TUDOMÁNYMETRIA ÉS A POLITIKA KAPCSOLATA, KÜLÖNÖSEN KELET-EURÓPÁBAN

NEMZETVÉDELMI EGYETEMI KÖZLEMÉNYEK

ÉBERT LÁSZLÓ

TUDOMÁNYMETRIA ÉS A POLITIKA KAPCSOLATA, KÜLÖNÖSEN KELET-EURÓPÁBAN „Amikor a papírt a mester feltalálta, a hatalom (a császár) megajándékozta őt HERCEGI címmel és egy ARANY PENGÉVEL. Ez utóbbit le kellett nyelnie.” Kínai legenda a papír hercegéről

Amióta az emberiség létezik, mindig voltak olyan tagjai, akik kilógtak a sorból, és valamivel kitűntek a tömegből. Ezek az emberek vagy a „tudomány” vagy a „lélek” dolgaival foglalkoztak és mások voltak, mint a nagy tömeg. Sokszor, sok esetben ezek a különleges emberek vagy megfeleltek a hatalom és politika elvárásainak, vagy nem. Az ókori Egyiptomban a tudás és a kutatás a papi kaszt kezében volt. A természettudomány csodálatos eredményeit vésték kőbe a Nílus menti piramisok templomai falára, vagy írták papirusz-tekercsre, melyek megértése később egy másik fantasztának tartott személy, Champolion nevéhez fűződik. Csak néhány tudóst ismerünk a piramisok korából, pl. Imhotepet, akit amúgy írnokként ismer a mai világ — mert ő publikált —, de kiderült, hogy egy tudós pap volt. Miért nem ismerünk sokkal több egyiptomi tudóst? Valószínűleg azért, mert a vallási fanatizmus — az akkori politika — az alexandriai könyvtár felégetésével nem csak a dokumentumokat, hanem magát a dokumentumokban regisztrált tudást és szerzőik nevét is megsemmisítette. Ugyanez előfordult Kínában is, amikor Ching-Shi-Huang-Ti császár utasítására megsemmisítették az addig összegyűjtött összes okmányt, iratot, amin a konfucius tanok, és az azok figyelembevételével elkészített természettudományos eredmények voltak, természetesen szerzőik nevével együtt1. Gyakorlatilag az emberiség hasonló okokból, fejlődése folyamán többször feltalálta ugyanazt! Lásd a rómaiak és az egyiptomiak által használt galvanizálást vagy a kínaiak által feltalált és használt puskaport. Ebben a kis munkámban nem akarom ezt a problémát végig vinni az emberiség teljes fejlődésén, hiszen ez a „tudomány-történet” feladata, hanem csak a 1

Polonyi Péter: Kína története. Kozmosz Könyvek, 1988, 33. o.

194

VEZETÉS- ÉS SZERVEZÉSTUDOMÁNY

XIX–XX. századra és főleg a Kelet-Európai és az orosz–szovjet viszonyokra szorítkoznék, mégpedig a „tudománymetria” szemszögéből vizsgálva egyes kérdéseket.

MI AZ, HOGY „TUDÁS”; KI A „TUDÓS”, KI DÖNTI EZT EL? A tudós egy olyan személyiség, aki valamilyen tudományban vagy tudományágazatban megállapít, kitalál, feltalál, megteremt valamit, amit valószínűleg előtte még nem találtak fel, vagy még nem volt ismeretes egy meghatározott körben (régióban, országban stb.). A tudós ezen tevékenységét hosszan, folyamatosan végzi és eredményeit megpróbálja megismertetni környezetével vagy megfelelő feltételek mellett hazai és/vagy külföldi tudóstársaival.

A KELET-EURÓPAI VISZONYOK ÉS EGY KIS TÖRTÉNELMI ÁTTEKINTÉS A Kelet-Európai birodalmakban az idegenektől és az újdonságtól való félelem közismert volt. Kelet-Európa alatt elsősorban a cári birodalmat és annak gyarmati területeit értem. A XIX. sz. rohamos fejlődése ezt a világot is elérte, habár ma már megállapítható, hogy a külföldiektől és a külföldtől való félelem nem csökkent. Az orosz tudós-társadalom például csak egy rendkívül szűk „külfölddel” és korlátozottan tartott fenn kapcsolatot. Számukra az egyik legnagyobb elismerést az jelentette, ha francia tudományos folyóiratokban közölhettek publikációt. De amíg idáig valaki eljutott?! Kevesen tudják, hogy a cári Oroszországban az egyetemi diplomát az orosz cár írta alá [vagy személyesen (!) vagy a kibocsátó intézmény az ő nevében adta ki a dokumentumot]. Minden egyes hivatalnok, tanár, tudományos munkatárs a hivatalba lépéskor a „cár”-ra tett esküt. Az országból való kiutazáshoz szükséges okmányokat — útlevelet, lakhely-elhagyási engedélyt — a cár írta alá. Mindezek alapján érthető, hogy egy ilyen rendkívül centralizált, autark társadalomban tudóssá lenni, kutatóvá válni nem volt kis eredmény. Ugyanakkor, a „témához” és az adott tudományághoz egyáltalán nem értő személy — a hatalom feje vagy az ő kiszolgálója döntötte el, hogy mi a „tudomány” mi kutatható és mi nem; valamint, mi tudományos eredmény és mi nem! Egy ilyen társadalomban, a kutatás, elemzés, összehasonlító vizsgálat, tehát maga a tudományos tevékenység, a kutatóban óhatatlanul „gondolatokat” ébresztett: 195


1. Van-e lehetőségem megismerni fejlődésem érdekében más országokban működő, hasonló területen dolgozó, kutatók/tudósok eredményeit, publikációit? 2. Van-e lehetőségem publikálni saját kutatási eredményeimet, megismertetni és megmérettetni magamat a nemzetközi szféra hasonló területén dolgozó tudósokkal és az ő eredményeikkel? A Kelet-Európai régióra (nemcsak az orosz birodalomra) jellemző volt — és talán még ma is — jellemző további három gondolat: 1. Milyen következménnyel járhat számomra, ha a hatalomnak valamilyen okból nem tetszik, nem felel meg, nem értékeli az általam „tudományos eredménynek” vélt munkát? 2. Hogyan tudom megőrizni elsődlegességemet az adott tudományos területen, az adott témában? 3. Miből fogok megélni?! A zárt, diktatórikus társadalmakban mindenütt a kutató ki van téve ilyen kérdéseknek, hiszen minimális a kilátásuk a „zártságon” kívüli világra. Az ún. „Nagy Októberi Szocialista Forradalom” elveiben a tudomány és az elme felszabadítását, a szabad tudást és a publikációs jogot hirdette. Sajnos, mire az anarchia, a forradalom utáni polgárháború és a jobboldali-baloldali terror befejeződött, addigra a tudományos élet szinte teljes egészében zsákutcába került. Nagyon sokan emigráltak, rengeteg ember esett áldozatul a terrornak, akik megmaradtak, azok meg féltek. A tudományos élet egy sajátságos irányt vett. Amíg 1917 előtt a cár határozta meg, hogy mit lehetett és mit nem, most ezt a pozíciót a bolsevik párt töltötte be. Megteremtődött a „Tudománypolitikai Párthatározatok” rendszere. Most már a kutatóknak nem csak arra kellett figyelni, hogy a kutatási területükön eredményt érjenek el, hanem arra is hogy az eredmények megfeleljenek — tetsszenek — „a népnek és a pártnak” és természetesen a „vezérnek”. A forradalom utáni relatív, konszolidációs időszakban kutató intézetek tömegét hozták létre — különböző párthatározatok alapján, — abból a célból, hogy a józanabb vezetés számára szemmel látható, kelet–nyugati tudományosgazdasági (és életszínvonalbeli!) szakadékot lehetőleg csökkentsék. A létrehozott kutató-intézetek jelentős száma elsősorban a hadiipart és a hadiipari fejlesztéseket szolgálta. Ezek teljesen zárt világot alkottak, ahová rang volt bekerülni, de nem volt kiút! A tudományos kutatások alapjában véve ezekben az intézetekben folytak, és az egyetemeken pedig „bedolgoztak” az intézeti munkába. Sok esetben az egyetemi publikációk sem hagyhatták el az országot! MI VOLT MÉG JELLEMZŐ ERRE AZ 1925–35 KÖZÖTTI IDŐSZAKRA?! ♦ a tudományos élet teljes egészében pártirányítás alatt volt; 196


az újonnan egyetemre és főiskolára felvett munkás és paraszt gyerekek/ diákok között nagyon sok, nagyon jó eszű, zseniális tehetségű személy volt, kellő mennyiségű tanár/professzor volt az intézményekben, habár a színvonal nagyon szórt volt, tehát a kutatások és a tudományos munka „emberi” oldala biztosítva volt; ♦ a Szovjetunió minimálisan vett csak részt a nemzetközi tudományos életben; ♦ nagyon kevés külföldi tanulmányutat, konferencián való részvételt és publikációt engedélyezett a párt és az állami vezetés; ♦ a hangsúlyt és a „pénzt” elsősorban az alkalmazott kutatások kapták, az alapkutatásokra kevesebbet költöttek; ♦ látványos dolgokat hajszoltak, pl. sarkkutatás, és egyéb megvalósíthatatlan elképzelést, mint pl. Moszkva összekötése a Fehér-tengerrel2. ♦ a külföldi publikációk csak egy nagyon szűk, kiválasztott réteg számára voltak elérhetők, de a cenzúra még itt is működött; ♦ a kutatók egy része a hírszerzés (KGB) által megszerzett tudományos eredmények hazai gyakorlati alkalmazásával és esetleges továbbfejlesztésével foglalkozott; ♦ néhány, még a forradalom előtt megalapított tudományos központ, intézet viszont fejlődött3, habár fejlődése a külkapcsolatok minimális volta miatt lelassult. Ennek a fejlődésnek a mérése nagyon nehéz (pláne ma), mert az adatok szinte hozzáférhetetlenek! A Szovjetuniónak ebben az időszakban a Weimari Köztársaság volt az egyik legfontosabb tudományos tudományos-kutató és kereskedelmi partnere. Németország (és Svédország) tette lehetővé, hogy a Szovjetunió kitörjön — valamennyire — az elszigeteltségből. Néhány szót célszerű megemlíteni Németországról is. A császári Németországnak az első világháborúban elszenvedett veresége gazdaságilag romba döntötte az országot. A győztes hatalmak részéről meghatározott jóvátételi kötelezettség nyomort és társadalmi bizonytalanságot eredményezett. Már a húszas évek közepétől terjedtek az új hit, a nácizmus eszméi, de ezzel egyidőben a kommunizmus elvei is. Ma már elmondhatjuk, hogy a Weimari Köztársaság a banda-harcok, az anarchia és a gazdasági bizonytalanság ideje volt. Ennek viszont ellentmond, hogy az alapkutatásokban például a Berlini Császári Fizikai Intézet Európa egyik legkomolyabb tudományos kutató intézménye volt. A Weimari Köztársaság — ha a hadseregre nem is —, de a katonai kutatásokra, fejlesztésekre sokat költött, mert érezte, tudta, hogy ezekre majd egyszer még szükség lehet. ♦

2

A csatorna megépült, de használhatatlan, mert 6 hónapig áll benne a jég. A tudósokat, akik erre felhívták a figyelmet — mint veszélyre — „államellenes propaganda” miatt kivégezték! 3 Például a Moszkvai „Bauman Intézet”.

197


Kevesen tudják, hogy a weimari köztársasággal aláírt tudományos kutatási együttműködés keretében német vegyvédelmi tisztek tanultak Kujbisevben (ma Szamara), német páncélos tisztek gyakorlatoztak a Sztálingrád (ma Volgograd) és Lvov melletti gyakorló pályán, orosz repülőgép-tervezők dolgoztak Németországban, mint pl. az idősebb Tupoljev. A német tudományos eredmények gyakorlatban való megvalósítása az 1933-as hitleri hatalom-váltás után felgyorsult. Míg a németek védték, óvták a szakembereiket, elismerték az eredményeket és egzisztenciális biztonságot teremtettek számukra — abban az esetben, ha az illető nem volt zsidó —, a Szovjetunióban 1935–39 között szörnyű tisztogatás folyt, amely az éppen a pártvezetés szemében renitens, a felülről meghatározott iránytól eltérő kutatókat, szakembereket érintette. A szovjet hatalom pont azokat az embereket semmisítette meg, akikre a legnagyobb szüksége lett volna a haladás és a fejlődés érdekében. NÉHÁNY PÉLDA: 1939-re a Belorusz Tudományos Akadémia megszűnt létezni, mert már nem éltek az akadémikusok; a tudományos fokozattal rendelkezők többsége szintén vagy nem élt, vagy szibériai kényszermunkán volt. A légierő és a rakéta-fejlesztés szempontjából egyik legfontosabb intézetben a moszkvai, még Ciolkovszkij által, a XIX. században alapított CAGI4 Központi Légi-Hidraulikus Intézetben leálltak a rakéta-fegyver fejlesztések, mert nem volt, aki azt végezze, mert nem maradt az intézetben tudományos kutató vagy szakember. A kinevezett és a párt által meghatározott — kirendelt — „kutatók” pedig, képtelenek voltak elődeik munkáját folytatni! Egyes kutatók szerint — pl. Kún Miklós, és mások, — a két hullámban (1935–37, 38–39) végrehajtott tisztogatásnak kb. 1 millió (egyesek szerint „csak” 850 000) ember esett áldozatul, de kb. 2,5 millió embert fosztottak meg munkahelyétől, egzisztenciájától. Nem szabad azt sem elfelejteni, hogy ez a terror lefejezte a képzett, tapasztalattal, elméleti és gyakorlati tudással rendelkező katonai vezetést is. Talán még egy érdekesség. Ebben az időben a párt és az állami vezetés félművelt tagjai határozták meg, hogy melyik tudományág vagy ágazat felel meg a szovjet államnak, melyik nem. A Leningrádi Műszaki Egyetem zseniális professzora volt Akszel Berg, akit a kibernetika egyik atyjaként tartanak számon. Sztálin a „kibernetikát”, mint tudományágat „burzsoá” tannak tartotta, betiltotta! Viszont az életnek mennie kellett tovább, és a tudomány fennmaradt „rádióelektronika; irányítás-technika” címszó alatt. Akszel Berg túlélte a terrort. A háború kirobbanásakor, a hadi termelésre való átálláskor egyik pillanatról a másikra feltűnt a szakember-kutató-tudományos munkatárs hiány. Ma már ismeretes, hogy úgy keresték meg, szedték össze őket — akik még éltek — a lágerekből. 4

Centralnüj Avia Gidravlicseszkij Institut.

198


Talán érdekes megjegyezni, hogy a korábban említett CAGI-t, függetlenül attól, hogy Moszkva belsejében van (!) lággerré nyilvánították és itt egészen a háború végéig, a tudományos kutatók és fejlesztők, mint RABOK dolgoztak. A második világháború után, de különösen Sztálin halála után, enyhült a terror. Milliók térhettek haza a lágerekből. Igaz, egy részük — jelentős részük — tudományos-kutató munkára már alkalmatlanul, fizikailag, lelkileg, egészségileg megrokkanva. Viszont történt egy „váltás”, sokan a „régi” és kiváló de lágert-járt szakemberek közül tanítani kezdtek és ezáltal a kutató intézetek az egyetemekről kikerült káderekkel „vérátömlesztést” kaptak. Sőt, az egyetemek is rendkívül komoly pénzösszegeket kaptak „tudományos kutató-kísérleti” munkákra. Persze, később kiderült, hogy ezek egy része rejtett hadiipari kutatás-finanszírozás volt! Ennek következtében nagyon sok tudományos kutatási eredmény többnyire sem az országban, sem az országon kívül nem volt publikálható! A rendkívüli „áttételek” miatt nem egyszer egy eredmény valóságos szerzője, „kitalálója”, megalkotója szinte AZONOSÍTHATATLAN volt. Nagyon sok esetben a tudományos fokozatok odaítélése sem objektív eredmények, hanem bizonyos „egyéb” tényezők alapján történt. Jelen sorok írója ismert olyan szakembert, aki részt vett Svájc villamos-vasút rendszerének kidolgozásában, de erről soha, sehol nem beszélhetett. (Lehet, hogy más feladata is volt, de elsősorban ezzel foglalkozott és egyetemi tanárként ezt tanította.)

POLITIKA-HATALOM, PÁRT ÉS A TUDOMÁNYMETRIA (NÉHÁNY GONDOLAT) Szintén néhány szót kell szólni arról az óriási szakadékról, mely a polgári terület kutatásai és eredményei valamint a haditechnika kutatásai és eredményei között volt. A Szovjetunióban és a Kelet-Európai országokban a politika úgy felügyelte és ellenőrizte a tudósokat, hogy amennyiben egy nóvum használható volt a hadiipar részére, az azonnal eltűnt a polgári szféra látóköréből. Ezért fordulhatott elő olyan eset, hogy amit egyszer már feltaláltak és a hadiiparban már alkalmaztak, évekkel később ugyanazt MÉG EGYSZER, ugyanabban az országban, egy másik egyetemen vagy intézetben MÉG EGYSZER FELTALÁLTÁK, és kezdték alkalmazni, de most már a polgári iparban. Sőt, a titkolózás miatt esetleg az is előfordult, hogy egyugyanazon témában kétszer vagy többször (!) adtak ki diplomát vagy tudományos fokozatot, vagy tudományos értékelést.5 Ezt a szakadékot és őrületet később már nem viselte el 5

Ennek elkerülése érdekében még a hetvenes években is a SZU-ban szabály volt, hogy egyes egyetemeken KIZÁRÓLAG KÉZÍRÁSOS SZAKDOLGOZATOT, vagy disszertációt lehetett védésre benyújtani!

199


sem az ipar sem a társadalom. A kommunikációs forradalom pedig a 70-es, 80-as évekre felnyitotta mindenki szemét. A fentiekben jelzett problémakörbe tartozik egy nagyon kényes kérdés is, mégpedig a tudományos kutató sikertelenségének/eredménytelenségének és a politikának a viszonya. A tudományelmélet szerint A NEGATÍV EREDMÉNY IS EREDMÉNY, hiszen ez megmutatja, hogy egy bizonyos irányzat vagy elképzelés nem helyes, másik irányba, más hipotézis alapján kell a munkát folytatni. A diktatórikus társadalmakban, egy a politika által jóváhagyott irányba történő kutatás-fejlesztés kudarca a munkában résztvevők számára rendkívüli következménnyel járhat.6 A siker-kényszerből származó pszichológiai frusztráció és félelem pedig eredményezhet kudarcot is. A második világháború után a hidegháború beköszöntével egész KeletEurópában a tudomány világában egy rendkívüli kettősség állt elő. A hatalomra jutott kommunista pártok, Sztálin elveit alapul véve, maguk kezdték meghatározni, hogy mi a tudomány, a tudós, mit lehet és mit nem stb. A szocialista országokban megszűnt az akadémiák önállósága és mindenütt a párt és a hatalom, tehát a politika determinálta és értékelte a kutatási irányokat illetve az eredményeket. De másrészről még megvoltak a korábban nemzetközileg is elismert tudós tekintélyek is. A tudósok és kutatók egy része emigrált, egy része viszont alkalmazkodott az új helyzethez. Mivel a pénzügyi alapok lecsökkentek, — pl. Magyarország még inkább tőke-szegénnyé vált — kutató iskolák, műhelyek szűntek meg. Többen állítják, hogy egészen 1956-ig a tudományos élet stagnált KeletEurópában. Azon tudományos kutatók, akiknek személyes elképzelései, elvei és kutatási irányai nem estek egybe a „politika” által meghatározott irányokkal, sem oktatási, sem publikációs lehetőséget nem kaptak, sőt ideológiai alapon még szakmai tudásukat is megkérdőjelezték. Ugyanakkor számtalan esetben megjelentek a „politika” által támogatott eleve hibás, voluntarista nézetek, áltudományok, melyek csak ártottak a tudomány hírnevének (pl. gyapottermesztés Magyarországon). Mindemellett azért ki kell mondani, hogy olyan mértéket ez a probléma nem ért el Kelet-Európában, mint a Szovjetunióban. Igaz, kimutathatóan csökkentek a nemzetközi kapcsolatok, a publikációs lehetőségek, de fennmaradtak bizonyos olyan kapcsolati csatornák, melyek még a háború előtti időszakból származtak. 6

Az atomprogramban részvettek részére, 1949-ben, az első teszt-robbantás előtt 2 OKMÁNY volt készítve: 1. A teljes vezetésnek a halálos ítélete — kudarc esetére; 2. Szovjetunió Hőse Kitüntetés, siker esetére. Ezt L. Berija maga ismerte el! Peking mellett egy víztározót akartak építeni a 1960-es években. Tudós geológusok megmondták, hogy ott nem szabad, mert a talaj nem tartja a vizet, nincs vízzáró réteg! Mivel Mao elnök mutatta meg a helyet, a víz-tározót megépítették. A víz elszivárgott, a tudósokat kivégezték!

200


A rendszerváltással megvalósult társadalmi demokratizálódás magával hozta a tudományos élet demokratizálódását is (pl. az Akadémia függetlensége). Szintén törvények biztosítják a tudományos kutatók függetlenségét, a tudós szabadságát stb.

TUDOMÁNYMETRIA ÉS A HADIIPARI/HADITECHNIKAI KUTATÁSOK KÉRDÉSE A hadiipari fejlesztések és eredmények nem születhetnek meg kiművelt koponyák, tudós fejlesztők nélkül. Ez a terület viszont teljes vertikumában — az alapkutatástól a késztermékig — a legtöbb esetben ÁLLAMTITOK VAGY AZ ÁLLAMTITOK HATÁRÁN mozog. Egy ország stratégiai érdeke, hogy a legújabb és leghatékonyabb eszközeit titokban tartsa, megőrizze. Ha tehát egy tudós vagy kutató, aki valamit feltalál, nem publikálhatja, mert az államérdek ezt így kívánja, hogyan, miképpen tud tudományos fokozatot szerezni? Minden országban vagy legalábbis a nagyhatalmaknál vannak olyan intézmények/egyetemek, ahol ezeket a szakembereket tanítják, értékelik. Ezek az egyetemek/intézetek csak egyes kérdésekben tartják a külvilággal a kapcsolatot, sok esetben még a létükről sem tud a közvélemény. PÉLDA: a Moszkvai Erdészeti Egyetem (Moszkovszkij Lesznüj Institut), melynek az erdőhöz semmi köze, az űrhajós fedélzeti mérnököket és az űrhajózás nagyon sok katonai-műszaki szakemberét ezen az egyetemen oktatták. A kiváló intézményről, a Szovjetunión kívül nagyon kevesen hallottak. Még ott sem mindenki! Felmerül tehát a kérdés, hogyan, miképpen lehettek ezek a kutatók a nemzetközi tudós társadalom megbecsült tagjai? Úgy tűnik, hogy sok esetben nem lehettek! Szinte a haláláig nem tudott senki semmit Koroljovról, a szovjet rakétaprogram atyjáról, a zseniális tudós mérnök-szervezőről. És ez nem csak egy országra jellemző! Ugyanígy nem tudunk szinte semmit azokról a tudósokról például, akik a francia vagy a kínai atomfegyvert létrehozták. Igaz, ma már véletlenül hallottunk a pakisztáni atomprogram tudós szervezőjéről, de ez egy nemzetközi botrány és egy kényes politikai alku tárgya volt. A „politika” egy részről védi őket, mint a nemzet stratégiai vagyonát, más részről pedig a „személy” itt nem számít, csak a produktum. Külön fejezetet érdemel az az eset, amikor a társadalmak katonai és hadiipari szövetségre lépnek egymással. Ebben az esetben a résztvevők titkossági megállapodást kötnek egymással és minden eszközzel megvédik azon kutatási fejlesztési 201


eredményeiket a kívülállóktól, melyeket egymás tudomására hozhatnak. Az ilyen megállapodás általában lehetőséget ad arra, hogy a nagyon érzékeny területen dolgozó szakemberek — esetenként — találkozzanak, információikat — egy bizonyos határig — kicserélhessék egymással, sőt egymás fejlesztéseit tovább vigyék. Ilyen megállapodások tették lehetővé az USA számára, hogy az amerikai atom-fejlesztések eredményeit Nagy-Britannia részére átadhassa, vagy például a Varsói Szerződésen belüli fejlesztési- és gyártás-kooperáció megszülessen. Makro szinten az ilyen megállapodások az állam, „a politika” részére előnyösek voltak. Tudományos Együttműködési Kormányközi megállapodások is születtek, közös kutatási-fejlesztési eredmények jöttek létre a nemzetközi együttműködések alapján. De nagyon sok esetben csak a produktum, a tudás cserélt „hazát” és nagyon ritkán lehetett a nóvumot személyhez, tudóshoz illetve kutatóhoz kötni. Tény, hogy voltak szakági konferenciák, cserelátogatások, intézeti együttműködések, de ott „a szervezetek és az eredmények” szerepeltek nem pedig az egyének! Egy szűk kör — katonák, kiválasztott kutató-fejlesztő szakemberek stb. — néha tudta, hogy kinek mi a szakterülete, sőt tudták azt is, hogy egy-egy szakember hol helyezkedik el a világ hasonló témával foglalkozó kutatói között. De erről a legtöbb esetben nem beszélhettek! A VSZ felbomlása és a haditechnikai-hadiipari kooperációk strukturális változása (megszűnése) egy új helyzetet hozott létre, de ennek problémáival jelen munka nem foglalkozik.7 A nemzeti Akadémiáknak vannak olyan szekciói melyek a hadtudomány, a haditechnika, a hadiipar kérdéseivel foglalkoznak, de nem biztos, hogy az államtitkon dolgozó kutató vagy tudós-jelölt munkáját egyáltalán az épületből — ahol dolgozik — kiviheti, az Akadémia tudomására hozhatja. A hadiipar és a haditechnika világában úgy tűnik sok esetben a tudománymetria klasszikus módszereit, tehát a „hivatkozási faktor”, „vagy publikációs-szám” vagy „nemzetközi konferenciákon való részvétel stb.” mutatókat, mint a tudás és eredményesség fokmérőjét alkalmazni nem lehet. Ezen a területen egy rendkívül zárt kör határozza meg és egyáltalán határozhatja meg, hogy a résztvevők tudási szintje milyen, melyik fokozatnak és milyen feltételnek felel meg. Ezért az ilyen témákban dolgozó értékelők felelőssége is rendkívüli, helyzetük pedig nagyon nehéz.

KÖVETKEZTETÉS A tudománymetria rendkívül komoly eszköz a tudás és a „tudomány” értékének, fejlődésének, a társadalmi fejlődés gyorsaságának, egy társadalom meg7

Jelen sorok írója 8 évig dolgozott a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa Hadiipari Állandó Bizottság magyar szekciója titkárságán nemzetközi referensként.

202


határozott részének, a világ tudós köreiben elfoglalt helyének OBJEKTÍV mérésére, értékelésére. Azonban — úgy vélem — hogy ez a rendkívül komoly és objektív módszer kizárólag a „NYITOTT TÁRSADALMAK” VALAMINT A POLGÁRI IPAR ÉS KUTATÁS TERÜLETÉN ALKALMAZHATÓ. Mindaddig, amíg van a gazdaságnak egy olyan speciális szférája, ahol az állam érdeke nem engedheti meg a nyíltságot, addig lesz olyan terület, ahol a tudománymetria elvei nem alkalmazhatók, és más módon kell meghatározni az ott dolgozó kutatók eredményességének, illetve magának az abban a szférában létező tudományágak és ágazatok helyzetének értékelését.

EPILÓGUS Napjaink egyik nagyon komoly kérdése — különösen a volt Szovjetunióban — a hadiipar és haditechnika területén dolgozó tudósok, szakemberek sorsa. A hidegháború megszűntével több ezer kutató, tudományos munkatárs és tudós vesztette el munkahelyét, egzisztenciáját és ma létbizonytalanságban él. Ma ezeket az embereket már nem érdekli a publikáció, az esetleges nyilvános szereplés stb. Őket csak egy dolog érdekli, a létezés, a megélhetés, a napi gondok és problémák megoldása. Ha a nemzetközi közösség nem tesz valamit érdekükben, akkor tudásuk, a szovjet érában felhalmozott különböző fegyver-fejlesztő-kutatói tapasztalatuk olyanok számára is elérhető lesz, amit a „világ” jobbik fele nem szeretne. Ezek az emberek akkor is „tudósok, kutatók, szakemberek”, ha munkájukról — LÉVÉN ÁLLAMTITOK — soha egy sort nyilvánosan nem publikálhattak, nemzetközi konferenciákon nem vettek részt, sőt még lakóhelyüket sem hagyhatták el. Tudásukat a valóságban meglévő eszközökön túl a nemzetközi tárgyalásokon — alkudozásokon — a résztvevő poltikusok asztalán lévő okmányokban szereplő megnevezések (eszközök), adatok bizonyítják. FELHASZNÁLT IRODALOM POLONYI PÉTER: Kína Története. Kozmosz Könyvek, 1988. Révai Nagylexikon. Szemelvények a tudománymetria témaköreiből, összeállította dr. SZILÁGYI TIVADAR, dr. BUJDOSÓ ERNŐ „Bibliometria és tudománymetria” című könyve alapján, Budapest, 1986. Szemelvények a tudománymetria témaköreiből, összeállította dr. SZILÁGYI TIVADAR. In: RUFF IMRE–BRAUN TIBOR: A tudománymetria alkalmazása Tudományágazati elemzésre I. és II.; BRAUN TIBOR–BUJDOSÓ ERNŐ–RUFF IMRE: A tudomány mint mérés tárgya. A „Magyar Tudomány” 1991/7. sz.-ban megjelent cikk; A Magyar Tudomány 1991/7. sz.-ban megjelent több cikk.

203

TUDOMÁNYMETRIA ÉS A POLITIKA KAPCSOLATA, KÜLÖNÖSEN KELET-EURÓPÁBAN

Recommend Documents