérdezte ismét a fiú. – Ugyan, Charlie! Hagyd már! – mondta kissé sértődötten az egyik lány. Victoria sejtette, hogy a fiú barátnője lehet. De Charlie nem törődött vele.

Kikászálódott az autóból, és intett a barátjának, hogy ő is tegyen így. Támolyogva átsétáltak Victoria oldalára, majd kopogtatni kezdtek az ablakon. – Kopp, kopp! Nyisd ki, cicám! A lány résnyire leeresztette az ablakot, hogy ki tudjon szólni a fiúnak. – Charlie, szállj vissza az autóba, és menjetek haza! Nem akarok bajt. – Hallod ezt? – kérdezte nevetve a Charlie nevű fiú a társától. – Nem akar bajt! – Erre mindketten nevetésben törtek ki. – Komolyan mondom. Szállj vissza az autóba! – Victoria halkan beszélt, de egyre fenyegetőbben. Érezte a fiúból áradó alkoholszagot, de amellett valami mást is, amitől lassan lüktetni kezdett a feje és kiszáradt a torka. A szemei kezdtek besötétedni, a szomjúság pedig egyre csak erősödött. – Én meg komolyan mondom, hogy szállj ki. Játszadozzunk egy kicsit! Victoria egy szemvillanás alatt kinyitotta az ajtót, és ott termett Charlie mellett. Nekidöntötte az autónak, orrát pedig a nyakához emelte, és vett egy mély lélegzetet, mintha csak a parfümjét szagolta volna meg.

Közben a kezével a fiú mellkasát cirógatta, aki először meglepetten nézett, de aztán élvezni kezdte a helyzetet. A másik fiú bambán bámulta a jelenetet, majd lassan vigyor terült szét az arcán. A lány megcsókolta Charlie nyakán a lüktető eret, és érezte, hogy a fiú pulzusa egyre gyorsul az ajkai alatt. Elmosolyodott magában. Tudta, hogy kezdődik az igazi játék. Szomjúsága már kezdett elviselhetetlenné válni, kaparta a torkát, ajkai pedig kiszáradtak. Majd jött az ismerős szúró érzés, ahogyan a szemfogai megnőttek. Most már nem volt visszaút. Felemelte a fejét harapásra készen, ám ekkor egy ismerős hang ütötte meg a fülét, ami megállásra kényszerítette: – Mi a fene folyik itt? Victoria! Egy másodperccel később egy erős kéz szorítását érezte a karján, amely elszakította őt a csodálkozó fiútól. Próbált szabadulni, de a szorítás még erősebb lett. Felnézett, és egy haragos szempárt látott maga előtt. – Mi a fenét művelsz? – kérdezte a szőke férfi vicsorogva. – Mondtam, hogy ne csinálj semmi ostobaságot! – Engedj el! – nyöszörögte a lány.

– Ti aztán kemény páros vagytok! – nevetett Charlie. Ekkor a férfi ránézett, és fogva tartotta a tekintetével. Halkan duruzsolt valamit, mire a fiú arca vidámból lassan átváltott rémültté, mintha valami szörnyűséget látna. – Ne! Ne! Könyörgök! – kezdett siránkozni hirtelen. Aztán térdre borult, és zokogásban tört ki. A másik fiú furcsán nézte őt, nem értette, mi is történik. A szőke férfi ekkor az ő szemébe nézett, és ismét mormolt valamit, ami ugyanazt a hatást váltotta ki, mint Charlienál. – Most pedig szálljatok vissza az autóba, és tűnés innen! – szólt, mire a fiúk abbahagyták a sírást. Zavartan néztek körbe, aztán visszasétáltak az autóhoz, és beszálltak, mintha semmi nem történt volna. A két lány mindeközben egy közös barátnőről szóló pletykával volt elfoglalva, meg persze azzal, hogy a whiskey minél hamarabb elfogyjon. Így aztán semmit nem vettek észre a történtekből. Röviddel ezután az autó motorja felbőgött, és elindultak. Miután kellően eltávolodtak, a férfi elengedte Victoria karját, és dühödten járkált fel-alá. Nem szólt egy szót sem, rá sem nézett a lányra. Aztán odament a kocsi

hátuljához, és matatni kezdett valami után. Victoriát közben kínozta a szomjúság. Próbált nagyokat nyelni, hogy enyhítse torkának szárazságát, de tudta, hogy ezzel nem sokra megy. Kezét ökölbe szorította, és igyekezett megnyugtatni magát, de csak egyvalamire tudott gondolni: a vérre. Minden porcikája vérre szomjazott, és ez szinte már őrjítő volt. A férfi végül megtalálta, amit keresett. Odament a lányhoz, és átadott neki egy üveget, melyben sűrű, vörös folyadék volt. – Idd meg! – mondta. Victoria meglepetten nézett rá, aztán mohón kortyolni kezdett. Megkönnyebbülést érzett, miután kiitta. Szemfogai visszahúzódtak, a szeme pedig kitisztult. Ezután a férfi egy másik üveget is adott neki. – És most idd meg ezt is! A lány letekerte a kupakot, és megszagolta az üvegben lévő italt. – Mi ez? Tea? Minek igyak teát? – Ne kérdezz, csak idd meg! – De én nem akarok teázni! – Idefigyelj! – lépett közel hozzá a férfi. – Valószínűleg nem érünk haza napfelkeltéig, úgyhogy ha

életben akarsz maradni, akkor idd meg. Azzal otthagyta a lányt, és hozzálátott a kerékcseréhez. Victoria csak állt ott, kezében az üveggel, és nem tudta, mitévő legyen. Nem igazán bízott az idegenben, a hajnaltól viszont rettegett. Végül úgy döntött, megissza a teát. Az íze borzalmas volt, de mást ezenkívül nem érzett. Útitársa nem sokkal később befejezte a kerékcserét, így hamarosan újból útra kelhettek. A csend az eddiginél is mélyebb volt közöttük. Victoria érezte a mellette ülő haragját, és furcsa módon egy kis lelkiismeret-furdalást a történtek miatt. Nem azért, mert majdnem megölte a fiút, hanem azért, mert most igazán magára haragította a férfit. Maga sem értette, miért számított ez neki, hiszen csak egy idegen volt, aki épp egy idegen helyre vitte őt. Azon agyalt, hogyan kérjen elnézést, amikor kezdte magát furcsán érezni. Kicsit lejjebb csúszott az ülésen, mert végtelen fáradtságot érzett: a végtagjai elnehezültek, szemhéja pedig le-lecsukódott, ami szintén idegen volt számára. Bocsánatot kell kérnem, bocsánatot kell kérnem! – ez zakatolt az agyában. Aztán ismét arra gondolt, hogy

jogtalanul ítélték el, és megint dühöt érzett. Tudta, hogy az Öregek szigorúan kezelik a rossz útra tévedt vámpírok ügyeit, mert céljukat, hogy békében éljenek az emberekkel, csak úgy valósíthatják meg, ha a vámpírtársadalomra ártalmas személyeket elkülönítik. Csakhogy ő nem tartotta magát rossznak vagy ártalmasnak. Csapdába csalták, aztán igazságtalanul elítélték. Ahogy jövőjén gondolkodott, egyre elkeseredettebb és kedvetlenebb lett. Hallott már ezekről a helyekről, ahol addig kínozták fajtársait, amíg meg nem törtek, vagy, ahogy az Öregek mondják, jó útra nem tértek. – Nem vagyok bűnös – motyogta. – Hát persze… De szokj hozzá a gondolathoz, hogy nem otthon vagy, nem teheted azt, amihez épp kedved szottyan. Itt a mi szabályaink szerint játszunk, alkalmazkodnod kell. És most, ha nem haragszol, nincs sok kedvem beszélgetni. – Rendben. Megértem, ha dühös vagy, és igazad is van – mondta a lány félig ásítozva. – De azért egyvalamit még elárulhatnál. – Mit szeretnél tudni? – A nevedet. Mi a neved?

– Logan – mondta a férfi. – És a társalgás részemről befejezve. Victoria újra betette a lejátszójának fülhallgatóit, lehunyta a szemét, és lassan egy emlék kúszott elő. Eszébe jutott, ahogy elváltak a mesterével, aki mindig óvta, féltette, mintha a saját lánya lenne. Még mindig tisztán emlékezett a napra, mikor először találkozott a férfival az angliai Abingdonban. Utolsó évét töltötte a Caldecott Házban. Csecsemőként került az árvaházba, miután édesanyja lemondott róla. De 1954 nyarán megváltozott minden. Tizennyolcadik születésnapja után pár nappal a Ház igazgatója kedvesen, de határozottan közölte vele, ideje a saját lábán megállnia. A lány nem esett kétségbe. A nevelők segítettek neki szállást találni, majd nem sokkal később elhelyezkedett az egyik helyi pubban mint felszolgáló. Szerette a munkáját, mert új embereket ismerhetett meg, akikkel később jó ismerősökké váltak. Egy este aztán a megszokott arcok között egy idegent fedezett fel. Látszott rajta, hogy nem odavalósi. A férfi negyvenes évei vége felé járhatott, megjelenése kifogástalan és úriemberes volt. Victoria mosolyogva

szolgálta ki, amit az ismeretlen vendég nagylelkű borravalóval hálált meg, majd onnantól kezdve minden este visszatért, és lassan beszédbe elegyedtek. Istvánként mutatkozott be, és érdekesebbnél érdekesebb történeteket mesélt egy országról, amit Magyarországnak hívnak. Victoria egy idő után azon kapta magát, hogy egyre jobban várta az estéket és István meséit, amik által teljesen beleszeretett abba az idegen helybe. Szerette volna saját maga felfedezni az ország szépségeit, az ott élő emberek szokásait, megtanulni a nyelvet. Hirtelen ötlettől vezérelve megkérte a férfit, hogy vigye magával, hiszen nincs senkije és semmije, ami Angliában tartaná. Az hosszasan elgondolkodott, majd hangját lehalkítva új történetbe kezdett, ami egy másik, sötét világról szólt, ahol szigorú törvények uralkodtak, és a vér volt az úr. Victoria kerek szemmel hallgatta végig, de félelmet egyáltalán nem érzett. Pár nap múlva találkoztak újra, a férfi szálláshelyén. István kedves volt vele, mint mindig, majd itallal kínálta, amit ő el is fogadott. Tudta, hogy mi fog történni, ami miatt izgatott, de ugyanakkor feszült is volt. A férfi nyugtatót tett az italába, hogy könnyebben

ellazulhasson, így fél óra múlva szinte félálomban ült egy fotelben. Arra még emlékezett, hogy halk, monoton beszédet hallott, aztán nem sokkal később egy szúrást érzett a nyakán. Ez volt minden, amit fel tudott idézni arról az estéről. Így lett István a mestere, ő pedig az alattvalója, és azóta rengeteget tanult tőle. A férfi átsegítette a kezdeti nehéz időszakon, amikor az esti séták alkalmával minden járókelőt meg akart kóstolni, majd elvitte őt az országba, amiről már oly sokat hallott, és bevezette őt a társaságba. Kapcsolatuk aztán egyre inkább átalakult, s Victoria úgy tekintett rá, mint soha nem ismert édesapjára. Ez volt az utolsó dolog, amire még emlékezett, mielőtt mély álomba zuhant volna.

3. Egy szobában ébredt. Valami fényes világította meg az arcát, kellemes melegséget árasztva. Szemeit csukva tartva Victoria elmosolyodott. Jó érzés volt a puha ágyban, frissen mosott ágynemű között nyújtózni. Aztán hirtelen megdermedt. Rájött, hogy a nap süt be az ablakon, mégpedig éppen őrá! Sikított egyet, majd szélsebesen felpattant, és a szoba legsötétebb sarkába húzódott. Leguggolt, karjával átölelte a térdét, és igyekezett megnyugodni. Rettenetesen félt a nap sugaraitól, hiszen ha valami, akkor az igazán tudott ártani neki. Hosszú, hosszú évekig bujkált a sötétben, és most hirtelen ott találta magát egy fényben úszó szobában. Ami most borzalmas volt, mert számára hosszú évtizedek óta az éjszaka volt a nappal. Úgy érezte, csapdába került, de aztán fokozatosan kezdett minden eszébe jutni: Logan, Charlie, a tea.

Felrémlett benne az, amit Logan mondott: ha megissza a teát, akkor túléli. Vajon tényleg úgy van, ahogy mondta? Kimehet a napra anélkül, hogy megégjen? Ilyen egyszerű lenne az egész? Felállt, és odasétált az árnyék széléhez, majd óvatosan kinyújtotta karját a napsütésbe. Nagy meglepetésére semmi baja nem lett. Sehol egy égési folt, se fájdalom. Ezen felbátorodva odalépett az ablakhoz, és kinyitotta. Hűvös levegő áramlott be, de őt most csak a fényesség érdekelte. Élvezte a nap ragyogását, a langyos melegét, mintha maga az élet lenne. Túl rég érzett ilyet, és mint egy gyerek, kacagni kezdett. Percekig állt az ablak előtt, és süttette magát, aztán valami olyat hallott, ami nem illett a képbe: nevetést. Kinyitotta a szemét, és pár iskolást látott lent, az utcán, ahogy őt nézték és nevettek. Ekkor vette észre, hogy hálóingben álldogál, de nem jött zavarba. Visszamosolygott a gyerekekre, akik rögtön elpirultak, és továbbálltak. Elégedetten csukta be az ablakot, de aztán egyre dühösebb lett. Hogyan került ebbe a szobába? És ki adta rá a hálóinget? Csak egyvalaki lehetett: Logan! Körbenézett, de nem látta sehol a csomagjait. Nagy mérgében azt azért még megállapította, hogy nagyon

otthonos kis szobában ébredt, habár az ő ízlésének túl „lányos” volt. A falakat világos rózsaszínre festették, a bútorokat pedig fehérre. Az ágy mellett éjjeliszekrény és egy kétajtós ruhásszekrény állt, szemben pedig könyvespolc és íróasztal. Kinyitotta a szekrényt, és nagy megnyugvására a ruhái ott sorakoztak szép rendben. Felvett gyorsan egy farmert és egy pulóvert, majd kilépett az ajtón. Egy folyosó végén találta magát, ahonnan több szoba is nyílt, szemközt vele pedig egy lépcső vezetett lefelé. Elindult lassan, és közben hallgatózott. Egyik szobából sem szűrődött ki semmi zaj, így a lépcső felé vette az irányt. Leérve balra találta a konyhát, ahonnan tányércsörgést és egyéb zajokat hallott. Beleszagolt a levegőbe, és hagymás omlett illatát érezte. Arrafelé igyekezett, és mikor odaért, Logant látta, amint épp tányérra szedi a kész ételt. – Jó reggelt! – köszönt a férfi anélkül, hogy felnézett volna. Victoria köszönés helyett odament hozzá, és pofon vágta. Logan meglepetten nézett rá, aztán harag gyűlt szép szemében. – A te hazádban ez egy üdvözlési forma? – kérdezte

mérgesen. – Talán zokon vette az úr? – kérdezett vissza a lány gúnyosan. – Igen, képzeld, zokon vettem! Miért ütöttél meg? – Mert egy aljas disznó vagy! – kiáltotta Victoria. – Elkábítottál! – Ó! Szóval ez a baj. A helyedben nem csodálkoznék. Ilyen önfejű, makacs, hisztis nők ellen ez bevett módszer. – Nem vagyok hisztis, te… te… te faragatlan bunkó! Mind a ketten kiabáltak, egymás szavába vágva, az egész ház az ő hangjuktól zengett. Annyira belefeledkeztek a vitába, hogy észre sem vették az ajtóban álldogáló idős házaspárt, akik csodálkozva nézték őket. – Mi a baj, gyerekek? Miért veszekedtek? – kérdezte a páros hölgytagja. Kedves, nyílt tekintetű asszony volt. Apró termete ellenére magabiztosságot sugárzott, ugyanakkor áradt belőle a jóság. Férje látszólag tökéletesen az ellentéte volt. Feleségénél egy fejjel magasabb, tekintete pedig szigorú. Logan rögtön abbahagyta a vitát, és bocsánatkérően nézett a nőre.

– Ne haragudj, Bessie néni – mondta, majd odament hozzá, és megpuszilta. – Csináltam nektek reggelit. A specialitásomat. – Pompás, kedvesem – mosolygott a nő. – Nincs is más, amire most jobban vágynék, mint a te isteni omletted. Victoria nem hitt a szemének. A szőke férfit mintha kicserélték volna. Kedves és szelíd lett, látszott rajta, hogy az öreg hölgy kedvében akar járni. – Nem mutatsz be a kisasszonynak, Logan? – kérdezte Bessie néni. – Ööö… de… persze. Bessie néni, Thomas bácsi, ő itt Victoria! – Üdvözöllek, kedveském! – nyújtotta kezét a nő, és közben mosolygott. – Bessie Walters vagyok, ő pedig a férjem, Thomas. Remélem, jól fogod magad érezni nálunk… És most menjünk szépen az étkezőbe, és reggelizzünk! Thomasszal együtt átmentek az ebédlőbe. Logan fogta a két tányér omlettet, és szintén elindult. – Várj! – szólt utána Victoria. – Mi az? – Velük fogok lakni?

– Igen, velük. – De hiszen ők emberek! És úgy tűnik, nincsenek megbájolva sem! Azt hittem, ez bevett szokás, hiszen ez a leghatásosabb fegyverünk ellenük. – Talán valami gond van ezzel? Ne mondd, hogy nem éltél még emberek közelében. – Éltem, de őket általában megbájoltam. – Nem lesz velük gond, hidd el! Tudod, milyenek az emberek szokásai, a szaguk, az ízük… Remekül megleszel. A bájolással pedig ne törődj! – Hát jó! Engem nem zavar – vont vállat a lány. Valójában azonban kicsit aggódott, mert nem volt benne biztos, hogy tudja magát türtőztetni. Eszébe jutott Charlie, és egyre biztosabb volt benne, hogy baj lesz. Bizonytalanságát Logan is észrevette. – Ne aggódj! Tudnak magukra vigyázni, és én is itt leszek, hogy megvédjem őket. Most pedig tedd magad hasznossá, és hozd a teát! Victoria az asztalnál Bessie-vel és Thomasszal szemben kapott helyet, akik nagy élvezettel fogyasztották az omlettet. Logan csendben ült, és teát kortyolgatott. – Te nem iszol, kedveském? – kérdezte a nő a lánytól.

– Ó, nem, köszönöm. Nekem nem tesz jót a tea, nagyon álmos leszek tőle – felelte, és éles pillantást vetett Loganre, aki mintha elmosolyodott volna, miközben szájához emelte a bögrét. – Logan – fordult a férfi felé Bessie –, ugye elmondtad neki, hogy milyen jótékony hatása van ennek a teának? – Igen, nagyjából… – Igazából semmit nem tudok róla – vágott közbe a lány. – Akkor én elmesélem. Nos, ez a főzet csalánból, galagonyából és jiaogulanból készül – mondta a nő. – A galagonyatöveket Európából szereztük be, és itt, a kertben termesztjük. A jiaogulant pedig Japánból hozzuk. Az íze nem a legjobb ennek a teának, de igen jó vérképző, és sok egyéb kiváló hatása van. – A lényeg – vette át a szót Logan –, hogy kevesebb vért kell innod, és valamilyen csoda folytán a nap veszélyes sugaraitól is megvéd. Szóval jobban teszed, ha iszol belőle, hacsak nem akarsz egész nap a szobádban kuksolni. Amihez nyilván hozzászoktál már, viszont itt most nem lesz rá alkalmad, mivel a tanítás nappal van. – Tanítás? Miféle tanítás?

– Az iskola, kedvesem– mondta Bessie. – Van néhány középiskola itt Star Meadow-ban. Már beszéltem is Hopkins kisasszonnyal, aki a legjobb intézmény igazgatója, és örömmel fogad téged mint új diákot. Holnap már kezdhetsz is. Nagyon kedves ember, majd meglátod. – Mint új diákot? Ez most komoly? Iskolába kellene járnom? – Nem kellene – mondta Logan –, hanem fogsz. Ez nem egy lehetőség, amit vagy elfogadsz, vagy nem. Be kell illeszkedned az emberek közé, és a legjobb módja ennek az, ha iskolába jársz. Legalábbis a papírjaidban szereplő életkorod miatt mindenképp. – De én… – Ez nem vitatéma, Victoria. – És van még egy dolog – szólalt meg most először Thomas, enyhén mogorva hangsúllyal. – Itt bent, a házban nincs vérivás. Ha nem bírod magad visszafogni, akkor intézd el az erdőben vagy bánom is én, hol, de itt, bent egy vércseppet sem akarok látni. Victoria reményvesztetten nézett egyik arcról a másikra. Egyedül Bessie volt az, aki megértően nézett vissza rá. Töltött a lánynak egy bögre teát, és csöndben

folytatták a reggelit. Mikor befejezték, a nő Loganhez fordult: – Miért nem vezeted körbe Victoriát a városban? Biztos szívesen venné, ha megmutatnál neki egy-két helyet. – Ne haragudj, de nem érek rá. Dolgom van – mondta a férfi, és már el is tűnt. Bessie sajnálkozva nézett Victoriára. – Semmi baj – mondta a lány. – Miattam ne aggódjon! Feltalálom magam. Felállt ő is az asztaltól, és elhagyta a házat. Az épület téglából épült, és igen takaros volt. A verandán két hintaszéken kívül más nem volt. Pár lépcső vezetett lefelé, és máris az utcán találta magát. Sehol nem látott egy kerítést sem, csupán rendezett előkerteket, egy-egy hatalmas tölgyfát és bokrokat. Az utcában végig hasonló házak sorakoztak, kellemes hangulatot árasztva. Odakint hideg őszi idő volt, de szikrázóan sütött a nap. Ami elől először majdnem a járdát szegélyező bokorba ugrott, aztán eszébe jutott, hogy mostantól szabadon mozoghat nappal is. Hihetetlen érzés volt. Évekig, sőt, évtizedekig bujkált a sötétben, és most egy egyszerű italtól szabadnak érezte

magát. A napfénytől való védelem szabadságot adott neki, viszont ott volt Logan, Bessie és Thomas, akik árgus szemekkel figyelték szinte minden mozdulatát. Fogadni mert volna, hogy valamelyik függöny mögül egy szempár lesi őt, ahogyan ott állt a felhajtón. Csupán ez tartotta vissza attól, hogy újabb meggondolatlanságot tegyen. Mivel aznap még nem akadt semmi dolga, és nem akarta az idejét a két öreggel tölteni, elindult felfedezni a környéket. Körülbelül ötvenezer főt számláló város volt, szép, rendezett családi házas övezetekkel. Elindult az egyik irányba, de egy órányi séta után feladta. Ugyanolyan utcák sorakoztak egymás mellett, ugyanolyan házakkal, így csoda, hogy nem tévedt el. Napközben csak pár ember lézengett az utakon, akik mind mosolyogva köszöntek neki. Ezenkívül minden csöndes és kihalt volt. Megfordult, és miután visszatalált Waltersék házához, elindult a másik irányba. Nagyjából húsz perccel később elért egy erdő széléhez, aminek szívből megörült, mert nem szokott még teljesen hozzá a fényhez. Pár perc múlva már az erdő sűrűjében járt, alkalmas helyet keresve egy kis pihenésre. Nemsokára talált is egy

megfelelő helyet. Leült, hátát egy kidőlt fa törzsének döntötte, és igyekezett elméjét kiüríteni. Egy ideig sikerült ilyen állapotban maradnia, az édes tudattalanságban, de aztán hirtelen emlékképek törtek elő: egy másik ország és gyönyörű fővárosa, egy hatalmas ház, és egy jóképű, sötét hajú férfi. Majd egy terem tele emberekkel, akik hirtelen sikoltozni kezdtek, és végül a káosz… Felriadt. Egy izzadságcsepp gördült végig a halántékán, és zihálva kapkodta a levegőt. Beletelt pár percbe, míg visszanyerte nyugalmát. Már megint a tea – gondolta magában, de ő is tudta, hogy nem az ital miatt gyötörték őt ezek az emlékek. Aztán hirtelen felkapta a fejét, mert nem messze tőle megzörrent az avar. Felült, feszülten figyelt, és hamarosan fel is tűnt a zaj okozója: egy őz. Jobb, mint a semmi – futott át rajta, és a következő pár pillanatban már le sem vette szemét áldozatáról. Az őz fülelt, majd hirtelen futásnak eredt. Azonban Victoria remek vadász volt, így egy-két másodperc múlva már csak halk nyöszörgést lehetett hallani, ahogyan az állat a haláltusáját vívta.

4. Másnap reggel nem akart felkelni. Azt kívánta, bár ne így történt volna mindez, bár otthon maradhatott volna. Aztán belátta, hogy nyavalygással nem megy semmire, így kikászálódott az ágyból, és lustán kotorászni kezdett a ruhái között. Nem akart iskolába járni. Már a gondolattól is kirázta a hideg. Fölösleges dolognak tartotta, hiszen ő már tudott mindent, amit az iskolában tanítanak. Ráadásul semmi kedve nem volt a napjait idétlen tinédzserekkel tölteni, mert lehet, hogy tizenévesnek nézett ki, de jóval érettebb volt azoknál az iskolásoknál. Szerette volna késleltetni az elkerülhetetlent, ám egy hang megakadályozta őt ebben. – Victoria! Ha nem vagy itt fél percen belül, akkor felmegyek érted! – kiáltotta Logan. – El fogunk késni! – Megyek már! – kiáltott vissza a lány. Gyorsan magára kapott valami ruhát, aztán már ott is termett a

konyhában. A férfi elismerően végigmérte, majd szó nélkül elfordult, és folytatta a dolgát. Victoriát, maga sem tudta, miért, izgalom és boldogság öntötte el, ahogyan a mézszínű szempár végigsiklott az alakján. Csupán amiatt érzett egy kis keserűséget, hogy a férfi nem szólt egy szót sem. Hamarosan megjelent Bessie és Thomas is, majd együtt átmentek az étkezőbe. Az idős házaspár jóízűen falatozott, míg ők teát szürcsöltek, úgy, mint előző nap. – Szóval – kezdte Logan –, begyakorolhatnánk a szövegedet, amit szépen előadsz ma mindenkinek. A neved Victoria Walters. Bessie és Thomas árván maradt távoli rokona vagy, aki Angliából érkezett, miután a szülei autóbalesetben meghaltak. Tehát mit mondasz, ki vagy? – A nevem Victoria Walters. Bessie és Thomas Walters árván maradt távoli rokona vagyok – válaszolta unottan a lány. – A szüleidet hogyan vesztetted el? – A szokásos. Autóbalesetben. – Remek! De ha lehet, ezt ne így add elő! – Nem lehetne esetleg más halált kitalálni nekik? Például cápatámadás, malária a dzsungelben, vagy

hegymászás közben egy szakadékba zuhantak. Vagy… – Nem – mondta mogorván Logan. – Maradunk az eredeti tervnél. Inkább kerüld a feltűnést, így jobban beilleszkedsz majd. – Oké, főnök! – gúnyolódott a lány. Megbeszéltek még egy-két részletet, hogy minden stimmeljen a történetben, aztán elindultak. Beültek a Silveradóba, és már úton is voltak a középiskola felé. Victoria legszívesebben kiugrott volna az autóból, hogy elmeneküljön, de tudta, a férfi egy szemvillanás alatt utolérné. Így, mielőtt megszületett volna, már el is vetette ezt a gondolatot. Az iskola nem volt messze, gyalog talán fél óra, de autóval hamar odaértek. Az iskolabusz is épp akkor érkezett, tele hangoskodó, vidám diákokkal, akiket a bejáratnál kis csoportokba verődve vártak társaik. A parkolóban már csak egy-két szabad hely volt, de Logan nem ott állt meg, hanem a főbejárat előtt. – Sok szerencsét! – mondta. – És ne feledd: kerüld a feltűnést! – És te? Nem játszod a párszor megbukott diákot? – kérdezte a lány megrökönyödve. – Ó, nem, köszi! A középiskola már rég nem nekem

való. Sikerült kiöregednem belőle… Én dolgozom. Valakinek azt is kell – vigyorgott a férfi önelégülten. – Nagyszerű. Legalább téged nem kell elviselnem – húzta el a száját a lány, és kiszállt az autóból, meg sem várva a másik reakcióját. A következő másodpercben a Silverado csikorgó kerekekkel elhajtott, amin Victoria elmosolyodott, mert tudta, hogy sikerült a férfit felbosszantania. Aztán előrenézett, és megdermedt. A legtöbb diák mozdulatlanul állt, és őt bámulták. Olyan volt az egész jelenet, mintha mind egy fénykép szereplői lettek volna. Végül lassan el-elfordultak róla a tekintetek, és mindenki folytatta a társalgást. Néhány perc múlva berregve megszólalt a csengő, ő pedig hamarosan egyedül találta magát a bejárat előtt. Habozott, nem akart belépni az ajtón. A lehetőségeit latolgatta, és épp megfordult, hogy elszaladjon, amikor egy fiatal nő útját állta. Csak pár évvel tűnt idősebbnek Victoriánál, magas és vékony volt, vörös haját kontyban hordta. Szürke kosztümöt és vajszínű garbót viselt, ami komolyságot és szigorúságot kölcsönzött megjelenésének. Ennek ellenére mosolyogva köszönt: – Szia! Te biztosan az új diák vagy.

Victoria nem válaszolt, csak gyanúsan méregette a nőt. – Én Bianca Hopkins vagyok – folytatta az –, te pedig… – Én Victoria ööö… Walters. Maga az igazgató? – kérdezte meglepetten, mikor eszébe jutott, hogy honnan ismerős neki a Hopkins név. – Igen – nevetett a nő. – Én vagyok Hopkins igazgató. Azaz igazgatónő… Nos, Victoria, örülök, hogy találkoztunk. Logan mesélt nekem rólad. Igazán sajnálom, hogy elvesztetted a szüleidet, és épp a középiskola utolsó évében kell iskolát váltanod. – Logan mesélt magának rólam? – Persze. Egész közeli kapcsolatban állunk, és szinte mindent megbeszélünk – kacsintott az igazgatónő. – Viszont, ha jól sejtem, mindketten késésben vagyunk. Mi lesz az első órád? – Irodalom, ha jól emlékszem – mondta Victoria, és nem tudta mire vélni azt, amit a nő az előbb mondott. – Remek! Miss Figgins kiváló tanár, és a diákok imádják az óráit. Biztos vagyok benne, hogy te is szeretni fogod. Gyere, bekísérlek. – Gyengéden megfogta Victoria karját, és elindult befelé. Ennyit a szökési kísérletemről – gondolta a lány

elkeseredetten. Beléptek az ajtón, és egy hosszú folyosón találták magukat. Kétoldalt végig szekrények húzódtak, csupán egy-egy terem ajtaja szakította meg a sort. A folyosó közepén újabb folyosók nyíltak, egy jobbra, egy pedig balra. Victoriát valamiért ez az egész egy labirintusra emlékeztette. Végül megálltak egy ajtónál, melyen kis üvegablak volt. Benézett, és egy középkorú, nagydarab, szemüveges nőt látott, aki a tábla előtt állt és magyarázott. Tekintete aztán a diákokra siklott. Nem úgy néztek ki, mint akik kedvelnék a tanárnőt. Volt olyan arc, amelyen félelmet látott, volt, amelyiken unottságot, de olyan is akadt, igaz nem sok, amelyen érdeklődést. Hopkins igazgatónő benyitott, nyomában ő is belépett a terembe. A tanárnő elhallgatott, és mindenki a belépőkre figyelt. – Jó reggelt, Miss Figgins! Ő az új diák, akiről meséltem – szólt az igazgatónő. – Ne legyen vele túl szigorú, hiszen ez az első napja – súgta oda aztán Miss Figginsnek, majd elhagyta a termet. Victoria persze mindent hallott, köszönhetően kifinomult hallásának, és csak mosolygott magában az igazgatónő aggodalmán.

A tanárnő átnézett a szemüvege fölött, végigmérte a lányt, majd bólintott, és a fejével intett neki, hogy foglaljon helyet. Leült az első sorba, az egyetlen szabad helyre. Érezte a többiek tekintetét a hátán, tudta, hogy mind őt figyelik, akárcsak pár perccel előbb az iskola előtt. Megértette őket, hiszen új diák volt egy végzős évfolyamban, egy idegen országból. De azért remélte, hogy ez az érdeklődés pár nap múlva alábbhagy. A tanárnő, mielőtt folytatta volna az órát, Victoriához fordult, és megszólalt rekedt hangján: – Mutatkozz be a többieknek, akkor talán kevésbé fog kocsányon lógni a szemük a kíváncsiságtól. Az utolsó szavakat egy szőke hajú, izmos fiúhoz intézte, aki az iskola futballcsapatának a kabátját viselte és bambán bámulta a lányt. Kelletlenül felkelt a helyéről, és megfordult, hogy mindenki láthassa. Végignézett az arcokon, és majdnem elnevette magát, hogy milyen egyszerűek is az emberek. A fiúk csodálattal, szinte tátott szájjal néztek rá, a lányok pedig irigykedve méregették őt. – A nevem Victoria Walters – szólalt meg mély, búgó

hangon –, és remélem, hogy jól kijövünk majd egymással. Rákacsintott a szőke fiúra, és visszaült a helyére. A tanárnő ezután folytatta az órát, amit ő rendkívül unalmasnak talált. A délelőtt hátralévő részében óráról órára járt, de egyiken sem tanult semmi újat. Persze nem is ez volt a cél. Csupán a látszat miatt volt kénytelen megküzdeni az iskolába járás nehézségeivel. Minden óra elején bemutatkozott a tanároknak, a diákoknak, akikkel még nem találkozott, és egyre jobban élvezte, hogy az ellenkező nem képviselői növekvő figyelemmel kísérik minden mozdulatát. A bátrabbak utánafütyültek, kinyitották neki az ajtót. A félénkebbek csak távolról csodálták szépségét, ő pedig magabiztosan járkált közöttük, és néha rámosolygott egy-egy fiúra. A lányok viszont ellenségesen, gyűlölködve néztek rá, és összesúgtak a háta mögött, ha elhaladt mellettük. Ezeket a megjegyzéseket azonban elengedte a füle mellett. Egyébként sem hitte, hogy barátokat fog szerezni. Nem kívánt köteléket kialakítani egy emberrel sem,

hiszen számára mind lehetséges táplálékforrás volt. Ám mestere ugyanazt a nézetet vallotta, mint Logan: a vámpíroknak meg kell tanulniuk együtt élni az emberekkel, különben káosz uralkodna mindenhol. Ezt a lány jól az eszébe is véste, és azért is türtőztette magát – és mert a mesterének soha nem mondhat ellent egy vámpír sem. A mester-alattvaló kapcsolat nagyon szoros: akár egy láthatatlan póráz, amivel kordában tudják tartani az újszülötteket. Ha egy vámpír mégis ellentmondott mesterének, azt igen komolyan büntették, nemritkán halállal. Szigorúak voltak a törvényeik, de így rend uralkodott a társadalmukban. Persze mindig voltak lázadók, vagy olyanok, akikkel nem törődött a mesterük, de ezeket a legtöbb esetben sikerült jó útra téríteni… Elérkezett az ebédszünet. Épp az ebédlőt kereste, amikor egy sötétbarna hajú lány haladt el mellette, és cinkosan rámosolygott. Victoria eléggé furcsának találta ezt, miután egész nap róla pusmogtak a lányok, de aztán megérzett valamit, amitől hirtelen minden világossá vált. Egy rövid ideig tartó, ám annál biztosabb érzés volt ez, mint egy kis áramütés. Azonnal tudta, hogy nagyon sok közös van benne és a mosolygós lányban.

Megfordult, és elindult utána. Pár méterrel arrébb találkoztak össze újra. Mikor odaért mellé, az ismeretlen nevetve odasúgta: – Mit szólnál egy speciális ebédhez? Fogadjunk, tudom, mi a kedvenced. – Tényleg? – Persze! Ugyanaz, mint nekem: vörös, folyékony, és új erőre kapsz tőle. Véletlenül van is egy kis adag nálam. – Sokat sejtetően kacsintott. – Viszont ehhez kicsit csöndesebb területre kell mennünk. Gyere! Tudok egy alkalmas helyet. Az egyik hátsó kijáraton át kiosontak az épületből. Nem messze volt a futballpálya, ahol pár diák lézengett, és az iskolai őrök. – Kik ezek a fegyveresek? – kérdezte Victoria meglepetten. – Ne törődj velük! Történt pár sajnálatos eset országszerte az iskolákban, ezért ők vigyáznak a rendre. De ne aggódj, megbájoltam őket, így békén fognak hagyni. Elhaladtak a lelátók előtt, majd a végéhez érve gyorsan bebújtak alá. Egészen sötét volt ott, aminek Victoria szívből örült.

Leültek egy plédre, ami már ott lehetett egy ideje, mert csupa por volt, de a célnak megfelelt. Victoria most már jobban szemügyre vette a mellette ülőt, aki épp a táskájában kutatott valami után. Valamivel alacsonyabb volt nála, az arca csinos, és nagyon szexisen öltözködött. Magas sarkú csizmát, fekete farmert és egy szűk, mélyen dekoltált pólót viselt. De ami különlegessé és felejthetetlenné tette őt, az a szeme volt: színe a legtisztább trópusi tengerek kékjét idézte, és olyan lélekbe hatoló pillantása volt, hogy fogadni mert volna, rengeteg férfiszívet ejtett már rabul. A barna hajú lány végül megtalálta, amit keresett. Egy üveget tartott a kezében, amely tele volt sűrű, vörös folyadékkal. Victoria, amint tudatosult benne, hogy mit lát, azonnal kaparást érzett a torkában, és iszonyatos szomjúság kezdte kínozni. Szemei elsötétültek, és legszívesebben rávetette volna magát az üvegre, hogy mind egy cseppig kiigya a tartalmát. – Látom, szomjas vagy – szólt a lány, majd elővett két műanyag poharat, és töltött az üveg tartalmából. Az egyik poharat aztán Victoriának nyújtotta, aki kikapta a kezéből, és mohón inni kezdett. Hamarosan érezte, ahogy szétárad testében az éltető folyadék, és

erősebbnek, energikusabbnak érezte magát. – Hmmm… ez nagyon jólesett – mondta végül. – Honnan szerezted? – Kérsz még? A helyi kórházból van. Megcsapoltam a vérkészletüket. El sem hinnéd, milyen egyszerű – nevetett a lány, aztán meg sem várva Victoria válaszát, töltött még neki, majd lassan kortyolgatva ő is inni kezdett. – Egyébként Jade vagyok – folytatta. – Te pedig, ha jól sejtem, Victoria vagy. – Igen, de honnan tudod? – Logan mondta, hogy jössz. – Logan? Szóval ő ennek a rehabilitációs programnak a vezetője, és te tartasz majd szemmel? – Nem, dehogy! Én nem vagyok spicli! Csupán szólt nekünk, hogy jössz. És igen: ő a vezető. – Szólt nektek? – Igen. Nekem és a többi vámpírnak. Tudod, nem te vagy az egyetlen, akinek egy kis fegyelemre van szüksége. Többek között engem is ezért küldtek ide, és higgy nekem, nem rossz itt. Én már csak tudom, hisz voltam ennél már sokkal rosszabb helyeken is. Csak éppenséggel sehol nem bírtak velem. – Szinte büszkén mondta mindezt. – Logant viszont kedvelem, és nem szeretném,

hogy miattam kerüljön bajba. Ezért próbálok viselkedni. Persze angyalka soha nem lesz belőlem. – És mennyien vagyunk mi, vámpírok itt, a városban? – Sajnos nem sokan. Éppen ezért nagyon örülök, hogy jöttél. Gondolom, te kevésbé, de majd igyekszem érdekesebbé tenni az ittlétedet. Először is bemutatom neked a többieket. Ma este gyere a Star Drive-inbe, ha van kedved. Ott szoktuk elütni az időt. – Nagyszerűen hangzik! Jobb, mint Logannel és Waltersékkel tölteni az estét. – Ha jól sejtem, nem igazán kedveled Logant – kacsintott Jade. – Pedig nagyon kedves és figyelmes mindenkivel. És mindemellett iszonyatosan jóképű. – Ha te mondod… – morogta Victoria nem túl meggyőzően. – Igaz, hogy vannak furcsa dolgai, de kinek nincsenek? – Én nem éppen erről az oldaláról ismertem meg. De ne is beszéljünk róla! Inkább arról mesélj, hogy te miért kerültél ide. Persze csak akkor, ha nem titok. – Nem titok, de nem is egyedi eset. Mondhatni szokványos vámpírlázadás. Nehezen bírom kordában tartani az ösztöneimet, és ez túl nagy feltűnéssel járt. Az Öregek pedig az ilyesmit általában nem nézik jó

szemmel, ezért elküldtek olyan helyekre, ahol a gyengék megtörnek és abbahagyják az emberi vér fogyasztását. – Úgy hallottam, állati vért itatnak velük, amitől sokkal gyengébbek lesznek. – Victoriának az előző napi őz jutott az eszébe. – Még mindig jobb, mint a semmi, nem igaz? Vér nélkül nem létezhetünk, hiszen akkor nem lenne a szívünknek mit pumpálnia, nem lenne vérkeringésünk. – És a mestered? Ő küldött ide? – Ugyan, ne bolondozz! A mesterem egy kutyaütő. Csupán éhes volt a gazfickó, amikor a sors az útjába sodort. – Igazán sajnálom. És mondd csak, megkínoztak? Le akartak szoktatni az emberi vérről? Hallottam már ezekről a helyekről. Logannek is ez a célja? – Nem, dehogy! Ez nem olyan hely. Ezért nem is nagyon értem, mit keresek itt. Bár én nem bánom, mert nincs rossz sorom. A leszoktatást egyébként is csak a legvégső esetben vetik be. Persze ezt sokan nem élik túl, és vannak, akik beleőrülnek. Csak Logan miatt türtőztetem magam, már amennyire tudom. – Közben beleivott az italába. – Láttam, mennyire szívén viseli a

hozzánk hasonló vámpírok sorsát, és segít nekik. Eleinte ellenkeztem, aztán beláttam, hogy ő nem az ellenségem, és le merem fogadni, hogy előbb-utóbb te is ráébredsz majd erre. Viszont azt a borzalmas teát nem bírom elviselni. Logan nem tudja, hogy titokban naponta többször emberi vért fogyasztok. Abban a hitben van, hogy rendszeresen iszom azt a löttyöt. Eleinte ez így is volt, aztán rábukkantam erre a helyre, itt biztonságban elfogyaszthatom a napi adagom. A teát csak néha-néha iszom, hogy ne ártson a napfény. Nos, ez lenne az én történetem. – És meddig kell még itt maradnod? – Nem tudom. Senki nem tudja, csak az Öregek. De általában pár évig maradhatunk egy helyen, hogy ne tűnjön fel, hogy nem öregszünk. Ezt a várost akár luxusbörtönnek is nevezhetjük. És mi a te történeted? – Ööö… – Victoria habozott. Nagyon szimpatikus volt neki Jade, de nem akarta elárulni az igazságot. Túl fiatal volt még ez az ismeretség, hogy ilyen titkot rábízzon a lányra, ezért füllentett. – Igazából az én történetem sem különleges, sőt! Szinte ugyanaz, mint a tiéd. – Igazán? Nos, akkor légy üdvözölve, sorstársam! – emelte meg ünnepélyesen a poharát Jade. – Igyunk egy

új barátság kezdetére, aztán induljunk, mert elkésünk! Egyébként, ha gondolod, bemutathatlak pár embernek. Nem mindig élvezhető a társaságuk, de tulajdonképpen jól lehet szórakozni rajtuk. Főleg Kate-en. Őt muszáj lesz megismerned. – Ki az a Kate? És miért akarod ennyire bemutatni? – Majd meglátod – mondta a másik sejtelmesen.

5. Elindultak vissza az épületbe. Útközben Victoria igyekezett többet megtudni Kate-ről, de Jade csak mosolygott. Nemsokára ismét az iskola folyosóján sétáltak, és kezdett bizakodni benne, hogy Jade-del könnyebb lesz elviselni Star Meadow-béli tartózkodását. Ahogy a két lány végigvonult a folyosón, nem volt olyan fiú, aki utánuk ne fordult volna. Külön-külön is feltűnő jelenségek voltak, de így, együtt minden képzeletet felülmúltak. – Szevasz, Luke! – szólt oda Jade csábosan egy szőke fiúnak, aki valahonnan ismerős volt Victoriának. Jobban szemügyre vette, és a futballkabátról eszébe jutott, hol látta. Ő volt az, aki Miss Figgins óráján leplezetlenül bámulta, amikor megérkezett. Magas, izmos, jóképű fiú volt, de sejtette, hogy ez minden jó tulajdonsága. Kék szemeiből hiányzott az értelem szikrája, és úgy tűnt,

ezzel Jade is tisztában volt. És ki is használta. – Szia, Jade! – köszönt a fiú bátortalanul. – Látom megtetszett a barátnőm. Találkoztatok már? – Igen, irodalomórán, ha jól emlékszem – mondta Victoria, miközben szemérmetlenül végigmérte a fiút, aki erre még inkább zavarba jött. – No de Luke! Múlt héten még én tetszettem neked – játszotta a sértődöttet a barna hajú lány. – Vagy a virágcsokor meg a bonbon, amit küldtél, mind csak hazugság volt? Luke kezdte magát nagyon kínosan érezni. Victoriára rá sem mert nézni, de Jade tekintetét is kerülte, főleg miután a lány felhozta ezt a témát. Habogott valami olyasmit, hogy sajnálja, majd gyorsan odébbállt. A közelben állók kuncogni kezdtek, a két lány pedig elégedetten folytatja útját. – Azt hiszem, mi jó barátnők leszünk – mondta Victoria. – Tényleg küldött neked virágot meg csokoládét? – Bizony – vigyorgott Jade. – Szegény fiú már egy hónapja ostromol, pedig mondtam neki, hogy rossz ajtón kopogtat. A legtöbb lány mindenét odaadná neki, de úgy tűnik, Luke másnak adná azt, amije van.

– És miért utasítottad vissza? Nem gondoltál rá, hogy eljátszadozz vele egy kicsit? – Micsoda kérdés ez? Dehogynem gondoltam rá! De szeretem a kihívásokat, ő pedig, valljuk be, nem az. Közben megbeszélték, hogy kinek milyen órája lesz, és nagy örömükre kiderült, hogy együtt mehetnek történelemre. Sok minden nem ragadt meg bennük, mert végig levelezéssel töltötték az időt. Mindketten izgatottak voltak, hogy találkoztak, és végre van, akivel megérthetik egymást. A nap hátralevő része nagyjából nyugodtan telt, leszámítva egy-két szúrós megjegyzést pár féltékeny lánytól. Victoria örült, hogy jól sikerült az első napja, és hogy megúszta baj nélkül. Igaz, az a része, hogy ne legyen feltűnő, nem sikerült, de összességében elégedett volt. Újdonsült barátnőjével kisétáltak az iskola elé, és megálltak a járda szélén. – Hazavigyelek? – kérdezte Jade. – Köszönöm, nem kell. Menj csak nyugodtan! – Logan jön érted? – Ööö… nem tudom. Nem beszéltük meg. De ha nem jön, az sem gond. Szívesen megyek gyalog.

A barna hajú lány épp ellenkezni akart, mikor feltűnt a fekete Silverado. Lassan gurult feléjük, de nem állt meg előttük, hanem kicsivel tovább ment. Victoria először azt hitte, hogy Logan szórakozik vele a reggeli veszekedésük miatt, de ekkor látták, hogy Hopkins igazgatónő tart az autó felé, majd be is száll. – Mi a fene… – bukott ki belőle. – Nem tudtad? – nézett értetlenkedve a barna hajú lány. – Ő Logan barátnője. – Hogy mi? – Victoria teljesen elképedt. – Logannek barátnője van? De ő nem… közülünk való, ugye? Nem éreztem semmit a közelében. – Nem. Bianca Hopkins ízig-vérig ember. Ez egyike Logan furcsa dolgainak. Említenem kellett volna? – Talán. Nem tudom. Ez elképesztő. Hogy bírja ezt? És miért? – Nem vagyok benne biztos. Talán a sok vámpírregény miatt – mosolygott Jade. – Ez egyáltalán nem vicces! Ez inkább felháborító és elkeserítő. Egy emberbe beleszeretni! – Mondom, a sok vámpírregény tehet róla. De komolyan. Mindegyikben az van, hogy a vámpír beleszeret egy emberbe. Lehet, így akar normálisnak,

vagyis embernek tűnni. Őszintén szólva, Logan egy kicsit mintha túlzásba vinné ezt az „olvadjunk be közéjük, kerüljük a feltűnést” dolgot. Én biztosan nem tudnám ezt csinálni. Megenném a páromat – Jade vigyorgott, és erre már Victoria is elnevette magát. – Mindenesetre, azt hiszem, ezt nehezen fogom megemészteni. Ráadásul pont az igazgatónő… – Mi a baj ezzel? Csinos, talán az emberek szépnek is látják. Miért ne lehetne egy olyan jóképű srác barátnője, mint Logan? Gondolkodj emberi aggyal! Nekik ez természetes, hiszen nem tudják, hogy Logan valójában nem ember. – A barna hajú lány suttogóra fogta a hangját. – Egyébként meg miért zavar? Csak nem vagy féltékeny? – Ugyan már! Felőlem Logan azt csinál, amit akar. Ha épp az igazgatónővel akar játszani, hát tegye! – Jól van, na! Nem kell leharapni a fejemet. Elhiszem, hogy nem érdekel egy ilyen helyes, vonzó férfi, mint a mi Loganünk… Szóval, akkor elvigyelek haza? – Jade gyorsan témát váltott, még mielőtt újdonsült barátnője reagálhatott volna a megjegyzésére. Victoria beleegyezett a fuvarba, mert elment a kedve a gyaloglástól. Maga sem tudta, miért, de csalódottnak

érezte magát. Hallott olyanról, hogy vámpírok keveredtek az emberekkel, de ő mélységesen megvetette az ilyesmit. Igaz, valaha ő is ember volt, de túl régóta vámpír ahhoz, hogy elfeledje, milyen is az. Nem tudta elképzelni, hogy ő valaha is embert szeressen, és valamiért Loganről sem tudta ezt elhinni. De a látottak másról tanúskodtak. Jade elment az autójáért, ő pedig továbbra is ott állt a járda szélén, és a fekete Silveradót figyelte. Miután Bianca Hopkins beszállt, az autó megfordult, és elindult vissza, Victoria felé. Ahogy mellé ért, megállt, mintha a sofőr akkor vette volna észre az ott álló lányt. – Hát te? Miért álldogálsz itt? – szólt ki az ablakon Logan. – Várok valakit. – Valakit, aki hazavisz? – Igen. De egyébként semmi közöd hozzá. Logan hosszan nézett a lányra. Láthatóan próbálta kifürkészni, hogy miért néz rá olyan haragosan zöld szemeivel. – Ki fog hazavinni? – kérdezte ismét. – És ne mondd azt, hogy nincs hozzá közöm, mert igenis van. – Miért lenne hozzá bármi közöd?

– Ne felejtsd el, hogy a rokonom vagy, ezért jogom van tudni, hogy kivel hova mész. – A rokon szót kissé megnyomta, így figyelmeztetve a másikat, hogy ne essen ki a szerepéből. – Szóval ki visz haza? – Rendben. Ha ennyire tudni akarod, akkor elárulom, bár nem hiszem, hogy ismered az illetőt. Luke fog elvinni. – Luke?! Az a tohonya idióta? – tört ki Logan, láthatóan maga is meglepődve saját reakcióján. Victoria is döbbenten állt: nem gondolta volna, hogy a férfi így fog reagálni. – Jaj, Logan! – hallatszott a vezető melletti ülésről egy hang. – Hagyd őt békén, és induljunk már! – Jó – mondta végül a férfi. – Vacsoránál találkozunk. Beletaposott a gázba, és otthagyta a csodálkozó lányt, aki csak bámult a távolodó Silverado után. Mi volt ez? Miért lett ennyire dühös Logan? – Hahó! Föld hívja Victoriát! – hallotta kicsivel később Jade hangját. Victoria magához tért a kábulatból, és egy gyönyörű, vérvörös, 1969-es Mustangot látott maga előtt, a kormány mögött pedig újdonsült barátnőjét. – Hűha! Ez a te autód?

– Nem. Most loptam a szupermarket elől. Persze hogy az enyém! Na gyere, szállj be! – Ha rögtön azzal kezdted volna, hogy Mustangod van, hidd el, nem ellenkeztem volna az ellen, hogy hazavigyél. Erről jut eszembe: lehetne, hogy ne Waltersék előtt tegyél ki? – Miért? Miben sántikálsz? – Nem sántikálok semmiben. Csak mondtam valamit Logannek, és nem szeretném, ha megtudná, hogy nem úgy van, ahogy mondtam. – Várj egy kicsit! Ezt most nem egészen értem. Kezdd az elejétől, rendben? – Rendben. – Majd elmesélte barátnőjének a történteket. – De miért mondtad azt, hogy Luke fog hazavinni? – kérdezte Jade. – Fogalmam sincs. Csak kicsúszott a számon. Talán csak bosszantani akartam őt, de nem számítottam rá, hogy így fog reagálni. Teljesen fel volt háborodva. Aztán az igazgatónő közbeszólt, és elszáguldottak. – Ez tényleg érdekes. Logan nem szokott így viselkedni. De talán azért lett ideges, mert bármilyen hihetetlenül ostobán hangzik, tavaly Luke udvarolt az

akkori barátnőjének. – Valóban? Nem gondoltam volna, hogy ekkora nőcsábász az a fiú – mondta nevetve Victoria. Közben valamiért egy kicsit rosszul is érintette a dolog, mert azt gondolta, hogy Logan esetleg féltékeny lett. Gyorsan elhessegette ezeket a gondolatokat, mert közben elértek az utcához, amelyben Waltersék laktak. Jade lelassított, majd félreállt. Megbeszélték, hogy este mikor találkoznak a Star Drive-inben, aztán Victoria kiszállt, és elindult. Jólesett neki egy kis séta, élvezte a lágy szellőt, ahogy végigsimított a bőrén. Lassan lépkedett. Nem volt kedve Bessie-hez és Thomashoz, a Logannel való találkozás gondolatától pedig kirázta a hideg. Látta maga előtt, ahogy vacsora közben szentbeszédet tart arról, hogyan kell elvegyülni az emberek között. Ő már csak tudja – gondolta magában, és ismét mérhetetlen haragot érzett, amiért a férfi egy embert szeretett. Végül, bármilyen lassan sétált, csak elért a Waltersházig. Legszívesebben elbújt volna valahová, ahol senki nem talál rá, de kivágódott az ajtó, és Logan jelent meg. Victoria látta rajta, hogy semmi jóra nem számíthat tőle,

bár még mindig nem értette, mi rosszat tett. Egyikük sem mozdult, csak álltak, és egymást nézték. A férfi ragadozószemei szinte izzottak, orrlyukai kitágultak, mint egy dühös, fújtató bikának. Hosszú pillanatok teltek így el, szinte érezni lehetett a feszültséget a levegőben. Victoria ugrásra készen állt. Nem tudta, mi járhat a vele szemben álló vámpír fejében, de tapasztalt vadász volt, így a reflexei is villámgyorsak. Teste megfeszült, és felkészülten várta a támadást. – Látom, épségben hazaértél. Nem jössz be? – kérdezte Logan kissé rekedtes hangon, de úgy tűnt, sikerült uralkodnia magán. Victoria még mindig gyanakvón elindult felé, majd miután a másik utat engedett neki, belépett az ajtón. Ám ebben a pillanatban a férfi megragadta a karját, és maga felé fordította, majd egészen közel húzta magához. Csupán pár centiméterre volt az arcuk egymástól, és Victoria érezte a Loganből áradó férfiasságot. Érezte az illatát, a közelségét, a rezdüléseit, amitől szinte megremegett a térde. Soha senki nem volt még rá ilyen hatással, és ettől az új helyzettől megrémült. – Remélem, semmi butaságot nem tettél – sziszegte a

férfi összeszorított fogakkal. Arcán az izmok megfeszültek, és láthatóan próbálta a választ kiolvasni a lány rémült tekintetéből. Aztán horkantott egyet, elengedte a másik karját, és kiviharzott a házból. Victoria mozdulni sem bírt. Dermedten állt, és csak nézett maga elé. Aztán, ahogy kezdett magához térni, döbbenetét egyre inkább a düh váltotta fel. Gyűlölte Logant, gyűlölte, hogy egy idegen vámpír parancsol neki. De leginkább azt gyűlölte, hogy nem tudott megfelelően reagálni az előbbi helyzetre. Felrohant a szobájába, és bezárta az ajtót. Legszívesebben üvöltött, tombolt volna, de tudta, hogy a férfi nem jár még elég messze, és meghallotta volna, azt pedig a világért sem akarta. Ezért egy helyben, a lehető leghalkabban toporzékolt, mint egy hisztis kisgyerek. Aztán az ágyra vetette magát, arcát a párnába temetve. Gondolatai összevissza cikáztak, mígnem ismét egy távoli országban találta magát, egy hatalmas villában. Egy oszlop mögött rejtőzött. Kilesett oldalra, és két alakot látott maga előtt. Két férfit, akik halkan beszélgettek, de ő hiába hegyezte a fülét, nem hallotta őket. Izgatott és boldog volt, ugyanakkor szerette volna

tudni, hogy a másik kettő miről társalgott. Az egyik alakban felismerte azt, akit pár hete ismert meg, és aki Marco Verzeniként mutatkozott be és Olaszországból érkezett. A másik alaknak nem látta az arcát, mert háttal állt neki, de tudta, hogy a mestere az. Ekkor Marco hirtelen odanézett Victoriára. Ő visszabújt az oszlop mögé, de tudta, hogy késő, a férfi észrevette. Ott állt reszketve, és a boldogsága félelemmé változott. Érezte, hogy bármelyik pillanatban megjelenhet mellette az olasz vámpír, ám ekkor meghallotta a mestere hangját. A két férfi egyre hangosabban vitatkozott, aztán Victoria dulakodás zajait hallotta. Félt, és féltette a mesterét. Sírni kezdett, testét rázta a zokogás, de nem tudta abbahagyni… A saját sikolyára riadt fel. Hirtelen nem tudta, hol van, aztán lassan kitisztult a tudata. Arcán egy könnycsepp gördült végig, ahogy visszaidézte az iménti képeket. Végtelen szomorúság kerítette hatalmába, de még mielőtt elhatalmasodott volna rajta az érzés, elhessegette magától ezeket a gondolatokat, és, mint már oly sokszor, figyelmeztette magát, hogy erősnek kell lennie. Felült az ágyon, és ekkor vette észre, hogy

besötétedett. Megnézte a mobilján, hogy mennyi az idő, és megnyugodott, mert még bőven volt ideje az esti találkáig. Lezuhanyozott, aztán némi tanakodás után kiválasztotta, hogy mit vesz fel. Egy szűk szárú, kék farmer, egy szűk, fekete póló és egy magas sarkú csizma mellett döntött. Tett fel egy kevés sminket, és elégedetten nézett végig magán a tükörben. Csodásan nézett ki, és biztos volt benne, hogy ezt mások is így fogják gondolni. – Victoria! – hallotta meg a hangot, melyet gyűlölt. – Jaj, mi az már megint?! – morgott magában, de elindult a lépcső felé. Lent Logan állt, látszólag türelmetlenül. Úgy látta, mintha egy pillanatra elakadt volna a férfi lélegzete, mikor megpillantotta őt, ám a következő percben már semmi nem látszott ebből. – Mész valahova? – kérdezte. – Szerinted? Pizsamának tűnik az, ami rajtam van? – Nem. Igazad van. A pizsamák csinosabbak ennél. – A férfi megfordult, és elindult az étkező felé, otthagyva a forrongó Victoriát. – Gyere, vacsoraidő van – szólt vissza a válla fölött, rá sem nézve a lányra, aki végül kelletlenül követte. Nem értette, miért kell részt vennie a vacsorán.

Számára egyáltalán nem számított annak. Nem sokkal később aztán ott ült az asztalnál, Bessie nénivel és Thomasszal szemben, és unottan kortyolgatta a teát. Közben azon törte a fejét, hogyan szabadulhatna meg ettől a társaságtól minél hamarabb. A két öreg szótlanul fogyasztotta a vacsoráját, és Logan is szó nélkül ült. Kezdett kínossá válni a csönd, amit végül Bessie tört meg nagy hirtelen. – Készülsz valahova, kedveském? – kérdezte Victoriától. Erre aztán a másik vámpír is a lány felé fordult, és érdeklődően várta a választ. Az egy kicsit zavarba jött, de aztán gyorsan válaszolt: – Igen, a Star Drive-inbe megyek. – És szabad tudni, kivel? Nem számon kérni akarlak, ne érts félre! Csupán egy idős hölgy kíváncsiságáról van szó. Szóval? – Velem megy – szólalt meg Logan hirtelen. – Tessék? – kérdezte egyszerre Bessie és Victoria. Még Thomas is felnézett a tányérjából. – Jól hallottátok. Én megyek vele. Jobb, ha elkísérem, nehogy valami bajba keveredjen. És különben sem hiszem, hogy odatalálna egyedül. Vagy jön érted valaki? – fordult a lányhoz.

– Nem. De hidd el, egészen jól tudok tájékozódni. Megoldom az odajutást. – Ó, ugyan! Minek mennél egyedül, ha van, aki elvisz, nem igaz? – lelkendezett az idős nő. – Különben is, Loganre ráfér egy kis lazítás. Victoria, Bessie-vel ellentétben, le volt sújtva. Még ellenkezni is elfelejtett, annyira váratlanul érte ez a dolog. Ez csupán egy rossz álom – mondogatta magában. Ránézett Loganre, aki láthatóan élvezte, hogy ilyen helyzetbe hozta a lányt. Ő azonban ekkor elhatározta, hogy nem hagyja, hogy tönkretegye az estéjét. Ismét csend telepedett közéjük. Bessie észrevette a Victoria és Logan közötti feszültséget, így jobbnak látta csöndben maradni. Az öregek lassan befejezték a vacsorát, majd jó éjszakát kívánva felvonultak a hálószobájukba, ők pedig kettesben maradtak. A férfi ráérősen kortyolgatta a teáját, Victoria pedig feszengve ült, és szorongatta az üres bögrét. – Mikor indulunk? – kérdezte Logan. – Nem fogunk elkésni? – Figyelj! Nem kell elkísérned! Ígérem, nem csinálok semmi rosszat. Mint ahogy délután sem csináltam

semmit. – Nem, nem. Jobb, ha ott vagyok én is, és a saját szememmel látom, hogy valóban nem teszel semmi rosszat. Luke is ott lesz? – Ó! Szóval itt van a kutya elásva! Luke miatt aggódsz? Hát ne aggódj, nem fogom megenni! – Ebben biztos vagyok, mivel figyelni foglak. Gyerünk! Induljunk! A lány reményvesztetten indult a férfi után, aztán beszálltak a Silveradóba, és elindultak.

6. Akastély a kis falucskától nem messze állt. Egy külső szemlélő számára elhagyatottnak, üresnek és romosnak látszott, a faluban élők azonban tudták, hogy jobb, ha távol maradnak az épülettől, mert valami ismeretlen, sötét rémség lakozik ott. Persze voltak, akik nem hittek ebben a mesében, de azért még ők is távol maradtak a kastélytól, mert az a hír járta, hogy aki bemerészkedik az épületbe, az soha többé nem jön ki onnan. És senki nem akart kockáztatni. A kastélyt magas, kovácsoltvas kerítés és hatalmas, ősrégi fák vették körül. Az udvart teljesen benőtte a gaz, a szökőkút kiszáradt, és a kő, amiből készült, megrepedezett. Az ablakok be voltak deszkázva, a vakolat pedig mállott. Fénykorában igazán pompás látványt nyújthatott a hatalmas épület, de most már inkább félelmetes volt. Igaz, nem volt olyan elhagyatott, mint amilyennek

látszott. A bejáraton túl, az óriási csarnokban egy alak sietett az oszlopok között, majd a széles lépcsősort elérve felment az emeletre. Egy hatalmas, kétszárnyú faajtó előtt állt meg, és mintha egy pillanatig habozott volna, hogy bemenjen-e. Végül kopogott, és benyitott. Az ajtó recsegve, nyikorogva kinyílt, és az alak eltűnt mögötte. Odabenn félhomály volt. Csupán a falon függő néhány mécses halványan pislákoló lángja adott némi fényt. A szoba túlsó végében egy nagy, díszesen faragott faasztal állt, mögötte pedig trónszerű szék, melyben egy férfi ült. Lehajtott fejét kezébe temette, és úgy nézett ki, mint aki alszik. De a lassan, óvatosan felé haladó alak tudta, hogy nagyon is éber. – Van valami hír? – kérdezte mennydörgő hangon a székben ülő, és felnézett az előtte álló, reszkető figurára. Nemes vonásai nyugodtságot tükröztek, de megfeszült arcizmai másról árulkodtak. – Ni… Ni… Nincsen, uram. Nem találjuk sehol. Mintha a föld nyelte volna el. A székben ülő lassan felállt, és odasétált a másikhoz. Magas volt és csupa izom. Sötétbarna haja lágy hullámokban omlott a vállára, szürke szeme pedig

szikrákat szórt. Olyan volt, mint egy tökéletesen megfaragott márványszobor. Erőteljes és gyönyörű. – Hogyhogy nem találjátok? – kérdezte egészen halkan. – Sa… sajnálom, Marco. Eltűnt. Marco hátat fordított, vett egy mély lélegzetet, de ez sem segített lecsillapítani a haragját. Érezte, hogy hamarosan a felszínre tör a feszültség, és ő nem tud majd gátat szabni neki. Agyát mintha valamiféle köd kezdte volna behálózni, nem bírt semmi másra gondolni, csak az ismételt kudarcra. Szemeit szorosan csukva tartotta, és egész testében remegni kezdett. Közel volt már a kitöréshez, de ekkor felrémlett előtte egy szikrázóan zöld szempár képe, és mintha haragját hirtelen elvágták volna. Helyét szomorúság és reménytelenség váltotta fel, és szép lassan lecsillapodott. De nem akarta, hogy a másik férfi észrevegye ezt, nem akarta, hogy mások így lássák. Ezért hirtelen visszafordult, és elkapta a csenevész kis alak nyakát, aki kétségbeesetten próbálta lefejteni az ujjakat, de Marco vasmarokkal tartotta. Szemfogai megnőttek, és sziszegő hangot hallatott, majd vicsorogva megszólalt: – Kapsz egy utolsó esélyt, Zoltán. Ha nem találod meg,

megöllek. Ha megpróbálsz megszökni előlem, megkereslek, és megöllek. Megértetted? – Igen, uram – nyöszörgött a másik alig hallhatóan. – Remek. Most pedig takarodj innen, és ne is kerülj a szemem elé, míg nem tudsz valami használható információval szolgálni! Gyerünk! Tűnés! – Marco úgy ordított, hogy még a falak is beleremegtek. Elengedte Zoltán nyakát, aki hanyatt-homlok menekült ki az ajtón. Marco elégedetten nézett utána, de tudta, hogy mozgósítania kell még egy megbízhatóbb emberét. Visszaült a székbe, és elgondolkodva dörzsölte halántékát. Aztán egyszer csak felkapta a fejét, és mosolyra húzódott a szája. Már tudta, ki a legmegfelelőbb személy a feladatra. El is küldte egyik alattvalóját, hogy kerítse elő barátját, aki aztán pár nap múlva látogatást tett nála. Épp a kandalló előtt ült egy kényelmes fotelben, miközben egy pohárból vért iszogatott, úgy, mintha whiskey lenne. A tüzet bámulta, és mint mindig, az agya zakatolt. Hirtelen kopogásra lett figyelmes. – Ki az? – mordult fel.

– Raul vagyok – hallatszott kintről. – Gyere be! – Marco felkelt a fotelből. Az ajtó kinyílt, és egy magas, erőteljes, csupa izom vámpír lépett be, akinek hiányzott az egyik szeme. Az üres szemüreget egy fekete szemfedővel takarta el, és félelmetes volt, ahogy döngő léptekkel közeledett. De Marco mosolyra húzta a száját. Régóta barátja volt már a nagydarab spanyol vámpír, és tudta, hogy másokkal ellentétben neki nem kell tartania tőle. – Hogy vagy, barátom? – kérdezte, majd töltött neki az asztalon lévő üvegből, és hellyel kínálta. Raul alatt megreccsent a szék, de elbírta a súlyát, nem tört össze. – Köszönöm kérdésed, remekül vagyok – mondta mély, rekedtes hangján. – És ami a legjobb, talán egy kicsit fel tudlak vidítani. – Valóban? – nézett rá Marco érdeklődően. – Igen. Bár meglehet, hogy nem túl nagy előrelépés. De mégiscsak valami. – Akkor ki vele! – mondta barátságosan a kastély ura, de belül majd szétvetette a feszültség. – Tudod, amióta ilyen helyzetbe kerültél, nekem se megy jól a sorom. Egy kitagadott, megvetett vámpír köztudottan jó cimborája vagyok, ezért nem maradhatok

egy helyen túl sokáig. De ezzel nyilván te is tisztában vagy. Marco szája ennek hallatán megrándult. Nagyon jól tudta, milyen bujkálni, habár a romos kastély még biztosan megfelelő rejtekhely lesz számára egy ideig. – Ahol tudok, kérdezősködöm az után a lány után – folytatta a félszemű. – Egy nap aztán érdekes alakba botlottam egy füstös londoni kocsmában. A fiú vámpír volt, ezt rögtön megéreztem, ismerősnek is tűnt, így aztán szóba elegyedtünk. Azt mondta, épp egy rehabilitációs helyre tart Amerikába. És ekkor eszembe jutott, ki ő, hogy hol is találkoztam vele. És már azt is tudtam, mivel vehetem rá arra, hogy közlékenyebb legyen. – Raul felnevetett, mintha egy jó viccet mesélt volna épp, de Marco nem nevetett vele. Tudta, hogy barátja szeret beszélni, de ő nem volt épp türelmes hangulatban. Kis hatásszünet után a spanyol újra beszélni kezdett: – A fiúnak van egy húga, akit mindennél és mindenkinél jobban szeret. Ez kitűnő fegyver lett a kezemben. Ugyanis amikor megemlítettem neki, hogy ismerem a családját, teljesen megdermedt, és egészen készségesnek tűnt. Szóba hoztam a lányt, akit keresel,

de azt mondta, nem ismeri. Azért a biztonság kedvéért megkértem, hogy értesítsen, ha netán összefutna vele. Marcóban újra egy kis remény támadt. Nem érdekelte, ki az a vámpír, akivel Raul találkozott, csak annyit akart tudni, hogy hol a lány. Átgondolva, egy ilyen hely tökéletes búvóhelynek tűnt. – Köszönöm, barátom – mondta, és egyre jobb kedve kerekedett. Raul távozása után smét egyedül maradt a gondolataival, de most végre látott egy kis fényt az alagút végén. Végre volt mibe kapaszkodnia, még ha elég kicsi reménysugár volt is az, amit barátja közölt vele. Most már csupán annyi a dolga, hogy vár. A Star Drive-in a belvárosban volt, ahol Victoria még nem járt. Érdeklődve nézett ki az autó ablakán, és megállapította, hogy nem is annyira unalmas a város, mint először hitte. Rengeteg üzletet látott, egy könyvtárat, több kocsmát, szórakozóhelyet, de ami a legjobban tetszett neki, az a hatalmas pláza volt, ahol gondolatban azonnal el is költött jó sok pénzt. Az jutott eszébe, mekkora szerencse, hogy a bankkártyáját nem

felejtette otthon. Hamarosan megérkeztek a Star Drive-in étteremhez, és Victoria igazán izgatott lett. A hely az ötvenes éveket, az ő igazi tinédzserkorát idézte, és három korabeli autó is állt az épület előtt: egy kék Chevrolet Bel Air, egy piros Plymouth Belvedere, és egy halványzöld, 1957-es Cadillac Eldorado. Az étterem tetején óriási, kéken világító Star Drive-in felirat díszelgett, a hatalmas ablakok pedig vonzották az éhes utazó tekintetét. Kiszálltak az autóból, és bementek az épületbe. Bent, egy átlagos hétköznap estéhez képest, sokan voltak. Victoriát hirtelen sokféle inger érte, amitől kicsit megzavarodott. Minden egyes ember minden egyes szavát hallotta, amitől olyan érzése támadt, mintha mindenki egyszerre beszélne hozzá, és ő képtelen lenne bármi értelmeset kiszűrni ebből a zsivajból. Érezte vérük illatát, amitől ismét kaparni kezdett a torka, és azt gondolta, menten megőrül. Pedig megitta az esti adag teáját, és máskor is volt már ennyi ember között. Ezért nem is értette, miért kínozza ennyire a szomjúság. Félni kezdett. Félt, hogy nem tud majd uralkodni az ösztönein, és iszonyatos dolgot fog művelni. De ekkor egy kéz szorítását érezte a karján. Oldalra nézett, és

Logan aggódó pillantásával találkozott. – Jól vagy? – Nem. Nem tudom. Szomjas vagyok – mondta Victoria halkan. – Gyere, menjünk ki a levegőre! Logan kézen fogta a lányt, és kivezette. Visszasétáltak az autóhoz, hogy kevésbé legyenek szem előtt. Victoria nekitámaszkodott a járműnek, és próbált lehiggadni, de ez nem volt egyszerű feladat. Csak a vérre tudott gondolni, és arra, hogy milyen megkönnyebbülést adna pár korty. Úgy érezte, belehal, ha nem kaphat csak egykét cseppet. Ugyanakkor tudta nagyon jól, hogy azzal csak olajat öntene a tűzre. Aztán… – Mi a baj, Victoria? – hallotta valahonnan a távolból Logan hangját. Érezte, ahogyan a férfi a vállánál fogva egy kicsit megrázza, de mintha lassan egy másik világba került volna. Mintha valami megragadta volna, és húzná egyre mélyebbre. Aztán hirtelen elsötétült minden. – Victoria! Victoria! Ébredj! Kinyitotta a szemét, de nem tudta, hogy álmodik-e, vagy ébren van. A földön feküdt, és Logan hajolt fölé, a

homlokát és az arcát simogatva. – Mi történt? – kérdezte erőtlenül. – Elájultál. – Hogy mi? Elájultam? De… én még soha… – motyogta elképedve, aztán óvatosan felkelt. – Talán jobb lenne, ha hazavinnélek. – Nem, nincs semmi bajom, jól vagyok – mondta gyorsan, habár kicsit még szédült. A szomjúsága viszont elmúlt, ami nagy megkönnyebbüléssel töltötte el. Elindult vissza az étterem felé, de Logan nem ment utána. Még mindig az autónál állt, és meg sem mozdult. – Te nem jössz? – fordult vissza Victoria, de a férfi nem válaszolt, továbbra is csak állt mozdulatlanul. Türelmetlenül visszasétált hozzá, és ekkor látta, hogy a másik vámpír csak bámul maga elé. Aztán hirtelen megszólalt: – Megittad este a teádat, ugye? A lány egy pillanatig értetlenül nézett rá, aztán bólintott. – Megittam, de miért kérded? – Semmi, semmi. Csak biztos akartam lenni benne. – Szerintem meg úgy gondolod, hogy amiatt lettem rosszul.

– Nem hinném. Hacsak nem került bele még valami, ami ilyen hatást váltott ki. – Úgy érted, hogy talán megmérgeztek? Úgy érted, hogy talán Bessie… – Ez eszedbe se jusson! – csattant fel Logan. – Bessie soha nem tenne ilyet! – Akkor mégis ki lenne ilyesmire képes? Szerintem nem vagyok itt elég régóta ahhoz, hogy máris rosszakaróim legyenek. – Nem tudom. De mindenesetre jobb, ha ezentúl te magad készíted el a teádat. – Rendben. És mi lenne, ha nem innám többet? Akkor biztosan nem fordulna elő ilyesmi még egyszer – mosolygott a lány hamiskásan, de Logan hűvös pillantása elárulta, hogy erről szó sem lehet. Lemondóan sóhajtott egyet. Elindult újra a bejárat felé, és ezúttal a férfi is vele tartott. Ott aztán megtorpant egy pillanatra, mert felrémlett benne az iménti eset, és félt, hogy megismétlődik. Aztán vett egy nagy levegőt, és belépett. Összeszorított szemmel és visszafojtott lélegzettel állt, várva a rosszullétet, de ezúttal semmi nem történt. Kinyitotta a szemét, beleszagolt a levegőbe, és elcsodálkozott azon, hogy

mennyire normálisnak tűnt minden. Már amennyire egy emberekkel teli épület normális lehet egy vámpír számára. Halványan érezte a vérük illatát, ami ezúttal nem váltott ki belőle semmilyen reakciót. Ez alkalommal végre szemügyre tudta venni az éttermet belülről is. A Star Drive-in remek hely volt, és sokkal nagyobb, mint amekkorának gondolta. A padló fekete-fehér mintás, a falak fehérek, az ablakok mellett végig piros bőrülések helyezkedtek el asztalokkal, az éhes vendégeket pedig görkorcsolyás pincérnők szolgálták ki. A hangszórókból szólt a rock ’n’ roll, és mindenki vidáman falatozott. Victoria tekintetével Jade-et kereste, de nem látta sehol. – Kit keresel? – kérdezte Logan. – Nem keresek senkit, csak nézelődök. – Értem. Szerintem érdemesebb lenne hátul, a játékgépek környékén nézelődnöd. Először értetlenül nézett rá, de aztán mindent megértett. A férfi tudta, hogy kivel fog találkozni ezen az estén, és valószínű azt is tudta, hogy nem Luke vitte őt haza. Megadóan legyintett egyet, és elindult az étterem

másik vége felé, ahol a játékgépeket sejtette. A pultnál ült pár nagydarab, mogorva alak, akikről gondolta, hogy az épület előtt álló motorok tulajdonosai. Elhaladva mellettük, elismerő tekintetek kísérték útját, de Logan szorosan mögötte haladt, és jelenléte hamar lehűtötte a kedélyeket. A terem túlsó végében, a legutolsó asztalnál félhomály uralkodott, és Victoria számára ismerős nevetés hallatszott abból az irányból. El is indult arra, ám félúton belebotlott abba, akit keresett. – Victoria! Már azt hittem, nem is jössz el! – kiáltott fel Jade, két üres műanyag pohárral a kezében. – Azokkal meg mit csinálsz? – Mit, mit… utántöltöm őket. – Csak nem… – Persze hogy nem „azzal” – mondta gyorsan Jade. – Remélhetőleg épp kóláért indult – szólalt meg Logan Victoria háta mögül, és szemöldökét ráncolva, szigorúan nézett Jade-re. – De van egy kevés „az” is, ha netán szomjaznál – súgta a barna hajú lány a barátnőjének. – Logan! Hát te is eljöttél? Micsoda meglepetés! – fordult aztán a férfihoz mosolyogva, aki egy szót sem szólt, csak nézte

őt. – Ha nem gond, elrabolnám Vickyt pár percre. Ígérem, vigyázok rá. – És már vezette is kifelé barátnőjét. A hátsó asztal helyett azonban a mellékhelyiségbe mentek. A tengerkék szemű lány gyorsan körülnézett, és miután megbizonyosodott róla, hogy rajtuk kívül más nem tartózkodik ott, előhúzott a farzsebéből két kis laposüveget. – Na mit gondolsz, mi van ebben? – kérdezte, miközben Victoria szeme előtt lóbálta az egyik üveget. – Nem tudom. Talán vér? – Okos kislány! Kipróbálod egy kis whiskey-vel együtt? – kérdezte, a másik üveget megemelve. – Nem is tudom, Jade – Victoria elbizonytalanodott. Eszébe jutott, hogy mennyire rosszul lett a teának nevezett valamitől, és nem volt kedve most egy újabb dologgal kísérletezni. – Csak nem berezeltél? – Nem, nem erről van szó. Csak… – Nem fejezte be a mondatot, mert újra elbizonytalanodott. Nem tudta, bízhat-e Jade-ben, hiszen alig pár napja van a városban, és valaki máris ártani akart neki. Azt sem tudta biztosan, hogy a teától lett-e rosszul, vagy egyszerűen csak rátört a szomjúság. Bár ez utóbbiban kételkedett, hiszen

szomjúságát, ha nagyon akarta, akkor kordában tudta tartani. Ránézett a vele szemben álló lányra, aki összehúzott szemöldökkel, mereven bámulta őt. Látszott rajta, hogy erősen koncentrál. Victoria hirtelen nem tudta, miért néz így rá, de aztán elmosolyodott. – Jade! Ugye nem a gondolataimban próbálsz olvasni? Az összerezzent, mintha megijesztették volna. – Ööö… én? Ugyan, mire gondolsz! – Ő is elmosolyodott. – Úgy tűnik, ezt még gyakorolnom kell… Ne csináld már, Vicky! Látom rajtad, hogy valami történt. Miért nem mondod el? – Ez olyan dolog, amiről nem szívesen beszélek. Maradjunk ennyiben! Jade duzzogva húzott először az egyik, majd a másik laposüvegből, aztán keresztbe tett karral morgott magában. Victoria erre hangosan felnevetett: – Jól van, jól van! Elmondom. De meg kell ígérned, hogy soha senkinek nem adod tovább, még akkor sem, ha az életed múlik rajta. – Rendben! Ünnepélyesen megígérem, hogy ha a szívembe karót döfnek, akkor sem mondom el senkinek!

– Ne legyél ilyen színpadias! – Mindketten nevettek, aztán Victoria elkomolyodott, és elmesélte, hogy mi történt pár perccel korábban. Jade elkerekedett szemmel bámult rá, pár pillanatig meg sem tudott szólalni. – Nahát… – mondta végül halkan. – Ilyenről még soha nem hallottam. Tudtommal eddig még senkire nem hatott így a tea, mint rád. Ez egészen elképesztő! És van valami sejtésed, hogy miért váltotta ki nálad ezt a reakciót? – Elképzelésem sincs. Csak azt tudom, hogy nagyon rossz érzés volt, és nem akarom, hogy ismét megtörténjen. El sem tudod képzelni, milyen borzalmas az, hogy nem vagy ura önmagadnak. – Akkor talán nem kellene több teát innod – javasolta a kék szemű lány két csuklás között. – Remek ötlet, de Logan mellett ez lehetetlen. Arról nem is beszélve, hogy a tea nélkül egy szemvillanás alatt porrá égnék a napfényben. – Persze, ez igaz. Azt hiszem, most nem tudok tiszta fejjel gondolkodni. Tudod, vér és whiskey… ütős párosítás. Így, azt hiszem, kénytelenek leszünk ezt a megbeszélést holnapra halasztani. Kipihenem magam, és megfejtem ezt a rejtélyt. Biztos, hogy nem kérsz? –

nyújtotta az üvegeket Victoria felé. – Nem, köszi. Bár egy kis vért elfogadok. – A lány nagyot húzott a laposüvegből. – Rendben, te tudod. – Jade megint ivott, aztán megfogta barátnője karját, és elindult kifelé. Mielőtt kilépett volna az ajtón, megtorpant, és ravasz képet vágva felé fordult. – Jut eszembe – kezdte. – Logan mit keres itt? Csak nem… – Ne gondolj semmi olyasmire, hogy Logan és köztem bármi lenne! – vágott közbe Victoria. – Úgy tűnik, eldöntötte, hogy az idegeimre megy, ezért elkísért. Na, gyerünk! Nyomás szórakozni! – És elkezdte kifelé tuszkolni a vigyorgó Jade-et.

7. Marco rettenetes hangulatban volt. Fel-alá járkált a szobában, és zakatolt az agya. Képtelen volt felfogni, hogy valaki így felszívódjon, semmi nyomot nem hagyva maga mögött. Hová tűnt? Ki segített neki? Hogyan és mikor menekült el? Felfoghatatlan volt. Azzal, hogy a lány eltűnt, szinte minden reménye elszállt, nem volt esélye visszakerülni a vámpírtársadalomba. Addig üldözni fogják, a vérebek a nyomában lihegnek akár az egész világon át. Kitaszítottsága egyre jobban kihatott hangulatára, és alattvalói már a közelébe sem mertek menni. Miközben helyzetén töprengett, egyszer csak nyílt a szoba ajtaja, és egy nő lépett be rajta. Marco felkapta a fejét, és miután felismerte a közeledőt, tovább folytatta a járkálást. A nő odasétált hozzá, majd mézesmázos hangon megszólalt: – Marco, miért nem jössz át a szalonba hozzánk?

Mindenki téged vár, sőt, még meglepetést is hoztak. A férfi nem felelt, csak nézte a nőt, s nem értette, miért is tartotta meg maga mellett. Egy vámpírhoz képest igen előnytelen külsővel rendelkezett: alacsony volt, széles csípőjű, és slamposan öltözködött. Arca nem volt különösebben szép, inkább semmitmondó. Rövid, gyér, fekete haja mindig kócosan meredt az égnek, ami rendkívül idegesítette. Tulajdonképpen a nő egész lénye idegesítette, ráadásul a rábízott feladatokat mindig mással csináltatta meg, amiért a férfi még inkább lenézte. De Marco ennek ellenére úgy gondolta, hogy egyszer még hasznát veheti, és ez volt az, amiért eltűrte maga mellett. – Olga… – sóhajtott fel. – Menj, és mondd meg a többieknek, hogy sajnálom, de nem vagyok jó kedvemben. Nem akarok most senkit sem látni. – Ugyan már! Ne legyél ilyen morcos! Egy kis szórakozás még senkinek nem ártott – próbálkozott a nő, és óvatosan megfogta a férfi kezét. Marcót az érintéstől még a hideg is kirázta. Visszahúzta a kezét, és ismét átkozta a napot, amikor találkozott vele… 1984 októbere volt, valahol Leningrádban, amikor hazafelé tartott egy átdorbézolt éjszaka után. Mámoros

volt, de rosszkedvű, melyet csak tetézett a szakadó eső. Szorosabbra kötötte szürke ballonkabátjának övét, nyakát behúzta, kezét pedig zsebre tette. Sötét, kihalt, macskaköves utcákon haladt, csak néha tűnt fel egy-egy járókelő vagy néhány részeg fiatal a közelében. Gyors, hangtalan léptekkel haladt, mígnem az egyik sarkon befordulva neki nem ütközött egy nőnek. Az gyorsan elnézést kért, és ment is volna tovább, de ekkor Marco ráemelte tekintetét, amitől a másik megmerevedett. Tudta, hogy nem mindennapi külseje váltotta ki ezt a reakciót, de ő nem vélekedett hasonlóan a vele szemben állóról. Tetőtől talpig végigmérte, majd lenézően megrándította a száját. Morgott valamit, aztán továbbindult. A nő kétségbeesetten nézett utána, végül utánaszaladt, megfogta a karját, és csak annyit mondott: – Tudom, ki vagy. Marco egy pillanatra mintha meglepődött volna, aztán a következő másodpercben már ugyanolyan magabiztosságot sugárzott, és ugyanannyira megvetően nézett a nőre. Tudta, hogy hazudik. – Tűnj el innen! – mordult rá, aztán újra elindult, de a másik nem hagyta magát lerázni. Újra megragadta a

karját, erre a férfi ingerülten visszafordult, és mélyen a szemébe nézett. – Menj haza! – mondta halkan, de határozottan, mire a nő kábultan elsétált. Pár hét múlva az idő téliesre fordult. Hideg este volt, a csillagokat vastag felhőzet takarta el. Marco a kedvenc bárjában ült, és az ablakon bámult kifelé. Szerette nézni a kivilágított várost, az embereket, és néha onnan figyelte ki következő áldozatát. Azon az estén azonban valami egészen másra lett figyelmes. Az egyik utcasarkon egy sötét alak állt, és azonnal tudta, hogy őt nézi. Fogta a kabátját, és kiment a bárból, majd elindult egyenesen a sötét alak felé. Ahogy közeledett, érezte, hogy elönti a düh, mert már tudta, ki az. És azért is, mert nem ez volt az első eset. – Mit keresel itt? – kérdezte. – Csak erre jártam, amikor megláttalak. – Még mindig nem tudsz jól hazudni. Mit is mondtál, hogy hívnak? Olga, igaz? Nos, Olga, menj szépen haza! Semmi keresnivalód nincs itt. – Rendben. Ha szeretnéd, akkor hazamegyek. De tudod, hogy követni foglak holnap is és azután is. Mindig.

Marco körbenézett, és látta, hogy páran őket figyelik. Ezért megragadta Olga karját, és magával vitte. Egy olcsó hotelbe mentek, ahol úgy köszöntötte a recepcióst, mint régi ismerőst. A szoba kicsi volt és koszos, de a célnak épp megfelelt. Egy ágyon, egy asztalon és egy kis szekrényen kívül nem volt más berendezés. Olgára nézett, és valami undorral vegyített szánakozás fogta el a nő láttán. Tudta jól, hogy mindennap követi őt, szinte mindenhová, mint egy megszállott. Az volt a szerencséje, hogy mindezt a lehető legdiszkrétebben tette, különben már nem élt volna. Marco számára csak még visszataszítóbb lett, ahogy csillogó szemekkel próbált csábosan nézni rá. Aztán levette a kabátját, kibújt az elnyűtt, kinyúlt szürke pulóverből, majd levette kopott nadrágját is. Aztán lassan kikapcsolta a melltartóját, és ledobta a földre. Levette a bugyiját is, és elhajította a szoba egyik sarkába. Ott állt anyaszült meztelenül a férfi előtt, aki közömbösen nézte a jelenetet. Nem kívánta meg a nőt, még úgy sem, hogy ruha nélkül, magát teljesen felkínálva állt ott. Már épp el akart fordulni tőle, hogy egy pléddel betakarja, mikor megérezte annak az illatát, aminek

soha nem tudott ellenállni. A nő vére forrt a vágytól, és ez nagyobb erővel hatott Marcóra, mint bármi más. Odalépett Olgához, nagy tenyerével megfogta a tarkójánál, és hátrahajtotta a fejét. Látta a nyakán a lüktető eret, és érezte, hogy hatalmába keríti a végtelen szomjúság. A nő reszketett a karjaiban, ami vadászösztöneit még jobban felkorbácsolta. Megcsókolta Olga nyakát, és érezte ajkai alatt a forróságot. Aztán egy pillanatra felrémlett benne, hogy mennyire megveti, és eltolta magától, de a következő másodpercben a másik már rá is vetette magát. Lábujjhegyen állva erőszakosan megcsókolta, a mellkasát simogatta, majd a keze egyre lejjebb vándorolt a testén. A férfi már nem ellenkezett: őt is hatalmába kerítette a vágy, de ez másfajta vágy volt, mint amit Olga érzett. Elkapta a nő kezét, majd felemelte, és az ágyhoz vitte. Letette, gyorsan, kapkodva levetkőzött, aztán fölé mászott. Apró, puha csókokkal borította el a nyakát, vállát, majd aprócska melleit is. Egyre lejjebb és lejjebb haladt. Kicsit elidőzött a köldökénél, végül továbbhaladva elérte a női gyönyör forrását. Olga kéjesen nyögdécselt, míg ő kényeztette. A gyönyör hullámokban tört a nőre. Marco nyelve aztán újra a

köldökét ízlelgette, majd a melleit, és végül újra a nyakán a lüktető eret. Addig simogatta, csókolta, míg a másik már szinte öntudatlan volt a vágytól. Aztán szétfeszítette combjait, és keményen beléhatolt. Olga ajkát apró sikoly hagyta el, majd a férfi dereka köré fonta lábait, és együtt mozgott vele. Marco egyre erősebben és vadabbul lökte előre a csípőjét, de a nő élvezte. Majd jött a szúró fájdalom, ahogy szemfogai megnőttek, de végre megkaphatta azt, amit akart. Olga fel sem fogta, mi történik, hogy egy vámpír a véréből ivott. Zihált, nyögött, egyre sebesebben repült a csúcs felé, végül felkiáltott a kéjtől, csukott szemhéja mögött szikrákat látott. Pár pillanattal később Marco is megremegett, ahogy elérte a gyönyör csúcsát. A nő lassan lecsillapodott, és tökéletesen kielégülten feküdt az ágyon. A férfi azonban még mindig a nyakánál időzött és a vérét itta, mire a másik megijedt, rájött, mi is történt valójában. Kétségbeesetten bámulta a plafont, mert nem bírt megmozdulni. Láthatóan száguldottak a gondolatai, végül összeszedte minden erejét, és halkan, erőtlenül megszólalt: – Mit csinálsz?

Ekkor Marco, mintha egy álomból tért volna magához, felnézett, aztán szélesen elvigyorodott. Rémisztő látványt nyújtott: hosszú szemfoga olyan volt, mint egy ragadozóé, és a szája is csupa vér. Nem szólt egy szót sem, de a szemei ördögi gonoszságot tükröztek. Olga sikítani akart, de meg volt bénulva, teljesen ki volt szolgáltatva a férfinak, aki újra a nyakához hajolt, és vadul beleharapott. A nő hangtalanul sírt, miközben lassan elszállt belőle az élet. Azonban Marco figyelmetlen és túl mohó volt. Szemfogaiban méreg gyűlt össze, és mivel nem hagyta abba az ivást, a nő testébe került. Ez volt az egyetlen mód, hogy vámpír vámpírt teremthessen. Akaratlanul bár, de új alattvalóval gazdagodott. Maga sem tudta, miért, de nem bírta otthagyni a nőt, aki pár órával később vérre szomjazva ébredt… – Marco! Marco! – szólongatta Olga. A férfi újra ránézett alattvalójára, és ismét elfogta a düh, amiért azon az estén elkövette azt a hibát. – Csak egy kis időre gyere a vendégeid, a barátaid közé! Meglátod, jó lesz – noszogatta ismét a nő.

– Jó – mondta végül Marco. – Mondd meg nekik, hogy nemsokára ott vagyok! Olga arca felderült, és vidáman hagyta el a szobát. A férfi végre ismét egyedül volt a gondolataival, de már nem tudott koncentrálni a problémáira. Mérges volt, amiért a nő megzavarta, és eszébe jutott mennyire más, mennyire jobb volt az élete, mielőtt megismerte őt. Mérgében felkapta az asztalról a kislámpát, és irgalmatlan erővel a falhoz vágta. Dühödten fújtatott, és elkezdett ismét fel-alá járkálni, de ez sem hozott megnyugvást számára. Ideges és feszült volt, és nem igazán tudta, hogyan vezethetné ezt le. Végül úgy döntött, hogy életében először alattvalójára hallgat. Elhagyta a szobáját, és a kastély szövevényes folyosóin keresztül a szalonnak nevezett helyiségbe ment. Tágas szoba volt, kanapékkal, kandallóval, amelyben barátságosan ropogott a tűz, kellemes félhomályt teremtve. Mikor belépett, az ottlévők azonnal elhallgattak, és minden tekintet rászegeződött. Senki nem szólt egy szót sem, csak némán néztek rá. Lesték minden mozdulatát, kíváncsian kutatva, hogy éppen milyen hangulatban van. Nagyjából tizenöt vámpír tartózkodott ott, láthatólag

nagy lakomát csapva. A sarokban egy kis asztalka állt, rajta vérrel teli üvegek, a társaság tagjainak kezében pedig poharak. Olga mosolyogva Marcóhoz sietett, és kézen fogva beljebb vezette. A többiek egytől egyig tiszteletteljesen fejet hajtottak előtte, amitől Marcót jó érzés fogta el. Szerette, hogy félnek tőle, hogy tisztelik és kiszámíthatatlannak tartják. A nő középre, az egyik kanapéhoz vezette, és átnyújtott neki egy poharat, amit rögtön ki is ivott. A többiek erre óriási ujjongásban törtek ki, és folytatták a lakomát. Olga is elégedetten mosolygott, csillogó szemekkel nézett rá. – Van egy meglepetésünk – súgta a fülébe, majd intett két magas, izmos vámpírnak, akik bólintottak, és kisiettek a szobából. Pár perc múlva jelentek meg újra, és egy hosszú szőke hajú lányt fogtak közre. A szalonban ismét csönd lett, csak a rémült lány nyöszörgését lehetett hallani, akinek a szemét egy fekete kendővel kötötték be. – Ez meg mi? – kérdezte Marco, fojtott fenyegetéssel a hangjában. – A meglepetésed – súgta Olga. – Nem örülsz neki?

Csak a tiéd. Azt teszel vele, amit akarsz. A többiek szerezték. – Nem megmondtam, hogy nem akarok feltűnést? Mégis hogyan magyaráznátok meg az eltűnését? – A kastély ura a többiek felé fordult. – Ne aggódj emiatt – csitította az alattvalója. – Ez a lány jó választás. A szülei már nem élnek. A nagymamája az egyetlen rokona, akivel épp akkor vesztek össze, mielőtt szórakozni indult. Vagy inkább megszökött? Ki tudja…? Marco elgondolkodva nézte a remegő lányt. Nagyon is vágyott rá, hogy belekóstoljon, hiszen rég volt már, hogy emberre vadászott, hogy emberből táplálkozott. – Vegyétek le a kendőt róla! – szólt oda a két vámpírnak, akik a lányt fogták. Szó nélkül végrehajtották a parancsot, de a lányt nem engedték el. Marco odalépett az ajándékához, és belenézett a könnytől csillogó kék szemekbe. – Ne félj! – súgta gyengéden, és közben megsimogatta az aranyló hajzuhatagot. A két vámpír elengedte a lányt, Marco pedig a derekánál fogva közelebb húzta magához, miközben folyamatosan édes szavakat suttogott a fülébe. A szőke lány megnyugodott, és egyre inkább úgy tűnt,

hogy valamiféle bódult állapotba kerül. Szemét lelecsukta, és egyre lassabban lélegzett. Marco tovább suttogott, aztán megcsókolta prédája fülének tövét. Utána lassan elindult a nyakán lefelé, míg el nem érte a vastag, lüktető eret. Ott aztán elidőzött pár pillanatig, majd hirtelen hátravetette fejét, és lecsapott.

8. Jade jókedvűen vezette barátnőjét az étterem végébe a legutolsó asztalhoz, ahol a többiek már várták őket. Victoria három idegent látott, és persze Logant. Érezte a vibrálást, amit az idegen vámpírok jelenléte okozott, de izgatottan várta a találkozást: örült, hogy hozzá hasonlókkal barátkozhat. Jade nem húzta az időt, bemutatta legújabb barátnőjét. – Figyelem! Figyelem! – harsogta úgy, hogy a közelben állók is mind felé fordultak. Ennek láttán aztán kissé lehalkította hangját, és úgy folytatta. – Ő itt Victoria, kedves barátaim! Victoria, ők pedig a kedves barátaim. A barna hajú lány láthatóan elemében volt, de Victoria sejtette, hogy egy bizonyos italnak a hatása volt ez. Jade aztán egyesével bemutatott neki mindenkit. – Ő itt James és Sophie – mutatott egy sötét hajú, elegánsan öltözött fiúra és egy vörös hajú, kék szemű, csinos lányra. James mosolyogva kezet nyújtott, és

Victoria rögtön tudta, miért kapaszkodik olyan erősen Sophie a fiúba. Nyilván sok lánynak megakadt a szeme rajta, és ezen Victoria egy cseppet sem csodálkozott. Jamesnek varázslatos kisugárzása volt, finom modora, és persze gyönyörű mosolya. Bárkit képes volt levenni a lábáról – az emberekre pedig sokkal nagyobb hatással volt, mint fajtársaira. Bár Sophie-t elnézve ebben nem is volt annyira biztos. A vörös hajú lány is barátságosan fogott vele kezet, de közben tetőtől talpig végigmérte, és mosolya is erőltetettnek tűnt. Victoria sejtette, hogy az ő bizalmáért meg kell majd küzdenie. Ezután egy magas, vékony fiú következett, aki barátságtalanul vizsgálgatta. A falnál ült egy széken, egyik lábát felhúzta, és kezével átölelte a térdét. Olyan volt, mint egy kamasz, akit épp valami sérelem ért, és emiatt ül ott durcásan. Tornacipőt, csőszárú, fekete farmert, fehér trikót és piros kockás inget viselt. – Ő pedig itt „kedves” Danny. Nézd el a mogorvaságát! Csak fél éve van itt, és még szoknia kell az új életét – mondta Jade. – Az új életét? Úgy érted…? – Igen, úgy. Újszülött. Úgyhogy ő még egy darabig

biztosan a városka és Logan vendégszeretetét fogja élvezni. Hála mesterének, aki magára hagyta őt. Victoria részvéttel nézett a fiúra, aki láthatóan nem kért sem a részvétéből, sem a barátságából. Továbbra is mogorván ült a helyén, fel sem kelt, hogy a lányt köszöntse. – Ő pedig itt Logan. Ja! Őt már ismered – vihogott Jade, de aztán hirtelen abbahagyta a nevetést, és összehúzott szemöldökkel méregette a többieket. – Hol van Takeshi? – kérdezte végül Logantől. – Hát még ezt sem tudod? – horkant fel Danny. – Figyelsz te egyáltalán bármire is? – Ugyan, Danny fiú! – mosolygott a lány. Odaszaladt hozzá, és átölelte a vállát. – Már megint rossz napod volt? Kérsz egy kis vért? – Sajnálkozva kérdezte, majd gonosz vigyor ült ki az arcára. Danny még nem bírt uralkodni magán, és ez a számítása be is jött. A fiúnak elég volt csak a szót hallania, hogy elfogja őt a szomjúság. Szemei kezdtek besötétedni, a kezei pedig remegni. Olyan erősen szorította a széket, hogy az ujjai szinte tejfehérek lettek. – Menj onnan, Jade! – szólt Logan mérgesen, majd odatérdelt a fiú elé, és kényszerítette őt, hogy nézzen a

szemébe. Ezek után alig hallhatóan mormolt valamit, amitől Danny szemei tisztulni kezdtek, és a remegése is alábbhagyott, majd teljesen elmúlt. – Jobban vagy? – kérdezte a szőke férfi. – Igen – válaszolta Danny erőtlenül, majd gyilkos pillantást vetett Jade felé, akit láthatóan nem zavart a dolog. Ugyanis teljesen más kötötte le a figyelmét. – Odanézz, Vicky! Látod, ki van itt? Victoria a Jade által mutatott irányba pillantott, és rögtön kiszúrta a magas, szőke fiút, ahogy ott állt a pultnál. Luke is épp őt nézte, azaz inkább bámulta. Rámosolygott, mire az zavartan a padlót kezdte tanulmányozni, mintha valami nagyon érdekeset látott volna ott. – Van kedven szórakozni egy kicsit? – kérdezte a barna hajú lány. – Persze! – kacsintott Victoria, és elindultak a fiú felé. Logan próbálta őket visszatartani, de a két lány már nem hallotta rosszalló megjegyzéseit. Luke az iskola futballcsapatának tagjaival volt. Hangoskodtak, lökdösték egymást és néha másokat is, de senki nem mert beléjük kötni, hiszen erős, nagydarab fiú volt mind. Ők persze élvezték, és ki is használták ezt a

helyzetet. Victoria látta, hogy egy-egy arra elguruló pincérlány fenekére csapnak, majd hangos nevetésben törnek ki. Undorodott tőlük, és meg akarta leckéztetni őket, de jól tudta, hogy Logan minden mozdulatukat figyeli, ezért igyekezett visszafogottan viselkedni. – Szia, Luke! – szólította meg a szőke fiút. – Nem mutatsz be a barátaidnak? A focisták körülöttük elhallgattak egy pillanatra, és őket nézték. Egyik-másik elismerően fütyült és feltűnően méregette a két lányt, akik kedvesen mosolyogtak. – Igen, Luke! Nem mutatod be őket nekünk? – kérdezte az egyik csapattársa, mire a többiek nevetni kezdtek, Luke pedig még inkább zavarba jött. – De, persze. Bemutatom őket – mondta halkan, és Victoria ekkor döbbent rá, hogy a fiú nem zavarban volt, hanem szégyellte magát. Talán a társai miatt, talán a saját bizonytalansága miatt – ezt nem tudta, de nem is számított neki. Megfogta Luke kezét, és elindult vele a pult másik vége felé. Mikor hátranézett, csupa döbbent tekintetet látott. Még Jade is meglepetten nézett rá, de Victoria nem féltette őt. Tudta, hogy jól fogja magát érezni a srácokkal. A lehető legtávolabb vezette a szőke fiút, aztán

leültek. Rendelt maguknak egy-egy kólát, habár fogalma sem volt róla, hogy a sajátjával mit fog kezdeni. – Jaj, ne nézz már így rám! – mondta csipkelődve. – Nem ezt akartad? Egy randit velem? – Miért? Ez randi? – kérdezte Luke, miközben szemei egyre csak kerekedtek. A lány kezdte megbánni, hogy elrángatta őt onnan, de a többiek döbbenete kárpótolta. – Persze hogy az! Miért, mit gondoltál? – Próbálta tovább játszani a szerepet, de nem volt biztos benne, hogy sokáig fogja bírni. Luke láthatóan majd kiugrott a bőréből, és próbált szórakoztató lenni. Fecsegett a futballról, az iskoláról, sőt még az időjárást is felhozta. Victoria pedig kimondhatatlanul unta, de mindvégig mosolygott. A poharával játszott, mert az sokkal jobban lekötötte, mint hódolójának mondandója. Egyszer aztán, mikor felnézett, észrevette, hogy Logan ott áll a közelben, és őket figyeli. Így már sokkal érdekesebbnek bizonyult a játék. Hirtelen elkapta Luke pulton pihenő kezét, és finoman simogatni kezdte, amitől a fiún remegés futott végig. Megszólalni sem tudott, annyira váratlanul érte a lány érintése. – Mesélj még magadról! – kérlelte Victoria, és gyengéden megcirógatta Luke arcát, akit mintha

áramütés ért volna: még levegőt is elfelejtett venni. A tenyere nyirkos lett, és lassan az egész teste remegni kezdett. Láthatóan teljesen megbabonázta a lány szépsége. Úgy tűnt, mindjárt meg is csókolja, ám egy hang megállította: – Szervusz, Luke! – Ó, Logan, szia! – köszönt vissza a fiú, de látszott rajta, hogy nem örül a találkozásnak. A férfi figyelme aztán Victoriára irányult, aki – nagyon is feltűnően – újra a poharával volt elfoglalva. – Gyerünk! – szólt oda neki.– Indulás haza! – Tessék? De hiszen még korán van, és én maradni akarok! – tiltakozott a lány. – Sajnálom. Mennünk kell! – Nem! Túl jól érzem magam ahhoz, hogy hazamenjek. És különben is, még el kellene búcsúznom a többiektől. – Emiatt ne aggódj. Én már megtettem helyetted. Gyerünk! – A férfi ellentmondást nem tűrően megragadta Victoria karját. Luke erre felpattant a helyéről, és megpróbált közbeavatkozni, de a villámló arany szempár láttán inkább visszaült a székre. Logan

továbbra is fogva tartotta szemével, és halkan duruzsolni kezdett: – Luke, idd meg az italod, és menj haza! A fiú kábán bámulta a vámpírt, aztán hirtelen magához tért. Kiitta a poharát, majd lassan felállt, köszönt, és elindult a kijárat felé. – Ügyes! – mondta gúnyosan Victoria. – Ismét bevetetted kitűnő bájolási képességed, és mindezt úgy, hogy senki nem vett észre semmit. Úgy tűnik, igazán profi vagy ebben. Logan válasz helyett elkezdte kifelé terelgetni a lányt, aki durcásan engedett a férfi akaratának, de belül forrongott. Bevágta magát az autó anyósülésére, és keresztbe font karral várta, hogy induljanak. Nemsoká már a hazafelé vezető úton jártak. – Mit akarsz tőle? – kérdezte hirtelen Logan, minden bevezető nélkül. – Kitől? Luke-tól? Nem értem, mi bajod van vele. – Igen, tőle. Jobb lesz, ha békén hagyod! És nincs semmi bajom vele, csupán nem akarom, hogy ostobaságot művelj. – De hiszen nem is piszkálom, csak szórakozom vele egy kicsit – mondta pajkosan Victoria. A szőke férfi erre

mérgében nagyot fékezett, amire a lány nem számított. Szerencsére elég jók voltak a reflexei ahhoz, hogy ne történjen baja. Dühösen meredt a másikra, akinek arcán mintha egy mosoly suhant volna át. Mély lélegzetet vett, és próbálta lecsillapítani magát. Nem akarta megadni neki azt az örömöt, hogy dühösen láthassa. – Rendben. Békén hagyom, ha szeretnéd. De van egy feltételem – mondta végül. Logan szemöldöke magasra ugrott, és kíváncsian fordult a lány felé. – Mégpedig? – Mégpedig az, hogy cserébe elárulod, hogyan tudsz vámpírt bájolni. Sőt, a legjobb lenne, ha meg is tanítanád. Akkor aztán biztos kiverném a fejemből Lukeot. – Nem tudom, miről beszélsz – mondta hűvösen a férfi, és újra rálépett a gázra. – Nos, igen. A helyedben én is ezt mondanám. De láttam, ahogy lecsillapítottad Dannyt, és ezt csakis bájolással tehetted. Nem értem, a többiek miért nem vették még észre. De ha megtanítod, hogyan kell, akkor ígérem, tartom a számat. – Hidd el, szívesen segítenék, de tényleg nem tudom,

miről beszélsz. – Logan… – Verd ki a fejedből ezt a butaságot! Nem tudok semmi ilyesmit. Hogyan is tudnék?! Vámpír vámpírt nem bájol, ez lehetetlenség. Nem hiszem, hogy egy vámpír elméje fogékony lenne bármiféle bájolásra. Ha ilyen létezne… annak beláthatatlan következményei lennének. Ha egy gonosz erő megkaparintaná azt a tudást… Gondolj csak bele! – Pedig egész ügyesnek tűntél… Gondolom, elég sokat gyakoroltad, hiszen ez nem akármi. Rajtam is használtad már ezt a képességed, vagy csak a gyenge újszülötteken? Logan csendben vezetett tovább. Waltersék házánál aztán leállította a járművet, és se szó, se beszéd, otthagyta Victoriát az autóban. A lány elégedetten ült ott, mint egy macska, amelyik épp most nyelte le az egeret.

9. Másnap a reggelinél csak Bessie-t és Thomast találta az asztalnál, Logan nem volt sehol. Gyanította, hogy az előző esti beszélgetésük miatt kerüli őt, s ezen jót mosolygott magában. Így legalább nyugta lesz tőle. Leült, és elfogyasztotta a reggeli adag teáját, közben szűkszavúan válaszolgatott az öreg hölgy érdeklődő kérdéseire. Aztán eszébe jutott az esti rosszullét, és a hideg futott végig rajta attól a gondolattól, hogy újra megtörténhet vele. Ijedten nézett az üres bögrére, amiből épp az imént itta ki az utolsó kortyot. – Valami baj van, kedvesem? – kérdezte Bessie aggódó tekintettel. – Nem! – felelte gyorsan a lány. – Nincs semmi baj, csak… – Eh, biztos vér kéne neki! – morgott Thomas, majd felállt, és otthagyta őket. – Ne is törődj vele! Csak kiújult a reumája. Ilyenkor

elég morcos tud lenni – próbálta oldani a helyzetet Bessie. – De mondd csak, tényleg nincs semmi baj? A lány megrázta a fejét, aztán gyorsan elköszönt. Felkapta a táskáját, és kisietett a házból. Már ott várakozott a vérvörös Mustang, benne pedig Jade, akinek a fél arcát egy óriási napszemüveg takarta el. – Szép jó reggelt! – köszöntötte Victoria, és alig bírta visszatartani a nevetését. – Persze, persze, neked is. Na, szállj be gyorsan! – mondta a barna hajú lány elcsigázottan. – Hogyhogy értem jöttél? – Logan küldött tegnap éjjel egy SMS-t. Megkért, hogy vigyelek el én iskolába, mert ő nem ér rá. Történt valami? – Nem, semmi különös. Biztos az igazgatónőt fuvarozza, ezért kért meg téged, hogy gyere értem. Jade nem feszegette tovább a témát. Az iskoláig vezető úton végig csendben voltak. Barátnője a másnapossága miatt, ő pedig azért, mert túlságosan a gondolataiba merült. Nemsoká már a parkolóban voltak, és mielőtt kiszálltak volna, Victoria megszólalt: – Jade, szeretnék kérni tőled valamit. – Tudtam, hogy van valami bajod! – kiáltott fel a kék

szemű lány. – De ki vele, mi lenne az!? – Megtennéd, hogy ma nagyon figyelsz rám? Minden mozdulatomat, minden apró kis rezdülésemet. És ha valami furcsát látsz, akkor azonnal hozz ide, a parkolóba. Rendben? Barátnője levette a napszemüveget, és érdeklődően méregette a másikat. – Elárulod végre, hogy mi a baj? – kérdezte. – Nem tudom, mennyire emlékszel a tegnap estére, de meséltem valamit, ami akkor történt, amikor beléptem az étterembe. Rémlik? – Persze hogy rémlik! Azért annyira nem ütöttem ki magam! – Jade teljesen felháborodott. Victoria kétkedve nézett rá, de aztán folytatta: – A helyzet az, hogy ma reggel is ittam teát. És félek, hogy ugyanaz fog történni, ha belépek az iskolába, mint tegnap este. Érted? Ezért szeretnélek megkérni rá, hogy vigyázz rám. Jade nem mondott semmit, csak bólintott, jelezve, hogy megértette. Victoria valamivel nyugodtabban szállt ki az autóból, de barátnőjét elnézve azért volt még benne némi félsz. Elindultak a parkolón keresztül az iskola épülete felé,

ám egyszer csak egy vékonyka hangra lettek figyelmesek. – Jade! Jade! Mindketten hátrafordultak. Victoria egy magas, vékony, szemüveges, jelentéktelen külsejű lányt látott, aki lelkesen integetett feléjük, majd odaszaladt hozzájuk. Ahogy odaért, hadarva belekezdett mondandójába: – Jade! Jaj de jó, hogy látlak végre! Már napok óta nem találkoztunk, pedig hívtalak is, de nem vetted fel. Mindegy. Biztos épp valami nagyon fontos dolgod volt, igaz? Valami halaszthatatlan életbe vágó, fontos dolgod – És mosolyogva a vámpírra kacsintott. Victoria értetlenül nézte a jelenetet, Jade pedig mintha kicsit zavarban lett volna, de gyorsan magához tért, és bemutatta a szemüveges lányt. – Vicky, ő itt Kate Turner. Tudod. Kate, akit már említettem. Victoriának rémlett Kate neve, és az is, hogy Jade mindenféleképp be akarta őt mutatni. Ezért aztán alaposabban szemügyre vette a lányt, aki nagy, csillogó szemekkel nézett rá, de semmi különöset vagy figyelemre méltót nem látott rajta. – Kate, ő pedig Victoria – folytatta Jade, akin látszott,

hogy minél előbb szeretne megszabadulni a szemüveges dumagéptől. – Victoria? És te is… te is… vámpír vagy? – kérdezte az halkan. Victoria döbbenten nézett előbb Jade-re, aztán Katere, majd megint Jade-re. Barátnője ekkor kapott észbe, és magyarázkodni kezdett: – Ó, ne vedd őt komolyan! Kate meg van róla győződve, hogy vámpír vagyok – mosolygott kissé erőltetetten. – Egyébként nem tudom, miből jutott erre a következtetésre. Kate duzzogva mondani akart valamit, de a két lány sietősen elindult az iskola épülete felé. – Azt hiszem, leráztuk – mondta Jade megkönnyebbülve. – Őt akartad mindenáron bemutatni nekem? De miért? – Victoria óvatosan hátrasandított, de a szemüveges lány nem követte őket. – Nem is tudom. Máskor olyan szórakoztató szokott lenni. Vicces, ahogy követ, és a vámpírlétem felől kérdezget. Néha magam sem tudom, hogy komolyan gondolja-e, vagy csak szórakozik. Lehet, meglepődne, ha megtudná, hogy tényleg az vagyok, akinek gondol. Most

viszont nincs hozzá türelmem, és untat – sóhajtott panaszosan. – Szétrobban a fejem! – Azt nem csodálom. Annyi whiskey után! Közben odaértek az iskola bejáratához, ahol a diákok csoportokba verődve a szokásos reggeli beszélgetéseiket folytatták. Victoria érezte, hogy gyomra görcsbe rándul, de azzal nyugtatta magát, hogy ha az épületen kívül nincs baj, akkor bent sem lesz, hiszen kint is sok diák volt. Elhessegette a rossz gondolatokat, és gyorsan belépett. Megállt az ajtóban pár másodpercig, és várta, hogy rátörjön a szomjúság, de végül semmi ilyesmi nem történt. – Jössz már? – kérdezte Jade, egy pár lépéssel előtte álldogálva. – Persze, megyek – felelt Victoria teljes nyugalomban. Fellélegzett, és vidáman indult a másik lány nyomába. A napjuk eseménytelenül zajlott le, egészen az ebédig. Az órák mindkettőjük számára szörnyen unalmasak voltak: a tanárok nem tudtak semmi újat mondani nekik. Ez volt a legrosszabb büntetés, amit el tudtak képzelni. Jade ásítozva ülte végig az összes órát, amin Victoria jókat mosolygott.

Aztán elérkezett az ebédidő. A folyosók élettel teltek meg. Mindenhol diákokat lehetett látni, akik vagy az étkezőbe siettek, vagy pedig az otthonról hozott ebédjükkel a kinti padokhoz vagy a futballpályához igyekeztek. Ők az étkezőbe mentek. Hosszú sor kanyargott a pult előtt, sokan pedig már az asztaloknál ültek. Jade újra panaszkodott, türelmetlen volt, de végül beállt a sor végére. Victoria nem igazán értette mire jó ez az egész, hiszen ők emberi ételt nem fogyasztottak. Úgy gondolta, hogy ez is Logan egyik „illeszkedjünk be közéjük” dolga lehetett. Beállt hát ő is a sorba, ami egészen gyorsan haladt ahhoz, hogy Jade abbahagyja a panaszkodást. Az ételek nem voltak ínycsiklandozóak vagy kívánatosak számukra, de úgy tűnt, a diákok alig bírtak választani a hamburgerek, pizzák, gyümölcsök és különböző saláták közül. Victoria egy szelet pizzát, kukoricát, egy almát és csokis tejet tett a tálcájára. Jade is valami hasonlót pakolgatott a sajátjára, aztán kinéztek egy üres asztalt maguknak az egyik távoli sarokban. – A többieknek nem kell iskolába járniuk? – kérdezte Victoria.

– A többieknek? Miféle többieknek? – kérdezett vissza elcsigázottan Jade. – Jamesnek, Sophie-nak és Dannynek… De mondd csak, jól vagy? – Persze, persze, csak kicsit fáradtnak érzem magam… Szóval a többiekkel az a helyzet, hogy James elég idősnek néz ki ahhoz, hogy dolgozhasson, így aztán dolgozik is a város egyik legmenőbb ügyvédjénél. Meg kell mondjam, Mr. Brooks, a munkaadója, nagyon kedveli a mi Jamesünket, ami egyébként nem meglepő, tekintve a megnyerő modorát. Sophie és Danny viszont ebbe az iskolába járnak, most is itt vannak valamerre. – És mi a helyzet a rejtélyes Takeshivel, akit tegnap este hiányoltál? – Takeshi? Ó, ő egy kicsit más téma. Ő is iskolába jár, bár szerintem inkább már dolgoznia kellene, hiszen csak pár évvel néz ki fiatalabbnak Logannél. Az igazság azonban az, hogy ő jobban élvezi az iskolát, ezért azt mondta mindenkinek, hogy párszor már megbukott. Ez egyébként hihető is. No nem az agyi kapacitását és teljesítményét illetően, hanem a hiányzásai azok, ami miatt rezeg a alatta a léc. Még szerencse, hogy Logan közelebbi viszonyt ápol az igazgatónővel, így, egy időre

legalábbis, könnyen kihúzza őt a bajból. – Logan nem haragszik Takeshire emiatt? – Nem, mert Takeshi Logan legjobb cimborája, és Logan bármit megtesz azért, hogy ne kerüljön bajba. Ezenkívül ő szerzi be annak az isteni teának az egyik összetevőjét. Ez a sok hiányzásának az oka. – És hogyhogy nem lógtok együtt Sophie-val és Dannyvel? Ők miért nem ülnek ide hozzánk ebédnél? – Hé! Mi nem azok a satnya vámpírkezdemények vagyunk abból a híresen nevetséges regényből, akik folyton együtt mennek mindenhova! – háborgott Jade. – Meg egyébként lehet, jobb is, ha Danny nincs a közelemben. Szegénykémet egy pillanat alatt ki tudom készíteni – vigyorgott elégedetten. – A több száz diák között biztosan találtak maguknak pajtásokat, bár kétlem, hogy Danny jól bírná a tásaságukat. Biztos most is valami sötét helyen gubbaszt. – Miért bántod őt? Nem lehet könnyű neki. – Nem akarom én bántani. Csak idegesít, hogy ennyire nem tud uralkodni magán. – De hiszen újszülött! Emlékszel még arra, hogy milyen az? Mikor nem érted, hogy mi történik a testeddel, csak annyit észlelsz, hogy valami változik. Az

érzékeid élesebbek, a reflexeid gyorsabbak, és közben nem tudsz másra gondolni, csak a vérre. Jade egy pillanatra bűnbánóan nézett Victoriára. Úgy tűnt, nagyon is emlékszik, milyen volt újszülöttnek lenni. Elmélkedését azonban az ebédlőn végigfutó halk morajlás szakította félbe. Mindketten az ajtó felé néztek, és rögtön tudták, mi, illetve ki váltotta ki ezt a reakciót. Egy magas, fiatal fiú állt ott, és minden tekintet rászegeződött. Fekete farmert, fekete cipőt és fehér inget viselt. Arca szoborszerűen szabályos volt, vonásai tökéletesek: telt ajkak, mandulavágású, sötét szemek és dús, fekete haj. – Csak nem… – kezdett bele Victoria, de a mondatot Jade fejezte be. – Takeshi! – kiáltotta, és úgy tűnt, hogy még a rosszullétét is elfelejtette. Arca felderült, és őrült mód integetni kezdett a fiúnak. Takeshi odafordította a fejét, és elmosolyodott, mikor meglátta őket. Majd elindult feléjük. A lányok összesúgtak mögötte, és izgatottan nevetgéltek, miután elhaladt mellettük, de ő ügyet sem vetett rájuk. Mikor odaért a két lányhoz, Jade a nyakába ugrott. – Takeshi! Na végre, hogy visszatértél! Nagyon sokáig

voltál távol – mondta panaszosan, és úgy tett, mint aki haragszik a fiúra. – Sajnálom – mondta Takeshi bocsánatkérően. – Tegnap este érkeztem, de túl hosszú volt az út, kellett egy kis pihenő. De miért nem mutatod be inkább a barátnődet, ahelyett, hogy zsörtölődsz velem? – Ó, persze, persze. Ő itt Victoria. Pár napja költözött a városba – mondta Jade, majd halkabban hozzátette: – Ő is egy közülünk. – Igen, azt rögtön tudtam – mondta Takeshi, végig Victorián tartva a tekintetét. – Örülök, hogy megismerhetlek. – Én is örülök. Jade tegnap este nagyon hiányolt. – Ugyan már! – tiltakozott a kék szemű lány. – Csak furcsálltam, hogy még nem értél vissza. De elég is ebből! Gyere, ülj le hozzánk! Takeshi helyet foglalt a két lány mellett, az ebédszünetet végig jókedvű beszélgetéssel, nevetéssel töltötték. Victoria maga is meglepődött, hogy mennyire szimpatikusnak találja a fiút. Nem volt nagyképű, mint azt legelőször gondolta. Inkább érdekesnek és izgalmasnak tűnt. És azon kapta magát, hogy őt bámulja, miközben az Jade-del viccelődött. Máskor pedig azt vette

észre, hogy a fiú felejtette rajta a tekintetét, és olyankor különös izgalom lett úrrá rajta. Az ebédszünet befejeztével ismét beültek az unalmas órákra, ám ezúttal Takeshi is velük tartott, és a tanítás hátralevő részében is végig a lányokkal maradt. Iskola után pedig elkísérte őket Jade autójáig. – Van kedvetek egy kis szórakozáshoz? Elmehetnénk a belvárosba – ajánlotta fel. – Én azt hiszem, inkább kipihenem a tegnap esti fáradalmakat – válaszolt Jade. – És te, Victoria? Van programod estére? – Nincs, de nem hinném, hogy Logan elengedne bárhová – mondta szomorkásan a lány, mire Takeshi nevetni kezdett. – Ne haragudj, hogy nevetek – mondta végül. – Csak képes vagyok elfeledkezni Logan szigoráról. És mit szólnál egy mozihoz? Ha gondolod, akkor beszélek kedves barátommal is. Egy mozizásban még ő sem találhat kifogást. Victoria egy pillanatig habozott, de aztán örömmel elfogadta a meghívást. Megbeszélték a részleteket, aztán a két lány beszállt az autóba, és elhajtottak.

10. Victoria vidáman szállt ki a vérvörös Mustangból, ügyet sem vetve Jade szurkálódó megjegyzéseire, amik mind Takeshivel voltak kapcsolatosak. Elbúcsúzott barátnőjétől, aki továbbra is csak mondta a magáét, majd bement a házba, és felviharzott a szobájába. Remélte, hogy Logan nincs otthon, mert nem akarta, hogy bármi vagy bárki elrontsa a kedvét. Abban állapodtak meg, hogy Takeshi érte jön este nyolc óra körül, aztán elmennek moziba valami vígjátékot nézni. Bízott benne, hogy ez ellen Logannek tényleg nem lesz kifogása. Benézett a szekrénybe, és áttúrta a ruháit. Kiválasztott egy sötétkék, hosszított fazonú pólót és egy fekete farmert, amihez egy magas sarkú, fekete cipő illett. Ezeket odakészítette az ágyra, aztán leheveredett egy kicsit. Az életén gondolkodott, hogy mennyire megváltozott minden, szinte egy szemvillanás alatt.

Nemrég még az otthon biztonságát és kényelmét élvezhette, most pedig egy isten háta mögötti, idegen városban kell laknia, ki tudja, mennyi ideig. A Takeshivel való találkozás azonban megváltoztatott benne valamit. Kezdett bizakodni, hogy talán nem lesz olyan rossz ez az élet, mint azt először gondolta. Megeshet, hogy igaz barátokra lel vagy, amit még álmában sem gondolt volna, hogy szerelmes lesz. Felrémlett előtte a fiú szép, sötét szeme, ahogy az ebédnél őt nézi, és rögtön izgalom lett úrrá rajta. Takeshi annyira más volt, mint Logan, aki a vad, szinte állatias férfiasságot testesítette meg. Emellett Victoria faragatlannak és érzéketlennek tartotta. A japán fiú ellenben titokzatos, stílusos és rendkívül szórakoztató volt. Nem bírt tovább feküdni az ágyon. Felkelt, és elment zuhanyozni, hogy kicsit felfrissítse magát. Amikor végzett, egy törülközőt tekert maga köré, és visszasietett a szobába. Ekkor hallotta meg Bessie néni hangját, amint őt hívta a vacsorához. – Azt hiszem, én ma kihagyom a vacsorát! – kiáltott ki a résnyire nyitott ajtón. Válasz nem érkezett, ezért

gyorsan becsukta, és odament a szekrényhez. Kinyitotta az ajtaját, hogy miután felöltözött, megnézhesse magát a nagytükörben, ami az ajtó belső részén volt. Már épp levette volna a törülközőt, mikor a tükörben egy izzó, mézszínű szempárt látott meg. Halk sikoly hagyta el a száját, és villámgyorsan megfordult. – Mit keresel te itt? – förmedt a betolakodóra. – Megijedtél? – kérdezte Logan gúnyosan. – Ha azért jöttél, hogy felidegesíts, akkor jobb, ha bele sem kezdesz, és inkább magamra hagysz. Nem vagyok kíváncsi a megjegyzéseidre. – Tényleg? Milyen kár. Pedig egészen jókat tudnék mondani – felelt a férfi, miközben tetőtől talpig végigmérte az egy szál törülközőben előtte álldogáló lányt. Victoria észrevette ezt, és zavarba jött. Hirtelen szólni sem tudott, de aztán megtalálta a hangját. – Bökd ki, hogy mit akarsz, Logan! – Hogy mit akarok? Lerángatni téged a vacsorához. – Mondtam, hogy kihagynám ma. – Én meg azt mondom, hogy szó sem lehet róla. Ha öt percen belül nem vagy lent, akkor feljövök újra, és a szó szoros értelmében lerángatlak. Megértetted? Itt én szabom a szabályokat, te pedig betartod őket. – És a férfi

már ott sem volt. Victoriát ismét iszonyatos düh kerítette hatalmába, és tehetetlenségében az ajtóhoz vágta a párnát. Megint toporzékolni szeretett volna, de aztán emlékeztette magát, hogy egy szép este elé néz, ezért vett néhány mély levegőt, és ismét a tükör felé fordult. Zöld szemei a haragtól még szikrázóbbak lettek, szinte világítottak. Aztán, ahogy lecsillapodott, úgy múlt ez a szikrázás is, de a hangulata már korántsem volt olyan jó, mint amikor hazaért. Átkozta Logant és az ő szabályait, amiért sikerült elrontania a kedvét, és átkozta magát is, amiért hagyta magát felidegesíteni. Felöltözött, feltett egy kevés sminket, és elindult lefelé. Amint kinyitotta az ajtót, ismét a férfival találta magát szemben. – Mi az már megint? – kérdezte hűvösen. – Érted jöttem – felelt ugyanolyan hűvösen Logan. – Amint látod, épp lefelé indultam. Úgyhogy fölöslegesen fáradtál. Letalálok egyedül is, köszönöm. Meg akarta kerülni, de a férfi az útját állta, és majdnem nekiütközött. Victoria felnézett azokba a vadító szemekbe, amelyek aztán fogva tartották a tekintetét. Nem tudta, mennyi ideig álltak így. Minden csöndes volt

körülöttük, mintha nem lett volna rajtuk kívül senki sem a házban, és ő csupán az aranyló szempárt látta. Aztán a férfi hirtelen ellépett előle, utat engedve neki a lépcső felé. Victoria rá sem pillantott, úgy haladt el mellette. Lesietett a konyhába, ahol az idős házaspár már a vacsoráját fogyasztotta. Bessie szívélyesen mosolygott, Thomas pedig, szokásához híven, rá sem nézett. Helyet foglalt, és Logan, aki szorosan a nyomában volt, már tolta is elé a teát. A lány undorral nézett a bögrére. – Nem azt mondtad, hogy én készítsem magamnak a teát? – kérdezte halkan, hogy az öregek ne hallják. – De igen, azt mondtam. Csakhogy úgy gondolom, jobb, ha ma este én felügyelem a vacsidat – mosolygott Logan. – Jól vagy, drágám? – kérdezte Bessie a lánytól. – Reggel is olyan hirtelen elviharzottál. Aggódtam érted. – Persze, nincs semmi baj, Bessie néni – felelte Victoria, aztán egy gyors pillantást vetett Loganre. A férfi azonban közömbösnek tűnt, az idős nő kérdése nem váltott ki semmilyen hatást nála. A lány belekortyolt a teába, és csak remélni tudta, hogy nem lesz semmi baj az este folyamán. Úgy érezte, mintha

halálos mérget inna. A két öreg jókedvűen csevegett, ám Logan hangja megtörte ezt. – Miért rohantál el reggel? A reggeli teát azért megittad, ugye? Minden szem Victoriára szegeződött, még Thomas is őt figyelte. – Késésben voltam – mondta a lány egyszerűen. Logan ismét szólni akart, de Bessie jobbnak látta közbeavatkozni. Nem akarta, hogy a vacsora ismét feszült hangulatban teljen el. Nem értette, miért nem kedveli egymást a két fiatal, akik valójában még nála is jóval idősebbek voltak, de ő csak két gyereket látott bennük. – Ismét nagyon csinos vagy, kedvesem – bókolt Victoriának. – Ma is mész valamerre? – Persze – válaszolt a lány helyett Logan. – Ma este moziba megy. – Logan! – szólt a férfira Bessie. – Maradj csöndben, drágám! Hadd beszélgessek kicsit Victoriával. A lány hálásan nézett az idős hölgyre. Logan szemei szikrákat szórtak, de csöndben maradt. – És kivel mész moziba? – érdeklődött tovább Bessie.

– Takeshivel. Nem tudom, ismered-e – felelte bizonytalanul Victoria. – Hogy ismerem-e? – lelkendezett az öreg hölgy. – Takeshi gyakori vendég a mi házunkban. Igen derék fiú. És milyen jóképű! Nevetgéltek, és áradoztak Takeshiről még egy darabig, Logan pedig nem bírta tovább hallgatni őket. Szó nélkül felállt, és elment otthonról. Meglepetten néztek utána. – Ennek meg mi baja? – kérdezte Thomas. – Nem tudom – mondta Bessie elképedve. – Egész nap olyan furcsán viselkedett. Meglehet, hogy csak fáradt. – Ugyan már! – morgott Thomas. – Ez egy vámpír. Biztos vér kéne neki. A két öreg még percekig tanakodott Logan furcsa viselkedésének okán, miközben Victoria csak ült, és saját gondolataiba volt elmerülve. A férfi feltűnően kerülte őt aznap, csupán vacsora előtt találkoztak. És sejtette, hogy ennek csak egy oka lehetett. Eszébe jutott az előző este, és az, amire az étteremben rájött Logannel kapcsolatban: hogy a férfi tud vámpírt bájolni. Ez ismét jókedvre derítette, mert tudta, hogy ezt fegyverként használhatja ellene. S habár a férfi tagadta, hogy

birtokában lenne ennek a képességnek, ő biztos volt a dologban, hiszen a saját szemével látta. Elköszönt a két öregtől, és kiment a tornácra. Kint már sötét volt és lehűlt a levegő, de Victoria bőrét langyos fuvallatként simogatta a szél. Jól érezte magát, és tudta, hogy ez az este már csak jobb lehet. Pár perc múlva azonban egy másik érzés is kezdte hatalmába keríteni: mintha valaki figyelné őt. Felnézett az égre, akárha a csillagokat kémlelné, de közben fülelt, hátha meghall valamit. Izmai megfeszültek, de semmi sem történt. Ekkor meghallotta az ismerős hangot. – Minden rendben? – A férfi a veranda másik végében állt. Victoria odakapta a fejét, és nem látott mást, csak egy aranyló szempárt. Sötét árnyék vetült rá, világító szemei miatt úgy nézett ki, mint egy ragadozó, aki lesből akar áldozatára támadni. Logan kilépett az árnyékból, és odasétált a lányhoz, majd megállt előtte, egészen közel hozzá. Victoria ismét érezte a belőle áradó erőt, de ezúttal nem engedte, hogy a közelsége elgyengítse. Magabiztosan felszegte a fejét, és belenézett a férfi sugárzó szemeibe. Lábai kezdtek elgyengülni, és kezdett megszűnni körülötte a világ. Csupán a mézszínű szemek léteztek.

Nem szabad, nem szabad! – mondogatta magában, és érezte, ahogy visszatér belé az erő. – Miért csinálod ezt? – kérdezte halkan. – Nem csinálok semmit – felelte Logan ugyanolyan halkan, miközben tekintetével továbbra is fogva tartotta a lányt. – Te most bájolsz engem? A másik vámpír felnevetett: – Ha bájolnálak, arról nem tudnál. És különben is, mondtam már, hogy képtelenség egy vámpír bájolása. Victoria azonban nem hagyta annyiban a dolgot. – Mégis, tegnap éjszaka bájoltad Dannyt. Máskülönben nem sikerült volna lenyugtatnod őt, nem igaz? – Hagyd abba, Victoria! – mondta fenyegetően Logan. – Mondtam már, hogy ne aggódj. Nem árullak el, de ennek ára van, amit már közöltem veled. A férfi nem válaszolt. A lány érezte a haragját. Ettől ugyan egy kicsit megijedt, de úgy döntött, hogy folytatja a játékot. – Persze el is mondhatom a többieknek, de az kinek lenne jó? Talán mind ellened fordulnának haragjukban, aztán rendeznének egy jó kis vérfürdőt a városban. Utána pedig szétszélednének a nagyvilágban, ki tudja,

mennyi gonosz dolgot művelve. Ártatlan öregeket és gyermekeket gyilkolnának, és ezt mind miattad, mert egy makacs öszvér vagy! És az Öregek sem néznék jó szemmel, nekem elhiheted… – Elég legyen! – sziszegte Logan. Megragadta a lány mindkét karját, odahúzta magához, és lehajolt hozzá, úgy, hogy a szemük egy magasságba került. Victoria megrémült. A férfi erősen szorította a karját, és szemeiből iszonyatos harag áradt. – Engedj el! Ez fáj! – nyöszörögte a lány, de Logan nem engedte. Victoria megpróbált kiszabadulni a szorításból, de a férfi egyre erősebben tartotta őt fogva, és fújtatott, mint egy dühös bika. – Engedj már el! – mondta újra a lány. – Addig nem, míg meg nem ígéred, hogy elfelejted ezt a bájolósdit! Victoria makacsul hallgatott. Félt, de tudta, hogy igaza van, és Logan tud más vámpírokat bájolni. Máskülönben nem gurulna dühbe, amikor felhozza ezt a témát. A férfi továbbra is fürkészően nézett rá, aztán hirtelen elengedte. Victoria karján látszott ujjainak a nyoma, de ezzel most nem törődött. Úgy érezte, megnyert egy csatát.

A másik hátat fordított neki, és szótlanul bámult az éjszakába. A lány egy pillanatra megsajnálta, de most már nem hagyta annyiban a dolgot. Csendben odaállt mellé, de nem szólt semmit. – Nem adod fel, igaz? – kérdezte Logan. – Nem bizony. A szőke férfi lemondóan sóhajtott egyet, és ránézett a lányra. Az érezte magán a férfi tekintetét, és felnézett a mézszínű szempárba, de ezúttal valami egészen mást látott bennük, mint eddig. Harag és düh helyett végtelen szomorúságot és magányt. Hirtelen kíváncsiság fogta el: ki ez a vámpír valójában? A férfi tekintetét aztán az utcában feltűnő autó fényszórója vonta el. A jármű gyorsan közeledett, majd végül csikorgó kerekekkel megállt a ház előtt. Egy fekete Corvette Stingray volt. Logan szeméből hirtelen eltűnt a szomorúság, újra a régi volt. Vidáman ment oda az autóhoz, amiből Takeshi szállt ki. Kezet fogtak, majd megölelték egymást. – Sokáig voltál távol, barátom – mondta Logan. – Valóban. De a lényeg, hogy újra itthon vagyok, köztetek. – Ez így igaz. De ugye nincs semmi baj? Mindannyian

hiányoltunk tegnap este, ráadásul ma is csak telefonon hívtál. – Minden a legnagyobb rendben, ne aggódj. Csupán volt még egy kis dolgom, ezért késtem. Semmiség az egész, hidd el! Viszont örömmel látom, hogy van egy új társunk – nevetett Takeshi, és Victoria felé fordult. A lány mosolyogva odament hozzá, puszit nyomott az arcára, és ismét megállapította, hogy rendkívül vonzó. Fekete nadrágot viselt, sötétlila pólóval és fekete zakóval. – Nos, akkor érezzétek jól magatokat – mondta Logan. – Ígérem, épségben visszahozom – vigyorgott Takeshi, és búcsúzóul újra megölelte barátját. Az elindult vissza a házba, de előtte még odasúgott valamit Victoriának, és közben egy papírdarabot is a kezébe csúsztatott: „Találkozunk holnap, iskola után, az elhagyatott házban!”

11. Victoriában kavarogtak az érzések. Örült és izgatott volt, hogy Takeshivel lehet kettesben, viszont ott motoszkált a fejében a másnap délutáni találkozó Logannel. Mit akar tőle a férfi? És mi az az elhagyatott ház? Hol van egyáltalán?… Kifelé bámult az autó ablakán, és teljesen megfeledkezett Takeshiről, akinek feltűnt a lány némasága. – Valami baj van? – kérdezte óvatosan. Victoria ránézett, észrevette arcán az aggodalmat, és elszégyellte magát, amiért nem vele foglalkozott eddig. – Nem, nincs semmi baj – mosolygott, és szerette volna elhessegetni a másnapi találkozó gondolatát, de az már végérvényesen ottragadt a fejében. A mozi nem volt messze, legalábbis autóval nem. A belvárosban, a vámpírok kedvenc éttermének közelében. Nem volt nagy a filmválaszték: két régebbi a nosztalgiázni vágyóknak, egy akció-, egy túlságosan

romantikus, valamint egy népszerű vámpíros film közül választhattak. És ők egyértelműen az utóbbira szavaztak. Takeshi megvette a jegyeket, majd nagyvonalúan meghívta Victoriát egy popcornra és üdítőre. A leghátsó sorba ültek, így nyugodtan nevetgélhettek az egyes jeleneteken. A film közepe táján egy dühös tinilány hangosan pisszegett nekik, ám ez őket egy cseppet sem zavarta. A végére már mindkettejüknek fájt a hasa a sok nevetéstől, és egyetértettek abban, hogy már csak ezért megérte elmenni a moziba. – Mennyi ostobaságot összehordtak! – ámuldozott Victoria kifelé menet. – Igen. És azok a vámpírok inkább hasonlítottak orkra, mint vámpírra. Félelmetes, hogy miket feltételeznek rólunk – súgta Takeshi a lánynak, aki erre ismét elnevette magát. – Szomorú lennék, ha orkra hasonlítanánk. Egyébként nem értem, miért nem tudnak kitalálni valami eredetibb halált a fakarónál. Úgy értem, attól bárki meghal, ha a szívébe karót döfnek. Na és az ezüstgolyó! Te jó ég! Ha ez mind igaz lenne, akkor meg kellene válnom kedvenc ezüst karkötőmtől. – Nos, az valóban szomorú lenne – incselkedett a fiú.

– Úgy gondolom, illő lenne megünnepelnünk a szerencsénket, hogy nem orknak születtünk és hogy nem hat ránk az ezüst. Mit szólnál, ha beülnénk a Star Driveinbe? És van nálam egy kis éltető folyadék, alkohollal megbolondítva. – Ó! Azt inkább kihagyom, ha nem gond. Tudod, Jade bemutatta a hatását a koktélnak – hárította el Victoria. Takeshi arcáról lefagyott a mosoly, ezért a lány gyorsan hozzátette: – De örömmel beülök veled az étterembe, ha addig is veled lehetek. Bár meglehet, hogy Logan nem fog örülni, ha későn érek haza. A fiú szeme felcsillant, amitől Victoria gyomrában vadul röpdösni kezdtek azok a bizonyos pillangók. – Logan miatt ne aggódj! – mondta Takeshi. – Majd én megvédelek a gonosz mostohádtól. Elindultak az étterem felé, de alig tettek meg pár lépést, amikor valaki rájuk kiáltott: – Victoria! Victoria! Kate szaladt utánuk, és Victoria majdnem elnevette magát, amikor meglátta. Nevetségesnek tűnt a szűk szárú, szürke nadrágban és a zöld kockás blúzban, amihez egy ormótlan fekete cipőt viselt. Fénytelen haját két copfba fogta, amitől úgy nézett ki, mint egy

túlméretezett óvodás. Lihegve állt meg előttük, és mintha ősrégi cimborák lennének, úgy kezdett beszélni: – Moziban voltatok? Mit néztetek meg? – csak ekkor nézett Victoria partnerére, amitől rögtön zavarba jött. – Ta… Ta… Takeshi… Szia! – Szervusz, Kate! – köszönt a fiú ellenállhatatlanul dögös hangján. – Hogy vagy ezen a szép estén? – Én… én… – Az remek – bólintott Takeshi, majd karon fogta partnerét, és elindult. Azonban a copfos lányt nem volt ilyen egyszerű lerázni, mert utánuk szaladt. – Hová mentek? – fordult Victoriához. – Csak nem enni? Mert akkor veletek tartok, úgyis épp oda készültem. Victoria tanácstalanul nézett Takeshire, aki rezzenéstelen arccal nézett vissza rá, majd közelebb hajolt hozzá: – Próbáld meg lerázni, én addig megyek, foglalok magunknak asztalt. Azzal otthagyta a két lányt. Kate epekedve nézett a fiú után, majd hirtelen Victoriához fordult: – Randiztok? – Tessék? Ööö… mi csak…

– Ó, szóval randiztok – jelentette ki a szőke lány valami furcsa hangsúllyal, aztán folytatta: – Tudod, Takeshi nagyon helyes fiú, de a helyedben óvatosabb lennék. Az angyali külső mögött valami gonosz rejtőzik, én mondom. Ezért is jobb, ha most veletek megyek, nehogy valami bajod essen. – Ugyan, Kate! Igazán kedves tőled, hogy meg akarsz óvni, de hidd el, meg tudom magam védeni. Meg aztán a bár biztosan tömve lesz, szóval nem hinném, hogy Takeshi bármi rosszat tenne. – Victoria igyekezett komoly képet vágni, de nagyon nehezére esett. – Na igen. De gondolom ő fog hazavinni és… – Kate! – vágott közbe a lány – Most már elég! Tényleg nagyon rendes tőled, hogy aggódsz, de hidd el, nincs miért. Menj haza, késő van! Kate durcásan morgott valami olyasmit, hogy „További szép estét”, aztán sarkon fordult és elviharzott. Victoria még állt ott egy darabig, és a távolodó lányt nézte, aztán elindult az étterem felé. Útközben még mindig Kate-en járt az agya, hogy mennyire óvni akarta Takeshitől. Persze nyilván féltékenységből mondta azokat a dolgokat róla, de azért egy röpke pillanatra felmerült benne, hogy a lány tud

Takeshi, sőt Jade titkáról is, nem csak megjátssza a dolgot. Végül elhessegette magától ezeket a gondolatokat, és gyorsított léptein, hogy ismét a randevút élvezhesse. Mielőtt belépett volna az étterembe, felrémlett előtte az előző esti eset, de mivel nem érezte magát furcsán, bement. Takeshit az egyik sarokban találta meg egy asztalnál, de nem volt egyedül. Két lány ült vele szemben, akiket már korábban látott az iskolában. Mindketten mélyen dekoltált pólót és miniszoknyát viseltek, és azon fáradoztak, hogy Takeshit elcsábítsák. A fiú azonban, amint meglátta Victoriát, felpattant, és otthagyta őket. – Te vagy a megmentőm – mondta. – Boldog vagyok, hogy megmenthettelek. Zaklattak? – Inkább csak untattak. Néha igazán az agyamra tudnak menni az emberek. Gyere, keressünk egy másik asztalt! Nem volt telt ház, így könnyen találtak egy csendesebb sarokban üres helyet. Leültek, majd Takeshi rendelt két üdítőt az egyik pincértől. Miután megkapták az italt, elővett egy apró fiolát, amiben a kis koktélja volt, és belekeverte az üdítőbe. Victoriának felcsillant a

szeme a vér láttán, de ez alkalommal nem tört rá a szomjúság. Legalábbis nem olyan elemi erővel, mint szokott. Akarta a vörös folyadékot, mint mindig, de most úgy érezte, hogy ha nem iszik belőle, az sem gond. Furcsa érzés volt, egészen ijesztő, de teljesen nyugodtnak érezte magát. – Biztos nem próbálod ki? – kérdezte Takeshi. – Kis mennyiségben nem lesz bajod tőle. – Csábító az ajánlat, de azt hiszem, majd legközelebb. Inkább mesélj nekem a titokzatos útjaidról! – Titokzatos utak? – kérdezte meglepetten a fiú. – Igen. Úgy tudom, te szállítod a csodatea egyik hozzávalóját. – Ja, hogy azok az utak! Igazából semmi érdekes. Bizonyos időközönként ellátogatok Japánba, és jiaogulannal térek vissza. – Ó, igen. Ez ismerősen hangzik. Azt hiszem, Bessie néni említette ezt a… ezt a… – Jiaogulan. Más néven halhatatlanság növény – mosolygott Takeshi. – De mi, japánok amachazurunak hívjuk, ha így jobban tetszik. – Te jó ég!… Maradjunk inkább az első névnél, hátha

sikerül egyszer megjegyeznem. Vagy a legjobb, ha a halhatatlanság növényt használjuk. Végül is elég jól hangzik… Szóval ezért kell utazgatnod? Hogy legyen ilyen izénk? Nem lehetne ezt is Waltersék kertjében termeszteni? Takeshi hangosan nevetett, láthatóan tetszett neki az ötlet, de aztán kifejtette, hogy Waltersék kertjében nem megfelelőek a körülmények. – Meg aztán nem bánom, ha néha kimozdulhatok innen, és láthatom a családomat – folytatta. – Azt elhiszem! Várjunk csak… A családodat? – Igen, az apámat és a húgomat. – Ők is vámpírok? – Victoria szemei óriásira kerekedtek. Takeshi nevetni kezdett. – Igen. Apám a mesterem. Nekem és a húgomnak, Mitsukónak is. Miután átváltozott, úgy döntött, nem hagy magunkra, és alattvalóivá tett minket. A vámpír, aki őt átváltoztatta, már nagyon öreg volt, és megcsömörlött. Apám tudós ember, azért is tette alattvalójává, hogy találjon valamit, ami csillapítja a vér iránti olthatatlan vágyát. Hosszú évek kutatásai után végül rátalált a jiaogulan növényre és csodás hatására. De csak nagyon kevesen tudnak arról a jó

tulajdonságáról, hogy megfelelő növényekkel keverve véd a nap sugarai ellen. Apám természetesen bárkinek ad belőle, aki csökkenteni kívánja a vér iránti vágyát, de a másik hatás titkos összetevőit csak az Öregeknek árulta el, akik aztán megosztották ezt a rehabilitációs programok vezetőivel. – És mi van, ha egy vámpír, aki tud a titokról, tovább fogja azt adni, miután szabadul? – Minden programban részt vett vámpírt csak egy eskü letétele után engednek el. Ha pedig valaki kikotyogja a dolgot, annak az Öregek haragjával kell szembenéznie. Nem hinném, hogy sokan vállalnák ezt a kockázatot. – Gyakran utazol haza? – Attól függ, milyen iramban fogy a készlet. – Én még csak pár napja vagyok itt, de már most itthagynám ezt a várost. Nem annyira rossz hely, de tele van bolond emberekkel. – Rémisztő, igaz? – Eléggé – Victoria igyekezett szomorú képet vágni. – Egyszer szívesen elutaznék Japánba. Ott még nem jártam. – Ó, tehát nagy utazó vagy? – Valamivel el kellett ütnöm azt a sok időt, ami

megadatott. Európát már többször is végigjártam a mesteremmel, és úgy tűnik, most kezdődik amerikai körutam. Aztán jöhet Ázsia! – Jó terv. Valamikor akár velem is eljöhetnél egy ilyen beszerző útra Japánba. Ebbe talán még Logan is beleegyezne. – Komolyan mondod? Úgy értem, tényleg lehetséges volna, hogy egyszer elkísérjelek? – Igen, szerintem lehetséges volna. Persze nem mostanában, mert először be kell bizonyítanod Logannek, hogy rendes kislány vagy. Ha gondolod, beszélek vele. – Az remek lenne! – Victoria próbált boldognak tűnni, de volt egy olyan érzése, hogy az egész ügy reménytelen. El is terelte a témát, nem akarta magát beleélni az utazásba. Jelentéktelen dolgokról kezdtek csevegni, de Takeshivel még olyanokról is érdemes volt beszélni, mint az iskola, vagy hogy Miss Figgins milyen virágokat akar majd ültetni a kertjébe. Mindenhez volt egy-egy szellemes megjegyzése, és mindenről tudott egy-egy érdekes történetet. Közben megitták az italokat, és a lány csak ekkor vette észre, hogy mennyire elszaladt az

idő. – Úristen! – kiáltott fel. – Logan iszonyú dühös lesz! Azt hiszem, jobb, ha most megyek. – Hazaviszlek. Nem engedem, hogy miattam kerülj bajba. – Ugyan! Majd csendben besurranok, hátha nem veszi észre a késést. – Szó sem lehet róla. Hazaviszlek. Különben is, miattam késel. Szóval, ha kell, vállalom a következményeket. A Corvette ott várta őket a mozi előtt, ahol hagyták. Az utca már kihalt volt és csöndes, rajtuk kívül egy lélek sem volt a közelben. Ahogy közeledtek az autóhoz, Victoria hirtelen megtorpant. – Mi a baj? – fordult hátra Takeshi. A lány állt, és csak mosolygott. Olyan volt, mint egy ragadozó, aki kiszemelte áldozatát. – Te koktélt ittál. Nem veszélyes így a volán mögé ülni? – Te akarsz vezetni, igaz? Tudtam, hogy a vesztemet fogod okozni – mondta vigyorogva a fiú, miközben odadobta neki a kulcsot. Victoria diadalittasan csusszant be a fekete bőrülésre,

és a következő pillanatban már duruzsolt is a motor. Megvárta, míg Takeshi beszáll, aztán rögtön a gázra lépett. Szerencsére nem volt nagy a forgalom, így szabadon száguldozhatott. Ennek eredményeképpen azonban hamar Waltersék háza előtt találták magukat. Az épület sötétségbe borult, már sehol nem égett a villany, és Victoria abban reménykedett, hogy talán Logan sincs otthon. Kelletlenül szállt ki az autóból, és úgy tűnt, Takeshi is hasonlóképpen érez. Felmentek a verandára, majd megálltak az ajtó előtt. – Rég éreztem magam ilyen kellemesen – mondta halkan a lány. – Igen, én is. Köszönöm, hogy eljöttél velem. – Szívesen, máskor is… Nem fejezhette be, mert a következő pillanatban Takeshi puha és édes ajkát érezte az övén, amitől szinte forogni kezdett körülötte a világ. Rövid csók volt, s mikor szétváltak, belül egy hang egyre csak azt hajtogatta: Még, még, még! – Igyekezz most már nem bajba kerülni – mondta a fiú lágyan, még mindig kegyetlenül közel Victoria ajkához. – Reggel találkozunk. Érted jövök.

– Rendben – rebegte a lány. A másik lassan távolodni kezdett, aztán megfordult, és visszament az autójához. Pár másodperc múlva Victoria már egyedül állt a sötétben, és úgy érezte, hogy soha nem volt még ennyire boldog. Vidáman nyitott be a házba, és észre sem vette, hogy a ház előtt, egy fa mögül a sötétben egy világító, aranyló szempár figyeli.

12. Ígéretéhez híven, másnap reggel Takeshi elment a lányért, és elvitte az iskolába. Ő azonban, sajnálkozva bár, de nem tartott vele, mondván, más dolga van. Victoria csalódott volt, amiért nem tölthette a napot a fiúval, de igyekezett az ügy jó oldalát nézni: legalább nyugodtan beszámolhat Jade-nek minden apró részletről. Csak az volt a bökkenő, hogy barátnője autóját sehol nem látta. Elindult az épület felé, és közben reménykedett, hogy nem egyedül kell túlélnie a napot. – Victoria! – hallott egy nagyon is ismerős, idegesítő hangot. Úgy döntött, úgy tesz, mintha nem hallotta volna a kiáltást. De üldözője nem adta fel. – Victoria! – A hang most már közvetlen közelről hallatszott. – Nem hallottad, hogy szóltam? – Kate! Bocsáss meg, kissé elgondolkodtam. – Victoria összeszorította a fogait. Biztos, hogy egyszer meg fogom

enni – gondolta, és ennek hatására sikerült mosolyt erőltetnie az arcára. – Hogy telt az estéd, miután elváltunk? – érdeklődött Kate, mintha mindig is barátnők lettek volna. – Jól. – Victoria meggyorsította lépteit. – Minden rendben volt? Úgy értem, nem történt semmi különös? Vagy nem vettél észre esetleg valami furcsát Takeshin? – Tökéletes este volt, Takeshi pedig igazi úriemberként viselkedett. De áruld már el nekem, hogy mire számítottál, mi lesz? És mi bajod Takeshivel? – Semmi. Az égvilágon semmi, de… – Lehalkította a hangját, és úgy folytatta: – Szerintem ő is vámpír. Akárcsak Jade. – Ó! Szóval azt mondod, hogy vámpírokkal barátkozom? – Igen. Vagyis nem. Igazából még nem állíthatom biztosra, mert még kell egy kis kutatást végeznem, de… – Elég, Kate! Ne haragudj, de nincs kedvem a sületlenségeidhez. A szemüveges lány döbbenten állt meg ennek hallatára, Victoria pedig kihasználta az alkalmat a menekülésre. Besietett az épületbe, és elvegyült a népes

diákseregben. Ott tolongott a többiekkel a folyosón, és hirtelen félelem kezdte összeszorítani a torkát. Ismerős érzés kerítette hatalmába, ugyanolyan, mint első este a Star Drive-inben. Zúgott a feje, izzadt a tenyere, és még egy légy zümmögése is oroszlánüvöltésnek hangzott. Kiszáradt a torka, és nem vágyott semmi másra, csak friss, emberi vérre, amit ott érzett maga körül mindenhol. Szeme besötétült, gondolatai őrült tempóban cikáztak, és egyre kétségbeesettebb lett. Tudta, hogy elveszti az irányítást saját teste felett, csakis ölni és táplálkozni akart. Aztán egyszer csak a látása kezdett elhomályosodni, de ekkor érezte, hogy valaki megragadja a karjánál fogva, és a kijárat felé vezeti. Hunyorogni kezdett, ahogy kilépett a napsütésbe, aztán elsötétült minden. – Vicky! Ébredj, a fene essen beléd! – hallotta valahonnan nagyon távolról. A feje fájt, és valami iszonyú kemény dolgon feküdt. Lassan kinyitotta a szemét, majd sűrűn pislogott, hogy visszanyerje a látását. – Jade! – hallotta saját hangját, ami alig volt több egy sóhajnál. – Köszönöm. Nem tudom, mi lett volna, ha nem jössz.

– Mi lett volna, mi lett volna… Csupán annyi, hogy bent ájulsz el. Victoria felült, de annyira szédült, hogy belemarkolt maga mellett valami hűvös, enyhén nedves dologba. Becsukta a szemét, mélyeket lélegzett, miközben lassan visszatért belé az erő. – Hol vagyunk? – A futballpályán. Gondoltam, jobb, ha ezt a műsort nem látja más. – Jó ötlet, köszönöm. – Ekkor jött rá, hogy a füvön fekszik, és az előbb azt markolászta. – Szóval ilyen volt akkor este is? – kérdezte Jade. – Igen, bár szerintem ez most rosszabb volt. Azt hiszem, bepánikoltam. Pár pillanatig szótlanul meredtek egymásra, egyikük sem tudott mit mondani. Aztán Jade elővett egy kis fiolát a táskájából, és odaadta barátnőjének. – Tessék. Idd meg! – Vér? Azt hiszem, az most jól fog esni – nyögte Victoria. Kiitta az üvegecske tartalmát, és érezte, ahogy visszatér az erő a végtagjaiba. Jade a kezét nyújtotta neki, és felsegítette. Kissé bizonytalanul, de meg tudott állni a lábán.

– Lehet, hogy ma ki kéne hagynunk a sulit – ajánlotta a barna hajú lány. – Nem, nem kell. Most már nem lesz gond. Jól vagyok. Vagy jó leszek. – Biztos vagy benne? – Igen, egészen biztos. Gyere, menjünk, különben Miss Figgins le fogja szedni a fejünket. – Előbb szedem le én az övét – válaszolta Jade, de ezen most egyikük sem nevetett. Szó nélkül mentek vissza, majd leültek a teremben. Úgy lett, ahogy Victoria mondta. Jobban érezte magát, csupán a feje kóválygott egy kicsit. Azonban a történtek rányomták a bélyegét az egész napjukra. Jade leste minden mozdulatát, és a legkisebb gyanús jelre is ott termett mellette. Jólesett barátnője figyelme, és sokkal nagyobb biztonságban érezte magát, ám mire eljött az ebédszünet, addigra kezdte megelégelni ezt a nagy gondoskodást. Az ebédlőben egy félreeső asztalt választottak maguknak, távolabb a sok tolakodó, hangoskodó fiataltól. – Elmondod Logannek? – kérdezte Jade. – Ó, te jó ég! Logan! Nem vagyok biztos benne, hogy szólni kellene neki.

Jade kétkedőn nézett, de aztán bólintott. Az utolsó órájuk végét jelző csengetést mindkét lány úgy várta, mint a megváltót. Jade ebéd után felajánlotta, hogy szökjenek meg, de Victoria nem akarta Logant magára haragítani. Főleg azért, mert a délután nagy részét vele fogja tölteni, és a férfi faragatlanságára vágyott a legkevésbé. – Hazavigyelek? – kérdezte Jade a parkolóba érve. – Nem, köszi. Van még egy kis dolgom. – Dolgod? – kérdezte barátnője csodálkozva, de aztán vállat vont. – Rendben. Csak ígérd meg, hogy kerülöd a tömeget! Elköszönt, és Victoria egyedül találta magát a parkolóban. Már egyáltalán nem hozta lázba a Logannel való találkozás és a vámpírbájolás fortélyának esetleges elsajátítása, mert tudta, hogy be kell számolnia a férfinak az újabb rosszullétről. Inkább feszült volt, mint izgatott, és kelletlenül vette elő a papírdarabot, amit Logan adott neki előző este. Egy elég kezdetleges kis térképet is rajzoltak rá, ahol egy nagy X jelezte a ház helyét. Az épület az erdőben volt, amit legalább fél óra gyaloglás után ért csak el. Egy kis ösvény vezetett be a

sűrűbe, és ahogy egyre közelebb ért a célhoz, úgy lassította lépteit. Végül megállt azon a helyen, ami valaha a kert lehetett, és hallgatózott. Az erdőben csend honolt, csupán a fák levelei járták táncukat a lágy szellő érintésére. Victoria becsukta a szemét és a csendre koncentrált, majd beleszagolt a levegőbe, de sem a füle, sem az orra nem talált fajtársára utaló jeleket. A ház magányosan és üresen állt az erdőben. Az ablakai be voltak deszkázva, a bejárati ajtó pedig hangosan nyikorgott, mikor benyitott. Bent minden úgy volt, ahogyan egykor otthagyták, mintha a tulajdonosai csupán pár napra mentek volna el. Azonban mindent vastagon borított a por, s ez arra engedett következtetni, hogy a ház már régóta üresen áll. A lány az emeletre tartott egy fa lépcsősoron, ami úgy recsegett, hogy attól tartott, összeomlik alatta. De a lépcső elbírta, így gond nélkül feljutott. Benyitott egy szobába, amelyben két kanapé, fotelok és egy kávézóasztal volt a berendezés. A mennyezetről egy épségben maradt, gyönyörű csillár lógott. Valaha ez egy igazán szép nappali lehetett. – Logan! Itt vagy? – kiáltotta, de csak némaság volt a

válasz. Úgy döntött, hogy vár egy darabig, és leült a kopott kanapéra, ami meg volt tisztítva a portól. Pár perce ücsöröghetett csak ott, amikor meghallotta. Halk, az emberi fül számára nem érzékelhető zaj volt, de rögtön tudta, hogy egy másik vámpír lépett a házba. Villámgyorsan az ajtó mögött termett, és még a lélegzetét is visszatartotta, nehogy lebukjon. A következő pillanatban már szinte a bőrén érezte a bizsergést, amit a másik jelenléte okozott. – Miért bújtál el? – hallotta a jól ismert és egyben gyűlölt hangot, majd nem sokkal ezután meglátta a hang gazdáját is. – Biztos, ami biztos. Soha nem lehet tudni, ki téved erre – válaszolta Victoria hanyagul, és igyekezett nem belenézni az elbűvölő szemekbe. – Ülj le! – utasította Logan, és a lány nem ellenkezett. Újra helyet foglalt a kanapén, a férfi pedig vele szemben, az egyik fotelban. – Történt ma valami érdekes? – kérdezte. – Nem. Csak a szokásos. Suli, unalmas órák, idióta emberek… De miért kérded? – Victoria próbált higgadt maradni, de sejtette, hogy a férfi nem véletlenül tette fel a kérdést.

– És biztos nem történt semmi említésre méltó? – Logan, bökd ki, mit akarsz! – Összefutottam Jade-del idefelé jövet… – És jót csevegtetek? – Victoria… – mordult Logan olyan hangsúllyal, hogy a lánynak rögtön elment a kedve a viccelődéstől. – Mit mondjak, ha már úgyis tudsz mindent? Rosszul lettem, igen. Elégedett vagy? – Nem, egy cseppet sem vagyok elégedett. Inkább aggódom. – Aggódsz? – Victoria azt hitte, rosszul hall. – Igen, aggódom. Mint bárki másért, akiért én vagyok felelős. – Ó… hát persze… – motyogta a lány, és nem értette, miért érez csalódottságot. Logan felpattant a fotelból, és járkálni kezdett a szobában. Victoria egy darabig követte a tekintetével, de pár perc elteltével megunta a dolgot. A férfi nem mondott semmit, leszámítva a motyogást, ami még az ő fülének is halk volt. Mivel jobb elfoglaltságot nem talált, elmélyülten tanulmányozta a csillárt. – Ki kell derítenünk, mi okozza a rosszulléteidet – állt meg végül Logan.

– Ezzel egyetértek. De, szerintem, nem kell túl sokat nyomozni. Még mindig biztos vagyok benne, hogy a tea miatt van. – Reggel megittad az adagodat? – Persze, különben nem járkálnék napsütésben. – És te készítetted el saját kezűleg, vagy esetleg valaki más? – Úgy érted, Bessie? – Logan egy haragos pillantást vetett a lányra, de csendben maradt. – Igen, én készítettem el. A férfi megint járkálni kezdett, majd hirtelen a fotelba dobta magát. Komoly tekintetét a lányra emelte, mielőtt megszólalt. – Talán az lesz a legjobb, ha egy időre abbahagyod a tea fogyasztását. Így legalább kiderül, valóban attól lettél-e rosszul. – Tényleg? – csillant fel Victoria szeme, de aztán lelkesedése kezdett alábbhagyni, amikor belegondolt a következményekbe. – És mi lesz az iskolával? Ha nem iszom teát, akkor iskolába sem tudok menni. – Mi az? Csak nem megkedvelted a sulit? – Logan horkantott egyet. – Ööö… nem, dehogy. De nem te mondtad, hogy

mennyire fontos, hogy elvegyüljünk? – Majd beszélek Hopkins igazgatónővel, hogy beteg lettél. – És mégis, mit csináljak majd napközben? – A lány kezdett kétségbeesni. Egészen megszokta már azt a szabadságot, amit a tea tett lehetővé. – Biztos vagyok benne, hogy kitalálsz valami elfoglaltságot – hangzott a válasz, és ahogy Victoria ránézett, tudta, hogy teljesen fölösleges lenne ellenkeznie. A férfi meghozta a döntést, és ez ellen nem volt mit tenni. – De ugye nem kell egész nap bezárva lennem? Úgy értem, esténként elhagyhatom a házat, igaz? – Ezen még gondolkodom – Logan felállt, és elindult az ajtó felé. – Most meg hová mész? – hökkent meg Victoria. – Dolgom van. – Ezek szerint eszed ágában sincs a bájolást megtanítani? A férfi lassan megfordult. Szemeiben harag tükröződött, de a lány bátran nézett vele szembe. Sok veszítenivalója már úgysem volt, hiszen az elkövetkező napokban rabságra lesz ítélve.

– Már mondtam, hogy nem tudok vámpírt bájolni. – Logan hangja halk volt, de fenyegető. A lány ott állt előtte felszegett fejjel, büszkén, és várta, hogy mondjon még valamit. De a férfinak nem volt több mondanivalója. Elfordult, és ismét elindult. – Ennyi? – kérdezte Victoria felháborodva. – Ezért kellett idejönnöm, hogy aztán fogságra ítélj? Ezt nem teheted meg velem! – A rossz hír számodra, hogy már megtettem. – Logan ismét felé fordult, és arcán gonosz mosoly jelent meg. – A szobádban maradsz, amíg én azt nem mondom, hogy szabad vagy. A téma lezárva. A helyedben én kihasználnám ezt a pár szabad órát, ami még hátravan. Victoria kezdett kétségbeesni. Nem akart egész álló nap a szobájában kuksolni. Tudta, hogy abba beleőrülne. Vissza szeretett volna vágni a férfinak, de nem jutott eszébe semmi épkézláb ötlet. Ezúttal Logan kezében volt az adu ász. – Ne tedd ezt velem! – könyörgött halkan, és érezte, hogy a tehetetlenség miatt szemébe lassan könny szökik. Dühös volt, mert a másik ezt a csatát megnyerte. Nem akart ránézni, nem akart a közelében lenni, csak menekülni akart tőle. Megpróbált kisurranni mellette az

ajtón, de a szőke férfi gyorsabb volt, és elkapta a karját. Maga felé fordította a lányt, aki a könnyein át homályosan látta, hogy a másik arcán nyoma sincs kárörömnek, és a hangja is meglepően lágy volt, mikor megszólalt: – Hidd el, nem akarlak bántani! Épp ellenkezőleg! Meg szeretnélek óvni, és ki szeretném deríteni, mi okozza ezeket a rosszulléteket. De ehhez az kell, hogy biztonságban tudjalak. Nem lenne jó, ha féktelen emberirtásba kezdenél. Márpedig, ha nem zárlak be, akkor valószínűleg ezt tennéd, nem igaz? Victoria szó nélkül állt a férfi előtt. Forrongott magában, miközben egy könnycsepp gördült le az arcán. És ekkor olyasmi történt, amire egyáltalán nem számított. Logan hirtelen magához vonta, és szorosan átölelte. El akart húzódni tőle, de a teste nem engedelmeskedett, és végül odasimult a szőke férfi izmos mellkasához. Dühe lassan kezdett elpárologni, és helyét lassan valami megmagyarázhatatlan nyugalom vette át. Rég nem érezte magát olyan biztonságban, mint a férfi karjaiban. Az idő mintha megállt volna, a külvilág pedig megszűnt létezni.

Aztán Logan végigsimított a lány hosszú, selymes haján, mire ő felnézett, és tekintetük találkozott. Hosszú másodpercekig álltak így, egymást ölelve. A férfi tekintetében különös fény csillant, majd óvatosan a két kezébe fogta a lány arcát, és ajka lassan közeledett annak ajkához. Ám ekkor, mintha pofon vágták volna, magához tért ebből a különös, de jóleső kábultságból. Ellökte magától a férfit, és rohant, amilyen gyorsan csak tudott. Le a lépcsőn, majd ki a házból. Aztán már nem nézte, merre megy, csak szaladt, amerre a lába vitte. Mikor már úgy érezte, hogy kellő távolságra jutott, megállt. Kapkodva vette a levegőt a futástól, de egyáltalán nem bánta. Teljesen össze volt zavarodva, hiszen Logan meg akarta csókolni. Vagy csak képzelődött? Nem. Biztosan meg akart csókolni – gondolta, és már a gondolatra is furcsa, bizsergő érzése támadt a gyomra környékén. Az erdőben volt, nem tudta pontosan, hol. Leült egy fa tövébe, hátát a hűs törzshöz döntötte. Becsukta a szemét, de abban a pillanatban feltűnt előtte a mézszínű szempár különös fénye. Aztán az aranyló szemek lassan szürkébe fordultak, és Victoria már egy egészen más

arcot látott maga előtt. Határozott, kemény vonások, érzéki száj, sötétbarna haj. Rémülten nyitotta ki a szemét, még levegőt is elfelejtett venni. Ijedten nézett körbe, míg lassan rá nem ébredt, hogy egyedül van. Miért történik ez velem? – kérdezte magától elkeseredetten. Arcát kezébe temette, és sírni kezdett. Szabad utat engedett könnyeinek, hagyta, hogy a felgyülemlett feszültség így távozzon. Pár perc múlva már sokkal nyugodtabbnak érezte magát. Áldotta az erdőt, és azt, hogy egyedül lehetett, hogy senki nem volt szemtanúja a jelenetnek. Nem bírta volna elviselni, ha valaki látja ebben az állapotban. Végül úgy döntött, hogy elég az önsajnálatból. Erősnek kell lennie, hiszen kemény napok várnak rá, és szerette volna ép ésszel átvészelni ezt az időszakot. Megtörölte az arcát, vett pár mély lélegzetet, és felkelt. Elindult, bár fogalma sem volt, merre kellene mennie. Ösztönei azonban nem hagyták cserben, így nemsokára a város szélén találta magát, nem messze az utcától, ahol az öregek laktak. A nap már lemenőben volt, és nem tudta, mitévő legyen. Szíve szerint világgá szaladt volna, de ez persze

csak egy kósza gondolat volt. Tudta, ha szökni próbálna, Logan hajtóvadászatot indítana utána, és nagy valószínűséggel rá is találna. Ezért inkább úgy döntött, hogy megfogadja a férfi tanácsát, és kihasználja azt a pár órát, ami megadatott neki. Céltalanul bolyongott a városban, míg be nem sötétedett. Végül nem volt más választása, mint visszatérni Waltersék házába.

13. Teltek a napok, Victoria egyre lehangoltabb lett. Napközben többnyire az ágyán feküdt a besötétített szobában, és amikor ezt megunta, akkor fel-alá járkált. Délutánonként Jade meglátogatta, és beszámolt az aznapi eseményekről, de mivel az iskola csupa unalom volt, így nem sok mondandója akadt. Takeshi is gyakori vendég volt a Walters-házban, és Victoria ezeket a látogatásokat várta a legjobban. Takeshi mindig tudott valami biztatót mondani, bár a lány szobafogságának pontos okát sem ő, sem Jade nem tudta. Logan döntött így, és ezt mindannyian szó nélkül elfogadták. Victoriát a férfi az óta az eset óta nem látta, csupán SMS-t írt a lánynak, amiben megkérte, hogy senkinek ne beszéljen a bezártság okáról. Szabadon járhatott a házban, de nem élt ezzel a lehetőséggel. Nem volt benne biztos, hogy nem bántaná a két öreget, ezért inkább a szobájában maradt. A nap

folyamán Bessie többször is benézett hozzá, és ebédidőben mindig vitt neki egy pohár friss vért. Fogalma sem volt róla, hogy a nő honnan szerez mindennap az éltető vörös folyadékból, de inkább nem is akart róla tudni. Bessie ilyenkor mindig leült az ágyra, és megvárta, míg ő elfogyasztja az „ebédjét”. Közben végig semmiségekről csacsogott. Talán ezzel akarja leplezni a félelmét – gondolta Victoria, ezért hagyta, hogy a nő rázúdítsa szóáradatát. Nem akarta bántani Bessie-t, mert, bár magának is nehezen vallotta be, megkedvelte őt. Néha sikerült is komor gondolatait elterelnie a fecsegésével. Egyik nap, mikor várta Bessie látogatását, legnagyobb meglepetésére Logan tűnt fel. – Hogy vagy? – kérdezte a lánytól, amint belépett, és már nyújtotta is felé a poharat. – Őszintén? A lehető legrosszabbul – válaszolt Victoria, mielőtt mohón kiitta volna a pohár tartalmát. – Fáj valamid? Esetleg szédülsz, vagy gyengének érzed magad? – Nem, egyáltalán nem. Épp ellenkezőleg. Tele vagyok energiával, csak épp nem tudom hogyan levezetni. De miért kérdezed ezeket? Ilyesmit kellene éreznem?

– Nem. Nem hiszem. Nem tudom – mondta Logan, majd, Victoria kérdő tekintetét látva, folytatta: – Igazából fogalmam sincs, mit kellene érezned. Ugyanis ilyesmi még nem fordult elő, hogy valaki abbahagyta volna a tea fogyasztását. Csupán tudni akartam, hogy nem érzed-e magad rosszul. – Az igazat megvallva, igenis rosszul érzem magam. Napok óta be vagyok zárva, és azt hiszem, lassan kezdek begolyózni. De mondd csak, megtudtál már valamit? – Sajnos nem. Megvizsgáltam a teakeveréket, de semmi különöset nem találtam. Még azokat az átkozott galagonyabokrokat is vizsgáltam. De semmi – Logan láthatóan dühös volt a sikertelenség miatt. – Nagyszerű! És akkor most mi lesz? Örökre bezárva maradok? – Nem, persze hogy nem! – csattant fel a férfi. – Csupán pár nap még, ennyit kérek. – Ajánlom, hogy gyorsítsd fel a kutatást, mert az én türelmem is véges. Még a végén meg találok valakit harapni – mondta Victoria hűvösen. A következő pillanatban már nagyon bánta ezt a kijelentését. Logan előtte termett, és megragadta a vállánál fogva. – Meg ne próbáld Walterséket bántani, különben nem

állok jót magamért! – sziszegte összeszorított fogakkal. Victoria, a férfi izzó tekintetét látva, jobbnak látta témát váltani: – Rendben, nyugodj meg! Jól fogok viselkedni. De már tényleg nem tudok mit kezdeni magammal. Logan egy pillanatig elgondolkodva nézte. – Oké. Hogy kevésbé legyen elviselhetetlen ez a helyzet, éjszakánként az elhagyatott házba megyünk. – Mégis minek? – kérdezte a lány megrökönyödve. – Vámpírbájolást akartál tanulni, nem igaz? Ma este kezdjük. – A férfi az ajtóhoz lépett, és néhány pillanat múlva Victoria ismét egyedül volt. Azon gondolkodott, hogy még soha nem találkozott ilyen kiszámíthatatlan emberrel. Az egyik pillanatban csupa gondoskodás, a másikban pedig úgy viselkedik, mintha ősellenségek lennének. És most ez… Alig akart hinni a fülének. Logan ezzel beismerte, hogy lehetséges egy vámpírt is bájolni, ráadásul meg fogja neki tanítani. Örömében ugrálni szeretett volna, de ehelyett csak belefúrta fejét a párnájába, és hosszan sikított, nem sejtve, hogy a férfi még mindig az ajtó előtt áll és mosolyog. A leghosszabb délután következett, amit valaha átélt. Az idő ólomlábakon járt, de végül elérkezett az este.

Logan felment érte, majd együtt elautóztak a házhoz. Az emeleten a legnagyobb hálószobát választották, amelyben csupán egy öreg matrac volt. A falak igen koszosak voltak, és a zöld tapéta itt-ott már megkopott. – Rendben – kezdte a férfi. – Mennyi tapasztalatod van bájolásban? – Szerintem épp elég. – Szóval nem vagy túl tapasztalt. – Tudom, hogyan kell csinálni, és párszor már alkalmaztam is. De a mesterem nem szerette, ha fölöslegesen használtam ezt a képességemet. – Nem baj, a lényeg, hogy tudod, hogyan kell. Nos, a vámpírbájolás teljesen ugyanúgy működik, annyi különbséggel, hogy a figyelmed egy pillanatra sem lankadhat, és a lehető legerősebben kell koncentrálnod arra, hogy belehatolj fajtársad elméjének legmélyebb bugyraiba. Előre szólok, hogy ez nem könnyű feladat, ugyanis legtöbben megérzik, és könnyen falat emelhetnek. De ha elég ügyes vagy, akkor, akárcsak egy tolvaj, belopózhatsz olyan mélységekbe, ahol aztán az akaratodat rákényszerítheted bárkire. De figyelmeztetlek, ezt a tudást komolyan kell venni, és csakis felelősségteljesen használhatod. Megértetted?

Victoria tátott szájjal hallgatta a férfit, majd bólintott. Alig várta, hogy kipróbálhassa a vámpírbájolást. – Most megmutatom, milyen érzés, ha egy kezdő akar a tudatodban kotorászni. Logan kicsit közelebb lépett, és mélyen a lány szemébe nézett, aki erősen koncentrált és figyelt, hogy mikor veszi észre a bájolás jeleit. Nemsokára aztán furcsa érzése támadt. Mintha valaki gyengén, alig érezhetően megfogta volna a fejét, majd olyan dolgokat látott, amelyekről tudta, hogy nem a saját gondolatai. Megrázta magát, és a furcsa érzés el is múlt. – És most megmutatom, milyen, ha egy tapasztalt bájoló végzi a munkáját. Victoria várta a furcsa érzést, de nem történt semmi. A látása kicsit elhomályosult, aztán mintha hirtelen elvágtak volna mindent. A következő, amire emlékezett, hogy a matracon ül. Értetlenül nézett a férfira, aki nevetni kezdett. – Meg kell mondjam, el vagyok ámulva – mondta a lány, miközben Logan odament hozzá és felsegítette. – Ezt akkor most dicséretnek veszem. De mára ennyi elég, majd holnap folytatjuk. Addig felidézheted, amit a bájolásról eddig tanultál.

Victoria nem akarta még abbahagyni, de nem ellenkezett. A férfi hajlandó volt tanítani őt, aminek végtelenül örült, és így legalább néha kiszabadulhat. A következő estét is a házban töltötték. Logan elmagyarázott neki mindent, de valóban nem volt könnyű elsajátítani ezt a tudást. Sokszor a lány annyira erőlködött, hogy az orra vére is eleredt. De nem akarta abbahagyni. Persze a másik ilyenkor véget vetett a gyakorlásnak, aztán később újra kezdték. Érdekes módon jól kijöttek egymással, a pihenők alkalmával sokat beszélgettek. Logan mesélt az egész programról, hogy milyen sokat jelethet ez egy bajba jutott vámpírnak, vagy épp milyen jó érzés, ha valakit jó útra téríthet. Ilyenkor annyira más volt, mint akit eddig a lány ismert, hogy kezdte azt hinni, igaz, amit Jade mondott róla. Még az is megfordult a fejében, hogy talán megkedvelte. Mikor hazaértek és magára maradt, nem tudott másra gondolni, csak a gyakorlásra és Loganre, akinek közelsége még mindig nagy hatással volt rá. Másnap délután Takeshi látogatta meg. Örömmel és boldogan fogadta a fiút, ahogy mindig is szokta, ám ez alkalommal valami nem stimmelt. Érzései kavarogtak, és

Takeshi is túl komor volt. Nyoma sem volt arcán annak a pajkos mosolynak, amit annyira szeretett benne. – Csak nincs valami baj? – kérdezte aggódva. Takeshi válasz helyett odalépett hozzá, és szorosan átölelte. A lány ekkor kezdett csak igazán aggódni. Lassan kibontakozott az ölelésből, és fürkészve nézte a fiú arcát, aki továbbra is valami furcsa szomorúsággal nézett vissza rá. – Takeshi, mondj valamit, mert halálra rémítesz! Mi a baj? – Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni. Csak arról van szó, hogy máris hiányzol. Ahogy ott állt lehajtott fejjel, Victoria ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy ezúttal ő ölelje meg, de türtőztette magát, mert kíváncsi volt. – Hogy érted, hogy máris hiányzom? – Holnap újra útra kelek – mondta a fiú, majd leült az ágyra, és maga mellé húzta a lányt. – De hiszen csak pár hete érkeztél. Hogyhogy máris el kell menned? – Volt valami a fiú viselkedésében, ami Victoriának egyáltalán nem tetszett, de nem tudta volna megmondani, hogy mi az. – Van egy halaszthatatlan dolog, amit el kell

intéznem. De ígérem, sietek, amennyire csak tudok. Remélhetőleg pár nap alatt végzek. – Pár nap? Az számomra rengeteg idő! Mit csinálok én addig nélküled? Takeshi halványan elmosolyodott, és még közelebb húzta magához a lányt. Végigsimított az arcán, a haján, majd gyengéden megcsókolta. Victoria lassan elhúzódott tőle, és a szomorú, mandulavágású szemekbe nézett. – Nem akarom, hogy elmenj – mondta halkan. – Én sem akarok menni, de muszáj. Takeshi újra megcsókolta. A gyengéd csók aztán egyre szenvedélyesebbé vált, ahogy a fiú az ágyra döntötte. Ezután apró, puha puszikkal borította a nyakát, amitől jóleső borzongás futott végig a lány testén. A fiú ettől felbátorodva kalandozni kezdett ajkaival. A nyakról lassan elindult lefelé, és Victoria légzése egyre szaporább lett. Takeshi épp a mellei felé vette az irányt, amikor hangos kopogásra figyeltek fel. – Victoria! – hallották Logan hangját. – Ezt nem hiszem el! – morgott a lány, miközben kelletlenül, de gyorsan felült. – Victoria! – hallották ismét, ám ezúttal Logan be is nyitott a szobába. Aztán meg is torpant, miután

észrevette Takeshit. –Ó! Nem tudtam, hogy te is itt vagy – mondta zavartan. – Victoria, miért nem szóltál, hogy nem vagy egyedül? – Mondjuk, mert nem hagytál rá időt. – Semmi baj – szólt közbe Takeshi, elejét véve a vitának. – Úgyis épp menni készültem. – Tényleg? – kérdezte Victoria és Logan egyszerre. – Igen. Holnap korán indulok. – Vigyázz magadra, barátom! – mondta Logan, és megölelte a másikat, aki ezután egy gyors csókot nyomott Victoria szájára, és már ott sem volt. A lány sértődötten nézett a férfira, akinek ettől láthatóan jókedve kerekedett. – Csak nem megzavartam valamit? – kérdezte széles vigyorral. – Természetesen nem. – Victoria erősen koncentrált, hogy ne látszódjon semmiféle érzelem az arcán. – Miért jöttél? – Csak meg akartam kérdezni, hogy kérsz-e egy kis vacsorát. De most valahogy olyan érzésem támadt, hogy biztosan elment az étvágyad. Így van? – Most komolyan, Logan! Nincs jobb dolgod annál,

hogy az idegeimre menj? – Victoria kissé csalódott volt, hogy az előző esti Logannek nyoma sincs, és újra csipkelődő és gúnyos lett. – Ma este épp nincs, de ha már itt vagyok, mesélek valamit. Nem tudom, hallottál-e róla, hogy jövő héten lesz a Csillaglesés éjszakája? – Csillaglesés éjszakája? Az meg mi a fene? – Ezek szerint nem tudsz róla. Pedig azt hittem, Jade említette. – Rátérnél a lényegre? – Miért? Nem érsz rá? Victoria gyilkos pillantást vetett a férfira, amitől annak láthatóan még jobb kedve támadt. Várt még néhány pillanatot, élvezte az apró győzelmet, amit ismét aratott. Aztán leült a lány mellé, és folytatta: – A Csillaglesés éjszakája egy ünnep. Mondhatni Star Meadow alapítóünnepsége. Állítólag több mint száz éve, ezen a napon alapították a várost, és innen kapta a nevét. Történt ugyanis, hogy miközben az alapító atyák tárgyaltak, gyönyörű csillaghullás kezdődött. – Szép mese. És vajon igaz is? – Nem tudom. Akkoriban nem itt éltem. Az emberek viszont eléggé szentimentálisak voltak akkortájt,

úgyhogy el tudom képzelni, hogy így lehetett. – Értem. És nekem ehhez mi közöm? Mert gondolom, nem azért mesélted ezt el, hogy szépeket álmodjak. – Nem, tényleg nem. Arra gondoltam, hogy talán volna kedved kimozdulni kicsit. – Hogy volna-e kedvem hozzá? – kérdezte Victoria meglepetten. – Ez nem kérdés! Persze hogy van hozzá kedvem! – Rendben, akkor ezt megbeszéltük. Viszont van pár feltételem. – Sejtettem, hogy nem ennyire egyszerű a dolog – húzta el a száját a lány, és már előre félt, hogy mi lesz az ára rövid szabadulásának. – Először is – kezdte Logan –, előtte dupla adag teát fogsz inni. – Gondolod, hogy ez jó ötlet? – Nem, de vérszomjasan nem engedhetlek az emberek közé. Ha másra nem is, arra jó, hogy féken tartsa az ösztöneidet. A másik feltétel pedig az, hogy csakis Jadedel mehetsz. – Mivel mással úgysem tudnék menni, azt hiszem, ez könnyen és szívesen teljesíthető részemről. – Ennyi volna – fejezte be Logan.

Victoria nem akart hinni a fülének. Tényleg ennyi lenne? Legszívesebben Logan nyakába ugrott volna örömében, de ezt persze nem tette meg. – Nos, akkor további szép napot! – köszönt el a férfi, és elindult az ajtó felé. Mielőtt azonban kilépett volna, Victoria utánaszólt: – Logan! Köszönöm – suttogta hálásan. – Szívesen.

14. Takeshi megállt a hatalmas, kovácsoltvas kapu előtt. Nyugtalanság töltötte el az óriási, romos épület láttán, de még nyugtalanabb lett, mikor arra gondolt, hogy mi vár rá. Gyűlölte magát ezért az egészért, de a családjával fenyegették meg, és ez ellen nem tehetett semmit. Borús hangulatát a ködös, hideg idő csak tovább rontotta. A környék teljesen kihalt volt, és halálos csend honolt. A falucska legközelebb eső háza is legalább két kilométernyire feküdt. Tökéletes búvóhely – gondolta Takeshi, de nem bírta magát rávenni arra, hogy belépjen a kapun. Ekkor azonban, mintegy jelzésként, résnyire kinyílt a kastély hatalmas, tölgyfából készült bejárati ajtaja. A fiú nem látta, hogy ki áll az ajtó mögött, de sejtette, hogy minden mozdulatát több szempár figyeli a bedeszkázott ablakok résein át. Vett egy mély lélegzetet, és belépett a kapun.

Az udvart belepte a gaz, úgy tűnt, hosszú évek óta üres az épület. Az udvar közepén egy valaha szebb napokat látott szökőkút állt. Talán egy női alakot mintázhatott eredetileg, de az idő már annyira kikezdte, hogy nem volt több egy ormótlan kődarabnál. A bejárathoz vezető lépcsősorral is hasonló volt a helyzet. Ahogy Takeshi felfelé lépkedett rajta, talpa alatt apró kődarabok váltak le. Amint közelebb ért a tölgyfa ajtóhoz, akkor látta meg a díszes faragásokat rajta, amelyek meglepően jó állapotban voltak. Még nézegette volna őket, de az ajtó hangos nyikorgással szélesebbre tárult. Takeshi még mindig nem látott senkit. Az épületben teljes sötétség uralkodott, így nem érzett késztetést arra, hogy belépjen. Pár pillanat múlva azonban egy apró, halvány fénysugár jelent meg, ami egyre közeledett felé, és végül az ajtóhoz közel állt meg. – Gyere be! – hallott egy mély, rekedtes hangot. Kelletlenül, de belépett. Mást úgysem tehetett. Néhány másodpercig vakon állt, aztán szeme kezdett hozzászokni a sötétséghez. Ekkor látta meg a vele szemben álló alakot, aki egy gyertyát tartott a kezében. Takeshi kis híján hátrahőkölt a látványtól. Az óriási,

félszemű vámpírtól ugyanúgy kirázta a hideg, mint akkor este a londoni bárban. Az elvigyorodott, és intett neki, hogy kövesse. Az előcsarnokból egy széles lépcsősor vezetett felfelé, ami ugyanolyan rossz állapotban volt, mint minden más az épületben. A fából készült korlátból darabok szakadtak le, ha hozzáértek, a lépcsőfokok pedig nyikorogtak a lépteik alatt. Takeshi megkönnyebbülten sóhajtott fel, mikor végre felértek, ám az emeleten sem volt jobb a helyzet. A padlón itt-ott lyukak tátongtak, a falakon pedig repedések futottak végig. Egy hosszú, sötét folyosón haladtak, melyből számtalan szoba nyílt, de mindnek zárva volt az ajtaja. Kíváncsi volt, mik vagy kik rejtőzhetnek ezek mögött az ajtók mögött, azonban tudta, ez nem az az alkalom, amikor erre a kérdésre választ kaphat. Szótlanul mentek tovább, egészen a folyosó közepéig. Ott a félszemű vámpír megállt egy kétszárnyú, boltíves, ébenfa ajtó előtt. A gyertya halvány fényénél is feketén csillogott, és a faragások rajta mintha életre keltek volna. Lenyűgöző látvány volt, mégis fenyegető. A félszemű vidáman nézett Takeshire, és ismét felvillantotta vigyorát, ami miatt a fiúnak rossz érzése

támadt, de végül nem törődve ezzel, belépett. Az ajtó hangosan nyikorogva csukódott be mögötte, és hirtelen mélységes csend vette őt körül. A szoba, az épület többi részétől eltérően, úszott a fényárban. A falakon lévő gyertyatartókban, a kandallópárkányon és minden lehetséges helyen gyertyák égtek, ami meglepően hangulatossá varázsolta a helyet. A helyiség végében egy díszes asztal állt, hozzáillő székkel, a székben pedig egy ismeretlen vámpír ült, aki szemlátomást nagyon elfoglaltnak tűnt. Egy újságot tanulmányozott, tudomást sem véve Takeshiről. A fiú közelebb ment az asztalhoz, de a másik úgy tett, mintha nem vette volna észre, hogy valaki belépett a szobába. – Tehát te vagy Takeshi? – kérdezte hirtelen, de még mindig nem nézett fel. Továbbra is úgy tett, mintha olvasna. A fiú nem válaszolt. Inkább kihasználta azt a pár pillanatot, hogy jobban szemügyre vegye a vele szemben ülőt. Az azonban, mintha tudta volna, hogy mire készül, még jobban az újság fölé hajolt, ám amikor már túl hosszúra nyúlt a csend, felnézett. Takeshinek nem volt ismerős az arca, mégis tudta, kicsoda. A másik vámpír

szürke szemei éles jégcsapként fúródtak az övébe, úgy tűnt, kezdi elveszíteni a türelmét. – Igen, én vagyok Takeshi – válaszolta végül. Hosszú másodpercekig szótlanul és feszülten meredtek egymásra, mintha támadásra készülnének, de aztán a székben ülő megszólalt: – Örülök, hogy időt tudtál rám szakítani. Mit szólnál, ha kényelmesebb helyen folytatnánk? Meg sem várva a fiú válaszát, felállt, és elindult a kandalló felé. Takeshi csak ekkor vette észre, hogy egy ajtó rejtőzik ott. A férfi kinyitotta, és eltűnt mögötte, ő pedig követte. Egy rövid, ám annál sötétebb folyosón át egy kicsi, de otthonos szobába értek. Valamiféle társalgó lehetett, hiszen a berendezés nem állt másból, mint a kandalló elé helyezett asztalkából és két fotelből. Itt is mindenütt gyertyák égtek, sőt még a kandallóban is vidáman ropogott a tűz. A férfi hellyel kínálta Takeshit. – Gondolom, tudod, ki vagyok, hiszen ha nem tudnád, nem lennél itt – mosolygott, de e mögött a mosoly mögött fenyegetés volt. A fiú természetesen nagyon jól tudta, hogy kivel van dolga, mert a nem éppen szívélyes meghívás alkalmával többször is megemlítették a nevét. No meg aztán Takeshi már előtte is hallott róla.

– Mond, Marco, minek ez a színjáték? – kérdezte hirtelen. Ő maga sem tudta, miért, de kitört belőle. Úgy tűnt egy pillanatra, hogy Marco is meglepődött, de egy szemvillanás múlva ennek már nyoma sem volt. – Színjáték? Ugyan miről beszélsz? – kérdezte tettetett felháborodással, aztán arca megkeményedett, ám hangja továbbra is barátságos maradt. – De ha így állunk, ám legyen. Akkor nyilván azt is tudod, miért hívattalak. Örülök, hogy nem kell magyarázkodnom. Takeshi tudta, hogy a másik vámpír keres valakit, de fogalma sem volt, hogy kit. Nem szólt semmit, csupán alig észrevehetően bólintott. Elképzelése sem volt, hogy Marco miféle játékot akar játszani, de úgy döntött, kivárja a végét, és eközben igyekszik megőrizni hidegvérét. – Nagyszerű! – folytatta a férfi. – Tehát a barátom már felkészített. Utólag is bocsásd meg Raul módszereit: azt hiszem, félig a középkorban ragadt… Szóval, ahogy már tudsz róla, keresek valakit. És úgy hiszem, te segíthetsz megtalálni ezt az illetőt. – Miért gondolod, hogy én segíthetek? Nem vagyok magánnyomozó. – Igen, ezt tudom. Viszont olyan helyen élsz, ahová az

én embereim nem tehetik be csak úgy a lábukat. Mondhatni, tiltott terület számomra, mivel oda csak az Öregek engedélyével lehet bejutni. És, mint ismeretes, én eléggé nemkívánatos személy vagyok a számukra. Ezért nem is kockáztatom ezt meg. Ugyanakkor ez a hely tökéletes arra, hogy elrejtsenek olyat, aminek vagy akinek nem szabad szem előtt lennie. És akit én keresek, az épp ilyen személy. – Szóval kémkednem kell? Vagy jelentést, pontos személyleírást szeretnél minden ott lakóról? – Nem, nem. Csupán egyvalaki érdekel. – Marco az asztalkán heverő fényképek közül előrecsúsztatott egyet, ami félprofilból ábrázolt egy hosszú hajú lányt. – A neve Victoria. Ismered? – Soha nem láttam. És azt sem hallottam, hogy új lakónk lenne. Elég nagy a város, nem találkozhatok minden egyes ottanival. – Takeshi bízott benne, hogy hihetően adta elő a történetet. – De ha gondolod, utánajárok, és ha megtudok valamit, üzenek. Marco az állát dörzsölve nézett a fiúra. Úgy tűnt, elgondolkodik az ajánlaton, és Takeshi kezdett fellélegezni. Azonban a férfi másként határozott.

– Jobb ötletem támadt. Azt akarom, hogy juttasd be egy emberemet! – Bejuttatni valakit? Ez nem ilyen egyszerű. Én nem vihetek senkit oda csak úgy. Te is tudod, hogy az Öregek engedélye szükséges hozzá. Ha úgy ítélik meg, hogy egy vámpírnak szüksége van a segítségünkre, akkor írásba adják, és mi csak úgy fogadhatjuk az illetőt. Ez nem óvoda, hogy mindenféle népséget magunkhoz vegyünk. – Emiatt ne aggódj! Az emberem nem fog vérfürdőt rendezni. Csöndben és gyorsan fog dolgozni, senki nem fogja tudni, hogy ott van. Neked csupán annyi a dolgod, hogy bejuttatod a városba. És ha nincs ott, akit keresünk, akkor ennyi volt. Nem lesz több dolgunk egymással. Takeshi agya lázasan dolgozott, hogy kitaláljon valami ellenérvet, de semmi épkézláb ötlet nem jutott eszébe. Legalábbis olyan nem, ami Marcót eltántoríthatta volna ettől a tervétől. Bele sem mert gondolni, mi történne, ha valaki a csatlósai közül Star Meadow-ba menne szaglászni. Nemcsak Victoriát találná meg, hanem a tea titkára is rájönne, aminek ki tudja, milyen következményei lennének. – Nos? Mi a válaszod? – kérdezte Marco. Takeshinek olyan érzése támadt, hogy a szemben ülő vámpír olvas a

gondolataiban, vagy legalábbis tisztában van vele, milyen viharok tombolnak benne. – Úgy látom, nehéz a döntés – szólt ismét a férfi, és hamiskás mosoly jelent meg az arcán. – Hadd segítsek, rendben? Igyekszem másként fogalmazni, hogy jobban megérts. Ha nem segítesz, akkor nagy valószínűséggel látogatást teszek Raul barátommal Japánban, amit, ha jól tudom, korábban már ő is említett neked. Tisztában vagyok vele, hogy nem csak a tealeveleidért szoktál hazalátogatni. Szerintem soha nem bocsátanád meg magadnak, ha apádnak és annak a csinos húgodnak baja esne. Mi is a neve? Mitsuko? Meg aztán, gondolom, hogy mestered nem örülne, ha tudomást szerezne a kis titkodról. – Meg ne próbáld…! – mondta lassan, fogát összeszorítva Takeshi, közben pontosan tudta, ezzel végérvényessé vált a veresége. Ellenfelének kezében olyan fegyver volt, ami ellen semmit nem tehetett. Amikor először találkozott vele, nem tudta, ki ez a félszemű vámpír, de ahogy Marco megemlítette a titkot, eszébe jutott, honnan volt neki már ott, Londonban olyan ismerős. Réges-régen, még az 1910-es években történt, nem

sokkal az után, hogy édesapja átváltoztatta. Szomjazott, de mestere megtiltotta, hogy emberi vért fogyasszon. Egy ideig sikerült is kordában tartania szenvedélyét, de vágyott az igazi vadászatra, és kíváncsi volt az emberek vérének ízére. Aztán eljött a hanami, a cseresznyevirágzás ünnepe. Este Takeshi a családjával és édesapja barátaival együtt ment az ünnepségre, de egy idő után megunta az emberek társaságát. Sétára indult a hatalmas parkban, ami telis-tele volt virágba borult fákkal és rengeteg gyertyával. Az egész táj rózsaszín, fehér és sárga volt. Ahogy ott sétált, egyszer csak furcsa, vibráló feszültség lett úrrá rajta. Új volt ez az érzés, nem is tudta mire vélni, de aztán hirtelen ott termett előtte egy nagydarab, félszemű vámpír. Hosszú, fekete haja lófarokba fogva lógott, a bőre barnán csillogott. A fiú kerek szemekkel nézett rá, de a férfi megnyugtatta, hogy nem kell félnie, hiszen ugyanabba a népbe tartoznak. Beszédbe elegyedtek, és Takeshi megemlítette édesapja tiltását. A férfi nevetni kezdett, de végül felajánlotta, hogy megtanítja emberre vadászni. Takeshi izgatott lett, és másnap éjszaka kiosont a megbeszélt találkozóhelyre. A férfi már várt rá. A sötét, szűk utcákon eljutottak egy

gésaházhoz. A félszemű arcán ravasz mosoly jelent meg, majd bevezette őt az épületbe. Egy fiatal és gyönyörű lányra esett a választása, aki halványrózsaszín és piros kimonót viselt. Arca fehérre volt festve, haja pedig szoros kontyba tűzve, melyből különféle díszek lógtak. Egy szobába vezette őket, ahonnan soha többé nem jött ki. Raul kegyetlenül a földhöz vágta, sok-sok csontját összetörve, és felajánlotta Takeshinek, hogy igyon belőle. A fiú egy pillanatig gondolkodott, majd szemfogai megnőttek, és rávetette magát áldozatára. Másnap iszonyú lelkiismeret-furdalása volt, de egy szót sem szólt az esetről mesterének. A félszeműt nem látta többet, de minden este vadászatra ment, és ártatlanabbnál ártatlanabb áldozatokat szedett. Mestere azóta sem tudott a dologról. – Úgy gondolom, hogy akkor meg is egyeztünk – mondta Marco vidáman, kirángatva Takeshit az elmélkedéséből. – És ugye azt nem kell mondanom, hogyha bárkinek megemlíted, hogy hol vagyok, akkor nem lesz, aki a haragom útjába álljon. A következő lépésekről időben értesíteni foglak. Köszönöm, hogy eljöttél. Takeshi nem bírt mozdulni. A történtek olyan erővel

szögezték a fotelba, hogy hiába akart futni, menekülni arról a helyről, egyszerűen nem engedelmeskedtek a végtagjai. A feje zúgott, lüktetett, és érezte, ahogy a düh és tehetetlenség szétárad a testében. Elveszett, teljes vereséget szenvedett. El kell árulnia azt, aki szívéhez túl közel került, mert ha nem teszi, akkor a családja látja kárát. És igen: a titka is napvilágra kerül. Csak nézte maga előtt Marcót, akit legszívesebben széttépett volna, de tudta, hogy nem bírna vele. Végül sikerült valahogy mozgásra bírnia lábait, és kibotorkált a szobából. Még hallotta, ahogy Marco utasítja a félszeműt, hogy kísérje őt ki, de arra már nem emlékezett, hogyan tette meg a kijáratig vezető utat. Ahogy tisztult az elméje, rájött, hogy a kapun kívülre került. Nem tudta, mennyi ideje állhatott ott, de nem is igazán érdekelte. Reményvesztve hagyta maga mögött a kastélyt. Marco elégedett volt. Nagyon elégedett. A találkozó jobban sikerült, mint remélni merte. Takeshit teljesen sarokba tudta szorítani, és ennél kevés jobb érzés akadt. Végre kifizetődni látszott az a sok idő, amit Victoria

keresésére fordított. Mert egyre biztosabb volt benne, hogy a lány abban a városban rejtőzik. A megérzései mindig is jók voltak. Úgy érezte, közel a cél, amiért annyit küzdött. Ám jól tudta, hogy az igazi harc csak ezután jön. – Tökéletes ez az este, Raul! – mondta a félszeműnek, miután az visszatért. – Örülök, hogy örülsz. Igaz ugyan, hogy én semmit nem hallottam az egészből, de elhiszem, hogy jó társalgás volt – válaszolta, és Marco úgy látta, mintha kissé sértődött lett volna. – Ne haragudj, hogy nem lehettél jelen, de úgy vélem, jobb volt ez így. Nem akartam túlságosan ráijeszteni, csak annyira, amennyire feltétlen szükséges. És, valljuk be, barátom, te nem nyújtasz túlságosan szívderítő látványt. Ha mindketten a nyakán ültünk volna, akkor lehet, hogy a világ végéig szalad. Raul mosolygott. Szerette, hogy félelmetesnek tartják, szerette látni mások szemében a rettegést. Marco kijelentése után sokkal jobban érezte magát, nem is sejtve, hogy barátja pontosan tudja, mit kell neki mondani. – Szerinted tényleg ott rejtőzik a lány? – kérdezte

elgondolkodva. – Nem lehet máshol. Minden lehetséges búvóhelyen megnéztük már, de sehol nincs. Érzem, hogy ezúttal sikerrel járunk. – Ha te mondod. És kit fogsz odaküldeni? – Úgy gondoltam, valaki olyat, akitől jó lenne megszabadulni egy időre, és aki nagyon igyekezni fog, hogy a kedvemben járjon. Légy oly kedves, és kerítsd elő Olgát! Feladatom van a számára.

15. Victoria napközben szörnyen magányos volt. Letört volt és szótlan. Egészen estig, amikor eljött a gyakorlás ideje. Olyankor mintha kicserélték volna. Izgatott volt, habár még egyszer sem sikerült Logan elméjébe hatolnia, és igen gyakran bizsergést érzett a gyomrában, amikor megjelent a férfi. Sokszor azon kapta magát, hogy nem is a bájolásra koncentrál. Főleg amikor belenézett azokba a sugárzó szemekbe. Néha annyira közel álltak egymáshoz, hogy szinte hallotta a szívverését, érezte a belőle áradó erőt. Logan ilyenkor mindig megdorgálta, de sokszor mintha mosolyra húzta volna a száját. Egyik este Victoria ismét próbálkozott megbájolni a férfit. Pár perc után azonban azon kapta magát, hogy az a kicsi távolság is megszűnt köztük, ami addig volt, és meredten bámulják egymást. Logan szemei csillogtak, ő pedig nyelt egy nagyot, próbálta megőrizni nyugalmát. Pár pillanatig így álltak, majd a szőke férfi hirtelen

lehajolt, és hosszan megcsókolta. Victoria először elhúzódott, értetlenül bámulva Loganre, mire a férfi újra megcsókolta. Ez alkalommal viszonozta a csókot. A másik szenvedélyes és egyre követelőzőbb lett. Odanyomta őt a falhoz, a keze felfedezőútra indult, szájával pedig a nyakát vette birtokba. Victoria zihált és halkan nyögdécselt. De sajnos olyan gyorsan vége lett az egésznek, ahogy elkezdődött. – Talán abba kéne hagynunk a gyakorlást pár napra – szólt hirtelen Logan, és egyet hátralépett. Victoria maga sem tudta, miért, de bólintott. Ezután napokig nem találkozott a férfival, pedig mindennap arra várt, hogy felkeresi őt. Ismét rátört a magány, hiába látogatta Jade. Hiányoztak neki az esti gyakorlások, és egy idő után úgy érezte, hogy a férfi táraságát is hiányolja. Vad érzelmi viharok tomboltak benne. Órákig képes volt az ágyon feküdve elmélkedni azon, hogy mi a fenét művel. Takeshi tetszett neki, kedvelte őt, és úgy gondolta, hogy tökéletes párt alkothatnának. Ugyanakkor Logan egy új oldalát is megismerte, megkedvelte, és elemi erővel vonzódott hozzá.

Egy nap aztán a szőke férfi újra megjelent. Mikor belépett a szobába, Victoria majdnem odaszaladt hozzá, hogy megölelje, de végül nem tette. Nyugalmat erőltetett magára, és hűvös tekintettel mérte végig a férfit, miközben belülről majd szétcsattant az izgatottságtól. Logan állta a pillantását, és ugyanolyan hűvösséggel nézett vissza rá. Aztán, mikor megszólalt, Victoria még levegőt is elfelejtett venni. – Rossz hírem van – kezdte. Egy ideig várt a lány reakciójára, de mivel az nem szólt, folytatta: – Úgy tűnik, mégsem tudlak elengedni a Csillaglesésre. Igazán sajnálom, ez most nem fog összejönni. – De miért? – a lány csak ennyit bírt kipréselni magából. Az izgatottság letörtségbe váltott át, és hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát. – Azért, mert… öööö… mert… – Logan végül minden igyekezete ellenére elnevette magát. Hangosan, szívből jövően nevetett, Victoria pedig úgy nézett rá, mint aki nem hisz a szemének. Első gondolata az volt, hogy a férfi biztosan megbolondult, aztán rájött, hogy csak megtréfálta. Megfogta a párnáját, és teljes erejéből a másik felé hajította. – Au! – kiáltott fel Logan, mikor a párna célba talált,

de továbbra is nevetett. – Te átvertél! – kiáltott Victoria, mire a férfi még inkább nevetni kezdett. – Ezt nem hagyhattam ki! Látnod kellett volna az arcodat! Victoria erre felkapott még egy párnát, odament hozzá, és püfölni kezdte. – Te! Te! Átkozott! – harsogta, közben már ő is nevetni kezdett. Logan, hogy megvédje magát, felkapta az előzőleg eldobott párnát, és egy igazi csata kezdődött. Üldözték egymást a szobán keresztül, majd Logan kifutott, és leszaladt a földszintre. Victoria pedig utána. Megjárták a konyhát, az ebédlőt, végül a nappalit is, ahol az idős házaspár épp egy régi filmet nézett a kanapén összebújva. A csatázók már vagy negyedszerre futották őket körbe, mikor Thomas megelégelte a dolgot, és rájuk üvöltött: – Elég legyen már ebből! Most azonnal hagyjátok abba ezt a nevetséges kergetőzést! Ahhoz képest, hogy régebb óta éltek, mint mi Bessie-vel együttvéve, úgy viselkedtek, mint az óvodások! A két vámpír egyszerre ejtette el a párnát. Victoria a döbbenettől kerek szemmel nézett Loganre, de a férfi

láttán majdnem újra kibuggyant belőle a nevetés. Az úgy állt ott, mint egy kisgyerek, akit épp valami rosszaságon kaptak. – Igazad van, Thomas bácsi, elnézést – motyogta, majd intett a lánynak, hogy hagyják magukra az öregeket. – Thomasnak igaza van – mondta Victoria. – Tényleg olyan vagy, mint egy óvodás. Ezúttal már nem bírta megállni nevetés nélkül, ám a férfi vészjósló tekintetét látva, már megbánta, hogy nem tudott parancsolni magának. Egy halk sikoly hagyta el ajkait, és felszaladt a szobájába. Be akarta csukni a férfi előtt az ajtót, de az gyorsabb volt. A mézszínű szemek izzottak, ahogy végigmérte a lányt, aki hátrálni kezdett. Logan lassan ravasz mosolyra húzta a száját, majd hihetetlen gyorsasággal hanyatt döntötte Victoriát az ágyon. Fölé térdelt, csuklóit pedig vasmarokkal szorította a feje fölé. A lány próbált szabadulni, de a szorítás egyre erősödött. Végül rájött, hogy nem menekülhet. Logan arca csupán centiméterekre volt az övétől, és ettől úgy érezte, hogy nagyon meleg lett a szobában. – Szóval óvodás vagyok? – kérdezte a férfi a lány

fülébe súgva. Lehelete finoman súrolta Victoria bőrét, amitől annak enyhe remegés futott végig a testén. – Engedj el! – kérte, de hangja gyenge sóhaj volt csupán. – Kérlek! Logan azonban továbbra is fogva tartotta. Egy kicsit még közelebb hajolt, ajka szinte érintette Victoriáét. – Elengedlek, ha visszavonod a kijelentésedet. – Mi? – Victoria képtelen volt gondolkodni. Abban a pillanatban fogalma sem volt, hogy a férfi miről beszél, ám lassan egy egészen friss emlék kúszott elő agyának valamely távoli zugából, amikor is óvodásnak nevezte őt. – Jó, jó. Visszavonom – mondta végül alig hallhatóan. – Ez nem hangzott túl meggyőzően – válaszolt Logan, és a következő pillanatban ajkuk egy hosszú csókban forrt össze. Ezután a férfi egyre követelőzőbben, egyre szenvedélyesebben csókolta a lányt, aki közben levegőt venni is elfelejtett. De Victoria számára abban a pillanatban minden mellékes volt, csak az számított, hogy Logan ott volt és őt csókolta. Mikor aztán végre sikerült levegőhöz jutniuk, a férfi gyengéden végigsimított a lány arcán, és halványan elmosolyodott. – Holnap szabad vagy – mondta halkan. Aztán kelletlenül felkelt az ágyról, és magára hagyta.

16. Azon az éjszakán Victoria gondolatai őrültmód cikáztak összevissza. Túl sok minden történt egyszerre, és túl nagy teher nyomta a lelkét. Miután Logan magára hagyta, ottmaradt az ágyon fekve. Jóleső érzés töltötte el. Akármennyire gyűlölte sokszor a férfit, mégis valami megmagyarázhatatlan erővel vonzódott hozzá. Olyan hatással volt rá, mint még soha senki. Ekkor eszébe jutott Takeshi, és csak ekkor tört fel benne a kínzó lelkiismeret-furdalás. Szégyellte magát a történtek miatt, ezért elhatározta, hogy távol tartja magát a férfitól. Habár fogalma sem volt róla, hogyan fogja ezt megvalósítani, győzködte magát, hogy sikerülni fog. Minden erejével igyekezett gondolatait másfelé terelni, például a szabadulására. Izgatottan várta barátnője délutáni látogatását, hogy aztán megbeszélhessék a részleteket.

Jade a szokásos sajnálkozó arckifejezéssel köszöntötte, de pár pillanat elteltével kíváncsian húzta fel szemöldökét. – Te… boldognak tűnsz – állapította meg csodálkozva. Victoria ekkor jött rá, hogy Jade még nem tudja, hogy visszanyerte szabadságát. Ezt furcsállotta is, tudva, hogy Logan egyik feltétele az volt, hogy Jade-del megy az ünnepségre. – Nos igen, mondhatni, boldog vagyok – mosolygott vissza. Azt még az éjszaka folyamán eldöntötte, hogy a Logannel történtekről nem számol be, de így is volt elég oka boldognak lenni. – Szabad vagyok, Jade! Barátnője kifejezéstelen arccal nézett rá. Érzelemnek semmi nyomát nem lehetett felfedezni rajta. Meredten néztek egymás szemébe, és Victoria kezdett aggódni, hogy valami baj van. Hogy valami mégsem úgy alakul, ahogyan arra számított. Aztán Jade-ből hirtelen kirobbant a nevetés. – Jajj, alig bírtam visszafogni magam! – vihogta. – Már legalább egy hete tudok a dologról. Logan elmondta. De úgy gondoltam, hogy megtréfállak. – Hogy engem mostanában mindenki meg akar tréfálni! Hihetetlen! – morgolódott Victoria. Ám amikor

Jade kíváncsi tekintettel nézett rá, gyorsan témát váltott. – Hány órára készüljek el? – Nyolcra érted jövök. Előbb úgysem érdemes elindulni. Az emberek nem tudják, hogyan kell igazán bulizni. – A barna hajú lány színpadiasan felsóhajtott, majd miután megbeszélték a részleteket, elbúcsúzott barátnőjétől. Victoria már nagyon várta, hogy végre kimozdulhasson. Olyan izgatott volt, mint egy igazi tini, aki élete első bulijába készül. Hosszasan időzött a szekrény előtt, hogy kiválassza a megfelelő öltözéket, ami aznap talán a legnehezebb feladatnak számított. Legalább háromszor cserélt pólót, farmert, szoknyát, mígnem megtalálta a tökéletes összeállítást. Úgy döntött, hogy nem csípi ki magát, hanem csupa kényelmes holmit vesz fel. Nem akarta, hogy Logan azt higgye, miatta öltözött ki. Világoskék, szűk farmert, fekete blúzt és fekete csizmát választott. A megbeszélt időpont előtt egy órával már ott ült az ágyán elkészülve. Egy idő után azonban képtelen volt tovább ott üldögélni. Elkezdett fel-alá járkálni, néha meg-megállva, hogy kinézzen az ablakon, jön-e Jade. Tudta, hogy túl korai még, de nem bírt egy helyben

maradni. – Victoria! – hallotta egyszer csak Bessie-t. – Gyere le, kedveském! Kíváncsian hagyta el a szobáját, elképzelni nem tudta, miért hívja őt az öreg hölgy, de pár lépés után már nem voltak kétségei. Kifinomult szaglásának köszönhetően, már messziről megérezte a tea illatát. Megtorpant, és szinte hallotta, ahogy ízlelőbimbói hangosan tiltakoznak. De bármennyire is elszokott az ital ízétől, nem volt más választása. Ez is az alku része volt. A lehető leglassabban tette meg a konyháig vezető utat, azon agyalva, hogyan bújhatna ki a teaivás alól, ám be kellett látnia, hogy egy kifogás sem lenne elég jó Logannek. Hamarosan ott ült a házaspárral és egy hatalmas kancsó teával szemben. Bessie töltött neki egy bögrényit, aztán Thomasszal együtt hozzáláttak a vacsorájukhoz. Victoria undorral nézte az előtte gőzölgő folyadékot, de végül hozzálátott. Az első kortyot majdnem kiköpte. Mintha iszapos-algás meleg vizet ivott volna. Még egyszer sem érezte ennyire pocséknak az ízét, ám erőt vett magán, és megitta. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, mikor befejezte, de

Bessie már töltötte is az újabb adagot. Victoria dühös pillantást vetett rá, mire a nő szabadkozni kezdett: – Ne haragudj, drágám, de Logan szigorúan megparancsolta, hogy kétbögrényit adjak neked. – Igen, tudom. Nem is rád vagyok mérges, Bessie néni. Így hát megküzdött egy újabb adaggal, aztán visszament a szobájába. Ledőlt az ágyra, és akaratlanul is az előző estére gondolt. Újra átélte a pillanatot, mikor Logan ajka az övéhez ért, és kellemes borzongás futott végig rajta. Ábrándozásából egy hangos és hosszan tartó dudálás riasztotta fel. Odasietett az ablakhoz, és kilesett. A vérvörös Mustang ott állt a ház előtt, Jade pedig türelmetlennek tűnt, mert szinte folyamatosan dudált. Victoria leszaladt a földszintre. Ahogy a lába a legalsó lépcsőfokot érte, hangos kopogás hallatszott. – Eh, a türelmetlen mindenit! – morgott Thomas, Bessie pedig sietett ajtót nyitni. Jade ismét kopogásra emelte a kezét, de még éppen időben észrevette az idős hölgyet, aki szélesre tárta az ajtót. – Ó, üdv! – mondta a barna hajú lány egy vigyor kíséretében. – Szervusz! Hogy vagy, kedvesem?

– Jól, köszönöm. – Nem jössz be egy kicsit? Ha gondolod, csinálok neked egy bögre teát gyorsan. – Jaj, igazán kedves, de inkább kihagynám. Victoria elkészült? Victoria eközben a háttérben kuncogott. Igazán szórakoztatónak találta kettejük párbeszédét, de főleg Jade-et, ahogyan próbált Bessie-től minél hamarabb szabadulni. Széles mosollyal köszöntötte barátnőjét, aki dühös pillantással válaszolt. – Jól van, kedveskéim – mondta Bessie. – Vigyázzatok magatokra, rendben? Victoria, kincsem, nem fogsz így fázni? Jobb lenne, ha vinnél egy kabátot vagy legalább egy pulóvert magaddal. Ekkor Jade-en volt a sor, hogy gúnyosan mosolyogjon Victoriára. – Rendben leszek így, Bessie néni, ne aggódj! – Jó-jó! Érezzétek jól magatokat! Lehet, hogy majd összefutunk. – Ti is jöttök? – lepődött meg Victoria. – Eddig minden évben sikerült Thomast rávennem. Remélem, ez idén sem lesz másképp – kacsintott Bessie, majd útjára engedte a két lányt.

– Victoria, nem fogsz így fázni? – kérdezte Jade, Bessie-t utánozva. – Hagyd abba! Csupán félt engem. – Félt? De hiszen vámpír vagy! Tudhatná, hogy a sötét és a hideg a lételemünk. Ha már vámpírokat nevel, ennyit tudnia kellene! – Érted nem szokott aggódni az „anyukád”? – A megbájolt nevelőszülőmre gondolsz? Az igazat megvallva néha kiábrándítóan idegesítő. Kezdetben volt néhány alkalom, amikor majdnem megharaptam, de mára már figyelmen kívül tudom hagyni a sopánkodását. Azt hiszem, Logan túlzásba vitte drága jó „anyám” bájolását. – Kegyetlen vagy – nevetett Victoria. – Sokszor egész szerencsésnek érzem magam, hogy nem kell egy ilyen nevelőszülőt elviselnem. – Csak nem megkedvelted a két öreget? – kérdezte csodálkozva Jade. – Még az is előfordulhat. – Victoria valóban úgy gondolta, hogy ha már emberekkel kellett élnie, akkor Walterséknél nem kívánhatott volna jobbat. Behuppantak a Mustang üléseire, aztán nekivágtak az

éjszakának. Azaz vágtak volna, ugyanis autóval csak pár utcányit tudtak haladni. A belvároshoz közeledve az utak le voltak zárva, onnantól gyalog kellett menniük. Miután Jade talált megfelelő parkolóhelyet, el is indultak. A tömeg egyre sűrűbb lett, ami Victoriát eleinte feszélyezte. Mivel Logan nem találta meg rosszulléteinek okozóját, nem lehetett teljesen nyugodt annyi ember között. Próbálta elhessegetni ezeket a gondolatokat, és az ünnepségre koncentrálni. A mozi előtt találkoztak Jamesszel, Sophie-val és Dannyvel. Victoria szívből megörült nekik, mert így még nagyobb biztonságban érezte magát. James barátságosan mosolygott rá, ellentétben Sophie-val, akinek a mosolya egy kirakatban álló próbababáéval vetekedett. Danny mögéjük húzódva álldogált, és úgy látszott, hogy valami érdekeset talált, mert folyamatosan a földet bámulta, vagy néha fel-felkapta a fejét, amikor egy ember haladt el előtte. Együtt indultak tovább, és Victoria tényleg boldognak érezte magát, hosszú napok óta először. Szívesen hallgatta James és Sophie turbékolását vagy éppen Jade és Danny szócsatáit. A főúton már hatalmas volt a tömeg. Jade elmondta

barátnőjének, hogy mindenki a felvonulást várja. – Ez a legjobb az egészben – lelkendezett. – Tavaly annyira nevettem, hogy utána egy héttel is még mindig csúnyán néztek rám. Nagyon büszkék erre az ünnepre. Ezután Victoria kíváncsian várta azt a bizonyos felvonulást. Sikerült jó helyet szerezniük, ahonnan mindent remekül lehetett látni. Jade tovább csacsogott a tavalyi ünnepségről, de közben Victoria gondolatai másfelé kalandoztak. Logant kereste a tömegben, de nem látta sehol, pedig remélte, hogy összefutnak. Furcsállotta, hogy egész nap nem látta őt, ám sejtette, hogy ennek köze lehet az előző estéhez. Figyelmét aztán a kezdődő felvonulás vonta el. A külön erre az alkalomra felszerelt hangszórókból valamiféle induló szólt, és az út végén feltűntek maguk a felvonulók. Victoria az első pillanat után sejtette, hogy bizony az elkövetkező pár napban nagy valószínűséggel rá is csúnyán fognak nézni, ha nem bírja visszatartani a nevetését. Az első sorban a polgárháborút idéző kosztümbe bújt férfiak álltak, fegyverrel a kezükben. Büszkén vonultak végig az utcán, a tömeg pedig hatalmas tapsviharral és ovációval köszöntötte őket. A lány sejtette, hogy ők voltak a városalapítók. Az utca

közepén aztán megálltak, és úgy tettek, mintha valamin törnék a fejüket, tanácskoznának. Ekkor tűntek fel a citrom- és narancssárga, valamint piros csillagjelmezbe bújt gyerekek, akik aztán körbetáncolták a városalapító atyákat. Mikor a gyerekek végeztek a tánccal, egy műbajszos városalapító hangosan felkiáltott: – Star Meadow! Legyen a város neve Star Meadow! A nézők, ha lehet, még nagyobb tapsviharban törtek ki, Jade és Victoria pedig már a hasukat fogták a nevetéstől. – Ennél bénább dolgot még soha nem láttam! – nyögte ki vihogva Victoria, amit a mellette álló, lelkes idős hölgy nem vett túl jó néven. Nemtetszését kifejezve, amilyen diszkréten csak tudta, oldalba könyökölte a lányt, aki egy gyilkos pillantással válaszolt. A nő azonban bátran nézett vele farkasszemet, és ez Victoriát annyira felbőszítette, hogy legszívesebben megharapta, szétmarcangolta volna. Ez csupán egy kósza gondolat volt, de ez is elég volt ahhoz, hogy az ösztönei feléledjenek. Egyre erősödő szúrást érzett a szemfogainál, szeme elsötétült, a torka pedig kezdett kiszáradni. Szerencsére Jade időben észrevette a bajt. Megragadta

Victoria karját, és elindult vele kifelé a tömegből. Egy épület sarkánál álltak meg, ahol csak pár ember lézengett. – Ez meg mi volt? – kérdezte Jade. – Fogalmam sincs. Egyszerűen csak nem bírtam magammal. Talán még nem hat a tea. – Azt hiszem, jobb lesz, ha csak távolról szemléljük az eseményeket – mondta a barna hajú lány, ő pedig nem ellenkezett. Tudta, hogy barátnője nem akar bajba kerülni, és ezt meg is értette. – Akkor most hová menjünk? – kérdezte. – Hm… hadd gondolkodjam! A felvonulásnak nemsoká vége, de amíg a tömeg ott van, addig megnézhetnénk a kirakodóvásárt. Mit szólsz? – Részemről rendben. Lehet kapni csillagjelmezt? – Victoria kérdése után mindketten nevetésben törtek ki, és vidáman folytatták útjukat. Önfeledten csacsogtak, ám Jade egyszer csak elhallgatott. Victoria értetlenül nézett rá, majd abba az irányba, amerre barátnője. Logan jött velük szembe, a barátnőjével és Kate-tel az oldalán. Hopkins igazgatónő büszkén feszített a férfi mellett, és amikor észrevette a két lányt, szorosan Loganhez bújt. – Sziasztok, lányok! – köszöntötte őket Logan, de

Victoria nem tudott megszólalni, hogy visszaköszönjön. Olyan váratlanul érte ez a találkozás, hogy hirtelen nem tudta, hogy zavarba jöjjön-e, vagy inkább féltékeny legyen. Végül az utóbbi érzés kerekedett felül, de igyekezett jó képet vágni az egészhez, nehogy Logan bármit is észrevegyen. Teljesen megfeledkezett a férfi barátnőjéről, ami rendkívül dühítette. De mit akarhat tőle, ha barátnője van? Minden összezavarodott hirtelen… Eldöntötte, hogy hűvös és távolságtartó lesz, de a lehető legtermészetesebb hangon és a lehető legbájosabb mosollyal köszöntötte őket. – Sziasztok! – mondta szinte lelkendezve, Jade pedig csak pislogott ennek hallatán. – Nahát! Logan, azt hittem, te nem jössz az ünnepségre. – Úgy volt, de a kedvemért eljött – mondta az igazgatónő, mielőtt a férfi megszólalt volna, a „kedvemért” szót pedig különösen kihangsúlyozta. Szikrázó pillantásokat váltottak, Victoria maga sem tudta, miért. Az igazgatónő kedves volt vele, akárhányszor összefutottak, de abban a pillanatban valamiért vetélytársként tekintettek egymásra. A lány épp valami frappáns válaszon törte a fejét, ám Kate közbeszólt:

– Voltatok a felvonuláson? Mi sajnos lekéstük. Hopkins igazgatónő cipőjének a sarka beszorult egy csatornanyílásba, és nem volt egyszerű kiszedni. Igazából nem lett volna baj, ha előbb engedi Logannek, hogy segítsen. – Csönd legyen már! – sziszegett a nő. Jade pedig nem bírta nevetés nélkül, és Victoriából is majdnem kitört a kacagás, mert elképzelte, ahogyan az igazgatónő a cipőjével küzd. Végül sikerült csendben maradnia, de ehhez minden önfegyelmére szüksége volt. A szája széle még így is meg-megrándult. Bianca Hopkins szinte füstölt a méregtől. Dühösen nézett Loganre, amiért az szótlan maradt, majd Kate-re, akinek az egész helyzet köszönhető volt. – Jól van, Jade. Most már elég volt – szólt végül a férfi, de úgy látszott, hogy azért ő is jól mulat. Az igazgatónő lesújtó pillantással mérte végig őket, végül mérgesen dobbantott egyet. Kibontakozott Logan öleléséből, és elviharzott. – Valami rosszat mondtam? – kérdezte Kate ártatlanul, és ezúttal már Victoria sem állta meg nevetés nélkül. Logan csak a fejét ingatta, de nem tűnt

haragosnak. – Azt hiszem, nehéz este elé nézek, hála nektek – mondta a két lánynak sóhajtva. – Hála nekünk? Hogy érted ezt? – kérdezte Jade. – Mi nem tettünk semmi rosszat. Kate nem bírta tartani a száját. – Nem gondoltam, hogy ennyire a szívére veszi – védekezett a szemüveges lány, és olyan szánalmas képet vágott, hogy Victoria már majdnem megsajnálta. – Jól van, Kate. Semmi baj. Gyere, és keressük meg Biancát! Nektek pedig további jó mulatást! – szólt Logan, közben majd felfalta a szemével Victoriát, aki ettől teljesen zavarba jött. Idegesen pillantott Jade-re, aki szerencsére nem vett észre semmit. – Tudod, néha legszívesebben megenném Kate-et, de az ehhez hasonló tettei miatt nem bántom – mondta a barna hajú lány, miután ismét kettesben maradtak. – Valami különös érzéke van ahhoz, hogy mindig a legrosszabbkor szólaljon meg. Victoria igazat adott barátnőjének, de az ő gondolatai leginkább Logan körül jártak. Visszaidézte, hogyan nézett rá a férfi, és már ettől különös érzés kerítette hatalmába. Tudta, hogy az a legjobb, ha távol marad

tőle, mégis azt kívánta, bárcsak újra megcsókolná. A kirakodóvásár olyan volt, amilyennek képzelte. A legkülönfélébb haszontalan dolgokat lehetett kapni, a csillag alakú gyertyától kezdve a csillag alakú kitűzőig. A felvonulás végeztével a tömeg ismét kezdett sűrűsödni körülöttük, de Victoria biztosította barátnőjét, hogy nem lesz semmi baj. Jade csak akkor nyugodott meg teljesen, amikor ismét összefutottak Jamesszel, Sophieval és Dannyvel, akik nem faggatták őket eltűnésük okáról. Victoria a sok kis kacatot látva úgy döntött, hogy vesz valami kis apróságot Bessie néninek. Még soha nem adott senkinek ajándékot, ezért úgy gondolta, kipróbálja, milyen érzés. Ráadásul meg akarta hálálni az öreg hölgynek a gondoskodást, így két legyet üthet egy csapásra. Elmondta Jade-nek is a tervét, aki nem volt hajlandó elengedni őt egyedül, hogy körülnézhessen, ám ezt Victoria nem is bánta. A kis pavilonok meglepően széles árukínálattal csalogatták a leendő vevőket. Meg mert volna esküdni, hogy a sok kitűző, hűtőmágnes és egyéb holmi között nem látott két egyformát. A nagy nézelődés közben egyszer csak azt vette észre, hogy már nem is az ajándéktárgyakat, hanem az

emberek arcát nézi. Csupa vidám, boldog tekintet, amitől ő is vidámnak érezte magát. Egészen addig, míg a nagy forgatagban meg nem látott egy arcot. Egy olyan arcot, ami ismerősnek tűnt, de hiába erőlködött, nem tudta, hol vagy mikor láthatta. Abban azonban egészen biztos volt, hogy látta már. Egy nő volt. Rövid fekete haja az égnek meredt, rongyos pulóvert és kopott farmert viselt. Úgy tűnt, mintha keresne valakit. – Jól vagy? – hallotta Jade aggódó hangját. – Persze – válaszolt Victoria, de közben meredten bámulta a nőt. És ekkor felrémlett benne egy réges-régi elfeledett emlék, amely most újult erővel a felszínre tört. – Úristen! – motyogta egyre kerekedő szemmel, miközben megragadta Jade karját. – Mi az? – kérdezte rémülten a barna hajú lány. – Kísértetet látsz? – Valami olyasmi. De most nincs időm magyarázkodni. Keresd meg Logant, és mondd meg neki, hogy jöjjön az elhagyatott házba, amilyen gyorsan csak tud. – Elhagyatott ház? Miféle elhagyatott ház, és miért? Mi történt? Mondj már valamit! – Jade! Légy szíves! Most ne kérdezősködj, csak tedd, amit mondtam!

A kék szemű vámpír egy pillanatig vívódott magában, de végül elindult. Victoria próbált elrejtőzni a tömegben, és csak remélni tudta, hogy ez sikerült is neki. Egy csendesebb sikátor felé vette az irányt, amin keresztül a szomszéd utcába juthatott, ahonnan már tudta az utat az erdő felé. Csak azután lépett a sikátorba, miután megbizonyosodott róla, hogy senki nem követi. Koszos és sötét volt, valamint iszonyatos csatornabűz árasztotta el, amit a lány érzékeny orra nehezen viselt el. Éppen ezért próbált minél hamarabb keresztüljutni, ám hirtelen egy ismerős alak állta el az útját. – Victoria! Végre kettesben… Már régóta vártam erre a pillanatra. Olyan rég láttalak, azt hittem, beleőrülök. – Mit akarsz, Luke? – kérdezte a lány türelmetlenül. Abban a pillanatban legkevésbé Luke társaságára vágyott. Gyorsan túl akart lenni ezen a kínos helyzeten, hogy aztán rohanhasson az erdei házba. – Miért vagy ilyen elutasító velem? – kérdezte a fiú esdeklőn. – Nemrég még úgy tűnt, tetszem neked. – Nézd, erre most igazán nincs időm. Megbeszéljük ezt máskor, rendben? – Amiatt az ázsiai fiú miatt van, ugye? Mi is a neve?

Takishi? – A neve Takeshi. És, őszintén szólva, semmi közöd ahhoz, hogy ki miatt kerüllek. – Á! Szóval kerülsz. – Luke hangja elcsuklott, de közben közelebb lépett a lányhoz, aki ekkor már tudta, hogy a fiú nem józan. – Részeg vagy? – kérdezte, de igazából nem várt választ. Anélkül is elég nyilvánvaló volt az állapota. A fiú ismét közelebb lépett, és immár ott tornyosult Victoria felett, aki végleg elvesztette a türelmét. Muszáj volt megszabadulnia Luke-tól, és erre nem látott más megoldást, csak a bájolást. Ez tűnt a legkíméletesebb módszernek, bár szíve szerint addig szívta volna a fiú vérét, míg az el nem ájul. Erre a gondolatra rögtön kaparást érzett a torkában, ezért kényszerítette magát, hogy a bájolásra koncentráljon. Zöld szemei felizzottak, és úgy csillogtak, mint a legdrágább smaragd. A nagydarab, szőke fiú bambán, megigézve nézte őt. Könnyű dolga volt, nem került nagy erőfeszítésbe megbájolnia a vele szemben álló embert. Halkan mormolt, és nemsokára Luke teljesen a hatalma alá került. Ha a lány azt kérte volna tőle, hogy élete hátralevő részét csirkének képzelve élje le, szó nélkül

teljesítette volna. Néhány perc múlva folytathatta útját. Futni kezdett, és remélte, hogy Logan már várni fog rá a házban. Újra felrémlett előtte a régi emlék, és ennek hatására torkát jeges félelem szorította össze. Élete során csak néhány alkalommal volt része ebben az érzésben, de soha nem volt olyan erős, mint abban a pillanatban. Olyan gyorsan futott, amilyen gyorsan csak tudott, hogy minél előbb odaérjen. A házhoz érve aztán rögtön felsietett az emeleti kis szalonba, ahol Logan várakozott. Victoria megkönnyebbült, mikor meglátta a férfit, és csak kevés választotta el attól, hogy odarohanjon hozzá és szorosan odasimuljon izmos mellkasához. Ehelyett azonban rendezte gondolatait, és csak közelebb lépett. Logan arcáról semmit nem tudott leolvasni, ezért is közelített óvatosan felé. Nem tudta, hogy a férfi haragszik-e, amiért iderángatta őt, esetleg kíváncsi, netán aggódik. Végül megállt előtte, és felnézett a kifürkészhetetlen, aranyló szemekbe. – Szóval? – kezdte Logan. – Miért hívtál ide? Victoria lesütötte a szemét. Hirtelen nem tudta,

hogyan kezdjen bele mondandójába. Nem tudta, hogy a férfi mennyit tud a múltjáról, arról, hogy miért küldték őt Star Meadow-ba. Logan soha nem említett semmi erre utalót, és nem is kérdezett semmit. Hirtelen megérezte az arcán a férfi két kezét, aki gyengéden felemelte a fejét, hogy egymás szemébe nézhessenek. Abban a pillanatban a lány majdnem el is felejtette, miért akart találkozni vele. – Mi a baj? – kérdezte a férfi lágyan. – Nem is tudom, hol kezdjem – válaszolt Victoria halkan, majd lefejtette magáról Logan kezeit, és távolabb ment tőle, hogy tisztán tudjon gondolkozni. A másik türelmesen várt, míg a lány bele nem kezdett. – Láttam az előbb valakit. Ismerősnek tűnt, de nem tudtam, honnan. Aztán bevillant, és azóta remegek, mint a kocsonya. Logan felhúzta a szemöldökét, de más reakciója nem volt. Victoria folytatta: – Nem tudom, mennyit tudsz a múltamról, arról, hogy miért kellett ide jönnöm, de azt hiszem, most már beszélnem kell róla. Tudod… – nem fejezhette be, mert Logan ott termett mellette és megölelte. – Nem kell semmit mondanod a múltadról, ha nem

akarod – mondta halkan. – De muszáj! – A lány hangjában némi kétségbeesés csengett, mert félt, hogy mit fog róla gondolni a férfi, ha elmesél neki mindent. Végül a kanapéhoz vezette, és leültek. Majd belekezdett a történetbe. Victoria és mestere, István, néhány évente kénytelenek voltak új hazát választani, hogy senkinek ne legyen túl feltűnő a vámpírlétük. Pár éve István szülőhazájában telepedtek le, a fővárosban, Budapesten. Victoria szerette a nyüzsgő város hangulatát, a régi épületeket és a Dunát. Mestere még évekkel ezelőtt nyitott egy kaszinót a belvárosban, ami az idők során egyre népszerűbb és jövedelmezőbb lett. Sok-sok pénz gyűlt össze, így egyszerű volt számukra megfelelő házat és elfoglaltságot találni. Egy hatalmas villát vettek, ami inkább volt nevezhető kastélynak a maga tizennégy szobájával. Ezenkívül három fürdőszoba, egy fedett medence, edzőterem, könyvtár is tartozott hozzá, a személyzetnek pedig külön lakrész volt kialakítva. Victoria nem győzött csodálkozni, mikor először belépett az épületbe. Mindenhol márvány csillogott: a

padló, az oszlopok, a lépcső, mind-mind márványból készült. A kedvence azonban az udvar volt. Óriási fák nőttek az ég felé, az utak, melyek a kertbe vezettek, mindenhol ki voltak világítva, így sötétben is tudott gyönyörködni a virágokban. Napközben az ablakokat elsötétítették, és ilyenkor Victoria olvasással, úszással és edzéssel töltötte az idejét, esténként pedig mesterével a kaszinóba mentek. A lányt nem érdekelték az üzleti ügyek, ezért nem bánta, ha István magára hagyta a szórakozóhelyen. Mindig talált magának elfoglaltságot, legtöbbször azt, hogy egy-egy férfit csavart az ujja köré. Élvezte, ahogy epekedtek utána, és előfordult olyan is, hogy összeverekedtek miatta. Persze olyankor a jól megtermett biztonsági őrök rögtön ott teremtek, és kitessékelték a bajkeverőket. Nem mintha Victoriát félteni kellett volna, de többnyire emberek jártak a kaszinóba, ezért volt szükség az őrökre. Pár hónap múlva azonban már nem talált szórakozást ezekben a hódításokban. Sokszor csak a bárpultnál üldögélt vagy leült egy-egy asztal mellé játszani, de egyik sem kötötte le hosszú távon. Egy este azonban, amikor a bárnál ült, borzongás futott végig rajta, mint egy apró áramütés. Beleszagolt a

levegőbe, és több vámpír szagát is megérezte. Megfordult, és körülnézett. Rögtön kiszúrta a magas, izmos és lehengerlően jóképű férfit. Elegáns öltönyt viselt, és úgy tűnt, az őt kísérő másik két vámpír a testőre. Nem sokkal később megjelent Victoria mestere is, és egyenesen az ismeretlenhez sietett. Mosolyogva nyújtott kezet, amit a másik szintén mosolyogva fogadott, majd együtt elindultak István irodája felé. A lány nem bírta levenni tekintetét a férfiról, továbbra is megbabonázva ült a széken. Úgy tűnt, az emberekre még nagyobb hatást gyakorolt, mert egy pincérlány a nagy csodálkozás közben nekiütközött, de az udvariasan biztosította, hogy nem történt baj. Továbbhaladva, az idegen körbenézett, és pillantása megakadt a még mindig őt figyelő Victorián. Ő teljesen zavarba jött a pillantástól, és szégyenlősen sütötte le a szemét. Amikor újra felnézett, már sehol nem látta a jövevényt. Kíváncsi volt, ki ez a férfi, és alig várta, hogy mesterével kettesben maradjon és kifaggathassa. Türelmetlenül várta a hajnalt, amikor a kaszinó zár és ők elindulnak haza. A sofőr kint várta őket az épület előtt. Beszálltak a luxuskivitelezésű, fekete, sötétített ablakos

Audiba, és nem sokkal később már úton is voltak. Victoriát majd szétvetette a türelmetlenség, de nem tudta, hogyan kezdjen bele a tudakolózásba. Mocorogni kezdett, mire mestere megszólalt: – Mit szeretnél tudni, kedvesem? – Hangja szelíd volt, és végtelen nyugalmat árasztott. – Semmit. Mármint mindent. Azaz… láttam ma egy ismeretlen vámpírt a kaszinóban. Úgy tűnt, ismeritek egymást. – Ó! – István nem mondott többet, és Victoria tudta, hogy mestere jól szórakozik rajta. Türelmesen várt a folytatásra, de a férfi, akit édesapjaként szeretett, csak hosszú hallgatás után szólalt meg újra: – Olaszországból érkezett. A neve Marco Verzeni. Üzleti ügyben jött. Holnap megismerheted, mert meghívtam vacsorára. – Valóban? – Victoria igyekezett nyugodt maradni, de a hangja mindent elárult. Lázasan törni kezdte a fejét, hogy mit vegyen fel az alkalomra, és már akkor teljesen zavarban volt. Bele sem mert gondolni, mi lesz, amikor a férfi vele szemben ül majd. Másnap, szokásához híven, úszott, ám ezúttal leginkább azért, hogy feszültségét levezesse. Ezután

több órát az edzőteremben töltött, majd olvasással ütötte el az időt. Vacsora előtt pár órával egy szobalány fürdővizet engedett neki, amibe pár csepp levendulaolajat is tett, mely kellemesen ellazította a lányt. Ezután kiválasztott egy piros ruhát, ami tökéletesen passzolt hosszú, fekete, lágy hullámokban leomló hajához. Szemeit fekete szemceruzával és szempillaspirállal, telt ajkait pedig tűzpiros rúzzsal emelte ki, ezzel, és egy szintén piros, magas sarkú cipővel tökéletesítve az összhangot. Lement a szalonba, ahol mestere épp újságot olvasott. Szemei elkerekedtek, ahogy felnézett és meglátta alattvalóját. – Gyönyörű vagy, kedvesem! – mondta mosolyogva. – Sajnos ennél megfelelőbb szót nem találok jelen pillanatban, de annyit mondhatok, hogy a látvány tökéletes. Victoria megköszönte a bókot, ám abban a pillanatban megszólalt a csengő. Egy szolgáló ajtót nyitott, és nem sokra rá Marco lépett be a szalonba. – Jó estét! – köszönt, és odalépett Istvánhoz, kezet nyújtva neki. Figyelme aztán Victoriára terelődött, és úgy tűnt, hasonló véleménnyel van róla, mint a lány

mestere. Mélyen a szemébe nézett, majd kezet csókolt. – Önnek is jó estét, kisasszony! A vacsora alatt, ami igazából egy-egy nagy kehely vér elfogyasztásából állt, Victoria végig magán érezte a férfi tekintetét, amitől jóleső izgalom lett úrrá rajta. Miután megitták az éltető folyadékot, átvonultak a társalgóba. Ízléses szoba volt, csupa antik bútorral berendezve. Órákig beszélgettek, nevettek, sőt egy-két kör pókert is játszottak. Victoria elbűvölőnek és sármosnak találta Marcót, valamint kiváló társaságnak. Azt kívánta, bárcsak ne érne véget az este, de sajnos a hajnal közeledtével vendégüknek távoznia kellett. Ismét kegyetlenül hosszan nézett a lány szemébe, majd finom, puha kézcsókkal illette kézfejét. Ezután Victoria is elköszönt mesterétől, és a szobájába vonult. Boldog és izgatott volt, és alig várta, hogy újra Marco szürke szemeibe nézhessen. Sokat nem kellett várnia az alkalomra, mert másnap este újra találkoztak a kaszinóban. Az olasz újra üzleti ügyben kereste fel Istvánt, és amíg rá várakozott, addig csatlakozott a bárnál üldögélő lányhoz, aki ez alkalommal kevésbé érezte feszélyezve magát. Úgy beszélgettek, mintha ősidők óta ismerték volna egymást,

de mégis minden új volt a számukra. A férfi mesélt az életéről, arról, hogy egy ősi família tagja, és már nagyon régóta vámpírként él. A családja több kaszinót is üzemeltetett Olaszországban, és ezért szeretnének társulni Istvánnal, aki képviselhetné őket Magyarországon. Victoria ezt remek ötletnek tartotta, és biztos volt benne, hogy mestere is így fog vélekedni. Ezt követően mindenféléről szó esett, a könyvektől az időjárásig. Órákig képesek lettek volna még beszélgetni, de István jelent meg, és nevetve betessékelte Marcót az irodájába. A lány ismét magára maradt, de egyáltalán nem volt szomorú. Tudta, hogy még nagyon sokszor fogja látni a férfit, ami végül így is történt. Marco minden este elment érte, és színházba, moziba vagy csupán sétálni vitte, miközben gyönyörködtek az éjszakai város szépségeiben. Minden tökéletesnek tűnt Victoria számára, ám egy napon, amikor a férfi ismét Istvánnal tárgyalt, kiabálást hallott az iroda felől. Nem sokkal később az olasz dühösen kiviharzott, és oda sem köszönve a lánynak, távozott. Victoria hiába kérdezte mesterét a történtekről, az nem mondott semmit, csak biztosította

őt, hogy minden a legnagyobb rendben. A következő este Marco ismét a lányért ment, ám szótlanabbnak és mogorvábbnak tűnt. Csupán egy rövid sétát tettek a belvárosban, aztán hazavitte Victoriát, aki igyekezett meggyőzni magát, hogy a másiknak csak rossz napja volt. Azonban a következő napok nem erről árulkodtak. Semmit nem hallott a férfi felől, nem ment érte esténként, és István is kerülte a témát. Ismét egyedül kellett az idejét töltenie, ami a kedvére is rányomta a bélyegét. Már kezdte feladni a reményt, hogy valaha is újra látja a jóképű vámpírt, ám egy este, amikor nem tartott mesterével a kaszinóba, Marco jelent meg a villa ajtaja előtt. Egy szolgáló ajtót nyitott neki, és bekísérte a könyvtárba, ahol Victoria épp próbálta egy könyvvel elterelni a figyelmét. Rögtön felderült, ahogy meglátta a jóképű olaszt, és hellyel kínálta őt. A férfi leült, és elnézést kért, amiért nem látogatta meg a napokban. Azt mondta, hogy üzleti ügyek miatt maradt távol, de Victoria valamiért úgy gondolta, hogy hazudik, és ez nagyon bántotta. Próbált kedves lenni és szórakoztató, de a gondolat mindvégig ott motoszkált a fejében. – Miért veszekedtetek a mesteremmel? – kérdezte

hirtelen, minden bevezető nélkül. Marco egy pillanatra meglepődött, de aztán válaszolt: – Csupán egy kis nézeteltérés volt, semmi több… De mondd csak, te kedveled az embereket? Victoria nem tudta mire vélni a kérdést, és nem tudta, mit válaszoljon, de szeretett volna a férfi kedvében járni. – Nem igazán kedvelem őket. Alantas, ostoba lények, és rendkívül unalmasak – mondta végül, ám nem ez volt az igazság. Igaz, hogy unalmasnak tartotta őket, és ismert pár embert, akibe szívesen beleharapott volna, de többnyire inkább csak figyelmen kívül hagyta őket. Főleg, mert István azt a nézetet vallotta, amit a legtöbb vámpír: el kellett vegyülniük az emberek között, és békességben élniük, hogy fajuk fennmaradhasson. – Nagyszerű – szólt Marco, és láthatóan jobb kedve kerekedett. – Ha jól tudom, pár nap múlva esedékes István születésnapja. Gondolod, hogy bánná, ha én is elmennék? – Szerintem örülne neki – mosolygott Victoria, és valóban úgy gondolta, hogy mestere biztos nem bánná a férfi társaságát. Pár nappal később a kaszinóban tartották a születésnapi ünnepséget. Aznap ugyanúgy nyitva állt a

szórakozóhely az embereknek, míg a partira meghívott vámpírok számára egy félreesőbb sarkot különítettek el. Nem voltak sokan, csupán István régi barátai voltak jelen. Victoria egy gyönyörű, hosszú, zöld csipkeruhát viselt, amiben lélegzetelállítóan szép volt. Sok-sok elismerő pillantás kísérte útját az asztalig. Izgatottan várta Marco megjelenését, mert mesterének egy szót sem szólt az egészről, meglepetésnek szánta. A hangulat egyre fokozódott, ahogy a régi történeteken nevettek, és ekkor István, majd a többiek figyelme is a bejárat felé fordult. Victoria izgatott és boldog lett, ám valami nem stimmelt. Marcót legalább tíz ismeretlen vámpír kísérte, köztük egy óriási, félszemű férfi, és egy rövid fekete hajú nő. István eléjük sietett. – Bocsánat, hogy így beállítottunk, de azt hittem, Victoria szólt, hogy jövök – mosolygott behízelgően az olasz, amikor a kaszinó tulajdonosa odaért. Feszülten méregették egymást, de végül az ünnepelt intett nekik, hogy kövessék. Hellyel kínálta őket, de látszott rajta, hogy nincs ínyére az új társaság. Marco Victoria mellé ült, kezét mosolyogva a lány székének háttámlájára tette. Feszélyezett társalgás következett, majd páran

Marco emberei közül felálltak, és elindultak a játékasztalok felé. István is felugrott, meg akarta állítani őket, de a félszemű ott termett mellette, és visszakényszerítette a székre. Marco csak mosolygott, majd alig észrevehetően bólintott a nagydarab vámpír felé. Néhány pillanat múlva egy nő hangosan sikítani kezdett, aztán még egy, és hirtelen kitört a pánik a vendégek között. István elszörnyedve nézett Marcóra, aki továbbra is csak mosolygott, majd hangosan felnevetett. Victoria értetlenül pillantott rájuk, nem tudta elképzelni, mi történik. Mesterét ezúttal nem állította meg senki, elindult a hangzavar felé néhány barátjával együtt. A lány is menni akart, de Marco elkapta a karját, és erősen tartotta. – Mi történik? – kérdezte Victoria. – Az, aminek már nagyon rég meg kellett volna történnie. Hát mondd, nem gyönyörű a látvány? És van annál szebb, mikor az emberek fájdalmas kiáltásai visszhangoznak? – Marco arcán félelmetesen gonosz mosoly jelent meg. A sikoltozás folytatódott, ahogy az olasz alattvalói tombolásba kezdtek. Sok ember életét kioltották, és

Victoria hirtelen megértette: Marco ezért érdeklődött, hogy kedveli-e az embereket. Őt is be akarta vonni a tervébe, és így akart bosszút állni Istvánon. Rájött, hogy Marcónak egyáltalán nem tetszik az Örgek által megszabott törvény, és most ezen a drasztikus módon akar változtatni rajta. És ez lehetett az, amin vitatkozott korábban a két férfi, és ezért maradhattak el az olasz látogatásai is. Szabadulni próbált, de a férfi vasmarokkal tartotta. Egyik alattvalója ekkor megjelent mellettük egy véres nyakú lánnyal, és felkínálta mesterének. Az olasz Victoriát szorosan tartva ivott a lány véréből, aztán odatartotta neki is. – Igyál nyugodtan, amennyit akarsz. Ha akarod, mind a tiéd. Victoria próbált ellenállni, de minden csupa vér volt, ő pedig szomjazott. Ezt látva Marco még közelebb tartotta a félholt lányt, mire Victoria lecsapott rá. Nem akarta megölni, de az ösztönei erősebbek voltak. Ivott, amíg jól nem lakott, a külvilág megszűnt körülötte… Nem sokkal később egyedül találta magát. Idegen vámpírokat látott, akik még mindig az embereket üldözték. Marco nem volt sehol. Ezt kihasználva kiosont

a teremből, és mesterébe botlott. István elszörnyedve nézett rá. – Mit tettél, bolond lány? Csupán ennyit kérdezett, de választ nem várva karon fogta, és kisiettek a hátsó kijáraton. A sofőr már ott várta őket, István pedig betuszkolta Victoriát a járműbe. Némán ült az autóban, miközben hazafelé tartottak. Otthon mestere a szobájába parancsolta, és ő szót fogadott. A fürdőszobában lemosta a vért, aztán az ágyra vetette magát, és zokogásban tört ki. Óriási hibát követett el, még akkor is, ha jól tudta: csapdába csalták. Amikor zokogása csillapodott, úgy döntött, hogy mindent megmagyaráz Istvánnak. A szobájából kiérve azonban meghallotta Marco hangját. Visszahőkölt, és félelem lett úrrá rajta. Úgy hallotta, hogy a nappaliban vitatkoznak. Erőt vett magán, leosont az előcsarnokba, és elbújt egy oszlop mögé. Hamarosan megjelent a két férfi, és mestere nagyon haragosnak tűnt. Mondott valamit Marcónak, amit nem hallott, majd hirtelen dulakodni kezdtek. Szerencsére nem voltak egyedül a hatalmas épületben, mert István maga mellett tartott pár alattvalót

szolgálónak, akik a végsőkig hűek voltak hozzá, és ha kell, akár fel is áldozzák érte magukat. Marco egyedül nem bírt ennyi vámpírral, ezért még időben elmenekült. Azonban ők nem lehettek nyugodtak: tudták, hogy a férfi bármelyik pillanatban visszatérhet hasonlóan gondolkodó alattvalóival együtt. És a lány sejtette, nem lehetnek épp kevesen. István ekkor vette észre a remegő Victoriát. Ráparancsolt, hogy szedjen össze néhány holmit, ami egy utazáshoz kell, és öltözzön át. Miután a lány végzett, útra keltek. Nem tudta, hová tartanak, de nem mert kérdezősködni. Végül megálltak egy étterem előtt, ami látszólag zárva volt. Késő éjszaka lévén nem volt egy lélek sem a közelben, így senki nem látta, ahogy kinyílt az étterem ajtaja, ők pedig eltűntek mögötte. A konyhából egy másik ajtó nyílt, ami lefelé vezetett, az épület alá. Hosszú, félhomályos folyosón haladtak végig, amit gyér fényű spotlámpák világítottak meg, mígnem megérkeztek egy elegáns szobába. A hátsó falát elfoglaló íróasztalnál csinos vámpírlány ült, mint valami titkárnő, tekintete az érkezők és az asztalán villogó monitorok között cikázott. A szoba nem volt túl nagy, csupán az

asztal és egy kanapé volt a berendezés. Egy másik, kétszárnyú ajtó nyílt a helyiségből. Ahogy a lány meglátta az érkezőket, azonnal felkapta az előtte heverő telefont, mondott pár szót, majd letette a kagylót. – Már várja önöket – mutatott az ajtóra. István bólintott, karon fogta alattvalóját, és benyitott. Egy, a folyosóhoz hasonlóan félhomályos terembe értek, amit egy hosszú asztal uralt sok székkel, de most csupán egyvalaki ült mellette. A vámpír kortalannak tűnt, ugyanakkor mégis végtelenül öregnek. Hosszú, vékony szálú haja össze volt fogva, az arcvonásai kemények, tekintete rendkívül szigorú. Hellyel kínálta őket. – Nos, gyermekem – szólalt meg, hangja suttogása ellenére is félelmetesnek tűnt –, mesélj szépen el mindent részletesen! Victoria pedig elmondta, ami történt. Marco látogatását, különös kérdését, majd azt is, ami az este folyamán történt. Meg volt ijedve, de István bátorítóan szorította a kezét. Miután befejezte, az ősöreg vámpír kiküldte őt a teremből, és mesterével kettesben bent maradt. Kint leült a kanapéra, és idegesen várakozott. Tudta, hogy az

Öregek egyikével találkozott az imént, ami azt engedte sejteni, hogy bizony nagy bajban van. Eltelt legalább egy óra, mire István megjelent. Arca nyúzott volt, szemeiben pedig szomorúság tükröződött. – Összepakoltál mindent, ami kell? – Miért? Hova megyünk? – Én sehova, neked viszont menned kell. Ezek voltak az utolsó szavai hozzá. Egy ismeretlen autó és egy másik sofőr várt az épület előtt a lányra, aki megkezdte Amerikába tartó útját. Logan szó nélkül hallgatta őt, majd mikor befejezte, odalépett hozzá, és megcsókolta. Victoria repesett az örömtől, de aztán eltolta magától a férfit. – Kit láttál? – kérdezte végül Logan. – Egy nőt láttam – mondta a lány. – És ez a nő Marcót szolgálja.

17. Olgának hívják. Aznap este láttam őt a kaszinóban. Úgy nézett rám, mint a legnagyobb ellenségére. Nem értettem, mi baja, de később rájöttem, hogy teljesen bele van zúgva Marcóba. Váltottunk pár szót, próbáltam kedves lenni vele, de szerintem teljesen agyalágyultnak nézett. Viszont láttam, mire képes. Victoria libabőrös lett, ahogy eszébe jutott az az este, de Logannek a szeme sem rebbent. Megfogta a lány kezét, és gyengéden megszorította. – Biztos vagy benne, hogy ő az? – Igen. Teljesen biztos vagyok benne. És abban is biztos vagyok, hogy engem keres. Mi más miatt lenne itt? Logan felállt, és elgondolkodva járkálni kezdett. A lány csendben nézte őt egy darabig, de aztán úrrá lett rajta a türelmetlenség. – Mit fogunk tenni? – kérdezte, de úgy tűnt, mintha a

férfi nem hallotta volna. Már épp újra szólásra nyitotta volna a száját, amikor Logan visszaült mellé. – Egyelőre semmit nem tehetünk – mondta határozottan. Victoriának ettől a kijelentéstől elkerekedett a szeme, ezért Logan folytatta: – Nem lehetünk biztosak benne, hogy valóban miattad jött ide. Amíg ezt ki nem derítjük, addig meglapulunk, és igyekszünk feltűnésmentesen viselkedni. Utána pedig kiderítjük, hogyan tudott átjönni a biztonsági ellenőrzéseken. – Meglapulunk? – kérdezte hüledezve a lány. – Logan! Ez a nő már messziről kiszagol egy másik vámpírt! Igazi csoda, hogy engem nem szúrt ki a tömegben! Bár, őszintén szólva, ebben sem vagyok biztos. Ahhoz képest, milyen fiatal, meglepően erős. – Akkor sem tehetünk semmit. Nem ronthatunk rá valakire csak azért, mert a múltadban szerepet játszott. Ha bizonyíték lesz rá, hogy valóban utánad szaglászik, akkor lépni fogunk. Meg amúgy is, mert nem is lehetne itt. De ez más tészta. Most az első dolog a fontosabb! Victoria épp egy jó kis ellenérven gondolkozott, amikor Jade rontott be, nyomában a többiekkel. – Ti meg hogy kerültök ide? – kérdezte Logan.

– James mondta, merre van ez a bizonyos ház, így hát idejöttünk, hátha kell segítség – mondta Jade. – Másrészt pedig, van egy… egy… – Van egy kis gond – vette át a szót James. – Idefelé jövet az egyik sikátornál nagy tömeget láttunk. Odamentünk, mert Jade persze kíváncsi volt. A sikátor le volt zárva, és rendőrök voltak mindenfelé. – Mi történt? – kérdezte Logan komoran, de James lesütött szemeinek láttán már sejtette, hogy semmi jóra nem számíthat. – Luke-ot holtan találták – hangzott a válasz. Victoria nem hitt a fülének. Kikerekedett szemmel, mozdulatlanul állt, és közben csak az járt a fejében, hogy a fiú teljesen egészségesnek tűnt fél órával azelőtt. – De ez még nem minden – folytatta James. – A sebek, amiket rajta láttam, arra utalnak, hogy egy vámpír ölte meg. – Az nem lehet… – suttogta a lány. Logan vizslató tekintettel fordult oda hozzá, de egyelőre nem szólt egy szót sem. – Igen. Szegény Luke elég csúnyán festett. Csupa vér volt körülötte minden, ő meg olyan fehér volt, mint a hó. Azt hiszem, valaki nagyon jóllakott ma este –

fecsegett Jade, de James intett neki, hogy hagyja abba. Sophie és Danny csendben álltak mögöttük. Jobbnak látták kimaradni a dologból, de mindketten Victoriát figyelték, aki dermedten és ijedten állt. Néhány másodpercig teljes csend uralkodott a kis szalonban, szinte hallani lehetett, ahogy Logan agya zakatol. – Nos, rendben – szólalt meg végül. – James, te itt maradsz Victoriával! Sophie és Danny, ti menjetek Waltersék házába! Jade, te pedig velem jössz! Ki kell derítenünk, hogy mi történt! Jade hol Victoriára, hol Loganre nézett, Sophie Jameshez szaladt, Danny pedig szokásához híven a földet bámulta, de végül követték Logan utasításait. Victoria és James kettesben maradtak. A lány leült a kanapéra, de látszott rajta, hogy még mindig nem tért magához a kábulatból. A fiú leült mellé, és megfogta a kezét, hogy rá figyeljen. – Én tudom, hogy nem te voltál, Vicky. És hidd el, egyikünk sem hiszi, hogy te tetted. – Tényleg nem én tettem, James. De találkoztam Lukekal a sikátorban. Épp ide tartottam, amikor felbukkant. És esküszöm, nem bántottam. Nem akart továbbengedni, ezért megbájoltam, hogy felejtsen el.

Tényleg csak ennyi történt. – Jól van. Meglátod, minden rendben lesz – nyugtatta a fiú. – Nem, James. Semmi sem lesz rendben. Tudom, hogy ez a nő értem jött, és amíg meg nem talál, ölni fog. Talán épp így akar előcsalogatni. – Miféle nőről beszélsz? – kérdezte James értetlenül, és a lánynak ekkor jutott eszébe, hogy a fiú semmit nem tud Olgáról. Ezért nagy vonalakban mesélt róla, noha a teljes történetet nem osztotta meg vele. Valamiért úgy érezte, elég, ha azt egyelőre csak Logan ismeri. – Talán jobb lenne, ha tényleg megkeresnénk, mielőtt újra ölne – fejezte be. – Nem, szó sem lehet róla. – James határozott volt, és a lányt egy pillanatra Loganre emlékeztette. Tudta, hogy vár még rá egy beszélgetés a férfival Luke miatt, de ha James hitt neki, akkor neki is hinnie kell. – Tudom, nem fogsz örülni annak, amit mondani fogok, de talán jobb lenne, ha egy ideig meghúznád magad itt. Walterséknél nem lennél biztonságban, ha ez a nő valóban rád vadászik. – Újabb szobafogság? – keseredett el Victoria, de belátta, hogy Jamesnek igaza van. A házról csak ők hatan

tudtak, ezért a legalkalmasabb hely volt az elrejtőzéshez. A félelme ezúttal nagyobb volt, mint a szabadság utáni vágya. – Azt hiszem, Bessie néni látogatásai hiányozni fognak – mondta szomorúan. – Megígérem, hogy nem leszel egyedül – mondta James mosolyogva, és Victoria biztos volt benne, hogy a hosszú évek során ez a mosoly rengeteg lány szívét hódította meg. – Hogyan ismerkedtetek meg Sophie-val? – kérdezte hirtelen, hogy elterelje baljós gondolatait. James megfeszült a kérdés hallatán, de látva a lány őszinte érdeklődését, mesélni kezdett. – 1923-ban történt, még mindig tisztán emlékszem a történtekre. Akkoriban egy hírhedt olasz gengszternek dolgoztam mint ügyvéd. Ő is éjszakai életet élt, én is. Kapóra jöttem neki. Kedvelt is, ezért mindig meghívott a partikra, amiket rendezett, én pedig szívesen mentem. Így legalább nem kellett otthon üldögélnem egymagamban… Az egyik ilyenen aztán egy gyönyörű lányt pillantottam meg. Soha nem láttam hozzá foghatót. Sophie volt az, és rögtön rabul ejtett. Egész este le sem tudtam venni a szemem róla, végül fogtam

magam, és felkértem táncolni. Bájos volt, ahogy zavarba jött és elpirult, de igent mondott, én pedig kimondhatatlanul boldog voltam. Éreztem vérének ellenállhatatlan illatát, ami olyan hatással volt rám, mint még soha semmi. De visszafojtottam vágyaimat, és csak azzal foglalkoztam, hogy ott van velem… Aztán a tánc véget ért, és az édesapja láthatólag nem örült, hogy így egymásra találtunk. Hazacipelte őt, de tudtam, éreztem, hogy még látni fogom, csak arra nem számítottam, ami végül történt. Minden egyes partira elmentem, amit a főnököm ezután rendezett, de egyiken sem láttam újra Sophie-t. Egyre kedvetlenebb lettem, és egyre kevesebb esélyt láttam rá, hogy valaha újra láthatom őt… Egy éjszaka aztán egy elég rossz környéken jártam, amikor női segélykiáltást hallottam. Elindultam a hang irányába, végül egy sikátorban meg is találtam a kiáltás forrását. Két koszos alak egy nőt tartott fogva, aki kétségbeesetten próbált menekülni. Az egyik csavargó felajánlotta, hogy csatlakozzak, ahelyett hogy elrontanám a mulatságukat, én pedig úgy tettem, mint aki elfogadja az invitálást. Így gond nélkül közelebb kerülhettem hozzájuk. Ahogy odaértem, rögtön

elkaptam az egyik alakot, és ütni kezdtem. Nem láttam, hogy a másiknál kés van. Bepánikolt, és mielőtt elmenekült volna, párszor megszúrta a nőt. Amikor odarohantam, akkor láttam, hogy Sophie az. El nem tudtam képzelni, hogyan került arra a környékre, de ő volt az. Kétségbeesetten nézett rám, halkan könyörgött, hogy segítsek. Fogalmam sem volt, mit tegyek, de nem akartam elveszíteni, hiszen fontosabb volt számomra, mint a saját életem. Gyorsan az ölembe vettem, és igyekeztem feltűnésmentesen minél előbb a lakásomra vinni. Sajnos azonban nem voltam elég gyors, mert ott, az ágyamon szállt el belőle az élet… Zokogtam, nem akartam elhinni mindazt, ami történt. Lázasan gondolkodtam, nem hagyhattam, hogy egy ilyen tökéletes szépség élete csak úgy véget érjen, és persze nem bírtam elviselni a tudatot, hogy soha többé nem láthatom azt az elbűvölő mosolyát. Ahogy néztem őt, meghoztam a döntést, amit azóta sem bánok. Alattvalómmá tettem, és igyekeztem mindenben támogatni, átsegíteni a vámpírrá válás nehézségein. És hidd el, egyáltalán nem volt könnyű… Mindennap emberek közé vittem, de nem lehetett vele bírni. Fogalmam sem volt, hogyan kellett volna kezelnem,

soha nem volt alattvalóm. Ezért Logan segítségét kértem. Hallottam már ezekről a rehabilitációs helyekről, és ez tűnt a legjobb megoldásnak. Azóta Sophie sokat tanult, bár sokkal komorabb is lett. De szeretem, és ő is szeret engem. Más nem számít. És mindig ott leszek neki, ha szüksége lesz rám. Az életemet is odaadnám érte…

18. Victoria lélegzet-visszafojtva hallgatta James történetét. Rengeteg kérdése lett volna a fiúhoz, azonban Logan és Jade visszatérése ezt megakadályozta. Szemrehányóan nézett rájuk, aztán eszébe jutott, hogy miért is hagyták őket magukra. – Minden rendben! – újságolta Jade. – Úgy értem, Luke még mindig halott, de sikerült eltussolni az ügyet. Nagy munka volt, de most már mindenki úgy tudja, hogy egy városba tévedt puma volt a tettes. Bevetettük a szokásos vadállat-támadásos sztorit, úgyhogy most mindenki ezzel lesz elfoglalva. Főleg, hogy pumát már évek óta senki nem látott errefelé. – Jól van, Jade, elég! – állította le a szóáradatot Logan, aki egyáltalán nem tűnt elégedettnek. Sőt, kifejezetten fáradtnak, ami nem volt jó jel Victoria számára. – Victoria és én – kezdte James – megállapodtunk abban, hogy pár napig, vagy amíg szükséges, meghúzza

itt magát. Mi meg addig kideríthetjük, hogy mit akar ez az idegen. Logan meglepve nézett a lányra, mintha megerősítést várt volna tőle. – Igen, ez így van. Csak arra kérlek titeket, hogy ne hagyjatok egyedül ebben a viskóban. Jade szívesen vállalta, hogy osztozik barátnője újabb fogságán, főleg, ha így kihagyhatja az iskolát. Úgy tűnt, Logan megkönnyebbült, hogy ezúttal nem kellett harcolnia vele. Persze Victoriának esze ágában sem volt ellenkezni, hiszen az ő bőréről volt szó. – Megyek, megnézem, hogy Walterséknél minden rendben van-e – mondta a szőke férfi. – Holnap találkozunk. – Veled megyek – szólt James utána. – Sophie már biztosan aggódik. A két lány magára maradt. Csendben ültek a kanapén, de Jade nem bírta sokáig. – Na jó. Szóval elmondod, mi folyik itt? Victoria a barátnőjére nézett, és őszinte aggodalmat látott a trópusi tengereket idéző szemekben. Ez olyan érzelmeket váltott ki belőle, amiket ez idáig csak másoktól hallott. De legfőképpen azt érezte, hogy bízhat

benne, bármi történjék is. Így elmesélte, amit Olgáról tudni kellett. – Szóval azt mondod, hogy ez a némber egészen Magyarországról jött idáig, hogy megtaláljon téged – szólt Jade. – Akkor már csak azt áruld el, hogy ki a fene ez a Marco Verzeni? Victoria a gyomrát a torkában érezte a név hallatán. Szerette volna elmondani életének történetét, de úgy érezte, hogy ennek még nem jött el az ideje. Hiába bízott a lányban, tudta, hogy túl sok lenne neki. Ezt közölte is Jade-del, aki legalább tíz percig sértődötten és szótlanul ült. Aztán Victoria egy váratlan kérdéssel kizökkentette: – Miért nem kedveled Sophie-t? A barna hajú lány felkapta a fejét, majd lassan barátnője felé fordult. – Miből gondolod, hogy nem kedvelem? – Csupán abból, hogy amikor James megemlítette, hogy Sophie már aggódhat érte, te elfintorodtál. Van valami köze ennek az ellenszenvnek Jameshez? – Ugyan! Ne beszélj butaságokat! Először is: nem fintorogtam, másodszor pedig… még hogy James! Hah! Ezek után jobbnak látták, ha inkább csendben

maradnak és megpróbálnak pihenni. A kanapé két végébe kuporodtak, és gondolataikba merültek. Kicsit később Jade elkezdett a mobilján játszani. Victoria feszült volt és félt. Akárhányszor meghallotta a fák leveleinek zörgését, mindig azt képzelte, hogy épp Olga lopakodik a bejárat felé. Próbálta ő is elterelni a gondolatait, de azon az éjszakán ez reménytelen próbálkozás volt. – Minden rendben? – kérdezte reggel Jade, mikor egyszer csak azt vette észre, hogy Victoria az ablaknál áll. Az nem válaszolt, csak bámult ki az ablakon. – Takeshiről semmi hír? – próbálkozott tovább a barna hajú lány, hogy szóra bírja a másikat. Victoriának ekkor eszébe jutott a fiú, és ezzel együtt a lelkiismeret-furdalás is újra előtört. Nyomorultul érezte magát, és rettentően szerencsétlennek. – Nem, nem hallottam felőle semmit – mondta végül, és közben arra gondolt, bárcsak visszatérne, hogy elmesélhessen neki mindent, a csókot is beleértve. Mert elhatározta, hogy nem fogja eltitkolni előle. Nem érdemli meg, hogy hazudjon neki. Jade sóhajtott egyet, és nem erőltette a beszélgetést. Belátta, hogy barátnőjének egy kis magányra van

szüksége. Bár azt kérte, ne hagyják egyedül, most mégis az tűnt a legjobb megoldásnak, ha magára marad egy kis ideig. El is ment, azt mondta, vadászni az erdőbe, hogy legyen egy kis vér reggelire. Victoria remélte, hogy valóban valami állatot csapol meg, vagy a kórházba oson be a vérkészlet miatt, és nem egy járókelőt kap el. Gondolatai aztán ismét visszakanyarodtak Olgához, amikor valami halk neszt hallott lentről. Feszülten figyelt, majd az ajtó mögé bújt, ugyanoda, ahova egyszer Logan elől. Lélegzet-visszafojtva állt ott, és közben azért imádkozott, hogy Jade lépjen be az ajtón. – Én nem értem ezt. Miért bújsz mindig az ajtó mögé, ha jövök? – Logan mosolyogva lépett be, mire Victoria majdnem a karjába ájult a megkönnyebbüléstől. – Ó! Hála a jó égnek! – sóhajtott fel. – Azt hittem, Olga jön. A férfi odalépett hozzá, és szorosan átölelte. Victoria nem ellenkezett. Hosszú percekig álltak így, amíg a lány megnyugodott. Logan férfias illata most is elvarázsolta, izmos mellkasa, szorosan ölelő karjai pedig igazi biztonságot nyújtottak. – Mit szólna az igazgatónő, ha így látna minket? –

kérdezte végül a lány. – Hála nektek és Kate-nek, Bianca vérig sértődött, és szakított velem. – Valóban? – Victoria meglepetten húzta fel a szemöldökét. – Mi lesz így a „minél jobban beolvadni” terveddel? Vagy nem ezért jártál vele? – Bevallom, egyáltalán nem vonzódtam hozzá. De néha ilyesmi is kell az álcámhoz – mosolygott a férfi, aztán hirtelen témát váltott: – De mondd csak, hogy érzed magad? – A bújócskázós trükk után, mit gondolsz? Válasz helyett a szőke férfi végigsimított a lány arcán. – Jamesszel ma este járőrözni fogunk a városban, hátha összefutunk a betolakodóval. Sajnos még mindig fogalmunk sincs, hogyan sikerült bejutnia. Victoriát ez megnyugvással töltötte el, de az még inkább, hogy Logan ott volt vele. Abban bízott, hogy Jade-nek tovább tart a reggelit beszerezni, mint szokott, és így több időt tölthetnek kettesben. A másik is erre gondolhatott, mert, ha lehet, még közelebb húzta magához a lányt, és minden figyelmeztetés nélkül megcsókolta. Victoria alig kapott levegőt, de nem húzódott el, hanem viszonozta. Logan

aztán apró, finom csókokkal borította a száját, majd az állát, és egyre lejjebb haladt a nyakán. A lány úgy érezte, hogy a gyomra fel-alá járkál, de hátrahajtotta a fejét, hogy utat engedjen Logan ajkainak. A férfi nem is késlekedett. Puhán csókolta, majd óvatosan megharapdálta a lány érzékeny bőrét, amitől az halkan felnyögött. – Abba kellene hagynunk – sóhajtotta, de amikor Logan újra a száját vette birtokba, ez a kijelentés már semmivé lett. Átölelte a férfi nyakát, és mindketten szabadjára engedték érzelmeiket. Szenvedélyük egyre csak nőtt, ahogy egyre vadabbá vált ölelkezésük. Victoriát forróság öntötte el, amikor Logan keze felfedezőútra indult. Megszorította a lány csípőjét, majd benyúlt a pólója alá, és a hasát cirógatta. Ezután a keze még feljebb vándorolt, és követelőzően megszorította a mellét, mire a lány ismét felnyögött. Ez felkorbácsolta Logan vágyát, amit Victoria tisztán, kivehetően érzett, ahogy magához szorította. Annyira elmerültek egymásban, hogy a külvilág teljesen megszűnt számukra. Ezért nem hallották meg a közeledő léptek zaját.

– Úgy látom, rosszkor jöttem – hallatszott egy hang, amit Victoria távolról érzékelt csak, de aztán kitépte magát Logan ölelő karjai közül, és dermedten nézett az ajtó irányába. – Takeshi…!

19. A szobára óriási csend telepedett. Még egy kriptában is nagyobb a zaj, mint ott, abban a percben. Egyikük sem tudott mit mondani. Takeshi a döbbenettől, ők ketten pedig a bűntudattól. Victoria nem bírt a fiú szemébe nézni, pedig az folyamatosan őt bámulta. Végül Takeshi sarkon fordult, és szó nélkül otthagyta őket. – Takeshi, várj! – kiáltott a lány. Utána akart menni, bocsánatot szeretett volna kérni, megmagyarázni, hogy ez csupán félreértés, bár tudta, hogy ebben egy csöpp igazság sem lenne. Ráadásul a helyzet, amiben ott találta őket, félreérthetetlen volt. Kívánta Logant minden porcikájával, és egyre többet akart a férfiból, de a lelkiismerete nem hagyta nyugodni. Takeshi jó volt hozzá. Mindig megnevettette, a szobafogsága idején is ő jelentette a vigaszt; ezért is érezte ennyire rosszul magát, hogy fájdalmat okozott neki.

Amikor indult volna, egy kéz visszatartotta. – Ne! – szólt Logan. A hangja semmi érzelmet nem árult el. – Hagyd most kicsit egyedül! – De ezt meg kell beszélnem vele! Nem bírok itt várni tétlenül és azon agyalni, hogy vajon mennyire gyűlöl most. – Adj neki egy kis időt! Neki is és neked is le kell kicsit higgadnotok, különben a beszélgetésnek semmi értelme nem lenne. Higgy nekem! Victoria tudta, hogy a férfinak igaza van, de fel nem foghatta, hogyan bír ennyire nyugodt maradni. Ő majd szétrobbant a feszültségtől: úgy érezte, menten megbolondul, ha nem beszélhet Takeshivel. Ettől csupán az mentette meg, hogy Jade visszatért. – Ó, szia Logan! Hogy vagy? – kérdezte vidáman. – Tudtátok, hogy Takeshi visszajött? Az előbb futottam össze vele, de elég morcosnak tűnt. Meg sem hallotta, hogy köszöntem neki, csak elviharzott mellettem. – Később beszélünk – mondta Logan, és magára hagyta a két lányt. Jade értetlenül nézett a férfi után, majd Victoriára. – Lemaradtam valamiről? Victoria meggyötörten nézett barátnőjére, és lerogyott

a kanapéra. – Mindent elrontottam, Jade – motyogta halkan, és a kezébe temette az arcát. Jade szó nélkül leült mellé, és átölelte, mire Victoria sírni kezdett. A barátnője hagyta, hogy kiadja magából a bánatát, majd mikor elapadtak a könnyei, akkor kérdezte csak meg: – Mégis, mit rontottál el? Victoria elmesélt mindent. Csak beszélt, beszélt. Néha Jade nem is bírta követni, de nem szólt közbe. Mikor aztán barátnője befejezte, csak ennyit mondott: – Hűha…! – Ennyi? – kérdezte meglepetten Victoria. – Igen, ennyi. Mert úgy értem, hogy hűha, na végre! – Tessék? – Victoria totálisan össze volt zavarodva. Nem elég, hogy megbántotta Takeshit, most még Jade is megbolondult. – Jaj, ne vágj már ilyen képet, Vicky! Mindig is tudtam, hogy van valami vibrálás Logan és közted. Igazából csak az nem vette észre, aki nem akarta. Le merem fogadni, hogy Takeshi is érezte legbelül, és tudom, hogy idővel megbékél majd. Szóval, fel a fejjel, és engedd át magad a szerelemnek! – Hahh! Még hogy szerelem! Inkább nevezném

őrültségnek. – Mindegy, minek nevezed. A lényeg, hogy ne görcsölj és ne búslakodj! Néhány óra múlva Victoria már sokkal jobban érezte magát. Átgondolta mindazt, amit Jade mondott, és igazat adott a lánynak. Takeshi meg fogja érteni, még ha nem is azonnal. A nap hátralévő részében igyekezett nem Loganre gondolni, de ez lehetetlen feladatnak tűnt. Újra meg újra lejátszotta gondolatban a reggeli eseményeket. Újra érezte a férfi ölelését, csókjait, és azt kívánta, bárcsak ott lenne mellette. De tudta, hogy estig várnia kell, mert a másik egész álló nap Olga nyomait keresi. Olga… Amint eszébe jutott a nő, ismét elfogta a félelem. Félt, de közben tenni is akart valamit, hogy minél előbb a nyomára bukkanjanak. Nem akart tehetetlenül várakozni. Úgy érezte, hogy abba bele is őrülne. A terv már készen is volt a fejében, már csak meg kellett valósítani. A sikerben biztos volt, és abban is, hogy nélküle nem fognak a nő nyomára bukkanni. Türelmetlenül várta az estét és Logan visszatértét. Jade időközben ismét a mobiljába merült a kanapén, így

Victoria számára még gyötrőbb volt a várakozás. Éjfél után nem sokkal mocorgást hallott lentről. Halkan odalépett barátnőjéhez, és figyelmeztette, aztán feszülten várták az érkezőt. Mindketten megkönnyebbülten sóhajtottak fel, amikor Logan lépett be az ajtón, mögötte pedig szép sorban a többiek, kivéve persze Takeshit. A fiú hiánya zavarta Victoriát. Aggódott érte. De muszáj volt félresöpörnie a gyötrő gondolatokat, mert előbb Olga ügyét szerette volna lezárni. Ránézett Logan elgyötört arcára, és tudta, hogy valóban ezt kell tennie. Ezért, még mielőtt bármelyikük megszólalhatott volna, belekezdett: – Tudom, hogyan csalogathatjuk elő Olgát. Olyan csönd lett a szobában, hogy szinte hallani lehetett a falak között megbújó rovarok zaját. A többiek kérdőn néztek rá. – Olga engem keres, tehát okot kell adnunk neki, hogy előbújjon. Máskülönben soha nem fogunk a nyomára bukkanni, elhihetitek. Nem véletlenül küldték őt, hogy megtaláljon. Nehéz kimondanom, de sajnos kiváló vadász. Ezért kell csalit használnunk. Azaz engem. – Szó sem lehet róla! – mordult fel Logan. – Ha kell, centiről centire átfésülöm a várost, hogy megtaláljam, de

nem fogunk téged használni csaliként. Micsoda ötlet! – De Logan… – Azt mondtam, nem! Téma lezárva! Victoria haragtól izzó tekintettel nézett a férfira, és eldöntötte, hogy nem hagyja, hogy ismét ő győzzön. Épp újra szólásra nyitotta a száját, amikor egy halk hangot halottak a szoba egyik sarkából. – Talán Victoriának igaza van – morogta Danny, aki a földön ült, felhúzott térdeit átkarolva, hogy minél kisebbnek tűnjön. Látszott, ha tehetné, még kisebbre összehúzná magát, miután ezeket a szavakat kimondta. Logan úgy nézett rá, hogy Victoria azt hitte, ott helyben kitekeri a nyakát. Azonban Dannyt mintha megszállta volna valami, lassan felállt, és farkasszemet nézett a férfival. – Esélyt kellene adnunk neki – mondta halkan. – Mindenki félti Victoriát, de nem kell egyedül csinálnia, hiszen itt vagyunk mi is. Victoria nehezen állta meg, hogy oda ne rohanjon a fiúhoz, és agyon ne puszilgassa. Olyan hálát érzett iránta, hogy majdnem elsírta magát. – Danny jól mondja – bólogatott Jade. – Itt vagyunk mi is, és azt hiszem, meg kellene hallgatnunk Victoria

ötletét. Logan sóhajtott egyet, aztán leült a kanapéra, ahol James és Sophie is ültek. – Hallgatlak – mondta Victoriának, aki láthatóan megkönnyebbült. – A terv igazán egyszerű, és biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog. Csupán meg kell mutatnom magam. Arra gondoltam, hogy holnap este elmehetnék a Star Driveinbe, mivel az az egyik legforgalmasabb étterem, és remélhetőleg Olga is jó vadászterületnek tartja. Természetesen úgy kell tűnnie, mintha egyedül lennék és csupán csak vadászom, de persze szeretném, ha ott lennétek a közelben. Egyedül nem biztos, hogy elbánnék vele… Viszont egy zsúfoltabb helyen nem fog rám támadni, ebben biztos vagyok. Ezért egy kis idő múlva, mintha feladnám a vadászatot, elhagyom az éttermet. Én buta, éppen egy sötét sikátorba fogok bemenni, és ez lesz a tökéletes alkalom a számára. – Gondolod, hogy ez beválik? – kérdezte James. – Biztos vagyok benne. Az igazat megvallva, Olga nincs túl jó véleménnyel rólam. Mindig is ostobának gondolt, ezért ez a viselkedés meggyőző lesz. Nem

hiszem, hogy egy ilyen alkalmat elszalasztana. – Rendben. Legyen! – mondta Logan mindenki döbbenetére. – De melegen ajánlom mindegyikőtöknek, hogy egy pillanatra se tévesszétek szem elől Victoriát!

20. A következő nap kész rémálom volt a lány számára. Egész nap Logant várta, mert Takeshi felől szeretett volna érdeklődni, de a férfi nem látogatta meg. Ezenkívül majd megbolondult az izgalomtól az este miatt. A délelőttöt azzal töltötte, hogy fel-alá járkált a házikóban, amivel Jade-et az őrületbe kergette. A délutáni elfoglaltságát aztán egy tollseprűnek köszönhette, amivel szép komótosan leporolt mindent, amit talált. Barátnője erre úgy döntött, a por helyett inkább a friss levegőt választja. Victoria nem bánta, hogy magára maradt. Érezte, hogy nem a legjobb társaság azokban az órákban. Jade távozása után ledőlt kicsit a kanapéra, hogy rendezze kusza gondolatait. Szemét lehunyva koncentrált az estére, és tudta, hogy sikerülni fog a terve. Nem lehet másképp, mivel ez az egyetlen esélyük, hogy elkapják Olgát, és ne fordítva legyen.

Gondolatait valami apró nesz törte meg. Villámgyorsan felült, és az ablakhoz osont. Kilesett, de nem látott semmit, csupán ahogy a szél borzolta a lehullott leveleket a földön. Megkönnyebbülten, de korántsem nyugodtan indult vissza a kanapéhoz, amikor ismét motoszkálást hallott, ezúttal hangosabban. Ez most a bejárati ajtó felől jött. A lehető leghalkabban lement a lépcsőn. Most már tisztán hallotta, hogy valaki áll kint. Mély levegőt vett, és hirtelen kitárta az ajtót. Egy meglepett és elég nyúzottnak tűnő japán fiúval találta magát szemben. – Takeshi! – kiáltott fel megkönnyebbülve. – Miért nem kopogtál, ahelyett, hogy itt ólálkodsz a bejárat körül? – Nem ólálkodok – válaszolt a fiú sértődötten. – Csupán nem tudtam eldönteni, hogy be akarok-e menni, vagy sem. Nem tudhatom, hogy épp ki van nálad látogatóban. Victoria elszégyellte magát. A fiúnak igaza volt, nem hibáztathatta. – Nos, ha már itt vagy, nincs kedved bejönni? – kérdezte. – Egyedül vagyok – tette hozzá gyorsan.

A fiú némi habozás után belépett a házikóba. Felmentek a szobába, és leültek a kanapéra, de egyikük sem szólt egy szót sem. Percekig ültek így a nagy csendben, ami egyre kényelmetlenebbé kezdett válni. Victoria nem is bírt egy helyben maradni, folyton mocorgott, míg Takeshi, akár egy szobor, mozdulatlan volt. – Mióta tart? – törte meg a csendet a fiú. A lány megdermedt a kérdés hallatán. Nem tudta eldönteni, hogy a képzelete játszadozik-e vele, vagy a fiú tényleg megszólalt. Nem tudott válaszolni. Fogalma sem volt, hogy mióta tart ez a dolog Logannel. Talán találkozásuk első pillanatától fogva, de ezt mégsem mondhatta. – Tudom, hogy válaszokat vársz, és én szívesen válaszolok is arra, amire tudok. De ez nem olyan dolog, aminek pontos dátuma van. Igazából fogalmam sincs, mi ez az egész, vagy hogy mikor kezdődött. Csak megtörtént. – Szereted őt? Victoriának fogalma sem volt, mit mondhatna erre. Még ő maga is kereste a válaszokat, de nem akart hazudni a fiúnak. – Azt hiszem. Talán. Nehéz erre válaszolni.

Takeshi arca fájdalmasan megrándult. Victoria szerette volna átölelni, vigasztalni, de az csak olaj lett volna a tűzre. Fájt így látnia a fiút, ám abban a pillanatban nem tehetett érte semmit. – Talán jobb, ha most megyek – mondta Takeshi halkan, és a lány nem tartotta vissza. A fiú még visszanézett az ajtóból, és Victoria olyan kifejezést látott az arcán, amit addig még soha. Száját összeszorítva, szótlanul állt egy ideig, majd távozott. A lány még sokáig ült ott maga elé bámulva, és egyre csak azon töprengett, hogy ez a beszélgetés nem éppen úgy alakult, ahogyan eltervezte. Szeretett volna bocsánatot kérni, megmagyarázni a történteket, de úgy tűnt, mindez még várat magára. Jade nem sokkal később visszatért, és megkönnyebbülve látta, hogy barátnője abbahagyta a portalanítást. Viszont kevésbé tetszett neki a szótlansága. Úgy gondolta, hogy az esti akció miatt emészti magát, ezért nem is zargatta… A sötétség beálltával megérkeztek a többiek is. Mindegyikük arca komor volt, de ugyanakkor elszántságot is tükrözött. Még egyszer átvették a terv részleteit, majd elindultak. Jade Victoriát fuvarozta,

Logan pedig a többieket. A Star Drive-in közelében szétváltak, egyedül Logan maradt vele, a többiek elfoglalták a helyüket. A férfi bekísérte őt az étterembe, ám ott rögtön el is váltak. A lány mély lélegzetet vett: kezdődött a játszma. Leült a pulthoz, és egy kólát rendelt. Idejét sem tudta, mikor vadászott utoljára. Úgy érezte magát, mint valami kezdő, de a legrosszabb az volt, hogy a tea miatt kevésbé kívánta a vért, márpedig most el kellett játszania, hogy éhezik. Hamarosan megkapta az italát, ami legalább elvonta a figyelmét ezekről a gondolatokról. Pohárral a kezében megfordult a széken, és a tömeget fürkészte. Látott ismerős arcokat, de ő most az ismeretleneket figyelte. Olgát nem látta, ami jó jelnek számított. Tudta, érezte, hogy a nő figyeli őt, hogy ott van a közelben, de az, hogy nem mutatkozott, azt jelentette, hogy a terv be fog válni. Ha minden jól alakul. Az egyik sarokban észrevett egy magányosan üldögélő fiút, aki épp valami könyvet bújt. Tökéletes célpont. Mármint az lenne, ha nem Victoriáról lenne szó. Olga nagyon jól tudta, hogy Victoria nem szereti a könnyű zsákmányt, szeretett az áldozatával játszani.

Éppen ezért esett a választása egy feltűnően jóképű fiúra. A zenegép mellett állt több társával együtt, és épp azon nevettek, hogy egyikük az arra elhaladó pincérlány után fütyült. A lány szemlesütve igyekezett minél távolabb kerülni tőlük, amin még nagyobbakat nevettek. A kiszemelt fiún látszott, hogy csakis babaarcú, hibátlan alakú lányok jöhettek számításba nála. Tipikus alfahím volt. Victoria leszállt a székről, és elindult felé, felkészült a tökéletes alakításra. Ám ekkor egy ismerős alak állta útját. A vastag keretes szemüveg, a két copfba font haj és az elnyűtt ruhák láttán mindig kirázta a hideg. Nem értette, hogy Jade miért tartja mulatságosnak Kate-et, aki ráadásul mindig a legrosszabbkor képes felbukkanni. – Nahát, Victoria! De örülök, hogy látlak! Mit keresel itt? Egyedül vagy? – Nézd, Kate, én éppen… – Kikapcsolsz egy kicsit? – kérdezte Kate vigyorogva. – Nos, igen, és… – Akkor gyere! Meghívlak egy hamburgerre! Kate megragadta Victoria karját, és már terelte is a pult felé. A lány kétségbeesetten nézett körbe, de sehol nem látta Logant, hogy segítséget kérjen, pedig minél

hamarabb le kellett ráznia nemkívánt ismerősét. A pulthoz érve Kate folyamatosan csacsogott, de ő nem figyelt rá. Egyre idegesebb lett, és biztos volt benne, hogy ha a lány miatt nem sikerül a terve, akkor meg fogja kóstolni. Már a legvéresebb jeleneteken gondolkodott, amikor hirtelen, a semmiből előbukkant Logan. – Kate! – szólította meg a szemüveges lányt a legédesebb, legcsábítóbb hangján. – Micsoda szerencse, hogy itt talállak. Kate a döbbenettől még levegőt is elfelejtett venni, és amikor Logan a karjára tette a kezét, szabályosan elkezdett remegni. A férfi búgó hangon tovább beszélt, és Victoria ekkor jött rá, hogy ő is vadászt játszik, mintha épp el akarná csábítani az ő vacsoráját. És bár Kate nem hasonlított Victoria szokásos áldozataihoz, egy éhes vámpír számára pont megfelelő lett volna. Bízott benne, hogy Olga el fogja hinni ezt a színjátékot, ezért úgy tett, mintha dühös lenne a férfira, aki alig láthatóan bólintott egyet. Ez volt a megfelelő alkalom, hogy maga után csalogassa a nőt. Egy dühös, éhes vámpír néha elég

figyelmetlen tud lenni ahhoz, hogy meglepjék. Lecsapta a poharat a pultra, és duzzogva a kijárat felé indult. Nem nézett hátra, sőt senkire, csak maga elé. Az utcára kiérve úgy tett, mint aki nem biztos benne, hogy merre induljon. Végül a pláza felé vette az irányt, ami nem volt messze, viszont el kellett haladnia egy parkolóház előtt, ami tökéletes hely volt a támadásra. Lassan, elcsigázottan lépdelt, mintha napok óta nem táplálkozott volna. A parkolóházhoz érve körülnézett, hallgatózott, mint aki érzi, hogy követik. Tudta, hogy ezzel csak jobban feltüzeli egy olyan vadász érzékeit, mint amilyen Olga volt. Ahogyan Victoria, úgy Olga sem szerette az egyszerű, kihívás nélküli becserkészést. Miután megbizonyosodott róla, hogy nem követik, úgy döntött, hogy átvág a sötét épületen, mert átérve épp a plázához lyukadna ki. Középtájon megállt, és a falnak támaszkodott, hogy kifújja magát. Hosszú percek teltek el, de nem történt semmi. Mégsem válik be a terv? Olga rájött, hogy csapdába akarják csalni? Victoria kezdte feladni. Elindult újra, és ekkor közvetlen közelről meghallotta azt az utált hangot: – Nicsak, nicsak! Kit látnak szemeim!

Victoria megfordult, és Olgával találta magát szemben. Egyrészt örült, hogy sikerült előcsalogatnia a nőt, másrészt pedig elfogta a félelem. Most, hogy szemtől szemben álltak, eszébe jutott Marco és minden, amitől félt. De az is eszébe jutott, ha most erőt vesz magán és szembeszáll vele, akkor nem kell tovább félnie. Magában megállapította, hogy a nő semmit nem változott. Haja ugyanúgy az égnek meredt és rendezetlen volt, ruházata pedig mindennek volt mondható, csak nőiesnek nem. Victoria felszegte az állát, és a lehető leghűvösebb tekintettel mérte végig a vele szemben állót. – Olga! Te meg mi a fenét keresel itt? – Nahát! Így kell üdvözölni egy régi barátot? – kérdezte a nő tettetett felháborodással. – Nem így üdvözölnélek, ha a barátom lennél. De sajnos még a közelében sem vagy annak, hogy barátnak nevezzelek. – Ugyan már! Ez igazán nem szép dolog tőled. De ha már így állunk, akkor el kell keserítselek. Nem maradhatsz itt, velem kell jönnöd! Egy kedves ismerősödnek nagyon hiányzol, habár soha nem értettem, hogy Marco mit eszik rajtad. Sebaj! Az biztos, ha elviszlek hozzá, akkor végleg a szívébe lopom magam,

és csak ez számít. Victoria nagyon jól tudta, hogy Olga bármit megtenne Marcóért, és ez még veszélyesebbé tette. De elhatározta, hogy nem adja magát könnyen. És persze bízott benne, hogy a többiek meg tudják állítani a nőt. – Próbáld csak meg! – mosolygott magabiztosan. Néhány hosszú másodpercig farkasszemet néztek egymással, a feszültség tapintható volt. Majd Olga hirtelen elővillantotta tűhegyes fogait, és sziszegve nekirontott Victoriának. A lány felkészült a támadásra, de a nő ereje meglepte. Próbált védekezni, de egy ilyen erős vámpír ellen nem sok esélye volt. Ha rendesen táplálkozott volna, akkor nem lett volna ennyire szorult helyzetben, de sajnos az utóbbi időben a teán kívül nem nagyon fogyasztott mást. Olga megragadta, és egy közelben álló autóhoz vágta. A jármű oldala behorpadt és a riasztója beindult, de nem foglalkoztak vele. A nő egy jó háromméteres ugrással mellette termett, a nyakánál fogva felemelte, majd az autóhoz szorította. Victoria minden erejével igyekezett szabadulni, de nem sikerült, ráadásul úgy érezte, pár bordája eltört, ami le is lassította. Agya lázasan dolgozott, keresve a megoldást. Végül más kiutat nem

látva, teljes erejéből a nő lábai közé rúgott, amitől az összegörnyedve a földre rogyott. Ez tökéletes alkalom volt a menekülésre. Összegörnyedve megkerülte az autót, de Olga máris a nyomában volt. Könnyedén felpattant egy másik autóra, majd sziszegve a lányra vetette magát, leteperve a földre. Az ütötte, karmolta, ahol érte, de ez csak jobban feldühítette a nőt. Olga iszonyatos erővel beleöklözött az arcába, és ő úgy érezte, hogy darabokra törik az állkapcsa. Fájdalmas volt, de küzdenie kellett. Ekkor pillantotta meg az autó alatt az üres pezsgősüveget. Minden erejét összeszedve körmeit belemélyesztette a nő arcába, amitől az hangosan sikoltozni kezdett. Ez elegendő volt ahhoz, hogy át tudjon fordulni az üvegig. Kihalászta, és fordulatból, amilyen erősen csak tudta, széttörte Olga fején. A nőnek felrepedt a szemöldöke, a vér a szemébe folyt. – Na most már elég legyen! – mondta összeszorított fogakkal. Megragadta a lányt a vállánál, felemelte, és az egyik tartóoszlophoz csapta. Victoria úgy érezte, hogy most már minden csontja összetört, de erőt vett magán, és megpróbált oldalra suhanni. Ellenfele azonban gyorsabb volt, és teljesen odaszorította őt a falhoz. Nem

volt menekvés. Olga kárörvendőn felnevetett, és odahajolt Victoria füléhez. – Ez van, kedveském. Mondtam, hogy velem jössz. A lány megpróbált szabadulni, de a másik vasmarokkal tartotta. A következő pillanatban egy szúrást érzett a nyakán, és azt, ahogy a vére lefolyik a kulcscsontjára. Aztán elsötétült minden…

21. Valami zajt hallott távolról. Furcsa, elmosódott hangokat. Sötét volt, fájt a feje, szédült, és minden tagja fájt. De mégis, mik ezek a hangok? Mintha valakik vitatkoznának. – Victoria, ébredj! – hallotta a szívének oly kedves hangot. Aztán valaki megsimogatta az arcát, és ő kinyitotta a szemét. Logan hajolt fölé aggódó tekintettel. – Minden rendben? – kérdezte megkönnyebbülten. A lány válaszolt volna, de ismét hangzavar támadt. – Hallgattassátok már el! – mordult Logan. – Fáj minden porcikám. Megint elájultam? – Igen, de ezúttal ki tudjuk deríteni az okát. Gyere! A férfi felsegítette. Még mindig zúgott a feje, és elég bizonytalanul állt a lábán. Körbenézett, és ekkor látta meg a többieket, ahogy körbeveszik a földön ülő Olgát. Kezeit hátrakötötték, és le nem vették a szemüket róla. Loganbe kapaszkodva odasétált, és megvetően nézett a

nőre, aki még ekkor sem adta fel a harcot. Amint meglátta Victoriát, újra sziszegni kezdett, és őrült módjára rúgott, akit és amit ért. A többieknek csak nagy nehézség árán sikerült lefogniuk, aztán Danny megelégelte a dolgot. Nem messze talált a falnak támasztva egy vasrudat, azzal vágta fejbe a nőt, aki eszméletlenül dőlt oldalra. Egy pillanatra dermedt csend támadt, aztán Jade hangosan nevetni kezdett. – Ezt aztán jól elintézted! – mondta, és megveregette a fiú vállát. – Bevallom, nekem nem jutott ilyesmi az eszembe – szólalt meg James –, de így legalább gond nélkül elvihetjük innen. És jobb, ha rögtön el is indulunk. Nem szeretném, hogy útközben magához térjen. – Hová visszük? – kérdezte Victoria. – Az erdei házba – felelte Logan, és senki nem vitatkozott. Az volt az egyetlen hely, ahol biztonságosan őrizni tudták a nőt. Hosszú volt az út a házig, hiszen óvatosnak kellett lenniük, nehogy észrevegyék őket. Logan és James két oldalról felemelték és belekapaszkodtak a nőbe, így akár úgy is tűnhetett, hogy részeg. Aztán Olgát Logan kocsijának csomagtartójába tuszkolták, majd a házhoz

hajtottak. Az egyik kisebb szobába vitték be, amiben egy vaságy állt, koszos matraccal. Lefektették az ágyra, és kezeit, lábait erősen a vashoz láncolták. – És most? Megvárjuk, míg felébred? – kérdezte Jade, de Danny ismét önállósította magát. Kiment a szobából, majd nemsokára egy pohár vízzel tért vissza. Habozás nélkül a nő arcába öntötte az egészet, aki levegőt kapkodva, de azonnal magához tért. Szitkozódott egy sort, aztán még egyet, mikor észrevette, hogy megkötözték. Próbált szabadulni, de talán ő maga is tudta, hogy hasztalan a próbálkozása. Ezért inkább némaságba burkolózott. Bármit kérdeztek tőle, ő csak bámult maga elé, és csöndben maradt. Danny megfenyegette, hogy ismét nyakon önti, de Logan nem engedte neki. – Jól van. Mindenki kifelé! – mondta végül a szőke férfi. Victoriát kivéve mindenki szó nélkül engedelmeskedett. Tiltakozni akart, de James gyengéden kitessékelte. Átvonultak a nappaliba, ahol Jade és Danny épp vitatkoztak valamin, Sophie pedig csendben hallgatta őket. Victoriának volt egy sejtése, hogy Logan miért akart kettesben maradni Olgával, de majd

megőrült attól, hogy nem maradhatott a szobában. Egy ilyen fontos eseménynél ő is jelen szeretett volna lenni, hiszen mégiscsak az ő életére törtek. Viszont nagyon jól tudta, hogy Logan semmi pénzért nem engedte volna meg neki, hogy végignézze, ahogy megbájolja a nőt. Nem volt más választása, várnia kellett. Jade és Danny vitája egy idő után abbamaradt, helyét a csönd és a várakozás váltotta fel. Izgatottak, kíváncsiak és feszültek voltak mind, az idő pedig mintha ólomlábakon járt volna. Eltelt egy óra, majd még egy, és Logan még mindig a szobában volt. Victoria úgy érezte, felrobban az idegességtől. Kétszer akart visszamenni, ám a többiek megakadályozták. Utána veszekedtek pár percig, majd ismét szótlanságba burkolóztak. A harmadik óra végén aztán végre megjelent a férfi a nappali ajtajában. Minden szem rászegeződött. Nyúzottnak tűnt, mint aki ezer éve nem aludt. – Victoria, gyere velem! – mondta kissé erőtlenül. – Ne már! – kiáltott fel Jade. – Mi is tudni akarjuk, hogy mi történt! Logan haragosan nézett rá, így Jade inkább nem erőltette tovább a dolgot. Ismerte ezt a szúrós tekintetet,

és tudta, jobb, ha csöndben marad. Victoria egy szemvillanás alatt ott termett a férfi mellett, aki megfogta a kezét, és kivezette őt a házból, be az erdőbe. Pár száz méternyire járhattak már, mikor végre megálltak. Logan magához húzta a lányt, és forrón megcsókolta. Victoriát ez meglepte, de szenvedélyesen viszonozta. – Azóta várok erre, amióta közölted a terved – súgta a férfi a lány szájába. – Ott rögtön szerettem volna kiverni a fejedből ezt a butaságot, de sajnos túl sokan voltunk a szobában. Victoria elnevette magát, majd végigsimított a férfi arcán. Ujjai alatt érezte a bőrét, a borostáját, amely, mint megannyi apró tű, szúrta, de nem bánta. Logan ismét magához húzta, és sokáig, nagyon sokáig ölelték egymást. – Hogy vannak a sérüléseid? – A férfi hangjában aggodalmat lehetett felfedezni. – Néhány helyen még fáj, de gyorsan gyógyulok – nyugtatta meg a lány. – Egy-két nap, és kutya bajom. – Olga nagyon erős és kitartó – mondta aztán minden bevezető nélkül a férfi. Victoria kibontakozott az ölelésből, és fürkészve nézett rá.

– Megtudtál valamit? – Mindent. Nem volt könnyű, sokat küzdöttem az elméjével, de végül sikerült megtörnöm. És amit láttam, egyáltalán nem tetszett. Azt hiszem, mindannyian veszélyben vagyunk. – És ez mind miattam? – kérdezte Victoria kétségbeesetten. – Nem, nem miattad van. Hanem Marco miatt. Nem akar lemondani a tervéről, hogy megváltoztassa az ősi törvényeket, és átvegye a hatalmat az emberek felett. Minden erejével azon munkálkodik, hogy téged megkaparintson, és veled tartsa sakkban a mesteredet, rajta keresztül pedig az Öregeket. Már nagyon régóta tart közte és köztük a harc, de csak mostanra fajult el ennyire. – Hogyan? – Victoria nem értette. – A mestered is az Öregek egyike. Ő tudna nyomást gyakorolni a többiekre, hogy segítsenek Marcónak visszakerülni a vámpírtársadalomba. Ami persze nem vetne véget a háborúnak. De ehhez szüksége van rád, hogy kapcsolatba kerülhessen vele. – Mi az, hogy a mesterem az Öregek egyike? Ezt meg honnan veszed? – A lány továbbra is értetlenül nézett

rá. – Hát nem tudtad? – Fogalmam sem volt róla… Ez egészen elképesztő! Hogy tudta ezt titokban tartani előttem, és miért? Remélem, nem esik bántódása… – Sajnos nem tudom, miért tőlem kell megtudnod, ilyen körülmények között. De biztosan jó oka volt rá, hogy ezt titkolta. Ne gyötörd magad emiatt. Marco nem fog szembeszállni vele. – Szóval igazából ezért lettem ide küldve. István tudta, hogy nem szabadulhat könnyen Marcótól, főleg úgy nem, ha a közelben vagyok. Én meg azt hittem, hogy gyűlöl, azért amit tettem, és ez a büntetésem. Nem bírta visszatartani a könnyeit. Annyira hálás volt mesterének, amiért óvta őt, és annyira hiányzott neki, hogy még jobban sírni kezdett. Logan újra magához ölelte, és halkan csitítgatta. Miután megnyugodott, ismét a férfi ajkait érezte az övén, és tudta, hogy a másik bármi áron megvédené őt. – Mi lesz Olgával? – kérdezte végül. – Nem gondolod, hogy ő köthető az ájulásaimhoz? Ki tudja, mióta van a városban?

– Csak szép sorjában – mondta mosolyogva a férfi, miközben egy tincset simított a lány füle mögé. Victoria szinte beleborzongott az érintésbe, de kényszerítette magát, hogy Olgára koncentráljon. – Olga valóban Marco utasítására kezdett keresni téged, mint ahogy azt sejtettük – kezdett bele Logan. – Ami azonban jobban aggaszt, hogy azt mondta, nem egyedül ő van a nyomodban. Említett egy nevet: Raul. Tudsz róla valamit? Victoria az emlékei között kutatott, és felrémlett neki egy óriási, félszemű vámpír. Rémülten kapaszkodott a férfiba. – Igen, emlékszem rá – mondta remegve. – Marcóval volt azon a bizonyos estén a kaszinóban. Ő a lehető legrosszabb rémálmom! Logan! Ha ő megtalál… abba bele sem merek gondolni! Logan ismét magához húzta, és olyan szorosan ölelte, mintha soha nem akarná elengedni többet. Victoria remegése lassan alábbhagyott. Gyűlölettel gondolt Marcóra és az egész bandájára, amiért ennyire megkeserítették az életét. – Ami pedig az ájulásodat illeti – folytatta a férfi –, egy kicsit meglepődtem. Viszont azt kell mondanom,

hogy az ötlet zseniális. – Zseniális? – kapta fel a fejét a lány. – Hogy mondhatod az ájulásomra azt, hogy zseniális? – Akarod tudni az okát, vagy nem? Victoria abban a pillanatban ismét azt a Logant látta, akit annyira utált – de be kellett vallania, hogy még így is nagyon vonzó volt. És természetesen alig várta, hogy megtudja az igazságot. – Persze hogy tudni akarom – mondta ki hangosan is. – De biztos vagyok benne, hogy én kevésbé fogom zseniálisnak találni. Logan mosolygott. – Nekünk, vámpíroknak azért kell vért innunk, mert a szervezetünk nem termeli. Viszont azzal, hogy iszunk, pótoljuk ezt a hiányt, és a szívünk is ugyanúgy működhet, mint egy normális embernek. A csodálatos képességeink pedig a túloldaról származnak, hiszen egy ideig mind halottak voltunk. – Ezzel tisztában vagyok, mint mindenki más. – Igen, de azzal nem vagy tisztában, hogy ha ellenanyagot, azaz antitesteket juttatnak a szervezetedbe, ami a benned lévő vért támadja, akkor hirtelen rosszullét, gyengeség, ájulás következik be. Ami

ismerős érzés, nem igaz? – Azt akarod mondani, hogy Olga ezeket az antiizéket juttatta a szervezetembe és ezért ájultam el? Logan elgondolkozott, majd lassan bólintott. – Minden kétséget kizáróan. De abban egyáltalán nem vagyok biztos, hogy Olga tette, mivel már ittléted legelején elájultál. Ki fogom deríteni, hogy ki és hogyan adta be neked az antitesteket. És még valami: Luke… – Logan, én nem… – tiltakozott Victoria, de mielőtt bármi mást mondhatott volna, Logan az ajkaira tette az ujját. – Tudom, hogy nem te voltál. Egy pillanatig sem hittem, hogy ilyesmire vetemednél. Tudom, mennyire félsz a haragomtól – mosolygott a férfi, de aztán gondolatai elkalandoztak, arca borongóssá vált, és ezt a lány is észrevette. Kérdezősködés helyett azonban inkább hozzábújt. Arcát a férfi mellkasába fúrta, és mélyen beszívta az illatát. – Szerinted még mindig jó ötlet a szobafogság egy házban Olgával? – Nem, de jobb, ha a közelben tartjuk az ellenségeinket, nem igaz? Gyere, menjünk vissza a többiekhez!

Victoria nem szívesen hagyta ott a férfi biztonságot nyújtó karjait. Azonban biztos volt benne, hogy Jade már az őrületbe kergette a többieket, és nem volt szüksége több őrült vámpírra. Olga épp elég bajt okozott. Visszamentek a házba, ahol túlságosan is nagy csend fogadta őket. A nappaliban kivétel nélkül mindenki szótlanul várakozott. Jade sértődötten nézett rájuk, mikor beléptek, de a szemében mosoly bujkált, amint meglátta őket kézen fogva. – Nos? Most már mi is megtudhatjuk, hogy mi a helyzet? – kérdezte. – Kérlek, mondjatok valamit, mert már megfájdul a fejem Jade panaszkodásától! – szólalt meg a mindig halk Sophie. – Így van! Mentsétek meg a Jéghercegnőt szenvedéseitől! – válaszolt gunyorosan a barna hajú lány. Victoria bele sem akart gondolni, mi történhetett a távollétük alatt, ha még Sophie is kijött a béketűréséből. Logan beszélni kezdett, így a két lány abbahagyta a szócsatát. Nagy vonalakban vázolta, hogy milyen veszélyes ellenféllel állnak szemben, és figyelmeztette őket, hogy várhatóan jönnek még mások is. – És mit csinálunk most a nővel? – kérdezte Danny.

– Szigorúan megtiltom, hogy bármelyikőtök is bemenjen a szobába. Rajtam kívül senki nem teheti be a lábát! Jade itt marad Victoriával, emellett felváltva az egyikünk mindig itt lesz. A többiek iskolába és dolgozni járnak, de a figyelmetek soha ne lankadjon! És ha ismeretlen vámpírt észleltek, azonnal megkerestek engem. Érthető? Mindenki bólogatott, ám Victoria tudta, hogy ezek után már semmi sem lesz a régi. Folyamatos rettegésben fog élni, hogy mikor tűnik fel Raul, vagy Marco egy másik ölebe. Merengéséből ismét Jade ragadta ki. – És mi lesz Takeshivel? – kérdezte. – Szólni kellene neki is, hogy legyen óvatos. Tudja valaki, hogy hol lehet? – Nemrég itt járt – mondta Victoria halkan. Logan furcsán feszültté vált ettől a kijelentéstől, de a hangja nem árult el érzelmeket. – Takeshi tud magára vigyázni. Most pedig menjünk szépen haza!

22. Az első őrködést James vállalta, így a többiek hazamentek. Victoria csupán a holmijáért ugrott el Waltersék házába, hogy aztán megkezdje újabb raboskodását. Egész éjszaka pakolászott, nem siette el a dolgot. Sokszor leült az ágyra, és csak meredt maga elé. Aztán ismét munkához látott. A nap első sugarai, hosszú órákkal később, lassan kúszni kezdtek szobájának falán. Legszívesebben ott maradt volna egész nap. Az ágyra vetette magát, a takarót a fejére húzta, azonban egy halk kopogás megzavarta. – Szabad – szólt fásult hangon. Az ajtó halkan kinyílt, és Bessie jelent meg, kezében egy bögre teával. Arca nyúzottnak tűnt. – Minden rendben, Bessie néni? – kérdezte Victoria némi aggodalommal. Az öreg hölgy nem válaszolt, csak ránézett a lányra, és

végtelen szomorúság tükröződött szemeiben. Majd lassan odalépett az ágy mellé, letette a bögrét az éjjeliszekrényre, és leült a lány mellé. Victoria pár perc után kezdte kényelmetlenül érezni magát. Nem tudta, mitévő legyen. Megszólítsa Bessie-t, vagy várjon, amíg magától megszólal? Végül az első verzió mellett döntött. – Jól vagy, Bessie néni? Bessie ráemelte szomorú szemeit, majd halkan sírni kezdett. Victoria gyengéden megfogta a nő kezét, és hagyta, hadd adja ki bánatát. Lassan aztán Bessie abbahagyta a zokogást. – Ne haragudj, kedveském. Nem szabadott volna sírnom – mondta szipogva, miközben a könnyeit törölgette. – Semmi baj. De meg kell mondjam, megijesztettél. – Sajnálom, nem akartam kellemetlenséget okozni. De ha elmondom, miért, talán megérted ezt a bolond öregasszonyt. Victoria tiltakozni akart, de Bessie folytatta: – Már az első pillanattól kezdve úgy tekintek rád, mint a saját lányomra. Tudom, furcsán hangzik, de megmagyarázom. Hosszú, hosszú évekkel ezelőtt nekem

és Thomasnak volt egy lányunk. Abby. Félelmetes, mennyire hasonlítasz rá, gyermekem… Húszéves volt, amikor megismerkedett egy fiúval. Senki nem tudta, kicsoda valójában, új volt a városban. Azt mondta, a szüleivel költöztek ide, de számomra valahogy furcsa volt. Persze eltilthattam volna tőle, de mit értem volna el? Ezért hát elfogadtuk, bár Thomas mindig morgott miatta… Aztán pár hónap múlva Abby egyre furcsábban kezdett viselkedni. A mindig vidám és kedves kicsikém hirtelen zárkózott és durva lett. Egyszer egy vita során még pofon is vágott… – Bessie megérintette az arcát, mintha még mindig fájna az ütés helye. – Thomas iszonyatos haragra gerjedt. Fogta a lányunk minden holmiját, és kidobálta az utcára. Azt mondta, soha többet nem akarja látni. Abby gonoszul a szemébe nevetett, és elment. Hetekig nem tudtunk felőle semmit, de sejtettük, hogy azzal a fiúval van. Borzalmas, szomorú napok voltak azok… Aztán egy este megjelent. Csak úgy becsöngetett, mintha bocsánatot szeretett volna kérni. Örömmel nyitottam az ajtót, de aztán visszahőköltem, amint megláttam őt. Sápadt volt, a haja csapzott, és a szája körül csupa vér. Gyorsan betessékeltem, mert azt hittem, megsérült. Leültettem,

egy nagy tálban vizet vittem, és óvatosan elkezdtem a vért lemosni az arcáról. Közben végig mereven engem figyelt, és valami nagyon furcsa fény villant a szemében. A következő pillanatban arra eszméltem, hogy a konyhapadlón fekszem és a lányom meg akar harapni. Hosszú fogai lettek, mint valami vadállatnak, és nagyon erős volt. Thomas épp akkor ért haza, és elborzadva látta, mi történik. Megpróbált segíteni, de az én drága kincsem úgy elhajította őt a konyha másik végébe, mintha csak egy darab kő lett volna. Azt hittem, végem van, csak arra tudtam gondolni, hogy az én kicsikém nagyon beteg lehet, és segíteni szerettem volna rajta. Tudom, őrültségnek hangzik, de nagyon szerettem őt. Mindenemet odaadtam volna érte, de hiába… Ott feküdtem magatehetetlenül, amikor a semmiből megjelent Logan. Fogalmam sem volt még akkor, kicsoda is valójában, csak úgy ott termett. Megragadta a lányom, és kiráncigálta a házból. Én nem mertem kimenni az udvarra, csupán odasiettem az ablakhoz. Senkit nem láttam, az utca teljesen üres volt. De a legfélelmetesebb az a csönd volt. Volt egy olyan érzésem, hogy nem látom többet a drágámat, de mint ahogy mondani szokás, a remény hal meg utoljára… Logan másnap újra

megjelent. Egyedül. Leültetett minket a konyhában, és megpróbált mindent elmagyarázni. Thomas őrjöngött, a puskájával fenyegette, én azonban tudtam, hogy megmentett minket, és ezért végtelenül hálás vagyok neki a mai napig. Onnantól kezdve úgy gondoltam az egészre, hogy elvesztettem egy lányt, de kaptam egy fiút. Ezért nem bájolt el minket úgy, mint a többi „nevelőszülőt”. Percekre ismét csöndbe borult a szoba. Victoria próbálta felfogni, amit Bessie elmesélt neki, és hirtelen olyan szeretet töltötte el az idős nő iránt, amilyet egész eddigi életében még nem érzett. Ettől majdnem elsírta magát, és csak nagy önuralommal sikerült hidegvérét megőriznie. – Miért mondtad mindezt el nekem? – kérdezte végül. – Azért, mert valahol legbelül tudom, hogy hamarosan el kell válnunk. És szerettem volna, ha nem maradna harag benned azért, mert mindig beléd erőltettem ezt a fránya teát. De csakis a te érdekedben tettem – és persze azért, mert Logan megkért rá. És szeretném, ha nem ellenségedként tekintenél Loganre. Hidd el, ő nagyon jó… vámpír. Victoria ezen jót mosolygott. Elég furcsa volt egy

ember szájából ilyet hallani. Aztán eszébe jutottak a forró csókok, és arra gondolt, hogy ha Bessie tudná, hogy mennyire nem kell a Logan iránti érzelmei miatt aggódnia, akkor talán erre az egészre nem került volna sor. Megnyugtatta az öreg hölgyet, hogy minden rendben lesz, aki ezután magára hagyta. De még sokáig Bessie történetén gondolkodott, és kíváncsi lett volna, hogy Logan mit tett a lánnyal. Talán őt is ugyanúgy megkötözte és megbájolta, mint Olgát? Olga… Gondolatai ismét a nőnél kötöttek ki, és ez rossz érzéssel töltötte el. Úgy döntött, felöltözik, és elmegy a házba, hogy megkezdje önkéntes szobafogságát. Fogta a holmiját, és kisurrant. Nem akart az öregeknek szólni, nem akarta megijeszteni őket. Ám kiérve meglátta a vérvörös Mustangot, benne pedig Jade-et. – Pattanj be, barátném! – szólt a barna hajú lány, de nem látszott jókedvűnek. – Baj van? – kérdezte Victoria gyanakodva. – Nincs baj, azt leszámítva, hogy Luke halott és gyilkosok vannak a nyomunkban. Ráadásként az egyikőjük abban a házban élvezi a vendégszeretetünket, ahova épp igyekszel elbújni.

– Sajnálom, hogy gondot okozok. – Victoria tényleg sajnálta, hogy veszélybe sodort mindenkit. – De úgy gondolom, hogy a háznál jobb búvóhelyet most nem találnék, és szerencsére te is ott leszel velem. Úgy tűnt, Jade valamelyest megnyugodott, és elnézést kért a kirohanásáért. A város széléig autóval mentek, onnantól aztán gyalog tették meg az utat az elhagyott házig. James ott ült a nappaliban. – Logan bent van Olgánál – mondta minden bevezető nélkül. A férfi aztán késő estig nem került elő. Amikor kilépett a szobából, arca elgyötörtnek tűnt. Victoria aggódva szaladt oda hozzá, de a másik megnyugtatta, hogy minden a legnagyobb rendben. Többet nem mondott, csupán elnézést kért, amiért nem tud tovább maradni, és már ott sem volt. A lány csalódottan nézett utána, de tudta, hogy Logan most minden erejével az ő védelmére koncentrál. Az éjszaka és a következő napok eseménytelenül teltek. Victoria sérülései mind begyógyultak, és kezdte biztonságban érezni magát, de Olga egy-egy hangos káromkodása mindig észhez térítette.

Napközben olvasott, éjszakánként pedig Jade-del és az épp soron következő társukkal kártyázott. Logan mindennap megjelent, és több órát Olgánál töltött. Victoriának néha már az járt az eszében, hogy nem a férfi bájolta meg a nőt, hanem fordítva. Egy nap aztán Jade-del és Sophie-val hármasban töltötték a napot, de az minden volt, csak kellemes nem. Furcsa ellentét volt a barna hajú és a vörös lány között, aminek okára, bármilyen nagyon akarta is, nem jött rá. Jade néhány óra múlva feltűnően csendben ült a kanapén, ami Victoriának egyáltalán nem tetszett. Sophie az ablaknál állt és kifelé bámult. – Jade, levegőznöm kell! – Karon ragadta barátnőjét, és elindult vele kifelé. Az ajtóból még visszaszólt: – Nemsokára jövünk, Sophie. Csak fullasztó itt bent a levegő. Nem megyünk messzire, ígérem. Sophie szó nélkül bólintott, majd a két lány kiviharzott a házból. Futottak befelé az erdőbe, és csak jóval arrébb álltak meg, mikor már a vámpírok számára is hallótávolságon kívül voltak. – Mi ez az egész? – kérdezte Victoria. – Mi micsoda? – Jade keresztbe tett karral, durcás képpel állt ott, mintha nem tudná, miről van szó.

– Ugyan már, ne játszadozz! Mi ez köztetek Sophieval? Miért utáljátok egymást? – Ő nem kedvel engem, így én miért kedvelném? – Miért? Jade szótlan maradt, de Victoria türelmes volt. Így álldogáltak ott egy darabig, aztán a barna hajú lány megunta, és beszélni kezdett. – Jól van. Elmondom. De semmi ítélkezés! – Rendben, semmi ítélkezés. – Egyszer egy buliban túlzásba vittem a kis alkoholos keverékem fogyasztását, és megcsókoltam Jamest. Most boldog vagy? Victoria válasz helyett széles mosolyra húzta a száját. – Most meg mit vigyorogsz? – Tudtam én! Tudtam, hogy nem vagy közömbös James iránt! – Ugyan! Ne beszélj butaságokat! Túl sokat ittam, ennyi volt csak. Még hogy én meg James… Sophie persze ki nem állhat emiatt. Valószínűleg, mert ugyanazt gondolja, mint te. Csak tudnám, honnan ez a butaság. Veled nem történt még ilyen? – Nem. Sosem csókoltam meg senkit kedvtelésből. – Victoria rákacsintott barátnőjére, amitől az még

idegesebb lett, majd elindultak vissza a házba. Jade morcosan ballagott mellette, amitől Victoriának egyre jobb kedve lett. Kezdte kapiskálni, hogy Logan miért ugratta őt annyiszor. A házhoz visszaérve valami különös, megmagyarázhatatlan rossz érzése támadt. Elkapta Jade karját, mielőtt az belépett volna, és csendre intette: – Légy óvatos és nagyon halk! Barátnője furcsán nézett rá, de bólintott, hogy értette. A lehető leghalkabban kinyitották az ajtót, majd szép lassan felmentek a lépcsőn. Akkor már Victoria iszonyatosan félt, és a szag, amit érzett, minden kétséget kizárt. A kis nappaliba lépve mindketten elborzadtak, Jade halkan fel is sikított. – Azonnal hívd a többieket! – utasította Victoria. A következő pillanatban a barna hajú lány már ott sem volt. Victoria lassan odalépett a földön ülő, kétségbeesett szemmel rámeredő Sophie-hoz. A torka fel volt szakítva, és vér patakzott belőle mindenfelé.

23. – Sophie, tarts ki! – könyörgött neki, de tudta, hogy mindhiába. Nem tudta sehogy elállítani a vérzést, és a földön heverő vámpír bőre a szokásosnál is egyre fehérebb lett. – Olga… és a… félszemű… – hörögte. – Mondd… Jadenek… vigyázzon… Jamesre! Victoria zokova ölelte magához a haldoklót, és átkozta Olgát, Marcót és az összes vérebét. De leginkább magát, amiért ilyen bajba sodorta társait. Nem tudta, mennyi idő telhetett el így, de végül meghallotta a többiek rohanó lépteit. – Sophie! – James rohant oda, és kiszabadította Victoria öleléséből szerelme élettelen testét. Victoria karját két erős kéz ragadta meg, és segített neki felállni, majd Logan megnyugtató ölelését érezte maga körül. Mindenki döbbenten állt, és senki nem akart hinni a szemének. James csak ölelte a lányt, és kérlelte, hogy

térjen vissza hozzá. Ettől a látványtól Victoria még pocsékabbul érezte magát. – Olga és Raul tették – suttogta Logan fülébe. – Szinte ezek voltak az utolsó szavai… És Logan, ha Raul itt van, akkor vannak többen is. Azt hiszem, itt a vég. Nem rejtőzködhetek tovább, ebben a házban főleg nem. Logan megcsókolta a lány homlokát. – Igazad van. Menj Jade-del és Dannyvel Waltersékhez. Nemsoká én is megyek, csak valahogy össze kell szednem Jamest. A lány bólintott, majd intett barátnőjének és a fiatal vámpírnak, hogy induljanak. – Hová megyünk? – kérdezte Danny. – Nem kéne itt maradnunk segíteni Logannek? – Nem, ebben mi most úgysem tudunk segíteni – felelte halkan Victoria. – Elmegyünk Waltersékhez, és ott várunk Loganre. Aztán kitalálunk valamit. De az odáig vezető úton legyetek nagyon éberek! – Miért? Mi történik itt? – állt meg a fiú a lépcsőn lefelé menet. – Gyerünk, Danny! Ne kérdezősködj már annyit! Victoria majd mindent elmond a maga idejében. Esküszöm, olyan vagy, mint egy kisgyerek: mindig csak

kérdezel – morogta panaszosan Jade. Danny fújt egyet, mint egy macska, de aztán elindult. Az erdőben Victoria lelassított, hogy a fiú beérje őket. – Engem keresnek, de ti is bajban vagytok. Ezek a vámpírok kegyetlenek. Senkit nem kímélnek, amint láthattad. Nem tudom, hányan lehetnek, de biztos vagyok benne, hogy mindent át fognak kutatni utánam. Ezért kérlek, hogy légy éber! Danny morgott valamit a bajsza alatt, de ezt Victoria ugyanúgy vehette az egyetértés jelének, mint nemtetszésnek. Az erdő szélére érve mindhárman megálltak és füleltek. Kezdett sötétedni, és csupán pár embert láttak az utcán. Vámpírnak semmi jele nem volt. Nem éreztek idegen szagot, nem érezték a furcsa vibrálást sem, amit egy vámpír jelenléte okoz. De Victoria tudta, hogy Raul emberei kiválóan képzettek és könnyen el tudnak rejtőzni. Kiléptek az erdő védelmet adó árnyai közül, és amilyen gyorsan és feltűnés nélkül tehették, elindultak az öregek háza felé. Jade kissé morcos volt, mert a Mustangot ott kellett hagyni, de belátta, hogy az most tényleg túl feltűnő lett volna.

Félórányira voltak a Walters-háztól, és Victoria kezdett fellélegezni, hogy biztonságban eljuthatnak odáig. Azonban, ahogy befordultak a következő utcába, egy idegen szag eloszlatta bizakodását. Megtorpant, és halkan pisszegett a többieknek, hogy álljanak meg. Két társa odaszaladt hozzá, és behúzódtak egy nagy tölgyfa alá. – Ti is érzitek? – kérdezte a lány. – Ezek szerint nem a képzeletem szórakozott velem – suttogta Jade. – Azt hiszem, jobb lenne, ha szétválnánk. Ha csak egy van a közelben és észrevesz minket, akkor biztos utánam fog jönni. – De nem épp az lenne a lényeg, hogy téged ne kapjanak el? – kérdezte Danny a füle tövét vakarva. – Nem akarom, hogy bármelyikőtök miattam kerüljön bajba. Egyvalaki elvesztése épp elég volt. Igyekezzetek minél hamarabb elérni az öregekhez! Victoria ezután körülnézett, és elindult a szemben lévő ház felé, majd eltűnt a hátsó udvart szegélyező kerítéskapu mögött. Közben próbált az érzékeire hagyatkozni, és felfedezni, merre lehet Raul embere. Szaglászott, mint egy vadászkutya, de pár méterrel

arrébb a szag eltűnt. Viszont nem lehetett biztos benne, hogy nem követik. Átszaladt a ház udvarán, majd átmászott a kerítésen, és a szomszédos utcában találta magát. Így haladt utcáról utcára, a sötétben lopakodva, mígnem szerencsésen elérte Waltersék házát. Még egyszer körülnézett, mielőtt felment a verandára, majd mikor biztos lett benne, hogy nem követik, besietett az épületbe. Jókedvű beszélgetés zajai ütötték meg a fülét, és egy kedves, ismerős hang. Takeshi! Victoria hálásabb nem is lehetett volna, amiért a fiú a lehető legjobbkor jelent meg. Belépett az étkezőbe, ahol a két öreg és Takeshi csevegtek. Mindenki felé fordult, amikor belépett, és Takeshi mintha kissé zavarban lett volna. Bessie ekkor valami gyönge indokra hivatkozva kihívta Thomast az étkezőből, így ők kettesben maradhattak. Takeshi is felállt, mire Victoria odalépett és megölelte. – Annyira jó, hogy itt vagy – suttogta. – Nem tudtam, hol keresselek, ezért arra gondoltam, hogy meglátogatom Walterséket, és csak reméltem, hogy itt leszel. – Igen, itt vagyok. De nincs sok időnk. Jó, hogy itt

talállak, mert el kell mondanom valamit. Veszélyben vagyok. De nemcsak én, hanem ti is. A fiú épp mondani készült valamit, amikor Jade és a nyomában Danny rontott be. A barna hajú lány arca nem örömet, hanem dühöt tükrözött, ahogy Takeshire nézett. Victoria egészen megrémült: még soha nem látta ilyennek barátnőjét. – Hát így kell köszönteni egy kedves barátot? – próbált viccelni Takeshi, de a lány arca egy pillanatra sem változott meg. – Hozzá ne merj érni, barátom! – morogta Jade, az utolsó szót különösen hangsúlyozva. – Mi a fene ütött beléd, Jade? – kérdezte Victoria felháborodva. – Hogy mi? Elmondom én nagyon szívesen. Miután otthagytál minket, Dannyvel úgy döntöttünk, hogy nem válunk szét, hanem együtt folytatjuk az utunkat. – És milyen jól tettük – szólalt meg a fiú a lány háta mögül. Victoria ekkor látta meg, hogy véres a feje. – Úristen! Veled meg mi történt? Danny újra szólásra nyitotta a száját, de Jade csendre intette. – Útközben aztán összefutottunk egy kedves

idegennel, de szerencsére mi vettük őt észre előbb, így be tudtuk cserkészni. Dannynek még tanulnia kell eztazt, de azt hiszem, jó tanítvány lesz belőle. A fiú meglepve nézett a lányra, és olyan történt, ami még Victoriát is meglepte: Danny elmosolyodott. Jade folytatta: – Megvannak a magam kis fortélyai, hogyan szedjek ki információkat egy magunkfajtából. Így az a kedves idegen elárulta, hogy a mi jó öreg Takeshink egy bizonyos anyagot juttatott a szervezetedbe, ami legyengít, és ájulást okoz! Ráadásul ő csempészte be Olgát, Rault meg a többit is a városba! Ami nem meglepő, mert Loganen és az Öregeken kívül csak ő ismeri a biztonsági protokollokat. Az a rengeteg utazás, igaz…? – Az utolsó szavaknál Jade már kiabált, és Dannynek kellett lefogni, hogy ne rontson Takeshinek. Victoria döbbenten meredt a fiúra, majd Jade-re, és forogni kezdett körülötte a világ. Egyszerűen képtelen volt felfogni, hogy Takeshi ilyet tett volna. Ekkor azonban a fiú egy váratlan mozdulattal elkapta a karját, a teste mögé csavarta, így tartotta fogva. Mire Victoria észbe kapott, már egy hideg pengét érzett a torkának

szegezve. Jade szemei izzottak, de tehetetlen volt. – Miért? – kérdezte halkan Victoria. Takeshi nem válaszolt. Percek teltek így el. Egyikük sem tudta, mi a következő lépés. Ám ekkor egy autó fékcsikorgását hallották, majd nem sokkal ezután Logan jelent meg, mögötte pedig James, akin látszott, hogy a poklok poklát járta meg. A fiú szemei duzzadtak voltak, haja csapzott, a keze pedig még mindig csupa vér. Nem lehetett egyszerű Logannek elhozni őt a házból. – Takeshi… – Logan hangja semmiféle érzelmet nem árult el. Lassan Jade elé lépett, mielőtt az még valami helyrehozhatatlant tett volna. – Logan… én… – Takeshi hangja megremegett. Victoria karján a szorítás engedett, amit a lány is és Logan is tökéletes alkalomnak talált. Victoria teljes erejéből rátaposott Takeshi lábára, a következő másodpercben pedig már Logan tartotta a fiút sakkban. Leteperte a földre, egyik karját hátracsavarta és rátérdelt. – Mit műveltél? – kérdezte tőle. – Kényszerítettek, hogy tegyem meg, különben megölik a családomat. Logan! Nem tehettem mást! Sajnálom…

Logan elengedte a fiút, mire Jade hangosan tiltakozni kezdett, de a szőke férfi pillantása csendre kényszerítette. Takeshi lassan felállt, és szótlanul, fejét lehajtva várta az ítéletet. Arcán kétségbeesés és szégyen látszott, mikor percekkel később végre felnézett. Logan a szobában járt fel-alá, a feszültség tisztán érezhető volt. Senki sem mert megszólalni. A szőke férfi végül megállt Takeshi előtt, és ököllel az arcába ütött, amitől a másik végigvágódott a földön. – Meg ne lássalak itt többet! – mondta halkan. Takeshi az arcát fogta, majd felállt, aztán szó nélkül elhagyta a házat.

24. Gyerünk, mozogj már! – morgott a nagydarab férfi, mire a nő, akit a karjánál fogva rángatott, megállt, és sipítozó hangon elkezdte: – Idefigyelj, te tuskó! Nekem te nem parancsolsz! Nem érdekel, hogy Marco barátja vagy-e vagy sem. Én nem félek tőled! Parancsolj a jól betanított kutyáidnak, akiket magaddal hoztál, de engem hagyj békén! – Akkor most te figyelj ide! – Raul lehajolt Olgához, hogy az arca szinte súrolta a nőét. – Ha akarnálak, egy mozdulattal elintézhetnélek, de nem akarom Marcót megfosztani az örömtől, hogy egyszer ő olthassa ki az életed. Ezenkívül semmi hasznod nincs, hiszen egy ilyen egyszerű feladatot sem tudtál elintézni! Nem véletlenül küldött Marco utánad: nyilván jól tudja, mennyire ügyetlen vagy. A nő izzott a dühtől, és különféle szitokszavakat ordibált, amire Raul hasonló szavakkal válaszolt. Az erdő

zengett a kiabálásuktól, olyannyira, hogy még a közelben lévő állatok is menekülőre fogták. Szócsatájuknak egy hűvös, de határozott hang vetett véget: – Meg kell mondjam, óriási csalódás vagytok a számomra. Azt hittem, uratok valamivel civilizáltabb alattvalókkal van körülvéve. A lány a fák közül lépett elő, arca megvetést tükrözött. Vörös haja és fehér bőre teljesen megbabonázta a félszemű vámpírt. Megköszörülte a torkát, majd megszólította: – Sophie kisasszony, igazán sajnálom, hogy ilyen benyomást keltettünk. De hidd el, Marcónak nem lehetne nálam kiválóbb embere. Igaz, nem vagyok az alattvalója, de a hűségem megkérdőjelezhetetlen. Épp csak móresre tanítottam ezt a nőszemélyt. Odalépett Sophie-hoz, meghajolt, és kezet csókolt neki. A lány arca semmilyen érzelmet nem tükrözött, tartása egészen királynői, büszke volt, és látszott, hogy a félszemű vámpír is tisztelettel tekint rá. Olga ellenben gyanúsan méregette, és láthatóan egyáltalán nem tetszett neki a helyzet, hogy először Raul, most pedig ez az ismeretlen nő alázta meg.

Szeretett volna valami frappáns visszavágást, de mire szóhoz jutott volna, addigra Raul és Sophie elindultak. – Remélem, jól alakult a kis színjátékunk – mondta a spanyol lágy hangon. – Igen, tökéletes volt. A többiek halottnak hisznek, így most mi vagyunk előnyben. Szerencsére az a két buta liba kiváló lehetőséget adott számomra, hogy Olgát kiszabadítsam és előkészítsem a halálomat. Bízom benne, hogy Marco kellőképpen meghálálja majd a segítségem, és remélem, te szólsz majd egy-két jó szót az érdekemben. – Abban biztos lehetsz. Takeshivel is jót tesz azzal, hogy nem öli meg a családját – nevetett a félszemű. – És ne aggódj: én majd beszélek vele rólad. – Takeshi segített nektek? – kérdezte Sophie. – No, azért nem volt az olyan nagy segítség. Csupán elvezetett a házhoz. Sophie-t ez láthatóan meglepte. És bár untatta a félszemű feltűnő rajongása, tudta, hogy bármit elérhet nála, és ez még jól jöhetett számára. Olga megvető pillantására ügyet sem vetett, inkább mulattatta. – Köszönöm, Raul – mondta, és belekarolt a férfiba. – Gondolom, rátérhetünk a következő lépésre. Hány

embert hoztál magaddal? – Húsz kiváló emberem jött velem, akik bármikor bevethetők. Most is a várost kutatják a lány után. – Remek. Volna is egy ötletem, hol kellene őket keresni. Hidd el, elég egyszerű az észjárásuk. Gyerekjáték lesz megtalálni őket. Viszont figyelmeztetnem kell téged, van pár erős és jó harcos köztük. – Például James? – kérdezte Olga a hátuk mögül, mire a lány gyilkos pillantást vetett rá. – Igen – mondta aztán. – James ügyes és gyors harcos. Ne tévesszen meg a külseje! Raul nem tudta eldönteni, hogy a lány szeretettel beszél-e a fiúról, vagy csak egyszerűen a tényeket közli. – Gyűjtsd össze az embereid, aztán elvezetlek Victoriához – folytatta Sophie. – Mennyi időre van szükséged? – Elég egy óra, kisasszony. – Rendben. Akkor egy óra múlva ugyanitt. Ne késs! – Eleresztette a nagydarab vámpír karját, és el is tűnt. – Te bízol ebben a csitriben? – kérdezte Olga. – Beszélj tisztelettel róla, különben kettétörlek! – morogta Raul. – Bízom benne, és bizonyított is eleget azzal, hogy kiszabadított téged. De te? Mit

bizonyítottál? Csupán azt, hogy ügyetlen vagy! Sophie még hallotta őket, miközben távolodott, és mosolygott a hallottakon. Visszasétált az elhagyatott házhoz, és felment a kis nappaliba. Leült a kanapéra, és várakozott. Tudta, hogy biztonságban van, nem kellett attól tartania, hogy a többiek visszatérnek. Egyrészt, mert halottnak hitték, másrészt, mert sejtette, hogy menekülnek. A tervét pedig annyira tökéletesnek tartotta, hogy biztos volt benne, hogy hamarosan eléri azt, amire már oly régóta vágyott. Eszébe jutott James, ahogyan ez az egész kezdődött, és újra elfogta az a mérhetetlen harag, amit egészen eddig magában tartott… Akkor, 1923 szeptemberében, San Franciscóban, amikor kinyitotta szemeit, fogalma sem volt róla, hogy hol van. Megpróbált felülni, de iszonyatos fájdalom hasított a fejébe. Visszahanyatlott az ágyra, amin feküdt, és körülnézett. Egy ismeretlen szobában volt, ismeretlen ágyban. A nagy sötétítő függönyök be voltak húzva, de az egyik sarokban egy kis lámpa égett, gyengén megvilágítva a helyiséget. Így a lány felmérhette, hogy a

szoba kicsi, de ízlésesen berendezett. Újra megpróbált felülni, ezúttal lassabban. A feje fájt, de már elviselhetőbb volt, így hamarosan már ült, és úgy tekintett körbe. A torka kiszáradt, úgy érezte, egy egész kutat képes lenne kiinni, de sehol nem látott egy poharat sem. Abban a pillanatban kinyílt az ajtó, és egy jóképű fiú lépett a szobába. Sophie-nak valahonnan ismerős volt az arca. A fiú odasétált az ágyhoz, majd leült. Kezét a lány kezére tette, és megszólalt: – Hogy érzed magad? – Nagyon fáj a fejem és nagyon szomjas vagyok. Hogy kerülök én ide, és egyáltalán: hol vagyok? Te pedig olyan ismerősnek tűnsz. Csak nem… – Sophie szeme elkerekedett. – Nem! Semmi olyasmi nem történt – igyekezett a másik megnyugtatni őt. – Hozok valamit inni. Egy pillanat, és visszajövök. – Köszönöm. – A lány csak nézett a távolodó után, és sehogy nem tudta összerakni a képet. Pedig ismerős volt számára a fiú. Aztán eszébe jutott, hogy előző este, egy barátjuktól hazafelé tartva édesapjával összekaptak valamin, ő kiszállt a taxiból, majd elszaladt. Aztán két

sötét alak képe villant be, majd… – Itt is van! – jelent meg újra a fiú, egy poharat tartva a kezében. Ismét leült Sophie mellé, és átnyújtotta neki az italt. Közben a lány alaposan végigmérte, és megállapította, hogy vendéglátója rendkívül jóképű. Ezután a pohár tartalmát vette szemügyre, de nem tudta eldönteni a félhomályban, hogy mi lehet az. Gyanúsan méregette még egy ideig, majd úgy döntött, belekortyol, mert a szomjúsága már kibírhatatlan volt. A folyadéknak furcsa, fémszerű íze volt, és az első korty után egyre többet akart belőle. Pillanatok alatt kiürült a pohár, ami nagy csalódással töltötte el. – Kaphatnék még? Nagyon szomjas vagyok – panaszkodott. – Ennyi elég lesz elsőre. – A fiú kivette Sophie kezéből a poharat, aki vágyakozva nézett utána. – Hogy hívnak? És hogyan kerültem ide? – A nevem James. Emlékszel a múlt éjszakára? – Igen, nagyjából. Emlékszem, hogy édesapámmal vitatkoztam, majd elfutottam. A többi már elég homályos. James vett egy nagy lélegzetet, aztán mesélni kezdett. Elmondta, miként mentette meg őt a két támadótól,

milyen állapotban hozta aztán a lakására, és végül miért döntött úgy, hogy örökre megváltoztatja Sophie életét. A lány hitetlenkedve hallgatta, a történet végére azonban minden hiányzó részlet a helyére került. Döbbenten eszmélt rá, hogy az imént vért ivott, hogy mennyire jólesett neki, és még mennyit tudna inni. Aztán a döbbenet helyét düh váltotta fel. – Nem volt jogod ezt tenni! – kiabálta, és egy párnával ütni kezdte Jamest. – Mi lesz így a családommal? Hogyan kerüljek a szemük elé? Felfogtad egyáltalán, hogy mit tettél? Tönkretetted az életemet! Inkább hagynod kellett volna, hogy meghaljak! James próbálta lecsillapítani, de Sophie egyre hangosabb és egyre dühösebb lett, majd a párnába fúrta a fejét, és sírni kezdett. Nem volt hajlandó felkelni az ágyból, és napi egy pohár vérnél nem volt hajlandó többet inni, bármennyire szenvedett is emiatt. Hetek teltek így el, és Sophie egyre kétségbeesettebb lett. A családját akarta, édesapja féltő gondoskodását, nem pedig mindennap vért inni. Egyszer aztán elhatározta, hogy megszökik. Elege volt a bezártságból, hogy a fiú volt az egyetlen társasága, aki csupán naponta kétszer látogatta meg. Kezdte úgy érezni

magát, mintha rab lenne. Egyik este kiosont a szobából, és már majdnem elérte a lakás bejárati ajtaját, amikor James az útját állta és visszaparancsolta a szobájába. Mivel a fiú a mestere volt, nem tudott ellenkezni, ami még inkább dühítette. Egy este aztán James bement hozzá, és egy gyönyörű halványzöld ruhát adott neki. Sophie azonnal bele is bújt, mire James hirtelen magához húzta, és hosszan megcsókolta. Sophie-t ez annyira hirtelen érte, hogy tiltakozni is elfelejtett. Miután a fiú elengedte, rájött, hogy ez tökéletes fegyver lehet számára. – Gyere velem ma éjjel. Megmutatom a világunkat – suttogta James, mire Sophie csak bólintott. Egy bárba mentek. A bejárat előtt álló őr fejet hajtott Jamesnek, és udvariasan kinyitotta nekik az ajtót. Bent füstös félhomály volt, és rengeteg ember nyüzsgött. A színpadon egy zenekar játszott, remek hangulatot teremtve. Sophie érezte az emberek vérének illatát, amitől ismét szomjasnak érezte magát. James érzékelte, ahogy a lány hangulata változik, ezért megszorította a kezét, és igyekezett minél hamarabb átvezetni a bár túloldalára, ahonnan egy fekete ajtó nyílt és előtte szintén egy őr várakozott. Szó nélkül kinyitotta az ajtót,

és beengedte őket. Lépcső vezetett lefelé egy folyosóra, amin végighaladva egy másik bárba jutottak. A falak pirosak voltak, hangosan szólt a zene, és óriási volt a tömeg. Sophie csodálkozva, nagy szemekkel nézett körül. – Ők is… – kezdte, de a fiú átvette a szót. – Vámíprok, igen. Gyere, szerezzünk egy kis italt! Odamentek a pulthoz, ahol egy Kleopátra-frizurás vámpírlány szolgálta ki szomjas fajtársait. James kért két pohár italt, és az egyiket Sophie-nak nyújtotta. A lánynak fogalma sem volt, honnan szerezhettek annyi vért, de nem is számított neki. Egy húzásra kiitta a pohár tartalmát, aztán kért még egyet, majd még egyet. – Rendben, elég lesz – szólt végül James, mire Sophie durcás képet vágott. Kerestek egy asztalt, ahová leülhettek, de a lány nem tudta levenni a szemét a pultról. – Nem kaphatsz ma már többet – mondta James. – A szervezeted még nem tudja kellőképpen feldolgozni az új vért, amit iszol, ezért csak szépen, kis adagokban kaphatod. – Haza akarok menni! – mondta a lány sértetten, mire mestere szomorúan nézett rá. Végül kézen fogta, és

elindultak a kijárat felé. Fent, a bárban már majdnem elérték a kijáratot, amikor egy részeg ember állta útjukat. – Hé, öcskös! – ragadta meg James karját. – Uram, engedjen el! – A fiú hangja nyugodt és határozott volt, de a férfi még mindig a karját szorongatta, közben Sophie-t nézte megbabonázva. James ekkor jött rá, hogy a lány az elméjével tartja fogva a férfit, és meglepően erős ez a képessége. – Engedd el, Sophie! – morogta, mire a részeg elengedte a karját, és így folytathatták útjukat a kijárat felé. Ahogy kiértek, Sophie hangosan nevetni kezdett. – Ezt én csináltam, James! Egyszerűen azt tette, amire gondoltam! – Tudom. De most ideje hazamenni. A következő hetekben párszor még megkísérelték Sophie hozzászoktatását az emberekhez, de minden alkalommal valami balul sült el. Egyszer majdnem megtámadott egy terhes nőt, ezért ismét bezárkóztak a fiú lakására, és James egyre kilátástalanabbnak látta a helyzetet. Sophie gyorsan fejlődött, és a képességei is egyre jobbak lettek. Ha egy ilyen erős újszülöttet nem

kezelnek, fegyelmeznek megfelelően, akkor nagyon veszélyessé válhat. Néhány nap múlva Sophie már nagyon türelmetlen volt. Ismét ki akart menni az emberek közé, ám hiába kérlelte, a fiú nem engedett. Így nem látott más megoldást, mint hogy újra szökéssel próbálkozzon. A sors közbeszólt. Ugyanis aznap éjjel, mikor megpróbált volna kiosonni, egy ismeretlen vámpír érkezett hozzájuk. Magas volt, szőke haját lófarokba kötve hordta, öltözéke pedig egyszerű volt, akár egy farmeré. Sophie a hálószobájának ajtaja mögül leskelődött. Látta, ahogy a két férfi barátságosan köszönti egymást, mint akik már régóta ismerősök. Majd halkan beszélgetni kezdtek, és a lány szobája irányába mutogattak. Nemsokára az ismeretlen férfi elindult felé, Sophie pedig hátrálni kezdett. Pillanatokkal később az idegen ott tornyosult előtte, átható mézszín szemeivel szinte megbabonázta. – Szia, Sophie! – szólt kedvesen. – A nevem Logan. Ne félj tőlem, segíteni jöttem. A szőke férfi hetekig velük maradt, amit Sophie ki nem állhatott, hiszen nem tudta képességeit kibontakoztatni és szabadon használni. Bármennyire kedvesen bánt is

vele Logan, a lány tartott tőle. Tudta, hogy erős és öreg vámpír, és jobb, ha fejet hajt előtte. Próbált jól viselkedni, hogy megmutassa, nincs mitől tartaniuk, de a férfi mintha olvasott volna a gondolataiban. Nem hagyhatta el a lakást, ami miatt egyre kedvetlenebb lett, és egyre többször gondolt arra, hogy Jamesnek ott kellett volna hagynia őt meghalni. Gyűlölte a fiút azért, amit vele tett, de ezt soha nem mutatta ki. Magába fojtotta bánatát, és egyre növekvő gyűlöletéből merített erőt. Több mint egy hónap telt el Logan érkezése óta, amikor egy éjjel a férfi közölte, hogy pakolnia kell, mert új helyre költöznek. Sophie-nak arra sem maradt ideje, hogy kérdezzen, máris egy autóban találta magát. Többórányi út után egy erdő mélyén álló háznál álltak meg… Sophie csak ült az elhagyatott házban, ugyanazon a kanapén, amelyiken sok-sok évtizeddel ezelőtt, megérkezésének napján, és azon elmélkedett, micsoda szerencse, hogy egyik nap Raulba botlott. James épp Victoriával és Jade-del a házban őrizte Olgát, ő pedig iskolába ment. Ebédszünetben az udvaron ült egy padon,

amikor hirtelen megérezte az idegen vámpírt. Körülnézett, és észre is vette a félszeműt, aki egy fa mögül figyelte őt. Tudta, hogy azonnal jelentenie kellett volna Logannek, de ehelyett odament hozzá, és bátran szembenézett vele. A félszemű rámosolygott, és beszédbe elegyedtek. Elmondta, ki ő, és kinek az utasításait követi, valamint hogy ha Sophie segít, akkor jutalomban fog részesülni. A lány nem hezitált, hiszen ennél tökéletesebb lehetőség nem biztos, hogy valaha is adódott volna még számára… Lassan letelt az idő, amit Raulnak adott az emberei összegyűjtésére, ezért elindult a megbeszélt helyre. Pár perccel később, amikor már mélyen bent járt az erdőben, meg is hallotta őket. Néhányuk épp vitatkozott valamin, aztán Raul hangját hallotta, ahogy leteremti őket, Olga pedig csak nevetett azon az idegesítő hangon, ahogy szokott. Micsoda barbár horda – gondolta Sophie, de ők voltak az egyetlen reménye vágyai megvalósítására. Bízott benne, hogy Victoria valóban ott lesz, ahol ő azt sejtette, aztán már csak pár nap, és végre szabad lesz. Raul vette őt észre legelőször, így csendre inthette embereit, hogy illően fogadják Sophie-t. Olga úgy vélte, hogy a félszemű túlzott tiszteletet mutat a lány iránt, és

volt egy olyan sejtelme, hogy ez talán több egyszerű tiszteletnél. Olga számára egyetlen úr létezett, ezért nem hódolt be a vörös hajú lánynak. – Készen álltok? – kérdezte Sophie Raultól. – Igen, kisasszony. Indulhatunk.

25. – Logan! Most mit fogunk tenni? – kérdezte Jade, de a szőke férfi ügyet sem vetett rá. Odalépett Victoriához, és mélyen egymás szemébe néztek. A lány félt, hogy utoljára látja azokat a gyönyörű szemeket, és sejtette, hogy a férfi is így érezhet. Legbelül tudta, hogy Logan nem tart velük. – Jönnek, Logan! – suttogta, és szorosan odabújt a férfihoz. Magába szívta az illatát, élvezte ölelő karjai védelmét, ameddig tehette. – Tudom – mondta a férfi. Végigsimított a lány haján, majd lehajolt, és megcsókolta. Ismét csak ők ketten léteztek, megszűnt körülöttük minden, így nem hallhatták, hogy Jade örömében felkiált. A csók befejeztével Victoria ismét odabújt Loganhez, de nem maradhattak sokáig abban a kellemes állapotban. Egymásra néztek, majd a többiekre, aztán mindannyian megérezték a vibráló feszültséget és az idegen szagokat.

– Gyorsan! A hátsó kijárathoz! – utasította őket Logan. – Talán még nyerhettek egy kis egérutat, ha a hátsó kerten át mentek. A következő pillanatban hallották, ahogy betörik a konyhaablak üvege, és Bessie sikoltozni kezd. Egyre több ablakot törtek be, már a nappaliból is hallatszott a zaj. Az öreg hölgy egyre hangosabban sikított, mire Thomas leakasztotta a falon függő fegyvert, és kotorászni kezdett az egyik fiókban töltény után. Miután megtalálta, amit keresett, remegő kezekkel megtöltötte a puskát, és kilőtt a betört ablakon. Victoria tudta, hogy az öregeknek végük, nem volt esélyük a vámpírok ellen. És ez borzalmasan fájdalmas volt számára. Visszaemlékezett arra, amit Bessie mesélt neki, és arra a kedvességre és önzetlenségre is, ahogy befogadták őt. Megragadta Logan karját. – Nem hagyhatjuk így itt őket! – Hidd el, én sajnálom a legjobban, de nem lehet – válaszolta a férfi lágyan, és egy gyors csókot lehelt a lány szájára. – Én itt maradok, de nektek sietnetek kell. – Nem akarom, hogy maradj! Mi lesz veled? – Victoria teljesen kétségbeesett. Egész addig győzködte magát, hogy minden a legnagyobb rendben lesz, de aztán

megrémítette a tudat, hogy el kell válnia a szeretett férfitól. Ráadásul fogalma sem volt, hogyan élhetné ezt túl Logan. – Miattam ne aggódj! – Itt maradok veled! – szólt James. – Szó sem lehet róla! A többieknek van szükségük rád. Neked kell vezetned őket! Vidd őket Angliába!… Ezt pedig itt ne hagyjátok! Így tudtok nappal is utazni – Logan a fiú kezébe nyomott egy csomagot, amiben teakeverék volt. – Gyorsan! Induljatok! Próbáljatok minél előbb autóhoz jutni! Jade kinyitotta az ajtót, ami a kis hátsó kertre nézett. Csöndben, egymás után kiosontak, de Raul emberei már a közelben voltak, és sietniük kellett, ha nem akartak velük összefutni. – Nem tudlak elengedni – mondta Victoria Logannek, amikor már csak ő volt hátra. – Találkozunk még. – A férfi rámosolygott a lányra, ismét megcsókolta, de abban a pillanatban Raul egyik alattvalójával találták magukat szemben. Alacsony, vörös hajú férfi volt, és gonoszul vigyorgott. Logan Victoria elé állt, feltűrte ingujját, és hegyes szemfogait felvillantva nekirontott a behatolónak.

Szemvillanás alatt a földre teperte, és beleharapott. A vörös hajú vámpír nyöszörögve kapálózott, erre Logan ismét beleharapott, és felszakította a torkát. A konyhából újabb lövés hallatszott. Victoria megdermedve állt. Logan másodpercek alatt végzett egy újabb vámpírral, aki a bejárat felől közeledett. Victoria még soha nem látta őt így. Vad, állatias és erős. Véres arccal fordult felé, majd felállt, és kilökte a lányt az ajtón. Aztán visszasietett a házba. Victoria még mindig dermedten állt, majd Jade hangjára riadt. – Gyerünk! Gyere már, Vicky! – A barna hajú lány ott termett mellette, pár pillanat múlva pedig már kézen fogva rohantak. Mindenütt érezték az idegen vámpírok szagát, aztán nem sokkal később már a rohanó lépteket is hallották. Átugrottak a kerítésen. A túloldalon a többiek türelmetlenül várták már őket, és mind fellélegeztek, amikor meglátták a két közeledőt. – Erre! – parancsolta James, és mindenki szó nélkül követte. Hangtalanul, óvatosan lépkedtek, igyekeztek mindig árnyékban maradni. Lassan távolodtak csak Waltersék házától, így még hallhatták, ahogy egyre nagyobb lett a hangzavar. Újabb és újabb lövés dörrent,

fájdalmas kiáltások és a harc hangjai keveredtek egymással. Pillanatokkal később a kiáltások és lövések abbamaradtak, már csak a dulakodást hallották. Victoria szíve összeszorult, de Jade bátorítóan átkarolta, és folytatták útjukat. A szagokat már csak halványan érzékelték, de ettől még nem érezték magukat biztonságban. Átvágtak jó pár kerten és utcán, majd a főút közelében bukkantak ki. Ott megálltak egy kis időre. – Hová menjünk? – kérdezte Jade. – Túlságosan ki van világítva itt minden, és elég sokan vannak az utcán. Talán ezt kihasználhatnánk – válaszolta James. – És nem ártana egy autót szerezni. Méghozzá hamar, mert erre a zenebonára mindjárt itt lesz a rendőrség. – Akkor induljunk, nem álldogálhatunk itt! Talán már el is indultak utánunk. Ahogy Jade ezt kimondta, közeledő léptek halk neszét hallották. – Jönnek! – suttogta Danny. – Köszönjük a felvilágosítást, te géniusz – morgott a barna hajú lány. – Nem tudom, mitévők lennénk nélküled.

– Ne bánts őt! – intette le James. – Nincs erre időnk! – Menjünk a pláza felé! – ajánlotta Victoria. – Nincs olyan messze, és még mindig elég nagy lehet ott a tömeg. Elvegyülhetünk. Ebben mindannyian egyetértettek, ráadásul a közelben volt a parkolóház is, ahonnan szerezhettek járművet. – Ott vannak! – hallatszott egy kiáltás mögöttük. – Gyerünk, futás! – adta ki az utasítást James. – Rohanjatok! Azonnal futni kezdtek végig az utcán, közben hallották, hogy üldözőik már közel járnak. Az utcából kiérve a főútra jutottak, onnan már csak pár méterre volt a pláza. Victoria egészen elámult: nem gondolta, hogy annyira nagy a bevásárlóközpont és mennyire sokan bóklásznak ott. Azonban nem sok ideje volt körülnézni. – Van egy oldalsó kijárat. Menjünk arra, úgy hamarabb a parkolóházba érünk – mondta Jade. Elindultak, de nem volt egyszerű az embertömegen keresztülvergődni. Jó páran hangos nemtetszéssel fejezték ki, ha nekik mentek. Üldözőik követték őket a tömegbe is, de kevésbé voltak udvariasak. Az egyikük fellökött egy idős nőt, mire a körülöttük állók kiabálni

kezdtek, majd ütlegelték az elkövetőt. Ezt kihasználva gyorsítottak lépteiken, amikor egy beugrónál Jade nekiütközött valakinek. Jaj, ne! – gondolta elkeseredetten Victoria. – Kate! Mi a fenét keresel te itt? – kérdezte dühösen Jade, miközben felsegítette a lányt a földről. Az felállt, de nyoma sem volt rajta annak az alaknak, akit eddig ismertek. Szűk, fekete farmert viselt csizmával és fekete bőrkabáttal, haja lófarokba fogva, szemüveg helyett pedig kontaktlencsét tett fel. A vállán jókora táska lógott. Jade tátott szájjal bámulta, miután jobban szemügyre vette. – Csukd be a szád, Jade! – szólt rá Kate. – Nincs most időnk ilyesmire. Elhiszem, hogy meglepődtél, de látod, én mindig is tudtam, ki vagy valójában. – Kacsintott egyet, amitől a barna hajú lány, ha lehet, még jobban elámult. – Gyertek utánam! – intett Kate, és elindult a beugró felé, ahol a lépcsőház ajtaja volt. James és Danny azonnal követték, a két lány pedig, úgy tűnt, nem tudta, mitévő legyen. Összenéztek, és jobb ötletük nem lévén, a többiek után mentek. Lesiettek a lépcsőn, és nem

messze a parkolóháztól, egy sikátorban lyukadtak ki. A csapat nagyjából a sikátor közepén állt meg, egy csatornafedél fölött. James segített Kate-nek elmozdítani a fedelet a helyéről, majd a lány intett nekik, hogy kövessék, és lemászott. – Jaj, na nehogy már! – sopánkodott Jade. – Ezt most komolyan gondoljátok? És egyáltalán, miért bízunk meg benne? Ki ez a lány? – Van jobb ötleted? – kérdezte Danny, kaján vigyorral az arcán. Jade ettől még inkább dühbe gurult, de végül lemászott a többiek után. A csatornában förtelmes bűz terjengett, sőt egy-két patkányt is látni lehetett. Bokáig érő vízben gázoltak, ami szintén nem volt kellemes érzés. Kate és James haladtak elöl elemlámpákkal, amit a szőke lány vett elő a táskájából, majd utánuk Victoria, Danny és végül Jade. Victoria igyekezett Jamest utolérni. Amikor ez végre sikerült, óvatosan megszólította: – James! Tudom, hogy buta kérdés, de csak annyit szerettem volna kérdezni: hogy vagy? Az a lányra emelte tekintetét, melyből végtelen szomorúság és elveszettség tükröződött. – Nem buta a kérdés. És igazán jólesik, hogy megkérdezted. Te vagy az egyetlen, aki ezt megtette. A

többiek talán túlságosan is tapintatosak. A válasz pedig egyszerű: borzalmasan vagyok. Elvesztettem a szerelmemet. Úgy érzem, mindennek vége. Tudom, most ébernek kell lennem, de meg fogom őt gyászolni, ha megfelelő az alkalom. Victoria nagyon sajnálta a fiút, és sajnálta, hogy nem segíthetett Sophie-n. Vigasztalásképp csupán rátette kezét a másik karjára, és kicsit megszorította. James rámosolygott, de emögött egy csepp vidámság sem lapult. – Merre tartotok? – kérdezte Kate Jamest, amikor egy kereszteződéshez értek. Úgy tűnt, a szőke lány remekül tájékozódik a csatornák útvesztőjében. – Logan csupán annyit mondott, hogy Angliába menjünk. Kate bólintott, és elindult jobbra. Aztán elővett egy walkie-talkie-t, és valakivel halkan beszélt pár szót. – Mondd csak, Kate – kezdte James –, honnan tudtad, hogy a plázában leszünk? Nekem nagyon úgy tűnt, hogy vártál ránk. És honnan ismered ennyire a csatornarendszert? Kivel beszéltél az előbb? – Az édesapámmal beszéltem – válaszolta mosolyogva a lány. – És igen, vártam rátok. Régóta szemmel

tartottunk titeket apámmal, mert mindketten nagy rajongói vagyunk a természetfeletti dolgoknak. Amikor legelőször megláttam Jade-et, rögtön tudtam, hogy nem ember. Akkor még nem tudott ennyire viselkedni. Ebédszünetekben a lelátó alá vonult, és én kíváncsi voltam, hogy miért. Egyszer megláttam, ahogy vért iszik, és azóta figyelem őt is és mindannyiótokat. – Hogy mi? – kérdezte Jade felháborodva. – Méghogy nem tudtam viselkedni…? És kémkedtél utánam? – Nem csak utánad, most mondta – szólt Danny, aki élvezte, hogy ezúttal ő ugrathatta a lányt. – És nem volt benned egy csepp félelem sem? – kérdezte James. – Eleinte természetesen tartottam tőletek, de később rájöttem, hogy nincs miért. Láttam, hogy Logan keményen kézben tart titeket, így tudtam, hogy nem fogtok bántani. Aztán azon az estén a Star Drive-inben találkoztam Victoriával, majd Logannel. Miután Victoria távozott, Logan elmondta, hogy tudja, hogy tudom a titkotokat, és megkért, hogy segítsek nektek, ha kell. Én pedig nagyon szívesen teljesítem egy olyan jóképű vámpír kérését. Nagy rajongója vagyok. – Halkan felkuncogott. – Azóta figyelem minden lépéseteket, így

tudtam: mikor hol vagytok, és szerencsére előttetek értem a plázába. Apám pedig már vár minket, ő majd elvisz oda, ahova akarjátok. Senki sem tudott szólni a döbbenettől, de mindannyian nagyon hálásak voltak a lánynak. Nagyjából húsz perc séta után elértek a céljukhoz. James mászott fel, hogy elmozdítsa a fedelet. Egymás után felmásztak a felszínre, és valahol az erdő szélén, nem messze a városhatárt jelző táblánál találták magukat az úton. Vagy tíz méterre tőlük egy mentőautó állt, amiből most egy férfi szállt ki. Azonnal megállapították róla, hogy csakis Kate édesapja lehet. Vörös haja volt, és vastag keretes szemüveget viselt. – Jól vagy, kicsim? Nem esett semmi bajod? – kérdezte, amikor odaért hozzájuk. – Persze, apa, minden rendben. A férfi ezután Jameshez fordult. – Stuart Turner vagyok, Kate apja… – nyújtott kezet. – Szóval Anglia? Azt hiszem, akkor a legjobb, ha New Yorkba megyünk. A kikötőben dolgozik egy ismerősöm, aki fel tudja magukat csempészni egy hajóra. – Azt hiszem, az tökéletes lenne – válaszolt a fiú. – És hogy jutunk el New Yorkba? – kérdezte Victoria.

– Azzal ott, ni – mondta Turner, és a mentőautóra mutatott. – Ezzel biztosan eljutunk odáig, senki nem fog zargatni minket. – Akkor akár indulhatunk is – sürgette James. Megvárták, míg Kate és az édesapja elbúcsúzik egymástól, majd Victoria is odalépett a lányhoz, és hálásan megölelte. Kate meglepetten nézett rá, de aztán elmosolyodott. – Remélem, épségben eléritek a célotokat – mondta. Ezután beszálltak a mentőautóba, és igyekeztek kényelmesen elhelyezkedni. Jade közben halkan odasúgta barátnőjének: – Azt hiszem, ez a lány életem legnagyobb meglepetése. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ő fog rajtunk segíteni, és hogy mindvégig játszadozott velem. – Még a végén azt találom hinni, hogy csalódott vagy – mosolygott Victoria. Megkezdték útjukat New York felé. Próbáltak pihenni, amennyire tehették, hiszen hosszú út állt előttük, és végre egy kicsit biztonságban érezhették magukat. Victoria a két öregre gondolt. Nagyon sajnálta őket, és gyötörte a bűntudat, mert mindez miatta történt. Logant

pedig féltette. Fogalma sem volt, hogy túlélte-e, és emiatt majd meghasadt a szíve. Félt, iszonyatosan rettegett, hogy nem látja többet a férfit. Az út valóban hosszú volt, és útközben többször is megálltak tankolni, vagy azért, mert Stuart Turner éhes volt. Egyszer meg kénytelenek voltak egy nagyobb városban látogatást tenni a kórházban, mert mindannyiukat kínozta a szomjúság. Jade vállalta, hogy beoson és megcsapolja a kórház vérkészletét; úgy tűnt, ebben nagyon profi lehet, mert néhány perc múlva vagy tíz, vérrel teli tasakkal tért vissza. Mindenkinek adott egyet, és jólesően elfogyasztották, a többit pedig eltették későbbre. – Nem sok, de majd beosztjuk valahogy – próbálta James nyugtatni a társaságot. Ezután megálltak egy kávézónál, ahol szereztek meleg vizet, így a teájukat is el tudták készíteni. Másnap reggel elértek a New York-i kikötőbe. Turner rögtön ismerősének keresésére indult, a vámpírok pedig kiszálltak, és kinyújtóztatták elgémberedett tagjaikat. Pár perccel később Turner egy férfival tért vissza. – Rendben – szólt az ismeretlen. – Jöjjenek gyorsan

utánam! Fel tudom vinni magukat egy Angliába tartó teherhajóra. Sajnos egy konténerben kell meghúzódniuk egy kis darabig, aztán, amint kiérünk a nyílt óceánra, kiengedem magukat. Ebben a helyzetben nem is nagyon volt választásuk. Csendben fellopóztak a fedélzetre, miután megköszönték Stuart Turnernek a segítséget és elköszöntek tőle. Végigmentek a rakomány mellett, majd megálltak egy konténer előtt, amit kísérőjük kis ügyetlenkedés után kinyitott. Csupán pár doboz volt benne. – Nagyjából fél óra múlva indul a hajó. Helyezzék magukat kényelembe. És ne aggódjanak, magukért jövök. – Mintha egy konténerajtó megállíthatna – súgta Jade Victoriának, aztán mind igyekeztek a lehető legkényelmesebben elhelyezkedni. Jade a mobilján játszott, Danny az egyik sarokba fészkelte magát, James pedig láthatóan gondolataiba merült. Victoria is helyet foglalt, és nagyon elhagyatottnak érezte magát. Hiába voltak mellette a barátai, mégis úgy érezte, ő felesleges. Nem volt már otthon, nem volt biztonság, reménytelennek tűnt minden. És ki tudja, hol lesz mindennek vége! Tudta, hogy a hajóút

gyötrelmesen hosszú lesz, és minden bizonnyal Jade majd az idegeikre megy, de abban a pillanatban nem igazán törődött ezzel. Hagyta, hogy sodorja az ár. A hajó végül lassan, alig érezhetően megindult. Talán egy óra is eltelhetett, amikor halk, kaparászásszerű hangot hallottak. Rögtön talpra ugrottak, várták, hogy ismeretlen ismerősük végre kiengedje őket. A konténer ajtaja végül kinyílt, és zseblámpák vakították el őket. Majd egy olyan hangot hallottak, amit legrémesebb álmaikban sem szerettek volna: – Szép jó reggelt mindenkinek! Azt hiszem, kellemes utunk lesz. Raul leengedte a zseblámpát, és embereivel hangos nevetésbe kezdtek. Hosszan tartó, gonosz nevetés volt, ami még sokáig visszhangzott Victoria fülében. Vége az első résznek

A könyv mágikus eszköz. Az író a bűvész, a toll pedig a varázspálca. A jó „bűvész” magán tudja tartani a gyelmet, és az olvasó reméli, hogy még sokáig a bűvkörében maradhat. A 2012-ben alapított Álomgyár Kiadó ezeket a bűvészeket keresi. Azokat, akik fantáziájukkal olyan helyekre merészkednek, ahová mások nem képesek. Akik le merik írni, amit a többiek nem, és ezt világgá is akarják kürtölni. Az Álomgyár írókat keres, nekik segít írásaik könyvvé formálásában, kiadásában, terjesztésében. Bárki jelentkezhet kéziratával, és együtt megtaláljuk az utat, amely a könyvespolcokhoz vezet!

[email protected]

Kedves Olvasó! Rendkívül boldoggá tesz, hogy könyvemet a kezedbe foghatod. Remélem, jó szórakozást nyújtott, és örömöd lelted benne, úgy, mint én a megírásában. Emlékszem amikor legelőször leültem a gép elé és elkezdtem írni. Akkor még csak egy remek hobbinak tartottam, de aztán kezdett magával ragadni a történet és a szereplők, a világ, amit alkottam. Sokszor azon kaptam magam, hogy teljesen elmerülök egy másik dimenzióban, és szinte maguktól jönnek a szavak. Ebből az állapotból órák múlva tértem csak vissza, és mindig jóleső érzés fogott el, hogy újra alkothattam. Végül kezdtem úgy érezni, hogy művemet jó lenne másokkal is megosztani. Szerencsére rátaláltam az Álomgyár Kiadóra, és az ő segítségükkel sikerült valóra váltani az álmom, amit ezúton is szeretnék megköszönni nekik. Bízom benne, hogy első regényem sokak tetszését elnyeri, és sikerül másnak is ezt a kalandot átélni; a

folyatást pedig türelmetlenül várják majd. Miután (reményeim szerint) elégedetten olvastad el az utolsó szavakat is, kíváncsian várom a visszajelzéseket facebook oldalamon.