VÁLLALATI GAZDASÁGTAN I

1

Illés Mária

VÁLLALATI GAZDASÁGTAN I.

Miskolci Egyetem

2014.

TÁMOP-4.1.1.C-12/1/KONV-2012-0001 Mi/61-60/2013.

ISBN 978-963-358-056-1

2

TARTALOMJEGYZÉK 1. BEVEZETÉS ................................................................................................................................... 5 1.1. Célkitűzések, kompetenciák, a tantárgy teljesítésének feltételei................................................................ 6 1.1.1. Célkitűzés .............................................................................................................................................. 6 1.1.2. Kompetenciák ....................................................................................................................................... 6 1.1.3. A tantárgy teljesítésének feltételei ........................................................................................................ 7 1.2. A kurzus I. részének tartalma ...................................................................................................................... 8 1.3. Tanulási tanácsok, tudnivalók ..................................................................................................................... 9

2. A VÁLLALATI GAZDASÁGTAN ALAPKÉRDÉSEI ...............................................................10 2.1. A fejezet tartalma ...................................................................................................................................... 10 2.2. Tananyag ................................................................................................................................................... 10 2.2.1. A vállalati gazdaságtan, mint tudomány .............................................................................................. 11 2.2.1.1. A kutatás objektuma, célja, főbb területei .................................................................................... 11 2.2.1.2. Szóhasználat ................................................................................................................................. 12 2.2.2. A vállalati gazdaságtan főbb irányzatai ................................................................................................ 14 2.2.2.1. A tudomány fejlődési folyamatához kötődő irányzatok................................................................. 14 2.2.2.2. A probléma-megközelítés mód szerinti irányzatok ........................................................................ 17 2.2.3. Kutatási folyamatok, kutatási módszerek ............................................................................................ 17 2.2.3.1. A tudományos megismerés általános folyamat-modellje .............................................................. 18 2.2.3.2. A hipotetikus vállalatmodell.......................................................................................................... 19 2.2.3.3. A vállalatgazdaságtani kutatások főbb módszerei ......................................................................... 20 2.2.4. Az elméleti közgazdaságtan kutatási eredményeinek hasznosíthatósága ............................................. 23 2.2.4.1. Makro- és mikroökonómia ............................................................................................................ 23 2.2.4.2. Vállalatelméletek .......................................................................................................................... 26 2.2.5. A vállalati gazdaságtan tanácsadási funkciója ...................................................................................... 27 2.3. Önellenőrző kérdések ................................................................................................................................ 29

3. A VÁLLALAT ÉS KÖRNYEZETE ..............................................................................................30 3.1. A fejezet tartalma ...................................................................................................................................... 30 3.2. Tananyag ................................................................................................................................................... 30 3.2.1. A vállalat fogalma, funkciói és céljai..................................................................................................... 30 3.2.1.1. Gazdasági vállalkozás .................................................................................................................... 30 3.2.1.2. Vállalat ......................................................................................................................................... 32 3.2.1.3. A vállalat funkciói.......................................................................................................................... 34 3.2.1.4. Stakeholderek ............................................................................................................................... 35 3.2.1.5. Vállalati célok ............................................................................................................................... 39 3.2.1.5.1. Cél és érdek ........................................................................................................................... 39 3.2.1.5.2. A vállalati célok fajtái ............................................................................................................. 41 3.2.1.5.3. A profitmaximálási cél, és érvényesülése ............................................................................... 44 3.2.2. Vállalati környezet ............................................................................................................................... 48 3.2.2.1. A vállalati környezet és fő összetevői ............................................................................................ 48 3.2.2.2. Globalizáció .................................................................................................................................. 51 3.2.2.3. Az állam és az önkormányzat szerepe ........................................................................................... 54 3.2.2.4. Piaci környezet ............................................................................................................................. 55

3

3.2.2.4.1. A piac fő összetevői és szereplői ............................................................................................ 55 3.2.2.4.2. Belépési és kilépési korlátok .................................................................................................. 57 3.2.2.4.3. Monopolhelyzetek, erőfölény, versenyszabályozás ................................................................ 60 3.2.2.5. Ipari parkok, inkubátorházak ........................................................................................................ 64 3.2.2.5.1. Ipari parkok ............................................................................................................................ 64 3.2.2.5.2. Inkubártorházak ..................................................................................................................... 65 3.3. Önellenőrző kérdések ................................................................................................................................ 66

4. A VÁLLALATOK TÍPUSAI, FEJLŐDÉSI TENDENCIÁI, SOKSZÍNŰ KAPCSOLATAI ....67 4.1. A fejezet tartalma ...................................................................................................................................... 67 4.2. Tananyag ................................................................................................................................................... 67 4.2.1. A gazdasági vállalkozások fő típusai ..................................................................................................... 67 4.2.1.1. A tevékenység jellege ................................................................................................................... 69 4.2.1.2. Méret ........................................................................................................................................... 71 4.2.1.3. Jogi forma ..................................................................................................................................... 73 4.2.1.4. Vállalkozói motiváció .................................................................................................................... 74 4.2.2. Sajátos vállalati formációk ................................................................................................................... 76 4.2.2.1. Franchise ...................................................................................................................................... 76 4.2.2.2. Koncesszió .................................................................................................................................... 78 4.2.2.3. Spin-off vállalkozások ................................................................................................................... 78 4.2.2.4. Off-shore cégek ............................................................................................................................ 80 4.2.3. Sajátos vállalkozási szerződésen alapuló tevékenységek ...................................................................... 82 4.2.3.1. Virtuális vállalat ............................................................................................................................ 82 4.2.3.2. Fővállalkozás................................................................................................................................. 84 4.2.3.3. Konzorcium................................................................................................................................... 85 4.2.4. Vállalatfejlődési tendenciák ................................................................................................................. 85 4.2.4.1. Koncentrálás az alapvető képességekre ........................................................................................ 86 4.2.4.1.1. Alapvető képességek ............................................................................................................. 86 4.2.4.1.2. Menedzseri kivásárlás ............................................................................................................ 87 4.2.4.1.3. Outsourcing ........................................................................................................................... 88 4.2.4.1.4. Alapképességekre fókuszáló alapítás ..................................................................................... 90 4.2.4.2. Hálózatosodás .............................................................................................................................. 90 4.2.4.3. Vállalati növekedés, összeolvadások és felvásárlások ................................................................... 92 4.2.5. A hosszabb távú kapcsolatok fő tartópillérei ........................................................................................ 96 4.2.5.1. Stratégiai szövetségek .................................................................................................................. 97 4.2.5.2.Klaszterek ...................................................................................................................................... 98 4.2.5.3. Vállalatcsoportok .......................................................................................................................... 99 4.2.6. A sajátos vállalati formációk, kapcsolatok és a fejlődési tendenciák összefoglaló áttekintése ............ 100 4.3. Önellenőrző kérdések .............................................................................................................................. 102

5. A VÁLLALATI GAZDÁLKODÁS FOLYAMATA, ERŐFORRÁS- ÉS TŐKEIGÉNYE...... 103 5.1. A fejezet tartalma .................................................................................................................................... 103 5.2. Tananyag ................................................................................................................................................. 103 5.2.1. A gazdálkodás folyamata ................................................................................................................... 103 5.2.1.1. Naturáliák és értékben kifejezett mutatószámok ........................................................................ 103 5.2.1.2. Az üzemi körfolyamat ................................................................................................................. 105 5.2.1.3. Az inputok, a transzformáció és az outputok fő típusai ............................................................... 108 5.2.2. Tőke, tőkestruktúra, forgási sebesség ................................................................................................ 110 5.2.2.1. A tőke ......................................................................................................................................... 110 5.2.2.2. Eszközstruktúra és tőkestruktúra ................................................................................................ 111

4

5.2.2.3. Forgási sebesség ......................................................................................................................... 116 5.2.2.3.1. Az anyagkészletek és a termelési készletek anyagtartalmának forgási sebessége ................. 117 5.2.2.3.2. Az állóeszközökbe fektetett tőke forgási sebessége ............................................................. 120 5.2.3. A termelés erőforrás-igénye és tőkeszükséglete ................................................................................ 121 5.3. Önellenőrző kérdések .............................................................................................................................. 126

6. KÖLTSÉGEK, KÖLTSÉGFÜGGVÉNYEK, ÁRAK ................................................................ 127 6.1. A fejezet tartalma .................................................................................................................................... 127 6.2. Tananyag ................................................................................................................................................. 127 6.2.1. A kiadás és a költség fogalmi elhatárolása ......................................................................................... 127 6.2.2. A költségek képződése ...................................................................................................................... 129 6.2.3. A költségek csoportosítása, költségstruktúrák ................................................................................... 130 6.2.4. A lineáris összköltségfüggvény és származtatott függvényei .............................................................. 132 6.2.5. Termékköltségek ............................................................................................................................... 137 6.2.6. Árak ................................................................................................................................................... 141 6.2.6.1. A kereslet és az ár összefüggése, keresleti ár .............................................................................. 141 6.2.6.2. Közömbösségi ár ......................................................................................................................... 143 6.2.6.3. Kínálati ár ................................................................................................................................... 144 6.2.6.4. Ajánlati ár ................................................................................................................................... 144 6.2.6.5. Árképzési sémák ......................................................................................................................... 145 6.2.6.6. Haszonkulcsos árképzés .............................................................................................................. 146 6.3. Önellenőrző kérdések .............................................................................................................................. 147

7. FEDEZETSZÁMÍTÁS............................................................................................................... 149 7.1. A fejezet tartalma .................................................................................................................................... 149 7.2. Tananyag ................................................................................................................................................. 149 7.2.1. A fedezetszámítás klasszikus változata .............................................................................................. 149 7.2.2. A kritikus termelési volumen becslése egytermékes modellben ........................................................ 151 7.2.3. A többtermékes vállalat kritikus volumenének becslése .................................................................... 154 7.2.4. A többlettermelés nyereségvonzatának becslése .............................................................................. 156 7.3. Önellenőrző kérdések .............................................................................................................................. 158 Irodalomjegyzék ............................................................................................................................................. 159

5

1. BEVEZETÉS A felsőfokú közgazdászképzés napjainkban érvényes modellje (az un. bolognai rendszer) szerint a hallgatók a tanulmányaik első évében tanulják a vállalati gazdaságtant és a mikroökonómiát. A két tárgy révén olyan tananyagokat tanulmányoznak, ahol a címszavak tekintetében jelentős átfedés mutatkozik, ámde az azonos elnevezésű kategóriák és modellek mögött különböző gazdasági tartalmak húzódnak meg. A tisztánlátás és az egyértelműség érdekében különösen szükségessé vált egy részletesebben kimunkált tudományterületi elhatárolás beiktatása a tananyagba. Az elhatárolást nem csupán a két tantárgy egy tanévben történő oktatása teszi szükségessé, hanem a két diszciplína eltérő kutatási célja, megközelítési módja és tartalma is. Ez részben a tananyag szintű tisztánlátást, részben a szakirodalomban való tájékozódási készség fejlesztését is szolgálja. Korábbi tapasztalat, hogy a már diplomához közel álló közgazdász hallgatók jelentős hányada rutinszerűen és hibásan U alakú költséggörbével ábrázolta a vállalati gyakorlatban alkalmazható egységköltségfüggvényt, holott az U költséggörbéknek a korrekt gyakorlati megszerkeszthetősége nagyon is kétséges. Viszont a mikroökonómia a maga tudományos céljainak megfelelően rendszerint U alakú költséggörbékkel végzi az elemzéseit. Meglehetős gyakorisággal fordul elő a mikroökonómia tudományos tételeinek, modelljeinek, feltételezéseinek a vállalatgazdaságtani összefüggések között történő megjelenítése is. Közülük a legjellemzőbbek: az erőforrások tetszőleges oszthatóságának feltételezése, a tőke és a költség kategóriájának egybemosása, az U alakú költségfüggvények gyakorlati alkalmazhatóságának sugallása, a teljes piaci egyensúlyt, és az erőforrásokhoz való korlátlan hozzáférés lehetőségét feltételező tételek, modellek. Mindezeknek a vállalati gazdaságtanban történő szerepeltetése eltér a vállalati gazdaságtan céljaitól, módszertani bázisától, rontja a diszciplína gyakorlati tanácsadási funkciójának kibontakozási lehetőségeit. A tananyag az első fejezetben összefoglalt elméleti-elvi megalapozást követően gyakorlatias megközelítésben dolgozza fel a fő kérdéseket. A vállalati gazdálkodás valóságát, a gazdálkodás legfőbb összefüggéseinek bemutatását helyezi előtérbe. A feldolgozás mélységénél figyelembe kellett venni az „előképzettség”, hiányát. Emiatt szükség volt egyfajta “nagyvonalúságra”, bizonyos kérdéseket csupán az utalás szintjén lehetett szerepeltetni. Ügyelni kellett arra is, hogy az egyszerűsítések ne keltsenek a valóság összefüggéseitől eltérő képzeteket. Ahol azt az előképzettségtől függő realitás megengedi, egyszerű példák szerepelnek a számszerű összefüggések és becslési eljárások lényegének bemutatására. Nem lehetett reális cél a gazdálkodási tudnivalók olyan mélységű tárgyalása, mely biztos segítséget nyújtana a gazdálkodási tudnivalók útvesztőiben való magabiztos eligazodáshoz. A közgazdászok által gyakran idézett közmondás: „Az ördög a részletekben lakik.” A gazdálkodási gyakorlat során a megoldandó problémák nagyvonalú áttekintése és átlátása mellett szükséges a részletek igen mély ismerete mind a probléma természetét, mind a vonatkozó jogszabályokat, mind a felhasználható módszertani bázist illetően. A vállalati gazdaságtan alapkérdéseinek tananyagszerű bemutatása világszerte a feldolgozóipari vállalatból indul ki. A konkrét gazdálkodási ismeretek tárgyalása során ez a

6 tananyag is ezt a koncepciót követi azzal, hogy esetenként kitér a vállalati kör egészére, illetőleg utal más nemzetgazdasági ágak vállalatainak a sajátosságaira.

A vállalati gazdaságtan irodalmában sokféle megközelítési móddal, variábilis kategória-használattal és rendszerezési megoldásokkal találkozhatunk. Ezek tanulmányozása is ajánlott, segítheti a valóság többoldalú megközelítésen alapuló, elmélyültebb megismerését. Az eligazodáshoz, valamint a tudásbázis alapjainak megteremtéséhez is szükségesek a rendszerezett alapismeretek. A tananyag elsődleges célja ennek szakismereti bázisnak a megteremtése. A tananyag első változata – Vállalati gazdaságtan fejezetek címmel – 2004-ben készült el, és egyetemi sokszorosítású tananyag formájában került a Miskolci Egyetem hallgatóságához. Az ezt követő egy évtized alatt - kisebb-nagyobb megszakításokkal folyamatos fejlesztés alatt állt. 2005-ben, a HEFOP (Humán Erőforrás Operatív Program) keretében készült el a vállalati gazdaságtan tananyagának egy, a felsőoktatás részére ajánlás formájában közzétett részletes tematikája. (Illés Mária: Vállalati gazdaságtan. Tantárgyi program.1) Vélhetőleg ennek hatására találkozhatunk napjainkban olyan vállalatgazdaságtani tananyagokkal, melynek tematikája ehhez a tananyagéhoz hasonlóan épül fel. A „Vállalati gazdaságtan I.” a 12 fejezetre tagolódó tananyagnak az első 6 fejezetét tartalmazza.

1.1. CÉLKITŰZÉSEK, KOMPETENCIÁK, A TANTÁRGY TELJESÍTÉSÉNEK FELTÉTELEI 1.1.1. CÉLKITŰZÉS A tárgy célkitűzése kettős: 1. Ismeretközvetítés, mely a vállalat mibenlétének, fejlődésének, kapcsolatrendszerének, a környezettel való kölcsönhatásainak, továbbá a vállalati gazdálkodás folyamatának, fő összefüggéseinek és sajátosságainak megismertetésére irányul. 2. A vállalati gazdálkodás alapvető összefüggéseinek átlátásához, elemzéséhez, a lehetőségek kreatív újragondolásához szükséges lényeglátási képességek fejlesztése, a dinamikus szemléletmód elsajátíttatása, továbbá a gazdálkodás bonyolult összefüggésrendszereiben való eligazodási- és probléma-felismerési képességek, valamint a probléma-megoldási készségek, meggyökereztetése.

1.1.2. KOMPETENCIÁK A hallgató olyan átfogó jellegű alapismereteket sajátít el, melyek alapján átlátja a vállalat mibenlétének, típusainak, és környezetével való kölcsönhatásos fejlődésének fő kérdéseit, átfogó képet kap a vállalati gazdálkodás mibenlétéről, tőkeszükségletének 1

HEFOP Üzleti képzési ág projekt, Alapozó képzés, Üzleti modul.

7 meghatározó tényezőiről, a költségek és jövedelmezőség számszerűsítésének alapmódszereiről, az átfogó helyzetelemzési módszerekről, a versenyképesség, a tervezés és a stratégia mibenlétéről. Szert tesz a gazdálkodás alapfogalmainak, folyamatának és fő összefüggéseinek ismeretére. Összességében olyan átfogó és stabil gazdálkodási alapismeretekre tesz szert, melyekre a további tanulás során rá tudja építeni a mélyebb szakmai-módszertani ismereteket, tudnivalókat. A tananyag feldolgozása során fejlődnek a hallgatónak a szakmai szövegek megértésére, helyes értelmezésére vonatkozó készségei, kialakul egyfajta logikus gondolkodás a szakmai feladatok értelmezése terén; a gazdálkodás alapjainak fogalmi rendszere beépül az aktív szakmai szókincsébe. Javul áttekintő-, rendszerező és következtetési képessége.

1.1.3. A TANTÁRGY TELJESÍTÉSÉNEK FELTÉTELEI A tantárgy megfelelő elsajátítása folyamatos tanulást igényel. Ehhez részt kell venni az előadásokon, melyek az élőszó erejével segítik az alapvető tudnivalók megértését, továbbá hétről-hétre felkészülten kell megjelenni a gyakorlati foglalkozásokon, melyek egy hét csúszással követik az előadások tematikáját. A gyakorlati foglalkozások többsége egy 10 perces röpdolgozat megírásával kezdődik, melynek fő funkciója az egyéni tanulás, a foglalkozásra való előzetes felkészülés ösztönzése. A röpdolgozatban szereplő feladatok általában az adott témakör végén található ellenőrző kérdésekből, azok különböző kombinációiból vagy a vonatkozó példák köréből kerülnek ki.

Aláírási feltételek: a) A gyakorlati foglalkozásokon való rendszeres és aktív jelenlét. b) A röpdolgozatok osztályzatainak átlaga legalább 2,0 szintet érjen el.

Vizsga: A tantárgy kollokviummal zárul, mely írásbeli és szóbeli részből áll. A szóbeli vizsga feltétele az írásbeli rész sikeres teljesítése. A szóbeli vizsgán is el kell érni legalább az elégséges szintet. A kollokviumi érdemjegy az írásbeli és a szóbeli rész egyszerű számtani átlaga szerint alakul. Ha az átlag éppen öt tizedre végződne, a felfelé, vagy lefelé kerekítés kérdését a szóbeli eredménye dönti el. Részletezés: A vizsga napján teljesítendő írásbeli dolgozat 1 órás. Két részből tevődik össze. Egyik része un. igaz-hamis állításokból, másik része példákból áll. 20 állításról egyenként kell megállapítani hogy az igaz, vagy hamis. Magyarázat nem tartozik a feladathoz. Egy állítás csak akkor minősülhet igaznak, ha az minden részletében igaz. Amennyiben az esetleges igaz részek mellett vannak hamisak is, az az egész állítást hamissá teszi. 12 helyes válaszhoz nulla pont tartozik. E felett minden jó válasz 10 pontot ér, ez alatt minden hiányzó helyes válasz 10 ponttal csökkenti a példamegoldásban elért pontszámot. (Csak a helyes válaszok számítanak. A hibás és a hiányzó válaszok azonos elbírálás alá esnek. Ezért egy válaszlehetőséget sem célszerű kihagyni.) Az öt példa mindegyikének a helyes megoldása 20 pontot ér. (Részpontokat is lehet szerezni, a megoldás szintjétől függően 5, 10 és 15 pontot.) Az elérhető maximális pontszám 180 (810 + 520 = 180). Az írásbeli rész elfogadáshoz legalább 90 pont teljesítése szükséges.

8 Az írásbeli rész osztályozása: Összes pont 160-180 135-155 110-130 90-105 90 alatt

Érdemjegy jeles (5) jó (4) közepes (3) elégséges (2) elégtelen (1)

A dolgozatok kijavítása és értékelése 1-1,5 órát vesz igénybe. Ez után következik a szóbeli rész. A kollokvium szóbeli része a Tételjegyzék alapján, tételhúzás szerint zajlik. Itt az értékelés legfőbb szempontjai: a témakör ismerete, a helyes szóhasználat, a problémák megértése, az összefüggések átlátása. A tétel átbeszélése után más témakörökre vonatkozó „kiskérdések” következnek.

1.2. A KURZUS I. RÉSZÉNEK TARTALMA A kurzus első részének tartalma a foglalkozások tematikája szerinti bontásban: 1. A vállalati gazdaságtan alapkérdései. A vállalati gazdaságtan, mint tananyag és mint tudomány. A kutatás objektuma, célja, főbb területei. Szóhasználat. A vállalati gazdaságtan főbb irányzatai a fejlődés folyamata és a probléma-megközelítés módja szerint. Főbb kutatási módszerek. A közgazdaságtani kutatások eredményeinek hasznosíthatósága a vállalati gazdaságtanban. A vállalati gazdaságtan tanácsadási funkciója. 2. A vállalat és környezete. A vállalat fogalma, funkciói és céljai. Stakeholderek. Cél és érdek. A vállalati célok fajtái. A profitmaximálási cél mibenléte és érvényesülésének kérdései. A vállalati környezet és fő összetevői. Globalizáció. Az állam és az önkormányzat szerepe. Piaci környezet. A piac fő összetevői és szereplői. Monopolhelyzetek, erőfölény, versenyszabályozás. Ipari parkok, inkubátorházak. 3. A vállalatok típusai, fejlődési tendenciái, sokszínű kapcsolatai. Típusok a tevékenység jellege, a vállalkozás mérete, a jogi forma és a vállalkozói motiváció szerint. Sajátos vállalati formációk (franchise, koncesszió, spin-off vállalkozások, off-shore cégek). Sajátos vállalkozási szerződésen alapuló tevékenységek (virtuális vállalat, fővállalkozás, konzorcium). Vállalatfejlődési tendenciák. Koncentrálás az alapvető képességekre (menedzseri kivásárlás, outsourcing). Hálózatosodás, összeolvadások és felvásárlások. A hosszabb távú kapcsolatok fő tartópillérei (stratégiai szövetségek, klaszterek, vállalatcsoportok). 4. A vállalati gazdálkodás folyamata, erőforrás- és tőkeigénye. Naturáliák és értékben kifejezett mutatószámok. Az üzemi körfolyamat. Az inputok, a transzformáció és az outputok fő típusai. Tőke, tőkestruktúra, forgási sebesség (a készletekbe és az állóeszközökbe fektetett tőke forgási sebessége). A termelés elsődleges erőforrásigénye és tőkeszükséglete. 5. Költségek, költségfüggvények, árak. A kiadás és a költség fogalmi elhatárolása. A költségek képződése. A költségek csoportosítása, költségstruktúrák. A lineáris összköltségfüggvény és származtatott függvényei. Termékköltségek. Árak (a kereslet és az ár összefüggése, keresleti ár; közömbösségi ár; kínálati ár; ajánlati ár; árképzési sémák; haszonkulcsos árképzés).

9 6. Fedezetszámítás. A fedezetszámítás klasszikus változata. A klasszikus fedezeti ábra és kategóriái. A kritikus termelési volumen becslése egytermékes modellben. A többtermékes vállalat kritikus volumenének becslése. A többlettermelés nyereségvonzatának becslése.

1.3. TANULÁSI TANÁCSOK, TUDNIVALÓK A tananyag gyakorlatias megközelítésben mutatja be a vállalati gazdaságtan legfontosabb és egyben legalapvetőbb kérdéseit. Elsajátítását elősegítheti az új információknak a már meglévő vállalati ismeretekhez kötése, az azokra való ráépítés. Képzeljen el egy feldolgozóipari (gyártmányokat előállító) vállalatot, akár személyes tapasztalatai, akár a televízióban, vagy az Interneten látottak alapján! Lehet ez konzervgyár, cipőgyár, csavargyár stb. Képzelje el az üzemet, ahol a termelés folyik, magát a technológiai folyamatot, ahol az ember vezérelte gépek működése, illetőleg az ember futószalag melletti munkavégzése révén az alapanyagból a folyamatos átalakító tevékenységek során kialakul a késztermék! Az üzemvezető és a művezető, akik az üzem működéséért felelősek, az irányítói, szervezési és ellenőrzési tevékenységüket részben egy fülkeszerű irodahelyiségből, részben személyes üzemi jelenlét mellett végzik. Képzelje el azt a folyamatot is, amelynek során az üzemi adminisztrátor folyamatosan regisztrálja a targoncákon beérkező anyagokat, a termelést, az összes anyagfelhasználást, a gépek működési idejét, a jelenlévő emberek létszámát az elkészült munkadarabokat, termékeket! (A regisztrálási folyamat ma már többnyire elektronikus eszközök igénybevételével folyik.) Képzelje el az iroda-épületet is, ahol az egymás melletti szobákban számítógépekkel és papírokkal körbevett emberek dolgoznak, munkájuk részeként esetenként egymással konzultálnak! („Ebben a hónapban mennyit termeltünk?” „Ma hányan hiányoznak a munkából?” „Beérkezett-e az esedékes vevői tartozás kiegyenlítése?” “Mikor kezdjük a jövő évi terv összeállítását?” Stb.). Továbbá képzelje el az üzletfeleket, akiktől a vállalat anyagot vásárol (ők a szállítók), s azt is, hogy a különböző anyagok beérkeznek tehergépjárművön, vonaton, esetleg csővezetéken! Az üzletfelek egy másik csoportja a vevők, akik a vállalat termékeit megvásárolják. Képzelje el a várost, és a környező településeket, ahonnan az emberek bejárnak a munkahelyükre! A műszakkezdéskor és végzéskor a dolgozók regisztrálják az érkezést, illetőleg a távozást. Továbbá ott van a helyi önkormányzat, és a többi, különböző tevékenységet folytató vállalat, akikkel célszerű formális, vagy informális kapcsolatokat ápolni. Ez így együttesen – további részletekkel kiegészítve - legyen az Ön képzeletbeli bázisvállalata, és annak a szűkebb környezete. A vállalatról és környezetéről olvasottakat folyamatosan építse rá ezekre az alapokra! Majd gondoljon arra, hogy a többi termelővállalat is eléggé nagy hasonlósággal, és többékevésbé hasonló struktúrájú környezeti feltételek mellett működik! Szélesítve a képet célszerű átgondolni azoknak a vállalatoknak a sajátosságait is, melyek nem a feldolgozóipari profilban tevékenykednek. A tanácsadó vállalatok termékeihez például nem szükséges alapanyag, a technológia jobbára a fejekben zajlik. Itt a tevékenység lényege többnyire adathordozókon is megjelenik. Ettől jelentősen eltér például a növénytermesztés, ahol meghatározó jelentőségű erőforrás a termőföld, magában a termelésben (a termesztésben) biológiai folyamatok dominálnak. Stb. Bízom benne, hogy a kurzus végére egy jól jövedelmező, versenyképes vállalatot lát majd maga előtt, a maga komplex működési rendszerével és környezetével egyidejűleg. Emellett vállalatok sokaságára lesz képes értelmezni megszerzett ismereteit.

10

2. A VÁLLALATI GAZDASÁGTAN ALAPKÉRDÉSEI 2.1. A FEJEZET TARTALMA A vállalati gazdaságtan, mint tananyag és mint tudomány. A kutatás objektuma, célja, főbb területei. Szóhasználat. A vállalati gazdaságtan főbb irányzatai a fejlődés folyamata és a probléma-megközelítés módja szerint. Főbb kutatási módszerek. A közgazdaságtani kutatások eredményeinek hasznosíthatósága a vállalati gazdaságtanban. A vállalati gazdaságtan tanácsadási funkciója.

2.2. TANANYAG A vállalati gazdaságtan kifejezés jelölhet egy tudományterületet, és jelölhet tantárgyat is. Mindkét területen további elnevezésekkel is találkozhatunk. A kialakult hazai szóhasználatnak megfelelően a vállalati gazdaságtant és a vállalatgazdaságtant a tananyag azonos fogalmakként kezeli. A rendszerváltás utáni években az angol business economics tükörfordításaként megjelent az „üzleti gazdaságtan” elnevezés is. Noha a vállalati gazdaságtan tananyagok rendszerint a tudomány eredményeit is hasznosítják, több tekintetben eltérnek a vállalati gazdaságtantól, mint tudományos diszciplínától. A tananyagok egyrészt nem képesek lefedni a teljes tudományterületet, annak csupán a főbb kérdéseit dolgozzák fel, másrészt a tananyagok funkciója túlmutat a tudományterület fő eredményeinek megismertetésén. A tananyagoknak – azon túl, hogy a vonatkozó tudományos ismereteket a hallgató előképzettségéhez igazítva kell feldolgozniuk – gyakorlati szakmai tudnivalókra, szakmai fogásokra is fel kell készíteniük a hallgatóságot. Tehát a tananyagok általános gyakorlati tudnivalókat, valamint készségfejlesztési célú elemeket is tartalmaznak, és ezt a megoldást kívánja alkalmazni a jelent tananyag is. A tananyagok tematikája, mélysége és belső struktúrája általában oktatási szintekhez, az intézmények oktatási koncepcióihoz, valamint a tananyagot elsajátítók előképzettséghez igazodik. A tananyag terjedelmének és mélységének meghatározásakor a fentieken túlmenően figyelemmel kell lenni a szemeszterek szerinti oktathatóságra is, tehát arra, hogy egy szemeszter alatt el lehessen sajátítani. A vállalati gazdaságtan tananyagok tudományos vonatkozásban is jelentős eltéréseket mutathatnak. Egyrészt a tudomány állandóan fejlődik, és az új kutatási eredmények interpretálása, rendszerbe illesztése jelentős tartalmi eltérések mellett valósulhat meg, másrészt sok esetben léteznek egymással párhuzamosan futó, ámde alapjaiban eltérő irányzatok (melyek kezelésére nem célszerű egységes recepteket előírni). Mindezek szerint a jó szakmai felkészültség megfelelő szakirodalmi tájékozottságot is feltételez.

11

2.2.1. A VÁLLALATI GAZDASÁGTAN, MINT TUDOMÁNY 2.2.1.1. A kutatás objektuma, célja, főbb területei A vállalati gazdaságtan tanulmányozásának objektuma a vállalat. Nem a maga komplexitásában ragadja meg a vállalatot, annak csupán a gazdasági oldalát vizsgálja. (Ezzel szemben a vállalati vezetőnek komplex módon kell szemlélnie a vállalatot. A gazdasági mellett a műszaki-technológiai, a szervezési és pszichológiai ismeretek is döntő jelentőséggel bírhatnak. Természetesen ez utóbbiaknak is vannak gazdasági vetületeik.) A vállalatgazdaságtani kutatások célja: tanulmányozni és feltárni a vállalati szféra gazdálkodási és gazdálkodás-módszertani összefüggéseit, törvényszerűségeit, hogy ezek megismerésével és felhasználásával is fejleszthető legyen az emberi szükségletek hatékony kielégítésének vállalati háttere. A vállalati gazdaságtan a vállalatok működését a környezeti kölcsönhatások eredményeként alakuló belső gazdasági összefüggésekre koncentrálva vizsgálja, a vállalati folyamatok és tevékenységek vállalati eredményességgel való összefüggéseit helyezve a középpontba. Absztrakciós szintje viszonylag alacsony, eredményeinek jelentős része – az adott vállalat sajátosságaihoz igazítva - közvetlenül hasznosítható a vállalati gazdálkodásban. Szóhasználata összhangban van a vállalati gazdálkodás szóhasználatával. A tudományos vizsgálódás főbb területei: -

a vállalatnak, mint gazdálkodó egységnek és környezetének kölcsönhatásos fejlődése, a gazdálkodási folyamat és célszerűen alkalmazható módszerei, a vállalati viselkedés törvényszerűségei.

A vállalati gazdaságtan fent vázolt témaköre többdimenziós belső struktúrával rendelkezik. Dimenziónként is több konkrét részterület képezhető, és részterületenként sok konkrét, önállóan kutatható kérdésfelvetés adódhat. Meg kell jegyeznünk, hogy a vállalati viselkedés törvényszerűségeinek vizsgálata a vállalati gazdaságtan egyik igen lényeges, de rendkívül bonyolult területe. A nehézségek többsége abból származik, hogy a vállalati viselkedés legjellemzőbb vonásainak kialakulását a döntéshozók motivációs struktúrája határozza meg, azonban ez a motivációs struktúra a tapasztalat számára rejtett, közvetlenül nem vizsgálható. A vállalati gazdaságtan tanulmányozásának objektumát, kutatási célját és vizsgálódási területeit – a fentiekhez képesti bizonyos hangsúlyeltérések mellett, de azzal nem ellenkező tartalommal - Helmuth Schmalen a következőképpen fogalmazza meg: „Az üzleti gazdaságtan a gazdasági egységek folyamatait vizsgálja. A megismerés tárgyát képezi minden folyamat, mely az egyes gazdálkodó egységeknél végbemegy, ill. ezektől indul ki. Az összgazdasági folyamatoknak (pl. az adótörvény-alkotásnak) csak a gazdálkodó egységek szintjén megjelenő hatásait veszi figyelembe - mégpedig keretfeltételként -, amit azok adottnak fogadnak el; ugyanakkor azonban ezen gazdálkodó egységek reakcióit is kiváltják… Megpróbál: - feltáró kutatási programokkal a gazdasági egységek folyamatainak törvényszerűségeiről elméleteket felállítani, ezeket empirikusan ellenőrizni és ezekből kiindulva (ok-okozati) magyarázó modelleket leképezni - alkalmazott (gyakorlati, normatív) kutatási programok keretében (cél-eszköz) döntési modelleket felállítani, mintegy a gyakorlati problémák megoldásának eszközeként.

12 A magyarázó modell tárgya lehet pl. a reklám és az ár hatása a vállalat forgalmára; a döntési modell azonban cselekvési ajánlásokat is megfogalmaz, pl. az ár és a reklám nyereség szempontjából legkedvezőbb kombinációjára.”2 2.2.1.2. Szóhasználat Bármely szakma elsajátításának és gyakorlásának alapfeltétele a szakkifejezések ismerete. A tudományos és a gyakorlati szóhasználat azonban eltérhet egymástól. Ezek egymáshoz való viszonya szakterületenként különböző. A gyakorlat számára is egyértelmű kategóriák léte, és az ennek megfelelő pontos szóhasználat számos tudományterületen alapvető jelentőségű. Különösen fontos azokon a területeken, melyek a mindennapi szakmai tevékenységhez kívánnak tudományos alaposságú támogatást, vezérfonalat nyújtani. Természetesen még ebben az összefüggésben is vannak tudományterületi különbségek. Egy művi tudományos nyelvezet például valószínűleg hasznos az orvostársadalom számára, de mindenképpen hátrányos lenne a vállalati gazdaságtan területén. Az orvosi gyógyító tevékenység ugyanis viszonylag homogén szakmai közegben zajlik, a gyakorló közgazdász viszont számos szakterület képviselőjével áll napi munkakapcsolatban. Itt tehát a gyakorlattól elszakadó tudományos nyelvezet rontaná az eredmények gyakorlatba való átültetési esélyeit. A vállalati gazdaságtan szóhasználata gyakorlat-közeli, azonban esetenként meglehetősen laza. Előfordulhat, hogy egy elnevezés többféle tartalmat takar, és az is, hogy egy adott gazdasági tartalomra többféle elnevezést alkalmaznak, sőt az is, hogy ezek egymással átfedésbe kerülnek. A megállapítás tartalmának érzékeltetésére a hozam és a bruttó nyereség példáját tekintjük át. A hozam kifejezés jelentheti valamely döntés árbevételi-, cash flow-, hozzáadott érték-, vagy nyereségvonzatát is. (Rendszerint csak a szövegkörnyezetből derül ki a konkrét jelentéstartalom.) A hozamok körén belül kötött tartalma van a nettó hozamnak, mely a bevétel és a folyó költség3 különbségét jelöli (valamely döntéssel összefüggésben). Viszont a bevétel és a folyó költség különbsége – mely a legfontosabb gazdálkodási információk egyike - többféle név alatt is szerepelhet: a nettó hozam mellett találkozhatunk a bruttó cash flow, vagy az EBITDA elnevezéssel is. Azonban nem ez az egyetlen többnevű kategória. A fix költség és a nyereség összege szintén többféle név alatt fordulhat elő az irodalomban. Nevezik fedezeti összegnek, a bruttó nyereség összegének, esetleg hozzájárulási összegnek is. A bruttó nyereség kifejezés viszont nem csupán a fix költség és nyereség összegét jelölheti, hanem bármelyiket azon kevert tartalmú mutatók közül, ahol a nyereség és a költségek valamely része egybemosódva, egy összegként jelenik meg. (A hetvenes évek hazai szakirodalmában az adózás előtti nyereség is gyakran szerepelt bruttó nyereség elnevezéssel.) A hazai szóhasználatban a tudományos szóhasználat általános problémáin túlmutató zavaró elemek is szerepelnek. A vállalati gazdaságtan szakmai szókincsének hazai alakulását korábban jelentősen befolyásolta a mindenkori hivatalos, jogszabályokban alkalmazott szóhasználat. 1968 és 1989 között, az un. közvetett gazdaságirányítás rendszerében, az állami hatóságok a szabályozás keretében gyakran átnevezték a korábban már használatos kategóriákat. Az új elnevezések gyakran csupán taktikai célokat szolgáltak.4 Az átkeresztelési gyakorlat a rendszerváltás után mérséklődött, de nem állt le. 2

Helmuth Schmalen (2002): Általános üzleti gazdaságtan. 5. old.

3

A folyó költség lényegében a költségeknek az a része, mely az adott évben jelentkezik kiadásként. Egy állami apparátusban dolgozó korabeli szakember nem hivatalos nyilatkozata szerint „amíg a vállalatok azzal vannak elfoglalva, hogy új kategóriák szerint megismerjék és értelmezzék a szabályozókat, nem marad energiájuk a hibák és a kijátszási lehetőségek feltárására”.

4

13 Egyik jellemző eset az állóeszközözök számvitel általi átkeresztelése. Az állóeszközök (fixed assets) a vállalati gazdaságtan egyik alapvető kategóriája. A kilencvenes évekig – a vállalati gazdaságtanban használatos tartalommal gyakorlatilag megegyezően - ezt használta a számvitel is. Az 1992-es számviteli törvény az állóeszközök és a beruházások kategóriáját összevonta, és e kettő együttesét átkeresztelte tárgyi eszközre.5 A gyakorlatban a két elnevezés párhuzamosan fut. (A gazdasági elemzések során rendszerint külön kezelendők az állóeszközök és az ezek beszerzésére adott előlegek, valamint a nem befejetett beruházások.) A hivatalos szóhasználat diktátumai mellett a rendszerváltozás sajátos körülményei, és ezen belül is elsősorban az un. tükörfordítási gyakorlat térhódítása révén új lendületet vett a vállalatgazdasági kategóriák körültekintés nélküli átnevezése6. A külföldi (ezen belül is főként az angol nyelvű) szakirodalom beáramlásával a „szakfordítók” igen gyakran figyelmen kívül hagyták a már rögzült hazai szóhasználatot és tükörfordítást alkalmaztak. Ennek egyik legzavaróbb példája forgótőke (working capital) kifejezéshez kötődik, melyet tükörfordításban működő tőkeként szerepeltetnek. A forgótőke és a működő tőke (capital employed) kifejezés mind az angolban, mind az eredeti (és ma is érvényes) szakszókincs szerint igen eltérő gazdasági tartalmat takar. A forgótőke (a forgóeszközök tőkeháttere) kifejezés létrejötte, a vállalati gazdálkodás kialakulásához köthető. A működő tőke a hetvenes évektől honos a hazai szaknyelvben, a vállalatokba befektetett tőkének az adóssággal csökkentett összegét, vagyis durván a vállalati saját tőkék összegét jelöli.7 Az angol working capital kifejezésnek működő tőkeként való fordítása, majd ennek bizonyos publikációkban való meggyökeresedése kifejezetten zavart keltő tendencia. (Általános elfogadása ugyanis egyrészt azt jelentené, hogy az „őshonos” forgótőke elnevezést lecseréljük működő tőkére, másrészt új elnevezést kellene találni a capital employed tartalmára, mivel mintegy két évtizeden át ezt hívták működő tőkének. Mindezeken túl a fogalmak cseréje előtt keletkezett hazai forrásmunkák tanulmányozása során rendre „keresztbe” kellene értelmezni két fogalmat. És mindez csupán azért, mert a „szakfordítók” viszonylag széles rétege a vállalati gazdálkodás legalapvetőbb hazai kifejezéseit sem ismerte.) A tükörfordítási gyakorlatnak betudhatóan számos új keletű szaknyelvi kreációval találkozhatunk. Megjegyzendő, hogy a közgazdaságtan és ezen belül a mikroökonómia szóhasználata egyes meghatározó jelentőségű kategóriák esetében is - mint például a költség és a nyereség eltér a vállalati gazdaságtan szóhasználatától. 5

6

7

1992-től az állóeszköz kifejezés eltűnt a hazai számvitel szótárából. Noha magyarázatai alapvetően korábbi értelmezés szerinti állóeszközöket tekintik tárgyi eszköznek, a tényleges számviteli nyilvántartásban ennél kissé bővebb kör szerepel a tárgyi eszközök címszó alatt. 2000. évi C. törvény a számvitelről: „26. § (1) A tárgyi eszközök között a mérlegben azokat a rendeltetésszerűen használatba vett, üzembe helyezett anyagi eszközöket (földterület, telek, telkesítés, erdő, ültetvény, épület, egyéb építmény, műszaki berendezés, gép, jármű, üzemi és üzleti felszerelés, egyéb berendezés, ingatlanokhoz kapcsolódó vagyoni értékű jogok), tenyészállatokat kell kimutatni, amelyek tartósan - közvetlenül vagy közvetett módon - szolgálják a vállalkozó tevékenységét, továbbá az ezen eszközök beszerzésére (a beruházásokra) adott előlegeket és a beruházásokat, valamint a tárgyi eszközök értékhelyesbítését.” A rendszerváltozással együtt járó nagyobb emberi szabadságot egyes szerzők a lazább szóhasználat (és a kevésbé konzekvens tartalmi követelmények) lehetőségeként élték meg. A működő tőke angol megfelelője “Capital employed: (1) all the money invested in a business or project less the money that is currently owed. (2) fixed assets plus current assets less current liabilities.” (M.J. Wallace – P.J. Flynn: Business English Dictionary. Sorger Kolon Ltd., 1990. 22. old.) Meg kell jegyeznünk azonban, hogy a működő tőke kifejezés a nyolcvanas évek Magyarországán elsősorban a külföldi tőkével kapcsolatosan merült fel. Ezzel függ össze, hogy egyes lexikonok lényegében helyes tartalommal ugyan, de alapvetően a külföldi tőkeként értelmezték a működő tőkét. Például: „működő tőke: devizakülföldiek által pénzben, dologi formában vagy értékelhető jogként befektetett tőke, amely produktív célú kapacitás létrehozását eredményezi. …” (Közgazdasági kislexikon Kossuth Könyvkiadó, 1987. 363. o.). Ezt megelőzően hasonló értelemben érinti működő tőke tartalmát a Világgazdasági kisszótár (Kossuth Könyvkiadó) 1984-es kiadása is.

14 A fenti példák is rámutatnak, hogy a vállalati gazdaságtan témakörének megfelelő hatékonyságú tanulmányozásához szükséges a diszciplína kategóriáinak, ezen belül is a többjelentésű kifejezéseknek, valamint a többféle elnevezéssel bíró gazdasági tartalmaknak a magabiztos ismerete.

2.2.2. A VÁLLALATI GAZDASÁGTAN FŐBB IRÁNYZATAI Mint a tudományos diszciplínáknak általában, a vállalati gazdaságtannak is különböző irányzatai azonosíthatók. A szakirodalom tanulmányozásához, a különböző irányultságú publikációk és tananyagok közötti eligazodáshoz adhat támpontokat a vállalati gazdaságtan főbb irányzatainak áttekintése. Az irányzatok különböző alapokról indulhatnak. Az alábbiakban két kiindulási pont, a tudomány fejlődésének történeti folyamata, és a problémakezelési mód szerint tekintjük át a vállalati gazdaságtan főbb irányzatait. 2.2.2.1. A tudomány fejlődési folyamatához kötődő irányzatok A gazdaság, a gazdálkodás és a tudományok általános fejlődésének kölcsönhatásaként fejlődött ki a vállalati gazdaságtan, mint tudományos diszciplína. A gyökerek a XVI. századig nyúlnak vissza. Az önálló diszciplínává válás a múlt század húszas éveire tehető. A fejlődés különböző szakaszaiban a vállalati gazdaságtan jellege is változott. Az egyes fejlődési szakaszokhoz tartozó jellemzőket gyakran vállalatgazdaságtani irányzatokként foglalják össze. Az irányzatként való felfogás létjogosultságát az adja, hogy egyes megközelítések párhuzamosan fejlődtek, továbbá a fejlődés során kialakult felfogásbeli jellemzők többsége valamilyen szinten máig fennmaradt, és a tudományterület további fejlődésének is alapjául szolgál. A tudomány fejlődésének folyamata szerint keletkező főbb vállalatgazdasági irányzatok bemutatása Du Plessis, Du Toit és Nortje (1981) könyvén8 alapul. A hivatkozott könyv a vállalati gazdaságtan öt fő irányzatát, illetőleg fejlődési fokozatát különbözteti meg: 1. Ágazati vállalati gazdaságtanok. A vállalati gazdaságtan kialakulásának első szakaszát az ágazati jelleg dominanciája jellemezte. A kettős könyvvitelt eredetileg 1500 körül Paccoli, egy ferencrendi szerzetes írta le, ami alapvetően a kereskedelemre összpontosított. A francia Jacques Savary 1675-ben publikálta a kereskedelmi szervezetek és technikák leírását. A fejlődés a huszadik század elején gyorsult fel, elsősorban német és angol kereskedelem-gazdaságtani munkák megjelenésével. Rövidesen megjelentek a kereskedelmi iskolák, végül az egyetemeken a vállalatgazdasági tanszékek. Ehhez hasonlatos a pénzügytan megjelenése és térhódítása, melyen a bankárképzés alapult. A feldolgozóipari vállalatok gazdaságtanának első jelentkezése jóval későbbre tehető. Az ipari termelés növekedése, és a nagyobb méretű vállalatok megjelenése hívta életre. A huszadik század elején két mérnök, az amerikai Taylor és a francia Fayol írt a nagy feldolgozóipari vállalatok munkaszervezéséről. Ezt követően jelentek meg az angol és az amerikai irodalomban további publikációk az ipari vállalatok gazdálkodásáról, valamint az ipari termelés szervezési elveiről. 2. Funkcionális megközelítés. A második irányzat, mely a vállalati gazdálkodást funkcionális megközelítésben vizsgálja, az ágazati jellegű vállalati gazdaságtanokkal csaknem párhuzamosan fejlődött ki. Noha a kettős könyvvitel fent 8

Du Plessis, A. P., Du Toit, C. M. & Nortje, J. D. (1981): Fundamental Business Economics, 34-39.o.

15 említett első leírása alapvetően a kereskedelemre vonatkozott, ezzel együtt is jelentős funkcióorientáltság jellemezte. Négy évszázados fejlődést követően, a huszadik század elején, a funkcionális megközelítésen alapuló vállalati gazdaságtan már igen jelentős súlyt képviselt. A Taylor által kidolgozott tudományos termelésmenedzsment egyértelműen funkcionális megközelítést alkalmazott 9. A kortárs Fayol osztotta a vállalati gazdálkodást hat funkcionális részterületre. Ezek: termelés, pénzügy, marketing, költségszámítás, munkaerő-gazdálkodás és a felső vezetés.10 (A vállalati gazdálkodás Fayol szerinti funkcionális felosztása az utóbbi nyolcvan évben kissé átstrukturálódott. A gazdálkodás funkcionális részterületeinek bemutatása a tananyag 9. fejezetében szerepel.) Taylor és Fayol többek között az üzleti tevékenység funkcionális felosztása atyjaiként váltak ismertté. 3. Dogmatizmus. A dogmatikus irányzat receptszerű gazdálkodási tanácsok gyűjteményeként jelent meg a huszadik század kezdetén. Elsőként Németországban és Hollandiában bukkant fel. Főleg azzal foglalkozott, hogy a különböző gazdasági helyzetekben mit célszerű tenni. Az erőfeszítések arra irányultak, hogy megmutassák: hogyan és mit kell cselekednie a vállalatnak, de nem válaszoltak arra a kérdésre, hogy miért éppen az a jó megoldás. A dogmatizmussal szemben az irányadó tudományos munkák ajánlásaikat az oksági összefüggésekre alapozva dolgozzák ki. (Az oksági összefüggésektől függetlenedett, azok mellőzésével gazdálkodási tanácsokat adó szakkönyvek ma is szép számmal szerepelnek a könyvkereskedők polcain.) 4. A magánszektor vállalatainak gazdaságtana. Ez a vállalatgazdaságtani irányzat – némiképpen a dogmatikus irányzat eredményeit is felhasználva – Németországban és Hollandiában fejlődött ki. Itt már zárt logikai rendszerben dolgozzák fel a vállalati gazdálkodás alapkérdéseit. Támogatói az irányzat legjelentősebb eredményének azt tartják, hogy leíró módon, empirikus közelítésben, tudományos alapossággal és korrektséggel mutatja be a magánszektorbeli profit-célt és annak gazdálkodási vonzatait. Bírálói elsősorban azt vetik fel, hogy nem indokolt a magánszektor vállalatait ily mértékben elhatárolva, külön kezelni, hiszen e vállalatok gazdálkodási elveinek és módszereinek többsége a versenyszféra teljes vállalati körére általánosan is érvényes. (Mint köztudott, a versenyszférában szerepelhet állami, illetőleg önkormányzati tulajdonban lévő vállalat is. Ezek részaránya a XXI. század elejére meglehetősen lecsökkent.) 5. Egyetemes vállalati gazdaságtan. A vállalati gazdaságtant a 1920-as évektől kezdik önálló diszciplínaként kezelni (elsősorban Limperg és Polak munkássága alapján). Ettől kezdve a vállalati gazdaságtan elsősorban Hollandiában fejlődött igen erős, önálló elméleti és módszertani alapokon. Tulajdonképpen hasonló fejlődést mutat a német vállalati gazdaságtan is, azzal a sajátossággal, hogy itt az ágazati jellegű vállalati gazdaságtanok indultak rohamos fejlődésnek, úgy, mint a kereskedelmi, ipari, mezőgazdasági és pénzügyi szektor vállalati gazdaságtana. 9

Taylor (1865-1915) munkásságának része a progresszív darabbér kidolgozása is. A nagy értékű gépek és technológiai rendszerek részint célszerűtlenné, részint lehetetlenné tették a volumen túlhajszolt növelését, ezért napjainkra a progresszív darabbérrendszerek eltűntek, maga az egyszerű darabbérezés is háttérbe szorult. 10 Henry Fayol (1841-1925) tudományos munkássága a vállalatirányítás terén is jelentős. Az ő nevéhez fűződik a vállalatvezetés funkcionális elemeinek a meghatározása is (tervezés, szervezés, utasítás, koordinálás, ellenőrzés).

16 Valójában a terület német és holland kutatók által folytatott kiváló művelése vezetett oda, hogy a vállalati gazdaságtan önálló tudományos diszciplínává válhatott. A világnak nincs más országa – írja Du Plessis, Du Toit és Nortje hivatkozott könyve –, melyben a vállalati gazdaságtan e két országéhoz hasonló fejlettséget ért volna el. A könyv szerint a német és a holland változattal egyenértékű vállalati gazdaságtan még Amerikában sem működik. A megfelelő tájékozottság igényéből kiindulva érdekesnek és tanulságosnak találhatjuk Du Plessis, Du Toit és Nortje fent idézett könyvének azt részét is, mely az Egyesült Államokban művelt vállalati gazdaságtan sajátos vonásait 11 villantja fel. E publikáció szerint az Egyesült Államokban művelt vállalati gazdaságtan főbb sajátosságai: -

Jellemző a funkcionális és gyakorlat-orientált megközelítés, mely a német és holland megközelítéshez képest nagyobb multidiszciplinaritást mutat ugyan, viszont ez gyakran a tudományterületek, tudományágak alapos keveredéséhez vezet. A vállalati gazdálkodás funkcionális részterületeit feldolgozó egyes művekben (mint például a marketingben) szociológiai, pszichológiai vagy matematikai elméletek is igen gyakran gazdaságtudományi köntösben jelennek meg. Vagyis a gyakorlatorientáltság oltárán feláldozzák a tudományterületi határokat. (A tudomány művelésének fontos követelménye az elméletek, illetőleg azok felhasználásának a megkülönböztetése.)

-

A gazdálkodási gyakorlat jelenségei könyvekké összedolgozva jelennek meg, például Bevezetés az üzletbe címmel. A német és a holland tudományos művekkel összehasonlítva ezeknek az amerikai munkáknak a tudományos elmélyültsége alacsonyabb fokú, és nagyrészt az amerikai vállalatok gazdálkodásának gyakorlati szempontjaival foglalkoznak.

-

A vállalati gazdaságtan fejlődésével foglalkozó könyvek között gyakran szerepelnek igen erős elméleti alapozásúak is. Közöttük olyan címekkel találkozhatunk, mint például A vállalat elmélete és Vezetői gazdaságtan. Azonban – a hivatkozott könyv szerint – a német és holland vállalati gazdaságtan munkákkal összehasonlítva ezek a tudományos igénnyel megírt munkák sokkal inkább a közgazdaságtannal foglalkozók nézőpontját tükrözik, semmint a vállalati gazdaságtannal foglalkozó kutatókét.

-

Egy másik fejlődési irányzat a vállalatot működő rendszerként értelmezi, és mint az alrendszereivel és a környezettel való kölcsönhatásban működő rendszert vizsgálja. A vizsgálódás gyakorlat-orientáltsága magas fokú, az oksági összefüggésekben való elmélyültség hiánya miatt ez az irányzat sem feltétlenül felel meg az önálló tudományterülettől elvárt követelményrendszernek.

A vállalati gazdaságtan Egyesült Államokbeli művelésének Du Plessis, Du Toit és Nortje könyvében kifejtett sajátosságai valójában a kevésbé előnyös vonásokat emelik ki. Azt is látnunk kell azonban, hogy az Egyesült Államok a vállalati gazdaságtan bizonyos részterületein határozott kutatási előnyökkel, élenjáró kutatási eredményekkel rendelkezik. Élenjár például a marketing, a versenyképesség, és a vállalati stratégia kutatásában. Mindemellett az amerikai kutatások nyelvi szempontból bizonyos helyzeti 11

A sajátosságok összegző jellegű felsorolása: „1. Functional and practice-oriented approach. 2. Elementary integrated approach to business life. 3. Theoretical but macro-economic approach. 4. Firm as an operating system.” {Du Plessis, A. P., Du Toit, C. M. & Nortje, J. D. 1981. 37. old.}

17 előnyt is élveznek. Mivel a közgazdászok világnyelve az angol, az angolul publikált kutatási eredmények nemzetközi megismerésének, hasznosulásának – bármely más nyelven történő közzétételhez képest – nagyobb az esélye.

2.2.2.2. A probléma-megközelítés mód szerinti irányzatok A vállalati gazdaságtanban a probléma-megközelítés módja szerint két fő irányzat bontakozik ki: a leíró és a normatív vállalati gazdaságtan. A maga tiszta formájában egyik irányzat sem érvényesül, a megközelítés domináns módszere adhat alapot az egyes művek besorolásához. A leíró irányzat reáltudományi megközelítést feltételez. A kutatás alapkutatás jellegű. A valóságos helyzetre, tényekre vonatkozik az is, amiből a kutatás kiindul, és az elméleti következtetés is. Faktuális tudománynak is nevezik, mivel a tényeket tanulmányozza, és a valóságban ténylegesen működő összefüggések, törvényszerűségek feltárására, azok magyarázatára irányul. A gyakorlat szempontjából a leíró tudomány elsősorban a valóság megismerésének elősegítésére és az ismertek elmélyítésére alkalmas. A vállalati fejlődés általános és ágazati tendenciáinak, illetőleg a gazdálkodás ténylegesen alkalmazott módszereinek és leszűrhető tapasztalatainak a megismerése révén a vállalatok a maguk számára hasznosítható következtetéseket vonhatnak le. A vállalati működés tényleges sajátosságainak, jellemzőinek ismerete javíthatja az állami és önkormányzati szervek gazdaságpolitikai tevékenységének a hatékonyságát is. A normatív irányzat döntéselméleti megközelítésen alapul. A kutatás alkalmazott kutatás jellegű. A legcélszerűbb formák, módszerek kidolgozására irányul. Küszöbértékeket, normákat képez, a normateljesítési feltételek vizsgálatával foglalkozik. Természetesen ez az irányzat is a valóságból indul ki. A normatív megközelítés tudományosan megalapozott iránymutatást, tanácsot adhat a vállalatok számára a bonyolult összefüggések közepette meghozandó döntéseik során. Az egyik irányzat tehát a valóság jobb megismerését, annak dokumentálását tekinti fő céljának, a másik egyfajta gazdasági tanácsadó szerepet is felvállalva azt vizsgálja, hogy milyen körülmények között mely döntések lehetnek célravezetőbbek. A vállalati működés kérdésében például a leíró irányzat azt vizsgálja, hogy mit tesznek a vállalatok, a normatív irányzat pedig azt, hogy mit célszerű tenniük. A két irányzat egyidejűleg létezik, egymással párhuzamosan halad, s – mint a fentiekben szerepelt – mindkét irányzat eredményeire szükség van. A publikációk jelentős részében mindkét irányzat szerinti probléma-megközelítés szerepel. A döntésorientált megközelítésű vállalati gazdaságtan egyik markáns leágazása a vezetői gazdaságtan, mely a vállalati gazdálkodás legfontosabb kérdésköreit átfogóan és döntésorientált megközelítésben dolgozza fel.

2.2.3. KUTATÁSI FOLYAMATOK, KUTATÁSI MÓDSZEREK Kissé leegyszerűsítve abból indulhatunk ki, hogy a kutatási céltól függ, hogy milyen módon juthatunk el hozzá. A vállalatgazdasági kutatásoknak is lehetnek viszonylag egyszerű részcéljai, melyek viszonylag egyszerű módszerekkel elérhetők. Egy adott területen lévő

18 vállalati telephelyek száma, az ott foglalkoztatott emberek létszáma stb. a valóság tényadatainak összegyűjtése révén meghatározhatók. Az azonban, hogy milyen tényezők hatására, hogyan alakulnak a vállalati viselkedést meghatározó motivációs struktúrák, továbbá, hogy az érdekérvényesítési törekvések hogyan terelhetők a komplex hatékonyságnövelés irányába, már igen komoly felkészültséget, valóság- és módszerismeretet igénylő kutatási feladat. A valóság és a tudományos gondolat közötti kapcsolat kiindulásának iránya alapján a kutatás adott mozzanatára az indukció vagy a dedukció lehet jellemző. Az indukció12 azt az indulást jelenti, amikor az egyes esetekből kiindulva logikai úton vonnak le következtetéseket az általános összefüggésre. A dedukció 13 alkalmazásakor az általános összefüggésekből kiindulva vonnak le következtetést az egyes esetekre, illetőleg a részletekre.

2.2.3.1. A tudományos megismerés általános folyamat-modellje A hipotetikus deduktív módszer nem képezi a tételes tananyag részét és a visszakérdezés tárgyát. Rövid bemutatása elsősorban a kutatási tevékenység természetének és szakaszolódásának megértését szolgálja. Egyrészt hangsúlyosan mutatja, hogy a kutatómunka különböző szakaszaiban különböző kutatási módszerek alkalmazandók. Másrészt jól láttatja, hogy a tudományos kutatás kollektív tevékenység. Az eredményeket publikálni kell, s így a kutatómunkába folyamatosan újabb kutatók kapcsolódhatnak be. Harmadrészt az ismertetés egyfajta hiánypótló szerepet is betölt. Igen gyakran előfordul a hipotetikus deduktív módszerre való szakirodalmi hivatkozás, viszont magának a módszernek az ismertetése meglehetősen ritkán fordul elő. A valóság törvényszerű összefüggéseinek megsejtésétől a tudományos törvény megfogalmazásáig vezető utat a tudósok gyakran ösztönösen járják be, a sok-sok mellékvágányra futás gyötrelmével és az újrakezdés optimizmusával egyetemben. Minél bonyolultabb probléma törvényszerűségeit kutatják, annál szélesebb alapokon nyugvó bizonyítás szükséges arra vonatkozólag, hogy a megfogalmazott törvény igaz. Egy-egy tudósnak csak ritkán adatik meg az a sikerélmény, hogy egy-egy bonyolult probléma törvényszerű összefüggésének megsejtésétől a törvényszerűség bizonyításáig tartó utat egymaga bejárhassa. A kutatás egy-egy fázisába a tudóstársadalom érdeklődő tagjai bekapcsolódhatnak, az elért eredményeket vita tárgyává tehetik, a félbehagyott folyamatokat befejezhetik. A vállalatra vonatkozó tudományos törvények és törvényszerűségek – tekintettel arra, hogy a vállalat és környezete állandó változásban van – csak adott feltételrendszer mellett tárhatók fel, és csak az adott feltételek érvényessége mellett értelmezhetők. A tudományos megismerés általános folyamat-modellje minden tudományterületen érvényesül. Ennek tudatosításával az eltérő tudományterületek kölcsönösen meríthetnek egymás tapasztalataiból, melynek révén gyorsítható a tudomány általános fejlődése is. A tudományos törvények feltárására vonatkozó tevékenység általános folyamatát a hipotetikus

12 13

Induktív (a tudományos kutatásban): az egyesből az általánosra következtés módszerét alkalmazó. Deduktív (a tudományos kutatásban): következtető, levezető, az általánosból az egyesre, illetőleg a részletekre következtetés módszerét használó.

19 deduktív módszer írja le. Itelszon szerint ez a folyamat sematikusan hat fő szakaszra osztható.14 1. Feltevés. A tapasztalatok, és a tudomány által felhalmozott tudás birtokában a kutató arra a feltevésre jut, hogy a tanulmányozott területen meghatározott feltételek mellett bizonyos törvényszerű összefüggések állnak fenn. 2. Szervezett megfigyelések. A kutató megkeresi (vagy megteremti) azokat a körülményeket, ahol tudatosan, a feltevés szerinti törvényszerű összefüggésre koncentrálva vizsgálhatja annak érvényesülését. 3. Hipotézis. A szervezett megfigyelések során összegyűjtött információkat egybeveti a keresett törvényszerűség érvényességi formájáról, tárgyairól és érvényesülési feltételeiről alkotott feltevéseivel. Ha a kapott eredmények minden esetben, kivétel nélkül elég jól egyeznek a feltevéssel, akkor a kiinduló feltevés hipotézissé érik. Ezzel a tiszta induktív módszer lehetőségei le is zárulnak. 4. Kritikai következtetés. A törvényszerűség létét alátámasztó példák sokasága sem nyújthat biztosítékot arra, hogy ne lenne a vizsgált valóságnak olyan szelete, olyan példája is, mely kihúzza a hipotézis valóságtartalma alól a táptalajt. Ezért meg kell keresni az ellenőrzésnek azt a lehetőségét, melynek során a kutató kimozdul az adott vizsgálódás tényeinek szűkebb köréből, és a megsejtett, majd hipotézissel igazolt törvényszerűség hatását kivetíti a valóság egy másik területére, ahol bizonyos események bekövetkezésére csak akkor lehet számítani, ha a hipotézis igaz összefüggést tartalmaz. Tehát a vizsgálatba olyan új területet kell bevonni, ahol a jelenségek alakulása csak akkor egyezhet meg az előre megjósolttal, ha a hipotézis igaz összefüggést tartalmaz.15 5. Döntő kísérlet. Az ötödik lépés a kritikai következtetés teljesülését vizsgálja. Döntő kísérletnek nevezik, holott a vizsgálat nem feltétlenül kísérletes tevékenység. Elvégzésére a különböző kutatási területeken különböző lehetőségek nyílnak. Egyes esetekben a kritikai következtetés bekövetkezése természetben felkutatható, más esetekben mesterségesen előállíthatók azok a feltételek, melyek mellett az ellenőrzés elvégezhető. A társadalomtudományokban a feltételek jelentős változására bekövetkező fejlődési irány is értelmezhető döntő kísérletként. A döntő kísérlet esetleg évtizedekig tartó várakozást is igényelhet. Ha a hipotézis helyesen tükrözi a valóság valamely törvényét, akkor az általa megjósolt jelenségek és folyamatok, valamint ezek kapcsolatai és viszonyai előbb vagy utóbb feltárulnak. A hibás hipotézis előbb-utóbb összeomlik, bármennyire valószínűnek látszik is egy időpontban annak igaz volta. 6. A tudományos törvény megfogalmazása. A döntő kísérlet eredményeit abból a szempontból kell igen részletes elemzés tárgyává tenni, hogy ténylegesen megvannake bennük a hipotézissel megjósolt jelenségek és kapcsolatok. Ha az eredmények összhangban vannak az előre megjósolttal, a hipotézis tudományos törvénnyé válik. 2.2.3.2. A hipotetikus vállalatmodell A korábbiak értelmében a vállalati gazdaságtan kutatásának célterülete a vállalat gazdasági oldala. Alapigazság, hogy nem lehet minden témakör, résztéma megkutatása előtt tudományos vizsgálat tárgyává tenni magát a vállalatot is. Ebből következően a vállalati 14

L. B. Itelszon a pedagógiai tudományok kutatója. Több műve is megjelent magyar nyelven. A hipotetikus deduktív módszer ismertetése megtalálható a szerző Matematikai és kibernetikai módszerek a pedagógiában c. munkájában. (Tankönyvkiadó, 1967. 25-27. oldal.) 15 A kritikai következtetések jellemző példájaként Itelszon többek között megemlíti Mengyelejev „jóslatát” az új, addig nem ismert kémiai elemekről, mely az elemek atomsúlya és kémiai sajátosságaik közötti összefüggésekről alkotott hipotézis alapján kellett, hogy létezzenek.

20 gazdaságtan a vizsgálatait és a kérdésfeltevéseit rendszerint egy hipotetikus vállalatmodellre alapozva végzi. Nem absztrakt, hanem hipotetikus modellről van szó. Mi lehet a különbség az absztrakt vállalatmodell és egy hipotetikus vállalatmodell között? A különbség a valóságos absztrakció és a hipotézis különbsége alapján határozható meg. A tudományos kutatás rendszerint valóságos absztrakciókra épül. Az absztrakció lényegében elvonatkoztatást jelent, tehát a vizsgált téma szempontjából kevésbé lényeges kérdésektől elvonatkoztatva folyik a kutatás. Minél több kérdéstől vonatkoztatnak el, annál magasabb fokú, illetőleg magasabb szintű az absztrakció. A magas szintű absztrakcióról a jelentősebb elvonatkoztatások fokozatos feloldása révén lehet visszajutni a vállalati gazdálkodás bonyolult valóságához. A gazdálkodás feltételeire, folyamatára és szervezeteire vonatkozó magas szintű absztrakciót elsősorban a mikroökonómia és a vállalatelméletek alkalmazzák. Az absztrakciós szintek magassága és a fizikai magasság között található bizonyos párhuzam. Minél magasabbra emelkedünk, annál messzebbre ellátunk, annál nagyobb területről lehet egy átfogó képünk. A magasságok között nincsenek éles határvonallal meghúzható szakaszok, folyamatosan olvadnak egymásba. A részletek is folyamatosan halványodnak és tűnnek el az emelkedés folyamatába ágyazódva. A tájékozódáshoz szükségünk van a messzelátás révén megszerezhető tájékozódás lehetőségére, továbbá az is szükséges, hogy a valóság talaján álljunk, és igen alaposan ismerjük a rögvalóságot. Ez utóbbi jelentőségét az adja, hogy bármit teszünk is, az részleteiben, igen apró elemekből építkezve valósul meg, miközben magát a valóságot is folyamatosan módosítja. Mint a korábbiakban szerepelt, a vállalati gazdaságtan általános absztrakciós szintje viszonylag alacsony. Valóságos vállalatokat, valóságos működésük és valóságos működési feltételrendszerük szerint vizsgál. Rendszerint csupán a vizsgálat körébe bevont vállalatok egyedi sajátosságaitól vonatkoztat el. Viszont a környezetével kölcsönhatásban álló vállalat maga is és a környezet is állandó változásban van, mely változások tudományos alaposságú, komplex, és „naprakész” nyomon-követése nem oldható meg. Ez teszi szükségessé a hipotetikus modell – többnyire hallgatólagos – alkalmazását. A hipotetikus modell valójában hipotézisen alapuló modellt jelent. A különböző résztémák kutatása során feltételezik, hogy a vállalatnak az adott kutatásban nem érintett összefüggésrendszere azonos azzal, ami a szakmai köztudatban szerepel. Itt tehát nem az a fő kérdés, hogy a vállalati összefüggésrendszer kevésbé lényeges elemeitől elvonatkoztatunk, mint az absztrakció során, hanem az, hogy az összefüggésrendszer nem vizsgált elemeit adottnak, ismertnek, és érvényesnek tételezzük fel. Ez – a vállalati gazdaságtan különböző részterületei megkutatottságának egyenetlenségeiből, illetőleg a kutatást végzők eltérő szakismereti szintjéből következően – bizonyos hibalehetőséget is magában hord. A vállalatban és környezetében végbemenő változások tudományos igényű feltárása és szakmai közvélemény elé bocsátása a hipotetikus vállalatmodellt is fokozatosan módosítja. (Fentiek alapján belátható, hogy a hipotézis erősebb az egyszerű feltételezésnél. A használatos vállalatmodell azért hipotetikus, és nem egyszerűen feltételezett, mert a vállalatról szóló publikációk többsége előbbre jár az egyszerű feltételezések közlésénél.)

2.2.3.3. A vállalatgazdaságtani kutatások főbb módszerei A vállalati gazdaságtan témakörében folyó kutatások a társadalomtudományok más ágazataiban használatos kutatási módszerek nagy hányadát alkalmazzák. A különböző

21 kutatási témák, illetőleg a kutatás különböző szakaszai rendszerint eltérő kutatási módszereket igényelnek. Közülük az alábbiakban áttekintünk néhány változatot, rámutatva a vállalati gazdaságtan terén való alkalmazhatóság fő szempontjaira. Egy nagyvonalú kutatásmódszertani tájékozottság feltételezése mellett azt kívánjuk áttekinteni, hogy az egyes módszerek a vállalatgazdasági kutatások mely szakaszában, milyen megfontolásból alkalmazhatók. Az alfejezet tehát nem a kutatási módszerek, módszer-csoportok általános megismertetését szolgálja. Az vállalatgazdaságtani kutatások során alkalmazható módszerek köre eltér azoktól a módszer alkalmazásoktól, melyeket az egyes vállalatoknak a saját gazdálkodásuk vizsgálata során célszerű igénybe venniük. Az első esetben a kutatás tárgyát azok a gazdálkodási és gazdálkodás-módszertani kérdések képezik, melyek a vállalati szféra teljes körére, vagy annak valamely szegmensére vonatkoznak. Ide tartoznak a kérdések is, hogy a vállalati gazdálkodás során milyen típusú problémának melyek a leghatékonyabb megoldási módszerei. A második esetben egy konkrét vállalat vizsgálja, hogy a saját gazdálkodása mennyiben felel meg az általános elvárásoknak, trendeknek, és milyen módon képes a hosszú távú versenyképesség a fenntartására. A vállalati elemzések módszertani kérdéseit a további fejezetek tárgyalják. Esettanulmány. A módszer a vállalatgazdasági alkalmazás keretében bizonyos vállalati tevékenységeknek, műveleteknek egy-egy valós eset folyamán létrejövő összefüggéseit és sajátosságait tárja fel. Ez a vizsgálódási mód – főleg akkor, ha egy adott szempontrendszer szerint több esetet is a vizsgálat tárgyává tesznek – elsősorban a probléma mibenlétének, természetének alapos megismeréséhez nyújthat segítséget, hozzájárulhat a kutatások jó értelemben vett prekoncepciója kidolgozásához, illetőleg a kutatás fő kérdéseinek helyes megfogalmazásához. Az esettanulmányok bizonyos gazdálkodás-módszertani megoldások alkalmazhatóságához is megfelelő támpontokat adhatnak. A módszer tehát a valódi kutatást megelőzően, a tudományos előfeltevés megfogalmazásához nyújthat hatékony segítséget. Interjú. Az interjúknak sokféle változata alkalmazható a kutatások során. A viszonylag kisebb elemszámú mélyinterjúk (az esettanulmányokhoz hasonlóan) elsősorban bizonyos gazdálkodási problémák kutatási koncepciójának, illetőleg kérdésfeltevéseinek megalapozásához nyújthatnak igen jó információkat. A nagyobb elemszámú interjú (mely közeli rokonságban állhat az olyan kérdőíves felmérésekkel, melyek sok kifejtős kérdést tartalmaznak) már jelentősen hozzájárulhat a tudományos hipotézis kidolgozásához. Kérdőív: A kérdőíveket illetően szintén széles a választható változatok palettája. A kevés kérdésből álló, valamint rövid és egyszerű válaszokat igénylő változatoktól a sok kérdésből álló és hosszú, kifejtő jellegű válaszokat váró változatokig terjednek a lehetőségek. A kérdőív célszerű tartalmának, formájának és kitöltési módjának meghatározásakor döntő jelentőségű a potenciális válaszadók válaszadói hajlandóságának ismerete. A „kifejtős” kérdéseket lehetőség szerint mellőző kérdőívek (megfelelő reprezentativitás és megfelelő arányú megválaszolás esetén) főleg a gazdálkodás egyszerűbb tényeinek a megismeréséhez, illetőleg egyes feltevések vagy következtetések igazolásához használhatók fel. A vállalatgazdasági kutatások terén kérdőíves felmérést általában akkor célszerű végezni, ha a vizsgálandó problémakör alapvető összefüggései eléggé nagy biztonsággal ismertek, a vizsgált problémával kapcsolatban már rendelkezünk megalapozott feltevésekkel. Ennek hiányában nem feltétlenül úgy kérdezünk, hogy a kutatás szempontjából egyértelmű választ lehessen kapni, illetőleg igen fontos megkérdeznivalók kimaradhatnak a kérdőívből. (A sok nyitott, „kifejtős” kérdést tartalmazó kérdőív - mind a célszerű megkérdezések számát, mind a feldolgozás lehetőségeit tekintve - az interjúhoz hasonlóan hasznosítható.) A közvetlen

22 tapasztalat számára nem hozzáférhető struktúrák esetében a kérdőíves felmérés nagy körültekintést igényel. A vállalati magatartás indítékaival kapcsolatos problémák többségénél például a direkt kérdéseket tartalmazó kérdőívek bizonyító ereje csekély. Egyes rejtett struktúrákra nem is lehet közvetlenül rákérdezni, máskor a válaszoknál eleve nagy hibalehetőségekkel kell számolni. Black box (fekete doboz): kibernetikai fogalom, segítségével a bonyolult rendszerek vizsgálatakor fellépő nehézségeket próbálják áthidalni. A fekete doboz kifejezés azt jelképezi, hogy jelenlegi ismereteinkkel nem tudunk behatolni az adott rendszer vagy alrendszer belsejébe, azaz nem tudjuk feltárni a bemeneteket kimenetté átalakító belső törvényszerűségeket. Egyelőre csak azt vizsgálhatjuk, hogy a bemeneteken történt változások milyen összefüggésben vannak a kimenetekben történt változásokkal. Ha egy fekete dobozzal sokszor megismételjük a bemenet és kimenet összehasonlítását, akkor feltárhatók a be- és kimenetek közötti összefüggések, lehetővé válik a rendszer jövőbeli viselkedésének az előrelátása. A black box sokféle konkrét módon és összefüggésben alkalmazható a vállalatgazdaságtani kutatások különböző szakaszaiban azzal a sajátossággal, hogy nem a kutató változtatgatja a bemeneteket. Modell módszer: A vállalati gazdaságtani kutatások során széleskörűen alkalmazzák. A modell a vizsgált objektum, illetőleg probléma valamilyen szempontból kiemelt lényegi tulajdonságait tükrözi, a többit elhanyagolja. A modell használhatósága érdekében rögzíteni kell azokat a feltételeket is, amelyek mellett a vizsgálatok, számítások érvényesek lesznek. A vállalatgazdasági kutatások esetében a feltételrendszer közlése nélkül nem értelmezhetők a modell-elemzések eredményei sem. (Ezzel szemben a közgazdaságtan elméleti modelljei esetében a modell-feltételek részletes kidolgozása és közlése – a kialakult gyakorlat szerint – nem alapvető fontosságú.) Minden modell egyszerűsít a valósághoz képest. Éppen ez a funkciója. Mivel egyszerűsít, hasznosíthatósága, jósági foka megalkotójának a szándékától és tehetségétől függ. Az egyszerűsítés sikeressége dönti el, hogy a modell vizsgálata révén el lehet-e jutni annak a problémának a megismeréséhez, amelynek a céljából a modellt létrehozták. A vállalat-gazdaságtani kutatások során alkalmazható modellek főbb fajtái: - Képletszerű összefüggések; - Képletszerű összefüggések modellrendszerei; - Verbális modellek; - Folyamatábrák; - Logikai kapcsolati sémák, ábrák; - Egyszerűsített vállalat-leírások. Egy-egy téma kutatása során többféle modell alkalmazása is célszerűvé válhat. A gazdálkodási módszerek, eljárások összehasonlítása esetén például a fenti modellek akár mindegyike is szerephez juthat. Más oldalról, amíg egy rendszer még nem kezdett el működni, csakis modellekkel és modellszerű analógiákkal lehet előrevetíteni a működés várható jellemzőit és a várható eredményeket. Ennek az összefüggésnek a vállalaton belüli érdekeltségi és ösztönzési rendszerek kidolgozása és működtetése szempontjából is nagy jelentősége van. (Ha már működik a rendszer, akkor lehet másfajta – empirikus, statisztikai stb. – vizsgálatokat is végezni.) Kísérlet: a vállalatokkal nem lehet, illetőleg nem szerencsés kísérletezgetni. A „felidézett kísérlet” módszere viszont hatékonyan alkalmazható. A környezet különböző elemeinek fordulópontszerű megváltozása felfogható a kísérletező feltétel-alakításának, és a következmények ebben a szellemiségben is értelmezhetők. A valódi kísérlethez képest a sajátosság tehát abban rejlik, hogy a „kísérleti változó” kezelése nem a „kísérletező” kezében

23 van. Tőle függetlenül megy végbe a működési feltételek változása. Ez az, ami szűkös határokat szab a „felidézett kísérlet” módszere alkalmazhatóságának. Bizonyos résztémák esetében alaposan kidolgozott kutatási terv mellett segítségül hívhatók a kísérleti módszer nyújtotta lehetőségek is. Ilyen például az ösztönzési módszerek hatékonysága (mely egyébként életszínvonal, kultúra és feladattípus függvénye). Megjegyzendő azonban, hogy a valós tényekre épülő összehasonlító elemzések rendszerint megbízhatóbb eredményekre vezethetnek. Szimuláció: szimuláció esetén valamely bonyolult rendszer működését modellszerűen utánozzák egy másik rendszer segítségével. A vállalati gazdálkodást modellszerűen szimuláló rendszer kidolgozása igen magas fokú vállalatgazdasági ismereteket igényel. Készülhetnek szimulációs modellek bizonyos makrogazdasági vagy regionális folyamatok előrejelzéséhez, illetőleg a gazdasági döntések oktatási célú gyakoroltatásához is. A vállalatgazdaságtani kutatásokban történő felhasználási lehetőségét korlátozza, hogy a szimulációs modell egyszerűsítései, illetőleg feltételezései miatt beépülő hibák tovaterjedése, esetleges multiplikálódása nem követhető. A döntéshozók viselkedésének a megismeréséhez, például a kockázatvállalási hajlandóságnak, valamint e hajlandóság körülményektől függő változásának feltárásában ez a szimulációs módszernek is lehet szerepet szánni. A bizonyító erő azonban viszonylag csekély. Egy szimulált helyzetben mutatott döntéshozói magatartás jelentősen eltérhet a nagy tétre menő bonyolult döntések során követett magatartástól. A vállalat működtetése emberi döntések sorozatára épül. A különböző szakmai felkészültséggel, szaktudással és érdekérvényesítési képességgel rendelkező, különböző érdekhelyzetű és kockázatvállalási hajlandóságú döntéshozóknak a környezet különböző változásaira adott válaszai csak nagy hibahatárokkal szimulálhatók. E hibahatárokat szélesíti, hogy testületi döntések esetén a döntés kimenetele a testület tagjainak a fenti tulajdonságok szerinti összetételétől is függ. Mindezekből következően a szimulációs modellek a vállalati magatartás törvényszerűségeinek feltárására nem igazán alkalmasak. A történeti elemzés módszere. A módszer általános törvényszerűségek, tendenciák feltárásához és magyarázatához alkalmazható. Nagy adatbázisra épülhet. Gyakran felvetik az információk múltbeli voltából fakadó hátrányokat. A történetiség azonban nem feltétlenül jelent történelmi távlatokat. Fentieken túlmenően jelentős súllyal használható az oksági elemzés, és az analógiák módszere is.

2.2.4. AZ ELMÉLETI KÖZGAZDASÁGTAN KUTATÁSI EREDMÉNYEINEK HASZNOSÍTHATÓSÁGA A vállalati gazdaságtan más tudományos diszciplínák közül elsősorban a makro- és mikroökonómia, valamint a vállalatelméletek kutatási eredményeire támaszkodhat. Felhasználásuk során óvatosság és nagy körültekintés szükséges. 2.2.4.1. Makro- és mikroökonómia A makro- és mikroökonómia alapvetően azt vizsgálja, hogy miként működik a gazdaság.16 A hatalmas tématerületet átfogó tisztánlátás érdekében magas absztrakciós szintet 16

Samuelson és Nordhaus könyvének meghatározása szerint: A közgazdaságtan annak tanulmányozásával foglalkozik, hogy az emberek és a társadalom miként választják meg a szűkösen rendelkezésre álló, alternatív

24 alkalmaz. A vállalattal foglalkozó témákban megbízató irányjelzéseket ad a vállalati gazdaságtan számára is. A közgazdaságtan tudományos tételei és kutatási eredményei azonban csak részlegesen hasznosíthatók a vállalati gazdaságtanban. Ennek több oka van. A legfontosabb a kutatási cél különbözősége. Emellett (és részben ebből következően) jelentősen különbözik – az absztrakciós szint, – a vizsgálódás módszertana és szemlélete, valamint – a szóhasználat. Részletesebben:

17

1.

A közgazdaságtan vizsgálódási területe lényegesen szélesebb, mint a vállalati gazdaságtané. A háztartások gazdálkodásától az állam gazdálkodásáig a gazdaság minden területét átfogja.17

2.

Noha a közgazdaságtan vállalati szintű kérdései a mikroökonómiához tartoznak, a mikroökonómia magas absztrakciós szinten – egyfajta racionális döntéshozatal, és magatartás feltételezésével – vizsgálja a vállalati magatartást. Ezzel szemben a vállalati gazdaságtan absztrakciós szintje a gyakorlat-közeliség miatt viszonylag alacsony.

3.

A mikroökonómia vizsgálódási szemlélete külső. A vállalat belső struktúrájával, gazdálkodás-módszertani kérdéseivel, és ezek fejlődési tendenciáival nem foglalkozik. Döntésorientált kérdésfelvetései például elsősorban azt kutatják, hogy a vállalkozói racionalitás szerint működő (absztrakt) vállalatok döntéshozatala hogyan hat a piaci egyensúly alakulására.

4.

A mikroökonómia kategóriarendszere több tekintetben eltér a vállalati gazdaságtan (és a gazdálkodási gyakorlat) szóhasználatától. A gazdálkodás két alapvető kategóriája a költség és a nyereség például tartalmilag mást jelöl a mikroökonómiában, mint a gazdálkodási gyakorlatban.

5.

A mikroökonómia a pénzügyi-, számviteli-, adózási- és általában a jogi szabályozás révén konkretizálódó gazdálkodási összefüggésekkel érdemben nem foglalkozik. Ennek következtében az amortizáció, a hitel, a költségelszámolás stb. konkrét vállalati problematikája nem képvisel érdemi súlyt a tematikájában.

6.

Az elméleti kutatások általános (mindig igaz) összefüggéseket kívánnak megfogalmazni, és gyakran nem helyeznek súlyt annak a feltételrendszernek a korrekt kidolgozására, valamint folyamatos szem előtt tartására, amelyek mellett a feltárt törvényszerűségek, összefüggések a vállalati valóságban is érvényre

módon felhasználható erőforrások alkalmazását annak érdekében, hogy különböző árukat termeljenek, és hogy elosszák őket a társadalom különböző tagjai és csoportjai között a folyó vagy a jövőbeli fogyasztás céljára. (Samuelson, P.A. – Nordhaus. W. D. Közgazdaságtan. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1987. 30-31. oldal.) Schmalen erről a következőképpen ír: ˝A közgazdaságtan számára a megismerés tárgyát az összgazdasági folyamatok, tehát a „vállalat", „háztartás", „állam" és „külföld" (aggregált) szektorok közti kapcsolatok jelentik. Ezeket a folyamatokat elemzik, ami azt jelenti, hogy megpróbálnak törvényszerűségekre vonatkozó hipotéziseket (ok-okozati összefüggéseket) megfogalmazni, és ezeket empirikus tesztekkel igazolni.˝ (Helmuth Schmalen: Általános üzleti gazdaságtan. Axel-Springer Budapest Kiadó, 2002. 5. old.)

25 jutnak. Ennek tipikus példája a korábban már említett U alakú költséggörbe18, mely a mikroökonómiai vizsgálódások „alapköve” (a mikroökonómiai publikációkban szinte oldalanként szerepel). Ehhez képest az U alakú költséggörbéknek a gyakorlatban való előfordulása legalábbis nem jellemző. A gyakorlati hasznosítás szempontjából problematikusnak tekinthetők mindazon modellek, melyek a vállalatok azonos erőforrás-struktúráját, vagy az erőforrások tetszőleges oszthatóságát tételezik fel. Habár korlátozott, mégsem elhanyagolható a közgazdasági elméletek vállalatgazdasági hasznosíthatósága. Sok tényezőtől függ, hogy a közgazdaságtannak, és ezen belül a mikroökonómiának mely tétele, milyen konkrétsági fokon, milyen átfogalmazási és illesztési igény mellett hasznosítható a vállalati gazdaságtanban. Közismert például, hogy a marginális elemzés elve, az opportunity cost szerinti megtérülési elv, valamint a pénz időértékének kezelési elve szervesen beépült a vállalati gazdaságtan eszköztárába is. (Hangsúlyozandó: az elvek épültek be, nem a konkrét tudományos tételek és vizsgálati eljárások.) - Az opportunity cost figyelembevételének elve. Az opportunity cost elve azt mondja ki, hogy az erőforrások korlátozott volta miatt egyes döntések megvalósítása azzal is jár, hogy elesünk más döntések megvalósítási lehetőségétől. Arra kell törekedni, hogy a megvalósítandó döntések révén elérhető előnyök ne legyenek kisebbek, mint azok az előny-lehetőség változatok, melyektől az adott döntés miatt automatikusan elesünk. Ez az elv a vállalati gazdaságtanban dominánsan a tőke opportunity costjára értelmezve hasznosul, melynek értelmében a gazdasági döntések során nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a potenciális tőkehozamot, melyet akkor értünk volna el, ha az adott tőkét egy hasonló kockázatú ágazat más vállalatába, gazdasági akciójába fektettük volna be. - A marginális elemzés elve. A margó jelentése: valaminek a széle, szegélye (lapszél) stb. A marginális elemzés a rendszerbe utolsóként belépő, vagy a rendszerből elsőként elhagyott elem (elemcsoport) rendszerre gyakorolt hatásait vizsgálja. A vállalati gazdaságtan a mikroökonómiában szereplő marginális elemzés elvét és eszköztárát széles körben alkalmazza. A változások gazdasági elemzésekor megkerülhetetlen a marginális elemzés. Bármely célból történik is a rendszer valamely (szélső) elemének az elmozdítása, vagy újabb (szélső) elem bevitele, az a vállalat különböző erőforrásait és gazdasági mutatószámait különbözőképpen érinti. Nem képzelhető el olyan változás, mely a vállalati rendszer minden elemében, párhuzamosan, ugyanolyan arányú elmozdulást eredményezne. Egyes elemek változatlanul maradnak, mások kisebb-nagyobb arányban megváltoznak. (Nincs olyan racionális döntés például, melynek hatására párhuzamosan egyaránt 5 százalékkal növekedne az irodaépület, a vezérigazgató, mint erőforrás19, a gépkocsiállomány, a gyárudvar stb.) A kibocsátás mennyiségi és/vagy minőségi változtatásai gazdaságosságának a megítéléséhez elengedhetetlen a szükséges

18

A szakirodalom U alakúnak nevez minden költségfüggvényt, mely egy olyan göbéből áll, melynek van egy csökkenő szakasza, egy minimumpontja, és egy növekvő szakasza. Nem kell teljesülnie az U betű szimmetriájának. 19 A vezérigazgató bére természetesen növekedhet öt százalékkal, de maga a vezérigazgató, mint a vállalati erőforrás-állomány egy eleme, nem. (Elvileg ugyan elképzelhető, hogy egy öt százalékkal nagyobb erőforrás-értékűre cserélik, de ez, ebben a megközelítésben nem tartozik a reális döntések körébe.)

26 többletráfordítás, és a keletkező többlethozam gazdálkodási mutatószámainak egybevetése.20 - Az időpreferencia és a pénz időértékének kezelési elve. Ez az elv is gyökeresen beépült a vállalati gazdaságtan módszertani bázisába. A vállalat az időben korábban keletkező bevételeit, illetőleg hozamait magasabbra értékeli, mint a későbbieket. Minél előbb van a birtokában a pénz, azt annál korábban bekapcsolhatja a gazdasági növekedés folyamatába. A pénz időértékének a meghatározása 21 után a különböző időpontok pénzeszközei a diszkontálás, illetőleg a kamatos kamatozás technikáját felhasználva tehetők egyenértékűvé. A mikroökonómia által kidolgozott azon összefüggések közül, melyek a vállalat (illetőleg a vállalkozó) és a környezet várható magatartását modellezik, elsősorban azok hasznosíthatóak, melyek nem függenek a vállalat típusától, továbbá a pénzügyi és jogi szabályozás által generált strukturális gazdálkodási sajátosságoktól. A kereslet és ár összefüggések fogyasztói szempontú sajátosságainak és törvényszerűségeinek mikroökonómiai megfogalmazása például a kategóriák korrekciója után szinte közvetlen vezérlőként szolgálhat az értékesítési koncepció kialakítását megelőző piaci összefüggések alapkérdéseinek vállalati feltárásához. A jelzett tárgyköröken a mikroökonómia szemlélete és elvei jól hasznosulnak a vállalati gazdaságtan keretében is. Hangsúlyozni kell azonban, hogy csupán a szemlélet, és elvek hasznosulásáról van szó. Az eltérő kategóriarendszer miatt általában még a gyakorlat közelinek látszó mikroökonómaiai tételek sem másolhatók át a vállalati gazdaságtan területére. Általában is igaz, hogy a kategóriák az adott diszciplína szövetrendszerének szerves részei, más tudományterületen történő esetleges elemzésük során sem lehet ettől a szövetrendszertől elvonatkoztatni. Ez a fajta pontossági követelmény viszont körülményessé, nehézkessé teszi egy másik tudományterület kutatási eredményeinek közvetlen hasznosítását.

2.2.4.2. Vállalatelméletek A vállalatelméletek a vállalatok létének indokoltságát, szerkezetét, viselkedését, változási tendenciáit magas absztrakciós szinten vizsgálják. A vizsgálat rendszerint egy-egy meghatározó jelentőségű elem, vagy összefüggés kiemelésével történik (egydimenziós vállalatelméletek22). Mivel a vizsgálatok absztrakciós szintje igen magas, és a vizsgálódás „egydimenziós” az elért kutatási eredményeknek a vállalati gazdaságtanba való közvetlen 20 A többletráfordítás és többlethozam tartalmi összhangját a számítások során biztosítani kell. Általános esetben a többletráfordítás a szükséges többletköltségnek és az esetlegesen felmerülő többlettőke opportunity costjának összegét, míg a többlethozam a többletbevételt tartalmazza. Ezen túl a többletráfordítások és a többlethozamok konkretizálási lehetőségeinek köre igen széles. Bizonyos esetekben a többlettőke opportuntiy costja és a keletkező többletnyereség egyértelműen számszerűsíthető, ilyen esetekben ezek egybevetése is a többletráfordítás és többlethozam egybevetési elvének konkretizációját adja. 21 A pénz időértékének meghatározása nem egyszerű feladat. A módszertant illetően elfogadható és vitatható megoldások egyaránt szerepelek az irodalomban.

22 Kapás Judit: Mi a baj a modern vállalatelméletekkel? Egy új megközelítés: többdimenziós vállalatelmélet. Vezetéstudomány, 2002. 9. sz.

27 beépítési lehetősége behatárolt. A kutatási eredmények azonban hasznos támpontokat nyújtanak a vállalati gazdaságtan kutatói és a vállalati gazdálkodás művelői számára. A vállalatelméletek erénye, hogy egy-egy problémakör fő összefüggéseit igen tisztán és világosan mutatják be, megállapításaikat általában modellelemzéssel támasztják alá. A vállalatelméleteknek azonban nem céljuk a konkrét gazdálkodási problémák megoldásához való hozzájárulás. A vállalatelméleti kutatások eredményei bizonyos mértékig terelik a vállalatgazdasági kutatásokat is, és alakítják szemléletét. Az a probléma például, hogy a gazdálkodás vezetésére megbízott személy az esetek jelentős részében csak addig és annyiban szolgálja megbízója érdekeit, ameddig és amennyiben az a saját maga számára is kifizetődik, már több száz éve ismert a gyakorlatból. Sok szépirodalmi példa is található arra, hogy a kevésbé éber földbirtokos vagyona különböző csatornákon a tiszttartó, illetőleg a gazdaság valódi működtetésével megbízott személy tulajdonába vándorol. Az ipari és kereskedelmi vállalkozásokban ez a fajta érdekkonfliktus mindaddig nem vált jellemzővé, amíg a vállalat tulajdonosa (vagy szűkebb tulajdonosi csoportja) maga irányította a vállalatot. A modern piacgazdaságokban a szórt tulajdonú részvénytársaságoknak a megjelenésével létrejön egy olyan vállalattípus, ahol határozottan elkülönül a tulajdonosok és a tulajdon működtetőinek a személyi köre. Egyre inkább előtérbe kerülnek a tőketulajdonosi érdekek érvényesítésének különböző nehézségei, és ezáltal egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy nem általános érvényű a mikroökonómiának az a háttérfeltétele, miszerint a profitmaximálási cél vezérli a vállalati döntéshozatalt. A valóságnak ezen a talaján, más vállalatelméleti tételek figyelembevételi lehetősége mellett fejlődött ki az ügynök-megbízó elmélet. Az ügynökmegbízó elmélet publikált tételei enyhítettek azon a szorításon, mely a vállalatgazdasági kutatások elvi irányvonalát is a profitmaximálási célhoz rendelte. A vállalatgazdasági szempontú tisztánlátást azonban ezen a téren is nehezíti az a körülmény, hogy az elméleti kutatások (lényegükből következően) nem helyeznek nagy súlyt azoknak a gyakorlati feltételeknek a kimunkálására, amelyek között a szóban forgó elméleti összefüggések érvényre jutnak. Az ügynök megbízó elmélet például nem vizsgálja azt, hogy a jelenség milyen típusú tulajdonosi szerkezet, illetőleg vállalatszerveződési forma mellett válhat döntő súlyúvá, és felbukkanhat-e, s ha igen milyen módon, milyen erős hatással például a szövetkezeti típusú vállalatban. A kisebb Kft-k egy jelentős részében, ahol a tulajdonosok és a munkavégzők köre nem tér el lényegesen és a képzettségi szint magas, nem kell számítani az ügynök-megbízó elmélet szerinti működési sajátosságok érvényesülésére. Összegzésképpen megállapítható, hogy a vállalatelméleti munkák tanulmányozása nagyon hasznos, segíti a bonyolult struktúraváltozási összefüggések átlátását. Koncepcionális szempontból segítheti a vállalatgazdaságtani kutatásokat is. A tételek közvetlen vállalatgazdaságtani hasznosíthatóságát azonban korlátozza a magas absztrakciós szint, a vizsgálat egy dimenziója, a tételek érvényesülési feltételei kidolgozottságának a korlátozott volta, és a vállalati gazdaságtanétól szignifikánsan eltérő kategóriarendszer.

2.2.5. A VÁLLALATI GAZDASÁGTAN TANÁCSADÁSI FUNKCIÓJA A vállalati szakemberek ismereteik egy részét a szakirodalomból merítik. Ez igaz a gazdálkodási területre is, ahol a vállalati gazdaságtan három szempontból is érdemi szerephez juthat: a) tájékoztatás, továbbképzés – az élethosszig tartó tanulás egyik forrása, b) tanácsadás, ötletadás az általánosság szintjén,

28 c) összekötőkapocs a vállalati szakembergárda és a tanácsadók között. A közvetlen hasznosíthatóság szempontjából a tanácsadási, ötletadási funkció a legjelentősebb.23 A vállalatgazdaságtani kutatások eredményeinek publikálásával ma elsősorban kutatóintézetek, egyetemek, szakintézmények és érdekképviseleti szervek foglalkoznak. Az egyes témakörökben elkészített, rangos publikációk egyfajta kutatóhelyi tudásszint meglétére utalnak, melyek esetenként akár a kutatóhely fennmaradási feltételei között is szerepelhetnek. Az 1900-as évek elejétől mintegy kilenc évtizeden át gyakran találhattunk – Magyarországon és külföldön egyaránt – olyan vállalati szakembereket, akik tudományosan megalapozott szakkönyveket és szakcikkeket írtak, és akiket rangos kutatóként is számon tartottak. Vélhetőleg akkoriban a vállalatok számára is presztízskérdés volt, hogy olyan szakember gárdával rendelkezzenek, melyet a szakma ismer, és elismer. A vállalati szakemberek átütő erejű tudományos publikációi ma már kevésbé gyakoriak. Tudományos és szakmai fórumokon történő szereplésük elsősorban vállalati marketing célokat szolgál és általános kapcsolatépítési funkciókat teljesít. Feltételezhető, hogy mára a tudományos felkészültségük általános eredményei is vállalaton belül tartandó versenytényezővé váltak. A gazdasági tanácsadó cégek publikációs gyakorlatában főként a figyelemfelkeltés, a fejlett szakszerűség hatását keltő megjelenés a cél. Publikációs palettájukról hiányoznak a problémamegoldó módszerekkel és technikákkal rekonstruálható módon foglalkozó írások. Esetükben a versenyképesség szempontjából különösen nagy jelentősége van a speciális módszertani tudásnak. Ennek közreadása csökkentené a cég tanácsadási szolgáltatása iránti keresletet. Napjainkban a vállalati gazdaságtan tanácsadási funkciójának teljesülése messze nem tökéletes. A tudomány eredményeinek gyakorlati hasznosíthatóságát a korábban részletezett terminológiai problémák mellett, a mikroökonómia egyes összefüggéseinek mechanikus átvételei, a gyakorlattól idegen módszertani gyökerekből kisarjadó ajánlások, valamint magának a diszciplínának a tudományosan tisztázatlan, megoldatlan kérdései nehezítik. A tanácsadási funkció szempontjából különösen hátrányos, hogy előfordulnak hosszú idő óta meggyökeresedett, nem bizonyított, dogmatikus jellegű, és egyben félreorientáló hatású tételek, ajánlások is.24 A fenti problémák súlyának csökkentése mellett tudomány eredményeinek gyakorlati hasznosíthatóságát javíthatná a módszertani specifikáció súlyának növelése. Ez az egyes vállalattípusokra, problématípusokra és gazdálkodási szakterületekre vonatkozó speciális értelmezési lehetőségek és sajátos összefüggések módszeres feltárását jelentené. A diszciplínán belüli ellentmondások leépítésében jelentős szerepet játszhatnának az egységes koncepció szerint kialakított módszertani alaphálóra épülő, átfogó jellegű vállalatgazdaságtani munkák. A felsőoktatás ma érvényes rendszere szerint az alapképzés első évfolyamára került a vállalati gazdaságtan oktatása, ami nem kedvez az ilyen jellegű publikációk létrejöttének. A vállalati gazdaságtan tanácsadási funkciójának hatékonyabb érvényesülése elsősorban a hazai kis- és középvállalatok számára lenne fontos. Hozzájárulhatna a versenyképességük javulásához. Itt ugyanis a történetileg kialakult gazdálkodás-módszertani

23

Tomcsányi Pál (2000) például a tudományterületi jellegzetességek átfogó elemzése során az „üzemgazdász” tudományág kutatási eredményeivel kapcsolatban a tanácsadási szempontú hasznosíthatóságot is kiemeli. 24 Részletesebben: Illés Mária (2013), A gyakorlat szempontjából felmerülő vállalatgazdaságtani problémák.

29 tudásbázis még nem eléggé erős, és módszertani elmélyedésre, az alapvető összefüggések kutatására nem elégséges a rendelkezésre álló szellemi kapacitás.

2.3. ÖNELLENŐRZŐ KÉRDÉSEK 1. Mi a vállalatgazdaságtani kutatások fő célja, és melyek a tudományos vizsgálódás fő területei? 2. Példákkal illusztrálva mutassa be a vállalatgazdaságtani diszciplína szóhasználatának fő sajátosságait! 3. A vállalati gazdaságtan fejlődése milyen főbb irányzatokon keresztül vezetett el napjaikig? 4. Ismertesse a probléma-megközelítés módja szerint kialakult két fő vállalatgazdaságtani irányzatot! 5. Mit jelent a hipotetikus vállalatmodell? 6. Mutassa be a vállalatgazdasági kutatások során alkalmazható főbb kutatási módszereket, jelezve, hogy az adott módszer alkalmazása a kutatás mely szakaszára jellemző! 7. Ismertesse azokat a főbb mikroökonómaiai elveket, melyek a vállalati gazdaságtanban is hasznosulnak! 8. Hogyan érvényesül napjainkban a vállalati gazdaságtan tanácsadási funkciója?

30

3. A VÁLLALAT ÉS KÖRNYEZETE 3.1. A FEJEZET TARTALMA A vállalat fogalma, funkciói és céljai. Stakeholderek. Cél és érdek. A vállalati célok fajtái. A profitmaximálási cél mibenléte és érvényesülésének kérdései. A vállalati környezet és fő összetevői. Globalizáció. Az állam és az önkormányzat szerepe. Piaci környezet. A piac fő összetevői és szereplői. Monopolhelyzetek, erőfölény, versenyszabályozás. Ipari parkok, inkubátorházak.

3.2. TANANYAG 3.2.1. A VÁLLALAT FOGALMA, FUNKCIÓI ÉS CÉLJAI 3.2.1.1. Gazdasági vállalkozás A vállalat fogalma a gazdasági vállalkozásból vezethető le. A gazdasági vállalkozás kifejezés maga is többféle jelentéssel bír. Jelzett főnévként olyan gazdasági és jogi egységet jelöl, mely haszonszerzési célból folytat termelő tevékenységet. Tevékenységként értelmezve valamely gazdálkodó egység létrehozását és/vagy működtetését jelenti. A vállalat fogalmával való részleges átfedés szempontjából a főnévi értelmezésnek van jelentősége. A termelés kifejezést – itt és a továbbiakban – szélesebb értelmezésében használjuk: a termelés az a folyamat, melynek révén a gazdasági vállalkozás inputjai outputokká alakulnak át. Ebben az értelemben a gyártási tevékenységen túl magában foglalja a növénytermesztést, állattenyésztést, halászatot, a szolgáltatások nyújtását stb. Az outputot, vagyis a termelési tevékenység végeredményét - általános értelemben - terméknek nevezzük. A gazdasági vállalkozásoknak vannak olyan általános elemei, melyek minden vállalkozásban megtalálhatóak. Ezek az elemek különböző megfontolások szerint, többféleképpen rendszerezhetők. Kiindulásként támaszkodni lehet a mikroökonómia megközelítésére (ezt veszi át például Old és Shafto vállalatgazdaságtani könyve is 25), mely szerint mindennemű gazdasági vállalkozás az alábbi négy fő elemből tevődik össze: 1. Meg kell hozni a három legfontosabb döntést: Mit Kinek a részére Hogyan állítsunk elő? 25

Old, J. – Shafto, T. : Introduction to Business Economics. Stanley Thornes (Publishers) Ltd. England. 1990. 22.old.

31 2. Biztosítani kell a termelés élőmunka, tőke és egyéb input igényét. 3. Az erőforrások megfelelő összerendezése is szükséges (koordináció és szervezés). 4. Kockázatvállalás. A vállalkozás kockázattal jár, ami főleg az abból fakadó kockázatra vonatkozik, hogy az erőforrások biztosítása, illetőleg a költségek felmerülése megelőzi a piacon való megjelenést és a bevétel realizálását. Az első pontban jelzett három fő döntés meghozatala megadja a vállalkozás lényegi jellemzőit. A „ Mit?” és a „Kinek a részére?” kérdés lényegében a volumen nagyságrendjét is meghatározza. A “Hogyan” a technológiára vonatkozó döntést jelenti. Figyelemre méltó, hogy a második pont a biztosítandó erőforrások között nem nevesíti az anyagot, illetőleg az alapanyagot. Ez abból a szempontból helyénvalónak tekinthető, hogy a szolgáltatások egy jelentős részénél ez a fajta erőforrás-igény alacsony részaránnyal szerepel. Az erőforrások összerendezése is alapvető vállalkozási elem, melyet a legegyszerűbb gazdasági vállalkozás esetén is meg kell oldani. Negyedik vállalkozási elemként a kockázatvállalás következik, találóan rámutatva a gazdasági vállalkozások kockázatának a természetére: A vállalkozásnak egy adott kínálattal kell megjelennie a piacon. Ez a megjelenés komoly előzetes kiadásokat igényel, melynek a konkrét összege a kínálat mibenlététől és a piacon való megjelenés módjától függ. Az előzetesen szükségessé váló kiadásoknak a megtérülését rendszerint semmi sem garantálja, még akkor sem, ha a vállalkozás előzetesen alapos piackutatást végzett, vagy végeztetett. (Kérdéses lehet például, hogy szerezhető-e elegendő megrendelés a profilba vágó kohászati termékekre? Lehet-e elég megrendeléshez jutni a cipőgyári kapacitásra, illetőleg el lehet-e majd adni megfelelő áron a már legyártott cipőket? Betér-e kellő számú ügyfél a jól felszerelt fodrászatba? Hányan érkeznek az újonnan nyitott étterembe, vagy szállodába? Stb.) Az előkészítő munka alapossága a siker egyik fontos előfeltétele. Csak olyan termékkel (tevékenységgel) célszerű a piacon megjelenni, melyre megfelelő biztonsággal lesz fizetőképes kereslet, az erőforrások megfelelő mennyiségben és minőségben biztosíthatók lesznek, s a tevékenység olyan költség- és árfeltételek mellett valósítható meg, amelyek alapján megfelelő szintű nyereség is képződik. Egyrészt igen alaposan kell tájékozódni a vonatkozó termékek és erőforrások piacán, másrészt szükséges a potenciális vevők igényeinek, vágyainak, attitűdjenek, preferenciáinak (vevői típustól függően differenciált) ismerete, harmadrészt sokféleképpen végiggondolt, végig elemzett akcióváltozatok napirenden tartása szükséges arra vonatkozólag, hogy a bizonytalanul prognosztizálható változások közepette is folyamatosan biztosítható legyen a megfelelő piaci jelenlét. A siker kulcsa továbbá, hogy az üzleti partnereket is körültekintően kell megválogatni (például a beszállított termékek minősége, megbízhatósága, a szállítás ütemessége szempontjából), és mindenkor megfelelő tájékozottsággal kell bírni az ő piaci sikerességükről is, részint a beszerzés biztonsága, részint a vevők fizetőképességének kondíciói szempontjából. Új vállakozás létrehozása, alapítása előtt fentieken túlmenő feladatok is jelentkeznek: -

Tájékozódni szükséges, hogy nincs-e valamilyen korlátja, akadálya a megfontolás tárgyát képező tevékenység beindításának. Fel kell tárni, hogy a vonatkozó terméknek, vagy eljárásnak nincs-e szabadalmi védettsége, nem esik-e valamilyen szempontból kiemelt állami, vagy önkormányzati hatáskörbe. (A mindenkori aktuális jogszabályok tartalmazzák azoknak a tevékenységeknek a felsorolását,

32

-

-

amelyeket csak állami, illetőleg önkormányzati szervezetek, vagy azok többségi tulajdonában álló gazdasági vállalkozások folytathatnak.) Tisztázandó továbbá, hogy a tervezett tevékenység végzéséhez milyen hatósági engedélyek szükségesek (pl. közegészségügyi-járványügyi, tűzvédelmi, rendőrhatósági, állategészségügyi, építésügyi, környezetterhelési stb. hatósági engedélyek beszerzése), illetőleg a vonatkozó engedélyek kiadásához kötött feltételek, háttérszabályok teljesítése milyen további terheket ró a vállalkozás alapítójára. Az esetek egy részében körültekintő elemzést igényel a vállalkozás jogi formájának megválasztása is. 3.2.1.2. Vállalat

A hazai vállalati gazdaságtan irodalma nem egységes abban a kérdésben, hogy a gazdasági vállalkozások milyen körét tekinti vállalatnak. Két fő vonulattal találkozhatunk: a) Minden gazdasági vállalkozás lényegében vállalat. b) Csak a jogi személyiséggel rendelkező gazdasági vállalkozások tartoznak a vállalatok körébe. Ez az értelmezésbeli különbség napjaink vállalatgazdasági irodalmában is markánsan jelen van.26 A kettő közötti választás elsősorban a vállalatgazdasági kérdések tárgyalhatósága szempontjából érdekes. Fontos szempont, hogy a jogi személyiséggel nem rendelkező mikro-vállalkozások szabályozása, valamint a mikro-méretből következő működési módja jelentősen eltér a jogi személyiséggel rendelkező gazdasági vállalkozásokétól. Ha minden gazdasági vállalkozást a vállalatok körébe sorolunk, akkor a gazdálkodási és gazdálkodás-módszertani kérdések feldolgozása során kell rendszeresen kitérni arra a kérdésre, hogy a vizsgált összefüggés a (legalábbis) részben más feltételrendszer szerint működő mikro-vállalkozások, illetőleg a jogi személyiséggel nem rendelkező egyéb vállalkozások körében érvényesül-e, s ha igen milyen sajátosságokkal. Ez a tananyag – elsősorban az egyszerűbb és egyértelműbb tárgyalhatóság érdekében – csak a jogi személyiséggel rendelkező gazdasági vállalkozásokat sorolja a vállalatok körébe. A vállalat eszerint jogi személyiséggel rendelkező gazdasági vállalkozás. Vagyis felfogásunkban minden vállalat gazdasági vállalkozás, de nem minden gazdasági vállalkozás vállalat. (A tananyag esetenként kitekint a jogi személyiséggel nem rendelkező gazdasági vállalakozások egyes kérdéseire is.) Az önálló jogi személyiség lényegében azt jelenti, hogy a törvény előtt minden szempontból jogképes, a saját nevében jogokat szerezhet, kötelezettségeket vállalhat, és kötelezettségeiért csak maga felel. (Ha a jogi szabályozás nem képez egyértelmű szabályokat a vállalkozás mérete és választható jogi formája között, akkor az általunk definiált vállalat nagyságrendi határai bizonyos mértékig elmosódottnak tekintendők.) A vállalat jogi személyként való definiálása összhangban van a hazai gyakorlati szóhasználattal, valamint a vállalatok helyzetével, gazdálkodásának vizsgálatával foglalkozó szakmunkák szóhasználatával is. Ez utóbbiak jellemzően mikro-vállalkozásokat, kis- és középvállalatokat, valamint nagyvállalatokat különböztetnek meg. (Természetesen 26 Chikán Attila Vállalatgazdaságtan könyve például (AULA Kiadó, 1997. 16. old.) csak a jogi személyiséggel rendelkező vállalkozásokat sorolja a vállalatok körébe. A Balogh Sára – Bélyácz Iván – László Gyula – Marosi András – Szerb László - Ulbert József: szerzők által jegyzett Vállalati gazdaságtan könyv (Janus Pannonius Egyetemi Kiadó, 1994. 19-20.old.) minden gazdasági vállalkozást a vállalatnak tekint.

33 elfogadhatónak tekintjük azokat a munkákat is, melyekben minden gazdasági vállalkozást vállalatként értelmeznek. Szakirodalmi feldolgozásuk során azonban ezt a sajátosságot nem célszerű szem elől tévesztenünk.) Minél mélyebben és minél gyakorlat-közelibben vizsgáljuk a vállalati folyamatokat, annál inkább szükségessé válik a mikro-vállalkozások problémakörének elkülönített kezelése. Az angol nyelvű irodalomban gyakori megoldás, hogy a gazdálkodástani problémák módszertani tárgyalását corporation27 és small business (kisvállalkozás) vagy enterprises (vállalkozások) szerint választja ketté. A szűkebb értelemben vett vállalati gazdaságtan köréből kilépve további szóhasználatbeli sajátosságokkal találkozhatunk. A ’90-es évektől megújuló hazai hivatalos szóhasználat egyik érdekességeként megemlíthető, hogy az esetenként magát a gazdasági vállalkozást, s ezen belül a vállalatot is vállalkozónak nevezi. A számviteli törvény például a következőképpen fogalmaz: „vállalkozó: minden olyan gazdálkodó, amely a saját nevében és kockázatára nyereség- és vagyonszerzés céljából üzletszerűen, ellenérték fejében termelő vagy szolgáltató tevékenységet (a továbbiakban: vállalkozási tevékenység) végez…” 28 Tehát a számviteli törvény magát a gazdasági vállalkozást tekinti vállalkozónak. A gazdasági vállalkozásnak vállalkozóként való definiálása révén sok nyelvi furcsaság is kialakul. Ilyen például „ a jogelőd nélkül alapított vállalkozó”29. A szélesebb vállalatgazdaságtani témakört lefedő munkák többsége definiálja a vállalatot. (Találkozhatunk azonban olyan vállalati gazdaságtan könyvekkel is, melyek szólnak ugyan vállalatról is, vállalkozásról is, de kimondatlanul az általános szóhasználatra hagyatkozván egyiknek a meghatározására sem térnek ki.) Tekintettel arra, hogy a vállalat sok alrendszerből áll, több részrendszerből épülhet fel, és többféle szakma szempontrendszere szerint vizsgálható, a minden igényt kielégítő tömör definiálása nem oldható meg. Erre visszavezethetően az irodalomban sokféle vállalat-definícióval találkozhatunk, és ezek többsége érdemben nem is vitatható. Az irányadónak tűnő gazdaságtani definíciók némi kiegészítése alapján a következő meghatározás adódik: A vállalat a fejlett áru- és pénzviszonyok körülményei között a gazdaság meghatározó jelentőségű tényezője. Fizetőképes szükséglet üzleti alapon történő kielégítése céljából szerveződő, és emberek, eszközök, információk egyidejű, bonyolult kölcsönhatásaként fejlődő gazdasági komplexum. Az erőforrásokat saját racionális szempontjainak megfelelően kombinálja. Bevételeiből fedezi kiadásait, kockázatokat vállalva jövedelmezőségre, eredményességre törekszik. Jogi személy, jogokat szerezhet, kötelezettségeket vállalhat. Harmadik személyekkel szemben – belső szerkezetétől függetlenül – önállóan lép fel. Felelőssége egységes és egyetemleges. (A vállalat mibenlétét a tulajdonosi háttér nem érinti.) Az a tény, hogy egyes anyavállalatok megfelelő transzferárak alkalmazásával esetleg veszteségbe viszik valamely leányvállalatukat, még nem törli az eredményességre való törekvés kitételét. A leányvállalatnak ebben az esetben is eredményességre kell törekednie.

27

Az angol nyelvű szakmai szóhasználat a corporation kifejezést a jogi személyiséggel rendelkező, esetenként a nyilvános számadásra kötelezett gazdasági vállalkozás elnevezésére használja. Gyakran szerepel a company szionimájaként is. Részletesebben: Steade, R. D. – Lowry J.R.: Business an Introduction. South-Western Publishing. CO. Cincinnati, Ohio, 1987. 53-63. old. 28 2000. évi C. törvény a számvitelről. Értelmező rendelkezések, fogalmak. 3. § (1). 29 2000. évi C. törvény a számvitelről. 11. § (5).

34 Az már más kérdés, hogy a ténylegesen megtermelt nyeresége a számviteli kimutatásokban nem fog szerepelni.30

3.2.1.3. A vállalat funkciói A vállalat egyidejűleg sok lényeges szerepkört tölt be a gazdaságon túl a társadalomban és az egyén életében. Minden vállalat alapvető gazdasági szerepe: fizetőképes kereslet kielégítése. Ezen keresztül létezik, ez a létformája. A gazdaság egészébe is ez alapján illeszkedik be. Emellett – részben az alapvető gazdasági szerepkör betöltésének ikertermékeként, részben egyéb külső hatásokra – alakultak ki további szerepkörei. Ezek közül a leglényegesebbek: -

a szükséglet-kielégítés tárgyainak és előállítási módszereinek egyre magasabb színvonalra emelése, munkaalkalom teremtése, egyéni, társadalmi, és vállalkozói jövedelmek létrehozása, a munkavállalók szakmai tudása fejlesztésének a terepe, stb.

A működés révén betöltött szerepkörök különböző aspektusokból vizsgálva eltérő jelentőségűeknek mutatkoznak. A gazdaság működése szempontjából a fizetőképes keresletet kielégítő, az állam számára adóbevételeket biztosító szerepkörök a leglényegesebbek. Szociális szempontból a vállalati működés legjelentősebb szerepe abban van, hogy munkaalkalmat teremt, és az egyének számára munkajövedelmet biztosít. (Az már más kérdés, hogy a gazdálkodás humánpolitikai céljai által vezérelve esetleg további szociális funkciókat is – például üzemorvosi szolgálat – felvállalhat.) A magántőkés vállalkozó szempontjából a vállalat legdöntőbb szerepe, hogy rizikó prémiumot (azaz vállalkozói nyereséget 31) termel. A gazdaságnak ez a szereplője kifejezetten ebből a célból vállalkozik, hiszen rizikó prémiumra – mely lényegében az implicit költségek32 megtérülése feletti nyereséget jelenti – csak gazdasági kockázatvállalás útján lehet szert tenni. A rizikóprémium a gazdasági kockázatvállalás ellenértéke. A munkavállaló egzisztenciális biztonságát, boldogulásának elősegítését várja a vállalattól.33 A vevők, illetve a vásárlók szempontjából az a legfontosabb, hogy a vállalat milyen minőségű, korszerűségű terméket, milyen áron kínál. Az a vállalat eleve nem lehet életképes, amelyik nem tudja értékesíteni termékeit, illetőleg termékei iránt nincs megfelelő fizetőképes kereslet. 30

A transzferárak felhasználásával történő nyereségtorzítást a fejlett gazdaságú országok jogszablyai általában tiltják. 31 A vállalkozói nyereség a rizikó prémium eredeti magyar elnevezése. Az eredeti elnevezés használata háttérbe szorulóban van. Ez két fő okra vezethető vissza: egyik az angol risk premium tükörfordítása, másik a nyolcvanas évek hazai gazdasági szabályozóinak azon „huszárvágása” miszerint az adózás előtti nyereséget „vállalkozási nyereség”-ként definiálták. (A “vállalkozói” és a “vállalkozási” megnevezés nem teljesen azonos, a tapasztalatok szerint azonban nehézséget okozott a megkülönböztetésük.) 32 Az implicit költségek a vállalkozó saját erőfeszítéseinek (saját munka, saját tőke stb.) ellenértékéből azt a részt fedik le, mely nem szerepel a kiadások között, de a gazdálkodói szféra más vállalkozásainál történő hasznosítás esetén piaci áron mért bevételi forrást biztosítanának számára. (Az implicit költségeknek található egy elvileg kevésbé védhető értelmezése is a szakirodalomban, mely az amortizációt is az implicit költségek körébe sorolja.) 33 A munkavállaló a vállalatban betöltött szerepe szerint is eltérő jelentőségűnek ítéli meg a fenti vállalati szerepkörök betöltésének színvonalát.

35 A felsorolt szerepkörök funkcióknak is nevezhetők. Számolni kell azonban azzal, hogy ez a szóhasználat félreértések forrásává válhat. A közgazdász társadalom ugyanis – sajnálatos módon – igen gyakran azonosítja a vállalati funkciókat és célokat, holott nem szükséges, hogy mindazon gazdasági és társadalmi szerepkörök, melyeket a vállalat működésénél fogva betölt, teljes körben megfogalmazódjanak a vállalati célok között, sőt az ilyen törekvés zavarok forrásává is válhat. Ha például a vállalati működés automatikus velejárójaként létező munkaalkalom biztosítási szerepkör megfogalmazódik a vállalati fő célok között is, ez oda vezethet, hogy a vállalat a szükségesnél több munkahelyet tart fenn. A vállalat legfőbb funkciója, azaz legfőbb szerepe a javak előállításában és a szolgáltatások nyújtásában való közreműködés. Meg kell említeni továbbá, hogy a vállalatnak lehetnek felesleges (pl. terület igénybevételi) funkciói, sőt kifejezetten káros (egészségre ártalmas munkahelyek léte, környezetszennyezés) funkciói is. 3.2.1.4. Stakeholderek A vállalat, szerepköreinek gyakorlása során különböző emberekkel, embercsoportokkal, vállalatokkal és intézményekkel kerül közvetlen vagy közvetett kapcsolatba. Ennek a kapcsolatrendszernek a vállalat részéről történő alakítása, formálása mindig is nagy jelentőséggel bírt a hosszú távú eredményesség szempontjából, és gyakorlatilag is a termelésiés profitcéloknak alárendelten kezelték. A felgyorsult fejlődés, és az üzletről alkotott társadalmi kép megváltozása kiemelte e sokágú kapcsolatrendszer jelentőségét. Az 1980-as évektől már általános működési és túlélési feltétel a vállalati kapcsolat- és viszonyrendszer újraértelmezése és új alapokra helyezése. E kihívás szempontjából hasznosíthatónak bizonyult a stakeholder-elmélet, mely a vállalatok és a környezetüket alkotó érdekcsoportok kapcsolatát és kapcsolat-fejlesztési lehetőségeit, módszereit értelmezi. Az angolban a stake kifejezést használják mindazon érdekekre, követelésekre és jogokra, amelyekkel valamely egyén vagy csoport egy adott vállalkozással kapcsolatban bír. A stakeholderek tehát azok a csoportok vagy egyének, akik befolyásolhatják a vállalat működését, illetőleg érdekeltek annak következményeiben. Egyes szerzők a stakeholdereket érdekcsoportokként említik, terjedőben van az „érintettek” elnevezés is.34 Fentiek értelmében a vállalat a működése során nagyon sok olyan egyénnel, csoporttal kerülhet kapcsolatba, akik megfelelnek az stakeholder definíciónak. A kérdéskör kezelhetőségéhez a stakeholdereket célszerű csoportokba rendezni. A sokféle rendszerezési lehetőség közül a vállalathoz való kapcsolódás módja szerinti csoportosítás a legkézenfekvőbb. Az irodalom általában az alábbi stakeholder-csoportokat tekinti alapvető fontosságúnak: - Tulajdonosok - Menedzserek - Beosztott munkavállalók (és azok különböző csoportosulásai) - Helyi közösség, egyéb állampolgári csoportosulások - Szállítók - Fogyasztók (vevők) - Állam (állami intézmények) - Bankok (hitelezők) 34

A stakeholderek Chikán Attila magyarításában: érintettek.

36

-

Temészeti környezet (képviselői) Versenytársak Stratégiai partnerek

A felsorolás első három elemét együttesen vállalaton belüli, vagy belső stakeholdereknek, a többit vállalaton kívüli, vagy külső stakeholdereknek is nevezik. (Egy-egy személy, vagy szervezet egyidjűleg több stakeholder-csoporthoz is tartozhat. A menedzser vagy a beosztott munkavállaló például megjelenhet a fogyasztók, vagy akár a tulajdonosok körében is. A természeti környezet képviselői a helyi közösség markáns képviselőiként is szerepet vállalhatnak, stb.) Az irodalomban a fentiek mellett, különböző megfontolások szerint bemutatott, többféle stakeholder-csoportosítással találkozhatunk. Erre példa a stakeholderek alábbi öt csoportba rendezése: 1. Részvényesek (hagyományos részvényesek, intézményi befektetők, egészségbiztosító pénztárak, továbbá a cég igazgatóságában helyet foglaló részvényesi képviselők), 2. Munkahely (a vállalat ügyvezetése, alkalmazottai, üzletkötői), 3. Társadalmi háttér (a beszerzés, a vállalati működés és az értékesítés környezetében), 4. Piac (szállítók, vevők, fogyasztók), 5. Természeti környezet (természeti erőforrások és környezeti rendszerek képviselői). A stakeholderekkel kapcsolatban a legfontosabb feladat azoknak a folyamatoknak a vállalati működésbe történő beillesztése, amelyek segítségével az egyes stakeholderek feltárhatják érdekeiket, kommunikálhatják értékrendszerüket a vállalat felé. A stakeholderekkel kapcsolatos feladatkomplexumot és ennek megoldását, vagyis a vállalat belső és külső kapcsolatrendszerét koncepcionálisan irányító tevékenységet, mely gazdasági, társadalmi és etikai elemeket is tartalmaz, stakeholder menedzsmentnek nevezik. Kialakítása során a vállalatnak utat kell találnia a kölcsönösségnek (a felek egyenrangúságának) kibontakoztatására, és a hosszú távú, bizalomra épülő kapcsolatok stratégiai perspektíváinak a kiépítésére. Különösen szerencsés, ha a vállalat kreatív kezdeményezésekkel elébe megy bizonyos eseményeknek. Az ezredforduló Magyarországán például már gyakran előfordul, hogy a munkaerő-elbocsátásra kényszerülő vállalat a munkajog által előírt kötelezettségeinek betartásán túlmenően – anyagi áldozattól sem visszariadva – szervezetten segíti elbocsátandó dolgozóit új munkahelyük megtalálásában. (Ez egyrészt növeli általános jó hírnevét, másrészt erősíti a maradó dolgozók vállalatba vetett bizalmát, harmadrészt az újbóli munkaerő-felvétel során könnyebben találnak megfelelő képzettségű, jó munkaerőt.) A stakeholderek – a kapcsolatok differenciáltságának megfelelően – eltérő súlyú odafigyelést és eltérő típusú tevékenységet igényelnek. Lényeges feladat a kulcsfontosságú stakeholderek alapos megismerése, hogy velük a legjobb kommunikációt lehessen kialakítani. A vállalatok működésében játszott meghatározó jelentőségű szerepük miatt kiemelt odafigyeléssel, de strukturáltan kezelendő a munkavállalók (munkavállalói státusú menedzserek és alkalmazottak), valamint a vevők és a fogyasztók csoportja. A vállalat szemszögéből az egyes állami és a társadalmi szervezetek, illetőleg azok képviselői is eltérő jelentőséggel bírnak, következőleg eltérő jelentőségű odafigyelést igényelnek. A konkurencia helyét mindmáig nem tisztázta stakeholder elmélet. A konkurencia is olyan stakeholder csoport, mely bizonyos esetekben igencsak meghatározó jelentőségű hatást gyakorol a vállalat célszerű piaci magatartására. A velük való kapcsolatépítés során azonban

37 különös odafigyelés szükséges az üzleti titkok megőrzése szempontjából. A versenytársak, mint stakeholderek viszonylatában a pozitív hozzáállású vállalati kapcsolat-átrendezés szakirodalmi kelléktára az ezredfordulón még kissé szegényesnek tűnik. A stakeholderekkel kapcsolatos tevékenység koncepcionális rendszerének kidolgozásához részletes stakeholder elemzés szükséges, melyhez gyakran állítanak össze stakeholder térképet is. Az irodalomban a stakeholder térképek gazdag választékával találkozhatunk. A 3.2.1.4/a ábra egy olyan stakeholder térkép sémát idéz, mely szinte felsorolásszerűen szerepelteti az alapvető stakeholder kategóriákat, s amely magán viseli azt a sajátosságot, hogy a konkurenciát, mint stakeholder csoportot egyszerűen figyelmen kívül hagyja. EGY TIPIKUS VÁLLALAT STAKEHOLDER TÉRKÉPE

Tulajdonosok Menedzserek

Alkalmazottak

Fogyasztók

Szakszervezetek

Szállítók

Vállalat Állam

Hitelezők

Helyi közösség

Természeti és épített környezet

3.2.1.4/a ábra. A Freeman-Reed szerzőpáros stakeholder térképe. (Evan, E. M. – Freeman, R. E.: A modern vállalat stakeholder-elmélete: kantiánus kapitalizmus. In: Boda Zsolt – Radácsi László: Vállalati Etika. Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem, Vezetőképző Intézet, 1996. 101.o. )

Az ezredfordulón a stakeholder térképek egyik legismertebb változata a hatalom-érdek mátrix. Ez abból a célból készül, hogy megmutassa, melyek azok a stakeholderek, amelyek/akik a vállalat szempontjából meghatározó jelentőségűek, s felhívja a figyelmet a velük való szoros kapcsolattartás szükségességére. A térképet egy négy mezőre osztott területre rajzolják, ahol két ismérv a hatalom és az érdek erőssége szerint jelölik be az egyes stakeholderek helyét. A hatalom-érdek mátrix sémáját a 3.2.1.4/b ábra mutatja be. A hatalom-érdek mátrix koncepciója szerint az egyes mezőkbe sorolt stakeholderekkel a kapcsolattartást az alábbiak szerint célszerű differenciálni: a) Az odafigyelés szempontjából a jelentős hatalommal bíró, és jelentősen érdekelt stakeholderek csoportja a legfontosabb. Teljes elkötelezettséggel és komoly erőfeszítések mellett kell az ő teljes megelégedettségük elérésére törekedni. („Magas – magas” mező.) b) A jelentős hatalommal bíró, de kevésbé érdekelt stakeholderekkel való kapcsolattársnál kevesebb kapcsolati munka is elég ahhoz, hogy a

38 megelégedettségüket el lehessen érni. Vigyázni kell azonban, hogy üzeneteivel a vállalat ne váljon számukra érdektelenné, unalmassá. („Magas – alacsony” mező.) c) A hatalmi szempontból kevéssé jelentős, viszont jelentősen érdekelt stakeholdereket korrekt módon és viszonylag tömör információkkal kell tájékozottá tenni. Ebben a csoportban gyakran találhatók jó szándékú, segítőkész emberek. („Alacsony – magas” mező.) d) A hatalmi szempontból és érdekeltség szempontjából is kevéssé jelentős stakeholdereket is szem előtt kell tartani, de nem szabad untatni őket erőteljes kommunikációval. („Alacsony – alcsony mező.)

HATALOM-ÉRDEK MÁTRIX Magas

MEGELÉGEDETTSÉGBEN TARTANI

SZOROS KAPCSOLATOT TARTANI

HATALOM FIGYELNI (minimális erőfeszítés)

FOLYAMATOSAN TÁJÉKOZTATNI

Alacsony

Magas

Alacsony

ÉRDEK 3.2.1.4/b ábra A stakeholder térképek érdemben csak a hozzájuk kapcsolt részletes stakeholder analízissel együtt hasznosíthatók. Az analízis alapján a négy fő csoporton belül további alcsoportok képezhetők, a teendők további finomításának hozzárendelésével. A konkurenciának, mint speciális érdek-csoportnak az elhelyezése itt is kérdéseket vet fel. A konkurenciának magas lehet a hatalma, s a vizsgált vállalathoz fűződő érdekeltsége is erős lehet. Mégsem lenne célszerű a vállalat vállalat nagy részvénycsomagjait birtokló tulajdonosokkal azonosan kezelni, velük azonos informáltsági helyzetet biztosítani. A stakeholder menedzsment irodalmában találkozhatunk túlzó, de legalábbis vitatható törekvésekkel is. Ilyennek tűnik például az az elvárás, hogy a stakeholderek vegyenek részt a vállalat vezetésében, vagy kapjanak helyet a vállalat igazgatótanácsában. Teljesen egyértelmű, hogy különösen a konkurenciának, mint a stakeholderek egy csoportjának nincs helye egy vállalat vezetésében, sem az igazgatóságában (azzal együtt sem, hogy az ezredfordulóra a konkurencia fogalma is árnyalódott). Másrészt az említett testületek ülésein számos olyan kérdésben döntenek, melyek idő előtti kiszivárgása ronthatja a vállalat versenyhelyzetét. Az igazgatóság vagy a menedzsment ülésein minden kívülálló személy folytatólagos jelenléte esélyromboló hatású lehet.

39 Megemlítendő, hogy a vállalaton belüli stakeholderek beleszólási és tájékozódási kérdései általában a dolgozói részvétel keretei közé tartoznak, tehát ez sem általános stakeholder kérdés. Mind az elméleti forrásmunkák, mind a vállalati megoldások arra utalnak, hogy a dolgozói részvételt illetően sem célszerű egy egységes vállalati recept szerint haladni. 3.2.1.5. Vállalati célok 3.2.1.5.1. Cél és érdek

A vállalati gazdálkodás sokszintű, bonyolult, állandóan megújuló célrendszer iránymutatása alapján zajlik. Minthogy végső soron ennek a célrendszernek a segítségével irányítják és ellenőrzik a vállalatot, a célok a vállalat életében meghatározó jelentőséggel bírnak. A körültekintően megfogalmazott, illetőleg előirányzott célokat bontják feladatokra, teendőkre, melyek bizonyos értelemben szintén célokká válnak. A vállalati döntések többsége szintén célokat keletkeztet. A gazdasági vállalakozás egyik fő elemeként definiált döntéshozatal – vagyis annak eldöntése, hogy „mit”, „kinek a részére” és „hogyan” állítsunk elő35 – például három alapvető cél meghatározásaként is értelmezhető. A cél a köznapi beszédben is gyakran előforduló, többjelentésű szó. A vállalati gazdaságtan nem definiálja tudományos kategóriaként, ezért az itteni előfordulások értelmezhetőségéhez a szó általános jelentése vehető alapul. A Magyar Larousse enciklopédia36 a következő jelentéseit ismerteti: 1. Az, amire valamely törekvésünk irányul. 2. Valaminek az értelme, rendeltetése. 3. Filozófiai jelentés: a) Az ember akarati tevékenységének jellemző vezérlő motívuma, a cselekvés szabályozója, annak belső törvénye. b) A tudatos cselekvés eredményének eszmei előképe az emberi tudatban. 4. Az, amire valamit szántak, illetve fordítottak. (Továbbá 5., 6. és 7. jelentésként úti-célt és különböző sportbéli célokat sorol fel). Figyelemre méltó, hogy csupán a filozófiai értelemben történő használat esetén is kétféle jelentéssel számolhatunk. Lényeges különbség van aközött, hogy a tudatos cselekvés eszmei előképeként, vagy az akarati cselekvés vezérlő motívumaként, belső törvényeként értelmezzük-e. A vezérlő motívum változat elmosódottabb határokat és a céllal való igen nagy személyi azonosulást takar. Az eszmei előkép változat nagyobb konkrétsági fokot tételez fel, kisebb belső azonosulást is megengedvén. A szó több jelentésére is visszavezethetően a vállalati célokkal foglalkozó irodalom meglehetősen ellentmondásos. Ez a tananyag az egyértelműség érdekében a vállalati célrendszer elemeként szereplő célt a tudatos cselekvés eszmei előképeként értelmezi, mely egy jövőbeni kívánatos állapotot jelöl, annak az időskálán való elhelyezésével egyidejűleg. 37 A kívánatos állapot rendszerint mennyiségi és minőségi jellemzőkből áll. Az időskálán való elhelyezés időpont, vagy időtartam megjelölését jelenti. Az általános jellegű minőségi célok (mint például a vállalat jó hírnevének a megőrzése) egy hosszú távra értelmezett időtartam minden időpontjára érvényesek, értelemszerűen magukban hordozzák az időskálán való elhelyezést is, nem igénylik annak direkt megjelölését. 35

Bemutatása a 3.2.1.1. fejezetben. Magyar Larousse enciklopédia. Librairie Larousse, Paris, 1979 – Akadémiai Kiadó, Budapest, 1991. 448. old. 37 Sok problémával találnánk magunkat szemben, ha a vállalati célt, mint az ember akarati cselekvésének belső törvényét próbálnánk korrekt módon értelmezni. 36

40 A vállalati célok sokszínűségére jellemző, hogy a nem célként nyilvántartott különböző előirányzatok között is sok cél szerepel. A vállalati tervadatok jelentős hányada például értelmezhető célként is (tervcélok). Azonban nem minden tervadat cél. A vállalatok például bizonyos statisztikai információk alapján beterveznek váratlan gépmeghibásodásokat, betegség miatti munkaerő-hiányzási rátákat, bizonyos selejtarányt stb. Ezek alapesetei nem képezik a célrendszer részét. (A selejtarány csökkentése, vagy szinten tartása viszont már eléggé gyakori cél. Stb.) Az emberi cselekvés elsődleges vezérlőjeként a továbbiakban nem a célt, hanem egy ennél mélyebb struktúrát, az érdeket vesszük alapul. Lényegében a világ fejlődése is annak függvényében gyorsul vagy lassul, hogy a nagyhatalmak irányításában milyen érdekhelyzetű emberek és csoportok hozzák meg a döntéseket. Az érdek – kissé leegyszerűsítve – a szükségletek kielégítésére irányuló belső motivációt, belső mozgósító erőt jelenti. Az emberi szükségletek többrétegűek és sokszínűek. Maslow – rámutatva, hogy a szükségletek kielégítése iránti igénynek van a legnagyobb szerepe az egyes ember tevékenységének belső vezérlésében – kidolgozta a szükségletek hierarchiájának sémáját, ahol a fiziológiai majd a biztonsági szükségletek jelentik az alapot, erre épül a szeretet, a mások általi tisztelet és megbecsülés iránti igény. Legmagasabb szinten az önmegvalósítási szükségletek helyezkednek el.38 Az egyes egyének a különböző szükségleteiket bizonyos határok között eltérően súlyozzák, ami – többek között – a szükséglet kielégítésére irányuló mozgósító erő eltérő intenzitásához vezet. Ha például a táplálkozás megfelelő szintjét a fiziológiai, tehát a legalapvetőbb szükségletek között értelmezzük, majd ezt számszerűsíteni is kívánjuk, csupán ebben az egy szegmensben is kétháromszoros eltéréseket találhatunk az egyes emberek normaszintje között. (Egyes emberek inkább lemondanak az aznapi vacsoráról egy jó hangverseny meghallgatásáért, mások inkább duplán vacsoráznak.) A meghatározó az egyén által érzékelt (elképzelt) szükséglet. A mozgósító erőt ez váltja ki, és nem egy tudományosan meghatározott kalória, fehérje, vitamin, és egyéb szükséglet. Azonban az ilyen normák tudatosulása önmagában is befolyásolhatja az egyén (elképzelt) szükségletét. A fiziológiai szükségletek egy minimális szintjén túl az emberekben hierarchikusan megjelenő tényleges szükségleteket a vallás, a kultúra, a neveltetés, a társadalmi környezet és az egyén adottságai határozzák meg. A fiziológiai szükségletek minimuma felett jelentkező szükségletek eltérő súlyozása az egyik fő magyarázó eleme az emberi viselkedés változatosságának. A vállalatok működése is emberi érdekérvényesítési törekvések hatására zajlik. Itt a legfőbb mozgósító erő az anyagi érdek. A tőketulajdonosok az anyagi helyzetük további javítása céljából fektetik pénzüket a vállalatba. A munkavállalókat is elsődlegesen az anyagi javakhoz való hozzájutás motiválja, amikor egy-egy vállalat szolgálatába szegődnek. Választási lehetőség esetén megjelenhetnek a magasabb rendű szükségletek. Bizonyos munkakörökben meghatározó jelentőségű lehet az önmegvalósítás iránti szükséglet. (A művészeti, vagy azzal rokon területeken túl a legtöbb esetben ilyen a konstruktőri, a formatervezői stb. munka.) Az önmegvalósítási igényt kisebb súllyal szolgáló munkák esetében is fontos a munkával való azonosulás, a megfelelő motiváltság. Ez minden munka minőségére rányomja a bélyegét.

38

A Maslow által meghatározott sorrend: fiziológiai, biztonsági, szociális, megbecsülési, önmegvalósítási szükségletek. Amíg az alsóbb rendű szükségletek iránti igények nem teljesülnek, addig a magasabb rendű szükségletek nem fejtenek ki átütő jelentőségű mozgósító erőt. Rámutatott arra is, hogy az egyes szükségleti szintekhez tartozó igények értelmezésében, kezelésében jelentős egyéni különbségek lehetnek. (Abraham Maslow, Motivation and Personality. 2nd edition, Harper &Row,1970)

41 A célképzés emberi tevékenység. A vállalat azáltal rendelkezik célokkal, hogy valaki (valakik) célokat fogalmaz(nak) meg a számára. A vállalati célképzés és célmegvalósítás hatékonysága jelentős részben az érdekérvényesítési feltételek sajátosságai és a vállalati érdek-érdekeltségi rendszer függvényeként alakul. (Ebben a folyamatban természetesesen a szakmai felkészültség is nagy hatású tényező.) A vállalat megfelelő működése szempontjából fontos, hogy a jelentősebb célokat írásban is rögzítsék, és az indokolt terjedelemben, részletezettséggel a megvalósításban közreműködők a tudomására hozzák. A vállalati célok – a lebontás rendszerének függvényében – az egyes dolgozók vállalaton belüli tevékenységére, viselkedésére is iránymutatással szolgálhatnak. A vállalati célinformációk jól átgondolt differenciáltságú terítése, és a konkurencia miatt bizonyos céloknak a titkos kezelése nagy jelentőséggel bír. (A vállalatok többségénél például a szigorúan titkos információk között szerepelnek a gyártandó új termékekkel kapcsolatos kísérletek, az alkalmazott technológia egyes kérdései, az esetleges tervezett módosítás és bevezetésének időpontja, stb39.) A vállalati célképzés keretfeltételeit a környezet, valamint a vállalat erőforrásellátottsága és erőforrás-szerzési lehetőségei határozzák meg. A célkitűzés időpontjában meglévő erőforrás-ellátottság annál szigorúbb kereteket jelent, minél közelebbi a cél. Minél előbbre mozdulunk az időskálán, annál tágabbá válnak a célválasztás lehetőségei. 3.2.1.5.2. A vállalati célok fajtái

A vállalat sokféle tartalommal és eltérő jelentőséggel bíró célokkal, célrendszerekkel rendelkezik, melyek a külső környezeti feltételekkel, egymással és a vállalat belső tagozódásával is összefüggésben állhatnak. Ebből kiindulva a vállalati célok többféle szempont szerint vizsgálhatók, illetőleg csoportosíthatók. A leggyakoribbak: a) Célhierarchia szerint - főcél, - részcél. A célok hierarchikus rendszerének áttekintése, illetőleg felvázolása mindenfajta vállalati célképzési tevékenység előfeltétele. A fő célok a vállalkozás alapkérdéseire és jövedelmezőségére vonatkoznak. Az alsóbb rendű célok a magasabb rendű célok megvalósítási eszközeiként is értelmezhetők. A célhierarchia értelmezésére sokféle nézőponttal találkozhatunk az irodalomban. Általában a stratégiai fő célok képezik a célképzés kiindulási alapját. A célhierarchia legmagasabb szintjén a krédó, a misszió, a vízió és a vállalat-filozófia áll.40 A vállalati célhierarchiával összefüggésben gyakran használt fogalom a célpiramis, ahol a piramis talapzatát a közvetlen, operatív célok képezik, a csúcsát pedig az alapvető, legfőbb célok. Különböző vizsgálati és célképzési szempontok figyelembevételével a célhierarchiák és célpiramisok sokféle rendszere állítható össze. A célok hierarchikus rendszerezésének különböző lehetőségeit illusztrálja példaként Varsányi Judit három célpiramis ábrája. (3.2.1.5.2./a, 3.2.1.5.2./b és 3.2.1.5.2./c ábrák). Az ábrák szemléltetési célt szolgálnak (részletes elemzésük nem tárgya a tananyagnak). 39

Ennél is titkosabbak lehetnek bizonyos receptúrák, vagy gyártási eljárások. Egy világhírű italmárka receptúráját például a lopás elleni védekezés érdekében soha nem írták le. Egyidejűleg csupán két ember ismeri, akik baleset-biztonsági megfontolásokból soha sem utazhatnak együtt, s csak ritka kivételként tartózkodhatnak egy helyen. 40 A fogalmak értelmezésére a későbbiekben kerül sor.

42 A STRATÉGIAI CÉL-ESZKÖZ HIERARCHIA PIRAMISA

Fejlődés

Goodwill Jövedelmezőség

Erős üzleti pozíciók Versenyképes struktúrák és erőforrások

Húzóerők, szövetségi politika menedzselés

3.2.1.5.2/a ábra. Forrás: Varsányi Judit: Üzleti stratégia – üzleti tervezés. Nemzeti Tankönyvkiadó, 1996. 57. o.

TÖBBSZINTŰ ÜZLETI CÉL-ESZKÖZ AMBIVALENCIA

Fennmaradás

Célirányos innováció Likviditás Tudatos üzletvitel és pénzpolitika Magas átlagos nyereségráta A jövedelmező termékek nagy forgalma Fogadókész, fizetőképes piac Ideális minőség/ár viszonyok

Magas goodwillérték A korábbi időszak jó jövedelmezősége és likviditása

3.2.1.4.2/b ábra. Forrás: Varsányi Judit: Üzleti stratégia – üzleti tervezés. Nemzeti Tankönyvkiadó, 1996. 85. o.

43 CÉLOK ÉS MOZGÁSTÉR AZ ÜZLETI TERVEZÉSBEN

Mozgástér

Fejlődés Likviditás

Forgalom és jövedelmezőség Üzletpolitika, árpolitika, marketing

Erőforrások felhasználása és költségei

3.2.1.5.2/c ábra. Forrás: Varsányi Judit: Üzleti stratégia – üzleti tervezés. Nemzeti Tankönyvkiadó, 1996. 89. o.

b) A vállalat alapvető funkciójával (fizetőképes szükséglet kielégítésével) való kapcsolat szerint a célok fajtái: - közvetlen gazdasági cél (például adott évben 40 ezer darab automata mosógép értékesítése, a készletszint 10 százalékkal való csökkentése, 200 millió Ft nyereség realizálása stb.), - nem közvetlen gazdasági cél (ezek a célok – mint a közvetlen célok megvalósulásának másodlagos támogatói – igen tág témakörben mozoghatnak, ide sorolhatók például a különböző stakeholder csoportokra vonatkozó kapcsolattartási-együttműködési célok, vagy egyes műszaki célok stb. is), ezeket a célokat az irodalom egyszerűbben „nem gazdasági céloknak” 41 is nevezi. c) A cél irányultsága szerint (vagyis aszerint, hogy mire irányul a cél) igen sok céltípus képezhető. Néhány jellemző változat: - általános cél (a vállalat jó hírnevének megőrzése, innováció-orientált technológaés termékfejlesztés, élenjáró termékstratégia alkalmazása), - eredménycél (0,5 milliárd Ft nyereség, illetőleg 12 százalékos tőkejövedelmezőség elérése). - pozíciócél (az ágazat ármeghatározó vállalatává válás), - akciócél (egy adott beruházás megvalósítása, piacralépés egy új termékkel). d) Időtáv szerint a főbb célváltozatok: - hosszú távú cél, - középtávú cél, - éves cél, 41

Horváth László – Csath Magdolna: Stratégiai tervezés. Elmélet és gyakorlat. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1983. 86-87. old.

44 - operatív cél. A célok időtáv szerinti csoportosításában is fellelhetők hierarchikus elemek. A rövidebb távú célok bizonyos fokig alacsonyabb hierarchia szinten állnak, mint a hosszabb távúak. A hierarchia körülmények azonban ebben az összefüggésben is megfelelő rugalmassággal értelmezendők. A rövid és a hosszú távú célok sok szempontból ellentmondásba kerülhetnek egymással. Az ellentmondás feloldásának módja jelentős részben a döntéshozó(k) érdekhelyzetének a függvényeként alakul. e) Az összhang szempontjából - célsemlegesség, párhuzamosság, - célkomplementartitás és - célkonkurencia állhat fenn. Célsemlegesség esetén az egyik cél megvalósítása nem befolyásolja a másik cél megvalósíthatóságát. (Speciális gyártósorok és megfelelő erőforrásellátottság mellett a gyermek- és a felnőtt cipők gyártási céljai nem befolyásolják egymást, tehát az összhang szempontjából itt célsemlegesség áll fenn.) A célkomplementaritás azt jelenti, hogy a célok mintegy kiegészítik egymást, az egyik cél elérése támogatja a másik cél megvalósulását. (A volumennövelési cél megvalósítása például – változatlan kapacitás-feltételek mellett – segíti az egységköltség-csökkentési cél megvalósulását, és megfelelő árkondíciók mellett a nyereségnövelési cél elérését is). A célkonkurencia valójában célkonfliktust jelent. Ilyen célviszony esetén az egyik cél megvalósítása rontja a másik cél megvalósítási lehetőségeit (a piaci részarány növelése például ronthatja a rövid távú nyereségcélok realizálási esélyeit). 3.2.1.5.3. A profitmaximálási cél, és érvényesülése

A mikroökonómia a rövid távú profitmaximálási cél szempontjából dolgozza ki a vállalat viselkedésével kapcsolatos tételeit. Ennek lényege, hogy a vállalat a döntési változatok közül azt a változatot választja ki, mely az egyébként keletkező nyereséghez képest a legnagyobb többletnyereséget eredményezi. A mikroökonómia ily módon a rövid távú döntéseket modellezi. A hosszú távú profitmaximálás azonban magába foglalja a jövő érdekében történő átmeneti profitáldozatot is, amit a mikroökonómiai modellek már nem képesek kezelni. (Egy perspektivikus piac megszerzése érdekében a vállalat átmenetileg csekélyebb profittal is megelégszik.) A hosszú távú profitmaximálás egy olyan elv, mely a vállalati magatartás törvényes keretein belül keresi a hosszú távon legnagyobb hasznot hozó döntési változatokat. A profitmaximálási cél általános érvényét sok publikáció megkérdőjelezi. Egyes közgazdaságtani irányzatok mellett találhatók olyan vállalatgazdaságtani forrásmunkák is, melyek nem tekintik általános érvényűnek a profitmaximálási célt. A gyakorlat-orientált vállalatgazdasági munkákban profitmaximálási cél elfogadására vonatkozóan három fő irányzat jellemző (klasszikus, átértelmező és tagadó): 1. Klasszikus irányzat. Ennek értelmében a vállalat a nyereség maximálására törekszik. A profitmaximálási törekvéseket valós célként elfogadó felfogás abból indul ki, hogy a pénztulajdonos eleve abból a célból vállalja az üzleti kockázatot, hogy minél nagyobb tőkehozamot realizálhasson.

45 2. Modernizációs irányzat. Eszerint szükségessé vált a klasszikus profitmaximálási cél bizonyos átértelmezése. A modernizációs átértelmezési irányzatokra jellemző, hogy direkt módon nem tagadják a hosszú távú profitmaximálás érvényesülési elvét, viszont ehelyett egy olyan működési, vagy döntési elvet helyeznek előtérbe melynek hatékony megvalósulása mögött a hosszú távú profitmaximálás is meghúzódik. - Ilyen átértelmezési irányzatnak tekinthető a részvényesi érték (shareholder value) maximalizálási elve, melynek értelmében a vállalat a döntési változatok közül azt választja, amelyik a legnagyobb mértékben növeli a vállalat részvényesi értékét. Könnyen belátható, hogy a részvényesi érték akkor lesz maximális, ha a vállalat olyan döntéseket hoz, melyek egyben a profit hosszabb távú maximálását is szolgálják. - Egy másik átértelmezési irányzat szerint a modern vállalatokban a profitmaximálást a versenyképesség fenntartására való törekvés váltja fel. Ezzel kapcsolatban is belátható, hogy a versenyképesség hosszú távú, folyamatos fenntartása csakis egyfajta hosszú távú profitmaximalizálás mellett valósulhat meg. 3. A profitmaximálás tagadása. E felfogás szerint a vállalati profitmaximálási cél léte, sőt a létjogosultsága is alapjaiban megkérdőjelezendő. A tagadás arra épül, hogy a részvénytársaságok egy része - bizonyíthatóan - eleve a kielégítő szintű, és nem a maximális profitra törekszik. A kielégítő szintű profit-cél problémája a szórt tulajdonú, nagy részvénytársaságok általánossá válásával lett gyakorlati realitás. Itt a részvényeseknek a vállalat életébe való közvetlen beleszólási lehetősége csekély, ezt lényegében a közgyűlés keretei közé szorították. Való igaz, hogy a részvényesek természetes profitmaximálási igénye az álaluk nem, vagy kevéssé befolyásolható döntéshozatal során sok esetben kielégítő szintű profitcéllá deformálódik (a döntéshozók elsősorban a részvényesek megelégedettségét kívánják elérni). Mint a korábbiakban szerepelt, az ügynök-megbízó elmélet egyfajta tudományos hátterét adja a profitmaximálási elv efféle tagadásának. Létező, valóságos, de nem általánosan igaz összefüggésről van szó. Azoknál a vállalatoknál, ahol a tulajdonos maga irányítja a vállalkozását, eleve nem realitás a részvényesek meglégedettségére való törekvés. A fent ismertetett irányzatok képviselői arra törekednek, hogy egy egységes, minden vállalatra érvényes vállalati magatartási elvet vázoljanak fel. Ez azért problematikus, mert a profitmaximálási cél szempontjából a vállalati gyakorlat sem egységes, és logikailag sem kell egységesnek lennie. A profitmaximalizáláshoz való viszony a vállalati valóság differenciáltságából, ezen belül is a döntéshozók differenciált érdekhelyzetéből vezethető le. A saját vállalatát irányító tulajdonosnak módjában áll a nyereségmaximálási elvet viszonylag hatékonyan képviselni, míg a szórt tulajdonú nagy részvénytársaságok részvényesei ettől eltérő helyzetben vannak. A vállalat üzleti céljainak és magatartásának a problematikája tehát nem választható el attól a kérdéstől, hogy valójában kik irányítják a vállalatot: a tulajdonosok, vagy a munkavállalói státusú menedzserek. Lényegében erre a következtetésre jut közös munkájában Old és Shafto is.42 A szerzők – a szakmai közvélekedéssel összhangban – a nagy, és szórt tulajdonú részvénytársaságok tulajdonosainak (részvényeseinek) érdekérvényesítési lehetőségeit nem látják biztosítottnak. Kifejtik: számos érv található annak alátámasztására, hogy a nagy részvénytársaságok valójában menedzseri irányítás (kontroll) alatt állnak. Az ilyen vállalatok részvényesei számos nehézséggel találkoznak, ha meg akarják szervezni a vállalat ügyeibe való érdemi beleszóláshoz szükséges feltételeket. Egyrészt az igazgatóságok informális módon irányítani tudják az új igazgatósági tagok kinevezését, tehát 42

Old, J. – Shafto, T. : Introduction to Business Economics. Stanley Thornes (Publishers) Ltd. England. 1990. 37-41. old.)

46 e téren nem könnyű áttörést elérni, másrészt a vállalattal kapcsolatos érdemi információk megszerzése és a részvényesek ezrei számára történő megismertetése is számos nehézségbe ütközik. A közgyűlés – szabályozottsága, megkomponáltsága okán – nem igazi lehetőség a részvényesek érdekérvényesítésére. Ezzel szemben a menedzserek teljes munkaidős szakspecialisták, menedzseri ismeretekkel és gyakorlattal felvértezve. Helyzetük, jövőjük attól függ, hogy tudásukkal és magatartásukkal illeszkedni tudnak-e a menedzseri csapathoz. A viszonylag egységes érdekhelyzetű menedzsment-csoportok érdekérvényesítési lehetősége lényegesen nagyobb, mint a részvényeseké. Fennáll az a veszély, és nem egy esetben be is következik, hogy a menedzserek a részvényesek hátrányára érvényesítik saját érdekeiket. A szerzők kétségeiket is megfogalmazzák azzal kapcsolatban, hogy végérvényesen elválik-e egymástól a vállalati tulajdon és az irányítás. Szerintük a jövőben növekedni fog a részvényesi (tulajdonosi) kontroll súlya, és erre vonatkozóan három területen mutatkozik elmozdulás. - A tényleges irányításhoz szükséges részvénytulajdoni arány 5-25 százalékos szintre csökkenése révén egyes családok megszerezhetik egy-egy nagy részvénytársaság tényleges szakmai irányítását, a menedzsmentbe és az igazgatóságba beépülve módjukban áll a döntések egy jelentős részét a részvénytulajdonosok valódi érdekeinek megfelelően terelni. - Erősen növekvő az intézményi befektetők (egészségpénztárak, befektetési alapok stb.) részvénytulajdoni aránya, s ezek – mind szakmai hozzáértésük, mind az igazgatóságokba való beépülésük révén – erősebb érdekérvényesítők, mint a kisrészvényesek. Az intézményi befektetők erős kontrollja mellett szűkebb a menedzseri érdekérvényesítési lehetőségek sávja. - A menedzseri kivásárlás direkt módon növeli a tulajdonos által irányított gazdasági vállalkozások arányát. (A menedzseri kivásárlás – Management Buy Out – nyolcvanas években terjedő gyakorlata jelentős vállalatfejlődési változatként azonosítható.) A gyakorlatban a szigorúan értelmezett profitmaximálási cél leképezése eleve nehézkes. Főként a rövid és a hosszabb távú profitszerzési lehetőségek ellentmondásossága, a kockázat és a bizonytalanság felmérésének természetszerű pontatlanságai, és általában az információk korlátozottsága következtében nem mindig lehet egyértelműen összehasonlítható döntési változatokat képezni.43 Ebből az is következik, hogy a kielégítő szintű jövedelmezőséget szem előtt tartó és a profitmaximálási célt szolgáló döntések megkülönböztetésének gyakorlati lehetőségei korlátozottak. Sokszor magának a profitmaximálási célnak a korrekt megfogalmazása is nehézségekbe ütközik. Minél egyértelműbb egy döntés hatóterülete, minél áttekinthetőbbek a döntések következményei, annál könnyebb megfogalmazni és kontrollálni a profitmaximálási célt. A bonyolultabb döntések esetében a tisztánlátást az is nehezíti, hogy a háttérben működő erők valódi törekvései többnyire nem azonosíthatók, nem hozhatók felszínre.

43

Ezt az ambivanciát tükrözi a következő idézet is: „Sok vezető szerint a nyereség maximalizálása a cél. Ezzel a definícióval az a legnagyobb baj, hogy senki sem tudja, hogy mit is jelent, és nincs arra módszer, hogy megállapítsuk, vajon elértük-e már.” …Mások „nem az egyszeri üzletből kisajtolható nagy nyereségre törekszenek, hanem igyekeznek kiterjeszteni a nyereségszerzést bizonyos jövőbeli időtávra is. Így született az a kifejezés, hogy `a mi célunk a nyereség hosszú távon való maximalizálása`. Sajnos ennek sincs értelme.” … „A tőketulajdonosnak járó hozadék esetleg azért mérséklődik, mert az üzleti tevékenységben éppen változás megy végbe, s még ha emelkedőben van is a nyereség, ez érintheti az egy részvényre jutó osztalékot, ami pedig előidézheti a részvénypiaci árak változását.” D. E. Hussey: A tőkés vállalati tervezés gyakorlata. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1983. 62-63. oldal.

47 Fentiek értelmében a kielégítő szintű profit, kontra maximális profit kérdésének gyakorlati vizsgálata során számos nehézséggel találkozhatunk. Közismert azonban, hogy a munkavállalói státusú döntéshozóknak a vállalati haszonszerzés elvével ellentétes döntéseire meglehetősen sok példa található. Sajnálatosan nagy számmal fordulnak elő az olyan döntések, melyek az ügynök-megbízó viszony nyereségcsökkentő hatású kivetülését bizonyítják. (Az „ügynök” a saját érdekeinek megfelelően cselekszik.) Ezek közé tartozik, amikor valamely szervezeti egység vezetője indokolatlanul magas költségkeretet harcol ki saját maga, vagy szervezeti egysége számára, illetőleg amikor – esetleg kölcsönösségi alapon – a jóbarát/rokon szakmailag kevéssé felkészült gyermeke kap magas fizetésű beosztást, s az is, amikor nem a legnagyobb profitot biztosító projektbe történik a befektetés.44 A vállalati gazdaságtan a profitmaximálási cél tényleges érvényesülésétől, illetőleg konkretizációjától függetlenül számos döntés-előkészítési problémánál módszertani megoldásként a profitmaximálási elvből indul ki azzal, hogy megadja: a számszerűsíthető információk alapján melyik változat hozná a legnagyobb profitot, majd hangsúlyozza a nem számszerűsíthető információk jelentőségét is. A döntés maga a döntéshozók érdekhelyzetétől (és szakmai felkészültségétől) függ. Megemlítendő, hogy egyes irodalmi források a profitmaximálási elv egy sajátos változatát tekintik alapnak, mely szerint a tisztességtelen, vagy a jogszabályokat sértő magatartás is a profitmaximálás része (mint például a természeti környezet rombolása, vagy a dolgozók rendszeres többletmunkára kötelezése). A jogszabályi környezet és a jogérvényesítési gyakorlat sajátosságaitól függően előfordulhat, hogy a vállalat jogsértő, vagy tisztességtelen magatartással is növelheti a profitját. Ez azonban vállalatgazdaságtani értelemben nem profitmaximálás, hanem a profitszerzés érdekében elkövetett törvényszegés, esetleg tisztességtelen magatartás. (Az más kérdés, hogy a gazdasági híradások között gyakran szerepelnek ilyen esetek is.) Mint a fentiek alapján belátható, a profit maximálása alapvetően annak a stakeholdernek az érdeke, akié a profit lesz. A munkavállalók, és ezen belül is a munkavállalói státusú vezetők ilyen irányú motivációját az érdekeltségi rendszer teremtheti meg, mely részben a munkahely és a pozíció megtartásával kapcsolatos feltételrendszert, részben a személyes jövedelmek megszerzési feltételeit foglalja magában. Az érdekeltségi rendszer azonban művi konstrukció. Az általa közvetíthető nyereségérdekeltség soha sem lehet annyira komplex és átfogó, mint a vállalkozó nyereségszerzésre vonatkozó érdeke.

44

A munkavállalói státuson lévő vállalatvezetői pozíciókhoz kötődő, és a profitelv szempontjából sajátosnak látszó viselkedési módok világszerte ismertek. Samuelson és Nordhaus világhírű könyvében ez a jelenség a következő megfogalmazást kapja: „… a belső emberek nagy fizetést, költségszámlát, prémiumot és zsíros nyugdíjat szavazhatnak meg maguknak és barátaiknak vagy rokonaiknak a részvényesek rovására… A cégek vezetői – hasonlóan a királyokhoz és császárokhoz – érthetően hajlanak arra, hogy megpróbálják növelni és fenntartani birodalmukat. Amikor a profitokat visszaforgatják a vállalatba, néha gyanítható, hogy ugyanazt a tőkét a részvényesek jobban befektették volna másutt…” (Samuelson - Nordhaus: Közgazdaságtan. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1987. 637.o.)

48

3.2.2. VÁLLALATI KÖRNYEZET 3.2.2.1. A vállalati környezet és fő összetevői A gyakorlati szóhasználatban a környezet rendszerint a természeti vagy a fizikai környezetet jelöli (környezetkárosodás, környezeti katasztrófa, környezetvédelem, környezetgazdaságtan, épített környezet stb. mind ilyen értelemben használatos kifejezések). A vállalati környezet tudományos kategória. Azt a vállalaton kívüli komplex közeget, komplex gazdálkodási feltételrendszert jelöli, melyben a vállalat tevékenysége folyik. A vállalat és környezete kölcsönhatásos kapcsolatban áll. A vállalatnak egyrészt alkalmazkodnia kell a környezete révén kialakuló feltételekhez, másrészt maga is sok szálon alakítja, és tudatosan alakíthatja is a környezeti feltételeket. Ha például a technológia módosításához, vagy egy új technológia bevezetéséhez a környezet nem biztosít megfelelő képzettségű munkaerőt, a vállalat – többek között – indítványozhat, szervezhet, vagy támogathat különböző képzési módokat. A környezet-befolyásoló hatás jelentősen függ a vállalat méretétől, az alkalmazott technológiától, a termék jellegétől. A kölcsönhatásos kapcsolat révén kialakuló környezetalakítás ellentmondásokat is hordozhat magában. Például egy olyan cég, mely a lakosság számára sok munkahelyet biztosít, és a helyi kulturális életet közvetlenül is támogatja, a működése során jelentős környezeti károkat okozhat. A legjelentősebb kapcsolati szálak a piaci viszonyok révén jönnek létre. Meghatározó jelentőségűek a vevők, a szállítók a munkavállalók és a pénzintézetek. Egyes felfogások a környezetbe beleértik a vállalat belső környezetét is, ekkor a vállalati környezet belső- és külső környezetre bontható, és a továbbiakban a külső környezet jelöli mindazt, ami az általános vállalati környezet-felfogásba beletartozik. A belső környezet értelmezésével azonban komoly gondok adódhatnak. Nem biztos, hogy el lehet különíteni a vállalatot magát, mint működő komplexumot az ő belső környezetétől. A környezet lényege, hogy valamit körbevesz, körülölel, és ebben a viszonylatban elemezhető. Mit vesz körbe a vállalat belső környezete? Mi veszi körül a vállalat belsejét? A belső környezet mihez képest környezet?45 (Egy-egy vállalati telephelyen belül minden eszköz a többi eszköznek a fizikai környezetében helyezkedik el.) Kérdés továbbá, hogy a vállalat működésének a vállalaton belüli körülményei tekinthetők-e, értelmezhetők-e környezetnek? Hol a határ például a vállalat belső technológiai környezete és a vállalat között? (A gépekből álló technológiai sor magának a vállalatnak a része, de az üzem, ahol a technológiai sor működik, az is része a vállalatnak, sőt a telek is, melyen az üzemet felépítették.) A vállalat eléggé egyértelműen elválasztható az ő „külső” környezetétől, de elválasztható lenne-e a belső környezetétől? Ezek ma megoldatlan, nem megkutatott kérdések. Ezért a továbbiakban az előző bekezdés szerinti környezet-felfogást alkalmazzuk (a vállalat környezete az őt körülvevő „külső” környezet.) A vállalat környezete többféle megközelítés szerint és többféle részletezettségben vizsgálható. A környezet különböző elemei az eltérő méretű, profilú és technológiájú vállalatok számára különböző jelentőséggel bírnak. Az elemzés során a legfontosabb szelekciós szempontok a környezeti elemnek a vállalattól, illetőleg piacaitól való fizikai távolsága, és a tevékenységet befolyásoló hatás erőssége. Egy környezeti tényezőnek és várható változásainak ismerete annál fontosabb, minél közelebb van a vállalathoz, és/vagy minél jelentősebb a vállalati tevékenységre való hatása. 45

Analógiaként végiggondolható az ember környezete is. Az ember maga élő organizmus. A külső környezete egyértelműen meghatározható. Mi lenne, vagy mi lehetne az ő belső környezete? (Itt nem az ember „belsejéről”, vagy annak a körülményeiről, hanem az ember belső környezetéről lenne szó!)

49 A vállalati környezet (részben egymással átfedésben lévő) fő összetevői: – Természeti környezet – Épített környezet = Települések = Infrastruktúra – Tudományos, technikai, kulturális és politikai környezet – Intézményi és szervezeti környezet = Közigazgatási és államigazgatási szervezetek = Érdekképviseletek és szakmai szövetségek = Önkormányzatok és civil szervezetek – Jogi környezet = Jogszabályi környezet = Jogérvényesítési gyakorlat – Általános gazdasági és piaci környezet = Működő gazdasági vállalkozások jellemzői, konkurencia = Erőforrások piaca = Értékesítési piacok A természeti környezet elsősorban a hőmérsékleti, az időjárási, a víz- és domborzati, valamint a talajviszonyokat foglalja magában. Ezek főként a mezőgazdasági (és az őket kiszolgáló) vállalatok szempontjából döntő jelentőségűek. A föld mélyének kincsei és kitermelhetőségük a bányászat létfeltételeit határozzák meg. A természeti környezet egyes elemei a feldolgozóipari és a szolgáltató vállalatok számára is érdekesek lehetnek. (Például az élővizek közelsége, azok tisztasága, illetőleg a víznyerő bázisok fizikai értelemben vett létesíthetősége sokféle technológia telepítésekor lehet alapkérdés.) Az épített környezet elsősorban a logisztikai, a közlekedési és a kapcsolattartási lehetőségek szempontjából jelentős. A tudományos, technikai és kulturális környezet sok ezer szállal kapcsolódik az erőforrások beszerzési lehetőségeihez, az emberi erőforrás minőségéhez, a fogyasztás minőségéhez, a fogyasztói igények alakulásához. Minél gyorsabb egy-egy termékkel és előállítási módjával összefüggésben a műszaki fejlődés üteme, és minél rövidebb az új felfedezések alkalmazásba vételéig szükséges idő, annál bizonytalanabb a vállalat számára a környezet. Az intézményi és a jogi környezet segíti, támogatja a helyi, illetőleg az országos érdekeket jól szolgáló vállalati tevékenységet, jogbiztonságot teremt a vállalat számára, kijelöli azokat a kereteket, melyeken belül a gazdasági tevékenység szabadon folyhat, valamint azokat a szabályokat, melyeket a működés során mindenképpen be kell tartani. A szabályok betartásának fegyelmezettségét a környezetben folyó jogérvényesítési gyakorlat is befolyásolja. A vállalat szempontjából döntő jelentőségű az általános gazdasági és piaci környezet, ahol folyamatosan megmérkőzik versenytársaival, ahol értékesíti termékeit, és ahonnan beszerzi erőforrásait. Nagy jelentősége miatt a piaccal, mint környezeti tényezővel külön alfejezet foglalkozik.46 A vállalati környezet fő összetevőinek fejlődése, változása kölcsönös belső összefüggések mentén alakul. Ez részben abból is következik, hogy egymással átfedésben vannak. Az erőforrások piaca (melynek mind az emberi erőforrások, mind a gépek és 46

2.2.4. Piaci környezet.

50 technológiák a részét képezik) például a tudományos, technikai és technológiai környezettel több szálon is összefügg, de a kulturális környezettel való összefüggés sem elhanyagolható. A természeti környezeten kívüli környezeti elemek közül egyesek gyorsabban változnak, gyorsabban változtathatók, mások csak igen lassan képesek változni. 3-4 évtizeddel ezelőtt a vállalati környezet viszonylag lassan változott, a várható változásokat nagy biztonsággal fel lehetett térképezni, viszonylag széles sávban mérsékelt volt a döntések kockázata. A globalizáció és a felgyorsult fejlődés következtében a környezeti változások felgyorsultak, a vállalatok előrelátási lehetőségei beszűkültek, a gazdasági döntések kockázata megnőtt. A vállalati környezet alkotóelemei koncentrikus körökkel is csoportosíthatók, ahol a vállalathoz való közelség, illetőleg a vállalat és az egyes környezeti elemek kapcsolatának szorossága jelentős súlyt kap az elemzésben. A szorosságnak – más szóhasználattal a vállalattól mért „távolság”-nak – megfelelően megkülönböztethetünk helyi környezetet, nemzetgazdasági környezetet és nemzetközi környezetet.47 A környezeti elemek sokféle rendszerezési megoldásából említést érdemelnek azok a törekvések, melyek a környezet hatótényezőit két fő csoportra bontva kívánják feltárni. a) Vállalati makrokörnyezet és mikrokörnyezet. (Ez a felosztás a legrégebbi megoldások közé tartozik.) b) A vállalat szűkebb és tágabb környezete. A vállalati gazdaságtan konkrét csoportosítási megoldásaitól függetlenül az a fontos, hogy a vállalat a maga számára reális képet alakítson ki a környezetéről, az általánosabb jellegű környezeti elemek közül kiemelje és megismerje a saját szempontjából jelentős tényezőket, és a súlyukkal arányos pontossági követelmények mellett képet alkosson azok várható változásairól is. Ebben a témakörben a várható változásokat – éppen az átfedések és a sok szálon kötődő kölcsönös összefüggések miatt – általában nem a környezeti elemek típusa szerinti rendszerezésben, hanem a vállalati célokkal való kapcsolat, azok megvalósításának segítése, illetőleg nehezítése oldaláról célszerű feltérképezni. Ha például az ezredforduló Magyarországán egy vállalat a lakosság részére történő részvény-, vagy kötvénykibocsátásban, tehát lakossági forrásbevonásban gondolkodott, döntéséhez a környezet alábbi, döntő jelentőségű sajátosságait kellett ismernie: – A rendszerváltozás előtt Magyarországon nem volt mód érdemleges súlyú magántőkék felhalmozására. Vállalatok nem lehettek magántulajdonban (csak mikrovállalkozások). Még a családi ingatlanvagyonok gyarapítását is szigorú törvények korlátozták. A nyolcvanas évek közepén is érvényben voltak azok a törvényi előírások, melyek szerint egy család tulajdonában maximálisan egy lakás és egy telek, vagy üdülő lehetett. Ha valamilyen módon ehhez képest gyarapodás állt be (öröklés, házasságkötés stb.), a többletet előírt időhatárokon belül értékesíteni kellett. – A rendszerváltozást követő években előtérbe kerülő, meglehetősen tisztességtelen üzleti viszonyok, és a széles rétegeket hátrányosan érintő „üzleti trükkök” (befektetési csalások, értéktelen kötvények) a lakosság többségét óvatosságra intette, a megtakarított pénzek közvetlen üzleti kockáztatására vonatkozó hajlandóság megcsappant. – A rendszerváltozás idején a vállalatok jogszabályi környezte is meglehetősen zavaros volt. (A csőd-bűntettek rendre homályban maradtak, a kor „vállalkozója” tetszőleges számú vállalkozást tüntethetett el folytatólagosan, nyom nélkül, súlyos adósságokat 47

Balogh – Bélyácz – László – Marosi – Szerb - Ulbert: Vállalati gazdaságtan Janus Pannonius Egyetemi Kiadó, Pécs 1994

51 hátrahagyva.) Egy évtized múltán, a jogszabályi helyzet valamelyes rendezése után is jellemző maradt a jogérvényesítés ellehetetlenülése. A jogi intézményekben (bíróságokon) többek között hiányzott a kellő gazdálkodási szakértelem. A fél évtizednél is hosszabbra nyúló peres eljárások végén az ítéletet sokszor már végre sem lehetett hajtani. (A jogbiztonság gyengeségét mutatja továbbá, hogy a „lakásmaffia”48 – vagyis a lakások ellenérték nélküli megszerzésére szerveződött bűnözői csoportok – ténykedése ellen sem születtek megfelelően hatásos intézkedések. Az egyszerű emberek jogrendbe és jogintézményekbe vetett bizalmát további visszás cselekvések sorozatának a rendezhetetlensége gyengítette. ) – A fejlett gazdaságokéhoz viszonyítottan igen alacsonynak minősülő (azok egyötödét, egyhatodát kitevő) hazai keresetek amellett, hogy a vásárlóerő oldaláról fékezték a gazdaság fejlődését, nem tették lehetővé jelentős megtakarítások létrejöttét, illetőleg felhalmozását. A nehezen megtakarított, relatíve kis összegekben felhalmozott lakossági jövedelmek önmagukban is hajlamosítanak a kockázatvállalási hajlandóság csökkentésére. – (Mindezek az összefüggések az embernek, mint gazdasági erőforrásnak az értékét is rombolni kezdték. Csökkenő kulturális érdeklődés, romló egészségi állapot, kényszer-érzetekkel terhelt munkahelyi közérzet.) Fentiek komplex összhatása vezetett az ezredforduló meglehetősen alacsony lakossági részvétellel működő hazai értékpapír piacához. Az állami értékpapír kibocsátás, állami garanciavállalás mellett, a ‘tízes évek elején lendült fel. 3.2.2.2. Globalizáció A globalizáció az országok és a kultúrák közötti határok átjárhatóságát növelő, a határok jelentőségét csökkentő folyamat, mely a gazdaságban gyökerezik, alakulását gazdasági és politikai érdekek dominálják. A globalizáció az ezredfordulón az emberi élet és a vállalati környezet minden elemét velejéig átható komplex folyamat-együttessé terebélyesedett. Hatásait illetően a vélemények nagyon különbözőek. Kevés a kiegyensúlyozott értékelés. Egyesek csak a pozitívumait, mások csak a negatívumait látják. Tény, hogy a globalizációnak köszönhetően szűkült le a világ egy „nagy faluvá”, és ez az emberiség minden irányú fejlődésének nagy lehetőségét nyitja meg. Igen jelentős eredmények mutatkoznak az információs technológia fejlődésében és az információ áramlás gyorsulása terén. Általában is felgyorsult a technológiák és a termékek szabványosodása. Lényegében ennek köszönhető, hogy a világon mindenütt használhatóak, összekapcsolhatók, csereszabatosak a mikroelektronikai tömegtermékek (személyi számítógépek, „mindentudó” telefonok). Ezeknek a termékeknek nem csupán a használata „globális”, hanem az előállítása is.49 A tömegtermékek jelentős része világmárkaként látja meg a napvilágot. Egyrészt egyre jobb a minőségük, másrészt egyre olcsóbbak. A világ legtöbb nagyvárosában egyenszupermarketekben árulnak egyforma árucikkeket50. Javult a különböző kultúrák elfogadottsága. Azt sem szabad szem elől téveszteni azonban, hogy a globalizáció konkrét folyamatai olyan sajátos önszerveződésekben gyökereznek, melyek veszélyei óriásiak, feltérképezhetetlenek, beláthatatlanok. 48

Lakásmaffiának az egyedülálló idős emberek, és hátrányos helyzetű csonka családok lakásainak csalárd, vagy erőszakos módon való megszerzésére szerveződött csoportokat nevezték. 49 Egy informatikai eszköz, például egy személyi számítógép összetevőit a földkerekség legkülönbözőbb pontjain gyártják, több tucat vállalat és sok tízezer ember összehangolt tevékenysége eredményeként. 50 Ezt egyes emberek egysíkúvá válásnak, és a globalizáció hátrányos következményének tartják.

52 Gazdasági szempontból a ténylegesen végbemenő globalizáció legfőbb sajátossága, hogy megfordította a hagyományos piaci működés logikáját. A hagyományos piaci logika szerint az árupiac az elsődleges, és az árupiaci folyamatok vezénylik a tőkepiaci és a munkaerő-piaci mozgásokat. Az ezredfordulón a pénzügyi globalizáció, a tőkepiacok integrációja és globalizációja a legteljesebb. A globalizált pénz- és tőkepiac a számítógépes gombnyomással működő pénzmozgások rendszerének a segítségével oda vezetett, hogy spekulatív gombnyomogatással lényegesen nagyobb tőkehozamokra lehetett szert tenni, mint a reálszférába történő tőkebefektetéssel. Ennek következtében a pénzpiaci mozgások elszakadtak a reálszférától, önálló életre keltek. És itt fordult meg a józan piacgazdasági logika: a reálgazdaság által mozgatott tőkepiacot felváltotta a pénz által irányított reálszféra. A pénzvilág irányítja a reálszférát, és eközben egyre nagyobb erővel szívja át a tőkét a pénzügyi szférába, ahol a spekuláció jobban kifizetődik, mint a termelés. (A spekulációs nyereségek pénzügyi ódiuma nemritkán az egyes államok költségvetési deficitjének duzzasztásaként csapódik le.) A világméretű spekulációs játékban szereplő pénzmennyiség tényleges összege nem látható át, a folyamat kiszámíthatatlan, nem irányítható, nem kezelhető.51 A pénzelszívási lehetőségek kiteljesítésének tendenciája mutatkozik meg az erőltetett, mindent piacosítani szándékozó pénzhatalmi kényszerekben is. Ennek a problémacentrumnak a léte és a mibenléte a köznapi ember számára nem nyilvánvaló. A vállalatok számára igen agresszív környezetalakító háttértényező. 2008-ban a gazdasági világválságot az amerikai bankszektor sajátos működése robbantotta ki. Tanulságai valamelyest visszafogták a pénzügyi globalizáció erősödésének ütemét. A globalizáció szerves terméke nemzetközi méretekben működő vállalat. Az ebbe a csoportba tartozó vállalatok elnevezése még nem stabilizálódott. Korábban multinacionális vállalatnak neveztek minden olyan vállalatot, amely több országban folytatott tevékenységet. Később megjelent a transznacionális vállalat fogalma is, ekkor két csoportra osztották a nemzetközi vállalatokat. A multinacionális vállalatok körébe azokat sorolták, amelyek több országban folytatnak tevékenységet, s amelyeknek a tőkéje több állam területéről származik. Transznacionálisnak azokat a vállalatokat nevezték, amelyek saját tőkéje az anyaországból származik, a stratégiai döntéshozatal az anyaországban történik, de különböző telephelyeik, részlegeik, leányvállalataik révén több országban folytatnak tevékenységet.52 Az ezredfordulón megjelenik a globális vállalat53 kifejezés is. Ide erejük, globális szervezettségük alapján sorolják be azokat a multinacionális vagy transznacionális vállalatokat, amelyek tevékenységük döntő hányadát nem az anyaországban végzik. Ehhez kapcsolódik a globalizáció másik meghatározó jelentőségű hátrányos sajátossága. Az államok és a nemzetközi szerveződések működése lehetőséget biztosított egy olyan vállalati szerveződés létrejöttére, amely önállóan, általános közhatalmi felügyelet nélkül 51

Szakértői becslések szerint az ezredfordulón naponta 6-9 ezer milliárd dollár spekulációs pénz cikázott az elektronikus értékpapír-piacok és árutőzsdék forgalmában, ami a világon megvalósult közvetlen külföldi beruházások éves összegének csaknem ötvenszeresére rúg. Pénzállományban gondolkodva ez azt jelenti, hogy ötvenszer nagyobb volt a rövid távú spekulációs célokhoz rendelt tőke, mint amennyit évente közvetlen külföldi tőkebefektetésre fordítottak. (A közvetlen külföldi befektetés mozaikszavát a hazai irodalom is átvette: FDI, azaz Foreign Direct Investment). 52 Az ezredfordulón a világ legnagyobb transznacionális vállalatai: Royal Dutch Shell (két anyaországgal: Egyesült Kirányság és Hollandia), Ford Motor Company (USA), General Electric Company (USA), Exon Corporation (USA), General Motors (USA), Volkswagen AG (Németország), IBM (USA), Toyota Motor Corporation (Japán), Nestlé SA (Svájc), Mitsubishi Corporation (Japán). 53 Fülöp Gyula (2003): A globális vállalati stratégiák.

53 nemzetközi méretekben szervezheti meg tevékenységét. Innen egyenes út vezetett az ilyen típusú vállalatok önálló hatalmi centrummá válásához. Ezek óriási anyagi erejük folytán igen hatékonyan érvényesíthetik lobbi-erejüket. Minél nagyobb egy vállalat, annál nagyobb erővel képes tárgyalni az állam képviselőivel. A legnagyobb cégek éves árbevétele meghaladja egy közepes ország éves bruttó hazai termékének összegét. 54 Az új évezred első éveiben a cégek felvásárlás és szervezeti egyesülés útján történő növekedésének közismertté vált egy olyan irányvétele is, ahol az alapvető cél az állammal folyó tárgyalási pozícióik erősítése. A nemzetközi (globális) vállalatok erőfeszítéseinek hatására Európa-szerte meglehetősen ellentmondásossá váltak azok a folyamatok is, melyeket a közszolgáltató vállalatok demonopolizációja55, és a gazdasági verseny szélesítése jelszavával indítottak útjukra. A versenyeztetésre szánt területeken egyre nagyobb multinacionális és transznacionális cégek kezében összpontosulnak a korábban állami- vagy önkormányzati tulajdonban működtetett vállalatok, illetőleg tevékenységek. A szolgáltatás helyhez kötöttsége miatt ezekben az esetekben a fogyasztók kegyeiért vívott verseny annál kevésbé tud kialakulni, minél nagyobb vállalatok kezében összpontosul a gazdasági hatalom. (Nem ismeretes, hogy végső soron milyen érdekcsoportok kényszerítették ki ezt a sajátos irányvételt, mi volt a folyamat elindítóinak a valódi koncepciója és ennek érdekében milyen háttértevékenységet folytattak). Az ezredfordulón a nemzetközi vállalatok már a világgazdaság meghatározó szereplői. Hatalmuk túlnő a kormányzatokén. Részben ezzel függ össze, hogy a globális fejlődésben a profitközpontúság erőteljesebben érvényesül, mint az emberközpontúság. Az igen intenzív és igen rövid távú profitérdek dominanciája félelmetesen sérülékennyé teszi az ember fizikai, természeti és kulturális környezetének a biztonságát. A globalizáció káros hatásai között hangsúlyozottan említik azt a nem elhanyagolható fejleményt is, hogy hatására az erősek még erősebbek, a gyengék még gyengébbek lettek, az emberek anyagi viszonyainak polarizáltsága országokon belül, és a világ országai között is növekedett. (Megjegyzendő, hogy a globalizációs hatásoknak van egy ellentmondásos sávja, melyet egyesek előnyként, mások éppen hátrányként említenek.) A globalizáció előnyeit célszerű tovább erősíteni. A hátrányok csökkentésére irányuló törekvés az ezredfordulót követő években nem látszik eléggé karakteresnek. Azok a szerveződések, melyeknek az lenne a fő feladatuk, hogy megkeressék, felkutassák a globalizáció káros hatásainak csökkentési lehetőségeit, ma még meglehetősen gyengécskék, törékenyek, alulfinanszírozottak. Az ezredforduló táján az emberiség legnagyobb ki nem használt lehetősége a globalizáció hátrányos hatásainak a háttérbe szorításán való komoly munkálkodás. (Itt legelőször a „minek mi az ára” kérdéseit kellene egyértelműen tisztázni.)

54

Bruttó hazai termék (Gross Domestic Product, vagy közismert nevén GDP): egy adott országban a megtermelt termékek és a szolgáltatások (éves) összértékét számszerűsíti halmozódások nélkül. Ha például vásárolt alkatrészekből szerelnek össze egy terméket, akkor a GDP-ben nem jelenik meg az alkatrész értéke is, majd az ezt magában foglaló összeszerelt termék teljes értéke is. Az ilyen típusú halmozódásokat a számbavétel során kiküszöbölik, ezért a GDP egyfajta hozzáadott értékként (Value Added) értelmezhető. A hozzáadott érték igen egyszerű értelmezése: az az érték, amit az adott évben hozzáadtak az „anyaghoz”. A felhasznált állóeszköz értéket is hozzáadták, tehát a GDP összege az adott évi amortizáció összegét is magában foglalja. Ezen túl a két legjelentősebb összetevő a tágan értelmezett munkaerő-költség, valamint a nyereség. 55 A demonopolizáció elve az, hogy a természetes monopolhelyzetben lévő vállalatokról leválasztanak minden olyan tevékenységet, ami ésszerűen versenyeztethető, s végül csupán a természetes monopolhelyzet létjogosultságát adó épített hálózat (például vasúti pálya), vagy országos rendszereket irányító szervezetek (például légi irányítás) maradnak továbbra is természetes monopolhelyzetben.

54 A globalizáció sok szempontból szélesre, tágra nyitja a vállalat környezetét. Bizonyos összefüggéseket illetően akkor is világméretekben kell gondolkoznia a vállalatnak, ha a külföldi piacokon nem kíván megjelenni.

3.2.2.3. Az állam és az önkormányzat szerepe Az állam alapvető funkciója az adott ország társadalma legszélesebb értelemben vett közös ügyeinek intézése. Az ehhez szükséges erőforrásokat jellemzően adók formájában szedi be. Feladatait hivatalain és intézményein keresztül látja el. Az államnak a gazdasági élet szempontjából a legfontosabb feladatai: -

megfelelő intézményi hálózat kiépítése, fejlesztése, működtetése és felügyelete, gazdaságfejlesztési koncepciók, gazdasági fejlesztéspolitika és támogatáspolitika kidolgozása, megvalósulásának segítése, gazdasági versenyszabályozás, a gazdaság fejlődéséhez szükséges infrastruktúra fejlesztése, az Európai Unió tagországai esetében az Unió megfelelő szerveivel való kapcsolattartás, továbbá Európai Unióhoz való illeszkedés irányítása, az ország képviselete a világpolitikában, nemzetközi szerződések kötése, megfelelő stratégia és taktika kidolgozása és érvényesítése arra vonatkozólag, hogy a globalizáció előnyeiből az ország megfelelő arányban részesedjen, s a hátrányokat a lehető leghatékonyabban kivédhesse.

Az állam által meghatározott keretek között hasonló funkciót látnak el az önkormányzatok is, azzal a különbséggel, hogy tevékenységük hatósugara kisebb földrajzi egységekhez, vagy településekhez kötött. Az önkormányzatoknak is fontos szerep jut a tágan értelmezett települési infrastruktúra megteremtésében, mely a vállalati működés megfelelő környezeti feltételei közé tartozik. Tevékenységüket az állam anyagilag is támogatja. Az állami és az önkormányzati funkciók között jelentős súlyt képvisel a gazdasági tevékenység befolyásolása és felügyelete. Ebbe beletartozik, hogy intenzíven keressék azokat a lehetőségeket és megoldásokat, amelyek a gazdaság hatékonyságának növeléséhez és általában a gazdaság fejlődéséhez vezetnek. A vállalatközi kapcsolatok és együttműködési formák támogatásában különös odafigyelést igényel a szinergiahatás-lehetőségek kibontakoztatásának segítése. Szinergiahatás akkor jön létre, amikor két vagy több egymástól elszigetelt tevékenység összeillesztésével, illetőleg szervezeti együttműködések révén olyan értéktermelő képesség jön létre, amely meghaladja ezek külön-külön kibontakoztatható értéktermelő képességét. A többlet-előnyök, illetőleg többlet-hasznok a szinergia-hatás eredményei. A szinergia-hatást gyakran jellemzik a „2+2>4” formulával. Az állam és az önkormányzat a maga eszközrendszerével elsősorban az együttműködésből fakadó szinergia-hatások kibontakoztatását segítheti elő. Ennek intenzitása fokozható, ha az együttműködésbe a vállalatokon kívül erre alkalmas egyéb szervezetek, például egyetemek, kutatóintézetek is bekapcsolódnak. Az államot a feladatai megoldásában korlátozhatják, illetőleg terelhetik a globalizációs folyamatok. Az államnak a transznacionális és multinacionális vállalatokra való ráhatási lehetősége például lényegesen korlátozottabb mint a hazai vállalatok esetében. (A globális vállalatok a számukra nem megfelelő gazdaságpolitika esetén lobbi-erejük révén

55 magát a gazdaságpolitikát is számottevően befolyásolhatják, másrészt egyszerűen el is hagyhatják az adott országot.) Az Európai Unió a tagországaiban összehangolja gazdaságfejlesztési tevékenység alkalmazható módszereit. Ezek egyik legjelentősebb eleme, hogy az uniós versenypolitika tiltja az egyes vállalatok közvetlen állami támogatását. A gazdaságfejlesztési célú támogatások egyre inkább közvetett támogatások formájában valósulnak meg. Ilyenek: az oktatás, a tanácsadási szolgáltatások, az infrastruktúra fejlesztése és a háttérintézmények erősítése. A régiók erősödése (melynek további súlyt adhatnak a nemzethatárokon is átnyúló regionális társulások) magával hozta a területi érdekérvényesítés egy új lehetőségét, mely abban nyilvánul meg, hogy egyes régiók az állami elképzelésekhez képest gyakran keresnek a maguk számára külön utakat. Ez az irányzat szintén az állami funkció-teljesítés lehetőségeinek szűkülésére utal. A hosszú távú kiegyensúlyozott fejlődés érdekében az államoknak meg kell találniuk azokat az utakat, módszereket, melyek segítségével a területükön élő állampolgárok számára a biztonságos gazdasági (valamint kulturális és társadalmi) fejlődés lehetőségét biztosítani tudják. 3.2.2.4. Piaci környezet Minden vállalat számára a legfontosabb környezeti elemet a piaci környezet jelenti. Erőforrásait a piacról szerzi be, termékeit a piacon helyezi el.

3.2.2.4.1. A piac fő összetevői és szereplői

A piac a kereslet és a kínálat találkozásának színtere, egyben a gazdaság működésének legfőbb koordinátora. A vállalat számára a piac a cserekapcsolatokat, az adásvételi ügyleteket és azok lehetőségeinek összességét jelenti. A piac három fő összetevője az árupiac, a tőkepiac és a munkaerőpiac. A klasszikus piacgazdaságban meghatározó szerepe az árupiacnak van, az árupiac vezényli a tőkepiaci és a munkaerő-piaci folyamatok alakulását, a kölcsönhatások jelentősége sem elhanyagolható. A piac három fő összetevője eltérő sajátosságok szerint működik és fejlődik. (A korábbiak értelmében az ezredfordulón a globalizációs folyamatok sajátos alakulása miatt a pénzpiaci spekuláció válik meghatározóvá az árupiaci folyamatok alakulásában is. Ha eléggé erős az emberiség önvédelmi reflexe, ez a gazdaság számára életidegen tendencia meg fog szűnni.) A vállalati gazdálkodás szempontjából figyelemre méltó, hogy jelentősen eltér az árupiaci, a tőkepiaci és a munkaerő-piaci ügyletek, szerződéses kapcsolatok jellege. A vállalat szemszögéből az árupiac fő szereplői a szállítók, a vevők (vásárlók) és a versenytársak. Azokat az árupiaci szereplőket, akik/amelyek eladóként állnak kapcsolatban a vállalattal, szállítóknak nevezzük. A vevők azok a cégek, amelyek számára az értékesítés történik. (A végső felhasználóként megjelenő magánszemélyeket fogyasztóknak, vásárlóknak nevezik.) A teljesítés pénzügyi ellentételezésének bekövetkeztéig a vállalat tartozik a szállítóinak. A vállalatnak viszont a vevői tartoznak. (A magánszemély, mint vásárló – szemben a vevőkkel – rendszerint azonnal fizet.) Azokat a vállalatokat, amelyek ugyanazzal, vagy hasonló funkciójú termékkel jelennek meg a piacon, versenytársaknak, konkurenseknek nevezik. Ezek a klasszikus versenytársak. A konkurencia különböző szintjeit tekintve ezek képezik az alapszintet. A mértékadó irodalmak a verseny négy, illetőleg öt szintjét különböztetik meg. Eszerint a konkurencia legmagasabb szintjén, vagyis a

56 fizetőképes kereslet megszerzéséért folytatott harcban mindenki versenytársnak tekinthető, aki az adott földrajzi területen kínál terméket, vagyis ringbe száll a fogyasztó pénzéért folyó küzdelemben.56 A tényleges és a potenciális konkurenciát, a beszerzési és az értékesítési piacokat, mint környezeti elemeket szisztematikus mély elemzés tárgyává kell tenni, erre a tananyag a későbbiekben többször visszatér. A gazdasági verseny a piac működésének általános közege, a vállalatok profitszerzési törekvései révén alakul ki. Ennek a lényege, kissé leegyszerűsítve: a vállalatok alapvető érdeke a minél olcsóbb beszerzés és termelés, valamint a minél drágább értékesítés. Attól vásárolnak, aki az adott minőséget a legolcsóbban szállítja, és annak értékesítenek, aki a legmagasabb árat adja a termékért. Egyébként változatlan feltételek mellett minél nagyobb a két pólus közötti távolság, annál nagyobb lehet a profit. Ha a beszerzési és az értékesítési piac kiegyensúlyozott, vagyis sok potenciális szállítótól lehet vásárolni, és sok potenciális vevő számára értékesíteni, akkor a vállalat számára a beszerzési és az eladási ár adottság (vagy csak szűk sávban változik). Versenypiaci feltételek között a profitszerzés fő lehetősége, hogy a vállalat jól értékesíthető termékkel rendelkezzen, azt a piaccal megkedveltesse, és a vevők által igényelt minőséget versenyképes költségszinten állítsa elő. Minél nagyobb volumennel lép a piacra, annál nagyobb lehet a nyeresége. „Adott minőséget minél olcsóbban, és minél nagyobb volumenben.” 57 Minden vállalat számára ez a legfőbb lehetőség. A profitcél követése komplex versenyhelyzetet alakít ki a vállalatok között. A gazdasági verseny – azon túl, hogy egyre jobb minőségű és egyre olcsóbb termékekhez juttatja a fogyasztókat – semmi mással nem pótolható hatékonyságnövelési kényszert vált ki, és gazdaságszervező erővel is bír.58 Fentiekhez képest mára – bár szerepköre mitsem változott – a piaci verseny mibenléte némiképpen átalakult. Az átalakulást a vállalatfejlődési tendenciáknak az a mozzanata indította el, hogy miközben a vállalat a tevékenységeiben egyre inkább az alapvető képességeire, az üzlet leglényegesebb elemeire koncentrált, az üzleti kapcsolatai és az üzleti partnerei megsokszorozódtak59. Következőleg ma már nem az egyes vállalatok önmagukban versenyeznek, hanem az egymással szoros, összetett kapcsolat révén kialakuló technológiai láncok részeként vesznek részt a gazdasági versenyben. A beszállítói minőség jelentősen befolyásolja a termékminőséget is. A kapcsolatnak ez a mozzanata nem új 60, de súlyának növekedése egyre meghatározóbb a gazdasági versenyben. Továbbá egy-egy alkatrészgyártó rendszerint több vállalatnak értékesít alkatrészeket, termékei konkurens termékek alkatrészeiként is szerepelhetnek.

56

Részletes kifejtés A vállalat versenyképessége c. fejezetben. A felső tízezer számára készített exkluzív termékek ez alól kivételt képeznek. 58 Az elméleti közgazdaságtan a gazdasági verseny három fő funkcióját különbözteti meg: a) Allokációs funkció. Az erőforrások oda kerülnek, ahol a termékek iránt effektív vagy látens kereslet létezik. b) Költségoptimalizáló funkció. Az adott terméket vagy szolgáltatást a lehető legkisebb költséggel állítják elő. c)Jóléti funkció. Akkor keletkezik a legnagyobb jóléti többlet, ha a versenyt nem korlátozzák. 59 A folyamatot a 2.4. alfejezet mutatja be. 60 Az egy évszázaddal ezelőtti hajógyártás beszállítói között például szegecseket gyártó vállalatok is voltak. A legutóbbi, mintegy 10 éven át tartó kutatások megállapították, hogy a Titanic tragédiájában (1912-ben, első útján jéghegynek ütközött, és igen gyorsan elsüllyedt) döntő szerepet játszottak a nem megfelelő minőségű kovácsoltvas szegecsek. Mintegy kilenctonnás terhelést kellett volna elbírniuk, de a legújabb vizsgálatok szerint már a négy tonnás terhelés is soknak bizonyult számukra. A jéghegy által okozott súrlódást nem tudták ellensúlyozni. (A beszállítók nem rendelkeztek olyan eszközökkel, melyekkel mérni tudták volna szegecseik szilárdságát.) Ahol acélszegecseket alkalmaztak, a hajó lemezei nem szakadtak fel. Egységesen jó minőségű szegecsek (összesen három millió darab) esetén az óceánjáró lassabban süllyedt volna el, több emberéletet lehetett volna megmenteni. (Magyar Távirati Iroda, 2006. szeptember 19.) 57

57 Porter61 szerint egy adott területen a piaci verseny alapvetően a következő tényezőktől függ: -

a már működő vállalatok közötti erőviszonyoktól, a lehetséges belépők erejétől, a helyettesítő termékek vagy szolgáltatások fenyegetésétől, a vevők és szállítók alkupozíciójától.

Lényegében itt is a szállítók, a vevők és a versenytársak hármasáról van szó azzal, hogy a versenytársak dinamikus szemléletben szerepelnek. A felsoroltak közül rövid távon meghatározó jelentőségű az adott piacon működő vállalatok száma és a közöttük lévő erőviszonyok. Egy piac jellegét, formáját, hatékonyságát elsősorban a piaci szereplők száma, és méret szerinti struktúrája határozza meg. A verseny kibontakozását a piacra való belépés és kilépés korlátai fékezhetik. Monopolhelyzet, illetőleg piaci erőfölény esetén érdemi verseny nem bontakozhat ki.

3.2.2.4.2. Belépési és kilépési korlátok

Az irodalom belépési korlátoknak nevezi mindazon tényezőket, melyek a vállalatnak valamely termék piacára való bejutását nehezíti, gátolja, vagy megakadályozza. Ebben az értelemben nagyon sokféle konkrét belépési korláttal találkozhatunk. A belépési korlátok között vannak tipikusak, melyek ugyanazon szituációban több vállalat számára jelentenek belépési nehézséget, vagy akadályt, mások csak a vállalatok kisebb része számára jelentenek korlátot. A belépési korlátok többféle megközelítésével és sokféle csoportosításával találkozhatunk. A vállalati gazdaságtan többnyire a gazdálkodási szempontú, gyakorlatias megközelítést alkalmazza. Más szempontokat tart szem előtt a piacon már jelen lévő piaci szereplő, és más szempontok szerint vizsgálódik a piacra belépni szándékozó gazdasági szereplő. Porter, Versenystratégia c. világhírű művében a belépési korlátokat elsősorban abból a szempontból teszi részletes elemzés tárgyává, hogy egy-egy adott versenypiacon már belül levő vállalat a saját maga nagyobb piaci védettsége érdekében, hogyan, milyen módszerekkel képes erősíteni a belépési korlátokat. 62 A vállalati gazdaságtan más megközelítéseket is alkalmaz. A belépési korlátok bemutatása gyakran a belépni szándékozó vállalat szempontjából veszi sorra mindazon követelményeket és feltételeket, melyeket teljesítenie kell ahhoz, hogy egy, a maga számára új termék piacán megjelenjen. A belépés állami (esetleg önkormányzati) tiltásának viszonylag szűk körétől eltekintve lényegében a belépni szándékozó vállalat adottságai és lehetőségei döntik el, hogy a célba vett piacon való megjelenés követelményei és feltételei közül melyik jelent számára valódi piacra lépési akadályt. A belépési korlátok főbb csoportjai: 1. Állami előírások, szabályok. A piacra lépési lehetőségek szabályozása szempontjából az állami előírásoknak többféle változata lehetséges: - Tiltás. Bizonyos esetekben az állam kifejezetten megakadályozhatja, hogy egy adott termék piacára bármely új vállalat beléphessen. Általában nem lehet új vállalatot alapítani a természetes monopolhelyzetű közszolgáltatások piacán 61

62

Porter, M. E.: Versenystratégia. Iparágak és versenytársak elemzési módszerei. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1993. Porter, M. E.: Versenystratégia. Iparágak és versenytársak elemzési módszerei. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1993. 28-38. old.

58

-

(ilyen például a lakossági víz- és csatornaszolgáltatás). Lehetnek egyéb megfontolásokon alapuló belépési tiltások is. Magyarországon ilyennek tekinthető például a tágan értelmezett kéményseprési tevékenység, melyet csakis a monopolhelyzetű kéményseprő vállalatok végezhetnek. Előfordulhatnak tiltások bizonyos oktatási vagy gyógyítási tevékenységek üzletszerű végzésére vonatkozóan is. (Ez utóbbiakat illetően a különböző országokban eltérő elvi megközelítésekkel és gyakorlati megoldásokkal találkozhatunk. A mai ismereteink szerint nem lehet egyértelműen meghatározni, hogy mely tevékenységi területek tekinthetők olyannak, ahol társadalmi jólét szempontjából nem célszerű profitelven, piaci verseny keretében végezni a tevékenységet. Az állam felelőssége ezeken a területeken különösen nagy.) A technológiára vonatkozó egészségügyi és környezetvédelmi előírások. A termék anyagát, konstrukcióját érintő tiltások, szabályozások (környezetvédelmi, egészségvédelmi és balesetvédelmi szempontok szerint). A munkafolyamatra vonatkozó szakismereti, egészségügyi követelmények előírása. Egyes külföldi piacokon a vámterhek is nehezíthetik a piacra jutást. Kvóták, korlátozások. Elsősorban a mezőgazdasági tevékenység szabályozása keretében alkalmazott eszköz a kvóták, keretszámok előírása.

2. Tőkeigényhez kapcsolódó belépési korlátok. A belépés relatíve nagy tőkeigénye sok vállalat számára jelenthet olyan feltételt, amelyet nem képes teljesíteni. A relatíve nagy tőkeigényt különböző okok generálhatják. - A viszonylag nagy tőkeigényű optimális üzemméret. Üzemméret alatt a vállalat műszakilag vagy területileg körülhatárolt egységeinek a méretét értik. Ezt többnyire a kapacitással, természetes mértékegységben számszerűsítik. 63 Optimálisnak az az üzemméret tekinthető, mely a termelési és a szállítási költségek alakulása szempontjából lehetővé teszi a versenyképes ár kialakítását. Az optimális üzemméret a technológiától, az áru és a piac sajátosságaitól, valamint a mindenkori műszaki tudás fejlettségétől is függ. (A vegyipari alapanyaggyártásban például a vállalat életben-maradási feltételét jelenti, hogy a vegyi folyamatok szempontjából a legolcsóbb kibocsátást biztosító technológiai egységekkel működjenek. A feldolgozó-ipari vállalatoknál sokkal szélesebb az optimális üzemméretet meghatározó tényezők köre. A lakossági szolgáltatásoknál a vásárlók közelsége az optimális üzemméret szempontjából meghatározó jelentőségű lehet. A fodrászszalonok optimális üzemmérete nem a technológiától, hanem elsősorban a települési sajátosságoktól függ.) Azokban az ágazatokban, ahol az optimális üzemméret viszonylag nagy kapacitást jelent, és a technológia tőkeigényes, a belépési korlátok magasak. A globalizáció sok esetben szélesre tárta a piacok földrajzi határait, ami önmagában is gyakran vezetett nagy tőkeigényű optimális üzemméret kialakulásához. - A gyártáshoz szükséges tudásbázis és rutin megszerzésének a költségei meghaladhatják a piacra belépni szándékozó vállalat pénzügyi lehetőségeit, ekkor ez lép fel belépési korlátként. - Szabadalmi korlátok is előfordulhatnak. 3. Az optimális üzemméret szerinti volumen meghaladhatja az elérhető piaci részesedést, ezáltal a várható értékesítési nehézségek jelentik a belépési korlátot. 63

Az üzemméret számbavétele szemléletileg is eltér a vállalati méretkategóriáktól. A vállalatok méret szerinti jellemzésével a 3.1.2. alfejezet foglalkozik.

59 4. A termék differenciáltsága. A végső fogyasztásra kerülő termékek esetében különösen jellemző az ugyanazon célt szolgáló termékek sokféle változatú piaci jelenléte. A fogyasztók megnyert bizalma, a márkahűség nehézségeket okozhat egy új márka megfelelő arányú piaci elfogadtatásában. 5. A partnerváltás költségei. Az új termék gyakran felveti a beszállítói kör bővítésének, vagy részbeni cseréjének igényét, s természetesen változhat a vevői kör is. Az e téren adódó esetleges nehézségek, vagy többletköltségek is szerepelhetnek a belépési korlátok között. E problémakör szempontjából a leggyakoribb buktató az elosztási csatornákhoz való hozzáférés lehetősége. Az új piaci szereplőnek meg kell nyernie a forgalmazók, illetőleg az új beszállítók bizalmát. Ez sokszor árengedménnyel, vagy az átlagosnál nagyobb jutalékkal érhető el, ami még mindig kedvezőbb lehet, mint például egy teljesen új forgalmazási csatorna kiépítése. Nehezebb a helyzet akkor, ha az adott piacon már bent lévő vállalatok ellenőrzésük alatt tartják a beszerzési és/vagy az értékesítési csatornákat, ezáltal korlátozván a belépni szándékozók számára a piaci műveleteket. Ezek számtalan, a közvetlen tapasztalat számára nehezen megismerhető, rejtett formát ölthetnek. (A forgalmazási csatornák manipulálása rendszerint torzítja a gazdasági versenyt. A versenyfelügyeleti szervek általában fellépnek ellene, amennyiben jelzést kapnak róla.) A piacra belépni szándékozó vállalat számára komoly kockázatot jelent, hogy sikerül-e feltérképeznie ezeket, és a hasonló jellegű rejtett „aknákat”. 6. Az adott piacon tevékenykedő vállalatok sok szempontból előnyös helyzetben vannak a belépni készülőkkel szemben. Rendelkeznek a termeléshez szükséges erőforrásokkal, termelési tapasztalattal, piaci tapasztalattal, kiépült beszerzési és értékesítési csatornákkal (amelyek egy új piaci szereplőhöz képest komoly költségelőnyöket jelenthetnek). Végső soron mindezen előnyök hiányát általában is tekinthetjük egyfajta piacra lépési korlátnak. Ha nagy a tőkeigény, és ehhez különleges szaktudási igény, továbbá relatíve alacsony piaci árak társulnak, akkor a piacon már jelen lévők számottevő védelmet élvezhetnek az újonnan belépni szándékozókkal szemben. A piacra lépésnek nem csak korlátozó tényezői, hanem támogató elemei is lehetnek. Ezek közül a legjelentősebbek: a piacon lévőkhöz képest új konstrukciójú, új megjelenésű, vagy új minőségű termék piacra vitele. Emellett a gazdaságpolitika is alkalmazhat olyan eszközöket, melyek adott helyzetű vállalatok piacra jutását kifejezetten segítik. A piacról való kilépés. Sok oka lehet annak, ha egy vállalat a piacról való kilépést fontolgatja. Néhány példa: Adódhatnak kedvezőtlen versenypiaci perspektívák, ahol a legcélszerűbb megoldás a piacról való kivonulás lehet. Előfordulhat, hogy a vállalat valamely meglévő terméke valamilyen szempontból zavarja a saját termékpolitikai céljainak megvalósítását. Megjelenhetnek nagyon kedvező új piaci lehetőségek, melyek kihasználásához szabaddá kell tenni, vagy értékesíteni kell bizonyos, kevéssé jövedelmezően működtetett kapacitásokat, s ez azzal jár, hogy a vállalat valamely termékét ki kell vonni a piacról. (A piacról való kilépésnek is számos konkrét megvalósítási útja és módja lehet.) A kilépést nehezíti, ha a termékhez kapcsolódó erőforrások további hasznosítási lehetőségei eleve nagy veszteségekkel járnának, vagy a piacról történő kivonulás ellenére továbbra is életben maradnak a termékkel kapcsolatban bizonyos vállalati kötelezettségek. Azaz: - Előfordulhat, hogy a kivonásra szánt terméket speciális célgépekkel állítják elő, melyekkel más műveletek gazdaságosan nem végezhetők. Ilyen esetekben

60 gyakori, hogy az eladásra szánható állóeszközök értékesítési prognózisa kedvezőtlen. (Kisebb lehet a veszteség, ha a vállalat tovább működteti azokat.) - Gondot okozhat, ha a kivonásra szánt termékeket gyártó emberek szaktudása nem, vagy csak nehezen konvertálható, és a munkaerő-csere költségei magasak. - Korlátozhatja a piacról történő kilépést, az is, ha a beszüntetni szándékozott tevékenység a beszüntetés után még hosszabb ideig kötelezettségeket ró a vállalatra. Ilyen lehet például a termékhez kapcsolódó garanciális javítási kötelezettség, vagy a termék majdani javításához szükséges alkatrész-ellátási kötelezettség (ez utóbbi akár 5-10 év is lehet). - Továbbá a piacról való kivonulás egyfajta korlátjává válhatnak azon belépési korlátok, melyek a kivonulás révén felszabaduló kapacitások más piacokon történő hasznosítását megakadályozzák. A kilépési korlátok – amennyiben azok jó előre ismertek, vagy megismerhetők – önmagukban is megjelenhetnek egyfajta belépési korlátként.

3.2.2.4.3. Monopolhelyzetek, erőfölény, versenyszabályozás

A piac hatékony működését különböző helyzetek, és különböző vállalati viselkedési módok korlátozhatják. A monopólium többnyire termelési monopóliumot jelent. Ebből a szempontból egy vállalat akkor minősülhet monopóliumnak, ha olyan homogén termék kibocsátója, mely más termékkel gazdaságosan nem helyettesíthető, és a terméket számos vevő vásárolja. Viszonylag ritkább a vevői monopólium (monopszóniumnak is nevezik), ami azt jelenti, hogy több kibocsátó hasonló célú/funkciójú termékét egyetlen vevő vásárolja. A monopolhelyzetű vállalatra jellemző, hogy a termék piaci árát érdekeinek megfelelően képes befolyásolni (figyelembe véve az árak és a piaci felvevőképesség kölcsönös meghatározottságát). A piaci verseny funkcióinak teljesülését az oligopólium is korlátozhatja. Az oligopólium egy olyan piaci struktúrát jelent, ahol erős a koncentráció, vagyis a termék (ágazat) kibocsátásának döntő része néhány nagyvállalattól származik. Ebben a helyzetben a vállalatok közvetlen kölcsönös függőségi helyzetben vannak. Attól függően, hogy milyen a vállalatok viselkedési módja, milyen a közöttük lévő kapcsolatok minősége, az oligopol helyzet élezheti is, és fékezheti is a piaci versenyt. (A verseny fékezése azzal függ össze, hogy a piacon lévő néhány vállalat többnyire eredményesebben védheti meg piaci pozícióit, ha a piacon működő társaikkal megegyezésre törekednek, és a külső belépők ellen összehangolt magatartással lépnek fel. Az egymással folytatott kiélezett verseny ehhez képest sokkal nagyobb erőfeszítést igényel, és kockázatai is nagyobbak.) A gazdasági erőfölény a fentiektől eltérő helyzetekben is létrejöhet. Egy gazdasági szereplő akkor rendelkezik erőfölénnyel, ha gazdasági ereje lehetővé teszi számára, hogy az árainak meghatározásakor, illetőleg szerződéseinek megkötésekor függetlenítse magát a piaci kontroll alól, vagyis a piaci szereplése során ne kényszerüljön a versenytársak, illetve a közbenső és végső fogyasztók reakcióinak figyelembe vételére. A gazdasági erőfölény számos ok hatására létrejöhet. A legjellemzőbbek: - valamely originálisan új terméknek, szolgáltatásnak egy vállalat által történő piacra vitele (esetleg szabadalmi védettség mellett), - a konkurens vállalatok szervezeti egyesülése, - a konkurens vállalatok egy tulajdonos, illetőleg tulajdonosi kör irányítása alá kerülése, - a konkurencia tönkremenetele.

61 A gazdasági erőfölény csak akkor jelent valódi hátrányt a vevők és a potenciális vevők, valamint a nem eléggé erős versenytársak számára, ha ezzel az adott gazasági szereplő vissza is él. (Viszont a gazdasági erőfölénnyel való visszaélés miatti veszélyeztetettség, az ebből eredő piaci bizonytalanságok önmagukban is hátrányosak.) A gazdasági erőfölény és a piaci koncentráció mérésére igen sokféle módszer ismeretes. Egy-egy vállalat esetében az erőfölényes helyzet megítélésének egyik legegyszerűbb, elsődleges mérőszáma a piaci részesedés aránya, amit úgy határoznak meg, hogy a vállalatnak – vagy az egy tulajdonos, illetőleg tulajdonosi kör által irányított vállalatoknak – az adott profilban elért bevételét az adott piac összes eladásához viszonyítják. (Az esetek többségében további vizsgálódás szükséges az erőfölény tényleges megítéléséhez.) A piaci koncentráció egyik legismertebb és legáltalánosabban használt mérőszáma az un. Hirschman-Herfindahl index, amely az alábbi képlet szerint számítható: Ahol

H = ( Pi )2 H = a Hirschman-Herfindahl index, Pi =az i-edik eladó (vagy vevő) részesedése az összforgalomban.

A képlet értelmében előzetesen meg kell határozni, hogy az adott piac egyes szereplői az összforgalomból mekkora részarányt értek el, majd ezen részarányok mindegyikét négyzetre emeljük és a négyzetre emelt részarányokat összegezzük. A H index értéke nulla és 1 közé esik (nulla értéket nem vehet fel). Minél közelebb van az 1-hez, annál nagyobb, és minél közelebb esik a nullához annál kisebb a piaci koncentráció. Ezt az alábbi egyszerű példasor segítségével számszerűen is átgondoljuk: a) Ha egy termék piacán csak egy eladó szerepel (monopolhelyzet), akkor a H index értéke értelemszerűen 1. b) Ha két eladó van, és ezek 50-50 százalékot birtokolnak a piacból, akkor a H index értéke 0,5. Ha viszont „A” eladó 80, és „B” eladó 20 százalékkal részesedne a forgalomból, akkor a H index értéke 0,68 lenne. c) Ha négy eladó, „C”, „D” ,”E” és „F” szerepel az adott piacon és a forgalomból való részesedésük sorrendben: 21, 18, 38 és 23 százalék, akkor a H index értéke: 0,2738. d) Ha 100 eladó lenne, és mindegyiküknek 1 százalékos volna a piaci részesedése, akkor a H index 0,01-es értéket venne fel. A példák egyszerűsége révén az index számszerűsítésétől függetlenül is belátható, hogy az első változatnál a legnagyobb, és a legutóbbi változatnál a legkisebb a piaci koncentráció. A Hirschman-Herfindahl indexet versenypolitikai és versenyszabályozási kérdéseknél az Európai Unió is hangsúlyosan alkalmazza. A számítás módja a fentiektől annyiban tér el, hogy nem a részarányok négyzeteit, hanem azok százalékos értékének a négyzeteit összegzik. Ebben az esetben az index legnagyobb értéke (mely a monopolhelyzetű vállalat esetére adódna) 10 000. A piaci versenyben való helytállás rendszerint komoly erőfeszítéseket igényel a vállalatoktól. A piacgazdaságok fejlődésével együtt fejlődtek azok a törekvések is, melyek a verseny által diktált hatékonysági kényszer kijátszására irányulnak. Gyakori, hogy profitszerzési lehetőségekre a piaci verseny zavarásával, vagy kiiktatásával kívánnak szert tenni. A piaci visszaélések történhetnek más vállalatokkal történő titkos megállapodások révén, vagy egyéni vállalati akcióként. A legjellemzőbb módszerek:

62 a) A versenytársak közötti ármegállapodás, más néven a kartell, melynek révén a vállalatok közösen megállapodva úgy rögzítik a termék árát, hogy a vevők, illetőleg a fogyasztók nem képesek élni a verseny adta előnyökkel. b) Egyéb összehangolt piaci fellépés. A vállalatok közötti olyan megállapodások, melyek célja a piac valamilyen egyéb működési feltételének a befolyásolása. Például termelési kvótákban (keretszámokban) állapodnak meg; felosztják a piacot egymás között; megállapodnak a beruházások, vagy a technológia fejlesztésének korlátozásában. c) Az üzleti titok megszerzése révén történő előnyszerzés, illetőleg a termék utánzása. d) Valamely vállalat, vagy terméke jó hírének rontása révén történő piaci előnyszerzés (a fogyasztók indirekt megtévesztése). e) Az áru kelendőségének fokozása érdekében a termék tulajdonságaira vonatkozó hamis információk terjesztése (a fogyasztók direkt megtévesztése). f) Piacrabló ár (felfaló árazás), vagy dömping ár alkalmazása a konkurencia kiiktatása céljából. A lényeg: egy relatíve jelentős gazdasági erővel bíró piaci szereplő valamely termékének árát az önköltség szintje alatt határozza meg. A kisebb gazdasági erővel bíró konkurencia ezt az alacsony árat nem képes fenntartani, ezért vagy tönkremegy, vagy kivonul az adott termék piacáról. Ekkor jön el a kiszorító számára a nagy lehetőség. Monopolhelyzetbe, illetőleg erőfölényes helyzetbe kerülvén tetszőlegesen (tág határok között) emelheti az árakat. Olyan árat határozhat meg, mely – figyelembe véve a keresletnek az ártól függő alakulását is – maximális nyereséget biztosít a számára. g) A piaci erőfölénnyel való visszaélés különböző módszerei: Túlzottan alacsony ár kikényszerítése a beszállítótól, vagy túlzottan magas ár alkalmazása a vevő irányában. A szerződések megkötését olyan egyéb feltételekhez is köthetik, amelyeknek nincs közük az adott szerződés tárgyához, viszont előnyöket biztosítanak az erőfölényben lévő partner számára. (Ennek tipikus példája az un. árukapcsolás, amikor az egyik termék értékesítési feltételei között szerepel egy másik termék megvásárlása is.) A fejlett piacgazdaságokban – a gazdaság hatékony működése érdekében – állami szervek őrködnek a gazdasági verseny tisztaságán, sőt megelőző jellegű intézkedéseket is tesznek. A versenyfelügyeleti szervek a piacra, a gazdasági versenyre fókuszálnak, ami elsődlegesen termékoldali (áru-oldali) megközelítést jelent. Versenyfelügyeleti szempontból tehát elsődlegesen az egyes termékek versenyeznek egymással a piacon. A vállalatok is mint az egyes termékek piacra vivői képezik a vizsgálat tárgyát. Mivel egyes termékek piaci kondíciói nem csupán az előállító vállalat, hanem az irányítás szempontjából összefonódott vállalatcsoport döntéseitől is függhetnek, a piaci szereplőként vizsgált egység nem csak vállalat, hanem vállalatcsoport is lehet. (A tulajdonosi-irányítási viszonyok alapján egy gazdasági érdekeltségi körbe – vagyis az egy vállalatcsoportba – tartozó vállalatok között ugyanis nincs piaci verseny.) A megelőző jellegű intézkedések keretében elsődlegesen a piaczavaró vállalati összefonódások megakadályozása a cél. Ennek keretében állami kontroll alatt tartják a vállalatok szervezeti egyesüléseit (fúzióit), valamint az egyes tulajdonosok irányítása alá tartozó vállalati kör (vállalatcsoport) változásait. Elvileg tiltják azokat a vállalatfelvásárlásokat, vállalatirányításra vonatkozó tulajdonosi szerződéseket, valamint szervezeti egyesüléseket, melyek gazdasági erőfölény kialakulásához, vagy a már meglévő erőfölény további erősödéséhez vezetnének. A probléma kialakulásának megelőzése egyszerűbb, mint a kialakult erőfölény hátrányainak versenypiaci kezelése. Az

63 összefonódások engedélyezésekor az erőfölény megítélése nem egyszerű, hiszen egy adott időpontban kell dönteni egy jövőbeli erőfölény létrejöttének esélyéről, miközben a globalizáció következtében a gazdasági verseny egyre határozottabban nyúlik át az országhatárokon. Előfordulhat, hogy a globalizált piacokon való erősödés esélyétől, életképességük biztosítékától eshetnek el azok a vállalatok, melyektől a versenyjog gyakorlói megvonják az összefonódás lehetőségét. Az esetleges kedvező szinergia-hatások elmaradása is hátrányt jelent. A piacra való belépési korlátok tárgyalása során láthattuk, hogy vannak olyan területek, melyeket a dolog természetéből következően (természetes monopólium), vagy az irányító szervek megfontolásai szerint (jogi monopólium) célszerű egy kézben tartani és vállalati formában működtetni.64 E monopóliumok esetében a piaci erőfölénnyel való visszaélés lehetőségét rendszerint jogszabályokkal korlátozzák, leggyakoribb megoldásként az alkalmazható árakat államilag, vagy önkormányzati szinten szabályozzák. (A fejlett országokban a leggyakoribb a víz- és csatornadíj, a távfűtés, a helyi tömegközlekedés tarifáinak a szabályozása.) A versenyszféra területén meglévő, vagy kialakuló monopóliumok, és erőfölényben lévő vállalatok esetében csak akkor kerül sor versenyjogi intézkedésre, ha bekövetkezik az erőfölénnyel való visszaélés. Magyarországon az 1996-ban életbe lépett, azóta több ízben módosított, és egyidejűleg az uniós versenyjoggal harmonizált versenytörvény hatályos az új évezred elején.65 A versenytörvény a tisztességtelen piaci magatartás és a versenykorlátozás tilalmáról az alábbi fejezetcímeket tartalmazza: - A tisztességtelen verseny tilalma. - A fogyasztói döntések tisztességtelen befolyásolásának tilalma. - A gazdasági versenyt korlátozó megállapodás tilalma. - A gazdasági erőfölénnyel való visszaélés tilalma. - A vállalkozások összefonódásának ellenőrzése. A versenytörvény a Gazdasági Versenyhivatalt nevezi meg a versenyjog érvényesítésének alapintézményeként. Meghatározza a feladatait, valamint eljárásrendjét is. (A tisztességtelen piaci magatartás témaköre nem tartozik a Gazdasági Versenyhivatalhoz, a törvény azt a bíróságok hatáskörébe utalja.) A magyar gazdaság szereplőire az uniós versenyjog is vonatkozik. Az Európai Unió tagországaiban alkalmazott versenyjog harmonizál az uniós versenypolitikával. Következőleg az uniós versenyjog csak olyan esetekkel foglalkozik, amelyek a tagállamok közötti kereskedelmet, illetve a szolgáltatások szabad áramlását akadályozzák. Az európai versenyjog sajátossága, hogy hatálya a vállalkozások mellett szükségszerűen kiterjed a tagállamokra is, amelyek kormányai – támogatások és kedvezmények nyújtásával – alkalmasak lehetnek a verseny torzítására. A versenyt súlyosan sérti, ha bizonyos vállalatok vagy termékek más vállalatok vagy termékek kárára kedvezményezett elbánásban részesülnek. Az állami beavatkozásoknak ezeket a fajtáit tiltja az Unió versenyjoga. Azokat a gazdaságfejlesztési támogatásokat, melyek nem vállalat, vagy termékspecifikusak, természetesen nem tiltja.

64

A jogi monopóliumok fennmaradásának perspektívái a politikai és a jogszabályi környezet függvényeként alakulnak. 65 1996. évi LVII. törvény a tisztességtelen piaci magatartás és a versenykorlátozás tilalmáról.

64 3.2.2.5. Ipari parkok, inkubátorházak Az ipari parkok és az inkubátorházak a vállalati környezet elemei közül elsősorban olyan gazdaságpolitikai eszközként értelmezhetők melyekkel az egyes nemzetgazdaságok központi és helyi irányító szervezetei segítik a kis- és középvállalkozások létrejöttét, megerősödését, illetőleg működését.

3.2.2.5.1. Ipari parkok

Az ipari park egy jól funkcionáló gazdaságpolitikai eszköz. Modelljét világszerte alkalmazzák. Az ipari park arra hivatott, hogy egy parknak nevezett terepen, egy megcélzott vállalkozási kör számára realtíve olcsón biztosítson telephelyet, épületeket, infrastruktúrát és a működést segítő egyéb szolgáltatásokat. Az ipari parkok elsődlegesen kis- és középvállalkozások számára biztosítanak viszonylag kedvező letelepedési és működési feltételeket. Ennek megfelelően az ipari park rendszerint egy relatíve nagy területen elhelyezkedő telephely, ahol a tevékenység művelésére alkalmas épületek elhelyezkednek. A telephelyet megfelelő infrastruktúrával is ellátják. Igénybe vehető a gáz-, a villamos energiaszolgáltatás, a víz- és csatornaszolgáltatás valamint a telekommunikáció. Mindemellett az igénybe vehető szellemi infrastruktúra is széles palettájú. Általában ügyvitelszervezési, pénzügyi- számvitel, marketing, logisztikai, hitelügyintézési és egyéb szolgáltatásokhoz, beruházási-, fejlesztési-, innovációs- és jogi tanácsadáshoz is hozzá lehet jutni a park telephelyén. A parkok támogatása céljából meghirdetett állami és önkormányzati feltételrendszer célirányosan ösztönzi a parkok működtetőit, s ezáltal a park egyre hatékonyabb eszközzé válhat az innováció-orientált vállalkozások, ezen belül kiemelten a kis és középvállalkozások fejlesztésében. Másodlagos funkciójuk révén komoly szerepet játszhatnak az egyes régiók gazdasági felzárkózásában is. Az ipari parkok fejlődésének, fejlesztésének ösztönzésére különböző gazdaságpolitikai eszközök, megoldások alkalmazhatók. A ipari park kialakítása néhány stabil elem mellett többféle módon valósulhat meg. A területe tulajdonjogilag és műszakilag egyértelműen meghatározott. A tulajdonos mindenekelőtt biztosítja az infrastruktúrát, infrastrukturális beruházásokat hajt végre. Ezt követően a folytatás különböző megoldások szerint haladhat. A park koncepciójához illeszkedő vállalkozások számára fel lehet ajánlani a területen való letelepedést oly módon is, hogy ők építsék fel rajta a saját bázisukat. Másrészt a tulajdonos felépíthet, vagy felépíttethet különböző funkciójú épületeket, hogy azokat azután a vállalkozások bérbe vegyék, vagy megvásárolják. Az állami támogatás elsősorban a kedvező feltételek biztosításához járul hozzá. Az ipari park gyűjtőfogalom, többféle főprofil szerint működhet. A legjellemzőbb a hagyományos ipari és szolgáltatási tevékenység. A park ezen kívül fókuszálhat innovációs tevékenységre, alkalmazott kutatásra, technológiafejlesztésre is. Ez utóbbi esetekben a park elnevezéséhez további jelzők kapcsolódhatnak, mint például innovációs park, technológiai park stb. A tevékenységi területek szerinti főbb jellemzők: a szűkebb értelemben vett ipari park elsősorban a modern technológiák alkalmazásához szükséges letelepedési, infrastrukturális és egyéb szolgáltatási feltételeket biztosítja. A technológiai és az innovációs centrumok az innovatív készségek és a technológia fejlesztéséhez szükséges infrastruktúra használatának a lehetőségét nyújtják. A tudományos parkok az alkalmazott kutatások eredményes folytatását segítik.

65 A működtető szempontjából az ipari park lényegében egy szakszerűen menedzselendő létesítmény együttes. A park egy központi szervezet kezében van, mely főként irányító, összefogó, bonyolító tevékenységet végez. Ez a szervezet akár üzleti, akár non-profit jelleggel működhet. Noha az ipari park magán viselheti az üzleti vállalkozás jegyeit, a fentiek szerint elsősorban gazdaságpolitikai, gazdaságfejlesztési célú szerveződésnek tekinthető. Az ipari park inkubációs funkciókat is elláthat, amennyiben elősegíti az újonnan alapított vállalkozások megerősödését. Magyarországon az ipari parkok létrehozásának érdemi szervezése a kilencvenes évek közepén indult. Viszonylag rövid idő alatt a magyar gazdaság szerves elemeivé váltak. 66 Fejlesztésük része a gazdaságpolitika eszköztárának.67 Támogatásukba Európai Uniós forrásokat is bevonnak.

3.2.2.5.2. Inkubártorházak

Az inkubátorház olyan befogadó intézmény, melynek az a fő feladata, hogy segítse a vállalkozások létrejöttét, az alapítás utáni megerősödésüket, életképessé válásukat. A kezdő vállalkozások számára korlátozott ideig biztosítanak vállalkozásbarát feltételeket. Ezután a vállalkozások megerősödve, a piacképesség és a sikeresség jegyeit magukon viselve kezdhetnek önálló életet. Az inkubátorházak az ipari parkokéhoz hasonló elvek alapján működnek, azonban méreteik kisebbek, elhelyezkedésük más. Gyakori, hogy egy erre a célra át- vagy kialakított épületben működnek. Rendszerint helyiségeket és kedvező költségű infrastruktúrát biztosítanak a vállalkozások számára, ami bérelhető üzemi helyiségek, tárgyalók, bútorok, telefonvonalak, Internet elérési lehetőségek parkoló, szociális helyiségek, stb. biztosítását jelenti. Emellett alacsony költségű szolgáltatásokat nyújtanak számukra, ami egyrészt az ügyviteli tevékenységük vitelét, vagy annak támogatását, másrészt a vállalkozás minden területét átfogó, széleskörű tanácsadás igénybevételi lehetőségét jelenti. Az üzleti inkubátor egy olyan szervezet, mely szervezi, segíti, élénkíti a sikeres gazdasági vállalkozások létesítésének a folyamatát. Az átfogó és integrált szolgáltatások közül a legfontosabbak: -

inkubációs tér, kedvezményes üzleti szolgáltatások, a klaszteresedés és a hálózatosodás lehetősége.

Találkozhatunk a virtuális inkubációval is, amikor az inkubátor szervezet nem helyet biztosít a kezdő vállalkozásnak, hanem folytonos tanácsadással látja el azt. Azokat az inkubátorházakat, melyek szolgáltatásaikat az Interneten keresztül nyújtják, fal nélküli inkubátroháznak is nevezik. Noha a virtuális inkubáció és a fal nélküli inkubátorház lényegesen olcsóbban működik az eredeti változatnál, hátrányaként vetik fel, hogy nem alakulnak ki a vállalkozás és az inkubációs szervezet térbeli közelségéből eredő előnyök.

66

67

2006-ban Magyarországon az ipari parkok száma 190, ami érdemben a következő hét évben sem változott. Ebben az időszakban ipari parkokban megtelepült 10 ezer milliárd 10 ezer milliárd vállalkozások száma mintegy 3-4 ezer. Az itt dolgozó létszám közel 200 ezer fő. Az ipari park címet már elnyert parkoknak további címek megpályázást teszi lehetővé a gazdaságirányítás, a címek elnyerői számára további támogatást nyújt.

66 Az inkubátorházak révén jelentősen csökkenhet a kezdő vállalkozások bukási aránya, javulhat az innovációs- és általános gazdasági teljesítményük. A gazdaságilag fejlett országokban előtérbe kerültek az erős egyetemi kapcsolatokkal rendelkező inkubátorházak.

3.3. ÖNELLENŐRZŐ KÉRDÉSEK 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. 11. 12. 13. 14. 15. 16. 17.

18. 19.

Milyen összefüggés következtében keletkezik a gazdasági vállalkozás alapvető kockázata? A gazdasági vállalkozások közül melyek tekinthetők vállalatnak? Mi a vállalat? (A választ saját szavaival fogalmazza meg!) Mik a vállalat fő funkciói? Milyen szempontból, melyik funkció a legjelentősebb? Ismertesse a vállalat stakeholdereit! Mit tartalmaz a stakeholderek hatalom-érdek mátrixa? Ismertesse a vállalati célképzés és az érdekek összefüggését! Mutassa be a vállalati célok rendszerét! Mit jelent a profitmaximálási cél? Érvényesülésére vonatkozóan milyen főbb irányzatok alakultak ki? Mely stakeholder csoport alapvető érdeke a profitmaximálás? Mi áll érdekérvényesítésének útjában? Mutassa be a vállalati környezet fő összetevőit! Miért fontos a vállalat számára a saját környezetének ismerete? Mit jelent a globalizáció, mint a vállalati környezet egy eleme? Milyen szerepe van környezeti elemek között az államnak és az önkormányzatnak? Mi a piac? Mik a fő összetevői? Mit jelentenek a belépési és a kilépési korlátok? Mi a piaci koncentráció, hogyan mérhető? Ismertesse a gazdasági versenyszabályozás lényegét, fő feladatait! Mi az ipari parkok és az inkubátorházak lényege?

67

4. A VÁLLALATOK TÍPUSAI, FEJLŐDÉSI TENDENCIÁI, SOKSZÍNŰ KAPCSOLATAI 4.1. A FEJEZET TARTALMA A gazdasági vállalkozások fő típusai a tevékenység jellege, a vállalkozás mérete, a jogi forma és a vállalkozói motiváció szerint. Sajátos vállalati formációk (franchise, koncesszió, spin-off vállalkozások, off-shore cégek). Sajátos vállalkozási szerződésen alapuló tevékenységek (virtuális vállalat, fővállalkozás, konzorcium). Vállalatfejlődési tendenciák. Koncentrálás az alapvető képességekre (menedzseri kivásárlás, outsourcing). Hálózatosodás, összeolvadások és felvásárlások. A hosszabb távú kapcsolatok fő tartópillérei (stratégiai szövetségek, klaszterek, vállalatcsoportok).

4.2. TANANYAG 4.2.1. A GAZDASÁGI VÁLLALKOZÁSOK FŐ TÍPUSAI A vállalattípusokat a gazdasági vállalkozások általános keretébe ágyazva tekintjük át. A gazdasági vállalkozások, és ezen belül a vállalatok kisebb-nagyobb mértékben különböznek egymástól. Eltérő lehet a profil, a méret, a jogi konstrukció, a tulajdonosi szerkezet, továbbá az egyes profilokon belül is eltérhet a technológia, az erőforrás-struktúra, a piaci erő, a versenyképesség stb. A gazdasági vállalkozások különböző jellemzők mentén különbözőképpen csoportosíthatók, rendszerezhetők (4.2.1. ábra). Ezek felhasználásával egyegy ország, vagy földrajzi terület vállalkozási struktúrája is jellemezhető. A gazdasági vállalakozások számának és fő jellemzőinek időbeli változásai jellemezhetik az adott földrajzi terület gazdasági fejlődésének a dinamikáját.

68 A GAZDASÁGI VÁLLALKOZÁSOK FŐ TÍPUSAI

TÍPUSKÉPZŐ ISMÉRVEK

Tulajdonforma

A tevékenység jellege

Méret

TÍPUSOK

MAGÁNTULAJDONBAN LÉVŐ VÁLALATOK ÁLLAMI ÉS ÖNKORMÁNYZATI VÁLLALATOK SZÖVETKEZETEK VEGYES TULAJDONÚ VÁLLALATOK TERMELŐ VÁLLALATOK - KITERMELŐ - FELDOLGOZÓ SZOLGÁLTATÓ VÁLLALTOK - TERMELŐ SZOLGÁLTATÁS - NEM TERMELŐ SZOLGÁLTATÁS

Árbevétel, létszám és tőke (mérleg-főösszeg) alapján MIKROVÁLLALKOZÁS KISVÁLLALAT KÖZEPES VÁLLALAT NAGYVÁLLALAT

Jogi személyiséggel nem rendelkező vállalkozások EGYÉNI VÁLLALKOZÁS KÖZKERESETI TÁRSASÁG BETÉTI TÁRSASÁG

Jogi forma (kockázatviselés)

Jogi személyiségű vállalatok RÉSZVÉNYTÁRSASÁG (ZRT, NYRT) KORLÁTOLT FELELŐSSÉGŰ TÁRSASÁG (KFT) SZÖVETKEZET

MAGÁNTŐKÉS ELVŰ VÁLLALKOZÁS

Vállalkozói motiváció

A MUNKAVÉGZŐK TULAJDONÁN ALAPULÓ VÁLLALKOZÁS (MRP egyes változatai, szövetkezetek, egyéni vállalkozások tipikus változatai)

IDEGEN TŐKÉN ALAPULÓ MUNKAVÉGZŐI VÁLLALKOZÁS (tiszta formája a gyakorlatban nem jellemző)

4.2.1. ábra

69

4.2.1.1. A tevékenység jellege A nemzetgazdaság szerkezetének és szerkezeti változásainak elemzése szempontjából a gazdasági vállalkozások elsődleges típusképző ismérve a tevékenység jellege. A tevékenység jellege szerint két alapvető csoport képezhető: - termelő és - szolgáltató vállalatok. Mind a termelő, mind a szolgáltató vállalatok további alcsoportjait ismerjük. A termelő vállalatok fő alcsoportjai: - Kitermelő vállalatok, például bányászati, mezőgazdasági, erdészeti és halászati vállalatok. Primer szektornak is nevezik. - Feldolgozóipari vállalatok. Szekunder szektornak is nevezik. Ezen belül találhatók = a továbbfeldolgozásra (termelőeszközöket) gyártó, és = a végső felhasználására (fogyasztási cikkeket) gyártó vállalatok. A szolgáltató vállalatok csoportját tercier szektornak is nevezik. Fő alcsoportjai: - Termelő jellegű szolgáltatást végzők. (Ezek a vállalatok valamilyen tevékenységgel hozzákapcsolódnak a termelő vállalatok tevékenységéhez, vagy valamely terméken nem termelő jellegű értéknövelő tevékenységet hajtanak végre.) - Nem termelő jellegű szolgáltatást végzők. (Ilyenek például ingatlanközvetítő vállalatok.) A statisztikák a tevékenység jellegének fentinél mélyebb struktúrája, az ágazati hovatartozás alapján tartják nyilván, rendszerezik, csoportosítják a vállalatokat. Az egyes vállalatok többféle tevékenységhez, ezen belül többféle ágazathoz tartozó tevékenységet is végeznek. A besorolás a főtevékenység alapján történik. Az európai országok – még az ezredfordulót követően is - a saját elképzeléseik szerint alakították ki és fejlesztették az ágazati besorolási rendszerüket. A nemzeti statiszták sajátosságait magukon viselő információk mellett nehézségekbe ütközött az egyes országok ágazati szerkezetének nemzetközi összehasonlítása, és a világgazdaságban végbemenő változások statisztikai mérése is. Ennek a problémának a részleges feloldása céljából az Európai Unió 2006-ban rendeletet adott ki, mely a vállalati tevekénységek ágazati besorolási rendszereinek egyfajta egységesítését szolgálja68. A vállalati tevékenységek ágazati besorolását Magyarországon a „Gazdasági tevékenységek egységes ágazati osztályozási rendszere”, a TEÁOR írja elő, melynek a 2008tól érvényes alapváltozata összhangban van az Uniós előírásokkal. Az évek során a részletek többször is módosultak. Az alábbiakban 2013-ban érvényes változat bemutatása szerepel. A TEÁOR besorolási rendszere négyszintű hierarchikus struktúra szerint épül fel: 21 nemzetgazdasági ágat nevesít, ezeket 88 ágazatra, az ágazatokat összesen 272 alágazatra, majd az alágazatokat 615 szakágazatra osztja.

68

1893/2006/EK rendelet.

70

a) Nemzetgazdasági ágak A hierarchikus struktúra legfelső szintjén a nemzetgazdasági ágak szerepelnek. Itt a kódolás az ABC nagy betűivel történik. A 21 nemzetgazdasági ág a hozzá rendelt kódjellel: A Mezőgazdaság, erdőgazdálkodás, halászat B Bányászat, kőfejtés C Feldolgozóipar D Villamosenergia-, gáz-, gőzellátás, légkondicionálás E Vízellátás; szennyvíz gyűjtése, kezelése, hulladékgazdálkodás, szennyeződésmentesítés F Építőipar G Kereskedelem, gépjárműjavítás H Szállítás, raktározás I Szálláshely-szolgáltatás, vendéglátás J Információ, kommunikáció K Pénzügyi, biztosítási tevékenység L Ingatlanügyletek M Szakmai, tudományos, műszaki tevékenység N Adminisztratív és szolgáltatást támogató tevékenység O Közigazgatás, védelem; kötelező társadalombiztosítás P Oktatás Q Humán-egészségügyi, szociális ellátás R Művészet, szórakoztatás, szabadidő S Egyéb szolgáltatás T Háztartás munkaadói tevékenysége; termék előállítása, szolgáltatás végzése saját fogyasztásra U Területen kívüli szervezet b) Ágazatok A második szint két számjegyű kóddal jelöli az egyes ágazatokat. A nemzetgazdasági ágak betűkódja nem épül be az ágazatok kódszámába. Az ágazatok sorszámozása folyamatos. (Néhány számot „szabad helyként” hagytak a jövőben várhatóan belépő új ágazatok részére.) Néhány példa az ágazati kódokra és megnevezésekre: A

Mezőgazdaság, erdőgazdálkodás, halászat 01 Növénytermesztés, állattenyésztés, vadgazdálkodás és kapcsolódó szolgáltatások 02 Erdőgazdálkodás

C

Feldolgozóipar 10 Élelmiszergyártás 14 Ruházati termék gyártása 20 Vegyi anyag, termék gyártása 29 Közúti jármű gyártása

H

Szállítás, raktározás 49 Szárazföldi, csővezetékes szállítás 50 Vízi szállítás

71

c) Alágazatok A harmadik szint az alágazatot jelöli, három számjegyű kóddal. Az alágazat kódja az ágazati kódhoz igazodik, annak folytatásaként. Például: 29 Közúti jármű gyártása 29.1 Közúti gépjármű gyártása 29.2 Gépjármű-karosszéria, pótkocsi gyártása 29.3 Közúti jármű alkatrészeinek gyártása d) Szakágazatok A negyedik, négy számjegyű kódokkal megszerkesztett szint a konkrét szakágazat megjelölésére szolgál, az alágazatok további tagolása szerint. Az első három szám tehát az alágazatot, a negyedik szakágazatot jelöli. Például: 29.3 Közúti jármű alkatrészeinek gyártása 29.31 Járművillamossági, -elektronikai készülékek gyártása 29.32 Közúti jármű, járműmotor alkatrészeinek gyártása Ha az alágazatot nem bontják további részekre, akkor az alágazat, valamint a szakágazat megnevezése azonos, és a negyedik számjegyként nulla szerepel. Például: 29.1 Közúti gépjármű gyártása 29.10 Közúti gépjármű gyártása 29.2 Gépjármű-karosszéria, pótkocsi gyártása 29.20 Gépjármű-karosszéria, pótkocsi gyártása A vállalatok a négy számjegyű szakágazati besorolás szerinti bejelentkezésre és nyilvántartásra kötelezettek. A példaként felsorolt utóbbi két esetben a nulla jelenti a negyedik számjegyet. 4.2.1.2. Méret A vállalat mérete nem jellemezhető egyetlen ismérv alapján. A kibocsátás nagysága, és a rendelkezésre álló erőforrások mennyisége egyaránt jellemzik a vállalat méretét. A tőke és az emberi erőforrások közvetlenül nem összegezhetők. Főleg ezzel függ össze, hogy a vállalatok méret szerinti besorolása általában három ismérv egyidejű figyelembevétele mellett történik. Ezek: - árbevétel, - létszám, - tőke (illetőleg mérleg-főösszeg). Mivel a tőke sok tekintetben nem egyértelmű mutatószám,69 helyette ma már többnyire a mérleg-főösszeget szerepeltetik. A mérleg-főösszeg azt mutatja, hogy a számvitel szerint a mérlegkészítés időpontjában a vállalatnak milyen összegű erőforrás-érték volt a birtokában. Részletezése egyik oldalról az eszközök összetételét, másik oldalról a finanszírozás struktúráját mutatja. Ez utóbbi alapján finanszírozási források összértékét is szokták vállalati össztőkének nevezni.

69

Jelentősen eltérhet a számvitelben kimutatott tőkeérték a vállalatnál lévő vagyon valódi piaci értéktől, illetőleg a cég üzleti értékétől. Ha a használandó tőkeértéket nem rögzítenék, akkor hol a számviteli, hol a piaci értéket szerepeltethetnék a nagyságrendi besorolásnál, s így a mérce nem volna egységes.

72 Érdekességként megemlíthető, hogy egyes forrásmunkák a nyereség összegét is a vállalat nagyságrendi jellemzői között említik. A nyereség azonban erre a célra nem megfelelő információ. Ha például egy jól jövedelmező óriásvállalat valamelyik évben nulla összegű nyereséget realizál, ettől a ténytől önmagában egy kicsit sem lesz kisebb a mérete, mint az előző évben volt. Az más kérdés, hogy egy kisvállalat általában lényegesen kisebb összegű nyereséget képes elérni, mint egy nagy. Noha a méret szerinti csoportosítás szempontjai a fejlett piacgazdaságokban lényegében azonosak, a besorolás konkrét kritériumai már jelentős eltéréseket mutatnak. Méret alapján az alábbi főbb vállalatcsoportok képezhetők: - mikrovállalkozás, - kisvállalkozás, - közepes vállalat, - nagyvállalat. A nemzetközi vállalatok többsége a szokásos értelemben vett nagyvállalati kategóriát is meghaladó mérettel rendelkezik. Óriásvállalatoknak is nevezik őket. (Az óriásvállalatok további csoportosítása: multinacionális és transznacionális, vagy globális és nem globális nemzetközi vállalat, az előzőekben bemutatottak szerint.) A mikrovállalkozások, valamint a kis- és közepes vállalkozások körébe sorolható vállalkozásokat Magyarországon széles körben KKV-ként rövidítik. (A rövidítés konkrétan kis- és középvállkozásokat jelöl. A mikrovállalkozások beleérthetősége többnyire a szövegkörnyezetből, illetőleg a figyelembe vett vállalkozások számából derül ki.) A KKV-k kisebb tőke- és piaci erejük miatt sérülékenyebbek mint a nagyvállalatok. A modern piacgazdaságokban a foglalkoztatottak nagyobb hányadát, akár 70 százalékát is, a KKV-k alkalmazzák. A nemzetgazdaságok versenyképességében és egyensúlyának biztosításában a KKV-k jelentős szerepet játszanak, ezért ezt a vállalkozási csoportot az államok általában szervezetten támogatják. A gazdasági vállalkozások támogatási rendszerének működtetése céljából hivatalosan is definiálni kell a méret szerinti vállalkozási kategóriákat. Magyarország Európai Unióhoz való csatlakozása kapcsán a vállalatok, vállalkozások méret szerinti hivatalos besorolását harmonizálni kellett az uniós gyakorlattal, ami meg is történt. A gazdasági vállalkozások KKV kategóriába sorolását a 2004. évi XXXIV. törvény (A kis- és középvállalkozásokról, fejlődésük támogatásáról) tartalmazza. 70 Ezeket a méretkategóriákat és mérethatárokat a 4.2.1.2. táblázat foglalja össze. Magyarországon az új évezred első évtizedében átlagosan mintegy 700 ezer gazdasági vállalkozás működött, ebből mintegy 650 ezernek (vagyis több mint 90 százaléknak) a létszáma 1-9 fő közé esett, ezen belül is elsöprő, többséggel mintegy 620 ezerrel az 1-4 főt foglalkoztató vállalkozások szerepeltek. A 2. fejezetben kifejtettek szerint a vállalati gazdaságtan a mikrovállalkozásokat nem sorolja a vállalatok körébe.

70

„KKV- nak minősül az a vállalkozás, amelynek a) összes foglalkoztatotti létszáma 250 főnél kevesebb, és b) éves nettó árbevétele legfeljebb 50 millió eurónak megfelelő forintösszeg, vagy mérlegfőösszege legfeljebb 43 millió eurónak megfelelő forintösszeg. A KKV kategórián belül kisvállalkozásnak minősül az a vállalkozás, amelynek a) összes foglalkoztatotti létszáma 50 főnél kevesebb, és b) éves nettó árbevétele vagy mérlegfőösszege legfeljebb 10 millió eurónak megfelelő forintösszeg. A KKV kategórián belül mikrovállalkozásnak minősül az a vállalkozás, amelynek a) összes foglalkoztatotti létszáma 10 főnél kevesebb, és b) éves nettó árbevétele vagy mérlegfőösszege legfeljebb 2 millió eurónak megfelelő forintösszeg.”

73

4.2.1.2. táblázat

A kis- és középvállalatok hivatalos mérethatárai Magyarországon

(a 2004. évi XXXIV. törvény szerint) Megnevezés Foglalkoztatottak létszáma

Vagylagosan

Árbevétel Mérlegfőösszeg

Mikrovállalkozás 0-9 fő legfeljebb 2 millió eurónak megfelelő forintösszeg legfeljebb 2 millió eurónak megfelelő forintösszeg

Kisvállalkozás 10-49 fő legfeljebb 10 millió eurónak megfelelő forintösszeg legfeljebb 10 millió eurónak megfelelő forintösszeg

Középvállalkozás 50-249 fő legfeljebb 50 millió eurónak megfelelő forintösszeg legfeljebb 43 millió eurónak megfelelő forintösszeg

4.2.1.3. Jogi forma A vállalkozás alapításakor, illetőleg a vállalkozási forma megváltoztatásakor döntő jelentőségű, hogy a vállalkozó a saját maga számára leginkább megfelelő jogi formát válassza. Ehhez a különböző vállalkozási formák nagyvonalú ismerete mellett elengedhetetlen a mindenkor érvényes jogi szabályozás igen alapos átgondolása is. A tájékozottság abból a szempontból is szükséges, hogy Magyarországon meglehetős gyakorisággal változnak a gazdasági társaságokról és az egyéb vállalkozásokról szóló jogszabályok.71 A gazdasági vállalkozás működhet egyrészt gazdasági társaság, másrészt egyéb vállalkozási forma keretében. A gazdasági társaság név gyűjtőfogalom, többféle vállalkozási konstrukció tartozik ebbe a körbe72. Az elnevezés – eredetét tekintve – a több vállalkozó, illetőleg több tulajdonos képzetéhez kötődik, de ez nem kizárólagos kritérium. A gazdasági társaságok között szerepel például az egyszemélyes részvénytársaság, vagy az egyszemélyes korlátolt felelősségű társaság is. Következőleg a gazdasági társaság az a vállalkozási konstrukció, melyet a jog annak nevez. Az ide tartozó vállalkozások alapformáinak elnevezésében szerepel a társaság szó (a közös vállalat, illetőleg az egyesülés – mint speciális gazdasági társasági forma elnevezése ettől eltér). A jogszabályi előírások értelmében gazdasági társaságok cégnevében szerepeltetni kell a társasági forma megnevezését, illetőleg a megnevezés hivatalos rövidítését (a közös vállalat és az egyesülés a cégnévben nem rövidíthető). A jogi személyiséggel való rendelkezés nem függ attól, hogy gazdasági társaságként működik-e a cég. Egyes gazdasági társaságok nem önálló jogi személyek, más, nem gazdasági társasági formában működő cégek viszont esetleg önálló jogi személynek minősülhetnek. (Ez utóbbinak tipikus példája a szövetkezet.) A jogi személyiséggel nem rendelkező gazdasági vállalkozások esetében a vállalkozó(k) felelőssége közvetlen, végső soron korlátlan, ami azt jelenti, hogy a vállalkozó teljes vagyonával felel a vállalkozás kötelezettségeiért. Ez alól csak a betéti 71

72

Például: 1990. évi V. törvény az egyéni vállalkozásokról; 1992. évi I. törvény a szövetkezetekről; 2000. évi CXLI. törvény az új szövetkezetekről; 81/2004. (V.4.) FVM rendelet a termelői csoportokról; 2006. évi IV. törvény a gazdasági társaságokról; A gazdasági társaság elnevezés elvileg az olyan gazdálkodó szervezeteket foglalja magában, amelyek saját cégnév alatt, üzletszerűen, közös gazdasági tevékenységet folytatnak, és ennek keretében jogalanyisággal (jogképességgel) rendelkeznek.

74 társaság kültagja képez kivételt. (A vállalat definiálása értelmében a jogi személyiséggel nem rendelkező gazdasági vállalkozások nem minősülnek vállalatnak.) Megjegyzendő, hogy a korlátlan felelősségű gazdasági vállalkozások köre a jövőben változhat. Egyes formák esetében a korlátlan felelősség feloldására már több ízben is születtek javaslatok. A jogi személyiséggel nem rendelkező gazdasági vállalkozások fő formái: - egyéni vállalkozás, - közkereseti társaság (kkt.), - betéti társaság (bt.). A jogi személyiséggel rendelkező gazdasági vállalkozások (vagyis a vállalatok) esetében elkülönül a vállalkozóknak a vállalkozásba vitt vagyona és a magánvagyon. A vállalat tulajdonosai csak a vállalatba bevitt tőkéjük, illetőleg az abban felhalmozódó vagyonrészük erejéig felelnek a cég kötelezettségeiért. A jogi személyiséggel rendelkező tipikus gazdasági vállalkozások, vagyis a vállalatok fő formái: - korlátolt felelősségű társaság (kft.), - részvénytársaság, mely működhet zártkörűen, vagy nyilvánosan, és ez utóbbi pontosítást is fel kell tüntetni a társaság nevében (rövidítés esetén: zrt., vagy nyrt.), - szövetkezet. Egyéb, jogi személyiséggel rendelkező gazdasági vállalkozások: - közös vállalat (a közös vállalat viszonylag ritkán előforduló vállalati forma, itt a kockázatviselési szabályok némiképpen eltérnek a többi vállalatétól – 2006-tól ilyen vállalat már nem alapítható, de a meglévőknek nem kellett átalakulniuk), - egyesülés (kooperációs társaság, jogi személyiséggel rendelkezik, saját nyereségre nem törekszik, a vagyonát meghaladó tartozásaiért a tagok korlátlanul és egyetemlegesen felelnek). A jogi formák ismerete abból a szempontból is szükséges, hogy az üzleti partnerek megválasztásának egyéb kockázati tényezői is feltárhatókká váljanak. Fentiek értelmében alapvetően a jogi formától függ, hogy ki, és milyen mértékben felel a vállalkozás kötelezettségeiért, ki perelhető stb. Természetesen a jogi formából következő helytállási kötelezettségeken túlmenően az üzleti partnerre vonatkozó további ismeretek is szükségesek (például, hogy milyen hosszú múltra tekinthet vissza, milyen az általános jó hírneve, mennyire van eladósodva). Magyarországon az új évezred első évtizedében átlagosan mintegy 180 ezer kft, 3,5 ezer részvénytársaság (zrt, nyrt), és 3 ezer szövetkezet létezett. 4.2.1.4. Vállalkozói motiváció A gazdasági döntéshozatalt és a vállalati magatartást előtérbe helyező vizsgálatokhoz a vállalkozói motiváció, és érvényesíthetősége szerint képzett csoportosítás illeszkedik. Az ilyen irányú vizsgálódás elsősorban a vállalkozói hajtóerő bevitele, és a kockázatviselők érdekérvényesítési lehetőségei szempontjából jelentős összefüggés. Ebben a megközelítésben a működőképes vállalkozások három modellszerű alaptípusa különböztethető meg: - magántőkés elvű vállalkozás,

75

-

munkavégzők tulajdonán alapuló vállalkozás, idegen tőke használatán alapuló munkavégzői vállalkozás.

Az egyes csoportokon belül további karakterisztikus alcsoportok képezhetők. A valóságban fellelhető vállalatok és egyéb gazdasági vállalkozások többsége a domináns jellemzők alapján rokonítható a fenti modellek valamelyikéhez. Előfordulhatnak a vállalkozói motiváció szempontjából kevert struktúrájú vállalkozások is. A vállalkozói motiváció szerinti tipizálás szempontjából a jogi formák nem mindig jelentenek egyértelmű besorolási ismérvet. A magántőkés elvű vállalkozás alapmotívuma a tőke alapú haszonszerzés. A piacgazdaságokban ez a vállalkozási típus dominál, a vállalati gazdaságtan alapvetően erre a típusra fókuszál. A vállalkozói motiváció szempontjából a két legjellemzőbb alcsoport: - magánvállalkozás (egyén, vagy család tulajdonában lévő), - (tipikus) részvénytársaság. A magánvállalkozás a magántőkés elvű vállalkozás legkorábbi változata. Lényege: az egy személy vagy család tulajdonában lévő vállalkozás foglalkoztatja a tulajdonosi jogokkal nem rendelkező munkavállalókat. A fontosabb döntéseket a tulajdonos egyén, vagy család hozza meg. A kockázatot a saját tőke viseli. Formáját tekintve ma a magánvállalkozások többsége is részvénytársaságként vagy korlátolt felelősségű társaságként működik. Ezzel szemben a tipikus részvénytársaság széles, ámde átlagosan alacsony tulajdoni hányaddal rendelkező tulajdonosi körrel rendelkezik. A fejlett piacgazdaságokban a nagy magántőkék arányának csökkenő, s az un. kisbefektetői tőke arányának növekvő tendenciája következtében sok ágazatban ez a vállalati típus dominál. A munkavállalók részére részvényt juttató vállalkozások döntő többsége is a magántőkés elvű vállalkozás kategóriájába tartozik. A munkavállalói részvények néhány százaléknyira tehető aránya nem módosítja a magántőkés elv működését. A munkavállalói részvényjuttatási program, azaz MRP 73 sem jelent automatikusan dolgozói tőketulajdonon alapuló vállalkozást. A munkavállalói részvények aránya, és az érdekérvényesítési csatornák működési mechanizmusa alapján lehet eldönteni, hogy a cég működését a magántőkés elvű, vagy inkább a dolgozói tőketulajdonban lévő vállalkozás jegyei jellemzik-e inkább. A dolgozói tőketulajdonon alapuló vállalkozás létrehozásában és működtetésében a dolgozók elsősorban a biztos munkalehetőséget látják, és esetleg az átlagosnál jobb kereset lehetőségét. A modell alapvető jellemzője, hogy a vállalkozásban az összes tulajdonos munkát végez, egyben ők képezik a munkavégzők döntő többségét, de nem csak a tulajdonosok lehetnek munkavégzők. A piaci kockázat a tőkére és a munkajövedelmekre egyaránt visszaháramolhat. E vállalkozási típusnak szintén különböző változatai lehetnek. Tipikus példa a szövetkezeti vállalkozás, mely eredetileg szintén piacgazdasági környezetben fejlődött ki, és nagyon sok alfaja létezik. (A szövetkezetekben jellemző a munkavállalói státusú dolgozók alkalmazása is. Az ő jövedelmüket azonban közvetlenül nem érintik a cég kockázatai.) Egyes – főleg kis létszámú – korlátolt felelősségű társaságokban szintén a munkavégzők tulajdonán alapuló vállalkozások fő típusjegyei dominálnak, a nagyobb létszámmal működőkre inkább a magántőkés elv szerinti működés dominanciája a jellemző. 73

Angol nyelvű mozaikszóként ESOP (az Employee Share Ownership Plan rövidítése).

76 Az egyéni vállalkozás klasszikus változata az egyszemélyes egyéni vállalkozás, ide sorolható az egy domináns személy és segédszemélyzet szerint működő változat is. A klasszikus egyéni vállalkozás a munkavégzők tulajdonán alapuló vállalkozások elve alapján működik. Az egyéni vállalkozás, mint jogi kategória a vállalkozói motiváció szempontjából nem ad egyértelmű besorolási alapot. Magyarországon például ennek a vállalkozási formának ma nincs létszámkorlátja, következőleg nagyon különböző változatai fordulhatnak elő. Az idegen tőke használatán alapuló munkavégzői vállalkozás lényege: a vállalati tőke döntő hányada a kockázatviselés szempontjából idegen tőkének minősül. A kockázatot a vállalat dolgozói viselik az aktuális bérük, illetőleg a vállalatban maradt korábbi járandóságuk felhalmozott összege terhére. E vállalati típus modellszerű előfordulása napjainkban nem jellemző. A nyolcvanas évekig egy ilyen modell meghatározó jegyeit viselte a tipikus japán vállalat. Az élethosszig tartó foglalkoztatás tartós vállalati kötődést kialakító gyakorlata mellett jellemző volt a csoportos döntéshozatal. A döntés kockázatának egy jelentős részét visszaterhelték a döntéshozókra, másrészt az eredményből a döntéshozói csoport bónusz formájában részesedett, mely a kereseteknek akár 30 százalékát is elérhette.

4.2.2. SAJÁTOS VÁLLALATI FORMÁCIÓK A sajátos vállalati formációk körében azokat a vállalatokat ismerjük meg, melyek keletkezési és esetleg működési módja is jelentősen eltér a szokásos vállalatokétól. Létük gyakran egy speciális szerződésen, vagy speciális törvényi lehetőségen alapul 4.2.2.1. Franchise A franchise szerződés alapján működő gazdasági vállalkozások a szerződésben foglalt tevékenységek körét illetően egy meghatározott minta szerint működnek, e körben korlátozott önállósággal rendelkeznek. A franchise egy márkanévhez kapcsolt módszernek, rendszernek vagy technológiának díjfizetés ellenében történő üzletszerű használata. Az erre épülő szerződéses együttműködés két, egymástól független vállalkozás között jön létre. A franchise átadója a szerződésben foglaltak szerint az átvevő rendelkezésére bocsátja a márkát, a piacgazdasági körülmények között kipróbált rendszert, módszert és termelési tapasztalatokat, majd a továbbiakban folyamatos támogatást nyújt a számára. Az átadó a fogyasztói bizalom és a márka jó hírnevének megőrzése érdekében a támogatás mellett folyamatosan ellenőrzi a szerződésben foglaltak betartását. Az átvevő mindezek ellenértékeként egyrészt franchise díjat fizet az üzletkötés alkalmával, másrészt az eredmények függvényében folyamatos díjfizetést (royaltyt) teljesít. Az átvevő saját kockázatára működteti az üzletet.74 A franchise üzlet további jellemzője, hogy egy átadó sok átvevővel áll kapcsolatban. (Az egy átadóhoz tartozó átvevők átlagos száma országonként különböző. Az átvevők becsült 74

Az egyik legrégebbi, világszerte ismert franchise üzlet a McDonald’s gyorsétkeztetéssel foglalkozó étterme. 1955 óta működik. (A McDonald’s 1948-ban nyitotta meg gyorséttermét. Az első franchise szerződést 1955ben kötötték.) A legismertebb magyarországi franchise a Fornetti, melynek profilja fagyasztott pékáruk termelése és kereskedelme. 1997-ben jött létre, 2005-ben már szerte Európában, sőt más világrészeken is alkalmazzák.

77 átlaga az ezredfordulót követő években Európában 45, az Egyesült Államokban 20 körül szóródik.) A franchise rendszerint mindkét fél számára előnyös: -

-

Az átadó gyorsabban terjeszkedhet, könnyebben építheti ki a márkához kapcsolódó hálózatot, mintha csak a saját erejére támaszkodna. A franchise díjak növelik a jövedelmét, a hirdetési költségek, és a kockázatok jelentős részét szétteríti az átvevők között. Az átvevő – megtartva gazdasági önállóságát – olyan márkanevet, módszert, vagy rendszert használhat, mely a piacon már bizonyított. Tehát egy kész rendszerbe tud belépni, biztos piacra számíthat. A marketing egységes, a reklám és marketing költségek megoszlanak. Emellett bizonyos üzleti tranzakciókat (például beszerzéseket) közösen bonyolíthat az átadóval, vagy a hálózat többi tagjával, ami több szempontból is csökkentheti a költségeket.75 Továbbá folyamatos tanácsokat kaphat a napi üzletviteléhez és a fejlesztéseihez.

A franchise vállalkozás működési gyakorlata rámutat, hogy ennek az üzleti formának is lehetnek kockázatai mind az átadó, mind az átvevő számára. A főbb kockázati tényezők: - Az átadó üzletet köthet olyan átvevőkkel, akik többszöri figyelmeztetés ellenére sem tartják be a szerződésben foglaltakat, a tevékenységük színvonala nem megfelelő. Az elvárások jogi úton való érvényesítése hosszadalmas, nehézkes lehet. Többletterheket ró az átadóra. Az is előfordulhat, hogy az átvevő a folyamatos díjfizetés alapjául szolgáló információk összeállításánál nem becsületes, sőt az sem ritka fordulat, hogy a sikeres módszer alapos elsajátítása után az átvevő a megszerzett tudással önállóan kíván a piacon helytállni. - Az átvevő számára sok szempontból az üzleti lehetőségek korlátozásaként hatnak az átadó kikötései. Határozottan ronthatja üzletét az átadó gyakorta rugalmatlan árpolitikája, vagy az igénybe vehető beszállítói kör rögzítettsége. Előfordulhat, hogy az átadó nem biztosítja azokat a szolgáltatásokat, melyek könnyebbé tennék a munkáját. Mindemellett jelentősen ronthatja az üzletet a hálózathoz tartozó más átvevők tisztességtelen piaci magatartása. A franchise vállalkozás elsősorban a kiskereskedelemben és a lakossági szolgáltatások terén terjedt el. Az ezredfordulót követő évtizedben a hazai kiskereskedelem mintegy 7 százaléka működik franchise rendszerben. Az Európai Unió országaiban ugyanekkor ez az arány 15-25 százalék között szóródik. Az Egyesült Államok kiskereskedelmében a franchise súlyaránya 40 százalék. A franchise, mint sajátos vállalkozási formáció többféle szerveződés, illetőleg konstrukció jegyeit is magán viseli. Gyakran említik a hálózatok egy változataként, koncessziós szerződésként, a klaszterek egy típusaként, stratégiai szövetségként, sőt virtuális vállalatként is. Ezek közül egyértelmű a hálózatok egyik alfajaként történő besorolás. Koncessziós szerződésként való definiálásában problémát jelent, hogy ott a vállalkozó állami, vagy önkormányzati tulajdont működtet, vagy ilyen hatáskörbe tartozó feladatot lát el, ami a franchise vállalkozásokra egyáltalán nem jellemző. Továbbá a szűkebb értelemben vett klaszterektől, a stratégiai szövetségektől és a virtuális vállalatoktól is határozottan különbözik (ami ez utóbbiak áttanulmányozása után válik beláthatóvá).

75

Részesedhetnek a nagybani megrendelőknek járó kedvezményekből, csökkenhetnek a szállítási költségeik.

78 4.2.2.2. Koncesszió A koncesszió általános jelentése: engedmény, kedvezmény, engedélyezés. A koncessziós szerződés alapján működő gazdasági vállalkozások lényegében állami, vagy önkormányzati tulajdont működtetnek, illetőleg az állam vagy önkormányzat feladatkörébe tartozó tevékenység ellátására vállalkoznak. A koncessziós szerződés hagyományosan olyan szerződés, amelyben az állam vagy az önkormányzat a kizárólagos hatáskörébe tartozó tulajdon működtetési jogainak gyakorlását, vagy a kizárólagos hatáskörébe utalt tevékenység végzését meghatározott időre átengedi más gazdasági szereplő részére. (Használati koncesszió és privilégiumot adó koncesszió.) Célja szerint általában a közösségi tulajdonban lévő vagyontárgyak hatékonyabb működtetését, vagy az adott tevékenység hatékonyabb, szervezettebb végzését hivatott előmozdítani. A koncessziós szerződések előfeltétele a pályáztatás. A koncesszió-köteles tevékenységek konkrét köre országonként változhat. Magyarországon a koncesszió-köteles tevékenységek körébe tartozik például az országos közutak, csatornák működtetése, az útépítés, a bányászati kutatás és kitermelés, a szerencsejátékok szervezése, vagy a közforgalmú vasúti személyszállítás. A koncessziós szerződés nem okozhat változást az állami tulajdon, illetőleg az önkormányzati törzsvagyon körébe tartozó vagyontárgyak tulajdonjogában. (A szerződés leghosszabb időtartama Magyarországon 35 év, mely külön pályázati kiírás nélkül egy alkalommal – legfeljebb az eredeti időtartam felével – meghosszabbítható.76)

4.2.2.3. Spin-off vállalkozások A spin-off (ritkább szóhasználatban spin-out) cégek lényegében a tudományos kutatási eredmények közvetlen üzleti hasznosítására alapított vállalkozások. Az elnevezés magyar megfelelője még nem alakult ki. A spin-off elnevezés arra utal, hogy a tudományos kutatásból „kipörgött” hasznos melléktermékről van szó. Bár a nemzetközi szakirodalomban egyre több publikáció foglalkozik a spin-off vállalkozásokkal, a fogalom korántsem tekinthető letisztultnak, gyakran előfordul, hogy az eredeti értelmezéstől eltérő cégeket is ide sorolnak. A szakirodalomban a spin-off cégek csoportján belül három jellegzetesen eltérő eredetű cégcsoportot találhatunk: 1. Eredeti értelmezés szerinti spin-off cégek: Többnyire olyan tudás-intenzív vállalkozásokat sorolnak ebbe a körbe, melyek a szellemi tőkéjüket valamilyen formában egyetemtől, vagy közfinanszírozású kutatóintézettől eredeztetik. Ezt nevezik a fogalom szűkebb értelmezésének is. 2. Az üzleti szférából eredeztethető spin-off cégek: A tágabban értelmezett spin-off cégek körébe sorolják az olyan új kutatási eredményekre épülő vállalkozásokat is, 76

1991. évi XVI. törvény.

79 melyek kutatási hátterét egy-egy üzleti vállalkozás (vállalat) biztosította, viszont az anyaintézet nem tudta, vagy nem kívánta a saját maga hasznára fordítani a szóban forgó kutatási eredményt (illetőleg részeredményt). Ezeket gyakran vállalati spin-off cégeknek nevezik. 3. Indirekt spin-off cégek: Egyes szakemberek azokat a cégeket is a spin-off cégek körébe sorolják, melyek létrehozása során a közfinanszírozású kutatói szféra, illetőleg az egyetemek korábbi alkalmazottai hoznak létre új tudásalapú vállalkozást anélkül, hogy formálisan hasznosítanák volt munkáltatójuk szellemi tulajdonát. A spin-off cégek körébe sorolást azzal indokolják, hogy ezekben a vállalkozásokban is jelentős részben az a tudás, illetőleg tapasztalat hasznosul, amelyre az alapítók korábban a közfinanszírozási kutatási szférában vagy az egyetemeken végzett munkájuk során tettek szert.77 Az ezredfordulóra a fogalom annyira kitágult, hogy esetenként a nagyvállalatok által, bármiféle szellemi beszállítói szereppel alapított vállalkozásokat is ebbe a vállalkozási körbe sorolták. Ebben a kitágult értelmezési mezőben két jelentősen eltérő jellegű üzleti szegmens került egy kategóriába: -

-

Az egyik a tudomány közfinanszírozási (egyetemi vagy kutatóintézeti) bázisán, a finanszírozás közvetlen céljain túl, egyfajta társadalmi haszontöbbletként létrejövő üzleti tevékenység. Közfinanszírozási (nem üzleti) alapon új üzlet. A másik az üzleti tevékenység talaján kialakított kutatás eredményeinek üzleti célú hasznosítására irányul, csak nem a hagyományos szerveződésben. Lényegében a kutatási eredmény hasznosításának vállalaton kívülre helyezéséről van szó. Üzleti alapon új üzlet.

Természetesen a gazdaság fejlődése szempontjából az utóbbi sem érdektelen folyamat, de nem helyes elvonatkoztatni attól, hogy az új üzletté formálódó kutatási eredmény létrehozásának két különböző bázisáról van szó. A már-már önkényes tartalommal felruházott kategóriahasználat egyrészt zavarta a valóságos folyamatok átláthatóságát, másrészt akadályozta az egyes országok e téren folytatott gyakorlatának összehasonlítását. Szükségessé vált a spin-off cégek viszonylag egyértelmű, és általánosan elfogadható definiálása. Az ezredfordulót követően a fejlett ipari országokban a figyelem előterébe kerültek az egyetemekről és a közfinanszírozású kutatóhelyekről közvetlenül származó technológiaintenzív vállalkozások. Gyakran az ilyen vállalkozások létrejöttének a mennyiségével jelzik a tudomány, illetőleg a tudásbázis üzleti hasznosíthatóságának a fokát is. Ez a szám utal arra, hogy az adott országban a nem üzleti szférában működő kutatói intézményhálózat mennyire képes közvetlen üzleti értékké konvertálni a saját berkeiben létrejött tudást. További kutatások tárgya lehet, hogy a közvetlen üzleti hasznosításnak (tudományterületenként) milyen aránya lenne egészséges, illetőleg az, hogy az államnak milyen szerepet lenne célszerű vállalnia a spin-off tevékenység ösztönzésében. Mindezek alapján olyan kategóriahasználat látszik célravezetőnek, amelyben nem keveredik a közfinanszírozási bázisról, illetőleg az üzleti bázisról származó tudást hasznosító vállalkozások köre.

77

Innen már csak egy lépés lenne a volt egyetemi hallgatók egyetemen szerzett tudásának hasznosulása egy új üzleti tevékenységben.

80 A fogalomra vonatkozó tisztázási törekvésekben élenjáró szerepet vállalt az OECD78. Egyrészt a kategória szűkebb értelmezése mellett tette le a garast, másrészt a besorolási kritériumokat is megjelölte: a) Csak közfinanszírozású intézményből (egyetem, kutatóintézet) származó szellemi tőke alapján létrehozott új üzleti vállalkozások tarozhatnak a spin-off vállalkozások körébe. b) Továbbá az új cégre az alábbi jellemzők közül legalább egynek érvényesnek kell lennie: - közfinanszírozású intézmény, vagy egyetem alkalmazottja alapította, - technológiáját egyetemtől, vagy más közfinanszírozású kutatóintézettől nyerte licenc-eljárás keretében, - a cégben egyetem, vagy más nemzeti kutató laboratórium tőkerészesedéssel vesz részt, - a céget közfinanszírozású kutatóintézet alapította. 4.2.2.4. Off-shore cégek Az off-shore cégek ezzel a világszerte használatos elnevezéssel vonultak be a magyar szaknyelvbe is. A kifejezés angol eredetű. Általános jelentése parton kívüli, parttól távol eső. A vállalatokkal összefüggésben olyan cégekre alkalmazzák, melyek abban az országban, ahol bejegyezték nem folytatnak tényleges gazdasági tevékenységet. A parton kívüliség tehát ma arra utal, hogy a cég érdemben a határokon kívül működik, és bevétele is csak a határokon kívülről származik.79 Noha széles körben ismert és használt fogalomról van szó, a jogi szabályozás rendszerint megkerüli az off-shore kifejezés használatát. Első közelítésben nem tűnik logikusnak, hogy a tulajdonosok egy vállalatot olyan országban jegyeztessenek be, ahol az érdemi gazdasági tevékenységet nem folytat. Más a megítélés, ha az ilyen cég révén akkora gazdasági előnyre lehet szert tenni, mely meghaladja a cég alapításával80 és fenntartásával kapcsolatos költségeket. Az előnyszerzési lehetőségek domináns eleme az alacsony nyereségadó, esetleg a nyereség teljes adómentessége 81, az illetékmentesség stb. További előnyök származhatnak a vállalati nyilvántartási rendszerek fejlett országokétól eltérő megoldásaiból is. (A vagyon elrejthetővé válik.) A cég tulajdonosai számára - a konkrét konstrukcióktól függően - további előnyszerzési lehetőségek is adódhatnak. Például off-shore cégek közbeiktatásával a tulajdonosok viszonylag alacsony költségtöbblet mellett csökkenthetik az üzleti kockázatot azáltal, ha a nagy értékű vállalati vagyontárgyakat az off-shore cég tulajdonaként jegyzik, majd lízing, vagy bérlet formájában hasznosítják azokat a tényleges üzleti tevékenységben. (A kockázatot a vállalatok saját tőkéjük erejéig viselik. Az off-shore cégben nyilvántartott 78

79

80 81

OECD: Analytical Report on High-tech Spin-offs. Paris. 2000. Továbbá Castello – Tuebke – Miege Yaquero: Corporate and Research-Based Spin-offs: Drivers for Knowldege-Based Innovation and Entrepreneurship. Proceedings of the expert workshop held in Brussels, 18 January 2001. OECD (2001). Az elnevezés eredete az ókorig nyúlik vissza, amikor athéni kereskedők az adókötelezettség megkerülése céljából az Athénhez közeli szigeteken (a parton kívül, a parttól távol) rakodták ki, és innen lényegében csempészés útján juttatták célba áruikat. A középkorban egyes országok már konkrét célok érdekében hivatalos megoldásként alkalmaztak a hajóforgalomban bonyolított kereskedelem tárgyaira alacsony vámokat, adókat. Találkozhatunk igen alacsony, 300-500 dolláros cégalapítási költségekkel is. Ha valamely adóparadicsomban nincs nyereségadó, a bevételt más típusú adó alkalmazásával biztosítják. Például tőkeadót alkalmaznak, amely a nyereségadónál kevésbé bizonytalan összegű bevételt biztosít.

81 vagyon automatikusan mentesül az üzleti kockázatviselés alól. A nagy értékű vagyontárgy akkor is a tulajdonosoké marad, ha az üzlet sikertelen.) A relatíve magas - de a transzferár szabályoknak82 látszólag megfelelő - lízingdíjak alkalmasak a nyereség átszivattyúzására is. Az off-shore cégek többségét un. adóparadicsomokban jegyzik be. Ezek az ezredfordulón többnyire kisebb országok, szigetországok. 83 Az adóparadicsomokban alapított cégek közül csak azok tartoznak az off-shore cégek körébe, melyeket akként jegyeznek be, és akként is működtetnek. Az off-shore cégekre vonatkozó konkrét törvényi előírások és működési feltételek országonként igen változatosak. Az ilyen szándékkal rendelkező cégalapító számára célszerű az alapos tájékozódás. Vannak erre a problémakörre szakosodott tanácsadó cégek is. Akár ezek véleményét kikérve lehet kiválasztani azt a helyet és szerződési változatot, amely az adott cégalapító céljait a leghatékonyabban segíti. A konkrét előnyszerzési lehetőségek változatossága mellett az adóparadicsomok abban egységesek, hogy az off-shore cégek gördülékeny működését egy igen precízen kialakított jogi mechanizmus biztosítja. Gyakori, hogy önálló törvénykönyv garantálja az off-shore cégek zavartalan működését, a befektetések védelmét, és a titoktartást. (Például az esetlegesen formális döntési jogosultsággal rendelkező helyi igazgatónak sem áll módjában olyan döntést hozni, mely ellenkezik a tulajdonosok szándékával. 84) Ez a jogi biztonság teremti meg a potenciális cégalapítók bizalmát. Az adóparadicsomok gyakran megkövetelik hogy a bejegyzett off-shore cégnek legyen igazgatósága, felügyelő-bizottsága, és a tisztségviselők többsége helyi állampolgárokból kerüljön ki. Előírhatják a könyvelés és az eredménykimutatás különböző változatait. Található számos olyan (jellemzően nem európai) helyszín, mely "postafiók-cég" alapítását is lehetővé teszi. Ennél a megoldásnál az adott cégnek a cégbejegyzésen túl nincs semmilyen további adminisztrációs kötelezettsége. Az adóparadicsomok versenye részben relatíve alacsonyan tartja az off-shore cégek bejegyzésének és működésének kiadási vonzatait, másrészt ösztönzi a befogadó országokat az egyre újabb gazdasági-jogi konstrukciók kidolgozására. Az adóparadicsomok haszna részben a cégalapítási és fenntartási költségekből, részben a nyereségadóból vagy forrásadóból származhat.85 További előnyök származhatnak a helyi tisztségviselők foglalkoztatottságából, és a kapcsolódó infrastrukturális fejlesztésekből is. Az off-shore cégek közbeiktatását a szakirodalom gyakran adó-optimalizálásnak tekinti. Nyomatékosítja, hogy itt nem adócsalásról van szó, mivel a vállalat a helyi törvények szerint működik, azok szerint keletkeznek az adó- és illetékfizetési kötelezettségei. Vagyis a vállalat törvényesen jár el. E cégek - lényegüket tekintve - mégiscsak adó- és illeték elkerülést biztosító szerveződések. Érdemi üzleti tevékenységet nem végeznek. Működésük fő jellemzője, hogy különböző elkönyvelt összegeket kapnak, illetőleg adnak. Ezeket átvezetve a számláikon, nyereséget mutatnak ki. Az off-shore cégek révén a nyereséget valóban 82

83

84

85

A közös tulajdonosi-érdekeltségi körbe tartozó vállalatok egymás közötti üzletkötéseiben alkalmazott árakat transzferáraknak nevezik. A fejlett országok gazdasági jogszabályai általában kimondják, hogy transzferárként reális piaci árat kell alkalmazni. (Ezáltal korlátozzák a nyereségek cégek közötti vándoroltatását.) Az ezredfordulón az Egyesült Államok közelében a legismertebb adóparadicsomok: Bahamák, Barbados, Delaware, Brit-Virgin-szigetek, Kajmán-szigetek, Panama. A jelentősebb európai off-shore zónák: Ciprus, Gibraltár, Madeira, Monaco stb. Erre a tipikusan alkalmazott megoldás az, hogy az off-shore cég helyi igazgatója a kinevezésével egyidejűleg aláír egy felmondó levelet is, mely nincs dátumozva. Ez jelentős fegyelmező erővel hat. A nem egyeztetett, vagy a tulajdonosok által előnytelennek tartott döntés esetén ugyanis a tulajdonosok olyan dátumot írnak a felmondó levélre, mellyel dokumentálni lehet, hogy az igazgató az adott döntése meghozatalakor már nem állt a vállalat alkalmazásában, tehát a döntés (szerződés stb.) érvénytelen. Tapasztalható egy olyan tendencia, hogy azokban az adóparadicsomokban, ahol alacsonyabbak a cégalapítási és fenntartási költségek, magasabb a nyereségadó kulcsot alkalmaznak, és fordítva.

82 „megtermelő” ország jókora adóbevételtől eshet el. Tulajdonképpen nem is látható át, hogy a gazdaságilag fejlett országoknak milyen érdekük fűződik ahhoz, hogy ez a sajátos csiki-csuki lehetőség hosszú távon fennmaradjon. (Az off-shore cégek problematikus voltát felerősíti továbbá az a körülmény, hogy alkalmasak a törvénytelenül szerzett pénzek tisztára mosására is.) A kilencvenes évek közepén Magyarország is lehetővé tette, hogy a területén off-shore cégek működjenek. Hivatalos elnevezésük azonban nem ez volt, hanem: „külföldön tevékenységet végző gazdasági társaság”.86 Az Európai Unió az off-shore cégeket káros vállalati képződményeknek tartja. Ezzel függ össze, hogy Magyarország már az Unióba történő belépését megelőzően, 2002-ben megtiltotta újabb off-shore cégek alapítását, és 2006tól megszűntette kedvezményes státuszukat.

4.2.3. SAJÁTOS VÁLLALKOZÁSI SZERZŐDÉSEN ALAPULÓ TEVÉKENYSÉGEK A vállalatok részére végzett szolgáltatói típusú tevékenységek – mint például valaminek a megtervezése, átalakítása, megjavítása, felépítése, üzembe helyezése stb. – általában vállalkozási szerződések (vagy vállalkozási típusú szerződések) keretében folynak. A változó összetételben sokféle szaktudást és technológiát igénylő komplex tevékenységek elvégzéséhez általában több vállalat, vállalkozás összehangolt munkája szükséges. Ilyen tevékenységek esetén a szerződéses kapcsolatok túlnőhetnek az egyszerű vállalkozási szerződés keretein. Az egy-egy komplex feladat elvégzésére több cég közreműködésével ideiglenesen összeszerveződő vállalati tevékenység tipikus példái a virtuális vállalat, a fővállalkozás és a konzorcium. 4.2.3.1. Virtuális vállalat A virtuális vállalat kifejezés az Internet térhódításának kezdetén jelent meg. Ekkor virtuális vállalat alatt olyan vállalkozásokat értettek, amelyek csak az Interneten jelennek meg, minden üzleti kapcsolatukat a virtuális világban bonyolítják, így a szolgáltatásaik is kizárólagosan elektronikus utakon érhetők el és vehetők igénybe. Az ekkor keletkezett – és ma is elérhető – publikációk természetesen ebben a szellemben tárgyalják a virtuális vállalatok problémakörét. 86

Az off-shore cégek nyereségadója Magyarországon a múlt század kilencvenes éveinek második felében 3 százalék, az ezredforduló után 4 százalék volt. E társaságok hazánk iránti érdeklődése az ezredfordulóig mutatott folyamatos emelkedést. Az ezredfordulón 5 millió dollárnyi költségvetési bevételt biztosítottak. Az off-shore státusz feltételeit 1996. évi LXXXI. törvény részletesen definiálja. A legjelentősebb kitételek: „az a belföldön bejegyzett, belföldi székhellyel rendelkező, megszakítás nélkül száz százalékig külföldi tulajdonban lévő korlátolt felelősségű társaság, részvénytársaság, amely … a működéséhez szükséges bankszámláját belföldön vezeti, … sem a társaságnak, sem a tulajdonosainak nincs belföldi gazdasági társaságban, szövetkezetben érdekeltsége, illetve belföldön képviseletet nem tart fenn, valamint sem közvetlen, sem közvetett tulajdonosai között nincs belföldi személy …. belföldi államigazgatási és bírósági eljárásaiban kizárólag belföldi ügyvédeket foglalkoztat, valamint külön-külön számítva, a társaság vezető tisztségviselőinek, felügyelőbizottsága tagjainak és az alkalmazottainak többsége belföldi magánszemély, továbbá könyvvizsgálati kötelezettségének belföldön bejegyzett könyvvizsgáló által tesz eleget.”

83 Időközben a kategória tartalma fokozatosan átalakult. Mai értelmezésében ahhoz a problémakörhöz kötődik, hogy vannak olyan üzleti tevékenységek, melyek egyrészt egyszeriek, nem ismétlődnek, másrészt a megvalósításukhoz sokirányú szakismeret, szaktudás, és sokféle tapasztalat szükséges. Az ilyen lehetőségek kihasználására, egyszeri jellegük és speciális tudásigény struktúrájuk miatt általában nem célszerű egy önálló vállalatot alapítani. A tartós üzleti kapcsolatok kialakítása sem ésszerű lehetőség (szintén a feladatok, és tudásigényük variabilitása miatt). Viszont a szétszórtan, a különböző vállalatoknál, szervezeteknél, szakembereknél felhalmozódott tudásnak és képességeknek a felvetődő igények szerinti összeszervezése révén üzleti haszonra lehet szert tenni. Ilyen esetekben a tudás és a képességek birtokosainak egy csoportja összeszerveződik az adott, egyedi jellegű feladat megoldására. A feladatot kompetenciák szerint részekre bontják, majd elkészítik a megvalósítás folyamatsémáját. A résztvevők szerződésben vállalják, hogy az adott részfeladatot az adott határidőre, az előírt minőségben elvégzik. Ezáltal jön létre a virtuális vállalat. Mai értelmezése szerint a virtuális vállalat egy olyan üzleti tényező, mely területileg szétszórt, jogilag teljesen önálló vállalkozások, szervezetek, személyek csoportjának az együttműködéseként, ideiglenesen jön létre, és egy projekt, vagy egy célkitűzés megvalósítására irányul. A projekt, illetőleg cél megvalósítása érdemben nem egy vállalathoz, hanem egy szerződéshez kötődik. E szerződés révén jön létre a virtuális vállalat és szintetizálódik üzleti tényezővé. Csak addig és annyiban létezik, ameddig és amennyiben azt a szerződés előírja. Emiatt tekinthető virtuális vállalatnak. Miután megtörténik a teljesítés, és a vevő átutalja az ellenértéket, a partnerek a szerződés szerint felosztják azt egymás között. Ezután a virtuális vállalat, mint üzleti tényező automatikusan megszűnik. A több kisebb vállalat, vállalkozás, illetőleg szakértő tevékenységét ideiglenesen összeszervező virtuális vállalat bizonyos területeken a nagyvállalatok konkurenciájaként is felléphet. A virtuális vállalat elnevezése kissé félrevezető. A szerződés alapján történő sajátos együttműködés nem felel meg a vállalat mai értelmezésű definíciójának. A virtuális vállalat valójában nem vállalat, csupán annak nevezik. Ezzel összefüggésben az irodalomban számos ellentmondás, zavarkeltő értelmezés és elemzés található, ami összefügg a fogalom időben lezajló tartalmi módosulásával is. Az eddig bekövetkezett gyors értelmezésbeli változásokat tekintve nem kizárt a további változás lehetősége. Mindenesetre üzleti szempontból létező realitás, hogy egy-egy rövidebb távú egyedi cél megvalósítása érdekében, a bizonyított kompetenciák alapján létrejön az önálló, egyenrangú felek szerződéses együttműködése. (Az elnevezés lehetne találóbb is. Szerencsés, ha az elnevezés utal a lényegre, és a kialakult kategóriarendszert is figyelembe véve, nem megtévesztő hatású.) A virtuális vállalat létrejöttének többféle kiindulási pontja lehet. Két tipikus változat: a) Egy vállalat számára olyan megrendelés érkezik, melynek a teljesítéséhez több, jelentős témában nem rendelkezik a szükséges kompetenciákkal (és a hiányzó képességek alvállalkozói formában való bevonása nem lenne jó megoldás). b) Egy vállalat – vagy valamely erre specializálódott vállalkozói szervezet – olyan hirdetést, vagy pályázatot talál, melynek megvalósításához különböző kompetenciákkal rendelkező gazdasági szereplők részvétele szükséges.

84 A virtuális vállalaton belül az önálló vállalkozások, szervezetek jogviszonya az igények és a lehetőségek függvényében különböző lehet. Eltérő lehet maga a szerveződés is. Tipikus megoldások: a) Egy önálló virtuális menedzsment mint vállalkozás áll kapcsolatban az önálló gazdasági szereplőkkel. A menedzselő vállalkozás nem csak irányítással foglalkozhat, maga is részt vehet a virtuális vállalat feladatainak megoldásában. b) Konzorciális szerződés keretében folyik a tevékenység. A tevékenységet egy erre a célra szervezett team irányítja. Amennyiben a konzorciális szerződés valamely projekt megvalósítására jön létre, a projekt megrendelője kérheti a generál-felelős megnevezését, illetőleg a felelősségi sorrend kijelölését is. A megrendelő a virtuális vállalatban résztvevők mindegyikétől kérhet referenciákat a tudásának és képességeinek bizonyítására, továbbá a teljesítéssel kapcsolatban különböző garanciákat is kérhet. A szükséges üzleti partnerek felkutatásában és a kapcsolatok felvételében jelentős támasz lehet az Internet. A fejlett információs technológia nagy segítséget nyújt az intelligens ügyfélkapcsolatokhoz. Az információs társadalom kialakulása szélesebbre nyitja a virtuális vállalati szerveződés lehetőségeit. Az üzleti kompetenciák sok esetben a területi elhelyezésüktől függetlenül bevonhatók egy-egy projektbe. Rutinszerű lehetőséggé válik, a régiós, az interrégiós, és a nemzetközi együttműködés. A virtuális vállalati szerveződés elsősorban a rugalmas és gyors alkalmazkodó képességű kisés középvállalkozások számára jelenthet kedvező üzleti lehetőségeket.

4.2.3.2. Fővállalkozás A fővállalkozás a komplex beruházásokhoz kapcsolódó kategória. Fővállalkozási jogviszony akkor jön létre, ha egy önálló funkció ellátására alkalmas komplex beruházás egy cég szervezésében, és annak teljes anyagi felelőssége mellett valósul meg. Komplex beruházásként értelmezhető egy összetett beruházásnak az a gazdasági-műszaki egysége is, mely önálló funkció betöltésére alkalmas. Lényeges a komplexitási követelmény. Csak önálló feladat ellátására alkalmas, összetett gazdasági, illetve műszaki egység megvalósítása képezheti a fővállalkozás tárgyát. A fővállalkozási tevékenység átfogja a beruházás tervezését, a megvalósításhoz kapcsolódó szervezési tevékenységet, a kivitelezés összehangolását, majd az elkészült, működőképes („kulcsrakész”) rendszer átadását a megrendelőnek.87 A fővállalkozó köteles a munka gazdaságos és gyors, elvégzéséhez szükséges feltételeket megteremteni, az ugyanazon létesítményen dolgozó többi vállalkozóval a tevékenységet összehangolni, továbbá a többi vállalkozóval az együttműködés módjának és feltételeinek meghatározásához szükséges szerződéseket megkötni.88 A fővállalkozás nagy kockázattal járó 87

Egy épület felépítésére például, a komplexum működőképességéhez szükséges állóeszközök (gépek, berendezések stb.) nélkül nem köthető fővállalkozói szerződés, noha az épület generálkivitelezője alvállalkozókat vonhat be a tevékenységbe. A generálkivitelező jellemzően építési szerződés (vállalkozási típusú szerződés) alapján dolgozik, ebben a konstrukcióban a tervező és a generálkivitelező között nem jön létre jogviszony. (Az építési szerződés mellett az azt kiegészítő szerelési szerződés is szerepelhet.) 88 Ptk. 401. §.

85 tevékenység. A fővállalkozó ugyanis nem csupán a saját maga által végzett tervezési, építésiszerelési és technológiai szerelési munkákért felelős, hanem adott esetben köteles helytállni az alvállalkozók, beszállítók és egyéb közreműködők szerződésszegéseiért is. Mindemellett a fővállalkozó felelőssége a szerződésben rögzített műszaki, gazdasági és egyéb feltételek teljesítéséért akkor is fennáll, ha a tervet nem maga készítette. 4.2.3.3. Konzorcium A konzorcium egy olyan alkalmi társulás, mely vállalatok (vagy egyéb szervezetek89) között jön létre, és ennek keretében együttműködnek egy adott cél megvalósítása érdekében. Ez az együttműködés a cél jellegéből következően többnyire viszonylag rövidebb ideig tart, de ha az adott cél megvalósítása több évet igényel, akkor az együttműködés is több évre szóló, vagy hosszú távú lesz. A konzorciumok nagy hányada megfelel a virtuális vállalat kritériumainak, azzal a specifikummal, hogy itt a tevékenység konzorciumi szerződésen alapul. A konzorcium résztvevői konzorciumi együttműködési megállapodást kötnek, melyben megnevezik a konzorcium vezetőjét, kijelölik annak felelősségi körét, majd határidőkhöz kötve, részletesen leírják az egyes konzorciumi tagok teendőit. Minden konzorciumi tag az általa megvalósítandó tevékenység szerződésszerű teljesítéséért és a kapcsolódó kötelezettségekért tartozik felelősséggel. A közösen megvalósítandó tevékenységekért egyetemlegesen felelnek. A megállapodásban arra is kitérnek, hogy az egyes tagok milyen esetekben, milyen feltételek mellett válhatnak ki a konzorciumból. A konzorcium nem jogi személy. A XX. század második felétől kezdődően, a vállalati tevékenységi sávok szűkülési tendenciájával párhuzamosan jelentősen növekedett a konzorciumi szerződéseken alapuló tevékenységek, projektek aránya is. Találkozhatunk a fogalom kiterjesztésére irányuló törekvésekkel. Közöttük olyan megoldással, ahol két, vagy több vállalat egy közös cél megvalósítására közösen alapít egy vállalatot, és annak a nevében szerepelteti a konzorcium kifejezést. A név ellenére itt már nem konzorciumi jellegű együttműködés folyik. Egy új vállalat létrehozása ugyanis egyrészt nem tekinthető alkalmi jellegűnek, másrészt a teendőket itt egy önálló jogi személy látja el, és nem jogilag önálló vállalatok, vagy szervezetek folytatnak szerződésen alapuló együttműködést egy adott cél érdekében.

4.2.4. VÁLLALATFEJLŐDÉSI TENDENCIÁK A termelés klasszikus képe szerint a megfelelő gépekkel, berendezésekkel felszerelt vállalat beszerzi a nyersanyagokat, majd sorra elvégezvén rajtuk a szükséges átalakításokat, befejezett piacképes termékké formálja azokat. A II. világháború előtt az egyik legnagyobb magyar fémipari vállalat, a Csepel sziget jelentős részét elfoglaló Weiss Manfréd Művek, még úgy reklámozta magát, hogy ott a gombostűtől a repülőig mindent gyártanak. Az utódjaként létrejött Csepel Művek területén – amely már tröszti irányítás alatt álló állami vállalatok csoportjaként működött – még a nyolcvanas években is a hosszú technológiai folyamat, és a 89

A konzorciumi tagok között - ritkább előfordulással – magánszemélyek is szerepelhetnek, például szakértői feladatok ellátásával.

86 sokszínű termékpaletta dominált. Működött ott acélöntöde, meleg- és hideg fémmegmunkálás. Gyártottak többek között csöveket, szerszámgépeket, kerékpárokat. Az utóbbi négy évtized alatt, folyamatos gyorsulás mellett, óriási változások következtek be a termelés folyamatában és a vállalatok világában. A családi és magántulajdonban lévő közepes és nagyvállalatok aránya csökkent, a vállalati profilok szűkültek, a technológiai folyamatok szakaszokra töredeztek, a vállalatok üzleti partnerei megsokasodtak, a vállalati kapcsolatrendszerek új formái alakultak ki. A szolgáltatási tevékenység súlya megnőtt. A fogyasztói orientáció viharos gyorsasággal nőtt. Módosult a tulajdonosi kapcsolatok jellege is. Jellemzővé vált a vállalatok más vállalatokban történő tulajdonszerzése, a tulajdonosi kapcsolatok áttekinthetősége romlott. E fejlemények összhatása alapján az elméleti közgazdaságtan a vállalatok határait elmosódónak tekinti. Más oldalról a gazdaság egyre határozottabban kétpólusúvá vált. Az óriásvállalatok súlya és befolyása folyamatosan nőtt. E tendencia mellett másik pólusként erősödött a kisés középvállalatok, valamint a regionális hatókörű vállalatok súlya. A fejlődés két súlyponti iránya a globalizáció és a regionalizáció. A változások felgyorsultak, melyek során a vállalati együttműködések és kapcsolatok sokféle változata alakult ki. A gyakorlat keresi a leghatékonyabb megoldásokat, esetenként nehéz az egyes módszerek közötti elvi különbségek megtalálása, nehéz az egyértelmű kategorizálás. Az előrelátás sem egyszerű abban a kérdésben, hogy milyen feltételek mellett milyen együttműködési forma lesz a vállalatok számára a legmegfelelőbb a jövőben. Az azonban bizonyosnak látszik, hogy a jó kapcsolatok értéke egyre nő, ezek építésében a megfelelő szintű nyitottság és a rugalmasság nem nélkülözhető.

4.2.4.1. Koncentrálás az alapvető képességekre A verseny fokozódása, a piacok méretének növekedése és a tudomány fejlődése egyre szerteágazóbb és egyre magasabb szintű szaktudási igényt támasztott a vállalatokkal szemben. A vállalatok erre a kihívásra a tevékenységi sávjuk szűkítésével és specializált tudásuk egyre magasabb szintre emelésével válaszoltak. Műszaki és technológiai tudásukat egyre inkább a számukra hosszú távon legnagyobb profitot hozó tevékenységi fázisokra és folyamatokra összpontosították. 4.2.4.1.1. Alapvető képességek

A tevékenységi sáv szűkítéséhez és a specializált tudás erősítéséhez kapcsolódóan a nyolcvanas évek végétől került a szakmai érdeklődés középpontjába alapvető képességek kérdésköre. Mag-képességeknek, lényegi képességeknek is nevezik. (Az angolban is többféle elnevezéssel szerepl a core competence mellett a core capabilities a leggyakoribb.) A vállalat alapvető képességei körébe azok a képességek, azok a komplex tudáspanelek tartoznak, melyek döntő szerepet játszanak a vevői kör szempontjából legfontosabb értékek előállításában.90 90

A definíció a Hamel-Prahald szerzőpáros megfogalmazását veszi alapul. (Az eredeti változatot idézi Salamonné Huszty Anna, Alapvető képességek c. írásában. In: Sokszínűség a cégstratégiában. Szerk. Varsányi Judit. Aula Kiadó, 1998. 86. o.)

87 Az alapvető képességek beazonosítása nem könnyű feladat. Tudás, képesség, készség és technológia meglétének olyan együttesét jelenti, melyekkel a vállalat bizonyos tevékenységeket, résztevékenységeket versenyképesen el tud látni, és amelyekben a versenyképességet hosszabb távon fenn is tudja tartani. Az alapvető képességek nem (vagy nem feltétlenül) termékspecifikusak, több termék piaci sikerének biztosítására is alkalmasak lehetnek. A vállalatnak mindenkor olyan területekre kell irányítania a tevékenységeit, ahol az alapvető képességei biztosítják számára a piaci sikert. Az ezredfordulót kövtően a vállalati versenynek a legerősebb szegmensét az alapvető képességek terén folyó verseny jelenti. (A vállalatok számára az alapvető képességeik hasznosítása jelenti az üzlet alapját, a core businesst.) Az alapvető képességekre való koncentrálás folyamányaként egyes vállalatoknál a fő tevékenység vállalaton belül végzendő technológiai folyamatából szabdaltak le bizonyos részeket, más vállalatok a termelési technológiához közvetlenül nem kapcsolódó tevékenységek saját vállalati berkeken belüli végzéséről mondtak le. A technológiai folyamatok felszabdalása, részekre töredezése vezetett el az összeszerelő típusú vállalat kialakulásához is. Ez elsősorban a nagy tömegben árusítható, és sok alkatrészből összeszerelt termékeket érintette. Ide sorolható a személygépkocsi gyártás, a teher- és személyszállító járművek gyártása, a háztartási gépek, a híradástechnikai termékek, és az egyre sokrétűbb felhasználási lehetőséggel bíró számítástechnikai és mikroelektronikai termékek előállítása. Az ezredfordulón e termékeknek a gyártói már jellemzően összeszerelő vállalatként működnek. A folyamat révén kiszélesedett a részegységek és alkatrészek előállításával foglalkozó beszállítói kör, és lényegében ezzel összefüggésben rögzült a beszállítói tevékenység elnevezés is. Az ezredfordulón elsősorban a vállalatok azon szállítóit nevezik beszállítónak, amelyek alkatrészeket, részegységeket, vagy önálló termékként is hasznosítható csomagolóanyagot (üvegpalackok, konzerves üvegek, műanyag dobozok stb.) értékesítenek a felhasználó vállalat számára. A kisegítő és kiszolgáló tevékenység egy részének más vállalkozással való elvégeztetése szintén abba az irányba hatott, hogy a vállalat vezetése nagyobb erőfeszítéseket tehessen az alapvető képességek versenyképességének szinten-tartására, és egyszerűsítette a vállalat szervezeti felépítését is. Más oldalról ezeknek a tevékenységeknek a vállalaton kívülre helyezése jelentősen hozzájárult a szolgáltatói szektor arányának a nemzetgazdaságokon belüli növekedéséhez. Az alapvető képességekre való koncentrálás az átláthatóság és a szervezhetőség feltételeit is javította. A folyamat két jellegzetes időszakra osztható: a menedzseri kivásárlás és az outsourcing időszakára.

4.2.4.1.2. Menedzseri kivásárlás

A menedzseri kivásárlást gyakran angol eredetijeként, vagy annak rövidítéseként említi az irodalom: Management Buy Out, MBO. A múlt század hetvenes éveinek második felétől a nyolcvanas éveinek végéig tekinthető jellemzőnek az a folyamat, amikor a vállalat a profittermelés szempontjából kevésbé

88 meghatározó részlegeit értékesítette a vállalatvezetők részére.91 Ezáltal egyrészt egyszerűsödött a vállalati vezetés feladata, nőtt a tevékenység kulcsfontosságú pontjaira való odafigyelés lehetősége, másrészt a zökkenőmentes átállásra némi biztosítékot jelentett, hogy elkötelezett személy kezébe került az adott tevékenység. Az ezredfordulóra menedzserek tulajdonhoz jutásának alapelve módosult. Itt már nem a szó eredeti értelmében vett kivásárlás történik, hanem a menedzserek részvényvásárlás útján résztulajdonossá válnak (ennek ellenére ezt is gyakran menedzseri kivásárlásnak nevezik). Alkalmazása során előbb kiválasztják a menedzseri csapat azon tagjait, akiket a programba be kívánnak vonni. A kiválasztott vezetők általában az egy-másfél éves bruttó fizetésüknek megfelelő összeg befektetésével válhatnak résztulajdonossá, amire esetenként a részvény formájában adott jutalmak is ráerősíthetnek. Ezt már eléggé jelentős összegnek tartják ahhoz, hogy a menedzsereknek a tőkejövedelmezőség iránti elkötelezettsége megerősödjön. A menedzseri kivásárlás eredeti változata, mely az üzleti tevékenység egyes elemeinek vállalaton kívülre helyezését foglalja magában, a nyolcvanas évek közepétől folyamatosan otusourcingra váltott.

4.2.4.1.3. Outsourcing

Az outsourcing olyan vállalati akció, melynek révén egy korábban vállalaton belül végzett tevékenységet részben, vagy teljes egészében külső cégre bíznak. (Az outsourcing magyarul kiszervezést jelent. A hazai szaknyelvben az angol változat dominál.) Az outsourcing sokféle tevékenységre vonatkozhat, és többféle módszerrel valósítható meg. A kiszervezett tevékenységek két fő csoportra bonthatók: a) A technológiai folyamat azon láncszemei, melyek stratégiai szempontból kevéssé frekventáltak, és általánosan ismert technológiájukból következően a piacon megvásárolhatók. Ennél a változatnál a kiszervező a kiszervezés megtörténte után megvásárolja termékeinek a vonatkozó részegységeit, illetőleg alkatrészeit, vagy bérmunka szerződés keretében legyártatja azokat. (A kiszervezés vonatkozhat a termék működtetéséhez szükséges szoftverekre is.) A technológiai folyamat elemeként értelmezhető tevékenységet (szállítási és egyéb költségszempontok figyelembevételével) akár a világ másik sarkába is kihelyezhetik. b) A vállalaton belüli szolgáltatási jellegű, kisegítő-kiszolgáló tevékenységek kihelyezhetőnek minősülő része. (Ilyen lehet a karbantartás, a takarítás, az adatrögzítés stb.) A karbantartási és az egyéb kisegítő-kiszolgáló tevékenységek végzésének egy jelentős része az adott helyhez kötött. Ezért ennél a változatnál az idegen cég a kiszervezett tevékenységet gyakran végzi a megrendelő telephelyén. A kiszervezés módjának egyik fő kérdése, hogy mi történjék a kiszervezendő tevékenységhez tartozó erőforrásokkal92. Az állóeszközök esetében a három leggyakoribb megoldás: részben, vagy teljes egészében eladják a külső vállalkozás számára, bérbe adják a külső vállalkozás számára, harmadik vállalkozás számára értékesítik azokat. Az emberi erőforrás rugalmassága nagyobb, így a kiszervezett tevékenységhez tartozó létszám részére találhatnak a vállalaton belül más tevékenységet, további megoldásként az állóeszközök

91 92

A vásárlásba esetenként az alkalmazottak is bekapcsolódhattak (Management-Employee Buy Out). A gazdálkodási folyamat erőforrásigényével a 3.1. alfejezet foglalkozik.

89 átadásával együtt áthelyezhetik a tevékenységgel megbízott céghez, vagy létszámleépítés keretében (esetleg részben) elbocsáthatják őket. A kiszervezés előnyei sokfélék lehetnek, de esetenként számottevő hátrányokkal is számolni kell. A döntés meghozatala előtt célszerű az akció előnyeit és hátrányait részletes elemzés keretében feltárni, ezen belül a számszerűsíthető összefüggéseket számszerűen is kimutatni. Az előnyök többsége a megtakarítási lehetőségekből vezethető le. A kiszervezett tevékenységet végző cég rendszerint a profil specialistája, ennek a cégnek ez a tevékenység a „core businesse”, itt hasznosulnak az alapvető képességei, ebben versenyképes 93. A kiszervező számára olcsóbbá94, jobb minőségűvé válhat a tevékenység ahhoz képest, mintha azt valamely saját szervezeti egysége látná el. A vállalat – amennyiben értékesíti az e tevékenységhez szükséges eszközállományt – tőkét is megtakaríthat. Vannak az olcsóbbá válásnak kevéssé számszerűsíthető elemei is. Ezek közé tartozik, a fentiekben már említett azon előny, hogy a vállalati vezetés nagyobb erővel koncentrálhat az alapvető képességekre, az üzlet lényegére. A kiszervezett tevékenységekhez kapcsolódó hozzáértési igény azonban nem nullázható. Annak mindenkor el kell érnie legalább azt a szintet, hogy a vállalat képes legyen az adott témában a maga számára előnyös üzleteket kötni. Az esetleges hátrányok tevékenység-függőek. Főként a rugalmasság csökkenésével és az üzemi titkok kiszivárgásának fenyegetettségével függenek össze: a) A külső cég szerződés alapján dolgozik, a belső szervezeti egység tervek és utasítások alapján működik. A szerződések esetleges módosítása sokkal több időt igényel, mint egy újabb utasítás kiadása. (Rugalmas szerződések esetén is kérdéses, hogy mekkora rugalmasságot lehet egy szerződésbe belefoglalni jelentősebb potenciális veszteségek nélkül.) b) A kiszervezett tevékenység kapcsán nagyobb a veszély, hogy bizalmas információk illetéktelen kezekbe kerülnek, ahhoz képest, mint amikor a tevékenységet a saját szervezeti egységek végzik. A kiszervezett tevékenység fajtájától függ, hogy a szerződő fél milyen jellegű bizalmas információkhoz jut, vagy juthat. A titok sérülésének veszélye mindig felmerül, ha a megbízott a tevékenységét a megbízó telephelyén végzi (még a takarítóbrigádba is beépülhetnek ipari kémek). Ez a fenyegetettség akkor válik különösen jelentőssé, amikor a feladat elvégzéséhez a cégnek, vagy a cég technológiájának alapos ismerete szükséges. (Ilyen lehet a vállalati információs rendszer kidolgozása, vagy az alapgépek karbantartása.) A beszállító saját telephelyein végzett alkatrészgyártásának az információi is elvezethetnek a megbízó vállalat titkainak birodalmába. Az outsourcing módszerének terjedése, majd tömeges alkalmazása ráirányította a figyelmet a kis- és középvállalkozások gazdasági jelentőségére. Nem ritka az az eset, hogy elhamarkodottnak minősül az outsourcing, továbbá az sem, hogy a fejlődés valamely fordulata a korábbihoz képest kedvezőbbé teszi az adott teendőnek a vállalat által történő elvégzését. Ekkor a racionális lépés az insourcing. Insourcing alatt azt 93 94

A megvásárolt tevékenység rendszerint kiállja a piaci versenyben való megmérettetést. Az olcsóbbá válást a tevékenység által keletkeztetett teljes megtérülési követelményre kell értelmezni, azaz a költségek mellett figyelembe kell venni a tőkére értelmezett opportunity cost szerinti hozamkövetelményt is.

90 az akciót értik, amikor a vállalat a saját tevékenységi körébe von egy olyan tevékenységet, melyet számára korábban egy külső cég végzett. Abban az esetben, ha az adott tevékenység piacán a verseny nem eléggé hatékony, a partner számára egyfajta fegyelmező erővel is hat az a lehetőség, hogy a megrendelő eláll a további üzletkötéstől és az üzlet tárgyát a saját tevékenységi körébe vonja. Találkozhatunk a cosourcing kifejezéssel is. A kétezres évek első évtizedében kétféle értelmezésben is használatos. A szövegkörnyezetből derül ki, hogy az adott helyen melyik változat szerepel. a) A cosourcing olyan együttműködést jelent, amikor egy-egy vállalati feladatot vállalaton belüli, és speciális szaktudással rendelkező külső szakemberek közösen oldanak meg. Leggyakrabban a gazdasági tanácsadási tevékenység egy módszerváltozataként találkozhatunk vele. b) A cosourcing olyan tevékenység kiszervezés, ahol a kiszervezett tevékenység végzése egy közvetítő vállalkozáson keresztül történik. (Ez a ritkábban előforduló tartalom.) 4.2.4.1.4. Alapképességekre fókuszáló alapítás

Elsősorban a vállalatok által alapított új vállalatok, leányvállalatok esetében, vagy új üzemek létrehozásakor tapasztalható az a tendencia, hogy már ebben a fázisban az alapképességek középpontba állításával építik fel a technológiát, építik ki a beszállítói hálózatot és szervezik meg a működés rendszerét. Sikeresen kidolgozott és megvalósított koncepció esetén, belátható időn belül már nem szükséges bizonyos tevékenységek kiszervezése, vagy vállalati hatáskörbe vonása. Hosszabb távon, a környezet változásának és a tudás fejlődésének hatására ezekben az esetekben is napirendre kerülhetnek az outsourcing és az insourcing célszerűségének kérdései.

4.2.4.2. Hálózatosodás A hálózatosodás kifejezés olyan vállalati kapcsolati hálók kialakulására és sűrűsödésére használatos, melyek az egyszerű adásvételi szerződésektől eltérő, illetőleg azokon túlmutató viszonyrendszeren alapulnak, és viszonylag tartósnak mutatkoznak. A kapcsolati hálók alapulhatnak közös tulajdonláson, szerződéseken, vagy szóbeli megállapodásokon. Mindemellett a vállalatok közös térbeli elrendeződéséből kisarjadó kapcsolatok is egyfajta hálózatképző tényezőként hatnak. (A térbeli közelség hatására, egyrészt a helyi irányító szervekkel való kapcsolattartás keretében is kialakulhat egyfajta együttműködés, továbbá a környezetalakító funkcióhoz tapadóan is tartós kapcsolatok alakulhatnak ki.) A hálózatosodás – bár a jelenség hosszú idő óta megtalálható a gazdasági életben – egyértelműen felgyorsult az elmúlt három-négy évtizedben. A felgyorsulás lendületét több tényező komplex és kölcsönös együtthatása hozta létre. Ezek: a globalizáció, a gazdasági verseny felgyorsulása, az optimális vállalati méret növekedése, a tevékenységek tudásigényének a növekedése, az alapvető képességekre történő koncentrálás, a technológiai lánc széttöredezése, az outsourcing előtérbe kerülése. Mindebben jelentős, támogató jellegű szerepet játszott a számítástechnika, a mikroelektronika, és a telekommunikáció fejlődése.

91 Az üzleti kapcsolatok sokfélesége következtében a vállalatok tartós együttműködésének a formái is sokfélék lehetnek. Egy-egy vállalat sok másikkal állhat tartós üzleti kapcsolatban. Az egy-egy termék előállítása és értékesítése mentén értelmezhető technológiai láncokat átkötő kapocsként foghatják a hálózatba a bármely láncszemnél előforduló közös szállítók vagy közös vevők. A közös kutatások, vagy a közös tulajdonosok újabb és újabb tartós kapcsolati pontot jelenthetnek. Egy-egy globális vállalat révén a kapcsolatok rendszere földrészeken átnyúló vállalati hálókat alkothat. Ezeknek a bonyolult, sok szálú kötődéssel bíró, nagy kiterjedésű általános vállalati hálóknak a részletes feltérképezésével a gyakorlat érdemben nem foglalkozik, egyes szegmenseknek (mint például a jellemzően üzleti titkot képező, többirányú beszállítói keretszerződéseknek) a feltárása nem is látszik megoldhatónak. A konkrét elemzések többnyire nem a komplex hálózatok rendszerével, hanem azok egy-egy olyan alrendszerével foglalkoznak, melyek a tartós vállalati kapcsolatokat egy vagy két kötődési kapcsolattípus szerint teszik megközelíthetővé. 95 A vállalati hálózatok egyes típusait részletesebben bemutatják az ipari parkokkal, a sajátos vállalati formációkkal, illetőleg a vállalatok sokszínű kapcsolatrendszerével foglalkozó alfejezetek. Ahhoz, hogy a hálózatosodás mibenlétét, illetőleg a vállalatok hosszabb távú kapcsolatrendszereit együtt lássuk, célszerűnek látszik, kifejezetten ebből a szempontból a teljes kör fő elemeit tételesen áttekinteni. A vállalati hálózatok legjelentősebb típusai, alrendszerei: a) A termelési és szolgáltatási folyamat fő irányának haladási folyamatába bekapcsolódó, abban részt vevő vállalatok hálózata. A terméknek az alapanyagtól a késztermékig, majd a vevőig tartó átalakulási folyamatait, útját technológiai láncnak96 nevezik. E lánc részeként szerepel minden olyan tevékenység, mely a terméket magát, illetőleg annak fizikai helyváltoztatását közvetlenül érinti. A lánc vállalatok közötti összekapcsolódását egyik oldalon a szállítói jellegű, másik oldalon vevői jellegű kapcsolatok biztosítják. Ezek a kapcsolatok – ha az üzleti partner megfelelőnek bizonyul – az esetek többségében hosszabb távú, tartós kapcsolattá alakulnak. A termék-minőség fontos tényezője a beszállítói minőség. A tevékenységek összefonódása révén a vállalatok sorsa is egyre inkább összefonódik. Mint a korábbiakban már szerepelt, a modern versenypiacon egyre inkább a vállalati láncok versenyeznek egymással. Noha a termék létrejöttének és a fogyasztóhoz való eljuttatásának folyamata műszakilag is determinált, a technológiai láncból leképezhető vállalati hálózat már kissé ágas-bogas. A technológiai folyamat részekre töredezése jelentősen kiszélesítette az egy-egy technológiai láncban szereplő vállalatok körét. Egy-egy vállalat a fél évszázaddal ezelőtti helyzethez képest sokkal több üzleti partnerrel tart fenn tartós szállítói- illetőleg vevői kapcsolatot. (A tartós kapcsolatok mellett természetesen léteznek rövidebb távra szóló, átmenetinek látszó üzleti ügyek is. A transznacionális és a multinacionális vállalatok esetében gyakori, hogy egy-egy beszállítói témában több beszállítóval működnek együtt. Egyrészt azért, hogy bármi történjék is valamelyik beszállítójukkal, ne kerülhessenek kiszolgáltatott helyzetbe, 95

Találkozhatunk a hálózatosodás komplex jelenségének a feltárására irányuló törekvésekkel is. (Például Kőhegyi Kálmán: Vállalkozói hálózatok. Közgazdasági Szemle, 2005. 5. sz.) Egy ilyen kutatás elsősorban a tendenciákhoz, trendekhez való igazodás általános helyzetképének a megrajzolására lehet alkalmas. 96 Az irodalommal való egyfajta összhang megteremtése érdekében szükséges hangsúlyozottan rámutatni, hogy a technológiai lánc, ellátási lánc, értéklánc itt bemutatott szóhasználata a szakirodalomban nem egységes, illetőleg nem következetes. A problémakör részletes bemutatása azonban egyrészt hangsúlyeltolódáshoz vezetne, másrészt túlnőne az ésszerű terjedelmi kereteken.

92

b)

c)

d)

e)

f) g)

másrészt ezzel a megoldással folyamatosan részesülhetnek a gazdasági versenyeztetés előnyeiből is.) Egy-egy beszállító vállalat több technológiai láncban is szerepelhet 97. Az egy témában szerződtetetett több beszállító, illetőleg az egy beszállítónak a több vállalathoz történő beszállítása a különböző átkötések révén sajátos színezetet adhat a technológiai láncok versenyének. A technológiai láncon kívül eső tevékenység területén folyó tartós együttműködések hálója. Ilyen lehet a kisegítő-kiszolgáló folyamatok átvételére irányuló hosszabb távú keretszerződések köre, a közös kutatás-fejlesztési tevékenységre vonatkozó szerződések, stb. (Igen gyakran ez utóbbiak is a stratégiai szövetségek körébe sorolható konstrukcióban folynak.) Nyilvános, a végső felhasználó felé egységes arculatot mutató vállalati hálózatok: üzletláncok, áruházláncok, szállodaláncok, éttermi hálózatok, gyorsétkeztetési láncok stb. Az ilyen típusú hálózatok kialakulását, a lánccá szerveződés bázisát képezheti a tulajdonos azonossága, de kialakulhatnak a különböző tulajdonosok üzleteiből is szerződéseken alapuló üzletláncok. (Ez utóbbiak tipikus változatai a franchise vállalkozások.) Tulajdonosi azonosság alapján létrejöhetnek egységes irányítású, egységes üzletpolitikát folytató vállalatok (holding), vagy egyfajta kockázatkiegyenlítésre és pénzügyi integrációra fókuszáló vállalatcsoportok (konszernek). Közös telephelyen működő vállalatok. (Tipikus változat az egy-egy ipari parkban működő vállalkozások köre.) Az ilyen típusú vállalati hálók akár a telephely működtetőjének információbázisa alapján is feltérképezhetők. Adott ágazaton belül, kedvező agglomerációs és szinergiahatások érdekében kialakított együttműködés (klaszter). Egy adott régióban működő vállalatok hálózata.

Egy hálózatban a vállalatokon túl – különböző együttműködési formák szerint – különböző típusú egyéb szervezetek és intézmények is tevékenykedhetnek. (Például egyetemek, kutatóintézetek, szakmai szövetségek.) A hálózati együttműködés maga is újfajta tudást és újfajta képességeket alakíthat ki. Az eltérő, de egymást kiegészítő tudáselemek közös platformra hozása, a technológiai szakaszok és a vállalati kompetenciák összeillesztése, közös hasznosítása folyamán egyfajta többlet-tudás és többlethaszon jön létre, mely többletek – a korábbiak értelmében - a szinergia-hatások körébe sorolhatók.

4.2.4.3. Vállalati növekedés, összeolvadások és felvásárlások A felgyorsult globalizációs folyamatok kiszélesítették a piacot, fokozták a versenyt, növelték az optimális üzemméretet és az optimális vállalati méreteket. A vállalat méretének növekedése több tevékenységi területen az életben maradás feltételévé vált. A vállalati növekedés sokféle lehetősége ismert. A leggyakoribb változatok:

97

A többféle termék, valamint a több vállalatnak történő szállítás (amit az irodalom a több lábon állás stratégiájának is nevez), növeli a vállalat létbiztonságát, csökkenti a sérülékenységét. Ha csak egy termékkel rendelkezik, annak bármiféle piaci kudarca a vállalat kudarcához vezethet.

93 a) Természetes növekedés. A természetes növekedés forrása a vállalatok adózott jövedelme. Ez a dolgok természetes rendje szerint csak igen kivételes esetekben biztosít nagyon gyors és nagyon nagy növekedési lehetőséget. b) Szokványos részvénykibocsátás. Részvénykibocsátáskor a vállalat értékpapírpiaci műveletet hajt végre. Ez csak akkor kecsegtet eredménnyel, ha a potenciális részvényvásárlók ismerik a céget, jó véleménnyel vannak róla és bíznak a jövőjében, illetőleg, ha mindez az erre a célra szervezett cégbemutatói körút (az un. road-show) eredményeképpen elérhető. A részvénykibocsátás révén a vállalat saját tőkéje növekszik, tőke-visszafizetési kötelezettség nem keletkezik. c) Befektetői partnercég bevonása. Ennek is többféle útja-módja lehetséges. (Például zártkörű részvénykibocsátással.) A befektetői partnercégek két alaptípusa ismert: - szakmai (stratégiai) befektető, és - pénzügyi befektető. A szakmai befektető olyan tőketulajdonos mely az adott vállalat profiljának megfelelő területen szakmai jártassággal, tudással, üzleti kapcsolatokkal, és méltánylandó piaci pozíciókkal rendelkezik. Eleve hosszabb távon gondolkodik, többnyire hajlandó figyelmet és erőforrást fordítani a résztulajdonába kerülő vállalat menedzsmentjének és piaci stratégiájának az átalakítására, megfelelő feltételekhez kötötten a szakmai kompetenciáival is hozzájárul a résztulajdonába kerülő vállalat sikeres működéséhez. Mindezek miatt a szakmai befektetőt stratégiai befektetőnek is nevezik. Kellően felkészült tulajdonos és menedzsment esetén a szakmai befektetővel való együttműködés szinergikus hatásokat is eredményezhet. A megújított szervezet, tudás és kapcsolatrendszer, valamint a bevitt többlettőke révén jelentős üzleti sikerek érhetők el. Erre a gyakorlat számos példával szolgál. Szakmai befektető partnert azonban csak olyan tulajdonosnak célszerű választania, aki kellő szakmai felkészültséggel és „dörzsöltséggel” rendelkezik. Ellenkező esetben reális a veszély, hogy a szakmai befektető különböző, rejtett üzleti szálak, és trükkök igénybevételével olyan cégbe konvertálja át a társtulajdonos pénzét, mely teljes egészében a saját tulajdonát képezi. Például a szakmai befektető valamely leányvállalata veszi át a közös cég eszközeinek a karbantartását, esetleg valamely beszállítói tevékenységet, és a reális szintet meghaladó árakat alkalmaz, vagy egy másik leányvállalata veszi kézbe az értékesítést, nyomott (alacsony) átvételi, és reális eladási árakat alkalmazva. (Ezekkel a ma már közismert „trükkökkel” a közös tulajdonban lévő cég által megtermelt nyereség egy másik cégnél csapódik le. Hasonló módszerekkel veszteségbe is lehet vinni a közös céget, amikor már nem csupán a nyereség, hanem a tőke is átszivárog. 98) A transzferárak, vagyis az adott tulajdonosi körhöz tartozó vállalatok egymás közötti adás-vételi ügyleteiben alkalmazható árak szintjének jogi szabályozása ez utóbbi lehetőségek körét mérsékelheti. Tekintve, hogy a piaci ár maga is alku tárgya, a piaci árszinthez 98

1996-ban például egy közgazdászok részére tartott cégbemutatón meg lehetett ismerni egy tipikus tőke- és nyereség-átszivárogtatási esetet, noha ez véletlenül sem szerepelt a cégbemutatás céljai között. A mérnök képzettségű igazgató egy kérdésre válaszolva elmondta, hogy a megtermelt termékeket teljes körűen a tulajdonosnak az értékesítéssel foglalkozó (külföldi) leányvállalata vásárolja meg. Az eladás közvetlen önköltségen (!) történik. Ezt természetes tényként közölte, nem tért ki arra, hogy ebben az esetben mi módon térülnek meg a közvetett költségek, és mi a helyzet a nyereséggel. (Előzőleg kifejtette, hogy a tulajdonos elsősorban a költségmegtakarítás alapján premizálja a vezetést, a veszteséggel érdemben nem foglalkozik.) Belátható, hogy a megtekintett gyár, hacsak nem részesül tulajdonosi tőkeinjekciókban, a fokozatos leépülés útját járja. Az összes közvetett költség megtérülése, és a megtermelt nyereség is az értékesítést végző külföldi társvállalat nyereségeként jelenik meg.

94 kötött transzferárak kötelező érvényű alkalmazása révén sem lehet a transzferárakkal való nyereségutaztatás lehetőségeit teljesen kiiktatni. A pénzügyi befektetők között többnyire nyugdíjpénztárak és befektetési alapok szerepelnek. A pénzügyi befektető általában nem rendelkezik az adott vállalat profiljához kötődő érdemi szaktudással és üzleti kapcsolatokkal. Ő „csak” pénzt ad a vállalat részére, amiért már rövid távon is elfogadható jövedelmezőséget vár el, de azt nagyon határozottan. A nagyobb haszon érdekében – tulajdoni hányadától függően – leváltathatja az igazgatóságot, kezdeményezheti a menedzsment cseréjét, még azt is elérheti, hogy az új menedzsment rekrutációjában érvényesíthesse az akaratát. A gazdálkodás napi folyamataiba azonban nem képes belenyúlni. A pénzügyi befektető számára nem hozzáférhetők a rejtett érték-átpumpálására alkalmas csatornák, jövedelmet csak legális úton képes kivinni a vállalkozásból. Következőleg a tulajdonostársak potenciális jövedelmét, vagy tőketulajdonát sem képes megcsapolni. Alapvető érdeke a megtermelt haszon megjeleníttetése a vállalati eredménykimutatásban. Ha sikerül hatékony nyereségérdekeltségi rendszert kiépíteni, megszerveződik a gondos, értékarányosságon alapuló beszerzés és értékesítés, továbbá a fejlesztési tevékenység hatékony kontrollja is. Viszont a rövid távú, intenzív profitérdekeltségnek hátrányai is lehetnek. A vállalat távolabbi jövőjéhez kapcsolódó témák elsikkadhatnak. A pénzügyi befektető az intenzív, rövid távú profitkényszer hatására esetleg kikényszerítheti a több év múlva nagy haszonnal kecsegtető, stratégiai tartalékot képező erőforrások, részlegek eladatását. (A gyakorlat erre is ad példákat.) d) Tulajdonosi tőkejuttatás, tulajdonosi kölcsön. A tulajdonosi tőkejuttatás a vállalat növekedése szempontjából egyértelmű lépés. A tulajdonos a már működő vállalatába újabb tőkeösszeget fektet be, a befizetett összeggel az alaptőkét megemelik. (A tulajdonosi tőkejuttatást tőkeemelésnek is nevezik.) Ezzel szemben a tulajdonosi kölcsön nyújtása során a tulajdonos csak ideiglenesen pumpál további tőkét a vállalatába, melynek azt – a megállapodásban foglalt kondíciók szerint – vissza kell fizetnie. A kamat nagysága lényegében a tulajdonos valódi céljaitól függ. Ha a kamat a hitelpiaci kamatlábnál alacsonyabb, akkor a tulajdonosi kölcsön a vállalat további növekedését és megerősödését segíti. Ha a kamat meghaladja a banki hitelek átlagos szintjét, akkor a tulajdonos a hitelnyújtás ürügyén, hitelkamat formájában adózatlan nyereséget von ki a vállalatból. Ez utóbbi esetben a tulajdonosi kölcsön a vizsgált vállalat szempontjából hátrányos lehet. Szűkíti a potenciális mozgásterét, rontja a természetes növekedési lehetőségeit. (Ez azonban nem jelent nagyobb hátrányt, mint az adózott nyereség jelentős hányadát felemésztő osztalékfizetés.) Több tulajdonos esetén az egyik tulajdonos által nyújtott tulajdonosi kölcsön kondícióinak kidolgozása nagy körültekintést igényel, mert az alacsony kamat haszna a tulajdonostársaknál csapódhat le, a magas kamat viszont az ő potenciális jövedelmeiket rövidítheti meg. (A transzferárakra vonatkozó szabályok a tulajdonosi kölcsön lehetséges kamatának sávjait is szűkíthetik.) e) Hosszú távú (megújítandó) hitelfelvétel. A hitelfelvétel lehetőségei, és a hitelnyújtáshoz kapcsolódó feltételek a banki bizalom függvényeként alakulnak. A felvett hitelnek az a sajátossága, hogy azt a szerződésben foglaltak szerint – kamataival együtt – vissza kell fizetni. A hiteltőke törlesztési forrása a saját tőke. Ebből a szempontból a kölcsöntőke csak átmenetileg jelent növekedési forrást a vállalat számára. Megfelelő jövedelmezőségű befektetés esetén azonban jó starthelyzetet biztosíthat a vállalati növekedés számára. Mindemellett kialakítható

95 egy olyan pénzügyi stratégia is, hogy folyamatosan új hitelek felvételéből fizeti vissza a lejárt hiteleinek egy részét, ekkor a hitel révén is tartós vállalati növekedés érhető el. (Ez utóbbi konstrukció egyik komoly veszélye, hogy a hitelképesség esetleges csökkenése kamatnövekedéssel jár, vagy eleve rontja a hitel újrafelvételének az esélyeit.) f) Kötvénykibocsátás. A kötvénykibocsátás révén ideiglenesen, a kötvény futamidejének lejártáig idegen tőkéhez juthat a vállalat. (A kötvények értékesíthetőségéhez szintén szükséges a tőkepiac bizalma.) A kötvény nem jelent tartós tőkebevonást, a lejáratkor vissza kell fizetni. A kötvények beváltásának a lejárathoz kötött időpontjai miatt a módszer a hiteltörlesztésénél kellemetlenebb fizetéskötelezettségi csúcsokkal járhat. Ismétlődő kötvénykibocsátással a forrás elvileg prolongálható. g) A felvásárlással történő növekedés-indítás. A felvásárlás egy cég megvásárlását jelenti. Az akció magát a felvásárolt céget, mint gazdasági és jogi egységet közvetlenül nem érinti, változatlan marad a neve, a mérete. A tulajdonosi körben történik változás, melynek révén rendszerint cserélődik az igazgatóság, és esetleg a menedzsment egy része. A felvásárlás tehát nem tartozik a vállalati méretek növekedésének közvetlen útjai közé, azonban a felvásárlás megalapozhatja az összeolvasztási célok megvalósítását. Ezen túl a felvásárlás növelheti az felvásárló tulajdonosi körébe tartozó vállalatcsoport gazdasági erejét. (A tulajdonosi összefonódások révén a felvásárlás is igen határozott változást vihet a piaci verseny alakulásába.) h) Szervezeti egyesülések. Az irodalom az egyesülés és a felvásárlás kérdéskörét rendszerint együtt tárgyalja (Mergers & Acquisitions). Közülük a vállalati méretek növekedésében csak a szervezeti egyesülésnek van szerepe. A felvásárlás fentiek értelmében csupán tulajdonoscserét jelent, egyúttal az egyesülés lehetőségének a megteremtését is jelenheti. Két (vagy több) cég szervezeti egyesülése mindenképpen a vállalati méret növekedéséhez vezet. A szervezeti egyesülés időigényes folyamat, több évig is eltarthat. Szervezeti egyesülésnek azt a folyamatot tekintjük, amikor két (vagy több) vállalat egy vállalattá válik, és ennek következtében a működő vállalatok száma csökken. Valójában azonban a szervezeti egyesülésnek is két változata, két alfaja lehetséges. - Az összeolvadás, ami – két vállalatra értelmezve – azt jelenti, hogy jogilag mindkét korábbi cég megszűnik, és a kettőből (erőforrásaik egyesítése révén) létrejön egy új vállalat, új névvel. Mindkét megszűnt cég jogutódjaként ez az új vállalat szerepel. (Ugyanez történik kettőnél több vállalat összeolvadása esetén is. Jogilag több vállalat szűnik meg, és több vállalat vagyonának egyesítése révén jön létre egy új vállalat, új névvel. Az új vállalat az összeolvadás révén megszűnt vállalatok jogutódjaként is szerepel.) - A másik változat a beolvadás. Ez azt jelenti, hogy a szervezeti egyesülés révén legalább egy vállalat megszűnik, beolvad a másik vállalatba. A beolvasztó vállalat az eredeti cégneve alatt folytatja – immár nagyobb méretben – a tevékenységét, egyidejűleg a beolvadó cég/cégek jogutódjaként is szerepel. Gazdaságtörténeti tapasztalatok is bizonyítják, hogy a vállalati méretek leggyorsabb növekedése a szervezeti egyesülések révén jöhet létre. Ezzel magyarázható, hogy időről időre fúziós hullámok söpörnek végig a vállalatok világán. A fő mozgatórugók különbözőek lehetnek. Korábban elsősorban az erőforrás-megtakarítás, a hatékonyságjavulás és a szinergiák lehetőségét látták a fúzióban (ami nem mindig, de gyakran teljesült). Az ezredforduló után a fúziók már inkább a piaci és a hatalmi erődemonstráció

96 kényszereként jöttek létre. A vállalatfelvásárlások, és a nem ritka ellenséges kivásárlások is gyakran vezetnek a cégek későbbi szervezeti egyesüléséhez. A vállalatfelvásárlás önmagában is válhat egyfajta növekedési stratégia eszközévé azzal, hogy itt a növekedés nem egy vállalat keretén belül valósul meg. Ma már a nem fúziós indíttatású vállalatfelvásárlások esetében is a minden áron való befolyásszerzés vált a legfőbb céllá, ami esetenként még a közvetlen gazdasági racionalitást is képes háttérbe szorítani. Ugyanilyen motivációs háttér húzódik meg a verseny kiiktatása érdekében megvalósított felvásárlások mögött, amely a felvásárló vállalat esetében biztosan, a felvásárolt vállalat esetében csak esetlegesen jelent gazdasági előnyöket. Nagy kérdés, melyre ma még senki sem ismeri a választ, hogy az óriásvállalatok növekedése és a felvásárlások fokozódása meddig lehetséges a gazdasági verseny általános meggyengülése nélkül. Adódik-e valamiféle ellenerő, ami határt szab a globális vállalatok és a globális tulajdonlások koncentrációjának? Mi történik a globális monopóliumok és a globális oligopolóiumok dominanciájának kialakulása után?

4.2.5. A HOSSZABB TÁVÚ KAPCSOLATOK FŐ TARTÓPILLÉREI A vállalatok sokféle kapcsolatot létesíthetnek környezetükkel. Egyes – például az irányítószervekkel, adóhatóságokkal kialakuló – kapcsolatok kötelező bázison épülnek, másokat a vállalat, vagy annak tulajdonosi háttere a saját érdekeinek megfelelően hoz létre, és működtet. Ez az alfejezet a vállalatok egymás közötti tartós kapcsolatainak három fő tartópillérét veszi górcső alá: a stratégiai szövetségeket, a klaszter szervezeteket és a vállalatcsoprtokat. A vállalatoknak a termelési folyamatban elfoglalt, egymáshoz viszonyított helyzete jelentősen meghatározza a közöttük kialakítható kapcsolatok jellegét is. Ebből a szempontból a vállalatoknak két viszonylag tiszta, és egy vegyes jellegű viszony-lehetőségét különbözteti meg az irodalom. a) Vertikális. A vállalatok tevékenysége közötti kapcsolatot vertikálisnak, vagyis egymásra épülőnek nevezik, amikor a technológiai lánc különböző láncszemei adják a kapcsolat alapját. Tehát abban az esetben, amikor egyazon termék termelési és értékesítési folyamatának különböző szakaszaiban vesznek részt különböző vállalatok, akkor a közöttük lévő kapcsolatok vertikális jellegűek. A vertikális kapcsolatokat minden esetben meglehetős egyértelműséggel fel lehet ismerni. b) Horizontális. A kifejezés egyenrangúságot, egymás mellettiséget, mellérendeltséget jelent. Az egyenrangúság, egymás mellettiség önmagában nem jelzi, hogy az adott vállalatok között egyáltalán létezik-e valamiféle közvetlen kapcsolat, azt azonban jelzi, hogy ezek a vállalatok egyrészt a technológiai lánc szempontjából egymástól függetlenül tevékenykednek, másrészt a tevékenységük, valamint a méretük alapján együvé tartozónak, egy csoportba sorolhatónak kell tekintenünk őket. Ha ilyen vállalatok lépnek egymással kapcsolatba, ezt általában horizontális jellegű kapcsolatnak nevezik. (Hogy ténylegesen horizontálisnak, vagy vegyesnek minősülnek-e az elvileg ide sorolható a kapcsolatok, az a vizsgálat szempontjaitól is függhet.) c) Vegyes, vagy egyéb. Ha a fenti viszonylatok egyikéhez sem sorolható helyzetben lévő vállalatok lépnek egymással kapcsolatba, akkor a kapcsolat típusát egyéb kapcsolatnak, vagy vegyes kapcsolatnak nevezik. Tipikusan ide sorolható, ha két,

97 eltérő profilban tevékenykedő, és jelentősen eltérő méretű vállalat lép egymással üzleti kapcsolatba. Továbbá jellemzően ilyenek a kisegítő-kiszolgáló tevékenységet végző kisebb, vagy közepes cégek és a nagyvállalati megrendelők között létrejövő üzleti kapcsolatok. (Ilyen lehet az is, ha például egy nagyvállalat szerződést köt egy, a jellegéből következően viszonylag szerényebb méretű munkaerő-közvetítő céggel.) 4.2.5.1. Stratégiai szövetségek A stratégiai szövetség a vállalatok hosszú távra szóló együttműködési megállapodása, melyet közös céljaik megvalósítása érdekében kötnek. Erőforrásaik, vállalati képességeik egyesítésével vagy összehangolt működtetésével olyan tevékenységet végeznek, mely a hosszú távú üzleti érdekeiket szolgálja. A fő mozgatórugó, hogy kölcsönösen versenyelőnyökre tegyenek szert, vagy, hogy megosszák a kutatás-fejlesztési kockázatokat. Ez lehetővé teheti a lépéstartást olyan domináns versenytársakkal is, akikkel ezt más módon nem tudnák elérni. A megállapodás tárgyát képező tevékenység irányulhat közös kutatásra és fejlesztésre, termelő tevékenységre, piaci munkára. Lehetőség nyílhat a szinergiák kihasználására és a „közös gondolkodás” kialakítására. A stratégiai szövetségek további előnyeként említi az irodalom, hogy viszonylag egyszerű a „válás”, ha az adott szövetség nem képes beváltani a hozzá fűzött reményeket, vagy ha megrendül a bizalom. A stratégiai szövetségek többféle szempont szerint csoportosíthatók, tipizálhatók. A típusképzés leggyakrabban aszerint történik, hogy a piaci viszonyok rendszerében egymáshoz képest milyen helyzetet foglalnak el azok a vállalatok, amelyek között megköttetik a szövetség. Eszerint a stratégiai szövetségek fő típusai: horizontális, vertikális, vegyes. a) Konkurens vállalatok esetében is gyakran kerül sor stratégiai szövetség létesítésére. A megállapodott témában együttműködnek, egyébként pedig egymás versenytársaiként tevékenykednek a piacon. Az irodalom ezeket horizontális stratégiai szövetségeknek nevezi, ide sorolván nem csak a tényleges, hanem a potenciális versenytársakkal kötött stratégiai szövetséget is. A tényleges vagy potenciális versenytársak közötti megállapodás tárgya leggyakrabban a termelést megelőző kutatásfejlesztés vagy a kutatás eredményeként adódó termék közös piacra vitele. A megállapodások keretében javíthatnak a termelés méretgazdaságosságán, csökkenthetik vagy megoszthatják a kockázatot, gyorsíthatják az új technológiák elterjedését, legyűrhetik a piacra lépési korlátokat, vagy lerövidíthetik a piacra lépés idejét. Az sem ritka, hogy egymás területén juthatnak piachoz. Bővíthetik a választékot, javíthatják a minőséget, gyorsabban alkalmazkodhatnak a vevők igényeihez. A megállapodással elkerülhetik azokat a költségeket, amelyek a stratégiai szövetség alternatívájaként merülnének fel. A megállapodásban foglaltak megvalósítása során esetenként tapasztalható nehézkesség, visszafogottság, ami abból következik, hogy a szerződő felek valójában mégiscsak versenytársak. A versenyzésről a részleges együttműködésre történő átállás gyakran csak átmenetileg működőképes. A partnerek végső soron globális vezető szerepre törekednek, az alapvető képességek mindegyikét birtokolni kívánják. b) Az egymással vertikális tevékenységi kapcsolatban álló cégek stratégiai szövetségét vertikális stratégiai szövetségnek nevezik. Itt olyan, nem versenytárs vállalatok kötnek megállapodást, amelyek közvetlenül, vagy áttételesen beszállítóifelhasználói kapcsolatban állnak egymással. A megállapodás vonatkozhat kiegészítő ismeretek cseréjére, a szállítóktól vagy vevőktől való függés csökkentésére, kapacitásfeleslegek lekötésére, piacbővítésre, új fogyasztói igények feltérképezésére és kielégítésére. A legfontosabb motivációs tényezők között szerepel, hogy az

98 együttműködéssel csökkenthetők az információhiányból fakadó hátrányok, az erőforrás függőségből adódó problémák, az inputokhoz való hozzájutás bizonytalanságai. Mérséklődhetnek a féltermékek, alkatrészek árainak konjunkturális hullámzásából adódó veszteségek. (A vertikális stratégiai szövetségek sikeres működését segíti, hogy a technológiai lánc különböző láncszemeiben helyet foglaló cégek érdekei sok szempontból egy irányba hatnak, másrészt az érdekellentét közöttük legalábbis nem jellemző.) c) A harmadik csoportot azok a vegyes szövetségek alkotják, amelyek egy-egy sajátos probléma hosszabb távú megoldására alakulnak. Gyakran különböző egyetemek is részt vesznek stratégiai szövetségekben. 4.2.5.2.Klaszterek A klaszter (cluster/clustering) jelentése: fürt, illetőleg fürtösödés. A gazdasági életben a klaszter az azonos ágazatban tevékenykedő vállalatok és a hozzájuk részben kapcsolódó egyéb szervezetek egyfajta térbeli koncentrációját jelenti. Az elnevezés két, karakterisztikusan eltérő értelmezésben használatos. Az eredeti, általános értelmezése szerint a klaszter a vállalatok és intézmények olyan térbeli koncentrációját jelenti, ahol az ugyanazon ágazatban működő vállalkozások és a nem profitorientált szervezetek intenzív együttműködési kapcsolatai révén kedvező agglomerációs és szinergiahatások jönnek létre. A klasztert gazdaságfejlesztési, területfejlesztési eszközként is alkalmazzák. Ekkor klaszter-szervezetet hoznak létre, melybe fokozatosan bevonják az eredeti értelmezés szerinti klaszter tagjai (az ugyanazon ágazatban működő térségi vállalakozások) közül azokat, akik erre megnyerhetők. A szervezet igyekszik célirányossá és szervezetté tenni a tagok együttműködésének azt a részét, melynek révén erősödik a régió hosszú távú üzleti dinamikája, az innováció, a racionalizálási tevékenység. A klaszter-szervezet önálló jogi személyiséggel nem rendelkező non-profit szerveződés. A tevékenységét a tagok által közösen kialakított és elfogadott szindikátusi szerződés alapján végzi, melynek költségeit a tagok fedezik, többnyire abból a megtakarításból, amit a klaszter tevékenysége hoz létre a számukra. A költségek fedezéséhez állami, regionális és önkormányzati támogatás is hozzájárulhat, mellyel ezek a szervek egyidejűleg a regionális gazdaságfejlődést is támogatják. A klaszter forma az Unió nyugati részén immár több éve sikeresen működik, erre visszavezethetően a klaszteriztáció uniós támogatásban is részesülhet. A klaszternek ez a változata egy speciális stratégiai szövetségként is felfogható. A tagok együttműködése révén szinergikus hatások megjelenésére is lehet számítani. A klaszter-szervezet elsősorban a kis- és közepes vállalkozások piaci jövője szempontjából előnyös. Az együttműködés révén nagyként képesek viselkedni. A globális – lokális gazdasági pólusokat illetően a lokális pólus erősödésében a klaszterek kiemelkedő szerepet játszhatnak.

99

4.2.5.3. Vállalatcsoportok

A tulajdonosi-irányítási viszonyok alapján egy gazdasági érdekeltségi körbe tartozó vállalatokat vállalatcsoportnak nevezzük.99 A vállalatcsoport tőkealapú csoportosulás. A vállalatok közötti függelmi kapcsolat valóságos többségi tulajdon vagy szerződés alapján jön létre. A vállalatcsoportok két fő változata a konszern és a holding. Sok a határeset, amikor a csoport fő jellemzői alapján nem adódik egyértelmű besorolási lehetőség. A konszern a közös tulajdonosi ellenőrzés alatt álló vállalatok olyan csoportja, ahol a vállalatok alaptevékenysége teljesen különbözik, és semmiféle termelési kapcsolatban nem állnak egymással. A konszernek (nagy konglomerátumok) létrejöttét a strukturális és konjunkturális kockázatok kiegyenlítésére, a pénzügyi integrációra való törekvés mellett a gazdasági verseny szabályozása is ösztönözheti azáltal, hogy az erőfölényes helyzetek kialakulásának megelőzésére különböző megelőző intézkedéseket alkalmaz. Ez utóbbi önmagában is olyan irányba terelheti a tőketulajdonosokat, hogy a meglévő vállalataikhoz képest jelentősen eltérő profilú vállalatok feletti irányítás megszerzésére törekedjenek. Az irányítás jellege szerint a konszern két alcsoportja különböztethető meg: az alárendelő és az egyenrangú konszern. Az alárendelő konszernt valódi konszernnek is nevezik. Az alárendelő konszern egy irányító és egy vagy több irányított vállalatból áll. A befolyásolás lehetőségét az irányító társaság részesedésének mértéke, tulajdonosi joga biztosítja. Az ilyen típusú konszernhez tartozó vállalatok autonómiája általában nagy, az irányítási tevékenység főként a beruházási keretek átalány jellegében, a felső vezető kinevezésében, valamint a nyereségelvonásban jut érvényre. Ezzel szemben az egyenrangú konszern irányítója egy koordinációs szervezet, mely a vállalatcsoportba tartozó összes vállalatot irányítja. A koordinációs szervezet a konszernt alkotó társaságok közötti szerződések révén jön létre. Ezért az egyenrangú konszernt szerződéses konszernnek is nevezik. A szerződés határozza meg a koordinációs szervezet feladatait, mely irányulhat egyrészt a humán és műszaki erőforrások összehangolására, racionalizálására, másrészt központosíthatja a fejlesztési, marketing és beruházási döntéseket. A holding egy olyan irányító vállalat, amely nem folytat saját üzleti tevékenységet. Hasonló profilú vállalatok közös irányítását látja el. Tulajdonában vállalati értékpapírok, részvények, üzletrészek vannak, (emellett pénz, vagyontárgy stb. tulajdonosa is). Ez alapján végzi irányító-ellenőrző tevékenységét. Összehangolja a hozzá tartozó vállalatok stratégiáját és terveit, ellenőrzi, irányítja, esetleg tőkejuttatásban vagy tulajdonosi kölcsönben részesíti őket. A holding általában részvénytársasági formában működik. Funkcióit a társaságok vezető testületein keresztül látja el. Azokon a fórumokon keresztül avatkozik be az irányított társaságok életébe, melyek működésére a társasági törvény alkalmat ad (közgyűléseken, taggyűléseken, való részvétel, a felügyelő bizottságok, és az igazgatóságok tagjainak megválasztása, ezen keresztül a vállalati menedzsment személyi ügyeire való 99

Elemzési céllal különböző ismérvek szerint csoportosíthatjuk a vállalatokat. Ekkor természetesen be kell mutatni a csoportosítás kritériumait. A vállalatcsoportok nem egymástól független vállalatok valamely csoportosítási ismérv szerinti együvé tartozását jelenti, hanem egy természetes összekötő kapocs révén tartoznak egy körbe.

100 ráhatás stb.). A holding szempontjából igen fontos intézmény lehet a tőzsde, mely lehetővé teszi a külső megítélés hatásának érvényesítését (pl.: részvényvásárlás, eladás). A nagy konglomerátumok egyidejűleg nagyszámú ágazatban vannak jelen, ami gyakran vezet egyfajta általános piaci erőfölényhez. A sok szálon szövődő tulajdonosi háló feltérképezése esetenként komoly gazdasági-jogi felkészültséget igényel. A feladat különösen a versenyfelügyeleti vizsgálatok kibontásánál bírhat nagy jelentőséggel. A piaci hatalom megszerzése és birtoklása, mint vezérlő motívum mellett sokféle ötlet, elképzelés és történés hatására alakul ki, hogy milyen típusú vállalatokat és összességében hányat köt össze a tulajdonosi-irányítási azonosság szerinti összekötő kapocs. Egyik szélsőséges, ámde nem tanulságok nélküli az az eset, amikor a tulajdonos több évtizeden át, minden különösebb hatalom-stratégiai elképzelés nélkül, a világ legjövedelmezőbb vállalatait kívánta egy csokorba gyűjteni. A profilt nem, csak a tőkejövedelmezőséget nézte. (Ha valamely vállalatnak – folyó áron számítva – 18 százalék alá csökkent a tőkejövedelmezőségi mutatója, azt egy év türelmi idő után felkínálta eladásra). Noha a tulajdonába kerülő vállalatok tevékenységi területe érdektelen volt számára, már a kilencvenes évek második felére a mikroelektronikai vállalatok domináltak a palettán. (Ez volt a legnagyobb vállalati kockázatok mellett a leggyorsabban fejlődő, és legjövedelmezőbb ágazat.)

4.2.6. A SAJÁTOS VÁLLALATI FORMÁCIÓK, KAPCSOLATOK ÉS A FEJLŐDÉSI TENDENCIÁK ÖSSZEFOGLALÓ ÁTTEKINTÉSE Mint a fentiekben szerepelt, a vállalati fejlődés fő irányai abban nyilvánulnak meg, hogy jelentős részben az alapvető képességekre történő koncentrálás következményeként nő technológiai folyamatok széttöredezése, egyre nagyobb teret nyer a hálózatosodás, és sok tényező együtthatásaként nőnek az optimális vállalati méretek. Mindezek hátterében sajátos vállalati formációk, és sajátos vállalkozási szerződéseken alapuló közös tevékenységek jelennek meg. A sokszoros és kölcsönös összefüggések, valamint átfedések mentén zajló folyamat kissé nehézkesen mutatható be a tanulmányaik kezdő szakaszában lévő hallgatóság számára. A jobb eligazodást és az áttekinthetőséget segíti a 4.2.6. ábra.

101 SAJÁTOS VÁLLALATI FORMÁCIÓK, SZERZŐDÉSEN ALAPULÓ KÖZÖS TEVÉKENYSÉGEK A VÁLLALATFEJLŐDÉSI TENDENCIÁK HÁTTERÉBEN

VÁLTOZATOK

SAJÁTOS KONSTRUKCIÓK, A FEJLŐDÉS IRÁNYAI

Sajátos vállalati formációk

Franchise Koncesszió Spin-off vállalkozások Off-shore cégek

Sajátos vállalkozási szerződésen alapuló tevékenységek

Virtuális vállalat Fővállalkozás Konzorcium

Vállalatfejlődési tendenciák

KONCENTRÁLÁS AZ ALAPVETŐ KÉPESSÉGEKRE Menedzseri kivásárlás Outsourcing Alapképességekre fókuszáló alapítás HÁLÓZATOSODÁS Technológiai lánc Tartós együttműködés (kisegítő-kiszolgáló tevékenység) Egységes arculatú értékesítő és szolgáltató hálózatok Tulajdonosi alapú vállalatcsoportok (holding, konszern) Közös telephely Klaszter AZ OPTIMÁLIS VÁLLALATI MÉRET NÖVEKEDÉSE Természetes növekedés. Szokványos részvénykibocsátás Befektetői partnercég bevonása (szakmai, pénzügyi) Tulajdonosi tőkejuttatás, tulajdonosi kölcsön Hosszú távú (megújítandó) hitelfelvétel Kötvénykibocsátás Felvásárlással történő növekedés-indítás Szervezeti egyesülések (összeolvadás, beolvadás)

A hosszabb távú kapcsolatok fő tartópillérei

4.2.6. ábra

STRATÉGIAI SZÖVETSÉGEK Horizontális Vertikális Vegyes KLASZTER SZERVEZETEK VÁLLALATCSOPORTOK (azonos tulajdonosi kör) Holding – hasonló profil, közös üzletpolitika Konszern (alárendelő, egyenrangú) – vegyes profil, kockázatok kiegyenlítése

102

4.3. ÖNELLENŐRZŐ KÉRDÉSEK 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. 11. 12. 13. 14. 15. 16. 17. 18.

Sorolja fel a gazdasági vállalkozások fő típusait az ismert típusképző ismérvek szerint! Mi a TEÁOR? Hogyan épül fel? Mi a funkciója? Milyen ismérvek alapján jellemezhető a vállalat mérete? Ismertesse a kis- és középvállalatok Magyarországon érvényes hivatalos mérethatárait! Melyek a vállalatok és gazdasági vállalkozások fő formái a jogi forma szerint? Mutassa be a vállalkozói motiváció szerint képezhető főbb vállalat-csoportokat! Ismertesse a franchise, a koncesszió és a spin-off vállalkozásoknak, valamint az offshore cégeknek, mint sajátos vállalkozási formációknak a lényegét! Mit jelent a virtuális vállalat, a fővállalkozás és a konzorcium, mint sajátos vállalkozási szerződésen alapuló tevékenység? Ismertesse a főbb vállalatfejlődési tendenciákat! Mi jelent a vállalati alapképességek kifejezés, és mik a fő következményei annak, hogy a vállalatok egyre határozottabban az alapképességeikre koncentrálnak? Mit jelent az outsourcing? Mitől függ alkalmazásának a célszerűsége? Mit jelent a vállalatok hálózatosodási tendenciája? Ismertesse a vállalati hálózatok fontosabb típusait! Ismertesse a vállalati méretek növekedésének legfontosabb útjait! Melyek a szakmai befektető bevonásának főbb előnyei és hátrányai? Melyek a pénzügyi befektetető bevonásának főbb előnyei és hátrányai? Melyek a szervezeti egyesülés fő formái? Milyen esetben beszélhetünk horizontális, illetőleg vertikális vállalati kapcsolatokról? Ismertesse a vállalatok hosszabb távú kapcsolatainak fő tartópilléreiként a stratégiai szövetségek, a kalszterek és a vállalatcsoportok fő jellemzőit !

103

5. A VÁLLALATI GAZDÁLKODÁS FOLYAMATA, ERŐFORRÁS- ÉS TŐKEIGÉNYE 5.1. A FEJEZET TARTALMA A gazdálkodás folyamata. Naturáliák és értékben kifejezett mutatószámok. Az üzemi körfolyamat. Az inputok, a transzformáció és az outputok fő típusai. Tőke, tőkestruktúra, forgási sebesség (a készletekbe és az állóeszközökbe fektetett tőke forgási sebessége). A termelés elsődleges erőforrás-igénye és tőkeszükséglete.

5.2. TANANYAG 5.2.1. A GAZDÁLKODÁS FOLYAMATA 5.2.1.1. Naturáliák és értékben kifejezett mutatószámok A vállalat gazdálkodása sokféle szempontból és sokféle összefüggésben vizsgálható. Minél közelebb kerülünk a termék, a technológia, vagy a termelési folyamat kérdéseihez, annál nagyobb szerep jut a természetes jellemzőkön alapuló információknak, a naturáliáknak. Ha a gazdálkodás eredményességének a vizsgálatához közelítünk, az értékben kifejezett (pénzbeni) információk jutnak döntő szerephez. A piaci kereslet mindig egy-egy konkrét, valós termék iránti igényen alapul, a vállalat termékei is konkrét valóságos mivoltukban jelennek meg a piacon. A naturáliák a termeléshez szükséges feltételeket és magát a terméket is dologi, természetes jellemzőik alapján veszik számba, a mennyiségeket természetes mértékegységben fejezik ki (db, kg, km. stb.). A naturáliák szerinti számbavételt és vizsgálatokat a reálszféra, illetőleg a reálfolyamatok szerinti megközelítésnek is nevezik. A reálfolyamat a tevékenység anyagi valóságát, az anyagi folyamatokat jelenti. Ennek a megközelítésnek a jelentőségét az adja, hogy a termelés feltételeit a maguk naturális formájában kell biztosítani, az átalakítás (átalakulás) elsődlegesen anyagi folyamatként zajlik és a terméket is elsősorban a maga naturális formájában kell vonzóvá tenni a vásárló számára. A reálszféra információi egyértelműek, műszaki paraméterekkel igen pontosan leírhatók. A gazdálkodói szemlélet érvényesítéséhez azonban megkerülhetetlen az értékben kifejezett mutatószámok alkalmazása. Csak az értékadatok alapos elemzése révén lehet állást foglalni abban a kérdésben, hogy az adott naturáliák szerinti tevékenységet érdemes-e megvalósítani. A gazdálkodás érdemi elemzése is csak az értékadatok szerinti szintetizálás alapján oldható meg.

104 Az értékek és értékfolyamatok szerinti vizsgálat (számbavétel) adott pénznemben kifejezett összegekből indul ki. 100 Mindennemű gazdálkodás átlátásához szükséges a pénz által biztosított „közös nevező” alkalmazása. A vállalat esetében az értékfolyamatok különleges jelentőséggel bírnak, mivel az üzleti vállalkozást az értékfolyamatok primátusa vezérli. Mint a korábbiakban szerepelt, a magántőkés elvű vállalat tulajdonosát, résztulajdonosát elsősorban a befektetett tőke hozama érdekli, ezért a célért kockáztatja a saját pénzét. (A szövetkezeti tagot, vagyis a szövetkezet „vállalkozóját” elsődlegesen munkahelyének biztonságos fenntartása és a megfelelő életszínvonalat biztosító jövedelem elérése motiválja. Belátható, hogy a szemléletbeli különbség ellenére itt is meghatározó szereppel bírnak az értékfolyamatok.) Az értékben kifejezett vállalati mutatók elemzésekor kellő körültekintés és óvatosság szükséges, mert ezek a mutatószámok csak néhány esetben tekinthetők teljesen egyértelműnek. Egyértelmű, hogy a vállalat alapításakor mekkora volt a pénzben biztosított alaptőkerész, egyértelmű a felvett hitel összege, a realizált árbevétel összege, továbbá a vállalat által eszközölt mindennemű kifizetés és pénz-elkülönítés összege. Az összes többi értékben kifejezett mutatószám már tartalmazhat kisebb-nagyobb értékbeli bizonytalanságot. Ennek érzékeltetéséhez két mutatószámot veszünk górcső alá: a termék alapanyag-szükségletének értékét és a termék egysége által kiváltott gép-elhasználódási értéket. Egy termék anyagszükségletének értékét az előállításához szükséges anyagfajták értékének összeadása révén határozhatjuk meg. Noha a termék naturális alapanyagszükséglete viszonylag hosszabb ideig változatlan maradhat, az anyagok árai átlagosan, és beszerzési forrásonként is folyamatosan változnak, ami a fajlagos 101 alapanyag-szükséglet értékét megváltoztatja. Mivel a termék anyagigénye számítható aktuális napi piaci átlagáron (ahol nem egyértelmű, hogy a potenciális beszerzési források milyen körét vegyük számba), vagy a vállalat által eszközölt legutolsó beszerzés szerinti áron, illetőleg éves beszerzési átlagáron stb., az egy termék előállításához szükséges anyagok értékeként többféle eredmény adódhat. A vizsgálat célja dönti el, hogy a számításokban milyen árak alkalmazása indokolt. Bizonyos elemzésekhez – például a mennyiségi változások hatásainak elemzése céljából – változatlan áras vizsgálatokat végeznek. (Az alapanyag-szükséglet elsősorban a termékkonstrukció vagy a technológia változásának függvényében módosulhat.) Még nagyobb a bizonytalanság akkor, ha az adott termék által kiváltott, vagy igényelt gép-elhasználódási értéket kívánjuk számszerűsíteni. A gép-gyártók ugyanis folyamatosan fejlesztik termékeiket. Folyamatosan egyre pontosabb, egyre kisebb energiaigénnyel működő, egyre nagyobb fokban automatizált gépek és berendezések jelennek meg a piacon. Ha azonban a vállalat megvásárol közülük egyet (netán akár a legmodernebbet), a vásárlás révén - a gép gazdasági élettartamától függően - hosszabb időre konzerválja saját technikai felszereltségét. A megvásárolt gép, vagy berendezés a mindenkori piaci viszonyok függvényében egyre elavultabb lesz, a még hátralévő fizikai teljesítőképességének egysége a kezdeti időponthoz képest egyre kevesebbet ér. Mindeközben az esetleg mégoly alacsony infláció is évről évre módosítja a meglévő gép aktuális piaci értékét. Tehát a termék által előidézett gép-elhasználódási értékre is többféle számot kapunk attól függően, hogy milyen módszerrel, és milyen célra végezzük a számítást. A korábban beszerzett és több évig működőképes gépek, berendezések mindenkori aktuális értékének a meghatározása már alaposabb szakmai felkészültséget igényel. (Az irodalom által ajánlott módszerek sem egységesek, nem mindig vezetnek azonos eredményre.) 100 101

A különböző ráták meghatározásához is előzőleg ismerni kell az összegeket. A közgazdász szakma az „egy egységre jutó” kifejezésnek a szinonimájaként használja a „fajlagos” szót.

105 Az alapanyag-szükséglet értéke, és a gépelhasználódási érték problematikájának konkrét gyakorlati értelmezése céljából áttekintünk egy pékséghez kapcsolódó egyszerű példát. Az egy kilogrammos, burgonyás, fehér kenyér előállításához szükséges anyagok értékének meghatározásához sorra kell vennünk, hogy mennyi és milyen minőségű liszt, burgonya, só, élesztő (kovász) szükséges, majd a szükséges mennyiségeket megszorozva azok egységáraival, és a kapott értékeket összegezve megkapjuk, hogy mennyi az adott kenyérfajta összes alapanyag-szükségletének értéke. Látnunk kell azonban, hogy bár a valódi fajlagos alapanyag-igény – a recepturának megfelelően – hosszabb ideig változatlan maradhat, annak értéke a liszt, a burgonya, a kovász stb. anyag-fajtánként is eltérő árváltozásai miatt időben változó. A sütés kemencékben folyik. Az egyértelmű, hogy a pékségnek az adott időpontban meglévő kemencéi a megvásárlásukkor mennyibe kerültek. Azonban a kemencegyártók (illetőleg az épített kemencék berendezéseit és felszereléseit gyártó cégek) a gazdasági verseny hatására folyamatosan fejlesztik termékeiket, folyamatosan jelennek meg az előző változatokhoz képest energiatakarékos, illetőleg jobb ízű kenyeret sütő, vagy könnyebben kezelhető kemencék. Ennek tükrében már viszonylag bonyolultabb becslőszámítás szükséges annak meghatározásához, hogy mennyit ér ma a mi pékségünk kemencéje, továbbá, hogy egy kenyér megsütése révén ebből az értékből mennyi használódik el. (Az alapanyagok és a kemencék mellett a pékség technológiai rendszerének működéséhez a gépesítettség kívánatos fokától függően további – dagasztó, adagoló, formázó stb. – gépek lehetnek szükségesek, az azokat működtető energiát is biztosítani kell, épületre is szükség van, és a dolgozó ember jelenléte sem nélkülözhető.) Az értékfolyamatok bizonytalanságai miatt a vállalati működés eredményességének meghatározására irányuló számítások teljes köre – valódi tartalmát illetően – becslőszámításnak tekinthető.

5.2.1.2. Az üzemi körfolyamat A korábbiak értelmében a termelés azt a folyamatot jelenti, melynek során a gazdasági vállalkozás inputjai outputokká alakulnak át. Az inputokat erőforrásoknak, az outputokat terméknek nevezzük. Az erőforrások köre tágabb a rendszer értékben kifejezhető tényleges inputjainak körénél, magában foglalja például a vállalat fizikai működési feltételét biztosító természeti környezetet is. A szakirodalom gazdasági erőforrás alatt a termékek létrehozásához és kibocsátásához szükséges feltételeket érti. Nem szigorúan definiált kategória. A természeti erőforrásokon – a termőföldön, a föld mélyének kincsein, vízen, levegőn, az éghajlat által biztosított külső hőmérsékleten stb. – túl magában foglalja a bizonyos munkafolyamatokon már áthaladt, de egy következő termelési fázis termelési feltételeit jelentő alapanyagokat, félkész-termékeket, munkaeszközöket, gépeket, dokumentált tudást, továbbá az emberi erőforrásokat is. Az erőforrások értelmezésbeli rugalmasságának köszönhetően erőforrásként értelmezhető a piaci pozíció, a hírnév, a hitelképesség és a kiépített üzleti kapcsolatrendszer is. A gazdasági vállalkozások inputjaként szereplő, és valamilyen módon értékben is kifejezhető erőforrásokat a tudomány korábban termelési tényezőknek nevezte, és a termelésben betöltött szerepük szerint csoportosította. A termelési tényező a szakirodalomban szigorúan definiált kategóriaként szerepelt. A polgári közgazdaságtan általános szóhasználata szerint a termelési tényezők alapvető csoportjai: a föld, a munka és a tőke. A modern

106 piacgazdaságok irodalma gyakran a vezetést, a szervezést és az információt is az alapvető termelési tényezők közé sorolja. A vállalati gazdaságtanban az ezredfordulóra már háttérbe szorult a termelési tényező kifejezés használata, és a kevésbé kötött tartalommal bíró erőforrás elnevezés dominál. Egyszerűsítésként, és a gazdálkodási folyamatok jobb áttekinthetősége érdekében a továbbiakban főként azokkal az erőforrásokkal foglalkozunk, melyek beszerzése vagy felhasználása (használata) a vállalat számára fizetési kötelezettséget keletkeztet. A termelés megindításához biztosítani kell a szükséges erőforrások jelenlétét. Az erőforrás-szükséglet a „mit, mennyit, hogyan és kinek akarunk termelni” kérdésétől függ. Gyártás jellegű termelés esetén, az induláshoz az üzemi épület, a gépek, berendezések és felszerelések, az emberi erőforrás, valamint a megfelelő anyagok rendelkezésre állása szükséges. Az erőforrások beszerzését azok termékké alakítása, majd a termék értékesítése követi. Ezután a vállalat új erőforrásokat szerez be, azokat is átalakítja, majd a terméket szintén értékesíti. A folyamat eszköz vetületét az eszközök körforgásának, a tőke vetületét a tőke körforgásának nevezi az irodalom. 102 A tőke, illetőleg az eszközök szakadatlan körforgást végeznek. A körforgás folyamatosságának fenntartásához egy bizonyos erőforrás-mennyiség állandó rendelkezésre állása szükséges. A körforgás nem egy egyszerű áramlási folyamat. Egyrészt a kibocsátás egyes elemeihez eltérő mértékben és arányban használják fel a különböző erőforrásokat, másrészt részben ehhez is igazodva eltérő mértékben és ütemben érkeznek a vállalathoz az input egyes elemei, harmadrészt a terméktől és előállítási módjától függően maga az átalakítási folyamat is rendkívül differenciált lehet. A körforgást a forgási sebesség mutatói jellemzik. 103 A körforgás egy ciklusát az irodalom üzemi körfolyamatnak nevezi. A körfolyamat elvileg három szakaszra osztható. (Speciális esetekben két szakasz egybecsúszhat, sőt elvileg is egybemosódhat). Az üzemi körfolyamat tényleges szakaszolására a vállalati életben rendszerint nincs szükség. Az eszközök forgási sebességének eltérései, és egymást átfedő folyamatai miatt egyébként is igen bonyolult feladat lenne.104 A folyamat egyes szakaszainak áttekintését didaktikai szempontok indokolják. 1. Az első szakaszban a vállalatok beszerzik a termelési folyamat elindításához szükséges eszközöket, a gépeket, az anyagokat stb. (Az emberi erőforrás jelenlétének biztosítása nem igényel – az eszközök megvásárlásához hasonló – előzetes pénzkiadást.) Ebben a szakaszban a pénzeszközök eszköz-formává (materiális és immateriális javakká) alakulnak. 2. A második szakasz a konverzió, az átalakítás szakasza. Ekkor a felhasznált erőforrások termék-formát öltenek (a szolgáltatás is termék). Az alapanyagok adott mennyiségének a teljes értéke elhasználódik, az épületek, gépek, berendezések értéke a fizikai elhasználódásnak és a gazdasági avulásnak megfelelően csökken. Az emberi erőforrás a munkavégzés révén hasznosul. Az erőforrás felhasználás folyamata valójában a költségek keletkezésének fő folyamataként is definiálható105. Az átalakítás eredményeként a felhasznált erőforrások értékénél nagyobb értéknek kell keletkeznie.

102

Ha ebbe a folyamatba az élőmunkát is beleértjük akkor az erőforrások körforgásáról beszélhetünk. Ebben az esetben azonban számos elméleti és értelmezésbeli bizonytalanság adódik. Humán erőforrásként ugyanis az ember az ő munkavégző képessége alapján értelmezhető, a körforgásba azonban nem az ember, hanem csupán a munkája eredménye csatlakozik be. 103 Részletezése az 5.2.2. alfejezetben. 104 A ma megvásárolt gépet például több éves használat után kell pótolni, az anyagot viszont szinte azonnal. 105 Ezt az összefüggést „A költségek képződése” c. alfejezet részletezi.

107

3.

A harmadik szakasz az értékesítés. Ekkor térül meg a felhasznált erőforrások értéke, és rendszerint nyereség is keletkezik. A befolyó pénzzel a vállalat újra megjelenhet a piacon újabb erőforrások beszerzése céljából.

A szolgáltatások esetében a termelés és az értékesítés fázisa nem különül el, a szolgáltatás a megvalósulása során egyben értékesül is. Amikor a szerelő megjavítja a tetőantennát, vagy a fodrász elkészíti a frizurát, magát a tevékenységet az igénylőhöz kapcsoltan végzi. A tevékenység eredménye az igénylőtől függetlenül meg sem jelenhet, így értelmetlen lenne az elvégzett tevékenység értékesítését külön tevékenységi szakaszként vizsgálni. Hasonló a helyzet a vállalatok egymásnak nyújtott szolgáltatásai esetén is. A körforgás jellegét és a körfolyamat szakaszait a 5.2.1.2.. ábra mutatja be.

AZ ERŐFORRÁSOK KÖRFORGÁSA, ÉS AZ ÜZEMI KÖRFOLYAMAT

KÖRNYEZET

KÖRNYEZET

VÁLLALAT Input

Output Átalakítási folyamat (A költségek keletkezésének fő folyamata)

Visszacsatolás (Az output pénzre váltása, majd a pénzből – a mindenkori kibocsátási céloknak megfelelő - újabb inputok indítása.)

A körforgás egy ciklusa az üzemi körfolyamat: PÉNZ – ERŐFORRÁSOK – ÁTALAKÍTÁS – ÉRTÉKESÍTÉS - TÖBB PÉNZ

Szolgáltatások esetében ez a két fázis nem különül el.

5.2.1.2. ábra

108 A körfolyamat maga az input feltételeinek biztosításával kezdődik és elsődlegesen a reálszféra fogalmai és folyamatai szerint, de az értékfolyamatok érdekében szerveződik. Az értékesítés megtörténtével a folyamat kizárólagos értékdimenzióra vált, itt ér véget egy körforgási ciklus. Az új ciklus indulásakor a beszerzés során újra párhuzamosan futnak a reál- és az értékfolyamatok. Az üzemi körfolyamat a körforgás egy ciklusát írja le. A tőke körforgása a valóságban azt jelenti, hogy a vállalatban egyidejűleg az üzemi körfolyamat különböző mozzanatainak sokasága zajlik. Egy adott időpontban a körforgás minden szakaszának minden mozzanata működésben lehet. A körforgás különböző mozzanatainak egyidejűsége vállalattípusonként különböző sajátosságokkal zajlik. Néhány példa: – A feldolgozóipari vállalat esetében a körfolyamat különböző mozzanatainak egyidejűsége azt jelenti, hogy egyes pontokon különböző gyakorisággal (esetleg folyamatosan106) érkeznek be az új erőforrások, ezenközben a gyártási folyamat minden pontján jelen vannak a különböző készültségi fokon álló termékek, és a gyártási folyamatból állandóan (a műszakoknak megfelelően) áramlanak ki az elkészült termékek. Az átfutási idők mérnöki pontossággal tervezhetők. Jellemzően a késztermék raktárban várakoztatják össze a kiszállítandó tételeket. – A kiskereskedelem – az áru fajtájától függően – napi, vagy többnapi gyakorisággal fogadja az értékesítendő árukat, feltölti a polcokat, a vásárlók pedig a nyitvatartási időben folyamatosan, tetszés szerinti válogatással vásárolják azokat, jellemzően azonnal kifizetve az ellenértéket. Az áruk beérkezése és értékesítése közötti „átfutási” idők árufajták szerint, és egyes áruk szerint is jelentősen eltérhetnek, mérnöki pontossággal nem tervezhetők. – A gazdasági tanácsadó cégnél – noha vannak számítógépek, iroda-berendezések stb. – a meghatározó jelentőségű erőforrás az emberi szürkeállomány, a szellemi tevékenység kapacitása. A termelési folyamat maga érdemben nem kötődik anyagi folyamatokhoz. Az új erőforrások beáramlásának jellege speciális. Az output a szellemi termék (információhordozókon rögzítve). 5.2.1.3. Az inputok, a transzformáció és az outputok fő típusai A termelés folyamata, továbbá az inputok és outputok átfogó jellemzői vállalatonként igen nagy eltéréseket mutatathatnak. A konkrét input-igényeket értelemszerűen az outputcélok határozzák meg. Az inputok természetes megjelenési formájuk (azaz a naturáliák) szerint szemlélve lehetnek: -

anyag és energia, épület, gép, berendezés, felszerelés, jármű, emberi munka, szellemi javak, információk, szolgáltatások termőföld, tenyészállatok, ivadékok, vetőmagok, facsemeték stb.

Az input egy sajátos változataként értelmezhető a pénz is (készpénz, számlapénz). A sajátosság abban rejlik, hogy a pénz a maga naturális formájában nem használódik el, 106

Folyamatos beérkezésű például az elektromos energia, a gáz, a vezetékes víz stb.

109 közvetlenül nem épül be a termékbe, továbbá jelenléte az átalakítási folyamatnak sem közvetlen feltétele, viszont bizonyos mennyiségének mindenkori jelenléte szükséges a vállalat folyamatos működéséhez. Az inputok, mint naturáliák bizonyos határokig egymással helyettesíthetők lehetnek. Ugyanazt a terméket elő lehet állítani munkaigényes, vagy robotizált technológiával is. A robot-technológia – a nagyobb pontosság lehetősége révén – jelentős anyagmegtakarítást is eredményezhet. A döntést a költségek, és egyéb versenyképességi szempontok alapján lehet meghozni. Minél magasabb fokú az automatizáltság, annál kisebb tere nyílik az erőforrások folyamatos helyettesíthetőségén alapuló kombinációknak. Az inputok struktúrája szerint beszélhetünk anyagigényes, munkaigényes, vagy tőkeigényes termelésről. Az anyagigényes termelés azt jelenti, hogy a termék előállításához relatíve sok anyag, munkaigényesség esetén relatíve sok élőmunka szükséges. Abban az esetben, ha a tevékenység relatíve sok, nagy értékű gépet, épületet, építményt, járművet stb. igényel, akkor a termelés tőkeigényes. A körfolyamat meghatározó jelentőségű szakasza a transzformáció, vagyis az inputok termékké alakításának folyamata. Az átalakítás (átalakulás) – a termék jellegétől függően – sokféle formában mehet végbe. Legfőbb formái: -

gyártás vagy építés keretében történő fizikai, kémiai, mechanikai átalakítás, termesztés vagy tenyésztés keretében történő biológiai átalakulás, a természetből nyerhető javak kitermelése vagy begyűjtése, fizikai helyváltoztatás lebonyolítása, információáramoltatás, tulajdonosváltoztatás lebonyolítása, döntően szellemi tevékenység (kutatás, adatfeldolgozás, üzletszerűen folytatott tanácsadás, tervezés stb.).

Az outputok legfőbb fajtái: - gyártott termékek, - épített termékek, - termesztett, tenyésztett termékek (termények, állatok, rovarok), - természetből nyert javak (kitermelt bányakincsek, tengeri és folyami halászat, bizonyos erdészeti termékek), - szolgáltatások, - szellemi termékek. Az outputok sajátos változatai az ikertermékek és a melléktermékek. Az ikertermék a főtermékkel azonos előállítási folyamatban keletkezik, azzal egyenrangú, vagy annál valamivel kisebb értékű produktum. (Ikertermék például a libamáj, és a libahús, vagy a juhtej, a bárány és a gyapjú.) A melléktermék az előállítási folyamat részeként nem célzottan képződik, további hasznosítása lehetséges, értéke a termelt főtermékéhez képest alacsony. (Például konzervipari melléktermék a paradicsomtörköly, mely a paradicsom héját és magját tartalmazza, takarmányként hasznosítható.) A melléktermék és a hulladék kategóriája esetenként egybemosódik.107

107

A két kategória viszonyára jellemző, hogy a 2012. évi hulladékokról szóló CLXXXV. törvény foglalkozik a melléktermékekkel is. (8. §.)

110 Ha az üzemi körfolyamatot az értékfolyamatok mentén vizsgáljuk, akkor az inputok értékükön szerepelnek, a transzformáció a költségek keletkezésének folyamatát jelöli, az output az árbevétel összegét jelenti.

5.2.2. TŐKE, TŐKESTRUKTÚRA, FORGÁSI SEBESSÉG A vállalat létrehozásához és működtetéséhez tőke szükséges. A vállalati tőkeigény, illetőleg tőkeszükséglet értelmezéséhez előzetesen a tőkét magát kell definiálni. A fejezet a tőke fogalmának, struktúrájának és forgási sebességének áttekintése után bemutatja az elsődleges erőforrás-szükséglet és a tőkeszükséglet alapvető összefüggéseit. 5.2.2.1. A tőke A tőke kifejezés sokféle megközelítésben, sokféle konkrét tartalommal szerepel az irodalomban. A legáltalánosabbnak tekinthető felfogás szerint a tőke üzleti haszonszerzési célt szolgáló pénzeszköz. Ez az a pénzösszeg, mely a vállalat tulajdonában álló erőforrások finanszírozási hátterét biztosítja. Ez utóbbi a tőke technikai funkciója. A vállalat tulajdonában álló erőforrás finanszírozható hitelből is. A vállalati össztőke tőke két fő részből, saját és idegen tőkéből áll: -

-

A saját tőke (equity, vagy owners’ equity) lényegében a vállalat tulajdonosai által rendelkezésre bocsátott pénz (és apport) összege. A saját tőke a vállalati kockázat elsődleges viselője108. A nem saját tőke, vagyis az idegen tőke, egyrészt kölcsöntőke (loan capital), másrészt adósság (debt) elnevezéssel használatos. A két utóbbi kategória nem feltétlenül esik egybe. Az átmeneti, illetőleg a rövidebb távra szóló adósságokat gyakran nem szerepeltetik a tőkeösszegben. Az adósság csak akkor visel kockázatot, ha a bevétel és a saját tőke összeségében kevés a kötelezettségek teljesítéséhez.

Találkozhatunk a tőke igen tág értelmezésével is, mely szerint a vállalat minden erőforrása részese a haszonszerzésnek, tehát minden vállalati erőforrás a tőke, illetőleg a tőkejavak kategóriájába sorolható. Ennek a megközelítésnek az egyik leágazása a humán tőke kifejezés, mely az emberi erőforrást is a tőkeelemek közé sorolja. Annak folyamányaként, hogy a modern, tudás alapú gazdaságban egyre jelentősebbé válnak az immateriális javak (vagyis a nem anyagiasult, kézzel nem megfogható javak), az irodalomban, és a vállalati elemzésekben egyre nagyobb súlyt kap a humán tőke, a kapcsolati tőke és a strukturális tőke. Ez utóbbi alatt a szervezet működése során kialakuló, illetőleg a vállalati kapcsolatrendszerekből lecsatlakoztatható, a vállalat számára hasznot hozó tudást értik. A humán, a kapcsolati és a strukturális tőkét együttesen szellemi tőkének is nevezik. A mai vállalati elemzésekben a szellemi tőke főként egyfajta potenciális haszonszerzési tényezőként szerepel. Az ilyen típusú elemzések igen fontos teendőkre hívhatják fel a vállalati vezetés figyelmét. A szellemi tőkének tényleges tőkeként való számszerűsítése azonban ma még nem tekinthető megoldottnak. Ehhez a szellemi tőkét, mint haszonszerzési célú erőforrást kellene számszerűsíteni (nem csupán elemezni, vagy egyes megragadható elemeit számszerűsíteni), továbbá azt kellene meghatározni, hogy ez a szellemi tőke milyen összegű nyereséget hoz. Mindez ma még nem tekinthető megoldottnak. 108

A korábbiak szerint a jogi személyiséggel nem rendelkező vállalkozásoknál (melyeket nem is soroltunk a vállalatok körébe) a kockázatviselés szabályai ettől eltérőek.

111 A tőke a továbbiakban – az általánosabb szóhasználatnak megfelelően – a vállalatba befektetett pénzösszegként szerepel (az egyszerűség céljából pénzösszegként értelmezve az apportot is). 5.2.2.2. Eszközstruktúra és tőkestruktúra A tőke értéke állandó alakváltozás mellett különböző erőforrások, illetőleg termék, pénz (vagy értékpapír) formájában van jelen a vállalatban. A tőke megjelenési formáit eszközöknek is nevezik. A vállalat eszközei – a hivatalos szóhasználat szerint – két nagy csoportra oszthatók: befektetett eszközökre és forgóeszközökre. (Az elnevezés megtévesztő lehet abból a szempontból, hogy a forgóeszközök meglétéhez is pénzbefektetés szükséges. Az elnevezés valójában arra utal, hogy a forgóeszközök folyamatosan cserélődnek, a „befektetett eszközökre” ez nem jellemző.) A vállalat eszközeinek csoportosítását a 5.2.2.2/a ábra foglalja össze.

A VÁLLALAT ESZKÖZENEK FŐ CSOPRTJAI

ESZKÖZÖK

BEFEKTETETT ESZKÖZÖK

Állóeszközök Beruházások Felújítások (A számvitel tárgyi eszközei)

FORGÓESZKÖZÖK

Készletek

Követelések Immateriális javak Értékpapírok (rövid távra vásárolt)

Befektetett pénzügyi eszközök

5.2.2.2/a ábra

Pénzeszközök

112 Befektetett eszközök Mint az 5.2.2.2/a ábrán látható, a befektetett eszközök kategóriája három nagy eszközcsoportot fog át. Ezek: - állóeszközök, beruházások, felújítások (és a befejezetlen beruházások, felújítások), - immateriális javak, - befektetett pénzügyi eszközök. A befektetett eszközök döntő részét általában az állóeszközök adják. A vállalat azon eszközeit, melyek anyagi formájuk szerint hosszabb ideig működnek, és több termelési ciklusban vesznek részt, viszonylagos állandóságuk alapján állóeszközöknek nevezzük. Az állóeszközök fő csoportjai: épületek és építmények, gépek és berendezések, járművek, termőföld, telek. (A számvitel a saját szóhasználata szerinti állóeszköz kategóriához – praktikus okokból – értékhatárokat is rendel.) Az állóeszközök szóhasználatával kapcsolatos anomáliákat a 2.2.1.2. alfejezet bemutatta. Ez a tananyag – a több évtizedes kategóriahasználatnak megfelelően – az elemzések egyértelműsége érdekében az állóeszköz kategóriát használja. Nem sorolja az állóeszközök körébe a már elkezdett (megelőlegezett), de használatba még nem vett (nem aktivált) beruházásokat, felújításokat. (A felújítás az a tevékenység, mely a már meglévő állóeszköz jelentős értéknövelését eredményezi.) Az állóeszközök többségének elhasználódása viszonylag lassú, értéküket folyamatosan adják át a termék értékének. Az éves elhasználódás értékét az értékcsökkenési leírás révén számolják el a költségek között. A leírás elvileg az állóeszköz teljes hasznos élettartama alatt folyik. A gépek egy jelentős része öt-tíz évnél rövidebb idő alatt elhasználódik. Előfordulnak 50-100 év alatt elhasználódó állóeszközök is, mint például az épületek jelentős része vagy a vízvezetékek. Egy-egy gazdasági évben nem lehet igazán nagy biztonsággal meghatározni, hogy az állóeszközök az adott évben pontosan mennyit veszítettek az értékükből. Az értékcsökkenési leírás becsült érték. Jelentős részben emiatt kell az éves nyereséget is becsült értékként felfogni. Az állóeszközök egy része nem használódik el, korlátlan ideig állhat a vállalat szolgálatában. Ilyen el nem használódó állóeszköz a telek, a termőföld, de ide tartoznak az elsődlegesen dekorációs funkciót betöltő művészeti alkotások, a festmények, szobrok is. Az el nem használódó állóeszközök után elhasználódásból következő értékvesztés nem számolható el. A vállalat idegen tulajdonban lévő állóeszközt is használhat. Ennek legfőbb formája a bérlet, különböző altípusokkal. Az idegen tulajdonú állóeszközért bérleti (vagy valamilyen használati) díjat kell fizetni. Ez az idegen tulajdonú állóeszközök költsége. A tipikus bérleti díj magában foglalja az adott állóeszköz elhasználódása és gazdasági avulása miatti értékvesztést, valamint annak a díját, hogy a bérelt állóeszközben a tulajdonos pénze van lekötve, és ezen pénzlekötés után hasznot is vár a tulajdonos. A bérelt (és általában az idegen tulajdonú) állóeszközök után a vállalat nem számolhat el értékcsökkenési leírást. Immateriális javak A vállalati erőforrások növekvő jelentőségű összetevői az immateriális javak. Az immateriális javak köre széles. Fő jellemzőjük, hogy hasznosságuk, illetőleg jövedelemtermelő képességük nem a fizikai tulajdonságukból ered. Többségük nem is rendelkezik fizikai tulajdonságokkal. Jellemző kivétel az árujelzők, vagyis a kereskedelmi

113 nevek köre, ahol a karakter, a felismerhetőség fizikai jellemzőkhöz kötődik ugyan, de a jövedelmi forrást a jelzőhöz kötődő egyéb információk jelentik (például megbízható gyártó). Az immateriális javak legfontosabb csoportjai: - Sajátos ismeretanyag, tudás, információ, tapasztalat, illetőleg ezek különböző kombinációi. - Meghatározott feladat, vagy feladatcsoport előnyös megoldásához vezető új eljárási, gyártási, illetőleg szervezési megoldások, a szabadalmak és szabadalmi kérelmek, szoftverek, szerzői jogok. - Jó hírnév (goodwill), márkanév, eredet-megjelölés, védjegy, kereskedelmi név (árujelző). - Érvényben lévő előnyös szerződések, franchise megállapodások, különböző területi megállapodások. - Kialakult vevőkör, ügyfélkör, illetőleg a különböző címlisták. A vállalati kapcsolatrendszer, ezen belül a vevőkör a vállalati immateriális vagyon egyik legjelentősebb eleme. - Végső soron az immateriális javak kategóriájába sorolható a kiépített, működőképes szervezeti rendszer maga is, hiszen újbóli létrehozása, kiépítése komoly anyagi ráfordításokat igényelne. Az immateriális javak tényleges értékének a meghatározása rendszerint igen bonyolult. Másrészt ezek az értékek lényegesen nagyobb becslési hibalehetőséggel határozhatók meg, mint az anyagi javak értéke. Az immateriális javak növekvő gazdasági súlya azt jelenti, hogy egyre nagyobb szerepet játszanak az egyes vállalatok jövedelemtermelő képességében, és esetenként – mint például számos mikroelektronikai cég (szoftverfejlesztő cégek) esetében – meg is haladhatják a hagyományos vagyonelemek értékét. Az immateriális vagyon jelentősebb elemeit a számvitel is nyilvántartja. Sok tényezőtől függ, hogy az immateriális javak valódi értékéből mennyit tart (tarthat) nyilván egy vállalat számviteli adatbázisa. Meghatározó tényezők: az adott ország számviteli rendszere, a számviteli eredmény és a nyereségadózás összekapcsolásának szorossága, a vállalati döntéshozók érdekhelyzetének sajátosságai.109

Befektetett pénzügyi eszközök A befektetett eszközök körébe tartoznak a befektetett pénzügyi eszközök is. Ez lényegében a (különböző jogi konstrukciók szerint) más vállalat részére tartós használatba adott pénzeszközök körét fedi le. Fő tételei: tartós részesedés, tartós kölcsön, tartós 109

E kérdések átlátásához a gazdálkodási összefüggések mélyebb ismerete szükséges. A probléma érzékeltetésére csupán a számvitel és a nyereségadózás szoros összekapcsolásából keletkező terelő hatás mibenlétét tekintjük át. Azokban az országokban, ahol a számvitel által kimutatott nyereség szolgál az adózás alapjául, ott a számviteli óvatosság elve viszonylag erőteljesen érvényesül. Nem célszerű ugyanis olyan összegeket nyereségként kimutatni, melyekről csak a jövőben bizonyosodik be tényleges nyereség mivoltuk. A nyereség kimutatásának évében be kell fizetni a nyereségadót, ha viszont a későbbiekben kiderül egy tételről, hogy az mégsem volt nyereség, a már befizetett nyereségadót nem lehet visszaigényelni. Itt tehát célszerű az immateriális javakra fordított kiadások relatíve nagyobb hányadát a költségek között szerepeltetni (vagyis az adott évben elhasználódott értékek között számba venni). A vagyonnak az a része, amit a költségek között elszámoltak, a későbbiekben már nem jelenhet meg számviteli vagyonértékként. Ez az összefüggés tehát önmagában is egy relatíve kisebb vagyonérték kimutatásához vezet, aminek a hatása az egyébként is nagy bizonytalansággal értékelhető immateriális vagyonelemek körében különösen jelentőssé válhat. Más érdekek ahhoz kötődhetnek, hogy a számviteli információbázis minél nagyobb vagyonértéket tartalmazzon.

114 hitelviszonyt megtestesítő értékpapír. A befektetett pénzügyi eszközök nem tartoznak a vállalatnak, mint jogi egységnek az adott piaci igényeket szolgáló közvetlen erőforrásai körébe. Ennek az eszközcsoportnak az a fő funkciója, hogy a több éven keresztül nélkülözhető tőkeelemeket hasznosítsa, illetőleg más vállalat tevékenységében befolyásszerzési lehetőséget biztosítson.

Forgóeszközök A befektetett eszközök körébe nem sorolható eszközöket forgóeszközöknek nevezik. Az elnevezés is arra utal, hogy ezek az eszközök a folyamatos átalakítás és átalakulás következtében viszonylag gyorsan „forognak”. A fogóeszközök is több csoportra oszthatók: -

készletek, követelések, értékpapírok egy része (azok az értékpapírok, amelyek nem tartoznak a pénzügyi befektetések körébe), pénzeszközök (készpénz, számlán lévő pénz).

A feldolgozóipari vállalatoknál a forgóeszközök döntő részét a készletek adják. A készletek fő csoportjai: a raktáron lévő anyagok, a félkésztermékek, a befejezetlen termékek, valamint a raktáron lévő késztermékek. Ezeknek az eszköz-változatoknak az értéke a termelési folyamatban való előrehaladás szerint folyamatosan növekvő. Rájuk rakódik a felhasznált élőmunka és az állóeszköz-elhasználódás értéke, valamint a nyereség-realizálás lehetősége. A szellemi termékek előállításának anyagigénye viszonylag alacsony, következőleg ez a tevékenység relatíve alacsony forgóeszköz-igénnyel valósul meg. A szolgáltatások forgóeszköz-igénye a szolgáltatás jellegétől függően változó. A forgóeszközök mindenkori jelenlétét biztosító pénzösszeget forgótőkének is nevezik. (A feldolgozóipari vállalatoknál a forgóeszközökbe fektetett tőke, vagyis a „forgótőke” az összes tőkének mintegy 15-25 százalékát teszi ki.)

Tőkestruktúra A tőke összetétele elsődlegesen a saját és az idegen tőke aránya szerint jellemezhető. A modern piacgazdaságokban a saját tőke közvetlenül, vagy a ki nem vett osztalék révén a vállalat tulajdonosaitól (a vállalkozóktól110) származik. Mint az előzőekben történt rá utalás, a saját tőke három fő összetevője: a vállalkozók által tőkeként befizetett összegek, az apport értéke, és az évek során felhalmozódó, osztalékként ki nem vitt adózott eredmény. (Az apport jelentése: az alaptőkéhez való nem pénzbeli, hanem vagyoni érték formájában történő hozzájárulás.111)

110

A vállalkozó sokféle értelmezésben szerepel az irodalomban. Ez az anyag a továbbiakban azt az egyént, illetőleg szervezetet tekinti vállalkozónak, aki/amely az adott vállalkozás működésének kockázatát viseli, illetőleg annak nyereségét rendszerszerűen elsajátíthatja. 111 A törvény (1991. évi LXV. törvény 6. paragrafus) szerint a társaság vagyona alapításkor a tagok pénzbetétéből (pénzbeli hozzáárulásából), valamint az általuk rendelkezésre bocsátott nem pénzbeli betétből

115 A más forrásokból származó tőke (hitel, kölcsön, tartozások stb.) összegét nevezik idegen tőkének, illetőleg adósságnak. Mint a korábbiakban szerepelt, az adósság és az idegen tőke nem feltétlenül bír azonos tartalommal. A rövid ideig tartó adósságokat, illetőleg azok egy részét nem mindig sorolják a tőkeelemek körébe. A továbbiakban az egyszerűbb tárgyalhatóság érdekében a az idegen tőkét és az adósságot azonos tartalmú kategóriaként használjuk. A tőke a számvitelben forrás elnevezéssel szerepel, azzal összefüggésben, hogy az eszközöket valamilyen forrásból finanszírozni kell. E logikának megfelelően a szállítóknak való tartozás is a források között szerepel. (A szállítmány beérkezésétől kezdve a vállalat mindaddig a szállító pénzét használja, amíg a szállítmány ellenértékét ki nem egyenlíti. A ki nem egyenlített összeg is adósság). A számviteli rendszer előírásaitól függően bizonyos elkülönített pénzeszközök, például céltartalékok is szerepelhetnek a források között. A termelés egyre meghatározóbbá váló erőforrása az emberi erőforrás. Mivel más erőforrásoktól eltérően nem kell előzetesen megvásárolni, jelenlétének biztosítása önmagában (rendszerint) nem jár kiadással nincs közvetlen tőkevonzata 112. Érdemleges kiadás az elvégzett munka után járó bér kifizetésekor keletkezik. Az emberi erőforrás vállalati jelenléte vállalati befektetési jellegű mutatószámokkal nem mérhető, másrészt gazdasági értékének általános jellegű becslése sem egyszerű. Mindez a vállalati erőforrás-állomány struktúrájának mérési nehézségeihez vezet. Az eszközstruktúra, az erőforrás-struktúra, valamint a tőkestruktúra, összefüggéseit az 5.2.2.2/b ábra szemlélteti, rámutatva a tőkestruktúra jellegére is.

főbb

A termelésben az egyes eszközök a tőke megjelenési formáinak tekinthetők, az eszközök értéke és a tőke összege megegyezik. EZKÖZÖK ÉRTÉKE = SAJÁT TŐKE + ADÓSSÁG

Ebből az összefüggésből közvetlenül is becsülhető a saját tőke összege.

ESZKÖZÖK ÉRTÉKE – ADÓSSÁG = SAJÁT TŐKE

A gazdálkodás eredményességének átláthatósága érdekében a számvitel a tőkefolyamatokat és a termelési folyamatokhoz közvetlenül kapcsolódó pénzügyi mozgásokat elkülönítetten kezeli. Csak így különíthető el a befektetett tőkét érintő, és a tőke körforgása következtében keletkező pénzmozgások összege. A két reláció között a gazdasági év zárása után, évente egy alkalommal teremtenek átjárási lehetőséget: az éves zárás – a mérleg és az eredménykimutatás elkészülte – után az adózott és osztalékkal csökkentett vállalati nyereség a saját tőkét növeli, a veszteség (abban az esetben, ha annak továbbgörgetésére már nincs lehetőség, vagy a vállalat nem kívánja továbbgörgetni azt) a saját tőkét csökkenti. (hozzájárulásból) áll. A nem pénzbeli betét bármilyen, vagyoni értékkel rendelkező forgalomképes dolog, szellemi alkotás és vagyoni értékű jog lehet. 112 A kérdéskör részleteit a tőkeszükséglet becslésével foglalkozó 5.2.2.4.. alfejezet bontja ki.

116

ESZKÖZSTRUKTÚRA ÉS TŐKESTRUKTÚRA

MIBEN ÖLT TESTET A PÉNZ?

HONNAN SZÁRMAZIK A PÉNZ (ILLETŐLEG AZ ÉRTÉK)?

(eszközök)

(források)

ESZKÖZSTRUKTÚRA

állóeszközök és más befektetett eszközök

TŐKESTRUKTÚRA

- forgóeszközök saját tőke

-

idegen tőke (adósság)

EMBERI ERŐFORRÁS

ERŐFORRÁSSTRUKTÚRA (megoszlási viszonyszámokkal nem számszerűsíthető)

5.2.2.2/b ábra

A hitel törlesztése tőkeművelet. Ennek során tőkecsere, tőkecsökkenés vagy ezek kombinációja következik be. A visszafizetés forrásától függően változhat a vállalat tőkestruktúrája. A hitel visszafizetésének fő forrásai lehetnek: -

-

a saját tőke többlete (adózott nyereségből, tulajdonosi befizetésekből, részvénykibocsátásból), a szabaddá tett tőkerészek (például az amortizációnak megfelelő összeget nem újabb állóeszközök vásárlására, hanem hitel-visszafizetésre fordítják, vagy értékesítenek állóeszközt, és ennek a tőkehátterét használják törlesztésre, esetleg csökkentik az átlagos készletszintet, és az így megtakarított tőkerész lesz a hitel visszafizetésének forrása), újabb hitelek felvétele (ha a lejáró hitelt újabb hitelből fizetik vissza, ez nem módosítja a visszafizetés előtti tőkestruktúrát). 5.2.2.3. Forgási sebesség

A tőke körforgásából következik az az alapvető összefüggés, hogy a vállalatba befektetett pénz, vagyis a tőke összege és a vállalat éves kifizetéseinek összege között nincs közvetlen kapcsolat. Ugyanazt az összeget az év során annyiszor lehet kifizetni, ahányszor az megtérül. A tőkeszükséglet becsléséhez tehát a forgási sebesség ismerete is szükséges. Ez

117 az alfejezet a forgási sebesség legalapvetőbb összefüggéseit a tőkeszükséglet becslésének megalapozási igényével tekinti át. Egy adott termelési cél tőkeszükséglete a tőke körforgásának függvényeként alakul. Minél gyorsabb a körforgás, adott termeléshez annál kisebb tőkebefektetés szükséges. És fordítva: lassúbb forgás esetén adott gazdasági tevékenységnek nagyobb a tőkeszükséglete. A tőke körforgása a fordulatok száma szerint: E ves arbeve tel  sszes toˆ ke O

Az össztőkére vonatkozó fordulatok száma azt mutatja meg, hogy a vállalatba befektetett pénz egy év alatt hányszor térül meg. (A feldolgozóipari vállalatoknál ez a mutató gyakran esik 0,9 és 1,2 közé.) A mutató tartalmilag tiszta, viszont túlzottan általános. Elmélyült gazdasági elemzésekhez, vagy tervezési segédeszközként érdemben nem használható. A különböző célokat szolgáló, különböző típusú erőforrásokban lekötött tőkeelemeknek a forgási sebessége egymáshoz viszonyítva nagyságrendi eltéréseket mutathat, amit az átlag összemos. A tisztánlátáshoz, elemzésekhez, illetőleg tervezési segédeszközként való alkalmazáshoz parciális forgási sebesség mutatók szükségesek. A parciális forgási sebesség mutatók általános formulája a fordulatok száma szerint: Az adott eroˆ forrasbo l az e ves felhasznalas e rte ke Az adott eroˆ forrasban atlagosan lekotott pe nzosszeg

Parciális mutató esetében a fordulatok száma azt mutatja meg, hogy az adott célra, az adott erőforrásban lekötött tőkerész az év során hányszor fordult meg. A forgási sebesség utal az adott erőforrás-felhasználási igény tőkeigényére is. Ha például a raktári anyagkészletben lekötött pénz forgási sebessége 40 fordulat, akkor a felhasznált erőforrás értéke a raktárban lekötött értéknek a negyvenszerese. Ilyen forgási sebesség mellett a 200 millió forintos anyagköltség raktárkészlete 5 millió forint tőkéből finanszírozható. A raktárkészlet finanszírozása természetesen nem fedi le a termelés teljes anyagigényének a tőkeigény hátterét. Biztosítani kell a termelésben félkész és befejezetlen termelés formájában lekötött anyagtartalom tőkeértékét, a ki nem szállított termékek átlagos állományában rejlő anyag-felhasználási értéket és a vevői tartozás anyagköltség-tartalmának az átlagos értékét is. 5.2.2.3.1. Az anyagkészletek és a termelési készletek anyagtartalmának forgási sebessége

A feldolgozóipari vállalatok gyakorlata parciális forgási sebesség mutatókat elsősorban az anyagokra vonatkozóan határoz meg. Vizsgálják ezek átlagos forgási sebességét összevontan, és vizsgálják anyagfajták szerint is. A jelentősebb értékösszeget képviselő anyagfajtákra egyedi elemzések készülnek. A különböző anyagokat általában különböző cégektől szerzik be. Eltérő lehet az éves szükséglet, a szállítási távolság, a szállítási költség, a tárolhatósági idő, a tárolás helyigénye, a tárolási veszteség, a kiszerelés módja, továbbá az árak függhetnek a beszerzett mennyiségtől stb. Ezen eltérő hatótényezők alapján anyagfajtánként határozzák meg az optimális készletnagyságot. Anyag-fajtánként eltérő lesz az optimumot közelítő tényleges készletnagyság, következőleg a forgási sebesség is.

118 Az egyes raktári anyagkészlet-fajták forgási sebessége a fordulatok száma szerint: Adott anyagfajt abo l az e ves felhasznalas (adott anyagfajt abo l az e ves anyagkoltse g) Adott anyagfajta atlagos raktarke szlete

Egy-egy anyagfajtára a forgási sebesség számítható természetes mértékegységben és értékben is. (A természetes mértékegységben való számításkor természetesen az anyagköltség nem alkalmazható.) A számítás eredménye megmutatja, hogy az adott anyagfajtából az átlagos raktárkészlet113 egy év alatt hányszor fordul meg. A forgási sebesség napokban is meghatározható. Az egyes raktári anyagkészlet-fajták forgási sebessége napokban:

Az e v napjainak szama Az adott anyagfajta fordulatainak szama

Ez a forgási sebesség mutató azt számszerűsíti, hogy az adott anyagfajtából átlagosan hány napi termelésnek megfelelő anyag van raktáron, illetőleg az átlagos raktárkészlet hány nap alatt fordul meg, vagyis hány napig tart egy körforgás ideje. A raktárkészletek forgási sebességénél az egy körforgás időtartama a raktárba való belépés és az onnan történő kilépés átlagos időtartamát fedi le. A vállalati gyakorlat a napokban kifejezett forgási sebesség mutatót is széles körben alkalmazza. Ha például egy feldolgozóipari vállalat éves termelésének összesített anyagigénye ZZH alapanyagból 950 millió Ft, és a raktáron lévő ZZH készletek tervezett átlagos értéke 38 millió Ft, akkor a ZZH alapanyag raktárkészletének forgási sebessége:

950 milli o  25 fordulat, 38 milli o illetőleg a forgási sebesség napokban:

360 nap  14,4 nap/fordulat, vagy 25 fordulat

365 nap  14,6 nap/fordulat. 25 fordulat

A napokban kifejezett forgási sebesség kétféle számításával találkozhatunk a gyakorlatban (és az irodalomban). A készletgazdálkodók a forgási sebesség számításához sok esetben a hagyományok szerinti 360 napot veszik figyelembe. Ez a régmúlt időkre nyúlik vissza, amikor még szempontként szerepelt, hogy a 360 nappal könnyebb számolni, mint a 365-tel. A ZHH alapanyag csupán egy a termelés anyagigényének sokféle összetevője közül. Fentiek értelmében a vállalat raktárában található egyes anyagfajták forgási sebessége a beszerzési és készlettartási feltételek szerint alakuló célszerű raktárkészlet függvényében nagy eltéréseket mutathat. 113

Az átlagos raktárkészletet kronológikus átlagként határozzák meg. A kezdő és a zárókészlet 50 százalékos súllyal, (vagyis fél nappal, és fél napnak megfelelő készlettel), a többi nap készlete 100 százalékos súllyal szerepel az átlag kialakításában.

119 A teljes raktárkészlet fordulatainak száma a fent ismertetett módszer szerint határozható meg azzal, hogy a számítás kizárólag értékmutatók szerint történik, a tört számlálója a teljes anyagszükséglet értékösszegére, a nevező a teljes átlagos raktárkészlet értékére vonatkozik. A teljes raktárkészlet fordulatainak száma: E ves anyagfelhasznalas e rte ke (osszes anyagkoltse g) A raktarke szlet atlagos e rte ke

A mutató azt számszerűsíti, hogy az átlagos raktárkészlet értéke az év során hányszor fordul meg. Az anyagok révén az egyes tevékenységi fázisokban lekötött tőkeelemek forgási sebessége: -

a raktárkészletek forgási sebessége (anyagfajták szerint és összevontan), a termelési folyamatban lekötött illetőleg a késztermékraktárban lévő készletek anyagtartalmának forgási sebessége, a vevői tartozások anyagtartalmának forgási sebessége.

A két utóbbi forgási sebesség mutatót a gyakorlat ebben a tiszta formában általában nem számszerűsíti. (A tőkeigénnyel kapcsolatos összefüggések átlátása érdekében célszerű átgondolni ezeket a forgási sebesség számítási lehetőségeket is.) Az egyes fázisok napokban kifejezett forgási sebességének összegzésével a forgási sebesség napokban kifejezett mutatóját kapjuk meg. Ez utóbbira tekintsünk egy egyszerű példát: A raktárakban átlagosan 6 napi termelésnek megfelelő anyagot tárolnak, a termelésben 2 napi termelésnek megfelelő anyagértéket kötnek le, a készáru raktárban a kiszállításra váró termékekben átlagosan 3 napi termelésnek megfelelő késztermék készletet tárolnak, és a vevő átlagosan 30 nap elteltével fizet. Ekkor az anyagok forgási sebessége 6+2+3+30= 41 nap. Tehát 41 nap szükséges ahhoz, hogy az anyagtartalomban lekötött forgótőke egyszer megforduljon. A 41 nap 8,78, illetőleg 8,9 fordulatot jelent (az év napjainak figyelembevett számától függően). Fentiek alapján egyértelműen belátható, hogy a tágan értelmezett anyaggazdálkodási funkcióhoz szükséges forgótőke a raktárkészletek, a termelésben és késztermékben lekötött anyagérték, valamint a vevői tartozások anyagtartalma összegeként becsülhető. (A számítás céljától függően a vevői tartozás anyagtartalmában lekötött tőke korrigálható a szállítóknak való tartozás áltagos állományával.) Pénzügyi becslőszámítások és elemzések során a vállalatok gyakran használják a forgóeszközök forgási sebesség mutatóit, melyet az árbevételből kiindulva számítanak. Forgóeszközök forgási sebessége a fordulatok száma szerint:

Forgóeszközök forgási sebessége az egy körforgás ideje szerint:

E ves arbeve tel  tlagos forgo eszkozallomany A

Az e v napjainak szama Fordulatok szama

120 A forgási idő számítása formailag azonos a raktárkészlet forgási idő mutatójának számításával, a különbség abban van, hogy a mutató nevezőjében szereplő fordulatok száma a teljes árbevételből való megtérülések számát mutatja. Az árbevétel alapján számított forgási sebesség - mind a fordulatok száma, mind a napokban számított forgási sebesség szerint nagyobb forgási sebességet mutat, mint amikor az átlagos forgóeszköz-állományt a felhasznált forgóeszközök megtérülési értékével vetik egybe. 5.2.2.3.2. Az állóeszközökbe fektetett tőke forgási sebessége

Az anyagokéval szemben az állóeszközök elhasználódása évekig tart, ezért az ide befektetett tőke egyszeri megtérülése („megfordulása”, fordulata) is több évet vesz igénybe. Mint az előzőekben szerepelt, az állóeszköz-felhasználás, elhasználódás és gazdasági avulás értékét a számvitel az amortizáció (értékcsökkenési leírás) révén számszerűsíti, a költségek között elszámolja, és megtérülését a bevétel részeként értelmezi. Az állóeszközökbe befektetett tőke tehát az átlagos elhasználódási ütemnek megfelelően forog. Ha az állóeszközök között nagy súllyal szerepelnek az épületek és építmények, akkor a forgás lassúbb, az amortizáció az állóeszközökben megtestesülő tőkeértéknek (a nettó értéknek 114) 68 százaléka körül is alakulhat. Ha az épületek aránya alacsony, és a gépek élettartama rövid, akkor az állóeszközök forgási sebessége nagyobb. Egy bérelt irodában működő szoftverfejlesztő cégnél az amortizáció összege az állóeszközben megtestesülő tőkelekötésnek (a nettó értéknek) akár ötven százalékát is elérheti. Ekkor az ide befektetett tőke az adott évben egy fél forgást végez, két év kell egy teljes fordulathoz. Az állóeszközökbe befektetett tőke forgási sebességének elvi meghatározási módja:

Amortizacio  llo eszkozok e rte ke A Az amortizáció és az állóeszközökbe befektetett tőke értéke közötti arány – szemben az anyagok forgási sebességével – operatív módon nem befolyásolható. (Az egy további kérdés lehet, hogy az elhasználódás és elavulás mértékének megfelelő amortizációs összeget a számvitel hogyan, milyen mértékben térítheti el a ténylegesen becsülhető értékektől.) Állóeszközök esetében a viszonylag hosszú élettartam miatt a forgási sebesség igen alacsony, jóval kisebb, mint egy egész. A feldolgozóiparban például az átlagos leírási kulcs 810 százalék körül ingadozik, vagyis a bruttó (aktiválási) érték 8-10 százaléka térül meg az éves bevételben. A befektetési érték viszont a “még le nem írt”, nettó értékre vonatkozik. Ez az az összeg, amit valamikor korábban már kifizettek, de még nem térült meg. Ebben a nemzetgazdasági ágban a nettó érték átlagosan a bruttó értéknek mintegy a 60-át teszi ki. Ezek alapján az állóeszközök átlagos forgási sebesség mutatója (durva becsléssel) mintegy 0,13-0,17 fordulat. Az állóeszközök forgási sebességének fent bemutatott elvi módszerével sem az irodalom, sem a gyakorlat nem foglalkozik. Szemléletalakító hatása és a gazdasági

114

Adott állóeszköz nettó értékének meghatározása: a beszerzési értéket (bruttó értéket) csökkentjük az adott állóeszközre elszámolt összes amortizációval.

121 összefüggések jobb megismerésében játszott szerepe azonban jelentős, különösen a gyakorlat által ténylegesen használt formulával összefüggésben. Az irodalomban, és a gyakorlati elemző számítások körében is gyakran találkozhatunk az állóeszközök olyan forgási sebesség mutatóival, melyek az állóeszközök forgási sebességét is az árbevétel alapján mérik. E ves arbeve tel Az allo eszkozallomany e vi atlagos e rte ke Problematikus állóeszköz-forgási sebesség mutató: Miért vitatható a fenti módon számított forgási sebesség? Azért mert megmutatja ugyan azt a számot, hogy az állóeszköz-állomány értéke hányszor térül meg az árbevételben, de ebben a formában az összefüggésnek nincs gazdálkodási valóságtartalma. Egyrészt az árbevétel nem csupán az állóeszközök értékének megtérítésére szolgál, döntő része az anyagés a bérköltségeket valamint a nyereséget téríti meg. Másrészt az állóeszközöknek csak egy töredéke használódik el egy adott évben, a teljes állóeszközérték eleve lassan „forog”. Megemlíthető, hogy a bevétel és az állóeszköz-érték egymáshoz viszonyított aránya a feldolgozóipari vállalatok esetében igen gyakran vesz fel egy egész közeli értéket. (Ez az arányszám két-három évtizeddel ezelőtt tájékozódási hüvelykujjszabályként115 is gyakran szerepelt.) Az árbevétel és az állóeszköz-érték arányszámát lehet nézegetni, lehet rajta gondolkozni, a valódi forgási sebességhez azonban semmi köze sincs. Ha például a számítás eredményeként 1 egészes érték adódik, ez csupán azt jelenti, hogy éppen akkora az árbevétel, mint az állóeszközök értéke, és nem többet.

5.2.3. A TERMELÉS ERŐFORRÁS-IGÉNYE ÉS TŐKESZÜKSÉGLETE Az erőforrás-szükséglet attól függ, hogy a vállalat mit, mennyit, hogyan és kinek akar termelni. Minél precízebben kimunkált a terv, annál nagyobb pontossággal meg lehet határozni a természetes mértékegységben (naturáliában) kifejezett erőforrásigényt, az anyagszükségletet, az élőmunka-igényt, a gépenkénti gépóra-igényt stb. A naturáliákhoz tartozó értékösszegek meghatározása már problematikusabb. Ezt illusztrálta az eszközök esetére az 5.2.1.1. alfejezet kenyérről szóló példája. Az erőforrás igény kétféle megközelítésben számítható: -

mennyi erőforrás felhasználása szükséges az adott termelési célok eléréséhez, illetőleg mennyi erőforrás jelenléte szükséges ahhoz, hogy a termelés zavartalanul haladjon.

Az erőforrás-felhasználás és az erőforrás-jelenlét összege és dimenziója is különbözik. Az erőforrás-felhasználás költségként jelenik meg. A napi, a heti, a havi, és az éves költségösszeg jelentősen különbözik. Egy adott évi költségösszegnek a dimenziója forint/év, euró/év, dollár/év stb. A költségek között szerepel az élőmunka költsége is. 115

Az olyan elven meghozott rutindöntéseket, melyek nem feltétlenül oksági összefüggéseken alapulnak, vagy tudományosan nem bizonyítottak, viszont a tapasztalatok szerint korábban többnyire jó eredményre vezettek, hüvelykujj szabálynak, vagy ököl szabálynak nevezik. Kisebb jelentőségű gyors döntések esetén a hüvelykujj szabályok nagy segítséget nyújthatnak. Ezekben az esetekben számítani lehet arra, hogy a hüvelykujj szabály hibája kisebb, mint az időhúzás miatt adódható hátrány.

122 Az erőforrás-jelenlét átlagos mutatóját erőforrás lekötésnek nevezik. A vásárolt, illetőleg a vállalat által előállított erőforrások lekötési értékét a vállalatba befektetett tőke számszerűsíti. A tőke dimenziója forint, dollár, euró stb. Az évi átlagos tőkelekötés összege az egész évet jellemzi, az összeg év elején ugyanakkora, mint az év végén. Természetesen az egyes napokon ténylegesen jelenlévő erőforrás rendszerint nem állandó. Az átlagos jelenlét az, ami jellemzi az év minden napját. Azt a pénzösszeget, mely optimális költség- és tőkelekötési háttér mellett biztosítja a vállalat számára a mindenkor szükséges erőforrások jelenlétét, illetőleg az üzemi körfolyamat zökkenőmentes működését, szükséges tőkének nevezik. Becslése csak különböző gazdálkodási és környezeti feltételezések mellett oldható meg. A tényleges tőkebefektetés mindkét irányban eltérhet a szükségesnek minősülő szinttől (a tőke-többletnek és a tőke-hiánynak eltérőek a gazdálkodási hátrányai). Az erőforrás-lekötés összegében – mint a korábbiakban már szerepelt – az élőmunka lekötése nem vehető figyelembe. Az emberi erőforrásnak nincs a lekötött állományhoz, vagyis az átlagos létszámhoz kapcsolódó értékmutatója. Ehhez ember gazdasági értékét kellene számszerűsíteni, formailag ugyanúgy, mint például a gépekét. (Mennyit ér egy gép? Ez a kérdés megválaszolható, bizonyos hibahatárok között a nettó érték is megmutatja. A számviteli kimutatásokban a nettó érték szerepel tőkeértékként. Mennyit ér egy ember, egy dolgozó? Ez az, aminek – futballisták és egyéb sajátos esetek kivételével – nincs mutatószáma. A munkaerőköltséggel az emberi erőforrás felhasználása mérhető, nem pedig a lekötése.) A gyakorlatban a tőkeszükséglet becsléséhez különböző logikájú, és különböző részletezettségű számításokat alkalmaznak. Az alábbiakban a tőkeigényt meghatározó tartalmi összefüggéseket tekintjük át, azzal, hogy a megcélzott pontossági igénytől függően egyes tételek és egyes lépések összevonhatók. A már működő vállalatok esetében a tevékenység elmozdulása és a forgási sebesség alapján a becsült tőkeigény-változás viszonylag egyszerűen meghatározható. A vállalat alapításakor a tőkeigény tételes becslése indokolt. Feldolgozóipari tevékenység esetén a szükséges tőke fő meghatározói: -

a szükséges épületek, gépek, berendezések, járművek közül a vállalat tulajdonában lévőknek az értéke, a termékek fajlagos anyagigénye, anyagköltsége és termelési volumene, a készletgazdálkodás rendszere, a gyártási ciklusok és átfutási idők hossza, az anyagfelhasználás ütemének jellegzetességei116, a termeléshez szükséges tudásbázis (licenc, know-how stb.) ára, az inputok és az outputok ellenértékének kiegyenlítési sajátosságai.

A termelés indításakor (az állóeszköz bérlés lehetőségeinek és célszerűségének figyelembevétele mellett) meg kell vásárolni a szükséges épületeket, gépeket és berendezéseket. Amíg ezek megfelelő hatékonysággal működnek, nem kell újat vásárolni. Itt az induláskori tőkeigényt az állóeszközök beszerzési árai és beüzemelési költségei határozzák meg. A későbbiekben ez folyamatosan módosul. Fentiek értelmében az állóeszközökbe befektetett tőke az épületek, gépek, berendezések, és járművek viszonylag lassú

116

Ha például egy hosszú átfutási idejű terméknek egy nagy értékű alkatrésze a kiszállítást közvetlenül megelőzően is beszerelhető, akkor a termelés lényegesen kisebb készletigénnyel járhat, mint akkor, ha ennek már a gyártási ciklus elején meg kellene történnie.

123 elhasználódása következtében lassan forog. 117 Az állóeszköz-szükséglet tőkeigénye az állóeszközök aktuális értéke (vagy nettó értéke) alapján becsülhető. Minthogy itt a forgási sebesség operatív gazdálkodási módszerekkel nem növelhető, ezen az úton a tőkeszükségletnek ez az összetevője nem módosítható.118 Az egyes állóeszközök beszerzési és beszerelési költségeinek összegét az állóeszköz bruttó értékének, az amortizációval csökkentett értéket nettó értéknek nevezzük. Tekintettel arra, hogy az amortizáció nem követi egészen pontosan az állóeszközök értékváltozását, az aktuális érték és a nettó érték jelentős eltéréseket mutathat. Ebből következően a tőkeigény mindenkori becslésekor számos pontosítási és értelmezési feladat adódik. A bérelt állóeszközöket értelemszerűen nem vásárolja meg a vállalat, ezért ezek az eszközök a vállalat részéről nem igényelnek tőkebefektetést. A tőkeigény szempontjából az esetek többségében az állóeszköz-bérlet egyfajta „tőkekímélő” megoldásként is felfogható.119 Adott gép viszonylag rövid ideig tartó szükségessége esetén a bérlet elsődleges előnye, hogy nem fenyeget az állóeszköz árveszteséggel járó továbbadásának a veszélye. Továbbá azokban az esetekben, amikor a gépbérlet a kezelőszemélyzet biztosításával (kölcsönzésével) jár, megtakaríthatók a betanulási és begyakorlási idő többletköltségei is. (Az ezredfordulón és az új évezred első évtizedében például a vasútépítő cégek elterjedten alkalmazzák azt a gyakorlatot, hogy a gépek jelentős hányadát csupán a tervezett műveletek elvégzéséhez szükséges időre bérlik. Ezek a gépek többségükben igen jelentős értéket képviselnek. Nem ritka a fél milliárd forintot, illetőleg 2 millió eurót is meghaladó értékű olyan gép, melyet egyegy évben csupán 10-50 napig használnak. A gépmonstrumok egyediségére, illetőleg bonyolultságára való tekintettel a bérlés ezekben az esetekben általában a kezelő személyzettel együtt történik.120) Mint az előzőekben szerepelt, az emberi erőforrás jelenlétének biztosítása elvileg nem igényel tőkebefektetést.121 A munkavégzéshez sem feltétlenül kötődik tőkeszükséglet. Az emberek rendszerint a munkaszerződésüknek megfelelően végzik munkájukat, és munkájuk ellenértékét a vállalat utólagosan fizeti ki. (Havonta történő bérfizetés esetén a dolgozók átlagosan félhavi bérüket „kölcsönzik” a vállalat számára.122) A bérek vonatkozásában csak akkor jelentkezik tőkeigény, ha a terméknek a gyártásba vétele, és árának a megtérülése közötti idő hosszabb, mint a két bérfizetés közötti időszak. A vállalatnak a két bérfizetési idő közötti időszakot meghaladó időtöbbletre kell tőkeforrásokból finanszíroznia a termékek tágan értelmezett munkaerő-költségét. (A tágan értelmezett munkaerő-költség magában foglalja a bérek járulékait is. A járulékok befizetését rendszerint a bérfizetést követően 117

A termőföld, a telek, valamint a műkincsek vásárlására fordított összeg nem forog, hasonlóképpen nincs természetes forgása az értékpapírokba befektetett pénznek sem. 118 Az állóeszközök gyorsabb tőke-forgásához rövidebb élettartamú állóeszközök szükségesek. 119 A döntés előtt alapos elemzés szükséges annak érdekében, hogy a többféle tőkeszerzési, illetőleg tőkekímélési módok közül melyik a legkedvezőbb. 120 A bérleti díjak – a munkagépek magas beszerzési ára miatt – meglehetősen tetemesek. Előfordul a napi 1,5 millió forintos (napi 4 ezer eurós) bérleti díj is. (Ezekben a magas bérleti díjakban a kezelőszemélyzet kölcsönzése miatt felszámított díjelem aránya nem jelentős.) A bérleti díjakat gyakran – a pontosság kedvéért – műszakóra díj formájában teszik közzé. 121 A fejvadász cégek igénybevétele kiadással jár ugyan, de ez a munkavállaló egy-két havi bérét ritkán haladja meg. Különleges esetekben azonban az emberi erőforrás biztosítása is jelentős kiadással járhat. Ilyen tapasztalható például egyes sportágaknál, ahol a saját kinevelés lehetősége mellett más egyesületektől is „vásárolhatnak” sportolót. Maga a sportoló azonban saját tevékenységéért részesül díjazásban. 122 Havonta történő bérfizetés esetén a ciklus első napján végzett munka ellenértéke 30 napig marad a vállalatnál, a második napon végzett munkáé 29 napig, a ciklus utolsó napján végzett munkáé egy napig. Ha ezeket átlagoljuk, akkor fél havi átlagbérnek megfelelő érték van a vállalat használatában.

124 teljesítik.) A munkaerőköltségnek az eszközökben megtestesülő tőkeigénye tehát attól függ, hogy a termék létrehozásának és értékesítésének az átfutási ideje hogyan viszonyul a két bérfizetés között lévő időszakhoz. A bérként (és járulékként) már kifizetett (átutalt), de a termék árában még meg nem térült munkaerőköltség pénzügyi hátterét tőkeforrásokból kell biztosítani. A hosszú átfutási idejű termelésben, így a hajógyártásban, az építőiparban, a mezőgazdaságban stb. a munkaerőköltségnek is van számottevő tőkeigénye. Szolgáltató vállalatoknál értelemszerűen fel sem merül a bérhez kapcsolódó tőkeigény. (A borbély, a pincér, a szállodaportás stb. munkájának az ellenértékét a cég a bérfizetés esedékessége előtt – átlagosan fél hónappal korában – megkapja. Bérletes konstrukciók, mint a villamos és az autóbuszbérlet esetén, a kifizetés esedékességét megelőzően egy hónappal beérkezik a szolgáltatás bértartalmának az ellenértéke is.) Az anyagok oldaláról jelentkező tőkeigény, vagyis az anyagokba befektetett pénz szükséges mennyisége – a forgási sebesség tárgyalásakor részletesen bemutatott összefüggések szerint – attól függ, hogy -

-

átlagosan milyen értékösszegű anyagot tárolnak a raktárakban (ha anyagraktárból látják el a termelés anyagigényét), és milyen értékösszegű anyagot tartalmaz a már munkába vett (a raktárból kivételezett, vagy direkt a termeléshez beszállított), de késztermékként még ki nem szállított termék, továbbá mekkora a kiszállított, de a vevők részéről még ki nem fizetett termékek anyaghányada.

Az félkész- és befejezetlen termékekben lekötött anyag-érték a termékek anyagigényétől, a termelés mennyiségétől, az anyagoknak a termékekbe való beépítési ütemétől és a gyártási ciklus hosszától függ. A késztermék készletekben lekötött anyagfelhasználási érték attól függ, hogy milyen a késztermékek készletezési struktúrája és készletezési ideje. A vevői tartozások anyagtartalmának forgási sebessége a vevői tartozások termékstruktúrájától és átlagos összegétől függ. Az anyagkészletek finanszírozásához szükséges pénz évente többször is elkölthető. Ha a körforgás gyors, a pénz többször megtérül, s így többször lehet érte újabb anyagokat vásárolni. Tíz fordulat esetén az anyagszükségletnek az egytizede lesz a vonatkozó tőkeszükséglet, öt fordulat esetén az egyötöde. Ha például a termelési tervben szereplő termékek alapanyag-szükséglete 2,4 milliárd Ft, és a vállalat tervezett átlagos raktárkészlete 6 napi termeléshez szükséges anyagot testesít meg (ez egyben azt is jelenti, hogy az adott erőforrás vonatkozásában a forgási sebesség terve 60 fordulat123), akkor az alapanyag-igény 2400 millió Ft  40 millió Ft . Az adott esetben raktári biztosításának a tőke-szükséglete: 60 hatvanszor lehet elkölteni anyagvásárlásra a 40 millió forintot. Így a 40 millió Ft raktári anyagkészletben lekötött tőkével 2,4 milliárd Ft anyagfelhasználás készletigénye finanszírozható. Ha viszont a forgási sebesség az előzőnek a kétszerese volna, akkor a 2,4 milliárd Ft anyagfelhasználás raktárkészlete csupán 20 millió Ft forgótőke-lekötést igényelne. A készletgazdálkodási gyakorlat megváltoztatásával a forgási sebesség operatív módon is változtatható. Az anyagkészletek szempontjából a nagy kérdés, hogy milyen 123

360:6=60

125 ütemezésben és mennyit célszerű vásárolni ahhoz, hogy menet közben ne legyen jelentős fennakadás a termelésben, de feleslegesen se álljon anyagokban a vállalat pénze. Az alacsonyabb készletszinthez kisebb tételekben és többször kell vásárolni. A beszerzési feltételek és költségkihatásai, valamint a raktározási (készlettartási) feltételek és költségkihatásai alapján lehet a megfelelő készletgazdálkodási rendszert kidolgozni és az optimális készletszintet megbecsülni. Az optimális készletszint értéke adja a tőkeszükségletet. A gyártási ciklusok és az átfutási idők kötöttebbek. Az ezek rövidítése révén elérhető készletszint csökkentés nagy átszervezéseket, esetleg beruházásokat is igényelhet. A folyamat erőltetése ráfizetéses lehet, vagyis többe kerülhet a készletszint csökkentése, mint a készletszint csökkentése révén adódó tőke-megtakarítás máshol történő befektetésének a nyereséghozama. A befejezetlen és félkésztermékek optimális szintjének anyagtartalma adja a vonatkozó tőkeszükséglet összegét. A kiszállítás üteme, valamint a vevők fizetési határideje operatív módon is befolyásolható. A tőkeigény csökkentése többletköltséggel, vagy bevételcsökkenéssel járhat. Az optimális szint itt is az előnyök és hátrányok szisztematikus egybevetése révén becsülhető meg. A termeléshez szükséges víz, elektromos energia és gáz esetében tőkeigény csak akkor merül fel, ha a termék kiszállításáig értelmezett átfutási idő relatíve hosszú, tehát a vezetéken érkező erőforrás-felhasználás ellenértékét előbb ki kell fizetni, mint ahogyan annak az ellenértéke a termék árában megtérült volna. (Illetőleg akkor, ha bizonyos kapacitás-lekötés fejében előzetesen is fizetni kell). A vezetékes beszállítás tőkeigénye a termelésbe befektetett munkaerőköltség meghatározásának módszere szerint becsülhető (kivéve a kapacitás lekötési igény fejében teljesítendő előzetes kifizetéseket). Az anyagigénnyel kapcsolatos tőkeigény kapcsán szerepelt, hogy a már kiszállított, de a vevők által még ki nem fizetett termékek is tőkeigénnyel lépnek fel. Bármely módszerrel is becsüljük a tőkeigényt, nem feledkezhetünk meg arról, hogy a vevői tartozások tőkeigénye kisebb, mint a tartozás összege. Ez abból következik, hogy az árak egyrészt nyereséget is tartalmaznak, mely értelemszerűen nem igényel előzetes pénzkifizetést, továbbá a munkaerőköltségek, a vezetékes beszállítás költsége nem feltétlenül igényel a vállalat részéről érdemleges tőkelekötést. (Az élőmunka, a víz, a villamosenergia és a gáz erre a fázisra vonatkozó tőkeigénye fentiek értelmében attól függ, hogy a körforgásnak ez a fázisa túlnyúlik-e, és ha igen, milyen mértékben a két bérfizetés, illetőleg a két víz- és energiaszámla közötti időszakon.) A vevői tartozás tőkeigényének legmarkánsabb eleme a tartozás anyagköltség-tartalmához köthető tőkeigény. Az árak amortizáció megtérülést is tartalmaznak. A mögöttes tőkeigényt elvileg az állóeszközigény kapcsán vesszük figyelembe. A vállalatok a vevői tartozást gyakran a szállítóknak való tartozás tükör-problémájaként kezelik. A vállalatok hasonló számlakiegyenlítési gyakorlata esetén a vevői tartozás jelentős részét a szállítóknak való tartozásból is finanszírozni lehet. A beszerzett anyagok tőkeigényéből a már beérkezett, de még ki nem fizetett anyagokat mindaddig a szállító finanszírozza, amíg a kifizetés meg nem történik. A szükséges tudásbázis megszerzésének ára a termék és a technológia sajátosságai szerint alakul. A kapcsolódó tőkeigény a probléma természetétől függ. Egyes esetekben a szükséges tudás megszerzése komoly (és sok pénzt felemésztő) kutatásokon alapul, máskor a gyártási eljárás joga megvásárolható, esetenként a licenc mellett még a betanítást (know-how

126 átadását) is meg kell finanszírozni. (Ezeknek a témáknak a pénzügyi szabályozása variábilis. A gazdasági tartalom szempontjából tőkét igényelnek.) Egyszerűbb esetekben a szakképzett és megfelelő szaktudással rendelkező munkavállaló a termeléshez szükséges tudás birtokában van. Ilyen például taxival történő személyszállítás, szőlőtermelés, nyúltenyésztés, kenyérsütés, éttermi szolgáltatások stb. Ekkor a tudásbázis megszerzésének vállalati részről nincs érdemi tőkeigénye. A tőkeszükséglet számításánál természetesen a vállalatirányítás- és adminisztráció tőkeigényét is számításba kell venni. (Az állóeszközök, az anyagkészletek az immateriális javak stb. erőforrásigényébe beleértendő a vállalat teljes erőforrásigénye, azonban a vállalatirányítás és adminisztráció tőkeigénye önállóan is becsülhető.) Összességében a vállalati tevékenység tőkeigényét – ésszerű befektetés mellett értelmezve – alapvetően a saját tulajdonú állóeszközök összértéke, az átlagos raktárkészlet, az átalakítás folyamatában lévő, és a még ki nem szállított termékek értéke, a vevői tartozás átlagos összegének (a szállítói tartozás átlagos értékével korrigált) befektetési háttere, valamint a szükséges tudásbázis megszerzésének az ára határozza meg. Becslésére többféle megközelítés, és többféle módszer alkalmazható.

5.3. ÖNELLENŐRZŐ KÉRDÉSEK 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. 11. 12. 13. 14. 15. 16.

Jellemezze a természetes mértékegységben és az értékben kifejezett vállalati mutatószámok lényegét, felhasználási területeiket! Mutassa be a vállalati erőforrások körforgását és az üzemi körfolyamatot! Ismertesse az inputok, a transzformáció és az outputok fő típusait! Milyen technikai szerepet tölt be a tőke a vállalat működtetésében? Milyen kockázat terheli a tőke különböző összetevőit? Ismertesse a vállalati eszközök fő csoportjait! Mit mutat az eszközstruktúra, és mit a tőkestruktúra? Milyen forrásokból származhat a vállalati saját tőke növekedése? Az éves árbevétel felfogható-e tőkenövekményként? Válaszát magyarázza meg! Egy adott év során a vállalat által eszközölt kifizetések összege meghaladhatja-e az adott évi átlagos vállalati össztőke összegét? Válaszát magyarázza meg! Mit jelent a forgási sebesség (parciális mutatóként) a fordulatok száma szerint, illetőleg napokban kifejezve? Hogyan határozható meg az anyagkészletek és az egyéb készletek anyagtartalmának forgási sebessége? Hogyan határozható meg a forgóeszközök forgási sebessége? Mit mutat az állóeszközökbe befektetett tőke forgási sebessége? Mit értünk a vállalat erőforrás-szükségletének kétféle dimenziója alatt? Milyen elemekből tevődik össze a vállalat tőkeszükséglete?

127

6. KÖLTSÉGEK, KÖLTSÉGFÜGGVÉNYEK, ÁRAK 6.1. A FEJEZET TARTALMA A kiadás és a költség fogalmi elhatárolása. A költségek képződése. A költségek csoportosítása, költségstruktúrák. A lineáris összköltségfüggvény és származtatott függvényei. Termékköltségek. Árak (a keeslet és az ár összefüggése, keresleti ár; közömbösségi ár; kínálati ár; ajánlati ár; árképzési sémák; haszonkulcsos árképzés).

6.2. TANANYAG 6.2.1. A KIADÁS ÉS A KÖLTSÉG FOGALMI ELHATÁROLÁSA A vállalati költségösszeg jellemzően éves szintű kategória. Ismerete az adott évi tevékenység eredményességének becsléséhez elengedhetetlenül szükséges. Mint az 5.2.1.2. fejezet bemutatta (és az 5.2.1.2. is jelzi) a költségek döntő többsége az erőforrások felhasználása révén keletkezik. A vállalati gazdaságtan szerint a felhasznált erőforrások értéke adja a költségek döntő hányadát, mely az idegen tőke használatához kapcsolódó kiadásokkal, bizonyos járulékokkal és a gazdasági avulás miatti értékvesztéssel egészülhet ki. 124 A költségek gazdasági tartalma és jellege határozottan különbözik a kiadásétól, vagyis KIADÁS ≠ KÖLTSÉG.

Az eszközök esetében a kiadás az erőforrások megvásárlásához kapcsolódik, és időpontokhoz kötődik. A felhasználás, illetőleg elhasználódás időben zajló folyamatok eredménye. (Ezt az összefüggést hangsúlyozza a 6.2.1. ábra.) Bizonyos forrásmunkák – vélhetőleg egyszerűsítési céllal – a kiadásokat nevezik költségnek. A kiadások összege azonban még egyszerűsítési céllal sem tekinthető a költségek összegének. A fő ok az állóeszközök relatíve hosszú élettartama. Az állóeszközöket ugyanis a vállalat több évi használatra vásárolja. A beszerzéskor kifizeti az ellenértékét, az azt követő használat éveiben vétel miatti kiadás nem keletkezik, de elhasználódás miatti költség igen. Tehát a beszerzéskor egy adott évet terhel egy viszonylag nagy kiadás (és az adott évi használattal arányos költség), majd a későbbi éveket csupán az értékcsökkenési leírásnak megfelelő költség jelentkezik. Minél hosszabb az élettartam, a két tényező eltérése annál nagyobb. Az üzemi épületre fordított kiadás például az épület hosszú élettartama révén több évtizeden át biztosítja a termelés helyszínét. Az épület fokozatosan használódik el, és a lassú elhasználódásához igazodva az egyszeri kiadás több évtizedre elosztva jelentkezik 124

A vállalati gazdaságtan általános költségfogalma a mikroökonómia költségfogalmától eltérő tartalmat takar abból következően, hogy az opportunity cost megtérülési követelménye szerint adódó további megtérülési követelményeket nem sorolja a költségek körébe. Bizonyos részletkérdésekben a számvitel költségfelfogásától is eltérhet.

128 költségként. A vásárlás évében keletkező kiadás akár ötvenszeresen vagy százszorosan is meghaladhatja a későbbi években keletkező amortizációs költséget.

AZ ESZKÖZÖKRE VONATKOZÓ KIADÁSOK ÉS KÖLTSÉGEK TARTALMI ELTÉRÉSEI

KIADÁS

és

KÖLTSÉG

eltérése

Időponthoz, a kifizetés időpontjához kötődő kategória

Időszakhoz, a felhasználási folyamathoz kötődő kategória

ÁLLÓESZKÖZ VÁSÁRLÁS (beruházás)

AMORTIZÁCIÓ

ANYAGVÁSÁRLÁS Kiadás, de nem költség

ANYAGFELHASZNÁLÁS Költség, de nem kiadás

6.2.1.ábra Az anyagok esetében, amennyiben nem raktárra vásárol a vállalat, a vásárlásra fordított éves kiadások összege és az éves költség elvileg egybeeshet. Egyenletesen és folyamatosan termelő vállalatoknál a két érték a valóságban is viszonylag közel esik egymáshoz, az eltérést az év eleji nyitókészlet és az év végi zárókészlet különbsége adja. Itt is fontos azonban, hogy nem a vásárlás, hanem a felhasználás révén keletkezik a költség. Az emberi erőforrások esetében a kiadás alapvetően nem az erőforrás beszerzéséhez, hanem felhasználáshoz kapcsolódik. A kiadás itt is időpontokhoz kötődik, de az eszközökétől eltérően az erőforrás folyamatos felhasználásának értékét utólagosan ellentételezi. Ebből következően ennél az erőforrásnál az éves kiadás és az éves költség jellegében egybeesik. Eszközök esetében a fizetési kötelezettség a felhasználás megkezdése előtt, élőmunka esetén a munkaerő-felhasználás megtörténte után keletkezik.

129 Fentiek értelmében a költség éves szintű, vagy ennél rövidebb időszakra vonatkozó operatív kategória. Ha ettől elvonatkoztatunk, nagyon hosszú időtávot átfogva a kiadások és a költségek összege vállalati szinten is egybeeshet. Az éves szintű egybeesés nem jellemző. Noha az éves szintű egybeesés előfordulási lehetőségét nem lehet teljesen kizárni, tényleges előfordulására a feldolgozóiparban ne számítsunk! (Ehhez a raktárkészletek, a félkész és befejezetlen termékek adott évi nyitó és zárókészletének egybe kellene esnie, ami a termelési készletek esetében a strukturális egybeesést is magában foglalja, továbbá pontosan az adott évi amortizációt kellene beruházásokra elkölteni.) Nem anyagi jellegű szolgáltatásoknál (gazdasági tanácsadás, ingatlanközvetítés, ügyvédi irodák) nagyobb valószínűséggel fordulhat elő az adott évi kiadás és az adott évi költség egybeesése. Bérelt épületek, és bérelt gépek esetén például a beszerzéssel kapcsolatos egyszeri jelentős kiadás nem merül fel, az elhasználódás értéke pedig a folyamatosan fizetendő bérleti díj részét képezi. Ekkor az állóeszközökre vonatkozóan azonossá válhat a kiadás és a költség. A papír és írószer készletek, valamint az egyéb forgóeszköz-készletek nyitó és záró állománya is gyakorlatilag egybeeshet. Más kérdés, a speciális elszámolási szabályok lehetősége. A piacgazdaságok világában gyakran előfordul, hogy egyes mikrovállalkozási formákra vonatkozóan egyszerűsített számviteli eljárásokat írnak elő, ahol a kiadást tekintik költségnek. Tehát formailag egybeesik a kiadás és a költség összege. (Ezt pénzforgalmi folyamatokra alapozott költségelszámolásnak nevezik.) Itt a számvitel szerint kimutatott nyereség nem ad érdemi információt a gazdálkodás valódi eredményeiről. A tartalmi elemzés ilyen esetekben is több évre szóló kiadásként kezeli a több évig működő eszközöket.

6.2.2. A KÖLTSÉGEK KÉPZŐDÉSE A korábbiakban többször hangsúlyozott összefüggés szerint költség elsősorban az erőforrások felhasználása során keletkezik. A felhasznált erőforrások három fő kategóriája: -

az anyagfelhasználás értékét számszerűsítő anyagköltség, az élőmunka felhasználás értékét számszerűsítő bérköltség és járulékai, az állóeszköz-elhasználódást valamint a gazdasági avulás miatti értékvesztést125, továbbá az immateriális javak értékvesztését számszerűsítő amortizáció.

A vállalat által igénybe vett szolgáltatások értéke is költség, a szolgáltatások jellegétől függően az anyagjellegű, vagy a személyi jellegű ráfordítások között tartják nyilván. Az igénybe vett alvállalkozói teljesítmény szintén költség, az anyagjellegű ráfordítások között tartják nyilván. A költségeknek – a fentiekhez képest más természetű – összetevője a használatban lévő idegen tőke miatt keletkező kiadás, melynek tipikus válfaja a hitelkamat. Fontos összefüggés, hogy bár magának a hitelnek a visszafizetése is kiadással jár, a törlesztés tőkeművelet, a törlesztett összeg nem sorolható a költségek közé. 125

Az állóeszközök gazdasági avulása azt az értékvesztést jelöli, mely amiatt következik be, hogy az adott célra olcsóbb, energiatakarékosabb, korszerűbb megoldási változatok jelentkeznek a piacon, vagy a az adott géppel gyártaható termék eladhatatlanná válik.

130 A költségek hivatalos elszámolását számviteli szabályok vezénylik. A számvitel szabályrendszere általában egy-egy országon belül egységes (bizonyos vállalati körökre speciális elszámolási szabályok vonatkozhatnak). Az elszámolási szabályok az egyes számviteli költségkategóriák pontos tartalmát is meghatározzák. A számvitel egyes esetekben a költségelszámolás módjára vonatkozóan választási lehetőséget biztosíthat a vállalatok számára. Előfordulhat, hogy a valódi erőforrás-felhasználás és a számvitel költségelszámolása szignifikáns eltéréseket mutat. (Például – mint a korábbiakban szerepelt – eltérhet egymástól az állóeszköz valódi értékvesztése és az elszámolt amortizáció.) A gazdálkodás elemzőinek és irányítóinak ismerniük kell a tényleges erőforrás-felhasználás, vagy elhasználódás értéke és az elszámolt költségek összege közötti eltéréseket, azok becsült összegével egyetemben.

6.2.3. A KÖLTSÉGEK CSOPORTOSÍTÁSA, KÖLTSÉGSTRUKTÚRÁK A vállalat költségei sokféle szempont szerint csoportosíthatók és vizsgálhatók. A három leggyakoribb költségcsoportosítási rendszer: 1. Költségnemek szerinti osztályozás. Ez a felhasznált erőforrás típusa szeinti költségcsoportosítást jelent. A költségnemek szerinti legismertebb költségcsoportok: anyagköltség, bérköltség és járulékai, értékcsökkenési leírás. A feldolgozóiparban a költségnemek között legnagyobb súllyal az anyagköltségek szerepelnek. Részarányuk általában 50-80 százalék között szóródik. (A hazai számvitel szerinti kimutatásokban az anyagjellegű ráfordítások kategóriájában szerepel az anyagköltség, az igénybe vett anyagjellegű szolgáltatások értéke, az eladott áruk beszerzési értéke és az alvállalkozói teljesítmény értéke. A vállalat típusától és profiljától függően az anyagjellegű ráfordítások különböző elemei válhatnak dominánssá. A számviteli kimutatásokban a személyi jellegű ráfordítás cím alatt szerepel a bérköltség, a személyi jellegű egyéb kifizetések és a bérjárulék. Továbbá az értékcsökkenési leíráson túl szerepel még az egyéb költségek és egyéb ráfordítások gyűjtőcím.) 2. Elszámolhatóság szerinti osztályozás. Ez kifejezetten a számvitelre ráépülő költségcsoportosítási eljárás. Azokat a költségeket, melyeket közvetlenül a termékre terhelnek közvetlen költségnek, a többit közvetett költségeknek nevezik. A közvetett költségek alapvető váltaozatai: üzemi általános költség, gyáregységi általános költség, vállalati általános költség. 3. A termelési volumennel való összefüggés szerinti költségcsoportosítás. Ez a költségcsoportosítás azt veszi alapul, hogy a termelés növelése révén elmozdul-e, s ha igen milyen arányban mozdul el a szóban forgó költségösszeg. Ennek a csoportosítási elvnek megfelelően két nagy költségcsoport képehető: állandó költségek és változó költségek, mely utóbbinak szintén több alcsoportja képezhető. Az alábbiak a költségcsoportosításnak ezzel a változatával foglalkoznak részletesebben. Vannak olyan vállalati költségek, melyek bizonyos kibocsátási határok között érdemben nem változnak. Ide sorolható az épületek fűtési, világítási, karbantartási költsége, az alkalmazottak egy jelentős részének a bére, és az időarányos elhasználódást feltételező modellek szerint elszámolt amortizációs költségek. Ezeket fix költségeknek, vagy viszonylag fix költségnek nevezik. A költségek egy jelentős része nem marad változatlan, ha a termelés volumene nő. Ezeket változó költségeknek nevezik. A változó költségeknek több válfaja különböztethető

131 meg aszerint, hogy a volumen-elmozdulás hatására milyen arányú költségelmozdulás következik be. A volumen-elmozdulás arányával azonos arányban elmozduló költséget proporcionális költségnek nevezzük. Az alapanyagok költsége általában proporcionálisnak tekinthető. Ha egy péksüteményhez 0,1 kg liszt szükséges, akkor tíz péksüteményhez ennek a tízszerese, húszhoz a húszszorosa stb. szükséges. Adott beszerzési ár mellett, a felhasznált alapanyag értéke is proporcionálisan változik. Ha az adott költségfajta összege kisebb ütemben nő, mint a termelés volumene, akkor a költség degresszívnek minősül. A degresszív költségek tipikus példája a gép üzemanyagfelhasználási költsége. A degresszívitást rendszerint a költségreagálási fokkal jellemzik. A költségreagálási fok egy elaszticitási (rugalmassági) mutató, mely azt fejezi ki, hogy a termelési volumen egy százalékos növekedésének hatására az adott költségfajta költségösszege hány százalékkal növekszik. Degresszív költségek esetén a költségreagálási fok nulla és egy közé esik. Ha az adott költségfajta összege nagyobb ütemben nő, mint a termelés volumene, akkor az adott költségfajta progresszív. A gyakorlatban a normális kapacitásterhelési tartományon belül nem jellemző a progresszív költségek előfordulása. A gépek, berendezések túlzott leterhelése, a műszaki előírásokat túllépő igénybevétele a progresszív költségek megjelenését idézi elő. Ilyen esetekben a normális körülmények között nem progresszíven változó költségek viselkedése változik meg. Például a gépek átmelegedése miatt növekvő pontatlanság következtében nő a selejt, ami az alapanyagköltség progresszivitásához vezet, vagy tönkremegy az alkatrész, felrobban a gép stb. (A progresszív költségek általános példájaként rendszerint a túlórák bérét említik. Itt is egyértelmű, hogy a humán erőforrás normális terhelésétől eltérő körülmények miatt lép fel a progresszió miatti többletköltség. Másrészt azt is látni kell, hogy a túlórák bére nem tipikusan progresszív, és önmagában rendszerint nem visz számottevő progressziót a költségek közé. Egyrészt a túlóra mértéktelen alkalmazása a humán erőforrás sajátosságai miatt nem valósítható meg, másrészt a túlóra pótléka még egészen szélsőséges esetekben sem szokta túllépni a 200 százalékot.) Speciális esetekben a vállalat számára célszerű megoldás lehet a progresszív költségek egy belátható sávjának igénybevétele. Ide sorolható az a körülmény, ha a vállalat a kiszállítási késedelem miatt esedékes kötbér összegénél lényegesen alacsonyabbra becsüli a gépek túlhajtása miatt keletkező progresszív költségeket. Egy rendkívül ritkán előforduló változó költségfajta a regresszív költség. Egy költség akkor minősül regresszívnek, ha a volumennövekedés hatására a szóban forgó költségfajta teljes összege csökken. (Nő a volumen, és csökken a költségösszeg! Hangsúlyozandó: nem a fajlagos költség csökken, hanem maga a költségösszeg. A ritkán előforduló példák egyike: ha a hulladékmegsemmisítő toronyba egy alacsonyabb kihasználtsági szinthez képest több megsemmisítendő anyagot táplálnak, akkor a normális terhelési szint határának eléréséig csökken az a befúvandó gázmennyiség, mely a megsemmisítéshez szükséges, előírt hőfokot biztosítja. A hulladék ily módon való megsemmisülése során ugyanis hő keletkezik. A gázigényt a keletkező többlethő csökkenti.)

132

6.2.4. A LINEÁRIS ÖSSZKÖLTSÉGFÜGGVÉNY ÉS SZÁRMAZTATOTT FÜGGVÉNYEI A gyakorlatban alkalmazott költségfüggvények a mikroökonómia költségfüggvényeitől (költséggörbéitől) eltérő, egyszerűbb költségmodell-feltételek szerint épülnek fel. A függvények alakja is jellegzetesen különbözik. A vállalati gazdaságtan – és a vállalati gyakorlat – legszélesebb körben egy igen egyszerű összköltségfüggvénnyel dolgozik. Ez a lineáris összköltségfüggvény, mely formálisan csak fix és proporcionális költségekből építkezik. A lineáris összköltségfüggvény képlete: K(x) = a + bx Ahol

K = összes költség, x = termelési volumen a = fix költség, b= a termékegység proporcionális költsége. Ha például a lineáris összköltségfüggvény: K(x) = 695 millió + 781 x, akkor a vállalatnál a termelés volumenétől függetlenül keletkezik 695 millió egység fix költség, és minden előállított termékre vonatkozóan 781 egység proporcionális költség. Ha a volument darabban mérik, és a vállalat egy adott évben 2,5 millió darab terméket állít elő, akkor az összes költség várhatóan 2647,5 millió pénzegység. (695 millió + 781· 2,5 millió.) A lineáris összköltségfüggvény összetevőinek konkrét értékeire kisebb-nagyobb mértékben a szerkesztés módja is hatást gyakorol. A függvény felhasználása során célszerű erre is tekintettel lenni. A fix költség minden összköltségfüggvény jelentős összetevője, ezért a költségfüggvények számszerűsítésekor elsődlegesen az összköltségfüggvényt kell megszerkeszteni. Az egységköltség- és a határköltségfüggvény meghatározásához szükséges az összköltségfüggvény (adatainak) ismerete. Mivel ez utóbbiak az összköltségfüggvényből származnak, származtatott költségfüggvényeknek is nevezik. a) Egységköltségfüggvény: azt írja le, hogy a különböző termelési volumenek mellett egy termékre átlagosan mennyi költség jut. Meghatározásához az összköltségfüggvényt osztjuk a termelési volumennel. A fajlagos proporcionális költség és a termékegységre jutó fix költség alkotja a lineáris összköltségfüggvényből származtatott egységköltségfüggvényt. (Ez a 6.2.4. ábrán is látható.) Minél nagyobb a volumen, annál kevesebb fix költség jut egy termékegységre, és mivel a proporcionális költség konstans, a volumen növelésének hatására a gazdasági értelmezési tartományon belül mindvégig csökken az egységköltség. Minél nagyobb a fix költség összege, annál meredekebben csökken az egységköltség. (Az összefüggés mindaddig érvényesül, amíg a költségmodell feltételrendszere érvényes.)  sszes koltse g O Volumen

133 Egységköltség (átlagköltség) =

K(x ) a  b x x

Egységköltségfüggvény :

A K(x) = 695 millió + 781 x összköltségfüggvényből származtatott egységköltségfüggvény:

K(x) 695 m   781 . x x 2,5 millió darab termék előállítása esetén egy termék előállításának átlagos költsége: 2647,5 m  1059 , 2,5 m

illetőleg:

695 m  781  278  781  1059 2,5 m

Ha reálisnak látszik 2,7 millió darab értékesítése, akkor az ennek megfelelő termeléshez a nagyobb darabszám miatt kisebb egységköltség tartozik: 2803,7 m  1038,41 , 2,7 m

illetőleg:

695 m  781  257,41  781  1038,41 2,7 m

b) Határköltségfüggvény: azt mutatja meg, hogy a volumen egy egységgel való növelésének hatására az összes költség mennyivel növekszik. Lineáris összköltségfüggvény esetén ez bármely volumen mellett maga a fajlagos proporcionális költség. Az összefüggés egyszerűen is belátható: tekintettel arra, hogy a fix költségnek éppen az a lényege, hogy az adott termelési tartományban a volumen változása nem hat az összegére, minden egyes további termékegység előállítása a fajlagos proporcionális költséggel növeli az összköltséget. A lineáris összköltségből származtatott határköltségfüggvény mindig konstans. Matematikailag a határköltségfüggvény az összköltségfüggvény első deriváltja. K’(x) = b A K(x) = 695 millió + 781 x összköltségfüggvény határköltségfüggvénye: K’(x) = 781. Ha a vállalat az adott kapacitásra értelmezett bármely termelési tartományban egy darabbal többet termel, az az összköltséget mindig 781 pénzegységgel növeli. A lineáris összköltségfüggvényt és származtatott függvényeit a 6.2.4. ábra szemlélteti. Az összköltségfüggvény esetén a fix költség független a termelés volumenétől, tehát mindvégig

134 konstans, a származtatott költségfüggvényeknél a konstans tag a proporcionális költség, mely egyben a határköltség is. A két konstans tag között nincs közvetlen tartalmi kapcsolat, nagyságrendjük is különbözik. Az egyik a vállalat méretétől függően akár milliárdos nagyságot is elérhet, a másik termékfüggő kategória, a feldolgozóipari termékek többségében néhány forint és 100 ezer forint közé esik. A LINEÁRIS ÖSSZKÖLTSÉGFÜGGVÉNY ÉS SZÁRMAZTATOTT FÜGGVÉNYEI Ft Összköltség

Proporcionális költség

Fix költség volumen

Ft/vol

Egységköltség Fix költség/vol Proporcionális költség (itt egyben a határköltség is) volumen

6.2.4. ábra A lineáris összköltségfüggvény megszerkesztésekor keletkezik egy sajátos ellentmondás. A lineáris összköltségfüggvény csak fix és proporcionális költségekből áll, viszont a vállalati költségek között más típusú költségek is szerepelnek, illetőleg szerepelhetnek. A termelés során egészen biztosan keletkezik számottevő súlyú degresszív költség, és meglehetősen ritkán előfordulhatnak progresszív költségek is. (A regresszív költség hatása kevésbé zavaró, mert „ritka, mint a fehér holló”.) Az ellentmondást fel kell oldani! Az összköltségfüggvény linearitásának és egyben gyakorlati használhatóságának biztosítása érdekében három lépés megtétele szükséges. 1. A gazdasági értelmezési tartomány szűkítése. A gazdasági értelmezési tartományból ki kell zárni a normális kapacitásterhelés feletti részt, ezáltal kizárjuk a progresszív költségek keletkezése érdemi lehetőségének vizsgálatát. A valóságban a „technológia

135 lerablása” esetén előfordulnak ugyan a progresszív költségek, de alkalmi jellegűek, és problematikus a beazonosíthatóságuk. A termék és a technológia jellegétől, valamint a túlterhelés miatti meghibásodások sorrendjének esetlegességeitől függő sorrendben, és eltérő progressziót mutatva bármely elemi költség progresszívvé válhat. Ebben a zónában a függvény gyakorlati megszerkesztésének nincs ésszerű lehetősége. Ez utóbbi a fő oka annak, hogy a gyakorlati élet költségmodelljét a normális kapacitásterhelés határain belülre értelmezik. Ebből a modell-feltételből következik a mikroökonómia származtatott költségfüggvényeitől való legjellemzőbb formai eltérés: a mikroökonómia egységköltség-függvénye és határköltség-függvénye a volumen növekedése irányában felfelé menő szárral végződik, ezzel szemben a gazdálkodási gyakorlat egységköltség- és határköltségfüggvényének (a progresszív költségek hiányában) nem lesz felfelé ívelő szára. 2. A kapacitásméret rögzítése. Az egyértelműség érdekében a volumen és a költségek függvényszerű kapcsolatát minden kapacitásméretre külön kell számszerűsíteni. Ahhoz, hogy a fix költséget valóban a volumen változásától független költségként kezelhessük, egy-egy függvényen belül nem engedhető meg az állóeszközök folyamatos bővítése, hiszen minden újabb állóeszköz használatba vétele minimálisan a többlet-amortizáció költségével növeli a fix költségeket. Többféle kapacitásméret költsége ettől függetlenül sem tömöríthető egyetlen költségfüggvénybe. Ennek fő oka, hogy nagyobb kapacitásméret mellett is lehet kisebb termelési volumeneket előállítani. Az eltérő kapacitáskihasználási lehetőségek miatt a kisebb volumentartományokban a különböző kapacitásméretekhez tartozó költségfüggvények egymás mellett, esetleg egymást keresztezve is futhatnának. Ebből is következik: ahány kapacitásméret reálisan elképzelhető, annyi költségfüggvényt lehet (vagy célszerű) szerkeszteni. Az irodalomban találkozhatunk lépcsős függvényként ábrázolt – lineáris szakaszokból építkező – összköltségfüggvényekkel is, ezek azonban (fentiek szerint) az átfedésben lévő volumentartományok miatt nem egyértelműek. 3. A degresszív költségek „kiegyenesítése”. A gyakorlatban a normális kapacitásterhelés teljes sávjában jellemző a degresszív költségek keletkezése. Ha ezeket egyszerűen kihagynánk a számításból, akkor az összköltségfüggvény minden volumenszinten kevesebb költséget mutatna annál, mint amennyi ténylegesen felmerül. Vállalva a nagyobb pontatlanság miatti pontatlanságot, a degresszív összefüggést lineárissá kell átalakítani. A degresszív költség-összefüggés lineárissá alakítása Ez a feladat módszertanilag fölöttébb érdekes. Kérdés: hogyan lehet beépíteni a fix és a proporcionális költségek közé a degresszív költségeket azzal a feltétellel, hogy az összköltségfüggvény továbbra is lineáris maradjon? A gyakorlat erre a célra két alapmódszert is alkalmaz, melyek további módszertani leágazásokkal bővülhetnek. A két alapmódszer: a művi összetársítás, illetőleg a művi kettéosztás. A művi összetársítás azt jelenti, hogy a degresszió fokától függően a teljes degresszív költségösszeget besorolják vagy a fix vagy a proporcionális költségek közé, vagyis azok valamelyikével összetársítják. Ha a volumennövelés hatására csak kevéssé nő a degresszív költségek összege, akkor azt a fix költségekhez társítják. Ha a degresszív költségek növekedési üteme viszonylag nagy, valamelyest közelíti a proporcionális költségekét, akkor ahhoz társítják. Ennek az eljárásnak egy finomítottabb változata a strukturált művi összetársítás. Ennek lényege: a degresszió foka szerint osztályozzák az egyes degresszív költségelemeket, és az egyes elemeket sorra véve oldják meg a művi összetársítást, a fenti elv szerint. Az eredeti fix költségez társított degresszív költséget (vagy degresszív

136 költségelemeket) számított fix költségnek, az eredeti proporcionális költséghez társítottakat számított proporcionális költségnek nevezik. Ha a művi összetársítás jelentős torzításhoz vezetne, vagy egyéb okból nem megfelelő, akkor művi úton kettéosztják a degresszív költségeket. A művi kettéosztásra a szakirodalom különböző módszereket ajánl. (Leggyakoribbak: a költségrugalmasság, azaz a költségreagálási fok arányában történő kettéosztás; lineáris függvényillesztés a nem lineáris összefüggést tartalmazó adathalmazra; kiválasztott két adatpár felhasználásával két ponton átmenő egyenes szerkesztése stb.). A művi kettéosztás eredményeként a degresszív költségösszeg egyik részét számított fix költségnek, másik részét számított proporcionális költségnek nevezik. A lineárissá alakítás módja nem befolyásolja a művi úton becsült fix, illetőleg proporcionális költségösszeg elnevezését, azokat minden esetben számított költségeknek nevezzük. A degresszív költségek művi úton történő kettéosztása esetén olyan lineáris összköltségfüggvény keletkezik, ahol mind a fix költségek, mind a proporcionális költségek eredeti és számított részből tevődnek össze. A művi összetársítás alapváltozata esetén csak egyféle számított költség keletkezik. Ezzel szemben a tételek szerinti (strukturált) művi összetársítás alkalmazásakor a lineáris költségfüggvény mindkét összetevője eredeti és számított költségekből áll. A degresszív költségek művi kettéosztása esetén a következő struktúrájú lineáris összköltségfüggvény adódik:

K(x)  a e  a s  b e x  bs x Ahol:

ae = eredeti fix költség, as = számított fix költség, be = eredeti proporcionális költség, bs = számított proporcionális költség. A lineáris összköltségfüggvény a termelés növekedése következtében előálló összköltség növekedésnek egy igen jó becslési eszköze. A becslés hibája függ a degresszív költségek arányától is. Minél nagyobb az arányuk, annál nagyobb lehet a költségfüggvény révén becsült költségek hibája. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy ez a függvény csupán a termelési volumen és költségek közötti összefüggést becsli. Az idő függvényében bekövetkező változásokat, például az anyagok árváltozását, a vállalati munkarendben stb. bekövetkező változásokat az adatbázison át kell vezetni arra az időszakra, amelyre vonatkozóan a költségfüggvényt fel kívánják használni. A lineáris költségfüggvény szerepel a klasszikus fedezeti ábra egyik fő építő elemeként is. Következőleg a fedezetszámítás klasszikus változatának mindennemű alkalmazásakor alapvető háttérfeltétel a lineáris összköltségfüggvény. A fedezetszámítás kérdéskörével a tananyag következő fejezete foglalkozik.

137

6.2.5. TERMÉKKÖLTSÉGEK Az egységköltség, az önköltség és a termékköltség nem teljesen azonos, de jelentős tartalmi átfedésben lévő kategóriák. Az egységköltség fogalmát az előző alfejezet mutatta be, mely szerint az a termékegységre jutó költséget mutatja. Az elnevezés a költségfüggvénnyel kapcsolatos számításokhoz kötődik. Leggyakrabban az egységköltségfüggvény valamely volumenhez tartozó értékeként szerepel. Tekintettel arra, hogy az összköltségfüggvény egytermékes modell (definiált modellfeltételekkel), az egységköltségfüggvény is az. Az egységköltség ebben az értelmezésben az egytermékes vállalat költségkategóriája. A relatíve laza szóhasználat következtében, az egységköltség kifejezés más összefüggésben is előfordulhat. Az önköltség elsősorban a számvitel által definiált kategória. Számszerűsítését kalkulációnak nevezik. Az önköltségnek - különböző előtagokkal jelölve - több változata létezik. Alapváltozatok: Közvetelen önköltség: az adott termékfajta termékegységére közvetlenül elszámolt költségek összege. Szűkített önköltség: a közvetlen önköltség és a termékegységre felosztott üzemi általános költségek összege. Gyártási önköltség (amennyiben vannak gyáregységek): a szűkített önköltség és a termékegységre felosztott gyáregységi általános költségek összege. Teljes önköltség: a szűkített önköltség, vagy ha van, akkor a gyártási önköltség és a termékegységre felosztott vállalati általános költségek összege. Előfordulhat, hogy mindezek közül a vállalat csak a közvetlen önköltséget számszerűsíti, Magyarországon a törvény csupán erre kötelezi. A közvetlen önköltség az adott termékre (kalkulációs egységre) közvetlenül elszámolt költségeket jelenti. Tekintettel az önköltség számviteli meghatározottságára, az önköltség témakörének rövid bemutatása a hazai jellemzőkre koncentárlódik. A hagyományos közvetlen költségek körébe azok a költségek tartoznak, melyeknél már a felmerülés pillanatában tudni lehet, hogy melyik terméket (kalkulációs egységet) terhelik. A feldolgozóipar hagyományos közvetlen költségei: - közvetlen anyagköltség, - közvetlen bérköltség, - a közvetlen bérek pótlékai, kiegészítő fizetési és járulékai, - gyártási különköltség, - egyéb közvetlen költségek (az előírások szerint nem tartalmazhat értékesítési különköltséget). Magyarországon 1980-tól lehetőség nyílt a kibővített közvetlen költségek hivatalos használatára.126 Ez azt jelenti, hogy a hagyományos közvetlen önköltség tételei mellett további közvetlen önköltség elemként elszámolható a gyártási technológia költsége (a gépek, berendezések értékcsökkenési leírása, a technológiai energia költsége, a gépjavítási, karbantartási költségek), továbbá abban az esetben, ha az üzem homogén tevékenységet végez (például egyféle terméket gyárt), akkor az üzemben felmerülő összes költség a kalkulációs egységre terhelhető. Végső soron a szabályok azt mondják ki, hogy a kibővített közvetlen 126

A fő szabály részletei több ízben módosultak.

138 önköltség nem tartalmazhat értékesítési költségeket és olyan igazgatási, valamint központi irányítási költségeket, melyek nem hozhatók közvetlen kapcsolatba a termék előállításával. Tekintettel a számvitel által ajánlott felosztási módszerekre, a kibővítés révén keletkező "többletinformáció” döntési információként torzításokat tartalmazhat. Viszont létezik egy másik összefüggés, amit ugyancsak célszerű több szempontból is átgondolni. A vállalat köteles a saját termelésű készleteket (kész, félkész, befejezetlen termelés), valamint a saját tevékenység egyéb eredményeit közvetlen önköltségi értéken nyilvántartásba venni. Ez az összefüggés azt is nyilvánvlóvá teszi, hogy miért nem szrepelhet a közvetlen költségekben értékesítéssel kapcsolatos költség. Ha a vállalat a hagyományos közvetlen önköltséget definiálja a maga számára közvetlen önköltségként, akkor a saját előállítású készleteinek és egyéb, nem értékesített produktumainak a kimutatott vagyonértéke kisebb lesz, mint amekkora a kibővített közvetlen önköltség alkalmazása esetén lenne. Ugyanakkor a kimutatott nyeresége is kisebb lesz az említett vagyonelemekre egyébként elszámolható “bővítmény” közvetlen költségekkel. (Bizonyos érdekhordozók szempontjából ez utóbbi nem hátrányos, mivel az adott tételre vonatkozó nyereségadó kötelezettség időben későbbre tolódik.) Előírás szerint minden vállalatnak kötelező saját önköltségszámítási szabályzattal rendelkeznie. A szabályzatot ki kellett dolgozni, a változások függvényében folyamatosan karban kell tarani, esetlg teljesen át kell dolgozni. Bizonyos tartalmi előírásokon túl sem a szabályzat szerkezetére, sem a számítási eljárásokra vonatkozóan nincs kötelezően előírt forma, minden vállalat a saját elképzelései, és vállalati sajátosságai szerint dolgozhatja ki. A szabályzat fontos eleme a közvetlen önköltségre vonatkozó rész, mely részleteiben leírja, hogy az adott vállalat milyen nyilvántartási és számítási rend szerint milyen kalkulációs egységre, milyen szerkezetű önköltséget, vagy önköltség változatokat számszerűsít. Mindemellett olyan nyilvántartási rendet kell tartalmaznia, amely alapján a belső és a külső ellenőrzések elvégezhetők. Az önköltség-számítás elvégezhető a termelés (szolgáltatatás) megkezdése előtt. Ezt előkalkulációnak nevezik. Elvégezhető a folyamat befejezése előtt, ez a közbenső kalkuláció. És elvégezhető a folyamat befejezése után, amit utókalkulációnak neveznek. Az eredeti közvetett, illetőleg a kibővített közvetlen költségekkel csökkentett közvetett költségeknek a kalkulációs egységre történő felosztására nincsenek előírások. Az ajánlások között többféle számviteli megoldás található. A kibővített közvetlen önköltség alkalmazásakor az esetlegesen felosztandó közvetett költségek összege relatíve kisebb. Ilyen esetekre gyakori ajánlás, hogy a közvetlen önköltség mellett csak a teljes önköltséget célszerű meghatározni. A közvetett költségek felosztására vonatkozó szakmai ajánlások a vállalati sajátosságokhoz igazodóan különbözőek lehetnek. Az első leágazási csomópont a vállalati profilhoz kapcsolódik: a) Ha a vállalat egytermékes, akkor alkalmazható az egyszerű osztókalkuláció. Elvégzése kissé bonyolultabb, mint amilyennek első látásra tűnik, ugyanis a félkész és befejezetlen termékeket kisebb arányú közvetett költség terheli, mint az előállított késztermékeket. A nem befejezett termelés egyes termelési vertikumok közötti arányváltozásai további számítási igényt jelenthetnek. A közvetett költségek felosztása vertikumoktól és irányítási szintektől függően történhet egy, vagy több lépcsőben. b) Abban az esetben ha a vállalat rokontermékeket gyárt (például azonos az alapanyag, azonos a technológia, különböző a méret, vagy azonos alapanyag, azonos technológia és különböző minőség, stb.) céls zerűen alkalmazható az egyenértékszámos osztókalkuláció. Ekkor vezértípusban (vezértemékben) fejezik ki a termelési volument.

139 Ehhez kiindulásképpen kiválasztják a vezértípust (verzérterméket). Ennek az egyenértékszáma 1. Az összes többi termék egyenértékszámát a vezértípus arányában határozzák meg. 0,76, 1,14 stb. Az egyes termékfajták előállított mennyiségeit beszorozzák az egyenértékszámokkal, így számvitelileg homogén mennyiségek adódnak. Ezek összegezhatők, és az összesített volumennel a költségek eloszthatók. Ekkor a vezértípus egységére jutó közvetett költséghez jutunk. A további termékek egységére jutó közvetett költséget az egyenértékszámokkal való beszorzás révén lehet meghatározni. A pontosabb felosztás céljából ma már költségtételekre bonotott költségfelosztást is alkalmaznak, ahol a különböző közvetett költségfajták felosztásához különböző egyenértékszámokat szerkesztenek. Ebben az esetben egy adott terméknek eltérő lehet az egyenértékszáma attól függően, hogy melyik költségtétel felosztásánál szerepel. c) Többtermékes vállalat esetén a közvetett költségek termékekre való felosztásának legáltalánosabb számviteli megoldása a költségek pótlékkulcsos felosztása. Pótlékoló kalkulációnak is nevezik. Lényege: az egyes termékek előállításával szoros kapcsolatba hozható ismérv (vetítési alap) arányában osztják szét a közvetett költségeknek az adott munkafázisban szétosztandó összegét. Súlyára való tekintettel a módszer részletesebb ismertetése ismertetése indokolt. A közvetett költségek pótlékkulcsos felosztásánál első lépésként a vetítési alapot jelölik ki. Vetítési alapként az az adat szerepel, aminek arányában a közvetett költségek felosztása történik. Az üzemi általános költségek leggyakrabban alkalmazott vetítési alapja a közvetlen bérköltség, a normaóra127, illetőleg az üzemben felmerült összes gépórák száma. A gyáregységi és a vállalati általános költségek felosztásakor leggyakrabban a szűkített (vagy a közvetlen) önköltséget alkalmazzák vetítési alapként. A vetítési alap ismeretében meghatározható a pótlékkulcs. A pótlékkulcs a vetítési alap egységére jutó felosztandó költséget számszerűsíti: Po tle kkulcs 

A felosztando koltse gosszeg Vetit e si alap osszege

A következő lépésben már meghatározható a kalkulációs egységre jutó közvetett költség. Ez a vetítési alapnak az adott termékre vonatkozó mutatószáma és a pótlékkulcs szorzata. Ha például az üzemi általános költséget a közvetlen bér arányában osztják fel termékekre, a számítás (példabeli számokkal) a következőképpen történik:

Potle kkulcs kozvetlen berre 

Adott uzem felosztando uzemi altalantos koltse ge 11,6 millió   0,758 Az üzemben felmerült összes közvetlen bérköltség 15,3 millió

Egy adott termékre felosztott adott üzemi általános költéség számítása: A terméknek az adott üzemben felmerült közvetlen bérköltsége szorozva a pótlékkulccsal.

127

Egy adott termék normaórája az előállításához különböző tevékenységi fázisokban, norma szerint felmerülő élőmunka-igényt órában kifejezett mutatószám szerint összegzi. Az üzemre összesített normaóra azt mutatja meg, hogy az adott üzemben a közvetlenül termelő munkások időráfordítása norma szerint összességében hány órának felel meg. (A termelt termékmennyiségek és a vonatkozó időnormák szorzatösszege.)

140 Ha a “ZT” terméknek az adott üzemben felmerült közvetlen bérköltsége 17,6 egység, akkor ennek a terméknek az adott üzemben keletkezett üzemi általános költsége: 17.6  0,758 = 13,34 egység. Az ezredfordulót követően gyakran találkozhatunk a közvetett költségek strukturált felosztásával is, ahol a közvetett költségek nagyobb tételeit eltérő vetítési alapok szerint osztják szét, mindegyik tételhez olyan vetítési alapot használva, mely a legjobb közelítéssel mutatja a költségokozati összefüggéseket. Ennek gyökerei a tevékenység alapú költségszámításhoz nyúlnak vissza. (Az eljárást az Activity Based Costing név alapján ABC módszernek rövidítik.) A tevékenység alapú költségszámítás is egy számviteli eljárás, jellemzően ez is pótlékkulcsok segítségével osztja szét a közvetett költségeket, azonban mindegyik közvetett költség tételhez olyan pótlékkulcsot választ, ami viszonylag jól illeszkedik a költségfelmerülés természetéhez. Az eljárás az egyszerű pótlékkulcsos felosztáshoz képest pontosabb önköltség információkat eredményez. A számviteli költséginformációs rendszer - elszámolási jellegéből fakadóan – főleg a múltra vonatkozó adatokat képes szolgáltatni, továbbá csak egyféle logika szerint képes építkezni. Természetesen a számvitel funkciója, és egységesen értelmezett építkezési logikája megkerülhetetlen, és hasznos a vállalatok, valamint a gazdaság számára. Más kérdés, hogy a vezetői döntések széles spekturmának információ-igényéhez a számviteli információbázis nem elégséges. A termékekkel kapcsolatos döntések során többféle tartalmú és belső szerkezetű termékköltség ismerete válik szükségessé. A volumen-elmozdulás költségkihatásának meghatározásához a proporcionális költség ismerete szükséges. Annak eldöntéséhez, hogy a termék gyártásával érdemes-e foglalkozni, egy logikailag nagyon finomra hangolt termékköltség-számítás mentén olyan költségkategóriát célszerű szerkeszteni, amely a valódi oksági összefüggéseket a legszigorúbban követve minden költséget szétterhel a termékekre. A vállalat által gyártott termékek hozam szerinti rangsorolásához egy harmadik típusú termékköltség kategória szükséges, ami az oksági alapon termékre terhelhető összes költséget, de csak azt tartalmazza.128 Mindez alátámasztja, hogy az egy szálon futó költség-építkezés semmiképpen sem alkalmas a gazdasági döntések variábilis szerkezetű termékköltséginformáció igényének a kielégítésére. Mindemellett ez utóbbi termékköltség-információk nem igénylik a számviteli pontosságot. A vállalati sajátoságok igen különböző tartalmú és súlyú egyszerűsítéseket tesznek lehetővé. Ezért a különböző típusú döntések megalapozásához egy, a konkrét vállalati sajátosságokhoz igazított módszertant célszerű kidolgzni. Nem szabad a túlzott pontosság csapdájába esni. Ezek az információk ugyanis nem az elszámoláshoz és az ellenőréshez, hanem tájékozódáshoz, a döntések megalapozásához szükségesek. A megengedhető hibahatárok kérdésében is célszerű állást foglalni. A nagyobb hányadot kitevő költségeket nagyobb pontossággal kell felmérni, a periférikus tételeknél a nagyvonalúbb becslés is megengedhető. A döntési típusokhoz illlesztett költséginformációs rendszerbe jól beilleszthető a számviteli elszámolások miatt kötelezően előállítandó információk rendszere is. Csak előbb a célt kell világosan látni. Enélkül nem lehet áttekinthető, relatíve olcsó és a felmerülő igényeket kielégítő rendszert kialakítani.

128

Részletesen: Illés Mária (2002): Vezetői gazdaságtan .364-403. old.

141

6.2.6. ÁRAK A beszerzési és az eladási árak meghatározó jelentőségűek a vállalatok életében. Igenigen mély (“zsigerig ható”) ismeretük és megfelelő alakításuk az eredményes működés egyik alapvető feltétele. A termék eladhatósága a piaci körülményekhez igazított ár függvényeként alakul. A piaci ár azonban a döntéseknek már egy korábbi fázisban, a termékpaletta konkretizálásakor is hat. A piaci körülményekből vezethető le, hogy mit érdemes termelni, milyen minőségben, és milyen árral célszerű a piacon megjelenni. Az állandó változásban lévő kereslet és kínálat jelenének, prognosztizált jövőjének ismerete, valamint az árszempontú piacismeret a termékpolitika eredményessége szempontjából is meghatározó jelentőségű. A vállalati ármunkához többféle árkategória tartalmának és kapcsolódó becslőszámításainak ismerete szükséges. A leggyakoribb árkategóriák: - Keresleti ár: A vevők értékítélete, fizetési hajlandósága a piactelítettség függvényében. - Közömbösségi ár: az az ár, amely mellett - adott hasznossági és egyéb paraméterek figyelembevételével - a vevőnek közömbös, hogy a vizsgált terméket, vagy a konkurens terméket vásárolja-e meg. - Kínálati ár: az az ár, amely megtéríti a termék összes költségét, és a vonatkozó nyereségkövetelményeket. - Ajánlati ár: az az ár, melyen a vállalat eladásra ajánlja a terméket, illetőleg amellyel a vevő először találkozik. - Engedményes, felárat tartalmazó ár: számtalan konkrét változatuk van (mennyiségi, minőségi, szezonális, stb.). - Kalkulálható ár: az adott piac érvényes árszabályait nem sértő ár. - Lefölözéses ár: piaci újdonság viszonylag magas ára, mely a „lefölözi” a piaci hasznot. - Behatolási ár: az új piacra történő belépést lehetővé tevő ár. Fentiek közül ez az alfejezet csupán a négy legfontosabbnak a tartalmi összefüggéseit mutatja be. Tekintettel a szükséges szakismereti háttérre, a bemutatott árkategóriák becslőszámításainak módszertanára nem tér ki. A négy legfontosabb árkategória mellett röviden bemutatja az árképzési sémákat, valamint a haszonkulcsos árképzést.

6.2.6.1. A kereslet és az ár összefüggése, keresleti ár Keresleti ár meghatározása során arra keresik a választ, hogy a keresleti viszonyok ismeretében az adott termékre vonatkozóan milyen ár mellett milyen volumen értékesíthető. A keresleti ár a vevő vásárlási hajlandóságát tükrözi, az előállítás költségeitől független kategória. Az előállítás költségei abból a szempontból gyakorolnak hatást a piacra, hogy amikor a költségekhez képest lényegesen alacsonyabb ár szerint mutatkozna kereslet, a termék nem jelenik meg a piacon, vagy megszűnik a kínálata. (Ma ilyennek látszik például a Holdra szervezett turistaút.) Az egyes termékek iránt megnyilvánuló kereslet számos összefüggés hatására alakul ki. A kereslet legfontosabb meghatározó tényezői: - a reáljövedelem színvonala, - a termék saját ára,

142 - más termékek árai, ezen belül kiemelt jelentőségűek a helyettesítő- és rokontermékek árai valamint kiegészítő termékek esetében a főtermék ára is, - a népesség száma, struktúrája, - a közízlés és a szokások, - az évszakok (szezonalitás), - a konjunkturális helyzet. A fenti általános meghatározó tényezők mellett a kereslet specifikus hatótényezőivel is számolni kell, melyek jelentős többsége annak függvényében alakul, hogy termelő felhasználásra vagy végső fogyasztásra történik-e a termelés, illetőleg milyen típusú szükségletet elégít ki (alapvető - magasabb rendű szükségletek), hogyan alakul az újravásárlás üteme (folytonos újravásárlás, tartós javak) stb. és mindemellett magának a terméknek is lehet szükségletbefolyásoló, szükségletteremtő hatása. A vállalati gazdálkodás szempontjából a kereslet számos meghatározó tényezője közül az árnak van kiemelt jelentősége, a sok tényező közül csupán az ár az, amire a vállalat hatást gyakorolhat. A monopolhelyzetben lévő vállalat elvileg szabadon mozoghat a kereslet és az ár összefüggésrendszere által kijelölt gazdálkodási sávban (Alacsonyabb ár mellett nagyobb volumen, magasabb ár mellett kisebb volumen értékesíthető.) A versenypiaci feltételek között működő vállalat az ár keresletbefolyásoló szerepét csak a versenytársak ténykedése által szűkebbre, vagy nagyon szűkre szabott gazdálkodási sávban képes saját javára fordítani. Az ár és a volumen általános összefüggését az "árlefutási görbe" írja le. Figyelembe veszi, hogy a terméket az újdonság szakaszában általában az un. úttörő (újdonságokért rajongó) vásárlók vásárolják, és ez a réteg az újdonságokért hajlandó egy relatíve magas árat is megfizetni. Relatíve magas induló ár mellett is el lehet adni egy számottevő mennyiséget. Majd az egyre nagyobb volumen eladhatósága érdekében csökkenteni kell az árat. A piac elérhet egy olyan telítettségi szintet, amely mellett már nem lehet további mennyiséget a szokásos értelemben értékesíteni. Bizonyos javak egy adott szükségletet együttesen, egymást kiegészítve elégítenek ki. Közöttük érvényesülhet főtermék (alaptermék) és kiegészítő termék jellegű kapcsolat. (Mint például az autó és a benzin, a golyóstoll és a betét stb. esetében). Érvényesülhet olyan kapcsolat is, amelyben egyidejűleg a helyettesítési kapcsolat is hat (főétel és köret). A kereslet és az ár összefüggésében jelentős sajátosság, hogy a főtermék árának változása intenzívebben hat a kiegészítő termék keresletére, mint magának a kiegészítő terméknek az árváltozása. A kiegészítő termékek árváltozásának a főtermék keresletére történő visszahatása nem jellemző. (Ha például 15 százalékkal csökken a személygépkocsik ára, többen vásárolják. Több használatban lévő autó esetén több üzemanyag fogy. Viszont kevesen vesznek csupán azért személygépkocsit, mert 15 százalékkal olcsóbb lett az üzemanyag.) Az ikertermékek egymáshoz viszonyított árai kifejezetten a vevők (vásárlók) értékítélete szerint alakulnak. A piacon maradásnak itt is feltétele, hogy ezek együttesen térítsék meg a költségeket és a nyereségkövetelményeket. A melléktermékek árai a helyettesítő termékek árainak függvényében határozhatók meg. Az iker- és melléktermékek megítélése, árszempontjai időben jelentős változásokat mutathatnak. (A II. Világháború előtt például a vágóhidak hulladékként kezelték a pacalt, ingyenesen lehetett hozzájutni. Napjainkban egy konyhai ételkülönlegességnek az alapanyaga, ára a tőkehúséval vetekszik.) Egyes termékek adott árszintjeinél, illetve bizonyos körülmények hatására az ár és a kereslet közötti általános összefüggésnek éppen az ellenkezője érvényesül. Az árcsökkentés keresletcsökkenést, illetve az árnövelés keresletnövekedést indukál. Az így létrejövő

143 hatásokat paradox árhatásoknak nevezi a szakirodalom. (Például bizonyos kozmetikai cikkek esetében ez az összefüggés igen jelentős.)

6.2.6.2. Közömbösségi ár A közömbösségi ár az az ár, amely mellett - adott hasznossági és egyéb paraméterek figyelembevételével - a vevőnek közömbös, hogy a vizsgált terméket, vagy a konkurens terméket vásárolja-e meg. A közömbösségi ár a vevői szempontú hasznosság, illetőleg fogyasztói szempontú érték szerint bearányosított árat jelent. A vizsgált termék előállítási költségeitől teljes mértékben független kategória. Meghatározásához a vevő értékítéletének árszempontú feltérképezése szükséges. Az eladónak (termelőnek) arról is kell ismereteket szereznie, hogy a vevő a saját ár-szempontú számításai alapján hogyan értékelné a szóban forgó terméket, más termékkel összehasonlítva. Ebben a kérdésben alapvetően eltér a termelési (értékesítési) célból vásárló vevő, és a fogyasztó nézőpontja, informáltsága. A termelő-felhasználó a szükséges minőségi jellemzőkön túl elsősorban a költség és nyereségkövetelmény keletkeztető hatások szempontjából mérlegel. A fogyasztó számára az ár mellett a hasznosság és a külcsín a döntő mérlegelési szempont. Az anyagok esetében a minőség, a felhasználhatóság szempontjai dominálnak. Az ár szempontú összemérésre, bearányosításra igen sokféle, főleg műszaki anyag- és technológiai ismeret szükséges. A várható leszabási többletveszteség, a várható többletselejt, a silányabb minőség miatt felmerülő többletmunka stb. költségei (melyek ugyanazon alapanyag esetében is technológiánként, termék-fajtánként különbözhetnek) áruegységet terhelő részének ismeretében lehet eljutni ahhoz az információhoz, hogy milyen ár mellett lenne közömbös a választás. Ha a minőség eltérésének nyereség-követelmény vonzatai is lennének - például az esetleges gépidő többlet miatt - a számítás során ezt is figyelembe kell venni. Gépek és különböző termelő-berendezések (a továbbiakban gépek) esetében azt vizsgálják, hogy az egyes változatok éves átlagban mekkora költség, és nyereség-megtérülési követelményt keletkeztetnek. A vevőnek tehát adott esetben akkor közömbös, hogy melyik gépet vásárolja meg, ha ezek évi átlagos tőke129 és üzemeltetési költsége azonos. Egy adott gép közömbösségi ára tehát az az ár, amely mellett az évi átlagos tőke- és üzemeltetési költségének összege éppen azonossá válik az összehasonlításban szereplő másik gépével. A fogyasztási cikkek közömbösségi árának meghatározási elve eltér a fentiektől. A fogyasztó szubjektív megítélését is át kell vezetni az árakra. A fogyasztó árfizetési hajlandósága szempontjából kiemelt jelentőségűek lehetnek az érvényesülési paraméterek (szín, divat stb.). Emellett a tartós fogyasztási cikkeknek a teljesítménnyel, tartóssággal, költségmegtakarítással kapcsolatos hasznossági paramétereit nehéz számszerűsíteni, mivel a háztartásokban ezeknek a folyamatos üzemeltetése általábn nem jellemző. A hasznossági és az érvényesülési paraméterek összegzése csak korlátozott pontossággal lehetséges. Magát az összegzést általában un. pontozásos módszerrel oldják meg. Ebben a munkában a vevő preferencia-skálájának ismerete nélkülözhetetlen. A szubjektivitásból eredő hibák nem küszöbölhetők ki, csupán mérsékelhetők.

129

A kialakult szóhasználat szerint egy gép évi átlagos tőkeköltsége – kissé leegyszerűsítve - azt az összeget jelenti, amely magában foglalja az amortizációt valamint a gépbe átlagosan befektetett pénz nyereségkövetelményét (“opportunity cost”-ját).

144 6.2.6.3. Kínálati ár A kínálati ár egy termelői szempontú árkategória, mely azt mutatja meg, hogy a szóban forgó terméknek milyen ára térítené meg a rá fordított költségeket és a rá osztott nyereségkövetelményt. A számítás a termelő szempontjait tükrözi, független a piaci értékítélettől. Ismerete többféle döntés megalapozását szolgálja. A kínálati ár alapvető információ annak eldöntésekor, hogy termelje-e a vállalat az adott terméket. Abban az esetben, ha a kínálati ár (vagyis a megtérítendő összeg) magasabb, mint amennyiért a terméket értékesíteni lehet, nem célszerű a gyártásba „belevágni”. A kínálati árnak a keresleti és a közömbösségi árral való egybevetését a gyártás megindítása előtt, jövőorientáltan, sokféle változatban célszerű elvégezni. A kínálati ár minimuma - a fentiektől eltérő költséginformáció felhasználásával - a volumen-elmozdulás célszerűségének becslésekor szükséges információ. A kihasználatlan kapacitások ideiglenes leterhelése szempontjából a kínálati ár abszolút minimuma a proporcionális költség. Ilyen ár mellett a többlettermék már nem hoz nyereséget, de veszteséget sem okoz. A kínálati ár bizonyos összefüggésben szerephez juthat az ajánlati ár meghatározásában is. (Részletezése az alábbi alfejezetben) A kínálati ár egyik összetevője a célirányosan számított termékköltség, a másik összetevő a hasonló logika alapján szétterített nyereségkövetelmény. Egytermékes vállalatnál a számítás egyszerűbb. Többtermékes vállalat esetében az erőforrás-felhasználás oksági összefüggéseinek feltérképezéséből kiindulva, vállalatonként változó egyszerűsítési lehetőségekkel lehet jó kínálati árbecsléseket végezni.130 Az effajta számításokat, illetőleg a szükséges alapadatokat a fejlett piacgazdaságokban meglehetős titkossággal kezelik. Az információk kiszivárgása főként az ártárgyalásokon, de azokon túl is hátrányok forrásává válhat. A versenyszférán kívül eső területeken, mint például a természetes monopóliumok esetében az ármeghatározási procedúra valójában azt célozza, hogy a tényleges ár a kínálati árhoz közel essen. 6.2.6.4. Ajánlati ár Az ajánlati ár azt az árat jelenti, amellyel a vállalat megvételre ajánlja a termékét, illetőleg az az ár, mellyel a vevő először találkozik. Tekintettel arra, hogy ez a találkozás sokféleképpen létrejöhet, az ajánlati ár megjelenési formája is többféle. Ilyen az ártárgyalás első lépésében az eladó által kinyilvánított árelvárás, és ajánlati árak az un. katalógusárak 131 is. Az áruház ajánlati árának tekinthető az árcédulán szereplő ár annak ellenére, hogy ebből nem lehet alkudni. A fogyasztó áralkuja abban áll, hogy a számára nem kedvező áron kínált terméket nem veszi meg. Ha az áru a meghirdetett áron nem talál vevőre, az áruház árengedményre kényszerül. Ajánlati árak a tenderekre (versenytárgyalásokra) benyújtott árak is. Egyes forrásmunkák - szűkítve a fogalmat - csak ezt értelmezik ajánlati árként. A vitát mellőzve, praktikus okokból (vagyis azért, hogy ne kelljen egy újabb árfogalmat bevezetni) a továbbiakban az itt definiált, tágan értelmezett ajánlati árfogalommal dolgozunk. 130

A témakör meglehetős részletességű tárgyalását adja: Illés Mária – Vezetői gazdaságtan. Kossuth Kiadó, 2002. (368-444. oldal.) 131 A nagy tételben vásárlók a katalógus árakból alkudni szoktak. Az irodalom szerint nem ritka, hogy ebből akár 40 százalékot is elenged az eladó.

145 Az ajánlati árral célszerű a piaci körülményekhez igazodni. Annak a kérdésnek az eldöntésekor, hogy ténylegesen milyen árral lépjen egy termék a piacra, meghatározó jelentőségű a piacelemzés, valamint a keresleti és közömbösségi ár-becslések alapján nyert információk. A közömbösségi ártól általában lefelé kell eltérni (behatolási ár). Speciális esetekben (világmárka) a közömbösségi ártól felfelé is el lehet mozdulni, de csak abban az esetben, ha az érvényesülési funkciók között az adott speciális tulajdonsággal nem számoltak. Kívánatos az adott piacra vonatkozó termékéletgörbét132, és az adott vevőkör szokásait is figyelembe venni. Ha a közömbösségi ár kívánatos pontosságú becslésére nincs lehetőség, ez utóbbi információk válnak domináló súlyúvá. Az ajánlati ár és a kínálati ár között nincs szerves kapcsolat. Az ajánlati ár, lehet alacsonyabb és magasabb is, mint a megtérülési elvárások összegét jelző kínálati ár. Ha a vállalat a versenytársainál olcsóbban termel, akkor az ajánlati árat a kínálati ár felett, de a piaci árat nem meghaladó szinten célszerű meghatározni. Az ajánlati árnak a piaci ártól való célszerű távolságát a kapacitás függvényében célszerű kialakítani. (Minél alacsonyabb az ajánlati ár a piaci árhoz képest, annál nagyobb mennyiséget lehet értékesíteni.) Ha viszont a piaci árhoz képest drágán termel a vállalat, akkor a kínálati ár alatt kell meghatározni az ajánlati árat. Ellenkező esetben nem tudja értékesíteni a terméket. (Egyidejűleg hozzá kell látni annak feltárásához, hogy hogyan lehetne a kínálati árat csökkenteni, illetőleg mely terméket lenne célszerű a vonatkozó kapacitások lekötése érdekében felfuttatni.)

6.2.6.5. Árképzési sémák A fentiekben különböző árszámítási elveket tekintettünk át. Ezek szerint az ajánlati árára vonatkozó döntés alkalmával a piaci viszonyokból kell kiindulni. Ehhez képest ellentmondásosnak látszik, hogy a vállalatok igen gyakran árképzési sémák szerint határozzák meg az ajánlati árat. A művelethez általában árvetési, más szóhasználattal árképzési sémákat, űrlapokat töltenek ki. Az űrlapok tételesen felsorolják a felszámítandó tételeket, melyek összegzése révén kiadódik az ár. Az űrlapok kitöltését általában az ár-, illetőleg marketing részleg illetékes dolgozói végzik. Maga az árképzés kifejezés is egy olyan számítási sémára utal, mely alapján az eladó meghatározza árujának az árát. Az árképzésnek ez a módja azonban csak a felszín. A fejlett piacgazdaságokban az árképzési sémákat többnyire olyan struktúrában állítják össze, mely az árpolitikai szempontokat pontosan képes közvetíteni, de az adott paramétereket még a séma kitöltője sem tudja visszagöngyölíteni az árpolitikai megfontolások szintjéig. A körültekintően összeállított sémák rendszerint csak a hagyományos közvetlen költségek szintjéig egyértelműek. A további két három sorban van elrejtve a titok. Ezek rendszerint olyan szorzatok beállítását írják elő, amiből nem lehet visszakövetkeztetni a vállalati árpolitika fő megfontolásaira. A vetítési alapokat és/vagy a vonatkozó szorzókulcsokat időnként változtatják. (Esetenként egyes szorzatok önmagukban is rejtélyesnek tűnnek.) Ha tehát illetéktelen kézbe kerülne egy-egy ilyen árképzési űrlap, abból semminemű üzleti titok nem szivárogna ki. Az „árképzési séma” tehát általában már az árpolitikai megfontolásokat is rejtetten magába foglaló, gyakorlati árszámítási útmutató. A vállalatok jól felfogott érdeküknek megfelelően a sémák mögött meghúzódó számításokat és elemzéseket nem csupán vállalati titokként kezelik, hanem szűkre szabják azt a kört is, melynek tagjai ezekbe a számításokba és elemzésekbe betekinthetnek. 132

Az életgörbék bemutatása a 10. fejezetben szerepel.

146 6.2.6.6. Haszonkulcsos árképzés A haszonkulcsos árképzés kategóriájába azok az ármegállapítási módszerek sorolhatók, amelyek egyfajta haszonkulcs szerint számítják fel a hasznot. A termelőszféra részére (helytelenül) ajánlott változat a közvetlen költségre pótlékolja a közvetett költség és nyereségelvárás összegét. Ekkor a haszonkulcsot úgy állapítják meg, hogy az összes közvetett költség és az elvárt nyereség összegét elosztják az összes közvetlen költséggel. A közvetlen költség szorzójaként szereplő rátát fedezeti haszonkulcsnak is nevezik. A számítás:

Haszonkulcs klenktgarányos 

 sszeskozvetettkoltse g  Nyeresegelvaras O  sszeskozvetlenkoltse g O

Haszonkulcsos ár = Közvetlen önköltség + Közvetlen önköltség  Haszonkulcs Vagyis: Haszonkulcsos ár = Közvetlen önköltség  (1 + Haszonkulcs) A haszonkulcs a teljes önköltségre is vonatkozhat, ekkor a teljes önköltség és a haszonkulcs szorzataként adódó árelem nyereségtartalmat takar. A kereskedelemben jellemzően “felülről” számítják a haszonkulcs szerinti hozamot. Az eladási ár meghatározása: Elad asi ar 

Beszerze si ar 1 - Haszonkulcs

Ennél a számításnál a haszonkulcs szerinti árösszetevő az eladási ár arányában szerepel. Ez könnyen belátható a formula átalakításával: Eladási ár – Eladási ár  Haszonkulcs = Beszerzési ár A kereskedelemi vállalatok a haszonkulcsot (haszonkulcsokat) a hasonló profilú keresekedelmi cégek haszonkulcsaiból kiindulva határozzák meg. Többek között emiatt is “piacszerűbb” itt a haszonkulcsos árképzés, mint a termelőszférában. A haszonkulcsos árképzés a kereskedelem „ősi” árképzési módszerének is tekinthető. Elvileg kitűnően igazodik a kereskedelmi ágazat sajátosságaihoz. Jól kezeli a tőkearányos nyereségelvárás magántőkés elven működő rendszerét abból kiindulva, hogy minél nagyobb értékű az áru, tendenciájában annál nagyobb tőkét köt le. Elterjedt megoldás a kereskedelmi haszonkulcsok termékcsoportok szerinti differenciálása. A forrásmunkák a haszonkulcsos árképzés gyakorlati alkalmazására vonatkozó példaként rendszerint kereskedelmi cégeket említenek. Egyes forrásmunkák ajánlásai értelmezhetők oly módon, hogy a haszonkulcsos ár a termelőszférában betöltheti a kínálati ár és az ajánlati ár funkcióját is. A bizonyítás nélküli, kijelentésszerű ajánlásokat mindig óvatosan kell kezelni. A haszonkulcsos ár a

147 termelőszférában mind kínálati árként, mind az ajánlati árként félrevezető lehet. A valóságban a haszonképződés és a haszonrárakódás szempontjából a tőke áll a középpontban. (A tőke aszerint vándorol a gazdaságban, hogy hol érhet el nagyobb tőkejövedelmezőséget.) Egy adott vállalat termékeinek a tőkeigény struktúrája és a költségstruktúrája rendszerint jelentős eltéréseket mutat. A hagyományos haszonkulcsos árképzés főként a nagy szóródású és a haszon rárakódása szempontjából passzív anyagköltségek szerint torzítja a termékre felszámított hozamelvárást. (Minél nagyobb az anyagköltség, annál nagyobb összegű hoamelvárás terhelődik a termékre.) Emellet az effajta szétterhelés a munka- és technológia igényesség szerint is torzíthat. (A megmunkálás élőmunka költsége a hagyományos közvetlen költségek között szerepel, a gépi megmunkálásé hagyományosan közvetett költség.) Az ajánlati ár számítási sémájaként a haszonkulcsos árképzés eleve a piaci körülményektől elvonatkoztatott árat határoz meg. Ha az ajánlati árként alkalmazott haszonkulcsos ár a piaci körülményekhez képest magas, akkor a termék értékesítési esélyei romlanak. A fejlett piacgazdaságok marketing irodalma a haszonkulcsos árképzésnek csupán ezt a hátrányát ismerteti. Arra nem utal, hogy ez az ár megtérülési követelményként a kínálati árat is torzítottan tükrözteti. A haszonkulcsos árképzés - az irodalom szerint - a fejlett piacgazdaságokban is meglepően nagy arányban fordul elő. Mélyebb ismeretek lennének szükségesek arra vonatkozóan, hogy melyik ágazatra vonatkozik a megállapítás. A valóságos árak vizsgálata arra utal, hogy amennyiben a fejlett piacgazdaságok a termelői és a szolgáltatói szféra terén a hasznonkulcsos árképzést alkalmazzák, az nem hasonlít annak a fent ismertetett klasszikus változatához.133

6.3. ÖNELLENŐRZŐ KÉRDÉSEK Mutassa be eszközökre értelmezve a kiadás és a költség tartalmi eltéréseit! Egy adott gazdasági évben meghaladhatja-e a költségek összege a kiadások összegét? Válaszát magyarázza meg! 3. Sorolja fel, hogy az erőforrások felhasználása következtében egy adott évben milyen tartalmú, és milyen összegű költségek keletkeznek! 4. Mit jelent a költségek költségnemek szerinti csoportosítása? 5. Mit jelent a költségek elszámolhatóság szerinti csoportosítása? 6. A termelési volumennel való összefüggés szerint milyen költségcsoportok képezhetők? Mindegyik csoportot példával alátámasztva mutassa be! 7. Mit jelent a lineáris összköltségfüggvény? Milyen fő összetevőkből áll? 8. Ismertesse a lineáris összköltségfüggvényből származtatott függvényeket! 9. Van-e olyan termelési szint, ahol a lineáris összköltségfüggvényből származtatott határköltség-függvény értéke magasabb, mint az ugyanazon volumenhez tartozó egységköltség? Válaszát magyarázza meg! 10. A lineáris összköltségfüggvénynek melyik modell-feltétele biztosítja, hogy a költségek közé ne kerüljenek be progresszív költségek? 11. A valóságban nem elhanyagolható súllyal keletkező degresszív költségösszegeket hogyan építik be a lineáris összköltségfüggvény költségstruktúrájába? 12. Mi az oka annak, hogy minden kapacitásmérethez külön-külön célszerű megszerkeszteni a lineáris összköltségfüggvényt? 1. 2.

133

Maria Illes (2005): The Structural Problems of Pricing Approach in Hungary.

148 13. A degresszív költségek művi kettéosztása következtében milyen rész-összetevőkből építkezik a lineáris összköltségfüggvény? 14. Hogyan kapcsolódik az adózáshoz az a módszertani megoldás, hogy a vállalat a hagyományos, vagy a kibővített közvetlen önköltség számítás módszerét alkalmazzae? 15. Mit jelent a közvetett költségek pótlékkulcos felosztása? 16. Mit jelent az egyenértékszámos osztókalkulció? 17. Ismertesse a keresleti, a közömbösségi, a kínálati és az ajánlati ár lényegét! 18. Mi a haszonkulcsos árképzés, hol alkalmazható, hol válhat félrevezetővé az alkalmazása? 19. A kereskedelemben hogyan állapítják meg a haszonkucsot, és hogyan számítják a haszonkulcsos árat?

149

7. FEDEZETSZÁMÍTÁS 7.1. A FEJEZET TARTALMA A fedezetszámítás klasszikus változata. A klasszikus fedezeti ábra és kategóriái. A kritikus termelési volumen számítása egytermékes modellben. A többtermékes vállalat kritikus volumenének becslése. A többlettermelés (értékesítés) nyereségvonzatának becslése.

7.2. TANANYAG 7.2.1. A FEDEZETSZÁMÍTÁS KLASSZIKUS VÁLTOZATA A fedezetszámítás klasszikus változatát világszerte oktatják. Nem csupán a közgazdászok és a mérnökök kötelező tananyagaiban szerepel. Alig található olyan szakterület, melynek felsőfokú képzési anyagában ne fordulna elő. Leglényegesebb előnye: felhasználásával viszonylag egyszerűen lehet számszerűsíteni azt a termelési mennyiséget (tevékenység volument), amely ahhoz szükséges, hogy a vállalat, vagy valamely, a többitől független gazdasági tevékenysége ne legyen veszteséges. Ezen túl a fedezetszámításnak a szemléletalakító szerepe is jelentős. A vonatkozó becslőszámítások alapja a klasszikus fedezeti ábra, mely a vállalati gazdaságtan és a gazdálkodási gyakorlat egyik legszélesebb körben és legáltalánosabban használt modellje. A modell két fő elemből építkezik. Ezek egyike a lineáris összköltségfüggvény költségmodellje. A másik fő elem a konstans egységár feltételezése mellett számított árbevételi függvény. Ez utóbbi a konstans egységár és a volumen szorzataként az origóból induló egyenessel ábrázolható. Tehát az ábra alapja két egyenes, az egyik az origóból induló árbevételi függvény, a másik a fix költségek összegénél induló összköltségfüggvény. A modellt – a fedezetszámítás alapkategóriáinak feltüntetésével – a 7.2.1. ábra mutatja be. Az alapkategóriák értelmezése: 1. Fedezeti pont: az árbevételi függvény és a költségfügvény metszéspontja (egy volumen és egy értékadat tartozik hozzá). 2. Kritikus termelési volumen: a fedezeti ponthoz tartozó termelési volume. Ennél a termelési volumennél a vállalatnak sem nyeresége, sem vesztesége nem keletkezik. Ez a nyereségesség fordulópontja. 3. Veszteséges zóna: a kritikus volumen alatti termelési zóna. 4. Nyereséges zóna: a kritikus volumen feletti termelési zóna. 5. Fedezeti összeg: a fix költség és a nyereség összege, mely összeg az árbevétel és az összes proporcionális költség különbségeként is meghatározható. 6. A termékegység klasszikus fedezete: az egységár és a proporcionális költség különbsége. Ez a kategória nem szerepel az ábrán. (Mivel fajlagos, termékegységre jutó érték, a klasszikus ábrán nem jeleníthető meg.) A modell-

150 feltételek értelmében mind az egységár és mind a fajlagos proporcionális költség konstans, következőleg a kettő különbségeként adódó termékfedezet is konstans. A termékfedezet a veszteséges zónában a fix költségek fedezetét szolgálja, a nyereséges zónában minden fillér klasszikus fedezet tiszta (adózatlan) nyereséget tartalmaz. A fedezeti összeg a termékegység klasszikus fedezete és a darabszám szorzataként is meghatározható.

A KLASSZIKUS FEDEZETI ÁBRA ÉS KATEGÓRIÁI

Ft

P(x)

Nyere -ség

K(x)

Fedezeti pont Fix költ ség

Veszt eség

Fedezeti összeg

bx

Összes proporcionális költ ség x

Veszteséges zóna

Krit ikus termelési volumen

N yereséges zó na

7.2.1. ábra A fedezeti összeg meghatározásának 5. és 6. pontban leírt három lehetősége: a) A fix költség és a nyereség összege: Fed k  M  a b) Az árbevétel és az összes proporcionális költség különbsége: Fed k  px - bx c) A volumen és a termékegység klasszikus fedezetének a szorzata: Fed k  x p - b ahol (a korábbi jelölések mellett) Fedk = a klasszikus fedezeti összeg, p = konstans egységár. A klasszikus fedezeti ábra szemlélet-alakító hatásában azt az összefüggést hivatott tudatosítani, hogy a volumenelmozdulás hatására csak a változó költségek növekednek, s ha az árakat változatlannak tételezzük fel, a többletvolumen egyre nagyobb arányú nyereséget eredményez. Szemléletformáló szerepe mellett a modell becslőmódszernek is kiváló. Annak

151 ellenére, hogy a modell egytermékes, bizonyos összefüggései a többtermékes vállalat becslőmódszerei között is jól hasznosíthatók. A klasszikus modellen alapuló számítások leggyakrabban a kritikus volumen (volumenek) becslésére, illetőleg a többlettermelés nyereségvonzatának meghatározására irányulnak.

7.2.2. A KRITIKUS TERMELÉSI VOLUMEN BECSLÉSE EGYTERMÉKES MODELLBEN Egytermékes modellben a kritikus volumen becslése egyszerű: megvizsgáljuk, hogy a fix költségek megtérítéséhez hány darab (kilométer, tonna, m 2 , m3 , stb.) termék klasszikus fedezete szükséges.

Kritikus volumen 

Fix költség Ár - Proporcionális termékköltség

x0 

azaz:

a p-b

(x0 = a nyereségesség fordulópontját jelző kritikus termelési volumen.) A vállalat számára természetesen az a kedvező, ha a kritikus volumen viszonylag alacsony, hiszen ennek teljesítése után minden további értékesített terméknek a fedezete nyereség tarttalommal jelenik meg. A kritikus volumen az árbevételi függvény és a költségfüggvény metszéspontjához tartozó volumen számszerűsítésével is meghatározható, és a fenti megoldáséval azonos számszerű eredményre vezet. Részben a fedezetszámítás fő összefüggésének tükröződése, részben a többtermékes vállalat kritikus volumenéhez történő átvezethetőség szempontjából a fent bekeretezett számítási változat alkalmazása preferált. Ha például egy egytermékes vállalat termékének ára 73 Ft/db, proporcionális költsége 42 Ft/db és az éves fix költségeinek tervezett összege 217 millió Ft, akkor a kritikus termelési volumen az alábbiak szerint becsülhető:

x0 

217 millió 217 millió   7millió db 73 - 42 31

Egyszerű szorzásként meghatározható a kritikus volumenhez tartozó árbevétel is, ami természetesen megegyezik az ugyanehhez a volumenhez tartozó összköltséggel:

p x0  a  b x0

152 73  7 millió = 511 millió, 217 millió + 42  7 millió = 511 millió. A kritikus volumenhez tartozó árbevétel és összes költség számszerűsítése az összefüggések átlátásához kíván segítséget adni. Nincs érdemleges gyakorlati jelentősége. A vállalatok ugyanis a kritikus volument általában tájékozódási céllal becslik. A nyereségesség határpontja azt is jelenti, hogy a vállalat majdnem veszteséges. Ennek a minimumnak az elérése csak a legritkább esetben szerepel valódi termelési célként. Szintén szemléltetési céllal szerepel, hogy a kritikus volumen az árbevételi függvény és a költségfüggvény metszéspontjához tartozó volumenként is meghatározható: 73 x = 217 millió + 42 x; 31 x = 217 millió; x = 7 millió Ez utóbbi számítás az eredeti változathoz képest jellegtelen. Noha a második lépés után itt is el kell osztani a fix költséget a fajlagos fedezettel, a számítás folyamatában eltűnik a fedezetszámítás alapvető logikai összefüggése, szemléletformáló ereje, miszerint minden egyes termék a maga termékfedezetével járul hozzá a fix költségek megtérítéséhez, illetőleg a nyereség keletkezéséhez. (A fedezetszámítást a hazai szakirodalom egyes korábbi leágazásai vélhetőleg ezért nevezik hozzájárulás-számításnak.) Jelentős bizonytalanságokat tartalmazó információbázis esetén az összefüggések stabil ismerete hozzájárulhat az esélyek reálisabb feltérképezéséhez. Néhány fontos összefügggés: a) Ha ez eredetileg tervezetthez képest nagyobb lesz a fix költség, ez a kritikus volument megnöveli. Több terméknek a fedezetére lesz szükség a fix költségek megtérítéséhez. Ellenkező esetben a kisebb fix költséghez kisebb kritikus volumen tartozik. b) Ha az eredeti tervekhez képest sikerül nagyobb piaci árat elérni, akkor a termékegység klasszikus fedezete is nagyobb lesz, kevesebb terméknek a fedezetére szükség a fix költségek megtérítéséhez. Ellenkező esetben a kisebb egységárhoz nagyobb kritikus volumen tartozik. c) Ha az eredetileg tervezetthez képest kisebb lesz a fajlagos proporcionális költség, akkor nő a termékegység klasszikus fedezete, ami csökkenti a kritikus volument. Ellenkező esetben a nagyobb proporcionális költséghez nagyobb kritikus volumen tartozik. Példa: Egy egytermékes vállalat kontrolling szakembere összegyűjtötte a következő évi kritikus termelési volumen meghatározásához szükséges adatbázist. Az adatbázisban az értékadatok euróban, a volumen adatok darabban szerepelnek. Az adatbázis alapján megszerkesztette a következő évi termelésre vonatkozó lineáris összköltségfüggvényt: K(x) = 60 millió + 70 x Feltárta a várható eltérések sávját is. A fix költségek vonatkozásában lehetségesnek tartja akár a 62 millió, akár az 58 millió eurós összeg létrejöttét is. A proporcionális költségekre vonatkozóan maximum ±0,5 eurós eltérést tart valószínűnek. A marketing szakembertől kapott információ szerint az ár nagy valószínűséggel 10 euró/darab szinten lesz tartható. Ettől maximálisan mintegy ± 0,3 eurós eltérés bekövetkezésére lehet számítani.

153

Az adatoknak az alapeset szerinti alakulása mellett a kritikus termelési volumen 20 millió db. Eszerint 20 millió db terméknek a 3 eurós darabonkénti fedezete szükséges ahhoz, hogy a 60 millió euró fix költség megtérüljön. Számítása:

x0 

60 m  20 m 10  7

a) A fix költségek bizonytalanságának a kritikus volumenre gyakorolt hatása:

x 0a1 

58 m  19,3 m 10  7 , illetőleg

x 0a2 

62 m  20,7 m 10  7

Ha a fix költségeknek alapesethez viszonyított kedvezőbb alakulása következne be, ez 19,3 millió darabra csökkentené az egyébként esedékes 20 millió kritikus volument. A kedvezőtlenebb változat bekövetkezésekor 20,7 millió darabra növekedne a kritikus mennyiség. b) A proporcionális költségek bizonytalanságának a kritikus volumenre gyakorolt hatása: x 0b1 

60 m  17,1 m , illetőleg 10  6,5

x 0b2 

60 m  24 m 10  7,5

A proporcionális költségek esetében, a fix költségekéhez hasonló a hatásmechanizmus. A kedvezőbb költségalakulás csökkenti, a kedvezőtlebb növeli a kritikus volument. c) A piacon érvényesíthető ár bizonytalanságának hatása a kritikus volumenre: x 0c1 

60 m  18,2 m , illetőleg 10,3  7

x 0c2 

60 m  22,2 m 9,7  7

A magasabb realizálható ár mellett csökken, az alacsonyabb mellett nő a kritikus termelési mennyiség. d) Szélsőséges esetben, ha a fix költség, a proporcionális költség és az ár egyaránt a legkedvezőbb változat szerint alakulna, akkor a kritikus mennyiség 15,3 millió darab lenne, ha viszont mindhárom adat a bizonytalansági sáv legkedvezőtlenebb értékét venné fel, akkor 28,2 millió darab lenne a kritikus volumen. Számítása:

x 0d1 

58 m  15,3 m , illetőleg 10,3  6,5

x 0d2 

62 m  28,2 m 9,7  7,5

A kontrolling szakember által összeállított adatbázis alapján megállapítható, hogy a vállalat nagy valószínűséggel 20 millió darab előállítása és értékesítése esetén éri el a

154 nyereséges zóna kezdetét. Az adatoknak a legvalószínűbb értékektől való eltérése esetén a kritikus volumen 15,3 millió és 28,2 millió eshet. Kicsi annak a valószínűsége, hogy minden adatnak a legkedvezőtlenebb, vagy a legkedvezőbb változata következzen be.

7.2.3. A TÖBBTERMÉKES VÁLLALAT KRITIKUS VOLUMENÉNEK BECSLÉSE A kritikus volumen a többtermékes vállalatok esetében is becsülhető. A különböző termékek mennyiségi adatai nem összegezhetők, ezért a volumen értékben kifejezve szerepel. E célra az irodalom az árbevételi mutatót használja, ezért itt is az szerepel. Valójában nem a számviteli értelemben vett árbevételről van szó, hanem a megtermelt termékekhez tartozó árbevételi összegről. A számítás logikai menete az egytermékes modelléhez hasonló. Abból indul ki, hogy az árbevétel egy forintjából azok a fillérek járulhatnak hozzá a fix költség megtérítéséhez, melyek a proporcionális költség megtérülése felett keletkeznek. A kérdés: „Hány forint árbevételnek a fedezeti fillérkéi szükségesek ahhoz, hogy a fix költség megtérüljön?” Vagyis a fix költséget el kell osztani az átlagos árbevétel-arányos fedezeti rátával:

Kritikus volumen értékben 

Fix költség Árbevétel - Összes proporcionális költség Árbevétel

Ahhoz, hogy egy adott árbevételi összeg átlagos árarányos fedezeti rátája meghatározható legyen, ismerni kell magát az árbevételt, az ennek elérése során felmerült proporcionális és fix költségeket, ahol természetesen a proporcionális költség részeként szerepel a számított proporcionális, és fix a költség részeként a számított fix költség is. A becslés fentiekben felírt alapváltozata szerint csupán az elmúlt évekre lehetne kiszámítani, hogy mekkora bevétel mellett érték (volna) el a kritikus volument. A jövőre vonatkozó becslés esetében nehézséget okoz, hogy a formulában szereplő proporcionális költségösszeg és árbevétel a volumen függvényeként alakul, amit viszont nem ismerünk. Ezért az alapváltozat szerinti számítás a jövőbeni kritikus volumenek becslésére közvetlenül nem alkalmas. A probléma áthidalására egy becsült átlagos árbevétel-arányos fedezeti rátát célszerű alkalmazni. A fix költség viszonylag jól becsülhető a volumen ismerete nélkül is. Az átlagos árbevétel-arányos fedezeti ráta becsléséhez például az előző időszaki rátából is ki lehet indulni, majd azt a várható piaci változások szerint felfelé, vagy lefelé korrigálni. A várható piaci változások között a hangsúly az egyes termékek árarányos fedezeti rátájának alakulására, illetőleg a termékstruktúra várható változásának a hatására koncentrálódik. Közepes, vagy annál nagyobb többtermékes vállalatok esetében az árbevételarányos fedezeti ráta egyik évről a másikra többnyire nem mutat jelentős változékonyságot. A többtermékes vállalat esetére is igaz, hogy egyébként változatlan feltételek mellett a nagyobb fix költség növeli, a kisebb csökkenti a kritikus termelési volument. Itt az árak és a proporcionális költségek alakulásának összhatása az átlagos árarányos fedezeti rátában tükröződik. Ha az eredeti változathoz képest nagyobb a fedezeti ráta, akkor csökken, ellenkező estben nő a kritikus termelési volumen.

155 Abból adódóan, hogy a volumenváltozás mögött többé-kevésbé a termékösszetétel is változik, a becslés pontatlansága az egytermékes modelléhez képest szükségképpen nagyobb. A termékösszetétel-változás hatására bekövetkező fedezeti ráta változás torzító hatásának csökkentése érdekében esetleg több várható fedezeti ráta mellett is célszerűvé válhat a kritikus volumen meghatározása. Ha például egy többtermékes vállalat fix költsége 1980 millió Ft, és az árbevételarányos fedezeti ráta 0,41 (vagyis átlagosan minden Ft árbevételben 41 fillér a fedezet), akkor a nyereségesség fordulópontjához tartozó kritikus árbevétel:

xˆ 0 

1980 millió  4829 millió Ft 0,41

xˆ 0 = a kritikus volumen árbevételen értelmezett mutatószáma. Ha viszont a 41 százalékos ráta csupán durva becslés eredménye, és a valóságban a termékstruktúra változása miatt jó esetben 43 százalékosra nőhet, kedvezőtlenebb esetben 39 százalékosra csökkenhet az átlagos fedezeti ráta, akkor a tisztánlátás érdekében célszerű e két határpontnak megfelelő kritikus volument meghatározni: 1980 millió : 0,43= 4605 millió; 1980 millió : 0,39 = 5077 millió. Tehát a struktúraváltozás bizonytalanságai miatt a kritikus volumen a 4,6 milliárd és 5,1 milliárd forintos árbevételi sávba várható. A példában szereplő fél milliárd forintos bizonytalansági sáv meglehetősen szélesnek tűnik (mintegy 10 százalékos). Ez abból következik, hogy a példában az árarányos fedezeti ráta bizonytalansági sávja is nagy (4 százalékpontnak megfelelő). A gyakorlatban, viszonylag stabil piaci viszonyok között, a vállalati árbevétel-arányos fedezeti ráta meglehetős stabilitást mutat. A feldolgozóiparban jellemzően egy százalékponton belül szokott változni. Mind az angol nyelvű, mind a hazai szakirodalomban gyakran találkozhatunk azzal az elképzeléssel, hogy a kritikus volumen becsléséhez használandó átlagos árbevétel-arányos fedezeti rátát az egyes termékek egyedi árarányos fedezeti rátáinak súlyozott számtani átlagaként határozhatjuk meg. Természetesen így is meg lehet határozni, s elképzelhető olyan helyzet is, amikor ennek az eljárásnak az alkalmazása a célravezető megoldás. Ugyanazon adatbázis mellett a fent bemutatott és ez utóbbi módszer ugyanahhoz a rátához vezet. Könnyen belátható, hogy a súlyozott számtani átlagként előállított átlagos fedezeti ráta lényegesen számításigényesebb megoldása révén is a fent bemutatott egyszerű számítás eredményéhez jutunk. A már alkalmazott jelölések felhasználásával:

pi  bi pi  x i pi - bi    pi x i -  bi x i   pi x i  pi x i  pi x i

 pi x i

156 Abban az esetben, ha a struktúraváltozás különböző változatainak az átlagos árbevételarányos fedezeti rátára gyakorolt hatását kívánjuk feltérképezni, az eltérő súlyok szerint számított súlyozott számtani átlag révén megfelelő információkhoz juthatunk. A nyereségesség fordulópontjának számszerűsítése mellett – ugyanezen az elven – további kritikus volumenek is becsülhetők mind az egytermékes, mind a többtermékes vállalatok esetében. Az árbevétel-arányos fedezeti rátával kapcsolatban hangsúlyozni kell, hogy a vállalat kritikus termelési volumenének becsléséhez alkalmas segédeszköznek bizonyul, azonban mint az előzőekben szerepelt - a vállalati jövedelmezőség jellemzésére már nem alkalmas. Az egyes termékek fedezeti rátái sem alkalmasak érdemi rangsorképzésre. Ha ezeket nagyság szerint sorba rendezzük, megtévesztő hatású információhoz juthatunk.

7.2.4. A TÖBBLETTERMELÉS NYERESÉGVONZATÁNAK BECSLÉSE A fedezetszámítás klasszikus elve magában foglalja azt az összefüggést is, hogy – a modell érvényességi határain belül – bármely volumen szintről indulunk, minden további termék előállítása (és értékesítése) következtében a konstans termékfedezettel nő a fedezeti összeg. (Ezt szemlélteti a 7.2.4. ábra.) Mint az egytermékes modell ismertetésekor szerepelt, ezek a termékenként halmozódó termékfedezetek a kritikus termelési volumen eléréséig a fix költségek megtérítéséhez szükségesek. A kritikus termelési volumen felett realizált minden fedezeti forintnak nyereség a tartalma. Az ebben a zónában történő többlettermelés nyereségvonzata a többlet-volumen és a termékfedezet szorzataként adódik. Ugyanez az összefüggés érvényes, amikor a többtermékes vállalat valamely termékére vonatkozóan adódik többlet-értékesítési lehetőség. A KLASSZIKUS FEDEZET HALMOZÓDÁSI ELVE

Ft Fedezeti összeg

Nyereség Fix költség Veszteség

Volumen Kritikus termelési volumen

7.2.4. ábra

157 A többtermékes vállalat a kritikus volumene az átlagos árarányos fedezeti ráta alapján becsülhető. A többlettermelés nyereségtöbbletének becsléséhez az átlagos fedezeti ráta nem alkalmazható, ugyanis a vállalat soha nem átlagterméket értékesít, hanem konkrét termékfedezettel rendelkező konkrét termékeket. A volumentöbblet nyereségtöbbletének becslésekor itt is olyképpen lehet gondolkodni, hogy amennyiben a vállalat már a nyereséges zónában tevékenykedik, akkor bármely termékéből értékesít egy egységgel többet, annak a termékfedezete már teljes egészében „tiszta” (költségmentes) nyereséget tartalmaz. Ebben a helyzetben a többtermékes vállalatoknál is igen egyszerűen, a termékfedezetek és az értékesíthető többletvolumenek szorzataként határozható meg a többletértékesítés nyereségvonzata. Ha egynél több termék többletnyereségét kívánjuk megbecsülni, akkor a termékenként elérhető nyereségtöbbleteket összegezzük. Hozzáértő szakember számára ez az összefüggés is a becslőszámítások szerinti tájékozódás tág lehetőségeit nyitja meg. Ha például a többletértékesítés egy új piaci szegmens számára csak csökkentett egységár mellett oldható meg, akkor termékfedezetként a módosított egységár és a proporcionális költség különbsége szerepel. Akár „fejben” is megbecsülhető a módosított áron történő többletértékesítés nyereségvonzata. Ha tehát a vállalat már a nyereséges zónában van, akkor – legyen az akár egytermékes, vagy többtermékes – a többletnyereség a többletértékesítés termékfedezetének és volumenének szorzataként becsülhető:

A TÖBBLETÉRTÉKESÍTÉS NYERESÉGVONZATA

=

A TÖBBLETÉRTÉKESÍTÉS TERMÉKÁRA

A TÖBBLETÉRTÉKESÍTÉS FAJLAGOS PROPOCIONÁLIS KÖLTSÉGE



VOLUMENTÖBBLET

Ha például egy jövedelmező többtermékes vállalat XG nevű termékére egy földrajzilag távol eső harmadik piacon talál 40 ezer darabra tehető fizetőképes keresletet, de ott a már kialakult 890 Ft-os árhoz képest csak 700 Ft-os árat érhet el, és a termék proporcionális költsége 412 Ft/db, akkor a többletértékesítés becsülhető nyereségvonzata (feltételezve, hogy az alacsonyabb ár nem zavarja a kialakult értékesítési csatornákon alkalmazott árakat): [700 – 412]  40 ezer = 11520 ezer Ft. Ha azonban a vevő jelzi azt a szándékát is, hogy ennek az árnak a bázisán hosszabb távú szerződést is kötne, akkor a döntés megalapozásához további számítások szükségesek. Ha ugyanis a termék ezen az áron már nem téríti meg az összes rá osztható költséget és nyererségkövetelményt, akkor nem célszerű egy ilyen termékkel előre lekötni a vállalati kapacitásokat. Hatékony piaci munkával olyan termelési és értékesítési lehetőségeket kell keresni, ahol az érvényesíthető ár legalább a kínálati ár szintjét eléri.

158

7.3. ÖNELLENŐRZŐ KÉRDÉSEK 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10.

11.

12. 13. 14. 15.

Milyen modell-elemekből építkezik a klasszikus fedezeti ábra? Sorolja fel, és értelmezze a klasszikus fedezeti ábra alapkategóriáit! Mit jelent a fedezeti összeg? Sorolja fel meghatározásának lehetőségeit! Mit jelent a termékegység klasszikus fedezete, hogyan számszerűsíthető? Mutassa be, hogy a klasszikus termékfedezet konstans, vagyis a termelési volumentől független fajlagos érték. Miben rejlik a klasszikus fedezeti ábra szemléletformáló hatása? Melyek a klasszikus fedezeti sémához kapcsolódó leggyakoribb becslőszámítások? Hogyan becsülhető az egytermékes vállalat kritikus termelési volumene? Mennyiben függ a degresszív költségek összegétől a kritikus volumen becslési hibája? Ha a kritikus volument aszerint számítjuk, hogy a fix költségek megtérítéséhez hány terméknek a klasszikus fedezete szükséges, akkor megtudjuk, hogy hány termék téríti meg a fix költségeket. Mi a helyzet a proporcionális költségek megtérülésével? Mutassa be egy tetszőleges példán keresztül, hogy akár a fix költség és a termékegység klasszikus fedezetének hányadosaként, akár az árbevételi függvény és a költségfüggvény metszéspontjaként határozzuk meg a kritikus termelési volument, ugyanazt a számítási eredményt kapjuk! Hogyan becsülhető a többtermékes vállalat kritikus termelési volumene? Mi az oka annak, hogy a többtermékes vállalat kritikus volumenének becslése során nagyobb bizonytalansággal kell számolni, mint az egytermékes vállalat esetén? Hogyan határozható meg a nyereséges zónában működő egytermékes vállalat többlettermelésének nyereségvonzata? Hogyan határozható meg a nyereséges zónában működő többtermékes vállalat egy adott termékének többlettermelése révén keletkező nyereségtöbblet?

159

IRODALOMJEGYZÉK Ansoff, H. I. (1965):

Corporate Strategy. An analityc approach to business policy for growth and expansion. McGraw-Hill, New York. Antalóczy Katalin (1998): A multinacionális cégek szerepe a világgazdaságban, KeletKözép-Európában és Magyarországon. Korunk, 3. sz. Bajmócy Zoltán (2004): Az üzleti inkubáció szerepe a vállalkozásfejlesztésben. Közgazdasági Szemle, 12. sz. Balogh Sára – Bélyácz Iván – Vállalati Gazdaságtan. Janus Pannonius Egyetemi Kiadó, László Gyula – Marosi András – Pécs. Szerb László – Ulbert József (1994): Bergier, Jacques (1974): Ipari kémkedés. Kossuth Könyvkiadó. Boda Zsolt – Radácsi László Vállalati etika. Vezetőképző Intézet. (1996): Bodócsi András (2004): A vállalati fúziók Magyarországon és az EU-ban. Fejlesztés és finanszírozás, 3.sz. Bodócsi András (2005): Változások az összefonódások ellenőrzésének szabályozásában. Versenytükör, szeptember. Bodócsi András (2007): Az összefonódások ellenőrzésének főbb szabályai. Cégvezetés, 7. sz. Buzás Norbert (2004): A vállalkozói szellem szerepe a spin-off cégek alapításában. In: A szociális identitás, az információ és a piac. SZTE Gazdaságtudományi Kar Közleményei. JATEpress (257-266. old.) Chandler, A. D. Jr. (1962): Strategy and Structure: Chapter in he History of the Industrial Enterprise, Massachusetts Institute of Technology Press, Cambridge, MA. Chikán Attila (1997): Vállalatgazdaságtan. AULA Kiadó. Chikán Attila (1997): Jelentés a magyar vállalati szféra nemzetközi versenyképességéről. „Versenyben a világgal”- kutatási program. Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem, október. Czabán János – Vargha Jenő Vállalatgazdaságtani irányzatok – fejlesztési feladatok: In.: (2001): Tudásalapú társadalom. Tudásteremtés – tudástranszfer. Értékrendváltás. III. Nemzetközi Tudományos Konferencia. Miskolci Egyetem, Gazdaságtudományi Kar. (120-124. o.) Csath Magdolna (1994): Stratégiai tervezés és vezetés. Vezetési szakkönyvsorozat 1. „Leadership” Vezetés- és Szervezetfejlesztési és Tanulást Segítő Kft. Sopron-Budapest. Csath Magdolna (1997): Stratégiai vezetés: múlt jelen és jövő. Marketing & Management, 5.sz. Dési András (2003): Erősítené a gazdasági hírszerzést a francia kormány. Népszabadság, július 16. Dobos Károly – Tóth Mihály, Mezőgazdasági vállalati gazdaságan I. A vállalati szerk. (1976): gazdálkodás alapjai. Mezőgazdasági Kiadó.

160

Du Plessis, A. P., Du Toit, C. M. Fundamental Business Economics. Butterworths & Co (SA) & Nortje, J. D. (1981): (PTY) Ltd Evan, E. M. – Freeman, R. E. A modern vállalat stakeholder-elmélete: kantiánus (1996): kapitalizmus. In: Boda Zsolt – Radácsi László: Vállalati Etika. Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem, Vezetőképző Intézet. Fülöp Gyula (2003): A globális vállalati stratégiák. Aula Kiadó. Faulkner, David – Bowman, Cliff Versenystratégia. Panem – Prentice Hall. (1999): Fülöp Sándor (1995): Vállalati diagnosztika. Egyetemi tananyag. Közgazdasági Továbbképző Intézet. Kézirat. Grant, R. M. (199l): The resource-based theory of competitive advantage: Implications for strategy formulation. California Management Review. Spring. (114-135. p.) Hill, C. W. L. – Jones, G. R. Stategic Management. An Integrated Approach. Houghton (1992): Mifflin Company. Boston, Toronto, Dallas. Hoffmann Istvánné (1998): Direkt marketing. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó,. Horváth Lajos (1990): Mezőgazdaság. In: Népgazdasági szerkezet. Aula Kiadó, 6676. old. Horváth László (1973) A vállalat távlati terve. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest. Horváth László – Csath Stratégiai tervezés. Elmélet és gyakorlat. Közgazdasági és Magdolna (1983): Jogi Könyvkiadó, Budapest Hoványi Gábor (2000): A menedzsment új horizontjai. Közgazdasági Szemle, 7-8. sz. Hoványi Gábor (1999): A vállalati versenyképesség makrogazdasági és globális háttere. Michael Porter két modelljének továbbfejlesztése. Közgazdasági Szemle, 11. sz. Hoványi Gábor (2002): Versenyelőny: - a gyenge jelekre tájolt menedzsment (WSOM). Vezetéstudomány, 5. sz. Hussey, D. E. (1983): A tőkés vállalati tervezés gyakorlata. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest. Husti István (1995): Mezőgazdasági vállalkozói ismeretek. (Ökonómiai és menedzsment kézikönyv vállalkozóknak.) Agrocent Kiadó. Illés Mária (2002): Vezetői gazdaságtan. Kossuth Kiadó, Budapest. Illés Mária (2004): Vállalati gazdaságtan fejezetek. Sokszorosított tananyag. Miskolci Egyetem. Illés Mária (2005): Vállalati gazdaságtan. Tantárgyi program. HEFOP Üzleti képzési ág projekt, Alapozó képzés, Üzleti modul. Maria Illlés (2005) The Structural Problems of Pricing Approach in Hungary. Theory Methodology Practice. No.1. Illés Mária (2013): A gyakorlat szempontjából felmerülő vállalatgazdaságtani problémák. In: Ekonomické štúdie – teória a prax, ISBN 978-80-971251-2-7 Itelszon, L.B.. (1967): Matematikai és kibernetikai módszerek a pedagógiában. Tankönyvkiadó, Budapest. Kakuk János (2002): Legújabb eredmények a nemzetközi adózás területén. Pénzügyi Szemle, 8. sz. Kapás Judit (2000): A tranzakciós költségek tana a vállalatelméletekben. Vezetéstudomány,. 07-08. sz. Kapás Judit (2002): Mi a baj a modern vállalatelméletekkel? Egy új megközelítés:

161 többdimenziós vállalatelmélet. Vezetéstudomány,. 9. sz. Kaplan, Robert S. – Norton, Balanced Scorecard. Kiegyensúlyozott stratégiai mutatószámDavid P. (1998): rendszer. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budpest. Kotler, Philip (1991): Marketing management. Elemzés, tervezés, végrehajtás és ellenőrzés. Műszaki Könyvkiadó, Budapest. Kőhegyi Kálmán (2005): Vállalkozói hálózatok. Közgazdasági Szemle, 5. sz. Lengyel Imre (2000): A regionális versenyképesség tényezői, különös tekintettel a Dél-Alföldre. Versenyképesség - regionális versenyképesség tanulmánykötet. JATE Press Szeged,. Lengyel Imre (2001): Iparági és regionális klaszterek. Tipizálásuk, térbeliségük és fejlesztésük főbb kérdései. Vezetéstudomány, 10. sz. Lengyel Imre – Deák Szabolcs Klaszter: a helyi gazdaságfejlesztés egyik sikeres eszköze. (2002): In.: Buzás Lengyel (szerk): Ipari parkok fejlődési lehetőségei: regionális gazdaságfejlesztés, innovációs folyamatok és klaszterek. Tanulmánykötet. SZTE GTK JATE Press.

Maslow, Abraham (1970): Mészáros Tamás (2002):

Motivation and Personality. 2nd edition, Harper & Row. A stratégia jövője, a jövő stratégiája. Aula, Budapest.

A vállalat eszközei és körforgásuk. In. Szöveggyűjtemény az ipargazdaságtan tantárgyhoz II. Tankönyvkiadó, Budapest. Mithani, D.M. (1988): Fundamentals of Business and Managerial Economics. Himalaya Publishing House. Bombay, Nagpur, Delhi. Old, J. – Shafto, T. (1990): Introduction to Business Economics. Stanley Thornes (Publishers) Ltd. England.. Orbán Péter (lapinterjú), 2004: Terjedőben az ipari kémkedés. Magyar Nemzet, május 21. Oszlányi Péter (1995): Az immateriális vagyon fontosságáról. Mind nagyobb szerep a gazdálkodásban. Bankó. A Világgazdaság havi pénzügyipénzpiaci melléklete, szeptember. Ötvös Zoltán (2007): Minőségi fejlődésre készülnek az ipari parkok. (Interjú Tóth Jánossal.) Gazdasági Tükörkép Magazin, január. Parányi György (1999): Vállalati versenyképesség, potenciál és minőségképesség, Vezetéstudomány, 1. sz. Pataki György – Radácsi László Alternatív kapitalisták. Új Paradigma Kiadó, Budapest. (2000): Porter, M. E. (1993): Versenystratégia. Iparágak és versenytársak elemzési módszerei, Akadémia Kiadó, Budapest. Reilley, E. W. (1955): Planning the strategy of the business. Advanced Management, December. Román Zoltán (1978): Az ipar gazdaságtana. Akadémiai Kiadó, Budapest. Salamonné Huszty Anna (1998): Alapvető képességek. In: Sokszínűség a cégstratégiában.(Szerk. Varsányi Judit.) Aula Kiadó, Budapest. Salamonné Huszty Anna (2000): Jövőkép és stratégiaalkotás. Kossuth Kiadó, Budapest. Samuelson, P.A- Nordhaus W.D Közgazdaságtan. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, (1987): Budapest Schmalen, Helmut (2002): Általános üzleti gazdaságtan. Axel-Springer Budapest Kiadó. Sivák József (2001): A globalizáció árnyoldala - a káros adóverseny. Pénzügyi Megyeri Endre (1987):

162

Szemle, 5. sz. Steade, R. D. – Lowry J.R. Business an Introduction. South-Western Publishing. CO. (1987): Cincinnati, Ohio. Szabó Katalin (1998): Kihelyezési hullám: A piac térhódítása a vállalati hierarchiák rovására. Közgazdasági Szemle,2. sz. Szegedi Krisztina (2003): A stratégia, mint a vállalati gazdálkodás vezérfonala. Miskolci Egyetem, egytemi sokszorsítású tananyag. Szántó Zoltán (1998): A racionális döntések elméletén nyugvó társadalomtudomány. Előszó. Osiris Kiadó – Láthatatlan Kollégium, Budapest. Tari Ernő (1998): Stratégiai szövetségek az üzleti világban. Közgazdasági és jogi Könyvkiadó,. Tarnóy László – Becht József Az építőipar költségvetési és árrendszere. Közgazdasági és (1960): Jogi Könyvkiadó, Budapest. Tilles, S. (1963): How to Evaluate Corporate Strategy. Harvard Business Review, July-August. Tomcsányi Pál (2000) Általános kutatásmódszertan. Egyetemi tankönyv. Országos s Mezőgazdasági Minősítő Intézet, Budapest. Torma Péter (2003): Tanítják az üzleti hírszerzést. Népszabadság, november 11. Turban, E. – Meredith. J. R. Fundamentals of Management Science. Business (1985): Publications, INC. Plano, Texas,. Varga Csaba (2003): Tézisek a versenyképesség paradigmaváltásáról. eVilág, augusztus. Vargha Jenő (1991): Ipargazdaságtan. Jegyzet a gazdasági mérnöki szakok számára. Tankönyvkiadó. Vargha Jenő (1998/2001): Oktatási segédlet a Vállalatgazdaságtan I. tantárgyhoz. Miskolci Egyetem, Vállalatazdaságtan Tanszék. Varsányi Judit (1996): Üzleti stratégia – üzleti tervezés. Nemzeti Tankönyvkiadó. Varsányi Judit – Virág Miklós Cégstratégiák piaci, pénzügyi megalapozása. Műszaki (1997): Könyvkiadó. Vassné Egri Magdolna (2001): A vállalati versenyképesség vizsgálata empirikus kutatási adatok felhasználásával. Vezetéstudomány, 6. sz. Wallace M..J. –Flynn P.J. (1990): Business English Dictionary. Sorger Kolon Ltd. Világgazdasági kisszótár. Kossuth Könyvkiadó, 1984. Vissi Ferenc (2003): Stratégiai szövetségek, globális monopóliumok.Közgazdasági Szemle, XLII. évf., 1995. 11. sz.

Sokszerzős szótárak, lexikonok: Közgazdasági kislexikon (1990) Kossuth Könyvkiadó, Budapest. Magyar Larousse enciklopédia Librairie Larousse, Paris – Akadémiai Kiadó. (1979, 1991): Világgazdasági kisszótár (1984). Kossuth Könyvkiadó, Budapest