Vajda Zsuzsanna Oktatási filozófiák és a jelenlegi felsőoktatási reformtervek A felsőoktatásban készülő reformok egyik legnagyobb hibája az előkészítetlenség, az abban szereplő értékek, szempontok reflektálatlansága. Amikor a nyilvánosság előtt az oktatási, felsőoktatási rendszerről esik szó, a szakértők nagy természetességgel használnak kategóriákat, amelyek jelentését aligha ismeri a nagyközönség. Ezért mondandómat néhány ilyen közhely pontosításával kezdem, nevezetesen azzal, mit kell értenünk a „porosz” és az „angolszász” oktatási rendszer alatt. Az írás második felében arra térek ki, melyek azok a problémák, amelyek a mai felsőoktatásban ténylegesen megoldásra várnak, ám a reformterv nem tér ki rájuk. A felsőfokú képzés elődei, a középkori egyetemek ősei a XIII- XVI. században szerveződtek, a humanizmus, a reformáció és az ellenreformáció szellemi mozgalmainak hatására. Az egyetemek ugyan, mint az oktatás egésze, egyházi irányítás alatt álltak, de gyakran intézményi és jogi autonómiával rendelkeztek. Ennek nyomait ma is őrzik az egyetemek sajátos szertartásai (a rektor királyi többese, a doktorrá fogadás szertartása stb). A a hallgatók „egyetemi polgárok” voltak, az egyetemeknek saját törvényeik és jogszolgáltatásuk volt. Az alapfokú, elemi oktatásnak és a magasabb szintű képzésnek a XIX. századig nem volt egymással intézményi kapcsolata. Mintegy 150-200 éve kezdődött az a folyamat, melynek hatására az európai országokban – és a nyomunkban az egész világon – egységes, az állami oktatáspolitika által irányított rendszerszerű oktatás alakult ki. E rendszerek létrejöttét az abszolútista uralkodók (Mária Terézia, Nagy Frigyes, Napóleon), majd a polgárosodó nemzetállamok segítették elő részben az eszmei – szervezeti keretek, majd a pénzügyi háttér megteremtésével. Az oktatási rendszereknek két alapvető fajtáját – a „poroszt” és az „angolszászt” szokták megkülönböztetni. A valóságban az amerikai oktatási rendszer egy harmadik típus, és érdemes megjegyezni, hogy például a kanadai és a skót, nemkülönben a kínai és a japán iskolarendszer porosz, vagy kontinentális elvek alapján szerveződik. A „porosz” vagy kontinentális iskolarendszer „az” igazi rendszerré szervezett állami oktatás. A kontinentális iskolarendszerek funkciói közé tartozik - a megfelelő tudás, tudományos ismeretek átadása - aktív részvétel a szocializációban, amely jelenti részben a nemzetállami ideológiák (nemzeti identitás, valláserkölcs), részben a modern polgári társadalomban való élet erkölcsi és gyakorlati szabályainak közvetítését - a társadalmi mobilitás új csatornájának megteremtése. A modern, kontinentális oktatási rendszerek a „meritokrácia”, az érdem szerinti boldogulás intézményei. Elvileg és ideális esetben ugyanis a születési előjogok és a családi anyagi források
mellett lehetőséget teremt rá, hogy az egyének saját tehetségük alapján kedvező társadalmi pozíciókat foglalhassanak el, és a középosztály derékhadát alkotó értelmiség (szakértelmiség, állami bürokrácia, pedagógusok) tagjává váljanak. A társadalmi mobilitásban az oktatás lépcsőzetessége játssza a legfontosabb szerepet. A lépcsőzetesség azt jelenti, hogy az oktatási rendszerek különböző életkori szinteken szelekciós lehetőségeket biztosítanak a gyerekek számára. Az iskolai szelekció a mindenkori társadalombírálatok tárgya is, különösen, ha korán történik és az egyes szintek között nincs átjárhatóság. Ugyanakkor az „érdemeknek”, vagyis a tanulmányi – intellektuális teljesítménynek megfelelő, közpénzből támogatott továbbhaladás lehetősége csak a lépcsőzetesség által biztosítható. A szelekció negatív hatását – a gyerek még nem tudott kibontakozni, de gyengébb iskolába került, így nem is inspirálja semmi – csökkentheti az átjárhatóság, (különbözeti vizsgával át lehet lépni szakmunkás- képzőből gimnáziumba, stb.). E problémák, és a lehetséges megoldások foglalkoztatták az oktatásszociológusokat az elmúlt kb. 50 évben. A kontinentális oktatási rendszerek első fokozatát kezdetben 4, később 6, majd a huszadik század derekán az országok egy részében, például Magyarországon 1945 óta a 8 osztályos általános, vagyis legalábbis formálisan uniformizált általános iskola jelenti. Az oktatásnak ez az alsó szintje ingyenes és kötelező. A második fokozat attól függően, hogy hány éves képzést ad az általános iskola, 10-11, vagy 14 éves korban kezdődik. Ez a fokozat a legtöbb országban háromfelé ágazott el: 1. 4 -8 osztályos gimnázium, amely a legnagyobb eséllyel biztosította a továbblépést az egyetem felé. A gimnáziumok a huszadik század első felében tandíjas képzést jelentenek, majd a huszadik század második felében rájuk is kiterjesztették az ingyenességet. 2. Polgári és szakképző iskolák, amelyekből elvileg szintén volt lehetőség a továbbtanulásra, általában technikumi, vagy főiskolai szinten. 3. A népiskola folytatása 6, illetve 8 osztályig, majd munkavállalás, illetve a huszadik század második felében továbbtanulás a szakmunkás-képző iskolákban. A felsőfokú képzésnek szintén több fokozata létezett ezekben az országokban (technikum, főiskola stb) A felvétel feltétele az érettségi vizsga és a sikeres felvételi volt. A kontinentális országokban az egyetemek túlnyomó többsége a nyolcvanas évek elejéig állami volt, ez alól néhány híres, nagy tekintélyű intézmény volt csak kivétel. A kontinentális iskolarendszer, történeti szociológiai adatok tanúsága szerint minden negatív vonása ellenére rendkívül hatékonynak bizonyult mind a társadalmi mobilitás feltételeinek megteremtésében, a műveltség terjesztésében, mind a tudás fejlesztésében és átadásában (ld. a tudományos központok földrajzi megoszlását a huszadik század harmincas éveiig).
A hetvenes évek második felétől a fejlett országokban mindenütt gyorsuló növekedésnek indult az ún. oktatási expanzió, vagyis mind több lett a felsőoktatási intézmények és az ott tanuló diákok létszáma. A gomba módra szaporodó intézmények között egyre több volt az egyházi és magánintézmény, amelyek éppúgy, mint Magyarországon, gyakran igen tetemes állami támogatást kaptak, emellett jóval kevésbé kötötték őket az állami költségvetési intézmények gazdálkodási és minőségi feltételei. Az angol iskolarendszer alapvetően abban különbözik a kontinentálistól, hogy az állami szervezettség nem, illetve jóval később valósult meg. Ezért történetileg nem szerveződött egybe az egyetemi (felsőfokú, elitképzés) és az alsó, felfelé irányuló képzés rendszere: az egyetemi tanulásra, továbbtanulásra felkészítő iskolák és az alulról építkező tömegoktatás külön fejlődőtt, és lényegét tekintve különálló is maradt, ezért igen erős a szelektivitás. Az alsó fokú intézményekben ennek megfelelően nem volt központi tanterv, hanem úgynevezett kimeneti szabályozás működött: az iskolarendszerek közötti áthaladáskor kellett számot adni a tudásról. Angliában a hetvenes évek derekáig a szelekció 11- 12 éves korban történt, és az egyes iskolatípusok között alig volt átjárhatóság. Az elitképzésben mind a közép- mind a felső szinten a kontinentálisnál jóval nagyobb arányban vettek részt egyházi és magánintézmények, az elitképzés jelentősebb része sohasem volt az állam kezében. Ez a szerkezet a mindenkori elit pozícióőrzését, konzerválását segíti elő. A rendszert a hetvenes években átalakították. 1978- ban bevezették a központi tantervet, és létrehozták a „comprehensive school” intézményét: ez azt jelenti, hogy a különböző típusú középiskolák (szakmunkás – képző, gimnázium, szakközép) egy intézményhez tartoznak, azonos igazgatás alatt működnek és szigorúan egy épületben vannak. Ekkor megszüntették a 11 éves kori vizsgák rendszerét is. A nyolcvanas években a Thatcher kormány hozta létre az új főiskolai szektort, ekkor kezdődött az oktatás piacosodása. Az oktatás Angliában még gyorsabban vált több rétegűvé, mint Német- vagy Franciaországban. Az intézmények tömege egyre inkább a fogyasztói igényeknek tesz eleget, míg az elit magánintézményekben képződik mint például Oxford és Cambridge. Angliában az egyetemi felvétel feltétele egy tesztvizsga, lebonyolítását ma Angliában is üzleti alapon működő vállalkozások végzik, mint az USÁ-ban. Az Economist című folyóirat kb. egy évvel ezelőtt hosszú tanulmányt közölt arról, mennyire lezüllesztette az oktatást ez a rendszer: az üzleti alapú vállalkozások ugyanis kedvezni akarnak a közönségnek, ezért könnyű tesztfeladatokat adtak a diákoknak, mindenki jó eredményeket ért el. A jó magánegyetemek személyes interjúk alapján mérlegelik, kit vegyenek fel, a comprehensive school-ból érkezetteknek nincs túl jó esélye: például kiváló eredményei ellenére köztudomásúan elutasították a Cambridge-be jelentkező Joanne Rowlingot, a Harry Potter szerzőjét, ennek kapcsán cikkek sokasága jelent meg a magánegyetemek szelekciós módszereiről. Az amerikai oktatási rendszer két fontos szempontból különbözik az angoltól és a kontinentálistól is:
- központi tanterv, központi hatóság nincs, az egyes államokban hozhatnak bármilyen rendelkezést az iskolában tanítandó tananyagra nézve. Így fordulhat elő, hogy egyes államokban például nem tanítják az evolúciós elméletet. Általánosságban az amerikai iskolák tananyaga, már a középiskolától rendkívüli tarkaságot mutat. A kínálatban ugyan hangzatos című tantárgyak találhatók, csakhogy a pedagógusok nincsenek jobban felkészülve belőle, mint a diákok. - Az amerikai iskola nem szelektív az ún. high school, a középiskola, az általános iskola meghosszabbításának tekinthető. Általában két részből áll (junior és senior). Szakképző iskolák az USÁ-ban nincsenek. Az egységes középiskola létrehozása eredetileg a társadalmi igazságosságot célozta, de a valóságban azt eredményezte, hogy a középosztály gyorsuló tempóban vitte el a gyerekét az állami rendszerből, egyházi és magániskolákba. Az amerikai középiskolákba a gyerekek több, mint 90%-a iratkozik be, a lemorzsolódás azonban igen magas, a gyerekek általában 1/5-e nem fejezi szerez sem érettségit, sem szakképzettséget. Az amerikai iskolarendszer gyenge hatékonysága az ottani értelmiség állandó panaszai közé tartozik, a nyolcvanas évek elején az amerikai tanulók gyenge teljesítményével foglalkozó kongresszusi jelentés is készült, „Nation at risk” címmel. Ennek hatására többféle célt tűztek ki, például az ijesztően magas lemorzsolódás csökkentését, az idegen nyelv oktatás helyzetének javítását, stb. Ezek a programok azonban részben az állami források hiánya, részben az általános trend megváltozása miatt nem valósultak meg. A finanszírozás egyik gátja, hogy az iskolakörzetek helyi adókat vetnek ki, kifejezetten az oktatás támogatására. Ez a rendszer hihetetlenül felerősítette a társadalmi egyenlőtlenségeket (Ha
a
gyerekesek száma alacsony, vagy a gyerekes családok szegények, kevés adó folyik be). Az áthaladást a középiskolákból itt is tesztvizsga, a SAT (Scholl Aptitude Test) eredményei alapján döntik el, ezt a vizsgát üzleti alapon bonyolítják, számítógép segítségével bárhol le lehet tenni. Az egyetemek számos más szempontot is figyelembe vesznek a felvételkor, például a sportteljesítményt. Az egyes etnikumok számára pozitív diszkrimináció van, amely a feketéknek kedvező, az ázsiai származásúaknak viszont nagyon előnytelen. A felsőfokú képzés kezdete a college, amely voltaképpen közismereti képzést nyújt, ez már pénzbe kerül, bár vannak ösztöndíjak és támogatási lehetőségek. Csak ezután következik a valódi felsőoktatás, így összességében az Egyesült Államokban a felsőfokú tanulmányok 7-8 évet vesznek igénybe. Az amerikai egyetemi rendszer az angolhoz hasonlóan kezdettől fogva kettős, csakhogy itt a magánegyetemek még nagyobb jelentőséggel bírnak. A leghíresebb magánegyetemek az ún. „borostyán liga” tagjai. Ezekről került ki a mai – nemcsak amerikai – politikai elit színe – java. Az USA magánegyetemeinek vonzereje az USA politikai és gazdasági befolyásának egyik igen fontos tényezője. Emellett állami egyetemek sokasága is működik, jónéhány kiemelkedő színvonalon (pl. a californiai). Többségük azonban az itthoni középiskolák (valamikori) színvonalát is alulmúló, mind
szakmailag, mind szociálisan gyenge intézmény. Néhány filmből és könyvből lehetett tájékozódni a közelmúltból, az ilyen iskolákban uralkodó állapotokról. (A vonzás irányai c. film.) Most, amikor az egész európai oktatást amerikai mintára szervezik át, két ellentétes társadalmi célú és filozófiájú oktatási rendszer összekapcsolása történik, részben ebből adódnak az ellentmondások és zavarok. Az oktatási expanzió Az oktatási expanzió néven ismert jelenség azt jelenti, hogy a tankötelezettség megteremtése óta egyre több gyerek egyre tovább jár iskolába. A jólét növekedésével, az állami források bővülésével folyamatosan nőtt az ingyenes oktatás szakasza is, a hatvanas évek végére az európai országokban gyakorlatilag mindenütt ingyenes volt a felsőoktatás is; széles körben elterjedt volt, hogy a hallgatók megélhetésükhöz is tanulmányi és szociális ösztöndíjakat kaptak. A nyolcvanas években az expanzió felgyorsul, és a jellege megváltozik. Valamennyi fejlett országban ekkor kezdődik el az egyetemek és főiskolák tömegének létrehozása, voltaképpen a felsőfokú oktatás piaci szolgáltatássá változtatása. 1950/51
1960/61
1970/71
1980/81
1990/91
Ausztria
25
417
1193
1709
2955
Belgium
287
570
1295
2205
2577
Dánia
428
618
1542
2216
2822
Egyesült Kir.
333
581
1088
1468
1908
Finnország
373
571
1318
2241
3115
340
976
1256
1894
Görögország Hollandia
603
923
1773
2569
2819
Magyarorsz
348
447
781
945
984 (95: 1760)
Svédország
240
562
1756
2050
2119
Az USÁ-ban a hallgatók össz – létszámával kapcsolatban vannak adatok: 1950-ben a számuk megközelítette a 3 milliót, ez a szám 1960-ig alig változott. Ezután 5 év alatt több, mint másfélszeresére nőtt, 1985-ben 9 millió körül volt, 1995ben elérte a 12 milliót.
A nyolcvanas években kezdődött expanzió egyre összetettebb problémák elé állította az állami felsőoktatást. A folyamat első fázisában gomba módra szaporodó nem állami intézmények tetemes állami támogatásra tettek szert, mivel a felsőoktatás közfeladatnak számított. Az új, a valóságban társadalompolitikailag sohasem mérlegelt jelszóvá változott a felsőoktatás kiterjesztése a lakosság minél nagyobb szegmensére. Bár a politikai döntéshozók általában a megnövekedett lakossági igényre hivatkoznak a felsőoktatás tömegoktatássá alakulása kapcsán, nem kétséges, hogy ilyen igény mindig létezett. Csakhogy korábban a felsőoktatás szabályozása a mainál jóval szigorúbb szelekciót tett lehetővé. A lakossági nyomás másik forrása az ifjúsági munkanélküliség: mivel egyre nehezebb elhelyezkedni, a fiatalok minél hosszabb időt az oktatásban igyekeznek eltölteni. Nehéz elvi választ adni arra a kérdésre, hogy az emberek hány százaléka alkalmas felsőfokú tanulmányok végzésére, és az is nyilvánvaló, hogy az átlagnépesség magasabb szintű iskolázottsága növeli a felsőoktatásra alkalmassá válók arányát. A mai helyzetből ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a népesség felénél kevesebben vannak, akik a valóban felsőfokú ismeretszintet igénylő foglalkozásokra alkalmasak. Az oktatási expanzióban emellett kétségkívül szerepet játszik a piacosodás, amely a diplomák inflációjához, divatosan hangzó, de a valóságban értéktelen szakok burjánzásához vezet. Az állami költségvetés a fenti helyzet kapcsán nehéz helyzetbe került. Az alábbi táblázatból látható, hogy a ciklus első felében az állami hozzájárulás mindenütt növekedett, majd a 90-es évek felétől csökkenni kezdett. Az adatok nem tükrözik világosan, de az expanzió voltaképpen két hullámban történt és különböző okokból. A két hullámot a legvilágosabban az állami részvétel mértéke különböztette meg. Míg az első ciklusban az állam anyagi hozzájárulása növekedett – Ausztriáé 1950 -1983 között: a GDP 2,4% ról 6 %-ra, 1994-ben már csak 5,6% volt, EK
3,2
5,5
4,6
Hollandia
3,5
7,7
4,9
USA
4,2
6,8
6,6
Magyarországon a felsőoktatásra fordított kiadások 1990-ig nőttek, és elérték a GDP csaknem 6 %-át, ezután meredeken zuhanni kezdtek, és ma alig többek, mint 4%. Vagyis nem arról van szó, hogy az állam egyre többet költ a felsőoktatásra, ezért a források szűkösek, ahogyan a szakanyagok állítják, hanem arról, hogy egyre kevesebbet, radikálisan növekvő hallgatói létszám mellett.
A felsőoktatás emellett rendkívül magas lemorzsolódással működik: a beiratkozottak 36-40%-a sohasem fejezi be a tanulmányait, de átlagosan 7-8 félévig jár az intézménybe. Emellett a képzési idők a nyugati országokban mindenütt a végtelenbe nyúlnak: Németországban a 18 félévet közelíti az egyetemre járás ideje. A jelenlegi helyzet forrása tehát részben egy antropológiai válság, amelynek a lényege, hogy a gazdasági növekedéssel nem bővülnek a munkalehetőségek, a fiataloknak nincs hová kilépni, ezért „parkolni” igyekeznek. A másik, hogy az adott helyzetben az államnak újra kellene definiálni saját szerepének és kötelezettségeit. A felsőoktatás tömegessé válása valóban megterheli az állami pénztárcát és társadalmilag sem indokolt, nem is igazságos (jelenleg a kedvezőtlenebb helyzetűek járnak az önköltséges, jóval drágább oktatási formákba). A jelenlegi reform nem a valódi problémákkal néz szembe, hanem tovább tolja a felsőoktatás rendszerét a jelenlegi rossz irányba, a további, csak az üzleti hasznot mérlegelő piac irányában. Saját irányító szerepének növelése, ha a jelenlegi terv megvalósul, voltaképpen nem egyéb, mint a piaci szereplők érdekérvényesítésének támogatása. Források: Pedagógiai Lexikon, Keraban kiadó, 1998 Polónyi István: Egyre többet, egyre kevesebbért? Educatio 2000/1 Vámos Dóra: A munkapiacon – diplomával Educatio, 2000/1 valamint Németh András, Lukács Péter, Boreczky Ágnes munkái adatokat ld. még: http: //unescostat.unesco.org/database
