Vajda Barnabás: Dunaszerdahely – a város régi és új terei. Elıadás a Múzeumok éjszakáján Dunaszerdahelyen a Vermes villában 2015. május 15-én Aszanáció A városbeli régi épületek elbontása az egész kommunista korszakban folyamatos tendencia volt. Ezzel kapcsolatos a kor egyik kulcsfogalma, az aszanáció. A szanálás szó, amelyet a cseh és szlovák terminológia aszanálásnak nevezett, a korabeli szótári jelentés szerint állagi és higiéniai okokból tarthatatlan állapotban lévı területek, városrészek, munkaterületek, építmények lebontását, rendezését jelentette. (Ilustrovaný encyklopedický slovník. Praha, Academia, 1980, p. 124. Idézi: Beseda, Jan: Asanace náměstí ve Žďáru nad Sázavou jako přechodový rituál socialistické urbanizace. In: Vacková, Barbora–Ferenčuhová, Slavomíra– Galčanová, Lucie (eds): Československé město včera a dnes: každodennost – reprezentace výzkum. Pavel Mervart/Masarykova univerzita/Červený Kostelec/Brno, 2010, 60.) A szanálás sokszor teljesen indokolt volt. Sok helyen valóban rettenetes higéniás körülmények voltak. A bontás esetenként szó szerint patkányőzést jelentett. (Beseda, Jan: Asanace náměstí ve Žďáru nad Sázavou jako přechodový rituál socialistické urbanizace. In: Vacková, Barbora–Ferenčuhová, Slavomíra–Galčanová, Lucie (eds): Československé město včera a dnes: každodennost – reprezentace - výzkum. Pavel Mervart/Masarykova univerzita/Červený Kostelec/Brno, 2010, 61.) Ahogy arról Ladislav Podhradský dunaszerdahelyi városi képviselı 1971-ben nagyon szemléletesen (bár talán kissé túlozva) beszámolt: ,,Városunkban sok házat aszanáltak. Ezek többsége öreg ház volt, amely alatt rengeteg patkány élt. Most, ahogy a házakat rombolják, a patkányok szétfutnak minden irányba, és lassan elárasztják az egész várost.” (ŠA Bratislava, pob. Šaľa, d.p. Malá Lúč. Fond: ONV Dunajská Streda. Kart. Zápisnice pléna, rady MNV a MsNV 1971, Báč-Dun. Streda. P-MsNV, 1971. jún. 25.) Az ,,aszanáció” mint kommunista szakzsargon azt is jelentette, hogy ,,eltüntetünk mindent, ami romos, ami falusias vagy régi”. (A jelenség ugyanekkor Magyarországon is zajlott. Pl. Ajkán is szanálásra ítéltek mindent, ami falusias volt, és itt is szinte a teljes régi településállomány megsemmisült, lebontásra került az 1970–1980-as években.)(Vö. Valló Judit: Elvtársak, várossá lettünk. In: Katona Csaba–Koltai Gábor–Rácz Attila–Szőts István Gergely (szerk.): A közép-dunántúli régió városainak szocialista kori története. Legenda Közmővelıdési Egyesület–Magyar Nemzeti Levéltár Veszprém Megyei Levéltára, Budapest– Veszprém, 2012, 255.) Nagyon különbözı okok vezettek oda, hogy a létezı kommunizmus korában a városképalakítás során sokkal jobban szerettek rombolni, mint felújítani. Az okok között elsı helyen állt az az objektív ok, hogy sok épület tényleg rossz állapotban volt. Azonban: a kommunista urbanisztika durván visszaélt a települések nem megfelelı higéniás feltételeinek megszüntetésével. Az aszanációt ugyanis ugródeszkának használta ahhoz, hogy a kommunista városfejlesztés a saját ideológiai képére alakítsa a települések fizikai tereit. A bontások tempója A városbeli bontások áttekintésébıl olyan összkép rajzolódik ki, hogy Dunaszerdahelyen a bontások tempója két idıszakban volt a legintenzívebb: elıbb az ötvenes évek közepétıl,
majd kb. húsz évvel késıbb, 1970–1980 között bontottak el az átlagosnál jóval több régi épületet. A két korszak bontásai több lényeges vonásban eltértek egymástól. A korszak elsı felét többségében magánkezdeményezéső bontások jellemzik, ill. kisebb részben az 1950-es években került sor a megszőnı kisüzemek fizikai felszámolásra. Mindkettı során jellemzıen düledezı családi házakat, hozzáépítéseket, gazdasági épületeket, ólakat stb. számoltak fel magánkérésre és magánerıbıl, ritkábban hatóságilag, mégpedig közbiztonsági, tőzvédelmi vagy egészségügyi okok miatt, egy-egy esetben ,,a szocialista együttélés és az ingatlan magántulajdon védelme végett”. (Pl. 1957. május 23. Stanislav Baláži Zöld utca 699 sz. alatti lakos kérvényezi a 700 sz. alatt található istálló (8 x 23 m) lebontását, mégpedig ,,biztonsági, nemzetgazdasági, higiéniai okokból, valamint a város fejlesztési, rendezési tervei miatt”. ŠA Bratislava, pob. Šaľa. Fond: Miestny národný výbor v Dunajskej Strede 1945–1960: 2611959-Výst/26-77.) A korszak másik felében, 1970 után, olyan államilag kezdeményezett bontások domináltak, amelyeket jellemzıen valamilyen infrastrukturális nagyberuházás, pl. lakótelep-építés, ipari létesítmény, közútépítés motivált. A késıbbi bontások a nagyságrendjükkel is különböztek a korábbikaktól, amennyiben ennek során már nemcsak egy-egy ház tőnt el, hanem nem ritkán egész utca- vagy városrészek. A második, késıbbi bontási hullám nyitányát az ún. Öregváros-projekt jelentette 1970 után a nemesszegi rész teljes lebontásával. A hetvenes évek elsı felének bontásai a város közepét érintették, ahol 1970–1971-ben 55 régi családi házat, két évvel késıbb (1973) az Öregvárosprojekt részeként újabb 160 régi lakóházat bontottak le. (Városi krónika, kézírásos, kis barna, 51, 95.) 1976-ban a város központjában az épülı Kék Duna áruház helyén 12 házat bontottak el. (Dunaszerdahely város krónikája, nagy vörös, 16.) A nagyarányú bontás 1978-ban a Fı utcán folytatódott (ekkor bontották le pl. a Tulipán büfét a Fı utcán), majd a Keleti lakótelep felé húzódott, amelynek a kedvéért régi házak egész sorát bontották el, mintegy 100 házat. (Városi krónika, kézírásos, kis barna, 95, 118.) 1970 és 1982 között legalább két komplett városrész tőnt el. Elıbb a Szent György-templom környékét szanálták: a templom mellıl eltőnt a plébánia épülete, a Vecler-féle ház és a Lefutós (Vámbéry) utca. (Dunaszerdahely város krónikája, nagy vörös, 31.) 1982-ben a város déli része alakult át a felismerhetetlenségig: ekkor a várost átszelı Bıs–Galánta fıútvonal kedvéért egy kisebb falunyi házat bontottak le a Galántai úti keresztezıdéstıl a Pódafai elágazásig. (Városi krónika, gépelt, 1982, 2.) Eltőnt a föld színérıl a Komáromba vezetı út jobb oldala (az addigi Fürdı u.). (Dunaszerdahely város krónikája, nagy vörös, 52, 53.) Más szavakkal teljesen átalakult a mai Bısi úti felüljárótól a Galántai úti körforgalmon át a Kálvin térig szinte minden. A szanálás kicsivel a rendszerváltás elıtt ért véget; 1988-ban már csak egy családi házat bontottak el a városban. (Dunaszerdahely város krónikája, nagy vörös, 53, 119.) Értelmezés I. A város központi helyein megvalósított szanáció: a bontások és az építések a felismerhetetlenségig megváltoztatták a várost. Szocialista transzformáció. Szociális állam gondoskodása. Prioritás: lakhatás.
Aki lakás kapott: „slušný štandard”. ,,A város központjában új lakóházak emelkednek, a régit pedig felváltja az új” – ezt írta a város krónikása az 1970-es években. Egy 1980-as könyvkiadvány pedig, amely a helyi progressziót volt hivatott dicsérni, ezt a lírai kérdést tette fel, mindjárt meg is válaszolta: ,,De mi is jellemzı arra a nagyarányú változásra, amire azt mondjuk, hogy gyökeresen megváltoztatta a város arculatát? […] E rónaságon új, minden igényt kielégítı lakótelepek épültek komfortos lakásokkal.” (Mácsai Gyula (szerk.): Moje mesto Dunajská Streda – Városom Dunaszerdahely. Fotók Július Ásványi a Bohumír Bäuml. MsNV v Dunajskej Strede, 1980.) Lakhatás és konzum mint stabilizációs faktorok. A problémás múlt problémás épületei Az aszanációs folyamat egyaránt irányult mind a keresztény, mind a zsidó kulturális örökség ellen, és illeszkedett abba a sorba, melynek célja a városi tér deszakralizációja volt. A szakrális tér semmibevétele nyilvánult meg abban, ahogy a város az egyetlen katolikus templomával bánt. A lealázás azzal kezdıdött, hogy 1949-ben a Szent György-templom mellett helyezték el a rengeteg mocskot termelı Prefa épületszerkezet-gyártó üzemet. Az üzem csak 1960-ban költözött ki a Karcsai útra. (Városi krónika, gépelt, 1970, 15.)(Antal András-féle krónika, 69.; Nagy Attila: Dunaszerdahely emlékhelyei. Épületek, szobrok, emlékmővek és emléktáblák, szakrális kisemlékek, temetık, történeti síremlékek, eltőnt emlékhelyek. Képek: Nagy Attila, Vojtík Szimona, Vontszemő Gyula. Historikum–Biró Márton Polgári Társulás–Csallóközi Barátok Társulása, 2013, 9.) 1959-re felszámolták a város keresztény temetıjét, annak gyönyörő gesztenyefáival és szakrális emlékeivel együtt (Antal András-féle krónika, 139.), beleértve a nagyszerő Krihaféle Jézus szíve-kápolnát. (Nagy Attila: Dunaszerdahely emlékhelyei. Épületek, szobrok, emlékmővek és emléktáblák, szakrális kisemlékek, temetık, történeti síremlékek, eltőnt emlékhelyek. Képek: Nagy Attila, Vojtík Szimona, Vontszemő Gyula. Historikum–Biró Márton Polgári Társulás–Csallóközi Barátok Társulása, 2013, 39-40, 59, 80.) 1970-tıl elkezdték lebontani a Nemesszeg városrészt. Vele együtt a katolikus templom körüli épületeket. (Városi krónika, gépelt, 1971, 3.) 1972-re a Szent György-templom körül lebontották szinte az összes régi épületet egy új lakótelep érdekében. Az építık tudatában voltak, hogy a város egyik legrégibb részét számolják fel, ezért adták a projektnek az ,,Öregváros vagy Óváros lakótelep” abszurd fantázianevet. Ahhoz képest, hogy az építkezés a büszke ,,járási székhely” abszolút közepén zajlott, a munkák jócskán elhúzódtak, mert még hat évvel késıbb, 1978-ban is javában tartott a Szent György-templom körüli ,,rendezés”, aminek részét képezte az ott található szakrális szobrok áthelyezése, azaz a szobrok városközpontból való eltávolítására. (Városi krónika, gépelt, 1979, 2.; Dunaszerdahely város krónikája, nagy vörös, 15.) 1975-ben (1975.9.30.-1975.10.27.) a csehországi Mostban toltak arrébb 841 méterrel a gazdag szénlelıhely miatt egy gótikus templomot, ám Most történelmi központja és további kb. 40 község is eltőnt (Sme TV Oko, 39/2011, 12-17; az erdélyi-romániai kommunista deszakralizációról ld. pl. Rostás Szabolcs: Uszoda az oltár helyén c. írását [Magyar Nemzet 2013.6.4.])
A hivatalosan hirdetett csehszlovák ateizmus vagy vallásellenesség nem feltétlenül jelentett nyílt konfrontációt. A hívek nélkül maradt zsidó hitközség egyes épületeit, pl. a Csillag utcai zsidó iskolát civil iskolává alakították. A továbbra is jelen lévı katolikus egyház épületeivel problémásabb volt elbánni. Érdekes kétarcúság nyilvánul meg abban, hogy a város egyik katolikus alapítású iskoláját, a háború végéig gimnáziumként üzemelı Szent István térit, 1945 után is iskolaként használták. És használja ma is az egészségügyi szakközépiskola. (Nagy Attila: Dunaszerdahely emlékhelyei. Épületek, szobrok, emlékmővek és emléktáblák, szakrális kisemlékek, temetık, történeti síremlékek, eltőnt emlékhelyek. Képek: Nagy Attila, Vojtík Szimona, Vontszemő Gyula. Historikum–Biró Márton Polgári Társulás–Csallóközi Barátok Társulása, 2013, 24.) Míg viszont a másik katolikus egyházi iskolai épület – a Vámbéry téren – szomorú sorsa jutott, és eltörölték a föld színérıl. Ezt az utóbbit, a Vámbéry téren egykor állt katolikus iskolát csak egy bizonyos ideig vették igénybe, kb. az ötvenes évek közepéig, annak dacára, hogy Dunaszerdahelynek hosszú éveket kellett várnia, amíg az állam új iskolákat épített. (Kodály: 1962-1963, Szabó Gyula: 1971-1974, Jilemnicky: 1982) Normális viszonyok között kézenfekvı lett volna, hogy az állandó iskolai férıhelyhiánnyal küszködı város felhasználja a katolikus iskola helyiségeit. Normális viszonyok között felújíthatták volna az iskolát, ha nem is tartósan, legalább addig, amíg új iskolák épülnek. Azonban nem ez történt. Miközben minden érintett panaszkodott, hogy a járási központban nagy iskolai férıhelyhiány van, és hogy a három meglévı iskola (egy a Szent István téren, egy a Bısi úton, egy a Csillag utcában) ,,szerteszét található a városban”, és miközben a Városi Tanács jegyzıkönyvei telis tele vannak panasszal amiatt, hogy nincs elég férıhely az 1960-as népes generációk számára – mindeközben a Vámbéry téri katolikus iskolát 1972-ben lebontották; elıbb az iskolát, majd a plébánia épületét. (Nagy Attila: Dunaszerdahely emlékhelyei. Épületek, szobrok, emlékmővek és emléktáblák, szakrális kisemlékek, temetık, történeti síremlékek, eltőnt emlékhelyek. Képek: Nagy Attila, Vojtík Szimona, Vontszemő Gyula. Historikum–Biró Márton Polgári Társulás–Csallóközi Barátok Társulása, 2013,75-77.) Ez a cselekedet annál barbárabbnak tőnik, mivel ezt a katolikus iskolát (,,Dunaszerdahely katolikus kıiskoláját”) a nagynevő tudós pap, Csaplár Benedek ösztönzésére és támogatásával építették újjá 1862-tıl kezdıdıen. De nem kellett: helyette hosszú ideig bódészerő fatákolmányokban voltak kihelyezve egyes osztályok a Vásártéren. A városi nemzeti bizottság talán nem is tudta, hogy az aszanált épület a híres pap keze nyomát ırizte – vagy ha igen, annál rosszabb. Pedig a regionális sajtóban egy ismeretlen cikkszerzı figyelmeztette a közvéleményt, hogy ,,a városrendezési tervek szerint ezt a régi iskolaépületet lebontják, és ezzel eltőnik a régi Szerdahely egyik legrégibb kultúrtörténeti remeke”. (Csallóköz 1969.12.11.) Értelmezés II. Diszkontinuitás - kontraszt és kontinuitás. Temetı mint az egyik legerısebb kontinuitás. Marxista tétel: „hmota dokáze formovat vedomie”. Strata identity. A hely és annak szellemét ragadta meg Jiří Kroha, a csehszlovák szocialista realizmus fı ideológusa. Kroha arról gondolkodott, hogyan hat a panel mint élettér a benne élıkre.
Kroha bevezett egy borzasztó metaforát: a panel mint a begubózás helye: a panelbe bemegy az ember-féreg (ľudský červ), és kijön belıle az emberi pillangó (ľudský motýľ). Vagyis a panel kitermeli a kulturált embert. A problémás múlt magyarázata A város fizikai képének változásával és az idı elırehaladtával Dunaszerdahely régi és új lakóinak tudatában két lényeges mentális folyamat ment végbe. Az egyik oldalon kialakult egyfajta töretlen jövıbe vetett hit. A másik oldalon eltőnt a múlt, vagy inkább az idıbeli folytonosság tudata. Az aszanálók tudatában voltak, hogy fıleg az 1970 utáni bontások példa nélküli beavatkozást jelentenek a város fizikai arculatába. (Városi krónika, kézírásos, kis barna, 52.) Ezt igazolja, hogy a városi krónikák idırıl idıre utalnak rá, hogy a lerombolt városról fotók, sıt filmdokumentáció készül, így ırizendı meg a régi városképet. (Dunaszerdahely város krónikája, nagy vörös, 31.) Azonban sem a város vezetése, sem a kommunizmusban létezı társadalmi szervezetek nem tudták magukat kivonni a modernizációs jelszavak nyomás alól, és semmit nem tettek azért, hogy a város múltja megmaradjon a társadalmi emlékezetben. Teljesen ellenkezıleg cselekedtek: rendületlenül folytatták ,,a városfejlesztést” és ,,a város fizikai arculatának a radikális javítását”. Tény, hogy a bontásokat nemcsak a vallásellenesség motiválta, hanem távolabbra tekintı urbanisztika megfontolások is. A város közepi temetı a város észak felé való terjeszkedésének útjában állt, akadályozta pl. a stadion megközelítését. A felszámolás kétségtelenül hosszabb távra megoldotta a temetıproblémát: ezután a város két temetıje a perifériára került, az egyik Kisudvarnokba, a másik Sikabonyba. Másfelıl nagy és olcsó telket biztosított a helyén felépülı JNB épületének, valamint a vadonatúj Duna szállónak. (Antal András-féle krónika, 139.) Ha a korabeliek érzékenyebben közelítettek volna a múlthoz, akkor a temetı megırzésére törekedtek volna. Körülépíthették volna a használaton kívülre helyezett és kegyhellyé nyilvánított temetıt (amire számos példa van gyorsan terjeszkedı városokból), ami ezután pihenıhelyként és nyilvános parkként szolgálhatott volna. A cél azonban nem ez volt. A korabeli tervezı büszke volt a munkájára: ,,A hotel a likvidált temetı helyén és a JNB új épülete mellett épül […] A telek úgy lesz beépítve, hogy a JNB új épületével urbanisztikai egységet alkosson.” (ŠA Bratislava, pob. Šaľa, d.p. Lúč. Fond: ONV DS. Odbor výstavby II. 1961, kart. 14. Felirat: Hotel typ B. Dátum: 1961–1963.) A Dunaszerdahelyhez több szempontból is hasonló Galánta párhuzamos példája bizonyítja, hogy az efféle rombolás nem véletlen cselekvés, hanem nagyon is célzatos volt. Egyáltalán nem véletlenül a történelmi és mőemlékvédelmi szempontok Galántán is háttérbe szorultak. Az Esterházy-kastéllyal csupán annyiban foglalkoztak, hogy annak pionírházzá alakítását tervezték. A katolikus temetı pedig egyenesen zavarta az elképzelt lakótelep koncepcióját, úgyhogy az ott lévı barokk kápolnát 1963-ban elbontották. (Gaučík István 2012, 13.) A Szlovák Tudományos Akadémia mővészettörténeti kabinetje az 1950-es évek végén a Szlovákiában található városi építészeti változások nyomait kutatta a 19. századik második felétıl. Ezért a SAV Kabinet teórie a dejín umenia 1958. február 10-én egy együttmőködési kérelemmel fordult a dunaszerdahelyi VNB építészeti osztálya felé. Levelük szerint ,,az Önöknél található építészeti örökség a megnevezett idıszakra vonatkozóan eddig soha nem képezte szisztematikus tudományos feldolgozás tárgyát, így Önöknél értékes ismeretanyag lehet”. (ŠA Bratislava, pob. Šaľa. Fond: Miestny národný výbor v Dunajskej Strede 1945– 1960: 273-1959-Byt/1-79.) Kerestem, de nem találtam a városi hivatal válaszát. Mit is válaszolhattak volna? 1967-ben a szlovák mőemlékvédelmi hivatal összeírása a városunkban
csak 6 említésre méltó mőemléket talált: a Sárga kastélyt, a Fehér kastélyt, az evangélikus templomt, a katolikus templomot, a katolikus templom mellett álló Szent Miklós késıbarokk szobrot, valamint a Május 1. téri emlékmővet, obeliszket. (Harninc, Ivan a kol.: Súpis pamiatok na Slovensku. Zvazok prvy A-J. Slovensky ústav pamiatkovej starostlivosti a ochrany prirody. Obzor, Bratislava, 1967, 351-352.) Amikor Péntek Mária 1981-ben egy szlovák mővészeti folyóiratban összefoglalta a Dunaszerdahelyi járás mőemlékvédelmi oltalom alá sorolandó mőtárgyait, akkor Dunaszerdahelyrıl már csupán két épületet tudott említeni, mégpedig a ,,sárga kastélyon” kívül ,,a gótikus stílusban épített egyházi objektumot (sic!) a benne lévı freskókkal”. (Výtvarníctvo, fotografia, film. Číslo: Dunajská Streda a okolie. Vyd. Osvetový ústav vo Vydavateľstve Obzor, Bratislava. 11/81 (XIX. roč.) 1981, 248-249.) Értelmezés III. Modernitás. A vallásellenesség tkp. természetes volt, vö. a szekularizáció Csehországban sokkal elırehaladottabb volt. Büdös udvar: močovka. A két háború közti idıszak furcsa, kétarcú emlékezete. Ideológia terek 1945-ben az új(ra berendezkedı) csehszlovák hatalom egyik elsı dolga volt, hogy a ,,felszabadításnak” ill. a ,,csehszlovák hadsereg dicsıségének” emléket állítson ,,új szlovák utcanevek” formájában. A fennmaradt 1945-ös szlovák nyelvő városi határozat szerint ,,a dunaszerdahelyi községi komisszár megszünteti az eddigi utcaneveket […], mivel azok nem felelnek meg a népi demokratikus Csehszlovák Köztársaság szellemiségének”. (,,Obecný komisár obci DS zrušuje doterajšie pomenovanie ulíc […] lebo dosavadné pomenovanie ulíc je nevyhovujúce a nezodpovedá ani duchu ľudovodemokratickej ČSR”) Ľubomír Lipták mutatott rá arra a tényre, hogy a SZNT mellett már 1945-ben mőködött egy ,,hivatalos emlékmőbizottság”. (Lipták, Ľubomír: Száz évnél hosszabb évszázad. Kalligram, Pozsony, 2000, 276.) 1945-ben épp csak véget ért a világháború, s még évekkel vagyunk a kommunista hatalomátvétel elıtt, de a kommunista párt számára már lényeges, hogy minden település, Dunaszerdahely is ,,a népi demokratikus Csehszlovák Köztársaság szellemiségével egyezı” utca- és térneveket kapjon. A forrásokból egyértelmő, hogy az utcanevek megváltoztatására a ,,felszabadulás” jegyében került sor, és hogy az átnevezési javaslat a Dunaszerdahelyi járási kommunista pártstruktúráktól indult ki. (,,Návrh Okresného sekretariátu KSS”, 1945.07.14.) A kezdeményezıknek ekkor még meg kellett tőrniük a két háború közti polgári köztársaságra utaló neveket. 1945-ben Dunaszerdahelyen még lehetett utcája a cseh Eduard Benešnek és T.G. Masaryknak, valamint a csehoszlovakista M.R. Štefániknak – 1948 után az egykori államalapítók neveinek tőnniük kellett. A magyar múlt
Dunaszerdahelyen voltak és a mai napig vannak olyan utcaneveknek ill. emlékhelyek, amelyek olyan történelmi eseményhez kötıdnek, amelyek értelmezése (hogy miért vannak? hogy mire emlékeztetnek?) problematikusak. Ide tartoznak azok az emlékmővek, amelyek az 1944. augusztusi szlovák nemzeti felkelés és/vagy az 1945 áprilisi felszabadulás emlékét voltak hivatottak megörökíteni. Mindkét esemény Csehszlovákia ideológiai fundamentumának számított. Mindkettı a ,,jó oldalon álló gyıztes”, és a ,,Szovjetunió iránt hálás nemzet” imázsát erısítette, s ezt az ,,üzenetet” a magyarlakta vidéken is terjeszteni akarták. Egyáltalán nem véletlen, hogy mind a Szt. György templom körüli tér (1979 utolsó napjáig, Városi krónika, gépelt, 1980, 17.), mind a szerdahelyi efsz a Duklai hágóról kapta a nevét. (Az 1944. szeptember 8-tól 1944. november 27-ig tartó kárpáti-duklai hadmőveletekben mintegy 19000 szovjet, és 1800 cseh és szlovák katona halt meg. Bartl, Július a kol.: Lexikón slovenských dejín. Slovenské pedagogické nakľadatelstvo. Prvé vydanie, 1997, 206.) Dunaszerdahelyen a múlt több okból is problémás volt. Problémásak voltak mind az 1945 elıtti, mind az 1945 utáni társadalmi-emberi változások, amelyekrıl nem lehetett szabadon beszélni. A kommunista utókor három síkon is kifejezetten törekedett eltörölni mindent, ami 1945 elıtt volt: (1) gazdasági vonalon igyekezett ,,meghaladni” a korábbi gazdasági rendszert, a kapitalizmust; (2) ideológiai vonalon igyekezett eltörölni a valláshoz kapcsolódó klerikális örökséget; (3) nemzeti vonatkozásban a helyi kommunista elit igyekezett minél gyorsabban elfelejtetni a magyar nemzeti múltat. Az elsı kettı, a kapitalizmus és a klerikalizmus elmarasztalása a cseh és a szlovák vidékeken is hivatalos program volt; a magyar múlt eltörlése helyi specialitásnak számított. A nemzeti jelszavak a csehek és a szlovákok körében élı hívószavak maradtak. Igaz ugyan, hogy a sztálinista-gottwaldista Csehszlovákia viszonyai között a szlovák nemzeti identitás is gondként merült fel, de még mindig jobb pozícióban volt, mint a magyar múlt, amit am bloc a fasiszta háborús bőnös szinonímájának állítottak be. Az 1960-ig mőködött Dunaszerdahelyi Járási Közigazgatási Bizottság (Okresná správna komisia) (amely közvetlenül a belügyi megbízotti hivatal, tkp. belügyminisztérium alá volt rendelve) egyik feladata az volt, hogy ,,megtisztítsa a területet a fasiszta elemektıl, a kollaboránsoktól és a szlovák nemzet irányában ellenséges elemektıl, fıleg azoktól az egyénektıl, akik 1938. november 2. után költöztek a járásba Magyarországról”. (Idézi Zvara, Juraj: K problematike postavenia maďarskej národnostnej skupiny v ČSR v období boja za upevnenie ľudovej demokracie a rozšírenie moci robotníckej triedy 1945-1948. In: Historický časopis, 1964, roč. XII., číslo 1, str. 29.) A magyar múlt mint stigma Nem volt elég, hogy a szlovákok szembeszálltak a magyar múlttal. Egyes helyi magyarok is versengtek, ki tudja nagyobb mértékben megszégyeníteni a kommunista Csehszlovákia elıtti korszakot. A magyarokat és németeket politikailag és gazdaságilag kisemmizı Kassai kormányprogramra nemcsak az országos szlovák nyelvő sajtóban, de a korabeli szerdahelyi kiadványokban is erısen pozitív utalásokat tettek. (Héger Károly–Mag Gyula a kol.: A Dunaszerdahelyi járás felszabadulásának 35. évfordulója 1980. Okresné osvetové stredisko v Dunajskej Strede. 1980, 5.) Mindezt azonban túlszárnyalta a legutóbbi magyar idık megszégyenítése, amit célzatosan gerjesztettek. Egyes kultúrmunkások hozzásegítettek, hogy a korabeli kultuszokat és a közbeszédet kisajátíthassa a járás három jól felmutatható kommunistája: Mondok Gábor (Dunaszerdahely),
Árvay József (Nagymegyer) és Patócs Gábor (Somorja) lett a felmutatható helyi kommunista hıs. (Héger Károly–Mag Gyula a kol.: A Dunaszerdahelyi járás felszabadulásának 35. évfordulója 1980. Okresné osvetové stredisko v Dunajskej Strede, 1980.) Az ı személyük köré font emlékezetpolitika átszıtte az összes nyilvános eseményt a hivatalos állami kultuszoktól kezdve a regionális sajtón át a gondosan berendezett iskolai ifjúkommunista emlékszobákig. Ennek a hivatalos emlékezetpolitikának Dunaszerdahelyen elsısorban magyarellenes és kapitalizmusellenes éle volt. Erre példa, amit Nagy István, a Népi Milícia dunaszerdahelyi alapítója írt le: „N. István a társaival 1948-ban igyekezett megtisztítani Dunaszerdahelyet a burzsoázia maradékaitól. Társaival elfoglalták a gabonafelvásárló üzemet, miközben fekete köpenyük alatt fegyvert rejtegettek”. (Csallóköz 1971.3.25.) A Horthy-idıket indulattal kárhoztatók közül kitőnik Mondok Gábor személye, aki évente legalább egyszer tollat ragadott, hogy a Csallóköz címoldalán győlölettıl fröcsögı cikket írjon a ,,Dél-Szlovákia területére bevonuló Horthy-hadseregrıl”, a ,,magyar megszállókról” (Csallóköz 1971.10.7.), ,,a magyar fasisztákról”, akik ,,1938-ban megszállták DélSzlovákiát”. (Csallóköz 1964.8.8., Csallóköz, 1963. január 19.) Mondok Gábor esetében némi magyarázatot nyújt, hogy kommunista szempontól az 1938-cal kezdıdı magyar idık valóban az illegalitás korszakát jelentették, hiszen 1938 ıszén a visszacsatolt területeken tényleg betiltották a kommunista szervezeteket mőködését. (Csallóköz 1971.4.22.) Az Mondok Gábornál fiatalabb helyi apparátcsikok is rendre kedvvel ,,magyar fasisztáztak”. A Dunaszerdahelyi Járási Katonai Parancsnokság alezredese a csehszlovák hadsereget hasonlította össze a múlttal, amikor is a magyarok, akiket ,,Horthy fasiszta hadseregébe kényszerítettek […] kénytelenek voltak idegen érdekekért harcolni”. (Csallóköz 1971.4.29.) De vígan hortyztak az itteni magyar civilek is: ,,A Csallóköz területe a bécsi döntés értelmében Horthy Magyarországához tartozott. A lakosság akkori nyomorát még fokozta 1938 novemberétıl a fasiszta terror” – olvasható egy Héger Károly és Mag Gyula által jegyzett kiadványban. Mintha a szerzık nem tudták volna, hogy még ha lett volna is 1938-tól a visszacsatolt magyar területeken fasizmus, akkor az nem sokban különbözött volna a Szlovák Állam fasizmusától. (Héger Károly–Mag Gyula a kol.: A Dunaszerdahelyi járás felszabadulásának 35. évfordulója 1980. Okresné osvetové stredisko v Dunajskej Strede. 1980, 3.) Ez alól az öngyalázó hatás alól csak egy-egy személyiség volt képes kivonni magát. Mint pl. a város múltját makacsul ırzı Antal Andor, aki ha már elkerülni nem tudta, akkor legalább azt írta, hogy ,,az 1938-as év ıszén bekövetkezett események”. (Csallóköz 1969.4.10.) Hasonlóan Gyurcsik József VNB-elnökhöz, aki ebben a tekintetben némileg kitőnt, amennyiben Horthyról a többieknél kevésbé múlttagadó hangon nyilatkozott: ,,Dunaszerdahelynek sem Masaryk, sem Beneš, de még Horthyék sem adtak semmit.” (Csallóköz - Žitný ostrov, 1970.3.26.) E kommunista irányítású emlékezetpolitika hatására városunk írott históriájából gyakorlatilag eltőnt a magyar múlt. Mintha soha nem létezett volna, annyira nem hivatkoztak rá. Pedig a Dunaszerdahelyen 1945 után tartottak népbíróságok során csak hét egyént ítéltek szabadságvesztésre kollaboráció címén. (Antal András-féle krónika, 126.) Azon ritka írott források egyike, amelyikben a horthysta múlt felbukkan, Madarász Imre nevéhez kötıdik, aki 1969-ben a háza fele részének a dekonfiskációját, azaz a korábbi elkobzási határozat megszüntetését kérte a Városi Tanácstól. Rehák László VNB-titkár elıterjesztése szerint a Szabadság téren álló ház ügyét a Városi Tanács megtárgyalta, de a dekonfiskáció kimondását nem javasolta a JNB számára, aminek ,,az oka az, hogy az érintett a megszállás alatt
politikailag aktív volt, lelkes kiszolgálója volt a Horthy-rezsimnek, és esküdt ellensége az egyszerő népnek”. (ŠA Bratislava, pob. Šaľa, d.p. Malá Lúč. Fond: ONV Dunajská Streda. Kart. Zápisnice MsNV a MNV 1969. R-MsNV, 1969. ápr. 10.) Nyom nélküli magyar múlt A magyar történelmi múlt egyes részei már az impériumáltáskor háttérbe szorultak. Pl. az 1848-as forradalom nyilvános megünneplése Csehszlovákiában már 1919 óta tilos volt. (Simon Attila 2004, 91.) Az 1948 utáni városvezetésnek nyilván nem volt könnyő közös nevezıre hoznia a legújabb rendszert és a magyar múltat. Az azonban különösen fájdalmas, hogy városunkból pontosan a kommunista idıszak alatt tőntek el nemcsak a magyar múlthoz kapcsolódó láthatatlan, elmeséletlen történetek, hanem annak szinte minden fizikai-épített jele is eltőnt. 1950 után nyom nélkül eltőnt egy sor olyan köz- és magánépület, amelyek épp e magyar múlthoz kötıdtek, és meghatározták a város képét. Nemcsak a Csallóköz-Szerdahelyi Kaszinó 1860, a Fehér kastély és az izraelita Aggok háza tőnt el (Dunajská Streda– Dunaszedahely prospektus. 2005, 53. és 54. sz. kép), hanem a város olyan házai is, mint pl. a Vecler- vagy a Pirovits-féle házak (Dunaszerdahely város krónikája, nagy vörös, 18, 22.), amelyeket egy olyan kis városban, mint amilyen Dunaszerdahely volt, az 1970-es évekig a helyiek név szerint ismertek. Bár a legidısebbek körében ez máig él, a szélesebb városi köztudatból eltőntek ezek a nevek. A városnak teljesen új lakói lettek, akik a tulajdonos családokat már nem ismerték. Nyom nélkül eltőntek azok a házak, azok az épületek, az a fizikai valóság, amelyre ez a közösségi emlékezet vonatkozott. Az 1939-ben állított magyar országzászlót úgy felváltotta a Hısök emlékmőve, mintha az elıbbi soha ott sem lett volna. A Bihari szálló, az az épület, amely eredetileg a Központi Takarékpénztár és Magyar Királyi Postahivatal számára épült, majd egy idıben a Csallóközi Népbank épülete is volt, és amely 1945 után kézenfekvıen lehetett volna posta, mégsem lett az. A posta elıbb vele áttellenben, a Fı utca és a Bacsák utca sarkán mőködött, majd egy teljesen új posta épült a Fehér kastély helyén. Holott a Fehér kastély ügyének okos kezelésével két hasznos dolgot is lehetett volna tenni: kis akarattal meg lehetett volna menteni a jövı számára a Fehér kastélyt, egyben szépen postává lehetett volna renoválni a Biharit, amely ott állt a kastélytól egy kıhajításra. A város zsidó öröksége a régi családi házak és a zsinagógák eltőntével gyakorlatilag kiirtódott az 1945 után született generációk tudatából. Egy, a saját épített múltjára valamit is adó kisváros mindent megtett volna azért, hogy a Vésey-házhoz hasonló kis építészeti gyöngyszemet megmentse. Ehelyett Dunaszerdahelyen ez is, mint oly sok más emlék, a múlt ködébe veszett. Dunaszerdahely városból hiányoznak a történelmi állandóság látható vagy megfogható elemei. Abból, ami eltőnt, sokkal több van, mint ami megmaradt. Mi a tanulság a mában mindennek? Miért érdemes minderrıl beszélnünk? Hogyan értelmezzük mindezt mi, akik nyitottak vagyunk, hogy értelmezzük a saját múltunkat? 1)Emlékezés és okulás. 2)A lokálpatriotizmus.
1)Emlékezés és okulás: Az iparosok eltőnése természetes volt. Miközben gyakorlatilag Dunaszerdahelynek minden régi tere és háza eltőnt, aközben Dunaszerdahelyen megszőnt a korábbi, keresztény és zsidó családok áltak fenntartott iparos-kispolgári kultúra. Egyes foglalkozási ágak vagy a gazdasági változások, vagy a kommunista tervgazdálkodás erıszakos beavatkozásai miatt nyomtalanul megszőntek. (Antal András-féle krónika, 30.) A legfeltőnöbb csoportpélda a Nemesszeg városrészben lakó dunaszerdahelyi hagyományos iparos-fuvaros réteg. E társadalmi réteg haldoklása a gazdasági-jogi-adminisztratív ellehetetlenítés miatt már az 1950-es években elkezdıdött, és pusztulásuk megállíthatatlanná vált. Fizikai létük és nyomuk viszont csak akor törlıdött el, amikor a Nemesszegen és a Lefutós utcában a házaikat két évtizeddel késıbb tömegesen eldózeroláták, majd ugyanoda, a város központjába, a panelrengetegbe proletárrétegek költöztek, akiknek nem voltak, nem lehettek emlékeik a korábbi városról. Az elhallgatás és a bontás együtt így irtotta ki az iparosokat-fuvarosokat örökre és szinte nyom nélkül az emlékezetbıl. A szervetlen panelidentitás pedig, amelyet a Dunaszerdahelyre költızı panellakók hordoztak, nem tudott a múlt helyébe lépni. A kommunista korszakbeli Dunaszerdahely már nem volt falusi közösség, de nem is lett nagyváros, hanem valami a kettı között. Értelmezés II. Mennyiben okolhatók az elıdeink? Mik voltak a helyi hatalom (MsNV) korlátai? Voltak-e alternatívák? Mi magyarázza a jó állagú épületek ebontását? „K miere destrukcie sa vo svojich spomienkach vracia architekt Iľja Skoček: „Niektoré mestá boli totálne premenené – Považská Bystrica, Dunajská Streda, Myjava, Humenné, to sú mestá, kde ostalo zopár pôvodných domov.” (Skoček, Iľja: 60te roky očami architektov. Skoček, s. 268. Cituje Lenka Abaffy, SAV, rukopis, str. 49.) 2) A lokálpatriotizmus miatt: mőemlékek, felújítástok. A múlt megırzésének értelmét valószínőleg nem kell magyaráznom itt, egy olyan közönségnek, akik a múzeumok éjszakáján hallgatják ezt az elıadást. Az is hat, ami azóta történt. Az új megközelitések: dekomunizáció, europeizáció, a szocializmus elıtti korhoz való visszatérés. Dekomunizáció: utcanévváltások, szobofestegetés stb. Europeizáció: panelfelújítási program vagy ami a fürdıben zajlik stb. Visszanyúlás: Visszanyúlni, de hova? Nekünk van hova? Visszanyúlás 1945 elıttre: Csallóköz-Szerdahelyi Kaszinó 1860, fényképek a facebookon, boldog békeidı érzete, I. vh. emléke, elsı világháborús temetı. Visszanyúlni nem lehet a magyar múlt nélkül, ezért szükséges a „magyarosítás”. Példák a múlt „visszahozására”: ONV, Fı utcai épületek, nagyzsinóga. A város fıtere A 2012. április 27-i térátadás és -felavatás után sincs legalább egy olyan központi belsı tere városunknak, amely valódi városi közösségi színtérül szolgálhatna. Szerdahelynek soha nem volt történelmi fıtere. (Beseda, Jan: Asanace náměstí ve Žďáru nad Sázavou jako přechodový rituál socialistické urbanizace. In: Vacková, Barbora–Ferenčuhová, Slavomíra–Galčanová, Lucie (eds): Československé město včera a dnes: každodennost –
reprezentace - výzkum. Pavel Mervart/Masarykova univerzita/Červený Kostelec/Brno, 2010, 62.) A kommunizmus a város közepi országutat ill. az azt szegélyzı területet használta közösségi térnek: a Járási Nemzeti Bizottság épülete uralta a Fı utcát, az elıtte húzódó Erzsébet teret, valamint a vele szemben húzódó fıutat, a Jesenský utcát. Nagyon helyesen 1989 után sok utca visszakapta régi nevét. A városunknak azonban továbbra sincs valódi városi közösségi tere. A Vásártér, a Tyúkpiac, a Halpiac, a Neratovicei tér, a Jehuda Aszád tér, a Kálvin tér, a Barátság tér vagy már nem is léteznek, vagy nem tér alakúak, vagy nincs tér funkciójuk. Szinte nevetséges kíséletnek hat, hogy az eredeti építészeti terveken a Rózsa ligetet és a Smetana ligetet is ,,térnek” tervezték. Aztán lemondtak róla. (ŠA Bratislava, pob. Šaľa, d.p. Malá Lúč. Fond: ONV DS. Zápisnice Rady MsNV v Dunajskej Strede. 53/1. A-10. 1980. jún. 26.) Két jelenlegi igazi tér: a Vámbéry tér és az Erzsébet tér – számos ok miatt nem lehet közösségi színtér. A Vámbéry (korábbi nevein: Templom tér, Szent István tér, Beneš tér, Dukla tér, majd megint Vámbéry tér) a majdnem körkörös panelkörnyezet miatt legfeljebb városközpont tud lenni, fıtér nem. Erre csak ráadás a parkoló és a tér vizuális áttekinthetetlensége. A gyönyörő nevő Erzsébet tér pedig a funkciója miatt nem lehet tér, legfeljebb mindennapi közlekedési csomópont. Különösen azóta, hogy bár az Erzsébet tér sokáig nyitott volt, de a Bonbon szálló fallal való körbekerítésével a tér jelentısen leszőkült. Amiként beszőkült a Városháza elıtti tér is, ahol egykor kis park volt, de 1989 után az is beépült. Vagy ahogy megszőnt a Rózsa liget eredeti tér-jellege azáltal, hogy a közepén alkotott négyszögletes kis medence, vízfelület eltőnt, mára helyét ruhagyőjtı konténer, piac és parkoló autók foglalják el. Jelenleg a városi központi tér szerepét a mővelıdési ház elıtti térség tölti be. Ennek az aktuális kulturális és politikai események helyszínélük szolgáló térnek azonban nincs neve: ez ,,a kultúrház elıtti tér”! De ha volna is neve (a kataszteri térképekben a tér az Erzsébet tér része), a térrıl akkor is hiányzik valamilyen kultikus tárgy. A központi tér ugyanis nemcsak fizikai teret jelöl, hanem valamilyen szimbolikus teret, amely a közösségi tudat valamilyen fontos szeletét testesíti meg, teszi láthatóvá, állítja köponti helyre. Ilyesmi funkciója alkalmanként a Vámbéry térnek (1848-as emlékmő), a Szent István téri szent korona emlékmőnek, valamint a városháza melletti 1956-os emlékmőnek van. De vajon ez utóbbiak, amelyeken áll ugyan szobor (turul, szentkorona, lyukas zászló), betöltik-e funkciójukat, és kötıdik-e hozzájuk közösségi tudat? Alkalmasak-e rá, hogy a kollektív tudatot formálják, vagy hogy abban egyáltalán szerepet játsszanak? A ,,kultúrház elıtti téren” álló három tündér szépsége és szellemi üzenete mára elhervadt: az a ,,dús gabonás, bıviző Csallóköz”, amit ık ezen a központi helyen megtestesítenének, mára nem létezik.
VÉGE
