TURIZMUSMENEDZSMENT. A humánökológia szerepe a magyarországi turizmusföldrajz modernizációjában 1 32 TURIZMUS BULLETIN. Bevezetés

TURIZMUSMENEDZSMENT A humánökológia szerepe a magyarországi turizmusföldrajz modernizációjában1 Szerzõ: dr. Michalkó Gábor2

A felsõoktatásban zajló „bolognai folyamat” gerjesztette szakmai kihívások és a különbözõ kutatói körökbõl évek óta érkezõ visszajelzések mára elengedhetetlenné tették a hazai turizmusföldrajz újragondolását. Az ismeretelmélet (Csontos 1999) által biztosított alternatívák, történetesen a paradigmaváltás és a modernizáció közül az utóbbinak van nagyobb létjogosultsága. Ennek kivitelezése során egy olyan kompromisszumos megoldásra kell törekedni, amely egyrészt biztosítja a turizmusföldrajz által vállalt küldetés, történetesen az „országismereti” tudás megújítását, ugyanakkor képes a modern kutatási eredmények integrálására. E szerint a területfejlesztési és a szociálgeográfiai után a humánökológiai aspektusú irányzatnak is helyet kell biztosítani a turizmusföldrajz palettáján. A rendszerbe foglalt és teoretikusan megalapozott eredményeken alapuló, a turizmusföldrajzhoz kötõdõ új transzdiszciplínának, „A turizmus humánökológiájának” önálló stúdiumként való bevezetése képzési szükségletet elégít ki, mivel az abban tárgyalt témák csak esetlegesen, elsõsorban az oktatók kompetenciájának és érdeklõdési körének függvényében kerültek eddig a hazai felsõoktatásban tárgyalásra. A turizmusföldrajz vizsgálati szempontjainak ily módón történõ kiszélesítése elõsegíti más tudományágak turizmushoz kötõdõ problémáinak a kezelését és hozzájárul ahhoz, hogy a leendõ egyetemi szakok és doktori programok a turizmus térbeliségét új megvilágításba helyezõ, korszerû tantárggyal szélesíthessék az idegenforgalmi oktatás jelenlegi palettáját.

Bevezetés A magyarországi turizmusföldrajz azon diszciplínák3 egyike, amelynek oktatása és ezzel összefüggõ kutatása nem elsõsorban a földrajztudományt megtestesítõ egyetemi, hanem a turizmusképzésben jeleskedõ fõiskolai (ilyen szintû diplomát kiállító) vagy köztudottan gazdaságtudományi orientáltságú tanszékeken bontakozott ki és öltött máig ismert arculatot (Somogyi–Kóródi–Kulcsár 1968). Az észlelt diszkrepancia arra vezethetõ vissza, hogy a második világháború után megindult, gyakorlatcentrikus idegenforgalmi képzés már az egyes tudományos mûhelyek érdemi eredményeinek megszületése elõtt igényt formált a turizmus földrajzi vetületeinek hasznosítására (ebben minden bizonnyal közrejátszott, hogy a Magyar Földrajzi Társaság Könyvtára elnevezésû, 1901–1943 között megjelent, 61 kötetbõl álló sorozat széles körben népszerûvé tette az útikönyvekbõl meríthetõ ismereteket), így az oktatás piaca jelentõs mértékben befolyásolta az alap- és alkalmazott kutatások tematikáját. Ez az elvárás átörökítõdött az akadémiai vizsgálatokra (Abella 1971, 1975), késõbb meg1

A tanulmányban közreadott kutatási eredmények az OTKA T 046074 sz. (2004-2006) program keretében kerültek feltárásra. 2 A szerzõ az MTA Földrajztudományi Kutatóintézet tudományos fõmunkatársa. 3 A diszciplínát leggyakrabban a tudományág szinonim megfelelõjeként szerepeltetik, de szokás egy tudományágon belüli vagy tudományágak közötti, önálló arculattal rendelkezõ ismeretterület megnevezésére is használni.

32 TURIZMUS BULLETIN

honosodott a legmagasabb szintû tudományos ismeretterjesztésben (Kollarik 1986) és az egyetemi oktatásban is (Perczel 1996). Ennek megfelelõen – az 1990-es években a képzés legkülönbözõbb szintjein jelentkezõ decentralizációs folyamatok (Michalkó 2004a) eredményeképpen – a felsõoktatásban dolgozó turizmusföldrajz-oktatók viszonylag széles tábora mellett továbbra is egy szûk, az elõbbi csoporttal csekély átfedést mutató kutatói grémium törekszik a tananyag tudományos igényû frissítését elvégezni. Napjainkra azonban a turizmusföldrajzzal kapcsolatos képzési elvárások oly mértékben eltávolodtak – ha úgy tetszik elmaradtak – a kutatók vizsgálati eredményeitõl, hogy a reputáció megõrzésére kizárólag a diszciplína átfogó, az oktatásra is kiterjedõ modernizációja jelenthet megoldást. A tanulmány, miközben fel kívánja tárni a magyarországi turizmusföldrajz már-már patológiás állapotához vezetõ útjának fontosabb mozzanatait, igyekszik sorra venni azokat a tüneteket, amelyek orvoslása hozzájárulhat egy korszerûsített, a bolognai folyamatba (Hrubos – Szentannai – Veroszta 2003) illeszthetõ, a kutatás és a felsõoktatás elvárásainak egyaránt megfelelõ diszciplína megteremtéséhez. A jelen értekezésnek nem célja a hazai turizmusföldrajz helyzetének nemzetközi kontextusba helyezése, mint ahogy nem adunk teret a diszciplína fejlõdéstörténetének komplex áttekintésére sem. Ezt a feladatot az MTA Földrajztudományi Kutatóintézetben zajló „Magyarország modern turizmusföldrajza” címû kutatási program következõ fázisában kívánjuk elvégezni, melynek eredményeképpen, más alapkutatási jellegû vizsgálatainkat is

TURIZMUSMENEDZSMENT feldolgozva 2006 második felében a geográfus4 és az idegenforgalmi képzésben egyaránt jól hasznosítható korszerû szakkönyvet fogunk megjelentetni. A címben szereplõ humánökológiai megközelítés a hazai turizmusföldrajz megújulásának egy olyan – semmi esetre sem kizárólagos – alternatíváját jelenti, amely épít a korábbi hagyományokra, azonban a magában hordozott transzdiszciplinaritásnak köszönhetõen szélesebb perspektívából szemléli a turizmussal összefüggõ folyamatok térbeli vetületeit.

1. Modernizáció vagy paradigmaváltás? A nemzetközi és a hazai kutatói társadalomban egyaránt formálódó turizmustudománynak (Michalkó–Rátz 2003, Tribe 2004) igencsak meghatározó bázisát képezi az a tudás, amelyet turizmusföldrajz (idegenforgalmi földrajz) néven tárgyalunk. A magyarországi turizmusföldrajz oktatása tradicionálisan a turisták által frekventált vagy potenciálisan azzá tehetõ helyek fogadóképességének, környezetének leírásszerû bemutatására, a vendégforgalom területi és idõbeli jelenségeinek egysíkú ábrázolására koncentrál (Miczek 1983, Kollarik 1992, Bánfalvi 1995, Gucziné 2002). Így azok az újabb elméleti ismeretek és megközelítések (például etnikai, második otthonokkal kapcsolatos, természetvédelmi, rekreációs, városökológiai vonatkozások), amelyeket a hazai geográfusok a turizmussal kapcsolatban feltártak (Aubert 1999, Csordás 1993, Kollarik 1999, Martonné 1992, Michalkó 1999), kevésbé válnak a felsõoktatásunkban közvetített konszenzuális tudás részévé, nehezen formálódnak tananyaggá. Miközben a turizmusföldrajz a magyarországi turizmustudomány megalapozásában igazolhatóan oroszlánrészt vállalt (Pécsi 1966, Abella 1968), napjainkra egyfajta zsákutcába kerülve alig képes a kívánt mértékû – a turizmust önálló egyetemi szakként és doktori programként is megjelenítõ – továbblépését elõsegíteni. A turizmustudomány akár „amõba” (Michalkó 2002), akár „líra” modelljét (Michalkó 2004b) vizsgálva megállapítható, hogy napjainkra legalább 20 tudományág ismeretanyaga kerül turisztikai tudásként hasznosításra. A turizmus jelenlegi multidiszciplináris megközelítését fokozatosan fel fogja váltani a transzdiszciplinaritás igénye (Hall–Williams–Lew 2004), amely azt feltételezi, hogy a felsõoktatástól egyre inkább olyan szakemberek képzését várják majd el (Iván 2004), akik képesek a turizmussal kapcsolatban felmerülõ problémákat holisztikusan kezelni. Ebben a folyamatban a turisztikai tudás egyik celláját képezõ turizmusföldrajznak a mai termelékenységét jellemzõ legtöbb mutató (a tudásiparban ezek ismerete elengedhetetlen követelménynek számít) tekintetében igen komoly átalakuláson kell keresztülmennie. 4

Ebben a tanulmányban geográfus képzés alatt tárgyaljuk a földrajz tanár szakos hallgatók oktatását is, amely a gyakorlatban azonban két különálló szakként mûködik.

Vitán felül áll, hogy a magyarországi turizmusföldrajz mennyiségi, minõségi, de leginkább problémaérzékenységi szempontból megújulásra szorul, a kérdés csupán csak az, hogy ez a folyamat a modernizációban vagy a paradigmaváltásban fog-e tetõzni. A modernizáció Habermas (1998) filozófiai értelmezésében egyfajta racionális reflexió, a meglévõ érték(norma)világ kritikai újragondolása és rekreálása, amely a tudományos életben a paradigmában (Hársing 1999) megjelenõ problémák, azok megoldásainak, példaszerû eseteinek az új kihívásokhoz illeszkedõ megfeleltetése. Ezzel szemben a paradigmaváltás egy olyan tudományszociológiai fogalom, amelynek középpontjában a szemléletmód alapvetõ megváltoztatása áll, ez a korábbiakhoz képest idegennek tûnõ kérdésfeltevésekben, szokatlan kutatási módszerek felhasználásában és a kutatási eredmények újszerû interpretálásában érhetõ tetten (Zsolnai 2001). A hazai turizmusföldrajzzal kapcsolatban végbemenõ változások mélységét elsõsorban az akadémiai (tanszéki és intézeti kutatómûhelyek) szférán kívül jelentkezõ legitimációja fogja meghatározni. Elsõdleges célként fogalmazható meg tehát a turizmusföldrajz fõiskolai, egyetemi szintû oktatását jellemzõ narratív és a tudományos kutatást meghatározó problémaorientált szemlélet egymáshoz történõ közeledése. Ha az új tudományos eredményeknek a különbözõ szintû állami hivatalokban zajló döntéselõkészítésektõl egészen a turisztikai vállalkozások mindennapjaiig sikerül beépülnie az észjárásba, a praxis képviselõi nem vitatják azok létjogosultságát, akkor végbemehet a modernizáció. Amennyiben a szakma ragaszkodik a hagyományos tudáselemek kizárólagosságához, akkor az emiatt valószínûbben bekövetkezõ paradigmaváltás akár egy új név alatt megszületõ, a jelenlegivel gyökeresen szakító diszciplínát is kitermelhet. Állásfoglalásunk szerint a magyarországi turizmusföldrajz mostani helyzetében nem kényszerül klasszikus paradigmaváltásra. Annak ellenére, hogy a leginkább érintett hazai földrajztudományi kutatómûhelyek (Pécsi Tudományegyetem, Debreceni Egyetem, Veszprémi Egyetem, Kodolányi János Fõiskola, MTA Földrajztudományi Kutatóintézet) igyekeznek túllépni a felsõoktatás különbözõ turizmusföldrajzi kurzusain közvetített megközelítéseken, a szakmai visszacsatolások révén nem hagyhatják figyelmen kívül azt az elvárást, ami az áthagyományozódott ismeretek kielégítésének bizonyos fokig akceptálható igényébõl ered. Ennél fogva az adott helyzet keretein belül kell megújulni és iránymutatóan „becsempészni” azokat az új és elengedhetetlen tudáselemeket, amelyek idõvel dominánssá válhatnak. A felsõoktatásban zajló bolognai folyamat azzal segítheti elõ a diszciplína modernizációját, ha igényt formál a megkerülhetetlen ismeretek közvetítésére. Ez az új struktúrában a – bachelor (BSc) képzés tantárgyleírásait talán kevésbé bolygatva – inkább a master (MSc) és a doktori (PhD) képzésben jelenhet meg.

TURIZMUS BULLETIN 33

TURIZMUSMENEDZSMENT 2. Diagnosztikus problémafelvetések és kérdések Ahhoz, hogy érdemi elmozdulást lehessen elérni a magyarországi turizmusföldrajz elengedhetetlennek tûnõ megreformálása terén, mindenek elõtt csokorba kell szedni mindazon problématerületet, amelyek lényegileg befolyásolják a diszciplína állapotát. • Hiányzik a hazai turizmusföldrajz egységes vagy legalábbis konszenzusos elméleti kerete, amely megnehezíti az alap és alkalmazott kutatásokat, mindemellett teret enged a kontároknak és kóklereknek (nincsenek vagy a feledés homályába vesztek az olyan alapmûnek tekinthetõ, magyar nyelvû szakkönyvek, amelyek átfogóan nyújtanának eligazodást a tanárok órára való felkészüléséhez, a hallgatók szakdolgozatának elkészítéséhez; a diszciplínához kötõdõ tanulmányok teoretikus beágyazottsága ritkán teszi lehetõvé az elméleti mondanivaló leszûrését; úton-útfélen találkozhatunk a szakmán kívülállók vagy az üstökösként feltûnõk gyenge minõségû produktumaival). • A turizmusföldrajz – múltja és számos eredménye ellenére – a hazai földrajztudományon belül a kevésbé kiforrott diszciplínák közé tartozik, amely az utánpótlás elégtelenségével is magyarázható (kevés a rendszeresen publikáló, tudományos fokozattal rendelkezõ kutató, õket is az erõs oktatási, közéleti leterheltség jellemzi; nincs MTA doktora tudományos minõsítésû, egyetemi tanári kinevezéssel rendelkezõ szakember, aki a különbözõ akadémiai bizottságokban, akkreditációs testületekben kellõ legitimitással képviselhetné a diszciplínát, továbbá pozíciójából fakadóan aktívan mentorálhatná a következõ generációk karrierjét; több tanszéken csak a turizmusföldrajz iránt elkötelezettséget érzõ kolléga tartja életben a tárgy oktatását). • A hazai turizmusföldrajzon belül alig érhetõ tetten a formális szakmai diskurzus (a nem provinciális folyóiratokban, szakkönyvekben, tanulmánykötetekben nyomon követhetõ, szakmán belüli hivatkozások száma megdöbbentõ mértékben elenyészõ; a megjelent tanulmányok különlenyomatainak szétküldése esetleges; alig találkozhatunk a nyilvánosságra kerülõ szakmai vitákban ütköztetett, eltérõ álláspontok mögött álló érvelésekkel; a geográfusok között meghirdetett országos konferenciákon szerény a turizmusföldrajzosok jelenléte; nem megoldott a tudományos minõsítési eljárások kellõ mértékû nyilvánossága). A fenti problémafelvetés-csomaggal kapcsolatban három olyan konkrét kérdés is felmerül, amelyek megválaszolása túlmutat a jelen tanulmány biztosította kereteken, azonban megfogalmazásuk megkerülhetetlen. • Hogyan fordulhatott elõ, hogy közel 40 év kutatása nem hozott létre (nem termelt ki) annyi elméleti hozadékot,


amennyi egy, a turizmusföldrajz lényegét korszerûen bemutató, szakmai legitimációt élvezõ egyetemi jegyzethez (tankönyvhöz, szakkönyvhöz) elegendõ lett volna? Ez a kérdés abból a szempontból is megválaszolást igényel, hogy ha a kutatások négy évtizeden keresztül érdemileg egységesnek tekinthetõ, érvényes teoretikus keret és fogalomrendszer hiányában folytak, akkor az eredmények tér-és idõbeli összevetésében milyen anomáliák érvényesülésével kell szembenéznünk. • Mit takar valójában a turizmusföldrajzi tudás? Ez a kérdés eleve felveti az idegenforgalom és a geográfus szakos hallgatók képzésében meglévõ differenciát, mivel elõbbiek egy alapos turizmuselméleti kurzust követõen ismerkednek meg a földrajzi vetületekkel, utóbbiak esetében magának a turizmusföldrajzi kurzusnak a része az általános elmélet, máskülönben értelmezhetetlenek lennének a tananyag térbeliséget hangsúlyozó ismeretelemei. Ez a geográfus képzés területén magában hordozza a két tudás (tudniillik a turizmusföldrajz és a turizmus elmélet) közötti aránytévesztés lehetõségét, a nem kellõ mértékû szakmai felelõsséggel való hozzáállás következtében torzulhat a diszciplína valódi arculata, a tárgy lényegét illetõen hamis képzetek alakulhatnak ki a hallgatókban. • Milyen ismérvek alapján állítható egy hazai kutató addigi életmûve alapján, hogy õ „turizmusföldrajzos”, munkásságát tekintve mi különbözteti õt meg a turizmussal foglalkozó más diszciplínák, illetve a geográfia többi területének képviselõitõl? Ez a kérdés különösen a tudományos minõsítési eljárásokban, kutatási és ösztöndíj pályázatok bírálata, taneszközök készítése során, lektori, szakértõi tevékenység alkalmával nyer legitimációs kétségeket is felvetõ aktualitást.

3. Hipotézisek A problémafelvetések a tudományban magától értetõdõ módon vonják maguk után azokat a válaszlehetõségeket, amelyek a kérdések tisztázása, megoldása során kiindulási alapként szolgálnak. Az alábbi hipotézisek elvetésére vagy alátámasztására a jelen tanulmány nem kíván vállalkozni, azonban az e témában folyamatosan zajló vizsgálatokban megkerülhetetlen fundamentumként tartjuk ezeket számon. • A rendszeres és fokozatosan tömegessé váló utazások térbeli determinációja miatt hamarabb jelen voltak és szélesebb körben terjedtek el az úgynevezett idegenforgalmi földrajzi ismeretek, mint magáról a turizmus jelenségérõl való teoretikus gondolkodás, így a diszciplína fejlõdésére elviekben elegendõ idõ állt rendelkezésre. Ha leíró jelleggel is, de az egyes turisztikailag frekventált térségekkel kapcsolatos földrajzi tudás a századfordulót követõen folyamatosan megjelent az útikönyvekben (Lóczy 1902, Stein 1936, Cholnoky 1941), a vendégforgalomról és a szálláshelyekrõl pedig rendszeres statisztikai adatgyûjtés folyt (Thirring 1904).

TURIZMUSMENEDZSMENT • A turizmusföldrajz diszciplinálódásától kezdõdõen érzõdött a turizmus átfogó elméleti megközelítésének hiánya, ezért sokáig maguk az idegenforgalmi földrajzosok termelték a turizmuselméleti tudást, így nem maradt elegendõ energiájuk a saját diszciplínájuk szükséges mértékû továbbfejlesztésére. Ennek köszönhetõ az a jelenség, hogy a különbözõ turizmusföldrajzi tankönyvek (Miczek 1983, Kollarik 1991, Bodnár 2000) egyes fejezetei a szükséges és elégséges mértéket meghaladó terjedelemben vállalkoznak magának a turizmusnak a magyarázatára. • A turizmus praxisában résztvevõknek kétségtelenül szüksége volt valami fajta specifikus helyismeretre, ezért ennek az „országismereti” tudásnak a kielégítésére fordított energia gátolta a turizmusföldrajz önálló elméleti kereteinek a kialakítását. Az idegenforgalmi oktatás, különösen az idegenvezetõk nagytömegû képzése a geográfusoktól várta el a különbözõ desztinációkkal kapcsolatos átfogó ismeretek közreadását, így válhatott a történelem, a mûvészettörténet vagy éppen a gasztronómia a turizmusföldrajz szerves részévé. • A diszciplína kialakulásakor – a korszak uralkodó politikai irányvonalának megfelelõen – a turizmus gazdaságföldrajzi szerepét túlhangsúlyozták (Abella 1966a, 1966b), amely megközelítés idõközben kiüresedett, illetve a közgazdaságtudomány a maga egzakt módszereire alapozva „turizmus gazdaságtana” elnevezéssel diszciplinalizálta és tantárgyasította a vonatkozó kérdéseket (Fenyõ–Imre 1977, Jandala 1992). A turizmus humán oldalainak kézenfekvõsége ellenére – többek között az empirikus kutatások és a szükséges adatbázisok összeállításának nehézségei miatt – a társadalomföldrajzi beágyazódása lassan halad. • Turizmusföldrajz elnevezés alatt a geográfus képzésben legtöbbször egy úgynevezett turizmustudományi mix (elmélet, gazdaságtan, marketing, mû(vészet)velõdéstörténet) kerül közvetítésre, míg az idegenforgalmi felsõoktatásban a középiskolai földrajzi tananyag hangsúlyáthelyezéseket alkalmazó újratanítása zajlik. • Sokoldalúságára visszavezethetõen a hazai földrajztudományon belül sem rajzolódott még egyértelmûen ki a diszciplína helye. Egyesek a természeti (Somogyi 1966, 1987), mások a társadalomföldrajzi (Aubert 2002, Berényi 2003) arculatelemeit emelik ki, ugyanakkor találkozhatunk a regionális értelmezésével (Kraftné 2000) is. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy kevés kivételtõl eltekintve a földrajztudomány egyes diszciplínái igencsak szoros szimbiózisban élnek a turizmusföldrajzzal (például a népességföldrajz tárgyalta migráció vagy a vízföldrajz által kutatott termálvizek idegenforgalmi vetületeit maga a turizmusföldrajz is vizsgálat tárgyává teszi). • Az utóbbi idõben egyes társadalomtudományok (néprajz, szociológia) – örvendetes módon – olyan intenzíven kezdtek Magyarországon is a turizmus problemati-

kájával foglalkozni, hogy egy erõs elméleti alapvetés (világos önmeghatározás és a többi diszciplínától való eltérés mibenlétének körülírása) nélkül a turizmusföldrajz által tárgyalt kérdések akár fel is oldódhatnak azok offenzívájában (Fejõs 1998, Fejõs–Szíjártó 2000, Fejõs–Szíjártó 2003). Ezen túlmenõen az „országismereti” tudás dominanciájának fenntartása, kilúgozhatja a térbeli összefüggéseket megtestesítõ tudáselemeket, ezáltal a diszciplína végképp elveszíti azt a lehetõségét, hogy a középiskolában haldokló földrajzoktatást a fõiskolákon, egyetemeken élessze újra.

4. A magyarországi turizmusföldrajz irányzatai Amennyiben áttekintjük a magyarországi turizmusföldrajz területén az elmúlt évtizedekben megjelent publikációkat, három, egymástól vékony határmezsgyék mentén elkülönülõ irányzattal találkozhatunk (1. táblázat). Maga a kifejezés, hogy irányzat nem feltétlenül helytálló, mert az egyes problémák feldolgozása során a szerzõk nem a lehetséges (elfogadott) megközelítési módok követõiként, hanem a témák sajátosságainak vagy a megbízó kívánalmainak megfelelõen jártak el. Ebbõl következik, hogy az irányzatok retrospektív körvonalazásakor semmi esetre sem a szerzõk „skatulyázására” sokkal inkább az egyes cikkeikbõl kirajzolódó megközelítési módok osztályozására törekedtünk5. A vizsgált idõszakban a szerzõk által megfigyelés tárgyává tett kérdések tradicionális, konvencionális vagy modern feldolgozása az idõbeli egymásra épülést mellõzve történt, így elõfordulhatott, hogy ugyanannak a kutatónak korábban jelent meg modern, mint tradicionális megközelítésû tanulmánya. Azokban az esetekben, amikor egy tanulmányon belül több szemléletmód keveredése volt tetten érhetõ, a progresszívebb megközelítést tekintettük a besorolás alapjának. Az irányzatok megnevezését nem tekintjük axiológiai (Pajor 2000) kategóriának, így a tradicionális nem a kerülendõt, a modern a minden körülmények közötti követendõt kívánja sugallni. Mindhárom kategória tudományos eredményeit önmagukban, értékteremtõ képességükben kell megítélni. Az osztályozásnál alapvetõen három tényezõt vettünk számításba: a témaválasztást (célkitûzést), az interpretációt és az alkalmazott kutatásmódszertant. A tradicionális irányzat témaválasztásánál elsõsorban az motiválja a szerzõt, hogy egy addig kevésbé feltárt desztináció idegenforgalmi fogadóképességének tárgyi elemeit, különös tekintettel a vonzerõkre és az infrastruktúrára valamilyen szempontrendszer szerint összefoglalóan közre adja. Ez kiegészülhet a vendégforgalmi adatok 5

Ezt elkerülendõ az egyes irányzatok leírásánál tudatosan kerüljük a nevek és az irodalomjegyzékben hozzájuk rendelendõ cikkek szerepeltetését.


TURIZMUSMENEDZSMENT 1. táblázat A magyarországi turizmusföldrajz irányzatainak legfontosabb ismérvei Tradicionális

Konvencionális

Modern

• A vizsgálati terület idegenforgalmi vonzerõinek, infra- és szuprastruktúrájának bemutatására, leírására koncentrál. • „Országismereti” tudást közvetít. • Különösebb elemzés, értékelés nélkül adja közre a közelmúlt vendégforgalmi adatait a vizsgálati területre vonatkozóan. • Tudományosan értelmezhetõ, érdemi kutatás nem történik.

• A vizsgált területre vonatkozóan hosszabb és különbözõ idegenforgalmi statisztikai idõsorok összehasonlító elemzését végzi el. • Egy vagy több turisztikai termékre koncentrálva értékeli a vizsgálati terület turisztikai potenciálját, az abban rejlõ lehetõségeket. • Elsõsorban a turizmus gazdasági vetületeire koncentrál. • Módszereiben a másodlagos kutatási jelleg dominál.

• Területfejlesztési aspektusú, az elemzés során holisztikus, az életminõséget is hangsúlyozó megközelítést alkalmaz. • Szociálgeográfiai aspektusú, a turizmusban résztvevõket csoportspecifikusan elemzi. • Humánökológiai aspektusú, a természet, a társadalom és az ember harmóniájára koncentrál. • Problémaorientált, kritikai hangvételû, multidiszciplináris megközelítésû. • Empirikus kutatási módszereket alkalmaz.

hivatalos statisztikából való, matematikai módszerekre épülõ elemzést, értékelést nélkülözõ átültetésével. Interpretációjában a narratív, „országismereti” tudás közvetítését preferálja, amely a tárgyalt terület turisztikai értékeinek gyakran mûvelõdéstörténeti aspektusú kihangsúlyozásában ölt testet. Módszertani apparátusa kizárólag azon források feltárását célozza, amelyek a bemutatásra kerülõ desztináció hiteles ábrázolását segítik elõ. A konvencionális irányzat témaválasztásában megjelenik a vizsgálati terület komplex, a turizmus rendszerébe illeszkedõ feltárására való törekvés. A településitõl egészen az országos szintig zajló vizsgálatok a fogadóképesség elemeinek értékelésén túlmenõen figyelmet fordítanak a turizmus környezetének egy-egy tényezõjére koncentráló vagy akár átfogó elemzésére. Adatbázisának összeállítása során kiemelt szerepet kap a területi statisztikai adatok minél bõvebb, de alapvetõen gazdasági (forgalmi) orientációjú tárházának felvonultatása. Interpretációja a turizmus tárgyalt jelensége térbeliségének hangsúlyozására koncentrál. Módszertanában a szakirodalom témaspecifikus értékelése és a tartalomelemezés mellett megjelennek az egyszerûbb matematikai-statisztikai eljárások, ugyanakkor dominál az íróasztal mellõl megszerezhetõ forrásokra való támaszkodás. A modern irányzat témaválasztását jelentõs mértékben befolyásolja a szerzõk kutatási igényének kielégítése. Ez a vonal alapvetõen három részterületre bontható: a területfejlesztésire, a szociálgeográfiaira és a humánökológiaira. Mindhárom esetében megtalálható a turizmus társadalmi összefüggéseinek kiemelt tárgyalása. A területfejlesztéssel kapcsolatos tanulmányok az életminõségre, a szociálgeográfiai aspektusúak a folyamatban résztvevõ csoportok konfliktusainak kezelésére, míg a humánökológiaiak az ember, a természet és a társadalom együttélésének optimalizálására koncentrálnak. Interpretációja legtöbbször problémacentrikus, a turizmusnak egy addig kevésbé ismert földrajzi összefüggését kívánja kiemelni. A


kritikai hangvétel alkalmazásakor az értékorientáltság vezérli. Módszereiben az empirikus kutatást részesíti elõnyben, így a terepbejárás, a kérdõívezés és az interjúkészítés áll a középpontban, de nem zárkózik el a korszerû matematikai-statisztikai és GIS alapú elemzésektõl.

5. A magyarországi turizmusföldrajz tudományos visszatükrözõdése A magyarországi turizmusföldrajz tudományosan értelmezhetõ eredményei elsõsorban publikált kutatási beszámolókban, illetve különbözõ, önálló pályázati programokban tükrözõdnek vissza. Az ezekre vonatkozó értékelés alkalmával a problémafelvetésben már jelzett nehézségekbe ütközünk, történetesen a publikációk címválasztása, illetve a projektek elnevezése alapján kellõ biztonsággal nem dönthetõ el, hogy az opusokban közreadott kérdések, a pályázatban megjelölt témák turizmusföldrajzi vagy azon túlmutató problémákat boncolgatnak-e. Önmagában a szerzõk vagy a témavezetõk neve sem ad megbízható útmutatást, mivel egyrészt a turizmus multidiszciplináris mivoltának köszönhetõen más tudományágakhoz tartozók is vállalkozhatnak térbeli vetülettel rendelkezõ kérdések elemzésére, illetve a „turizmusföldrajzosként” számon tartott kollégák is választhatnak más tárgyú problematikát. Mivel Magyarországon önálló arculatú turizmusföldrajzi folyóirat nem létezik, ezért csak szélesebb körû, a rokontudományok periodikáira is kiterjedõ vizsgálat segítheti elõ a szükséges mélységû elemzést. Arra a kérdésre, hogy kik azok a magyarországi kutatók, akik napjainkban is rendszeres publikációs tevékenységet folytatnak a turizmusföldrajz területén, elsõ lépésben egy egyszerû tartalomelemzés segítségével kívántunk választ kapni. A vizsgálat során abból a feltevésbõl indultunk ki, hogy a kutató – munkáltatója által is elvárt – tudományos elõmenetele érdekében releváns magyar nyelvû szakmai folyóiratokban is publikál, olyanokban,

TURIZMUSMENEDZSMENT 2. táblázat Magyarországi szerzõk és folyóiratok a turizmusföldrajz témakörébõl (1990-) az MTA Földrajztudományi Kutatóintézet Könyvtárának tárgyszavazása alapján Szerzõk száma

Folyóiratok

A folyóiratok, illetve az egyes folyóiratokban szereplõ cikkek száma

17

Olyan folyóirat, amelyben legalább három publikáció szerepel

12

Aubert Antal

A Falu

5

Csapó Tamás

Comitatus

19

Csordás László

Észak- és Kelet-Magyarországi Földrajzi Évkönyv

3

Szerzõk Olyan kutató, akinek legalább három publikációja szerepel az adatbázisban

Gubán Pál

Falu Város Régió

5

Hanusz Árpád

Földrajzi Értesítõ

7

Jancsik András

Földrajzi Közlemények

5

Jandala Csilla

Gazdálkodás

5

Kenéz Gyõzõné

Kereskedelmi Szemle

38

Lengyel Márton

Településfejlesztés

6

Martonné Erdõs Katalin

Tér és Társadalom

6

Mayer Antal

Területi Statisztika

3

Michalkó Gábor

Turizmus Bulletin

35

Miskolczi László Nemes Andrea Puczkó László Sándor Judit Szabó Géza Olyan kutató, akinek két publikációja szerepel az adatbázisban

14

Olyan folyóirat, amelyben egy publikáció szerepel

6

Olyan kutató, akinek egy publikációja szerepel az adatbázisban

47

Olyan folyóirat, amelyben két publikáció szerepel

4

Összes kutató száma

78

Összes publikáció száma

137

amelyek az MTA Földrajztudományi Kutatóintézete szakkönyvtárának gyûjtõkörébe tartoznak. Mivel a tudományos könyvtárak – a kutatómunkát is jelentõs mértékben elõsegítõ – feldolgozó tevékenységének felelõs kulcsmozzanata a tárgyszavazás, ezért a könyvtári adatbázis áttekintésekor erre a szûrõfunkcióra támaszkodtunk. 2004. augusztus 30-án idegenforgalmi földrajz tárgyszó alatt 137 magyar nyelvû publikációt találtunk, a 2. táblázatban azoknak a szerzõknek a nevét emeltük ki, akik legalább három cikkel szerepeltek a könyvtári adatbázisban6. A vizsgálat meglepõ eredménytelenséggel zárult, jól látható, hogy olyan ismert turizmuskutatók neve is feltüntetésre került, akik valójában a turizmus közgazdasági vagy agrártudo6

A vizsgálat jelentõs hibalehetõségét képezi az esetlegesen nem kellõ körültekintéssel elvégzett tárgyszavazás lehetõségének ténye.

mányi vonalát képviselik és olyan, a hazai turizmusföldrajz élcsapatába tartozó aktív oktatók hiányoznak a kiemelésbõl, akik hosszú ideje érdemi részt vállalnak a diszciplína megerõsítésben (publikációs tevékenységük feltehetõen az MTA FKI szakkönyvtárának gyûjtõkörén kívül esõ folyóiratokban realizálódik). Belátható tehát, hogy a bekezdés elsõ mondatában feltett kérdés objektív megválaszolása leginkább az idegenforgalmi földrajz tárgyszóhoz sorolt cikkek szerzõi szakmai identifikációs profiljának felvételével valósítható meg. A 137, idegenforgalmi földrajz tárgyszóhoz sorolt tanulmányt összesen 22, 1990-tõl vagy a megjelenésük kezdetétõl feldolgozott folyóirat adta közre. A turizmusföldrajzi cikkek megjelentetésében kiemelkedõ intenzitással vett részt az 1996-ban megszûnt Kereskedelmi Szemle, az 1991-ban induló Comitatus és az 1997-ben alapított


TURIZMUSMENEDZSMENT Turizmus Bulletin. A szerzõk értékeléséhez hasonlóan itt is meg kell tennünk azt a distinkciót, hogy a publikált tanulmányok nem minden esetben földrajzi kontextusúak, hanem a gazdaságtantól az igazgatásig számos gyakorlati problematikát ölelnek fel. Ha a földrajztudomány szûken vett folyóiratait (Földrajzi Értesítõ, Földrajzi Közlemények, Tér és Társadalom) vizsgáljuk, láthatjuk, hogy az elmúlt 15 évben mindössze 18 tanulmányt tartottak megjelenésre méltónak. Egy diszciplína eredményeinek objektív megítélését elõsegítheti az is, ha az általa feltárandó problémák országos pályázatokban elnyert támogatását teszzük a vizsgálat tárgyává. A tárgyilagosság érdekében egy olyan pályázati rendszert tekintettünk át, ahol az elbírálásnál sokkal inkább a téma alapkutatási mivoltának értékelése (OTKA), semmint a korábbi egyéni teljesítmény, esetleg egy konzorcium együttese ereje kerül a mérleg serpenyõjébe.

tal 1996-2004 között felosztott közel 30 milliárd forintból mennyit sikerült a turizmusföldrajz tudományos megalapozása érdekében megpályázni, láthatjuk, hogy a mindössze 20,020 millió forintnyi támogatás a teljes keret töredékét teszi ki. Véleményünk szerint ezek a számok azt mutatják, hogy még mindig kevés Magyarországon az olyan, turizmusföldrajzzal rendszeresen foglalkozó kutató, aki képes a tudományos normáknak megfelelõ pályázat benyújtására.

6. A humánökológiai aspektusok megjelenése a hazai turizmusföldrajzban A hazai turizmusföldrajzban a diszciplína modernizációja érdekében már korábban elindult, de nagyobb nyilvánosságot nem kapott szemléletváltási folyamat megkerülhetetlenségét a tudomány és az oktatás világa felé abban is 3. táblázat

Turizmusföldrajzi témák az OTKA pályázatokban 1996-2004 Témavezetõ – munkahely

Kutatási téma

Tudományág/ idõtartam

Támogatás (ezer Ft)

Michalkó Gábor – MTA FKI

Budapest idegenforgalmának szociálgeográfiai vizsgálata

Földtudomány 1996-1999

500

Csordás László – MTA RKK

A szabadidõlakások földrajzi típusai, helyi és regionális hatásai Magyarországon az 1990-es évek elején


900

Turizmus alapú tájtervezés mértékének értékelése a Káli-medencében


600

A turizmus környezeti hatásai különbözõ adottságú és kihasználtságú településeken


1500

Gyuricza László – JPTE

Az idegenforgalom mint együttmûködési lehetõség a határmenti kistérségek kapcsolatrendszerében (szlovén-magyar határ)


1400

Michalkó Gábor – MTA FKI

A bevásárlóturizmus regionális különbségei Magyarországon


2400

Horváth Gergely – ELTE

A Medves-vidék természetvédelmi és idegenforgalmi szempontú tájértékelése


2000

Aubert Antal – PTE

A támogatási programok hatása a turizmus területi rendszerére és a területi fejlõdésre


6000

Dusek László – MTA FKI

Az idegenforgalom fejlesztésének földrajzi alapjai és lehetõségei DK Pest megyében


2010

Magyarország modern turizmusföldrajza


2710

Szilassi Péter – JGYTF Martonné E. Katalin – KLTE

Michalkó Gábor – MTA FKI Forrás: OTKA

Áttekintve a hazai tudományos élet legnagyobb pénzalapjával rendelkezõ és a legszélesebb perspektívájú kutatásfinanszírozó rendszer, az Országos Tudományos Kutatási Alapprogramok 1996-2004 között elindult turizmusföldrajzi kutatási témáit (3. táblázat), megállapítható, hogy az illetékes földtudományi zsûri kurátorai nyitottak a turizmussal kapcsolatos vizsgálatok támogatására. A feldolgozásra került kilenc év alatt 8 fõ részesült támogatásban, akiknek többsége mind a mai napig a turizmuskutatás prominens képviselõi közé tartozik. Ha megnézzük, hogy az OTKA ál-


kifejezésre kívánjuk juttatni, hogy az idegenforgalom geográfiai vetületeit az eddigieknél szélesebb körûen feltáró kutatási irányzatot önálló elnevezéssel illetjük. Általunk a turizmusföldrajz kohéziós szerepének megõrzése és kiszélesítése céljából követendõnek tartott humánökológiai aspektus érvényre jutását „a turizmus humánökológiájaként” jelenítjük meg. Tulajdonképpen nem teszünk mást mint a számottevõ elõzményekkel rendelkezõ, azonban a kor követelményeihez nehezen alkalmazkodó hazai turizmusföldrajzon belül megerõsítünk egy olyan látásmódot,

TURIZMUSMENEDZSMENT amelyet – további kutatásokat és más haladó irányzatokkal való szoros együttmûködést feltételezve – képesnek tartunk a diszciplína megújítására. Egy olyan fajta gondolkodásmód csíráit kívánjuk az eddigiekhez képest nagyobb területen elvetni, amely egyáltalán nem áll messze a turizmussal kutatóként és/vagy oktatóként foglalkozó hazai geográfusoktól, sõt dolgozataikban, szóbeli megnyilvánulásaikban nyomokban már ma is fellelhetõ, de a turizmus által hasznosított tér földrajzi értelmezésének kliséi miatt eddig még nem talált megfelelõ táptalajra. Hangsúlyozzuk, hogy nem a turizmusföldrajz „humánökológiásításáról” van szó, hanem arról, hogy a meglévõ tudást olyan filozófiailag homogén megközelítésbõl táplálkozó eredményekkel egészítsük ki, amelyek ugyan önmagukban is érvényesek, de teoretikus keretbe foglalva sikeresebben válhatnak a diszciplína részévé. Végsõ soron arra törekszünk, hogy a humánökológia segítse elõ a magyarországi turizmusföldrajzban tetten érhetõ hangsúlyeltolódások mérséklését, ezáltal a diszciplínának sikerüljön nemzetközi legitimációt is élvezõ tudományos küldetésének megfelelni. A turizmusföldrajz tudományos jövõképe abban ragadható meg, hogy képessé válik az utazással kapcsolatos komplex problematikát nemcsak a jelenségek, hanem az összefüggések térbeli vetületének szintjén kezelni. Ennek érdekében a turizmus humánökológiája alatt olyan témák tárgyalását vállaljuk fel, amelyeket hosszabb távon a turizmusföldrajz részévé óhajtunk tenni, önmagukban történõ beépítésük azonban kilúgozódásuk, teoretikus hátterük elveszítésének veszélyét hordozza magában. A témák, együttesen kezelve, a szükséges mértékben megalkotott elméleti megalapozottsággal felvértezve sikeresebben illeszthetõk a meglévõ ismeretelemekhez, eredményesebben tölthetik be innovációs küldetésüket. Mindemellett az egyes tudományágaknak a turizmus irányába mutatkozó „ragadozó” magatartása ösztönöz minket arra, hogy a vizsgált jelenségek feldolgozása során eddig elkerülhetetlennek tartott geográfia szerepét a diszciplína versenyképességének megerõsítése révén õrizzük meg. Ha úgy tetszik, az elõre menekülést választjuk, mivel nem kívánunk a posztmodern tudományfejlõdés (Morgan 2004) áldozatává válni, megvárni, míg a turizmusföldrajz a tárgyalt jelenségek térképi ábrázolásává degradálódik. A humánökológia nemzetközi tudományos folyóiratokkal7, számos egyetem8 struktúrájában megjelenõ karral, azok képzésébe önállóan beépülõ szakokkal, programokkal rendelkezõ, fiatal diszciplína. Eredete a Robert E. Park és Roderick McKenzie társadalomkutatók nevével fémjelzett chicagói iskolához vezethetõ vissza, amelynek képviselõi a XX. század elsõ évtizedének amerikai városait jellemzõ társadalmi sajátosságokra kívántak magyará7

Human Ecology és Human Ecology: An Interdisciplinary Journal University of Wisconsin, Michigan State University, University of Minnesota, University of Manitoba

8

zatot adni (Hawley, 2000). A magukat humánökológusként aposztrofálók, miközben a kaotikusnak látszó Chicagóban – a növény- és állatvilág közösségeinek életében akkoriban felismert törvényszerûségeket analógiásan figyelembe véve – keresték az emberi kapcsolatok (például munkamegosztás, dominancia, alkalmazkodás) térbeli dimenzióit, mintáit, igyekeztek az egyén és környezete viszonyrendszerében eligazodási pontokat találni. Ezekbõl a megfigyelésekbõl több lépcsõfokon keresztül – a szociológiával és a demográfiával mindvégig szoros kapcsolatot tartva – nõtte ki magát mára a humánökológia, amely az emberek és környezetük viszonyának megértéséhez elsõdlegesnek tartja a társadalmi rendszer teljes körû ismeretét. A humánökológia sokoldalú értelmezése ellenére alapvetõen az életközösség hosszú távú fenntartásának, az életesély megteremtésének kérdéseire koncentrál, mindeközben megpróbálja tetten érni azokat a tevékenységeket, amelyek ezeket a célokat szolgálják (Poston–Frisbie 1997). Lányi (1999:63) az „együttéléstan” kifejezéssel írja le a humánökológia fogalmi attribútumát. Hangsúlyozza, hogy korántsem a zöld mozgalmak tevékenységét legitimáló környezettudományról vagy a társadalmi jelenségek és természeti létfeltételeik közötti kölcsönhatások vizsgálatáról van szó, hanem a különbözõ szinteken szervezõdõ emberi közösségek azon valóságáról, amit a kommunikáción keresztül formálódó közös tudás, a konszenzus világa tart fenn. Az emberi kapcsolatok minõségének elsilányodása és az autonóm személyiség felmorzsolódása az ökoszisztémában fellépõ környezeti válságnál is súlyosabb krízist eredményezhet, annak enyhítésében leginkább a társadalmi interakciók megértése segíthet. A humánökológia abból indul ki, hogy a természet nem csupán egy kívülrõl megfigyelt tapasztalás, hanem az egyén önértelmezésének része. Elsõdleges környezetként az emberi társaságot, a kultúra közösségét, a nyelvi interakciók és interpretációk egymással megosztható világát tételezi fel. A humánökológiai vizsgálatok alapegysége nem az egyed, hanem a társulás, annak értelmes interakciói (nyelvi, viselkedésbeli megnyilatkozásai), amelyek nemcsak feltételei, hanem következményei is a populáció fennmaradásának (Lányi 2000). A földrajztudomány humánökológiához való viszonyát a kutatás közös tárgya, a térbeli aktivitást mutató társadalom jelöli ki. Mivel azonban a fenntarthatóság köré csoportosítható problémák feltárásához szélesebb spektrumú megközelítéseket kell alkalmazni, ezért az ember– környezet történelmi távlatokban jelentkezõ relációjának megértéséhez nélkülözhetetlen a geográfusok és a humánökológusok együttmûködésének elmélyítése (Hagget 2001). A környezet interpretációját tekintve a geográfusok – különösen a német szakirodalomban – gyakorta túllépik a humánökológusok által kijelölt mezsgyét és a természettel (a fizikai környezettel) való együttélést hangsúlyozottabban vizsgálják (Brunotte et al 2002). A humánökológia földrajzaként aposztrofált ökogeográfiai kutatásokban


TURIZMUSMENEDZSMENT a jellemzõen biológiai orientáltságú német tájökológiai irányzat mellett találkozhatunk az angol-amerikai társadalomföldrajz centrikus ökoszisztéma-analízissel is (HoltJensen 1999). Bizonyos, eredendõen humánökológiai értelmezésû társadalmi folyamatok és jelenségek (például migráció, szegregáció, bûnözés) egyre inkább kitüntetett szerepet játszanak a hazai földrajztudományon belül is (Illés 2004, Tóth 2001, Egedy 2000). Számunkra a humánökológiai háromszögként (Mayhew 1997) definiált kapcsolatrendszer fejezi ki leginkább a földrajz és a humánökológia szimbiózisát, mivel a természet, a társadalom és az egyén viszonyának vizsgálata megkerülhetetlen annak térbeli vonatkozásainak megismerése nélkül. Tekintettel arra, hogy a humánökológia vizsgálati egysége az életközösség, ezért a földrajztudományon belül a legszorosabb együttmûködést a társadalom térreleváns alapfunkcióit csoportspecifikusan vizsgáló szociálgeográfiával építette ki (Berényi 1992). A Magyarországon meghonosodott német szociálgeográfiai irányzat sok esetben a humánökológia céljaira, módszereire, és vizsgálati eredményeire támaszkodik, különbözõ tényezõk alapján térszerkezeti egységeket határol le és jellemez, azonban mindezt az alapfunkciók területi összefüggéseit alapul véve a környezeti hatások szorosabb rendszerében végiggondolva valósítja meg (Berényi 1990). Az általunk felvállalt kutatási irány a humánökológiát sokkal inkább a transzdiszciplinaritásában, szemléletváltásra ösztönzõ gondolkodásmódjában (Nánási I. 1992), mintsem a természet- vagy a környezetvédelemben betöltendõ (Tózsa 1992, Farkas 2000), gyakran etikai mélységû kérdéseket boncoló (Juhász-Nagy–Zsolnai 1992) szerepében kívánja megragadni. Ezen, részben a kompetencia hiányával magyarázható törekvésünk hátterében az a felismerés áll, hogy a turizmusban rejlõ interpopulációs kapcsolatok térbeli vetületeinek megértésével és az általuk kínált lehetõségek kiaknázásával az eddigiekhez képest eredményesebben közelíthetünk a gyakran lózungok szintjén megrekedõ fenntartható fejlõdés problematikájához. Esetünkben a humánökológia kifejezés nem elsõsorban az ökologizációra, vagyis a növény-és állatökológia kutatási módszereinek és fogalmainak az emberi lét bizonyos összefüggéseinek bemutatását szolgáló eszközrendszer adaptációjára, hanem a turizmus rendszerében fellépõ interakciók és az azokból eredõ kölcsönhatások középpontba állítására, területi kapcsolódásainak értelmezésére vonatkozik. A turizmusföldrajz keretében tárgyalt jelenségek humánökológiai aspektusú értelmezése során abból indultunk ki, hogy a turizmus kölcsönhatásban áll a Le Play-i (Berényi 2003) hármas szférával (természeti, gazdasági, társadalmi tér: természetesen a közöttük lévõ ok-okozati összefüggések Vidal de la Blanche által felismert fordított sorrendjében), tehát egy olyan ökogeográfiai rendszert képez, amelynek átfogó feltárására transzdiszciplináris igényû vizsgálatokat kell alkalmazni. Ezek figyelembe veszik, hogy a turizmusnak, mint globális jelenségnek a megérté-


séhez és az áltata gerjesztett problémák kezeléséhez elsõsorban a természet, a társadalom és az embertudományok ismereteinek témaspecifikus integrálására van szükség. A humánökológiai szemlélet felvállalása nem egyfajta tudományos divatirányzat követésébõl fakad, hanem azt a felismerését tükrözi, hogy maga a turizmus is jelentõs részét képezi annak a társadalmi tevékenységnek, annak a kommunikációs csatornának, amely az életközösségek szervezõdését, fennmaradását befolyásolja. A hétköznapok során bárki által észlelhetõ, az együttélés normáinak létjogosultságát megkérdõjelezõ magatartásformák (udvariatlanság, a tolerancia, az empátia, az elõzékenység, az együttmûködés hiánya, a párbeszédre való törekvés csökkenése) éppen az ökológusok által a növényés állatvilágban felismert, a társadalomra is alkalmazhatónak vélt rend feloldódásához és ma még beláthatatlan következményekhez vezethet. A turizmust alkalmas eszköznek tartjuk a megindult negatív folyamatok lelassítására. Ezt arra alapozzuk, hogy akár a vendég, akár a vendéglátó szerepében lévõ személyek és közösségek kénytelenek szembesülni az új környezet, az átmenetileg megváltozott életfeltételek elviselésével: a turisztikai tevékenység aktív vagy passzív részeseként egy olyan képzeletbeli tréningen vesznek részt, ahol elsajátíthatják az együttélés feledésbe menõ konvencióit. Mivel a turizmus a legtöbb esetben pozitív életérzésekkel párosul, ezért általa a normák bevésõdése sikeresebben mehet végbe. Természetesen nem zárhatók ki az ezzel ellenkezõ elõjelû folyamatok sem, de ezek az esetek éppen a világgazdaság növekedésében kimagasló szerepet játszó ágazat9 (WTO) mûködésében teremtenek olyan akadályokat, amelyek nemcsak az egyes egzisztenciák, hanem települések, régiók vagy akár egész országok krízisét idézhetik elõ. Ennek kiküszöbölése az egyre befolyásosabbá váló turizmuspolitika létérdeke (WTTC 2003). A turizmusnak kitüntetett szerepe van az emberiséget alkotó közösségek, normaközpontú, kommunikációra alapozott sikeres fennmaradásában. E felismerés közhelyszerûsége ellenére a turizmus valamely jelenségének direkt, humánökológiai aspektusú feltárására mindeddig kevesen vállalkoztak, a hazai szakirodalomban teljesen, de a nemzetközi szakirodalomban is szinte ismeretlen ez az irányzat. Az elérhetõ források például a létfenntartás érdekében végzett turisztikai arculatú migrációt (Coast 2002), a rekreációs és az üzleti orientáltságú horgászat ökológiai konfliktusait (de Castro–Begossi 1996), továbbá a turizmus és a tengeri ökoszisztémák kapcsolatát (Stoffle– Halmo 1994) tették a kutatás tárgyává. Ugyanakkor nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a fenntartható turizmus égisze alatt számos olyan tanulmány született, amely indirekt módon tárgyal humánökológiai vonatkozásokat (Sindiga 1999, Gössling 2000, Haaland–Kaltenborn–Sandell 9

WTO. World Tourism Barometer. In: www.world-tourism.org

TURIZMUSMENEDZSMENT 2001). Ez arra az alapvetõ, Dewey (2000) által is körvonalazott tényre vezethetõ vissza, hogy az utazás elengedhetetlen részét képezi a humánökológiai rendszernek, „amelynek fejlõdése a populáció rendelkezésére álló közlési és közlekedési technológia által megengedett maximális mértékig és bonyolultsági fokig folytatódik” (Hawley 2000:175). Annak ellenére, hogy a fenntartható turizmus rendszerben gondolja végig a vendég és környezete viszonyát, a turizmuskutatás kimeneteként éppen azokra a humánökológusok által hangsúlyozott felismerésekre kell építeni, miszerint az élet értékei a biológiai vetületeken túlmutatva a közösség tapasztalatai és a kommunikáció minõsége révén õrizhetõek meg.

Felhasznált irodalom Abella M. 1966a: Az Alföld idegenforgalmi centrumai. Földrajzi Értesítõ. 15.3. pp. 371-377. Abella M. 1966b: A települések és az idegenforgalom kapcsolata Magyarországon. In: III. Idegenforgalmi Kollokvium, Panoráma, Budapest p. 220-228. Abella M. 1968: Az idegenforgalmi földrajz problémái. Földrajzi Értesítõ. 17.3. pp. 359-373. Abella M. 1971: A balatoni üdülõkörzet infrastruktúrájának néhány idegenforgalmi szempontból jellemzõ vonása és a távlati fejlesztési tervek. Földrajzi Értesítõ. 20.1. pp. 31-50. Abella M. 1975: Néhány megjegyzés a Dél-Dunántúl idegenforgalmi adottságairól. Földrajzi Közlemények. 23.1. pp. 62-68. Aubert A. 1999: A nemzetiségek szerepe Magyarország turizmusában. In: Papp N. – Tóth J. (szerk.) Elsõ magyar politikai földrajzi konferencia – változó világ, átalakuló politikai földrajz. JPTE TTK. Pécs. p. 185-189. Aubert A. 2002: A turizmus földrajza. In: Tóth J. (szerk.) Általános társadalomföldrajz II. Dialóg Campus Kiadó. Budapest–Pécs. P. 143-159. Bánfalvi J. 1995: Magyarország idegenforgalmi földrajza. Budapest. Kereskedelmi és Idegenforgalmi Továbbképzõ. 320 p. Berényi I. 1990: Szociálökológia és szociálgeográfia 1. In. Kocsis K. (szerk.) Társadalomföldrajzi tanulmányok. Területi kutatások 9. MTA FKI. Budapest. p. 13-26. Berényi I. 1992: Az alkalmazott szociálgeográfia elméleti és módszertani kérdései. Földrajzi Tanulmányok. 22. Akadémiai Kiadó. Budapest 165 p. Berényi I. 2003: A funkcionális tér szociálgeográfiai értelmezése. MTA Földrajztudományi Kutatóintézet. Budapest. 182 p. Bodnár L. 2000: A turizmus földrajzi alapjai. Nemzeti Tankönyvkiadó. Budapest. 321 p. Brunotte, E. – Gebhardt, H. – Meurer, M. – Meusburger, P. – Nipper, J. 2002: Lexikon der geography 2. Spektrum Akademischer Verlag. Heidelberg-Berlin. 462 p. Cholnoky J. 1941: Erdélyi képek. Franklin Társulat. Budapest. 164 p.

Coast, E. 2002: Maasai socioeconomic conditions: A crossborder comparison. Human Ecology: An Interdisciplinary Journal. 30. 1. pp. 79-106 Csontos L. 1999: Ismeretelmélet, társadalomelmélet, társadalomkutatás. Osiris. Budapest. 264 p. Csordás L. 1993: Szabadidõ-lakások az Alföldön. Tér és Társadalom. 7. 3-4. pp. 77-103. de Castro, F. – Begossi, A. 1996: Fishing at Rio Grande (Brazil): Ecological niche and competition. Human Ecology: An Interdisciplinary Journal. 24. 3. pp. 401-411. Dewey, J. 2000: A társadalom élete. In: Lányi A. (szerk.) Természet és szabadság. Osiris. Budapest. p. 177-179 Egedy T. 2000: Szegregáció és társadalmi kirekesztés a nagyvárosi lakótelepeken. Földrajzi Közlemények 48. 1-4. pp. 93-108. Farkas P. 2000: A humánökológia alapjai. Farkas Péter. Budapest. 252 p. Fejõs Z. – Szíjártó Zs. 2000: Turizmus és kommunikáció. Néprajzi Múzeum – PTE Kommunikációs Tanszék. Budapest – Pécs. 252 p. Fejõs Z. – Szíjártó Zs. 2003: Helye(in)k, tárgya(in)k, képe(in)k. Néprajzi Múzeum. Budapest. 257 p. Fejõs Z. (szerk.) 1998: A turizmus mint kulturális rendszer. Néprajzi Múzeum. Budapest. 215 p. Fenyõ I. – Imre J. 1977: A vendéglátás és az idegenforgalom gazdaságtana. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Budapest. 431 p. Gössling S. 2000: Sustainable tourism development in developing countries: some aspects of energy use. Journal of Sustainable Tourism 8. 5. pp. 410-425 Gucziné H. Gy. 2002: Európa idegenforgalmi földrajza. KOTK. Budapest. 175 p. Haaland, H. – Kaltenborn, P. – Sandell, K. 2001: The public right of access – some challenges of sustainable tourism developmnet of Scandinavia. Journal of Sustainable Tourism. 9. 5. pp. 417-433. Habermas, J. 1998: Filozófiai diskurzus a modernségrõl. Helikon Kiadó. Budapest. 309 p. Haggett, P. 2001: Geography: a global synthesis. Pearson Education. Harlow. 833 p. Hall, M. – Williams, A – Lew, A. 2004: Tourism: Conceptualizations, institutions, and issues. In: Lew, A. – Hall, M. – Williams, A., A companion to tourism. Blackwell, Oxford p. 3-21. Hársing L. 1999: Tudományelméleti kisenciklopédia. Bíbor Kiadó. Miskolc. 284 p. Hawley, A. 2000: Humánökológia. In: Lányi A. (szerk.) Természet és szabadság. Osiris. Budapest. p. 171-176 Holt-Jensen, A. 1999: Geography: history and concepts. Sage Publications. London. 228 p. Hrubos I. – Szentannai Á. – Veroszta Zs. 2003: A „Bolognai folyamat”: Az európai felsõoktatási térség gondolatának megjelenése és megvalósítási esélyei. Oktatáskutató Intézet-Új Mandátum, Budapest 119 p. Illés S. 2004: Az öregkorúak Magyarországra vándorlása. Statisztikai Szemle. 82.3. pp. 264-279.


TURIZMUSMENEDZSMENT Iván G. 2004: Feketén, fehéren a turizmusról. Budapest 229 p. Jandala Cs. 1992: A turizmus közgazdasági elemzésének módszerei. Kereskedelmi és Idegenforgalmi Továbbképzõ Kft. Budapest. 139 p. Juhász-Nagy P. – Zsolnai L. 1992: Az ökológia reménytelen reménye. ELTE TTK. Budapest. 108 p. Juhász-Nagy P. 1993: Ökológiai szemlélet a gyakorlatban. Magyar Tudomány. 38.11. pp. 1354-1360. Kollarik A. (szerk.) 1999: Magyarország nemzeti parkjai és a nemzeti parkok igazgatóságainak mûködési területe. Tapolca Város Önkormányzata. Tapolca. 272 p. Kollarik A. 1986: Idegenforgalom In: Bernát T. (szerk.) Magyarország gazdaságföldrajza. Kossuth. Budapest. p. 251-262. Kollarik A. 1991: A turizmus földrajzi alapjai. Aula. Budapest. 180 p. Kollarik A. 1992: A turizmus nemzetközi fölrajza: válogatott országok példáján. Budapest. Kereskedelmi és Idegenforgalmi Továbbképzõ Kft. 151 p. Kraftné S. G. 2000: A turizmus területi jellemzõi a kilencvenes években. In:Horváth Gy. – Rechnitzer J. (szerk.): Magyarország területi szerkezete és folyamatai az ezredfordulón. MTA RKK. Pécs. p. 335-353. Lányi A. 1999: Együttéléstan: a humánökológia a politikai filozófiában. Liget. Budapest. 199 p. Lányi A. 2000: A humánökológia környezetfogalma és eszmetörténeti összefüggései. In: Lányi A. (szerk) Természet és szabadság. Osiris. Budapest. p. 7-19 Lóczy L. 1902: A mennyei Birodalom története. Lampel. Budapest. 288 p. Martonné E. K. 1992: A miskolciak városkörnyéki rekreációja. Földrajzi Közlemények 40. 3-4. pp. 143-162. Mayhew, S. 1997: Oxford dictionary of geography. Oxford University Press. Oxford. 447 p. Michalkó G. – Rátz T. 2003: A sátorverésen túl. A turizmustudomány magyarországi állapotairól. Magyar Tudomány. 48. 6. pp. 447-457 Michalkó G. 1999: A városi turizmus elmélete és gyakorlata. MTA Földrajztudományi Kutatóintézet. Budapest. 168 p. Michalkó G. 2002: Turizmus: praxis vagy tudomány? (A turizmus tudománytani és felsõoktatási kérdései Magyarországon). In: Aubert A. (szerk): Kutatás a turizmusban – A turizmus aktuális kérdései Magyarországon. Országos Turisztikai Konferencia 2002. p. 84 – 96. Michalkó G. 2004a: A szakmenedzserektõl a tanársegédekig – az idegenforgalmi felsõoktatás zsákutcái. Szakképzési Szemle. 20.1. pp.63-68. Michalkó G. 2004b. A turizmuselmélet alapjai. Kodolányi János Fõiskola. Székesfehérvár. 218 p. Miczek Gy. 1983: Idegenforgalmi földrajz. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Budapest. 215 p. Morgan, K. 2004: The exaggerated death of geography: learning, proximity and territorial innovation systems. Journal of Economic Geography. 4. 1. pp. 3-21


Nánási I. 1999: Humánökológia: a természetvédelem, a környezetvédelem és az embervédelem tudományos alapjai és módszerei. Medicina Könyvkiadó Rt. Budapest. 514 p. Pajor A. 2000: Axiológia 2000: értékfilozófia és értékteológia az ezredfordulón. Korda. Kecskemét. 176 p. Pécsi M. 1966: A földrajztudomány és az idegenforgalom hazai és nemzetközi eredményei. In: III. Idegenforgalmi Kollokvium, Panoráma, Budapest p. 95-107 Perczel Gy. 1996: Idegenforgalom. In: Perczel Gy. (szerk.) Magyarország társadalmi-gazdasági földrajza. ELTE Eötvös Kiadó. Budapest. p. 447-466. Poston, L. – Frisbie, P. 1997: Human ecology, sociology, and demography. In: Micklin, M. – Poston, L. (eds) Continuities in sociological human ecology. Plenum Press. New York. P. 27-50. Sindiga, I. 1999: Alternative tourism and sustanaible development in Kenya. Jornal of Sustainable Tourism. 7. 2. pp. 108-127. Somogyi S. – Kóródi J. – Kulcsár V. 1968: Idegenforgalmi földrajz I-II. Tankönyvpótló jegyzet a vendéglátóipari szak idegenforgalmi ágazata számára. Közgazdasági és Jogi Kiadó. Budapest. 619 p. Somogyi S. 1966: A természeti földrajzi környezet hatása az idegenforgalomra. In: III. Idegenforgalmi Kollokvium, Panoráma. Budapest. p. 166-176. Somogyi S. 1987: Magyarország természeti adottságainak idegenforgalmi szempontú értékelése. Elmélet-MódszerGyakorlat 40. MTA Földrajztudományi Kutatóintézet. Budapest. 151 p. Stein A. 1936: Õsi ösvényeken Ázsiában. I-II. Franklin Társulat. Budapest. 247 p. Stoffle, R. – Halmo, D. 1994: Reefs from space: Satelitte imagery, marine ecology, and ethnography in the Dominican Republic. Human Ecology: An Interdisciplinary Journal. 22. 3. pp. 355-378. Thirring G. (szerk.) 1904: Budapest székes fõváros statisztikai évkönyve. Budapest Székes Fõváros Statisztikai Hivatala. Budapest. 7. évfolyam. 359 p. Tóth A. 2001: A bûnözésföldrajz kutatásának nemzetközi története a II. világháború idõszakáig In: Ekéné (szerk.) 10 éves a Debreceni Egyetem Társadalomföldrajzi és Területfejlesztési Tanszéke. Debreceni Egyetem. Debrecen. pp. 113-118. Tózsa I. 1992: A földrajzi környezet humánökológiai elemei. Környezetvédelmi és Területfejlesztési Minisztérium – MTA FKI. Budapest. 22 p. Tribe, J. 2004: Knowing about tourism: epistemological issues. In: Phillimore, J – Goodson, L. (eds) Qualitative Research in Tourism – Ontologies, epistemologies and methodologies. Routledge. New York. p. 46-62. WTTC 2003: Blueprint for new tourism. World Travel and Toursim Council. London. 16 p. Zsolnai J. 2001: Paradigmák és paradigmaváltások a magyarországi anyanyelv- és irodalompedagógiai kutatások körében. Veszprémi Egyetem Tanárképzõ Kar Pedagógiai Kutatóintézete. Pápa. 189 p.

TURIZMUSMENEDZSMENT. A humánökológia szerepe a magyarországi turizmusföldrajz modernizációjában 1 32 TURIZMUS BULLETIN. Bevezetés

Recommend Documents