utálni pedig nekünk már nem volt olyan idegen, mint nekik. Meséltek nekünk háborúkról, nyomorról, meg egy csomó olyan dologról, amiről fogalmunk

VERSUS

Bevezető „Gyermek vagy, gazdag szülők sarja, puha párnák lakója, akit mindenféle kényelemben dédelgettek és neveltek; nem volt részed sem hadjáratok fáradalmaiban, sem a pogányok különféle támadásaiban. Immár itt az idő, hogy ne csak pépes ételt adjunk neked, mert ez puhánnyá és kényeskedővé tehet, hanem néha karcos borral is meg kell itatnunk.” /I. István/

Bevezető Van néhány történetem, ami a fehérvári Táncsics gimiben, vagy annak a környékén játszódik, és attól tartok, kicsit eltérnek a normálistól. Bár tulajdonképpen mi is a normális? Nekünk, a tanulóknak éppen ez, mert mi mindent úgy látunk, mintha torzítólencsén át pislognánk a világba, és egyszerűen megszoktuk. Minden kicsit több vagy kevesebb a derékszögnél, semmi nem teljesen egyenes vagy görbe, nincs párhuzamos, csak matekórán, és a körök sem önmagukba futnak vissza. Számunkra egy sikeres, csöndes, békés életet élő, családos könyvelő a legkülönösebb, így a leghátborzongatóbb dolog a világon. Nekünk itt, a Fertő sor 13-ban más dolgok a hétköznapiak, mint neked. Ha véletlenül erre tévednél, csak nézz rá az iskolára, és gondolkozz el, mi a normális neked, és mi a normális nekünk. Lehet, hogy mi mind ugyan azt tapasztaljuk, csak a mi szemünk, vagy talán az agyunk működik másként, ezt nem tudhatom. Csak az a biztos, hogy itt kicsit minden más, csak egy árnyalatnyival sötétebbek a sötét sarkok, mint kint, csak egy árnyalatnyival betegesebb a neonlámpa sárga fénye, csak egy sötét gondolatnyival tér itt el minden. Ez nem tűnik soknak, igaz? Ismeritek azt a történetet, amivel a káosz-elméletet szokták szemléltetni? Tudjátok, a pillangósat: ha valahol a Fülöp-szigeteken egy pillangó megremegteti a szárnyát, abból Arizonában forgószél lesz. Ha beléptek az iskola kapuján, ti is hallani fogjátok milliónyi szárnyacska halk suhogását. Minden döntéshelyzetben egy új valóság születik, kettéágazik a végtelen, majd a következő pillanatban megint és megint. Megnyugtat a tudat, hogy az egyik univerzumban biztosan egy szakközépiskolába felvételiztem tizenhárom éves koromban, és majd egy boldog, családos építészmérnök lesz belőlem – de ez nem az az univerzum. A mi valóságunkban a Táncsics gimibe járok, és ez a sötétebb valóság. Hadd meséljek kicsit magunkról. Egyikünk sem fiatalabb 13-nál, és egyikünk sem idősebb 20-nál. Vegyesen vannak köztünk lányok és fiúk, városiak és vidékiek, családi házasok és panelosok, érzéketlenek és szentimentálisak, művészek és matekfaktosok. Olyan világba születtünk, amit gyűlöltek a szüleink, és lassan mi is megtanultuk

utálni – pedig nekünk már nem volt olyan idegen, mint nekik. Meséltek nekünk háborúkról, nyomorról, meg egy csomó olyan dologról, amiről fogalmunk sincs; hiába néztünk háborús filmeket, hiába játszottunk a sok lövöldözős pc-játékkal, még mindig nem tudjuk, milyen az, amikor nekik rossz volt. Azt viszont tudjuk, milyen az, amikor nekünk rossz, de ezt meg már ők nem tudják felfogni – a mi otthonunk egy olyan világ, amit a szüleink nem értenek. Láttuk, ahogy a kütyük egyre kisebbek lesznek, és egyre többet tudnak, és nem irtóztunk tőlük, mint az előttünk lévők. Most, ebben a pillanatban is nagyobb technológiai tudás lapul a zsebemben, mint amivel embert jutattak a holdra, és bevallom, nincsenek nagy terveim ezzel a hatalommal. Talán csak meghallgatok egy-két számot, felhívom anyukámat, hogy elmondjam, hogy szeretem, és hogy ő veszettül hallózzon, mert nem hall semmit, ugyanis véletlenül megint levette a hangot a mobiljáról. Most egy olyan szerkezet van a kezem között, amivel az emberiség teljes tudásához hozzáférhetnék. Fel tudjátok ezt fogni? Mindent tudhatnék, az égvilágon mindent. Az egész Világ az enyém lehetne. Fogalmam sincs róla, ez mekkora hatalom – de őszintén, nem is érdekel. Megosztok egy-két macskás képet, és inkább gépelem tovább ezt a kis eszmefuttatást, mert nekünk nem kell a világ, se nagy V-vel, se máshogy. Mert láttuk, ahogy világok omlottak össze – és örültünk neki. Igen, tudom, hogy sokan inkább zokognának rajta, és halnának a világaik után, vagy beleőrülnek a gondolatba, hogy a világuknak vége. Nekünk ez nem fáj, mert a mi otthonunk nem ebben a valóságban van. Nekünk egy világ nem sokat jelent, mert úgyis minden világvégével kezdődik egy új világ, én magam is legalább hármat túléltem már, és egészen jól megvagyok. Persze, tudjuk, hogy sokaknak rossz, tudjuk, hogy ez az egész betegesnek és kifordítottnak tűnik, és tudjuk, hogy sokan nem értik, de mi szeretjük. Mert mi három pixelből álló pillangók vagyunk. Mi vagyunk az ábécé vége.

„Csala gyönyörű, erdős hely, mégsem látok itt egy kirándulót sem. Talán mégsem volt jó ötlet a presszóban turista szalámis szendvicset rendelnem.”

Csönd és kukorica Székesfehérvár, a szülővárosom hátborzongatóan gyönyörű hely. Körbevezethetlek, ha hajlandó vagy követni. A házunk a város szélén áll egy domb tetején. Nyugatra alattunk terül el maga a város, keletre pedig rögtön mellettünk kezdődik a kukoricamező. Fölötte pedig csak a csend lebeg. A hátsó szomszédunk őrült. Valaha rendőr volt, de az elmeállapotára való tekintettel idő előtt nyugdíjazták. Ma azzal múlatja az idejét, hogy légpuskával lövöldözik bármire, ami mozog a kukoricásban. Az utcánk túloldalán nem tudom, ki lakik. Nem tudom, ki ő, hány éves, nem tudom, miből él vagy mit csinál, csak azt tudom, hogy valahányszor arra járok, némán ül az ablakban, és üveges szemmel figyeli az elhaladó embereket. Mi éppen a domb tetején lakunk, így innen bámulatosan messze el lehet látni. Nyugatra alszik alattunk Fehérvár, mozdulatlanul, mint egy halott, mögötte pedig távolikék dombok. Itt született Szent Imre, a fiatalok védőszentje - ami komikus, ha belegondolunk, hogy ő maga fiatalon halt meg. Talán még nem volt kihez imádkoznia. Itt jártam iskolába, ahol minden évben meghalt valamelyik iskolatársam. Talán Szent Imre nem figyelt rájuk. A várost néha úgy csúfolják, hogy Csuriváros, mert hétvégente és az álmos nyári délutánokon az utcák kihaltak, emberek sehol, csak verebeket lehet látni. Igen, a város ilyenkor a verebeké. Csak a szobrok figyelik, mit csinálnak, nemes némasággal - Szent Imre szobra például. Figyelik a belvárost, a romokat, melyekre oly büszkék vagyunk, a múlt romjait, melyekben élni próbálunk. De a verebek legalább nem olyan hátborzongatóak, mint a galambok, amik Budapestet uralják. Azok talán valóban egy rémregényből lépdeltek elő, hogy átvegyék az uralmat a világ fölött. Tőlünk északra, a láthatár közelében hever álmosan a csalai szemétfeldolgozó. Rémisztő egy hely. Egyszer osztálykirándulás címén meglátogattuk - szemetet a szeméttelepre, úgy való, nem? Tizennégy éves voltam, és halálra rémültem a hatalmas gépektől, amik olyan nagyok voltak, amekkora semmi nem lehet. Semmi. Ekkora dolog nem létezhet, mert beomlana a súlya alatt a föld. És mégis ott voltak, tövises kerekeikkel szurkálták a szemetet, szörnyszájaikkal falták a konzervdobozokat, vagy tüzet leheltek a kiöregedett gumiabroncsokra. Közönség gyanánt pedig óriási sirályok éljeneztek körülöttünk, válogatták a szemetet, hátha találnak valami ehetőt, és közben figyelte minket. Éhes szemeik azt mondták, hogy egyszer mi is itt fogunk heverni, átdöf majd a szörnymasina hegyes foga, ők pedig a maradványainkból építenek fészket a fiókáiknak. Aznap este nem vacsoráztam. Tőlünk délre, a városnegyed közepén egy vadregényes tó van. Valaha, még mielőtt a lakóházak kinőttek a földből, a tó egy bánya volt, amit mára elöntött a víz. A nagyapám sokat mesélt róla, hogy fiatal korában a szüleik tiltása ellenére abban fürödtek a forró nyári estéken. Neki pedig az ő nagyapja mesélte, hogy keletkezett a tó.

A bányászok egyre mélyebbre és mélyebbre ástak az áhított ércért, ami történetenként változik. Van, aki szerint ezüst, vagy arany, van, aki opállal vagy gyémánttal mondja a mesét, de a tanulságon ez nem változtat. Az emberek túl mélyre és túl mohón ástak, mígnem elértek egy földalatti tavat. A víz hirtelen tört be az üregbe, egyetlen óra alatt elárasztotta az egész bányát, és az összes munkás ott pusztult. A csillék, a csákányok és a csontvázak a mai napig a tó fenekéről induló járatokban pihennek. Egy darabig éppen ezért a Lelkek Tavának hívták a helyet - egészen addig, amíg az emberek rá nem jöttek egy furcsaságra. A tó fölött vadregényes sziklafal húzódott, a tetején romantikus rózsabokrok között egy kis ösvény kígyózott, aminek a végén egy aprócska, girbegurba kápolna állt. Ez a látkép gyakran megihlette a sebzett lelkű szerelmeseket, akik bánatukban összezúzták magukat a sziklákon, vagy hirtelen állt meg meghasadt szívük, amikor a fagyos vízbe értek, vagy a bányászok lelkei húzták őket a víz alá. Így a tó a népnyelvben az Öngyilkosok Tava nevet kapta. Végül a városatyák ezt a kevésbé baljós hangzású Bányatóra változtatták, ám ez sem javított a hely hangulatán. A részeg fiatalok, akik a Bányató Bisztró bugyraiban múlatják zsenge idejüket, gyakran mesélnek egymásnak rémtörténeteket a tóról, bár csak a legritkább esetben hiszik őket el. Én sosem úsztam a Bányató vizében. Mindig visszarettentem a bányászoktól, vagy talán a csalódott szerelmesek lelkétől. A házunktól keletre található a végtelen kukoricamező. Határtalan, zöld óceán, nappal az éjszaka hűvösét árasztja, éjjel a nappal forróságát. A kukorica maga az élet. Ha pedig a szél rohan a levelei közt, olyan hangot ad, mint a tenger vihar előtt. Júliusra a kukorica olyan magasra nő, hogy még egy felnőtt ember sem látszana ki belőle. Gyakran belegondolok, milyen érzés lehet a kukoricatábla közepén állni. Jobbra, balra kukorica, előttem és a hátam mögött kukorica, alattam fekete, termékeny föld, a kukorica gyökereitől átszőve, fölöttem csak az azúrkék nyári ég, amit csak a kukorica méregzöld levelei döfnek át. Nem tudhatom, hogy pár sorral arrébb a szél, vagy valami állat neszez, vagy valami más. Futás közben az összesúrlódó levelek zaja elnyomja az üldözőm lépteit, a szél susogása alatt csak halványan hallom, ahogy egyre közelebb ér… Sose mertem kipróbálni, még csak a lábamat sem tettem be a végtelenben összefutó sorok közé. A kukoricamezőn egy poros földút vezet keresztül. A faluszagú por csinos párnácskákban verődik fel, ha magányosan kopog rajta egy pár kopott csizmasarok, két oldalról pedig katonás kukoricatövek figyelik az embert. Meg az, ami a kukorica között lakik. A földút egy patakhoz vezet, amin éles, síkos köveken lehet csak átkelni. A patakon túl egy erdő van, mely valaha a Kégl-birtokhoz tartozott, ma valami gazdasági társaságé. A figyelmeztető táblák szerint az erdőbe veszélyes belépni, mert vad darazsak élnek benne, ám mi számtalanszor átvágtunk rajta, de egy rovarral sem találkoztunk. Oszladozó, félig elfogyasztott birkatetemekkel annál inkább. Tíz éves lehettem, amikor a szüleim először vittek el oda. Engem elbűvölt a rohadás illata, a csupaszon meredő csontok, amikről valami lerágta a húst, a halott üregek a szemek helyén - a szüleim nem voltak annyira elragadtatva, mint én, úgyhogy onnantól kezdve csak egyedül jártam arrafelé. A veszélyes erdő közepén áll a Kégl-kastély, amit legtöbben csak Csalai Várként emlegetnek. Gyerekkoromban gyakran bemásztunk a bedeszkázott ablakok résein, és lenyűgözve kóvályogtunk a kihalt szobákban. A gótikus ablakok, romantikus, kovácsoltvas erkélyek és ódon csigalépcsők kielégítették kamaszos sóvárgásunkat a hátborzongató élmények iránt. A pincét szerettük a legjobban, mert ide már nem szűrődött be a fény, és csak zseblámpával gyönyörködhettünk a

beomlott szobákban, és gyakran éreztük azt a jellegzetes borzongást, ami csak akkor merészkedik elő, ha valaki az ember tarkóját bámulja. Kevesen tudják, hogy van még tovább. Ha a kastély után továbbmegyünk kelet felé, védelmező bokrok mögött egy hatalmas vaskaput találunk. Azon túl két sorban állnak a tölgyfák, ünnepélyes csöndben. Csak a kukorica susogását lehet hallani a távolból. A fák között húzódó gyalogút egy dombra vezet, ahol egyetlen fejfa áll magányosan. A tábla szerint Csalai Kégl György örök álmának békés helye ez, de ha az ember elég közel hajol, meghallhatja, hogy a kőemlékmű alatt nem ő fekszik. Hanem valami féregrágta sötétség, messze nem örök és nem is békés pihenésben. A sírban az fekszik, aki megölte Szent Imrét, az, aki a szeméttelep gépszörnyeit vezeti, az a bányász, aki a kincs utáni vágyában először ütötte át csákányával a vizet elzáró falat, az, aki a birkatetemekből eszik, aki a romos pincékben ólálkodik, akinek csönd a hangja. A sírban az fekszik, aki a kukorica haragoszöld levelei közül tartja szemmel Székesfehérvárt.

Középiskolai szép napok „!!!KORAKA TETELÉ TÁJAS ?mepékröküt a monzonátu llek tréiM”

Kriszti középiskolába megy Az a reggel is pont olyan volt, mint bármelyik másik gimis bármelyik másik reggele. Mindenki átéli, el is mereng rajta mindenki, de aztán mindenki el is felejti. Kriszti azonban nem az a felejtős fajta. A végállomáson szállt fel a buszra, futólag meglobogtatta a bérletét a sofőrnek, akivel már jól ismerték egymást. Mint aki tudja, hogy övé a világ, peckesen végigsétált az üres busz folyosóján, és leült arra a helyre, amit abban a pillanatban a legjobbnak ítélt. Nem leghátul volt az ülés, hanem az utolsó előtti ajtó mögött, éppen a kerék fölött. Izgatott volt és várta már, hogy induljanak. Az utolsó pillanatban futva érkezett meg Trixi, Kriszti régi jó barátja. A lány kifulladva botorkált végig az üléssorok között a folyosón, tekintetével Krisztit kutatva. Pont olyan elkeseredett fejet vágott, mint első nap az iskolában, de amikor végre megtalálta barátnőjét, lehiggadt, felragyogott, lehuppant mellé, mire mindketten felkacagtak. Akkor hírtelen mindketten csiklandozó rántást éreztek a rekeszizmuk környékén, ahogy a busz megindult, ami nagyon hasonló volt az előérzethez, ami a nagy dolgok előtt szokta megkörnyékezni az embert - annyi különbséggel, hogy ezt kizárólag a gyorsulás és a tehetetlenség okozta. Kellet jó néhány pillanat mire felocsúdtak megilletődésükből, de mire megérkezett az első megálló, már egészen otthon érezték magukat. Itt felszállt néhány régi, és még több új ismerős, néhányan integettek, a legtöbben viszont csak a nyelvüket nyújtogatták. Miért? Mert a gyerekek ilyenek. Nem mintha felnőttek nem lettek volna a buszon. Sőt a könnyű pletykálkodás és a kényelmes zötykölődés közepette Krisztiék észre sem vették, hogy minden ülés foglalt lett, és páran még álltak is. A negyedik megállónál pedig felszállt egy néni. Egy nagyon öreg, nagyon ráncos néni, nehéz parfümje temetési virágok illatára emlékeztette a körülötte állókat, bár ha valaki megkérdezte volna őket, nem ezt válaszolták volna. Miért? Mert az emberek ilyenek. A halottvirág-illatú nénik meg már csak olyanok, hogy állnak csak az ember mellett, az élettől fáradtan, az élettől barázdált arccal, az élet súlyával a vállán, élet-mintás kendőben, és várják a választ egy olyan kérdésre, amit senki sem tett föl. Krisztiék szerencsére már tudták a kérdést, és a választ is, de tudták, hogy amikor az élet közeledik, jobb félreállni, és minden körülmények között jobb elkerülni az összeütközést. Mert vannak csaták, amiket meg lehet vívni, de nem érdemes. Odakullogtak inkábba busz csuklójába, a többi barátjukhoz. Csak álltak és figyelték az utasokat, és kinevették a felnőtteket, abban a biztos tudatban, hogy ők soha semmiben nem fognak hasonlítani rájuk. Hogy olyan távol vannak egymástól, hogy a fizika törvényeit gúnyolja már pusztán a tény is, hogy ugyanazon a buszon utaznak. Úgy tűnt azonban, hogy a fizika mélyen tisztelt törvényei sem tudták megakadályozni azt, hogy a hatodik megállóra olyan zsúfolttá váljon a busz, hogy a felnőttek és a gyerekek válogatás nélkül préselődjenek egymáshoz. Kriszti közben azon merengett, hogy biztos emberből lett-e több, és nem a busz ment-e össze, majd bevillant egy ősi utazás emléke, úgy száz évvel ez előttről, amikor utoljára Pesten járt. Nosztalgikus volt, de Budapest azóta felnőtt, Fehérvár viszont örökké gyerek maradt, így

a kegyetlensége is más. A lökdösés, a gyűlölet, a harag itt csak a távolsági járatokon van, neki viszont pár megálló múlva le kell szállnia, mert most csak az iskolába megy, nem az életbe. Kriszti akkor érezte, hogy egy válltáska fúródik az oldalába. Kíváncsi volt kivel hozta össze a tömeg, de ahogy az idegen felé fordult, jó adag göndör mosatlan haj nyomakodott az arcába. Arrébb akart lépni, de a tömeg nem engedte, elölről Trixi állta az útját, a hátának egy másik hát préselődött, úgyhogy nem volt választása. Megpróbált hát megbarátkozni a helyzetével és a fiúval, mert a táska és a haj határozottan egy fiúhoz tartozott, de többet nem tudott megállapítani. Bár igazság szerint ennél több nem is érdekelte. A fiú aztán a hetedik megállónál leszállt, és Kriszti semmire nem emlékezett belőle az illatán kívül, és mire az iskolába ért, már azt is kifújta a ruhájából a szél. A hetedik megállónál azonban nem csak ennyi történt. A fiú leszállt ugyan, de helyette viszont felugrott az alsó lépcsőre egy alacsony, széles, fonott hajú, egérarcú kis nő. Egészében nézve úgy nézett ki, mint egy túlfeszült pedagógus, vagy egy vizsgabiztos, ahogy összeszűkült szemekkel méregette Krisztit és a gyerekeket. Az összképet csak erősítette, amikor a nő sikoltozni kezdett: „Jegyeket, jegyeket! Mutassátok a jegyeket!” Trixi és Kriszti megszeppenve kapaszkodtak össze, és egyszerre mintha egy közös, mások számára érthetetlen ütemet követtek volna, húzódtak hátrébb. Mert a lányok már csak ilyenek, néha akkor is megijednek, amikor nem kéne. Elővették a bérletüket, és mikor meggyőződtek róla, hogy van azon még mit szépíteni, egy-egy íróeszközt is. Kriszti megmarkolta a tollát, és igyekezett kizárni a többiek zsivaját és a busz zötykölődését, amíg másolta át a személyigazolványáról a számjegyeket a bérlet megfelelő rubrikájába. Nem mintha a feladat akkora koncentrációt igényelt volna, de vannak dolgok, amiket jobb minél simábban és biztosabban elvégezni, főleg beírni nyolc számjegyet, mit lehetne ebben elrontani? És ha éppen az egyszerűségében van a buktató? És ha mégse megy? És ha az egész hiba volt? Nem kellett volna buszra szállni, otthon kellett volna maradni. Fel se kellett volna kelni. „Jegyeket, jegyeket, kisasszony, ide a jegyeket” – mondta a kis nő. Kriszti átadta az immár kitöltött bérletszelvényt. Gyomra ökölnyire zsugorodott a vér zúgott a fülében – a kis nő pedig csak egy futó pillantást vette rá, és megvetően elfordult. Nem találta, amit keresett, nem talált hibát. Kriszti fellélegzett és már készült, hogy a nyolcadik megállónál leszállva folytassa útját, arra, amerre kell, de amikor átpillantott a válla fölött, észrevette, hogy Trixi nem követi. Megpróbálta megkeresni barátnőjét, de csak annyit látott, hogy Trixi a kis nővel beszél, pontosabban kis nő beszél, Trixi pedig könnyes szemmel hallgatta. Aztán mielőtt Kriszti bármit tehette volna, a busz egy nagy rántással megállt, a gyerekek özönvíz módára zúdultak ki az ajtón sodorva magukkal a lányt is. Egy darabig várta, hogy Trixi is leszáll – de aztán a busz ajtaja fújtatva becsukódott és a gépdög továbbgurult. Kriszti vaksin pislogott párat, mire felfogta a helyzetet. A társai már az iskola felé tartottak, és végül ő is úgy határozott, hogy jobb lesz követni őket. Fényesen sütött a nap és Kriszti élvezte a rövid sétát a Táncsics gimi kapujáig. Allegóriák kavarogtak a gyomrában és kávé utáni vágy a fejében, és mindennel együtt, egyedül is, úgy érezte, megérte. Ha nem is tanult semmit, legalább jól szórakozott.

„Kérlek, tedd vissza a tükröket a falra. Szerettünk nézni.”

Két oldal Azt mondják, az élet kemény, de ez így nem teljesen igaz. Az élet inkább éles, nem véletlenül hangzanak ezek a szavak hasonlóképpen. Az élet olyan, mint egy penge: keménynek csakugyan kemény, de nem ez bene a lényeg, mert ha jól használod, neked dolgozik. Ha más használja jól, akkor meg ellened. Ezzel is csak meg kell tanulni bánni. Meg kell ragadni, persze nem mindegy, hogy hol, nem ám az éles végét! Rendesen a markolatot, ahogy illik – csak a penge jó végét felismerni nem mindig könnyű. * * * Angyal Anna például soha nem tudta, melyik a penge jó oldala. Egyszer angolórán arra lett figyelmes, hogy a mögötte ülő két lány, Eszter és Kata nem a feladatot csinálják, de még csak nem is a körmüket festik, mint általában szokták, hanem nagyon elmélyülten ecsetelik egymásnak, hogy mit találtak tegnap este a világhálón. – Megint a Youtube furcsa részére tévedtem – mondta Eszter. – Olyan videót láttam, te!... A srác nem csak rosszul énekelt, de közben egy buliban egy borotvával vagdosta a partizók torkát! Most mondd meg! – Ú, pfuj! – Na ja, ezért nem jönnek ilyen korcsok az én szülinapi bulimba! – De figyu, Angyalka tuti ismeri ezt a bandát, neki tuti bejön az ilyen szar. – Jaaa! Hé, Angyalka! – súgta Eszter, megkocogtatva Anna vállát. – Hé! Te vágod ezt a bandát, amelyikben egymás torkát vagdossák? – Igen – felelte Anna lányos zavarában. Nem igazán értette, mit akarnak tőle. – Ó, pfuj, na ezért nem hívnak téged soha sehova! – mondta Eszter vigyorogva. – És tényleg melegek? – vetette közbe Kata. – Nem, dehogy is. – Pedig dehogynem! A te féle korcsok az olyanokat szeretik, nem? – Szálljatok már le rólam! – mondta Anna a kelleténél hangosabban, amire már az angoltanár is felfigyelt. – Ha befejeztétek a pletykálkodást, ti is idefigyelhetnétek végre! – De tanárnő, Eszter piszkál! – méltatlankodott Anna, mire Eszter és Kata idétlen vihogásban törtek ki. – Na persze… Csináljátok inkább a négyes feladatot, öt perc múlva ellenőrizzük. Anna idegesen látott munkához. Olyan gyorsan körmölt a füzetébe, olyan gyorsan csúszkált a keze a papíron, hogy az egyik lap éles széle megvágta a bőrt a csuklóján. Felszisszent, és megbizonyosodott róla, hogy ez a nap már nem lehet rosszabb, miközben borzadva nézte a kiserkenő vért… mindig rosszul lett a vér látványától. – Mi az, eszedbe jutott a buzi fiúbanda? – sziszegte Kata, mire Anna holtsápadtan hátrafordult. – Nincs egy zsepitek? – Mi a… pfuj, vidd innen, hülye emós! – Segítsetek, vérzek…

– Na de lányok! – mondta a tanárnő. Odalépett hozzájuk, és elszörnyedve látta az ájulás határán álló Annát, és a mögötte ülő két lányt, akik a vérző csukló látványán kacagtak. Annát az iskolaorvos tanácsára másnap pszichológushoz vitték a szülei. Báthory Kriszta szinte ösztönösen ráérzett, a penge melyik oldalán érdemes állni. Egyszer angolórán arra lett figyelmes, hogy a mögötte ülő két lány, Eszter és Kata nem a feladatot csinálják, de még csak nem is a körmüket festik, mint általában szokták, hanem nagyon elmélyülten ecsetelik egymásnak, hogy mit találtak tegnap este a világhálón. – Megint a Youtube furcsa részére tévedtem – mondta Eszter. – Olyan videót láttam, te!... A srác nem csak rosszul énekelt, de közben egy buliban egy borotvával vagdosta a partizók torkát! Most mondd meg! – Ú, pfuj! – Na ja, ezért nem jönnek ilyen korcsok az én szülinapi bulimba! – De figyu, Kriszti tuti ismeri ezt a bandát, neki tuti bejön az ilyen szar. – Jaaa! Hé, Kriszti! – súgta Eszter, megkocogtatva Anna vállát. – Hé! Te vágod ezt a bandát, amelyikben egymás torkát vagdossák? – Mit meg nem adnék, ha vághatnám! – vigyorgott Kriszti. – De sajnos még nem találkoztam velük élőben. Kata már vágott volna vissza, mire leesett neki a válasz értelme, Kriszti pedig elégedetten figyelte, ahogy a torkára forr a szó. – És tényleg melegek? – kérdezte Eszter, mire Kriszti tettetett mosolya még szélesebb lett. – Remélem, hogy igen, képzeljétek csak el azokat a koncerteket… – Pfuj, hagyd abba! – mondta Kata a kelleténél hangosabban, amire már az angoltanár is felfigyelt. – Ha befejeztétek a pletykálkodást, ti is idefigyelhetnétek végre! – mondta. – Igenis, tanárnő! – rikkantotta Kriszti egy tisztelgés kíséretében, amire a tanárnő csak egy fintorral válaszolt. Kriszti ráérősen körmölte a négyes feladatot, közben néha fel-felkacagott, amikor elkapott pár mondatfoszlányt maga mögül, mint például „az ilyen véres klipeket be kéne tiltani”, vagy „Miley Cyrus sose csinálna ilyen undorító dolgot”. Kriszti észre sem vette, pontosan mikor sikerült a füzetlap szélével elvágnia a csuklóját, de rövid morgolódás után egy terv kezdett körvonalazódni. Figyelte a kiserkenő vért – nem volt túl sok, éppen három csepp, mert a seb se mély, se hosszú nem volt, de épp elégnek bizonyult. Először az egyik, majd a másik szemébe dörzsölte a csuklóját, és várta az eredményt. – Mi az, bőgsz? Hülye emós… – sziszegte Kata, mire Kriszti véres arccal felé fordult. – Segítsetek… vérzek! – suttogta. Eszter és Kata nem tudta mérlegelni a helyzetet – különös, mit tesz az emberekkel a félelem. Sikítva ugrottak fel a padból, és egymást (és a tanárnőt is) eltaposva repültek az ajtó felé. A tanárnő elszörnyedve méregette Kriszti véres arcát, és kaján vigyorra húzódó ajkait. Krisztit az iskolaorvos tanácsára másnap pszichológushoz vitték a szülei. A tanulság? Tanulság az nincs. Mint Anna, mind Kriszti okos, értelmes, talpraesett nővé cseperedett, Anna talán egy kicsit csendesebb volt, de ez mindig is így volt, és így is lesz. Boldog életet éltek, Anna könyvelő lett, Kriszta pedig valami vállalkozóféle. Ha rákérdeznénk, mit is csinál a vállalkozása, kitérő választ adna. Mindkettejük férjhez ment, családjuk lett, és egy-egy kétszintes családi házuk az Öreghegyen. A lényeg, hogy boldogan éltek, amíg meg nem haltak, és miután elballagtak, egyikük

sem találkozott többet se Eszterrel, Se Katával.

„Nem az a szörnyű, hogy meghalunk. Az igazi horror az, hogy nem halunk meg elég hamar.”

Ilyen egyszerű Kicsöngettek, de nem akartam menni. Intettem inkább az osztálynak, hogy mehetnek, hogy legalább az illúzió meglegyen, hogy az történik, amit mondok. Amikor teljesen kiürült a terem, egy fekete hajú lány dugta be a fejét az ajtón. Rám emelte a szemeit, majd elvigyorodott. – Csókolom! Tudtam, hogy ha máskor nem is, a nap végén megtalál, hiszen egész nap engem keresett. Reggel láttam az aulában felém loholni, fodros, piros miniszoknyája lobogott utána, de akkor le tudtam rázni. Első szünetben pár diákkal beszéltem a folyosón, amikor megláttam. Szegények nem tudták mire vélni, hogy szó nélkül faképnél hagytam őket, de nem tehettem mást – és ez így ment egész nap. Minden órát más teremben tartottam, mint ahova ki voltam írva, éppen üres termekbe vezettem át az osztályaimat, szünetben kerülőúton mentem a tanárimhoz. A gyerekek nem kérdezték, mi bajom, nekik bármit csinálok, furcsa vagyok. A szobatársam viszont jól ismert engem. Amikor a harmadik szünetben üstökös módjára vágódtam be a tanárimba, és vadul becsaptam magam mögött az ajtót, Melinda csak felpillantott a dolgozatból, és megcsóválta a fejét. – Megint? – Minden évben ilyenkor – bólintottam. – Szerinted el tudod kerülni? – Nem akarok beszélni vele! – mondtam a kelleténél hevesebben. – Nemtom – vonta meg a vállát Melinda. – Én tuti felkeresnék valakit, ha nekem lenne egy… – Épp elégszer voltam miatta pszichológusnál. – Mindenesetre, van nálam Xanax – mondta, azzal visszafordult a dolgozathoz. Nálam is volt. Meg rózsafüzér, szenteltvíz, ezüstérme, Szent Imrét ábrázoló medál – egy rakás kacat, amiről már tudtam, hogy nem működnek, de mégis… Bármit tehettem, a nap végén ott ültem a harmadik emeleti osztályteremben, és ahogy Lana rám vigyorgott, tudtam, milyen hiábavaló volt minden erőfeszítésem. – Mit szeretnél, Lana? – kérdeztem, viszonylag kedvesen. Igyekeztem úgy tenni, mintha csak egy átlagos diákkal lenne dolgom. Tulajdonképpen kinézetre nem is volt sok különbség. Az, hogy Lana kecsesebben mozog, nem tekinthető különlegesnek, akár balettozhatna is, a testalkata megvan hozzá. Egyszer elő is adta a Hattyú halálát. Nem beszél sokat, rengeteg időt tölt a folyosón, sötétebb ruhákban jár, mint az átlag, pont, mint egy tökéletesen hétköznapi alteros (vagy mi a bánatnak nevezik most magukat). Ritkán néz az ember szemébe – mert ezzel elárulja magát. A szeme tompa, fénytelen, mint a pókhálóval beszőtt ablak. Bármennyire mosolyog is, a szemében sosincs több élet, mint egy poros porcelánbabáéban. – Csak boldog születésnapot akartam kívánni – mondta, és macskaügyességgel ugrott fel a tanári asztal előtti padra, egyik lábát átvetette a másikon, és mosolygott. – Köszönöm, asszem… én meg boldog évfordulót – mondtam félszegen.

– Boldog az – felelte. Egy darabig csak néztük egymást, a kínos csendbe belesajdult a szívem. – Miért jöttél vissza? – kérdeztem halkan. – Nem is mentem el soha. Hazudott. Tudtam, mert láttam, amikor elballagott – a szülinapomon tette. – Tönkreteszed az életemet – mondtam. Feleolyan határozott sem voltam, mint amilyennek látszani akartam. – Te pedig elvetted az enyémet. Nem kiabált. Sőt, halványan még mindig mosolygott. Olyan nyugodt volt, amilyen nyugodt én már sosem lehetek. – Ez nem igaz! – kiáltottam. Elvesztettem az eszem, és vele minden mást is. – Nem én… Nem úgy történt! Csak… csak vicceltem, csak játék volt az egész, hát miért nem értetted? – Játék? – vonta fel pengevékony szemöldökét. – Nekem nem tűnt annak. – Csak csipkelődés… – Játékba nem szoktak belehalni. – Nem gondoltuk, hogy komolyan fogod… – De legalább gondolkodtatok, nem néztem volna ki belőletek. – Gyerekek voltunk… – És az mentség? – Felnőttem! Megváltoztam, érted? Már minden máshogy van, mint régen… Alig egy évtized alatt tökéletesen a visszájára fordult minden. Tanár lettem, öt évig tanultam pedagógiát, gyermekpszichológiát, gyerekvédelmet, csoportdinamikát, és egy rakás mást. Tinédzser lelkisegély-szolgálatoknál önkénteskedtem, önsegítő köröket alapítottam, erőszak-megelőzési alapítványokat támogattam, tucatjával hívtam az iskolába a felvilágosító és prevenciós előadókat – de a holtakat ez sem tudta feltámasztani. Nem akartam több szenvedést látni. Nem akartam több vért látni. Lana mégis mindig itt volt. – Tudom, hogy megváltoztál – mondta. – És hogy megbántad. – Akkor mit akarsz még? – kérdeztem szipogva. Kétségbeesetten szorongattam a Szent Imrét ábrázoló medálomat. Lana nem szólt semmit. Leugrott az asztalról, és az ablakhoz sétált, több mint tíz éves bakancsa pont úgy kopogott, mint akkor. – Szent Imre csak a gyerekeken segít, ugye tudod? – mondta nekem háttal. – Érted imádkozom. Lana gúnyosan felnyögött, egyre csak bámult ki az ablakon. – Kövess – mondta végül. – Azt akarom, hogy kövess. – Nem akartam közelebb menni, de a lábaim nem nekem engedelmeskedtek. – Azért járok vissza, hogy kövess – mantrázta tovább. – Azt szeretném, hogy kövess. – Lana, én úgy sajnálom – zokogtam. – Tudom – felelte. – Én nem akartam… – Én sem. De ha követsz, ígérem, hogy minden rendbe jön. – Meg tudsz nekem bocsátani? – Ha követsz, akkor igen – mondta.

Megfogta a kezemet, és elrepültünk, az ablakon át, mint az angyalok, vagy „Repülőgépek, óceánok, a füvek, a fák, a mezők, a virágok, a különös álmok, amiket látok, ha egyszer éjjel hiába vártok.”

„Nem tudok mozogni, lélegezni, beszélni, nem hallok semmit, nem látok semmit, tökéletes a sötétség. Ha tudtam volna, hogy ilyen magányos leszek, inkább hamvasztást kértem volna.”

Az el nem vesztegetett idő rövid története Hosszú ideig korán mentem iskolába. Néha, amikor anyu felkapcsolta a villanyt, újra lecsukódtak a szemeim, annyi időm sem volt, hogy lenyomjam a szundi gombot a telefonomon. Aztán fél órával később arra keltem, hogy ideje iskolába menni, és már így is késésben vagyok, alig valamicske időm maradt a busz indulásáig. És mire fel volt folyton-folyvást ez a sietség? Hát tudjátok, van egy csodálatos dolog, amit leckének hívnak, és a különlegessége, hogy nem írja meg önmagát, nekem meg esténként nem volt időm foglalkozni vele. Mármint természetesen időm az volt, de többnyire mással töltöttem. Egy bizonyos napon például sütit sütöttünk anyával, valami kekszfélét, amivel másnap meg akartam kínálni a barátaimat. Tulajdonképpen piskóta akart lenni, de úgy tűnt, kihagytam egy hozzávalót, de ezt csak nem fogja nekem felróni senki, elvégre másnap születésnapom volt. Nem szerettem, amikor a születésnapom csütörtökre esett, sőt, úgy egyáltalán ki nem állhattam, ha a születésnapomon esett. Ráadásul a csütörtök mindig roppant szerencsétlen nap. Mégsem csalódtam hát abban a csütörtökben, hiszen tulajdonképpen megmenekültem. Éppen a leckémet írtam órák előtt, és önző módon a barátaimnak sütött süteményt ettem, amikor odalépett a padomhoz Porosz Marci. Nem kedveltem a srácot. Folyton szomorúság tükröződött a szemében, amire nem volt semmi oka, hiszen jómódú családban élt, jók voltak a jegyei, mindig volt legalább kettő barátnője, és amíg ki nem találta, hogy ő márpedig író lesz, barátai is voltak. Nekem inkább csak a haverom volt, de néha nagyon bántott a jelenléte. Meghallgattam, mert nem akartam gonosz lenni vele, de reggelente, amikor nem volt időm meghalni sem, nem vágytam az életéről, szerelmi kalandjairól, és panaszairól szóló részletes, végeláthatatlan beszámolóra. Dolgom volt, és nekem, mint az köztudott, időből van a legkevesebb. – Szia – mondta félszegen, ahogy mindig szokta. Kezében az elmaradhatatlan, kopott kólásüveg, benne az elmaradhatatlan, kopott teával. – Szia – mondtam, hangsúllyal, és pillantásom gyorsaságával éreztetve, hogy most nem csak hogy nem tartok igényt a társalgásra, de egyenesen terhemre lenne. De amikor Marci egyre csak bámult, megpróbáltam valahova kifuttatni ezt a társalgást. – Kérsz sütit? – Köszönöm, de nem lehet – felelte. Szerintem felmérte a helyzetem súlyát, mert lehet, hogy idegesítő volt, de buta biztosan nem, úgyhogy fájdalmas fintorba torzult arccal azt hazudta: – Cukorbeteg vagyok. Azzal sarkon fordult, és elment. Pillanatokig csak ültem, és intenzíven csodálkoztam. Általában ha Marci beszélgetni akart velem, nemcsak az óra kezdetéig nem állt be a szája, de sokszor akár hét tanórán keresztül mondta suttogva a magáét. Azt mondják, az ember időben elfoglalt helye sokkal fontosabb, mint, mondjuk, a térben elfoglalt helye, hiszen míg térben néhány országnál többet nem tudunk bejárni, időben több évtizeden át barangolhatunk, akár szimultán. Az én időm pedig drága; de lassan megértettem: Marci ezt adta nekem a születésnapomra, azt a reggeli fél órát kaptam tőle, amit el akart tőlem rabolni. Kedves, nem?

„A holtak most is figyelnek minket. És ez a jó hír.” Bíztatás és Küzdelem „2000 végzősei, tiétek az új évezred, tiétek a világ!” Bendegúz elmosolyodott, és a füléhez szorította a fejhallgatót, hogy a hangzavaron át is jól hallhassa a harmóniákat. Nem mintha bárkit is érdekelt volna, milyen sok munkája volt abban, hogy hangzanak a dalok. Ismerte már az érettségi bálok közönségét – ha kihangosított volna nekik egy metronómot, arra is ugyan így vonaglottak volna. „2008 végzősei, túl vagytok a nehezén, tiétek a világ!” A Táncsics gimnáziumban már hagyománya volt, hogy minden évben ő játszott a végzősök bálján, egészen tízedikes kora óta. Soha senkinek nem jutott eszébe, hogy másként is lehetne, ő is olyan régi bútora volt az iskolának, mint sokan mások. Ha fel is hívták a titkárságról a bál előtt, akkor is csak annyit kérdeztek, hogy mit rendeljenek neki vacsorára, vagy mit szeretne inni, maga a fellépés ténye sosem volt kérdés. Pénz dolgában pedig mindig szavak nélkül egyeztek meg, az iskolavezetés fizetett, amennyit jónak gondolt, Bendegúz pedig megköszönte. „1929 végzősei…” Soha senki nem kérdezte, hol szerezte a végzettségét, vagy, hogy hányas lett az érettségije… „… a békeidők miattatok boldogok, tiétek a világ!” …vagy, hogy megvan-e egyáltalán. Bendegúz még szélesebbre húzta a mosolyát, mert tudta, hogy néha tényleg az övék lesz a világ. „1939 végzősei…” Néha bevált a formula, de a leggyakrabban égbekiáltó hazugságnak bizonyult. De ő még mindig ugyanúgy állt ott a színpadon, míg a végzősök a metronóm idétlen tikk-takkolására járták a foxtrottot, vagy bármi mást. „… tiétek a világ! Küldjétek jókívánságaitokat a szeptemberben érkező elsősöknek!” Minden évben Kecskés Bendegúz volt a porondmester a bálon, ahol a legértelmetlenebb győzelmet ünnepelték (vagy talán a legdicsőbb bukást? nem tudta pontosan). Ő a DJ (ez a Destiny’s Joker rövidítése). „1900 végzősei…” mondta a mikrofonba, majd őszintén rajongani kezdett saját feledékenységéért, hogy kikapcsolva hagyta azt. Hagyta, hogy a zene (a saját zenéjének) üteme beszivárogjon az agyába, és a szövetei közé, mint a tejsav, ha izomlázat akar okozni, és várta, hogy kitisztuljon minden. Bekapcsolta a mikrofont, figyelte, ahogy az enyhén gerjedni kezd a hangfalakkal. A táncolók persze nem vették észre. Hagyta. Amikor a gerjedés hangja túlságosan kezdte emlékeztetni a nő sikolyára, mégis a kapcsoló után nyúlt, hogy véget vessen neki, de nem volt rá képes – kezének útját egy feketére festett körmű kéz állta el. A női kéz azonnal megtalálta a csúszkák és a gombok megfelelő kombinációját, így nem csak a gerjedés hallgatott el, hanem Bendegúz számára az egész világ, minden csepp valóságot elcsalt tőle az a női kéz. Az a női kéz, pontosabban leánykéz, amit az iskola utolsó napján szorított meg, azon a napon, amikor végleg elballagtak innen mind a ketten. – Régen láttalak, éber harcos, több ezer éve – mondta a nő, hangja a metronóm zakatolásába olvadt. Bendegúz igyekezett visszavenni az irányítást a keverőpult, és a buli fölött, ezért totális közönyt tettetve, a foga közül válaszolt: – Tavaly ilyenkor, pont ugyan itt. – Hogy lehet egy év ily hosszú, mondd? Fájdalom élni. Bendegúz összeszedte minden bátorságát, és a nő változatlan feketével keretezett szemébe nézett, a rózsás bizsura a hajában, a rózsás brossra a dekoltázs fölött, a csipkére a csuklóján, az emlékre a mosolyában, és nem félt többé. Hiszen csak egy régi baráttal beszélget.

– Megint kezded a litániát? – hunyorgott cinkosan, amivel sikerült megmosolyogtatnia a lányt. – Emília, semmit nem változtál. – Mert csak álmodok itt a végtelen éjben – magyarázta, – míg tefölötted jönnek-mennek az évek, drága barátom. Ez tulajdonképpen igaz volt, de Bendegúz nem szeretett belegondolni a dologba. – Talán mert én nem ugrálok – mondta olyan sajgó dühtől fűtve, amit az ember csak akkor érez, amikor még magának sem akarja bevallani, hogy érzékeny pontra tapintottak. – És az, hogy beszélgetünk, inkább azt jelenti, hogy én álmodok rólad, nem pedig fordítva. A lány nyugodt hangon beszélt tovább. – Nem lehet álom, itt muzsikálsz nekem évről évre. – Nem neked, hanem a végzősöknek – mondta, és ahogy az emlékek lassan visszaszivárogtak az izmaiba, hozzátette: – drága. – Mondd, hát nem vagyok én örök osztályelső végzős? – feleselt, kislányosan csípőre téve az ökleit. – hát, ha úgy nézzük… – Bíztatóan próbált mosolyogni a nőre, de érezte, hogy nem lenne meggyőző, ezért inkább visszafordult a táncparkett felé. A zene lassan véget ért, ezért bekapcsolta a következő számot, addig állítgatta az ütemet, amíg úgy nem hallotta, hogy a régi tökéletes szinkronban zakatol az újjal. Akkor aztán felhangosította az új zenét, a nő pedig lehalkította a régit. Bendegúz meg is köszönte volna, ha nem szárad ki teljesen a torka a művelet alatt. – És mondd – kezdte újra a nő –, merre csatangol most sorsod? Itthon, messze? Bendegúzt ez kizökkentette a bizonytalanságából. Tudta, hogy a nő arra vágyik, hogy most is, mint majdnem minden évben, meséljen a kalandjairól, az utazásairól, a munkáiról: a külvilágról. De most nem akart belemenni a játékba. – Csak én csatangolok, és éppen itt, amint látod. – Pont ott jársz, ahol egy évvel ezelőtt is jártál – mondta a nő gonoszkodva, bosszúból, amiért Bendegúz nem akart mesélni. – De élek, ezt ne felejtsd el, mert ez a legfontosabb. – Szép egy élet, mondhatom, ennél jobb is akadna – mondta, ahogy vérig sértve hátat fordított, és megpróbált bosszúsan eltrappolni, de légies természete miatt ez egyáltalán nem volt hangsúlyos. Bendegúz újra a táncolók hipnotikus lüktetése felé fordult, és hagyta, hogy az impulzusok ringassák azt, ami a mellkasában maradt ennyi év után. – Jöjj velem egyszer – suttogta akkor a nő a háta mögül, ahová észrevétlenül, a táncparkettet megkerülve ért. – Majd ha az élet túlzón fáj már. – Senki nem mondta, hogy fáj – felelte Bendegúz, ahogy lefejtette a nő ujjait a válláról. – Ha mégis, az csak izomláz. A nő csüggedten állt mellette, de Bendegúz csak azt a derűsen perverz kíváncsiságot látta a szemében, ami régen is mindig tragédiába sodorta őket. – De inkább te mesélj – mondta. – Jártál mostanában valamerre? – Tudhatnád már – kezdte a nő dühösen –, én csak itt, e falak közt járok, élet, elmúlás ide köt már engem, végleg. – És ezt te életnek nevezed? – kérdezte gúnyosan, majd oldalra hajtott fejjel, dicsekvően elmosolyodott. – Én a múlt héten jöttem vissza Tihanyból, előtte meg Siófokon zenéltem, idén nyárra meg meghívtak egyenesen a… – Édes… – vágott közbe a nő gőgösen. – Mégsem a fényes, francia szép Riviéra. – Még nem. De nekem legalább lehetőségem van – mondta, majd diadalmasan hozzátette: – Neked nincs.

– Ó, hogy a k – U U – – – fakadt ki a nő –, én leszek úgyis a jelkép! – Én meg boldog. – Tűnj feledésbe – sikította a nő, mire egyszerre kaptak a csúszka után –, ha én se vagyok már több emléknél! – Hogy akarsz éppen te elfelejteni éppen engem, amikor eleve csak azért vagy itt, mert én emlékszem rád? – Mert én döntök, míg te csak úszol a sorsod után! – Nincs sors – suttogta magának Bendegúz, mint egy istenség, vagy védőszent kétszótagos nevét. Hangja teljesen beleveszett a zenébe, a nő mégis meghallotta. – Hogy ne lehetne? – kérdezte a nő kétségbeesetten, kezeit színpadiasan a rózsás melltűjére tapasztva. – Én is prédájául estem; búcsúm volt csak e léha szabadság egy igaz útja! – Csak féltél – felelte Bendegúz mosolyogva. Minden évben félt a találkozástól, de a nő mindig elérte, hogy élvezze. – És ettől nem leszel sem mártír, sem jelkép. – Nézz le nyugodtan – mondta gőgösen a lány –, bárha tudod, hogy nincsen igazság! – Bendegúz már rég visszafordult a keverőpultjához, mivel lassan új szám következett, minden számra egy újabb szám, bárhogy és bármit mond a nő, ez az élet rendje. Ő mégis folytatta: – Évről évre hazudni: végre tiétek a Nagyvilág! Bendegúz összerezzent, ahogy az ütemek szívbemarkolóan elcsúsztak egymástól. Az áttűnés nem sikerült, az átmenet nagyot zökkent, a szinkron és a nő körvonalai megbomlottak. Tökéletes volt a bukás – a táncolók persze semmit nem vettek észre az egészből. A veszteség, amit Bendegúz okozott (vagy a nő, bár nem volt lényegi különbség), úgy tűnt, egyenlően oszlott el a bulizók között, így senki nem érezte azt igazán. A zene pedig zakatolt tovább. – Ezt mondták minekünk is – folytatta a nő, alig zavartatva a közjátéktól –, őnekik is ezt mondod? Hogy hiheted még mindig, hogy lehet értelme –… ? – A nő hangja elcsuklott a felindulástól, de Bendegúz csak mosolygott rajta. Volt olyan év, amikor nem ő győzött ebben a vitában, volt, amikor maradék nélkül igazat adott a nőnek, a forgatókönyvtől azonban akkor sem térhetett el. – Ez csak bíztatás – vonta meg a vállát, fáradtan mosolyogva a semmibe. – Nem kell, hogy igaz legyen. Mikor felcsavarta a mikrofon hangerejét, már egyedül állt a keverőpult mögött. A zenét lejjebb vette, hogy elmondja azt az egy sort, amit minden évben rá osztott a közmegegyezés: „20** végzősei…” A nő már rég nem volt az iskola aulájában, szemei azonban az összes végzősről egyszerre néztek rá. Nem volt megrovó, vagy bánatos, de még csak várakozó sem. Tudta, hogy bármi lesz is, Bendegúz jövőre is eljön, hogy zenéljen, és elszavalja a zsoltár ráeső részét, ő pedig hasztalan próbálja majd meggyőzni, hogy ne tegye. Mert ez is a forgatókönyv része. Az év-folyamokra újabb év-folyamok jönnek, és a diákok minden évben elballagnak, bármit mondjon is nekik Bendegúz.

Sütő utca 2. „Naponta több ezer eltűnést jelentenek a hatóságokhoz. Nos, én tudom, hova mennek.”

Wittner Gina: Az eltűnt társ December harmadikán reggel, tíz perccel az angolórám előtt éppen egy koffeinmentes kávét iszogattam - az iskolában csak olyat lehetett kapni -, amikor legnagyobb meglepetésemre Réka lépett a padomhoz. A dolog azért volt meglepő, mert Réka visszahúzódó, csendes lány volt, nem nagyon beszélt, és nem igazán mozdult ki a padjából. Az ilyen fajta ártatlannak tűnő jelenség a legveszélyesebb, mert soha nem tudhatjuk, mit rejt a néma, angyali külső. Legtöbbször kifejezéstelen arca most gondterheltnek tűnt. – Tudnál nekem segíteni? – kérdezte, persze csak suttogva. Párszor másoltam már róla a matekleckémet, szóval mondhatjuk, hogy az adósa voltam, így gondolkodás nélkül igent mondtam. – Köszönöm. Most még át kell néznem az anyagot. Suli után beszélünk. Réka természetesen jó tanuló volt, olyan, akit sokan strébernek csúfolnának, persze elképzelhető volt, hogy csak azért temetkezett a tanulnivalójába, mert egyáltalán nem érdekelték a társai. Akárhogy is, az óraközti szünetekben nem lehetett vele kommunikálni, így meg kellett várnom a tanítás végét. Engem viszont egész nap nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy mi zaklathatta fel a lányt, aki egyébként a nyugalom szobra lehetett volna. Egyik szünetben az udvaron meg is említettem a dolgot Sacinak, akivel kiskorom óta egy lépcsőházban élünk. – Nem túl érdekes – vetette oda, ahogy kihalászta a kabátja titokzsebéből a cigarettásdobozát. Dohányozni természetesen nem volt szabad, de Sacit soha nem kapták el. – Én azért aggódom… – Ugyan, Gina – sóhajtotta nagy adag füst kíséretében. – Hetven százalék, hogy semmi komoly. – Már éppen indultam volna vissza az épületbe, amikor utánam kiáltott: – Azért szólj, ha van valami igazán érdekes! És harminc százalék sajnos éppen elég. Réka tanítás után megkért, hogy kísérjem el a buszmegállójáig. Egy darabig csak némán baktattunk, úgy tűnt, nehezére esik beszélni. – Charlie-ról van szó – bökte ki végül. – A… a cserediák barátodról? – kérdeztem az emlékeim közt kutatva. – Már a párom… de igen, róla. – Gratulálok! – mosolyogtam, és szívből reméltem, hogy nem párkapcsolati tanácsot akar tőlem kérni. – És mi a baj? – A baj az… hogy… nos… az történt, hogy Charlie… egy ideje nem jelentkezett. A múlt hét óta nem láttam, nem jár iskolába, nem veszi fel a telefont, nem válaszol az e-mailjeimre… és ez megrémít egy kicsit. Még ha… még ha el is akar hagyni, nem tűnne el így a Föld színéről! Félek, hogy valami baja esett. – Te jó ég – suttogtam. – A rendőrséget értesítetted?

– Anyuék azt mondják, fölösleges, mert… mert Charlie nevelőszülei, tudod, a család, akiknél megszáll, míg Magyarországon van… na, szóval ők biztos szóltak, ha tényleg eltűnt. Ha pedig nem… akkor csak rám nem kíváncsi… de tudom, hogy nem ez a helyzet! Érzem! Ez volt az a pillanat, amikor elhatároztam, hogy mégis felhívom Sacit. Mert ha valami, hát ez igazán érdekes. Rábeszéltem Rékát, hogy ne menjen haza azzal a busszal, hanem jöjjön el hozzánk egy teára, ahol bemutathatom a barátomnak, aki talán segíthet rajta, így a Palotavárosi lakótelep felé vettük az utunkat. Saci két emelettel alattunk lakott, és már vagy öt éve volt kulcsom a lakásukhoz - nem, mintha valaha is használnom kellett volna. A Halmos család ugyanis a legszórakozottabb família volt az egész lakótelepen, így többnyire elfelejtették bezárni az ajtót. Réka megszeppenve kullogott utánam, ahogy utat törtem az előszobában felhalmozott limlomok között Saci szobájáig. Barátnőm, mint mindig a laptopja előtt gubbasztott, egyik kezében ócska cigarettával, a másikban egy bögre kávéval. Az azonban, hogy a gépen a Facebook közösségi oldal volt nyitva, merőben szokatlan volt. Saci nem volt az a különösebben társasági lény. Nem a közösségi oldalakkal volt baja, hanem úgy a közösségekkel általában. – Nem lesz baj abból, ha anyukád meglátja, hogy cigizel? – csúszott ki a számon köszönés helyett. – De – felelte Saci hátra sem fordulva. – Le fog szidni, amiért neki nem hagytam. – Ő itt Réka, az osztálytársam, tudod, akiről meséltem – mondtam, ahogy leültettem a lányt Saci kapkodva megvetett ágyára. – Szia – mondta a legmegnyerőbb mosolyát elővéve. – Nem tudom, Gina mit mondott rólam, de egy szavát se hidd el. – Pedig azt mondta, hogy te tudsz nekem segíteni – cincogta kétségbeesetten. – Na jó, ebben azért lehet valami. Ha elmesélnéd, hogy mi történt… – Persze. Szóval a párom, Charlie Willows eltűnt, úgy értem egy ideje nem ad hírt magáról, és nagyon aggódom érte. – Angol? – kérdezett vissza barátnőm, miközben feljegyezte a fiú nevét egy üres papírlapra. – Nem, amerikai cserediák. Tavaly jött az országba, eredetileg csak fél évre, de aztán egymásba szerettünk. Itt maradt a nyárra, és végül olyan jól megtanulta a nyelvet, hogy szeptembertől felvették az egyik gimnáziumba. – Melyikbe egészen pontosan? – Nem tudom, talán… talán a Mátyás Király Gimnáziumba. Szóval nyár eleje óta elég gyakran találkozgattunk, majdnem minden másnap, megvárt iskola után, meg ilyesmik. De egy hete semmi. Próbáltam neki e-mailt írni, kerestem chaten, Facebookon, de semmi! Mintha eltűnt volna! – Értem. És Charlie hol lakik? – A fogadószüleinél. A családok jelentkezhetnek a cserediákprogramba fogadónak… – A címüket nem tudod? – Sajnos nem. – Nem is voltál még náluk? – Nem… Illetve egyszer, de már nem igazán emlékszem. – Jól van. Arra emlékszel, hogy melyik cserediákprogramban volt? – Az AFS-ben, ha nem tévedek. – A rendőrségnek már szóltál? – Én… én nem… de a fogadószülei biztosan.

Saci ezek után lediktáltatta Rékával a fiú összes elérhetőségét, telefonszámtól kezdve e-mailcímen át mindent. A lány mindre készségesen válaszolt, de végül értetlenedve hozzátette: – De ezeket próbáltam, nem válaszol rájuk. – Nem is kell – mondta Saci, ahogy kényelmesen hátradőlt a székében. – A nővérem informatikus, és születésnapomra egy olyan programot kaptam tőle, ami vissza tudja nyomozni a felhasználó IP-címét. Magyarul meg tudom mondani, hogy az utolsó belépés honnan jött, utca házszám pontossággal. – Hát ez… – motyogta Réka, szinte érthetetlenül halkan. –… ez csodálatos… – Ne aggódj, angyalom, maximum egy hét, és megtalálom neked Charlie-t! – mondta Saci, szerintem az ügy komolyságához mérten túl vidáman. – Gyorsabb leszek, mint a rendőrség! Réka végül nem volt hajlandó elfogadni azt a teát, amit megígértem neki, úgy tűnt, nagyon siet, hogy a következő buszát elérje. Csak a lakás ajtajáig kísértem, majd rohantam vissza Sacihoz, mert látszott rajta, hogy valami különöset forgat a fejében. Barátnőmet a kis lakás konyhájában találtam meg, félig kilógva a szélesre tárt ablakon. Egy pillanatra megrémültem, hogy talán ki akar ugrani, de ahogy közelebb értem, hallottam, hogy annyit mond: – Fut. – Akkor már megértettem, hogy Rékát figyeli. – Persze, siet a buszára. – Harminc perc múlva indul a következő busz Iszkaszentgyörgyre, van még ideje bőven. További magyarázat nélkül visszasétált a szobájába, én pedig követtem. Vártam, hogy beszélni kezdjen, mert a sunyi vigyorából tudtam, hogy máris rájött valamire. Sőt, annyira elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette, hogy lenyúltam egy cigit a dobozából. – Szóval gyorsabb leszel, mint a rendőrség? – kérdeztem végül. – Természetesen. Hiszen a rendőrségnek nem is szólt senki. Nem kérdeztem, mire alapozza ezt, csak figyeltem, ahogy megkeresi Facebookon Charlie Willows profilját. – Minden bejegyzése magyarul van, méghozzá tökéletes helyesírással – mondta. – Aki alig egy éve él itt, az még nem beszél ilyen szépen. Összesen hat fényképe van, ami iszonyatosan kevés egy világutazó amerikaihoz képest. A profil nem egészen fél éves… – Tehát hamis? – Tehát hamis. – Szegény Réka – mondtam elgondolkozva. – Tudod, ő elég szerencsétlen egy kislány. Amilyen hiszékeny, valaki biztos jól átejtette… Elhitette vele, hogy cserediák, hamis névvel, meg minden, kihasználta, aztán lelépett. De megtalálod, hogy ki volt az, ugye? Ha megtalálod, és esküszöm, elásom azt a taplót! – Ne hamarkodjuk el – mondta Saci. – Jól emlékszem, hogy anyukád mellékállásban, egy magánpszichológus rendelőjét takarítja? – Igen, de hogy jön ez ide? – El kell intéznem pár telefont. Addig menj haza, ebédelj, szerezd meg a pszichológus számát, és gyere vissza egy óra múlva. – Oké, de… minek neked pszichológus? – Le akarok szokni – felelte szűkszavúan. – Nem fontos. Egy óra múlva! Úgy tettem, ahogy mondta. Anyukámat még éppen otthon találtam, úgyhogy egy órával később a telefonszámmal a zsebemben lebaktattam a második emeletre. Saci szobájában közben csak annyi változás történt, hogy szaporodtak a csikkek a hamutartóban. – Tényleg le kéne szoknod – mondtam, ahogy átnyújtottam a cetlire írt számot. – Hát persze. Letelt már az egy óra ahhoz képest, hogy Réka elment?

– Igen, de miért? – Akkor már otthon van. – Azt hiszem. – Nagyszerű! – mondta, majd a laptopjához fordult, de gépelés közben sem állt be a szája. – Rákerestem a képekre, amik a profilon voltak. Egy amerikai bloggert ábrázolnak, aki rajzfilmekről és képregényekről készít kritikát. Ez elég gyanús. A fiú e-mail címe pedig charlie<[email protected] ki az, aki szív emotikont ír az e-mailcímébe? – Ez csak bizonyítja, hogy Rékát átverték, igaz? – kérdeztem. Akkor vettem észre, hogy Saci éppen az említett e-mailcímbe próbál belépni. – Nem is tudod a jelszót… vagy Mina ehhez is írt neked egy programot? – Vilhelmina Saci nővére volt, valóban informatikusnak tanult, de mostanában alig járt haza pestről. – Dehogy. Sőt, az IP-címesről is hazudtam. Hát úgy ismered Minát, mint aki bármit is adna nekem születésnapomra? – Akkor mi értelme volt az egésznek? – Csak figyelj – mondta, ahogy leütötte az entert. Mivel a jelszó rubrikáját üresen hagyta, azt hittem, hogy a szokásos „rossz jelszó” hibaüzenetet fogja kapni, ehelyett azonban „A felhasználói fiók tíz perccel ezelőtt deaktiválásra került. Kívánja újra aktiválni?” szavak jelentek meg a képernyőn. – Ezek szerint valaki törölte a címet – vontam le a következtetést. – Méghozzá olyasvalaki, aki úgy tudta, hogy ezen keresztül eljuthatunk hozzá – tette hozzá Saci. – Olyasvalaki, aki, amikor megtudta a tervünket, rohant haza eltüntetni a bizonyítékot. – Réka? – kérdeztem hitetlenkedve. – De miért védené azt, aki átverte őt? – Az ügy ennél izgalmasabb. De tudod, mit? Mesélj nekem egy kicsit Charlie-ról. Milyen ember volt? Mit tudsz róla? Csak kíváncsi vagyok, jól tippeltem-e. – Hát jó… – feleltem tétovázva, és próbáltam kutatni az emlékeim között. – Charlie volt Rékának a tökéletes férfi. Magas volt, szemüveges, sötét hajú és jóképű. Tizennyolc éve született Amerikában, tökéletesen beszél franciául és japánul is, okos, kedves, gazdag… – Ahogy sejtettem – kuncogott. – Szinte hihetetlen, mennyire tökéletes, nem igaz? De vajon mennyi igaz belőle? Réka bizonyára így látta őt, de te, kedves Gina, te mit gondolsz a fiúról? – Én többnyire csak hallomásból ismertem… – Erőltesd meg az agyad! – bíztatott lelkesen. – Mikor találkoztál vele utoljára? – Hát… ha jól emlékszem, még egyszer sem láttam… – Éppen ez az! – kiáltotta diadalmasan, ahogy talpra ugrott a felfedezés izgalmától. – És tudod, ezzel nem vagy egyedül. Felhívtam vagy öt osztálytársatokat… – Neked megvan a számuk? – Elloptam a telefonod, de nem ez a lényeg. Egyikük sem látta Charlie-t, soha, ahogy Réka testvére, és a szomszédjai sem. – Döbbenetes… – csúszott ki a számon, mert lassan kezdett körvonalazódni, hogy mivel állunk szemben. – Aztán felhívtam a Mátyás gimi titkárságát – folytatta barátnőm. – Azért cigiztem most annyit, hogy elég mélynek tűnjön a hangom ahhoz, hogy elhiggyék, hogy egy anyuka vagyok. Azt mondtam, a kisfiamat megverte egy fiú, akiről csak annyit tudunk, hogy szeptemberben iratkozott be, és Amerikában született. De a titkár egy ilyen diákot sem tudott mondani! – Tehát Charlie nem létezik. – Még nem voltam benne biztos, ezért hívtam fel egy barátomat, aki az AFS cserediákprogramban dolgozik. Tartozott nekem… Szóval ő elmondta, hogy a program valóban a városba hozott egy

Charlie-t, épp csak az ő neve Charlie Wilson, nem Willows, és hogy a fiú idén júniusban, azaz öt hónapja visszautazott Amerikába. – Egy kicsit összezavarodtam – ismertem el. – Akkor Charlie mégis létezik? – Pedig ez nyilvánvaló – mosolygott Saci. – Létezik egy Charlie, de az a Charlie nem. Elmondom, hogy történt a dolog. A barátom elárulta, hogy Wilson fogadószülei ugyanabban az utcában éltek, mint Réka. Réka, a csöndes, visszahúzódó jókislány néhányszor látta ezt a fiút, megtudta a nevét, hogy cserediák, és szerelmes lett. Nem valószínű, hogy a fiú igazán viszonozta volna az érzelmeit, hiszen tudta, hogy legkésőbb fél év múlva hazamegy, és soha többet nem jön vissza, de azt nem zárnám ki, hogy volt köztük valami. Egyébként ez a Charlie nem olyan tökéletes, mint Réka emlékeiben él - a fogadószülők panaszkodtak a rendetlensége és a trágár beszéde miatt, de ez szinte lényegtelen. Amikor eljött a június, Charlie Wilson hazament Amerikába, Réka pedig itt maradt, olyan egyedül, mint korábban, és nem bírta feldolgozni ezt a veszteséget. Idáig tudsz követni? – Igen – feleltem, bár azt még nem láttam, mi lesz a megoldás. – Remek. Láttad a Psycho-t? Hitchcock. – Igen, de… hogy jön ez ide? – Emlékszel arra a részre, amikor a főszereplő anyja meghal, ezért eljátssza, hogy ő maga az anyja? A ruháiba öltözik, úgy mozog, úgy beszél, mintha az anyja lenne, mert még ez az állapot is kellemesebb, mint elfogadni, hogy az anyja már nincs? – Óh… – sóhajtottam, ahogy lassan összeállt a kép. – Rékával is ez történt, csak ő nem Charlie ruháiba bújt bele, hanem az internetes személyiségébe, az e-maicímébe, Facebook-profiljába, chat-neve mögé, ilyesmik. Aztán ezt a személyiséget olyanná formálta, ami neki tökéletes, és végül megteremtette Charlie Willowst. Saci az izgalom és a diadalérzet miatt gyújtott rá, az arcáról sütött, hogy úgy érzi, ez neki jár - én inkább azt a görcsös szorítást akartam elnyomni a cigivel, ami a gyomromban kezdett el nőni. – Akkor Réka őrült? – kérdeztem végül hosszas hallgatás után. – Ezt nem tudom – ismerte el Saci. – Attól függ, mennyire hiszi el, hogy Charlie valódi. – De… akkor miért tüntette el Charlie-t? – Tegyük fel, hogy tudatában volt, hogy a fiú nem létezik - akkor be akarta fejezni a hazudozást – mondta a barátnőm. – Ha pedig igazán hitt a létezésében, akkor ez a gyógyulás jele. – És szerinted melyik a valószínűbb? – kérdeztem. – A kettő között lehet az igazság, hiszi is meg nem is. A vallások is így működnek… úgy van Charlie-val, mint a kisgyerekek a Télapóval. Nem lepődik meg, ha soha nem látja, ha nincs rá bizonyíték, és még az sem zökkenti ki, ha látja az anyukáját, amikor megveszi a karácsonyi ajándékot… – Akkor mit teszünk? Mármint nem állhatunk elé, hogy „Szia Réka! Őrült vagy, és a pasid képzeletbeli”! – Már a gondolattól is rosszullét kerülgetett. Nem az aggasztott, hogy az egyik osztálytársam komoly pszichés problémákkal küzd, hanem az, hogy talán nincs elég bátorságom segíteni neki. – Hát persze, hogy nem, de nem is a mi dolgunk. Itt jön a képbe a te nélkülözhetetlen segítséged – mondta, ahogy felemelte az asztalról a cetlit, amire a pszichológus számát írtam fel neki. – Felhívom a doktornőt, és elmondom neki az egész történetet. Te pedig megmondod Rékának, hogy a rendőrség dolgozik az eltűnt fiú ügyén, de addig is látogassa meg ezt a pszichológust, hogy segítsen neki feldolgozni a traumát. – Szóval az elején tudtad, hogy ez a megoldás? – kérdeztem, ahogy rádöbbentem, hogy Saci még azelőtt elkérte tőlem a pszichológus számát, mielőtt nyomozni kezdett volna.

– Persze, elég nyilvánvaló volt – mondta, miközben hangosan ropogva kinyújtóztatta elgémberedett tagjait. – Ez már a harmadik ilyen esetem a hónapban. Az első volt a legdurvább… ott egy rajzfilmfigurával képzelte magát össze a lány… Gondolj csak bele, mennyire összetört, amikor azt a részt sugározták, amikor a figura meghalt… A másodikban megpróbáltam rávezetni, hogy mi az igazság… nem kellett volna – nevetett, majd egy kupac gyűrött ruhára mutatott. – Negyvenharmadik oldal, utolsó bekezdés. Sejtettem, Saci mit akar ezzel. Félrerúgtam a kupac ruhát, és felvettem az alattuk heverő könyvet. Kinyitottam a mondott oldalon, és hangosan felolvastam az utolsó bekezdést. – „Veszélyben van, aki egy tigristől elveszi a kölykét, és ugyanolyan veszélyben, aki elragadja egy nőtől a hamis ábrándjait.” – Úgy van. És ezt az örömöt ezúttal meghagyom valaki másnak.

„Azt mondják, eltart egy darabig, mire túljutsz az exeden. Hát, 100 km/órával nem.”

Wittner Gina:A legrövidebb eset Barátnőm, Saci sokszor segített az embereken, ha azok megkérték, és többnyire nem várt cserébe semmit. Azt szokta mondani, hogy „ha az ember nem tudja használni a józan eszét, kölcsönkérheti az enyémet”. És tulajdonképpen ezt is tette: gondolkozott az emberek helyett, sokszor csak a maga szórakozására. Saci ugyanis rémesen unatkozott. Valójában semmi nem érdekelte, ami felvillanyozta a kortársait. Persze, ha elrángattam, eljött néha bulizni vagy moziba, és bár nem mondta, tudtam, hogy rendszeres látogatója a környék három nagyobb és legalább nyolc kisebb kocsmájának, és talán élvezte is egy kicsit, de nem tudta lelkesíteni. Az embereket hidegen vizsgálta, olyan arckifejezéssel, amiről soha nem tudtam eldönteni, hogy számítás vagy unalom. Nem vettem észre, hogy valaha is érdeklődött volna a fiúk (vagy akár a lányok) iránt - Marosi kivételével persze, de ő egy teljesen más eset. A romantikától pedig egyenesen undorodott. Kivéve attól a részétől, amiben aznap délután részünk volt. Az eset talán nem volt túlzottan érdekes, és határozottan nem volt hosszú, nem is tartozik a legsikeresebb nyomozások közé, de mindenképpen az alkalomhoz illik, ezért úgy gondolom, érdemes leírnom. Február tizennegyedike volt, de mégis mindketten Saci szobájában ültünk. Ő nem is akart elmenni otthonról, én pedig éppen nem voltam hivatalos sehova. Az ágyon ülve lapozgattam a hírlapot, míg a hifiből hegedűn játszott dubstep döngicsélt, Saci pedig, valami új hóbortjának hódolva pálinkalepárlási metódusokat keresett az interneten. Úgy délután három óra tájban csengettek, és ahogy összevillant a szemünk, tudtam, hogy mindketten ugyan arra gondolunk. Mióta először az iskolai ki-mit-tud, majd a megyei összművészeti diákfesztivál irodalmi kategóriájában is különdíjas lettem a barátnőmről írt történetekkel, Saci kisebb hírességgé nőtte ki magát a városban. Először dühöngött, hogy miért a valódi nevén írok róla, de aztán megbocsátott, amikor lassan nem csak az ismerőseink, hanem vadidegen emberek is egyre-másra szállították az érdekesebbnél érdekesebb ügyeket. Csupa olyan eset volt, amit a rendőrség értelmetlennek, feleslegesnek tartott volna kinyomozni: az internetes zaklatás, fenyegetés, zsarolás és féltékenység vezette a listát. Saci ekkortájt döntötte el, hogy felvételizni fog a rendőrtiszti főiskolára, hogy nyomozónak tanulhasson, és valódi bűnügyekkel foglalkozhasson, de mindketten tudtuk, hogy ezek mögött a gyanúsan ártalmatlannak tűnő esetek mögött sokszor több az érdekes részlet, mint egy gyilkosság mögött. – Féltékenységi – mondta Saci. – Attól fél, hogy csalja a párja. – Honnan veszed? – kérdeztem, hiszen az anyja csak az előbb nyomta meg az ajtónyitó gombot, így a vendég jó esetben a lépcsőházban jár. – Valentin-napon mi más lehetne? – vonta meg a vállát. Hamarosan egy magas, fekete hajú lány toporgott a szoba ajtajában, felismertem, hogy Saci évfolyamtársa az iskolában. Magas sarkú női Martens bakancsot viselt, a kezéből Louis Vuitton táska csüngött.

– Flóra! – mondta meglepetten Saci, és a szokottnál jóval szélesebb mosollyal a felé a karosszék felé tessékelte a lányt, amit direkt a vendégei számára rendszeresített. – Ő itt Wittner Gina, ha nem ismernétek egymást. Gina, ő Kővári Flóra, évfolyamtársam. A jövevénynek szoros, férfias kézszorítása volt, teljesen az ellentéte annak, amit az arca alapján sejtettem. – Örülök, hogy itt vagy – mondtam neki. – Én nem igazán. Tudjátok, segítséget szeretnék kérni. Balázsról van szó… – Neumann Balázs? – Igen, a fiúm. Attól félek, hogy megcsal… Sacival egymásra néztünk. – Persze, kölcsön adom az eszemet – kacagott a barátnőm. – Azt akarod, derítsem ki, hogy tényleg van-e okod aggódni. – Igen… – Egyezzünk meg. Mit kapok, ha kiderítem az igazat? Ettől leesett az állam. Saci csak nagyon ritkán kért fizetséget a szolgálataiért, akkor is maximum cigarettát, vagy sört, úgyhogy ezt a kérdést nem tudtam mire vélni. Úgyhogy csak némán ültem barátnőm ágyán, és vártam a fejleményeket. – Mit kérsz érte? – Egy doboz cigi bőven elég lesz – felelte vigyorogva. Flóra kihalászott a Louis Vuitton-ból egy fekete dobozt, és letette Saci asztalára. – Mikorra tudsz válaszolni. – Várj egy percet… – mondta barátnőm. Rám nézett, körbehordozta tekintetét a szobában, hosszan elidőzött Flóra bakancsán, majd újra felnézett a lányra. – Most. Igen. – Mi igen? – Igen, megcsal. – Várj, várj csak – emelte fel a kezét a lány. – Nem kéne… nem is tudom… nyomoznod? Utánanézni a dolgoknak? Vagy valami? – Nem. – De akkor honnan lehetsz benne biztos? – Úgy, hogy velem csalt meg. – Ez nem vicces! – csattant fel Flóra. – Nem is viccnek szántam. – Saci megnyitotta az email-fiókját, és intett a lánynak, hogy jöjjön közelebb. Én az ágyról nem láttam pontosan a levelek szövegét, csak a hatásukat, amit Flórára tettek. A lány arca először elfehéredett, majd elvörösödött, kezei ökölbe szorultak, és remegtek a térdei. Egy idő után dühösen felegyenesedett, szikrázó szemekkel Sacira meredt, majd kegyetlen csattanással felpofozta a barátnőmet, és elviharzott. Mire felocsúdtam a meglepetésemből, már csak a lépcsőházból szóló fojtott zokogást lehetett hallani. Meg akartam nézni, hogy nem esett-e komolyabb baja Sacinak, mert még mindig a kezébe volt temetve az arca, de barátnőm legnagyobb meglepetésemre halkan kuncogni kezdett. – Rosseb egye meg – suttogta, majd hátravetett fejjel egyel hangosabb fokozaton folytatta a nevetést. Tudtam, hogy ha káromkodik, nagy baja nem lehet, úgyhogy megengedtem magamnak a kérdezősködést. – Most komolyan egy doboz cigiért kiadtad a szeretődet?

– Aha… és még legalább három másik lány szeretőjét a városban. Az egyikük, Kovács Betti kérte, hogy buktassam le… de a rosseb gondolta, hogy ilyen könnyű lesz! – kacagott. Megtapogatta az arcát ott, ahol Flóra megütötte, és még mindig piros volt. Amikor hozzáért a bőréhez, összerezzent, de az arcán láttam, hogy nem vészes a helyzet. – Igazából nem is jártunk olyan rosszul – mondta, majd elkezdte bontogatni Flóra cigisdobozát. Láttam, hogy a dobozban szegfűszeges ízesítésű Djarum Black cigaretta van, amit csak a fővárosban lehet kapni, és legalább kétezer forint doboza. Saci kihúzott egy szálat, és fejjel lefelé csúsztatta vissza a dobozba - ez is egy volt a sok hóbortja közül -, egy második szálat vigyorgó ajkai közé helyezett, egy harmadikat pedig felém nyújtott. – Boldog Valentin-napot, Gina!

„Már megszoktam, hogy minden éjjel lépteket és suttogást hallok a házban. Csak akkor félek, ha elhallgatnak.”

Wittner Gina: A zsarolók királynője Szerettem óraközi szünetekben az iskola aulájában ülni és figyelni az embereket, ahogy nyüzsögnek a büfé előtt vagy csapatostul vonulnak egyik teremből a másikba. Az a szép az emberekben, hogy kívülről ugyan nem látszik, de mindegyiknek van saját története, vannak titkai, és ezek bizony kideríthetők, ha nagyon akarjuk. Hallgattam a társaim zsongását, és megpróbáltam átfutni a bioszfüzetemet - fontos volt, hogy jól írjam meg a dolgozatot, mert már akkor is tudtam, hogy orvos akarok lenni -, amikor Saci huppant le mellém a padra. Ez szokatlan volt, mivel barátnőm legtöbbször az udvar egyik sarkában töltötte a szüneteket, hogy nyugodtan cigizhessen. Vidámnak tűnt, a vigyora szinte fültől fülig ért, és egy üres kávéspoharat szorongatott. – Találd ki, ki hívott tegnap este! – mondta izgatottan. – Balogh Andris! Balogh András végzős volt, és egy kisebb iskolai híresség. Ő volt a röplabdacsapat kapitánya, a sulirádió hírolvasója, az iskolaújság főszerkesztője, a történelem OKTV tavalyi harmadik díjasa, tagja az iskolai színjátszó körnek és egy társastánccsapatnak. Magas volt, barna hajú, kék szemű, a modora kifogástalan… Szóval a suliban bármelyik lány a hetedik mennyországban lebegett volna, ha Balogh Andris hívja fel tegnap este, de sejtettem, hogy Saci nem azért izgatott, amiért bármelyik másik lány lenne. Nem, itt megint egy ügy volt készülőben. – És mit akart? – kérdeztem. – Szívességet kér tőlem… Tudod, kölcsönkéri az eszemet. És szeretném, ha segítenél. – Érdekesebbnek hangzik, mint a biosz – mondtam. – Miről van szó? – Tudod, ki az az Almássy Írisz? – Évfolyamtársam – feleltem. Írisz egy jelenség volt az iskolában. Hosszú, fekete szoknyában, bakancsban és szűk fűzőkben járt, gyakran fekete művirágot vagy tüllcsatot tűzött vörös, vasalt hajába. Szemeit feketére festette, és volt, hogy a szemhéjára vagy a szeme sarkából indulva az arcára pókhálómintát vagy rózsákat pingált szemhéjtussal. A rúzsa vörös vagy sötétlila, ujjain megszámlálhatatlan alumínium és ezüstgyűrű, a nyakában pedig egy ötágú csillagot formázó medál. Nekem semmi bajom nem volt Írisz kinézetével, sőt, szimpatikus volt a stílus, bár nem tudtam volna elképzelni olyan helyzetet, amikor mernék így öltözködni. Tudtam azonban, hogy van, akit taszít, vagy megrémít a lány, mások rajongtak érte, de az biztos, hogy mindenki tudta, ki az az Almássy Írisz. – Remek! – mondta Saci vidáman. – Szeretném, ha megkeresnéd, nem most, mondjuk a következő szünetben, és kérd meg, hogy segítsen neked kideríteni rólam egy-két dolgot. Ha kérdezi, elkértem egy ezüstláncodat, és most tagadom, hogy nálam lenne, ezért kell valami, amivel megzsarolhatsz, de nem fogja kérdezni. Azt fogja mondani, hogy találkozzatok tanítás után egy kávéházban, ott meséld el neki, amit mondtam, legyél kreatív! Kérdezd a módszereiről, legyél naiv és érdeklődő, higgy el neki mindent, és jegyezd meg pontosan, amit mond! Tessék – mondta, ahogy a kezembe nyomott egy összegyűrt papírdarabot. – Ennek elégnek kell lennie.

Széthajtottam a papírt - egy ötezres volt. – Elégnek? Mire? – Írisz kábé ennyit fog kérni a szolgálataiért. Ha végeztél, azonnal gyere át hozzám, és mesélj el mindent! Egyelőre nem kérdeztem, mi lesz a terv értelme. Sacitól ilyenkor nem volt érdemes kérdezni. A bioszdoga után (egyébként ötös lett, ha bárkit is érdekel) megkerestem Írisz osztálytermét a második emeleten. Beléptem, és azonnal kiszúrtam a lányt - nem az a fajta volt, aki szünetben elmászkál. A sarokban ült, és olyan elmélyülten rajzolt, hogy észre sem vett engem, csak amikor végül megkocogtattam a vállát. – Mit akarsz? – mordult fel. – Öhm… Bo-bocsánat, hogy zavarlak, de… a segítségedre lenne szükségem. – Hát igen, a rögtönzés még nem ment olyan jól, mint kéne. – Miből gondolod, hogy tudok neked segíteni? – Hát… azt mondták, hogy te ki tudsz deríteni dolgokat emberekről… – Ki mondta? – Öhm… azt… azt nem árulhatom el. Írisz felvonta tussal rajzolt szemöldökét, gyászkeretes szemeivel pedig úgy éreztem, egyenesen a lelkembe bámul. – Jól van – suttogta sejtelmesen. – Meglátjuk, mit tehetünk. Találkozzunk tanítás után a Mauzóleumban. Legkésőbb fél négyre legyél ott. Sacit már nem találtam meg aznap az iskolában, így a hátralévő két tanórát azzal töltöttem, hogy tanácstalanul merengtem, próbáltam elképzelni, hogy alakul majd a beszélgetésem Írisszel, és tervezgettem a reakcióimat a különböző forgatókönyvekre. A Mauzóleum egy rétegkávézó volt a Megyeház utca sötétebbik végén. Egy macskaköves belső udvarból nyílt a félhomályos helység, balra fekete, fa bárpult, jobbra kovácsoltvas korláttal szegélyezett lépcső vezetett a galériára. Súlyos, fekete függönyök zárták ki a fény nagy részét, a falakon vámpírok, sírkertek, és egyéb roppant darkos dolgok képei lógtak. Délután háromkor értem oda, és Íriszt az emeleten találtam. Az egyik karosszékben ült, kávét szürcsölt, és egy kézzel teleírt füzetet lapozgatott. Elég esetlenül adtam elő az ellopott ezüstláncról szóló mesémet, de Írisz bólogatott, majd miután befejeztem, némi hallgatás után megszólalt. – Tudtam, hogy valami ékszerről lesz szó… Tudod, én segítenék… de ez a Sarolta nagyon okos… és makacs. A makacsokkal mindig nehezebb… Megoldom, de nem lesz egyszerű… és nem lesz olcsó. – Van pénzem – vágtam rá. – Helyes. Tekintve, hogy értékes tárgy forog kockán, és hogy Sarolta nagy kihívás… ötezer forint lesz. – Átnyújtottam Írisznek a bankjegyet, ő pedig anélkül, hogy ránézett volna, a fűzője fölött a melltartójába dugta. – Hétfőre minden szükséges adat meglesz, kedvesem. – És… csak kíváncsiságból, mármint… – kezdtem dadogva, pedig ezt a részét vagy százszor lejátszottam a fejemben. – Megkérdezhetem, hogy hogyan csinálod? Mármint nyilván nem egyszerű ilyen profi módon megtalálni a… De az a hátborzongató vigyor belém fojtotta a szót. Közelebb hajolt hozzám, hangja alig hallható suttogássá halkult. – Tudsz titkot tartani, Gina? – Persze. – Hiszel az okkult dolgokban?

Egészen idáig úgy véltem, Saci konkurenciát lát Íriszben, de akkor rá kellett jönnöm, hogy valami egészen más lehet a háttérben. De legalább megértettem, miért mondta a barátnőm, hogy higgyek el neki mindent, és legyek naiv. – Igen… bár nem igazán értek hozzá, mert félek tőlük, azt hiszem – hazudtam. – De igen, hiszek. – Helyes. Mert amit most fogok mondani, azt sokan őrültségnek tartanák, amit meg is értek, mert tényleg elég vadul hangzik, de ez a színtiszta igazság. Tudod, néhány embernek, nem sokaknak, van érzéke a misztika iránt, látnak, hallanak, éreznek olyan dolgokat, amiket az átlagember nem… Ránézésre benned is van tehetség… majd elválik. Én viszont kiskorom óta művelem a mesterséget, amit még a nagyanyám tanított nekem, neki pedig az ő nagyanyja… A családomnak nemzedékek óta van egy segítője, egy démon. – Sose felejtem el azt a percet. Nem vagyok babonás, de amikor kimondta azt a szót, rettegni kezdtem. Talán a hangsúlytól, vagy a szemeitől, amikről tudtam, hogy a lelkembe látnak. – A neve Nysrogh. Létezik egy rituálé, amivel meg tudom idézni, és mindig jön, ha hívják… Ő mindent tud, és elmondja nekem, amit tudni akarok. Hallom a hangját, a fejemben, érzem, hogy itt van… Néha akkor is beszél, amikor nem akarom… Ez egy átok is, sokszor nem szerencsés, ha sok mindent tudsz… de nem tehetek ellene. Igyekszem elfogadni… – Remegve hallgattam végig Írisz történetét a démonokról. Elmesélt nekem egy komplett mitológiát véres, kegyetlen epizódokkal, a világ teremtésétől kezdve odáig, hogy Nysrogh a családjához kötötte magát. Igyekeztem megjegyezni minden apró részletet, hogy később le tudjam írni, kábán bólogattam, naivan mosolyogtam, és hallgattam, ahogy Saci kérte. Nem tudom, pontosan mi volt rám akkora hatással a történetben - vagy Íriszben -, talán az, hogy mennyire természetesen mesélt el egy ennyire természetellenes dolgot - mindenesetre a beszélgetés letaglózott. Nem emlékszem, mikor és hogyan szabadultam el a kávéházból és jutottam haza, pontosabban Sacihoz, úgy tűnik, ez kiesett a memóriámból. Tudom, hogy a barátnőmhöz érve azonnal tollat és papírt ragadtam, állítólag motyogtam valami olyasmit is, hogy „írnom kell”, de ki tudja. Saci nevetése halványan eljutott a tudatomig; kinevetett, mert akkor már pontosan tudta, mit mesélt nekem Írisz. A démonokról szóló történet lejegyzése később jó ötletnek bizonyult, mivel sokat segített nekünk a Négy totem jelének ügyében (az az eddigi legérdekesebb ügyünk, de Saci megtiltotta, hogy publikáljam), valamint a mese misztikus regényként is megállná a helyét. Sajnos itt nem adhatom közre, mivel szigorúan jogi értelemben az egész Írisz szellemi tulajdona. Végül az üvegcsörömpölésre tértem magamhoz - egy whisky-süveg szája koccant a poharamhoz. – Úgy hiszem, erre szükséged van – nyújtotta felém Saci vigyorogva az italt. Szó nélkül lehúztam, és valóban megkönnyebbültem tőle. – Oké, most pedig mondd el, mi folyik itt. Mondj el mindent! – kértem. A hisztériától már megmenekültem, de még mindig nem éreztem jól magam. – Jól van. Nos, annyi történt, hogy Írisz szörnyen jól keveri a kártyáit. Olyan jól, hogy az már ijesztő. – „Szörnyen” és „ijesztő”, ezekkel egyetérthetek. – Írisz olyan, mint én – magyarázta Saci. – Tehetséges nyomozó, és ezért tisztelem. A módszerei viszont alattomosak, és a konspirációitól felfordul a gyomrom… de ez lényegtelen. Ha csak ennyi lenne, nem érdekelne. Viszont Balogh Andris tényleg bajban van. Írisz megtudta, hogy csalja a barátnőjét, és szteroidokat használ, és most pénzt, nem kevés pénzt kér a hallgatásáért. A magánnyomozóskodás nála csak a mellékállás, a főprofilja a zsarolás. Csak még nem jöttem rá, hogy szerzi az információit, de ez szinte részletkérdés.

– Részletkérdés? Mibe kevertél minket? – sóhajtottam. – Itt nem csak Balogh Andrisról van szó, meg a kézilabdacsapat jó híréről, hanem rólunk… te is hallottad, mit mondott, tudod, mekkora veszélyben vagyunk, ha csak a fele… – Ugye nem hitted el azt a humbugot, amit előadott? – sandított rám barátnőm. – Hát… – Úristen, Gina! – Lásd be, ha csak a fele igaz annak, amit… – Nem! Egy deduktív elme nem engedheti meg magának, hogy ilyen tündérmesék elvakítsák! – Csak azért, mert nem tudod bizonyítani, nem mondhatod, hogy a természetfölötti nem létezik! – Csak azért, mert ezt rágták a szádba, nem mondhatod, hogy a természetfeletti a megoldás – vágott vissza. – Felesleges ennyire túlbonyolítani az ügyet. Legalább hat olyan megfejtést találtam, ami egyszerűbb és kézenfekvőbb, mint a démonok elmélete. – Kézenfekvőbb? – Igen. Persze bolond lennék, ha egy százalék esélyt sem adnék Írisz meséjének, de hidd el nekem, nem kell félned. Vagy ha kell is, hát nem a démonoktól. – Akkor hogyan csinálja? – Ó, az majd csak akkor derül ki, ha hétfőn válaszol neked… – És ha kideríted, meg fogod tudni állítani? – Valahogy biztosan… – mondta elgondolkozva, majd hirtelen elmosolyodott. – Addig is, nem megyünk el gondolkozni? Saci kétfajta környezetet talált inspirálónak, ha éppen megakadt egy ügyben. Vagy felült egy vonatra vagy buszra, ahol a rázkódás és a folyamatos zúgás kellemes transzszerű félálomba juttatja az embert, és csodálatos összefüggéseket lát meg, vagy a kocsmába ment, úgymond „megkeresni az agyán a reset gombot”. És aznap este nem a vasútállomás felé indultunk. Hétvégén hiába próbáltam meg kiszedni Saciból az elméleteit, makacsul nem árult el semmit, és végül feladtam a próbálkozást. Hétfőn találkoztam újra Írisszel, megkerestem az osztálytermében, ahogy kérte. Azért a biztonság kedvéért a blúzom alatt a nyakamban lógott a nagymamám rózsafüzére, mert én ugyan tényleg elhittem Sacinak, hogy nincs mitől félni, de ha még ő is ad egy százalékot… biztos, ami biztos. – Saroltának tényleg voltak botlásai, ahogy sejtetted. Megmondtam, hogy tehetséges vagy – búgta Írisz azon a sejtelmes hangján, amivel azóta is a frászt tudja hozni rám. – Olyasmit találtam neked, amivel nem csak a nyakláncodat fogja önként visszaadni, hanem ő fog könyörögni, hogy mindent megtehessen neked. – Hű, akkor… akkor komoly a dolog? – kérdeztem, és igyekeztem eljátszani, hogy még mindent elhiszek neki. Nem volt nehéz. – A lehető legkomolyabb. Úgy tudom… azt súgták, illetve Ő súgta, hogy Sarolta kábítószert árul, többek között itt az iskolában. A vevői nagyjából ők – mondta, ahogy egy kitépett füzetlapot nyújtott át nekem, rajta tíz-tizenkét névvel. – Tudod, hogy ezzel akár börtönbe is juttathatod, ugye? Ha okosan játszol, az érettségidig a talpadat fogja nyalni… Segíthetek a továbbiakban is, akár beszélek vele én, ha gondolod. – Nem, köszönöm, menni fog egyedül. – Drogdíler?! – fakadt ki Saci, amikor hétfő délután átmentem hozzá. – Igazából kinézem belőled.

– Kösz, de nem ez a lényeg. De miért pont a drogdíler? Amikor annyi szép lehetőség közül választhatott volna, lehettem volna gyilkos, vagy prostituált, de nem, drogdíler! Istenem, Írisz, legalább te lehettél volna, egy kicsit eredeti! Barátnőm kifakadásából nem sokat értettem, amíg el nem magyarázta a módszerét, ami így elmondva meglepően kézenfekvő volt. – Voltak tippjeim, hogy honnan szerzi az információit. Kiválasztottam a hét legvalószínűbbet, és mindegyik eshetőségre csináltam egy forgatókönyvet… Például ha az e-mailfiókomat törte volna föl, ott olyan leveleket talált volna, amikből azt következtetheti ki, hogy a Budai úti raktár felgyújtása az én lelkemen szárad, tudod, az az üres épület, ami pár hónapja porig égett. Vagy ha a nővéremet környékezte volna meg, ő elhitette volna vele, hogy prosti vagyok. – Azt hittem, Mina nincs benne a nyomozásaidban. – Többnyire nincs is, de nem hagyná ki az alkalmat, hogy lekurvázzon… mindegy. A lényeg az, hogy mindegyik forrás más történetre utal. És a drogdíler meséje a Facebookról jön. Van pár barátom, valószínű a történeteidnek hála, akik szeretnének segíteni a munkámban. Az eszüket nem használhatom, már amennyi van nekik, de utasításokat tudnak követni, és az most éppen elég. Megegyeztünk, hogy úgy írnak nekem, mintha tőlem akarnák megvenni éppen, ami kell, és Írisz mindent elhitt. Olyan volt az egész, mint egy cirkuszi előadás, egy bűvész trükk. És istenem, ha lenne még időm, elszórakoznék vele… Okos, de messze nem annyira, mint én. Ha lenne időm, színdarabokat is eljátszatnék az ismerőseimmel a Facebook-chaten, egész eposzokat! Bármilyen kitalált eseményről írhatnék, mert Írisz nem tudja, hogy tudom, hogy elolvassa, tehát eszébe sem jut, hogy amit lát, az esetleg átverés is lehet… – Akkor olyan csillogást láttam barátnőm szemében, ami egyáltalán nem volt megnyugtató. Később jöttem rá, hogy Marosi szemében is ilyesmit láttam, régen, mielőtt Siófokra költözött, és később, a Négy totem jelének esete alatt is. Akkor őszintén reménykedtem benne, hogy Sacit fölveszik a közszolgálati egyetemre, és ezt az elszántságát továbbra is a bűnügyek megoldására fogja fordítani, nem pedig a megtervezésükre. – Ó, ha lenne időm… de nincs. Sajnos, Gina, nincs időm. Mindenesetre, már ismered drága Írisz módszerét, és láthatod, hogy semmiféle démonnak nem volt köze a dologhoz. – Látom – feleltem. – És hogy fogod megállítani? – Az már csak egyszerű pszichológia. Megmondom a segítőimnek, hogy mind írjanak Írisznek egy üzenetet… esetleg csináljanak hamis profilokat és e-mailcímeket… – Ezt már csak morogta, mintha magában beszélne, majd hosszú percekig gépelt, gondolom az utasításokat adta ki. Végül vigyorogva felém fordult. – És az utolsó előtti csepp… Egy számomra ismeretlen weboldal jelent meg a képernyőn. Saci az első rubrikába Írisz mobilszámát írta, a másodikba pedig a következő szöveget: „nysrogh uzeni hogy fogd be a szad nysrogh uzeni hogy fogd be a szad nysrogh uzeni…” - Az üzenet körülbelül tízszer ismétlődött. – Az ékezeteket úgyis leszedné a rendszer – magyarázta barátnőm. – Tudod, ez egy IP-címmel működő ingyenes SMS-küldő program. Csak beírom a számot és a szöveget, és kézbesítette is. És soha nem tudja visszanyomozni, hogy ki küldte. – Nem is tudtam, hogy létezik ilyesmi. – Aha… tegnapig én sem. Marosi mutatta… Hát, most már csak várnunk kell. Írisz csak azért bolondította a klienseit a történeteivel, hogy ne firtassák, honnan vannak az információi, nem tartom valószínűnek, hogy ő maga elhinné őket. Mégis, meglehet, hogy ma este úgy fogja érezni, hogy életre kelt a kis meséje… És holnap feltesszük az i-re a pontot. Velem tartasz?

Másnap Sacival ketten mentünk el Íriszhez. Az osztályterme előtt találtuk meg, ahogy a szekrényébe próbálta bepakolni a holmiját. Amikor meglátott minket, ijedtében elejtette az egyik könyvét, közben minden mozdulatából, az egész lényéből sugárzott a feszültség. Dühösen szikrázó szemeivel, amik aznap nem voltak kifestve, úgy nézett ránk, hogy sejtettem, Saci terve sikerrel járt. Az a tekintet a menekülő állat tekintete volt, amikor szembenéz a vadásszal. – Mit akartok? – morogta barátságtalanul, amivel csak fokozta Saci jókedvét. – Csak egy üzenetet hoztam – trillázta barátnőm. – Nysrogh üzeni, hogy fogd be a szád. Írisz először tágra nyílt szemekkel a falhoz hátrált, majd amikor hosszú pillanatokig ugrált a tekintete köztem és Saci között, a rettegése lassan haraggá alakult. – Te írtad?! – sikította a lány felénk hajolva, miközben két keze ökölbe szorítva teátrálisan hátrafeszült. – Te küldted az összes üzenetet, te átkozott? Mondd, hogy te küldted őket! – Éppenséggel mondhatom, ha ezt akarod… – Mi ez az egész? Miért nem hagytok békén? Mire volt ez jó?! – Egészen egyszerű – mondta barátnőm, és felemelte a mutatóujját, mintha fenyegetné vagy hipnotizálni próbálná Íriszt. – Tudom, hogy nem vagy látnok, és tudom, hogy hogyan kémkedsz mások után, hogy megzsarolhasd őket. És mindenki más is meg fogja tudni, ha nem teszed azt, amit mondok. Írisz természetesen azonnal kötélnek állt, minden pontosan Saci tervei szerint alakult. A lány elég ijedt volt, hogy megígérje, békén hagyja Balogh Andrást, és még jó pár embert, akit ezzel a módszerrel zsarolt, cserébe pedig barátnőm nem árulta el senkinek a titkát. Megmaradhatott a másvilági mindentudó, a sötét szemű látnok szerepében, azzal a feltétellel, hogy nem húz direkt hasznot a dologból. Egy különleges része volt a megállapodásnak, hogy Írisz alkalomadtán segít Sacinak a nyomozásaiban. Barátnőm okos volt, de messze nem értett annyira az informatikához, amennyire szerinte szükséges volt (bár gyakran ez a „csekély” tudása is elégnek bizonyult), Írisz viszont úgy tűnt, a legtehetségesebb hacker az egész városban. Nem mintha a Facebook-profilok feltöréséhez akkora tehetség kellett volna, de ahogy később mesélte, nem ez volt az egyetlen trükk a tarsolyában. Néhány hónappal és üggyel később egészen összebarátkoztunk Írisszel, végül még a Négy totem jelének esetében is együtt dolgoztunk. Miután a „tárgyalásnak” vége lett, még egy utolsó kérdés nem hagyott nyugodni. – És Andrással mi lesz? – kérdeztem. – Hogy érted, hogy mi lesz? – Hát, szteroidozott, azt tilos, nem? És így a kézilabdacsapat meg tudta nyerni azt a versenyt a múlt hónapban, amivel kaptak egy csomó pluszpontot az egyetemi felvételin. Nem vagyok benne biztos, hogy nem kellett volna mégis lebuktatnunk. – Én viszont biztos vagyok benne – felelte Saci. – Ha lebukna, az egész csapat bajba kerülne egyetlen ember miatt - utánanéztem, a többieknek nincs köze ilyesmihez. Ráadásul Andrással már beszéltem… eleve úgy vállaltam el az ügyét, hogy csak akkor nem lesz botrány, ha önként otthagyja a csapatot. Ellenkező esetben, nos, nem csak Írisz tud megszerezni egy-két adatot. Tudod, Gina, én nem sokat konyítok az etikához, de azt hiszem, ez így volt a leghelyesebb. Te mit gondolsz? Bólintottam, de nem tudtam, mit kéne gondolnom.

„Fura SMS-eket kaptam az elmúlt pár hétben, úgyhogy feljelentést tettem a rendőrségen zaklatásért. A rendőrség szerint a küldő készülék a házamban van.”

Wittner Gina: Bianca „Kedves Saci! Tudom, hogy mostanában nem hívtalak fel, és alig írtam, de elég elfoglalt voltam. Azért természetesen érdekel a hogyléted, hogy mivel foglalkozol mostanában, hogy megy az iskola, hogy mi van a régi bandával, ilyesmik. Én megvagyok. Sőt, úgy néz ki, hogy januárban visszaköltözünk Fehérvárra Siófokról, mit szólsz hozzá? Ha kihevertem a költözést, és te is találsz egy alkalmas időpontot, találkozhatnánk. Hűséges barátod: Marosi Richárd”

„Kedves Ricsi! Nem mostanában nem hívtál, hanem a költözés óta egyszer sem. Örülök, hogy visszajössz, legalább lesz alkalmam szétrúgni a segged. Velem minden rendben, csak szinte unom magam halálra. De kis izgalom a mindennapokban, hogy egyik barátnőnek hála (Wittner Gina, két emelettel lakik fölöttünk) az iskolában engem valami félprofi magánnyomozónak néznek. Legalább van min törnöm a fejemet, de időm sajnos nem sok van. Ha gondolod, gyere el hozzánk, és vagy itthon leszek, vagy nem. A „hűséges barátot” kicsit túlzásnak érzem, tekintve hogy másfél hétig feküdtem kórházban tüdőgyulladással, miután utolsó találkozásunkkor belelöktél a városi tóba: Halmos Saci”

„Kedves Saci! Nekem úgy tűnik, folyton otthon ülsz. Valamikor majd megyek, és szerintem otthon leszel. Alig várom a találkozást. Mégis hűséges barátodnak tartanám magam, mivel ha nem emlékeznél, magaddal rántottál a tóba, és másfél hétig a szomszéd ágyon lábadoztam: Marosi Richárd”

Aznap iskola után, amikor már a panelház előterében bíbelődtem a lépcsőház zárjával, Saci hívott telefonon. – Ha hazaérsz, húzd le a redőnyöket a szobádban, és gyere át hozzám! – mondta, majd letette. Valószínűleg az ablakából leste, hogy mikor érek haza. Ez egyébként kellemetlen lett volna, de most örültem, hogy ő hívott át magához, nem fordítva, ugyanis volt egy problémám, amit minél hamarabb el akartam mesélni neki. – Ugye lehúztad a redőnyödet?! Ez nagyon fontos lépés! – mondta köszönés helyett, mikor átértem hozzá. – Ne! Ne csukd be! – kiáltott rám, amikor be akartam húzni a bejárati ajtót. Félrelökött, kihúzta a kulcsát a zárból, és a külső kulcslyukba dugta, hogy úgy nézzen ki, mintha szórakozottságában felejtette volna kint, majd hátat fordítva a félig nyitott ajtónak visszaviharzott a szobájába. – Magyarázd meg, kérlek – mondtam, ahogy feldúlt arcára és a szokásosnál jóval kevésbé rendetlen szobájára néztem. – Marosi hazaköltözött, és ma meg fog látogatni minket. – Az e-mailekből, amit mutattál, egyáltalán nem biztos, hogy ma jön. – De igen. Ma van kedd. Nem kérdeztem, hogy ez miért fontos Marosinak, mert sokkal jobban lekötött az, hogy összeszedjem a bátorságomat, hogy elmeséljem Sacinak az ügyemet. – Abból indul ki, hogy el akarok előle bújni. Pontosabban abból, hogy át akarom verni, hogy azt akarom, hogy ne találjon meg elsőre. Ezért az lenne a logikus, ha átmennék hozzád, és bezárkóznánk, mint ahogy most látszik… ugye leengedted a redőnyöket?! Tudja, hogy ezt kéne csinálnom, ezért arra számít, hogy éppen nem ezt fogom tenni, hanem itthon maradok. Viszont tudja, hogy tudom, hogy így gondolkozik, ezért mégis nálad fog keresni először… Ugye ennek így van értelme? – kérdezte hirtelen hozzám fordulva. – A legkevésbé sincs – feleltem szórakozottan. Saci matatott egy darabig a laptopján, mire egy ajtó jelent meg a képernyőn. – Hát ez mi az ördög? – suttogtam, ahogy felismertem a saját bejárati ajtónkat. – Webkamera. – De miért kukkolod az ajtónkat?! – Nyugi, ha Marosi elment, leszedem. Csak látni akarom az arcát, amikor benyit hozzátok, és nem talál ott senkit. – És az… nem probléma, hogy bezártam? – A legkevésbé sem – vigyorgott a barátnőm. Nem is kellett sokáig várnunk, hogy a képernyőn megjelenjen egy fekete kabátos alak, éppen, ahogy Saci megjósolta. Rövid ideig babrált a zárammal, fájdalmasan könnyen kinyitotta, majd eltűnt az ajtó mögött. Alig fél perccel később ugyanaz az ember feldúltan rontott ki a lakásomból, és most már az arcát is felismertem. Természetesen, mint mi is, ő is öregedett pár évet, már nem úgy nézett ki, mint egy mérges hörcsög, de a lényeg nem sokat változott. – Ez az! Láttad a fejét?! Istenem, ezt a felvételt felrakom Youtube-ra! – lelkendezett Saci – Ez tulajdonképpen szerencsejáték volt – mentegetőzött Marosi, amikor végre megtalált minket. A kabátját hanyagul az ágyra dobta, és látszott rajta, hogy zavarja barátnőm önelégült kuncogása. – Ötven százalék esélyem volt, hogy eltalálom, hol vagytok, ez nem bizonyít semmit. – Hát, ha te így gondolod… – Csak ne vigyorognál úgy, mint aki…

– Miért, inkább úgy, mint aki… – Hát inkább! Ez volt az első alkalom, hogy megfigyelhettem, hogy amikor Marosi és Saci beszélgetnek, azt egyszerű halandó nem mindig érti. Számukra biztos nagyon érdekes dolgokról csevegtek egy darabig, míg én még mindig azon törtem a fejem, hogy hogyan mondjam el Sacinak a problémámat, amit sejtésem szerint egyedül ő tudott megoldani. – Szóval félprofi magánnyomozó, mi? – húzta el a száját Marosi. – És miféle ügyeid vannak? – Érdekesek. Gina le is írt egy-kettőt a blogjába, bár szerintem túlságosan kiszínezi őket. – Nem annyira – szabadkoztam. – És egyébként is, a legérdekesebb eseteidet nem engedted leírni! – Ebben az időben még csak nem is sejtettük, hogy a Holtak jeléhez hasonló események megtörténhetnek, tehát az ügyek, amikről itt szó volt, messze nem voltak olyan durvák, mint néhány, ami még ránk várt, de Saci valamiért nem szerette, ha mindent leírok róla. –Még szép, hogy nem. – kacagott. – Azok lennének a legagybetegebb történetek, amiket valaha látott az internet… – És most éppen mivel foglalkozol? – Most? Most éppen nincs ügyem… – Ez így nem teljesen igaz – mondtam félénken. – Tulajdonképpen szeretném a segítségedet kérni. Van egy lány, aki fura dolgokat írogat Balázsnak, a pasimnak. Gondoltam, segíthetnél leállítani, vagy… valami… – Internetes zaklatás? – fintorgott. – Nem hangzik túl érdekesen. – Szerintem viszont igenis az – ellenkezett Marosi. – Mit szólnál, ha együtt derítenénk ki, ki az a hölgy? – Nincs az az isten, hogy együtt dolgozzak veled! – Akkor versenyezzünk. Az győz, aki előbb találja meg a lányt. – Jó ötlet – mondta Saci gonoszul vigyorogva. – És tekintettel eddigi gyenge teljesítményedre, kapsz annyi előnyt, hogy én csak a telefonomat használom. – Gyenge teljesítmény… Jól van. De bizonyítékot akarok, hogy nem nyúlsz a számítógéphez! – Livestreamen nézheted, hogy a közelébe sem megyek. – Megegyeztünk – mondta Marosi, és megszorította Saci kezét. Bár a gesztus a barátságostól igen messze állt, mégis mosolyt csalt barátnőm arcára. – Nos, Gina, addig is, elmesélhetnéd a részleteket. Nem találhatjuk meg a zaklatót, amíg nem árulod el a nevét. – Facebookon bonyolódik az egész – kezdtem. – A lány felhasználóneve az, hogy Kaposi Bianca. Ismerősnek jelölte Balázst, folyton írta neki, hogy milyen aranyos, meg szép, meg ilyesmik. Erre ráírtam, hogy hagyja abba, mert Balázsnak barátnője van, és azóta nekem is ír, majdnem minden nap, olyasmiket, hogy „kussolj, úgyis engem kúrogat éjjelente”. – Kellemetlen… de nem nehéz eset. Estére megtalálom. – Megtaláljuk – tette hozzá Marosi, kivívva ezzel Saci szúrós pillantását. Csak amikor a vendég végre elment, mertem felszabadultan beszélni Sacival. – Igazából egyszerűbb lenne, ha letiltanám Biancát. Nem kellene ezen törnötök a fejeteket. – Már mindegy. Versenyt csinált az ügyből, amit meg kell nyernem. Hazaszaladtam vacsorázni, és anyukám már meg sem kérdezte, miért Sacinál töltöm az éjszakát. Már megszokta.

– Add ide a mobilodat, gyorsan! – mondta barátnőm, amikor visszaértem hozzá. A karosszékében ült, jó három méterre az íróasztalától, hogy a gépe még véletlenül se legyen kartávolságban. Átnyújtottam a telefonom, mire magyarázni kezdett. – Anyámét is elkértem, mert egy készülék nem lesz elég. Van rajta internetelérés, ugye? – Nem úgy volt, hogy nem használod az internetet? – sistergett Marosi enyhén torz hangja a laptop felől. Elégedetten vigyorgott a képernyőn, és őszintén nem voltam kíváncsi, hogy miről beszélgettek, amíg otthon voltam. – Nem, szívem. Úgy volt, hogy a gépemet nem használom, és amint látod, esélyem sincs csalni. Kezdhetjük végre? Marosi bólintott, és ezek után hosszú percekig némán ült mindkettő. Saci mindkét kezével egy-egy telefont nyomkodott, bár fogalmam sem volt, hogyan tud két különböző szöveget gépelni egyszerre, Marosi pedig homlokráncolva görnyedt a kamerája előtt. Egy darabig szórakoztatott, hogy szinte hallottam a fogaskerekek kattogását az agyukban, de aztán eluntam magam, és a CD-lejátszóval kezdtem babrálni. Egy 2CHELLOS-lemez volt a tárban, és már három szám is lement, mire Marosi megszólalt: – Lenyomoztam a képeket, és van egy nevem. – Van egy nevem és egy iskolám – felelte Saci. – De halljuk először a tieidet. – A lányka profilképe és az összes fényképe ugyan azt a svéd modellt ábrázolja, a művészneve Shanon Rose-Lane. – Erre hogy jöttél rá? – kérdeztem, de rögtön meg is bántam. Marosi úgy mosolygott rám, mint egy türelmes tanár a nagyon buta nebulóra. – Tudod, a Google tud kép alapján keresni, ehhez nem kell különös tehetség. – Éreztem a hangján, hogy legszívesebben valami olyasmit mondana, hogy „Ez nyilvánvaló”. – A név pedig Kiss Eszter, a Facebookra ezen a néven regisztrált… mielőtt megkérdeznéd, kedves Gina, az URL alapján tudom. A profilod címét nem tudod megváltoztatni, akkor sem, ha a neved más lesz. – Ez sem jelent semmit – felelte Saci. – Az a név ugyan úgy lehet hamis, mint a Bianca, vagy mint amit én találtam, a Kovács Dorina. Ez amúgy onnan jött, hogy láttam három embert is, aki írt a hölgy profiljára, ilyen teljesen átlagos üzeneteket, mint „szeretlek”, „hiányzol” vagy „találkoznunk kell”. Írtam nekik, és megkérdeztem kik ők, és képzeljétek, mind a hárman ugyan azt válaszolták: hogy nemrég feltörték a fiókjukat, és az írt a lánynak, aki feltörte. – Vagyis feltöri mások fiókját, hogy hihetőbbnek tűnjön a saját hamis profilja? – Pontosan. És mindhárman úgy emlékeztek, hogy a lány neve Kovács Dorina, Kaposi Biancáról még csak nem is hallottak soha. – És az iskola? – kérdezte Marosi. – Az egyszerű volt. Ez a hölgy engem is ismerősnek jelölt fél évvel ezelőtt, és a Facebook aszerint osztályozza az ismerősöket, hogy mi bennünk a közös. És hogy, hogy nem, Biancát a „középiskolai ismerősök” közé tette. Saci is és én is a Táncsics gimibe jártunk, és ettől a hírtől elég feszült lettem. Mert ez azt jelenti, hogy a tyúk, aki meg akarja környékezni a fiúmat, és fenyegető üzeneteket írogat nekem egy olyan lány, aki talán minden nap elmegy mellettem a folyosón. – Van egy iskolánk, és három nevünk – foglalta össze Marosi. – Ebből már eljuthatunk hozzá… – És mégis hogy? Végigkérdezed a suliban az összes lányt, hogy „Bocsi, te vagy Bianca?”, vagy mi? Mert azt nem gondolhatod, hogy akármelyik név is valóságos! – Ezt még végiggondolom…

– Talán nem is kell kiderítenünk, hogy ki az – mondta Saci. – Talán elég lenne csak elhitetni vele, hogy kiderítettük. – És ezt hogy tervezed? – kérdeztem. – Ez nyilvánvaló – felelte. – Írd meg neki, amit mondok, de pontosan, szóról szóra! Odadobta az ágyra a telefonomat, majd diktálni kezdett. – „Hagyj minket békén és kezeltesd magad Bianca, vagy Dorina, vagy Eszter, vagy amelyik jobban tetszik!” Leírtad? – Igen – mondtam, ahogy lenyomtam a küldés gombot. – Rendben. Még ha egyik sem a valódi neve, meg fog ijedni. Azt fogja hinni, hogy rájöttünk, ki ő, ha egyszer az összes álnevét tudjuk, és le fog állni. – mondta, majd a laptopja felé fordult. – Na, Marosi? Kiegyezünk egy döntetlenben? Ezek után Bianca valóban eltűnt, soha többet nem írt, és amennyire láttam, a profilt sem használta már. Egy ideig még figyeltem az iskolában a lányokat, hogy melyikük néz rám szokatlanul, vagy kerüli a tekintetemet, de nem szúrtam ki semmi furcsát. Saci talán észrevett volna valamit, ha kereste volna még, de úgy vettem észre, hogy már nem foglalkoztatja az eset. Eleve nem is az eset érdekelte, csak a verseny Marosival. Két héttel később az egyik iskolai szünetben találkoztunk. Az épület mögött állt, cigizett, és a gondolataiba merülve bámulta a városi tavat. Azt a tavat, ahova évekkel ezelőtt Marosi belelökte. – Valami nem hagy nyugodni, Gina – mondta anélkül, hogy felém fordult volna. – Tegyük fel, hogy én vagyok Bianca. Megtetszik egy fiú, és álnéven írogatni kezdek neki. De ehhez miért csinálnék ilyen átkozottul jó hamis profilt? Persze lehetett látni, hogy hamis, de a profil már két éves, négyszáz ismerőse volt, és feltörte mások fiókját, hogy hihetőbbé tegye a… – nagyot szippantott a cigiből, és megrázta a fejét. – Mindegy. Örülök, hogy leszállt rólatok, de ennek így akkor sincs értelme. Úgy érzem, hogy inkább a szerencse segített most, mint az eszem… De a lényeg, hogy legyőztem Marosit!

Okosabb, mint mi „Megesik, hogy ébredés után pár pillanatig nem emlékszel a nevedre, hogy hol vagy, vagy hogy hányadika van? Ne aggódj, ez normális, a program néha lassan tölt.”

A Simpatikus fiú







Carolin Auburn nagyot nyújtózott az ágyában. Felkelt, megágyazott, mérgelődött egy sort, amiért iskolába kell mennie, majd csinált magának reggelit. Mire belapátolta a furcsa színű pépet, már meg is jött az iskolabusz. Az anyja, Beatrix kikísérte a kapuig, és a lány még látta, ahogy összeszedte az újságot és a postát, majd a busz továbbgördült. A délelőtt csodálatosan gyorsan eltelt, és egy szempillantás múlva már újra ott állt a házuk előtt. De Carolin a buszról nem egyedül szállt le – követte az egyik osztálytársa, Maurice Macomber. A fiú hazakísérte, a lánynak azonban egyáltalán nem volt szimpatikus. Maurice viszont halálos nyugalommal besétált a nappaliba, letelepedett a kanapéra, és bekapcsolta a tévét. Carolin nem értette a fiú viselkedését, és hanyatt-homlok rohant az anyjához. - Mama! – kezdte pánikolva. – Mama! - Ó, szia, Carolin! Milyen volt az iskola? - Az iskola jó, de Maurice… - És a jegyek? - Semmi, de Mama… - Tanárok? - Élnek, de Mama, az egyik osztálytársam, Maurice… - Ó, láttam, hogy hazakísért. Nagyon szimpatikus fiú. - Nem is az – mondta duzzogva. - Megyek, és üdvözlöm. - De Mama! – méltatlankodott, de Beatrix már ment is a nappali felé. Carolin már készen volt, hogy az anyja után vesse magát, ám hirtelen ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy csokitortát süssön. Úgyhogy megrohamozta a hűtőt, és már öntötte is egy formába az ott talált masszát. Még arra sem volt ideje, hogy végiggondolja, hogyan került oda egy nagy tál nyers tészta a hűtőbe, már kattant is a sütő ajtaja, és finom süti illat töltötte be a lakást. Maurice-t talán az illat csalta be a konyhába, talán valami más, a lényeg, hogy odaállt Carolin elé, és elmosolyodott. - Nagyon ügyes vagy – mondta a fiú. - Nem is – legyintett a lány, és hirtelen valamiért nagyon mosolyogni támadt kedve.

- De igen. És nagyon szép is vagy – válaszolta. Carolin még mindig mosolygott, de legszívesebben elkergette volna a fiút. Nem akarta, hogy bármi köze legyen hozzá, mégis tűre – sőt, élvezte! -, amikor Maurice Macomber megfogta a kezét. Legszívesebben felpofozta volna, vagy elszaladt volna, mégis valami furcsa vonzódást érzett. Megölelte a fiút, megcsókolta, közben szikrázott körülöttük a levegő. Carolin szédelgett, a fiú pedig bárgyún mosolygott. - Nem megyünk fürdeni? – kérdezte Maurice, a kertben álló hatalmas medence felé mutatva. Carolin zavarodottan bámulta a hullámzó víztükröt – pár perce még egészen biztosan nem volt ott. A zűrzavart csak tetézte, hogy Beatrix vigyorogva kirontott a házból, és a fiatalokhoz rohant. - Nézzétek, milyen gyönyörű medence! Hát nem csodálatos? Elbűvölő, gyerekek! Milyen egy varázslatos medencénk van, drága kislányom! – lelkendezett, majd sarkon fordult, és visszasétált a házba. Maurice közben fürdőnadrágot húzott, és fejest ugrott a vízbe. Carolin zavara ellenére elindult a medence felé. Egy szempillantás alatt átvette a fürdőruháját, és csak úszott, úszott, ki tudja, hány hosszt, de nem érzett fáradtságot. Már épen elkezdte megunni, amikor a keze magától oldalra mozdult, és széles gesztussal lefröcskölte Maurice-t. Mindketten nevetni kezdtek, és percekig játszottak a fodrozódó vízben. Majd kimásztak, pillanatok alatt száraz ruhát vettek, és visszasétáltak a házba. Egy szó nélkül felmentek az emeletre, lefeküdtek a franciaágyra, és bekapcsolták a tévét. Carolinnak hirtelen szörnyű előérzete támadt, nem tudta, mivel kapcsolatban, egyszerűen nem akart tovább Maurice mellett feküdni. Felpattant az ágyról, és leszaladt a lépcsőn az anyjához. - Mama, beszélni akarok veled – mondta hisztérikus hangon. - Ó, drágám, örülök, hogy itt vagy. Láttad azt a gyönyörű medencét? - Igen, Mama, de… - És ez a fiú, Maurice Macomber, nagyon szimpatikus! - Nem, Mama! Nem szimpatikus! Nem szeretem! Most is az ágyamban fekszik! - Kéne venni egy új ágyat – mondta Beatrix színtelen hangon. - Mama! – kiabálta Carolin, de elhallgatott. Jeges tehetetlenség vett erőt rajta. Buborékokat érzett a szívében, és minden akaratereje ellenére elindult felfelé a lépcsőn, a szobája felé. Maurice felé. Fesztelenül beszusszant az ágyba, megpaskolta a párnát, és kényelmesen elhelyezkedett. Mély levegőt vett, és beletörődően sóhajtott.







Rebeka alig hallotta a dühös trappolást az előszobában, annyira belemerült a számítógépezésbe. Nyílt az ajtó és az anyja lépet be, dühösen szikrázó, karikás szemekkel. - Bekka, a fenébe, hajnali kettő van, és holnap iskola! - De anya! Ez a játék annyira jó! Ez egy életszimulátor, és lehet vele figurák életét irányítani, aztán nézni, mit csinálnak! - Inkább foglalkozz a saját életeddel! Holnap iskola! - Biztos, hogy neked is tetszene! A Simset©mindenki szereti! - Nem, lefekvés! És holnap letörlöd a gépről ezt a rettenetes játékot!

„Amikor hazaértem, a tévében megint valami idióta horror ment, ahol egy kislány ül egy szoba közepén, és előre-hátra dülöngélve énekel, szóval megnyomtam a távirányító gombját. Erre a tévé bekapcsolt.”

Hantos Rebeka: Christy Rebeka vagyok, függő. De ez csak egy lényegtelen körülmény, pontosabban csak volt, mert már leszoktam… el is mesélem, hogyan. Egy nap huszonnégy órából áll, ebből hatot töltök iskolában, fél-fél óra az oda- és visszaút, tehát összesen egy óra megy utazásra, marad tizenhét óra. Körülbelül két óra megy el biológiai és társadalmi szükségletekre, úgy mint táplálkozás, tisztálkodás, egy-két szónyi beszélgetés anyával, egy-két naponta illendő pofon az öcsémnek, ilyesmi, tehát marad tizenöt óra. Általában öt órát alszom, de megesik, hogy kevesebbet. Így általában tíz-tizenkét órám marad, amit kettesben tölthetek a laptopommal. Ez volt az optimális. Ismeritek azt a viccet, hogy egy függő napi huszonhét-huszonnyolc órát függ, de megesik, hogy napi két napot is tolja? Meg kell mondjam, ez nem vicc. Annyira függő voltam, hogy gyakran suli helyett is otthon maradtam kockulni, és így annyi igazolatlan hiányzást szedtem össze, hogy évet kell ismételnem. De ezúttal menni fog, mert leszoktam, Christy segítségével. Már be se kapcsolom a gépet – nem merem. Christy nem létezik, legalábbis szeretném ezt hinni. Ő csak egy rakás algoritmus végterméke, semmi több. Annak idején a Sims volt a kedvenc játékom, tudjátok, az életszimulátor – ez kicsit ironikus, nem? Építettem egy szép házat, háromszintest, a kertvárosban, amilyen nekem sose lehet. Megalkottam két karaktert; a jólelkű, aranyos, szorgalmas Eugenia Mendes-t, és a férjét, Mitchell Marvelt, aki okos volt, és rendőrként dolgozott. Tökéletes szülők voltak, és tudtam, hogy sose válnak majd el, mint az én szüleim. Eugenia nem dolgozott, hogy minél több időt tölthessen majd a gyerekeivel, Mitchell pedig annyira szerette a feleségét, hogy eszébe sem jutott volna elhagyni. Ő dolgozott, amíg Eugenia berendezte a gyerekszobát, és vacsorával várta haza. Mitchell nagy csokor rózsát hozott, amit a kandalló fölött álló vázába tettek, vacsora után letelepedtek a tűz elé, a perzsaszőnyegre, és szenvedélyesen csókolóztak, ahogy illik. Ahogy akartam. Mitchell a karjaiban vitte föl feleségét az emeletre, és miután egész éjjel szívecskék röpködtek a paplan alól, Eugenia reggelre terhes lett. Olyan boldog voltam, mintha én fogantam volna meg, vagy mintha én várnék kisbabát, és az élet szép volt, az övék legalábbis. Eugenia rákapott a festésre és a kertészkedésre, Mitchell pedig minden nap virággal kedveskedett neki, simogatta, és suttogott a gyermeknek, aki a visszaszámláló szerint három nap múlva születik majd meg. Felgyorsulni látszott az idő, és a gyermek konfettik és fényáradat közepette meg is született. Christy-nek neveztem el. Christy-nek gyönyörű szőke haja volt, farmer kötényruhát és fekete-fehér csíkos harisnyát viselt, aranyos, piros topánkával.

Christy nagyon eleven lányka volt. A konyhában mindig szétpakolta a késeket, és mindig a tüzet piszkálta a kandallóban. Eugenia sose akart rászólni, úgyhogy mindig Mitchell-t küldtem, hogy szidja le Christy-t. A lányka folyton el akart szökni, muszáj volt utánaküldenem a szüleit, hogy hozzák vissza, így Christy lassan megutálta Eugeniát és Mitchellt – különösen Mitchellt. Amikor már harmadszorra támadt rá az apjára, megnéztem a karakter leírását, ahova kerek-perec le volt írva, hogy Christy gonosznak született. Nagyon le voltam sújtva. A lányom, az én kicsi lányom gyűlöli a szüleit! Bánatomban magára hagytam a családot. Csak néztem, mit művelnek, hogyan élik az életüket, de nem szóltam bele. Mint egy közönyös isten. Egyik este Christy a kandalló mellett játszott, Eugenia és Mitchell pedig az emeleten feküdtek egymás mellett. A hangulatmérőjük mindkettejüknek alacsonyan állt, szövegbuborékjaikban Christy feje ragyogott. Aztán hirtelen éles vijjogás verte fel a házat, Eugenia és Mitchell lélekszakadva rohant a nappaliba, mert ők, velem ellentétben, tudták, hogy ez a tűzjelző hangja. Az egész földszint lángokban állt. Eugenia a nappali, az étkező és a konyha között rohangálva kereste Christy-t, míg Mitchell a poroltó után kutakodott. Éreztem a fejemben a hangzavart, a tüzet, a karakterek fojtott kiáltozását, talán még a füstszagot is, és összeszorult gyomorral figyeltem, mi történik. Eugenia az étkezőben ragadt, mert a tűz elzárta a szoba minden kijáratát. Mitchell lélekszakadva sietett a segítségére, de nem volt nála poroltó, nem találta meg, pedig kettőt is tettem a földszintre, amikor építettem nekik a házat. A férfi megpróbált átvágni a tűzön, de a ruhája lángra kapott. Szörnyű volt. Nem hallottam a kiáltásait, de láttam, ahogy hadonászik, csapkod, igyekszik eloltani magát, de nem volt esélye. Eugenia tehetetlenül állt, megbénította a félelem… Nem bírtam tovább nézni. Letettem a játékot a tálcára, hogy a háttérben fusson tovább, és beütöttem a keresőbe, hogy „what can cause fire in sims 3”, azaz mi tud tüzet okozni. Nem értettem magam. Nem tudtam, miért zaklatott fel a jelenet. Gyakran láttam a karaktereimet meghalni, sőt, nem egyszer én öltem meg őket. Volt, hogy beküldtem őket a medencébe, aztán elvettem a létrát, amin ki tudtak volna mászni, így addig úsztak, amíg annyira elfáradtak, hogy elmerültek és megfulladtak. Volt, hogy olyan szorosan építettem köréjük falakat, hogy leülni sem tudtak, és néhány nap után éhen haltak. Volt, hogy nem engedtem az egyiket vécére, és így küldtem el egy házibuliba. Szerencsétlen bepisilt a tánctér közepén. Mindenki nevetett rajta, ő sírva hazarohant, és addig piszkálta az egyik konnektort, amíg meg nem csapta az áram, és meghalt. Ezek az esetek mégsem ráztak meg annyira, mint a mostani – talán mert eddig mindig akartam, hogy meghaljanak. A kereső szerint a ház akkor tud felgyulladni, ha valaki sokat piszkálja a kandallót, és poroltók elhelyezésével lehet védekezni a komolyabb károk ellen. Akkor jutott eszembe Christy, ő játszott mindig a kandallóval kisebb korában, és a mostani incidens előtt is a kandalló előtt ült… Visszakapcsoltam hát a játékra. Addigra a ház teljesen porig égett, a romok között két füstölgő kőtábla jelezte, hol lehelték ki végül kedves karaktereim a lelkület. A valaha volt nappaliban a Kaszás üldögélt az elszenesedett fotelon, a tegnapi újságot lapozgatva. A kertben, a nemrég vett hintában ült Christy, ránézésre teljesen épen, a hangulatmérője nagyon magas értéket mutatott. Boldog volt!

Rákattintottam, mire hintázni kezdett, és a feje fölött megjelent egy gondolatbuborék, benne képek váltogatták egymást. Megnéztem a hátizsákját, és leesett az állam – ott volt mindkét poroltó, ami megmenthette volna a szüleit. – Te kis piszok – suttogtam, ő pedig csak tovább hintázott, feje fölött, a buborékban pedig egy kés képe, szimbolikus lángnyelvek, és egy szem képe pörgött. Egy darabig megbabonázva néztem, majd bezártam a programot, töprengve a látottakon. Kés, tűz, szem, kés, tűz, szem – gondoltam, ahogy hoztam magamnak egy pohár vizet. A kés nyilván a gyilkolási vágy, mert hogy születésétől fogva gonosz, ez nem volt rejtély. A tűz a tűzvészt jelentette, ami megölte a szüleit, amit ő okozott. De mi a szem? Visszaültem a gép elé, és beütöttem a keresőbe, hogy „what does the eye mean sims 3”, azaz mit jelent a szem. A következő írást kaptam: The eye symbol means the Watcher, the deity looking after the neighbourhood – it is YOU, my dear player. Azaz „A szem szimbóluma a Figyelőt jelenti, az istenséget, aki a környékre vigyáz – vagyis TÉGED, kedves játékos.” Nem akartam elhinni, úgy értem… lehetetlen, hogy Christy ENGEM akarjon megölni, ugye?! Visszakapcsoltam a játékra, ami valamiért már nem a házat mutatta, hanem Christy-t, öltöztetőmódban – azaz a leírás szerint nyolc éves, szőke lány töltötte be az egész képernyőmet, fekete ruhában, egyik kezében késsel, és ádázul nevetett… Sikítottam, lecsaptam a laptop fedelét, nagyon remélem, hogy akkora erővel, hogy tönkretettem, ellenkező esetben Christy még mindig létezik valamilyen formában. Azóta sem mertem bekapcsolni a gépet. (És persze rohadtul remélem, hogy a játékban nem volt automatikus internet-hozzáférés…)

Szkéné „Kiskoromban féltem az ágy alatt lakó sötétségtől, de nem félek, mióta tudom, hogy az igazi sötétség bennünk van.”

Görög Bence: Szkéné Tragédia? Nézd legott komédiának, s múlattatni fog! Igen, tulajdonképpen lehet tragédia, de a főhős nem én vagyok. Én igazából csak úsztam az árral, mentem, amerre vittek, és mindig olyan maszkot tettem fel, amilyet a szerepem megkívánt – nem voltam tehát hős. Ha valaki mégis lehetne főszereplő, az Levi vagy Dia. Tudjátok, Dia a nővérem. Legtöbbször annyi együttérzést mutat, mint egy darab kő, de néha mégis meg tud lepni. Olyan, mintha mindent megtenne, hogy nagyon erősnek és felelősségteljesnek, más szóval felnőttnek látsszon, de néha elfelejtené, milyen szerepet választott magának, és olyankor kedves, vagy gyengéd, vagy elveszett, amíg észbe nem kap. Levi a legjobb barátom, és a bátyja annak a lánynak, akit régóta viszonzatlanul szeretek. A lány neve pedig Heléna, a szépséges. Aznap este, amikor ez a tragédia játszódik – már ha tragédiának nevezzük -, írtam hozzá egy verset, illetve, ha már ilyen görög műfajoknál tartunk, elégiát. Szoktam írni, mondjuk, hogy előfordul… oké, igazából elég gyakran írok dolgokat, cikkeket az iskolaújságba, verseket, novellákat, ilyesmik, de általában nem találok pozitív fogadtatásra. Amit mellesleg meg tudok érteni. A néma Mit mondjak neked, amit még nem hallottál mástól? Mi maradt ki az összes eddigi vallomásból? Dicsérjem talán csillogó szemed, vagy Tróját szédítő alakod? Hisz szemed üres – lélek híján -, és Trójáról is bárki hallhatott. Nekem más kell, valami, amit nem osztogatsz ingyen, Az, amit még nem adtál senkinek. Túl minden kincsen, Ruhán és csecsebecsén: amit meztelenül is viselsz. Hogy mi az? Valami, amire gondolni sem mersz. Nem mondok hát semmit, csak várom némán éjjeled, Hogy elvegyem, ami engem illet: az életed. Látjátok? Ugye, hogy nektek sem tetszik! És ezzel nem vagytok egyedül. Helénának is elküldtem aznap este, és ő sem nagyon lelkesedett érte – és ezt elég drasztikus módon adta a tudtomra. Miben egyeztünk meg végül, ez most egy tragédia? Mert ha az, akkor lassan fel kéne venni a maszkokat, elhúzni a függönyt, és elkezdeni az expozíciót, meg a szereplők bemutatását… várjatok, éppen ezt csináltam az előbb, igaz? Görög kórus lettem!

Szóval az első felvonás helyszíne a lakásunk. Dia alszik, én a nemrég elküldött versemre várok választ Helénától, közben Levivel csetelek. Ő nekem szurkol, bár korábban már gyakran figyelmeztetett, hogy a húga nem normális, de én, a hősszerelmes… mármint simán szerelmes, ezt már egyszer megbeszéltük. Szóval nem hallgattam rá. Dia alszik, vagy legalábbis már ágyban van. Nem tudtam, hogy még olvas, mobilozik, vagy már álmodik, de nem is vele foglalkoztam. Nem tudom, mikor hallja meg az ütemes dobolást, tűnődik rajta egy darabig, vagy azonnal felriad, de az biztos, hogy amikor tudatosul benne, hogy valami hangot ad valahol, hármat koppant a szobáinkat elválasztó falon, mert azt hiszi, én okozom a zajt. Mondjuk ebben igaza is van. A dübörgés erősödik, még végül egy hatalmas robajban éri el a klimaxot, és a bejárati ajtónk beszakad, és emberek tömege özönlik be rajta. Ha ez egy tragédia, akkor a tömeget a karnak kéne játszani, ami most én vagyok. A nevemet ordítom – Görög Bence! Kattanások hallatszanak. Mint amikor körmök törnek, csak mélyebb. Mint amikor a táskája fémcsatját kattintja vissza, csak tucatnyi egyszerre. Tucatnyi fémcsat kattan vissza, mint a kakasok – fegyvereket élesítek. Dia felpattan, látja az embereket, mire ötvennyolc kilója ellenére az első keze ügyébe kerülő tárggyal, ami egy angolkönyv, csépelni kezdi a hozzá legközelebb álló ént. Azt hiszi, betörés. De én, mutatom, így lököm Diát a kanapéra, ő sikít, közben én és én bemegyünk a szobámba, de Dia ezt nem látja. Aztán én és én kivezetnek engem a szobámból, én a hónom alatt viszem a laptopomat, miközben én Diával próbálok dűlőre jutni: Dia (kiabál): – Azonnal engedjen el! Kik maguk?! Én: – Készenléti rendőrség. Dia: – Hogy… MI?! Én: – Készenléti rendőrség. Bejelentést kaptunk, miszerint egy ön- és közveszélyes egyén tartózkodik a lakásban. Dia: – Ez félreértés… Viola csak teszi az agyát, de nem gondolja komolyan, hogy megöli magát, és már amúgy is rég hazament. Én: – A bejelentésben Görög Bence neve szerepel. Dia: – Az öcsém?! Eddigre a lakás kiürül. Én: – A bejelentés szerint Görög Bence ön- és közveszélyes, ezért parancsot kaptunk, hogy szállítsuk be igazságügyi elmeorvosi vizsgálatra. Dia: – De hát az öcsém… Én: – Önt és az édesanyját vagy törvényes gyámját értesíteni fogjuk az ügy további fejleményeiről, további szép napot! Dia: – A bejárati ajtóm… Dia egyedül marad. Első felvonás vége. Hú, tök izgalmas, nem? Szerintetek most mi fog következni? Második felvonás, Dia egyedül ül a nappalinkban, telefonnal a kezében. Dia monológja: – Saci, ugye te vagy az? Persze, ki más lennél. Azért hívlak, mert az a baj… nagy a baj! Bence… Mármint… Az imént tizenkét kommandós és két ápoló rontott be a lakásomba, elvitték az öcsémet, az anyám éjszakázik, az ajtó be van törve, és tök

egyedül vagyok itthon, mit csináljak? Azon kívül, hogy igyekszem nem pánikba esni. Esküszöm, hogy komolyan beszélek! Én csak aludtam… Hogy Bence mit csinált? Fogalmam sincs. De biztos, hogy semmi olyat! Nem tudok többet mondani. Tényleg, mindent elmondtam neked az utolsó szóig! Azt mondták, hogy ön- és közveszélyes, de hát nem történt semmi, semmi! Fogalmam sincs, mit csinált, mielőtt elvitték, nem vagyok az anyja! De talán számítógépezett, mindjárt megnézem… ne, a laptopját is elvitték. Nem tudnátok átjönni? Hogyhogy egy óra?! Nem tudnál felhívni valakit, azt mondják, te sok furcsa embert ismersz, rendőröket is! …ja, hogy arra kell az egy óra! Várni foglak, el sem mozdulok. Szia. Második felvonás vége. Nos, Saciról még nem beszéltem, de nem is kell, ugyanis nem fog megjelenni a színen, látjátok, még csak nem is tartottunk válogatást a szerepére. De róla amúgy is elég annyit tudni, hogy rettentő okos, és már mindkét oldalán járt a törvénynek. Dia úgy néz ki, mint aki sokkot kapott, és ezt meg is tudnám érteni. Csak ül a kanapén, és bámulja a betört ajtónkat, szorongatja a telefont, az egész nézőtéren hallható, ahogy zihál. Hosszú percek telnek el, legalábbis a néző úgy érzi. Ha szünetet akarunk beiktatni az előadásban, itt legyen, de a szünet alatt Dia végig a színpadon marad. Bocsássátok meg, de iszom egy kortyot, itt a fogdában elég száraz a levegő. Szóval, harmadik felvonás, helyszín a nappalink. Dia a kanapén, a szétroncsolódott bejárati ajtón túl megjelenik Levi. Levi: – Dia? Te vagy az? Mi történt itt? Hol van Bence? Dia: – Bence… Levi: – Igen, mert eltűnt csetről, és a telefonját sem vette fel. Azt hittem, csak lemerült, de átjöttem, mert Hel elkezdett nagyon különösen viselkedni, de… mi történt itt, Dia? Dia: – Nem akarod tudni. Levi: – Hol van Bence? Dia: – Nem akarsz előbb leülni? Levi (nyomatékosan): – Hol van Bence? Dia: – Bencét előbb vitte el tizenkét kommandós és két elmegyógyos ápoló, nem akarsz leülni? Levi: – Viccelsz? Dia: – Igen, az ajtónkat a huzat törte be, Bence pedig kirepült az ablakon… mi van, ma mindenki megbolondult? Levi: – Attól tartok… Tudod, Hel is, a húgom, ma olyan különös. Dia: – Annyira csak nem, mint tizenkét kommandós és két… Várj csak, Heléna? Bence vele beszélt utoljára, mielőtt elvitték. Levi: – És? Dia (már öltözik): – És ő tudhat valamit! Át kell mennünk hozzátok! Levi: – Dia, várj! Ha így is van, ahogy nincs, mert az istenért, Hel csak tizennégy éves, ha tud is valamit, hogy segítene az Bencén? Ha igaz amit mondasz, mert még mindig nem vagyok benne teljesen biztos, hogy nem bolondultunk meg mind, akkor először is édesanyádnak kellene szólni, aztán Bence osztályfőnökének, és elmenni szépen a kórház pszichiátriájára, vagy a rendőrségre…

Dia: – Nem, hozzátok megyünk. Úgyis útba estek a kórház felé, és ha Bencén úgysem segíthetünk, legalább azt szeretném megtudni, hogy miért. Levi: – Meg fogsz fázni. Dia: – Dehogy fogok, menjünk már! Fontos megjegyezni, hogy Dia csak egy hálóinget visel, afölött pedig egy fekete műbőr dzsekit, és a zilált hajával és tavaszi sarujával az összhatás egészen olyan, mint egy ógörög tragika látványa. Megemlítendő még, hogy ebből a dialógból derülnek ki nagyon fontos dolgok, nevezetesen, hogy anyánk éjszakás volt aznap, és hogy Heléna nem több, mint tizennégy éves. Fel tudjátok ezt fogni? Tizennégy! Nem, kicsit sem érzem magam úgy, mint Nabokov, még akkor sem, ha én csak tizenöt vagyok. Tizennégy! És már birodalmakat döntöget az estimese reklámszünetében. Trójai céda. De hagyjuk is. Figyeljük inkább a negyedik felvonást, ahol nővérem végre összeütközik Helénával, háborúk kirobbantójával. A helyszín Leviék nappalija. Heléna a saját kanapéjukon fekszik, unottan bámulja egy horrorfilm végét a tévében, ami nem jelenik meg a színpadon, mert a készülék valahol a nézőtéren lenne. Fekete, lepelszerű hálóinget hord, ölében a macskája, Teiresziász tekergőzik. Tudom, hogy nehéz idomított macskát szerezni egy előadásra, de legrosszabb esetben kérjétek kölcsön Terikét. Azt hiszem, így becézik. Egyedül van a színen, de hallja a motozást a színen kívülről. Heléna: – Szia, Levi. Dia: – Szia, Hel. Heléna: – Levi! Miért hozol haza csajokat az éjszaka közepén?! Dia: – Csak kérdezni akartunk valamit. Bencéről. Heléna: – Jézusom, Bence küldött titeket? Istenem, ez hülye! Mit nem lehet érteni azon, hogy szálljon le rólam? Mármint, ne érts félre, Dia, tudom, hogy az öcséd, meg minden, de biztos ti is olvassátok, amit ír. Levi: – Nem mutatja meg a levelezéseteket. Heléna: – Nem is arról beszélek, hanem arról a hóbortjáról. Amiket a fesztiválra ír, meg az újságba. Meg néha nekem. Jó, meg minden, csak olyan… fura, érted. Olyan, hogy tök jó olvasni, de a világért se akarnál találkozni azzal, aki írta, értitek? De Bence annyira nyomult… Dia: – És ezért feljelentetted, te liba?! Heléna: – Mi?! Hülye vagy? Dehogy! Csak letiltottam Facebookon, mondd meg neki, hogy feloldom, ha jól viselkedik. Dia: – Nem tudom neki megmondani, ugyanis egy órával ezelőtt tizenkét kommandós elvitte az öcsémet. Heléna: – Hát te bolond vagy. Dia: – Most már igen, csessze meg! És ha nem te jelentetted föl, akkor nem tudom, hogy ki, úgyhogy valld be, amíg még szépen kérem…! (Dia Helénának ugrana, de Levi közéjük áll – bánatomra, pedig megnéztem volna, ahogy összeverekednek.) Levi: – Diána, az isten szerelmére, fékezd magad! Dia: – De az öcsém! Ha valami baja esik, én széttéplek, és a macskáddal etetlek meg!

Heléna: – Levi, ugye hazudik? Ugye csak ugrattok? Levi: – Nem. Igazat beszél. Heléna: – Jajj, ne… Dia: – Mégis te voltál! Heléna: – Esküszöm, hogy nem! Legalábbis, nem hiszem… én csak dühös voltam rá, és talán féltem is, de nem akartam rosszat, csak írtam az osztályfőnöknek egy e-mailt, hogy mi a helyzet, és hogy ültesse el mellőlem, de csak hogy megijedjen, és abbahagyja a hülyeségeit, érted… én nem akartam bajt! Levi: –És Raboczkyné szólt a rendőrségnek. Heléna: – Úgy néztek rám, mintha én tehetnék róla. De nem én tehetek róla! Ugye nem én tehetek róla? Levi: – Azt hiszem, ideje elindulnunk a kórházba. Heléna ezután fehér bőrdzsekit húz, így éppen inverze lesz a nővéremnek. Hárman baktatnak végig az úton, amiről teljesen hiányzik a forgalom, átvágnak a kórház parkolóján, ami állandóan tele van… De most nem tudom tovább folytatni, a pszichiáter lármázása ugyanis nem hagy gondolkodni. Magas némber, kontyba fogott fekete hajjal, és éppen annyi idős, hogy már lehetne rá használni a középkorú megnevezést, de még megsértődne rajta. Valamit nagyon akar, látszik a szemén, ahogy az is, hogy az a valami nem velem kapcsolatos. Nem kifejezetten ideges, inkább türelmetlen, mint akinek a töke tele van azzal, hogy az éjszaka közepén hülye kérdéseket kell feltennie nekem. Ezt mondjuk picit megértem, de ettől még nem fogom megkönnyíteni a dolgát. Ha már Tragédia. Ötödik felvonás, kórterem, valahol. Dr: – Maga Görög Bence, született 19**, január 7-e? Én: – Vagyok, aki vagyok. Dr: – Megengedi, hogy feltegyek néhány kérdést, Görög úr? Én: – Nagyon sok van még, mit te nem tudsz, S nem is fogsz tudni. Dr: – Jól érzi magát? Én: – Kétkedve állok újra meg, Nem küzdök-e hiába a tudás, Nagyravágyás csábos fegyverével. Dr: – Tudja, miért van itt? Én: – Mert meguntam ott a második helyet, Az egyhangú, szabályos életet, Mert küzdést kívánok és diszharmóniát, Mely új erőt szül és új világot ád. Dr: – Az őrmester szerint maga ön- és közveszélyes viselkedést tanúsított, és életveszélyesen megfenyegetet egy önnél fiatalabb diáklányt, igaz ez? Én: – Az nyer, aki mer. Dr: – És miért tette ezt? Én: – Mert nem adhatok mást, csak mi lényegem. Dr: – Tudja, hogy ezekért a kétértelmű válaszokért azonnal rá kéne írnom a kartonjára, hogy közveszélyes és beszámíthatatlan?!

Én: –

Fukar kezekkel mérsz, de hisz nagy úr vagy, S egy talpalatnyi föld elég nekem. Hol a tagadás lábát megveti, Világodat meg fogja dönteni. Dr: – Ha nem fogja fel, hogy nem feszítheti tovább a húrt, akkor nem tárgyalok magával! Vége! Én: – Győztél felettem, mert az végzetem, Hogy harcaimban bukjam szüntelen, De új erővel felkeljek megint. Nem mintha dicsekedni akarnék, de fejből ment minden. Hatodik felvonás. Egy búcsúlevél. Sötét van. „Egy tapasztalt, együgyű ember szavai következnek, aki nyilvánvalóan szívesebben lenne elsatnyult, infantilis panaszgép. Szeretnék érthetően fogalmazni ebben a levélben. Azt hiszem, most én vagyok a kulcs, az érzéseim és a meséim. Most az egyszer nem szeretnék hazudni. Én szerettem. Szerettem írni, szerettem rajzolni, megmutatni, mi van a fejemben. Szerettem egy nőt, egy trójai ribancot, mégis miért csodálkozom, hogy börtönbe akart küldeni? Ez a kettő éltetett, ez a kettő pusztít el. Szerettem az embereket, úgy, hogy már fájt, tanítani akartam őket, vagy csak gyönyörködtetni. Igen, ezzel a hozzáállással valószínűleg éhen haltam volna, ha felnövök, de ez már nem valós veszély. Mármint a felnövés. Soha nem sikerülhetett volna olyasmit alkotnom, amit az emberek elfogadnak, ugyanis rá kellett jönnöm, hogy az emberek buták. Szörnyű volt. A tegnapi éjszaka folyamán megértettem a világot, felnőttem lélekben – és felnőtt fejjel megértettem, hogy ebben az egyszerű világban nincs helyem. Túl érzékeny vagyok hozzátok. Ha kicsit tompább lennék, talán beférnék közétek. Kezdve veled, én drága Courtney-m, mindenki tudni fogja, hogy te végeztél velem. A bűnöd nagyobb annál, mintha nem értettél volna meg – te félreértettél. Te minden asszonyok legszebbike, olyan vagy te is, mint Éva, a drága csecsbecs, haszontalan, de szép, de ez nekem nem érdem. Nem kellesz nekem. Hiába öleltél és csókoltál, amikor kiléptem a kórterem ajtaján, hiába kértél ezerszer bocsánatot, hiába vádoltad Raboczkynét, hideg voltál, az ajkad száraz. Nem tudok megbocsátani, amíg azt sem tudod, mit tettél. Aztán maga, Doktornő, magához fogható aluliskolázott szukát még nem láttam, a maga helyében gyújtósnak használnám az orvosi diplomát, amit az orális vizsgákon való kiváló nyelvi készségeiért kapott. Őrültnek bélyegezni engem azért, mert kínomban minden válaszom egy idézet az én személyes Tragédiámból (hiszen ha a helyzet ennyire groteszk, éppen én maradnék normális?!) nevetséges dolog. De aztán ráírni a kartonomra, hogy teljesen normális vagyok, csak hogy megspórolja a rendőrségnek a nyomozás költségét, alulmúlhatatlan. Szánalmas, drága doktornő. Végül Rabockkyné, és a kutyái, vagy akárki kutyái. Hiszékenyek vagytok. Nincs mit mondanom. Ti bezártatok volna egy bűnért, amit nem követtem el. A művemben a főszereplő megtette, zárjátok hát börtönbe a verset! Azt terveztem, hogy megteszem, amiért bezártatok volna. De az nem megoldás. Jobb az, ha hagyok mindenkit szenvedni a saját tudatlanságától? Talán. De nekem el kell tűnnöm a közeletekből. Nekem el kell tűnnöm egyáltalán.

Anyám, téged sajnállak. Nem kellett volna roncsot szülnöd, vagy embert kellett volna faragnod, de tudom én, hogy hozott anyagból… azt hiszem, én a mi közös hibánk vagyok. Már a méhedben el kellett volna hogy pusztuljak. Levi, és Dia, ti jót akartok, de nem vagytok elegen. Egy bolygóra való fanatikus ostobával szemben nem. Csak azt a tanácsot adhatom, szívből, igazán, hogy gyertek velem. Jobb nem lesz, de rosszabb sem, ígérem. Túl szomorú vagyok, érzékeny, nem elfogadó, túlságosan szeszélyes, hangulatember! Nincs már bennem szenvedély, és úgy emlékszem, jobb kiégni, mint elenyészni. Égő, émelygő gyomrom poklából köszönöm mindenkinek ezt az életet. Béke, szeretet, együttérzés Görög Bence”

Viola Versus.blog.com No man is an island. /John Donne/ 08.28. – Első! Első vagyok, amennyire tudom. Első gyerek, osztályelső, első az utolsók közt. Elértem a kritikus kort, és ahogy egy halom urán is végzetes dolgokra képes, ha eléri a kritikus tömeget, és is robbanok... hamarosan. De addig akár el is mondhatnék egy történetet. Az első pár bejegyzésben gyorsan vázolom, mi folyik itt, de utána csak akkor írok, ha történik valami érdekes, jó? Megegyeztünk? Akkor kezdhetjük. Kéri Viola vagyok, tizedikes gimnazista. Szerintem tök átlagos vagyok, úgyhogy a "szeretek zenét hallgatni"-típusú bemutatkozást hanyagoljuk is. Sok horrorregényt olvasok, Székesfehérváron élek, és... oké, több hirtelen nem jut eszembe. Jajj, majdnem kihagytam a legfontosabbat: hullik a hajam. És most, mint a National Geographic dokumentumfilmjeiben, jelentsem ki, hogy "ez az én történetem"? Vagy, mint a horrorregényekben, suttogjam, hogy kövess oda, a sarkon túlra, ahol már elég sötét van, hogy elmondhassam az én kísértethistóriámat? 08.28. – A kezdetek Boldogság volt, melegség volt, karácsony volt, Anyától szépségvitamint kaptam, halat ettünk, aztán elmentünk a nagymamámhoz, ahol ilyenkor összegyűlt a család apraja-nagyja, olyan távoli rokonok, akiket emberemlékezet óta nem láttunk (az emlékezetem többnyire nem nyúlt túl az előző éven). Akkor és ott, egy másodnagynéném jegyezte meg, hogy hát a hajamat hol hagytam? Szerinte feltűnően megritkult a hajam ahhoz képest, amilyen kisebb koromban volt; "egy kezemmel nem is tudtam átérni" - és közben mutatja a kezével, mekkora lehetett a copfom. Majd amikor arra terelődik a beszélgetés, mennyivel aranyosabb voltam akkor, amikor nem hordtam ennyi fekete ruhát, már senkit nem érdekel a hajam. Két éve történt, hogy egy rosszul sikerült korcsolyázás után bevittek a sürgősségire, mert eltört az orrom (meg az első fogam, amit úgy kellett visszaragasztani, de ez mellékes). Egy műtét kellett, hogy helyre tegyenek, amihez ugye altattak is. Az altatószerre mindig is rosszul reagáltam, utána napokig hánytam, le is fogytam emiatt pár kilót. A legijesztőbb azonban az volt, hogy csomókban kezdett hullani a hajam - ha átfuttattam benne az ujjaimat, annyi szál jött ki, mint ha egy hete nem fésülködtem volna. De ez szerencsére elmúlt egy hét múlva, Anya szerint csak az okozta, hogy hánytam, és nem ettem annyit, amennyit kellett volna. Azután kezdtek a suliban először csúfolni, hogy fejtetőn ritkul a hajam. Eléggé magam alatt voltam, de utána néztem, és egy csomó helyen azt írták, hogy ez teljesen természetes tinédzserkorban,

úgyhogy megnyugodtam, és oldalra fésülve kezdtem hordani. Egészen jól néztem ki, bár egy kicsit a szemembe lógott, de nem volt vészes. Minden szép volt. 08.28. – Tisztelt Háziorvos! Ez év májusában történt, hogy elmentünk a háziorvosomhoz, hogy ajánljon valamit a hajhullásom ellen (még nem öltött elkeserítő méreteket, de egy-két megjegyzést már kaptam rá). - Szed valamilyen gyógyszert? - Nem. - Fogamzásgátlót? - Nem. - Allergiás valamire? - Nem. - Nagy nyomás alatt él? - Nyomás alatt? Akkor elmeséltem, hogy az iskolában év vége van, és nagyon hajtani kell, mert németből és biológiából is hármasra állok, és egy elit iskolában ez nem túl jó arány. Elmeséltem, hogy a helyet, ahova járok, versenyistállóként szokták emlegetni, mert a legtöbb megyei tanulmányi versenyt a mi diákjaink nyerik meg, az országosakon a harmadik hely a minimum, nagy arányban jutnak be a kemény, jónevű egyetemekre, a tanulók fele kitűnő, nem ritka a tiszta ötös érettségi, és az utóbbi pár évben csak mi tudtunk száz százalékos érettségit produkálni - és az eredmények szintentartása az alapelvárás. Elmeséltem továbbá, hogy az osztálytársaim rendszeresen csúfolnak, nem mindig a hajam miatt ugyan. Elmeséltem, hogy az mp4-emet elvették, és kidobták az iskola előtti útra, és átment rajta egy autó. Elmeséltem azt is, hogy Anyáék nem olyan régen, egy éve váltak el. - Nem hiszem, hogy nyomás alatt élek. - Rendben, akkor először is csinálni kell egy teljes góckutatást, adok is beutalókat. Addig is csak azt mondhatom, hogy próbálj lazább lenni, és Viola... járj vissza kontrollra, jó? Mondjuk két hetente. Itt a névjegyem is, ha valami baj lenne. Dr. Szabó Adél Családorvosi Betéti Társaság 8000, Székesfehérvár, Batthyány u. 12. Tel: (22)5**-*** 08.28. – A vér átka 1. (semmi okkult, csak vérvételeim rövid története, első rész) Szóval, beutalóim hívó szavát követve elmentem vérvételre. A laborban fél órát álltam sorba, ami nem is volt sok, és az is csak kicsit zavart, hogy a sok nyugdíjas néni-bácsi úgy bámult rám, mintha még soha nem láttak volna fiatal, kopaszodó lányt hajnali hétkor a labor előtt sorba állni... bár, ki tudja, lehet, hogy még tényleg nem láttak. Kaptam egy vonalkódot, és mint ahogy a süketnémákat tanítják beszélni, az ügyintéző nővér megkocogtatta a kódot

"Ez maga - mondta. - Ezzel jöhet az eredményért két hét múlva" Amikor behívtak, felraktak egy szorítót a könyökhajlatom fölé. A nővérke, egy mosolygós, ötven körüli néni bátorított, hogy csak egy pillanat, nem is fogok érezni semmit, nézzek ki az ablakon, a zuhogó esőbe - és mire a monológja végére ért, már három ampullányi vért le is vett. Észre sem vettem, amikor megszúrt, és ezért nagyon hálás voltam. Nem mintha féltem volna a tűktől... dehogy is. Mindenesetre nem számoltam meg, hány kis üvegcsét töltött meg a véremmel. Háromnegyed nyolckor végeztem a kórházban, de nem volt buszom, úgyhogy megpróbáltam futva odaérni az első órámra. Pár perc híján sikerült, már tartott az óra, de nem régóta. Beléptem a terembe, megpróbáltam valami mentegetőzés félét rebegni az osztályfőnököm felé, nyújtottam neki az igazolásomat... láttam, ahogy kitágulnak a szemei, mondott valamit, de nem hallottam... és sötétség. Szeretek elájulni. Olyan, mint azokban az emós dalszövegekben, az örök sötétség, ami úgy zuhog, mint egy vízesés, alá állsz, átjárja a szíved, folyik az ereidben, és elringat - csak itt a végén fel is ébredsz. A vérvétel miatt annyira leesett a vércukrom, meg persze a rohanástól, hogy olyan hatásos belépőt produkáltam, hogy arra a napra haza is küldtek. Az iskolaorvos adott fél csomag szőlőcukrot is, de csak egy szemet ettem meg, a többit eldugtam a párnám alá. 08.28. – A vér átka - 2. rész Két héttel később elmentem az első vérvétel eredményéért. Fél órát álltam sorba, aztán nyújtottam a vonalkódot az ügyintézőnek. - Hogy néz ez ki? - morogta. Tény és való, hogy a vonalkód kicsit megkopott a két hét alatt, amíg a tárcámban hordtam, hogy el ne vesszen, de tökéletesen olvasható volt. - Ahogy nyomtatták - feleltem, még akkor is, ha ez kicsit szemtelen volt. - Pofátlan fiatalság - morogta a nő. - Mit gondolnak, hát mi az én munkám?! Majd ahelyett, ahogy a tisztességtudó páciensek esetében, a vonalkódolvasó lézer elé tartotta volna a cetlimet, hősies erőfeszítések közepette begépelte azt a 12 darab számot, ami engem jelentett. Örök hála, hogy ezt megtette értem! A két oldalasra rúgó lelettel visszakullogtam a háziorvosomhoz. Mint mindig, megkérdezte, hogy érzem magam, meséltem neki egy kicsit az iskoláról, és csak aztán tért a lényegre. - A leletekben minden normális, ezek szerint a tápanyaghiányt kizárhatjuk. A következő lépés a hormonvizsgálat, de én azt nem írhatom fel neked. Az lenne a legegyszerűbb, ha elmennél a nőgyógyászodhoz, és vele íratnál beutalót. Elhatároztam hát, hogy így fogok tenni. 08.28. – Nőorvos ************* Erről is akartam írni valamit, de... Megszereztem a beutalót. Aztán szereztem egy olyan nőgyógyászt, aki nem hímnemű. *************

O + 08.28. – Sampondíler Július volt, amikor Anya elvitt egy bioboltba, ahol aznap egy ingyenes hajvizsgálatot tartottak. A hölgy nagyon sokáig nyomkodta, masszírozta, de főleg nézte a kobakomat, majd feltette körülbelül ugyan azokat a kérdéseket, mint a háziorvosom: milyen gyógyszert szedek, mire vagyok allergiás, mennyire vagyok stresszes. Aztán Anyától kérdezte, volt-e már kopaszodás a családban, de ő azt felelte, hogy nem tudja. - Lehetséges, hogy androgén alopécia, ami... öhm... a legdurvább, na, mert visszafordíthatatlan. Harminc éves korodra minden hajad ki fog hullani, mert ez egy hormonális zavar. Csináltathatsz hormontesztet, de biztos, hogy ezt fogja kihozni. De szerencsére, csak nálunk, lehet kapni direkt erre kifejlesztett koffeines hajsampont, csak ma 6990 forintért... Aztán hazamentünk. (A lényeg, hogy az ANDROGÉN ALOPÉCIA kifejezést megjegyeztem.) 08.28. – A vér átka - 3. rész Elmentem a vérvételre, ahova beutalt a nőgyógyász, aztán menetrend szerint, két hét múlva mentem az eredményért, és visszavittem Adélnak, a háziorvosomnak. Együtt néztük át a leleteket. - Tényleg lehetséges, hogy androgén hormonzavarról van szó, és ki is mutatná ez a teszt, de nézd csak: a leleteden az áll, hogy az androgén hormon szintjét technikai okok miatt nem vizsgálták. Csak kicsit voltam ideges, elvégre hónapok óta szoptam a vérvételek miatt, és most, végre a célegyenesben voltam (legalábbis naivan úgy gondoltam), erre elrontják nekem az egészet. Szerencsére így, hogy nem miattam kell még egy vérvétel, megcsinálták soron kívül - ami azt jelenti, hogy nem fél órát kellett sorba állnom, csak tíz percet. Így végigjártam megint, nőgyógyász (ezúttal nőnemű), beutaló, vérvétel, két hét várakozási idő, elmenni a leletért, vissza Adélhoz. - Negatív! - mondta Adél mosolyogva, és én megnyugodtam. Nem kellett volna. Most hogy mindent kizártunk, mégis mi lehet a kopaszodás oka? Egyre jobban látszott, egyre többet kellett mókolnom reggelente a frizurámmal, hogy nem piszkáljanak az iskolában. Valami oka volt, kellett, hogy legyen, de... még fogalmunk sem volt, hogy mi. 09.02. – Éljen Szeptember 1-je És egy rövid pillantás a jelenbe: NEM VAGYOK EMO! Oké?! Mindenki ezzel piszkál. Oldalra kell fésülnöm a hajamat, hogy ne látsszon, hogy kopaszodom, és sötét ruhákat hordok, mert nincs túl jó kedvem, mert kopaszodok, ennek semmi köze semmihez! Be lehet fejezni, de komolyan! *breathe* Oké, nem vagyok kiakadós fajta, de rögtön első tanítási nap ilyet találni a szekrényembe dugva kiakasztó

09.02 – Góckutatás Tuti említettem már ezt is, valami olyasmiről van szó, hogy ha valami gyulladásban van, akkor attól is hullhat az ember haja, ezért végig kellett járnom egy csomó szakorvost is, csak nehogy unatkozzak a nyáron. Ezek többsége eseménytelen volt, három azonban nem. Az első említésre méltó dolog a fül-orr-gégészeten történt. Behívott a doktor, majd jó néhány percig csak az asszisztensnőjével ordítozott, hogy miért gépel olyan lassan. Csak ezután fordult felém, és unottan föltette a kérdést. - Mi a panasza? - Hát... tulajdonképpen panaszom az nincs, góckutatásra küldtek. - Akkor mi a f***ért jött, ha nincs baja? Megáll az eszem. Matatott egy darabig, elővett egy spatulát, és minden "nyissa ki kérem" nélkül beledugta a számba. Hátrahőköltem, és mivel gondoltam, illik szólnom, azt mondtam: - Bocsánat, de nekem a hányó-reflexem kicsit túl érzékeny... - Majd én tudom - azzal úgy nyomta le a torkomon a fémspatulát, hogy csoda, hogy nem hánytam őt le (pedig rohadtul megérdemelte volna!), és közben meg is karcolta a torkomat belülről. Ha megkarcolják az ember torkát, az nem kellemes. Reflexből megpróbáltam ellökni az orvost, aki erre levágta a fémspatulát a padlóra, és azt ordította az asszisztensnek: - Írja rá a leletre, hogy együttműködés hiányában nem vizsgálható! - Aztán hozzám fordult: Remélem a fiújával is ilyen! Zokogva mentem ki a vizsgálóból (amivel azt hiszem, sikerült halálra rémisztenem a váróban ücsörgő anyukát és a nyolcévesforma kisfiát), és a "vizsgálat" után fél óráig vért köptem. Egy másik orvos aztán megerősített benne, hogy semmi baja se a torkomnak, se z orr- vagy arcüregeimnek, se semminek, ami a fül-orr-gégészet szakterülete volna. A második a hasi ultrahang volt. Előtte egy közelben lakó barátnőmnél voltam, ezért futva mentem a vizsgálatra, és percre pontosan akkor hívtak be, amikor betoppantam a váróba. Az orvos rettenetesen öreg volt, de nagyon kedves. Kérdezgetett, mi a bajom, neki is elmeséltem töviről hegyire, hogy hajhullás, ő is megkérdezte, stresszes vagyok-e, erre őt is kinevettem. Az ultrahang természetesen nem mutatott semmit, meg is kaptam a negatív leletet, és búcsúzóul egy jó tanácsot:

- Szedjen fel pár kilót, kislány, vagy legalább ne fogyjon többet, tudja, a súlyingadozás is okozhat hajhullást. - Hát, rajtam nem múlik - mondtam. A harmadik vizsgálat a fogorvos volt, de arról majd a következő bejegyzésben. 09.02. – Fogorvos Ma tizenkét napja, hogy elmentem Fehérváron egy magán fogorvosi klinikára a Berényi úton. A góckutatás része volt az is, hogy át kellett vizsgálni a fogaimat, mert egy gyulladásban lévő lyukas fog is okozhat hajhullást. És pár éve volt egy gyökérkezelésem, ami akár ennyire rosszul is elsülhetett. - Mikor diagnosztizáltak OCD-vel? - kérdezte, miután egyetlen pillantást vetett a számra. - Bocsánat, mivel? - Obszesszív-kompulzív zavar, más néven kényszerbetegség... arra gondolok, látta-e már szakember, hogy harapdálod az ajkad. És valóban. Nem egyszer előfordult, hogy idegességemben, vagy csak úgy, ki tudja, miért, addig harapdáltam az ajkam belülről, hogy kisebesedett. Ilyenkor többnyire észre sem vettem, mit csinálok, csak kívülről látszott, hogy grimaszolok, majd egy idő után vér kezd szivárogni a szám sarkából. De a fene sem gondolta, hogy ennek köze lenne bármihez is. A fogorvosnőm, nevezett Cser Henrietta doktornő, aki egyébként a legjobb fogorvos, akivel eddig dolgom volt, nem firtatta tovább a mentálhigiénémet, inkább csináltatott a kobakomról egy panoráma-CT-t (menő cucc ám egy olyan ;) ), amin egyértelműen látszott, hogy be van gyulladva a jobb alsó hatos fogam gyökere. Ez a fogam egyszer már átélte a gyökértelenítés élményét. Nem lenne értelme mindent leírnom, ami az alatt a kezelés alatt történt, elég annyit, hogy nem sikerült tökéletesen. Az a két gyökér gyökér ugyanis félhold alakban egymás felé hajlott, ezért az első próbálkozásnál az egyenes gyökérfúró nem ért végig a nyúlványokon, benne hagyta a cuccmákot a fog aljában, és a cuccmák ott bizony jól érezte magát. Az, hogy a hajhullásom két évvel hamarabb kezdődött, mint a gyökérkezelés, szinte mellékes volt. A doktornő hátradöntötte velem a széket, valami hideg spray-vel elzsibbasztotta a szám, majd megjelent felettem egy hatalmas fecskendővel. - Ez kellemetlen lesz - mondta, és én eltöprengtem, mekkora fájdalom lehet az, amikor már az orvos sem azt mondja, hogy semmit nem fogok érezni. A pillanatban, amikor a tű átszúrta a fogínyem, a fogorvosi szék fölé szerelt sokwattos lámpa kettőt pislogott, én pedig a következő fél napban úgy éreztem, mintha az állkapcsom felszívódott volna a negatív térben. - Most egy kicsit hagynunk kell, hogy hasson - mondta a doktornő. - Remélem lidokain, mert az ki tud ütni - akartam mondani, de csak valami elhaló bugyborékolás jött ki az elzsibbasztott torkomon. Nem igazán mertem fészkelődni, tudjátok, a fogorvosnál rájön egy olyan érzés, mint amikor rendőrt látsz - a teljes, sürgető bizonyosság, hogy jobb lenne valahol máshol lenned. Nem sokkal ez előtt a kalandom előtt olvastam Karinthy Frigyes könyvét, az Utazás a koponyám körül-t, ahol az író egy verset mondott, miközben az agydaganatát műtötték, hogy megnyugtassa magát, mérje az időt, és figyelhesse, nem ment-e még el az esze. Bár az én problémám sokkal kisebb volt, úgy gondoltam, nem ártana kipróbálnom a módszerét.

"Ott ült a császár... dús hajában hét csillag volt a diadém, szolganépek térden állva imádták, barna köldökén a Göncöl forgott, válla balján lámpásnak állt a Holdkorong, csak a bohóc sírt trónja alján..." Ekkor bukkant fel a látóteremben a doktornő, kezében egy hatalmas fogóval. "Gót ablakában sírt az orvos: Uram, nektárod merre nő, mely ír minden kínra, s melytől meggyógyul minden szenvedő?" A fogó a fogamba markolt, éreztem, milyen szilárd és végleges szorítás ez. "S az ajtó nyílt: keszeg magiszter táncolt végig a szobán, kezében mély ólomkehelyből kínálva színtelen borát: "Igyál, e nedv hűs, mint a - mámor, s nincs seb, mit heggel nem takar, igyál, testvér; e mély pohárból csupán az első korty fanyar." Azt, hogy a doktornő milyen erővel küzd a ferde hajlamú gyökereimmel, csak a rágóízületeim tompa sajgásából tudtam megállapítani, és onnan, hogy a doktornő egyre hangosabban zihált. "A vén paraszt már tudta, s várta alkonytájt kinn az udvaron. "Görnyedt testünknek nincsen ára, és úgy halunk meg mint a barom. Kaszás testvér! Sovány a földünk! Könyörgöm, egyet tégy nekem - ha elviszel, trágyának szórd szét testemet kinn a réteken!" - Sajnos muszáj lesz kettévágnunk a fogat - mondta a doktornő, habár szerintem biztos volt benne, hogy nem vagyok magamnál. - Úgy egészen biztosan ki fog jönni. A fog kettévágása meglehetősen eseménytelen volt, az eddigi küszködéshez képest szinte egyenesen kellemes. A fúró vinnyogása biztosan az őrületbe kergetett volna, ha a lidokain nem hatott volna rám olyan erővel, mint a kriptonitból főzött pálinka. "Ha jössz, a Holdleánytól este a cukrot süvegszám kapod, s minden pirosló reggelente békákon ugrálunk bakot." - MOST! Nem is éreztem, mikor került újra a fogó a számba. Fájdalmat nem éreztem, csak egy olyan furcsa, üres, szeles érzést, mintha egy lyuk lenne a létezés szövetén. Hallottam a roppanást, mégis a rántás volt az, ami igazán megijesztett - és hogy abban a pillanatban a nagyteljesítményű műtőslámpák kialudtak, és a szoba sötétségbe borult. "Éjfél borult a háztetőkre, és kuvikhang szólt a berken át, midőn a Bankár útnak indult elásni véres aranyát..." - mantrázta tovább a megnyugtató versikét az agyam egy része, ami nem fogta fel a történteket. Végül a szitkozódó asszisztensnő hozott lámpákat, hogy be tudták fejezni a műveletet, kiszedték a kettéfűrészelt fog másik felét is, majd a nyílt sebet két öltéssel varrták össze. - Azt viszont, hogy megszűnik-e a hajhullásod, nem tudnám megmondani. Amikor egy begyulladt fog okozza a hajritkulást, az olyan, mint az orosz rulett - addig lövünk, amíg meg nem találjuk, melyik lyukban volt a golyó. Mint az indirekt bizonyítás: ha abbamarad a hajhullásod, ez a fog tehetett az egészről.

Nem ez a fog volt a hibás.

09.15 – Gyógyvarázsló Szeptember közepén, amikor minden normális ember alszik, Anyával ellátogattunk egy budapesti hajklinikára. - Maga stresszel? - kérdezte az immár szokásos kérdést a hölgy, aki nem mutatkozott be (és a leleteire sem írta rá a nevét, szóval azóta sem tudom, hogy hívják). Elmondtam, mi a bajom, mióta hullik a hajam, mit mondtak eddig. - Trichológus látta már az esetet? - kérdezte, de fogalmam sem volt, mi az a trichológus. Hajgyógyász. Egy olyannal sem ártana megnézetned. Mielőtt elmerenghettem volna, hogy ezek szerint ő nem ilyen szakorvos, vizsgálgatni kezdte meggyötört kobakomat, innen is, onnan is kicsippentve egy-két hajszálat. Elővett egy furcsa kis kézi mikroszkópot, és egyesével végigment mind a tizenöt kitépett hajszálon. - Látod, ez szegény milyen ványadt? A hajhagymának sokkal vastagabbnak kellene lennie, teljesen elcsökevényesedett, összetekeredett, és elhalt. Feladta a harcot, látod? - Minden egyes szálnál ugyan ezt mondta, kicsit más szavakkal, egyre nagyobb beleéléssel. - A hajad nem konkrétan hullik, egyszerűen nem nőnek új szálak a régiek helyett. Mintha a hajhagymáid megelégelték volna a dolgot, mintha felmondtak volna a munkahelyükön. A felmondási időt még letöltik, de új feladatot nem vállalnak, ez itt a nagy baj. Egyre reménytelenebbnek éreztem a helyzetem. Olyan volt, mintha nem is a hajamról, hanem rólam beszélne, én lennék a felszín alatt elrohadva, én mondtam volna, hogy kiszállok a buliból, hogy oké, amit csinálok, még megteszem, de köszönjetek el, mert elég volt. Mert feladom. A tizenvalahányadik szálnál jártunk, amikor majdnem sírva fakadtam, csak az ijedtség tartott vissza, mert a falként funkcionáló függöny mögül kiabálás hallatszott. - Úristen, mi van a számítógéppel?! - Halkabban, Katika, kuncsafttal vagyok! - szólt vissza a kezelőm. - Jó, de a rendszer... az egész rendszer elszállt! Még azt sem tudom megnézni, ki volt előjegyezve hatra... tiszta kék halál... - Látják, a modern technológia mennyi stresszt okoz? - mentette meg egy huszárvágással a helyzetet a gyógyász, majd rátért a kezelés lehetséges módjaira, miközben Katika tovább szitkozódott a háttérben. - Maga savas, ez az első és legfontosabb, amit megállapíthatunk, ez minden problémájának a gyökere. Itt ez az étrend - és mint egy bűvész, húzta elő a fiókjából a papírlapokat -, ami egészen biztosan segíteni fog, hiszen a problémája hormonális. Aztán itt van néhány hasznos táplálékkiegészítő, úgy mint omega három, hat, kilenc, és mindenféle prímszámok (a hat és a kilenc nem is prímszámok - gondoltam), vas, folsav, azzal csak óvatosan, mert savasít, D-vitamin, C-vitamin, merthogy az étrend alapján cukrot nem szabad enni, Schüssler-só, lúgosításra, és segíti a hajnövekedést, ebből háromfélét adhatok... És sorolta, sorolta a végtelenségig. Összeadva pont annyiba fognak kerülni, mint a jogsi - futott át az agyamon, és belepillantottam az étrendbe. Lúgosító étrend tápanyaghiány megszüntetésére - állt a fejlécen, cirádás betűkkel nyomtatva. Összefoglalva: minimális szénhidrát, minimális olaj, vagy zsír (olajat tablettában kell szedni). Nulla tejtermék, kalciumot tablettában kell szedni. Csak fehér hús, a vörös húsban található vasat tablettában kell szedni. Semmi cukor, és hogy ne fáradjon el túlságosan a szervezet a cukormegvonástól, minél kevesebb mozgás - a mozgás úgyis savasít, és egészségtelen, nem? NEM?!

Ott szakadt el a cérna. Egészségtelen a mozgás? Szedjek egy rakás gyógyszert (nem, nem gyógyszer, étrendkiegészítő! - mintha nem ugyan az gyártaná...), és cserébe ne egyek egy rakás dolgot? Ne egyek csokit? Ne egyek sajtot? Nem ihatok sört? SÖRT, az isten szerelmére! Olyan ez, mint egy durva fogyókúra, ami a háta közepére sem hiányzik az alig ötven kilós jómagamnak, tizenhét évesen még jócskán növésben vagyok, és... és... nem ihatok kakaót? - A rohadt életbe, ez megrázott! - kiáltotta Katika a szomszéd irodából, a kézi mikroszkóp hangosan pittyegni kezdett, majd büdös, kék füst csapott ki belőle. - Mi a fene van? - kiáltotta ezúttal egy férfihang, valahonnan az épületből. - Ez az ingadozás kikészíti az elektromos akupunktúragépemet! - Ez egy régi bérház - magyarázta a kezelőm, ahogy kifelé tessékelt minket. - Előfordulnak áramingadozások, és nem ártana a kislány környezetében is megnézetni az elektromos készülékeket, hallottam már áramallergiáról. Jómagam ugyan még nem kezeltem, de elvileg lehetséges. És tizenkét hét múlva várom önöket kontrollra! Azzal becsapta mögöttünk az ajtót, és talán csak képzeltem, hogy Katika még mindig szitkozódott. 09.17. – Álom Nagyon különöset álmodtam a természetgyógyász utáni második éjjel. Valószínűleg az lehetett az oka, hogy Dia, egy iskolatársam áthívott magához az este, és megittunk egy-egy sört (amit persze az étrend szerint tilos lett volna, úgyhogy ha látjátok anyukámat, ne mondjátok el neki), ami eléggé megcsapta a kis fejem - könnyebben megviseli az embert az alkohol, ha csak zöldséget eszik. Ráadásul a fogamra még mindig fájdalomcsillapítót kellett szednem, mert azért két öltés nem piskóta. Tehát, álmomban az iskolában voltam, és Diával sétáltunk az osztályterem felé, amikor meghallottam három csajt, hogy rólam beszélgetnek. - Úristen, hogy lehet ilyen hajjal kimenni az utcára? - mondta az egyik, azt hiszem, Sárának hívták. - Bizony, fúj... Feléjük fordultam. Dia rángatott, hogy menjünk tovább, de nem voltam hajlandó. Egyenesen a csajok sminktől ráncos képébe bámultam, és azt mondtam: - Inkább ne legyen hajam, mint hogy olyan fejem legyen, mint nektek! Az egyikük nevetett, de a másik kettő nekünk rontott. Gyomorszájon rúgtam azt, amelyik Diára támadt, és barátnőmet vonszolva magam után szaladni kezdtem Sára elől. Dia eltűnt mellőlem, én pedig az iskola alagsoráig menekültem, ahol eltévedtem. Besurrantam egy szobába, ahol nem voltak ablakok, villanyt pedig nem mertem kapcsolni, mert nem akartam, hogy Sára megtaláljon. Szinte fájt a sötétség. Hamarosan mégis nyílt az ajtó, és megláttam Sára macskaszerű sziluettjét, de nem mozdultam. Megtalál a sötétben - oké, és aztán? Elgyepál? Mi a legrosszabb, ami történhet? A lány azonnal megtalált, ujjai a vállamra fonódtak, de nem tiltakoztam - aztán olyan kegyetlen nyiszorgást hallottam a hátam mögül, amit csak olló adhatott ki magából. A tarkóm izmai érezhetően lazábbak lettek, ahogy megszabadultak a súlytól, a vállamat és a nyakamat sem melegítette már kevéske megmaradt hajam... Sára levágta a hajamat. ROSSZ ötlet, kislány...

Nem gondolkodtam. Kitéptem magam a karjai közül, kicsavartam a kezéből az ollót, és a sötétbe, vaktában arrafelé szúrtam, amerre a lányt sejtettem. Valami forró csurgott az ollót tartó kezemre, fojtott bugyborékolást hallottam, az olló remegett. Ijedtemben elengedtem, amit egy súlyos test tompa puffanása követett. Egy pillanatig csak álltam a sötétben, és rácsodálkoztam, milyen forró is az emberi vér. - Erre, tanárnő - hallottam Dia hangját az ajtón túlról. Valahol a folyosón fény gyúlt, és a halvány derengésben elém tárult a szoba... és a vér. A rengeteg vér. Sára a padlón hevert a lábam előtt, egy hatalmas vértócsa közepén, a lenyesett tincseim úgy sodródtak a vörös trutyiban, mint apró vitorláshajók. Blúzán már egyáltalán nem látszott, hogy valaha fehér volt, az olló mindkét hegyével a torkába fúródott, a rengeteg vérből ítélve egyenesen az ütőerekbe. - Esküszöm, tanárnő, hogy nem mi kezdtük, és Sára... láttam, hogy volt nála egy olló! Meg fogják látni, mit tettem - futott át az agyamon. - Megöltem, és nemsokára mindenki meg fogja tudni... börtönbe fognak zárni, nem fejezhetem be a gimnáziumot, soha nem mehetek egyetemre, soha nem lehetek tanár, nem lehetek az, aki akarok, és még a hajam is oda! Minden elveszett, minden! Kihúztam az ollót Sára torkából, és lekuporodtam a fal mellé, a vérbe. Nagy levegőt vettem, és a jobb kezembe véve az ollót mélyen felszántottam a bal csuklóm, de nem keresztben, hanem hosszában, fölfelé. Át akartam venni az ollót a bal kezembe, hogy soha, soha senki... hogy ne kelljen látnom Dia ijedt arcát, vagy a tanárnőt, ahogy sikít, de annyira fájt az első seb, hogy nem tudtam megfogni az ollót. "Pengét kéne hordanom magamnál - merült fel bennem a gondolat. - Hátha legközelebb jól fog jönni" MIFÉLE LEGKÖZELEBB?! Zokogva ébredtem, alvás közben a csuklómat markoltam, mintha el akarnám állítani a nem létező vérzést. Fel akartam kapcsolni a villanyt, hogy biztos lehessek benne, hogy... tudjátok, hogy ép vagyok, meg minden, de a villanykörte csak egyet villant, és egy fojtott pukkanás kíséretében megadta magát az öröklétnek. Úgyhogy sötétben botorkáltam el a fürdőszobáig, ahol szerencsére már nem sztrájkoltak a villanyok, a látványtól azonban majdnem felsikítottam. A hálóingem TÉNYLEG véres volt - aztán rájöttem, mi a helyzet, előszedtem a szekrényből egy tampont, és a megfelelő intézkedések és hálóingcsere és ágyneműcsere után nyugodtan ("nyugodtan") aludtam tovább. Furcsa egy éjszaka volt. 09.18. – Tej Anyám néha úgy viselkedik, mintha a tej az ördög csúnyábbik végéből folyna. Ma azt mondta nekem, hogy a tejben EREDENDŐ CUKOR van… 09.20. – Még két beutaló Mivel a góckutatás nem mutatott ki semmit, ma visszamentem a háziorvosomhoz, hogy együtt folytassuk a tippelgetést.

– Nincsenek újabb tüneteid? – Néha szédülök – feleltem. – De az csak az új diéta miatt van. Átnyújtottam neki az étrend leírását, reménykedve, hogy élből eltilt tőle, de ő csak némi homlokráncolt hümmögés után óvatosan megszólalt: – Nem gondolom, hogy hatni fog, de ha nem árt, érdemes megpróbálni. – Diplomatikus válasz volt, az biztos. – És tényleg nem érzel mást? – Mi másra tetszik gondolni? – Például dübörgő hang vagy fényvillanások, látszólag minden ok nélkül. Hallucinációk. – Hogy… mi? – Szédülés, hányinger, hirtelen szomjúság, ájulások? Ilyesmik sem voltak? – Nem, semmi hasonló. – Azért nem lehetünk elég óvatosak, adok egy beutalót az onkológiára. És ha bármi olyasmit észlelsz, amit mondtam, azonnal szólj. Hívj fel, akár éjjel is… jó? Bólintottam, de nem tudtam, mire fel ez a nagy felhajtás. Mindenesetre két beutalóval lettem gazdagabb, az egyik az onkológiára szól, a másik az endokrinológiára. Bármit is jelentsenek ezek a nevek. De most nem írok tovább, mert tényleg nagyon fáj a fejem. Valószínű az étrendtől van. Kóstoltatok már sótlan brokkolit? Nem csodálkoznék, ha attól lenne, attól bárkinek megfájdulna bármije. Mármint a feje. Az. Ja. 9.22. – Novocaine – Green Day fordítás (nem tudom, a blogfelület miért zárja automatikusan jobbra a verseket, de ő tudja. Én ma nem ellenkezem senkivel.) Kapcsold ki az érzést itt bennem, Édesen a migrén hangja szól, Mintha fájó fog lennék a fejben, Én esküszöm, hogy nem bírom tovább! Add, és én lenyelek bármit, Akármit, ha az elkábít, Húzz közel a szívedhez, És mondd, hogy minden rendben lesz, Ígérd meg, hogy nem érzek semmit, Adj még Novocaine-t! Nélkülem az agy csak üres test, Hadd csókoljam álmom démonát, Vicces, de ez mindent rendbe tesz, Jimmy szerint jobb lesz odaát… Ha érdekel…

Nagyon fáj a fejem. 09.23. – Gyógyzene Migrénem van. Tuti, hogy az új diéta miatt, de végül is mindegy. A háziorvostól kaptam még háromféle tablettát, anyától pedig még négyet. A legjobb tanácsot mégis Dia adta. – Miért nem hallgatsz zenét? Nekem akkor volt ilyenem, amikor a szüleim váltak, és akkor a lassú számok mindig segítettek. Igazából csak azért mentem át hozzá, hogy a mai leckét elkérjem, de az lett a vége, hogy este hétig sétálgattunk a városban, úgy, hogy Dia fülhallgatójának egyik vége az ő, a másik az én fülembe volt dugva, és hallgattuk a lassú, üvöltözős norvég metált. És furcsamód hatott. 10.15. – Lúgosító étrend Ahogy ezt írom, tiszta volt az ég (mostanában vesszük Vörösmarty-t), és kedd van, a történet múlthét végén játszódott. Elkezdtem a lúgosító étrendet, és szedtem a temérdek étrendkiegészítőt, még egy fehér tartódobozt is kaptam Anyától, amiben a belő forgó hengerbe vájt rekeszekbe lehet tenni a gyógyszert a hét minden napjára, külön reggeli-ebéd-vacsora-tabletták számára is van hely.

És még az oldalát is kipingáltam, hogy aranyosabb legyen, ugyanis ezt mostantól hordom magammal mindenhova, suliba, buliba, moziba... több nem jut eszembe, ami rímel is.

Már egy hete éltem ezen az étrenden, és csak annyi furcsaságot éreztem, hogy fáradt vagyok. De állandóan. Napi 16 órákat aludtam. Néhány oldalon azt olvastam, hogy a lúgosítás természetes velejárója, hogy az ember fáradt, mert így távoznak a mérgek... várj egy percet! Kialszom a mérgeket? Komolyan mondod? Biztos nem az az oka, hogy nulla cukrot és a minimálisnál is kevesebb szénhidrátot eszem? Biztos? Végül is, ki vagyok én, hogy tudjam? Az igazi baj azonban szombaton érkezett, egy csinos, és könyörtelen hasmenés képében - fél óránál tovább nem maradt meg bennem semmi. Anya azonnal elővette a párnája alól a PH-csoda című könyvét - a párnája alatt tartotta, mint egy Bibliát -, és megmutatta, hogy a hasmenés teljesen normális velejárója a méregtelenítésnek. - Így távoznak a mérgek - mondta, és becsapta a könyvet, jelezve, hogy a kérdés eldöntetett. Csak kérdezem, hogy ha nincs elég ideje a tápanyagoknak (az étrendkiegészítőknek se!) nincs elég idejük felszívódni, hogy fog ez segíteni a "tápanyaghiány okozta hajhullásomon"?! Végül vasárnap éjjel súlyos lépésre szántam el magam. Hajnali egy körül elvettem egy keveset a zsebpénzes dobozomból, és kimásztam az ablakomon át a kertbe. Átsétáltam a szomszéd lakótelepen, gyalog kb. húsz percre lévő éjjel-nappaliba. Az eladó furcsán nézett rám, mert ilyen későn többnyire piát szoktak nála venni, de én tejre, sajtra és csokira költöttem a pénzem. Aztán hazamentem, és amit nem ettem meg azonnal, azt egy dobozban az ágyam alá dugtam - a tejet persze nem lehet szobahőmérsékleten tárolni, úgyhogy mindet megittam, mind az egy litert. Régen aludtam olyan mélyen, és mára, keddre a hasmenésem is elmúlt. - Látod, mondtam, hogy a hasmenés csak szükséges velejáró, és el fog múlni - mondta Anya. Nem tudja, hogy nem tartom be a diétát, és nem is fogom elmondani neki. 11.05. – Laza beszámoló Ha az életem egy film lenne, az ilyen napokat hívnák cseleménylassítónak.

Ugye még mindig követem az étrendet, amitől eddig hat kilót fogytam, mintha lett volna miből. Nem ehetek együtt a többiekkel a menzán, hanem ilyen fura kis éthordóban viszem magammal a párolt zöldséget, meg a halat. Szóval ma is leültem az asztalhoz, egy kicsit távolabb az osztálytársaimtól, hogy ne nézzenek furán, ha látják a kajámat - nem gondoltam, hogy már azt is különcködésnek veszik, ha egyedül ülök le enni. Hallottam, hogy nevetnek, és sugdolóznak, és kicsit ideges is lettem. Addig puffogtam magamban, amíg el nem vonta a figyelmemet, hogy beindultak a teremben a ventillátorok. Pedig csak nyáron szoktak működni - futott át az agyamon, amikor megjelent Dia, akivel alig mertem beszélgetni, mióta a rémálmom volt vele. - Hétvégén lesz nálunk egy szolid buli - mondta, miután lehuppant mellém, és az osztálytársaim pusmogása is elhalt. - Csak négyen lennénk, te, én, az öcsém és az egyik haverja, megnéznénk valami filmet, mit szólsz hozzá? Örültem neki, Anya már kevésbé. - De ugye nem hagyod majd, hogy mindenféle szennyel etessenek? - kérdezte aggódva. - Persze, hogy nem. - Fiúk is lesznek azon a bulin? - Hát, tulajdonképpen igen... - Nem szedhetsz tablettát, nem hagyom, hogy tönkretedd magad! - De Anya - hápogtam lesokkolva. - Ez csak egy buli! - Úristen, mi van, ha latexallergiád van? - És ha van? Csak filmezünk. - De nem esztek semmit, ugye? És ne igyál sört, tudod, mennyit árt a komló az emésztésnek? És reggel, ha kávéval kínálnak, ne fogadd el! A tejet meg... kérlek, legalább tejet ne igyál! EREDENDŐ CUKOR VAN BENNE! Már megint ez a szókapcsolat… Szóval, hétvégén buliba megyek, everyone! 11.07. – Gimis avatás, és egy újabb tabletta Ma volt az avatás első része a suliban, és hát mit is lehetne erről szépen mondani? Hiába estem már túl rajta tavaly, most is összeszorult a gyomrom a dologtól - na, nem mintha annyira szörnyűséges lenne, csak nem tudom... ennyi ember egy helyen kikészít. Rengeteg tejeskávét ittam ma, és esküszöm, jól esett. Kellett is, mert itthon csak mandulatej van, ami rettenetes. Épp a büfében álltam sorba a kávéért, amikor egy srác (megint) bevágott elém, és (megint) belekezdett a szövegbe, hogy "meg akarok halni, mint ez a gyagyás, de előtte kérek egy hotdogot" (komolyan ugyanez megesett velem ez még szeptemberben), amikor a haverja visszarántotta előlem a srácot. - Hagyd, van elég baja - mondta, én pedig elgondolkoztam, hogy mióta van a bunkóknak szociális érzéke... mindenesetre hálás vagyok a srácnak, bárki volt is. Az avatás előtt segítettem berendezni a tornatermet, elvégre közel ötszáz embert kellett bezsúfolni, és a zsámolyhordás közben eszembe jutott, mi történne, ha beomlana a tesiterem teteje, és az az

ötszáz ember szörnyet halna. Vagy ha már itt tartunk, mi történne, ha be lennénk zárva az iskolába, mint a hétszázan, plusz a tanári kar és a személyzet. A közönségen végignézve forgott a gyomrom. Nem is az zavart, hogy némelyik tizenegynéhány éves szemöldöke olyan ívben volt rajzolva, mint a McDonald's jelképe, és hogy amennyit szoláriumoznak, elmehetnének sültkrumplinak, hanem a lenéző pillantások azok felé, akik nem így néznek ki. És a bátorító gesztusok azok felé, akik hasonlítani akarnak rájuk. Ha olyan leszel, mint mi, majd megvédünk azoktól a gonoszoktól és butáktól, akik szánt szándékkal öltöznek feketébe. Még csak megszólalniuk sem kell, lüktetni kezd valami az alkaromban. A legtöbbeknek az arcán látszik, mi van a fejükben, és a legtöbbeknek semmi - ha valami mégis, az számítás és rosszindulat. Van, amikor annyi gyűlölet és undor folyik az ereimben, hogy érzem, ahogy éget... olyankor úgy érzem, mintha áramütés érne, mintha kirázna a hideg, épp csak ez a remegés forró, iszonyatosan forró. Nem lepődtem meg, hogy lelökdöstek a zsámolyról, amiket én hordtam a helyére, így csak a bordásfal tetején maradt helyem. Dia és pár barátja lebzselt idefönt, mert ugye törvényszerű, hogy minden társaságban van egy-két feketebárány - new creep on the block XD Fölmásztam hát Dia mellé, de amikor megláttam, ki ül kettővel a lány mellett, muszáj volt tétováznom. A fiú volt az a büféből, aki visszafogta a haverját. Látszólag elmélyülten beszélgetett Dia öccsével, akivel szintén egy gimibe jártunk, csak ő a hatosztályos részbe - c-s volt, most nyolcadikas. - Fehér vagy, mint a fal - közölte Dia, amikor felértem mellé. - Semmi bajom - mondtam. Vajon mekkora sérülést szenvedtem volna, ha nem a zsámolyról löknek le, hanem innen, a bordásfal tetejéről? Betört volna a koponyám, igaz? Vajon annyira valószerűtlen ez? Az avatás végül eseménytelenül telt, A Dia öccsével dumáló srác az esemény felénél lelépett ugyan, de nem sokkal könnyebbültem meg. A tömeg fájt. Amikor vége lett, négy felé, rohantam a nőgyógyászhoz, a hajam miatt ugyebár (bár nem értem, hogy függ össze a kettő... oké, amikor nagyon ideges voltam, nem csak a hajam hullott, és ezalatt pontosan azt értem, amire gondoltok, hogy értem, de azóta felnőttem, és borotvát használok, tehát ezt a problémát megszüntettük... mondjuk). A néni szerint, ha kipróbálnám a tablettát, és javulna tőle a helyzet, akkor biztosak lehetnénk benne, hogy hormonális eredetű a hajhullás. Ebben van logika, igaz? "A leendő pasim imádni fog ezért" - futott át az agyamon a gondolat. - Nem! - csúszott ki Anya száján szinte gondolkozás nélkül. - Tudja, milyen káros lehet, ha mindenféle hormont szed... - Asszonyom, nőgyógyász vagyok, és tudom, milyen káros lehet tizenhat évesen szülni, vagy húsz évesen megkopaszodni. Akarják a magyarázatot, vagy nem?! Így esett, hogy mától tablettát szedek... a hajamra. Mondjuk az értendkiegészítők tömkelege mellett észre sem veszem.

11.09. – Csakapéntek Pénteken hajnalban vérvételre mentem, ami szinte teljesen megszokott dolog volt, azonban aznap a nővérke valamiért úgy gondolta, hogy megméri a vérnyomásomat is. - Úristen, ha nem láttam volna, hogy a saját lábadon jössz be a rendelőbe, nem hinném el, hogy élsz! - mondta a hölgy az értékeket látva. Mentegetőztem, hogy csak elfelejtettem reggelizni, de lényegtelen volt - így is, úgy is levettek három ampullányi vért. Ezúttal nem siettem vissza a suliba, az első óráról le is maradtam. - Lógós - közölte Dia, amikor végre beértem a terembe, a második óra közepén. A második szünetben folytatódott az avatás, igazából már az első szünetben volt műsor, de ugye arról lemaradtam. (Tudni kell ugyanis, hogy az iskolánkban hagyomány, hogy az elsősök egy tizenöt perces műsorral készülnek az avatás napjára, amit az iskola királyi méretű aulájában adnak elő. Az aula tökéletes kör alakú színpadként funkcionál, körben fából készült padokkal. Hatalmas méretei miatt a sulidiszkók helyszínéül is mindig az aula szolgált.) A második műsorhoz azonban időben érkeztünk, és a tanárnő is pár perccel hamarabb elengedett minket, így még helyet keresni is volt időnk. Be is vackoltam magam a körszínpad egyik oszlopának tövébe, a keverőpult tőszomszédságába. Hamarosan Dia is lehuppant mellém, és a pénteki nap legfurcsább beszélgetésébe kezdett bele. - Neked nincs tömegiszonyod? - De, ráfoghatjuk - feleltem. - Akkor miért ültél a hangtechnika mellé? - kérdezte, és olyan képet vágott, mint az óvodások szoktak, amikor van egy titkod, és tudják, hogy van egy titkod, de nem akarják elmondani, hogy tudják.

- Mindenhol tömeg lesz, nem? - mondtam értetlenkedve. És igazam is volt, már csak pillanatok voltak vissza a kicsengetésig, és már a fél iskola a körszínpad körül tolongott. - Persze, de nem akarjuk tönkretenni a hangtechnikát, nem igaz? - nevetett cinkosan, majd felrántott a padról, és elkísért a körszínpad átellenes oldalára, minél messzebb a keverőpulttól. EZT érti valaki?! O___o Az utolsó óra előtt megint le kellett lépnem, mert a háziorvos csak akkorra tudott időpontot adni nekem. - Lógós! - mondta Dia, miközben kikísért az iskola kapujához. - Ugye tudod, hogy a szombati buliról még orvosi igazolással sem hiányozhatsz? Csak a halotti bizonyítványt fogadom el mentségnek! - Az is lesz nemsokára - sóhajtottam, mire Dia szelíden a vállamba boxolt. - Tökkelütött - közölte. Mellékinformáció: Péntek este volt egy sulibuli a gimimben, de nem mentem el. Nem éreztem szükségét önként abba a ritmusra lüktető tömegbe vetni magam. És egyébként is, elég lesz nekem a ma esti buli! Mert ma este buli Diánál!!! 11.10-11. – Fura buli "Ez a buli tele volt meglepetésekkel" - fogalmaznák meg a túltengő szépérzékkel rendelkezők azt, hogy MINDFUCK! Mi az isten történt?! Úgy értem, plusz egy lyukkal a fülemben ébredni egy dolog, de... Oké, kezdjük az elején. Este hat felé értem oda Diához, aki a Vizivárosi lakótelepen, a Sarló utcában lakott, egy panelház nyolcadik emeletén. Akkor ért az első meglepetés, amikor a csengetésemre végre kinyílt az ajtó - és Dia helyett az a srác állt az ajtóban, aki csütörtökön nem engedte a haverját, hogy bevágjon elém a büfé előtti sorban. Azt hiszem, elsápadtam, aztán amikor a fiú elmosolyodott, elpirultam. Talán illett volna mondanom valamit, de... említettem már, hogy nem vagyok túl szociális alkat? - Te biztos Viola vagy - kezdte a fiú. - Dia mondta, hogy már csak rád várunk, és kezdhetjük a filmet. Én Levi vagyok - mondta, és felém nyújtotta a kezét, de lányos zavaromban, még lélegezni is elfelejtettem. - Semmi gáz, Viola, gyere csak be - hallottam Dia hangját a nappali felől - Levi, te meg szokd meg, Viola nem néma, csak hideg van odakint, és megfagyott a hangja. Ha beengeded, eskü felolvad. Olyan érzésem volt, mint vérvétel után, szédültem, meg minden, de amikor a srác végre félreállt az utamból és bejutottam a lakásba, már nem volt olyan rossz a helyzet. Jó, igazából egyáltalán nem volt rossz a helyzet, csak kicsit megilletődtem az idegen arc láttán. Amikor hárman csináltuk a pattogatott kukoricát (mivel Dia öccse a kisboltba ment), még beszélgettünk is egy pár szót. Felismert, hogy velem találkozott a büfében, én megköszöntem, hogy

nem engedte a barátját elém állni, mire kijelentette, hogy csak haverja, vagy inkább ismerőse. Ezen Dia is jót nevetett, majd javasolta, hogy kezdjük el a filmet az öccse nélkül. - Szemetek - kiabálta Bence, Dia öccse, amikor visszatért, és hozzánk vagdosta a chipszeszacskókat, amiket hozott, de nem maradt le semmiről, még csak a főcím ment, amikor visszaért. A film a Carrie remake-je volt, ami tényleg csak napokkal ezelőtt jött ki moziban, de Dia megszerezte a netről... Az eredeti filmet imádom, és a könyv is a szívem csücske, hiszen a kedvenc íróm első regényéről van szó, és hát, azt hiszem, eléggé tudok azonosulni a főszereplővel... Az életben nem dumálok ám annyit, mint itt a blogomban, ez ilyen íróbetegség, többnyire eszembe jut, mi a tökéletes comeback, a brilliáns visszaszólás - öt perccel később. Úgyhogy az esetek többségében inkább hallgatok. A filmről, sajnos vagy nem sajnos, nem tudok túl sokat mondani, mert minden hangfagyásom ellenére is végigdumáltuk az egészet. Főleg a suliról, az avatási ünnepségről, és iskolai pletykákról beszélgettünk, amíg egyszer Levi meg nem próbált megkínálni chipsszel. - Kössz, de... nem lehet - rebegtem, pedig egészen addig már majdnem úgy beszélgettem, mint egy ember. - Ugyan, ne hülyéskedj, Viola, anyád nincs itt. - Miért, talán cukorbeteg vagy? - kérdezte a fiú. Dia röviden, és végtelenül leegyszerűsítve vázolta a helyzetem, a hajhullást, és Anya lúgosító étrendjét, amit Levi rezzenéstelen arccal hallgatott végig (Bencét viszont nagyon lekötötte a film azon jelenete, ahol egy osztályra való fiatal lány zuhanyzik meztelenül a tesiöltözőben). - Ennyi? - kérdezte Levi, én bólintottam, felkészülve bármire, a gúnyos nevetéstől az együttérző sajnálkozásig - pontosabban majdnem mindenre, mert amit mondott, arra nem. - Valahogy bioszórán nem ezt tanították. Tessék - mondta felém nyújtva a chipszeszacskót.- Nem lesz tőle több bajod, mint a városi levegőtől. Tudhatjátok, többet már nem kellett győzködniük. Minden létező hócipőm tele van a folyamatos fáradtsággal és rosszulléttel, azzal, hogy már a legszűkebb gatyáim is lógnak rajtam, úgyhogy belemarkoltam a chipszbe. - Ez csak akkor lehetett volna klisésebb, ha almával kínálod. - nevetett Dia. - Ha nem muszáj, nem eszek almát - kacagtam. - Hát nem is enni gondoltam - méltatlankodott a barátnőm. - Lefogadom, neked azt se szabad... Szóval akad a hűtőben egy-két liter almabor. A film utolsó pár jelenetét azonban mind a négyen feszülten figyeltük, és láttam a többieken, hogy gondolkoznak a látottakon. A filmben (tulajdonképpen a könyvben is) a főszereplő lánynak telekinetikus képességei vannak, és miután egy csúnya tréfának esett áldozatul, dühében az ereje segítségével a földdel tette egyenlővé a fél várost. Tudtam azonosulni a karakterrel. Már legalább fél perce ment a végefőcím, mire felocsúdtunk az utolsó snittek hatása alól. Dia egy hajtásra kiitta a maradék almaborát, Bence visszaszaladt a szobájába, hogy azonnal feltölthesse Facebookra, micsoda jó filmet látott, én viszont csak kattogtam magamban, mint egy felhúzós óra. Kell. Vannak dolgok, amiket senki nem irányít, egyszerűen vannak, mert ez az élet rendje. Mint ahogy kell, hogy egy osztályban legyen egy fura kölyök, akit mindenki piszkálhat. Nincs oka, csak kell, és kész.

És Kell, hogy a történet végén az áldozat legyen a győztes, mert ez a természet törvénye... vagy ha mégsem, hát az én törvényem. Kell, hogy az évek folyamatosan váltakozó zsarnokain az egyetlen és változatlan elnyomott megbosszuljon mindent, és ennek így kell lennie, majd én teszek róla, hogy mindig és mindenhol így kelljen lennie. Akkor a tévé magától kikapcsolt, majd újra vissza, a végefőcím zenéje felerősödött, majd elhalkult. - Ráültünk a távkapcsolóra - mondta Levi, mire felpattantunk mindketten - Dia viszont mozdulatlan maradt. - Kizárt - mondta, és újratöltötte a poharát, nem törődve többet a tévéje viselkedésével, de mivel az ingadozás abbamaradt, minket sem izgatott különösebben. - Hatalmas film volt, ugye? - mondta Levi lelkesen. - Gecihatalmas! - hangzott fel Bence szobájából. - Még jó, hogy anyánk ezt nem hallja - sóhajtott Dia. - Szeretem az ilyen filmeket - fűzte tovább a szót Levi. - Gyakran álmodom, hogy az akaratommal tudom mozgatni a tárgyakat, de fogalmam sincs, mihez kezdenék, ha tényleg tudnék ilyesmit, mint a csaj a filmben. - Viola tájékozott a témában - mondta Dia. - Ja, bizony - feleltem lelkesen. - Imádom a horrorregényeket, amikben a bonyodalom... - Tudod, hogy nem erre gondolok - mondta, és már megint úgy nézett rám, mint egy bűntárs, mintha valami közös, véres titkunk lenne, és én megint nem tudtam hova tenni a dolgot. - Akkor mire? Dia erre csak szórakozottan ingatta a fejét, kortyolt egyet a borból, majd hirtelen felindulásból talpra ugrott. - Nem akarod kiszúratni a füled, Viola? Be kell valljam, hogy a lúgosító étrend egyik legidegesítőbb mellékhatása, hogy rémesen rosszul bírom az alkoholt. Biztos vagyok benne, hogy józanon nem mentem volna bele, de akkor és ott jó ötletnek tűnt. Kettőt nem tudtam pislogni, már a kanapén feküdtem, Bence a lábamon ült, el ne szaladjak, Dia pedig a fejemet szorította le, és egy tollal próbálta a fülcimpámba rajzolni a fülbevaló leendő helyét, miközben instruálta a nővérke szerepét játszó Levit, hogyan kell pálinkával fertőtleníteni egy biztostűt. Bár a pálinkának már az említésétől is úgy kezdett forogni a gyomrom, hogy a higiénia volt a legkisebb bajom. - Kész vagy? - kérdezte Dia. A gondolkodásom már kezdett szétcsúszni, ezért egy pillanatig nem értettem, miért bámul mindenki engem. - Nem. - Az a jó. Ha kérhetlek, ne tegyél tönkre semmit. Nem értettem, mire céloz, hiszen ketten fogtak le. Éreztem a hideg ujjait a fülcimpámon, és csak még idegesebb lettem a ténytől, hogy remegtek. Levi megszorította a kinyújtott kezem, ami éppen az az együttérző gesztus volt, amitől az ember csak még feszültebb lesz - hiszen ha együttérzésre szorulok, akkor tényleg nagy lehet a baj. Akkor azt hittem, hogy az idegtől kezdtem homályosan, villódzva látni a világot - később Levi mesélte, hogy a lámpák tényleg pislogni kezdtek akkor.

Amikor a biztostű átütötte a fülcimpámat, nem fájt igazán, csak egy hangos roppanást hallottam, és forróságot éreztem - a vérem csorgott a fülemről a nyakamra. Fel is sikoltottam, ha jól emlékszem, de ott és akkor miden esetleges volt - mindenesetre az biztos, hogy abban a pillanatban, ahogy a fém áthatolt a húson, a panelházban, és az egész lakónegyedben egyszerre elment az áram. - Mondtam - jelentette ki Dia. - Mit? - kérdezte Levi, miközben beüzemelte a telefonját, olyan kék derengésbe vonva mindannyiunk arcát, mintha egy olcsó horrorfilmben szerepelnénk. - Hogy Violának van valami adottsága. - A fülem... - rebegtem. - Nyugi, már tudom egy ideje. Hülyének kéne lennem, hogy ne vegyem észre, hogy ég ki folyton a fejed fölötti lámpa, ha kihívnak felelni, vagy valaki beléd köt. De nyugi, tudok titkot tartani. - Istenem, vérzek... - Mert ideges vagy. Ha megnyugszol, és lemegy a vérnyomásod, el fog állni a vérzés. És jó lenne, ha visszahoznád az áramot, sötétben nem tudom berakni a fülbevalódat. - De hát... miről beszélsz te?! - Mondtam, hogy nem kell titkolóznod... - Fogalmam sincs, miket hordasz össze! - Értsem úgy, hogy te nem is... nem is tudtad?! - Dehát mit, az istenért?! - Már ordítottam, és amikor a nappali lámpája kettőt villant, végképp elszakadt a cérna. Zokogva rohantam ki a lakásból, vércseppeket hagyva magam mögött, mint Jancsi és Juliska a morzsaösvényt, éppcsak a vaksötétben senki nem tudta volna követni. Fogalmam sincs, hogy jutottam ki a tetőre, a másnaposságomból ítélve az is csoda, hogy akkor még tudtam járni. A lényeg annyi, hogy részegen az embernek vannak bizonyos ráeszmélései, amikor olyan dolgokra jön rá, amit eddig is tudott, mint például "Jé, a piros cipőm van rajtam", vagy "Jé, ez a csempe fehér". Pont ilyen ráeszmélés volt számomra, amikor rájöttem, hogy a panelház tetején állok, és valaki a nevemet kiáltozza. - Itt vagyok - mondtam, mire közeledő lépteket hallottam, és egy telefon halvány kék fényét pillantottam meg. - Gyere beljebb onnan, ebben a vaksötétben még véletlenül leszédülsz. - Véletlenül, véletlenül... - Kihoztam a kabátod - mondta Levi, ahogy a vállamra terítette a ruhadarabot. Leültetett a földre, lekuporodott mellém, és együtt bámultuk Székesfehérvárt, aminek az egyik fele világított, mint egy vidámpark éjjel, a körülöttünk fekvő városrész viszont vaksötétbe burkolózott. - Véletlen volt - mondtam, és reméltem, hogy van a szavaimban annyi összefüggés, hogy Levi megértse. - Micsoda? - Hogy elment az áram. Véletlen volt. - Komolyan azt hitted, hogy bárki is hibáztat érte? - kérdezte, és a hangjából mosolyt hallottam ki, hiába nem láttam az arcát. - Nem tudom - rebegtem, és nekem aznapra ki is merült minden kommunikációs készségem. Levi még próbált nyugtatgatni, meg akart győzni, hogy engedjem Diának, hogy befejezze a fülbevalóm, mert furán fogok kinézni egy biztostűvel a fülemben, próbált rávenni, hogy lélegezzek mélyeket, vagy hányjak, ha attól jobban leszek, pedig nem is voltam rosszul, csak részegen. Végül, amikor már megunta a sok szövegelést, megölelt - ez kellett egész este.

A panelépületben kigyúltak a lámpák, a negyed többi része azonban továbbra is sötét maradt. Ha nem lettem volna annyira kiütve, valószínűleg csodálatos látványnak tartottam volna. Letámogatott a nyolcadikra, Dia lakásába, ahol barátnőmmel közös erővel lefektettek a kanapéra, ahol azonnal elaludtam. Ma reggel tompa sajgással a halántékomban ébredtem, és azt hittem, hogy ez a másnaposság tünete, de rá kellett jönnöm, hogy amit érzek, az nem a halántékom, hanem a fülem. Dia azonnal kicserélte a biztostűt egy fülbevalóra, lefertőtlenítette a sebet, aztán elmentem zuhanyozni, hogy lemossam magamról a vért. - Sajnálom, hogy megbántottalak tegnap este - mondta Dia, ahogy némi narancslevet próbált kipiszkálni a hűtő mélyéről. - Összevesztünk? - kérdeztem. Persze, a legtöbb részletre tisztán emlékeztem, de úgy véltem, jobb tettetni a hülyét. - Aha, asszem. De már nem emlékszem, min... - Akkor felém fordult, kezében egy doboz narancslével, és én biztos voltam benne, hogy hazudik. - Ha egyikünk sem emlékszik rá, akkor nincs miért bocsánatot kérni, nem igaz? De én emlékeztem. Mert nem véletlenül villognak a lámpák a közelemben, nem véletlenül rázok meg mindenkit, aki hozzám ér, sőt, néha még a kölcsönadott cuccaim is ráznak. Tegnap éjjel sem véletlenül ment el az áram a Vizivárosban, hanem én, Kéri Viola tehetek minderről. Ti mit csinálnátok, ha hatalmatokban állna változtatni? Ha hirtelen megkapnátok a lehetőséget, hogy a világot olyanná formáljátok, amilyenné mindig is akartátok? Mert én félek bármit is tenni. Egyelőre. Amikor hazaértem, bezárkóztam a szobámba, és agyaltam, hogy mihez kezdjek. A laptopom töltője a nappaliban van, a töltöttségmérő mégis száz százalékot mutat. A telefonom ma délután lemerült csak kézbe vettem, és máris négy csíkon volt a mutató. És nem merek kimenni a szobámból. Pedig holnap iskola. 11.11. – Séta „Ezrek, villany nélkül Székesfehérvár – Mintegy háromezer fogyasztó maradt villamos áram nélkül hétfő este a megyeszékhelyen, a Palotavárosban. Az áramkimaradás két, magasfeszültsgű kábel meghibásodása miatt történt, ám a zárlat okáról hétfő este még nem tudott nyilatkozni lapunknak Esztergómi Nikoletta, az E.ON szóvivője.” /B.L. – feol.hu/ Ez... véletlen volt, oké? Csak suli után elmentem sétálni egy kicsit, és... véletlen volt, rendben? Nem az én hibám, tényleg véletlen volt! Ugye hisztek nekem? 11.12. – Melankólika

Tegnap és ma a suliban igyekeztem láthatatlanná válni, ami nem volt túl nehéz. A sulit ugyanis szörnyen rosszul tervezték, valójában nem is iskolának szánták, ezért a folyosókon fényes nappal is félhomály van, a vezetőségnek pedig nincs annyi pénze, hogy egész nap égjenek a villanyok. (Tudjátok, az áram drága!) Én pedig újabban feketébe öltözöm, így alig látszottam ki a homályból - jó érzés volt. Nem igazán tettem ki a lábam az osztályteremből, csak amikor muszáj volt, de a tágas és fényes ebédlőt így sem tudtam elkerülni. Ahogy távol a többiektől hervadoztam a párolt zöldségeim fölött, bekövetkezett, amitől féltem - Levi huppant le mellém. - Vasárnap reggel el sem köszöntél. - Siettem haza. - És tegnap sem láttalak. - TZ-t írtam, és tanultam a szünetekben - rögtönöztem... De hát miért is tartoznék elszámolással ennek a srácnak? Ki ez egyáltalán? - Értem... - Lehajtott fejjel vizslatta a saját kajáját, majd egy megvető pillantást vetett az enyémre. Nem akarsz beszélgetni? - De, az minden vágyam. Azért ültem a többiek közelébe. - Nem érdekelt, ha megbántom a szarkazmussal. Egyedül akartam maradni. - Dia aggódik érted, ugye tudod? - Hát persze, azért ordította le a fejem szombat éjjel? Láttam, hogy nem igazán tud mit felelni, és éreztem, hogy nő bennem az oktalan harag. Mi az istent akar tőlem bárki is?! - Nem kérsz a kajámból? - kérdezte hirtelen ötlettől vezérelve (legalábbis gondolom, hogy hirtelen ötlet volt, nem valószínű, hogy van a srácnak ennyi esze). - Mit akarsz tőlem? - kérdeztem végül. - Találkozzunk. Mondjuk ma este. Nem jössz át Diához nyolc felé? Legszívesebben ordítottam volna, hogy tűnjön el, de akkor biztosan mindenki engem bámult volna az ebédlőben, úgyhogy csak bólintottam, összepakoltam a kajám, amihez hozzá se értem, és kóválygó fejjel elindultam haza. Nem akartam elmenni Diához, de igazából elég rosszul érzem magam itthon, szóval... Indulok, majd este írok még, mi történt Diáéknál. Érzem, hogy valami készül. 11.14. – Folytatás Sajnos csak most, a csütörtöki informatikaórámon tudom folytatni, ha a tanár le nem fülel, hogy mást csinálok, mint a feladat. Kedd este legnagyobb meglepetésemre Bence, Dia öccse is ott fogadott Dia lakásában, nem csak a barátnőm és Levi. - Te mit keresel itt? - mordultam rá a kis görcsre. - Itt lakom, tökfej. Amúgy meg, szerintem érdekel a.... a... tudod, na. Nem, nem tudtam,. nem is akartam tudni, úgyhogy amilyen gyorsan csak lehetett, bevonultam Dia szobájába, de Bencét nem tudtam lerázni. Dia a nyakamba ugrott, megölelt, és érzetem, hogy örül, hogy lát - bárcsak ez fordítva is igaz lett volna.

- Mire fel a kupaktanács? - morogtam, ahogy lehuppantam az ágyra Levi mellé. Dia a puha forgósszékében ült, Bence a földön. - Csak tudni akartuk, minden rendben van-e veled. - A hajammal? - kérdeztem vissza naivan. - Tudjuk, hogy tudod, mire gondolunk. - Hát, gondolatolvasó éppen nem vagyok... - Kár - morogta Bence. - Ti teljesen megbuggyantatok? - fakadtam ki, de nem értem el vele semmit. - Csak segíteni akarunk - mondta Levi. - Figyelj, Viola, meg kell értened! - vette át a szót Dia. Már nagyon régóta felfigyeltem a furcsaságaidra... úgy értem... mármint egy pillanatra se értsd úgy, hogy bárki is hibáztatna bármiért, egyszerűen észrevettem dolgokat, amik lehet, hogy egyeseket aggasztanának, persze engem nem, de én jobban szeretném, ha... - Te félsz? - böktem ki. meglepetten, mire elhallgatott, és lesütötte a szemét. Ti komolyan féltek tőlem , ugye? Ha ennyire féltek, miért nem hagytok végre békén?! - Mert ez nem így megy! Látom, hogy bajod van, hogy bajba kerültél, és amíg a barátod vagyok, segítek, szeretnélek kihúzni belőle, mert te is megtennéd értem. Ó, de megható monológ. - És ezen mégis hogy akarsz segíteni? - Akárhogy. - Van egyáltalán fogalmatok róla, milyen komoly dolog folyik itt? - buggyant ki belőlem. Nem akartam beszélni róla, de többé nem tudtam visszafogni magam. - A laptopomat egy hete nem dugtam be a konnektorba, mégis mindig töltve van az aksija. Ha esőben sétálok, az esőcseppek íveket húznak hozzám. Tegnap este az egész Palotavárosi lakótelepet sötétbe borítottam, mert kisütöttem egy trafót a panelok mögött! El tudjátok képzelni, milyen veszélyes lehet ez? - Nem tudjuk elképzelni - mondta Levi. - De ez nem is akadály. Túlságosan meghatódtam ahhoz, hogy visszaszóljak neki. Szipogni kezdtem, és úgy éreztem, mintha a szívem ki akarna dagadni a mellkasomból. Dia látta, hogy sírni fogok, úgyhogy felém hajolt, hogy megöleljen. Éreztem, és hallottam is, ahogy szikrák pattannak közöttünk, mintha órákig gumitalpú cipőben mászkáltunk volna a linóleumpadlón de ez nem tántorította el. Megölelt, én pedig zokogtam, részen a többnapos hallgatástól, részben mert féltem, hogy fájdalmat okozok Diának. Akkor Bence kezét éreztem a vállamon, Levi sután a kezem után nyúlt, és bár egy-egy szikra mindkettőjüket megcsípte, még össze sem rezzentek. Lassan kezdtem megnyugodni. - Megint bedugtad a hajvasalót a hősugárzó mellé?! - hallatszott Dia anyjának kizökkentő kérdése a szomszéd szobából. - Igen - kiáltotta Dia. Falazott nekem. 11.14. – Dobozoljunk! Nemrég értem haza, és amikor kimentem a garázsba fáért, valami különösre lettem figyelmes.

- Anyaaa!!! Ez micsoda? - kérdeztem. - Ez? Egy áramcsökkentő készülék - mondta Anya, valószínűleg fel sem tűnt neki, milyen zöldes árnyalatot ölthetett az arcom. - Hogy mi?! - Feszültségoptimalizáló áramcsökkentő készülék. Ha bedugod a konnektorba, akkor kisimítja az áram fázisait, és így kevesebbet kell fizetni. - De hát miért? - Mert ingadozik a feszültség a házban. Te nem vetted észre, ahogy folyton villognak a lámpáink, meg pislog a tévé? - De... - És így nagyon sokat kellene fizetnünk. Ezzel viszont a villanyszámla 70%-át meg lehet takarítani... - Anya... mennyit fizettél ezért a vacakért? - Ez nem vacak! Ne szólj bele abba, amit nem értesz! Félek, hogy Anya sejt valamit, úgy értem... Először a lúgosító-étrend, most egy áramkisimító, mi lesz a következő? Mi lesz, ha idehoz egy táltost, vagy valamit, aki felismeri, mire vagyok képes? Mindegy, most nincs időm keseregni, megyünk Diáékkal ruhákat venni. Azt mondta, kell pár cucc, ami... kell, és kész. Majd még írok! 11.18. – Weak-end Tehát, ahogy írtam, csütörtökön elmentünk Diával vásárolgatni. - Holy shit, miért nincs egy Hot Topic a városban?! Mit a városban, egész Magyarországon nincs egy rohadt Hot Topic! Pedig ha lenne... se engedhetnénk meg magunknak, hogy oda menjünk... na, mindegy. Először a plázába mentünk, de hát tudjátok, nincs sok pénzem, de újítottunk mindketten egy vastag, gumitalpú cipőt, úgynevezett creepert, mert a vastag gumitalp szigetel, és így nem tudok ívet húzni Diához, mert szigetelve lesz. Ez így volt a fizikakönyvünkben is.

Aztán találtunk egy műbőr kesztyűt is, ami ugye szintén műanyag, tehát szigetel, ráadásul tele van szegecsekkel, azaz ha mégis ívet húznék, egy

ideig a szegecsek elkapnák... asszem, ez így van, de majd kipróbáljuk. Végül kaptam Diától ajándékba egy csövessapit, tudjátok, olyan hátul lógós, fekete sapkát, amit félig kell csak a fejedre húzni, és... hát, a lényege nagyjából az, hogy eltakarja a hajamat, pontosabban a hiányát. Amikor hazamentem, varrtam is rá gyorsan egy szívecskét, hogy ne látszódjak benne olyan barátságtalannak :) (Meg persze tettem bele pár biztostűt, szintén azért, hogy elvezesse az áramot, ha kell majd.)

Pénteken aztán így állítottam be az iskolába, és biztos elég furán mutattam, emelt talpú cipőben, szegecsekkel, meg ilyen sapkában, és amikor először léptem az aulába, biztos voltam benne, hogy mindenki engem néz. Aztán amikor ki mertem nyitni a szemem, láttam, hogy mindenki pont leszarja, hogy ki vagyok, és hogy nézek ki, egyedül Dia és Bence néztek - mit néztek, csápoltak és a nevemet kiabálták az aula túlsó végéből. Egész nap nem történt semmi említésre méltó. Szerintem az osztálytársaim már megszokták, hogy mindig hátul ülök, és nem csinálok semmit, hogy fel sem tűnt nekik, hogy valami megváltozott. Pedig én olyan vagyok, mint egy fecske. Sose veszed észre az első fecskét, soha! Csak akkor tűnik fel, hogy visszatértek, amikor már megállíthatatlanul tavasz van, és a hóemberek elpusztulnak, mielőtt észrevennének minket. Mert mi fecskék vagyunk. Egyedül az ebédlőben tűnt fel, hogy valami megváltozott - begyűrűzött a fecske-effektus. Levit egész nap nem láttam, de amikor menetrend szerinti pontossággal megjelent az asztalom mellett, tátva maradt a szám, mert rajta is éppen olyan sapka volt, mint rajtam, csak a szivecske nélkül. - Azt mondtad, nem tudsz gondolatot olvasni! - kacagta, ahogy lehuppant velem szembe. - Eddig én is úgy tudtam... Röhögcséltünk, megbeszéltük, hogy el kéne menni valahová a hétvégén, ami végül a Múzeum Café lett, de mielőtt befejeztük volna a kaját, egy beszélgetés ütötte meg a fülemet. Bár amilyen halk volt, lehet, hogy csak képzelődtem, és mégis... "- Az ott most egy darkos klikk? - Nemtom, de nem túl bizalomgerjesztőek... - Baszottul nem azok!" Szombaton este elmentünk a Múzeumba, és hattól nyolcig egészen jól éreztem magam, pontosabban olyan jól, mint előtte hetekig nem. Dia és Bence felváltva rohangáltak ki cigizni a hideg udvarra, Levivel rengeteget beszélgettünk, igazából a legkülönfélébb dolgokról, az aranyhalak párzási szokásaitól kezdve a nyakkendőcsomók fajtáin át a fizika törvényeiig tényleg mindenről... Oké, hallottatok már két kamaszt "cseverészni"? Nem véletlenül találták ki ezt a szót, mert a beszélgetés nem jó leírása annak, ami ilyenkor folyik. A lényeg, hogy hihetetlen volt, még a hangfalakból is olyan

dalok szóltak, amiket szeretek: My Chemical Romance, Irie Maffia, Snow White's Poision Bite, ami különös, tekintve, hogy ez egy hipstertanya-szerűség. Egészen addig nem is volt semmi baj, amíg este hét körül el nem kezdte szállingózni azok a vendégek, akik egy szülinap alkalmából lefoglalták a kávézó felét. Néhány vendéget ismertünk is, egyik-másik még oda is köszönt nekünk, többeknek feltűnt, hogy nem vagyunk meghívva, de mit tehettek volna? A kávézó vendégei voltunk mi is. Aztán megjelent egy iskolatársunk, Erzsike, és fennhangon darálni kezdte az összegyűlt tömegnek, hogy nagyon-nagyon meg szeretnék lepni Zsókát (aki, ha jól tippeltem, szintén egy suliba járt velünk), úgyhogy ha belép a kávézóba, mindenki kezdje el énekelni a Boldog Szülinapot! kezdetű örökzöldet, és hajigáljon lufikat vagy konfettit az ajtó felé. Dia egy darabig még kacagott, és elmagyarázta, milyen sekélyes gesztus ez az egész, de az ő arca is megnyúlt, amikor az összegyűlt tömeg belekezdett az énekpróbába. Forgott a gyomrom. Mindenki pezsgőt, vagy gondosan csomagolt ajndékdobozokat szorongatott, az arcukon az őszintétől messze elütő mosoly, hamis hangjukkal ölni lehetett volna. Két fiú hősiesen pumpálta a lufikat, és közben azon vitatkoztak, ki vigyen haza egy bizonyos Zita nevű lányt.Pár asztallal odébb egy akkora tortát igyekeztek legalább negyven felé osztani, amekkora Anyáék esküvőjén sem volt. A hangzavarban egy pillanatra úgy tűnt, mintha az egyik ajándékosdoboz nyávogna. Mindegyik lányon magassarkú cipő volt, de csak kevesen tudtak közülük járni benne - ez a sminkre is hasonlóképpen volt igaz. Hallottam, ahogy egy Regina nevű lány megkéri a csapost, hogy vigyen ki mindenkinek egy welcomedrinket, majd készpénzzel fizetett, a csapos pedig nem kérdezte meg, hány éves. És a hajuk! Csillogó csatokkal volt feltornyozva, hogy legalább tíz centivel magasabbnak látszottak, vagy annyi gumival és hajpánttal szorították a koponyájukhoz, hogy azt lehetett hinni, nincs is semmi a díszek alatt. Néhány lánynak, köztük Erzsikének is új, divatos frizurája volt, az az undorító fajta, amihez a fülek fölött kopaszra kell borotválni a fejbőrt, a fej tetején pedig hosszúra kell hagyni, és a teljes maradék hajkoronát egy oldalra kell fésülni. A szagok, a torta szaga, amilyet én nem ehetek, a bájvigyorok, a kínos vagy kárörvendő kacagás, a kényelmetlen precizitás, a kapkodás, a beolvadás és a kiemelkedés, kellemetlen, kötelességtudatból gratuláló népség, és a pezsgő, ami drágább, mint a komplett ruhatáram... - Tudod, hogy könnyen megszabadulhatnánk tőlük, ugye? - hajolt hozzám Dia, én pedig csak értetlenül bámultam rá. Persze értettem, mire céloz, de nem tudtam felfogni, hogy tényleg jól értem. - Megbuggyantál? - sziszegtem. - Csak egy kis rövidzárlat, és se kareoke-gép, se boldogszülinapot, de még csak világítás sem. - Hülyeség - mondta Levi. - Ha levágod a villanyokat, mi ugyan úgy sötétben maradunk, és ha ezért bezárnak, minket ugyan úgy elküldenek innen. Komolyan tönkretennéd egy vadidegen szülinapját, csak mert rosszkor vagyunk rossz helyen? - Ez nem ilyen egyszerű... - mondtam, de ő csak kérdőn bámult rám, és végül a ricsajtól nem tudtam neki elmagyarázni, mi benne pontosan a bonyolult. Éppen egy frissen támadt morális vihar közepén tépelődtem, amikor odalépett hozzánk Erzsike látszott rajta, hogy nagyon azt szeretné, hogy úgy látsszon, mintha a helyzet magaslatán volna. - Megtennétek csajok, hogy felfújtok egy-két lufit, Zsóka hamarosan ideér, és mi még... - Kikérem magamnak, és fiú vagyok! - szúrt vissza azonnal Bence, fel sem fogva a "csajok" utáni részt. - Oké, akkor hát... várjatok egy percet, ti vagytok a darkos klikk, nem? Mit kerestek itt?

- Egy kávézóban? - kérdezte Dia a kedvenc szarkasztikus hanghordozásával. - Nemtom, talán teázunk... - De nem is vagytok meghívva - mondta Erzsike. Még nem látta át teljesen a helyzetet. - Mióta kell meghívó egy kávéházba? - Mióta Zsóka ma tizennyolc éves, azóta! Muszáj nektek pont itt ülni? - Hamarabb jöttünk, mint ti. - De mi már tizennyolc éve tudtuk, hogy Zsóka pont ma lesz tizennyolc éves, szóval mi jöttünk ide hamarabb. A vita többi részéről már nincsenek emlékeim, mert ez volt az a pont, ahol részben Erzsike IQ-hiányos érvei, részben az egyre hangosabban zsibongó tömeg miatt akkora lett bennem a feszültség (ha-haha), hogy muszáj volt valahogy lenyugtatnom magam. Beleharaptam az alsó ajkamba, olyan erősen, hogy könny szökött a szemembe, és azonnal megéreztem a vér ismerős, fémes ízét. Amíg valami fizikailag fájt, nem volt akkora a nyomás a szívem helyén, nem akartam ordítani, nem akartam rombolni, ölni, csak ücsörögni, és hagyni, hogy a fájdalom hullámozzon. Figyelni, ahogy mozog. Ez a módszer csak ideig-óráig hatott, az viszont biztos volt, hogy azonnal elterelte a gondolataimat Erzsikéről. Levi később azt mesélte, hogy egy aprót megremegett ugyan a lámpa fénye, de ha nem történt volna nagyobb zűr, meg tudtam volna tartani az önuralmam, de Zsóka pont a legrosszabbkor született. (Észrevettétek már, hogy sokunknak az a legnagyobb bűne, hogy rosszkor van rossz helyen?) Éppen nagyban küzdöttem önmagammal, Erzsike pedig Diával, amikor a tömeg egyszerre zendített rá a hamis és vontatott üdvözlődalukra. Erre Erzsike, hogy mégiscsak lássa a terve beteljesülését, senkivel és semmivel nem törődve fúrt utat magának a tömegen át - az egész kávéház balszerencséjére fellökve a székemmel együtt engem is. Először azt hittem, a zuhanástól ájultam el, de aztán rá kellett jönnöm, hogy eszméletlen állapotban az ember nem gondolkozik azon, miért ájult el. Azonban tagadhatatlanul sötét volt, mintha elment volna az áram - a háttérzajul szolgáló magnó viszont kísérteties nyekergésbe kezdett, néha olyan magas és hangos zajokat kiadva, hogy az sértette a fülemet. Aztán kétszer felvillant az összes lámpa, és állóképek sorozataként láttam, ahogy kezek nyúlnak felém. Ösztönösen arrébb akartam kúszni, de aztán rájöttem, hogy Dia és Levi azok. Talpra rántottak, és a vaksötétben sikongató embereken átbotladozva vettük az utunkat a kijárat felé. Szédültem, de istentelenül - amikor is a füst szaga azonnal visszahozott. Ha füst van, akkor tűz is van méghozzá egy dugig zsúfolt szórakozóhelyen. - Hívjátok a tűzoltókat - kiabáltam Levinek, de a felbolydult méhkas módjára zúgó kocsmában elveszett a hangom. Amikor kiértünk az udvarra, a telihold fényénél már láttam, hogy dől ki a füst a Múzeum ajtaján. Szerencsére másnak is volt annyi esze, mint nekünk: a szülinapi buli vendégei egymást támogatták ki a sötét teremből, és távolról a tűzoltók szirénája szólt. - Tűnjünk el, amíg lehet - sziszegte Dia, és kivonszolt a kapun kívülre. Levi és Bence is követett minket, ahogy balra fordultunk, és szótlanul vágtunk át a piactéren. - Erzsike emlékezni fog ránk - mondta Bence minden előzmény nélkül. - Tudja, hogy ott voltunk, és utál, szóval... - Szóval? Ki kenne ránk egy elektromos tüzet? - vágott vissza Dia, engem viszont a hideg rázott. - Haza akarok menni - motyogtam. Beértünk a buszpályaudvarral szembeni parkba, ahol leültettek egy padra, én pedig tudtam, mi a teendő.

Kibújtam a vastag talpú cipőmből, és intettem a többieknek, hogy lépjenek hátrébb. Levettem a sapkámat, a kesztyűmet, és minden egyebet, ami zavarhatott volna. Lassan a park közepére sétáltam, hogy egyenlő, majdnem biztonságos távolságra legyek a házaktól. Megvártam, míg megjelenik, majd a sarkon befordulva eltűnik a tűzoltó, és megkönnyebbültem, hogy nem követte mentő. Fölemeltem a kezem, az égre emeltem a tekintetem, és... Az ózonszagon kívül semmire nem emlékszem. Végtelen idő telt el, és én olyan boldogságot tapasztaltam, mint előtte soha. Ha ilyen lehet halottnak lenni, hát alig várom. Aztán arcok úsztak be elém: először Levié, aztán Diáé, végül kicsit távolabb Bencéé. Láttam, hogy mozog a szájuk, de mintha egy tolldunyha alá dugtak volna, semmit nem hallottam. Lassan tisztult ki a világ, és végre felfogtam, hogy ki vagyok, és hol vagyok. Feltápászkodtam, és a barátaimba támaszkodva botladoztam el a padig, ahol a cipőmet hagytam. Az első hang, amit fel is fogtam, Bencéhez tartozott. - A rohadt életbe, túlélted! - Erre számítottál? - kérdeztem Levitől. - Arra, hogy agyonvágatod magad egy villámmal? Tulajdonképpen azt hiszem, igen, valami ilyesmire mondta, bár a holtsápadt arca ennek némileg ellent mondott. Csodálatosan éreztem magam. Szabad voltam, és könnyű, mint egy lufi. Gyorsan magamra kaptam a cipőm és a sapkám, és vigyorogva fordultam a többiek felé. - Mit szólnátok, ha bemennénk a Mekibe? Iszonyatszomjas vagyok, és jobb lenne, ha nem találnának minket egy égő kocsma és egy villámsúlytotta park társaságában, nem igaz? Tudom, hogy furán néztek rám, és tudom, hogy miért, de hé! Kérdezzenek csak meg bárkit, akit csapott már meg villám, utána rettenetesen szomjas lesz az ember! Még egy utolsó dolog, amit meg kell említenem, mielőtt végre alhatok. Ma, vasárnap reggel jöttem haza, és zuhanyzás közben észrevettem, hogy a szokottnál több hajszálam hullott ki a hajmosásnál. Nem értek hozzá, meg ködös, meg nem hiszem, hogy akad köztetek bárki is, aki még hisz nekem, de azért csak leírom: szerintem van valami kapcsolat a hajhullás, és a villámszórás között. Vagyis oké, természetesen, akit megcsap a villám, az örüljön, ha megmarad, nekem meg csak a hajam hullik, de mégis... valamit én itt érzek. 11.18. – Magyaráztatás Azt hiszem, némi magyarázattal tartozom, de... mégis hogy tudnék megmagyarázni valamit, amit én magam sem értek? Az a villámos dolog szombaton... Oké, ez így nem lesz egyszerű. Kicsit, azt hiszem, mesélnem kell magamról, hogy ez teljesen világos legyen. Az a lényeg, hogy nagyon könnyen felidegesítem magam. Néha még olyan lényegtelen dolgokon is, amit senki nem gondolna stresszesnek, például ha elképzelek egy szituációt, ahol beszélgetek, mondjuk Levivel, és mond valamit a képzeletbeli beszélgetésben, amitől zavarba jönnék, akkor tényleg zavarba jövök. Akkor aztán dühös leszek magamra, amiért zavarba jöttem egy ilyen lényegtelen, valójában nem is létező dolgon. Amikor dühös leszek, annyi lesz bennem az indulat, hogy a hangszálaim sztrájkolni kezdenek... Ne is kérdezzétek! Nem tudom, miért pont a hangszálaim

mondják fel először ilyenkor a szolgálatot, a lényeg, hogy úgy kezdenek remegni, hogy a hangom olyan lesz, mint egy hisztis négyévesé. Amitől csak még dühösebb és elkeseredettebb leszek, hiszen én NEM SÍROK, a hangom mégis olyan, mintha sírnék. Ettől akkora lesz bennem a harag, hogy valóban sírva fakadok, és akkor ott vége - amíg meg nem nyugszom, használhatatlan vagyok. Emlékeztek még, mi volt az egész kiváltó oka? Igen, egy képzeletbeli beszélgetés. Hát ilyen egyszerű engem kiakasztani. Na most, ha ki vagyok akadva, abból általában valami baj keletkezik... lásd vasárnapi blogbejegyzés. Levi valami olyasmit magyarázott, hogy "pszichoaktív", vagy mi, de hiszi a fene, egyszerűen nem jó, ha dühös vagyok. Ha mégis ideges leszek, a dühtől meg kell szabadulni. Azt hiszem, a düh olyan, mint a lélek salakanyaga, vagy inkább mint a hányás (bocsánat az undorító hasonlatokért, de nem jut jobb eszembe). A hányás annyiban illőbb, hogy ez nem jellemző minden emberre, sokkal kellemetlenebb, és könnyebben jön, ha iszom. Szóval, ha valami felkavarja a gyomrom, vagyis ha valaki felidegesít, olyasmit kell tennem, ami a hányásnak felel meg - azt hiszem, ez történt vasárnap hajnalban a parkban. Elnézést a profánságért, de akkor és ott egyszerűen kiadtam mindent, ami feszített belülről - ki gondolta volna, hogy az egy villámcsapás lesz?! XD Oké, viccet félretéve, ez nyilván sokkal bonyolultabb, de ki vagyok én, hogy megmagyarázzam? Nem vagyok tudós. Ami azt illeti, nem is szeretnék találkozni egyel sem, oh God, még mit nem! Köszönöm szépen, de elég rémtörténetet olvastam ahhoz, hogy tudjam, hova vezetne az, ha bevonnánk egy tudóst. Szóval, ezt a gondolatmenetet levezettem Diának és Levinek is (Bencének is szívesen elmondtam volna, de ő azt mondta, hogy nem akar lelkizni), és szerencsére ők is hihetőnek találták. Levi még nevetve meg is jegyezte, hogy ez a stresszlevezetésnek egy sokkal hatásosabb módja, mint ha elmennék futni - persze sokkal rombolóbb is. De hát maximum gyakorolnom kell, nem igaz? 11.19. – Schüssler-show Kedden csak egy említésre méltó dolog történt velem, egy rövid beszélgetés Levivel az ebédlőben. - Te azt most komolyan megeszed? - kérdezte az étrendkiegészítőimre bökve. - Muszáj, felírta az orvos... - A természetgyógyász, nem? - De, az. - És mi van benne? - Nemtom... - feleltem, majd magamhoz húztam az egyik Schüssler-só dobozát, Levi pedig a másikat. Egy szót sem értettem belőle, mert minden németül vagy latinul volt (a cuccot ugyanis németországból hozatta Anyám, mert Magyarországon nem lehet kapni). Szerencsére azonban Levi emelt óraszámban tanult bioszt és kémiát, és valamennyire németül is tudott. - Kartoffelstärke azt jelenti, hogy krumplikeményítő - kezdte, én pedig nem szóltam közbe, hogy elvileg se krumplit, se keményítőt nem ehetnék, mert tiltja az étrend. - Milchzucker... - Tejcukor - mondtam, mert ezt a szót a szembetűnően foghíjas némettudásommal is felismertem. Tejet éppen azért nem ihatok, mert tejcukor van benne.

- Natrium Phosphoricum... nézzük csak... - dünnyögte. - Az magyarul Nátrium-foszfát. Nem ugrik be fejből, de várj egy kicsit... Előhúzta a mobilját a zsebéből, ami gondolom automatikusan csatlakozott az iskola wi-fijére, és pillanatok múlva már tolta is az orrom alá a Wikipédia cikkét. " Vízben igen jól oldódik, bázikus oldatot hoz létre, tehát oldja a alumíniumot. Zsíroldószerként széles körben alkalmazzák. Élelmiszerekben savanyúságot-szabályozó anyagként, emulgeálószerként, valamint térfogatnövelőként használják. Élelmiszeripari alkalmazásakor E339 néven használják. Régebben háztartási tisztítószerekben alkalmazták, de mivel a természetes vizekbe jutó foszfát tartalmú tisztítószerek erős algásodástokoztak, ezért ezt a felhasználási módot az 1970-es évek óta nem alkalmazzák." - Mosószert szedek?! - kérdeztem hüledezve. - Mosószert és tejcukrot. Egy darabig nagyon komolyan bámultuk hol a cikket, hol egymást, de aztán összenéztünk, és kirobbant belőlünk a nevetés. És tényleg mosószert eszek! És Anya tényleg kilencezer forintot fizetett három gyógyszeresüvegnyi mosószerért! Viccnek jó lenne, a baj csak az, hogy ez komoly. Levivel ebéd után kisétáltunk a városi tó partjára, mondjuk nem kellett messze mennünk, mert a sulit pont emellé építették. A telójáról az American idiot szólt, ami meglepően jól illett a szituációhoz. Billie Joe ugyanis azt üvölti, hogy nem akar egy amcsi hülye lenni, akit a média irányít, és hogy a hülyéket mindig meg tudja szólítani a paranoiás információk kora, vagy valami ilyesmi... nem vagyok túl jó fordításban, de tökéletesen kihallom a szöveget. És ott a pont, hogy mi a bizonyíték arra, hogy nem csak pár paranoiás ember szerint rossz a tej? Mi a biztosíték arra, hogy ez nem csak egy propaganda, hogy a népek vegyék inkább a drágább "bio"kajákat, és a mégdrágább étrendkiegészítőket, amik csak mosószerből vannak, hogy aztán megbetegedjenek a mosószertől, és mégtöbb étrendkiegészítőt vegyenek? Közben pedig majd szidják a multikat, meg a gyógyszercégeket, és boldogan eszegetik tovább a Tescoban kapható bioQ10-vitamint, és a kibaszott mosószert! Én nem leszek hülye, nekem nem egy egeszsegeselet.blogspot.com fogja megmondani, hogy mit egyek! Pláne nem mosóport, fuckthat... Amikor rendesen kidühöngtük magunkat a csodatablettáim mosóporsága fölött, elővettem azt a kis gyógyszertartó dobozt, amiről már mutattam képet korábban is, és az egész tartalmát beleszórtam a városi tóba. Ez a gyógyszereim egy része. És mind a városi tóban fogja végezni.

11.21. – Levél Szerdán első szünetben hallottam először a hírt, hogy az iskola rendez egy szilveszteri beöltözős bulit! Tök izgalmas, még sose voltam beöltözős bulin, és itt állítólag választanak majd legjobb jelmez díjazottat, és wháááh! Olyan izgatott vagyok! Na jó, most a negatívumokról. A nap vége felé találtam a szekrényemre ragasztva egy borítékot, és mivel éppen optimista hangulatban voltam, egy pillanatra azt hittem, hogy valaki meg akar hívni a buliba. De amikor jobban átgondoltam, rájöttem, hogy egyrészt korán van még ahhoz, hogy egy másfél hónap múlva esedékes buliba hívjon meg valaki, másrészt nem is nagyon ismertem olyat, aki ilyesmire vetemedne. Csak két embert tudtam elképzelni, aki hajlandó lett volna elhívni, de Levi két évvel jár fölöttem, és alig ismerem, Bence pedig... hagyjuk már, csak nyolcadikas, és nem ennyire szemtimentális. Maradt tehát a kérdés, hogy ki írta a levelet? És az volt a baj, hogy ezt azután sem tudtam meg, hogy elolvastam. "Láttalak vasárnap hajnalban a Múzeumban. Csütörtökön kettőkor legyél a suli mögött." Azt hittem, meghalok... Lebuktam! Először az futott át az agyamon, hogy hogy lehet, de hát tudtam, hogy hogy lehet. Mindenki látott minket, és Erzsikének sem vagyunk a szíve csücske, de... nem ért váratlanul, de fájt. Nagyon. Nem mondtam el Diáéknak, és csütörtökön végig igyekeztem kerülni őket.

Végül háromkor letáboroztam a suli mögötti padon, és egy órán át ültem ott, mint egy eleven gyomorgörcs, mígnem felbukkant a levél írója. Lány volt, magas, fekete hajában vörös melír. Látásból ismertem is, végzős volt, és mint később kiderült, Levi osztálytársa. Hosszú fekete szövetkabátja ijesztően suhogott, ahogy vigyorogva közeledett - és akkor nyilallt belém, hogy nekem egyáltalán nem kéne félnem. Soha többé. Ha ártani akarna nekem, ha elmondaná, amit látott, az probléma lenne, ez tény. Viszont még nem történt semmi, ráadásul a kisasszony nemsokára kartávolságnyira ér, és akkor én... Tudtátok, hogy ötven milliamper már halálos lehet? - Szia, Írisz vagyok - mondta a lány, felém nyújtva a kezét, de nem viszonoztam a gesztust. - Ha zsarolni akarsz, van egy rossz hírem - mondtam, felkészülve... hát, nem is tudom, mire. Nem vagyok benne biztos, hogy képes lettem volna bántani. - Ahhoz elég bolondnak kéne lennem - mondta, és kérdés nélkül leült mellém, de még véletlenül sem súrolták egymást a kabátjaink. - Láttam, mire vagy képes. Csodálatos. Még azt is láttam, a parkban mit műveltél utána. Már akkor beszélni akartam veled, de ott voltak körülötted a barátaid, úgyhogy nem mertem odamenni. - Bökd már ki, akkor mégis mit akarsz - mondtam türelmetlenül. Végre türelmetlen lehettem. - Nem is tudom, talán... talán a barátod lenni, igen. Mert ismerem az iskolát, és tudom, hogy gondolkodsz... - Mi?! - És tudom, hogy ez az egész hova fog vezetni, és a végén szeretnék azon az oldalon állni, amelyik nem döglik meg... - Te miről beszélsz?! - És mert van pár haragosom... Csak néztük egymást, ő gondolom várta, hogy összeálljon a fejemben, amit mond, én meg csak tűnődtem, mióta jár ennyi bolond a suliba. - Mit akarsz pontosan? - kérdeztem újra. - Veletek lógni. - Mi nem valami banda vagyunk... - nem tudtam többet mondani. Nem tudtam mire vélni Írisz viselkedését. Bár számíthattam volna rá, hogy a hatalom vonzza az aranyásókat. - Persze, megértem. Csak szeretném, hogy tudd, hogy tudom mire vagy képes, és hogy a titkod nálam biztonságban van, és hogy bármi van, rám számíthatsz, és ha történne... valami, tudd, hogy a te oldaladon állok. Azzal felállt, és elsétált anélkül, hogy hátranézett volna. Egész úton hazafelé töprengtem, mire arra jutottam, hogy ez a villámoknak szólt, nem nekem. Már éppen kezdtem elbizonytalanodni, hogy vajon Dia és Levi érdeklődése nekem szól-e egyáltalán, amikor csörgött a mobilom, két megállónyira hazulról. - Halló? - Szia, Viola, Levi vagyok... - Szia, Levi. - Jól vagy? Egész nap nem láttalak, és Dia sem... - Persze, de miért érdekel? - Hát... én csak... Dia kért, hogy figyeljek rád.

- Értem. Nemsokára hazaérek, Facebookon beszélünk, jó? Kicsit nem éreztem fairnek, hogy leráztam, de muszáj volt végiggondolnom a dolgot. Felhívott, mert tegnap látott utoljára - ez fura. Felhívott, mert Dia kérte, hogy figyeljen rám? - Ez nem fura, ez hihetetlen. Pár dolognak utána kell járnom. 11.24. – Múzeum Megbeszéltük, hogy pénteken elmegyünk a Múzeumba, amit azóta szerencsére újra megnyitottak, és elvisszük magunkkal Íriszt is (ez mondjuk Dia ötlete volt, de megértettem, hogy kíváncsi a lányra). Én Diával és Bencével érkeztem, Levi csak későbbre ígérte magát, mert Írisz ragaszkodott hozzá, hogy valaki kísérje oda, mert nem tudja, hol van a Múzeum, de szerintem hazudott. Nem mondanám, hogy féltékeny voltam a gondolatra, hogy Levi egy magas, fekete szemű, jómódú lányra vár a piactéren, akinek ráadásul a haja is szebb, és több, mint nekem... na jó, de mondanám. Talán. Mindenesetre megkérdeztem Diát, tényleg ő kérte-e Levit, hogy figyeljen rám, és képzeljétek, a válasza egy egyértelmű NEM volt! De nem volt sok időm örömködni a hír fölött, hogy valakit tiszta szívből érdekel a hogylétem, ráadásul ez a valaki hímnemű, mert hamarosan befutott Írisz - és vele együtt két fiú és két lány, akiket többnyire nem ismertem, az egyikük arca rémlett csak a suliból, de benne sem voltam biztos. Nem tudtam, miért jöttek, de feltűnt, hogy mind sötétebb ruhában járnak, és szegecseket viselnek, épp úgy, ahogy Dia, és most már Levi és én is. Írisz sorra bemutatta őket, azt mondták, hogy csodálják, amit teszek, és ami vagyok... A többiek elég hamar belefeledkeztek a társalgásba, egyedül Levi vette észre, hogy nyomaszt a tömeg. - Minden rendben? - kérdezte, és amikor lagymatagon bólintottam, szerencsére nem hitt nekem. Kijönnél velem levegőzni? Reszkettem a hideg udvaron, mégsem esett rosszul a hűvösség. - Nem tudtam, hogy idecsődíti az egész kiscsoportot - mondta fojtottan Levi. Így, hogy említette, már beugrott, hogy a négy ismeretlen valóban kilencedikes. - Nem fontos - mondtam. - Azt hiszem, szubkultúra lettem. Ezen Levi jóízűen kacagott, ami nagyon jól esett. - Tudod, kérdezni szeretnék tőled valamit - mondta végül, és az előbbi vidámság lassan kihunyt a szemében, és ez nagyon megrémített. - Azért hívtalak ki, nehogy felizgasd magad, és... tudod, nem kéne ennél is nagyobb biztosítási költséget csinálni a Múzeumnak. - Csak bökd ki - javasoltam. Nem mondanám, hogy dühös voltam, kezdtem megszokni, hogy akik ismernek, egyre előzékenyebbek velem. (Ha gonosz lennék, azt mondanám, hogy féltek tőlem, de nem vagyok gonosz.) - Mondd csak, Viola... öhm... izé. Szóval eljönnél velem a szilveszteri buliba? Levinek igaza volt, tényleg nem lett volna jó ötlet az épületben mondania ezt. Egy szó, mint száz félremagyarázás, Levi pénteken hazakísért, szombaton és vasárnap nagyrészt nagyon-nagyon sokat chateltünk, most, hogy szóbakerült, nem is emlékszem, hogy a chatelésen kívül mást is csináltam volna a hétvégén.

Ami különös (oké, ha olvasod ezt egy ideje, akkor nem annyira), mivel hétvégén több áramszünet is sújtotta a lakónegyedünket. Kell még valamit mondanom? Annyira fel tud húzni, ha Levivel chatelek, hogy levágom az egész negyed hálózatát, ez talán többet mond mint akármennyi szentimentális vers. 12.02. – Bocsi bocsi bocsi bocsi Fú, sajnálom, hogy nem írtam az elmúlt héten, de nagyon sűrű hetem volt, és most sincs több időm, mint az infóóra utolsó pár perce, de megpróbálok mondani valamit, oké? Szóval, egész héten egy csomóan odajöttek hozzám óraközti szünetekben, hirtelen szimpatikus lettem az embereknek. Oké, ez így nem igaz. Nem minden embernek, csak tudjátok, a... Megvan az a srác, aki a hátsó padban ül, feketét hord, és nem sokat beszél? Az, akit a többiek utálnak, mert nem értik, de van pár másik hasonló srác, akikkel folyton együtt lóg, és úgy néz ki ez az egész társaság, mint egy fekete massza? Akik olyan zenét hallgatnak, amiknek vagy nem érted a szövegét, vagy temetőkről, sütőtökökről, és halálról énekelnek benne? Akiktől kiskorodban tiltottak a szüleid? (Ez hülye kérdés volt részemről, hogyne ismernéd őket, hiszen, ha jól tippelem, te is ilyen vagy, vagy legalábbis ilyen szeretnél lenni.) Na, ők találtak meg. Darkosok, vagy hogy is mondjam, nem igazán szeretik megnevezni magukat. Diával egyébként rengeteget beszélgettünk róla, hogy milyenek ezek a stílusok, és honnan erednek, főleg, hogy egyrészt NAGYON tudnak különbözni egymástól, másrészt ezeknek a kölyköknek nem jó, bárhogy hívod őket. Tök érdekes volt, amikor azt mondtam Diának, hogy ő goth - kikérte magának, hogy nem (pedig de.) Ha egy emo kinézetű srácra azt mondod, hogy emo, meg fog rád sértődni. Egy punkra is csak azok mondják, hogy punk, akik piszkálni akarják vele, honnan tudjam én, mezei másodikos, hogy kéne nevezni ezt a klikket? Dia szeretne szociológus lenni, és hosszú-hosszú értekezéseket írni arról, hogy honnan erednek ezek a stílusirányzatok, és akkor lehetne neki adni egy tudományos nevet, de Levi szerint nem ez a lényeg, és egyébként is, ha ilyen ötletei vannak, várja meg vele a művészettörténet órát. Levi szerint az a közös bennük, illetve bennünk, hogy nem tudjuk, mik vagyunk, csak azt, hogy mik nem akarunk lenni. Normálisak, például, biztos nem, sem ártalmatlanok, sem csöndesek, de legfőképpen egyedül nem akarunk lenni. Levi olyan okos :3 és azt hiszem, tökéletesen igaza van. Tehát ezek az Anti-lények találtak meg minden szünetben. Először furcsa volt, hogy odaszállingóztak hozzám, megkérdezték mi a helyzet (de komolyan, srácok, mi lenne? Milyen kérdés ez egyáltalán?!), vagy csak félénken köszöntek, vagy intettek, ilyesmik. Az ebédlőben is egyre többen ültek a mi asztalunkhoz, ami szuper érzés volt, de komolyan, sok éve először úgy éreztem, hogy valaki vagyok. Őket az sem zavarta, hogy folyton sapkát hordtam a hajam miatt, és az sem zavarta volna őket, ha nem teszem. Nem ez volt nekik a lényeg. Persze, gyorsan leesett, hogy Írisz szája járhatott el, és persze tudtam, hogy azért próbálnak velem barátkozni, mert várnak valamit, de annyi baj legyen... Nem tudom, mostanában van egy olyan furcsa érzésem, hogy bármire is várnak (pontosan tudjuk, mire várnak, nem igaz?), na, az hamarosan meg fog történni.

Főleg, hogy nap mint nap ott van egy a lassan tizenöt főt számláló klikk az ebédlőben, és igen, tudom, milyen ijesztően nézhetünk ki, mint feketében, egyikük-másikuk kék, zöld, vagy lila hajjal, mindenki, főleg én tele szegecsekkel, néha telefonról mennek a zenéink (amik meglepően nagy arányban finn zenekarok dalai), és látom, hogy néznek ránk a normálisok. Folytatnám, de lassan kezdődik a második órám, szóval rohannom kell, de a hétvégéről majd még mesélek. So long, guys! 12.04. – Családon belüli feszültség Bocsánat a rossz szóviccért, de nem bírok magammal. Annyira elvette az eszem a hirtelen jött népszerűség, hogy szinte teljesen megfeledkeztem anyámról és az agybajairól, és ma szabadult el itthon a pokol. Jöttem haza, miután Levi meghívott a Mekibe, mit sem sejtve fölakasztottam a kabátomat az előszobában, próbáltan felkapcsolni a villanyt, de semmi. "Nah, megint áramszünet" - gondoltam. Meg se lepett. Mondtam, hogy ez egy megszokott jelenség a közelemben, nem? XD Anya a nappali közepén gubbasztott, és az őt körülvevő lámpák fényében zoknit stoppolt. - Megint elment az áram? - kérdeztem gyanútlanul. Ez pont olyan kérdés, mint a "Te is ezen a vonaton utazol?", amolyan udvariassági formula, a fene se gondolta volna, hogy jelentőségteljes választ kapok rá. - Nem... de ettől többé nem is kell félned. - Hogy mondod?... - Nem vetted észre, milyen gyakran ingadozott a feszültség az elmúlt hetekben? Hogy folyton villogtak a lámpák, meg ilyesmi... Volt, hogy egész éjjel nem tudtam aludni emiatt. Beszéltem egy bioenergetikussal, és ez szerinte nem csak tűzveszélyes, és rákkeltő, hanem az agyhullámainkat is megzavarhatja! És tudod, mit mondott még? Lehet, hogy a hajad is azért hullik, mert ennyire érzékeny vagy az elektromágneses hullámokra... - Lehet... - Telitalálat, édesanyám, de fogalmad sincs, mennyire. Beletrafált, nem? Jézusom, köpninyelni nem tudtam, azt hiszem, el is ájultam volna, ha nem folytatja. - Látod, az elektromosság csak rombolt minket, a táltosom is megmondta, szóval kikapcsoltattam az áramot. - Hogy mit csináltál? - Kikapcsoltattam az áramot! Nagyon jól megleszünk mi a civilizációs csecsebecsék nélkül is! Tudod, mit csináltam, megmentettem az életedet! Volt egy munkatársam, aki huszonkilenc éves volt, és hullani kezdett a haja, aztán egy hónap múlva meghalt! Ugye te sem akarod ezt? Ugye nem? - De hát anya... - A globalizáció tehet mindenről! Folyamatosan mérgeznek minket, sugároznak minket, repülőgépekről permeteznek minket, de az én kicsi lányomat nem bánthatja senki! Ahogy a gyertyák közt térdelve, acsarkodva mondta a magáét, hirtelen nagyon emlékeztetett valamelyik horror-regény valamelyik szereplőjére, de nem tudtam, és nem is érdekelt, melyikére, csak a gépemhez akartam jutni, minél gyorsabban. - Igazad van. Szeretlek anya - mondtam olyan színtelen hangon, ahogy csak bírtam, majd bementem a szobámba, és magamra zártam az ajtót.

Természetesen nem működött a lámpa, de a telefonommal világítva tájékozódtam. A laptopom eddig is olyan árammal működött, ami nem a falból jött (igen most szerénykedek), a modem dugóját viszont kihúztam az aljzatból, és a bal kezembe fogtam - erre rögtön felelevenedtek a kis ledek a plexije mögött, és szórni kezdte a wi-fi-jeleket. Chaten elmeséltem Levinek, hogy anyám mit csinált, még zenét is kapcsoltam, de csak olyan halkan, hogy anya ne hallhassa a földszinten. Teljesen abban a hitben voltam, hogy meghallom majd, ha följön a lépcsőn, így elég váratlanul ért, amikor hirtelen dühös kopogás rázta meg az ajtómat. - Viola!!! - kiabálta az anyám. - Azonnal nyisd ki az ajtót! - De hát mi baj? - kérdeztem. Eszemben sem volt kinyitni. - Te meg akarod ölni magad?! - Mi? - Megtaláltam annak a gyorséttermi szemétnek a papírját a zsebedben. Direkt meg akarsz halni? - Te jó ég... - motyogom a laptopomnak dőlve. Átváltok élő közvetítésre, hölgyeim és uraim, amit most írok, az élőben történik az ajtóm előtt. - Hát ennyire nem jelent neked semmit, amit teszek érted? A gyógyszerek, azok semmit nem jelentenek? - Milyen gyógyszerek, anya? Elolvastad egyszer is, mi van bennük? Gyakorlatilag semmi... - A gyógyulásod! - Fogalmad sincs, mi bajom van! - kiabálom, és tényleg így gondolom. - De a természetgyógyász tudhatja... - Egy rakás kókler mind. - Nem is akarsz meggyógyulni! Engem is a sírba akarsz vinni, igaz? Szegény anyádat... - SENKI NEM BESZÉLT RÓLAD! Anya hallgat. Tudom, miért. Amikor dühös vagyok, villognak a lámpák, de a mi házunkban ennek más nem szabadna megtörténnie. - Fény szűrődik ki a szobádból - mondja olyan halkan, hogy alig hallom. - Anya... - Miért van fény a szobádban? Van nálad valami... zseblámpa? - Nem, anya, figyelj... - És a zene, miről szól? De hát kikapcsoltattam az áramot, hogy ne hulljon a hajad... - Anya... - Viola, nyisd ki az ajtót! Kopog, és kiabál, én viszont most írok Levinek. ... Oké, Levi megengedte, hogy nála aludjak. Anya még mindig az ajtómat püföli. Amíg ilyen szépen elfoglalja magát, és összecsomagolom a laptopomat, és az ablakon át kiszökök. Ha odaérek, írok. Ha nem írok, kezdhettek értem aggódni. Hali! 12.05. – Közlemény Ideértem. Jó éjt, srácok. 12.06. – Táltos

Tudom, hogy úgyis ez lesz mindenki első kérdése, mert a suliban is ezt kérdezte mindenki, szóval NEM, nem történt semmi az éjjel. Én Levi ágyában aludtam, ő a földön, egy matracon. Reggel hozott nekem egy teát, és akkor is meglehetősen nyugodtan viselkedett, amikor zuhanyzás közben sikoltozni kezdtem. My bad, de megint nagyon megijesztettem magam. Reggel éppen hajat mostam, amikor öblítés közben a kezemben maradt egy egész tincs a fejem búbjáról, és ez kiakasztott, de hát ki reagált volna erre másképp? Levi szerencsére nagyon megértő volt, meg minden, igyekezett megnyugtatni, az iskolába is együtt mentünk. Aki kombinál, az egy tök! :D Rögtön tanítás után bevackoltuk magunkat egy üres osztályterembe, és persze Levi bátorítására, felhívtam anyát (Dia szerint hülyeség volt, de Dia sok mindenről vélekedik így). Anya azt mondta, hogy nincs semmi baj, és nem haragszik, amiért elszöktem az éjjel. Legnagyobb meglepetésemre még bocsánatot is kért, hogy kiabált, és megígérte, hogy minden rendben lesz – ha ma este elmegyek még egy szakértőhöz: egy bioenergetikushoz. Félve kérdeztem csak meg, mi az a bioenergetikus, mire anya könnyedén válaszolta, hogy olyan gyógyító, aki érzékeli az emberek körül lévő erőtereket, és ezekkel tudnak gyógyítani. Először majdnem kitört belőlem a nevetés – komolyan? Ennyire el vagyunk keseredve? De aztán rájöttem, hogy itt van valami csavar. Nem mondhatom a fazonra, hogy kókler, elvégre amit én csinálok, az sem túl valószerű. Én is valamiféle energiát tudok mozgatni, és ezzel érni el dolgokat… És ha anya a tegnapi után egyenesen egy olyanhoz fordult, aki hasonló dolgokra lehet képes, mint én, akkor SEJT VALAMIT, és ez már nem csak a paranoiám! A többiek látták, hogy sápadok, Levi ki is kapta a zsebemből a mobilom, mielőtt idegességemben véletlenül robbanásszerűen meghibásodott volna. - Mi baj? -kérdezte Dia, én pedig elmondtam neki. - Most mit csináljak? - kérdeztem, amikor az általános nyavalygás végére értem. - Mind tudjuk, hogy téged nem egyszerű bántani - vonta meg Dia a vállát egy bátorító mosoly kíséretében, de "nem jött át". - Semmi okunk poénkodni, Dia - torkollta le Levi. - Nem tudom, rosszabb lenne-e ha igazi tudósok vizsgálnának meg, akik tényleg tudják majd, mint látnak, mint ezek a lökött gyógyvarázslók, akik felfújják majd a dolgot, és elküldenének ez ukrajnai haknikörútra, anyád teljes körű beleegyezésével... - Akkor most mi lesz? - kérdeztem megszeppenve. Igaz, hogy eddig fel sem merült bennem, hogy egy ilyesféle természetgyógyász mekkora veszélyt jelenthet. - Nem tudom - felelte Levi. - De azt megmondom, hogy mi nem lesz: soha, semmilyen körülmények között nem adhatod jelét annak, hogy különleges vagy. Ha ezek a hiénák kiszagolják, az a legkevesebb, hogy veled lesz tele a Blikk, és a házadhoz fognak zarándokolni az öregasszonyok, mint magához a máriapócsi szűzmáriához. Azt, hogy ez a gyógyvarázsló is képes-e valamire, nem tudjuk, de jó eséllyel igen. - Honnan veszed? - vetette közbe Bence. - Csak tipp. De ha Viola itt van, mások is lehetnek máshol. Mások talán nem rejtőzködnek ennyire, mert nem is akarnak... - Ugyan, melyikünk rejtőzködik? A Múzeum felgyújtása szerinted rejtőzködés? - Ezt ne csináld - mondta Levi színtelen hangon, ahogy a terem lámpáira mutatott. Pislogtak. - Oké, bocsánat - motyogtam. - Figyelj, Viola, ne sértődj meg a kérdésen, de... úgy érzed, hogy tudnál teljesen nyugodt maradni, miközben egy gyógyvarázsló vizsgál?

Igaza volt, megsértődhettem volna a kérdésen. Kicsit talán rosszul is esett, hogy az önuralmamat, pontosabban annak hiányát firtatja, de nem volt időnk hazudósat játszani. - Nem. Nem menne. - Akkor két lehetőséged maradt. Az egyik az, hogy elszöksz a vizsgálat elől... - Akkor anya továbbra is gyanakodni fog. - A másik az, hogy valahogy... kisütünk. Levezeted a felesleges feszültséget... valahogy, és már nem marad benned semmi, amit délután kihozhatna belőled a kókler. Nem igazán tetszett a gondolat. Ez tulajdonképpen azt jelentette, hogy először kéne teljesen magamtól, viszonylag nyugodt lelkiállapotból villámot idéznem. Nem az zavart, hogy nem fog menni (mert tudtam, hogy nem fog), hanem hogy kinek okozok majd kárt vele. Féltem. Eddig csak arra kellett ügyelnem, hogy ne szabaduljon el a pokol - soha nem gondoltam, hogy egyszer irányítanom kell majd. Célozni, vagy valami... Dia felhívta Íriszt, hogy aki csodát akar látni, jöjjön a Palotavárosi tavakhoz, a Királyok kopjafáihoz. Ez Levi ötlete volt, és a csoportdinamikával magyarázta: a srácok szerettek minket, mert tartozhattak valahová, szerették Diát, mert halálvagány, és szerettek engem is, amikor elhitték, hogy képes vagyok változtatni az életükön, de egyikük sem kapott többet soha mendemondáknál. Amikor a deres, ilyentájt mindig néptelen lakótelepen vágtunk át, Levi mintha még mindig bizonygatni akarta volna nekem, hogy amit csinálni fogunk, az a helyes, pedig már rég meg voltam győzve, de nem állítottam le. Szeretem a hangját. - A kóklerek és a gyógyvarázslók legtöbbször csak mondják, hogy képesek valamire, a népek pedig elhiszik, és követik őket. Mi se lennénk ennél jobbak, ha nem mutatnánk meg a többieknek, amit tudsz. Persze, nem kell, ha nem akarod, és teljesen megértem, ha nem, de tényleg nem lenne rossz tudni, hogy vannak még, akik tudnak rajtad segíteni, ha történik valami... Ellenálltam a késztetésnek, hogy rákérdezzek, mégis mi történne. - Tudod, hogy nem engem szeretnek, hanem azt, amire képes vagyok. - Amire képes vagy, az is egy részed. Filozofálgattunk volna még jódarabig, de már messziről láttuk a városszéli park közepén ácsorgó embereket. Középen Almássy Írisz magasodott a többiek fölé, közelebb érve láttuk, hogy ott van a négy kilencedikes is, akiket a Múzeumba is magával hozott: Cseremi Zsolt, Báthory Kriszti, Gruft Emília, és a másik fiú nevére nem emlékszem. Volt velük egy végzős fiú, akinek szintén nem tudom a nevét, és egy szintén végzős lány, akivel szorosan fogták egymás kezét, őt talán Eszternek hívták. Összesen tizenegyen voltunk. Nem kellett mondanunk semmit, mindenki tudott mindent, mert két részecske között a legerősebb kölcsönhatás a pletyka. Én nem a show miatt jöttem, én csak meg akartam szabadulni a dolgoktól, úgyhogy, nem is nagyon törődtem a közönségemmel. Kibújtam a cipőmből, bár a csupasz föld nagyon hideg volt. A szegecsek kesztyűimet és a sapkámat odaadtam Levinek, és tudtam, hogy látják, hogy a fejem tetején már nincs haj, de nem érdekelt. Megpróbáltam közönyös maradni, de mindenki érezte, hogy vibrál a levegő. Levi szerint a szememmel azt üzentem, hogy akinek nem tetszik, amit lát, az fusson, méghozzá gyorsan - nemtom, én csak idegességet éreztem, és fáztam. Mezítláb olyan messze mentem a többiektől, amit már biztonságosnak lehetett mondani, majd az ég felé emeltem a kezeim.

Először nem történt semmi. Másodszorra sem. Akkor kezdtem bepánikolni, hogy valami baj van, talán csak bolond vagyok, és az életem egy hatalmas hallucináció évek óta. Akkor Levit is csak képzeltem, és Diát is, és a srácokat, akik ott állnak mögöttem, szó szerint és képletesen egyaránt... vagyis senki nem szeret, és nem is fog soha. Emlékeztek, meséltem, hogy tud a zokogásig idegesíteni egyetlen gondolat? Most is ez történt. Ahogy egyre nőtt a félelmem, egyre erősebben éreztem a vibrálást, a végletekig feszített idegek énekét, és az ózon szagát, és az utolsó pillanatban meggondoltam magam. Nagyon jó volt a múltkor is, amikor tízezermillió volt, vagy mennyi rohangált bennem, nagyon jó volt, de tényleg, de ma nem volt hozzá hangulatom, bocsi. Amikor még lehetett, a figyelmemet az egyik kopjafára irányítottam, amire az egyik királyunk arca volt vésve. Szinte éreztem a tőlem méterekre lévő fa erezetét az ujjbegyeimen. Aztán megtörtént. Olyan fülsiketítő robajjal csapott le, hogy azóta is cseng a fülem. Láttam, ahogy a kopjafa darabokra szakad, majd teljesen elvakított a fény, pedig utána tisztán láttuk, hogy egy kopjafa kivételével mind elpusztult. Még törmelék sem maradt, ami lángolhatott volna, csak a legtávolabbi, Szent Imre arcképével díszített darab maradt sértetlen. Visszafelé már nem kellett támogatni. Gyenge voltam ugyan, de nem annyira, mint az elmúlt alkalommal. Levi segíteni akart, de intettem neki, hogy nem szükséges. Visszahúztam a cipőm és a kesztyűm, majd végigfuttattam az ujjaim a megmaradt tincseim között, egy újabb maréknyi hajszálat húzva ki belőle. Csak ezután vettem vissza a sapkámat is, és fordultam először Dia, majd Levi, végül a szájtátva figyelő kilencedikesek felé. Talán mondanom kellett volna valamit. Talán vezetőnek néznek, vagy valami annál is többnek... Én maximum kabalának vagyok jó. Közülünk Levi az agy, Dia a lazaság, Írisz pedig a sajtós. És hogy én ki vagyok? Talán csak a cégér. De nem baj, mert ha máshogy nem is, annyit mindenki nyert, hogy végre tartozunk valahova. A természetgyógyásznál tett látogatás ezek után szinte mellékes. Nem hogy nem ráztam meg, még csak a villany sem pislogott, egyszer sem a vizsgálat során. Ez egyébként annyiból állt, hogy egyik kezembe egy rézhengert kellett fognom, egy rézpálcával pedig a másik tenyeremet bökdöste a jóember. Az egész hozzá volt kötve egy ellenállásmérőhöz, de hát bárki láthatja, hogy nem álltam ellent semminek. Csak ültem, mint egy darab fa, még együtt is működtem az emberrel, mondtam, hogy rendesen betartom a diétát, szedem a sok vackot (persze szebb szavakkal), és néha hallom a halott nagymamámat, hogy azt mondja, hogy vigyázzak anyára (legyen szegény kóklernak egy kis sikerélménye is, gondoltam) - erre kijelentette, hogy teljesen normális vagyok. Nem tudja ugyan, mitől hullik a hajam, de nem attól, hogy túl kicsi a hajam bioenergiaszintje. Soha, soha ne becsüld alá Kéri Violát... Hazafelé menet anya vett nekem szójapudingot, ami nagy szó! Szóval kicsit mintha rendeződni kezdenének a dolgok. So long, guys! 12.08. – Teaidő Mostanában, mármint hétvégén nem történt semmi igazán érdekes, úgy értem most anya is nyugodt, és amíg nem vagyok suliban, a sulibeli dolgokkal se nagyon lehet baj. Egy aprócska dolog van, amit mégis megosztanék veletek. Csak egy apróság.

Ma este csináltam magamnak egy teát, de elfeledkeztem róla, és amikor eszembe jutott, már egészen jéghideg volt. Gondoltam, megmikrózom, de aztán eszembe jutott, hogy még mindig nincs áram. Egy pillanatig törtem a fejem, aztán eszembe jutott a Nagy Ötlet! Fogtam két ceruzát, tudjátok, merthogy a belseje grafit, és a grafit vezeti az áramot. Beledugtam őket a teámba, és valami olyanra igyekeztem gondolni, ami ki tud hozni a sodromból, olyanra, amitől már legalább egyszer lecsaptam a rendszert... (Most éppen Levire gondoltam, de ezt titok ;) ) Pillanatokon belül gőzölögni kezdett a tea, én meg csak vigyorogtam, mint a tejbetök. 12.09. – Széllel szemben Csoda, hogy ma nem öltem meg senkit. Tulajdonképpen sajnálom, hogy ma még nem öltem meg senkit. Kezdjük az elején: reggel nem volt semmi baj, legalábbis nem több, mint máskor. Rájöttem, hogy minél többen vagyunk, annál kevésbé mernek Zsóka- és Erzsike-félék odajönni hozzánk, magyarul az a különös helyzet állt elő, hogy a tömegiszonyom ellenére az én tömegemben éreztem magam igazán biztonságban. Olyan sokan lettünk pár hét alatt (ugyanis, ha nem tudnátok, az áram mágneses teret kelt), hogy már nem is tudtam fejben tartani az összes arcot és nevet. Nem is tűnt fel, hogy ma Cseremi Zsolt és Simon Krisztián nem jöttek iskolába, ezért nem is gyanakodtam semmi rosszra. Csak amikor utolsó óra előtt Levi és Bence odajöttek hozzám, tudtam meg, mi történt. Vagyis pontosabban semmit nem tudtam meg. – Cseremi Zsolt kórházban van – mondta Bence. –Krisztián nemrég hívott. – Úristen, Dia tudja? – csúszott ki a számon. Mindenképpen hárítani akartam a felelősséget, de már ahhoz sem volt bátorságom. – Mi történt vele? – Tudja, sőt, Írisz is, úgyhogy mostanra már mindenki más is. Órák után elmegyünk hozzá. Nem mondták el tehát, mi történt, nekem pedig, természetesen, csak a legrosszabb dolgok jártak a fejemben: megkéselték, vagy meglőtték azok, akik mindig is szenvedni akartak látni minket, akik odajöttek hozzánk szünetekben, a folyosón, és az ebédlőben, és most végül túl messzire mentek. Vagy… hallottatok már arról, hogy az elektromos sugárzás rákkeltő? Hát én hallottam. Írisz, Dia, Bence, és még legalább tíz másik fiú és lány várt rám kicsöngetés után a suli bejáratánál, én pedig az emeleti ablakból figyeltem őket. Nem vettek észre, és én nem mertem lemenni. – Minden rendben? – kérdezte Levi a hátam mögül. Egy pillanatra nagyon dühös lettem, amiért észrevétlenül mögém került (vagy talán már figyelt is egy ideje a folyosó végéről, ahogy kijövök a teremből, és az ablakhoz kullogok), de az, hogy érdeklődött, jól esett. Úgyhogy inkább nem mondtam semmit. A tizennégyes busszal mentünk ki a kórházhoz, és már nem is érdekelt, hogy megnéznek minket. Részben azért, mert a Csoport, nagy C-vel, mindig megvéd, részben pedig azért, mert félelem, és még nem is tudom micsoda táplálta bennem megint az atommáglyát. Úgy értem, rajtam kívül mindenki tudta, mi történt Cseremi Zsolttal, biztos voltam benne, de nem akarják elmondani, és ez szörnyű volt. Mit titkolnak előlem? Hát nem érdemeltem ki az őszinteségüket? Hát nem én vagyok a példaképük? A megmentőjük? Arra jutotta, hogy nem, és ettől elhomályosodott a világom. Nem bírtam visszafojtani a sírást, a könnyek pedig hosszú fekete csíkokba mosták a sminkem. De legalább jól állt.

Amikor végigvonultunk az osztályon, az ügyeletes nővér felismert, és én is őt, már többször is ő vett tőlem vért. – Nahát, Viola, jobban érzed magad? – kérdezte. Nem tudom miért, de leintettem, talán összezavarodtam attól, hogy kedvesen szólt hozzám. Nem túl gyakori dolog volt ez manapság. – Látogatni jöttünk. A többiek mind előttem tódultak be a kórterembe, eltakarva előlem a fiúkat. – Srácok – hallottam Krisztián könyörgő hangját, amire a Csapat általános mormogása felelt, mindenki mondani akarta a magáét, hogy mennyire számíthat rájuk Krisztián, és természetesen Zsolt is, amint magához tér. – Hol vannak az üveggolyók?! – hangzott egy krákogó hang, majd a hozzá tartozó hátborzongató köhögés a tömegből, és az utána támadt csendből megértettem, hogy Zsolt volt az. Félrebeszél. A fénycső kettőt pislant, én pedig anélkül, hogy felfogtam volna az áramingadozás és a kórházban található lélegeztetőgépek száma közötti összefüggést, kifordultam a teremből, végigrohantam az osztályon, néhány végtelen folyosón egészen az első ablakig, amit nyitva találtam. Esőre állt az idő. Hamarosan villámok is jönnek, de addigra már nem szabad az épületben lennem. Összeszedtem minden erőmet, és a kijárat felé kezdtem araszolni a kórház labirintusszerű folyosóin – még jó, hogy ismerős vagyok itt. Az udvaron, ahol a járóbetegek szoktak céltalanul kóborolni a hozzátartozókkal, most nem volt senki. Egy madár próbált meg a széllel szemben vitorlázni, de csak annyit ért el, hogy egyhelyben maradt. Az első néhány villám felhőből felhőbe csapott hatalmas robajjal, és tudtam, hogy a betegágynál most veszik észre, hogy nem vagyok ott. A következő egy közeli épület villámhárítóját találta el, majd két távolabbi panelház következett, aztán még egy felhőből felhőbe. Egy csuromvizes padon ültem, amikor Levi mellém ért, ugyanolyan csendesen, mint mikor elindultunk az iskolából. – Büszke vagyok rád – mondta megnyugtató hangon, majd a kérdő tekintetemet látva hozzátette: – Hogy kijöttél. Nagyon ügyes volt. – Elmondjátok végre, mi történt Zsolttal? – mondtam színtelen hangon, valahol mélyen remélve, hogy Levi megharagszik rám, de nem ez történt. – Tüdőgyulladás. – Tüdőgyulladás? Úgy érted nem én tehetek róla? – kérdeztem reménykedve. – Soha senki nem mondta, hogy te tehetsz róla. – De… mármint, vagyis… Akkor miért nem mondtátok el? – Mert minden történetnek van előzménye. – Ettől a mondattól olyan érzésem támadt, mint amikor körmök karistolják az iskolai táblát. – Ne kímélj. – Hát… Cseremi Zsolt azért került kórházba, mert szombat este beleesett a tóba, és ez az asztmájával már elég durva kombináció. – Esett – visszhangoztam, ráérezve a lényegre. – Lökték – helyesbített Levi, mire a robaj minden mást elmosott körülöttünk. Azt hittem, megvakultam a villanástól, és a fülem is csengett, az ózonszag pedig nem hagyott több kétséget: egy villám csapott le valahol közvetlenül mellettünk. Levi holtsápadt volt, de próbált mosolyogni, én meg próbáltam értékelni, hogy nem szalad el azonnal. – Bocsi – motyogtam. – Semmiség. Így is sokkal szebb, mint a legelején.

– Ki volt az? – kérdeztem, amikor már megbizonyosodtam róla, hogy teljesen elveszett a szemem bámulásában. – Bárdos Alex – felelte bágyadtan. – Én őt ismerem… – Én is, ő akart bevágni eléd a büfénél, még november elején. – A haverod volt… – Inkább csak ismerősöm. – Hirtelen minden vágyam az volt, hogy veszekedjek, hogy üvöltsek, de ahogy oldalra pillantottam, valami fekete masszát láttam heverni a parkban, nem is olyan messze tőlünk, és ettől sírva fakadtam, nem akarva semmi mást, csak pihenni végre. A madár volt az, amelyik vitorlázott, amíg villámcsapás nem érte. 12.10. – Helyreigazítás Első óra előtt belógtam az infóterembe, mert két dolgot mindenképpen le akarok írni. Az egyik csak egy apró furcsaság. Tegnap este jó éjfélig bent maradtunk Cseremi Zsolttal. Szegény, nagyon csúnya látvány, nincs magánál, és félrebeszél, olyanokat, hogy „Feri az egyetlen becsületes köztünk”, vagy „pfúj, én számba nem veszem azt a vackot”. Krisztián, amikor már nagyon kivolt, dühöngött az egyik nővérkének, hogy miért nem adnak neki antibiotikumot, végül is már legalább száz éve nem szokás tüdőgyulladásba belehalni, de az orvos azt mondta, hogy Zsoltnak gyenge a veséje (vagy a mája? vagy a lépe? nem értek hozzá), ezért az antibiotikum, ha helyre is hozná a tüdőgyulladást, több és súlyosabb galibát okozhatna. A lényeg az, hogy este tíz körül volt Zsoltnak két nagyon különös látogatója: Báthory Kriszti és az apja. Sose láttam még Krisztit ilyen szótlannak, mondjuk amúgy sem sűrűn beszélek vele, szinte soha, de ő mindig beszél valakivel. Most viszont egy hang sem jött ki a száján. Körülbelül két percig álltak a betegágy mellett, éppen, ahogy a halottaktól szokás elbúcsúzni, egyikük sem szólt semmit Eközben mi a kórterem túlsó sarkában vártuk, hogy elmenjenek, és nem tudom, Levi hogy volt vele, de én végig csak a férfi arcát bámultam. Pontosabban a sötétséget az arca helyén, ugyanis nem tudom, miféle fényjáték folytán (amihez ezúttal tényleg semmi közöm nem volt) semmit nem láttam a vonásaiból. Az egyetlen kivehető dolog egy kicsi, kör alakú napszemüveg volt, olyan, mint Ozzy Osbourne-nak, aminek a lencséi vöröses-rózsaszínes fényben játszottak. Mindenesetre, nem volt túl bizalomgerjesztő ember. A másik, és ami talán ennél is fontosabb: tegnap megöltem azt a madarat. Egy hús-vér, gerinces élőlényt. Ebből pedig az következik, hogy embert is képes lennék, legalábbis technikailag. Ha pedig a morális részét nézzük… valahányszor azt hiszem, nem lennék képes ölni, elég felidéznem Cseremi Zsolt kócos, szőke haját a kórház sterilfehér párnái közt, vagy Levit képzelnem a helyére. 12.11. – A Vihar Ma irodalomórán a Vihart vettük Shakespeare-től, és kérlek, ne röhögj ki, mert Dia egész nap mást se csinált. Aki nem ismeri a darabot, annak elmondom, hogy egy varázslóról szól, aki viharokat tud kavarni, és ezzel akarja legyőzni az ellenfelét, aki letaszította őt Milánó, vagy Velence, vagy Firenze (vagy valamelyik olasz város) trónjáról, és minden vágya, hogy a lánya uralkodjon. Aztán amikor látja, hogy milyen gyökér a király, megbocsát neki (nonszensz!), és hozzáadja a lányát a pasas fiához. Kap ugyan egy ígéretet, hogy újra ő lehet a király, de ki hisz még az embereknek?

Dia nagyon élvezte az órát, folyton suttogva magyarázta, mennyire hasonlítok a varázslóra. Ugyan igazat adtam neki, de ez engem egyáltalán nem lelkesített. Először is, a varázslót egy szigetre száműzték, és ez nagyjából stimmelt; gyakran képzeltem úgy el magam, mintha egy képzeletbeli szigeten élnék, egyedül, mint egy remete, és a többiek csak azért nem barátkoznak velem, mert nem tudnak úszni. Csak hogy a varázslónak jót tett a száműzetés, élvezte, megértette a világot, megtanult megbocsátani, meg egy csomó nyálas, filozofikus dolgot, én viszont semmi ilyesmit nem érzek, sőt! Ha én lettem volna a varázsló helyében, nem bajlódtam volna a hajótöréssel (ugyanis a király egy hajótörés miatt került a varázsló szigetére), illúziókkal és szellemekkel (bár Dia egészen olyan, mint az Ariel nevű szellem), elég lett volna néhány jól irányzott villámcsapás, és minden meg van oldva. Másodszor pedig, a nagy családi, teletubbies-öleléses, összeborulós, jó útra térős végkifejlet után minden gonosz bocsánatot kér (hihetetlen), a varázsló pedig lemond a varázserejéről. Micsoda égbekiáltó marhaság! Hogyan akarhat valaki megszabadulni ettől a hatalomtól? A hatalomtól, hogy változtasson? Hogy jobbá tegye a világot, vagy akár csak a saját kis világát? Emlékeztek, mennyire féltem az elején? A szobámból sem mertem kimenni, de mostanra felfogtam, mi a dolgom. Nyughatatlan vagyok, hánykolódó, szédült és zaklatott, de már egy cseppet sem céltalan. 12.12. – Informátor Találtam valakit, aki tudja, hogy lesz Bárdos Alex péntek este. De azt hiszem, nem szabadna túl sokat gondolkodnom a dolgon. (Jól emlékszem, hogy valamikor mostanra jósoltak egy világvégét? Megint?) 12.14. – Péntek A horrorfilmek szoktak így indulni (és végződni), mint a tegnapi napom, sőt, mintha nemrég láttunk volna Diával egy egészen hasonló filmet. A lényeg, hogy ez az utolsó bejegyzésem, srácok. A Csapat hívott, hogy menjek el velük egy helyre, ami nemrég nyílt, és ugyan az a tulaja, mint a város zenei fesztiváljának, de nem sok kedvem volt hozzá. Nem szerettem a hangos helyeket, és nem számítottam rá, hogy megérem az augusztusi fesztivált sem, és amúgy is más terveim voltak, úgyhogy visszautasítottam. Levi erre felajánlotta, hogy átmehetek hozzá filmezni, mert a húga úgyis Albabárban lesz az este, de (fájó szívvel) ezt is passzoltam. Pedig sokkal jobb lett volna vele menni. Szóval tanítás után a város széle felé sétáltam, és órákig kóboroltam a halastavak környékén. Próbáltam először csak megfigyelni, hogy mire gondolok, aztán irányítani is, hergeltem magam, igyekeztem minél dühösebb és elkeseredettebb gondolatokat tartani a fejemben – persze nem hagytam, hogy kirobbanjon. Egyre jobban tudtam irányítani, és büszke is lettem volna magamra, ha nem tölti ki minden sejtemet a vad feszültség. Hamar besötétedett, és ahol jártam, még sötétebb volt, mint máshol, mert az utcalámpák kihunytak a fejem fölött. Este hat körülre visszamentem a Táncsics gimi környékére. A suliban még voltak páran, a tesiteremben még tollasedzés volt, és ha jól tudom, nyolcig tartott. El nem tudtam képzelni, ki bassza el így a péntek estéjét… még az ártatlan sportolók létezésének tudata is bántott. Megkerültem az épületet egyszer, majd még egyszer, aztán megálltam a tó partján, és vártam.

Hét óra felé kezdett először zajokat hordani a víz a tó túloldalához közeli szigetről. Amennyire tudtam, ők voltak odaát, Alex, az öccse, Andor, Anett, az egyikük csaja, meg talán még ketten, akiket nem ismertem. Írisz adta le a drótot, mert nincs, amit ez a csaj ne tudna, se olyan, amit ne adna tovább, megfelelő ellenszolgáltatás fejében. Sőt, meg merném kockáztatni, hogy mostanra a Bárdos testvérek is tudták, hogy érdeklődtem utánuk. Nem érdekelt. Lassan megkerültem a tavat, közben megpaskoltam pár tóparti nádszálat, amik azonnal hamuvá foszlottak. A szigetre vezető híd mellett bújtam meg egy bokor mögött, és figyeltem a szigeten iszogató társaságot. A másik csapatot. Hallottam a kacagásukat, a lányok csacsogását, mint a táblán sikált körmök hangja, fiúk dörmögését, mint egy altesti poén csattanója, és már nem kellett tovább hergelnem magam. Fizikailag kezdett fájni a várakozás, de már alig éreztem az idő múlását. Aztán eljött a pillanat. Alex bátorra itta magát, és jó ötletnek tartotta, hogy felmásszon az egyik fára. Lábujjhegyre állva néztem, mit csinál. Amikor körülbelül két méter magasra ért, és a földiek bíztatták, hogy másszon tovább, én lélegzetvisszafojtva magam elé idéztem Cseremi Zsolt képét a steril kórházi párnákon, aztán elképzeltem ugyanezt a helyzetet Levivel. Az ózonszagból tudtam, hogy működik, a vastag faág reccsenésének hangja olyan volt, mintha csont törne. Olyan érzés volt, mintha jól tarkón vágtak volna, káprázott a szemem, a fülem csöngött, a szigeten egy nevet kiáltoztak, reméltem, hogy nem az enyémet. Csöpögni kezdett az eső, és ettől kicsit magamhoz tértem. – Andor! – sikította egy lány. – Húzd ki a vízből! – ordította egy fiú. – Hívjatok mentőt, bassza meg! El akartam rohanni, de egész testemben remegtem, a lábaim mintha gumiból lettem volna, a gyomrom azt képzelte, hogy éppen a tizedikre megy lifttel. Talán két lépést tudtam megtenni, mielőtt a testem sztrájkba lépett, és elvágódtam a járdán. Elvesztettem az eszméletemet, de nem lehetett több pár másodpercnél, különben a szigeten pánikolók észrevettek volna. Reszketve talpra álltam, és a bokor ágaiba kapaszkodva megindultam a belváros felé, egyre növelve a tempót, és mire megláttam a szembe jövő mentőt, már rohantam. Nem bírtam sokáig szusszal, az uszoda mögötti sikátorban, a tóból kivezető kanális partján térdre rogytam. Egy darabig a ziháláson kívül semmit nem tudtam magammal kezdeni, aztán eltátottam a szám, mert biztos voltam benne, hogy hányni fogok – de csak egy fog esett a földre. Pontosabban a jobb felső egyes, amit néhány éve kitörtem korcsolyázás közben, és úgy ragasztották vissza. Az eséstől törhetett ki újra. Papírzsepit kotortam elő, és felitattam a vért a szám körül, de csak mikor a harmadik zsepit áztattam el teljesen, jöttem rá, hogy az orromból is ömlik a vér (sőt, gyanítottam, hogy még meg is jött, de persze ebben nem lehettem biztos). Odamásztam hát egy fához, ami a kanális partján állt, nekitámasztottam a hátam, és vártam, hogy megszűnjön a vérzés, vagy a világ. Emlékszem, hogy páran elmentek mellettem a sikátorban, de valószínűleg részeg fiatalnak néztek, amiből valóban elég sok volt az utcákon péntek esténként. Végül a népesebb és jól kivilágított utcákat sikeresen elkerülve sikerült hazavánszorognom. Ruhástól álltam a zuhany alá, és majdnem egy óráig bőgtem a forró víz alatt. Bosszút álltam. Bárdos Alex halott, gondoltam.

Két maréknyi hajszál jött ki aznap este, de már rég nem volt kétségem afelől, hogy minél gyakrabban és erősebben használom a villámokat, annál gyorsabban hullik ki a hajam. A sírástól, meg a tetemes (a negyven kilómhoz viszonyítva legalábbis tetemes) vérveszteség miatt azonnal elaludtam, és nem álmodtam semmit. Mintha meghaltam volna én is. Most szombat van, délután három, süt a téli nap, én pedig egy borotvapengét bámulok, most éppen itt van a laptopom billentyűzetén. Nem tudom, mit csináljak. Mármint mit tegyek most. Mit érezzek. Alex bántotta egy barátomat, Levi éppen ma mondta, hogy Zsolt állapota rosszabbodott, a gyulladás a mellhártyájára is átterjedt. Még él, de nem valószínű, hogy sokáig. Ezért meg akartam ölni Alexet. Ez volt a szándékom. Meg akartam ölni egy embert, aki egy másik ember halálát okozta. És ez rettenetes. De van rosszabb. Dia dél körül írt nekem Facebookon, hogy hallottam-e a nagy hírt. Hogy a Táncsics gimi egyik diákja meghalt az éjjel, a szigeten. A mentők még nem adták ki a közleményt, hogy mi volt a halál oka, de azt tudjuk, ki volt az. December tizenharmadikán éjjel meghalt Bárdos Andor. Értitek a problémámat?! Szóval, ez az utolsó bejegyzés. So long, guys! 12.14. – Kopaszkutya Tudjátok, amúgy, hogyan kell használni egy borotvapengét? Mert ez az én tippem.

12.16. – Ítélet Elég régóta már otthon is kendőben vagy sapkában járok, és anya már meg sem próbált a hajamról kérdezni, vagy bármilyen orvoshoz elrángatni, de a hiányzó fogamat észrevette, úgyhogy ma a fogorvosnál kezdtem suli helyett. Ami tekintve, hogy nem akartam a barátaim szeme elé kerülni, nem volt rossz ötlet. – Menthetetlen – állapította meg lemondóan a doktornő. „Igen, az vagyok”, mondtam volna, ha nem lóg ki a számból egy gumikesztyűs kéz. – És a diagnózis? – kérdezte. – Kiderült már valami? – Semmi. – Az onkológus mit mondott? Őszintén, nem is emlékeztem, hogy lettem volna ilyen nevű szakorvosnál, de még azt sem tudtam felidézni, hogy pontosan mit is vizsgál ez a részleg. Úgyhogy csak megráztam a fejem, és nem tudtam hova tenni a doktornő sajnálkozó arckifejezését. Mielőtt nekilátott kiszedni a gyökér még kapaszkodó darabjait, egy lidokaininjekciót adott a felső állkapcsomba. Valószínű azért, mert közelebb volt az agyamhoz, ez nem csak elbódított, hanem teljesen kiütött. Legalább háromszor riadtam fel arra, hogy alszom, vagy legalábbis nem vagyok magamnál, és a lámpák ezt közönyösen nézték minden alkalommal. Én elaludtam, de ők nem; bennem minden elaludt. A feszültség is. De a lámpák és az elektromos fúró nem. Nem éreztem az idő múlását, ahogy azt sem, mikor jutott eszembe a gondolat, a lényeg, hogy mire a doktornő megszabadított az összes gyökeremtől, már megvolt az ötlet: a lidokain az én kriptonitom. Ha ideges leszek, és félő, hogy történik valami, nem lenne szükség másra, mint elég lidokaint kapnom, és megszűnik a veszély. De aztán rájöttem, hogy ha én egyszer ideges leszek, nem hogy injekciót beadni lennék képtelen, de többnyire beszélni sem tudok. Vagyis kellene valaki, aki mindig mellettem van, és vigyáz rám, és ha valami félresikerül az életemben, bead egy lidokaininjekciót. Mondjuk olyan spéci nyomással működő belövővel, ahogy a cukorbetegek kapják az inzulint. Vajon Levi elvállalná? Persze annak a valakinek velem kéne élnie, és mindig, de mindig mellettem lennie, végül is ki tudja, mi dühíthet fel? Mellettem kéne aludnia is, persze kizárólag az emberiség érdekében. És akkor nem történne olyasmi, mint pénteken, amikor nem én gondolkoztam, hanem a villámok, úgy hiszem. Nem tennék, de még csak nem is gondolnék olyat, amit nem lenne szabad. Szépen kitaláltam, de Levinek (természetesen) mégsem vetettem föl, hülyének nézett volna. Nem is voltam benne teljesen biztos, hogy egyáltalán a szeme elé akarok kerülni, de tanítás után (amit ellógtam… természetesen), ő kért, hogy menjek fel hozzá. Féltem. A fogorvosnál arról álmodtam, hogy együtt fogunk élni, de tudtam, hogy ez lehetetlen, mert romlott vagyok, bűnös, nem is élőlény, hanem fegyver, és még Levi sem fog megbocsátani azért, amit pénteken tettem. Valahol reménykedtem, hogy minden rendben lesz, mégis meglepődtem, amikor mosolyogva nyitott ajtót, és ezekkel a szavakkal fogadott: – Főztem neked egy kávét – majd a zavart arckifejezésem láttán hozzátette: – Narancslé is van. Azzal betessékelt a nappaliba. Leültem, de nem szóltam semmit, csak néztem, ahogy fodrozódik a kávé a remegő csészében. – Mi volt a fogorvosnál?

Leviék macskája, Teiresziász akkor a lábamhoz dörgölőzött, és ettől kitört belőlem a sírás. Lidokain kéne – gondoltam, de minimum egy villámhárító… És akkor Levi megölelt. Hirtelen volt, mint egy merénylet, olyan gyorsan teremett mellettem, mint a fény, amikor felkapcsoljuk a villanyt. Nem hogy elkeseredni, de meglepődni sem volt időm. – Semmi baj. – Sajnálom – mondtuk egyszerre, pontosabban én zokogtam. – Nincs mit sajnálnod. – De megöltem Andort! – Tudom, olvastam. – De hát én… Andor halott. – És? – És nem akartam! Ártatlan volt! – Nem volt ártatlan – mondta különös arccal, amitől a könnyek meggondolták magukat a torkomban. – Miről beszélsz? – Csak azt akartam mondani – kezdte megfontoltan –, hogy ha Alex rászolgált a halálra, akkor Andor is. – Hogy mondhatsz ilyet, hát semmi köze nem volt a… – Cseremi Zsolt esetéhez talán nem volt köze, de ez nem jelenti azt, hogy sose bántott senkit. Vitatkozni akartam, de az utolsó „de hát” majdnem megfojtott, amikor félrenyeltem. Amikor rájöttem, mit jelentenek Levi szavai, és főleg a fény a szemében, kipukkadt a fejünk fölött a villanykörte. Ordítani akartam, de talán a torkomon akadt szavak miatt nem ment. Aki Levit bántja, az halott, maximum még nem tud róla. Abban a pillanatban halt meg, amikor kezet emelt rá, és a gyilkosa önmaga, én csak a fegyver vagyok. Olyan vagyok, mint a drótkerítés, amibe áramot vezettek, nem én tehetek róla, ha valaki meghal, aki túl közel jön, az magára vessen. És Andor még hálás lehet, hogy az áram gyorsan öl, nem pedig olyan kínkeservesen, ahogy abban a pillanatban szerettem volna… Persze mindez már nem számított. A többieknek nem beszéltünk a dologról. Nem kérdezték, én tettem-e, én meg nem dicsekedtem vele. Biztos vagyok benne, hogy akik ismertek, azok legalábbis sejtették a dolgot, de nem hozták szóba, és ezért nagyon hálás voltam. És persze az is megfordult a fejemben, hogy Levi hazudott Andorról. Simán elképzelhető, hogy csak azért mondta, amit mondott, és nézett úgy, ahogy, hogy azt gondoljam, Andor megérdemelte… És ha így van? Akkor kevésbé vagyok bűnös? Ígyis-úgyis megöltem valakit, mit számít, mit tett, vagy mit nem? Andor egyébként is olyannak látszott, mint a bátyja, ha eddig még sosem bántott senkit, hát biztos vagyok benne, hogy nem rajta múlt. Mondjuk, hogy ez megelőző intézkedés volt… Becsaphatok ezzel még valakit? Mármint, te jó ég, micsoda marhaságokat beszélek! Öltem. Ennyi. A körülmények mellékesek. Én is halálra vagyok ítélve. Az, hogy közben talán biztos vagyok benne, hogy jót tettem Levivel, csak az érzéseimen segít, rajtam nem. (Ha ezt olvasod, Levi, kérlek, ne válaszolj, ne mondd meg, mi az igazság, addig jó, amíg nem tudom.) 12.19. – Point of no return Őszinte leszek: nem tudom pontosan, mi történt ma. A legtöbb dolog ködös, de valamit ki tudok belőle hámozni… talán.

Talán már ismertek annyira, hogy tudjátok, hogy stresszhelyzetben leblokkolok. Először a hangszálaim mondják be az unalmast, aztán az agyam, és ha rövidre zárok, kiégnek a biztosítékok, na, akkor isten óvjon mindenkit. Amikor kémiaórán Raboczkyné kérte, hogy álljak fel, azt hittem, csak feleltetni akar. Akkor megmondtam volna neki, hogy sajnos semmit nem tudok, és adjon egyest ahelyett, hogy egymás idejét pazaroljuk, de nem ez történt, egészen mást kérdezett. – Miért van magán sapka? Mint a nyuszikás viccben, csak ez nagyobbat fog csattanni – gondoltam, de megszólalni nem tudtam. Az osztálytársaim, akikkel amúgy sem beszéltem sokat, de mostanra már azt sem bántam volna, ha nem léteznek, mind engem bámultak. Talán néhányan úgy gondolták, megérdemlem, mert más ruhában járni, és máshogy viselkedni, mint ők igenis bűn, és én vissza akartam vágni, minek ide hét csapás, Violától egy is feleslegessé teszi a többit, és többet sem az érettségi, sem a műkörmötök, sem a feketébe öltözött kis hülyék miatt nem kéne aggódnotok… De egy hang sem jött ki a torkomon. – Hogyan akar beilleszkedni a társadalomba – kezdte a litániát Raboczkyné anélkül, hogy rájött volna, mit is művel -, ha az iskola alapvető szabályait sem képes követni? Dübörgött a vér a fülemben, és ha nem zubog bennem a düh, meg nem éget belülről közel kétszázharminc Volt (ez csak egy tipp), akkor talán valami értelmesebbet művelek. De így csak kábán a sapkámért nyúltam. Az osztálytársaim felhördültek, amikor meglátták a csupasz koponyám. Tőlem jobbra legalább két szólamban hisztérikus nevetés hangzott fel, Dia pedig halk káromkodásba kezdett mögöttem, és bár nem láttam, és nem is mondta, biztos vagyok benne, hogy bebújt az asztala alá. – Sehogy nem akarok – mondtam állítólag, legalábbis Dia később így mesélte. Én nem emlékszem, mert azonnal megrohant az a meghalós, puha sötétség. Az elsősegélyszobában tértem magamhoz, ami azért vicces, mert a helység éppen egybeesett Raboczkyné szobájával. Végül is logikus lenne, hogy egy kémiatanár konyít valamennyire a gyógyszerekhez, és még most is biztos vagyok benne, hogy az érzéketlen, rideg vegyületekkel jól bánik a nő. De engem nem értett meg. Szerencsémre, és mindenki szerencséjére Diát láttam meg először. Örültem, hogy él. – Felébredt, tanárnő. – Hála az égnek… Némán feltápászkodtam a kis priccsről, de amikor észrevettem, hogy egy élénk vértócsa terpeszkedik ott, ahol addig a fejem volt, majdnem visszazuhantam. – Már hívjuk a mentőket – mondta Dia. – Nem tudjuk, mert nincs áram – hallottam a tanárnő hangját. – Nincs valamelyikőtöknél rádiótelefon? Dia odaadta neki a mobilját, de közben nem engedte el a kezem. – Elájultál – mondta, mielőtt megkérdezhettem volna, mi történt. – És asszem beverted a fejed… Hiába kerestem azonban a sajgó púpot a koponyámon, nem találtam. A jobb fülem viszont egészen furcsán viselkedett, pontosabban nem viselkedett sehogy – a zúgáson kívül semmit nem hallottam vele. – Ez a fülemből jön – suttogtam vértől ragacsos fejemet tapogatva. – Mindjárt hívjuk a mentőket – mondta a tanárnő, mint egy mantrát, de sehogy sem boldogult egy érintőképernyőssel. Mi pedig nem segítettünk neki. – Elment az áram – állapítottam meg, csak úgy, magamnak.

– El. – Hogyhogy nem történt semmi más? – Elájultál, mielőtt nagyobb baj történhetett volna, gondolom. – Mindjárt hívjuk a mentőket – mondta megint Raboczkyné. – Nincs szükségem mentőre… – Tudom. – Ki akarok menni… – Meg kell nyugodnod. – Meg fogok fulladni – Olyan furcsán voltam rosszul, ahogy még soha. Most nem a szokásos fejfájós, hányós, remegős tünetegyüttes volt, mint a villámok után (vagy másnaposan), hanem a mellkasomat nyomta valami szörnyen, mint egy pánikrohamnál, és égtek a szemeim. – A mentő már úton van – jelentette ki diadalmasan Raboczkyné, és még a rosszullét ellenére is (vagy talán éppen amiatt) az jutott eszembe, hogy talán postagalambot használt – nem tudtam elképzelni, hogy boldogult a mobillal. – Nincs szükségem mentőre…! – Nem tudtam kiabálni, pedig akartam. – Figyelj, Viola… sajnálom, ami történt. De mondanod kellett volna, hogy beteg vagy, különben honnan tudtam volna? – Nem vagyok beteg, csak elájulok néha… –… Vagy édesanyád bejöhetett volna, és beszélhetett volna az osztályfőnököddel, hogy próbáljunk meg kímélni, amíg tart ez az állapot… – Nincs semmilyen állapot! Nincs semmi bajom! –Nem tudom, hogy kiabáltam, vagy csak nyökögtem, de ígyse-úgyse hatott. – Be kell látnod, hogy ez a sérülés nem az iskola hibája volt – Egy vékony, fémes, henger alakú dolog csúszott a véresebbik kezembe, de az agyamat teljesen lekötötte a rosszullét, és a vita a tanárnővel, ezért alig vettem észre. – Szeretnénk, ha ezt alá is írnád nekünk, nehogy később baj lehessen belőle – mondta, és sután a szememhez emelt egy papírlapot. Akkor értettem meg a tollat a kezemben. Egy előregyártott formanyomtatvány vész esetére, ha az egyik gyerek összetörné magát, hogy ne lehessen az iskolára verni a balhét. Teljesen érthető lépés, és komoly, felnőttes gondolkodásra vall, de az istenért, még egy nyamvadt papírzsepit sem kaptam, hogy letörölhessem a vért a fejemről. – De tanárnő, hisz alig van magánál – próbált hárítani Dia. – Akkor talán aláírhatná a nevében. A tanárnő egyik szokása volt, hogy még télen is miniszoknyát hordott, a mai nap sajnos éppen egy fehér példányt. Nem akartam nagy jelenetet rendezni, csak ellökni magamtól, de amilyen kába voltam, ez sem úgy sikerült, ahogy akartam. – Nincs semmi bajom, és nem írok alá semmit – mondtam, és én esküszöm, hogy csak kicsit arrébb akartam lökni, tényleg semmi többet. A legnagyobb baj nem is az volt, hogy a szoknyáján egy hatalmas, véres kéznyomot hagytam, bár ez egy tipikusan annyira drámai húzás volt, hogy ha egy könyvben olvasnám, letenném, és átadnám anyukámnak. A baj azzal volt, amit sem akkor sem soha máskor nem tudtam irányítani. Amikor ellöktem Raboczkynét, ő összerezzent, pontosabban összerázkódott, mint akinek rohama van, a térdei befelé csuklottak, kezei a levegőbe repültek, és görcsösen markolták a semmit. Nem emlékszem, melyikünk sikított, de Dia biztosan. Én hátrahőköltem, ahogy csak tudtam, a véres priccs mögötti falra préselődtem, Dia viszont a tanárnő után kapott, megakadályozva, hogy a földre zuhanjon. A földön térdelt előttem, ölében Raboczkynével, aki még mindig remegett, mint egy

epilepsziás. Dia szerint addigra már csillapodott a roham, én mindenesetre nem vettem észre, talán azért mert hisztérikusan zokogtam. – Mit csináljunk?! – Menj ki – mondta Dia, higgadtabban, mint a helyzet megkívánta. – Mosakodj meg a zuhanyzóban, még tart a tesióra, nem lesz bent senki. – De Raboczkyné… – A mentők úgyis úton vannak, nem lesz semmi baja. – De… –Szerinted mi lesz, ha itt találnak?! – ordította, és ebben volt logika. Sarkon fordultam, és kirohantam a tanáriból, de nem az öltöző felé. Átvágtam az aulán, és nem érdekelt, hogy még mindig csöpögött a vér a fülemből. Hogy csinos kis morzsaösvényt hagytam magam után vérből. Úgyse jövök ide vissza többet. Az aula teljesen üres volt, és az udvar is, senki nem figyelt rám. Szeretem, amikor senki nem vesz észre. Dübörgött a fülem, és a szívem helyén egy erőmű füstölgött. Felrémlett előttem, ahogy az iskola lángokban áll, és már nem tehettem mást. Ahogy megláttam a felhőkön áttört napfényt, jobbra iramodtam, a tó felé, lerohantam a síkos lépcsőkön, és a mocskos vízbe vetettem magam. Láttam, ahogy körülöttem elsötétedik minden, aztán kékes villanásokat magam körül, egyre többet és többet… Igyekeztem a víz alatt maradni, és ahogy sejtettem, a fények alábbhagytak, amikor elfogyott a levegőm. Kitombolta magát. Egyelőre nem voltam veszélyes. Már fel akartam jönni a felszínre, amikor valaki megragadta a vállam, és kivonszolt a partra. Reszkettem, de nem a hidegtől. – Hülye vagy?! – ordítottam a fiúval egyszerre. – Miért mentél a vízbe? – Megrázhattalak volna! – Megfulladhattál volna! – Muszáj volt valahol levezetnem, és inkább ott, mint az iskolában, és… – Amikor elment az áram, azonnal elindultam, hogy megkeresselek… – Nem volt nehéz dolgod – mondtam a vércseppekre mutatva. – Megsérültél? – Azt hiszem, csak elpattant egy ér… – Az nem vérzik ennyire, mutasd! – Talán nem a hidegben kéne ezt megbeszélnünk. – Igazad van, gyere át hozzánk! – mondta. Nem vitatkoztam. Az áramszünet és a mentők okozta fejetlenséget kihasználva Levi visszarohant a cuccainkért, és nem került öt percbe, mire mindketten a buszmegálló felé siettünk. Nem fáztam. Egy kicsit sem. Diának hagytunk üzenetet a mobilján, hogy jöjjön át Leviékhez, ahogy csak tud, a kapucsengőn a Tamási István nevet kell keresni. Most majdnem dél van, Levi bekötötte a fülemet egy olyan elsősegélyen tanult kötésfélével, és várunk. 12.19. – Szociális öngyilkosság Körülbelül fél órával később valóban csöngettek, de nem Dia volt az, hanem Bence.

– Hát te? – Csak biztos akartam lenni benne, hogy jól vagytok. –És a nővéred? – kérdezte Levi, de a fiú csak vállat vont. – Mittomén. – Akkor honnan tudtad, hogy itt vagyunk? – kérdeztem. – Mindenki tudja – ráncolta a homlokát, és valamiért ettől erőt vett rajtam a paranoia. – Hogy érted ezt? – Kiírták, hogy együtt szöktetek el a suliból, és tuti, hogy nem anyádhoz mentetek. – Hova írták ki? – Hát a csoportba. Facebookra. – Értetlenkedésünket látva elővette a mobilját, behozta rajta az oldalt, és átadta nekem a készüléket. A képernyő felső részét villámok töltötték ki, középen a „Viola barátai” felirat virított, alul pedig a beszélgetés. „S.O.S. ALERT, elment az áram valaki valamit?” 36 like, 48 comment – Ez mi? – kérdeztem. Azt hittem, türelmes vagyok, de Bence arca megfoghatatlan ijedtséget sugárzott. És ez jól esett. – A… a Facebook-csoport. Tudod, ahol mindig megbeszéljük, hogy mi történik… tudod… Rányomtam a kommentekre. Görög Bence: „Nemtom, asszem kémiája van a földszinten.” Esti Christy: „Whááá, bírnám, ha berobbanna valami klórgáz izé” Túrós Bálint: „Itt vannak a szomszéd teremben, kajak kiabálnak!” Görög Bence: „Meneküljünk? XD” – És én erről miért nem tudtam? – Nem… ?! Nem tudtál? Azt hittem, benne vagy… – Nem, nem vagyok. – Láttam, hogy füstölögni kezd a telefon, de sokkal jobban lekötött az írás, mintsem hogy ezzel foglalkozzak. Galambos Letícia: „Áh haggyámár, ha valami izgi lenne, már rég nem állna a suli” Simon Krisztián: „Istenem, add, hogy ma végre felrobbanjon a suli” Simon Krisztián: „És hogy dögöljön meg a sok gyökér” Simon Krisztián: „Akik a kórházba küldték Zsoltot” – Viola… a mobilom… – krákogta Bence, de nem érdekelt. Görög Bence: „Ámen” Simon Krisztián: „Ámen” Esti Christy: „Nemá” – Kik ezek az emberek?! – kérdeztem, a szemem fájni kezdett a rengeteg cikázástól. – A… oda van írva, a barátaid… látod? Ők a barátaid… – A barátaim? Azt sem tudom, kik ezek! Korpás Tibor: „holvannak má azok a villámok má, éppen németdogát írunk XD” Szabó Eszter: „Jaja, igazán tekintettel leheté ránk is viola” – Ezek ott voltak Zsóka buliján, a Múzeumban. – Viola, kérlek, tedd le a telefont – mondta Levi, ahogy a készülék műanyag borításának egy cseppje a padlóra hullott. – Megmondtam, hogy tartsátok titokban! Vagy legalább az ellenségeimnek ne mondjátok el! – Ellenségeid? – hüledezett Levi, de nem érdekelt, minden figyelmem, minden energiám Bencére összpontosult. – Nem én voltam! Esküszöm! Az emberek csak jöttek, mert… csodálnak, és szeretnek téged…

– EZ NEKED SZERETET?! – felé tartva a már betegesen vibráló kijelzőt, rajta éppen a „kíváncsi vagyok ma kit vág agyon a villámtyúk” mondat égett. – Ne bánts… – TŰNJ EL INNEN! – A készülék maradványai égett foltot hagytak a bejárati ajtóban, amin át Bence tényleg csak pillanatokkal azelőtt menekült ki. Tombolni akartam, ordítani, és szétszedni apró darabokra az egész házat. Tudtam, hogy nem számíthatok senkire, hogy azok is elárultak, akik eddig mellettem álltak… Kivéve talán Levit. Mielőtt lenge porhalommá változtattam volna az otthonát, gyorsan átölelt, és leültetett a kanapéra. – Nincsen semmi baj… – De elárultak… kibeszéltek… – Semmi baj… – Kinevettek a hátam mögött… – Pszt, minden rendben lesz… – Meg akarom ölni őket. Hát, ennyi volt ez a pokoli nap. Levi nem akar beszélgetni az iskoláról, azt mondja, csak azt akarja, hogy ne idegeskedjek, de nem hagyja, hogy meggondolatlanságot csináljak. (Meggondolatlanságnak számít az, amin ennyi ideje gondolkodom?) Még most délután letöröltem magam Facebookról, úgyse igazán hiányoznék onnan senkinek. Bencéről semmi hír, de az biztos, hogy él – remélem, mostanában nem akadunk össze, bánnám, ha meggondolatlanságból baja esne, mert tényleg volt idő, amikor bírtam. Dia is írt egy SMS-t, hogy él, de többet nem, valószínűleg beszélt az öccsével, és itt vége is a mesének. Nem hiszem, hogy sokáig bírom még. 12.20. – Átmeneti menhely Levi apjának semmi kifogása nem volt az ellen, hogy náluk töltsem azt az éjszakát. Először ragaszkodott hozzá, hogy bevigyen a kórházba a fülemmel, mert, mint mondta, ez „nagyon komoly betegség jele is lehet”, de addig tiltakoztam, hogy belátta, hogy nincs esélye. Valami orvosféle egyébként, és végül azt mondta, hogy még mindig nagyobb biztonságban vagyok ő és Levi felügyelete alatt (Levinek már van elsősegélyvizsgája), mint a suliban, vagy egyedül otthon, míg anya dolgozik. Ha már anyáról van szó, István bácsi (ő kérte, hogy hívjam így) állítólag ismeri valahonnan, fura mi? Úgyhogy fel is hívta, még tegnap este, és megmagyarázta neki a helyzetet, ami után már ő sem ellenezte, hogy itt aludjak. Vagy akár itt töltsek pár napot, bár nem úgy terveztem nem akarok sokáig a terhükre lenni. Főleg azok után, ahogy Heléna reagált rám, amikor tegnap este találkoztunk. Amikor hazajött, még nem látott meg, ezért csacsogva mesélte a napját Levinek, aztán amikor észrevett, elhallgatott, és kővé dermedve bámult. Kiöltötte rám a nyelvét, felkapta a karjaiba Teiresziászt, aztán egy gúnyolódó versikét morogva bevonult a szobájába. „Senki sem szeret, Mindenki nevet, Mindenki boldog Nélküled!” Levi utána akart menni, hogy kibékítse, de visszatartottam. Heléna nem volt fontos. Ő csak egy porszem a hóviharban.

Sőt, tulajdonképpen nem is olyan ellenséges, mint ahogy először gondoltam. Ma Levi és én nem mentünk iskolába, de ő igen, és amikor az ajtóból visszafordult elköszönni a macskájától, rám nézett. A kanapén ültem, és megéreztem, hogy bámul, csak arra várt, hogy a tekintetünk összetalálkozzon, mert nem mert megszólítani. – Mit tudsz Cseremi Zsoltról? – kérdezte szégyenlősen. – Amikor utoljára bent voltam nála, még kómában volt – mondtam. Nem volt kedvem szépíteni a dolgon, de a hatás, amit a szavaim tettek Helénára, meglepett. A lány válla megereszkedett, és sűrűn kezdett pislogni – nehogy túlságosan átnedvesedjen és elfolyjon a sminkje. Talán motyogott valami köszönömfélét, a rossz fülemmel nem igazán tudtam kivenni, aztán eloldalgott. Ma nem mentünk suliba, főleg filmeztünk, dumáltunk a dolgokról, hogy hogyan maradjak minél nyugodtabb, Levi próbált belém diktálni némi levest (aminek vastag zsírréteg úszott a tetején), és nagyon jól esett. 12.21. – Anyakomplexus Mondtam már, hogy Levi apja szerint akár hosszabb időre is maradhatnék náluk. Tegnap este felvetette, hogy maradhatnék Szilveszterig, merthogy csak addig kapott szabadságot, de addig is... nem is tudom, mit mondott pontosan a lelkiismeretéről és az orvosi kötelességéről, de valami olyasmi volt a lényege, hogy ha hazaengedne, tudva, hogy akár beteg is lehetek, nem tudna többet tükörbe nézni. Persze nem mondhatom meg neki, hogy ez nem betegség, hanem valami más, de nem bántott különösebben az ötlet, hogy ennyi időt töltsek Levivel, sőt... Úgyhogy tegnap felhívtam anyát, és előadtam neki István bácsi ötletét, hogy maradjak itt az ünnepekre - mondanom sem kell, hogy hogyan reagált. Mondtam neki, hogy ha átjön, legalább a laptopomat hozza át, de nem hozta, asszem túl ideges volt hozzá. Este már nem indult el, mert olyan fél tizenegy felé hívtam, direkt, hogy ne rohanjon át azonnal. Így viszont ma reggel a kapucsengőre ébredtem. Levi szerette volna, ha az ágyában alszom, és ha ő is ott aludt volna, még bele is mentem volna, de ő (természetesen) úriember módjára a kanapéra költözött volna, úgyhogy inkább én aludtam a kanapén. Nem akartam kitúrni szegényt. Amikor felriadtam, tudtam, hogy anya csönget - pislogni is kezdett a lámpa a fejem fölött (reggel még olyan sötét volt, hogy kellett), és sistergett a rádió, amit Levi apja hallgatott a reggeli kávéja mellé. – Viola – szólt csendesen István bácsi. Nem tudtam, hogy azt akarja, nyissam ki anya előtt az ajtót, vagy azért szól rám, mert látja a pislogó lámpát, és tudja, hogy én okozom, de abban biztos voltam, hogy uralkodnom kell magamon. – Bemennél kérlek Levi szobájába, amíg beszélek édesanyáddal? Nem volt kifogásom. Levi éppen akkor sietett ki, és egy "jóreggelten" kívül nem mondott semmit, csak rám csukta a szoba ajtaját. Egyedül maradtam. Megint. De hát itt van nekem Levi laptopja, és mire anya felért a lakásba, már le is gépeltem mindezt. Most pedig, tudom, hogy nem szép dolog, de hallgatózni fogok. Eddig semmi izgalmas, anya erősködik, hogy hogy lehetne nekem jó egy olyan helyen, ahol nem vagyok otthon… pedig a vak is látja, hogy nekem most egy olyan hely kell, ahol nem húznak fel. És mit

ne mondjak, a várható karácsonyi Nagy Éves Rokondömping minden, csak nem nyugalmas. Főleg ilyen fejjel. Most anya azt magyarázza, hogy ilyen súlyos betegen nem maradhatok távol otthonról. Persze, ez annyira jellemző, hogy ha van valami probléma (nevezetesen én, a villámaim, és hogy a villámaimtól legyengül a szervezetem), ő rögtön olyan magyarázatot talál rá, ami neki a legjobban tetszik, nem baj, ha nem éppen ésszerű. De nyilván, valami nagy, és ködös betegségre fogni mindent sokkal egyszerűbb, mint az, hogy tényleg megnézze, mi történik a lányával. Levi apja pedig azt válaszolja: - Abban viszont egyetértünk, hogy Violának orvosi felügyeletre van szüksége. Viszont korlátozottan cselekvőképes, és tökéletesen beszámítható, persze, csak amíg az ellenkezője be nem bizonyosodik, de így szabadon visszautasíthat mindenféle kezelést vagy felügyeletet, itt viszont... Távolabb sétált, vagy lehalkította a hangját, vagy nem tudom, de nem egészen értem, mit mond. - Főorvos úr - Ez anyám hangja, már nem olyan heves, mint eddig. - Melyik stációban vagyunk? - Nem fogok hazudni magának, de még mindig nincs elég rálátásom az eseményekre, hogy őszintén mondhassak bármi biztatót. Most azon gondolkozom, hogy anya és István bácsi mióta, és miért ismerik egymást. - Akkor mit javasol? Esetleg... kezelést? Bármit... Bármit ki tudok fizetni! - Vizsgálatokat, mindenek előtt. Majd megteszem, amit tudok... Beszélgetnek, de nem sokat értek, csak pár szót, például "cété", "koponyaröntgen", meg "onkológus". Abbahagyom, mert jön Levi, és nem akarom, hogy tudja, hogy hallgatóztam... (bár úgyis olvassa a blogot XD) 12.21. – Anya egy komplex nőszemély Levit nem lepte meg, hogy hallgatóztam. Azt mondta, ismer, úgyhogy kár is tagadnom. Persze nem mondott semmit azokról a részletekről, amiket nem hallottam, hiába faggattam. Persze idegesít, hogy titkolózik, főleg úgy, hogy az anyámról és rólam van szó, de... valahol imponál, hogy ilyen megbízható. Most filmezünk a laptopján (az X-men irtó vicces tud lenni, ha... tudjátok, ha villámok jönnek az ember fejéből... "Tudod, mi történik egy varanggyal, ha belecsap a villám? Ugyan az, mint minden mással" XD), szóval mobilról írom ezt a bejegyzést. Hozzá kell szoknom. Levivel azon filozofálunk éppen, hogy el kéne-e mondanom anyának a villámokat. Én természetesen a nemre szavaztam, de Levinek voltak érdekes gondolatai. Kezdem például érteni, hogy anya mennyire félt engem. Úgy értem, hajnalban beállítani egy főorvos lakására balhézni, hát ehhez vagy nagyon őrültnek kell lenni, vagy nagyon elkeseredettnek. És ja, ha jobban belegondolok, elég furán viselkedek egy külső szemlélőnek... talán mégis lenne értelme mesélni neki a dolgaimról. Nem tudom, hogy fogadná, de legalább nem kéne attól rettegnie, hogy belehalok valami betegségbe... Helyette retteghetne attól, hogy a villámokkal túlfeszítem az idegeimet, és az agyam úgy fog kifolyni a fülemen, mint a mikrózott kocsonya. Pfúj! Persze tuti, hogy Bárdos Andorról nem beszélnék neki, meg persze Raboczkynéről sem, de legalább valamit... nem akarok egyedül lenni. Vagy elijeszteném? Bolondnak tartana? Vagy közveszélyes

őrültnek? Ú, annyi könyvben olvastam ilyen esetekről, és tudjátok, hányban lett jó vége? Egyben sem. Hiányzik az anyukám, nem akarom, hogy féljen tőlem, így viszont az őrületig aggódja magát miattam. F'ckn' ördögi kör ez :/ Arra jutottunk, hogy majd Szilveszter után újra átgondoljuk, majd ha kicsit nyugodtabb leszek, mert most a sok filózástól füstölögni kezdett a laptop. Gyorsan abbahagytam a gondolkozást, így nem lett semmi baja, szóval most folytatjuk a filmet. 12.23. – Green Day – St. Jimmy fordítás Levi ezt kapja holnap karácsonyra :D Úgyhogy egy szót se neki róla, ha látjátok ;) Sajnos mással nem tudok kedveskedni neki, pedig megérdemelné. A sikátor túloldalán egy angyal földre száll, olyan, mint egy díszlövés, mikor szíven talál. Ragyog a sziluett, de hiába született, azt ígérte, eljön érted, és itt van (itt van köztünk): „A nevem Dzsimi, de jobb lesz, ha a szádra sem veszed, Öngyilkos kommandós, kitől anyád rettegett, Negyven rabló hercege, most bemutatkozom (húzd ki a tűt a karomból, ha unatkozom): Egy ellentétes védőangyal, tépett szárnnyal és öngyilkos hajlammal! Cigaretta, leveszacskó, na, miért vagyok tahó? Az anyám egy kurva volt, az apám Allan Poe. Itt nőttem fel, ahol minden király harcolt és meghalt, hol minden lángban áll. Egy ellentétes védőangyal, tépett szárnnyal és öngyilkos hajlammal! Te hozzám beszélsz? Gyere csak, ha bőgni akarsz! Szent Dzsimi! A nevem Dzsimi, mondjuk azt, hogy Stephen King fia, és sehol nem érzem magam jól; egy kamasz asszasszin, akit hajt a pia, és nincsen messze már a vadkan-ól. Nem szívesen mondom, de én megmondtam, úgyhogy lődd le magad, mielőtt én lövök!

Mind elvesztünk itt lent, üdv a klubban, az elveszettek trónján sorban én jövök.” Ez komikus, és tragikus, hogy Szent Dzsimi, hát ez volnék én… (… és a szádra ne vedd!) Amúgy kezdek egyre jobban lenni, tényleg segít a nyugalom. Úristen, most látom csak, hogy megint jobbra zárta a blogfelület, és milyen furán színezett ki néhány sort... á, most nem akarok ezzel foglalkozni, kinyomtatva úgyse fog látszani. 12.25. – X-men mas (bocs, ez kellett XD) A karácsony hihetetlenül jól telik. Sokat pihenünk, főztünk együtt Levivel, nézzük a bugyuta karácsonyi filmeket a tévében. Kicsit furcsálltam, hogy Leviéket egy rokon sem látogatta meg, de elmesélték, hogy a legtöbben nagyon-nagyon messze élnek. Az édesanyja pedig varrónőként dolgozik Passauban, és karácsonyra nem kapott szabadságot. Szegény :( Levi nagyon örült a versnek, és képzeljétek, én is kaptam tőle ajándékot! Meg is mutatom:

Ez egy gyönyörű, hosszú, hullámos barna paróka, egészen hasonlít arra, amilyen a saját hajam volt. Persze látszik már rajta, hogy nem vadonat új (tuti, hogy Levi nem engedhetett volna meg magának egy újat), de ettől valahogy igazibbnak hat. Annyira gyönyörű, és olyan jó végre normális embernek kinézni, hogy azt el sem tudom mondani. De talán el sem hinnétek. Mióta Leviéknél vagyok, olyan, mintha nyaralnék. És látjátok, hogy milyen jót tesz, asszem a képen is látszik a javulás. A színem is jobb, kisebbek a karikák a szemem alatt, és a villámok sem jönnek túl

gyakran. Visszagondolva, Bence telefonja óta csak egy villanykörtét durrantottam ki, az egyik éjjel, amikor rémálmom volt, de ez, tekintve a korábbiakat, simán belefér. Megsúgom nektek, de csak halkan, hogy most egészen optimistának érzem magam. Lekopogom, meg minden, és ne is adjátok tovább senkinek, de azt hiszem, hogy Levi és István bácsi segítségével képes leszek olyan nyugodt maradni, hogy tudjam irányítani a villámokat. Más szóval, rendbe fog jönni minden! Szorítsatok! 12.27. – Vért (mármint páncélvért, nem az, amelyik folyni szokott) Ma Levi elhívott sétálni, és végre élesben is kipróbálhattam a parókát. Működött. Végre nem éreztem azt, hogy mindenki engem bámul, és így a város karácsonyi díszkivilágítása sem szenvedett különösebb károkat. Sőt, pislogáson kívül alig valami történt. Levi anyjának egyik kabátját viseltem, ami barnaságával egy kicsit sem ütött el a főutcán kavargó karácsonyi tömegtől, vagy a környező utcákon lézengő, forralt bort szürcsölő emberektől. Szegfűszeg és fahéjillat vonta be az egész belvárost, már délután három felé félhomály volt, a villanygyertyák pedig szikráztak a hidegben (ezúttal nem szó szerint!). Az árusok bódéiból karácsonyi dalok ömlöttek, néhányból pedig az Auld Lang Syne, tudjátok az a skót újévi dal. Levi vett nekem egy bögre forralt bort, és együtt bámultuk a színpadon táncoló óvodásokat, aztán elkanyarodtunk a Pláza felé. - Tudod már, hogy miben jössz? - kérdezte Levi, amikor beléptünk a zsúfolt, de legalább fűtött épületbe. - Mibe... hova? - értetlenkedtem. - Hát a Szilveszterre. Teljesen elfelejtettem, hogy az iskola újév éjszakáján beöltözős bulit tart. Visszagondolva mintha olvastam volna valahol, mondjuk egy szórólapon, amit a szekrényembe dugtak, vagy egy plakáton a folyosón, nem tudom, de szerintem teljesen érthető, hogy nem foglalkoztam a dologgal. - Megyek a Szilveszteri buliba? - Hát meghívtalak, nem? És tényleg. Azóta annyi minden... - Muszáj? Tele lesz emberrel. - Ez a Pláza is tele van emberrel, mégse történik semmi gond. - Persze, mert felnőttek, és fogalmuk sincs, ki vagyok. - A buliba se lesz fogalmuk, jelmezes buli lesz, tudod... - Jaaaa, húzzak zacskót a fejemre? - kacagtam. - Vagy viseljek maszkot? - Ja, mondjuk, mint egy szuperhős. Na, de komolyan, minden kedves olvasóm, pontosan tudom, hogy mindőtöknek ugyan az jár a fejében. - Ciklon?! És majd azt mondjuk, hogy a villámok csak effektek XD Jól esett úgy nevetni végre, és Levinek végül sikerült valahogy meggyőznie, hogy elmenjek vele. Persze nem gondoltam komolyan, hogy Ciklon leszek, máshoz viszont nem volt jelmezem... jó, Ciklonhoz se volt, de maximum azt mondtam volna, hogy éppen civilben van. Lelkesen vonszoltam be Levit az első ruhaboltba, majd a másodikba, elfelejtve, hogy negyven (már negyvenkettő!!!) kilóval nehéz lesz lépést tartani önmagammal. A második boltban szédülni is

kezdtem, és muszáj volt leülnünk az ételudvarban. Nem tudom, miért gyengülhettem le ennyire, mert mostanában, mióta Leviéknél lakok, nem voltak hangulatingadozásaim, se a villámokkal nem volt baj, de ezt már írtam. A lényeg annyi, hogy ott pihegtem egy asztalra támaszkodva, remélve, hogy nem csúszik félre a parókám, amikor észrevettem két "haveromat" a szomszéd asztalnál, két tizedikes fiút. Idézőjelben írtam, mert ők is azok közé tartoztak, akikkel néha együtt ebédeltem, és denevérfióka módjára feketében jártak, de a nevüket már nem tudtam volna megmondani. Valahogy sejtettem, hogy a paróka miatt fel sem fognak ismerni (na, meg amiatt, hogy most kivételesen semmilyen katasztrófa nem történt körülöttem). Én meg minek mentem volna oda jópofizni hozzájuk? Jóformán azt sem tudták, hogy nézek ki, és tuti, hogy Raboczkynéról kérdeznének. Úgyhogy csak ültem az asztalra hajtott fejjel, vártam, hogy Levi visszaérjen a vízzel, és hallgatóztam. Shame on me. Micsoda meglepetés, rólam beszéltek. - Utolsó nap már nem volt bent. - Igen, de Bence állítólag még látta aznap délután, és nagyon rossz bőrben volt. - Az mit jelent? - Hogy dühöngött. Csodás! Bence mindenkinek azt mondta, hogy dühöngtem? Jóhogy nem azt, hogy meg akartam gyilkolni! Bár, lett volna benne némi igazság. - Meg is tudom érteni, Raboczkyné bárkit kiakasztana. - Igaz az, amit mondanak? - kérdezte az egyik halkabban, mint eddig. - Sok mindent mondanak. - És mi igaz abból a sok mindenből? Most mertem először felpillantani, éppen jókor, mert a fiúk azt ellenőrizték, nincs-e a közelben valaki, aki hallgatózik - vagyis eszükbe sem jutott felém nézni. - Emlékszel Bárdos Andorra? - súgta az egyik. - Ő nem vízbe fulladt. - Hanem? - Találgass. - Villámcsapás?- suttogta a másik holtra váltan. A szenzációéhségétől felfordult a gyomrom. - Pontosan! És mit gondolsz, véletlen, hogy fél éve éppen ő verte meg Viola pasiját? - Csak egy pillanatra zökkentett ki, hogy Levit a pasimnak titulálták, pedig... mindegy, nem ez a lényeg. - Na, és az mekkora véletlen, hogy Bárdos Alex is ott volt? Az a Bárdos Alex, aki miatt most Cseremi Zsolt kómában van. - Ő túlélte? - Igen, de szerintem csak a szerencsén múlott. Úgy értem, ki tudna tökéletesen célozni azokkal a villámokkal? - Te láttad már? - NANÁ! - lódított valamelyik, mert már nem figyeltem. De tudom, hogy hazudott, mert nem sokan láttak, talán tízen összesen, és ők biztos nem voltak közöttük, se a Múzeum után, se a tavaknál. Kerestem Levit a tekintetemmel, mert őszintén, nem voltam kíváncsi a fiúk beszélgetésére, de nem tudtam kizárni a hangjukat a fejemből. - Belegondoltál már, mit érezhetnek Zsókáék? Zsóka, Zsóka, Zsóka... próbáltam felidézni, ki ő, aztán rájöttem, hogy az ő születésnapját tettem tönkre a Múzeumban. - A húgom ismeri Erzsikét, és azt mondta, hogy totál beparáztak! Hogy még az utcára is alig mernek kimenni.

- Na ne viccelj... Hála az égnek Levi ekkor ért vissza a vízzel, nem tudom, meddig bírtam volna még hallgatni a fiúkat. Azonnal megittam a felét annak a palack víznek, amit hozott, és próbáltam megnyugtatni magam, de így is kiülhetett az arcomra valami, zöld szín, vagy a feszültség, nem tudom. - Minden rendben? - Persze, csak... Hallottam, ahogy itt... - A szomszéd asztal felé intettem, de addigra a tizedikes fiúk már elmentek, úgyhogy inkább nem is beszéltem róluk Levinek. Amikor jobban lettem, Levi hatalmas aggódások közepette átkísért a harmadik boltba, mert most már teljesen biztos voltam benne, hogy el akarok menni a buliba. A harmadik bolt egy viszonylag felkapott hely volt a Pláza közepén. Itt se tetszett semmi, de érdekes dolgokat azért találtam itt is, méghozzá régi ismerőseinket, Zsókát, Erzsikét, és még egy barátnőjüket, akinek nem tudtam a nevét. - Én Piroska leszek - jelentette ki Zsóka. - Én is Piroska akartam lenni - durcult az ismeretlen lány. - Látod, azért szólok most, hogy még véletlenül se öltözz úgy, ahogy én. Már csak a piros melltartó hiányzik, a piros harisnyakötőm már megvan, tök cuki, meg kell majd néznetek! Az egyik ruhaállvány jótékonyan eltakart minket, így Erzsikéék nem láthattak. Mi se őket, de én intenzíven hallgatóztam, amíg Levi azok között a pulcsik között válogatott, amire a rohamosztagosokat nyomtatták a Star Warsból. - Nem aggódtok amúgy? - kérdezte az ismeretlen csaj. - Mitől? - A kecskéktől. - Kecskéktől. Beteg vagy az agyadra? - Csak mert hogy a kecske angolul goat... - És? - És a goat az majdnem goth... szóval nem aggódtok a darkosok miatt? Elég sokáig tartott, mire Zsókának leesett a harmatgyenge szóvicc, de amikor felfogta, hangosan nevetni kezdett. - Ugyan már! Nekem ennél jóval fontosabb dolgaim vannak. Jó, hogy szóba került, nyitva lehet még a gyógyszertár? Éppen azon merengtem, mennyire kellett az értelmi szerzőnek agybajosnak lennie, hogy kecskéknek hívjon minket, amikor Levi visszaért a kezében egy Darth Vaderes pólóval. - Mi baj? Miért nézel ilyen furcsán? - kérdezte. Túl sokáig tartott volna elmagyarázni, úgyhogy csak annyit mondtam: - Öltözzünk kecskének! - Levi zavartan mosolygott, persze nem értette, mit kéne értenie, de nem kérdezett semmit. Végül ebben a boltban, méghozzá a gyerekosztályon találtunk egy angyalszárnyat, amit fekete tollakból ragasztottak össze, és két gumiszalaggal lehetett a hátra erősíteni. Gyerekméret volt, de a negyven kilómra simán följött. Ezt nem hagyhattam ott, sőt, lassan már azt is tudtam, minek öltözöm. - Angyal leszek - mondtam Levinek már kifelé menet. - A halál angyala, vagy a bosszúé... - És mégis kin akarsz bosszút állni? És főleg, miért? Nem tudtam értelmes választ adni. A bejárat előtt Bárdos Alex cigizett két izomagyú barátjával, de nem vettek észre. Ők nem beszélgettek, még csak nem is igazán néztek egymásra, vagy úgy bármire, olyanok voltak, mint az élettelen szobrok.

- Fura, ma minden Táncsicsos a Plázában van? - morogtam, mire Levi meglepetten nézett körül. - Én egyet sem láttam. Hát, így szereztük meg az angyalszárnyaimat, Levi anyukájának a ruhái között pedig találtunk egy puha, pántos egyberuhát, ami a bokámig ér. Gyönyörű angyal leszek. 12.31. – Teljes harci díszben Most indulunk a buliba. Diával azóta sem sikerült beszélnem, nem veszi fel a telefonját se nekem, se Levinek, a többiek meg nem érdekelnek. Úgyis valószínűleg végig Levivel leszek. Mindegy. Szorítsatok, és mindenkinek kellemes Új Évet!

Láttam a tükörképemet pislogni…

Kriszti, a villámhárító – húszetűdös rapszódia – Kriszti nem volt különösebben jószívű, vagy becsületes, legalábbis nem tartotta magát annak. Ha valaki egyszer elé állt volna, és azt mondta volna neki: „Esterházy Kriszta, te egy jószívű, becsületes ember vagy!”, valószínűleg verekedéssel végződött volna az estet. (Krisztinek természetesen nem Esterházy volt a valódi vezetékneve, de gyakran így mutatkozott be, mert kíváncsi volt, ki hogy reagál, furcsának találják-e, felismerik-e az emberek. Legtöbbször föl sem tűnt senkinek.) Nem becsületességből, vagy jószívűségből tehát, hanem valami egészen más, sokkal mélyebb, állatiasabb, sokkal ősibb érzelemtől vezérelve látogatta meg január harmadikán Annát, aki azért nem tudott ott lenni a szilveszteri bulin, mert bárányhimlőt kapott. Nem tudta, pontosan mi volt ez az érzelem, de kifejezetten kellemetlen volt, úgy érezte, valami szörnyű dolog történne a szíve környékén, és ez túl erős, túl történelmen és civilizáción kívüli, túl pogány érzet volt ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyja.

1, Az elromlott szerkezet – És milyen volt a szilveszter? – kérdezte Anna. – Semmilyen… Úgy értem, nem mondhatnám, hogy volt egyáltalán valamilyen. – De hát… –kezdte a lány, akit már meg sem lepett Kriszti ködös válasza. – Valamilyen csak volt. Ha más nem, hát unalmas, de olyan, hogy semmilyen, olyan nem létezik. – Hát pedig dehogyisnem. Most már létezik, mert én feltaláltam a Semmilyen Napot! Ehhez mit szólsz? – Azt akarod mondani, hogy otthon töltötted a szilvesztert? – Akarni akarom, de nem lenne igaz. – Akkor, hol? – Nemtom… – Az iskolai bulin? – Hogy hol? – kérdezett vissza tettetett értetlenséggel Kriszti. – Hát az iskola szilveszteri buliján! Ott voltál, ugye? Mondd, hogy ott voltál! – Nem, nem voltam sehol. – De hát… – Miért mondasz egyáltalán ilyen hülyeségeket, én meg az iskolai buli, vagy úgy én, meg bármelyik balhés buli?! Komolyan el tudod képzelni, hogy én balhézzak, egy bulin? Ráadásul az iskolában? Ilyennek ismersz? Hogy én, verekedjek? Hát most mélységesen csalódtam benned, Anna! – kiabálta, vagy inkább nyekeregte Kriszti, mint egy primadonna, és széles, operába illő mozdulatokkal kilibbent a szobából. 2, Senior Ball

– De komolyan, milyen volt? – Tulajdonképpen csodálatos. Úgy képzeld el, mint egy végzősök bálját az amerikai filmekből, vagy nem is, inkább mint egy igazi fényűző bált a francia regényekből. Ott volt Mister Jeremy Colt, és a menyasszonya, Lady Diana Guermantes, meg persze Carrietta White és Thomas Lewinsky, régi jó barátaim. Az én párom Brandon Swann volt, aki amúgy hátvéd, és sportösztöndíjjal megy a Yale-re. Gary Spencer egyedül jött, ugyanis nemrég volt egy kisebb jogi vitája a menyasszonyával, minek következtében a lány elhunyt, béke poraira. Egész este úgy ittuk a puncsot, mintha legalábbis félnünk kellene attól, hogy a világ puncskészletei holnapra eltűnnek. Választottunk Bálkirályt és Bálkirálynőt, akik jutalmul azért, hogy a szépen mosolygáson kívül nem tettek semmit (nevezetesen nem próbálták meg átvenni a Tóvidéki Hercegség fölött az uralmat, mert ilyesmire is volt már példa), megkapták a Királyi Arany Parókát, és a Királynői Disznóvéres Tiarát. Aztán az immár hagyománnyá vált újévi pofonok után mind elmentünk Skandinávlottót játszani. – Komolyan ez történt? – Természetesen nem. 3, A vetítés fél hétkor kezdődik – Bárdos Alex fél hétre jött értem azzal a tunningolt Ladával, amit az apjától kapott a múlt évi átlagáért, de tudom, hogy utálja azt a kocsit. Amikor megérkeztünk a suli parkolójába, úgy hét körül, mindenki minket nézett, mert féltékenyek voltak a kocsira, meg a pasimra. Tudod, Alex benne van a suli tollaslabda-válogatottjában, és tudom, hogy azt hiszed, ez tök béna sport… – Nem, nem hiszem, hogy ezt hiszem… –… nem az. Egyébként végig nagyon nyomott volt a hangulat, mindenki irigy volt rám, és szeretett volna a helyemben lenni. Az emberek alig táncoltak egymással, mert féltek, hogy a többiek kinevetik a tánctudásukat. Mellesleg okkal, elég bénák voltak. A piára alig valakinek volt pénze, ráadásul rém rossz volt, Trixi még hányt is a Bloody Mary koktéltól. Szegény Dia meg ott sírt a lányvécében, mert a pasija lelépett egy másik csajjal, tudod, Violával a tízedikből. Aztán a vége felé volt egy kis apró, jelentéktelen malőr, pár fiú összeverekedett a táncparketten, de mi, lányok, természetesen távol maradtunk. Alex viszont legszívesebben elmenekült volna, tudod, mennyire ki nem állhatja a feszültséget, vagy úgy egyáltalán az erőszakot. 4, Peer Violance ***„[…]A megfélemlítés ismétlődő agresszív magatartás, melynek célja a másik ember szándékos bántalmazása (fizikai vagy mentális formában). Az egyén olyan viselkedése jellemzi, amellyel egy másik fölött hatalomra tehet szert.[9] […] A megfélemlítés körébe tartozik a csúfolódás a szóbeli vagy írásbeli sértegetés a tevékenységből illetve a társas helyzetekből való kizárás a fizikai bántalmazás és a kényszerítés.[11][12] A megfélemlítő személy viselkedhet így azért, hogy népszerűnek, illetve erősnek, keménynek tűnjön, vagy pedig hogy felhívja magára a figyelmet. Lehet a háttérben féltékenység, vagy pedig hogy őt magát is megfélemlíti valaki.[13] […]Amint az ezzel foglalkozó tanulmány szerzője, Ross megállapítja, a közvetlen megfélemlítés a fizikai agresszió számtalan formáját foglalja magába: az érintett lökdösése, böködése, megdobálása, rugdosása, hajhúzás, karmolás, harapás, csípés, szurkálás, tenyérrel vagy ököllel való ütés, verés, fojtogatás.[14] Mint írja, a társas agresszió vagy közvetett megfélemlítés során az áldozatot elszigetelődéssel fenyegetik. Ezt számos úton érhetik el, többek közt pletyka terjesztésével, az áldozattal való barátkozás elutasításával, a vele barátkozni

igyekvők megfélemlítésével, valamint a célszemély öltözködésének vagy más társas szinten jelentős vonásainak (pl. etnikai hovatartozásának, vallásának, fogyatékosságának) kifogásolásával.” /forrás: Wikipedia:Megfélemlítés/*** 5, L’Étranger – Tudhatnád, hogy nem volt választásom – sóhajtott lemondón Kriszti. – Az egész kívül esett rajtam, és, hogy úgy mondjam, nem az én dolgom volt megakadályozni vagy elősegíteni bármit, nem az én feladatom megváltani a világot. És főleg azért nem, mert nem igazán érdekel. Nem mondanám, hogy zavart volna, úgy egyáltalán. Nem is számítottam különösebben jobbra. Hiszen a gyerekek kegyetlenek. Utálom a gyerekeket – tette hozzá affektálva. – De te is gyerek vagy még. – Igen, mégis utálom magunkat. És ez benne a szörnyű! Hogy ugyan olyan hülye vagyok, mint mindenki más, mert engem sem érdekel, de én legalább tudom. Úgy értem, még csak nem is zaklat, hogy mi miért történt, mert végül is mi változna, ha tudnám? Ez az egész csürhe, magamat is beleértve, úgyis tökéletesen beszámíthatatlan. Sose lehet tudni, mire hogyan fognak reagálni, úgy értem, persze, néha úgy teszünk, mintha értenénk egymást, de én még téged sem értelek, Anna! Még magamat sem! Mi az iskolában képesek lennénk akár ok nélkül megölni egymást, és amikor valaki megkérdezi, miért, azt felelnénk: „A nap miatt volt”. Vagy a hold miatt. Vagy, csak mert ilyenek vagyunk. Fogadd el, Anna, hogy néha nincsenek okok. 6, Mert a világ attól színes, hogy nem fekete-fehér – Olyan nincs, ami nem okkal történik – jelentette ki Anna magabiztosan, pedig általában minden volt, csak éppen magabiztos nem. – Látod, ez a baj – sóhajtott Kriszti. – Vannak, akik mindig mindennek az okát keresik, mint te, és vannak, akik elfogadják a világot, és benne önmagukat, és megpróbálnak egyszerűen boldogok lenni, pont, mint én. Vannak, akik egy kicsit mindent túl komolyan vesznek, aztán a sok mély, megrázó lelki izé meg mindenféle dolgokba lassan beletébolyodnak, és hisztérikusak lesznek. Mindenhol azt keresik, miről panaszkodhatnak, és ha nem találnak, hát kreálnak. Láttad, mik mennek mostanában a Parkban? Hát valamelyik nap kimentem nosztalgiázni, Tamara még mindig ott lóg délutánonként, de már ő se bírja sokáig. Egy délután alatt, sőt, igazából csak három óra alatt négyszer rohantunk fel a Pláza tetejére, hogy leimádkozzuk az aktuális öngyilkosjelölteket! A múltkor meg, amikor a punkok klubjában voltam, egy ilyen elborult hülye, aki megunta, hogy milyen jó dolga van, egy törött üveggel próbálta meg felvágni az ereit, aztán amikor a biztiboy ki akarta dobni, rátámadt. Megvágta az arcát. Mi legalább egymást nem bántjuk, és mondhatják ránk, hogy sekélyesek vagyunk, nem érdekel. Mi mindenkit szeretünk egy kicsit, de senkit nem túlságosan, ez miért baj? Hiszen a tibeti buddhista szerzeteseknek is ezt tanítják: engedj el mindent, amit fájna elveszítened, és mégis szeress mindenkit. Vagyis ne ragaszkodj! És lám, nem is bolondulunk bele az életbe, sőt, élvezzük. Hát tényleg akkora baj, ha mi, akik csak szórakozni akarunk, mi, akik arra születtünk, hogy boldogok legyünk, néha nem bírjuk ezeket az ön- és közveszélyes, egocentrikus, introvertált lényeket? 7, Übermensch

– Tehát engem is ön- és közveszélyesnek tartasz? – kérdezte Anna. A hangja majdnem dühös volt. – Látod, megint magadra veszed, mint mindig mindent! Hát csak én értem, hogyan működik ez az egész rohadt világ? Mintha mindenki megbolondult volna, de komolyan! A bulin is, Alex végignyafogta az egészet, hogy hamarosan tollasversenyre megy, hiába mondtam neki, hogy mi most szórakozni jöttünk. Értem én, hogy aggódik, mert megértő vagyok, talán az eddigi legmegértőbb barátnője, de akkor is elrontotta az estémet! És az, hogy Levi tud reagálni néhány jelentéktelen dologra, hát… – Itt dühösen fújt egyet, mert már szavakat sem talált az érzéseire. Mondjuk abban sem volt teljesen biztos, hogy tényleg ilyen érzései vannak, egyszerűen muszáj volt beszélnie. Panaszkodnia. – Azt hiszem, én vagyok itt az egyetlen normális ember. – Szerinted én nyafogok? – kérdezte Anna. – Most éppen igen. De majd én segítek rajtad. Úgy hiszem, hogy a hatalom felelősséggel jár, és ha egyszer olyan szerencsésnek születtem, hogy képes vagyok teljes, boldog, nyafogásmentes életet élni, akkor meg kell tanítanom másoknak is. 8, Injekció Kriszti fél vállára terítette a pulcsiját, mint a képeken a tizenkilencedik századi államférfiak, vagy, ahogy a görögök a stólájukat. – Figyelj rám jól, Anna, mert ez a tudás mélyebb, mint bármi, amit az iskolában tanulhatsz – Búgta Kriszti. – A kezdet kezdete óta két elv harcából áll az egész világ, minden, amit látsz két akarat küzdelme. És most azt hiszed, ez a jó és a rossz harca, de tévedsz! Az egész ennél sokkal egyszerűbb… figyelsz? Az a lényeg, hogy valóság nincs – vagy ha van is, minket nem érdekel, méghozzá azért nem, mert részegek vagyunk, mind, egytől egyik, a gyenge csecsemőtől, az erős katonán át a vén öregemberig. Az egyetlen különbség közöttünk az, hogy ti a saját álmaiktól vagytok részegek, és mindenféle túlvilági, tömjénes ködtől és illatfelhőtől, mi a piától, és a borgőztől. És a végén, a legvégén úgyis mi kerülünk ki győztesen, mert az álmokat előbb-utóbb összetörik, vagy ha nem, hát azok törnek össze téged, de a bor és a mámor mindig ott lesz a törött álmú, meghasonlott embereknek, mindig lesz hova menekülnünk a túlgondolkodás elől. 9, Szép, ha megtartják – És a buli? – vetette közbe félszegen Anna. – Azt ígérted, beszélsz róla. – Jó, jó, azt ígértem – dohogott Kriszti. – De nem látod, mennyivel komolyabb mondanivalóm van? Éppen most építettem fel egy vadiúj filozófiai iskolát, amivel megoldhatom a világ összes gondját… – De engem nem érdekel a világ összes gondja, engem a buli érdekel, érted? – Hogyne érteném, de ha így vagy vele, akkor nagyon savanyú és szűklátókörű ember vagy. – Na és? Akár hiszed, akár nem, én is csak boldog akarok lenni. És én most attól lennék boldog, ha hajlandó lennél elmondani, mi a franc történt. – Ne káromkodj… – Akkor káromkodok, amikor akarok! Rohadtul megígérted, hogy mindent elmesélsz majd, és még azért sem szóltam, hogy idejössz baromkodni, és szanatszét oltasz a hülye filozofálásoddal! Kurvára akkor káromkodok, amikor akarok! – Hidegvér, Anna… – Anyád a hidegvér – mondta, és mezítláb kiviharzott a szobából, pöttyös hálóinge dühösen lobogott utána.

10, Élet odakint Kriszti nem sietett Anna után. Szépen komótosan belebújt a kabátjába és a bakancsába, és anélkül, hogy bekötötte volna, kibotorkált az udvarra. Egy ideig csak kattogtatta az öngyújtóját, és figyelte, ahogy minden kattanással kis lángnyelv nyújtózik ki a lyukból, csak hogy pillanatokkal később kihunyjon. Végül meggyújtotta vele a cigarettáját, és undorodva szívott belőle egy-két slukkot. Hirtelen nagyon éhes lett. Lehámozta a cigisdobozról a műanyag fóliát, meggyújtotta, és ledobta a hóba, hadd égjen magában. Szívott mégy egy slukkot, majd a szál helyett a jobb hüvelykujját emelte a szájához, és egy gyors, laza, tapasztalt mozdulattal leharapta a körme végét. Ahogy az égő fóliát nézte, bal kezével a jobb körmét piszkálta, és amikor sikerült a sebet továbbtépnie, lendületből megégette a jobb kézfejét a baljában tartott cigarettával. Csendben szitkozódott, és kattogtatta a gyújtóját, amíg meg nem jelent mögötte Anna, és a kezébe nyomott egy Creep márkájú energiaitalt. – Tessék – mondta a lány. – Gondolom, kivagy. – Ki bizony – mondta Kriszti. Eldobta a csikket, mocskos, fekete koromfoltot hagyva a fehér hóban. Hálásan nézett az üdítősdobozra, és megölelte Annát anélkül, hogy a szemébe nézett volna. 11, Gátat ki emelhet elébed? Mindketten a konyhában ültek, Kriszti iszogatta az üdítőjét, Anna pedig egy doboz kagyló alakú kekszet próbált meg tálba önteni, de a tál sehogy nem bizonyult elég nagynak. – És milyen volt a hétvégéd? – kérdezte Kriszti. – Ezt hogy érted? – Hát tudod, mit csináltál péntek és hétfő között? – Itthon voltam, bárányhimlővel, emlékszel? – Ja, tényleg… – És emiatt ki kellett hagynom az újévi bulit. – Tényleg… – Te meg megígérted, hogy mesélsz róla. – Megígértem? – Ja. – Fura, nem emlékszem ilyesmire. – Pedig… – Fura, arra sem emlékszem, hogy ott voltam. – Ne kezdd megint – sóhajtott fáradtan Anna. – Inkább tessék, egyél egy kis kekszet. 12, Mély erdőn ibolya-virág A keksznek erősen áporodott íze volt, Kriszti nem is evett egynél többet, az energiaital azonban annál érdekesebb hatással volt rá. Egyrészt, a kényelmetlen sajgás, amivel az üres gyomra fogadta az üdítőt, nagyon hasonlított ahhoz, ahogyan akkor este reagált az olcsó borra, másrészt az íze is úgy

hozta felszínre a régi emlékeket, ahogy a kísértetek kormányozta hajó merül föl egy holdfényes éjszakán. A táncparketten egymáshoz dörzsölődő testek szaga felidézett benne egy sokkal korábbi bulit, amikor egy tó partján itták ugyan azt a márkájú energiaitalt, és ugyan azt az olcsó bort, ami talán akkoriban még olcsóbb volt, és mobiltelefonok túlerőltetett hangszóróiból ömlő zenére vonaglottak, és rázták a fejüket, mert az rock and roll. Ugyan az a zene szólt valaha az első, általános iskolai sulidiszkóban, ahová sikerült becsempészni egy üveggel abból a borból, amit megengedhettek maguknak szerényke zsebpénzükből. A lüktető tömeg akkor is éppúgy szorította minden irányból, mintha közös erővel próbálnák meggörbíteni a téridőt, amíg Laura ki nem rángatta onnan. Az a mozdulat, ahogy kiszakadtak a tömegből, leginkább ahhoz volt hasonlatos, ahogy az elsősök bukdácsolva tanulnak néptáncolni, vagy ahogy az ovisok rángatják egymást „táncfoglalkozás” címén, valami bugyuta, és értelmet tudatosan soha nem nyerő dallamra, mint a mély erdőn ibolya-virág elrejt jól a borókaág minek is rejt az az ág gyere tágas a világ mély erdőn viola 13, Okos-okozat – Jól vagy? – kérdezte aggódva Anna. Közben visszamentek Anna szobájába, de Kriszti valami katatónia-félébe csúszhatott, és Anna nagyon aggódott a dolog miatt. – Ja, csak elgondolkoztam. Lehet, hogy azért emlékszem ilyen szitásan, mert sokat ittam? Úgy értem, ez magyarázat lehetne a legtöbb eseményre. Vegyük például Alexet, biztos nem táncoltam volna vele két számnál többet, ha teljesen magamnál vagyok. Vagy vegyük Levit, nem gondolom, hogy ennyire kiakadtam volna rá, ha józan lettem volna. Jobban belegondolva, biztos, hogy ők sem voltak teljesen maguknál, bár nem tűntek részegnek… Gondolod, hogy valami mást próbáltak ki aznap? Meglehet, bizony, nem kizárható. Gondolj bele, különben mi más magyarázat lenne a történtekre? Mert egyébként okos, értelmes, civilizált emberek vagyunk mindketten, máshogy nem is lehetett, csak úgy, ha részegek voltunk… vagy várj! Lehet, hogy valamit beletettek az italunkba! Elvégre, ott volt Dia öccse is, aki tudod, milyen zűrös, meg Zsókáék is ott voltak… Azt hiszem, rájöttem, Anna! Valamit tesznek az italunkba, ez megmagyarázza, hogy Viola is miért… Aztán elhallgatott. 14, Adoratíva – Viola? – kérdezte Anna őszinte csodálkozással. – Ő is ott volt? – Nem tudom… talán. – Na, hogyhogy Viola végre társaságba jár? Úgy sajnálom, hogy nem lehettem ott… Biztos az új fiúja van rá ilyen jó hatással. Annyira kedvelem azt a lányt. – Igen, én is! – vágta rá Kriszti. – Annyira édes volt a bulin. Sőt, képzeld, őt választották meg a Bál Királynőjének! Milyen szerencsés… persze tökéletesen megérdemelte! Annyira aranyos volt, ahogy ott állt… – Nem is tudtam, hogy barátok vagytok.

– Hát, tulajdonképpen még nem is, de majd meghívom magamhoz valamelyik nap, tudod, chillelni, vagy valami. Vagy elmehetnénk együtt a koripályára, így mi hárman. Ezek szerint te jóban vagy vele? – Aha… az iskolaorvos várójában ismerkedtünk meg. – Szegény, annyira kis esetlen, tudod, olyan törékeny. Tökre hasonlít hozzád amúgy… akkor mégse a koripályára menjünk, ugye? Még a végén elesik szegényem. Menjünk talán Mekibe, vagy nem is tudom, nem iszik, ugye? Hát persze, hogy nem iszik, nem az a fajta. Akkor meghívom majd egy kávéra… ihat kávét? Szabad neki? Mármint nem rossz a vérnyomása, vagy valami… – Igazából nem szabadna, de… – Akkor forrócsokit, majd kitalálok valamit. Beszélsz majd vele? Ugye beszélsz vele? 15, Szublimátum – Mi az ördög ütött beléd? – Belém? – méltatlankodott Kriszti. – Semmi, baj, hogy el akarok menni valahova? Olyan régen voltam akárhol… – A múltkor nem elhívtad valahová Levit? – De, de kikosarazott – mondta, és elnyúlt Anna ágyán, míg ő a forgószékében ülve figyelt. – Nem mondod? De… várj, mit mondtál neki? – Mit mondtam volna? Az igazat. – De hát nem tudtad, hogy… – Hogyne tudtam volna, mindenki erről beszélt hetek óta. Ne nézz rám ilyen nagy szemekkel – dohogott, ahogy nehézkesen felemelte a fejét, és laposan Annára pislantott. – Most azt hiszed, hogy megviselt? Pedig nem, sőt! Tudod, hány koncerten voltam azóta? Nyolcon! – mondta, levegőbe emelve a karjait, óvodás módon mutatva az ujján a számokat. – Nem sok az egy kicsit? – Viccelsz? Tizenhat pasit kaptam le… matekozd ki a többit. – Jujj… – De nyugi, a felére úgyse emlékszem. – Elment az eszed, Kriszti, miért csinálod ezt? 16, Idd a mérget, hogy más legyen rosszul – Miért történik ez velem? Én igazán nem akartam rosszat, mégis mindenki bánt. Én csak szeretni akartam, szeretni Levit, olyan nagy bűn ez? Azt akartam, hogy engem vigyen el a buliba, de nem, neki azt a tehenet kellett választania. De istenem, miért pont őt? – sopánkodott. – Ha legalább olyat vitt volna, aki okosabb, mint én, vagy szebb (úristen, ugye nem gondolod, hogy az a csajszi szebb, mint én?!), vagy legalább kedvesebb, de ez a lány olyan aktív közösségileg, mint egy döglött szöcske. És amikor kinyitja azt a lila száját, akkor is csak panaszkodik. Hogy lehet szeretni valakit, aki folyton panaszkodik? Bezzeg én, én mindig kedves voltam Levihez, amíg át nem állt a sötét oldalra. Bármit megteszek a barátaimért, de Levi elárult. És én még ezek után is megbocsátottam volna, el akartam hívni a buliba. Na, nem hívtam el, annyira még (még!) nem voltam elkeseredett, de utalgattam rá. Csomót írtam neki Facebookon. Én mindent megtettem, mindent… De ő inkább elhívta azt a tehenet, akit alig pár hónapja ismer. Csak te maradtál nekem, Anna, engem mindenki elárul. Engem mindenki bánt.

Nem is hiszem, hogy van értelme az egésznek. 17, Túszcsere Kriszti csak feküdt Anna ágyán, és mint egy gyermeket, dédelgette a fájdalmát. Biztos volt benne, hogy meghasad a szíve. Annyi mindent érzett, ahány lap van a francia kártyában, és most egyedül játszott pasziánszot a nagyvilág ellen. Teljesen egyedül volt, amíg Anna a netet böngészte akármi után is, őt nem érdekelte. Csak fájt. Valami mélyen élt, már a parti óta nagyon eleven volt benne. Mint egy gyermek, aki már születése előtt el van rontva, és csak rúgja, marja belülről, és egy pillanatra sem hunyja le a szemét. Sosem pihen. A szíve fájt, és tudta, hogy beteg. – Meg sem kérdezed, mi bajom van? – mordult rá Annára. – Mi bajod van? – Depressziós vagyok – felelte. – Az élet értelmetlen. Meg fogom ölni magam. Valami kijött, de ettől nem érezte jobban magát. 18, Stabil oldalfekvés Lassan rájött, hogy nem is a szíve fáj, hanem a gyomra, és nem csak egy vallomás szeretne kijönni, úgyhogy késlekedés nélkül kirohant a fürdőszobába. Anna is követte, és fogta Kriszti haját, amíg ő kényesebb teendőit végezte. Különös szokás ez a lányoknál. Külső szemlélő azt mondaná, hogy a lányok néha érzéketlenek egymással, mindenféle szövevényes féltékenységi és barátnői viszonyok okán; és aki ezt mondaná, annak nem lenne igaza, mert nem csak néha van így, de szinte mindig. Egy lány nagyon ritkán szeret a szívével, annál többször az eszével, mégis van köztük valami, ami mélyebb a szeretetnél. Mert amikor egy másik lány olyan helyzetbe kerül, amibe senki nem akar, amikor a legkiszolgáltatottabb, amikor meg akar halni: amikor fél öntudattal teli szájjal a porcelánkagyló fölé hajol, a másik lány segít neki megtartani azt, ami a legfontosabb, a méltóságát, a nőiességét. Na, nem valami ködös, írók és filozófusok által megragadhatatlan módon, dehogy. Ilyenkor a lány megfogja a másik lány haját, hogy azon, se szimbolikusan, se valóságosan, ne eshessen folt. 19, Divina Comedia – Köszönöm – nyögte Kriszti. – Most még rosszabbul vagyok, mint a bulin. – Mégis ott voltál a bulin? – Naná, tőlem volt hangos az a pokoli hely. Talán még az újságba is bekerültem vele. Akkor Trixi vitt el hányni – vagy én őt, már alig emlékszem. – Akkor szörnyű lehetett… – Hát, vannak még páran, akik egyet értenének veled. – Hogy érted? – Hát úgy, hogy szó szerint haláli volt. Csak úgy szikrázott a levegő. Emlékszel a Szombat Tibikére? Na, megkaparintott egy citromos sört, és hogy rázta a seggét! Aztán le akart kapni, de a Lacit sikerült

neki. Meg Levi, na, ő egy papucs. A Zsóka meg egész este azzal hencegett, hogy ő jobban tud repülni, mint a Józsa tanárnő. – Ez morbid… – És én, én voltam a legnevetségesebb mindközül, a Kilencedik legnagyobb hülye a világon! Égtem, mint a rongy, azóta is szédülők, és csillagokat látok, ha eszembe jut. – De mi történt? 20, Off to Never-neverland – Meg kell értened, Anna, hogy nem én voltam. A démonok voltak. – Démonok. – Igenis démonok voltak! – Démonok, akik… akik benned élnek? – Dehogy is! – legyintett Kriszti türelmetlenül. – Én lakom a démonokban. Tudod, én vagyok a sötét oldaluk, és ők tették. Tulajdonképpen mindenkinek én vagyok az árnyéka, én vagyok az Árnyék, mert csak az Árnyék tudja, milyen gonosz bújik meg az emberek szívében. Az Árnyék tudja, milyen színű a tükör, és egyedül körbevesz. – Hogy érted ezt? – Úgy, hogy én hatalmasabb fejedelem vagyok a pokolban, mint a démonok. És az volt a feladatom akkor este, hogy elpusztítsam Kéri Violát. De ő volt az erősebb, megidézte Zeusz villámait, és romba döntötte az iskolát, engem pedig kis híján megölt. Kudarcot vallottam, Anna… – Megrémítesz – mondta a lány, és nem hazudott, Kriszti üveges, túlvilági szemeibe nézve valóban remegni kezdett.

– Igazából semmi olyasmi nem történt, ami tetszene neked. Tudod, hogy Alexszel mentem a buliba, de igazából Levivel akartam. Levi viszont Violával ment. Ez fájt, hogy máshogy érezhettem volna? Főleg, hogy Violát választották meg Bál Szépének, és kapott egy ilyen fura tiarát is, meg minden. Próbáltam nem haragudni rá, próbáltam gratulálni neki. Ott voltunk a táncparketten, kezet fogtam Violával, és nem is tudom miért, éppen, mint ahogy a kisfiúk meghúzzák a kislány haját, akit szeretnek, megrántottam egy tincsét… – Ne! – vágott közbe Anna, szinte sikítva. – De hát tudtad, hogy… – Esküszöm… – Viola súlyos beteg, és… – És télre teljesen megkopaszodott. Addigra nekem is leesett. Meg mindenki másnak is, aki körülöttünk állt. Kiborult, de nem hibáztatom érte. Rám támadt, végigkarmolta a nyakamat – mondta Kriszti, és félrehúzta a fekete blúzát, hogy megmutassa a sérüléseit, de azok egyáltalán nem hasonlítottak karomnyomokra. inkább olyasféle vonalak futottak végig a lány nyaka mentén, amik egy vörös folyóra emlékeztettek, madártávlatból, a beletorkolló mellékfolyók részletes ábrázolásával. Anna nem tudta, mit jelent ez (bár biztos volt benne, hogy már találkozott hasonlóval a National Geographic-on), de nem akarta még egyszer látni. – Ijesztő volt, mint egy vadállat, ahogy jött, és… Én csak egy kicsit akartam arrébb lökni, vagy észhez téríteni… – Mit csináltál? – suttogta holtra váltan Anna.

– Megütöttem. Az arcát – felelte, és a jobb keze ujjaival önkéntelenül a bal arcához ért. – Elesett. Én nem tudtam mit csinálni, megfagytam. Levi felsegítette, de elrohant. Én is elrohantam, a másik irányba. Rend soha nincs e földön, és csak akkor cselekszem következetesen, ha jó német módjára megőrülök.

E. Kriszti: Papírcinke Szeretném úgy kezdeni ezt az írást, hogy „képzeljétek el,…”, de nem vagyok benne biztos, hogy ezt el tudjátok képzelni. Segítek: gondoljatok úgy a most leírtakra, mintha merő fikció lenne az egész. Ha fel sem merül bennetek, hogy amit leírok, az igaz is lehet, akkor talán könnyebben el tudjátok képzelni. Legalább próbáljátok meg! Kérlek! Le akarom írni. Péntek van. Velem szemben egy lány ül, apró melle van és hatalmas csípője. Életemben talán másodszorra látom. – Csináltál már ilyet? – kérdezem. – Kétszer. Zsákvarrótűvel. – Jól hangzik. Van nálad? – Nincs. Benyúlok a táskámba, és előhúzok egy tűt. Orvosi szárnyas tű, az a fajta, amit akár napokig az ember karjában hagynak hosszabb kórházazás alkalmával. Az átmérője két milliméter. Steril, légmentes műanyag csomagolása tompán csillog az ócska kocsmai lámpák fényében. – Nem csinálod meg most? – kérdezem. – Alig látok. Több fény kéne. – Próbáljuk meg a lányvécét. – Nem akarsz inkább feljönni hozzám? Nem akarok, de nem tudom, hogy mondjam meg neki. Nem akarom tudni, ki ő, ki volt, ki lesz, nem akarom megismerni, nem akarok átmenni előtte, nem akarom megáldani vagy megátkozni sem. – Sajnos már nem sokáig érek rá. Nem lehetne mégis a lányvécé? Beleegyezik. Ő megy be elsőnek. Én az ajtót zárom be. Leülök a lecsukott vécédeszkára, kibontom a tűt, és a kezébe adom. Még a nevét sem tudom, de nem is fontos. – Tűrd oldalra a hajad – mondja. Minden szőke tincsem jobboldalra fésülöm az ujjammal, ő is a hajamba túr, és a vállamra dönti a fejem. A vécépapírtartónak támaszkodom, hogy el ne veszítsem az egyensúlyom. Érzem az ujjait a fülcimpámon, enyhén meghúzza. Érzem a fém hidegét. Roppanás. Forróság. Nyomás, forróság. Forróság fut a vállamon, a gerincemen le, a köldököm alá. Úgy ölel a forróság, mint soha senki. Roppanás, szél, hideg. Egy pillanatig, vagy addig sem fáj, és már kattan a fülbevalóvég. Három vércsepp hullik a fehér vécédeszkára. A fülemhez kapok két kocka vécépapírt, de arra már nem szivárog semmi. Kitántorgok a fülkéből. Ő a sörtől kába, én a szúrástól. Elveszem tőle a tűt, és a kukába hajítom. Annyit mondok még neki: – Sose láttál. Egy ötszázast nyomok a kezébe, és kitámolygok az utcára. Szombat van, a tetoválószalon a Távírda utcában még délig nyitva tart. Zárás előtt fél órával érkezem, mint mindig mindenhova. A piercinges nem vesz észre, origamizik. Nem szólok semmit, egy kis idő után felnéz. Félreteszi a félkész hajtogatást, köszön. – Megijesztettél. – Sajnálom.

– Miben segíthetek amúgy? – Szemöldökpiercinget szeretnék. – Ülj a székbe – int. Hajt még kettőt a papíron, és hozzám lép. – Adhatok érzéstelenítőt, de az kétezer forinttal dob az áron. – Köszönöm, de nem szükséges. – Volt már valaha testékszered? – Matatni kezd az eszközei között. A tű, amit felemel, vastagabb, mint amit én szoktam használni. Igazi piercinges tű. Nagyon fényes. Már nincs olyan hideg. Ránézek a félkész origamira, azt hiszem, ha kész lesz, daru lesz. Ha kész lesz. – Soha – hazudom, és várom a megváltást. Hazamegyek, apának vendége van ebédre. Francis de Luc, a Francia. Ő üzletember. Örülök, hogy nem valamelyik költővel van, mert őket nagyon nem kedvelem, de majdnem minden költő ismeri apát. Dezső bácsi is sokat jár hozzánk. – Megszólalásig hasonlít rád – mondja de Luc apának. – Mindenemet örökölte, a szememen kívül – feleli, mire a Francia egy zavart, vagy sajnálkozó, vagy meglepett, vagy közömbös nyögésen kívül semmit nem reagál. Felmegyek a szobámba, gondolkozom, hogy bezárjam-e az ajtót. Végül nem teszem. Első dolgom lepattintani a frissen szerzett fülbevaló végét. Nem fáj nagyon. Érzem, hogy a fém nedves, hogy körülötte alvadt vér tapad a fülcimpámra. Lassan lemorzsolgatom, párszor megforgatom az ékszert, hogy megszabadítsam a rászáradt szövetnedvtől. Ez nem genny. A gennyhez fertőzés kell, nekem pedig soha semmi nem tud ártani. A vírusok, amik belém kerülnek, tőlem lesznek betegek. Olyan vagyok, mint a fekete macska, amelyik átment önmaga előtt. És iszonyú hideg van. Kiveszem a fülbevalót, a seb pillanatok alatt összeforr. Heg sem marad utána. Az egyik fiókomból előveszek egy tűt. Orvosi szárnyastű, három milliméter vastag. Az a fajta, amit véradásnál használnak. Nem szoktam okokat keresni. Gondolkodni sem nagyon. A tűt a könyökhajlatnál lévő vénába szúrom, és a szó szoros értelmében reménykedek. A vénának lassú, de masszív vérzést kéne produkálni, elállíthatatlant és sötétvöröst. Nekem három csepp vérem folyik végig a tű csövén, semmi több. Néhány percnyi forróság, aztán megint hideg. Kihúzom, a seb azonnal eltűnik. Dühös leszek, indulatból megragadom a friss szemöldökpiercinget, és kitépem. Másodpercekig érzem a forróságot, egy csepp vér hullik a szempillámra, onnan a retinámra. Picit vörös minden. Csak addig melegít, amíg ki nem pislogom. Teljes nyugalomban sétálok át a fürdőbe, bezárom az ajtót. Kimosom a három csepp vért a szememből, a tükörben nyoma sincs hegeknek. Leveszem apu borotváját a polcról. Hezitálás nélkül elnyesem a csuklóm. Mert hiányzik a forróság. Én akarom érezni a melegséget, nem én tehetek róla, hogy hideg időben születtem. Egy pillanatig érzem csak, ahogy az árok vérrel telik meg. A vér lecsúszik az ujjaimon, majd egy csepp a padlóra hull. Majd még egy, és még egy, de annyi.

A vér iszonyú gyorsan megszárad. Lemosom a csap alatt. A heg már alig látható. Nagyon hideg van.

„Minden, amit felnőtt életemben mondtam, hazudság volt. Most szeretném hallani a te történeted.”

A vészkijárat kulcsa a portán A nyíló Nap Nem haragszom senkire. Nem bántott senki. Nincs semmi bajom, nem történt velem semmiféle tragédia. Nem lehet majd felelőst találni, ne is keressetek. Legyetek jók!... Ennyi nem elég, ugye? Írjak még pár sort? Ja, hátha meggondolom magam. Nem fogom. Bíborvörös az ég alja, igazán szép innen fentről. Hamarosan felkel a Nap, és az majd még szebb lesz. Nem tudom, mit kéne mg mondanom. Hogy mikor kezdődött? Azt nem tudom, talán így születtem, talán nem is fontos. Arra viszont emlékszem, mikor jöttem rá. Mert nem eldöntöttem, hanem rájöttem, hogy már régóta erre tartok. Múlt héten történt, hétvégén. Vasárnap. Most hétfő reggel van, és milliónyi vörös rózsa nyílik az ég alján. Vasárnap volt a szülinapom, a tizennyolcadik, és a nagymamámtól egy csokor vörös rózsát kaptam, és azt hiszem, ez volt a jel. Reggel ideges voltam, nem izgatott, hanem ideges, de nem értettem, miért. Volt minden, mi kellett, torta, gyertyák, rokonok… Tizennyolc égő gyertyát zsúfoltak a torta tetejére, én meg végig azon gondolkoztam, milyen lehet szegény gyertyáknak. Ott állnak a tömegben, mindenki szeme láttára, és bár úgy tűnik, hogy ragyognak, ők is tudják, hogy gyorsan el fognak fogyni. Nincs sok idejük hátra, és még azt sem hagyják nekik, hogy tisztességesen elolvadjanak, mert akkor összeviaszoznák a tortát. Szóval félúton a békés elmúlás felé eloltják őket, beteszik a konyhai kacatosfiókba, és örökre elfeledkeznek róluk. Talán csak majd egy áramszünet során kerülnek elő, mielőtt végleg megszabadulnak tőlük egy lomtalanításkor. Mama pedig pont olyan vérvörös rózsákat adott, mint most az ég alja. Megható volt, azt mondta, hogy olyan vagyok, mint a rózsák, olyan szép és fiatal. Anya erre azt felelte, hogy a rózsákat vízbe kell tenni, hogy tovább maradjanak szépek, úgyhogy keres egy vázát. Mama viszont félrehívott, és azt mondta, hogy egy-két nap után vegyem ki őket a vízből, és lógassa7m fel őket fejjel lefelé. Így sokkal gyorsabban elszáradnak ugyan, de örökre megtartják a formájukat, nem fognak elhervadni, hanem örök bimbóként tarthatom őket egy száraz vázában. Azt hiszem, valahol itt értettem meg, de nem vagyok benne biztos. Nem emlékszem, mi játszódott le bennem, csak azt tudom, hogy addig féltem, utána viszont megnyugodtam. Olyan nyugalom volt az, ami azóta is tart, olyan, amilyet az álomtalan alvásban érez az ember. Mindig ilyen éreztem, mielőtt felébredtem az ájulásból. Kisebb koromban gyakran ájultam el a napon, és soha senki nem hitte el, mennyire élvezem. Az eszméletlenségben nyugalom volt, olyan isteni béke, amihez semmi nem fogható. Egyedül azt a

részét utáltam, amikor mindig arra ébredtem, hogy mindenki körülöttem sürög, rohangálnak, mentőt hívnak, vízzel locsolnak, és nem értik, hogy nekem csak az a nyugalom kell vissza. Izé… megbeszélhetnénk, hogy most az egyszer ne legyen ekkora felhajtás? Nem mintha bármin is változtatna, vagy érdekelne egyáltalán, de magatokat kíméljétek meg a hepajtól. Felesleges. Ez most tulajdonképpen annyit jelent csak nálam, mint másnál az, amikor eldöntik, mik akarnak lenni. Kérdezgették is a rokonaim a szülinapi összejövetelen, hogy mi leszek, ha nagy leszek. Korábban erre mindig csak zavartan ingattam a fejem, vagy tettetett humorral feleltem, hogy „felnőtt”. De mit nekem, te több éves pályaválasztási tanácsadás, egyik pillanatról a másikra holtbiztosan tudtam a választ. – Semmi. Nem növök fel. És azt hiszem, ennyi a lényeg. Mindjárt felkel a Nap, és az osztálytársaim hamarosan elindulnak az egyetemi nyílt napra, de én nem megyek velük. Én nem szakadok el, nem kelek arra egy nap harmincévesen, hogy pont olyan senki vagyok, mint bárki más, nem adom fel, nem öregszek meg, nem halok meg. Mármint én természetesen meghalok, de Én soha. Gruft Emília s.k.

Görög Bence: Az iskolámról Megtörtént. A tanárnő kiküldött óráról. Persze nem azért, mert rossz voltam, vagy valami. Igazából pont az jelentette a végzetemet, hogy olyan átkozottul jó vagyok, mint egy kibaszott rocksztár :D Oké, ezt visszaszívom. Tanárnő, ha ezt tetszik olvasni, akkor írja fel magának, hogy ha engem kiküld a folyosóra írni, akkor legközelebb küldjön utánam hibajavító-festéket is! Nos, azt tetszett mondani, hogy írjak valamit, valami szépet az iskolámról, és legyen az a címe, hogy „Az iskolámról”… Hogy lehet egy művészi agyat ilyen fantáziátlan szabályokkal börtönbe kényszeríteni? Felfoghatatlan. Komolyan nem értem, miért ne lehetne a versenyre a már meglévő novelláimat küldeni, pedig jók, tudom, hogy jók, az osztálytársaimnak nagyon tetszenek. És csak azért, mert véresek, erőszakosak, és néha-néha (khm… meglehetősen oldalanként) meghal benne valaki, még nem kéne őket teljesen elvetni! Ez kulturális boszorkányüldözés! És hiába mondtam a tanárnőnek, hogy nem fog menni, én csak olyat tudok írni, amilyet akarok (még jóhogy), akkor azt mondta, hogy üljek ki szépen ide, a folyosóra, egy tollal és a füzetemmel, és írjam le az első dolgot, ami eszembe jut. Hát elnézést, tanárnő, de ennyire futotta. Nem hiszem el, hogy már megint itt ülök a terem előtt! A tanárnő ma már egyenesen azzal kezdte az órát, hogy be ne jöjjek, amíg nem írok valami értelmeset, ha kell, írjam le fél oldalban, milyen az iskola folyosója, de nehogy vér legyen benne! Pedig mennyire király lenne! Valami jó kis horrort írni az iskolámról… Egyszer hallottam, ahogy a csajok az osztályból a lányvécé szelleméről beszélgetnek, ami előjön, ha háromszor kimondod a nevét a tükörbe, és megmondja a jövődet… de ez olyan snassz, már bocs. Ilyen még a Harry Potterben is van, és már ott se tetszett. A tablókat viszont mindig szerettem nézegetni. Sokan voltunk így vele, néha még a nővéremmel is beszélgettünk róluk, akár késő estig, amikor anya éjszakás, hogy vajon mi történhetett a régen elballagottakkal. Pedig vele aztán tényleg nem könnyű beszélgetni. Persze voltak, akiket ismertünk, Kriszti apja is ott van az egyiken, és amilyen vagány a pacák, ő az egyetlen, aki a tablófotóján is napszemüveget hord. Ott van az a tabló, amelyiken Józsa tanárnő is rajta van, ugyan olyan nagy, karikás szemei vannak, mint most, és teljesen magam elé tudom képzelni, ahogy a fotós noszogatja, hogy mosolyogjon, mert nem tudja, amit mi már régen, hogy Józsa tanárnő egyszerűen képtelen ilyesmire. Most, hogy nem lehetek bent az irodalomórán, és egyébként sem igazán figyel rám senki, eljöttem megnézni Józsa tanárnő tablóját, és beugrott, miért is volt ez a tabló mindig olyan furcsa (és persze vonzó, az ilyesmi olyan, mint a mágnes): ott van a jobb alsó sarokban egy lány képe, fekete keretben, nincs is rajta matrózblúz, még kifestve sincs – magyarul nem érte meg a ballagást. Ettől mindig kiráz a hideg. Van egy olyan legenda itt (és gondolom, még sok más iskolában), hogy ha a szalagodat, amit ugye a szalagavatón kapsz, még a ballagás előtt elveszted, akkor soha nem érettségizel le. (Mondjuk erre egyszer azt mondta Raboczkyné, hogy ő úgy ismeri, hogy aki elveszti, az sose hagyja el az iskolát. Ami be is vált, mert ő is elvesztette még a ballagás előtt, és lám, nem is fog innen elszabadulni, amíg meg nem hal… Fura, hogy nem azt mondta, hogy amíg nyugdíjba nem küldik,

hanem „amíg meg nem halok”, szó szerint, emlékszem. Ebből talán írhatnék valami iskolával kapcsolatos, mégis belevaló sztorit a tanárnőnek… ;)) Na, mindegy, a lényeg, hogy a lányt Schwann Szvetlanának hívták, ugye, milyen furcsa név? Mintha az apja orosz lett volna… nem is, az anyja volt orosz, az apja sváb. (Ugye a Schwann egy sváb név? Csak találgatok.) Szóval, el tudom képzelni azt a kulturális kavalkádot, amiben Szvetlana élt. És ha az akkori tinik csak egy kicsit is hasonlítottak a maiakra, akkor szegény Szvetlana élete olyan lehetett, mint a pokol hetedik köre. Tudjátok, mint a hetedik kör. Tudjátok… A legtöbb középiskola, de főleg a Táncsics olyan, mint a nagybetűs Pokol Hetedik Köre. Legkívül vannak a zsiványok (angolul bully-k, tényleg, utánanéztem), az erőszakosak, a rablók, a gyilkosok, azok, akik szánt szándékkal kárt tesznek másokban. Középen vannak az öngyilkosok, akiknek az egyetlen bűnük az, hogy szomorúak voltak ott, ahol mindenki más szerint boldognak kellett volna lenniük. Végül legbelül vannak az istenkáromlók, a kiábrándultak, akik rájőve, hogy isten le sem szarja őket, az élvezetekbe menekültek, vagy hogy szokták azt irodalmian mondani, hogy stressz levezetésképpen dugnak. És a köröket nem véletlenül hívják köröknek: ez utóbbiak végül ugyanolyan agresszívek lesznek, mint az elsők, az agresszívek aztán kiábrándulnak mindenből, és így tovább. Szvetlana pedig pont olyannak néz ki, mint aki bekerül az átkozott körbe, vidám, vékony, mint egy pálcika, a haja kuszán barnásszürke, talán magyarul sem tud tökéletesen. Olyan teste van, mint egy balett-táncosnak, talán tényleg balettozik is, és a balett, mint tudjuk, ciki. Talán a ruhái sem olyanok, mint a többieknek. Talán az anyja politikus, talán az apja… Minket nem szokott érdekelni a politika. Hogy ki mikor, kivel mennyiért, dehogy. Nekünk minden csak újabb hely, újabb ürügy még egy bántásra, hát sóhajts, feküdj… Nem, a dalszöveg nem teljesen így van, de értitek, mit akarok mondani. Csak akkor érdekel a politika, ha azzal lehet szívatni valakit, akkor viszont teli torokból. Csak azt akartam ezzel mondani, hogy Szvetlanának szörnyű tinédzserkora lehetett. És mint profi nyomozó, akarom mondani, profilozó, megállapíthatom, hogy önkezével vetett véget életének. Nem tudom pontosan, hogy leugrott az épületről, vagy a tóba fojtotta magát, de valami azt súgja, hogy itt, az iskola falai között halt meg. A peerek, vagyis a kortársai kergették öngyilkosságba. És a szelleme még mindig bosszúra vár… Oké, ennyi, kicsöngettek. Remélem, ez tetszik majd, Tanárnő! Nos, csak a móka kedvéért, visszakértem a kéziratot a tanárnőtől, és mindjárt nekiállok egy igazi történetnek. Mert nem fogjátok elhinni mi történt velem tanítás után! Azt hittem, összefélem magam, ahogy olyan fél három körül mentem a folyosón, éppen Szvetlana tablója felé. Nem gondoltam, hogy bármi történni fog, teljesen elfeledkeztem a kéziratról. (Éppen, ahogy a horrorfilmek szoktak kezdődni.) Szóval a folyosón ott állt egy nő, aki még éppen lány, vagy egy lány, aki már éppen nő. Vörös tütüt visel, fekete felsőt, a szeme feketére mázolva, vékony, mint a nádszál, és lábujjhegyen állva betűzte az egyik tanári szoba névtábláját. Amikor észrevett, felém fordult, és felismertem az arcát. Megdermedtem. Ő elmosolyodott, és iszonyatos orosz akcentussal megszólalt: – Nyem túdod, meljik Józsa tyanyárnö szóbaja? Én pedig mind a tizennégy évem és bimbózó férfiúi öntudatom ellenére sikítva rohantam el a folyosóról.

Tamási Levente: Utolsó bejegyzés (Kelt: Január 7-én) Sziasztok, Levi vagyok. Nos, hm… tudom, hogy nem szép dolog beleírni mások blogjába, de mire befejeztem, ti is meg fogjátok bocsátani nekem, és megértitek majd. Viola is megtenné, ismerem. A hírlap szerint az iskolát egy gázrobbanás pusztította el, és a legtöbbeknek ez elég magyarázat volt. A szilvesztert nagyrészt csak azok a tanulók élték túl, akik nem mentek el a buliba. Ők nem is tudhattak semmit az eseményekről. Mi viszont igen. Abban a pillanatban, hogy Kriszti megtette soha nem lett volna szabad, a legtöbben közülünk már sejtették, hogy valami történni fog, valami, ami nem ellenünk szól, de ha nem tűnünk el gyorsan, belehalunk mi is. Jó nem ilyen konkrétan, de… Megvan az az érzés, amikor egyszerűen zavar minden, de nem mersz belegondolni mi a baj, mert tudod, hogy a válasz szörnyű? Olyan, mint amikor nem kapsz azonnal a zsebedhez, amikor a mobilod keresed, mert nem tudod hogyan, de nincs ott, de sejted, és még nem akarod bebizonyítani, hogy igazad van? Olyan volt ez is, csak sokkal rosszabb. Sokan mesélték, hogy már akkor kimenekültek az épületből, és a közeli Rózsaliget parkban vártak ránk – „ránk” alatt Violát értem. Várták, mint a megváltót, és a mai napig nem tudom, tévedtek-e. Tudom, hogy Dia Viola után ment, és tudom, hogy meghalt. Bence erősködött, hogy menjünk mi is, és én akartam, istenem, de akartam, de az az érzés nem hagyott nyugodni. Tudtam, hogy ami hamarosan kijön az öltözőből, azt egyikünk sem akarja látni, és bármennyire is dühített a körülöttünk állók kacagása, az ajtó felé vonszoltam Bencét. Szerintem ő is érezte, amit én, főleg, ahogy később megtudtam, az elektromágneses sugárzás durva hatással van az emberre, kényelmetlenül, veszélyben érzi magát tőle - éreztük mi is fog történni. Mégse akart jönni, egyre csak azt kiabálta a felhangosodó zenén keresztül, hogy segítenünk kell a nővérén. Nagyon fájt, mert igaza volt, segítenünk kellett volna, nem szabadott volna otthagynom Violát. Ez azóta is bánt. Nem mondom, hogy nem tehettem mást, utána mehettem volna. Lehet, hogy megölt volna, nem tudom… Lehet, hogy sikerült volna megnyugtatnom, ezzel megmenteni sok-sok embert és az iskolát… vagy csak elodáztam volna a pusztulását. Tényleg nem tudom. Akkor az tűnt logikusnak, hogy kirángassam onnan, akit csak elérek és ez éppen Bence volt. Kiértünk a szabad levegőre, mire sikerült kitépnie magát a kezeim közül - abban a pillanatban csapódott be a faajtó, és záródott be az elektromosan vezérelt zárnyelv örökre. – Vissza kell mennünk! – ordította Bence, de addigra nem tudott meghatni az ordítás. Zsongott a fejem, de tudtam, hogy még nem vagyunk biztonságban. – Ha visszamész, meghalsz, te is tudod! Válaszolni akart, de akkor elhallgatott a zene, ami eddig az épületből dörgött - úgyhogy csak bólintott és rohanni kezdtünk a Rózsaliget felé. Félúton visszanéztem, és a földbe gyökerezett a lábam. Épen abban a pillanatban nyílt meg az ég, megcsapott az ózon szaga, és éles fény tépte szét a szemem előtt a teret. Örökre beleégett a retinámba a villám képe, ami szétvettette a Táncsics gimit. Napokig csengett a fülem, az agyam még tovább, a szívem azóta sem nyugodott meg. A hírlap az írta, hogy gázrobbanás volt, és a legtöbbeknek ez a magyarázat elég volt. Elvégre gázrobbanások történnek, teljesen átlagos részei hétköznapjainknak, ellenben egy villámokat idéző kamaszlánnyal senki nem tudott volna mit kezdeni. A gázrobbanás megfelelt a legtöbbeknek - a felnőtteknek, mert féltek. Igen, féltek. Féltek, nagyon sok mindent azért nem csináltak, nagyon sok mindent azért nem látnak már meg, mert már tudják, hogy ijesztő. Hogy vannak dolgok, amik túl nagyok ahhoz, hogy be tudják

illeszteni abba a megnyugtatóan monoton világba, amiben élnek, ezért nagyrészt megszokták, hogy úgy tesznek, mintha nem lenne ott, hogy már valóban nem látják meg. Minket sem láttak. A tinédzserek részint még nem ennyire tapasztaltak, mi látunk és hiszünk mindent, talán ezért vagyunk folyton olyan zaklatottak? Nem ez a lényeg. A lényeg az, amiért ezt az egészet írom, csak ezután történt. A néhai Táncsics gimi tanulóit szétosztották a város többi iskolája között, amíg újra nem építik az épületet, és folytatódhat a tanítás. Én a Bugát Pál gimibe kerültem, de a régi táraságból csak Bence és Cserényi Zsolt, az egyik tizenegyedikes jött velem. Szétrobbantották a klikkeket, mintha sejtettek volna valamit – persze ez lehetetlen volt, mégis… Talán testhossznyi hátránynak nevezném ott a helyzetet, amibe kerültünk. Beilleszkedésről szó sem lehetett. Ha nem lett volna elég, hogy másik iskolából jöttünk és folyton feketét hordtunk, mindenki tudni vélte, hogy a gázrobbanás nem gázrobbanás volt, és mi vagyunk a felelősek. Persze egyszer majd ők is felnőnek, és csak kacagnak majd a saját hiszékenységükön, és fogalmuk sem lesz, milyen közel jártak az igazsághoz. Egyik reggel épp a Bugát előtt álltunk Bencével, cigiztünk, nem szóltunk egymáshoz. Bence egyébként is nagyon szótlan lett nővére halála óta, de én is legalább olyan összetörten éreztem magam, mint ahogy ő kinézett. Mivel eleve mindketten folyton feketét hordtunk, megegyeztünk, hogy ő egy fehér, én pedig egy vörös szalagot tűzünk a ruhánkra a gyász jeleként. Az a nap sem tűnt semmivel különbnek, mint a többi, ugyan olyan végtelennek tetsző szomorúsággal szívtam a reggeli cigit, és ugyanúgy fohászkodtam magamban, hogy bírjuk ki, csak még egy napot, csak még egy kicsit, hogy legyen türelmem várni, de hogy mire, azt nem tudtam. – Hé, korcsok! – hallottam valahonnan, a derengő gyász túloldaláról, de nem tudott érdekelni. – Hé! Azzal négy-öt nagydarab bunkó lépett elénk, tipikusan fenyegetőnek szánt pózokban, de Bencére pillantva már tudtam, hogy ő sem hatódott meg. Nem mintha hősködni akartunk volna, egyszerűen annyira üresnek és értelmetlennek éreztünk mindent. Úgy értem miért zavarna, hogy meg akarnak verni, amikor már úgyis elvesztettem mindent, a reményt, hogy a világ változhat, a barátaimat, és Violát? Néha komolyan kívántam, hogy véget érjen minden. – Takarodjatok az iskolánkból, ti korcsok! – mondta az egyik, hallottam, hogy Bence kínjában kuncog. – Tudjuk, hogy ti robbantottátok fel a Táncsicsot – mondta egy másik. Láttam rajta, hogy dühös, mögötte pedig félelmet láttam. Milyen furcsa, mennyi mindenre készteti az embert a félelem. – Igen, úgy van. – mondtam, és szívtam egy slukkot a cigimből. – És? A bunkók összenéztek. Tudtam, hogy a Bugátba járnak, az egyikük lehet, hogy épp a Táncsicsból jött, mint mi. – És a mi iskolánkat nem fogjátok tönkre tenni, különben… Akkor jó ötletnek tűnt a félelmükre apellálni. – Különben? Szerinted, ha tényleg mi öltük meg azokat a gyerekeket, meg fogunk ijedni tőletek? Akkor szabadult el a pokol. Ketten Bencére vetették magukat, engem valamelyik, amelyik mögém került, megpróbált leütni, nem ájultam el, de a földre csuklottam. A világ még jobban beszűkült, bakancsokat láttam csak magam körül, de a cigicsikk még mindig az ujjaim között volt. Már éppen lendültem volna, hogy mielőtt meghalok, legalább kiégessem az egyik rohadék szemét, amikor fülsiketítő mennydörgés zárta el előlem a még megmaradt világomat is. Szörnyű, fájdalmas ordításokat és puffanásokat hallottam a makacs csöngésen túlról, és nem tehettem róla, hogy ott, a latyakban kuporogva felszabadult kacajra fakadtam.

Nevettem, csak Nevettem, mintha egy csapásra megszabadítottak volna a gyásztól, és minden kíntól. Tudtam mi történik: visszakaptam mindent. Nem fogtuk fel azonnal, hogy Bence és én is nagyrészt sértetlenek vagyunk. A bunkók jajveszékelve hevertek a sárban, égett szag lebegett fölöttünk, és mind tudtuk, hogy csoda történt. A bunkók telefonjai robbantak fel, látszólag minden ok nélkül, a hangsúly azon van, hogy látszólag. Túltöltődött az akkumulátor, és felrobbant, súlyosan megsebesítve a fiúkat, az egyiküknek még amputálni is kellett a… hisz tudjátok, benne volt a hírlapban. A világ kiszínesedett, a problémák emberi méretűvé zsugorodtak minden visszazökkent a korábbi kerékvágásba, a lelkemben legalább is. A tanárok nem gondolták, hogy bármi közünk lenne a mobilok felrobbanásához, mint ahogy már írtam nem akarnak összefüggést látni, szóval nem küldtek minket haza. Ragyogva ültem be az első órára, pontosan tudtam, milyen ijesztően nézhettem ki, ennyi idő után boldogan. A tanárra rám se hederítve előkaptam a mobilom (ami sértetlen volt), és írtam mindenkinek a régi csapatból, főleg Írisznek, hisz már tudjátok, milyen pletykás. Mint miután egy száraz fát ér villámcsapás, úgy terjedt a hír, mint a futótűz. Délre több mint harminc fiú és lány írt rám, hogy találkoznunk kell, délután már a város komplett diáksága teljesen biztos volt benne: „Viola él!” Ma este pedig újra összetalálkozik a régi társaság, akik azt is tudják, hogy vigyáz ránk.

Kéri Viola: Montblanc A pizzázót Chat Noir-nak hívták, és a dolgozók egybehangzó állítása szerint a neve volt a legjobb tulajdonsága. Egy négy boltból álló üzletsor szélső helységét foglalta el, és kevesen jártak arra annak ellenére, hogy ez volt a két non-stop pizzázó egyike a városban. Szemben a Palotai úti Kálvária feküdt, az út mentén kétszáz méterre nyugatra pedig a Hosszúsétatéri temető nyílt. Mögötte a Szedreskerti lakónegyednyúlt az égbe, a senki földje, ami már nem volt külváros, de még nem volt belváros sem. A tízemeletesek mögött húzódott a városi tó, annak a túlpartján pedig a Táncsics gimi, évtizedek óta változatlanul. Keletre egy kilométerre a városközpont, nyugatra ugyanennyire a körforgalom, ahol a fővárosba és a Balatonra tartó forgalom keresztezte a Veszprémbe menő főutat, és ahová az Elkerülő is vezette a Győr felől jövőket. Amikor a lány hajnali egykor belépett, ő volt az egyetlen vendég. Az utolsó fővárosból jövő vonattal jött, és a pályaudvartól idáig gyalogolt. Húsz perc volt az út idáig, ő mégis olyan büszke volt magára, mintha lefutott volna egy maratont – régen vállalt utoljára ekkora erőfeszítést, régebben nem bírta volna a végletekig legyengült teste, de most még pihenőt sem kellett tartania útközben. Bevált hát a kezelés. Nem szerette a város ezen részét, rossz környék volt, bár lassan javult, de akkor sem… De a másik non-stop pizzázó nagyon messze volt, ő pedig már szédült az éhségtől. Amikor belépett, még pincéreket sem látott a helységben. Leült a sok egyforma asztal egyikéhez, és végigfutotta az étlapot, olyasmire vadászva, ami nem fekszi meg a gyomrát. Egy extra sajtos darab mellett döntött, mert szerette a sajtot. Eszébe jutott, amikor pár éve kiszökött otthonról éjjel, és a perselyében lévő pénzből sajtot vett magának a kisboltban. Körbe akart nézni a pincérek után, de amikor felnézett, a pincérlány már mellette állt – hangtalanul került oda, de a lány nem ijedt meg tőle, végül is nem volt benne semmi ijesztő. Se a szanaszét lobogó szőke hajában, se a farkasvigyorában, se az elfojtott ragyogásban, ami a szemében pislákolt. – Mit hozhatok? – A hangja! Istenem, a hangja olyan volt, mint mikor tízezer köröm karistol ezer táblán, száz fiú és száz lány sikolt a vér láttán, tíz villám csak a jelre vár, egy utolsót kattan a zár… A rémülettől vakon bámult maga elé, és körmeit a tenyerébe mélyesztve várta, hogy elmúljon a pánikroham. Nem tudta, mi váltotta ki, mi zavarta annyira a szőke lány hangjában. Talán emlékeztette valamire – vagy valakire? Ültéből fölbámult a lányra, aki türelmetlenül ütögette tollával a kisjegyzetfüzetét, de közben rendíthetetlenül mosolygott. Volt abban a mosolyban valami, ami épelméjű ember mosolyában nincs. Valami olyasmi, ami csak a kényszeres mosolyokban, és az ideges kacajokban van, mint amikor éppen az előttünk totyorgó gyalogost csapja el egy autó, és minden, ami kijön a szánkon, csak egy ideges nevetés, pedig minden tiszta vér… „Az iskola! B-s volt, én A-s” – futott át az összefüggéstelen gondolat a lány agyán. Igaz, hogy csak két hónap telt el az érettségi óta, de az iskola utolsó két évét magántanulóként végezte, mert volt egy kis… egy kis kavarodás itt bent a fejében, ahogy mondani szokta, és a régi iskolatársaira már alig emlékezett. De ez a lány ismerős volt. Nem az arca, hanem a hangja. A hangja olyan volt, mintha valami rosszat akarna mondani. – Négysajtos pizzát szeretnék – mondta, majd, újra a pincérnőre nézett, hogy megbizonyosodjon róla, hogy tényleg ő az, de semmivel nem lett okosabb. – Kapribogyóval. Szerette volna, ha azt feleli, hogy nem tartanak kapribogyót, és akkor ő felháborodhatna rajta, talán kiabálhatna is a pincérnővel. Elküldhetné oda, ahova őt is küldték, és akkor… – Húsz perc – bólintott a szőke, és eltűnt a konyhába vezető ajtó mögött.

A lány zavartan az ölébe ejtette az étlapot, és csak bámulta az ajtót. Mint a fekete macska, amelyik átment önmaga előtt. Igen, a szőke lány határozottan olyan, mint egy fekete macska. Talán soha nem is akart rosszat, csak akaratlanul hozta mindig magával a vihart… Hirtelen azon kapta magát, hogy csöndben rimánkodik a lustán forgó ventillátornak, hogy csak most az egyszer legyen anyának igaza. Anya ugyanis azt mondta, hogy a sajt méreg, mert minden méreg, aminek köze van a tejhez, és hogy ettől betegszik meg az ember, ettől lesz rákos az ember, és hogy ő is ebbe betegedett bele, és hogy egyszer majd bele is fog halni ebbe a káros szenvedélybe. Istenem, mennyire akarta, hogy úgy legyen, hogy amikor beleharap a sajtos pizzába, holtan forduljon le a székéről. Akkor a pincérnőt hibáztatnák. Talán börtönbe is zárnák. Talán megérdemelné. Nem dühöt érzett, még csak nem is bosszúvágyat. Mélyebb volt ez annál, sokkal tompább, és sokkal sürgetőbb. A lelkét akarta odaadni a pincérnőnek, azt a lelket, amit mindig is el akartak tőle venni, hogy aztán mindenkinek megmutathassa a véres lyukat a mellkasán, amin át kitépték azt. Nem bírta a csöndet. Nem bírta a mozdulatlanságot. Éppen elég ideig volt csöndben, és tűrt mozdulatlanul. Hirtelen ötlettől vezérelve kipakolt a táskájából néhány iratot. Hivatalos levelek voltak, címeres pecséttel, és cikornyás aláírással. Széthajtogatta őket, a borítékukat is melléjük tette, címzéssel fölfelé. Felemelte az egyiket, és egészen közel tartotta az arcához, mintha rövidlátó lenne, és csak így tudná elolvasni. Tologatta őket az asztalon, felfordította őket, mint a memóriakártyát szokás. Sose emlékezett, melyik melyik. Sorbarendezte őket dátum szerint, majd aszerint, hogy mennyi írás van a papíron, aztán átpörgette a lapokat, mint egy olcsó regényt, vagy egy köteg pénzt. Azt hitte, megnyugszik, ha valahogy a pincérnő tudtára adja, hogy felvették az egyetemre. Hogy ő jobb. Hogy rácáfolt mindenre, hogy megmutatta, igenis több, mint az a csodabogár az osztálykép szélén… De mivel a pincérnő nem szándékozott kijönni a konyhából, nem láthatta a felvételi papírokat. A lány lemondóan visszatuszkolta őket a táskájába, és arra sem figyelt, hogy jól hajtsa őket össze, hogy ne gyűrődjenek. A sülő pizza illata lassan belopózott a helységbe, ő viszont legszívesebben elillant volna. Nem mintha meg akart volna futamodni, csak időt akart, csak néhány percet, amíg összeszedi magát, úgyhogy óvatos, hangtalan léptekkel besomfordált a női mosdóba, és gondosan bezárta maga mögött az ajtót, és nekivetette a hátát. Káromkodni akart, de nem talált megfelelő kifejezést. Egyre nehezebbre esett neki a légzés, és kóválygott a feje, alig hallott valamit a kinti égzengés hangjától. – Nem is esik az eső – suttogta magának megrovón, de nem hitt magának. Megnyitotta a csapot, hogy a csobogás elnyomja a dörgő hangot, és fáradtan a mosdótálra támaszkodott. – Ez csak azért történik, mert fáradt vagy és éhes – bizonygatta a tükörképének, ami fehér volt, mint a hó meg a jég. A csobogó víz alá tartotta a kezét, és egy ideig csak bámulta a bizonytalan fénytörést, majd az arcába loccsantott egy maroknyi vizet. A haján gyöngy módjára megültek a vízcseppek, és a sápadtsága sem lett jobb, de legalább az a szorító érzés alábbhagyott a gyomrában. Meg persze a villámlás hangja, az is eltűnt. Mire visszatért az asztalához, valaki megterített neki – nem, nem valaki, hanem a pincérnő. Percek múltak a néma várakozásban, és ő lassan arról kezdett fantáziálni, hogy amikor a pincérnő megjelenik, ő leszidja. Valamiért. Talál majd valami okot, igen, ez jó, okot egészen biztosan talál majd,

mert mindig mindenre lehet okot találni. Túl hideg lesz a pizza, vagy túl forró. Túl kevés sajt lesz rajta, vagy túl sok kapribogyó, vagy nem lesz elég nagy. Vagy a pincérnő véletlenül hozzáér majd a mocskos ujjaival, azokkal az ujjakkal, amikkel annyi hazugságot és gyűlöletet írt évekkel ezelőtt. Vagy nem lesz bekötve a cipőfűzője, vagy nem lesz rajta sapka. Vagy olyan kemény lesz a tészta, hogy beletörik a sokadszorra pótolt első metszőfoga. Már nem is számolta, hány fogorvosi matatás és szájsebészeti műtét kellett, mire a mostani, viszonylag elfogadható állapotra hozták a pofáját. Könnyű lenne persze ezt is a betegségre fogni, azért sikerült mindig kivernie azt a fogat, mert a betegsége bekavart itt fent, többek között az egyensúlyérzékébe – és akkor nem kéne beismernie magának, mennyire béna volt. Emlékezett, hogy az egyik műtétje közben, amikor nem altatták, mivel agyműtétnél nem szokás, verset szavalt magában, hogy megnyugodjon. Vajon most beválna? Amikor a pincérnő kilibbent a hátsó helységből, és a kasszához sétált, látszólag ügyet sem vetve a lányra, akkor pánikszerűen kutatni kezdett egy vers után, bármiféle vers után ezerszer megnyomorított, szétszabdalt agyában. Mi hátra volt még, elkövetkezett, e földi létben gyász sorunk betölt. Találkozunk- igen, ez jó, ez jó lesz, talán valami példabeszéd, vagy bússzerelmes, ez jó irgalmas végzet! – Utolszor, egyszer még a – sír előtt. Akaratlanul is folyton a pincérlányra tévedt a tekintete. Hittem, hogy lesz idő, midőn megösmersz s helyet cserél bennünk a fájdalom És soha többet nem fogok félni tőled, sem senki mástól, sőt ti fogtok félni tőlem, mert én leszek a leghatalmasabb, én leszek az isten, aki széllel pusztít és villámmal öl És folyni látom, majd ha már késő lesz, a megbánásnak könnyét arcodon vagy vért. Vagy a szemedet, amit soha le sem vettél Leviről, mert ezt, ugye ezt akartad Mert amit én vesztettem, az óriás életet, józan észt és jövőt, de lerovod nekem a tartozásod. hozzá az ég adott erőt nekem ma éjjel Ki bájaidból méltatlan vadakra pazaroltál nem értett kincseket pusztulj pusztulj PUSZTULJ Én, a hideg bálvány vezeklő rabja ki minden kéjt szívébe temetett: még a mennydörgést is elnyomta az a néma üvöltés a homloka mögött MOST ITT ÜLÜNK SIRALOMHÁZI LELKEK, ÉS NÉZZÜK EGYMÁST HOSSZAN, SZÓTALAN… Nem vette észre, mikor kapcsolódott össze a tekintete a pincérnőével, úgy tűnt, ő is csak bambán bámul egy pontra, ami véletlenül ő. Vagy talán méregeti? Gondolkodik, honnan ismeri. Vajon rájön? Emlékszik még egyáltalán arra a bálra, az emberekre, a nevetésre, és a tömegre, és a nevetésre, és a nevetésre? Vagy talán olvasni is tud a gondolataiban, és nehogy tényleg véghezvigye a terveit, megmérgezi a pizzát? Igen, ez jó, megmérgezi, meghal, aztán elássa az étterem hátsókertjében, hogy soha senki ne jöjjön rá. Ezzel bezárulna a kör. Nem történt semmi. Csengettek a konyhából, mire a szőke pincérnő belibbent, majd szinte azonnal megjelent a sajtos kapris pizzával, és letette a lány elé. – Jó étvágyat – mondta a már ismert műmosollyal, majd újra eltűnt a konyhába vezető ajtó mögött. Maradjon is ott – gondolta a lány. Fásultan nézte a pizzát. Hatalmas volt, de ezen kívül nem talált rajta kritizálnivalót. Még a kapribogyót is kimagozták neki. Két falatot bírt ki, aztán megadta magát a gyomra, és rohannia kellett a mosdóba, hogy ne hányja össze a padlót, amit biztos a pincérlány sikálna majd fel. Nem maradhatott tovább. Jelezte, hogy fizetne, és utolsó próbálkozásként, hogy fölényt színleljen, egy tízezrest nyújtott át a pincérlánynak, aki azonnal, szemrebbenés nélkül leszámolt neki kilencezer forintot. Egy hosszabb pillantást vetett a lány lehajtott fejére, ahogy a pénztárcáját próbálta visszaügyetlenkedni a táskájába, az összegyűrt iratok, levelek és leletek közé.

– Nem ismerjük egymást? – csúszott ki hirtelen a pincérlány száján. Ő megdöbbenve hátrált egy lépést, felhúzta a vállait, és védekezőn maga elé tartotta a táskáját. – A színjátszókörből? Várj, nem is! Az iskolából, igaz? A lány meg akarta rázni a fejét, de a padló hamarabb kezdett rázkódni, úgyhogy inkább nem kockáztatott. – Bizony, a suliból! Jól emlékszem… Viola? Vagy Blanka? – Blanka – helyeselt buzgón a lány a hamis névre. – Blanka vagyok. – Nos, Blanka, örülök, hogy találkoztunk. Remélem, megismételjük valamikor! – Farkasvigyor, farkasvigyor, mint Alíz Vigyorgó macskája. Kitántorgott az utcára, telihold volt, és nem haza indult. Igy űl a hold ádáz vihar után Elcsöndesült nagy, tornyos fellegen, És néz alá a méla éjszakán, Bánatosan, de szenvedélytelen, Hallgatva a sírbolti csöndességet A rémteli sötét erdő alatt, Amig a fákról nagy, nehéz könnycseppek Hervadt levélre halkan hullanak...

K: Menyasszony Ha tudnám, hogy ez egy álom, nem félnék ennyire. A Kígyós iskola melletti játszótéren ülök, a favár emeletén, és remegek, mint a kocsonya, pedig a nyári éjszaka egyáltalán nem hideg. Velem szemben egy fiú, vagy legalábbis valami, ami annak látszik. Még sose láttam az arcát, úgy értem, az igazi arcát. Amikor jobban szemügyre akarom venni, árnyék borítja, és rádöbbenek, hogy ez mindig is így volt, csak a szemét látom. Mindig valami vörös fény szikrázik benne, még akkor is, ha nincs mit visszatükrözzön. A nevét senki nem tudja. Ő az, aki éjjel a poros utakon jár, kihalt éjszakákon hallani lehet, ahogy a cipősarka kopog a Fő utca macskakövein. Akit varjúsereg és köd kísér, aki mindig hidegen mosolyog, akinek csönd a hangja, a teste sötétség, a létezés emberformájú hiánya. Akkor találkoztam vele, amikor Szent Imre nem nézett oda. Ebben biztos vagyok, mert amikor ő figyel, a sötét ember nem jön elő. Tudta, mit akar. Én is tudtam, mit akart, de nem zavart. Nem mondom, hogy mágia van a dogban. Ráfoghatnám a sörre is, de ez nem fontos. Most tudom, hogy ha itt maradok vele, valami rémes fog történni, valami, ami rosszabb, mint a halál. Nem akarok pánikolni, de ez nem kis feladat. Leugrok a favárról, a hang egészen a főútig kísér. Fémen súrlódó fém hangja, olyan, amilyet a zipzár ad. Átrohanok a Budai úton, észre sem veszem a busz közeledő fényszóróit. Nem ütött el, de ez csak a sofőr reflexein múlt. A huszonkettes busz az, de nem érdekel. Felszállok, és zihálva az ablakhoz nyomom a homlokom. Látom a fiút az út túloldalán. A szél kitartóan tépi a farmerkabátját, körülötte fakul a valóság. A busz elindul, és egy pillanatra megnyugszom, pedig nem volna szabad. Szeretném azt hinni, hogy sikerült elmenekülnöm, de tudom, hogy nem így van. A sötét embernek nem szokása elengedni azt, akire szemet vetett. Ő makacs, és mindenhol akadnak követői. Mostantól a sötétség minden lénye azon dolgozik, hogy engem elkapjon. Rúgást érzek a sípcsontomon, a fájdalomtól káprázik a szemem. Oldalra pillantok, és egy tizenvalahány éves kisfiút látok, ahogy az újabb rúgásra készül. Kitérek előle, mire ő a csúzlija után kap. Kicsavarom a kezéből. Felvisít, mint egy malac. Újabb ütést érzek a fejemen, ezúttal még jobban fáj. Egy öreg néni botja az. – Nem szégyelli magát, hogy bántja azt a kisfiút?! – rivall rám, de nem pocsékolom válaszra az időmet. Ő sincs magánál, és a fiú sincs. A lelkükben van valami, amit most a sötét ember irányít. Nem tudom, mi alapján válogat, kit tud irányítani, és kit nem. Bárki, aki szembejön az utcán, lehet a katonája, bármelyik ágon ülhet ő, varjú képében. Mindig ott van a ködben. A buszvezető rám ordít, hogy szálljak le, és én élek a lehetőséggel. A Vörösmarty téren vagyok, erőltetett tempóban sétálok a Piactér felé. Igyekszem kikerülni az embereket. Ketten lépnek a lábamra, egy ember félrelök. Egy szürke autó csapódik ki a ködből, és a járdára fut előttem. A vezető kiugrik a járműből. Ahogy a cipője koppan a járdán, és felkavarja a ködöt, tudom, hogy ki az. Rohanok, ahogy csak a lábam bírja. A Piactér zsúfolt, mint mindig. Nem érdekel, hányan kiabálnak utánam, valaki még egy félig üres söröspoharat is utánam dob. De nem állok meg. Két sötétruhás, bőrkabátos fiú ül a padon, ami mellett elrohanok. Az egyik cigire gyújt. Ők nem vesznek észre. Nem érdeklem őket. Úgy tűnik, rájuk nem hat a sötét ember. Balra fordulok, a gyorsétterem felé. Ilyen késő este már zárva van, és a mellette lévő padokon sem szokott lenni senki. A kis tér gyatra lámpákkal van kivilágítva, de megteszi. Felkuporodom az egyik padra, zihálok. Igyekszem kifújni magam.

Kezdem felfogni, mi történt. Menekülök. Menekülnöm kell, de meddig? És hova? Hol nem ér el? Az nem volt kérdés, mit akar. Arra pedig, hogy hogyan kerülhetem el, nincs válasz. A ködben egy alak közeledik. Nem érdekel, ki az, tudom, hogy csak rosszat akarhat. Leugrok a padról, magammal sodorva egy félig üres gyümölcsleves poharat. A tartalma szanaszét fröccsen a kockaköveken. – Hé, állj! – ordít a figura. Biztos hallucinálok, mert a hangja nem tűnik fenyegetőnek. Odapillantok, hátha igazam van – az egyik fiú az a padról. Kezeit a feje mellett tartja, mutatva, hogy fegyvertelen. A cigi még mindig két ujja között füstöl. Tétovázok. Nem értem a dolgot. – Nem akarlak bántani. Tudom, mi üldöz. – Nem tudsz te semmit. – A válaszom szívből jön. A fiún hosszú bőrkabát van, haja a válláig ér, és fekete. Nagyon vékony. A szeme karikás. A szájához emeli a cigarettát, aztán ahogy reszketve fújja ki a füstöt, felém nyújtja a kezét. – Gyere ide. Megyek. Mint egy kutya, amit túl sokat vertek, kullogok. A keze után nyúlok, ragyogni látszik a fehérvári éjszakában… Amikor az ujjaink összeérnek, ő felüvölt. Én ijedtemben hátraugrok, ő összerogy a fájdalomtól. A keze… füstöl. Megégettem. Hogy is gondolhattam! Hogy? A sötét ember nem hagyja, nem engedi, soha nem is fogja, örökkön örökké… Megfordulok, és rohanok, amíg a fiú ordítása végképp mögöttem marad. Egyszer összeesek majd, valamikor hajnal felé, és ha Szent Imre mégse fordítja rám a tekintetét addigra, minden elveszett.

Cseremi Zsolt: Panaszkodások Zuhogva kattog az infúzió, forr az üvegben a párlat, mint apu pálinkája szokott. Cikázva lobban a szoba ferde képe, majd eltűnik. „Mint aki a halálán van” – szól egy női hang. Mintha mesét mondana. Nem tudom, mennyi idő telik el, az idő elrobog a fejem fölött egy arccal együtt. Egy fiú arca, de nem ismerem fel. Nem kapok levegőt, de valahogy nem zavar, sőt, semmi nem zavar. Egy pillanatra megragadom a végtelent, majd visszazuhanok az ágyra. Látom a szobát, fehér. Valahol megnyugtató ez a szín, kicsit olyan, mint amilyen a mennyország lehet. Ha lehet egyáltalán. Néha léptek közelednek, matatás a fejem környékén, a lábam felé, és valahol, amiről jobb nem szót ejteni. De semmit nem érzek. Nem tudom, tényleg van-e ott valaki, csak a hangokból sejtem. Pislogni akarok, remegést érzek a szemem alatt, és forró könnyeket. Pedig nem vagyok elkeseredve, de semmi másra nem vagyok képes. „Mint aki javul… ugye?” – szól egy fiatal fiú hangja, ismerős, de nem tudom, honnan. Mennyezet, a látótéren átvonuló vascsővel, róla akasztók lógnak, de semmi nincs beléjük akasztva. Pitty. A mennyezeten fények futnak át. Pitty. A folyosón lépések vonulnak el, pitty, több ember szuszog körülöttem ütemesen, pitty, mint szabadtéri táborozáskor. Pitty. Azt hiszem, még élek. * Fehér ruhában van, mindkét kezében egy-egy gyertyát tart. Az arca kortalanul fiatal, mint a szentek szobrain szokás. Nem mosolyog, de a szeme derűs kék. A nyári ég van benne. Mond valamit, de nem értem. A hangja megnyugtató, egy serdülőfélben lévő fiú hangja. Körülöttem sok más fej, angyalfejek, ahogy nyakukat nyújtogatva néznek vagy engem, vagy a fiút. Halkan duruzsolnak, rólam beszélnek. Sürgölődnek, hallom a cipőik suhogását magam körül. Hallom azt is, ahogyan ez a suhogás egyre halkabbá és ritkábbá válik. Az angyalok elmentek, csak hárman maradnak velem, amennyire engedetlen érzékszerveimmel meg tudom állapítani. Az egyikük egy lány, úgy sejtem. A második az, akinek a hangját az elején hallottam, ő sose tágított mellőlem. A harmadik a fiú, akinek kék szeme van. Érzem a bőrömön, ahogy bámul, mint aki tud valamit, amit más nem. Így várunk együtt négyen valamire, miközben fejük fölé glóriát von a kórterem neonja. * Az orvos széles, és cseppet sem magas. Minden órában bejön, és megnézi az ágyam végéhez csatolt papírt, amin, mivel sose ír rá senki, sosem változik semmi. De ő mégis jön, és elolvassa, és visszateszi, és továbbmegy, mint az árapály.

Még csak szigorúság sem süt disznószemeiből, nem hogy törődés vagy részvét. Nem bátorít sem engem, sem másokat, nem sorol adatokat, mint a vádakat az ügyész, nem ijesztget, mint a mesékben a nagy kaszás, csak bejön, olvas, kimegy. Ő egy közönyös isten. Soha nem beszél az angyalaimmal, azokkal, akik körülöttem ülnek. Még mindig nem tudom, kicsodák, és már a hangjukat sem hallani, megtárgyalták egymás közt, amit meg kellett, az orvos nem szól hozzájuk, így hallgatnak. Néha mocorognak, odaengedik hozzám az orvost, elugranak öt, vagy tízpercekre is akár… Vajon az angyalok is tartanak cigiszünetet? * Az angyalaim eltűntek. Helyette viszont jöttek ketten. Egy kislány, és egy felnőtt férfi. Arcuk nincs. Mozdulatlanok, könyörtelenek. A férfin napszemüveg van, pedig amikor utoljára magamnál voltam, még este volt. A lányt ismerem az iskolából, de nem jut eszembe a neve. Szőke. Nem okoz bajt – a baj okozta őt. Olyan érzés ránézni, mint amikor belöktek a lányok öltözőjébe. Nem sok volt hátra kicsöngetésig, és játszottunk… a többiek játszottak. Egymásnak dobálták a táskámat, én pedig túl alacsony voltam, hogy elérjem. A nyújtózkodástól kifulladtam, de az asztmapipám a táskámban volt. Olyan volt, mint az általános iskolás cice-játék, csak egy kicsit komolyabb. Amikor elvesztettem az egyensúlyomat, rásegítettek. Azt hittem, megfog a fal, de aminek a vállam ütközött, továbbengedett. Botladozva próbáltam megállni, és amikor felnéztem, ott állt velem szemben egy lány. Semmi más, csak a lány – olyan volt, mint egy reneszánsz festmény, a Vénusz születése. A körülöttünk öltözködő lányok mind felbolydultak, de az az egy, a szőke, az nem mozdult. Inkább kíváncsian, mint ijedten meredt rám, a szoknyáját, amit éppen fel akart venni, reflexből az ágyéka elé kapta, de felül csak az nem volt látható, amit szőke haja eltakart. Akkor nagyon kellett az asztmapipám. Most sem tudok lélegezni, de nem látok sehol asztmapipát, csak a két arctalan alakot: a napszemüveges férfit és a szőke lányt. Valamit mormolnak, de nem értem, mit, hangsúly nélkül, monoton szavalnak, mint a papok a litániát. „Silaec ni se iuq retson retap”, vagy valami ilyesmi. Mintha nem is emberül lenne, vagy lehet, hogy csak az én agyamban romlott el valami, amitől nem értem a beszédet? Mikor jönnek már vissza az angyalaim a cigiszünetükből? * Rohan a láz a hőmérőn, az angyalok rég elmentek. Még az ördögök is itt hagytak. Az orvost sem láttam jó ideje. Néhány nővérke sürög néha körülöttem, de nem hozzám sietnek, hanem a többi beteghez. Az infúzió sem csöpög tovább. Nem pittyeg többé a szívmonitor. De úgy tűnik, a halálnak sem kellettem. Pedig azt mondták, ő a legjobb játszótárs, a leghűségesebb barát. Ő, ha el is hagy, úgyis visszatér, valamelyik út végén ő fog várni. Ha biciklizek, ő vezeti a mellettem guruló autót. Ő csipkézi ki a

laptopom kábelét, ő löki a hajvasalómat a fürdővizembe. Ő vár a zebra túloldalán, ő csábít fel a panelház tetejére, tőle kapom az első szál cigit, az első pohár abszintot, az első fehér tablettát. Ő ül a volán mögött az után a kegyetlen házibuli után a hazaúton. Ő lök be a lányöltözőbe, ő áll ott meztelenül és szőkén, ő nevet ki, amikor nem úgy áll a farmerom, ahogy egyébként, ő veszi le nekem a felső polcról apu borotváját, és az ő ölében sírhatok aztán egész este. Ő lök bele a városi tóba, ő nyom a víz alá, aztán ő kísér haza, és adja rám zúzmarából font kabátját, hogy meg ne fázzak ebben a téli hidegben. És most még sincs itt. * Feltámadtam, ahogy mindig. Harmadnapra, vagy bánom is én, mikor. Álmodtam talán, vagy a tüdőgyulladás delíriumában képzeltem azt, hogy beteg vagyok egyáltalán. Nem sokat számít. Az iskola éppen olyan, mint bármikor máskor. Pici, komoly emberek, ördögök, angyalok és gátlások nélkül, szabadon, csak az ember. Szörnyű. Ütnek, ugatnak, rúgnak, harapnak. Szerelmesek, naponta hatszor, vagy annyiszor, ahány órájuk van. Nincs jövőjük, amitől félniük kéne, és én, kopogó bakancsban, már a bosszút sem áhítva. Majdnem meghaltam, de mégsem, valaminek változnia kellett volna. Majdnem megöltetek, valaminek változnia kellett volna! És mégis, ugyanúgy dobálják a másik táskáját, Kriszti ugyanúgy vetkőzik tornaóra előtt, és a városi tóra lassan jégpáncél fagy. Minden tökéletesen normális.

Remélem, érdekesnek találod ezt az írást! Minél elmélyültebben olvasod, annál több időm van mögéd lopózni.

Tartalom

Bevezető .................................................................................................................................................. 1 Bevezető .............................................................................................................................................. 2 Csönd és kukorica ................................................................................................................................ 4 Középiskolai szép napok .......................................................................................................................... 7 Kriszti középiskolába megy .................................................................................................................. 7 Két oldal............................................................................................................................................... 9 Ilyen egyszerű .................................................................................................................................... 12 Az el nem vesztegetett idő rövid története ...................................................................................... 15 Bíztatás és Küzdelem ......................................................................................................................... 16 Sütő utca 2............................................................................................................................................. 19 Wittner Gina: Az eltűnt társ .............................................................................................................. 19 Wittner Gina:A legrövidebb eset....................................................................................................... 25 Wittner Gina: A zsarolók királynője................................................................................................... 28 Wittner Gina: Bianca ......................................................................................................................... 34 Okosabb, mint mi .................................................................................................................................. 39 A Simpatikus fiú ................................................................................................................................. 39 Hantos Rebeka: Christy ..................................................................................................................... 41 Szkéné.................................................................................................................................................... 44 Görög Bence: Szkéné ......................................................................................................................... 44 Viola Versus.blog.com ........................................................................................................................... 51 Kriszti, a villámhárító ....................................................................................................................... 111 E. Kriszti: Papírcinke ........................................................................................................................ 121 A vészkijárat kulcsa a portán ............................................................................................................... 124 A nyíló Nap ...................................................................................................................................... 124 Görög Bence: Az iskolámról............................................................................................................. 126 Tamási Levente: Utolsó bejegyzés .................................................................................................. 128 Kéri Viola: Montblanc ...................................................................................................................... 131 K: Menyasszony ............................................................................................................................... 135 Cseremi Zsolt: Panaszkodások......................................................................................................... 137