TITOKTÚRÁK. A Végtelen Történet titkai. Bűnügyi rejtélyek

TITOKTÚRÁK A Végtelen Történet titkai Bűnügyi rejtélyek

A Végtelen Történet titkai

2

Agárdi Erika: A Kislány Királynő esküvője Holdgyermek magnóliapavilonjában ült, puha, fehér párnák közt, aranyfényű szemét a Fantázia végtelen egét beborító csillagokra függesztette. Szempillái tövébe könnycseppek gyűltek, majd lassan lecsordultak hófehér arcán. Beszívta a friss, illatos levegőt, aztán hatalmas sóhaj szállt fel ajkáról. A vak is láthatta, hogy bántja valami. Még a vacsoráját sem ette meg. Tudjátok, a Kislány Királynő sokmindent átélt már, látta birodalma pusztulását és újjászületését, nem is egyszer, s mindeddig angyali nyugalommal nézett szembe az eseményekkel. Minden alattvalóját egyenlőnek tekintette, érzelmei nem befolyásolták uralkodását. Most azonban más volt a helyzet. Az udvartartás már kezdett aggódni érte. Mindenki azt találgatta, hogy mi bánthatja, sokan féltek, hátha újra megbetegszik. Hírnökök indultak Fantázia különböző pontjaira, hogy felderítsék, nem bukkant-e fel újra a Semmi. Mindannyian megnyugtató hírekkel tértek vissza, a Birodalomban minden rendben volt. Így azonban még inkább aggasztotta őket a Kislány Királynő mélabúja. Holdgyermek pedig nem akarta elmondani, hogy mi bántja. Igazából ő maga sem tudta, mi játszódik le benne. Még sose érzett ehhez hasonlót. Olykor izgatott volt és vidám, a következő pillanatban szomorúság tört rá. Egyvalami azonban állandó volt; mindig Barnabás járt a fejében. Mióta ő elhagyta Fantáziát, Holdgyermek úgy érezte, hogy egy részét elveszítette. Szerette volna újra látni Barnabást, de mint tudjátok, senkit se lehet erőszakkal Fantáziába hozni. A Kislány Királynő számára nem maradt más lehetőség, mint a remény, hogy a fiú önszántából visszatér hozzá. - Vajon mi lehet vele? - gondolta. - Eszébe jutok még néha? Ezen töprengett, s már hajnalpír derengett az ég alján, mikor végre álomba merült. Eközben Barnabás is merengve ült a szobájában, és Holdgyermekre gondolt. Csak egyszer találkoztak, de ez a pár perc mély nyomot hagyott benne. Azóta szinte minden pillanatban az ő arcát látta maga előtt. Ő volt a legszebb lány, akivel valaha is találkozott, és nem csak szép volt, de bölcs is. Szörnyen szégyellte magát, hisz mikor legutóbb Fantáziában járt, sok kaland után barátai ellen fordult, s királlyá akarta koronázni magát. Mióta hazatért, sokat 3

gondolt erre és szerette volna valahogy jóvá tenni. Habozott visszatérni Fantáziába, mert nem tudta, milyen fogadtatásban lesz része. Végül döntött. - Jövök, Holdgyermek - suttogta az éjszakába és behunyta a szemét. Amikor újra kinyitotta, az Elefántcsonttornyot látta maga előtt. Épp egy virágos mező közepén állt, így a város felé ballagva szép bokrétát szedett a Királynőnek. Ahogy közeledett, egyre hevesebben vert a szíve. Belépett a hatalmas kapun, s elindult felfelé a csigavonalban csavarodó utcán. Végül ott állt a magnóliapavilon előtt. A virág szirmai lassan szétnyíltak, s közepén ott ült Holdgyermek. Amikor megpillantotta Barnabást, felpattant a helyéről és leszaladt a lépcsőn. Rámosolygott a fiúra, aki térdet hajtott előtte. - Már vártalak - mondta halkan. - H-haragszol még rám? - hebegte Barnabás. - Miért haragudnék? - mosolygott Holdgyermek, majd hirtelen elpirult. - Sokat gondoltam rád. - Én is - szólt Barnabás. - Gyere, beszélgessünk. Beléptek a magnóliapavilonba, órákig beszélgettek, és rájöttek, hogy mindketten ugyanazt érzik. Barnabás alig merte elhinni, hogy Holdgyermek tényleg őt szereti. Hisz ő kövér, sápadt és félős, nem olyan bátor és délceg, mint Atráskó. Meg is kérdezte a Királynőt: - Mondd, miért pont engem választottál? Miért nem Atráskót? - Azért, mert én téged szeretlek, nem őt. Nagyon nagyra tartom Atráskót, de mégis... Te tudsz újat alkotni, mesélni... Ezután sokáig nézték egymást mosolyogva. Végül Barnabás törte meg a csendet: - Kedvesem, lennél a feleségem? - kérdezte. Holdgyermek csak nézte, s bólintott egyet. Amikor az udvaroncokkal közölték az örömteli hírt, felbolydult az egész város. Mindenki lázasan készült az esküvőre. Pár nappal később megérkezett Fuhur és Atráskó, s üdvözölték Barnabást. A két jóbarát közt újra szent volt a béke, sokat sétáltak és beszélgettek. Az esküvőig hátralévő néhány hét hamar eltelt.

4

A nagy napon díszbe borult minden ház, virágfüzéreket akasztottak az ablakokra, ajtókra, mindenki ajándékokat készített az ifjú párnak, nagy volt a sürgés-forgás. A Birodalom minden részéből érkeztek küldöttek, hogy kifejezzék jókívánságaikat. Holdgyermek és Barnabás végigsétált a városon, üdvözölték az alattvalókat. Ez jó pár órát igénybe vett, mert mindenkivel elbeszélgettek egy kicsit. Amikor elérkezett a perc, Holdgyermek kézen fogta Barnabást, és bevezette a magnóliapavilonba. Leültek egymással szemben, s előbb a Kislány Királynő, majd Barnabás mondta el az esküt. "Kedvesem, most, hogy itt vagy velem, ünnepélyesen és tiszta szívvel fogadom néked, hogy mindig melletted fogok állni, virágos tavaszban és fagyos télben, segíteni foglak mindenben, s hogy soha el nem hagylak, mert Te vagy a legfényesebb csillag boldogságom egén." Ezután a főceremóniamester intett a zenekarnak, s varázsos zeneszó csendült fel. A két szerelmes táncolni kezdett, s a többi vendég követte példájukat. 7 nap és 7 éjszaka tartott a mulatság. A nyolcadik nap reggelén szétszéledtek a vendégek, a Kislány Királynő Barnabás kérésére új tájat teremtett Fantáziában, ahol együtt töltöttek pár napot. Ez a hely maga volt az Édenkert, Barnabás Hilnának nevezte el. Ettől kezdve Fantázia lett Barnabás második otthona.

5

Bogdán Botond: Az én fantáziám… már megint merre jár? - riasztott fel egy hang töprengésemből. „Épp befordult félúton a konyha felé” – rebegtem riadtan. A hang gazdája valahogy nem értékelte megjegyzésemet. Felpillantottam. Első ránézésre egy szörnyeteg és két másik szörnyeteg keverékére emlékeztetett, de megnyugtattam magam: csak a matektanárom. Szörnyű idegesnek tűnt. Nem tudom, miért – gondoltam, majd megnyugszik. Mindenesetre a könyvemet, amit olvastam, igyekeztem biztonságba helyezni. „Mi a véleményed a végtelenről? „ – érdeklődött veszélyes nyájassággal a hang gazdája. Jobban megnézve, nem is három, legalább hat szörnyeteg – vagy inkább hat ökör jutott róla eszembe? Ha az utóbbi, akkor mindenesetre egymásról kölcsönösen jó volt a véleményünk – mivel ő elég régóta hatökörnek tartott. Bizalmának rendszeresen igyekeztem eleget tenni. A végtelenről pedig csak a Végtelen történet jutott eszembe. Kicsit elmélázhattam, mert megint meglepetésszerűen ért a hang: „ és ezzel kapcsolatban milyen tétel jut kedves, tiszteletre méltó diákomnak eszébe?” Felháborítónak tartottam az állandó zaklatást. Végül is, rajtam kívül még vannak néhányan az osztályban, miért éppen engemet szemel ki állandóan magának? Éppen ott tartottam a történetben, hogy „új nevet kell adni a Kislány Királynőnek”, amikor ez a hang megzavart gondolataimban. Pedig jobbnál jobb nevek ötlöttek eszembe! Például „Édes csokit főző”, „Pizzáskislány”, „Bal bedobó”, de ez a hang végképp megzavarta gondolkodásomat. Felnézve, láttam, hogy matektanárom továbbra is az én válaszomra vár. Szerencsére hátulról érkezett a súgás, és én lelkesen kiáltottam fel: „Pithagorasz tétel” – és abban a pillanatban eltűnt előlem minden. Még átvillant az agyamon, hogy ki a fene súghatott, amikor mögöttem csak a fal van, amikor megérkeztem valahová. Feltekintettem. „Ez nem semmi” – szaladt ki a számon, meglátva az előttem álló, kissé zavartnak tűnő csajt. Egész formás kis pipi volt, megjárta, csak valahogy a viselkedése tűnt egy kicsit zavartnak. „De, ez a Semmi. Ami elnyelte egész Fantáziát. De Te újra teremtheted a gondolataiddal”

6

„Akkor nem jó helyen kopogtatsz, a gondolkodást a matektanárom szerint nem nekem találták ki. Egyébként Te ki vagy?” „Tőled valóban kivagyok – kicsit megleptél. Egyébként Pithagorasz tétel...” „Á, épp ezt kiáltottam, amikor eltűnt az a fránya matektanár” A kiscsajnak valahogy elkezdett egy ideg rángani az arcán. „Tudom. Ha nem emlékeznél, a Végtelen történetet olvasgattad, és épp nevet kellett adnod nekem. Akkor kiabáltad, hogy Pithagorasz-tétel, tehát mostantól ez a nevem” „Ha tudtam volna, hogy ilyen klassz a Pithagorasz-tétel, biz’ isten, megtanulom” – rikkantottam egy nagyot. A kiscsajka továbbra se osztotta lelkesedésemet. Rávigyorogtam: „És most mi a feladatom?” – csak hogy lássa, kivel van dolga, bár eleve irtózom a feladat szótól. „Kívánnod kell valamit. Bármit, ami eszedbe jut.” Ez meglehetősen nehéz feladatnak ígérkezett. Nézegettem a kiscsajt – micsoda muris neve van! Erről eszembe jutott a matektanár, vajon milyen képet vághat most! Ki is csúszott a számon: „Jó lenne látni a malacképét, amikor bámulja a hűlt helyemet” Ebben a pillanatban eltűnt a kiscsaj, és egy moziszerű valami termében találtam magam. De nem is, inkább egy házimozi lehetett. A klassz képernyőn éppen a hírek futottak: „Kiküldött tudósítónk jelenti: még mindig nem sikerült az orvosoknak magukhoz téríteni azt a matematikatanárt, akinek órájáról furcsa körülmények között tűnt el egy diák. A tanár azóta is a hűlt helyét bámulja, semmiféle módon nem vonható el a tekintete” A képernyőn egy körbe pásztázó kamera képe látszódott, ahogy rááll a matektanáromra – esküszöm, majd’ halálra röhögtem magam a malacképén, ahogy a padot nézte, ahol jégbe borulva hűlt a helyem. Aztán ha már ilyen kényelmesen ültem, egy gondolattal eltöröltem magam elől a képet. Látom én eleget a képét, minek gondoljak rá most is? Jó lenne, ha valaki súgna nekem, mi a fenét csináljak. – gondoltam. Ebben a pillanatban valaki halkan súgott valamit. Lepillantottam: egy kis manócska álldogált mellettem. Hát Te ki vagy? – szóltam rá. – Beszélj már hangosabban! Mintha maximumra csavarták volna a koncerten az erősítőt, dobhártya-szakasztóan üvöltött fel: „TE kívántál valakit, aki súgjon neked, hát itt vagyok” „Jó, értem már, csak ne üvölts, beszélj normális hangon” Kicsit sértődöttnek látszott: „De hiszen Te akartad, hogy hangosabban” 7

„Jó, de nem annyira, hogy a rockbandák is elbujdossanak” „A gondolataid meglehetősen kaotikusak, nehéz rajtuk eligazodni” „Légyszí, magyarul” „Szóval nehéz kiigazodni rajtuk” „Igazad lehet, már más reklamációs irodát nyitott” „Miért van itt ilyen sötét? Az orrom hegyéig se látok! Gyújtson már valaki egy lámpást” A manócska előkapott egy lámpást, és meggyújtotta – rögtön láttam is – épp az orrom hegyéig. „Ezzel is jól bevásároltam” – mérgelődtem, és egyből egy bevásárló-csarnok pénztáránál találtam magam. Csuda pofás cuccok voltak a kocsimba – egy klassz, új HIFI-torony, egy tucat CD, egy márkás bakancs, meg a vigyorgó manó. „Na, Veled is jól bevásároltam” – mérgelődtem, de megint sértődöttnek látszott. „Hát persze, hogy jól bevásároltál. Hiszen ezt akartad, nem?” A fenébe! Hogy ez mindent szó szerint ért! Bár tűnnék el innen inkább a pokolba” Abban a pillanatban eltűntem. Valami tűzforró helyre lyukadtam ki, mégis kivert a hideg veríték. A fölém magasodó patás, szarvas izé még a matektanáromnál is szörnyebb képű volt, pedig az is rémisztő egy pofa, főleg, ha dogát jelent be. Vasvillájával igyekezett böködni, én meg rémülten kiáltoztam: „Segítség! Én max. látogatóként érkeztem!” Abban a pillanatban eltette a szörny a villát, és máris elővette egy jegyzettömböt: „Kérem, az más! Újságíró, netán filmrendező? VIP-ellátást parancsol?” Szinte megállt az eszem. Elég lassan forognak nálam az agykerekek, de arra még én is rájöttem, hogy a pokolba kívántam magam. Na, akkor itt körbenézek, hogy amikor valakit ide küldenék, mi vár rá. Ez a VIP-vendéges dolog nem tűnt rossznak. „Hogy-hogy van itt ilyen szolgáltatás?” „Kérem, Dante óta muszáj egy kicsit jó hírünket kelteni. Ezért minden lehetséges módot megragadunk a reklámra. Amíg látogatónk egy író, filmes, addig elsőrangú kiszolgálás vár rá. Amikor viszont már hazajön” – itt nem fejezte be a mondatot, csak kéjesen megnyalta a szája szélét. Rémülten meredtem rá – ez a mozdulat olyan volt, hogy hozzá képest az Allien egy kedves hálótárs éjszakára! És még az a VIPkiszolgálás! Akkor inkább egy matekóra! Ébresszen már fel valaki! ***

8

Valaki megrángatta a vállamat. „Ébredj már, te bolond! Rég kicsengettek, vége a matekórának! KI nem találnád, mi történt, amíg te szunyíztál” Én? Soha ki nem találom! Hiszen nekem nincs is fantáziám…

9

Bogdán Réka: Az én fantáziám.. Mintha tegnap este történt volna. Ballagtam keresztül a városon. Az emberek zaja már az enyészeté volt, ám a csend mégse törhetett uralomra. Bár a közönséges fülnek nem hallatszott nesz, én mégis, mintha hangot hallottam volna. Tán a fantáziám játszott velem, vagy – máshonnan szólt e mese? A csend lassan belepte az udvart. A sötétség belopódzott, először a sarkokba, majd egyre jobban elfoglalta az udvar minden apró négyzetméterét. Eltakarta a hatalmas kerítést, rajta a lakatot, eltakarta a rácsokat. Az ég csillagai hiába próbálták szikrázó fényükkel megvilágítani a sötét birodalmát, csak fent ragyogtak - ide nem világítottak le. A hold messze járt valahol - az udvar csendbe és sötétbe borult. Néhol megsűrűsödött az éj - az udvaron valami tömeg sötétlett. Talán nem is egy valami foglalta el a területet- a homály apróbb részletekre bomlott. Egy kíváncsi szempár lesett be a rácson át az udvarra. Gazdája sóváran meresztgette pilácsait, míg hozzászokva a sötéthez, lassan feltárta előtte titkait az udvar. Autók reflektorai ásítottak rá némán, mellettük hatalmas motorok álltak büszkén, megint odébb egy kicsivel kerékpárok húzódtak meg - kifáradva a napi munkában, pihentek az udvaron. A kölcsönző éjszaka pihent. A nappali munka után már rendbe tették a járműveket, megvacsoráztatták őket üzemanyaggal, lemosdatták karosszériáikat, és most lehunyták két lámpájukat - aludni tértek. A szempár is eltűnt egy pillanatra - a leány álmodozva hunyta be. Ám azonnal ki is pattant, hogy tovább csodálhassa az alig látszó csodálatos járműveket. Talán azzal a tűzpiros Ferrarival szemezett? Orrán a paripa mintha csak előtte ágaskodott volna… Vagy tán az ezüstös Mercédesz vonta magára a figyelmét? A sötétben eltűnő Honda inkább magát húzta volna az előtérbe. Arra gondolt, ha nem lenne ilyen fáradt, meg is nézné magának azt a lányt - ám így sötétben hagyta lámpásait. Ha akar valamit a csillagként ragyogó szempár gazdája tőle, holnap megteheti - ma sok dolga volt, inkább aludni kéne… Rá is mordult a mellette fészkelődő kistestvérére, a 250 köbcentis Honda motorra. Persze, az csak hozzá képest volt kistestvér - ő is inkább csak tréfásan nevezte annak, hisz e tesóka de sokszor megfricskázta már az utakon!

10

Az autópályákon hiába próbált vele versenyre kelni - az öcsi bírta könnyedén a 200 km-es sebességet is. Ám a motor nem dicsekedett ezzel - hisz mellette a fenségesen álló Kawaszaki vagy Yamaha is csak csendben álldogált. Mindannyian tudták - hiába félelmetes gyorsaságuk, a király a Harley Davidson. A király - mellettük állt, tudatában nagyságának. Ő se szólt, inkább kinézett a lányra. Neki nem kellett az égi lámpás fénye, hogy lássa annak távolba vesző alakját. Ismerte már rég - a lány már sokszor járt nála, megsimogatta, megtörölgette, dédelgette - és megsúgta neki, ha egyszer lesz pénze, őt fogja választani. Hát a király várt, várt türelmesen - magának is csak titokban vallotta be, hogy neki is tetszik a lány. Álmában már érezte formás alakját nyergében, kicsiny, mégis erős kacsóit a gázkaron - elképzelte, ahogy végigvonulnak az utakon, és mindenki tiszteleg nekik - a királynak, és rajta a királynőnek. Elégedetten felmordult, és aludni tért. A csöndet lépések zaja törte meg. Egy fénykör járta körbe a járműveket, sorra megvilágítva az autókat, a motorokat, az eddig eltűnő kerékpárokat…, utoljára egy kis sarokba bepillantva, már ment is tovább. A figyelő szempár követte a fény útját, halk sóhaja kísérte annak minden rezdülését - és hirtelen mintha a szívébe markoltak volna. Abban az utolsó sarokban…, ott volt valami, ami mintha - mintha rá várt volna. Feledte egyből az országutak csodáit, lázasan meredő szeme csak a sarok titkát próbálta felderíteni. Egy kis motor álldogált ott. Sose lett volna az utak büszkesége. Ritkán kérték, hogy az ő hátán ülhessenek, ritkán becézték szavakkal, simogatással, pedig ő annyira vágyott rá. Néha engedték, hogy száguldhasson, ilyenkor énekelt a széllel - örült, hogy mehet, De többnyire csak a sarokban álldogált, csendesen, szomorúan. Néha napokig nem törölték le róla a port, mely beborította, elhomályosította látását, nehézzé tette mozdulatait. Már a szemét is homály fedte - ám így is meglátta az őt néző lányt. Elpirult - ha motorok el tudnának pirulni. A sötétségben úgy se látszott volna, és a kis motor színe is piros volt - a lány mégis megérezte a motor szégyenkezését. Csak ajkai formálták a választ: ne félj, kis motor! Akkor is Te vagy a legszebb! A kis motor egy pillanatra behunyta lámpás-szemét - és mire kinyitotta, már nem volt a kerítés túloldalán senki. Bánatában még mélyebben rejtőzött el a sötétben mellette a csodás járművek beszélgettek a másnapról, melyiküket ki fogja elvinni, ki kivel fog versenyezni - mind győzelemről álmodott. A kis motor nem vágyott

11

győzelemre - ő egy szerető kézről, egy kedves szempárról, egy őt hívó szóról álmodott. A hajnal apránként űzte el az éj homályát. A kelő nap fényeit visszatükrözték a felragyogó karosszériák, az ébredő járművek visszamosolyogtak az égitestre. A rács lakatja csikordult egyet, mikor a belépő tulajdonos jött megnézni dédelgetett birodalmát. Sorra járatta végig tekintetét a felsorakozó autókon, motorokon, bicikliken – mind-mind kedvesek voltak neki. Tisztán, üdén ragyogtak, várva a mai nap őket kibérlő vezetőket. A tulaj pillantása hirtelen elkomorult. Haragosan mordult az elé siető alkalmazottra: Mit keres ott az a kismotor a sarokban? Hetek óta nem kereste senki! Meg kéne szabadulni tőle! Tisztítsátok meg, ilyen rondán nem viszi el senki! Lassan ki kéne vinni a roncstelepre! Az alkalmazottak ugrottak a mélységes szomorúságba burkolózó kismotorhoz. Lelke mélyén az is tudta, hogy bizony ő nem az országutak robogó csodája - dehát tehet arról, hogy szereti megcsodálni a fákat, virágokat, amelyek mellett elhalad? Ezek a száguldó szörnyek mind-mind piszkosan jönnek vissza, ablakuk sötét a sok apró bogár tetemétől - bezzeg az övét soha se kell emiatt tisztítani! És vajon a büszke társak közül melyik hallja meg motorja bőgésén keresztül a madarak énekét? vagy az út mentén szóló lakodalmas muzsikát? Persze, ők is hallottak már ilyet - hisz esküvőkre mindig őket viszik el…, de ő, amikor csak megy, akkor is hallja a zenét. Kis csomagtartóján éppen elférne egy hegedű… és néha szólhatna neki. Némán tűrte a törölgető kezek munkáját - hol van ez attól a gyengéd érintéstől, amiről álmodott! A kerítés mellett megjelent egy alak. Az udvaron sorakozók valamennyien abba az irányba néztek. A tulajjal halkan tárgyaló hölgy - igen, az őket tegnap éjjel leső lány volt. De milyen gyönyörű! Egyik gép se tudta volna megmondani, miért látják szépnek a lányt - hisz vittek ők már szépségkirálynőket, hatalmas izmú férfiakat, ünnepelt színészeket és színésznőket - ám ez a lány mégis mindannyiuknak jobban tetszett. Megérezték, hogy míg a sztárok számára ők senkik voltak - ez a lány szeretni fogja azt, amelyiket kiválasztja közülük. A Ferrari megpróbált egy kicsit előrébb jönni, de rögtön mozdult mellé a Merci, a Honda - egyedül a motorok királya, a Harley Davidson maradt a helyén. Hisz úgyis őt választja a lány - már tudta, mióta először nézett rá. Biztos összejött a pénz - ma igen jó napja lesz. A szellő egy halk hangfoszlányt hozott feléjük: " …motort kérem.." Az autók csalódottan néztek "kistestvéreikre", azok meg féltékenyen tekintettek a királyra - bár ne lenne itt! 12

gondolták. A szellő újabb foszlányokat juttatott el hozzájuk, ezúttal gazdájuk csodálkozó hangját: "Önnek valóban az a motor kell??" a király büszkén nézett körül az udvaron: halljátok, rólam van szó! Mindenki bámult előre, ahol épp kezet rázott a gazdi a lánnyal, és az elindult feléjük. A király szinte ment volna érte - a lány melléje ért, és könnyedén végigsimított oldalán. A forró érintés nyomán egy pillanatra még ez az óriás is lehunyta érzékeit - és mire felnézett, a lány már nem volt ott. Ijedten nézte: most mi történt? De nem az övé volt az egyetlen csodálkozó pillantás - a lány egyenesen a sarokba ment, a tétován álldogáló kis motorhoz. Odalépett mellé - Érted jöttem!! - felpattant rá, és máris indult a szájtátva bámulók közt kifelé. A kis motor mintha megnőtt volna - az udvar apró buckáin nagyokat ugrott örömében. A lány nevetve rászólt: ne ugrálj, még leesem - és ettől kezdve a kis motor egyetlen döccenés nélkül gurult ki, indult előre. A város ébredő utcáit hamar otthagyták, az országutak köszönthették a párost. Nem siettek - mindketten élvezték az egymásra találást. A lány halkan súgta a motornak: Tudod, hogy még sose ültem motoron? Te vagy az első… Vigyázz hát rám, jó? - A kismotor nem tudott bólintani, de megfogadta, hogy minden áron megvédi a lányt hiszen őt választotta. A mellettük elzúgó autók gúnyosan integettek neki, kiabálták a lánynak: látod, ha minket választasz! Nem tudhatták, hogy a lány nem vágyott száguldásra, nem kért a fénylő dicsőségből - de kért a szellő simításából, ahogy megy az úton, kért a nap sugarából, az eső cseppjeiből, a madarak dalából - a kismotor kedvességéből. Egy kis erdei ösvényre fordulva inkább eltűntek a hömpölygő áradat elől. A rázós földúton is mint a legsimább betonon haladt a kismotor a lánnyal, hagyva időt a virágok megcsodálására, tűrve a madarak kíváncsiságát. Egy tisztásra értek. A lány leállította társát - hisz már így gondolt a kismotorra. Leszálláskor megsimogatta - a motor halkan duruzsolt. A pihenő lánnyal együtt nézte az eget…, míg a nappal fényeit lassan meg nem kezdte elnyelni a közelgő este. Közben időnként körbeszaladták a tisztást, kergették a pillangókat, ugráltak - együtt voltak. Szomorúan nézték a közeledő sötétet. A lány így fordult a kismotorhoz - Vissza kell vigyelek .. Nem tudom, lesz-e még valaha pénzem, hogy megkereshesselek. Úgy szeretnélek hazavinni! De én messze lakom- Szlovákiában .. Gyere, visszamegyünk… A kismotor nehéz szívvel bólintott. Megcsillantotta lámpáját - fénye visszatükrözött a lány szemén, a kilopakodó könnycseppen. A lány felpattant hátára, és elindultak visszafelé. Elérték az országutat. A szintén hazatérő autós csodák, a motorok sorra 13

húztak el mellettük, beterítve őket az út porával, szennyével - ha már nem őket választotta a lány, most megnézheti magát! A kis motor egyre nehezebb szívvel tűrte, tűrte a megaláztatást, fájt neki, de még jobban fájt neki a lány bánata egyszerre csak felzengett hangja, és az ámuló tekintetek kereszttüzében a levegőbe emelkedett. A lány kacagva kapaszkodott belé: Most akkor elrepülsz velem, Hát te is velem akarsz maradni? A kismotor nem válaszolt…, csak repültek, el a messzeségbe…, együtt, örökre…

14

Endrey Gábor: Barnabás otthon „Sokkal később, mikor Barnabás már rég visszatért az emberi világba és felnőtt lett, majd végül megöregedett, akkor sem hagyta el soha ez az öröm. Életének legnehezebb szakaszaiban is megőrizte szívének vidámságát, amitől mosolyogni tudott, és amivel másokat is meg tudott vigasztalni.” Michael Ende: Végtelen történet

ELSŐ RÉSZ Az élet örvényei

Bux Barnabás Boldizsár úgy érezte, összedől körülötte a világ. Munkahelyéről két hete létszámcsökkentés miatt elbocsátották, azóta utoljára megkapott fizetéséből élt. A problémát tetézte, hogy öreg, beteg apja az utóbbi időben egyre rosszabbul érezte magát. Barnabás nem tudta, nem akarta elfogadni a rideg tényt, de a szíve mélyén tudta, hogy apja meg fog halni. Ment végig egy hosszú utcán, miközben ráébredt, hogy azt sem tudja, hova megy, és hol van. Csak a legnagyobb erőfeszítéssel sikerült visszafojtania könnyeit. Mire jó az élet ezen a világon? – gondolta kétségbeesetten. Mire jó egyáltalán? Barnabás otthon ült karosszékében, kezében könyvvel - ez volt ugyanis az ő szenvedélye. Semmit nem szeretett jobban a világon, mint olvasni, s közben megfeledkezni a külvilágról. Egész lakása tele volt könyvekkel. Olvasásszenvedélye miatt lopott el egykor egy Végtelen történet című könyvet egy antikváriumból, s így került át Fantázia csodavilágába. Ez az élmény bevilágította egész gyermekkorát, s most megint az eszébe jutott - mivel életében először fordult elő vele, hogy a könyv

15

nem tudta lekötni. Kétrét görnyedt és zokogni kezdett, aztán hirtelen felegyenesedett. Fantázia járt az eszében, s a víz, amelyből ott ivott: az Élet Vize. Lehunyta a szemét, és összpontosított. Az Élet Vizére gondolt, amely visszahozta az apját az életbe. Hátha neki is segíteni fog, hogy leküzdje azt a mérhetetlen szomorúságot, amely elöntötte őt. És ekkor érezte, hogy megmagyarázhatatlan de csodálatos érzés tölti el: az öröm. Nem apja halálának örült, de képes volt túltenni magát rajta, mert... A halál egy új élet kezdete. Ez a mondat hirtelen hatolt be gondolatai közé, s úgy tűnt neki, mintha a Kislány Királynő mondta volna, Fantázia örökifjú úrnője. Mindenestre hitt benne, teljes mértékben hitt. A csodálatos, földöntúli boldogság beragyogta lelkét, kitörölve belőle korábbi érzéseit. Már amiatt sem aggódott, hogy elbocsátották a munkahelyéről. Tudta már, hogy nem lesz semmi baj, hogy föl fogják venni majd egy másik helyre. Nem tudta, honnan tudja mindezt, de nem is érdekelte. Eltöltötte a szeretet és a béke, s érezte, hogy ezt már senki sem törölheti ki a lelkéből. Barnabás a kórházban ült apja mellett, és a kezét fogta. Azért jött el, mert értesítették, hogy az öreg már nem él sokáig. Ő szomorú volt maga miatt, de egyben örült is, mert tudta, hogy apja egy jobb helyre kerül. Lepillantott rá, és látta, mit érez fél. Fél a haláltól, és fél attól, hogy többé nem látja őt. Ugyanakkor reménykedik is abban, hogy ha meghal, találkozhat a feleségével, aki már régen meghalt. Barnabás nem tudta, honnan ismeri ilyen pontosan ezeket az érzéseket, de megint csak nem foglalkozott ezzel. Apja szemébe nézett. - Ne félj! - suttogta. - Találkozni fogsz vele. A halál egy új élet kezdete. Ezek a szavak úgy törtek fel belőle, mintha nem is ő mondta volna őket. De látta, hogy apja arcán boldog mosoly terül szét, és érezte, hogy ő is megtalálta a békét; hiszen ivott az Élet Vizéből. A félelem eltűnt a tekintetéből, a reménykedés helyébe pedig bizonyosság költözött. Barnabás ott ült apja mellett, mígnem egyszerre érezte, hogy a lélek elhagyja az öreg, meggyötört testet, és eltávozik egy másik világba. - Isten veled - mondta, és elengedte a kezet, amelyben nem volt már élet. Arra a napra gondolt, amikor követni fogja az apját. De az öröm és a béke vele maradt.

16

MÁSODIK RÉSZ Az új élet kezdete Bux Barnabás Boldizsár a karosszékében ült, és olvasott. Öreg volt már, kilencvenkét éves, de olvasásszenvedélye mit sem csillapult az évek multával. Szeme is megromlott, még szemüveggel is csak nehezen látta a betűket, de még így is akkor érezte magát a legboldogabbnak, ha egy könyv volt a kezében. Körülnézett az üres lakásban. Felesége és gyerekei nem voltak otthon; teljesen egyedül volt. Mostanában, ha egyedül maradt, gyakran gondolt a halálra. Gondolatai most arra az időre terelődtek, mikor elbocsátották a munkahelyéről, apja pedig haldoklott. A derű és a béke, ami gyermekkorában vele volt, akkor visszatért hozzá. Nem sokkal apja halála után állást kapott, és megházasodott. Valóban minden rendeződött az életében. És most? Ennek a napnak a reggelén, mikor ő szokás szerint korán felébredt, egy hangot hallott, éppen olyat, amilyet hatvan évvel ezelőtt így szólt hozzá: A halál egy új élet kezdete. A Kislány Királynő hangját hallotta megint. De a hang most ezt mondta: Elérkezett az idő. Szerette volna azt hinni, hogy nem tudja, mit jelent a hang. De tudta. Akkor iszonyú erővel hasított belé a félelem, de ő lehunyta a szemét, összpontosított, s a nyugalom és a béke nyomban elérkezett hozzá. Félelmet azóta nem érzett, csupán szomorúságot, hogy ott kell hagynia azokat, akiket szeret, és egyben örömöt, hogy találkozhat azokkal, akiket szeretett. Ne félj. Találkozni fogsz vele. A halál egy új élet kezdete. Az emlék megdöbbentő élességgel merült fel benne. Ezeket a szavakat ő mondta haldokló apjának, bár mindmáig meg volt győződve arról, hogy nem tőle származnak. Most senki nincs, aki őt bátoríthatná - de érezte, hogy nincs erre szüksége. Ismét összpontosított, próbált választ találni a kérdéseire. Ismét elöntötte az öröm, aztán hirtelen már tudta a választ. Még ma meg fog halni. De nem félt. A halál csak egy új élet kezdete.

17

Egy új életé, ahol a két világ - az emberek világa és Fantázia - eggyé válik. Egy új életé, amit meg fog ismerni. Még ma. Barnabás a karosszékben ült és várt. Kérdéseire már mind választ kapott, így más nem maradt számára. Az Élet Vizének köszönhető érzések eltöltötték a lelkét. Készen állt a halálra. Bármire készen állt volna. Várt. És aztán ismét hallotta a hangot: Most. Most - mondta ő is, és érezte, ahogy történik. Érezte, ahogy öreg teste lassan felmondja a szolgálatot, lelke pedig egyre közelebb kerül ahhoz az új élethez. A világ kitárult előtte, olyan dolgokat látott, amelyeket csak haldoklók láthatnak. Fény ragyogott fel, egyre erősebb; a világ nem elsötétült előtte, hanem kivilágosodott. - Milyen szép - akarta mondani Barnabás, de nem tudta. Mégis érezte, hogy szavait valahol meghallották. Milyen szép ismételte gondolatban, és elmosolyodott. Bux Barnabás Boldizsár ült a karosszékben, miközben lelke egyre távolodott öreg, megfáradt testétől… És mosolygott.

18

Farkas Balázs: Az én fantáziám 1. Álmosan fordultam a másik oldalamra, miközben fél szemmel az órámra sandítottam. Még van néhány percem, gondoltam, de egy pillanat múlva már nyílt is az ajtóm. - Balázs, ébresztő - ült le Anya az ágyam szélére. - Kelni kell… - Miért nem az Esztert ébreszted előbb? - morogtam, s a fal felé fordulva fejemre húztam a paplant. - Eszter már a fürdőben van - felelte Anya, és megpróbálta kifejteni a huzatot az ujjaim közül. - Ma én viszlek suliba, sietni kell! Na, még ez is, gondoltam bosszúsan. Ha ő visz, mindig sietni kell. Azt mondja, nem talál parkolót, ha akkora a forgalom az iskola körül, ezért folyton noszogat. - Anya, nincs zoknim! - kiáltotta húgom a másik szobából. - Megyek, mindjárt hozok - kelt fel Anya, és ahogy felállt, egy gyors mozdulattal lekapta rólam a takarót. - Te meg gyorsan bújj ki, mert elkésünk! És akkor mi van, gondoltam magamban. Én ugyan nem bánom! Sőt, legszívesebben nem is mennék. Technika lesz: megint egész órán szabványbetűt körmölünk, csak tudnám, minek. De töri a második óra, azt kár lenne kihagyni. S talán megúszhatom a napot az osztálytársaim piszkálása nélkül. Kelletlenül másztam ki az ágyból, s ballagtam ki a fürdőszobába. Még alig végeztem, mikor Anya már hívott is a konyhából. De nekem semmi kedvem nem volt sietni. Végül elindultunk. Az iskolánál persze alig néhány autó parkolt. Na, ma megint én ébresztem a portást, gondoltam. Hátamra kaptam a táskám, s gyorsan elloholtam, még mielőtt valaki meglátja, hogy Anya puszit akar adni. A kapuban azonban megbotlottam valamiben. Ahogy lenéztem, sötét tárgyat pillantottam meg a lábamnál. Nagyot akartam rúgni bele, hogy minél messzebb repüljön, amikor észrevettem, hogy egy fekete dobozka. Nem sokkal nagyobb, mint egy gyufaskatulya, de valahogy nagyon különlegesnek tűnt. Gyorsan körbenéztem az utcán. Anya éppen akkor kanyarodott ki, egyébként egy lelket sem láttam. Gyorsan lehajoltam, és szerzeményem a zsebembe süllyesztettem. Majd később megnézem, mi van benne,

19

gondoltam. Leadom az iskola portáján, fogadkoztam, de előbb megnézem, mi lehet benne. Az osztályban még senki sem volt, de nem kockáztathattam meg, hogy valaki rajtakapjon, miközben a doboz tartalmát nézegetem. Ezért ledobtam a táskám, és a mellékhelyiségbe indultam. Itt végre magam lehettem. Bezártam az ajtót, s elővettem kincsemet a zsebemből. Sima, fényes fekete felülete volt, ahogy azonban leemeltem a tetejét, csalódottan sóhajtottam fel: teljesen üres volt. Belsejét azonban mintha fekete selyemmel burkolták volna, s feneketlenül mély volt. Olyan furcsa volt, hogy belenyúltam, hogy ujjaimmal is kitapogassam. Legnagyobb meglepetésemre az alig maroknyi dobozban csuklóig eltűnt a kezem, hogy nem is láttam, mintha feneketlen mélységbe nyúltam volna. És a legmélyén valami lapos tárgyba ütközött az ujjam. Előhúzva egy aprócska fehér kártyát pillantottam meg, rajta csupán két sor, mint egy névjegyen: Fantázia-kirendeltség Fő utca 312. Ez meg mi lehet, forgattam a lapot az ujjaim között, aztán megpillantottam rajta a halvány gyöngyház fénnyel csillogó jelet. - Az AURIN! - kiáltottam fel meglepve. Vajon mit jelent ez? A dolog kezdett egyre érdekesebb lenni. Lehet annak valami oka, hogy pont én találtam meg ezt a dobozt. S mit jelent a kártya? Hiszen ilyen házszám nincs is a Főutcán. Mi lehet ez a Fantázia-kirendeltség, töprengtem. Talán valami szerencsesárkány-kölcsönző? Nem is lenne rossz! Tudnám, mit kívánjak tőle. Lenne néhány osztálytársam, akit szívesen beugrasztanék a szemetes konténerbe! Gondolataimból a csengő hangja zökkentett ki. Gyorsan visszatettem a dobozkába a kártyát, mely úgy eltűnt benne, mintha sosem lett volna, aztán futottam vissza a tanterembe. Meglepő nyugodtan telt a nap. Érdekes módon senki sem akart elgáncsolni, nem dugták el a felszerelésem, és nem borították ki a táskám. Lehet, hogy az Aurin segített, gondoltam, s ujjaim akaratlanul is a doboz köré fonódtak a zsebemben. Bolondság, ráztam a fejem. Hiszen ez csak egy darab papír egy furcsa dobozban. Nyilván valaki olyan készítette, aki annyira szereti a Végtelen történetet, mint én. De a gondolat csak nem hagyott nyugodni. Oda kell mennem, s megnéznem, hátha 20

valódi a cím. Tudtam, nagymama nagyon fog aggódni, ha nem érek haza a szokásos busszal, de megállíthatatlanul vonzott, hogy kiderítsem a kártya rejtélyét. Ahogy közeledtem a belvároshoz, meggyorsítottam a lépteim. Még egy sarok, és a Főutcán voltam. Izgatottan néztem a házszámokat, miközben úgy éreztem, a kis doboz egyre melegebb a markomban. Meglepve pillantottam bele, s láttam, hogy a doboz belsejét halvány fény világítja meg. Ahogy a kártyát kivettem belőle, láttam, hogy az Aurin egyre fényesebben világít. Most már tudtam, hogy jó úton járok, aztán hirtelen megpillantottam a házszámot. Furcsa, de még sosem láttam itt ezt a kopott házat, a barnára festett boltajtót, és rajta a feliratot: Fantázia-kirendeltség. De a kártya már szinte izzott a kezemben, kényszerítve, hogy lenyomjam a kilincset. Az ajtó nyitását dallamos csilingelés kísérte, mintha kagylók koccantak volna egymáshoz. Aztán teljes csend és félhomály vett körül, csupán a két egymásba fonódó kígyó világított a kezemben. Ennek gyenge fényénél néztem körül. A falakat polcok borították, s a padlótól a mennyezetig poros könyvek sorakoztak. - Hűha - suttogtam. - Itt aztán nem unatkoznék! A hátam mögött hirtelen zajt hallottam, és ahogy megfordultam, egy alakot pillantottam meg. Alig volt magasabb nálam, arca pedig ráncos volt, mint egy aszalt alma. Láttam, hogy előbb a kezemben tartott kártyára pillant, csak aztán rám. - Csakhogy itt vagy! - mondta az emberke. - Öt órám volt - mentegetőztem. - Nem tudtam előbb jönni. Visszahoztam… Ő azonban nem vette el a dobozt, hanem engem méregetett. - Iskola? Badarság! Sietni kell, amikor Fantázia veszélyben van! - Fantázia veszélyben van? - kérdeztem meglepve. - De Atraskó és Barnabás? - Ők nem segíthetnek - rázta a kistermetű férfi a fejét. - A Szabályok fejedelme börtönbe záratta őket. Ki kell őket szabadítani, és megsemmisíteni a fejedelmet, különben a szabályok fognak uralkodnia Fantázia fölött. - És Holdgyermekkel mi történt? - kérdeztem teljesen összezavarodva. - Őt is bezárták? - Ő el tudott menekülni - mondta az öreg, s fáradtan rogyott le egy ócska karosszékbe. - De addig nem térhet vissza, míg a szabályok uralkodnak Fantázián! Segítened kell, Balázs! Fuhur kint vár az udvaron, hogy elvigyen. És tessék, itt az Aurin, hogy segítsen utadon. Azzal nyakamba tette a bőrszíjon függő medált. 21

Tudtam, hogy mennem kell, de aggódtam, mit fognak otthon szólni, ha egy szó nélkül eltűnök. - És nagymama? Várni fog… - Észre sem veszik, hogy nem érsz időben haza - legyintett az öreg. - Siess már! 2. Hét nap, hét éjjel repített Fuhur, míg végül leereszkedtünk a földre. - Innen nem vihetlek tovább, ez már a Szabályok fejedelmének birodalma - mondta a sárkány. - de ne félj, az Aurin erőt ad, hogy véghez vidd küldetésed. - És hol találom a fejedelmet? - kérdeztem kissé aggódva, hogy magamra maradok. - Csak menj egyenesen az úton, a végén lesz a palotája - intett Fuhur. - El sem tévesztheted! Sok szerencsét! Azzal a levegőbe emelkedett és hamarosan eltűnt a szemem elől. Megvontam a vállam, s elindultam az úton. Az aszfaltcsík, melyet gömb alakúra nyírt bokrok szegélyeztek, nyílegyenesen haladt át a dombokon. Eleinte még tetszett, aztán túl egyhangúvá vált. Végül megpillantottam az első falut. A kocka alakú, egyforma házak úgy sorakoztak az út mellett, mintha sakktáblán helyezték volna el őket, és az utcák szabályos derékszögben keresztezték egymást. A házak mellett patak folyt, kibetonozott mederben, mintha csatorna lett volna. A partján asszonyok mostak, odébb velem egykorú gyerekek gömb alakú kavicsokkal megtöltött vödröt mártogattak a vízbe. - Sziasztok! - mentem oda. - Hát ti mit csináltok? Az egyik fiú rám nézett, miközben kihúzta a vödröt a vízből. - Minden vízbe mártott test… - kezdte. - Tessék? - kérdeztem meglepve. - A súlyából annyit veszt… - folytatta a fiú nagy átéléssel. - Ennek meg mi baja? - fordultam a társához. - Mint amennyi az általa kiszorított víz súlya - hangzott a válasz. Ezeknek valami baj van a fejével, gondoltam, miközben gyorsan továbbálltam. Kicsit odébb egy férfi jött velem szemben talicskát tolva. - Jó napot! - köszöntem, bízva, hátha vele tudok beszélni. - Tessék mondani, messze van a fejedelem palotája? A férfi rám nézett és köszönés helyett csak biccentett. 22

- Minden test megtartja nyugalmi állapotát vagy egyenes vonalú egyenletes mozgását… Meg sem vártam a válasz végét, hanem futottam tovább. És így jártam a következő asszonnyal is. - Egyketted emszer vénégyzet, fiacskám - felelte. Ebben a faluban mindenki meghibbant, gondoltam, ahogy továbbmentem a nyílegyenes úton. Végül megpillantottam a fejedelem palotáját. Ez is ugyanolyan sivár volt, mint az egész környék. Hatalmas hasáb alakú épület, négy sarkán szabályos henger alakú tornyok álltak, tetejükön kúp alakú tetővel. Mintha építőkockákból rakta volna össze egy óriás. Csakhogy az egész építmény szürke volt, mint a beton. - Hogy jussak ide be? - ültem le csüggedten az út szélén, de semmi használható nem jutott eszembe. Fuhur felrepíthetett volna a tetőre, gondoltam, de nem volt más ötletem. Mintha ez a sivár környezet megbénította volna az én gondolataimat is. Végül elhatároztam magam: legjobb út az egyenes, és a nagy kapuhoz lépve megdöngettem. Szinte abban a pillanatban felpattant az ajtó, de nem állt mögötte senki. Meglepve léptem beljebb, és riadtan pördültem meg, ahogy a kapu döngve becsapódott mögöttem. Én is fogoly lettem, gondoltam, ahogy szívdobogva beljebb merészkedtem. Körbenézve hatalmas csarnokban találtam magam. Padlója, falai, de még a mennyezete is sima fehér volt, s mintha a helyiséget bevilágító fény is abból sugárzott volna. A bejárattal szemben lépcső húzódott, a terem egyébként teljesen üres volt. Más felé nem indulhatok, gondoltam. Az emeleten egy folyosón találtam magam. Hosszú volt, egyenes és teljesen kihalt, mint a lenti terem. Csupán egyetlen ajtó nyílt belőle, az is a túlsó végében. Aztán újabb termek, folyosók és lépcsők következtek. Már azt sem tudtam, a kastély melyik részében járhatok, de mindig csak egyetlen út volt, amerre mehettem. Az egyik ajtó mögött végül csigalépcső kezdődött, és felvitt az egyik toronyba. Itt újabb ajtó állta az utam. Ahogy a kilincsre tettem a kezem, tudtam, éreztem, hogy mögötte végre találkozom a fejedelemmel. Vajon milyen lesz, gondoltam szívdobogva. Nyilván valami szörnyeteg, de nem ijedhetek meg tőle. Mégis hangosan dobogott a szívem, ahogy beléptem.

23

Ez a terem is üres volt, csupán a végében állt egy magas trón. Ezen ült a fejedelem: nem valami szörny, hanem egy nagybajuszú férfi. De olyan szigorúan nézett rám, hogy félelmetesebb volt, mint egy vicsorgó fenevad. - Szóval te is megérkeztél - jegyezte meg. - Nem félsz, hogy börtönbe csuklak, mint a barátaidat? - Honnan tudta, hogy jövök? - kérdeztem meglepve. Szavaimra a férfi elnevette magát. De még a nevetése is félelmetes volt. - Én mindenről tudok. Az én birodalmamban minden pontosan kiszámítható - mondta és újra elkomorodott. - Minden a szabályaim szerint történik! - Kérem, engedje szabadon Atraskót és Barnabást - mondtam bátortalanul. - Engedjem szabadon? - kapta a fel a férfi a fejét meglepve, aztán újra elkezdett nevetni, és a térdét csapkodta közben. - Még hogy engedjem őket szabadon! Aztán hirtelen elkomorult, és szinte vészjóslón meredt rám. - Megszegték a szabályaim! Álmodozni mertek! Ahogy te is - mondta fenyegetően. De ma jó kedvemben találtál. Felteszek neked három kérdést. Ha meg tudsz rájuk felelni, szabadon engedlek azokkal a kölykökkel együtt. De ha csak egyet is eltévesztesz, örökre a foglyaim maradtok! Halld hát az első kérdést! Mi Newton első főtétele? Értetlenül néztem rá. A félelem annyira megbénított, hogy gondolkozni is alig tudtam. Aztán eszembe jutott valami. Newton az az alak, akinek a fejére esett az alma. Mit tudjam én, nyilván azt főzte meg. Ha pedig első főtt étel, akkor nyilván leves. - Almaleves - derült fel az arcom. - Micsoda? - kiáltott fel a fejedelem és olyan vörös lett a feje, mint a cékla. - Mit mondtál? - Almaleves - ismételtem meg, most már kevésbé magabiztosan. - Hát honnan tudjam, mit főzött? - Nem főtt étel, hanem főtétel! - kiabálta a férfi magából kikelve. - Sosem hallottál még fizikáról? - Hallani hallottam már róla, de még nem tanultuk - mentegetőztem. - Tessék valami mást kérdezni. A fejedelem dühösen méregetett. - Akkor mit tanultál? Mi a kedvenc tantárgyad? - kérdezte végül.

24

- A történelem - feleltem magabiztosan, de a férfi bosszúsan csapott a trón karfájára. - A Szabályok birodalmában nincs olyan, hogy történelem! Eltöröltem, mert nincs benne logika, nincsenek szabályok. A történelem megszűnt. Elképedve néztem rá. - A történelmet nem lehet megszüntetni - ráztam a fejem. - Minden, ami a múltban történt, s minden, ami történni fog, az a történelem! Ezt nem lehet csak úgy eltörölni. - Én eltöröltem, és kész, mert én vagyok a fejedelem. És betiltok mindent, ami nem szabályok szerint működik. Nincs irodalom és nincsenek művészetek! Nem lehet csak úgy írogatni mindenfélét. Betiltottam a festészetet, zenélni is csak szigorúan kottából lehet. Itt nincs dúdolgatás meg fütyörészés! Viszont van matematika és fizika, no meg természetesen nyelvtan. Ugye szereted a nyelvtant, kölyök? - Egyenesen utálom - fakadtam ki. - Egyébként Balázsnak hívnak! - Nem érdekel, hogy hívnak, mert a nevekben sincs semmi szabály - felelte a fejedelem megvetően. - Az én birodalmamban mindenkinek száma van. Természetesen én vagyok az Egy, az első és legfontosabb személyiség. A gyermekeim tízes nagyságrendű számokat kapnak, tisztségviselőim a százasok. Aztán ahogy csökken a fontosságuk, úgy emelkedik a szám. Te mondjuk a Hatmilliárd-kétszázötvennyolcmillió-ötszáznegyvenhatezer-hétszáztizenkettő lehetsz! - Nem veheti el a nevem - mondtam dühösen. - Ahogy nem törölhet el mindent, ami nem írható le szabályokkal. Hiszen így sivár lesz minden! Egyforma házak, betonozott medrű patak és emberek, akik csak szabályokat hajtogatnak, de nincs egy önálló gondolatuk. - Hogy mersz velem így beszélni! Nyomban börtönbe záratlak! - Csak tessék, zárasson be - feleltem dühösen. - De a képzeletet nem börtönözheti be! Fantázia akkor is élni fog! Mert a börtönben is szabadon szállhat a képzelet, a madarak pedig nem fognak kottából fütyülni! Magának nincs képzelőereje, ezért gyűlöl minden, ami nem írható le szabályokkal. És ezért fél, hogy más sokkal szebb, színesebb, változatosabb világot tud felépíteni maga köré a fantáziája segítségével! A fejedelem láthatóan elsápadt, s minthogyha kisebb is lett volna, mint korábban. Egyszerűen képtelen volt megszólalni, én pedig egyre jobban felbátorodtam. Megragadtam az Aurint, s felé fordítottam. - Megmentem a barátaimat és megszabadítjuk Fantáziát a szabályok uralma alól! kiabáltam. - Atraskó, Barnabás, gondoljatok a szabadságra és gondoljatok a Holdgyermekre! 25

Ahogy körülnéztem, a kastély tömör falai mintha egyre áttetszőbbekké váltak volna, s ugyanígy a fejedelem is. Mintha levegővé vált volna. - Holdgyermek! Gyere vissza Fantáziába! - Ezt nem teheted! Nem rombolhatod össze a birodalmam - suttogta a Szabályok fejedelme, de szavai lassan teljesen elhaltak, ő maga pedig köddé vált az épülettel együtt. Alattam nem volt többé kastély, torony, szilárd padló, hanem levegő, s valahol nagyon mélyen alattam a rét zöld füve. Mielőtt azonban lezuhanhattam volna, Fuhur puha bundájába pottyantam. Lenézve Atraskót és Barnabást pillantottam meg, akik visszanyerték szabadságukat. Aztán távolabb láttam, hogy újra minden olyan, mint régen. A faluban girbegurba utcácskák mellett cseréptetős, nádfedeles házak sorakoztak. Az országút szeszélyesen kanyargott a dombok között, a patak vize hangosan csobogott, a levegőt madárdal töltötte be. 3. Elégedetten fúrtam az arcom Fuhur puha bundájába. A Holdgyermek visszatérhet Fantáziába, a Szabályok fejedelmének mégsem sikerült gonosz tervét megvalósítania. - Hát te még mindig ágyban vagy? - hallottam meg egy hangot, s felnézve Anyát pillantottam meg. - Majdnem negyednyolc, már indulnunk kellene! Meglepve néztem körül. Álmodtam volna mindezt? Közben Anya lekapta rólam a takarót és kitessékelt a fürdőszobába. - Igyekezz, mert elkésünk - sürgetett. Álmosan nyitottam meg a csapot, aztán megláttam, hogy valami a földre esik a pizsamámból. Lehajoltam, s kíváncsian vettem kézbe a kis kártyát. A sarkában ott csillogott az Aurin halvány fénnyel, s ez állt rajta: Fantázia-kirendeltség Fő utca 312.

26

Góczán József: Az én Fantáziám Az én fantáziám határtalan, bármit meg tudok tenni a képzeletem segítségével. Legalább olyan hatalmas, mint a kisfiúé a Végtelen történetben. Sok minden belefér: csodák, furcsa lények, gonosz és jó tündérek, sárkányok, szokatlan növények, színes városok, még a szomszéd néni is… Az a legjobb benne, hogy én vagyok ennek a Fantáziának a legnagyobb varázslója: mindenki nekem engedelmeskedik, minden, amit csak kitalálok, azonnal megvalósul. Belefér a világ összes országa és városa, de még a világűr is az összes csillagokkal együtt. Utazgathatok benne bármikor és bárhová. Eljuthatok oda, ahová csak akarok; hétfőn a zöldfarkú majmok szigetére, kedden Olaszországba, szerdán az óriások földjére, csütörtökön a törpék országába, pénteken a Holdra vagy a Marsra, szombaton egy tűzhányó mélyére, vasárnap pedig akár együtt is úszhatok a leghatalmasabb bálnákkal és a legfürgébb delfinekkel. Nem kell a buszon zsúfolódni, várni a vonatokat vagy felülni egy félelmetes repülőgépre, csak hipp-hopp rágondolok valamelyik helyre, s már ott is vagyok, s csak akkor jövök el onnét, amikor már meguntam, s mindent láttam, amit meg akartam nézni. Itt én alakítom ki a szabályokat, s olyanokat, amilyeneket csak szeretnék! Ehetem először a tortát, s csak utána a levest; nem kell mindig mindent megennem a tányéromról. Addig játszhatok a barátaimmal, ameddig csak akarok, elmehetek a vidámparkba, vagy a cirkuszba. Megsimogathatom az oroszlánt, fürödhetek a fókákkal, felülhetek az óriáskerékre, ehetek kék és rózsaszínű vattacukrot. Nem kell korán lefeküdnöm és anyuékat sem nyaggatom, ha beszélni szeretnék velük. Sikerülnek a dolgozataim, mert mindig megtanulom a leckét, anélkül, hogy órákig az asztalnál kellene üldögélnem! A tanár nénik szeretnek, és csak akkor feleltetnek, ha van kedvem hozzá. Csupa érdekes dologról hallunk az iskolában, s csak 3 óránk van egy nap. Sokat járunk közösen kirándulni az osztállyal, megnézzük a városban található múzeumokat. Az anyukám mindig a kedvenc ételeimet főzi meg, s a legfinomabb sütiket süti nekem és a testvéremnek. Minden héten van madártej sok-sok habbal a tetején, gesztenyetorta minden hónapban, töltött husi pedig amikor csak szeretném. De nincs vadas és spenótfőzelék, mert azt nagyon útálom! 27

Az apukámnak nem kell olyan sokat dolgoznia, mindig ő hoz el az iskolából, s hazafelé nagyokat játszunk, hülyéskedünk. Otthon esténként együtt társasozik az egész család, s a legtöbbször én nyerek. A nagymamikat és a nagypapikat minden hétvégén meglátogatjuk, persze egyszer az egyiket, egyszer a másikat. Sokat játszunk a kertben, mindig süt a nap, és sohasem esik az eső. Télen viszont nagy a hó, jól lehet szánkózni, mert a dombok megnőnek, s hosszan lehet lecsúszni rajtuk. Persze van egy klassz sífelszerelésem is saját kötéssel, és az én méretemre való kezeslábassal. Hatalmas hóembert építünk, tavaszig nem is olvad el, csak ha melegebb lesz az idő, akkor behúzódik a jégkunyhójába, leül a hókandallója mellé, s ott hűsöl, amíg megint hidegebbre nem fordul az idő. Egész évben lehet cseresznyét enni, meg dinnyét, barackot. Az utcán mindig kapni fagylaltot és lángost. Persze mindez mese, mert csak az én Fantáziámban létezik. De a szüleim azt mondják, hogy megtalálhatom ennek a csodálatos világnak egy részét máshol is. Azt hiszem, tudom is, hogy hol! Ott, ahol Buksz Barnabás Boldizsár is megtalálta – a könyvekben! Annak örülök a legjobban az iskolával kapcsolatban, hogy megtanultam olvasni, s így majdnem olyan színes világ tárult ki előttem, mint amit addig csak a saját Fantáziámban tapasztaltam. Imádom a könyveket! Sajnos sokszor a tanulás helyett is csak olvasok, sőt, volt már olyan is, hogy tanórán! Nektek elárulom: akkor Fekete István Bogáncs című regényébe feledkeztem bele, de annyira, hogy a tanító néni észrevette, és rám szólt, hogy egy kicsit hagyjam abba, mert szeretné, ha rá is figyelnék. Azóta nagyon sok könyvet kaptam ajándékba. A legtöbbet az apukámtól születésnapomra és karácsonyra. Ezek voltak a legizgalmasabb ajándékaim. Főleg akkor, ha olyan könyvről volt szó, amelynek még nem ismertem az íróját, s szép rajzok díszítették. Ezért is szerettem a karácsonyi szünetet, mert nem kellett semmit a felnőttek kedvéért csinálni, egész nap játszhattunk vagy olvashattam. Először az állatos meséket szerettem meg, majd a többi állatos történetet, s csak később az emberekről szólókat. Azok közül a kalandosak lettek a kedvenceim. Már első osztályban voltunk könyvtárban, ahol annyi, de annyi könyv volt, hogy csuda. Nekem is lett saját olvasójegyem, s mindig 5 könyvet vettem ki, mert többet egyszerre nem lehetett, s alig vártam, hogy hazaérjek, s elolvashassam. Az a 28

legjobb a könyvtárban, hogy szabadon lehet járkálni, s minden könyvet ki szabad nyitni, s beleolvasni. A legnehezebb viszont kiválasztani, hogy melyik könyvet vigyem haza. A könyvtáros nénik segítenek ebben, de akkor találom a legizgalmasabb könyveket, ha csak véletlenül bukkanok rájuk. Ilyenkor csupa érdekes történet, furcsa ember és mesehős kerül a szemem elé. Ez a Fantázia is csak az enyém, senki sem veheti el tőlem, s különbözik mindenkiétől: a testvéremétől, a szüleimétől, a barátaimétól, a tanáraimétól. Az anyukám azt mondja, hogy sokszor nagyon-nagy a fantáziám, de ő máshogy érti, és nehéz neki megmagyarázni, hogy pontosan mire gondolok… Jó, hogy ez van nekem, bárki találta is ki, nagyon okos lehetett! Megköszönném neki szívesen, csak nem ismerem, de lehet, hogy mégis sikerül találkoznom vele egy következő mesében…

29

Hajdú Csilla: A Kislány Királynő esküvője Miután Barnabás új nevet adott a Kislány Királynőnek, egész Fantázia ünnepelt. Nem csak a gyógyulást, hanem egy esküvőt. A Holdgyermeknek eddigi élete során nem volt ideje Kisfiú Királyt választani, de most megtette. Egy amarganti herceg kérte feleségül, de nem adta ingyen a kezét. Morgannak (így hívták a herceget) meg kellett szereznie a Nyolc Üvegvirágot. Nem volt könnyű feladata, hiszen a Nyolc Virág nyolc egymástól távol elhelyezkedő hegyen volt, ráadásul két szörnyű dolog őrizte mindegyiket. Morgan útra kelt megkeresni az első virágot, az Üvegliliomot, ami a Liliom-hegy alján burjánzott. A herceg két napon és két éjszakán át csak vándorolt, mire elérte az úticélját. Az első szörnnyel könnyű dolga volt, mert a gnómok oda vannak a csokiért. A második már annál nehezebbnek bizonyult, mivel az óriásoknak nincsen gyenge pontjuk. Ezzel hősünk is tisztában volt. Morgan okos lévén hamar kitalálta, hogy ellenfele nem is gonosz. Hosszan elbeszélgettek arról, hogy mit keresnek itt, majd Fiord (ez az óriás neve) átengedte barátjának az Üvegliliomot. A következő virág az Üvegibolya, az Ibolya-hegy alsó szintjére nőtt. Az első szörny egy termetes légyölő galóca volt. Morgan elvitte útjára a Hősök Kardját, amivel miszlikre aprította ellenfelét. Második ellenfelét Szirti-sasnak hívták. Foggalkarommal küzdött, de végül legyőzte őt a Hősök kardja. Így Morgan kezében tarthatta az Üvegibolyát. Az Orgona-hegy az előzőtől hétnapnyi járásra volt. Már messziről lehetett hallani kísérteties dallamokat, de hősünk nem tántorodott meg. Ahhoz, hogy megszerezhesse a harmadik virágot, a hegy közepén tátongó, mély lyukba kellett

30

beugrania. Sokáig zuhanhatott, mire valami nedvesre huppant. Egy kicsit beverhette fejét, mert nem emlékezett arra, hogy az ördöngös-indák rátekeredtek testére. Mire föleszmélt, vastag indák fojtogatták. Majd’ megfulladt, mire eszébe jutott, hogy az ilyesfajta indák belepusztulnak a tűzbe. A Szerencse Tükrét indulás előtt berakta táskájába. Nagy nehezen előkotorta, majd forgatni kezdte a lyuk nyílása felé. Addigaddig próbálkozott, mígnem sikerült legyőzni az összes növényt. Amikor végzett, kisebbfajta ajtót pillantott meg. Újra hallani kezdte a dalt és elindult az ajtó felé. Amikor belépett rajta, egy örökzenélőt látott egy orgonán játszani. Az örökzenélő felnézett a vendégére, de nem hagyta abba az orgonázást. Ehelyett éles kacajt hallatott. Úgy sem győzöl le Morgan –mondta. Azt csak hiszed! –ebben a percben átszúrta kardját a hangszeren. Az örökzenélő úgy eltűnt, mintha ott se lett volna, a hangszere pedig Üvegorgonává változott. A következő állomás a Tulipán-hegy volt. Morgannak eddigi útja során ez tetszett legjobban. Olyan hangulatos és színes volt, hogy az arra járóknak mosolyogni volt kedvük. Nem volt ez másképp hősünkkel sem, végigmosolyogta ottlétét. Az első borzalom, ami ott érte, egy pillangó volt. E teremtmény magában nem lett volna olyan rossz, csakhogy gumókat lövellt ki magából. Morgan hosszú és fáradságos munka után végzett ellenfelével. Továbbment a hegy középső szirtjeihez. Ott várta újabb ellensége, Preira, a Mosoly Hercegnője. Ő maga is mosolygott, ezért nem tűnt veszélyesnek. Pedig nagyon is az volt. Morgan hamar rájött, hogy ha mosolya elnyeri a hercegnő tetszését, akkor szabad az út a virág felé. Nem kellett sokáig vigyort eresztenie, Preira hamar elengedte. Megszerezte az Üvegtulipánt is.

31

Már indult is a Nárcisz-hegy felé. A hegy legaljára nőtt az Üvegnárcisz. Két tagbaszakadt tündérmanó védte. Méltó ellenfelei voltak erős hősünknek. Sokáig küzdöttek, mindenki kifáradt, de Morgan győzedelmeskedett ellenségei felett. Megvolt az Üvegnárcisz is. Most következett a Szegfű-hegy. Az Üvegszegfű az ormon várta hősünket egy óriáshangya és egy óriáscsótány társaságában. A hangya nehéz ellenfélnek, a csótány még nehezebbnek, de egyik sem annyira nehéznek, hogy Morgan ne tudja legyőzni. A hangya állandóan köveket potyogtatott felé, a csótány meg eközben mély sebeket ejtett puha, tiszta bőrén. Örült amikor biztosra vehette, hogy nem bombázzák tovább. Az Üvegszegfű Morgan táskájában pihent, a másik öt társával együtt. Morgan egy percre sem habozott, rögtön célba vette a Margaréta-hegyet, s alig hétnapnyi gyaloglás után megérkezett. Egy tó állta útját, amin csak egy szétkorhadt hídon lehetett átkelni. Igen ám, de a tóban levő víziszörny nem akarta elengedni vendégét. Az út előtt zsebre vágta Aranyfurulyáját. Most kapóra jött, elaltatta vele a szörnyet. Ezután át kellett jutni a hídon. A víznek undorító zöldes színe volt, így érthető, hogy Morgan nem akart beleesni. Valamit ki kell találni- gondolkodott hangosan. Ekkor meglátott valami hasznosnak tűnőt. Egy többméteres indát. Az egyik oldalát átdobta a túlpartra és rögzítette, a másikat pedig odakötözte egy fához. Lassan és óvatosan elindult. Az elején Morgan elképedt, hogy milyen erős ez a híd, de körülbelül a felénél rájött, hogy tévedett. Hangos reccsenéssel elszakadt, de hősünk erősen fogta az „indakötelet”, így nem esett bántódása. A további részt mászva tette meg. A túlsó parton hatalmas kapu várta. Mögötte nem látszódott semmi érdekes, de amikor átlépte a határt olyan volt, mintha másik dimenzióba csöppent volna. Sötétség

32

honolt az egész teremben, csak egy gyertya fénye pislákolt középen. Ekkor Morgan egy furcsa arcot pillantott meg. Tele volt vágással. Egy varázsló! – hasított bele a felismerés. Pontosan. Méghozzá a Black Magic família negyedik nemzedékének képviselője. A legjobb varázslók tanítottak. Amúgy Huss a nevem – mondta mély hangon. Mit keres az a sok heg az arcodon? – kérdezte. Nyolcszor nyertem a Varázslók Nemzetközi Ligáján. Ennek volt következménye is. Nézd! – ekkor feltűrte talárja makulátlanul fekete ujját. Kézfejét egy milliméternyi bőr tartotta a helyén. - És most, ha nincs ellene kifogásod, megöllek. Ekkor egy halálos átkot küldött ellenfelére. De Morgan sem volt rest, egy ugrással kitért az átok elől. Ő is jártas volt a mágiában, és az előbbinél súlyosabb átkot küldött vetélytársa felé. Az átok célba talált. Huss kilehelte lelkét. Öreg volt már az ilyesmihez. A termet világosság töltötte be, majd a gyertya átváltozott Üvegmargarétává. Morgan gondosan berakta táskájába. Már csak az Üvegrózsa volt hátra. Tíznapnyi járás után hősünk elérte a Rózsahegyet. Ez magasabb volt az előbbieknél. Morganra még két nap gyalogtúra várt, mire elérte a hegycsúcsot. Ott egy tükör várta. Nem értette, hogy hol leselkedik rá veszély, így nyugovóra tért. Este álmot látott. A tükröt látta benne. Ezt kérdezte tőle: Miért akarod elvenni a Kívánságok Aranyszemű Királynőjét? Nem tudta, ezen még nem gondolkodott el. Pont a válaszra került sor, amikor felébredt. Leült a tükörrel szemben, várta, hogy történjen valami. Nem telt el sok idő, a tükör a valóságban is föltette neki a kérdését. Hősünk elgondolkodott, majd így felelt: Azért, mert okos, bölcs jólelkű és aranyos. Ennyi elég válasznak. Most lépj át rajtam!

33

Morgan megtette. Egy fényes teremben találta magát. Középen ült valami nagyon szép, amilyet még soha senki nem látott. Egy gyönyörű tündérlány, a legszebb családból. Aura és Estello legkisebb gyermeke, Sireira. Ők voltak a kor legszebb családja. A Kislány Királynő leghűségesebb szolgái voltak, mígnem Aura megszülte Sireirát. Nem tartották méltányosnak, hogy nem lányuk a királynő, de ez már más történet, elbeszélésére más alkalommal kerül majd sor. Most így szólt Morganhoz: Szia. Sireira vagyok minden idők legszebb teremtménye. Nem. – szólt Morgan. Tessék? Nem te vagy a legszebb teremtmény, hanem Holdgyermek. Sireirában dúlt a harag. Nem számított rá, hogy valaki nála is szebb. Egyszerre ronda, ráncos boszorkánnyá változott. Rátámadt Morganra. Hősünk elővette a Hősök Kardját, majd hosszú harcba kezdett az immáron ronda ellenfelével. Morgan kifárasztotta Sireirát, majd átdöfte a Kardot szívén. Azon nyomban átváltozott az Üvegrózsává. Ezzel hősünk teljesítette a küldetését. Egy percig egy orkánban utazott, majd az Elefántcsonttoronyban találta magát, annak is a legtetején. A Kislány Királynő állt vele szemben, sebeit kötözte. Morgant csípte a krém, de meg se nyikkant. Elbűvölte a Királynő szépsége. Hosszú fehér haja gyémántcsillagokkal volt feltűzve. Fátyolos ruháját ezüstvirágok díszítették. Karcsú derekát fényes öv fonta körül. Szeme ezüstösen csillogott. Gondosan ápolta jövendőbelijét. Morgan elővette a Nyolc Üvegvirágot, majd átnyújtotta kedvesének. Vagyis csak akarta. Holdgyermek megrázta szép fejét. Nem, Morgan. Mi a baj? Az igazság az, hogy nem ezek miatt küldtelek el.

34

Akkor miért? Azért, mert tesztelni akartam, hogy nem a hatalom miatt szeretnél-e a hitvesem lenni. Teszteltem az erődet, a furfangosságodat, a találékonyságodat és az irántam érzett szeretetedet. De mostmár semmi sem állhat közénk. Mikor jössz hozzám? Holnap, ha megfelel. Csodás. A nap további részében nem beszéltek sokat, inkább készülődtek. Morgan új ruhát kért szülővárosából, hiszen a régi tönkrement. Holdgyermek hívta a hisszákat, hogy varrjanak neki ruhát a nagy eseményre. A hisszáknál szebben és gyorsabban senki sem tud varrni. A konyhában nagy volt a sürgés-forgás, készült a sok sütemény, torta, pecsenye, pörkölt, gyümölcszselé és sok más finomság. A teraszokra gyűlt a sok vendég, az istállósfiúk alig bírták bevinni a sok hátasállatot a karámba. A komornyikok osztogatták a feladatokat a cselédség körében. Szegények mosogattak, sepregettek, port töröltek, friss virágokat raktak a vázákba, asztalt terítettek, díszítették a termeket, és sok más munkát végeztek. Éjfélre megérkezett Morgan ruhája, és elkészült társa ünnepi öltözéke. Másnapra minden elkészült. A vőlegény és a menyasszony is felöltözött. Holdgyermek ruhája tele volt ezüsthímzéssel, tüllel, fátyollal, csipkével, selyemmel. Haja a tegnapi naphoz hasonlóan fel volt tűzve. Fátylat tett fejére. Morgan ruhája is gyönyörű lett. Reggel 8-kor kezdődött a ceremónia. Fél nyolckor már mindenki a helyén volt, így a históriások fél órán keresztül énekelték történetüket. Mindenki fellélegzett, amikor végre ütött az óra. A pap szép beszéde után kimondták a holtodiglan holtomiglant, majd díszesen egymásra húzták a gyűrűt. Ezután következett a csók. Most jutott eszükbe, hogy Morgant meg kell koronázni. Ezt csak a Szent Bottal lehetett megtenni, így újabb fél

35

óra telt el (a históriások nem kis örömére) mire sor került a koronázásra. Ez az esemény sem volt hosszú, így délre végeztek. Az ifjú pár pohárköszöntőt mondott, ezután jött a lakoma a lantosok kísérete mellett. Éjfélig ettek, utána pedig táncoltak. A pár kéthetes nászútra indult. A Kislány Királynő és a Kisfiú Király ma is boldogan élnek utódaikkal együtt.

36

Hajdú Nóra: A Kislány Királynő házassága A Kislány Királynő, miután Holdgyermek lett a neve, beleszeretett egy Musstar nevű zöldbőrűbe. Musstar nagyon jóképű volt. Szép zöld haja és szeme volt, és minden fantáziai nyelven beszélt. Még kínaiul is tudott, pedig azt az emberek beszélik. A lényeg az, hogy a több ezer éves egyedüllétet megunta. Musstarhoz akart menni, és ezt meg is tette. Az esküvőt egy fényes napra tervezték, Amargant városába. De sajnos a Könnyek Tava kiszáradt, mert a könnyforrás elapadt… Így hát felkeresték a Tissa folyót, és úgy szervezték, hogy a siysafa alatt tavasszal gyönyörű lesz, és majd hullanak rájuk a virágok. De Fantáziában csak kevesen tudják, hogy a siysavirág nevettető hatású. Így hát a pap végignevette a szertartást. Ez így nem jó! – morgott a Holdgyermek- Az életben nem fogunk összeházasodni, ha ez így megy tovább! Kimentek egy rétre, egy új papot hívtak, és egymáshoz mentek. Itt meg az volt a baj, hogy az eljegyzést egyszerűen elfelejtették. Musstar már feladta volna a próbálkozást, pedig ő is szeretett volna egy szép esküvőt. De Holdgyermek nem adta fel. Eljegyezték egymást, nem sokkal utána pedig egymáshoz mentek. Nagyon szerették egymást, és több ilyenféle gondjuk nem akadt. A rendes esküvőn a Holdgyermek egy gyönyörű hófehér ruhát vett fel, Musstar pedig befestette a haját. Barnára. A Holdgyermek pedig egy csokor orch-suassobath virágot vitt a kezében, ami az orchideánál is szebb. Az esküvő gyönyörű volt. Mikor vége lett, vidáman feküdtek le aludni. A nászutat igen hosszúra nyújtották. Megkértek egy Grahad nevű szerencsesárkányt, hogy rajta utazhassanak. Csodás volt minden, Hawy szigetére is elmentek. Hawy szigetén élnek a szarvasnyulak és a pegazusok, s ezek nagyon barátságos élőlények. Egy ünnepséget is rendeztek a Királynő tiszteletére. A pegazusok bemutatták Éji Táncukat, amit nem szívesen mutogattak másoknak.

37

Ezután elmentek Good zilaht, a Kővé Vált Szörnyet is megnézték. Nagyon félelmetesen nézett ki. Keveredtek egyszer veszélybe is, mielőtt Ujuóla asszonyt látogatták volna meg. Miközben a Köd-tengert átrepülte Grahad, hirtelen előjött egy ködholló, ami még az AURINra sem volt soha tekintettel, és lecsapott a Kislány Királynőre. Felkapta, és elvitte. Musstar utánament, és nagy nehezen kiszabadította feleségét. Így változott meg a Kislány Királynő nézete, most már megkülönböztette a jót a rossztól. Ujuólánál nagyon jól érezték magukat. Hamarosan továbbindultak, Morlával akartak egyet beszélgetni. A mélabús Morlát felvidították, és folytatták útjukat. Musstart érdekelték a Másodmagák is, ezért heteken át csak utaztak szakadatlanul. Érdekes beszélgetést folytattak velük és úgy döntöttek, hogy poliptintát szereznek nekik. Ez sok ideig tartott, mert a polip nem szívesen fújt rájuk tintát, és az út is ugyanolyan hosszú volt, mint előzőleg. Az utolsó állomás GutterDassenban volt. A kékfejű sellők elénekelték nekik a rumbee- nótát: Aludj, aludj este van, Csillagoknak fénye van… Grahad majdnem lezuhant, mert nagyon elálmosodott. Valahogy leküzdötte álmosságát, és továbbrepült. Visszatértek az Elefántcsonttoronyba, és örökké boldogan éltek.

38

Lakatos Eszter A Kislány Királynő esküvője Ez a történet, amit elmesélek, lehetne akár egy Barnabás otthon, vagy egy Az én Fantáziám című mese, de én csakazértis ezt a címet adtam neki, még ha történetnek csak a vége szól is a címben említett esküvőről. Addig is izgulhat az olvasó, és mondhatja: - Jó, tényleg érdekes ez a történet, de hol van már az az esküvő! – megígérem, nem fogom sokáig húzni ezt a történetet, de azt bárki beláthatja, hogy mint minden ember, én is megpróbálok az előírásoknak megfelelően cselekedni, mégpedig egy esküvőről, bármilyen szép is, nem lehet 3-5 oldalt írni. Így hát az olvasó ne magát sajnálja, hanem engem, aki az olvasó kedvéért rojtosra gépeltem az ujjam. De abbahagyom a sajnáltatásom, és belevágok a történetbe: Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Bux Barnabás Boldizsár nevű fiú, aki azon kívül, hogy tanult, másodállásban Michael Ende A Végtelen Történet című művének is a főszereplője volt0. Ő miután hazatért Fantáziából (azt, hogy mit keresett ott, az olvasó megtudhatja, ha elolvassa A Végtelen Történetet), nőtt, nőtt, növekedett, míg 14 éves lett. Ekkor elment az általános iskolából a gimnáziumba, ahol megismerkedett egy kedves lánnyal (nem, kedves olvasó, nem az ő esküvője lesz a történet végén, hanem a Kislány Királynőé). A lány kedves volt, aranyos, és nagyon szerette a könyveket, akárcsak Barnabás. Ezért történt, hogy végül Barnabás beszélt neki a Végtelen Történetről. Linda – így hívták a lányt – a legtöbb embertől eltérően meg tudta érteni Fantázia különös, és csodákkal teli világát. Egyik délután, amikor Barnabás átugrott Lindáékhoz (Linda az anyukájával és a nővérével élt egy kis házacskában), mert Linda megbetegedett, a lány fontos dologra hívta fel a figyelmét. Linda az ágyban feküdt, arcán lázrózsák virítottak, de szeme élettelin csillogott. - Tudod, min gondolkoztam? – kezdte, amikor Barnabás leült az ágya szélére. – Azt mondtad, egy csomó befejezetlen történetet hagytál Fantáziában. Ezeknek a befejezése Atráskóra és Fuhurra maradt. Ők mindig jó barátaid voltak, még amikor ellenük fordultál, akkor is hittek benned, és nem hagytak el soha. Nem gondolod,

39

hogy vissza kéne menni, és segíteni nekik? Biztos örülnének, ha újra láthatnának, és én is szeretnék megismerkedni velük. Nos, mi a véleményed? - Nagyon jó ötlet, nekem is tetszik… Csak van egy probléma – jegyezte meg Barnabás gondterhelten. – nem tudom, hogy tudnánk bejutni Fantáziában. Amikor odamentem, szükség volt rám, de nem hinném, hogy már megint bajban lennének. Elláttam őket épp elég újdonsággal, talán túl sokkal is. Nem tudom, hogy egyáltalán el lehet-e menni oda egynél többször. És az se biztos, hogy nagyon szívesen fogadnának, hisz amikor ott jártam, csak rosszat tettem. - Ne aggodalmaskodjál már! Biztos szívesen fogadnak. Te magad mondtad, hogy Holdgyermek szemében nincs jó és rossz, szép és rút, neki mindenki egyenlő. Lehet, hogy most is figyel minket, és segíteni fog nekünk, hogy eljussunk hozzá. Végső esetben pedig megkereshetjük a te Korándi Károly Konrádodat is, és megkérhetjük, hogy segítsen. Ha jól emlékszem a szavaidra, ő már többször is járt Fantáziában. - Jól van, meggyőztél! – hagyta rá Barnabás, és mivel Linda kezdett álmosodni, ennyiben maradtak. Hőseink vártak két hetet, hogy Linda meggyógyuljon, és hogy a Kislány Királynő, ha meg akarja őket segíteni, akkor megtehesse, aztán nekiálltak megkeresni az antikváriumost. Korándi úr azonban nem került olyan gyorsan elő, mint remélték. A régi üzlethelyiségből, ahova Barnabás is „betört”, azóta elköltözött. Megpróbálták a telefonkönyvből kibogarászni, de nem jártak sikerrel, pedig az összes ott található antikváriumot felkeresték, hogy meggyőződjenek róla, nem Korándi úr a tulajdonosa. Kezdtek elkeseredni, és már attól féltek, esetleg Korándi úr elköltözött messzire, talán már nincs is az országban. Épp készültek feladni a keresést, amikor Hilda – Linda nővére – egy könyvet adott nekik kölcsön. A könyv nem volt valami nagy szám, ami igazán érdekelte őket, az a hátuljában levő felirat volt: Korándi Károly Konrád Könyvesboltja 45 Geible Straße, München Barnabás nyomdafestéket nem tűrő szavakkal vett tudomást óriási felfedezésükről. A legbosszantóbb az volt, hogy a 45-ös szám pont Barnabásékkal szemben volt, és a címet látva Barnabás is tudta, melyik kis üzletről van szó. Azonnal útnak indultak. - Ott van velünk szemben, nap, mint nap elmegyek előtte, és mégse fedeztem fel! – szitkozódott Barnabás. 40

- Nekem meg eszembe se jutott, hogy nem antikváriuma, hanem könyvesboltja van a pacáknak! – csatlakozott az előtte szólóhoz Linda. Végül dúlva-fúlva eljutottak a szóban forgó könyvesbolthoz. Kb. akkora lendülettel rontottak be a boltba, mint Barnabás annak idején. A dühödt csengetésből arra következtettek, hogy a csengőket megtartotta Korándi úr. Mint egy pillanattal később meggyőződtek róla, Korándi úr semmit se változott. - Mit kerestek itt? Ez nem valami találkozóhely fiataloknak, itt komoly dolgok vannak, ide azok jönnek, akik könyvet akarnak venni, nem, akiket csak a legújabb divat érdekel! – ez utóbbi megjegyzés valószínűleg futástól és a hidegtől enyhén kipirult Lindának szólt, aki tényleg divatos ruhákat hordott. (Meg kell jegyezni nagyon csinos volt bennük.) - Bocsásson meg, uram, hogy csak így betörünk… - kezdte el Barnabás, de Linda a szavába vágott, és rögtön a lényegre tért: - Arról van szó, hogy el akarunk jutni Fantáziába. - Miről beszélsz? Egyáltalán kik vagytok ti? – Korándi úr csodálkozása elég valódinak tűnt. - Nem tetszik emlékezni? Ő itt Bux Barnabás Boldizsár. Engem Lindának hívnak, és Barna mesélt nekem a Végtelen Történetről, Fantáziáról, meg a Kívánságok Aranyszemű Királynőjéről. Kérem, ne legyen gonosz, segítsen nekünk eljutni Fantáziába! – Linda szavaira valamilyen cinkos mosoly ült Korándi úr szájára: - Szóval erről van szó! Valamikor megjósoltam neked, fiú, hogy sok embernek fogsz utat mutatni Fantáziába, és lám, a jóslatom gyorsan valóra vált. Tessék, nézzetek körül, itt megannyi könyv, és mindnek megvan a maga varázsa, amivel eljuthattok Fantáziába. - Akkor eddig miért nem sikerült? – méltatlankodott Barnabás. - Ne légy türelmetlen, fiam, minden megtörténik, ha eljön az ideje. Megnyugtatlak, már nagyon közel van az az idő, amikor te és a kis barátnőd látogatást tesztek Holdgyermek birodalmában. Most viszont már menjetek, biztos várnak titeket otthon. – azzal gyengéden kituszkolta a két ámuló gyereket az ajtón. Bizony, Korándi úr jóslata most is valóra vált. Barnabás és Linda épp egy kedves könyvet olvastak, a legizgalmasabb részénél tartottak, amikor miután egyszerre gondoltak a Kislány Királynőre, egyszer csak egy különös földön termettek. - Ez lenne Fantáziahon? – súgta Linda. 41

- Nem tudom… ez az! – kiáltott fel előre mutatva a fák között. Linda arra nézett, és valami furcsa alakú fehérséget látott, amiről azt gondolta, hogy nem lehet más, mint a híres Elefántcsonttorony. Nem is tévedett. Az út végén, melyen álltak, ott állt teljes pompájában az Elefántcsonttorony, a Kívánságok Aranyszemű Királynőjének otthona. Végigmentek a kikövezett úton (nem sárga volt, ez nem az Óz, a csodák csodája), ami sokkal hosszabb volt, mint látszott, és eljutottak a vakítóan fehér toronyhoz, Fantázia szívébe. Felsétáltak a csigalépcsőn, és eközben egy élőlénnyel se találkoztak. Barnabás szívébe rossz érzés lopódzott: mi van, ha semmi se változott azóta, hogy itt volt? Mi van, ha a Kislány Királynő nem akarja látni? Aggodalmait közölte Lindával is. A lány a tőle megszokott nevetős modorban válaszolt, de mintha a mosolya kicsit erőltetett lett volna. - Ó, te csacsi, már mondtam, hogy neki mindenki egyforma. Vagy azt hiszed, olyan különleges vagy, hogy csak a te kedvedért elvonulna a kényelmes otthonából, és elüldözne mindenki mást is? Na, ne idegeskedj már! Közben felértek a magnóliapavilon elé. A magnólia zárva volt, most már Linda arcáról is lehervadt a mosoly. Vártak, de nem történt semmi. Linda elkeseredetten kiáltott fel: - Holdgyermek, Kislány Királynő! Hol vagy, hová tűntél? Mért nem felelsz, mért nem engeded, hogy legalább én találkozhassak veled? – hirtelen felragyogott az orcája. – Adjak tán én is nevet neked? Hisz ez nem gond, tudok én ezret is. Jöjj hát elő Holdgyermek, te Ezüsthajú Tündér, Ezüsthercegnő! Nem mondhatta tovább, mert a pavilon kinyílt, ő pedig fellépkedett a lejtőn. Barnabás is megpróbált utána menni, de becsukódott előtte. Linda egy kis „szobácskába” ért, amit már jól ismert a Végtelen Történetből. Egy ágyon, párnákkal körülvéve, ezüsthajú, gyönyörű gyermek feküdt. Minden pontosan olyan volt, amilyennek korábban már ezerszer elképzelte magában. Hirtelen nagyon egyedül érezte magát. - Miért nem jöhetett Barnabás is? – fakadt ki. – Ja… értem! Hiszen senki se találkozhat kétszer a Kislány Királynővel, nem? - De, így van. Nagyon sajnálom, hogy elszakítottalak a barátodtól, de te magad mondtad, hogy nem találkozhat velem kétszer. – a Kislány Királynő hangja kellemes és dallamos volt. – Boldoggá tesz, hogy ennyi szeretet van a szívedben, ha minden ember ilyen lenne, mindkét világnak jobb lenne. Szinte magányosnak érzem magam, ahogy rátok nézek.

42

- Nevet adtál nekem, többet is, hálával tartozom neked. Cserébe vedd ezt. Tudom, hogy jóra fogod használni. – azzal a lány nyakába akasztotta a Fényt, a kígyókat formázó Amulettet. Linda visszament Barnabáshoz, ahol elgondolkozott rajta, mit is kívánjon először: - Nekem úgy érzem nincs igazi vágyam, nekem minden jó úgy, ahogy van, bár azért vannak ötleteim. De mindegy addig is menjünk, keressük meg Atráskót és Fuhurt. Teremjünk Atráskónál! – egy pillanat múlva már egy tisztáson álltak, Amargant, az Ezüstváros előtt. Atráskó és a szerencsesárkány előttük. Barnabás bemutatta Lindát: - Szia, Atráskó, remélem, még emlékszel rám. Ez itt Linda, most ő viseli a Fényt. – a lány és a fiú egyszerűen csak biccentettek egymásnak. Az egész délelőttöt (reggel kerültek Fantáziában) beszélgetéssel, nevetéssel szórakozással töltötték. Épp csöndben ültek, amikor Linda a fejére csapott, és felkiáltott: - Hogy ez nem jutott hamarabb eszembe! Biztos, biztos jó lesz. Hiszen csak ellene nem lehet használni. Nem találjátok a Kislány Királynőt szomorúnak, magányosnak? – fordult a többiekhez, de a választ már nem várta meg. – Szerintem az. Nekem is mondta, hogy magányosnak érzi. Mit gondoltok, nem lehetne „teremteni” egy Kisfiú Királyt, valakit, aki pont illene a Kislány Királynőhöz? Végtére is nálam van az Amulett, mindenre képes vagyok, ami nincs Holdgyermek kárára. Nos? – a többiek egy ideig csak bámultak rá. Atráskó találta meg először a hangját: - Igazad van, mért ne lehetne. Próbáld meg! – Lindának nem is kellett több, rögtön megkísérelte. Az eredmény elképesztő volt. Hirtelen azt se tudták, hova kerültek, csak később jöttek rá, hogy az Elefántcsonttoronyban vannak. Egy hófehér csipkébe öltöztetett leány és egy szintén fehér ruhás ifjú állt előttük. A Kislány Királynő, és a Kisfiú Király voltak. Tökéletesen illettek egymáshoz. (Linda rögtön ki is talált a Kisfiú Királynak néhány nevet, pl.: Napgyermek, Aranyherceg.) Aranyhaja volt és gyermekien szép vonásai. Ő szólalt meg először, bársonyos hangon: - Köszönöm, amit nékünk tettél, Linda. Azok közé tartozol, akik ismerik a saját érzéseiket, és ráérnek mások vágyaival foglalkozni. Szeretnénk meghívni titeket az esküvőnkre. Természetesen mindannyian elfogadták a meghívást. Hosszú volna leírni az egész esküvőt, gyönyörű, fényes volt, az ifjú pár pedig sugárzott a boldogságtól. Linda és 43

Barnabás elbúcsúzott az ünneplőktől. A Kislány Királynő egy, az amuletthez nagyon hasonlító karkötőt ajándékozott Lindának, aki Barnabással együtt hazatért. A lány és a fiú ott feküdt az ágyon, előttük a nyitott könyv. Egy pillanatra nem tudták, mi történt velük. - Olyan furcsa volt, olyan valószínűtlenül csodálatos. Ilyen meg se történhet. Nem lehet, hogy csak álmodtuk az egészet, az esküvőt, a Kisfiú Királyt, meg mindent. Nem lehet? – szólalt meg Barnabás. - Nem, nem lehet. Valóság volt, biztos vagyok benne. – válaszolt rá Linda. Sejtelmesen mosolygott, és a kezét nézte. Barnabás követte a pillantását. A lány csuklóján egy karperec volt, amely egy fekete és egy fehér, egymás farkába harapó kígyót ábrázolt…

44

Laza Dominika: Az én Fantáziám Péntek volt, a hét utolsó tanítási napja. Ahogy hazaértem a suliból, felmentem a szobámba, ledobtam a táskámat a székre, és levetettem volna magam az ágyamra, ha nem feküdt volna ott valaki, aki történetesen egy sárkány volt, és a Smaragd Tüzes névre hallgatott. - Szevasz!- szólt, és gyorsan összeszedte a szétszórt kártyalapokat az ágyról, hogy én is elférjek rajta. - Már vártalak. - Szia!- mondtam, és leültem a sárkány mellé.- Nem is tudtam, hogy tudsz kártyázni. - Ó, pedig nagyon szeretek! Az előbb éppen egy láthatatlan lidérccel pókeroztam, de amikor kinyitottad az ajtót, úgy megijedt, hogy eldobta a kártyáit, és elszállt. Pedig adósom volt egy láthatatlan zsebkendővel. - Öö… sajnálom - mondtam és megpróbáltam elképzelni, milyen lehet egy láthatatlan zsebkendővel orrot fújni. Egy ideig még gondolkoztam ezen, azután megkérdeztem Tüzest: - Ma hova megyünk? - Háát…még nem döntöttem el, de a lidércek boldogok lennének, ha meglátogatná…- de nem tudta befejezni, mert belekiáltottam a mondatába: - Ne! Csak a Lidérces Lápra ne!- mondtam elkeseredetten. Még emlékeztem arra, amikor a lidércgyerekek tréfából megdobáltak azzal a zöld mocsári trutymóval, amit otthon több órán keresztül sikáltam, amíg lejött, és legalább egy hétig éreztem a szagát. - Jó, akkor nem a Lidérces Lápra, hanem a Zerdő-Erdőbe megyünk-, mondta-, ülj föl a hátamra! Mikor kényelmesen elfészkelődtem a sárkányon, így szólt: - Kapaszkodj erősen a nyakamba, és vigyázz, hogy… - Tudom, mit kell csinálni, Tüzes! Már ezerszer utaztam rajtad! – mondtam türelmetlenül. - Jól van na, nem kell idegeskedni! Majd a fontosabb dolgokat repülés közben mondom el. De most hunyd be a szemed! – szólt barátságosan, én pedig követtem az utasítását.

45

A sárkány megvakargatta az állát, körülnézett, hmm…-özött egyet és rálehelt egy könyvre, amiből hirtelen akkora kapu nőtt ki, hogy mindketten kényelmesen átfértünk alatta. A kapu egy folyosóra nyílt, amiben apró, színes por keringett és a falakon képek voltak, amik csupa hihetetlen dolgot ábrázoltak: az egyiken éppen egy boszorkány repült a seprűjén, a mellette lévőn pedig egy hétfejű sárkány őrizte a szépséges királykisasszonyt (ezeket nem én láttam, hanem Tüzes mesélte nekem). A folyosó végén egy aranyszínű fátyol lebegett, amin átrepülve kijutottunk Képzeletföld napfényes egére. - Most már kinyithatod a szemed – szólt a sárkány. A szél úgy süvített mellettünk, hogy alig értettem, mit mond, ezért közelebb ültem a fejéhez. - Mikor érünk oda?- kérdeztem. - Kb. 20-30 perc, ha nem találkozunk senkivel. - Tüzes, mik élnek abban a Zerdő-Erdőben?- és előrehajoltam, hogy jól értsem, amit mond. - Sokan élnek ott. Először is a manók. Manók? Igen. Ők élnek az Erdőben a legtöbben. Van ott mindenféle: tölgymanó, gombamanó, stb. Megjegyzem, a gombamanók a legbarátságosabbak. Oh- mondtam, mivel értelmesebb nem jutott eszembe. – És még mik? Egyszarvúak, kentaurok, néhány tündér meg boszorkány… Boszorkány? Nyugi, nem olyan vérszomjasok. Bár jobban teszed, ha nem találkozol eggyel sem.mondta, és kikerült egy szembejövő turulmadarat. – Hol is tartottunk… A boszorkányoknál – akartam mondani, de ekkor megszólalt egy hang fölöttünk: Tüzes, nem is köszönsz a régi barátaidnak? Karmos, hát te hogy kerülsz ide? – szólt Tüzes, mikor a mélyzöld színű sárkány leereszkedett mellé. – Ezer éve nem láttalak. Csak úgy repkedtem egy kicsit, amikor megláttalak benneteket.- mondta, majd köszönésképpen integetett nekem a lábával, mire én visszaintegettem neki. Fél éve már találkoztam vele, a teljes neve Mélyzöld Karmos, és Smaragd Tüzes legjobb barátja. Hogy miért ilyen a nevük a sárkányoknak, azt nem tudom, de nekem tetszik. Most hova mentek? – kérdezte Karmos.

46

A Zerdő-Erdőbe.- mondta Tüzes, majd lebukott egy felhő alá. – Hamarosan ott is leszünk. - Akkor viszlát! Majd később találkozunk.- szólt a másik, és elrepült a felhők fölé. Mi még egy ideig csendben repültünk, míg Tüzes annyira leereszkedett, hogy megpillanthattuk a Képzeletföld legnagyobb erdejét. Ez a Zerdő-Erdő? – kérdeztem álmélkodva, mikor megpillantottam a hatalmas rengeteget. – Nem hittem, hogy ilyen nagy. Sokat fogsz még csodálkozni, ha leérünk.- mondta, és vidáman kacsintott egyet.Szerintem tetszeni fog, én is szeretem azt a helyet. - Azzal leereszkedett egy tisztásra, valahol az erdő közepén. – Nézd, már vártak minket! Biztos látták, hogy erre jövünk. Odafordultam, amerre mutatott, és elkerekedett a szemem a döbbenettől: kicsi, alig félméteres emberkék (?) szaladtak felénk, és integettek pici karjukkal. Zöldes-barnás ruhájuk, piros színű, fehér pöttyös gomba kalapjára emlékeztető sapkájuk, és piszkos, pufók arcuk volt. Ezek a gombamanók. Ne félj, barátságosak. Ha találkoznak valakivel, rögtön meghívják teázni.- mondta Tüzes.- Látod, már hozzák is a csészéket! És valóban: szinte mindegyik manó szorongatott valamit a kezében. Az egyik majdnem elesett a (hozzájuk képest) hatalmas terítőben, amit a másik vonszolt egy harmadik segítségével. Mikor odaértek hozzánk, az első (aki majdnem elesett) megszólalt magas, sipító hangján: Szevasz Tüzes! Nincs kedvetek teázni velünk? Örömmel, Galóca.- mondta a sárkány. Mikor a manók villámgyorsan megterítettek, leheveredett a fűre, és folytatta: - Mi a helyzet az Erdőben? Régen jártam itt, és mifelénk nem jönnek gyakran pletykálkodni az erdőlakók. Bárcsak minden a régi lenne, Tüzes!- panaszkodott Galóca, miközben a teát töltögette vendégeinek. – Mióta az egyik boszorkánynak elveszett a különleges homokórája, soha nem tudunk békésen aludni. Tyúkszem (így hívják a boszorkányt) fölbolygatja az egész Zerdő-Erdőt és rikoltozva repked egész nap. Sőt, mérgében el is átkozza azt, aki túl közel merészkedik hozzá vagy megszólítja. Ha így folytatja, hamarosan erdőlakók helyett csak békák fognak itt ugrálni. Nem valami fényes helyzet – mondta együtt érzően Tüzes.- Beszélnem kéne vele, úgyis régi ismerősöm. Hol is lakik?

47

Balra a negyedik tisztás, a Kentaurforráshoz közel.- felelte egy manó, akit Galagonyának hívtak.- Gyalogolnod is kell, ha oda akarsz jutni, de jobban teszed, ha oda sem mész. Ne félts engem Galagonya, tudok vigyázni magamra.- szólt a sárkány – Köszönjük a vendéglátást, de sietnünk kell. Viszlát! Sziasztok, és sok szerencsét!- mondták aggodalmas képpel a gombamanók, mikor elindultunk.- Vigyázzatok magatokra! Mikor felszálltunk, én még lekiabáltam egy „Viszontlátásra”-t, és belekapaszkodtam Tüzes nyakába. Néhány perc múlva leszálltunk egy tisztásra (ahol feltűnően sok béka ugrált). Velem jössz, vagy inkább itt maradsz?- kérdezte a sárkány, és körülnézett a most inkább mocsárra hasonlító tisztáson. Inkább veled megyek.- feleltem, és rémüldözve néztem az egyik békára, ami éppen egy legyet lakmározott. – Semmi kedvem ezek közt üldögélni. Jó, de legyél óvatos, és maradj mellettem.- mondta, és elindultunk arra, amerről a forrás csobogását hallottuk. Egy negyed órán keresztül gyalogoltunk, mire megpillantottuk a boszorkány kunyhóját, amely pillanatnyilag üres volt. Bemenjünk?- akartam kérdezni, amikor Tüzes berántott egy fa mögé. Egy nyílvessző fúródott oda, ahol az előbb álltam, és valaki megfújt egy kürtöt olyan hangosan, hogy az egész Zerdő-Erdőben lehetett hallani. Tudhattam volna…- morgolódott Tüzes.- Kentaurok. Biztos Tyúkszem kérte meg, hogy őrizzék a házát. Gondolom, mindjárt itt lesz ő is. A sárkánynak igaza lett, a boszorkány egy villanásnyi idő múlva már itt is volt. Ó, látom, bekerítettétek a jómadarakat!- szólt a kentauroknak, és intett nekik, hogy elmehetnek. Mikor elhalt a paták dobogása, megint megszólalt rikácsoló hangján: Gyertek elő kedveskéim, nem illik egy fa mögött társalogni. Úgy is meg akartam kérdezni, hogy mi járatban vagytok itt? – És méregzöld szeme már villámokat szórt mérgében. Üdv, Tyúkszem. – szólt Tüzes, és előlépett a fa védő árnyékából (mondanom se kell, én szorosan mellette maradtam, és olyan kicsire húztam össze magam, amennyire csak tudtam.) – Beszélnem kell veled. Tüzes? Hát te hogy kerülsz ide?- kérdezte a boszorkány meglepődve. – És mi járatban vagy itt? A manók mesélték, hogy elveszett a homokórád és néha meg is átkozod őket… 48

Ó, néha mérgemben csinálok ezt-azt, de semmi komoly. De mióta eltűnt az a különleges homokóra… Miért volt olyan különleges?- kotyogtam közbe, megfeledkezve arról, hogyha nem vigyázok magamra, én is békaként fogom leélni az életemet. Tyúkszem csodálkozva meredt rám, és morgott valamit, ami „Jé, egy ember!”- hez hasonlított, és válaszolt: - Nem hallottál még az önműködő homokóráról? Ez tudja mérni az időt, úgy, hogy nem is kell fordítani rajta, és 24 részre osztja a napot és… Úgy, mint ez?- kérdeztem, és az orra alá dugtam a karórámat.- Ez is tudja mérni az időt, és én szívesen odaadom. Óóó…- mondta a boszorkány elkerekedett szemmel. – Tényleg nekem adnád? Ez az emberek találmánya, ugye? Még soha nem láttam ilyet. Hogy működik? kérdezgetett Tyúkszem. Egy fél óra múlva, mikor a boszorkány már megtudott mindent a karóráról, megszólalt Tüzes: Mindjárt lemegy a nap. Hamarosan mennünk kell. Gyere, induljunk… Várjatok egy cseppet, keresek valamit…- mondta a boszorkány, és előhalászott a zsebéből egy nagy tükörszilánkot, azzal hálája jeléül a kezembe nyomta. – Tessék. Ha belenézel, azt látod, amit éppen látni szeretnél. Csak vigyázz rá, nehogy összetörd. Vigyázni fogok rá. – mondtam, és bebugyoláltam a tükördarabkát egy zsebkendőbe.Köszönöm, és a viszontlátásra! Tyúkszem még sokáig integetett nekünk, míg el nem nyelt minket az Erdő. Néhány perc múlva kiértünk a tisztásra, ahol tündérek és manók bukfenceztek (immár eredeti alakjukban). Miután felszálltunk, még sokáig néztük némán a Zerdő-Erdőt, míg eltűnt a szemünk elől, és engem a felhők közé érve elkapott a buzgóság. - Kislányom ébredj fel! Már mindenki ott ül az asztalnál, és csak rád várunk, hogy elkezdhessük a vacsorát! – szólt Anya, és a nyomatékosság kedvéért rázogatni kezdte a vállam. Fölültem az ágyamon, és azon gondolkodtam, hogy kerültem ide, hiszen az előbb még a felhők között repültem, mikor az ölembe esett egy tükörszilánk. Hát ez meg hogy került ide? – kérdezte aggódó szülőm, és arra készült, hogy kidobja a kincset érő tárgyat, de közbeléptem.

49

Anya, ne! Ez egy fizikai kísérlethez kell! Kovács tanár úr karóba húzat, ha elvesztem!- hazudtam, és a fiókom mélyére süllyesztettem a tükörszilánkot. Ekkor ránézett a bal kezemre, és felkiáltott. Már megint elvesztetted a karórádat! Pedig nemrég kaptad, születésnapodra! A végén még az eszed is elhagyod!- bosszankodott, majd megkérdezte: - Most akkor jössz vacsorázni? Kösz, Anyu, de most nem vagyok éhes. Jól van, de ne jöjj le egy óra múlva, hogy van-e valami vacsora!- azzal becsukta az ajtót. Mikor elment, előszedtem a tükördarabkát, és boldogan néztem a boszorkányt, aki éppen Galócáékkal teázott, és büszkén mutogatta új óráját.

50

Péter Alexandra: Barnabás otthon A végtelen történet folytatása Este, lefekvés után Barnabás sokáig ébren volt még. Forgolódott az ágyban. Nem tudott elaludni, kavarogtak a gondolatai. Sok minden történt vele az elmúlt napokban. Megismert csodálatos tájakat, országokat, embereket, varázslényeket. Barátokra lelt. Új képességeket fedezett fel saját magában. Rájött, hogy csak rajta múlik, lesznek-e itthon is barátai úgy, mint Fantáziaországban. Lepergett előtte osztálytársainak képe. Nem is igaz, hogy mindannyian rosszak voltak hozzám. Igaz, sokan csúfoltak az osztályban, de nem mindenki. Én is hibás vagyok, mert elutasítottam magamtól azt is, aki segíteni akart rajtam. Féltem a csalódásoktól, nem akartam senkivel sem barátkozni. Nem hittem el, hogy szerethetnek. De most már másképp gondolom. Nézzünk csak körül egy kicsit az osztályban. Itt van például a Mártonka. Egy kicsi, barna fiú, olyan alacsony, hogy mindenki elsősnek nézi. Rá is mindig azt mondják, hogy törpe, meg zsebdugasz. Még soha nem hallottam gúnyolódni senkivel. Vidám, jókedvű, színes kártyákat gyűjt, állatokról, növényekről, minden érdekli. Jó tanuló, ha nem is a legelsők közé tartozik. És a Zsombor? Szegénynek még a neve is célpont. Zsombor, zsompor - kiabálnak utána a suliban. Pedig a légynek sem árt! Csendben meghúzódik a padjában, legszívesebben eltűnne, ne is vegyék észre. Szeret rajzolni, olyan szép, érdekes képeket talál ki. A lányok közül Zsófi jutott az eszébe. Az osztály legjobb tanulója, a fiúk a nyomába sem érnek. Nem is szívelik érte. Mert lány és ráadásul szemüveges is. Bagoly, okos tojás, - így hívják. Mindenkiben lehet találni valami jó tulajdonságot, csak oda kell rájuk figyelni! És van közös bennünk, még barátok is lehetünk. Másnap reggel vidáman indult Barnabás az iskolába. Édesapja csodálkozva nézett utána. Mennyire megváltozott ez a gyerek!

51

Az osztályban még csak kevesen voltak. Amikor Barnabás belépett, Mártonka megkérdezte tőle: - Miért nem jöttél suliba? Beteg voltál? - Nem, jól vagyok. Kicsit hosszadalmas lenne elmondani, mi történt velem, de ha igazán érdekel, délután elmesélhetem - válaszolt Barnabás. Megegyeztek, hogy suli után sietnek haza, tanulnak, és 5 órakor találkoznak a könyvtár előtt. A tornaóráig nem történt semmi érdekes dolog. Matekból gyakoroltak, énekórán a Lacit nyúzta a tanár, mert még mindig nem tud rendesen szolmizálni. A szünetek is csendesen teltek. De a tornaóra! Ádám és a haverjai már a bemelegítésnél belekötöttek Zsomborba. Azt mondták, olyan lassan fut, mint egy liszttel teli zsompor. Szegény, nem mert visszaszólni, csak csendben odébb húzódott. A tanár bácsi a fiúkat a gyűrűhöz vezényelte, a lányok a gerendán gyakoroltak. Amikor Mártonkára került a sor, a fiúk már előre nevették. - Hi-hi-hi, fel sem éri! Tökmag! Zsombort meg ellökték, amikor fel akart ugrani a gyűrűre. - Akkorát esett, mint egy lisztes zsák! - sivította Ádám. Zsófi rájuk szólt: - Nem szégyellitek magatokat? Miért csúfoljátok a gyengébbeket? - Te csak ne szólj semmit! - vágott vissza Ádám. - Majd arra leszek kíváncsi, mekkorát esel a gerendáról. Mert ez nem egy kétismeretlenes egyenlet, te nagyokos! Zsófinak kicsordultak a könnyei, nagyon a szívére vette Ádám csúnya szavait. A tanár bácsi alig tudott rendet teremteni. Mártonkának és Zsombornak segített a gyűrűn tornázni. Zsófinak megsimogatta a haját, vigasztalta. Ádámék pedig büntetésből öt kört futottak a pálya körül. Fogadkoztak is, hogy holnap bosszút állnak „ezeken a nyápicokon”. Hazafelé menet Barnabás táskáját orozták el, és focilabdának használták, végig a játszótéren. Barnabás nagyon sietett a leckeírással. Alig várta, hogy öt óra legyen. Egyszer csak csengettek. Futott ajtót nyitni, nem tudta, ki keresheti. Nagy meglepetésére az ajtó előtt három osztálytársa állt. Mártonka, Zsombor és Zsófia.

52

- Ugye, nem baj, hogy mi is eljöttünk? - kérdezte Zsófi. Zsombor csak állt a hátuk mögött, szólni sem mert. Azért jöttünk ide, mert Ádámék a könyvtár előtt rúgják a labdát, féltünk, hogy újra belénk kötnek, ha meglátnak bennünket, főleg így együtt. - Nagyon örülök, hogy itt vagytok, gyertek csak be nyugodtan! - válaszolta Barnabás. Körbeülték a nagyszobában a kerek asztalt. Barnabás gyümölcslevet és kekszet tett az asztalra, emlékezett rá, hogy anyukája mindig azt tanította neki, a vendégeket meg kell kínálni. Miután csipegettek egy kicsit, előhozták a délelőtt történteket. Mindannyian szenvedtek Ádám és barátainak állandó csúfolódásaitól, kisebbnagyobb rosszindulatú tréfáitól. A közös sors észrevétlenül kovácsolta össze őket. A ma történtek pont megfelelő indítást adtak Barnabás elbeszéléséhez. Barnabás végre erőt vett magán, és belekezdett történetébe: - Tudjátok, - mondta - az egész úgy kezdődött, hogy azon a napon, iskolába menet találkoztam Ádámékkal. Belém kötöttek, lökdösni, taszigálni kezdtek, megkergettek. Futottam, ahogy csak tudtam. Nem is néztem, merre járok. Egyszer csak egy antikvárium előtt találtam magam. Bemenekültem a boltba, és attól kezdve a legcsodálatosabb dolgok történtek velem... És Boldizsár mesélt, mesélt, elkezdte elejétől fogva mesélni barátainak a Végtelen Történetet. Zsófiék szájtátva hallgatták. Boldizsár mesélt Atráskóról, a Kislány Királynőről, Aurinról, Fantáziaországról. Meséi olyan szépek és színesek voltak, hogy a többiek úgy érezték, mintha ők is ott lettek voltak, vele együtt. Átélték Boldizsár kalandjait. Annyira megfeledkeztek az idő múlásáról, hogy észre sem vették, amikor a zárban megcsörrent a kulcs, és Boldizsár édesapja hazaért. Már késő este volt, hét óra is elmúlt. Megbeszélték, hogy holnap délután újra találkoznak, de most Mártonkáéknál, és Boldizsár folytatja a mesét. Így ment ez napokon, heteken át. Most már szinte az egész napot együtt töltötték. Együtt írták a leckét, a szünetekben is összebújtak, segítettek egymásnak. Zsófiának hála, a jegyeik is sokat javultak. A tanárok és szüleik egyaránt nagyon örültek a kis csapat sikereinek. És elérkezett az a nap, amit eleinte nagyon, később már egyre kevésbé vártak. Boldizsár elmesélte második találkozását Korándi úrral, az öreg könyvárussal. Csend lett. Mindannyian érezték, hogy itt valaminek vége szakadt.

53

Zsombor szólalt meg először: - És most mi lesz velünk? Mit fogunk csinálni délutánonként? Már nem is fogunk összejárni? Hiszen vége Barnabás meséjének! És a könyv is eltűnt! Hallgattak. Lógó orral ültek, a kerek asztal mellett Barnabáséknál, pont úgy, mint azon az első délutánon, amikor a történet elkezdődött. Mindegyikőjüknek azon járt az agya, mi lesz majd ezután. A csendet Zsófia kiáltása szakította félbe: - Megvan! Fiúk! Nincs semmi baj! Gondolkozzatok már egy kicsit. Mit is mondott Korándi bácsi? Emlékezzetek: Egy sereg ajtaja van Fantáziaországnak. Nem csak könyvek segítségével lehet Fantáziába menni és visszajönni, vannak más lehetőségek is. Holdgyermekhez nem jutunk el másodszor, addig, amíg Holdgyermek a neve. De ha új nevet tudunk adni neki, viszontláthatjuk. Nincs más dolgunk, mint folytatni a Végtelen Történetet, csak új nevekkel, szereplőkkel, helyszínekkel, ahogyan mi szeretnénk látni. Csak rajtunk, a mi fantáziánkon múlik, mikor megyünk vissza oda. Az ötlet zseniális volt, nemhiába Zsófia a legjobb tanuló az osztályban, vág az esze, mint a borotva. Az ötletet több napon keresztül formálgatták, alakították. Végül Barnabásék megalakították Fantáziaország klubját. Ide bárki eljöhetett délutánonként, aki szerette a fantáziadús, eseményekben gazdag, érdekes, izgalmas, máshol soha nem hallható történeteket. Minden nap más volt a mesélő, közösen találták ki, miről szóljon az aznapi történet. Észrevétlenül, napról-napra nőtt a hallgatók száma, a végén már kinőtték a szobát, a lakást. Az iskola könyvtárában találkoztak az igazgató néni engedélyével, aki szintén lelkes Fantázia-rajongó volt. Sok új barátot szereztek, új mesélőtársakra akadtak. Fantáziaország egyre csak nőtt, nőtt, s a Kislány Királynő boldog kacagása hallatszott minden mesedélutánon. Boldizsárék kijárták az iskolát, felnőttek, de a Fantázia-klub tovább élt, utánpótlásban nem volt hiány. 20 év telt el. Osztálytalálkozóra gyűltek össze az egykori diákok. Az iskola aulájában találkoztak. Zsófia boldogan ölelte magához régen látott barátait, a régi huncut mosollyal szólalt meg: - Fiúk, van egy óriási ötletem! 54

Leültek egy sarokba, úgy, mint régen, amikor még az iskolapadot koptatták, és Zsófia elkezdte: - Mint tudjátok, én messze kerültem a várostól. A fővárosban élek, férjem, családom van. Egy kislányom született, Zsófika most 8 éves. Esténként a régi meséinket szoktam neki elmondani. A férjem is úgy hallgatta, mint egy kisgyerek. Egészen idáig, amíg a meghívót meg nem kaptam az osztálytalálkozónkra, nem is gondoltam rá, pedig olyan egyszerű az egész. Ezeket a történeteket nagyon sokan, szívesen meghallgatnák. Mit gondoltok, ha újra összefognánk, leírhatnánk ezeket a történeteket. Zsombor pedig illusztrálhatná azokkal az extra képeivel, amiket Fantáziaországról rajzolt. Az ötlet már első pillantásra lehengerlőnek tűnt. - Szuper jó! - Megírjuk, kiadjuk! - Holnap már el is kezdhetnénk! Az ötlet és a megvalósítás között azért eltelt egy kis idő. Zsófia hazaköltözött családostul. Több száz kilométerről nehezen lehet könyvkiadást szervezni. Boldizsár és Mártonka írták, Zsófia szerkesztette, javította, Zsombor rajzolta a meséket. Lótottak-futottak, kiadót, szponzort, nyomdát kerestek. Sokszor elfáradtak, csalódások érték őket, de nem adták fel. Amikor igen rosszkedvűek voltak, leültek a régi kerekasztal elé, és felváltva meséltek új és régi történeteket. Sokat segítettek azok a régi barátok is, akik a Fantázia-klubban annakidején hallgatták őket. És elérkezett a nap, amire mindannyian vártak. Zsófia kezében ott lapult egy smaragzöld színű, selyemkötésű könyv, aminek címlapján két egymásba fonódó, ovális alakú kígyó keretezte a könyv címét: A végtelen történet folytatódik…

55

Tari Boglárka A Kislány Királynő esküvője Egyszer régen, Fantázia birodalmában történt az eset, hogy a Kislány Királynő szerelembe esett. Persze ez még itt nem is különös, inkább az, hogyan történt a dolog. A Királynő csodaszép volt ugyan, de birodalma rendezése mellett soha nem jutott volna ilyesmire ideje. Igazából ezt az érzést nem is ismerte. Tudta, hogy létezik, de ügyet sem vetett rá. De persze ezt az érzést mindenkinek meg kell ismernie. Még Holdgyermek is találkozott vele, mikor egyszer a palota zajától akart félrevonulni. A kertbe ment, amelyben gyönyörű vadvirágok nyíltak. A kert, mint ahogy minden Fantáziában, tartogathatott meglepetéseket, ezért még a Királynő sem ismerhette teljesen, hisz mindig mást mutatott. Egyszer, amint gondolataiba teljesen belefeledkezve ült a közeli almafa alatt a madarak dalát hallgatva, egy furcsa, aprócska fénysugarat látott a virágok közt átsuhanni. Kíváncsisága erősebb volt annál, hogy a közeledő szolga hívásának engedjen, így a fénysugár után eredt. Sokáig követte, míg olyan helyre nem ért, amely számára teljesen ismeretlen volt, bár valószínűleg közel volt a palotához, hisz itt is minden ugyanolyan csodaszép volt, mint lakhelyén. Láthatta is, ha visszatekintett, az Elefántcsonttorony kupoláit. A világló pontocska eltűnt, de ezt gyorsan el is felejtette, mert már volt ezen kívül más látnivalója. Egy sziklából épült, csodásan faragott kapu előtt állt, ami akkora volt, hogy egy sziklaevő is átfért volna rajta. De persze nem járhatott erre sziklaevő, mert akkor már nem lenne itt kapu. De, hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, a Holdgyermek bátran lépett át a vakító fénybe. Kivehetetlen volt, mi világított ennyire, ennél már csak hősnőnk haja volt fényesebb, de annyi biztosan látszott, mintha álarcos kisasszonykák állnának végig a falak mellett, majd mikor a Holdgyermek elhaladt előttük, mind pukedliztek előtte és álarcukat levéve köszöntötték őt. A Királynő rezzenéstelen arccal tűrte, kíváncsisága már nagyon feléledt benne, hogy vajon mi várhat rá. Végre enyhülni kezdett e fény, s nemsokára a kaput a háta mögött hagyhatta. Kellemesen csalódott. Ahová kiért, ott szintén egy kert volt, de százszor szebb Fantázia összes kertjénél. Nem termett más benne csak rózsa, vérpiros vadrózsa. Ahogy visszatekintett, a kapun is címerként díszelgett egy különösen szép darab. A lába alatt, mellett, a feje felett, minden csupa rózsa, de

56

amint előbbre akart haladni, azok engedelmesen széthúzódva utat engedtek. A Királynő látott még egy lecsüngő rózsáktól eltakart csobogó kutat és egy kisebb padot, ahonnan az egész kertet be lehetett látni. A hely érdekessége az volt, hogy a legközepén állt egy rózsafa, amely bár szép volt, de tele volt tövissel, megközelíthetetlenül nőtte be a tövis a lombkoronát. A legbelső ágon egy aranyszirmú csodaszép virág nőtt, amely talán a kert legszebb ékességének számított. Holdgyermek elbotorkált a fához, de már csak az ágak érintése is véresre szúrta a kezét. Nem tudta megszerezni. -

Nem fog menni! - hallatszott egy hang, de senkit nem látott.- Azt a virágot csak az szerezheti meg, akinek nagy szüksége van rá, de akkor is csak a legbátrabb ember nyúlna be érte. Védelmet és segítséget ad, nagy hatalmat, de még te sem szerezheted meg, Kislány Királynő!

-

Ki vagy te?- kérdezett vissza a kislány.

-

Hát csak nézz ki az ágak közül és megláthatsz!- hangzott a felelet.

Holdgyermek elállt az ágak elől és a fa takarásában egy fiatal fiút látott meg. Rögtön megtetszettek egymásnak, a fiúnak tetszett a szépséges leány tudást sugárzó orcája, a Királynő pedig beleszeretett a fiú kissé pimasz, ámde értelmes természetébe. -

Gyere, ülj le velem a padra, bekötözöm a sebeidet- szólt az ifjú, majd leültek egymás mellé, s a fiú pártfogásába vette a vérző kezű lányt.

-

Hogy hívnak, és mit keresel itt?- kérdezte a Királynő.

-

Szólíts Vadócnak! A kapu túlsó végén élek, de már régóta járok ide gondolkodni, elmerengek a kert szépségén, már ismerem minden zegétzugát.

S hátra mutatott, ahol egy másik nagy kapu állt, amelyet eddig a lány nem vett észre. -

Te megérintheted a virágot?

-

Nem, mint mondtam, erre csak a legnagyobb szükségben lehet képes az ember, akkor se mindenki. - közben rózsaszirmot szórt a sebre.

-

Köszönöm.

A két fiatal egymás szemébe nézett, s Vadóc hirtelen megkérdezte az első dolgot, ami eszébe jutott: -

Voltál már szerelmes, Holdgyermek?

-

Nem ismerem azt az érzést. Hát te, Vadóc?

-

Én sem, egészen mostanáig - majd gyengéden megfogta a lány kezét. 57

-

Most mit érzel?

A Holdgyermek merengve válaszolt: -

Azt hiszem, valami olyasmit, amit eddig még soha. Talán ezt hívják szerelemnek…

-

Hiszen akkor ugyanazt érezzük - mondta Vadóc, s közelebb hajoltak egymáshoz. Már oly közel volt arcuk, hogy majdnem megcsókolták egymást, mikor a rózsafa lángra lobbant.

-

Ezt itt nem lehet! - szólt Vadóc - nem csókolhatlak meg, mert bizonyítanunk kell, hogy szívből szeretjük egymást!

-

De annak mi a módja? Gyere velem, Vadóc, a palotámban együtt lehetünk!

-

Sajnos nem lehet, Holdgyermek. Itt találkoztunk, a szerelmünk csak itt teljesedhet be. Ha átlépek a te kapudon, meghalok, s ugyanez történik veled is, ha átmész az én kapumon.

-

Most mit tegyünk, nekem vissza kell mennem.

-

Tudom, menj csak, de ígérd meg, visszajössz minden nap!

-

Megígérem.

A Kislány Királynő ezután minden nap járt a kertbe Vadóchoz, együtt beszélgettek, sétáltak, de nem csókolóztak soha. Így ment ez sokáig, mikor történt valami. A Holdgyermek az óriáskaput már nem látta szépnek, s a vakító fény is kialudt, a pukedliző kisasszonykák gyengülten roskadtak magukba. A Holdgyermek

rohant-rohant

a

kerthez,

s

mint

kiderült,

Vadóc

kapuja

megmakacsolta magát, úgy döntött, bezárul, magával rántva a fiút is. A lány a kertben a szép rózsák helyett száraz, csúnya és tűhegyes fekete rózsákat talált, melyek a lépte előtt összezárultak, megnőttek és összeszurkálták lábát, letépték ruháját. Holdgyermek szörnyű fájdalommal küszködve végigvonszolta magát az ezernyi gonosz tüskén, át Vadóc kapujához, amin már csak három embernyi rés volt. Át persze nem mehetett, de szerelmének sem engedett a szikla, így elkeseredésében a rózsafára nézett. Arra gondolt, most nagy a szükség, az arany rózsa biztos segít, így odarohant. De nem az történt, amire számított, a tövisek nem nyíltak szét, sőt összezáródtak, s még nagyobb és erősebb tüskebozótot alkottak. A Kislány Királynő elkeseredett. -

Akkor sem hagyom ott Vadócot, hiszen szeretem!

S belenyúlt a tövisekbe, fájdalmában felsikoltott, ahogy bilincsként zárult kezére az ág. De egy gyors rántással kitépte az aranyrózsát, s maradék erejével 58

megszorította és odavitte a már csak egy embernyi réshez. Mire a virág egy rózsabimbó végű erős lándzsává változott, melyet a már tenyérnyi nyílásba döfött a Királynő. A kapu hatalmas villanással visszanyerte régi formáját, a kert újra szép és üde lett. A kisasszonyok ijedten tódultak be a virágok közé, Holdgyermekre hajoltak, aki ájultan feküdt a földön véresen és széttépett ruhában. A lándzsa újra rózsává változott, s hirtelen Vadóc tolta félre a dermedt lánycsoportot. Kedvese fölé hajolt, arca félelmet tükrözött, majd végigsimította a gyenge testet. Vadrózsa ide vagy oda, halál vagy szenvedés, a Kislány Királynő fölé hajolt és megcsókolta. Ő hirtelen új életre kelt, arca kipirult, haja fényes lett, ruhája fenséges, s mosolyogva csókolta vissza Vadócot. -

Túléltük?

-

Bebizonyítottuk, hogy igazán szeretjük egymást. Bármi áron meg akartál menteni, még a fájdalmat is vállaltad.

-

Te pedig nem féltél megcsókolni.

-

Most már nincs mitől félnünk.

Az aranyrózsával meggyógyította Vadóc Holdgyermek sebeit, majd karjaiba vonta, s a kisasszonyok, meg a fény kíséretében kivitte az Elefántcsonttoronyhoz, majd mindenki előtt hivatalosan megkérte szerelme kezét. A nép ujjongott, s ők egymásba feledkezve örültek együtt, a rózsakertben megtartották az esküvőt, amelyre Fantázia összes lényét meghívták. A pukedliző lányok voltak a koszorúsok, s minden vendég előtt meghajoltak. Természetesen Vadóc egy rózsakoszorúval jegyezte el kedvesét, amelynek a közepén az aranyrózsa csillogott. Lakosztályukat is rózsabimbó formára készítették el, ott állt a trónjuk. A rózsakert ezek után bezáródott, s ma is csak arra vár, hogy újabb párt hozzon össze. A lagzi egy hétig tartott, táncoltak, nevettek, a Királynőnek később sok csemetéje született, s máig is boldogságban és szeretetben élnek együtt Fantáziában. Aki nem hiszi, járjon utána!

59

Utcza Orsolya: Az én fantáziám, avagy medvelány találkozása eszeltével, a bölcs teknőssel Egyszer nagyon megbetegedtem, és sokáig szinte ki sem bírtam kelni az ágyból. A nagyapám ott ült az ágyam szélén, simogatta a kezem, és rengeteget mesélt Fantáziáról. Ilyenkor szinte visszaváltozott kisfiúvá, én pedig rohamosan gyógyulni kezdtem… Amikor meggyógyultam, éghajlatváltozás miatt elköltöztünk a szüleimmel, és a nagyapámat egyre ritkábban láttam… Pár évre rá kezdtem elfelejteni a meséket, csak a tanulással törődtem… Egyszer csak jött egy távirat: „Nagyapa szívrohamot kapott. Stop. Azonnal gyertek. Stop.” Két óra múlva már a vonaton ültem… A kórházban egy vénséges vén emberkét láttam meg. „Ő nem a nagyapám!” – sikoltottam magamban. De akkor kinyitotta a szemét, és én megláttam benne Fantáziát. „Mesélj! Mesélj Fantáziáról!” – súgta elhaló hangon. Leültem az ágya szélére, megfogtam öreg, ráncos kezét és mesélni kezdtem. Sajnos, az Ő Fantáziájára már nem nagyon emlékeztem, így hát kitaláltam a saját Fantáziámat. Lehunyta a szemét, és egy idő után az ajkain megjelenő boldog mosoly jelezte: ott van Fantáziában… Meséltem és meséltem, én voltam a Medvelány, aki bejárja szerte Fantáziát, újabb és újabb mesékkel bővíti a Birodalom határait. Sok kapun keresztül mentem, s a sok beszédtől egyszer csak nagyon megszomjaztam… Medvelány ott állt a Mágikus Kapu előtt. Vizet kívánt, sok-sok vizet… Kinyílt a Kapu, s ő átlépett rajta… Egyszerre csak egy kis szigeten találta magát, annak is homokos tengerpartján. Körülnézett. Körös-körül mindenhol csak a végtelen tengert látta maga előtt, enyhe szellő fújdogált a tenger felől. Egyszer már nyaralt a tengernél, így tudta, milyen érzés, amikor a lágy, tengeri hűs szellő megérinti az arcát, ami attól sós illatú lesz, és bizsereg… De – várjunk csak – ennek a szellőnek nincs is sós illata… Megnyalta a szája szélét… Édes! Ez édes! Lehajolt és a tenyerébe vett egy kis vizet. A szájához

60

emelte, s csodák csodája, a víz iható volt, sőt, mintha a legfinomabb ásványvizet kortyolgatná! A vízhez hajolt és mohón inni kezdett, hiszen már nagyon nagy szomjúság kínozta. A víz ráfröccsent a hajára, a ruhájára, de ő csak boldogan ivott és ivott és ivott… Olyan mohón hajolt előre, hogy egyszer csak beleesett! De nem bánta, sőt, vidáman lubickolni kezdett, s néha alá-alábukott a vízben, hogy a lenti világot is szemügyre vehesse. Mindenféle színű és mintázatú halak úszkáltak ott, mint az iskolai nagy akváriumban. Csak itt meg is érinthette őket, fogócskázhatott, játszhatott velük… Az egyik egyszínű vörös volt, a másik sárga csíkos, a harmadik tiszta fekete, a negyediken tinta kék pöttyök voltak, az ötödik narancsszínben pompázott, és így tovább az összes többi… A korallzátonyok a halvány sárgától a sötét vörösig mindenféle színben tükröztek, a víz sodrásában ide-oda hajolgattak, és Medvelánynak szinte káprázott a szeme ekkora szín kavalkád láttán... A víz üdítően pezsgett a bőrén, s amikor elfáradt a lubickolásban, csak lustán a hátára feküdt, és lebegett... Közben figyelte a felhőket… S a felhők lassan különféle alakzatot öltöttek: bárányka, kacsa, s nini, az ott olyan, mint a nagyapó arca, amikor mesél… Ő is ilyen jóságosan szokott mosolyogni. Medvelánynak egy pillanatra honvágya támadt… Ekkor sötét felhők kezdtek el gyűlni az égen… És amikor Medvelány már éppen ott tartott, hogy mindjárt elsírja magát, és azt kívánja, hogy bárcsak már újra otthon lenne a családja körében, az eső szép csendben elkezdett cseperegni… Medvelány ettől feleszmélt, gyorsan kimászott a vízből, s mire kiért, már el is feledte a borongós gondolatokat. S az eső – amilyen gyorsan jött – olyan gyorsan el is állt… Még csak meg sem ázott. - Nahát, ez milyen érdekes! – gondolta Medvelány. - Egyáltalán nincs ebben semmi érdekes – szólalt meg egy hang mögötte. Megfordult, s egy vénséges vén teknősbéka állt mögötte. - Te vagy a Vénséges Morla! - kiáltott fel meglepetten Medvelány. A teknős sértődötten felhúzta az orrát: - Hát olyan öregnek nézek én ki?! Én a Vénséges Morla húga vagyok, és kerek száz évvel fiatalabb! És amúgy is, micsoda különbségek vannak kettőnk között! Ég és föld! Ő elrejtőzött az Ingoványban, én viszont itt élek ezen a gyönyörű tengerparton… Ő nem szeret látogatókat fogadni, magában beszél, én viszont alig várom, hogy valaki meglátogasson… Medvelány egy kicsit zavarba jött.

61

- Izé, bocsánat… bizonyára a szemüvegem miatt van… izé… már ki kellene cserélni… És zavarában nem is mert a teknősre nézni, inkább a lábát nézte, mellyel karikákat rajzolt közben a homokba... A teknős magában mosolygott, majd így szólt fennhangon: - Na jó, megbocsátok. Egyébként, ha már így találkoztunk, bemutatkozom: Eszeltének hívnak, a Bölcs Teknősnek. Medvelány megkönnyebbülten, boldogan nevetni kezdett. - Nagyon örülök, hogy megismertelek, kedves Eszelte, a Bölcs Teknős. Engem Medvelánynak hívnak. - Tudom. De most nézz csak a hátad mögé – mondta Eszelte. Medvelány megfordult és egy csodálatos szivárványt látott! Volt abban mindenféle szín: sárga, narancs, piros, türkiz, kék, lila, zöld, arany, ezüst, s még más is, amit csak ki lehet gondolni… - Ó, be szép! – kiáltott fel Medvelány, s szívét melegség járta át. Erre a szivárvány még szebben tündökölt! Csak álltak ott, Medvelány szájtátva nézte a csodát, a teknős pedig csak mosolygott… - Hm… Nos… – köszörülte meg a torkát Eszelte, a Bölcs Teknős. – Néhány pillanattal ezelőtt kigondoltál egy kérdést… Ha akarod, most válaszolok rá… - Persze, persze! De mi is volt a kérdés? Már nem is emlékszem. - Az égbolton csodálkoztál, hogy milyen hamar megváltozik: egyszer szép idő van, majd hirtelen beborul, aztán meg itt ez a csodaszép szivárvány… - Igen, igen, tényleg! Otthon nem változik ilyen gyorsan az időjárás! Itt miért van ez? - Mert ez Fantázia! Minden a Te kívánságod, gondolataid szerint változik. Azt kívántad, hogy legyen rengeteg víz, mert nagyon szomjas vagy… Íme, itt a tenger… Az égbolt pedig az érzelmeidet tükrözi: ha jóra gondolsz, szép idő van, ha bánkódsz vagy sírsz, elered az eső, s ha végtelenül boldognak érzed magad, megjelenik a szivárvány... Minél boldogabb vagy, annál szebb az égbolt, s minél szomorúbb, annál komorabb. Itt mindent te alakítasz. Nézd csak a tengert: nézd csak a korallzátonyokat… Medvelány megfordult és meglepetten felkiáltott: - Nahát! A korallzátonyok egy macialakot formálnak! Ezt eddig észre sem vettem!

62

Valóban, az azúrkék tengerben türkizszínben játszott, és tisztán kirajzolódott a macialak. - Minek nevezed el a tengert? - Legyen Éden Tenger! – vágta rá habozás nélkül Medvelány. - Gyere, megmutatom, hol lakom. Eszelte szeretett a verandáján üldögélni a hintaszékében, mivel onnan pont látta a tengert. Egyszer, hogy jobb kedvre derüljön, a veranda ereszére egy apró, ezüst csengettyűt akasztott. A csengettyű könnyű volt, és egy széles papírszalagon függött, amelyre gyönyörű vers volt írva. Ha a szél csak enyhén fújdogált - a tengerparton szinte szüntelenül fújt a szél -, a papírszalag megmozdult, és a csengettyű kedvesen megcsendült. Az öreg teknős kényelmesen üldögélt a verandán, nézte a tengert, hallgatta a csengettyű vidám csilingelését, és elégedetten mosolygott. - Bizonyára megéheztél. Tessék, itt egy kis gyümölcs. – azzal Medvelány felé kínált néhány hűs gyümölcsöt üvegtálon: két aranyfényű körtét, és három hamvas topázszín barackot. - Köszönöm, valóban megéheztem az úszástól. – mondta Medvelány, s beleharapott a körtébe. Az édes, mézízű körte szinte szétolvadt a szájában… Mohón a barack után kapott. Ha lehet, akkor az még a körténél is finomabb volt… - Köszönöm. – mondta újra, teli szájjal. - Szívesen, de amíg eszel, addig ne beszélj – korholta szelíden Eszelte. – Pont, mint a nagyi, vagy a nagyapó – gondolta Medvelány – ők mondogattak mindig ilyeneket. – Igen, az öregek szavát meg kell hallgatni, mert sok bölcsességet megtudhatsz – mondta a teknős, mintha csak hallotta volna Medvelány gondolatait. - De most már ideje hazamenned, otthon már nagyon várnak rád. – szólalt meg újra Eszelte. - Igazad van, de azt hiszem eltévedtem. Most hogyan jutok haza? - Nézz csak a korallzátonyok felé… Medvelány nézett-nézett, s egyszer csak meglátta… egy csodálatos hattyú közeledett feléjük, tollai ezer színben játszottak a napsütésben… - Ő fog téged hazarepíteni. Csak ülj fel a hátára, kapaszkodj a nyakába, s hunyd le a szemed… Amikor kinyitod, ott leszel, ahonnét elindultál. - Visszajöhetek még ide valamikor? 63

- Elárulok egy nagy titkot: ha lehunyod a szemed, és ránk gondolsz, már itt is teremsz! Kérlek, mondd el ezt a titkot minél több gyereknek, hogy ők is eljöhessenek Fantáziába! Minél többen vagyunk, annál gazdagabbak, szebbek és boldogabbak leszünk! De ne csak a gyerekeknek, hanem a felnőtteknek is mondd el! Sajnos, a legtöbb felnőtt, mire felnő, elfelejti, hogy volt egyszer ő is álmodozó kisgyerek… Érdekes, hogy amikor megöregszünk, akkor ez újra eszünkbe jut, de sokszor akkor már későn… Menj hát, és mondd el minél több embernek, hogy legyenek fantáziadúsak, boldogok, álmodozók… - Mindent köszönök. Te vagy a Bölcsek Legbölcsebbike! – mondta Medvelány és átölelte búcsúzóul a teknős nyakát. Majd felült a hattyú hátára, belekapaszkodott a nyakába. A hattyú kitárta szárnyait, s kecsesen a levegőbe emelkedett… Medvelány érezte a szárnycsapkodás által keletkezett lágy szellőt, élvezte a lebegést… Aztán hirtelen egy hang ütötte meg a fülem: - Ébresztő, Orsika! Elbólintottál? Kinyitottam a szemem, s a nagynénémet láttam magam előtt, jött meglátogatni ő is Nagyapát. - Én, én csak… izé… elgondolkodtam… A nagynéném nevetett, de Nagyapa cinkos mosolyán láttam, hogy végig velem volt Fantáziában.

64

Bűnügyi rejtélyek

65

Cserényi Mária: Marple kisasszony naplót ír /Részletek. A külön bekezdések más-más napon íródtak./

Miss Knight ma újra őrjítően idegesítően viselkedett. Alapvetően nem lenne vele semmi baj, és tudom, hogy csak jót akar, és igazán odaadó házvezetőnő, tele van kedvességgel, jó képet vág a hóbortjaimhoz, sokszor vidáman hat rám, de sajnos mindent túlzásba visz, túlságosan aggódó, túlságosan kedves. Egyszerűen nem érti, hogy én nem egy szellemileg visszamaradt gyermek vagyok, csupán megöregedtem. Alig bírtam kitalálni valamit, hogy elmenjen és egy kis nyugtom legyen végre. Vártam egy kicsit, utána pedig elmentem sétálni a Telepre. Nemrég felhívott Dolly és egy nagyon érdekes dolgot mesélt el. Miss Ella Zielinsky egy telefonfülkéből telefonált. Ez önmagában még nem meglepő, de amikor Dolly ráköszönt, zavarba jött, és teljesen feleslegesen magyarázkodni kezdett, hogy ő tulajdonképpen azért kényszerült nyilvános fülkéből telefonálni, mert Gossington Hallban rossz a vonal. Persze Dollyt sem kellett félteni. Felhívta őket, és kiderítette, hogy semmi baja a vonalnak. Utána persze azonnal szólt nekem. Ez valóban felettébb furcsa, el kell rajta gondolkodnom. Ma áthívott barátnőm, Dolly. Ő mindig is eléggé agilis, de azért nagyon kedves hölgy volt, így aztán, gondoltam, segítek neki. Ugyanis borzasztó dolog történt náluk: békésen aludtak férjével, Bantry ezredessel, amikor egyszer csak berontott a hálószobájukba a rémült szobalány, és így kiáltott: - Egy holttest van a könyvtárszobában! Persze, azonnal hívták a rendőrséget, de hát azért azt hiszem, elkel az én segítségem is… Rögtön több kérdés is felmerült bennem: Ki ez a meggyilkolt fiatal nő? Miért ölték meg?

66

Kinek, kiknek állt érdekében a halála? Miért pont ott találták meg a hullát? Gondolkodnom kell… Ma már megjelent a Scotland Yard is, de egyelőre ők sem jutottak közelebb a megoldáshoz. Néhány nappal ezelőtt leírt kérdéseimre már van némi válasz. Ezeket egy kicsit összefoglalom, hátha eszembe jut valami. Tehát: Ki ez a meggyilkolt fiatal nő? Az áldozat a közeli nyaralótelep egyik mulatójának táncosnője, akit a gazdag és nyomorék Jefferson örökbe akart fogadni. Miért ölték meg? Az örökség miatt? Kinek, kiknek állt érdekében a halála? Akinek érdekében állt, az egyelőre mind gyanús. Tehát gyanúsítottak (egyelőre): - tenisztréner (jóképű és fiatal, de kevés a pénze!) - filmes (mennyit pletykálnak a botrányos viselkedéséről!) - Jefferson örökösei (ha a kisasszonyra hagyja a pénzt, akkor ők mit kapnak? Utánanézni!) - menedzser (örököl-e valamit a lány után? Utánanézni!) - sajnos ide kell írnom egyelőre Bantry ezredest is, de persze biztos vagyok benne, hogy nem ő a tettes. Sajnos mindenkinek van látszólag tökéletes alibije. Valamit ki kell találnom, mert ez így nem fog menni. Elő kell vennem az élettapasztalatomat, az emberismeretemet, a kíváncsiságomat (egy kis pletykálkodás!), és utána jöhet a logika: rakjuk össze a darabokat. Miért pont ott találták meg a hullát? Mármint Bantry ezredes könyvtárszobájában… Még ezt sem tudom… Talán bosszú (?) Túl sok a gyanúsított. Emlékeztet ez engem arra az esetre, amikor Rex Fortexcue-t mérgezték meg. Persze ott aztán még ennél is több gyanúsított volt, aztán mégiscsak sikerült megoldanom! Aztán meg ott volt az az eset is, amikor nem is akarták nekem elhinni, hogy a vonaton gyilkosság történt, mert eltűnt mind az áldozat, mind a tettes… Én meg addig-addig tettem-vettem, hogy csak kiderült az igazság! Most sem lehet ez másként, nem hagyhatom cserben Bantryékat! Gondolkozz, Jane, vedd elő az eszed!!! 67

Ma beszélnem kellett a fodrászsegéd fejével egy kicsit. Ugyanis Mary minap azt motyogta, hogy valahogy Florrie úgy ül le, mint egy férjes asszony, azaz, hogy bizony megtörtént a baj. Persze rögtön leültem Florrie-val beszélgetni, és addig-addig csavartam a szót, hogy csak bevallotta. Mentem is a fodrászsegédhez és beszéltem a fejével. Végén megegyeztünk, hogy segítek megszervezni az esküvőt. Mennyi dolgom lesz! Csodálatos ez a nyaralás! A szálló előtt nevéhez híven gyönyörű pálmafák sorakoznak, a Karib-tenger kékjét egyszerűen nem lehet leírni: az azúrkék tengerben néhol tintakék foltok vannak, a strand homokja simogatóan meleg, egyszóval, nagyon jól érzem itt magam! Egész nap csak kötögetek és pihenek, végre sehol egy megoldásra váró bűntény! A szálloda újdonsült ifjú tulajdonosai, Tim és Molly nem kímélik a fáradságot, ha a kényelmünkről van szó. Nagyon kellemes, barátságos és segítőkész emberek! És milyen kellemesen telt ma is a vacsora azzal a jó kis hangulatvilágítással. Nagyon jó ötlet volt! Milyen jó látvány volt nézni az önfeledten táncoló párokat! Már elég sokukkal megismerkedtem, például itt van a gyönyörű Victoria, aztán Palgrave őrnagy, aki ugyan kissé szederjes képű, viszont szószátyár, így nem unatkozom mellette! Aztán kivel is ismerkedtem még meg? Igen, persze, a baráti négyes fogat: a higgadt, jó modorú Edward és Evelyn, a mindig vidám Lucky, és a hangos Greg. Úgy tűnik, ők elválaszthatatlanok egymástól. Úgy hallottam, holnap elmennek tanulmányozni a nyugat-indiai szigetek egzotikus állat- és növényvilágát. Biztosan jól fogják magukat érezni. De most már lefekszem. Ajjaj! Úgy néz ki, valami még sincs rendben itt, azt hiszem, már megint el kell kezdenem nyomozni. Még jó, hogy annyi ember szeret itt fecsegni, csevegni, valami majd csak kiderül. Már megint nem tudtam aludni, mostanában állandóan megzavarja valami az éjszakai békésnek induló álmomat. Tudom, nem szép dolog, de ma kénytelen voltam hallgatózni. Illetve félig-meddig nem is akarattal hallgatóztam, de azért mégis. Valahogy még több információt kell gyűjtenem, bár azt hiszem, a korábbi vidámság és gondtalanság valahogy elszállt, és 68

azt már nem lehet ez után az eset után ugyanúgy visszahozni, de én azért megpróbálom. Jó lenne azért a nyaralás vége előtt rájönni, ki a gyilkos. Szedd össze magad, Jane! Csak az a baj, hogy már megint mindenkinek van alibije. Én nem is értem, mintha mindenki tudta volna, hogy gyilkosság történik, és gondoskodnia kell alibiről, hogy még a gyanú árnyéka se vetődhessen rá! Ma írt Duci. Megszületett a második gyerekük. Holnap megyek, veszek valami kis édes kisbabaholmit, és feladom nekik a postán. Nahát, ez a Mary! Ma bejelentette, hogy felmond. Most kereshet másik szobalányt. Persze Nigel aranyos és jólelkű ember és nagyon jó baptista lelkész. Mondtam nekik, áldásom rájuk, de hogy csak így ripsz-ropsz. Holnap megyek, és veszek valami nászajándékot. Hogy mostanában mennyit kell vásárolnom! Ma egy nagyon érdekes beszélgetésem volt. Üldögéltem egy XIV. Lajos korabeli díványon, teázgattam, és közben azon tűnődtem, ki mérgezte meg a Tiszafa vityilló urát, és helyezett egy marék rozst a zsebébe. Ráadásul valami ismeretlen, a legkevésbé sem bizalomgerjesztő angol süteményt kellett megkóstolnom. Óvatosan majszolgattam, és közben figyeltem. Persze udvariasságból úgy tettem, mint aki élvezi a sütit. Egyszercsak majdnem szemben velem megszólalt egy kedves öreg hölgy (később kiderült: özvegyasszony): „Milyen érdekes, hogy itt semmi sem az, aminek látszik.” Rögtön felélénkültem, végre valaki, akivel lehet beszélgetni és nem kell ezt a rémes sütit enni. „Mire gondol?” kérdeztem. „Arra, hogy ez a dívány, amin ül, egészen úgy tűnik, mintha XIV. Lajos korabeli lenne, pedig rozoga hamisítvány. A festmények velencei stílusúnak tűnnek, óvatos vonások, de a friss tökéletességből látszik, alig száradt még meg rajtuk a festék. Itt semmi sem igazi” mondta az özvegy. „Na végre valami!” gondoltam magamban, és nem is nagyon titkoltam előtte, hogy nagyon érdekesnek találtam, amit mondott, és hogy én bizony valódinak gondoltam mindent. Valami azt súgja, hamarosan újra nyomozhatok, hiszen miért akarják valódinak feltűntetni, ha nem az? Nos, majd meglátjuk. Voltam én már olyan helyen, ahol látszólag minden rendben volt: nagyszerű hely, igazi angol légkörrel, régi angol ételekkel az étlapon: hatalmas hátszínszeletek, csodálatos ürüborda, békebeli angol tea, tüneményes angol reggelik, sőt, még remek régi angol bifsztek-pudingjuk is volt! Mintha csak száz évet visszaforgott volna az idő. Ráadásul csupa olyan emberrel 69

találkoztam, akikkel manapság már máshol nem lehetett találkozni, például azokkal a csodálatos öreg hercegnőkkel. És milyen jó meleget árasztottak azok a kandallók! Nem is gondoltam, hogy egy ilyen, szinte már idilli környezetben is történhetnek olyan sötét dolgok. Igen, valóban van hasonlóság a két eset között, ezen jó lesz eltűnődnöm. Megyek is egy kicsit kötögetni és közben morfondírozni. Ma végre rájöttem, hogyan halt meg Mrs. Gaulle és Mrs. Janninne. Ahogyan sejtettem, Ellerton nővér szánt szándékkal megmérgezte őket morfiummal. Igazából sajnálom szegényt, ugyanis arra is rájöttem, hogy fel sem fogta, hogy milyen szörnyűséget tett. Persze, ahhoz volt esze, hogy rájöjjön, hogy hamarabb jut a pénzükhöz, ha megöli őket. Ugyanis mindketten ráhagyták a vagyonukat. Nagyon szerette a pénzt. Azért a szívem szakadt meg, amikor letartóztatta a felügyelő. Ma írt Mary. Hogy repül az idő, már az ötödik gyereke született meg! Szerencsére mindnyájan jó egészségben vannak, és nagyon boldogok. Holnap megyek és veszek nekik valamit. Nem is olyan rossz ez a Royal Spa Hotel! És mennyi érdekességet figyelhetek meg itt kötögetés közben! Azt hiszem, rájöttem valamire, amiről tudnia kellene Sir Henrynek is. Megyek is, és írok neki egy levelet! Ma eljött Sir Henry és meglátogatott, sőt, vele jött Craddock felügyelő és még Rydesdale főfelügyelő is! Egészen zavarba jöttem először, össze-vissza beszéltem, azt hiszem, Raymond unokaöcsémről, meg a feleségéről, vagy valami ilyesmi. Na mindegy, a lényeg, hogy nagyon kedvesek voltak velem, és így sikerült feloldódnom és összeszednem magam. Átmentünk az igazgató úr irodájába, és ott elmeséltem, hogy bizony ez a recepciós fiatalember csekket hamisított, és én erre rájöttem. Meg aztán ott van az a kis vörös pincérnő, akivel járt ez a fiatalember. Nagyon gyanús, hogy milyen izgatottan viselkedik. Ma reggel is hering helyett sült halat hozott a reggelimhez, a tejet pedig elfelejtette. A felügyelőék annyira érdekesnek tartották az elmondásom, hogy megengedték, hogy elolvassam Craddock felügyelő jelentését a Chipping Cleghorn-iakkal lefolytatott beszélgetéseikről. Szinte éreztem a várakozást és feszültséget, míg olvastam. Azután volt néhány gondolatom, de úgy vettem észre, nem igazán nyertem el a tetszésüket, mert Craddock felügyelő elég mérges 70

és rideg hangot ütött meg. Persze nem haragszom rá, bár nem tudom, mit várt egy olyan vénkisasszonytól, mint én. Aztán eszembe jutott, hogy senki se láthatott semmi egyebet, csakis a zseblámpát, tehát senki sem látott semmit! Ezzel újra felkeltettem az érdeklődésüket. És a végén Rydesdale főfelügyelő azt mondta, hogy meg kell hagyni, Miss Marple, hogy csinos kis bogarat ültetett a fülünkbe. Nagyon boldog voltam, hogy ezt mondta! Holnap megyek is egy kicsit pletykálkodni, és tovább puhatolózni. Ma beköszöntött a hirtelen őszi meleg. Így aztán kiültem kötögetni Duciéknál, a felügyelő pedig meglátogatott. Kicsit aggódik miattam, de megnyugtattam, hogy Duci apja és anyja régi jó barátaim, ezért aztán nem feltűnő, ha náluk vendégeskedem. Egy kicsit meséltem neki St. Mary Meadról is, aztán ő meg elmesélte nekem Randall Goedler, majd Pip és Emma történetét. Bár a felügyelő aggodalmát fejezte ki, milyen aranyos ember!, de én azért mégiscsak körülnézek egy kicsit. Hiszen az nem feltűnő, ha egy öregasszony kíváncsiskodik, meghallgatja a

pletykákat,

teázgat…

Egyszóval,

holnap

elmegyek

teázni

Miss

Letitia

Blacklockhoz, a többit majd meglátjuk. Úgy felpörögtek az események, hogy nem is volt időm naplót írni mostanában. Szóval a teázásnál tartottam legutóbb. Mennyi érdekes dolgot megtudhat egy magamfajta öregasszony teázás közben! Nagyon hasznos volt a nyomozás szempontjából mind a Miss Blacklocknál eltöltött idő, mind a Kék Madárban való beszélgetések. Persze rögtön továbbadtam a megszerzett információkat. Imádok kötögetni a paplakban. Kint ugyan borús, szeles idő volt, de nem bántam, mert leültem a kandalló elé és kötögettem. Így aztán mindenki békén hagyott, nekem meg volt időm töprengeni. Később Craddock felügyelő nagyon érdekes leveleket hozott, hogy olvassam el. Hosszasan elbeszélgettünk. Most már lassan össze kellene állnia a képnek. Gondolkozz, Jane! Lámpa Ibolyák Hol a tubus aszpirin? 71

Édes Halál Utánajárni a dolgoknak Hősi szívvel tűrte ő a bajt Jód Gyöngyök Lotty Bern Nyugdíj Végre lezárult ez az ügy.

Nem volt könnyű felállítanom a csapdát Miss

Blacklocknak, de végül is sikerült. Jó, hogy volt segítségem. De most már jó lesz egy kicsit hazamenni. Ez az utolsó ügy nagyon megviselt. Azt hiszem, nem kellene beleártanom magam többé egyetlen egy bűnténybe se. Legalábbis egyelőre. Persze, ha nagyon unatkozom, és segítséget kérnek tőlem, akkor azt mégsem tagadhatom meg…

72

Dobó Judit: Miss Marple naplója ... október 26. A reumám egyre rosszabb. Ma csomagolok, holnap indulok Medenham Wellbe. Raymond nagyon kedves, minden költségemet fedezi.

... október 27. Érkezés a Royal Spa Hotelba. ... október 30. Az újságokból megtudtam, hogy gyilkosság történt Little-Padocksban. Állítólag Rudi Scherz, a Royal Spa Hotel recepciósa rendezte meg a betörést, majd agyonlőtte magát. ... október 31. Találkozó Sir Henryvel és Craddock felügyelővel. Engem ez a Rudi Scherz nagyon emlékeztet valakire. St. Mary Meadben a halasboltos is megfejelt néhány tételt egy egyessel. Rudi Scherz is meghamisította a csekkemet. De nem gondolom, hogy olyan ember volt, aki egyszer csak beállít valahová és rálő valakire. Scherz barátnője, a vörös pincérnő nagyon izgatottan viselkedik mostanában. Összekeveri a rendelést. Talán ő tudja, ki vette rá Rudi Scherzet a betörésre. Szerintem megfizették érte, azt mondták neki, valami tréfáról van szó. Úgy gondolom, nem volt revolvere. Valaki mögéje ment a sötétben, és ez a valaki lőtt, majd Rudi Scherz mellé dobta a revolvert.

73

... november 2. Ma átköltöztem Chipping Cleghornba. Ez a falu nagyon hasonlít St. Mary Meadre. A paplak kertje nagyon kellemes ilyenkor. ... november 3. Meglátogatott Craddock felügyelő. Elmesélte Randall Gredler, valamint Pip és Emma történetét Délután Ducival Letitia Blacklock meghívására Little-Paddocksban uzsonnáztunk. Találkoztam Miss Blacklock két fiatal rokonával, akiket korábban ő sohase látott. Érdekes! ... november 4. Délelőtt beszélgetés Dora Bunnerrel a Kék Madárban. Miss Blacklock érkezése nagyon megzavarta Miss Bunnert. ... november 5. Dora Bunner aszpirint vett be, és meghalt. Úgy láttam, Miss Blacklockot nagyon megrázta az eset. ... november 6. Ma meglátogatott Craddock felügyelő a paplakban. Elhozta Letitia régi levelét, melyet a húgához írt. Itt kapta a hírt, hogy meghalt Ronald Haymes, Philippa férje. ... november 7. Murgatroyd halála. Lámpa. Ibolyák. Hol a tubus aszpirin? Édes halál. Utánajárni a dolgoknak. Hősi szívvel tűrte ő a bajt. Jód. Gyöngyök. Letty. Bern. Nyugdíj.

74

... november 8. Kiderült az igazság.

75

Enyedi Réka: Poirot a tükör előtt London egyik legelőkelőbb lakónegyedében Hercule Poirot reggelijét fogyasztotta. Ez napi szertartás volt számára. Forró csokoládét és egy finom foszlós brióst evett, közben az aznapi New York Times-t olvasgatta. George, az inasa behozta a napi postát. Poirot elővett egy papírvágó kést, pontosan, precízen felbontotta, majd elolvasta a küldeményeket. Szerette ezeket a reggeleket. A csokoládé illata a szobát átjárta. A sütemény íze mindennap felséges volt. Az újság is mindennap rejtett valami izgalmas hírt. Így volt teljes a napja. George jelent meg az ajtóban és jelezte munkaadójának, hogy telefonja van. Poirot felvette a kagylót és bejelentkezett. Kis hallgatás után egy női hang törte meg a csendet. – Jó napot Mr. Poirot, Nora Hide vagyok és feltétlenül találkoznom kell Önnel. Át kell adnom egy kis zenedobozt, a tulajdonosa azt mondta, talán még emlékszik rá. A vonal túlsó végén megszólalt a kellemes dallam. Ahogy vége lett a zenének, a hívó megadta a találkozás helyét. Mr. Poirot megállt egy nagy, faragott, egészalakos tükör előtt, mely az ablak mellett állt. Végignézett magán. Zöld-piros kockás tweed-zakót viselt és hozzá barna öltönynadrágot. Cipője kellő odafigyeléssel frissen lakkozott volt. Nyakkendője katonásan, Windsor-módra volt megkötve. Termete alacsony, kissé zömök. Kora ellenére haja ébenfekete volt. A világért sem vallotta volna be, hogy ez már nem eredeti. De ami Hercule Poirot-ot azzá tette, ami, az a bajusza volt, amit minden reggel alaposan megfésült és rendbe tett. Éjszakára is bajuszkötővel védte, nehogy bármi baja essen. Igen, ez én vagyok! Fölöttem is elszálltak az évek. Ma már a tisztelet és megbecsülés vesz körül. Nem mondhatom azt, hogy bármikor nyugodt szívvel elvegyülhetek a tömegben, biztosan mindig akad valaki, aki felismer, és a segítségemet kéri. Fülében ismét felhangzott a zenedoboz hangja. Ó, de régen is volt! A tükörben lassan elmosódott Poirot alakja, és az emlékek szárnyán visszafelé suhant az években.

76

Fiatal volt, tele reményekkel és hittel. Megszállottan tanult, szívta magába a tudást, csiszolta csodálatos elméjét. Egy nyári szabadság idején Velencében járt. Felfedezte a város szépségét, gyönyörködött a panorámában. Kellemes semmittevéssel töltötte idejét. Az egyik zsúfolt bevásárló helyen véletlenül nekisodródott egy fiatal hölgynek. A leány éppen egy zenedobozt nézegetett, s Poirot véletlenül kilökte a kezéből a kecses darabot. Sűrű elnézések közepette megpróbálta rendbe hozni a dolgot. Vásárolt egy újabb zenedobozt. Bemutatkozott az ifjú hölgynek. Megtudta, hogy a lányt Szonjának hívják és szintén a nyarat tölti az olasz városban. A találkozást egy vacsorameghívás követte, majd másnap már együtt fedezték fel a látnivalókat. Este gondolába szálltak és végignézték az éjszakai Velencét. Poirot rendkívül kellemes külsejű, finom modorú, okos hölgyet ismert meg Szonjában. Tájékozott, művelt, érdekes egyéniség volt a leány. Kellemes társaság volt. Az idő azonban gyorsan eltelt, vissza kellett utazni. Megígérték egymásnak, hogy nem felejtik el ezt a kellemes találkozást. A barátság még egy darabig tartott. Levelek jöttek-mentek. Aztán egyre kevesebb érkezett, majd Szonja végleg eltűnt, csak az emlék maradt utána.

Poirot emlékeit megzavarta George újabb megjelenése. A tükör ismét a jelent mutatta. Poirot-ban mégis fellobbant egy szikrányi remény, hogy megtudja, mi lett a lánnyal, akit fiatal korában látott utoljára. Végignézett magán, de tudta, hogy fiatalságát már nem tudja visszahozni. Mégis, ez a nap is rejteget valami csodálatos dolgot. Tele reményekkel várta a találkozást az ismeretlen telefonálóval. George látta, hogy gazdája szemében valami megmagyarázhatatlan tűz gyulladt ki. Biztosra vette, hogy ismét egy fontos dolog vár megoldásra.

77

Góczán Judit: Poirot a tükör előtt Hercule Poirot nagy eseményre készült. Egyedül tartózkodott az irodának is berendezett londoni lakásában, mivel Miss Lemon nővérét, Mrs. Hubbardot látogatta meg a vidéki diákszállóban, Hastings kapitány pedig újabb külföldi útján járt – most éppen Dél-Amerikában kalandozott. Minden idők leghíresebb detektívje nemrég érkezett vissza vidéki kúriájából, miután megunta a békés visszavonultságot, s legfőképpen az úritök-termesztést. Nagyon élvezte a városi magányt ebben a posztmodern épületben. Jelenleg éppen nem volt semmi nyomoznivalója, s a fáradhatatlan, pontos és precíz titkárnője sem zavarta aprólékos gondoskodásával. Poirot arra fordította ezt a néhány szabad és független napot, hogy önmagával törődjön, saját magát kényeztesse kedve szerint. Kis szürke agysejtjeit azonban régóta foglalkoztatta egy gondolat, s a véletlenek sorozatának köszönhetően a megvalósítás reménye örömteli izgalommal töltötte el. Kényelmesen elolvasta a friss újságokat, majd pedig a reggeli postáját. Nem volt benne semmi érdekes, legfeljebb Japp felügyelő gratuláló levele a legutolsó ügye kapcsán, melyet olyan zseniálisan sikerült megoldania. Cela va de soi – gondolta magában: aki tud, az tud, szóra sem érdemes… Úgyis megírta a London Times, sőt, még a fotóját is közzétették. Szorgalmasan végezte a napi gyakorlatokat, amelyeket gondosan összeállított, s feljegyzett a noteszába. Persze a munkálatokat a bevásárlással kezdte, hogy minden meglegyen a nagy napra. A fűszeresnél beszerezte a kedvenc csokis pralinéját, a patikában a fertőtlenítőszereket – minden (bal)esetre felkészülve… A drogériában pedig az összes kenőcsöt, festéket, bodorítót és illatosítót – egy hölgyismerősére hivatkozva pedig még púdert is vásárolt. Kitisztíttatta a legszebb szmokingját a hozzávaló selyeminggel együtt, s már előre kikészítette a hozzávaló csokornyakkendőt, nyakkendőtűt, díszzsebkendőt, mandzsettagombokat és egyéb kiegészítőket. Kifényesíttette a sétapálcáját, s taxit rendelt arra a bizonyos napra.

78

Minden nap vendéglőbe járt, s gondosan megválasztotta az ételt, amit rendelt, s elfogyasztott. Csupa ínyencség, ami azonban nagyon tápláló, s megdolgoztatja az ízlelőbimbókat. Sokat pihent a délután folyamán felpolcolt lábakkal, s korán lefeküdt, hogy álma nyugodt és mély legyen. Előtte azonban kölnivizes fürdőt vett, mert ugyebár ahhoz, hogy az ember bizonyos része, részlete tökéletes legyen, az egésznek is rendben kell lennie! A tréning a tükör előtt kezdődött a fürdőszobában… Felkattintotta a villanyt, s már messziről figyelte magát, ahogy közeledett. Megvizsgálta mindkét profilját, előbb jobb oldalról majd balról. Miután elkészült az alapos szemrevételezéssel, megmosakodott és megtörülközött. Magasra tartotta az orrát, s úgy nézegette az arcát. Gondosan megfésülte a haját, melyet nemrég festetett be, s most hollófeketén csillogott, mint ifjúkorában. A feje búbján ritkuló tincseket pedig ügyesen addig fésülgette, amíg rendben el nem takarták a világító teliholdat. Nem csinált belőle olyan gondot, mint Hastings, de azért nem kell mindenkinek tudnia, hogy milyen hajlamosító géneket örökölt a papájától… A héten olyan tettre vetemedett, amire már rég vállalkozott: betért egy borbélyhoz. No, nem azért, hogy igénybe vegye a szolgáltatásait, csupán tanácsért, fortélyokért. Nem volt bizodalma az angol mesterekhez, csak a belga hajvágókban bízott, de már régen járt szülőhazájában, így inkább maga végezte el a legszükségesebb igazításokat. Most azonban minden részletre ügyelnie kellett, nem hibázhatott egy kicsit sem. Nyomozótudományát bevetve felkutatta a legnevesebb borbélyt, s a szalonjában ragaszkodott, hogy az okleveles mester maga válaszoljon a kérdéseire. Szegény ember, nem érezte különbül magát, mint Poirot gyanúsítottjai, s szinte kihallgatásszámba ment, amire a kis, komikus, akcentussal beszélő és francia közhelyeket hangoztató figura feltette összes kérdését. Minden idők legzseniálisabb magánnyomozója serdületlen fiatal lányként illegette magát. Vigyázva megborotválkozott, s jócskán locsolt magára a francia kölnijéből, amelytől úgy illatozott, mint a kardvirágok a kertészetben – mert ugye férfiemberhez az illik… A legnagyobb gondot persze arca ékességére fordította. Minden eszközt bevetett: ollót, sütővasat, a legkülönfélébb ápoló, fényesítő és rögzítő szereket. Mivel már serdült korától fogva ugyanazt a fizimiskát viselte, megszokta, hogy éjjelente „álarcban” kell aludnia, s ez nem is okozott neki semmiféle kényelmetlenséget. Annál rosszabbul ébredt volna, ha arcának büszkesége, a kackiás bajusz kuszán 79

meredezett volna. Miután beállította a legjobb szöget és a legkedvezőbb, legsármosabb görbületet, elégedetten nézegette a tükörképét. Elővette a zsebtükrét, s abban is megvizsgálta magát minden oldalról. Belepillantott a lakás valamennyi álló-, fali- és fésülködőtükrébe, s nem átallotta kinyitni Miss Lemon asztalfiókját, abban is a legtitkosabb rekeszt, hogy a titkárnő zsebtükrét is a meggyőzés eszközéül használja maga számára – íme elkészült a nagy mű, ő az a tökéletes külsejű belga úriember, akit maga előtt lát. A lakásajtóból még egyszer visszafordult, hogy újra meggyőződjön a végeredményről. Az utcán pedig úgy köszöngetett az ismerősöknek, mintha maga őfelsége, a király lenne. Bár az uralkodónak nincs ilyen zseniális elméje, s ami a szája fölötti részt illeti… Lassan haladt a taxi felé, s még annak ablaküvegét is tükörként használta. A kocsiban kissé feszengett, de csak óvatosan, nehogy elmozduljanak a jól megszerkesztett szálak. Úgy érezte, hogy a kis szürke sejtek alig bírnak magukkal a koponyájában, amikor meglátta az épület homlokzatán a feliratot: „Royal Moustache” I. nemzetközi bajusz-szépségverseny – 1935.

A verseny kimenetelét az olvasó fantázájára bízzuk, de annyit elárulunk, hogy nem a mennyiség, hanem a minőség a fontos, a legnagyobb meglepetésre a „Kontinens szépe” különdíjat egy fessen öltözött, és titokzatosan mosolygó kis ember nyerte, aki így köszönte meg a kitüntetést: „A nevem Hercule Poirot, és valószínűleg én vagyok a világ legnagyobb detektívje…”

80

Győrkösné Fekete Mária: Miss Marple és Poirot találkozása Nem mondanám, hogy boldoggá tett a Titoktúra újabb feladványa, hiszen valahányszor írnom kell, annyiszor szembesülök a szomorú ténnyel, miszerint: nincs írói vénám. Azért próbálkozom több-kevesebb sikerrel, lásd „A nyakék rejtélye”, vagy az „Egy enting mindennapjai” c. örökbecsű alkotásaim, mely esetekben a „kevesebb” jelző a helyénvaló. Persze mint mindig, most is az utolsó pillanatra hagyom e kínos feladatot, elodázva az újabb megrázkódtatást, amikor újfent kiderül, hogy sajnos sosem leszek híres író. Szóval hamarosan nekilátok, valójában egyszerű, papír kell hozzá és toll, az írás pedig mi más, egyik betű a másik után, mitől is félek én tulajdonképpen? Szóval hozzálátok, épp csak megebédelek, könnyű kis erdélyi töltöttkáposztát, aztán mindent bele, vagyis még egy kis túrós lepényt, de aztán tényleg mindent bele, bár lehet, hogy egy kicsit talán ledőlök előtte, vagy ringatózom a hintaszékben, de épp csak pár percet, csak addig, míg eszembe nem jut valami… Persze a legegyszerűbb dolgom akkor lenne, ha a történetet nem kitalálnom kellene, hanem csak leírni – miután megtörténik. Beülhetnék egy fügefa alá például, várni a megvilágosodást, vagy keresgélhetnék a világirodalomban, nyilván többen megírták már Miss Marple és M Poirot találkozását… Vagy mégsem? Vagy próbálkozhatnék a már bevált módszerrel, ott az a tükör az előszobában, tudjuk, Alice hogy csinálta…! Igaz, hogy a célom Miss Marple szalonja, vagy M Poirot irodája, és nem Csodaország, de ha már ott vagyok, ott bármi lehetséges, nem? Naná, hogy nem sikerült. A tükör összetört, a fejem vérzik.

81

Határozottan hátrányban érzem magam a regényhősökkel szemben. Minden cselekedetüket, gondolatukat más találja ki helyettük, mégis az övék az érdem. Ez nem igazság. Úgy tűnik, éppúgy nem lesz nyolcmillió betűm, mint ahogy nyolcmillió forintom sincs. Bár ez a probléma egyelőre háttérbe szorul, tekintettel egyre súlyosbodó rosszullétemre, aminek nyilvánvalóan az ebéd az oka. Enyhén szédülök is, mintha örvényben zuhannék, tényleg ledőlök egy ki…

Sokkal jobban vagyok. Nem tudom, hogy kerültem ide, de kit érdekel? Elmúlt a rosszullétem, a látvány pedig fantasztikus: fenn a vakító kékség, lenn a bárányfelhők, az utcákat mindenféle különleges épületek, sőt járművek, pld. hajók, léghajók alkotják, itt van Nemo kapitány Nautilusa, a vasorrú bába mézeskalács-házikója, távolabb nyúlik el a Százholdas Pagony, és messze-messze fenyegetőn ott magasodik a hegy tetején Drakula gróf kastélya, szomszédságában a Kedvencek temetőjével. Az utcákon hatalmas a nyüzsgés, kart karba öltve sétál Frankenstein és Mary Poppins, a hétfejű sárkány tüzénél süt szalonnát a hét törpe, és János vitéz Mézga Aladárral sakkozik éppen. És ha jól látom, Arábiai Lawrence épp egy hegedűst próbál lecsalogatni a háztetőről. Kicsit mintha kilógnék a sorból, így – bár a sátán kutyája sem törődik velem – letelepszem egy kávéház teraszára. A szomszédos asztalnál a két Lotti, beljebb pedig, igen, jól látom, Miss Marple orrára csúszott szemüveggel, a kötése fölé hajol, vele szemben pedig egy igazi mediterrán szépség, kézzel-lábbal magyaráz, majd hirtelen feláll és elrobog. Valahonnan ismerős, de honnan? Miss Marple felnéz, az arca tűzpiros, és valamit motyog a római lányokról, ha jól értem…

82

Már-már csatlakoznék, ám ekkor egy sétapálcás úriember lép az asztalához, enyhén meghajol, nyilván engedélyt kér leülni. Így hátulról határozottan tojásfeje van az illetőnek. Miss Marple felnéz, enyhén elpirul és bólint, majd leteszi a kötését az asztalra, és várakozó arccal tekint újdonsült társaságára. Közelebb húzódom. Nem mintha hallgatózni akarnék, de itt túl erősen tűz a nap… Innen profilból látom az úriembert, ezt a bajuszt nem lehet eltéveszteni, így már tudom, amit eddig is sejtettem. Hercule Poirot az, a melegben is kesztyűben és felöltőben. Éppen ő beszél: … már régóta keresem, örülök, hogy végre találkozhattunk. Dame Agatha nem adott rá lehetőséget, hogy együtt nyomozhassunk. Pedig az igazi kihívás lett volna, különösen hogy soha nem akadtam méltó ellenfélre – mondja, és (ál)szerényen elmosolyodik. Ezt hogy érti – kérdezi Miss Marple – hiszen mi ugyanazon az oldalon álltunk?! Oui, madamoiselle, de igazán érdekes lett volna a két különböző módszert ugyanazon bűnügynél kipróbálni. A bűntett szereplői és az Ön St. Mary Mead-i ismerősei közötti hasonlóság, valamint az én kis szürke agysejtjeim… Vajon melyik módszer hatékonyabb? Miss Marple arca felderül, majd kedvesen elmosolyodik. Jól értem – kérdezi –, Ön versenyezni akar? No, mademoiselle, hiszen velem nem lehet versenyezni. Viszont Dame Agatha célja határozottan az volt, hogy megossza, khm, hogy is mondjam, a rajongóim táborát, ha megbocsát. Bár az ő teremtménye vagyok, bizonyára úgy érezte, hogy a fejére nőttem – ugye így mondják? Szóval, hogy némi túlzással éljek, létre kellett hoznia egy női Poirot-t.

83

És ez lennék én? – kérdezi széles mosollyal Miss Marple (amit – ha nem róla lenne szó, inkább széles vigyorgásnak mondanék). Poirot nyilván észre sem veszi, hogy asztaltársnője milyen jól szórakozik, komolyan bólint. Oui, hölgyem. De, ha megengedi, ez talán jobb is így – mármint az Ön szempontjából. Hiszen Poirot agysejtjeivel senki sem versenyezhet, és így kínos helyzetbe kerülhetett volna, nemdebár? Miss Marple szemében veszélyes lángocskák gyúlnak, amit a vele szemben ülő úriember nyilván észre sem vesz, mivel teljesen lefoglalja egy nemlétező porszem lefricskázása amúgy makulátlan felöltője ujjáról. Elégedetten megszemléli az eredményt, majd folytatja. De ez már soha nem fog kiderülni. Ebben a békés világban semmi gonosz dolog nem történik (határozott sajnálkozást hallok kicsendülni a hangjából). Miss Marple enyhén felvonta a szemöldökét. Hiszen ennek csak örülhetünk, nem gondolja? Elismerem, a legizgalmasabb dolog jó ideje az volt, mikor leszaladt egy szem a kötésemen, de nekem nem hiányoznak a gyilkosok. Vagyis a gyilkosok itt vannak körülöttünk, - épp az előbb láttam Hannibál Lectert, amint virágfüzért akasztott Dumbó nyakára - de ők már nem gonoszak. Hiszen minden csak az alkotón múlik, ő ruházza fel a különböző tulajdonságokkal. Ő dönti el, teremtménye jó vagy rossz, okos-e vagy buta. És ezek a tulajdonságok csak a könyv lapjain működnek. Amikor Dame Agatha azt írta, hogy azok a bizonyos szürke agysejtjei rájöttek a megoldásra – akkor ez megtörtént. Ha azt írta volna – már megbocsásson – hogy szegény Poirot nyilvánvalóan aggkori agylágyulásban szenved (igen, határozottan nehezen tartja vissza a nevetést Miss Marple), akkor Ön nem jött volna rá a megoldásra, mert az író nem ezt írta.

84

Poirot-nak szemmel láthatóan nem tetszik ez az eszmefuttatás, bajusza harciasan kétfelé mered, és kihúzza magát ültében. No, Miss, ez nem igaz. Éppen a napokban oldottam meg egy rejtélyt, anélkül hogy ezt bárki leírta volna – mondta jegesen. - Winettou nem találta a tomahawk-ját, és hozzám fordult segítségért. Miss Marple szemében érdeklődés csillant: És? Természetesen megtaláltam – vágta ki harciasan Poirot. Hol? Elásta a wigwamja mögött. Miss Marple sürgős szükségét érezte, hogy kendőjével megtörölgesse a homlokát. Miután enyhén kipirulva előkerült, elismerően így szólt: Nos, hát ez… csodálatos. De elég… khm… kézenfekvő volt, nem? – kockáztatta meg. Poirot rámeredt: Ezt hogy érti?! Mármint, aki valaha is olvasott indiános könyveket, ugyebár… Poirot gőgösen felemelte a fejét. Oui, mademoiselle. De én nem olvastam egyet sem – érti, egyet sem! – de tudja mit? Bebizonyítom, hogy a szürke sejtjeim képesek önálló, logikus gondolkodásra. Tegyen próbára! Miss Marple elgondolkodva körülnézett, futólag rám is, majd tekintete ismét a vele szemben ülőn állapodott meg. Nos, rendben. Van itt valaki, aki más, mint mi. Poirot rámeredt:

85

Úgy gondolja, kisasszony, hogy ennek a személynek a leleplezése nehézséget jelenthet Poirot-nak? Miss Marple mély lélegzetet vett, majd kibökte: Úgy. És mégis miért? Miss Marple megnyugtatóan Poirot kezére tette csipkekesztyűs kezét. Kérem, nyugodjék meg. Arra a következtetésre jutottam, hogy is mondjam, hogy az Ön irodalmi ismeretei…, öö…, hiányosak, tekintve, hogy például egyetlen Karl May könyvet sem olvasott. Poirot érdeklődéssel közelebb hajolt: Ez a Karl May… megölt valakit? Nos, tulajdonképpen nem. Mármint a valóságban. Poirot szemmel láthatóan elveszítette az érdeklődését. Ebben az esetben valóban nem ismerhetem. De még mindig nem értem. Miss Marple azzal a türelmes arckifejezéssel, amit nyilvánvalóan a legbutább cselédlányainak tartogatott, így szólt: Ha Ön olvasott volna indiános könyveket, tudta volna, hogy az indiánok elásták a csatabárdjaikat. Vagy éppen kiásták… Ha olvasta volna Tolkient, akkor tudná, ki az a kis mezítlábas szőrös ember ott, aki épp a gyűrűjét próbálja elcserélni azzal az úriemberrel némi pipafűre. Poirot arra sandított, majd megkérdezte: Miért, ki az? Zsákos Frodó – felelte Miss Marple. És ki a másik?

86

Az Dr. Jekyll… vagyis Mr. Hyde… akarom mondani, ismét Dr. Jekyll. Mindegy – legyintett Miss Marple. – Semmi értelme. Inkább jöjjön, megmutatom a könyvtárat. Még teára épp visszaérünk. Poirot fagyos ábrázattal így szólt: Lehet, hogy hiányos a műveltségem. De ahhoz, hogy leleplezzem az ABC gyilkost, vagy megtaláljam a macskát a galambok között, nem holmi haszontalan olvasmányokra volt szükségem, hanem – kocogtatta meg a homlokát – csak erre itt! Miss Marple megadóan felsóhajtott: Rendben, feladom. Találja meg az idegent. Poirot beleszimatolt a levegőbe, néhányszor körülnézett, majd szemét lecsukva, ujjait arca előtt összeillesztve hosszasan eltöprengett. Nagysokára megszólalt: Legyen hát a jól bevált módszer – haladjunk a kizárásos módszerrel. Nézzük csak. A háta mögött lévő asztalokra nézett, és így szólt: Az a hölgy nem valódi. Mármint persze attól függ, honnan nézzük. Szóval kitalált személy, nem idegen. Miss Marple bólintott: Valóban, ő Annie Wilkes, az őrült ápolónő. Miből jött rá? Ez Poirot-hoz méltatlan feladat volt. Nem látja a jobb zsebéből kilógó lábfejet? Miss Marple kicsit oldalra billentette a fejét, majd így szólt: Ügyes. És mit szól a vele ülő alakhoz? Poirot hátra sem nézve így szólt: Nem valódi. Ki mászkálna a fején átlőtt almával? Miss Marple bólintott: Idáig jó. És a többiek? Poirot elnézően mosolygott.

87

Lehet, hogy nem olvastam túl sokat, de az operában járatos vagyok. Ha arra a fiatalemberre céloz, kezében a koponyával – nem valódi. És a sarokban guggoló óriás sem, aki folyamatosan rám meresztgeti azt az egy szemét – ő sem a mi emberünk. Miss Marple nyilvánvalóan már a délutáni teára és süteményre gondolt, mert kicsit türelmetlenül így szólt: Rendben, valóban nem volt túl nehéz idáig. De vannak itt teljesen jelentéktelen külsejű alakok is. Ki hát az idegen? Poirot lassan, méltóságteljesen felállt, és egyenesen rám mutatott: Ő az idegen! Miss Marple finoman elmosolyodott, és megszólalt: Miből jött rá? Először is – szólt Poirot – teljesen jelentéktelen. Enyhén zöldes az arcszíne – nyilvánvalóan gyomorbántalmai vannak. A szemei rövidlátón pislognak, tehát szemüveges, amit éppen nem visel. Itt ugyebár nincsenek ilyen problémáink. Ki választana egy ilyen hétköznapi (ezt különösen megvetően ejtette ki) alakot főhősnek?! De – szólt lassan, és egészen az arcomhoz hajolt – friss vér van a homlokán! Vádlón rám ripakodott: Kinek a vére ez? Ki az áldozat, és hová rejtette a holttestet? Rémülten felálltam és hátrálni kezdtem: Ártatlan vagyok! Ez az én vérem, és különben is… haza akarok menni! Már mindenki engem nézett. Miss Marple felállt, és fenyegetőn hadonászott a napernyőjével. Gyilkos! Ne engedjék elmenni!

88

Megkerültem az asztalt, és elbotlottam Kukában, aki lelkesen vigyorgott és a füleit lengette. Esés közben elkaptam Poirot karját, aki el akarta állni az utam, miközben folyamatosan kiabált: Japp, hol van? Maigret, jöjjenek, megszökik! Kirohantam az utcára, fellöktem Robinsont, és eszeveszett futásba kezdtem, majd még éppen időben sikerült elkapnom egy éppen felszállni készülő szőnyeg sarkát. Egyre magasabbra emelkedtünk, amikor megszólalt egy borízű hang fölöttem: Tudja mit csináltam a hajómon a polyautasokkal? Felnéztem, és legnagyobb rémületemre egy kendős, félszemű alak nézett le rám, pipával a szájában, félkezével egy halálfejes lobogót lobogtatva: Kiraktuk őket egy lakatlan szigetre! Hopp, ott is van egy! Falábával rátaposott a kezemre, és én zuhantam, zuhantam…

És leestem. Esés közben újból beütöttem a fejem. A saját szőnyegemen feküdtem, a gyomrom háborgott. Vakon rohantam a mosdóba, a szemüvegem szemüveg nélkül úgysem találtam volna meg. Százszor elátkoztam magam, az erdélyi töltött káposztát, majd miután könnyes szemmel, gyengén, de mégis sokkal jobban visszatántorogtam a szobába, lettem figyelmes arra, amit görcsösen még mindig a kezemben szorongattam. Lassan kinyitottam a kezem, és döbbentem néztem az ismeretlen mandzsettagombot, rajta a monogrammal: H.P.

89

Gyurovics Ilona: Marple kisasszony naplót ír Október 29. Ma 3 napja, hogy megérkeztem Chipping Cleghorn-ba. Az utazásom igen kellemesen telt, útitársaim remek társaságnak bizonyultak. A vonat fülkéjében rajtam kívül öten utaztak, így, igaz, ami igaz, nem volt a legkényelmesebb, hiszen az összes ülést elfoglaltuk, mégis kiválóan szórakoztam. Raymond unokaöcsém is megnyugodott kissé, látván, hogy mégsem vagyok még az a tehetetlen öreganyó, akire mindig vigyázni, és a széltől is óvni kell. Ó, a drága Raymond! Gyermekkora óta kedvenc nénikéje vagyok, és igen aggódik az egészségi állapotom miatt egy ideje, pedig, bár nem vagyok már a virgonc kamaszlány, aki valaha voltam, azért elbírok még a teendőimmel! Az útitársaim is megjegyezték, hogy lám, vén csontban is van még élet! Raymond ezen persze rettenetesen felháborodott, és rögtön kikérte magának, hogy az ifjú hölgy, ki a megjegyzést alkalmazta rám, le-vén-csontozza a nénikéjét, de engem nem zavart igazán, hisz Miss Cathy egyébként rendkívül kedves és szórakoztató teremtés. Raymond néha olyan begyepesedetten gondolkozik bizonyos dolgokról. Persze ő sem húsz éves már… Mégis, igaz, hogy a világ változik, de meg kell érteni a fiatalokat, nekik sem lehet könnyű. Én kedvelem őket, egyikük-másikuk olyan mókás! Miss Cathy például: színésznő akar lenni, nagy példaképe Marina Gregg, akit sok ismerősöm is az egyik legnagyszerűbb színésznőnek tart. A kislánynak persze még fejlődnie kell, de ezzel ő is tisztában van. Éppen Londonba tartott, amikor a vonaton utazott, az egyik híres színházhoz vették fel kellékesnek, ettől rettenetesen boldog volt, hisz’, mint mondta, „a legalsó lépcsőfokon kell kezdenie az embernek, ha a legfelső fokra szeretne jutni”. Igazán bölcs mondás, kissé furcsa is volt egy ilyen fiatal leánytól, de manapság ilyen módi járja. Más, mint az én időmben volt, manapság sokkal talpraesettebbek az ifjú hölgyek. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy nekik mindenben sokkal nehezebb. Hol vannak már például az otthonos kis házikók, amikben mi, „vén csontok” felnőttünk? Otthon is az a nemrég épült szörnyű lakótelep, a Telep. Miss Bantry is mondta, hogy borzasztó, úgy élnek ott, mint a hangyák a dobozokban. Olyan lélektelen és új az

90

egész. Mégis, el kellene mennem megnézni. Igen, igen, ha hazautazok, elsétálok majd arra, és szétnézek a környéken. Az állomáson Duci várt. Ó, ő a régi, semmit sem változott, ugyanolyan cserfes és kíváncsi, mint volt (vannak még megbízható emberek, akikben nem csalódok). Raymond szerencsére (néha annyit morog, mint egy vénember) csak beugrott teázni, és a következő vonattal továbbutazott. Sajnos, az úton megmutatkozó vidámságom sem győzte meg arról, hogy nincs szükségem segítségre (pesztonkára, amit valóban szeretne…). Drága, drága Raymond, annyit aggódik! Duci férje, Julian tiszteletes rendkívül kedves és előzékeny férfi, igazi úriember. Chipping Cleghorn csendes kisváros, nem sok olyan esemény történik, ami kimozdítaná álmos nyugalmából. Ma reggel azonban Duci igen izgatott volt, amikor meglátogatott, szinte rohant át hozzám. Egy esti játékra volt hivatalos őszerinte, amit burkoltan, álcázva bár, mégis figyelemfelkeltően helyeztek el a Gazette-ben, a helyi újságban. Duci szerint Chipping Cleghorn minden jelentősebb személyisége ott lesz ma este a Little Paddocksban Miss Blacklocknál, akinél a játékot meghirdették. Engem is oda akart cipelni magával, de inkább itthon maradok és kötögetek. Azért a lelkére kötöttem, hogy mindent meséljen el holnap erről az egész dologról. Hátha történik valami izgalmas!

november 10. Nos, a Chipping Cleghorn-i tartózkodásom mégsem sikerült annyira nyugodtnak, mint terveztem. Érzésem szerint a Letitia-Charlotte kettős még sokáig foglalkoztatni fogja a város lakosságát. Végiggondolva, elég szörnyű és megrázó eset. Három halott és az a sok lelki gyötrődés! Duci hátát a mai napig rázza a hideg, ha arra gondol, hogy gyakorlatilag egy gyilkossal barátkozott oly sok évig. Pedig szegény Lottyt is rengeteg csapás érte, főként fiatalabb éveiben, és amikor meghalt a nővére, el tudom képzelni, mennyire kétségbeesettnek érezhette magát. A lelepleződéstől való félelmében pedig még a gyilkosságtól sem riadt vissza. Őszintén sajnálom szegény asszonyt, persze gyilkosságok elkövetésére ez sem lehet mentség! Mások szemében kegyetlennek tűnnék, de én azért élveztem az agytornát, melyet a rejtély megoldásához elő kellett szednem a mások által talán már elöregedettnek tartott koponyámból. Jó volt újra gondolkozni egy kicsit, és ez bizony jót tett az egészségi állapotomnak is. 91

Nem szeretek utólag tudálékosnak tűnni, de Dora Bunnerrel kapcsolatban éreztem, hogy valami nincs rendben. Tipikusan az a természetű nő volt, aki vonzza a bajt, örökösen aggódott, félelmek gyötörték (bár így utólag érthető, hiszen ő tudta a legtöbbet a családi tragédiáról), és bárki, aki egy kicsit is ért a lélekelemzéshez, megmondhatta volna, hogy szegény nő életében még következnek balszerencsés fordulatok. Sajnos azonban ez lett az utolsó mozzanat az életében. Nem hiszem, hogy túl jó benyomást keltettem az esetben érdekeltekben. De a lényeg nem is ez volt, hanem az igazság kiderítése. Persze, belegondolva az egészbe, a helyükben én sem örültem volna, ha egy kotnyeles öregasszony beleüti az orrát mindenbe, és még ki is deríti az igazságot, ami nem kis munkát igényelt. Azért, jót derültem, amikor meglátták, amint kilépek a konyhában a szekrényből. Azok a meglepett arcok! Most viszont a sok izgalom után jólesik hazatérni, és megnyugodni egy kicsit. Azt azért remélem, hogy az unokaöcsém nem próbálkozik semmilyen „pesztonkával”. Oh, a vonat döccent egyet, megérkeztünk! Megnyugtató újra az én kis városkámat látni, még szerencse, hogy fölnéztem az ablakba, mivel teljesen belefeledkeztem az írásba.

december 12 Jól sejtettem…, unokaöcsém rosszban sántikált. Persze megható a figyelmessége, de ez a nőszemély, ez a Miss Knight! Úgy bánik velem, mint egy tehetetlen csecsemővel! Ráadásul az örökös kérdései: „Hogy vagyunk? Megisszuk a reggel tejecskénket?” Még Miss Bantrynek sem szimpatikus, ami azért nagy szó! A házvezetőnőnek fölvett Cherry viszony remek teremtés, a Telepről jött (egyik nap tényleg elmegyek és megnézem a híres Telepet). Miss Knight és ő nem szívelik egymást. Cherry harsány és a fiatalok lendülete jellemző rá, de legalább hoz egy kis színfoltot ebbe a régi házba és az életembe. Miss Bantry mindennap meglátogat, és mindig tud valami új pletykát, a füle az enyémnél is fogékonyabb ezekre a dolgokra. Ma is eljött, trécseltünk is sokat, igaz, Miss Knight eléggé zavaró volt az örökös „figyelmességi és óvó rohamaival”. És mindig azokkal a borzasztó tejturmixaival töm! Alig várom, hogy kitegye a lábát itthonról, így vagy magam lehetek egy kissé és nem kell a „mi öregek vagyunk és

92

nem tudunk vigyázni magunkra” című jó tanácsokat hallgatnom, vagy sétálhatok egyet erre-arra. Miss Bantry ma igen érdekes dolgokat mesélt. Eladta a Gossington Hallt egy színésznőnek, aki pár hónap múlva költözik ide, St. Mary Mead-be, ő pedig leköltözik leköltözik a régi kerti lakba. Vannak még véletlenek (?)! A színésznő, Marina Gregg, épp az a hölgy, akiről Miss Cathy mesélt, amikor Chipping Town-ba utaztam. Nagyszerű művész az emberek szerint, én nem nagyon vagyok járatos a művészvilágban, talán el kellene olvasnom 1–2 ilyen témájú lapot. Miss Knight persze nem helyeselné. Miss Bantry persze várja a találkozást (nem mondom, azért én is kíváncsi vagyok rá). Daisy porszívózni kezdett, és hallom, ahogy Miss Knight rendre inti, hogy halkabban csinálja, hisz idegesít engem. Engem! Inkább őt! Nekem inkább Miss Knight megy az idegeimre, egyre jobban! Ha! Valaki csöngetett! Á, bizonyosan a doktor az!

93

Hevér Krisztina: Poirot a tükör előtt (monológ) „Mit is mondott Race ezredes? A bálban bemutatok egy hölgyet, és garantálom, hogy rögtön egymásba fogtok szeretni… Azt mondja Race ezredes, ez a hölgy már több mint húsz éve özvegy, ennek ellenére még igen fiatalos, és nemcsak szép, de okos is! Olyan kincsre találhatok benne, akinek nem akad párja! Un coeur magnifique.1 Ha lehetnének női nyomozók, akkor biztosan ő lenne az első! Ráadásul Jane Marple kisasszonnyal ketten mi vagyunk a példaképei! Vajon bele lehet szeretni egy példaképbe? ... Ah, na mindegy, majd meglátjuk mi lesz a résultat final2, legfeljebb jól elbeszélgetünk és kész. És különben is, mit fog megszeretni rajtam?” És így – mint ahogyan azt már a nyomozói munka során megszokta – alaposan, precízen, pontról pontra arcának minden részletét sorra vette. „Azt mondják, minél magasabb egy férfi homloka, annál érettebb... Ebből is látszik, milyen érett, megfontolt vagyok... Gilchrist kisasszony is megmondta, hogy csak úgy süt az értelem rólam, már látszódik a megjelenésemen is, hogy milyen bölcs és megfontolt vagyok...” “Persze, azt hiszem, az én koromban egy nő már elsősorban nem a külső alapján választ magának társat, hanem a belső tulajdonságai alapján... Márpedig akkor minden rendben! Hiszen én igazi belga vagyok! Okos, ügyes, szemfüles, segítőkész, és igazi belga gentleman! Emiatt már van, aki azt hitte rólam, hogy angol vagyok, de persze én rögtön kijavítottam! Ah! Még hogy én?!.... Én?!... Hát van az angoloknak ilyen tojásfeje?! Na, ugye, hogy nincs!!!...Nem! Du tout.3 Ilyen csakis és kizárólag csak a belgáknak van! Bah!” Poirot-nak egy pillanatra felvillant a szeme, majd megrázta a fejét.

1

Un coeur magnifique. = Nagyszerű szív. résultat final = végleges eredmény 3 Du tout. = Egyáltalán nem. 2

94

„Brrr! Quelle idée!4 Tűnj el, rossz gondolat, este mulatunk! Inkább az előttem álló feladatra koncentrálok, és ez sem lesz könnyű... Mikor is udvaroltam utoljára?...” Újra legyintett egyet. „Ah, mindegy, az udvarlást nem lehet elfelejteni. Legalábbis remélem...” Igazított egyet nyakkendőjén, és elgondolkodva bólintott egyet. „Persze, az udvarlás azért nem olyan egyszerű, legalábbis számomra. A nők sokszor rejtélyesebbek, és nehezebb eligazodni rajtuk, mint egy bűnügyön. Pedig sokszor ott sincs egyszerű dolgom, igencsak használni kell a szürke agysejtecskéimet, hiszen, például amikor az Enderby-kastélyban történt az a rejtélyes gyilkosság, milyen nehéz volt kinyomozni! Milyen hihetetlenül ravasz volt a bűnös! De, természetesen, az én észjárásomon nem tudott túljárni! Mais oui5.” Itt akaratlanul is kihúzta magát, és a szája sarkában egy kis elégedett mosoly jelent meg. „De hát a nőkön nem lehet csak a szürke agysejtecskéimet használva kiigazodni… Bár, ha így jobban belegondolok, a legbravúrosabb nyomozásom azért talán mégiscsak az Orient-expresszen volt, azért azt még eddig egyik más nyomozásom sem tudta felülmúlni! Pedig én aztán már mindenféle, rejtélyesnél rejtélyesebb ügyben nyomoztam, és már mindenféle embertől kaptam megbízást: fiataltól és öregtől, szegénytől és dúsgazdagtól, iparmágnástól, koronás főktől, sőt, ... igen... ha jól emlékszem, egyszer még egy halottól is!... Ah, Isten nyugosztalja szegény Emily Arundell kisasszonyt! Hiába! Zseniális mesterdetektív vagyok! A múltkor az állt az újságban, hogy amióta visszavonultam, híresebb vagyok, mint előtte!... Azt hiszem, ebben van valami...” Azzal végigsimította pompás bajuszát, arca ékességét. Nagyon szerette ezt a kackiás kis bajuszt, mindig is ez volt a gyengéje, hallatlanul büszke volt rá. Így aztán újból és újból megállapította:

4 5

Quelle idée! = Micsoda gondolat! Mais oui = De igen

95

„Hiába! Egy ilyen magánnyomozóhoz nagyon illik ez az igazi, hamisítatlan belga bajusz! Ezt már Miss Lemon is megjegyezte! Kár, hogy néhány ősz szál már megjelent benne...” Kicsit közelebb hajolt a tükörhöz, hogy jobban szemügyre vehesse azokat a fránya ősz szálakat. „Lehet, hogy be kellene festetnem? Állítólag fiatalít... Valahol olvastam, hogy van bajuszfesték is már, hasonló festék, mint amivel a nők is festetik a hajukat... Á, nem, azt hiszem, ez a hajfestési mánia csak múló hóbort a hölgyeknél, és pár év, vagy évtized múltán elmúlik!... Well, rendben, marad a bajusz olyan, amilyen most! Hamis bajusz! Quel horreur!6 És különben is: az én bajuszomnak még mindig nincs párja egész Londonban! No persze, a hajfestés, az más dolog... Lássunk is neki!” Bajuszára igen kényes volt, sok időt szentelt gondozására. Éjszakára mindig bajuszkötőt tett fel, ezt már egy órával ezelőtt levette, így most élvezettel nézegette, ahogyan harcsabajusza éppen úgy áll, ahogyan ő szereti, azaz a vége egy kissé felkunkorodik. Bár a bajuszát nem festette, de a haját igen. Most is, hálószobájának egyik kis szekrényéből elővett egy üvegcsét, és azzal – otthagyva egy kicsit a tükröt -, átment a fürdőszobába, hogy befesse a haját. Bár a Revivit – ez volt a termék neve – visszaadta eredeti hajszínét, igazán természetesnek hatott – sokan észre sem vették, hogy festett -, és elfedte az ősz szálakat, azonban sajnos nem volt igazán tartós, így aztán kb. kéthetente meg kellett ismételnie ezt a műveletet… A festés után következett még egy művelet: fogott egy kis fekete pamacsot, mely úgy nézett ki, mint egy paróka, csak kisebb volt, és azt óvatosan a feje búbjára illesztette, utána pedig ráfésülte a haját, éppen úgy, ahogyan azt a fodrászától tanulta. A fodrásza találta ki ezt a parókautánzatot. Eleinte igen érzékeny volt erre, és váltig állította, hogy ez ugyan nem paróka, de mára megbékélni látszott. „Ah, c’est ingénieux, ca! Tout de méme c’est bien imaginé, ca.7” – állapította meg újra.

6 7

Quel horreur! = Borzalmas! Ah, c’est ingénieux, ca! Tout de méme c’est bien imaginé, ca. = Ötletes! Ezt jól kitalálta!

96

A fürdőszobában végezve, újra a hálószoba felé vette az irányt. Megállt a tükör előtt, hogy megnézze még egyszer az eredményt: haját, és bajuszát. Elégedetten mosolyodott el. Végigsimította az arcát. „Nem ártana egy kis nyaralás, napfürdő, no és persze sok-sok nyugalom... Nyugalom... Nem is ismerem ezt a kifejezést szinte, olyan régen volt benne részem... Ahogyan így belegondolok, nem sok nyaralásom telt el nyugalmasan: a nílusi hajóutam, az európai utazásom az Orient-expresszen, a tengerparti nyaralásom során is belecsöppentem egy-egy gyilkosságba... Még jó, hogy nekem ez egyben a hobbym is! ... Azért egyszer jó lenne, ha megadatna nekem egy kis nyugalmas nyaralás.... Valami jó kis eldugott helyen... Talán valakivel... Talán...” De ezt még gondolatban sem merte befejezni... „Nos, most, hogy a fejemmel végeztem, jöhet az öltözködés: ing, nyakkendő, nadrág, zakó, mandzsettagomb, fekete zokni, lakkcipő… Úgy látom minden itt van az ágyon kikészítve…” A zakó begombolása előtt tekintette újra a tükörre tévedt. „Bár régebben igencsak köpcös voltam, de sajnos az utóbbi időben mintha eresztettem volna egy kis pocakot. No persze nem csoda, hiszen szeretem a jó francia konyhát és a kiváló belga söröket… Nos, úgy látom, a tükör is ezt mutatja: kissé meghíztam… Talán fogyókúráznom kellene… Vagy behúzom kissé, és akkor kisebbnek látszik… Bár azt nem gondoltam volna – ha jobban belegondolok -, hogy minél idősebb leszek, annál hiúbb vagyok.... na, de, vigasztaljon a gondolat, hogy ez a nők – és bizony – a férfiak többségével is így van... Különben is: azért lennék hiú, mert adok a megjelenésemre? Eh bien, szeretem az eleganciát, a lakkcipőt, a kemény kalapot, zavar a kopaszodásom, és ha bírálják a bajuszom… De ezzel nem vagyok egyedül… És ami még a külsőnél is fontosabb: én használom a kis szürke agysejtecskéimet, hiszen így oldottam meg már több mint száz bűnügyet… ” Közben elfordult a tükörtől és az előszoba felé indult. Ott leemelte a fogasról kabátját, kalapját, és a fogassal szemközti kis tükörben még egy utolsó, indulás előtti ellenőrzést tartott:

97

„Eh bien8, akkor nézzük is az összképet: magas homlok, értelmet sugárzó, fekete szemek, pompás, kackiás bajusz, tojás alakú fej... De... BELGA tojásfej!!! ... Meg aztán, senki sem tökéletes... A kopaszodásom ezzel a módszerrel szinte nem is látszik… Öltöny, nyakkendő rendben... Kabát, kalap… Minden rendben! Kiváló! Akkor indulhatok is a magánnyomozók báljára. Útközben még azért elgondolkodom ezen az új rejtélyen, amit Race ezredes osztott meg velem tegnap… Kalap… Kabát… Kulcs… Esernyő… Indulás!”

8

Eh bien = Nos.

98

Kardosné Bérczi Mária: Poirot a tükör előtt Avagy : Egy rejtély megfejtése Hastings kapitány elbeszélése Aggódom kedves barátom, Hercule Poirot miatt. Hetek óta nincs megoldatlan rejtély a közelében. A kinti meleg elől a hűvös szobába bújik. Unalmában egyre többet foglalkozik önmagával. Új bajuszkötőt vásárolt és tegnap úgy tűnt, a bajusza színe is egyre sötétebb. Ezért aztán nagyon megörültem, amikor találkoztam Mr Roy Gallagher felügyelővel a rendőrségtől és ő egy titokzatos halálesetről mesélt nekem. Azonnal meglátogattam barátomat, akit ismét a tükör előtt, borotválkozás közben találtam. --Vége az unalomnak!—kiáltással nyitottam be hozzá. Mire ő szemrehányóan felém fordult és higgadtabb viselkedésre intett. Ekkor láttam, hogy az arcán egy kis sebből szivárog a vér. Ijedten kértem elnézést a baleset okozásáért. Poirot megnyugtatott, hogy a vágást még az érkezésem előtt ejtette az arcán, de az utolsó darab kis timsóját, amellyel a vérzést próbálta elállítani, beleejtette a meleg vízbe. Valószínűleg már el is olvadt. Még egyszer elnézést kértem és hogy eltereljem a figyelmét erről a „veszteségről”, mesélni kezdtem a felügyelőtől hallott történetet. Néhány napja Mr Stanhope estefelé ért haza az irodájából. Egy fényűző házban laknak a város villanegyedében. Felesége, egy nagy vagyon örököse, nem volt otthon. Ez máskor is gyakran előfordult, ezért nem is kereste, hanem mivel a nagy meleg miatt megizzadt, indult a fürdőszobába zuhanyozni. Itt érte a meglepetés: nem tudott bemenni, mert az ajtó belülről zárva volt. Érezte, hogy baj van, nem hívott sem segítséget, sem tanút, hanem nagy erőfeszítéssel betörte az ajtót. Tágas fürdőszobájuk közepén a csillárra felakasztva találta feleségét. Látta, hogy halott, ezért állítása szerint nem nyúlt semmihez, hanem azonnal hívta a rendőrséget. Poirot itt megállította elbeszélésemet, rendbe szedte magát, kis tapaszt ragasztott a sebre és kérte, menjünk a felügyelőhöz, mert a helyszíni szemle eredményét tőle szeretné hallani.

99

Roy Gallagher felügyelő elbeszélése: Éppen a Stanhope-ügy iratait olvasgattam, amikor meglátogatott Hercule Poirot és hű társa, Hastings kapitány. Poirot elhárította udvarias érdeklődésemet sebesüléséről és azonnal a haláleset körülményeiről érdeklődött. Elmondtam, hogy az ajtót kívülről betörve találtuk. A zár és a retesz állapotából biztosan megállapítható volt, hogy az ajtó belülről volt bezárva. Az ablakon rácsok vannak, tehát eszerint csak öngyilkosság történhetett. A rejtély az, hogy a csillár a tágas fürdőszoba közepén van, távol a kádtól és mosdótól. Nem volt a fürdőszobában semmilyen mozdítható tárgy sem, amire az elhunyt felállhatott volna. Ezután Poirot még feltett néhány kérdést az elhunytról, a férjről és megkérte, hadd beszélgessen a szomszédokkal és az özvegyen maradt férjjel. Mondtam neki, hogy mi már kikérdeztük őket, de ő azt mondta, beszélgetni szeretne velük, mert abból sokszor többet lehet megtudni, mint a kérdezősködésből. Hercule Poirot elbeszélése: Az eddig hallottak alapján számomra is rejtély volt, mi történhetett. Felvillanyozott a dolog, szeretem az ilyen feladatokat, ahol a kis szürke agysejtek komoly munkájára van szükség. Olyan nincs, hogy egy megtörtént dologra ne legyen ésszerű magyarázat. Először a gyászoló férjjel beszélgettem, nagyon hamar éreztem, hogy gyásza őszinte. Kiderült, hogy egy ideje úgy érezte, megváltozott a felesége, nem szívesen járt társaságba és ha nem volt otthon, akkor többnyire pszichológusához ment. Ő elképzelhetőnek tartaná felesége öngyilkosságát, de a hogyanra ő sem talált magyarázatot. Ezután a szomszédokkal beszélgettem. Elmondták, hogy úgy tudják, a Stanhope házaspár békességben élt, az asszonyt az utóbbi időben ritkán látták elmenni hazulról. A szomszéd házban a nevelőnővel beszélgettem, aki elmondta, hogy ővele néha szóba állt Mrs Stanhope, amikor a háziak kisfiát levegőztette a kertben. Még a halála napján is, amikor a jeget hozták, megnézte a kis Tomot és megdicsérte, milyen szépen fejlődik.

100

A hallottak alapján egyre biztosabb lettem, hogy öngyilkosság történt és a megoldást is sejtettem, de ehhez még egyszer beszélnem kellett a férjjel és a felügyelővel. Ők a válaszaikkal megerősítették elképzelésemet. Hastings kapitány elbeszélése: Én is részt vettem Poirot-val a beszélgetéseken, de semmivel nem lettem okosabb. Mikor hazaértünk, barátom megkínált egy pohár wiskyvel és hűsítőül jeget adott hozzá, majd megkérdezte, tudom-e már a rejtély magyarázatát. Nemleges válaszomra azt mondta, néhány dologra felhívja a figyelmemet, hogy segítsen: timsó eltűnése a vízben, hőség, víz a fürdőszoba padlóján. Rajtam ez sem segített. Ezután Poirot elmondta a rejtély megoldását. Mrs Stanhope valószínűleg depressziós volt, férje elmondása szerint nagyon szeretett volna gyereket, de egy régi betegség miatt nem eshetett teherbe. Pszichológushoz járt, de ez sem segített állapotán. Elhatározta, hogy öngyilkos lesz, de tudta, hogy férje így nem kaphatja meg az életbiztosításért járó pénzt, ezért úgy kell rendeznie a dolgokat, hogy a férjét se gyanúsíthassák gyilkossággal és az öngyilkosság se legyen bizonyítható. A végzetes napon reggel hozták a heti jégadagot. Mrs Stanhope megvette a szokásos három jégtömböt, kettőt betett a jégszekrénybe, egyet bevitt a fürdőszoba közepére, gondosan bezárta és be is reteszelte belülről az ajtót, kötelet kötött a csillárra, hurkot készített a végére. A jégtömbre állva a nyakára illesztette a hurkot, majd kirúgta maga alól a jégtömböt. Tudta, hogy a nagy melegben estig elolvad a jég és a fürdőszoba közepén lévő lefolyón eltávozik. Most már csak egy kérdés vár megválaszolásra: elmondjuk-e a megoldást a felügyelőnek?

101

Kemény Zsófia: Marple kisasszony naplót ír Április 10. Kedves Naplóm! Jane Marple vagyok, és ma lettem 10 éves. El sem tudom mondani, hogy milyen jó ilyen öregnek lenni. Sok ajándékot is kaptam, de legjobban Neked örültem, meg a tortának, ami tele volt színes cukor drazséval. Anyukám egy csomót tett a torta tetejére. Csak azt nem értem, hogy miért tett két pirosat egymás mellé. Április 12. Tegnap nem történt semmi érdekes, de ma politechnika óránk volt, és kötni tanultunk. Már tudok simát és fordítottat kötni. Kaptam színes pamutot, és abból kötök majd egy sálat. A fiúk egész nap nevettek rajtam, mert még a szünetekben is csak kötöttem. Meghúzták a hajamat, én meg megkergettem őket. Április 17. Anyukám azt mondta, hogy a naplókba csak az érdekes dolgokat kell beírni, ezért nem írtam öt napja. De ma ellopták Lucy festékes készletét. Miss Thomas nagyon haragudott mindenkire. Pedig Miss Thomas nagyon szeret minket. Már 3 éve tanít minket, és még soha nem volt ilyen haragos. Mindenkit megkérdezett, hogy ki tud valamit Lucy festékéről, de senki nem jelentkezett. Pedig én tudtam, hogy Ben és Jack volt az, aki elvette. Hallottam, amikor azt mondták, hogy a padokat belülről ki akarják festeni. Meg is mondtam Miss Thomasnak, és Lucy vissza is kapta a festékeit. Ben és Jack büntetést kapott, én meg dicséretet. Április 23. Ma befejeztem a sálat. Nagyon szép lett. Úgy döntöttem, hogy a vegyesbolt felett lakó Bella néninek adom. Anyukámtól ma több fonalat is kaptam, pedig most már nincs is születésnapom. Azt mondta, hogy azért kapom, mert végre van valami, amit nem hagyok félbe 2 perc után. Én nem is értem, hogy miért mond ilyeneket. De kötni tényleg szeretek, és ha felnövök, sálakat, kardigánokat, és mellényeket fogok kötni. Csak felnőnék már végre!

102

Április 27. Elegem van a tanulásból! Sokkal jobban szeretek Bella nénivel, és szomszédjával, Charles bácsival beszélgetni. Charles bácsinak van két kutyája: Rose és Tim. Imádom őket. És ők is szeretnek engem. Jókat szoktunk együtt játszani. Charles bácsi néha meg szokta engedni, hogy én vigyem el őket sétálni. Ilyenkor habos kakaóval vár vissza, mert tudja, hogy hogy szeretem. A két kutyussal a parkba szoktunk menni. Nem engedem el őket soha, csak pórázon vannak, mert félek, hogy elfutnának. Charles bácsi kertjében póráz nélkül is lehetnek, mert onnan nem tudnak kimenni. Április 28. Bella nénitől és Charles bácsitól egy csomó érdekes dolgot lehet megtudni. El is döntöttem, hogy nem is megyek többet iskolába. Anyukám persze nem engedi meg. Szerinte nagyon sokat kell tanulnom. Én ezt nem is értem. Miért kell verset tanulnom meg történelmet? Charles bácsi sokkal izgalmasabb történeteket tud. Kár, hogy nem ő a tanárunk. Május 3. Már egy álló hete esik az eső. Utálom, ha ilyen rossz az idő, mert nem lehet kimenni, nem lehet semmit sem csinálni. Egész nap csak az ablakpárkányom ülök és kifelé bámulok az ablakon, vagy kötök. A második sálat kötöm már. Tegnap és ma is láttam egy fekete ballonkabátos bácsit az utcán. Az arcát nem láttam, mert úgy a fejére húzta a kalapját. És bicegett is. Nagyon félelmetes volt. Gyakran nézett hátra. Bella néni biztosan tudja, hogy ki is lehet az a bácsi. Délután át is megyek hozzá, és megkérdezem tőle. Május 4. Végül nem tegnap mentem át Bella nénihez, hanem ma, mert Anyukám rám szólt, hogy írjak leckét. Már alig várom a szünidőt, hogy ne kelljen ilyen dolgokkal foglalkozni. Bella néninél nagyon jó volt. Együtt teáztunk. Bella néni tanított nekem egy új kötésmintát is. És finom diós süteményt sütött. És a tea is finom volt. Azt mondta Bella néni, hogy tegnap ő is látta a fekete ballonkabátos bácsit, de ő sem tudja, hogy 103

ki lehet. De Bella néni nagyon furcsán viselkedett. Figyelmeztetett, hogy ne foglalkozzak olyan dolgokkal, amik nem vonatkoznak rám. Ezt nem értem. Május 5. Ma Charles bácsit megkérdeztem az idegen bácsiról. A kutyasétáltatás után volt időnk beszélgetni. Ő a hentesnél találkozott a bácsival, és úgy látta, hogy volt valami a kabátja alatt, de amint észrevette Charles bácsit, elsietett. Ez egyre izgalmasabb. Holnap átmegyek majd Mary-hez, a legjobb barátnőmhöz, és megkérdezem, hogy ő nem tud-e valamit. Persze Anyukámnak majd azt mondom, hogy az osztály egy színdarabot ad elő, és a szerepünket kell gyakorolnunk. Egyébként ez igaz is, csakhogy a szereptanulásnál sokkal izgalmasabb dolgok is vannak. Anyukámnak azt sem mondom el, hogy a darabban egy fát játszom, és nem is szólalok meg az egész darabban. Mary viszont egy aranyos kutyát játszik, és ugatnia kell. Szegény nagyon lámpalázas. Remélem, nem megy el a hangja az előadáson. Május 7. Este 9 óra van, és a paplan alatt írok. Anyukám azt hiszi, hogy már régen alszom. Szerencsére holnap nem kell iskolába menni, és lehet egy kicsivel tovább aludni. Tegnap voltam Mary-nél. Ettünk süteményt, és beszélgettünk. Elmondtam neki, hogy mit láttam, és hogy mit mondott Bella néni és Charles bácsi. Mary szerint buta vagyok, és már megint csak képzelődöm. Így aztán nem mondtam neki mást, és lementünk a parkba játszani. És képzeld el, kedves naplóm, megláttuk a ballonkabátos bácsit. Meleg volt, sütött a nap, és mégis rajta volt a kalap meg a kabát. Mary és én is nagyon megijedtünk, és el is akartunk futni, de aztán kitaláltuk, hogy követni fogjuk a bácsit. Nagyon nehéz volt, mert mindig hátrafordult, de végül sikerült, és megtudtuk, hogy a hotelben lakik. Oda nem mentünk már be. Május 9. Tegnap szörnyű dolog történt: eltűntek Charles bácsi kutyái. Egész délután kerestük őket, de nem lettek meg. Charles bácsi reggel elvitte őket sétálni, és délután kint játszottak a kertben, de vacsorára már sem Rose, sem Tim nem volt ott. Charles bácsi nagyon szomorú, mert az elején azt hitte, hogy én vittem el a kutyákat sétálni, de nem én voltam. Holnap iskola után megint keresni fogjuk a kutyákat. Az egész

104

osztály. Még Ben és Jack is. Ők nyomozó szakkört akarnak szervezni. Lehet, hogy én is tag leszek. Ez olyan izgalmas! Május 10. Ma délután megalakult St. Mary Mead első nyomozó szakköre. Első ügyünk Charles bácsi kutyáinak megkeresése lesz. Charles bácsi kertjében a fiúk lábnyomok után kutattak, de Mary és én Bella nénihez mentünk megkérdezni, hogy nem látott-e valamit. Bella néni azt mondta, hogy ő nem látott senkit, és megkért minket, hogy most ne maradjunk nála. Mindig szereti, ha ott vagyok, és most nem értem, hogy mi történhetett. Pedig Mary anyukája sütött süteményt, és még abból is vittünk nekik. És Bella néni igazán szerette Rose-t és Timet. Május 12. Tegnap nem volt időm írni, mert sokáig tanulnom kellett. Rose és Tim még mindig nincs meg. Charles bácsi egyre szomorúbb. A két kutyusnak még vacsorát is kitett a kertbe, de Bella néni macskája, Betsy ette meg. Holnap Mary meg én elmegyünk a parkba nyomok után kutatni. A ballonkabátos bácsit is nagyon régen láttuk. Hátha legalább róla ki tudnánk deríteni, hogy kicsoda. Május 14. Ma befejeztem életem első kendőjét. Két napja esik az eső, így nem tudtunk elmenni a parkba Mary-vel. Anyukám szerint egyre szebben kötök. Már saját magam is ki tudok találni új mintákat. Most szürke fonalat szeretnék, mert az a kedvenc színem. Talán köthetnék egy sapkát. A két kutya még mindig nem ment haza. Furcsa, hogy mindketten eltűntek, és nem csak egyikük. Biztosan együtt vannak valahol. Május 15. Tragédia történt. Miss Thomas feleltetett történelemből, és szinte semmit sem tudtam, hiszen nem is készültem. Otthon el sem mertem mondani. Pedig anyukám mondta, hogy tanuljak. De nem értem rá, mert reggeltől estig Rose és Tim jár a fejemben, és szegény Charles bácsi. Most készülnöm kell, mert holnap javíthatok.

105

Május 16. A felelés sikerült, javítottam, de a nyomozás még mindig eredménytelen. Charles bácsinak holnap lesz a születésnapja, és Rose és Tim nem lesznek ott vele. Tennem kell valamit. De ma már nem lehet, mert sötét van. Május 18. Kedves naplóm képzeld el, tegnap csoda történt. Megtaláltam az eltűnt kutyákat. És majdnem teljesen egyedül megfejtettem egy rejtélyt. Iskolából hazafelé a hotelhez mentem, hátha meglátom a ballonkabátos bácsit. Belestem az ablakon, bár tudom, hogy ezt nem illik, és nem is szabad, de mintha ugatást hallottam volna. És tudod, hogy mit láttam? A ballonkabátos bácsi éppen Rose-ról festett egy képet. Nem mertem egyedül bemenni, ezért elszaladtam Charles bácsiért, és együtt visszamentünk a hotelhez. Benyitottunk a szobába, és Charles bácsi nagyon kiabált az idegen bácsival, de a két kutyus nagyon örült a gazdájuknak. Össze-vissza nyalogatták a kezét. És az én kezemet is. És akkor kiderült, hogy a ballonkabátos bácsi igazi festő, és Bella néni kérte fel, hogy fesse le a két kutyát Charles bácsinak, születésnapi ajándékként. És én pont tegnap, a születésnapján találtam meg őket. Bár Bella néni is aznap adta volna át a festményt, és vitte volna vissza Charles bácsinak Rose-t és Timet. Charles bácsi nagyon örült, de kicsit haragudott Bella nénire, amiért nem szólt neki. Ezért volt Bella néni olyan furcsa. Meglepetést akart szerezni, és titokban kellett tartania, hogy ő tervelte ki az egészet. Végül minden nagyon jól sikerült, mindenki nagyon boldog volt. Én meg nagyon büszke voltam magamra. Úgy döntöttem, hogy talán nyomozó leszek, ha felnövök.

106

Lakatos Eszter: Miss Marple és Poirot találkozik Kedves barátomnak, Hercule Poirot-nak – saját elmondása szerint – sose volt olyan esete, amelyben akkora bakot lőtt volna, mint a Fairway Hall-i gyilkosságban. Ezt persze sose mondta ki így, nem magát szidta, hanem az elkövetőt dicsérte. Amit ide leírok, annak nagy része saját tapasztalat, de néhány dologgal Poirot, Jane Marple vagy Lady Farraday egészítette ki a történetet. Az egész egy napos tavaszi délutánon kezdődött, amikor Poirot-val karosszékekben nyugtattuk öreg tagjainkat. Nem is sejtettük, hogy a nem túlzottan kívánt kaland ott toporog az ajtó előtt. Poirot inasa, Georges jött be: - Valami Lady Farraday keresi önt, uram. Beengedjem? - Persze, Georges, engedje csak be. Ugyan nem tudom ki az, de majd megismerem. Remélem, tudja, hogy már visszavonultam a nyomozásból. - Igen, Hercule bácsi, tudom, hogy visszavonultál, bár azt is tudom, hogy nálad ez nem jelent semmit. – szólalt meg kedves, szép hangon a látogató. Háttal ültem az ajtónak, de arra fordultam, hogy megtudjam, ki a titokzatos Lady Farraday, aki „Hercule bácsinak” szólítja, és letegezi Poirot-t. - Cherry! – szakadt ki belőlem a kiáltás. A vendégünk Charlotte Harris, Poirot egyik legkedvesebb barátnéja, akit mi csak „Cherrynek” becéztünk. 3 éve nem láttam már. Nem sokat változott, csak valahogy asszonyosabb lett. Nem mintha kigömbölyödött volna, most is kitűnő alakkal rendelkezett, csak valami kis komolyság volt abban az örökvidám tekintetében. Még mindig nagyon fiatal volt, talán 18 éves ha lehetett, de én 3 évvel ezelőtt se tekintettem gyereknek. Nem volt különösen szép, nem járt csillogó ékszerekben és selyemruhákban, de egész lényéből sugárzott valami határozott elegancia. Sima, vállig érő barna haját kontyba fogta, barna szeme, akárcsak egész arca mosolygott. Mindent összevetve elbűvölő jelenség volt, mindennek a tetejébe pedig felettébb okos. - Jó napot, Hastings kapitány! Csak egy percre ugrottam be, hogy meghívjam Hercule bácsit és magát a Fairway Hallba, hétvégére. Úgyis eljönnek, tudom. Viszlát! Au revoir! – azzal a szeles francia lány kiviharzott az ajtón. - Poirot, mért nem szólt, hogy Cherry férjhez ment! – szidtam a barátom.

107

- Azért, mert magam se tudtam. Az újságok ugyan írtak arról, hogy „a jóképű, minden leányszívet megdobogtató Richard Farraday megnősül”, de nem is sejtettem, hogy Cherryt veszi el. – barátom arcáról sütött az őszinteség, úgyhogy kénytelen voltam hinni neki. Ennyiben maradtunk, és elmentünk Fairway Hallba. Ott sorra értek minket a meglepetések. Úgy látszott, Cherry találkozót akar rendezni: meghívta az elég öreg Jappot, egy fiatal rendőrtisztet, Dermot Craddockot, Sir Henryt, és egy kedves öreg nénikét, akiről már hallottam, Miss Jane Marple-t. Igazi nyomozó csak Miss Marple és Poirot volt, akiket ösztönösen össze is hasonlítottam: mindketten kb. 70 évesek, pályafutás tekintetében Poirot öreg, Jane Marple pedig fiatal. Egyvalamiben viszont hasonlítottak: egyikükről se gondolta volna az ember, hogy különleges képességei vannak. Kettejüket látva, mindenkiben felmerült egy kérdés, aminek végül Cherry adott hangot: - Tudjátok, Jane néni és Hercule bácsi, már rég próbálom eldönteni, hogy melyikőtök a jobb nyomozó, de még mindig nem sikerült. Annyira különböznek a módszereitek, ti magatok, de még az esetek is, amiken dolgoztok, hogy lehetetlenség megállapítani, ki az ügyesebb közületek. Ha legalább egy ügyön dolgoznátok mind a ketten, az nyújtana egy kis segítséget, de még az se. Tudom, hogy szörnyűség, amit mondok, de nem ártana itt és most egy gyilkosság… Másnap Cherry zihálva, és kipirult arccal rontott be a reggelire: - Nem illenék ilyet mondanom, de pont kapóra jött! Egy gyilkosság! Most jött be hozzám sírva az egyik szobalány, Rosalie. A húgát… meggyilkolták! - Biztos, hogy gyilkosság? – kezdte az óvatos Japp. – Nem lehet természetes halál vagy öngyilkosság? - Hát, én azt, hogy kiáll egy kés a hátából nem tekinteném egyiknek se. Sőt, mielőtt megkérdeznétek, nem egy egyszerű rabló, mert el nem vittek semmit. - Miss Marple és Poirot egyszerre lendült működésbe: - Be tudnád küldeni ezt a Rosalie-t? - Igen, megyek is, megkeresem. – azzal Cherry kiment. Úgy 10 perc múlva félénken bejött a szobalány. A húszas évei közepén járó, jelentéktelen külsejű lány volt, az a fajta, akit általában észre se vesznek, és akiből több ezer van a világon. Szőkés, seszínű haja befonva, kicsi, barna szemei duzzadtak és vörösek, még csillogott bennük néhány könnycsepp. A „kihallgatását” Poirot intézte, Miss Marple csak kötögetett, és néha föl-föl pillantott.

108

- Nyugodjon meg, mon cher, és üljön csak le. Most pedig mondja el szépen, mi történt. - mondta barátom, mire a lány nagy szipogások közepette elkezdte történetét: - Az volt, möszjő, hogy este Beatrice nem jött haza. Nincs baj, gondoltam, hiszen már felnőtt, 23 éves, meg szereti a bulikat, hát nem csoda, ha sokáig kimarad. Éjfél körül járt az idő, amikor lefeküdtem. Reggel se találtam otthon Beát, de még mindig nem idegeskedtem. Aztán, amikor elindultam ide, valamit meg akartam nézni a sövénynél, és akkor megpillantottam. Borzalmas volt, először el se akartam hinni. Az én egyetlen húgom, az én kicsi Beatrice-om meggyilkolták! – idáig jutott csak, mert itt zokogásban tört ki. Innen Poirot vette át a kezdeményezést: - Mondja, mademoiselle, voltak a húgának férfi barátai? Esetleg udvarlója? - Bea nagyon szép volt, és mitagadás, nem vetette meg a férfiak társaságát, de csak egy komolyabb udvarlója volt, Patrick Weidmayer, egy német származású fiú. - És milyen ez a Patrick? Heves, nyugodt? És milyen a volt kapcsolata a húgával? Sokat veszekedtek? - Patrick nem nézte túl jó szemmel Beatrice kicsapongásait, de nem veszekedtek, mert Patrick nem olyan heves természetű. Bár így, hogy mondja, mintha az utolsó napokban nagyon zaklatott lett volna. - Köszönöm. És végül a teljes nevét, ha lenne szíves, mademoiselle? - Rosalie Marianne Wellington. Rosalie kiment, és néhány perc múlva Cherry jelent meg egy nem túl szép, de megnyerő arcú fiatalemberrel. - Ő itt Patrick Weidmayer, Beatrice udvarlója. Mivel gondoltam, hogy beszélni akartok vele, ezért míg szegény Rosalie-t kínoztátok, én lementem a faluba megkeresni. – azzal elénk is tolta Mr. Weidmayert. Pont oldalról láttam, úgyhogy volt alkalmam megfigyelni. Kicsit rongyosan volt öltözve, még ha nem is nézett ki csavargónak. Enyhén hullámos, sötétbarna hajára ráfért volna egy hajmosás, de arca frissen volt borotválva, látszott, ilyen tekintetben ad magára. Ha nem lett volna piszkos, és nem lett volna egy nagy anyajegy a bal arcán, nagyon jóképű férfi lehetett volna. Visszafogott arckifejezéséből látszott, hogy magába fojtja érzelmeit. Az ilyen fajta szokott gyilkosságot elkövetni. - Kérem, kérdezzenek csak, amit akarnak. Bár még nagyon fáj, ami történt, a kérdéseikre megpróbálok válaszolni. – nagyon kellemes hangja volt, engem Cherryére emlékeztetett, mintha az övé lett volna, csak férfikiadásban. 109

- Nos, drága fiam, ha lenne szíves elmondani, hogy mit csinált tegnap este? – most Miss Marple kérdezősködött. - A helyi vendéglőben vacsoráztam, amikor bejött oda Beatrice, és egy másik fiú. Nem szóltam oda nekik, de amikor Beatrice hazafelé indult, mellészegődtem. A házáig kísértem, aztán én is hazamentem. Úgy éjfél körül válhattunk el egymástól. - Mondja csak, fiatalember, nem veszekedtek véletlenül? - Nem, dehogy… pontosabban… mindegy, egy idő után úgy is kiderülne. Igen, veszekedtünk. Nem helyeseltem, hogy más férfiakkal jár vacsorázni. A házáig hallgattam, de aztán még mielőtt elváltunk volna, megmondtam neki, hogy vagy hagyja abba ezt az életmódot, vagy engem nem lát többé. Utána otthagytam. - Semmi más nem történt? - Nem, nem történt más. Még kést se szúrtam bele. – valami volt a hangjában, amitől nagyon ellenszenvesnek találtam. Ezek után Poirot felkerekedett, és lesétált a faluba, hogy beszéljen az orvossal, és ha lehet, megnézze a tetemet. Dr. Alley szívesen megosztotta velünk tapasztalatait: - Egyértelmű, hogy a döfés azonnal megölte. A gyilkos tudta, hova kell szúrni, és ilyen ismeretek birtokában nem volt szüksége nagy testi erőre. Az áldozatot igen nyakatekert állapotban találtuk, valószínűleg valami zajt hallott, és csak a fejét fordította hátra, hogy megnézze mi az, amikor lesújtott rá az az ember. De most jöjjenek csak, és nézzék meg maguk a tetemet. – azzal átvezetett minket egy szobába, ahol egy ágyforma valamin, egy lepedővel letakart test hevert. Fölhajtotta a lepedő. El kellett ismernem Beatrice Wellington tényleg nagyon szép lány volt. Bár azt hiszem, a szép fejecskéje belül igen üres lehetett. - Nem találtak semmit, ami esetleg utalhatna arra, ki volt az elkövető? – kérdezte barátocskám. - De, épp ezt akartam mutatni. – egy zsebkendőt mutatott, amin P. W. monogram állt. Elég egyértelműnek látszott, kié. Poirot-val sietősen visszatértünk a kastélyba, ahol a barátom közölte Jane Marple-lal a tapasztalatait. Úgy látszott -- talán pont Cherry kijelentése miatt -- nemhogy versengtek volna, hanem egyenesen összedolgoztak. Mindketten figyelmesen szemlélték a zsebkendőt. Én távolabb ültem, úgyhogy néha nem nagyon hallottam mit beszélnek. - Nézze csak… nem furcsa, olyan messze van a P a ponttól. – ezt Miss Marple mondta. 110

- És nézze, mintha cérna darabok lennének… valaki felfejtette a hímzést… valószínűleg tényleg ő… de miért? – ez utóbbit már olyan hangosan mondta barátom, hogy összerezzentem. - Mindjárt megtudjuk. – mondta Miss Marple, és csöngetett. – Kérem, hívja be Rosalie-t. - Igenis, asszonyom. – néhány perc múlva meg is jelent Rosalie. - Hívatott, asszonyom? - Igen, kislányom. Kérem, mondja el, mit gondol a húga udvarlójáról, erről a Patrickról. - Nagyon kedves, csöndes fiú. Értelmes is, bár szerintem elég lusta. Én csak tudom, együtt jártam vele egyetemre. Mindent összevetve Beatrice igazán boldog lehetett, hogy ilyen udvarlója volt. - Egyetemre? – Miss Marple-t ez a szó ragadta meg. – Milyen egyetemre járt, kedvesem? - Orvosira, de nem volt pénzem végigjárni, ezért abba kellett hagynom. - Köszönjük, mademoiselle, azt hiszem, ezzel már meg is mutatta ki a gyilkos. Kérem, ide tudná hívni Lady Farradayt, Mr. Weidmayert, és örülnék, ha ön is itt maradna. - Lady Farraday sajnos nincs itthon, de én itt maradok, és hívom Patrickot is. – kisietett. Csöndben ültünk negyedóráig, mikor aztán benyitott Rosalie, Patrick és dr. Alley társaságában. Poirot rögtön belekezdett a mondókájában: - Hölgyeim és uraim, Miss Marple és én sokat gondolkodtunk Beatrice Wellington meggyilkolásán. Mondjam én, vagy inkább ön mondja Miss Marple? – kérdezte barátom. - Mondja inkább ön, monsieur, Cherry szerint ön nagyon ért a bűnügyek előadásához. - Köszönöm. Szóval, Mesdames et Messieurs, átgondoltuk Mademoiselle Beatrice halálát. Az első számú, és egyben a legesélyesebb gyanúsított, Monsieur Weidmayer. Mint Mademoiselle Rosalie-tól tudjuk, Mr. Wellington ért az orvostudományhoz, és a helyszínen találtunk egy zsebkendőt, amelyen a P. W. monogram olvasható. Így minden tökéletes lett volna, csak van néhány dolog, ami nem stimmel, hogy a fiatalság kifejezéseivel éljek. – itt láttam, hogy Patrick elfojt egy mosolyt. – Ha Monsieur Patrick és Mademoiselle Beatrice veszekedtek is, az kinn, a

111

ház előtt történt, és M. Patricknak nem volt a keze ügyében semmiféle kés, amivel Beatrice-t megölje. És ha lett volna, akkor találtunk volna ujjlenyomatokat. Nem! - Beatrice-t valaki előre megfontolt szándékkal ölte meg. A zsebkendőt direkt hagyta ott. Nézzék meg, ha jobban megvizsgálják, láthatják, a P nagyon messze van a ponttól. Hogy miért? Egyszerű megmagyarázni, az a betű eredetileg nem P volt, hanem R. Valaki, mégpedig Rosalie Wellington felfejtette az R szárát. Idáig rendben volt, de itt jött a leglényegesebb kérdés: Miért? Miért ölte meg Rosalie a saját húgát, és miért akarta Patrickra kenni az egészet? - Erre is találhatunk megoldást. Mademoiselle Rosalie átlagos külsejű lány, akit sugárzó húga mellett szinte észre se lehetett venni. A szürke, mindennapi arc mögött viszont szokatlanul heves érzelmek lapulnak. Monsieur Patrick kétségtelenül vonzó férfi, nem csoda hát, ha Rosalie azonnal beleszeret, és féltékeny lesz a húgára. Mindemellett gyűlöli is Patrickot, amiért nem vesz róla tudomást. Mindent előre megtervez. Megöli Beatrice-t, Patrickra tereli a gyanút, és a végén esetleg kijelenti, hogy látott vagy hallott valamit, ami felmenti a fiút, aki esetleg örökre hálás lesz neki. A gyilkosságot valami sorozatgyilkos számlájára írják, és minden szép lesz. Csakhogy nem számolt Hercule Poirot-val és Jane Marple-lel. Mademoiselle? – fordult Miss Wellington felé. - Önök tényleg zseniálisak. Csodálatosan megoldották az ügyet. Csakhogy engem sose fognak elkapni. – a szemében határozottság volt, és a hangja is egész más lett. – Ugyanis van egy kis hiba az egészben, amire önök nem jöttek rá. Nem is volt gyilkosság! És ekkor, mintegy végszóra, egy fiatal lány lépett be az ajtón. Azonnal felismertük: a „halott” Beatrice volt. Kedvesen csicseregni kezdett: - Bizony, bizony, nem haltam meg, sőt be kell vallanom még valamit: engem nem Beatrice Wellingtonnak, hanem Elizabeth Farraday-nek hívnak. Sőt a többiek se azok, akiknek látszanak. – közben Patrick egy zsebkendőt vett elő, és legnagyobb csodálkozásomra letörölte az anyajegyét. Beatrice-Elizabeth folytatta: - Mivel ezt osztották rám feladatul, bemutatom önöknek a mi kis „családi csalás”-unk résztvevőit: dr. Alley: az édesapám Arthur Farraday, Patrick Weidmayer: a bátyám, Richard Farraday, és végül Rosalie Marianne Wellington: az egész kitalálója és megszervezője, a világ legkiválóbb színésze, Lady Charlotte Farraday, Cherry. Erre Cherry levette a parókáját, ami alól kibomlott fényes barna haja. Nagyot fújt.

112

- Nem gondoltam, hogy nem jöttök rá. Azt hittem, rögtön fölfedezitek, hogy az egész csak egy nektek kitalált színjáték. Na, ne nézzetek már ilyen csúnyán, hanem menjünk vacsorázni. Ja, és légy szíves adjátok vissza a szakácsnőnek, Rosie Weisnek a zsebkendőjét. Nem fog haragudni az átalakításért, már tud róla. – azzal kedélyesen felszaladt a szobájába, hogy megszabaduljon szobalányi gönceitől (ahogy ő fogalmazott). Kis, belga barátommal még sokszor felemlegettük ezt az esetet. Azóta szinte szállóigévé vált köztünk: „Bakot lőttem, mint Fairway Hall-ban”.

113

Nagy Ágnes: Poirot a tükör előtt Kilépett a reptéri ajtón. A szél egy pillanatra az arcába csapott. Egy meghívót tartott a kezében. Amióta megkapta, csak erre tudott gondolni. Budapest! Az emlékek elhomályosították a szemét. Felemelte a kezét, odaintett egy taxit. A kocsi megállt. Az férfi rezzenéstelen arccal állt és várt. A sofőr kelletlenül kiszállt, odament és a bőröndöt beemelte a csomagtartóba. Eközben az utas beszállt. - Jó napot! A Hotel Astoriához legyen szíves! És kérem, lassan menjen!– mondta csendesen a férfi, kényelmesen elhelyezkedett, kalapját és sétapálcáját maga mellé tette az ülésre. Hosszú, fekete kabátjáról egy apró pihét söpört le. Benyúlt a zsebébe, egy apró tárgyat vett elő és a tenyerébe rejtette. Még ilyen fura szerzetet! – gondolta magában a taxis, és mogorva ábrázattal elindult a megadott szálloda felé. Ahogy közeledtek a város felé, a férfi egyre nagyobb érdeklődéssel figyelte az utat, az elsuhanó épületeket. A belvárosban haladva, bár leplezni próbálta már némi izgalom látszott az arcán. Megérkeztek. Kifizette a számlát. Ahogy a kalapjáért és sétapálcájáért nyúlt, apró remegés futott át arcán, a kezében szorongatott apró tárgyat visszacsúsztatta a zsebébe. Nagy levegőt vett, és kiszállt a taxiból. Megállt és felnézett az épületre. A szálloda londinere hangosan köszöntötte, miközben a sofőrtől átvette a csomagot. Az idős férfi határozott léptekkel besétált az ajtón.

- Judiiiiiiiit! Judiiiiiiiiiiiiit! – kiabáltak utána a folyóson. - Most telefonáltak a reptérről, hogy a kiküldött autó későn érkezett meg, sajnos elkerülték Mr. Poirot-t! Látták őt egy taxiba beszállni! Úgy érezte, hogy a lába alól kicsúszik a talaj. Végig simított fekete haján. Csak nyugalom! Minden rendben lesz! – gondolta. A meghívóhoz csatolt levélben ott van pontosan a szálloda neve és címe, M. Poirot tudni fogja, hová kell mennie. Azonnal felhívja a szállodát, értesíti őket. Pedig olyan jól megszervezett mindent. Alig merte

114

elhinni, hogy M. Poirot elfogadta a meghívást, és eljön Budapestre. És most ez az apró kis hiba! – bosszúsan indult a telefonhoz. - Jó napot, M. Poirot! Örülök, hogy vendégül láthatjuk! Gondoskodtunk a szobájáról. Ms. Ambrus már telefonált, értesített minket, hogy az autó későn érkezett, elkerülte Önt. Elnézését kéri a kellemetlenségért. A megbeszéltek szerint délben itt lesz Önért. – mondta a recepciós és átadta a szobakulcsot a londinernek. Miközben felmentek a szobába, M. Poirot-n újra apró remegés futott végig. Az emlékek megrohanták. Megálltak a szoba előtt. Ránézett a számra – a 303-as! -, és szeme elhomályosodott. Belépett az ajtón. A londiner gyorsan letette a bőröndöt, kiment, és halkan behúzta az ajtót. M. Poirot csak állt és lassan végig nézett a szobán. Az emlékeiben még most is élénken élt a szoba képe. Nem sokat változott. Az ágy, a fotelek, a lámpa, a szőnyeg, a függönyök mind, mind visszaidézték azokat a régi napokat. Az egyik sarokban pedig még mindig ott állt a hatalmas tükör. Miközben odasétált, zsebébe csúsztatta kezét, ahol az apró tárgy lapult. Kihúzta, szétnyitotta tenyerét. Egy apró medalionon fémkerete megcsillant a beszűrődő napsugártól. Kipattintotta a fedelet, majd felemelte a fejét és a tükörbe nézett. A barna, csillogó, faragott keretben álló tükörből azonban nem a saját képmása, hanem egy gyönyörű, fiatal lány arca mosolygott rá. Mintha csak a medalionból a tükörbe költözött volna. A nap még nagyobb fénnyel tűzött be a nyitott ablakon, aranykerettel vonva be a látomást. Poirot mozdulatlanul állt és nézte a lányt. Nézte hosszú, aranyló haját, meleg barna szemeit, kedves mosolyát, karcsú alakját. Ekkor halk kopogás hallatszott, megtört a varázs, a látomás eltűnt. M. Poirot gyorsan becsukta a medaliont, visszacsúsztatta a zsebébe és ajtót nyitott. A küszöbön egy fiatal lány állt. - Jó napot M. Poirot – köszönt a lány. - Örülök, hogy látom! Engedje meg, hogy személyesen is bemutatkozzam, Ambrus Judit vagyok. Szeretném elnézését kérni, a reptéri apró kellemetlenségért. - Jó napot Ms. Ambrus. Ne aggódjon, nem történt semmi! Én intéztem így! Szerettem volna egyedül lenni, amikor visszatérek ide, Budapestre, ahová egy nagyon szép emlék köt. – válaszolt M. Poirot. – De gondolom, ezt Önök is tudják, hisz nem lehet véletlen a 303-as szoba! – mosolygott cinkosan. Judit elmosolyodott. Kicsit izgult, hogy vajon jó ötlet-e, ugyanazt a szobát lefoglalni. De úgy látszik, sikerült kellemes meglepetést okozni. Mikor felmerült benne az ötlet, 115

hogy a díjátadásra M. Poirot-t meghívják, utána nézett, járt-e valaha Budapesten. Kiderült, hogy fiatal éveiben egy nyomozás során már járt a városban. Felkutatott, végig olvasott minden akkori újságot, hátha talál valami apró hírt a látogatásról. Így bukkant a nyomára egy kedves idős asszonynak, aki akkoriban M. Poirot segítségére volt a nyomozás során. A hölggyel beszélgetve lassan kibontakozott egy románc története. Úgy gondolta, ha a kedves, idős hölgynek jól esett felidézni a történteket, M. Poirot is örülni fog a találkozásnak. - Akkor indulhatunk is, ugye, M. Poirot? – kérdezte. - Természetesen – válaszolt M. Poirot, felkapta a kalapot és a sétapálcát, karját nyújtotta a lánynak. - Poirot úr, tudom, hogy fárasztó volt az utazás, de mint a levelemben is jeleztem, egy meglepetést tartogatunk az Ön részére. Csak egy rövid séta, és máris ott vagyunk. - Igen, köszönöm. Már alig várom, hogy kiderüljön a maga kis meglepetése – mosolygott az idős férfi, és azzal elindultak. A szállóból kilépve, mintha az időjárás is kedvezni akart volna, a decemberi nap vakítóan ragyogott. Amíg sétáltak a férfi érdeklődve nézte a gyönyörű házakat, a siető embereket. Olyan más most minden, és mégis annyira ismerős. Mesélt az akkori Budapestről, a bűntényről, aminek megoldásához a segítségét kérték, a fiatal, gyönyörű lányról, akit beosztottak mellé, hogy idegenvezetője, segítője, tolmácsa legyen. Elérkeztek a Gerbeaud cukrászdához. - Megérkeztünk – szólt Judit. – Kérem, Poirot úr, fáradjon be velem, szeretném, ha találkozna valakivel. Poirot, mióta meglátta a szobája számát, sejtette, hogy mi lesz az a meglepetés, ami vár rá. De most, hogy már csak pillanatok választották el tőle, hogy találkozhasson vele, nem merte elhinni, hogy ez megtörténhet. Újra remegés futott át rajta, ahogy beléptek a cukrászda ajtaján. Rögtön tudta, ahogy meglátta, hogy még is igaz! Sietős léptekkel az asztalhoz lépett. Az idős hölgy a kezét nyújtotta, Poirot könnyes szemmel csókolta meg. Egy szót sem szóltak, a hölgy visszaült, intett a férfinek, hogy ő is foglaljon helyet. Csak nézték szótlanul egymást. Judit állt az ajtóban és meghatódva figyelte a két idős ember találkozását. Nem akarta őket megzavarni. Rövid üzenetet írt egy papírra.

116

M. Poirot! Holnap tisztelettel várjuk a díjkiosztó ünnepségen, az autó 15 órakor várja a szálloda előtt. További szép délutánt Önöknek! A. J. Odament az egyik felszolgálóhoz, és megkérte, hogy távozás előtt adják át M. Poirotnak, majd távozott a cukrászdából. A téli napsütésben miközben lassan sétált a szerkesztőség felé, nézte a házakat, az embereket és fülébe visszacsengtek Poirot szavai…

117

Németh Ibolya: Marple kisasszony naplót ír 1. Ha a korom kérded, elmúltam már negyven. Felette is van már jópár tavasz, lelkem. Angliában élek, egy nagy csendes házban, Miss Marple a nevem, de csak kitaláltan. Agathe Christie-nek köszönhetem létem, Megalkotott engem, valamikor régen. Szereplője voltam sok-sok híres könyvnek, magánnyomozója krimi-királynőnek. Nem maradt előttem megoldatlan eset, Erről voltam híres: az öreg hölgy remek! Egyet sajnáltam csak, hogy amíg én éltem, Hercules Poirot-val miért nem beszéltem. Férjhez sose mentem, magányosan élek, Unokaöcsémhez nagy-néha benézek. Meglátogat ő is, szeret hozzám jönni, Régi bűnesetet, párat, felidézni. 2. Tőle kaptam nemrég ezt a kicsi könyvet, Bőrkötésű, barna, lapjai még szűzek. Arra kért a drága, írjak bele néha, Ha meghalok, legyen ez a hagyatéka.

118

Írjam bele mindazt, ami velem történt, Hogyan nyomoztam ki sok száz, ezer bűntényt. Őrizzen a napló híres eseteket. Ravasz gyilkosokat, kegyetlen tetteket. Ha én már nem leszek, olvashassák néha, Így emlékezzenek az öreg Marplé-ra: Kötögetés közben mindent megfigyeltem, Logikai láncot közben megfejtettem. Meglepett a kérés, nem gondoltam volna, Öreg fejjel legyek egy napló írója! Sokáig merengtem, meg tudom-e tenni, Néhány régi emlék elő fog-e jönni. 3. Annyi minden történt, melyikkel is kezdjem, Melyik lesz a kedvenc, mivel nyissam könyvem. Az utcánkban lakott egy idős kis néne Annuskának hívták, fáj a szívem érte. Volt egy kis trafikja, házi süteménye, újságja és minden ezer apró cikke. Szerette a város apraja és nagyja, Nem volt ellensége, se nem haragosa. Egyedül élt, férje, rég költözött tőle, Szép úri dámának lett a szeretője. Húsz éve is annak, hogy a lányát látta, E kis városkában nem volt maradása.

119

Egy szép nyári reggel azt vettük mi észre, Zárva maradt a bolt, nem jött ki a néne. Kérdezgettük egyre, tán csak nem baj érte? Bementek hát hozzá, s ott feküdt szegényke. A szoba feldúlva, felforgatva minden, Vajon mi hiányzik? S ki a tettes itten? A szomszéd azt mondta, látott egy legénykét, Reggel korán erre járni semmi kétség. Utánaeredtek, el is fogták menten, Gyilkos - kiabálták. Verje meg az Isten! Találtak is nála pár aprócska dolgot, Ez bizonyította, hogy tényleg volt ott. A bűntény megoldott, a tettes meg zárva, Ám az én lelkemnek nem volt maradása. Tagadott a szentem: tényleg járt ott este, De csak a trafikban! Bizony nem ő tette! Akkor ki lehetett, mi az indítéka? Ki lesz az örökös, ki húz hasznot még ma? Szegény volt a néne, mi maradt utána? Miért volt érdemes a csúnya halálra? Megjelent a lánya, drága, úri dáma, Pedig mi úgy tudtuk, nincsen hozománya. Az apját sem látta, pénzt nem kapott tőle, Honnan hát e vagyon, nyerte, örökölte? Megjött a volt férj is, rongyosan, szegényen, Volt-e indítéka? Meghiszem, egészen. Neki az a kis ház is palota lenne, Hol öreg korára csendben megpihenne. 120

A végrendeletet mikor kibontották, Úgy nézett, kiderül, már minden turpisság. Ketten örököltek, apa meg a lánya, Fele-fele minden, ez volt kívánsága. Az apa megkérte, mondjon le a lánya, Nincs reá szüksége, van már vagyonkája. Ott csak egy csepp lenne, neki ez meg minden, „Menjen haza szépen, s felejtsen el engem.” Lett is nagy ribillió, összevesztek ketten, Csak úgy visszhangzottak, házban meg a kertben. Te is megtehetted! - vágta oda lánya, Nem ajándékozok, ez az anyám háza! És a te vagyonod? - kontrázott az apja, Vajon honnan ered, mi a titok, mondsza? Szegény voltál te is, mint templom egere, Most meg nem is tudni, mekkora a zsebe! Addig veszekedtek, az apa kést rántott, Megfenyegette a maradék családot. Tisztuljon el innen, van oka rá bőven, Vagy ha nem, meglátja, megveri az Isten! Hangos vitájuktól zengett utca, város, Felhívták magukra a figyelmet már most. Alibiket kértek, egyiknek sincs persze, Nem is gondolták, hogy baj lehet belőle. Az apa a réten töltötte az éjet, Egy szénakazalban talált menedéket, Nem volt pénze semmi, szállás így meg nincsen, Egy vén csavargónak még hitele sincsen. 121

A lánynak meg pont most jutott eszébe, Hogy hazautazzon, úton volt az, félbe. Anyját látogatni, holott rég nem kérte Kedves édesanyját, fogadja ma délre. Mindkettőjük ellen volt indíték bőven, Egyiküknél a van, másiknál a nincsen. Mit tudott az anya a lányáról, csendben, Vagy az apja unta meg az örök nincsen-t? Tűz volt a parázsra, zúg az egész város, Amikor kiderült, volt egy milliárdos. Egy hónapja történt, lottózott az anyja, Családi számokkal az ötöst megfogta. Megfogta-e vajon? Ez is egy nagy kérdés, Sajnos erre nincs most semmi bizonyíték. Harminc éve játszott ugyanaz az öttel, Vajon most is játszott? És ezzel az öttel? Valaki felvette? Hova tette pénzét? A pénzt kereshették, vagy a betétkönyvét? Vagy azért kutattak, nincs meg a szelvénye? Vagy még azt sem tudták, az ő nyereménye? Nyomoztak utána, de ez egy zsákutca, A nyertes kilétét mély homályba fogja. Ha ő úgy akarja, nyilvánosság nélkül, Titokban tarthatja, ki ő, s merre térül. Annyit elárultak, fiatal nő tette, Egész nyereményét egyszerre felvette. Hiába keresnék, nem ott lakik éppen, ahonnan a szelvényt feladták a héten. 122

A gyanú ráesik, beidézik menten, a leány kezére bilincs kattan csendben. De ő is tagadja ezt a szörnyű tettet, Akárki is mondja, el nem követhette. Beismeri végül, az anyjától kapta, A nyertes szelvényét a postára adta. Ő váltotta ki, innen van a pénze, De nem ez az oka, nem a nyereménye. Apját hibáztatja, vádolja is, végül, Biztosan megtudta, és kérte ész nélkül. Lám, őrá is menten kést emelt a dőre, Amikor nem adta házát a kérésre. Ha már ennyien tudták, tudhatta ezt más is, Az én agyamban ez motoszkált máris. Ki vitte el akkor a levelet éppen Hisz az Annus néne boltban van egészen, Nincs ki kisegítse, helyére beálljon, Kit kért fel, helyette, hogy a buszra szálljon. Postára bemenjen, levelet feladja, Hogy a lánya gyorsan, hamar megkaphassa. A postáskisasszony nem emlékszik rája, Hiszen annyi ember fordul meg ő nála. Nézzük meg a könyvben, aláírás stimmel, Ajánlott levélként ment a levél innen. A feladó tényleg az Annuska lenne, De ezt nem ő írta, más a betű benne. Az írásszakértő felderíti nyomban Ezt egy férfi írta, igazolja halkan. 123

Nincs is más teendő, aláírást kérek, Minden férfinéptől, akit képben értek. Legegyszerűbb lenne, ha egy kicsi lányka Aláírást gyűjt’ne, mondjuk játszóházra. Beleegyezésül: nevét ide írja! A városka népét gyorsan körbefutja. Szorul már a hurok, fennakadt a legény, Csak az indítékra, arra nincsen remény? Mi volt a tett oka, bosszúvágy, nem más itt! Az irigység mellett ez a fontos másik. Annak idején lányát kérte tőle, Kosarat kapott csak, sárgult mája-bőre. Bosszút forralt volna, de a lány az elment Messzi nagyvárosba, eltűnt tőle menten. Hiába kereste, hiába kutatta, Nem talált nyomára, házára a vadnak. Az anyja titkolta, hová ment a lánya, Nem is találkoztak, nem írtak utána. A nagy nyeremény a nyomára vezette, Bosszúvágyát íme, újra felköltötte. Hármat egy csapásra, anya, apa, lánya, Gyanúsítottként csak ők jönnek számba. Vagy az a suhanc, kit ő vezetett oda, Gyenge a lakatpánt, betör majd a koma. Ő meg rávall nyomban, hogy az este látta, Bizonyítékokat találni majd nála. Annus néne láncát gyorsan levetette, A trafikospultra szépen lefektette. 124

Az a dőre vitte, amit szeme látott, Nem gondolta volna, mekkorát hibázott. Ha a sirámait Miss Marple nem hallja, A börtönbe zárva telne hete-napja. Ám az igazság az kiderül a végén Egy hajszálon csúszott el: a vétkén, Ha nem akart volna oly biztosra menni, Terhelő levelet a postára tenni. 4. Ez volt az én első, régi történetem, Ha tetszett, hát újra gyere együtt velem, Nyisd fel ezt a naplót, olvass bele bátran Új történet lesz még ebben a családban. Sajnos, felettem már úgy eljárt az idő, A határidő, az nem mindig megnyerő. Nem jönnek a rímek, úgy, ahogy én vártam, Kicsit késve tettem szignóm a pennámmal. De ha látod, s tetszett, megbocsátasz érte, Öreg rímfaragó, s új a mestersége. Könnyebb volt a tettest néha megtalálni, Mint itt egy-két sorban biztosan helytállni.

125

Ratkó Éva Miss Marple és Poirot találkozása Miss Marple unatkozott. Semmihez sem volt kedve. Két hete borongós volt az idő, egyfolytában esett. Aztán Gwen behozta az újságot. Van benne valami kifejezetten a maga számára, Miss Marple! „Végre valami izgalom.” – gondolta Miss Marple. „Gyilkosság az állatkertben. Valaki megölte a híres beszélő papagájt.” Nohát! Állatgyilkosság! – Ilyennel még sosem volt dolga. – Vajon hogyan hallgatták ki az állatokat a nyomozók? A cikk igen rövid volt. Viszont annál inkább fölcsigázta. Gwen! Gwen! Nem tudnál holnap kivinni Londonba, az állatkertbe? De Miss Marple, csak nem akar újra nyomozni? Miért ne? Annyira azért nem vagyok öreg. És egyébként is: rég nem jártam az állatkertben. Hát persze, hogy elviszem. De akkor korán kell ám kelni! Még most is korán van. Vigyél ki most! Most azonnal! De Miss Marple! Még sose… – de inkább nem mondta ki, amit gondolt. – Tíz perc múlva indulhatunk. Elindultak. Miss Marple-nek addig is a papagáj járt a fejében. Még egyszer megnézte a fényképét az újságban. „Kire emlékeztet? Ez a fejtartás, ez a pillantás… Milyen kár, hogy nem tudok vele beszélgetni. Úgy biztos rájönnék. Lássuk csak… Megvan! A jó öreg Ruth nénire. Ő tartotta mindig így a fejét. De valami nem stimmel. Őt nem ölték meg.” Megérkeztünk. Miss Marple, én meglátogatnám az unokatestvéremet, ha megengedi. Két óra múlva visszajövök, megvárom itt magát. Menj csak. Amint kiszállt, mindenki feléje fordult: „Ez itt Jane Marple. Az a Jane Marple.” Miss Marple mindenkire rámosolygott, és roppant büszke volt. Aztán megütötte a fülét egy megjegyzés. „Úgy látszik, ez az ügy az összes híres nyomozót idecsődíti. Az előbb az a belga, a Poirot, most meg ez a vénkisasszony.

126

Kíváncsi vagyok, melyikük nyomozza ki hamarabb.” Miss Marple kicsit izgatott lett. Neki be kell bizonyítania, hogy ő az ügyesebb! Nem hagyhatja, hogy csorba essen a hírnevén. Miközben ezen gondolkozott, szembe jött vele Hastings. Ön ugye Miss Marple? Igen, én vagyok. Hadd mutatkozzam be: Hastings kapitány. Örülök, hogy megismerhetem. Szintúgy örvendek a szerencsének. Már fel akartam keresni. Ne haragudjon, de most sietek. Hercule Poirot fog nálunk ebédelni. Igazán? – ebben a kérdésben volt némi rosszalló hangsúly. Nem tehetett róla. Nagyon féltékeny volt. Igen. A viszontlátásra, Miss Marple! Viszontlátásra, kedves Hastings! Miss Marple idős korát meghazudtoló gyorsasággal érte el a madár-röptetőt. Szebbnél szebb madarakat látott, és annyiféle papagájt, amennyiről még csak nem is álmodott soha. Kérdezte őket, mit láttak, mire emlékeznek; válaszoltak is, de ő nem értette. „Megkeresem a gondozót, azt mondják, a gondozók értenek az állatok nyelvén.” Nagy sokára rábukkant a személyzeti házikónál. Jó napot, Miss Marple vagyok, és feltennék néhány kérdést, ha megengedi. Tessék csak – ámbár nem hiszem, hogy bármi újjal szolgálhatok. Bármi újjal? Ezt meg hogy érti? „Kire emlékeztet ez a férfi? Kire, kire is… Á, a szomszéd kutyájára. Az nézett mindig így, ilyen figyelmesen, fülét felhúzva, homlokát összeráncolva.” Már elmondtam mindent a kapitány úrnak meg Mr. Poirot-nak. Hm… „Már megint az a Poirot. Okosnak kell lennem, hátha tudok valami olyat kérdezni, ami neki nem jutott az eszébe. De egyáltalán, mit érdemes kérdeznem?” Nem látott valakit ólálkodni a papagáj körül? Nem vagyok én őr, kérem. Én gondozó vagyok. Nem, mikor éppen arra volt dolgom, nem láttam semmi feltűnőt. Csak mikor már halott volt… Damillal fojtották meg, igazán kegyetlen dolog! És hogy hogyan tudtak éjszaka bejutni – megfoghatatlan. Másképp nem lehetett, nem bújhattak el valahol? Hát, lehetetlennek éppen nem lehetetlen, de nem valószínű. 127

Értem… És mondja, milyen szavakat tudott ez a híres beszélő papagáj? Nem beszélt az sokat, kérem. Mindössze annyit tudott, hogy „Robby vagyok”, meg hogy „Jó reggelt!”. Meg füttyentett, és azt mondta, hogy „De csinos vagy ma!”. Meg el tudta fütyülni a János bácsi legelejét. Ennyit megtanult valahol, de azóta semmit. És maga szerint mért fojtották meg? Fogalmam sincs. Azért köszönöm az információkat… Mondja csak, Poirot mit kérdezett? Szóról szóra ugyanazt, amit maga; de ő még azt is megkérdezte, hogy nem tudok-e valakit, aki esetleg még szolgálhat valami lényeges információval. Miss Marple előbb éppen csak egy kicsit, de elsápadt; aztán remegni kezdett, majd lihegni, már az ájulás határán volt, de arra a kérdésre, hogy „Jaj, Miss Marple, csak nincsen rosszul?” összeszedte magát, és mosolyogva válaszolta: Semmi, semmi, csak a hosszú út miatt kicsit elfáradtam. És mit válaszolt neki? Hogy az akkori váltótársam, aki a sajnálatos eseményt követő nap felmondott, ő talán megfigyelt mást is, mint én. Jack Orange a neve, és az Angel Street 5-ben lakik. Mielőtt még megkérdezné: nem, ő biztos nem tenne ilyet. Még egyszer köszönöm. Viszontlátásra! Viszontlátásra! Kifelé megnézte kedvenceit, a vízilovakat. Persze az egyikről rögtön eszébe jutott egykori iskolatársa. „Ő is így tudta pörgetni a fülét. Mindig azon nevettünk.” A vízilovaknál egyszer csak megszólította egy kisfiú. Néni, ugye maga az a híres nyomozónő? Igen, én vagyok. Már volt itt egy bácsi is, de maga sokkal kedvesebb. Miss Marple szívét végre egy kis melegség töltötte el – először, mióta Poirot-t emlegették. Most szívből jövő mosollyal válaszolta: Köszönöm. Mert akkor magának elárulok valamit. Én annak a papagájnak próbáltam mindenféle szavakat megtanítani. De sem azt nem sikerült, hogy paprikajancsi, sem azt, hogy hülye Jim. Meg még sok mindennel próbálkoztam, de ő csak a János bácsit hajtogatta. Mást nem tudott? De. Azt, hogy Robby vagyok, hű de csinos vagy – ehhez még füttyentett is –, meg hogy jó reggelt. 128

Hát, köszönöm. Várjon! A legfontosabbat még nem mondtam el: végül azt az egy szót sikerült neki megtanítanom, hogy bankrablás. Miss Marple hitetlenkedve nézett. „Mért pont azt?” A kisfiú mintha kitalálta volna a gondolatát. Magam sem tudom, miért. Talán, mert épp egy krimit olvastam előtte… Remélem, segítettem! „Az már csak rajtam múlik. Ha elég ügyes vagyok, akkor igen – megelőzhetem Poirot-t.” Persze. Köszönöm szépen! És vigyázz magadra! Ne tessék aggódni, már elég nagy vagyok. Kezit csókolom! Szervusz, kisfiam! Minden jót! A kisfiú elsétált. Miss Marple elgondolkozva nézett utána. „Hát persze! A hörcsögöm! Annak volt ilyen édes pofikája.” Miss Marple elvitette magát az Angel Street 5-höz. Ott egy üzenet várta. „Miss Marple, lekötelezne, ha elfáradna Hastings irodájába. Poirot.” Miss Marple nem értette, mit takarhat ez az üzenet. Én Jack Orange urat keresem. Az előbb járt itt egy nagy bajuszú úr, meg egy rendőr, azok hagyták az üzenetet. Elvitték magukkal Orange-t. Köszönöm. Nem tehetett mást, elment Hastings-hez. De közben egyre erősödött benne az elkeseredettség és a düh. „Biztosan megelőztek. Ők már biztosan mindent tudnak. De ez csak azért van, mert hamarabb kezdték.” De ő maga is tudta, hogy ezzel csak áltatja magát. Hiszen ha a gondozó nem árulja el a nevet és a címet, ő ide sem jut el. És ha a kisfiú nem szólítja le, semmit sem tudna. De a két dolgot nem tudta összekapcsolni. Pár perc, és odaért a rendőrségre. És akkor megtörtént. Ott állt előtte Poirot, és mosolygott. „Harcsa, harcsa, harcsa! Mindig utáltam a harcsákat!” Miss Marple, ha nem tévedek? Poirot? Foglaljon helyet. Gondolom kíváncsi, miért kértem, hogy jöjjön ide. Igen. Természetesen nagyon is kíváncsi vagyok. Meg akartam kímélni a felesleges fáradalmaktól. 129

Miss Marple kezdett megint ideges lenni. Még csak azokat a híres szürke agysejtjeimet sem kellett sokat dolgoztatnom. Jack Orange megijedt, és nem sokkal azután, hogy behoztuk ide, mindent elárult. Miss Marple egyre feszültebb lett. Volt egy szó, amit a papagáj az utóbbi egy-két hétben néha mondogatott. Ez a szó a bankrablás. Aztán a múlt héten történt egy bankrablás, mégpedig pont a gyilkosság – ezt a szót furcsa hangsúllyal ejtette ki – másnapján. Mr. Orange pedig talált egy árulkodó cédulát a madár-házban, ami véletlenül beleesett az állatokat védő árokba. És telefonált. Ez az, amit mifelénk úgy hívnak, hogy zsarolás. Veszélyes játék. Szerencsére időben közbeléptünk. Mert aki egyszer ölt, az megteszi kétszer is. „Megint mosolyog.” Miss Marple előtt elsötétült a világ. Megfogta az esernyőjét, és Poirot felé sújtott. De Miss Marple, Miss Marple! Miss Marple! Arra ébredt, hogy Gwen ébresztgeti. Elég kába volt, és ráadásul rosszkedvű. Nem csoda, egy ilyen álom után. „Úgy látszik, elbóbiskoltam. Mindig tudtam, hogy délután nem jó aludni.” Miss Marple, egy úr várja odakint, azt mondja, megöltek egy papagájt, és szeretné, ha most ketten együtt próbálnák megtalálni a tettest. Akcentussal beszél, a nevét elfelejtettem. Nagy bajsza van. Ismeri talán? Mi az, Miss Marple, rosszul van?

130

Szoboszlai Lajos Miss Marple és Hercule Poirot találkozása „…az idő, aminek ruhája sietség…” K. K. Napsugár hullott az arcára. A függöny áttört mintáin hintázott, amikor egy hirtelen fuvallat belökte a résnyire nyitva hagyott ablakot. Nagyot bukfencezett a hűvös szellőfoszlányon. A beáramló madárcsivit kicsit felkavarta a kerek asztalon gőzölgő kávé illatát, a `hot cross bun`-ok puha remegését és az illatgombócot az ágy felé lökte. A szoba álom szintje szinte nullára, Ő, a Nő az ébredésbe zuhant. A forró csészével kezében, vállán kockás takaróval állt a terasz ajtónál. Nézte a park végébe húzódó ködöt, a kutyával játszó ismerős alakot, az ágyásokba frissen ültetett sárgálló nárciszokat, gondolatai már a kertben jártak s éppen indult volna kifelé, mikor hirtelen megtorpant - talán az álom utolsó, ‘euforbikus’ darabja kapaszkodott tüskeként ébrenléte még vékony selymébe vagy lehet, hogy a tegnapi nap emléke…?, a fiú a sok titokzatos történettel…? ebbe újra beleborzongott… a takarót összébbhúzta a mellén s tovább merengett… de valljuk be! gondolatai már nem a kertben a jártak… Visszalépett az asztalhoz egy `not-hot-but-cross bun`-ért, belemártotta a narancsdzsemes üvegbe, beleharapott, s ettől kissé elmosolyodott. A kesernyésédes íz újabb emlékeket oldott fel a tegnap hibernációjából. A koncentráció növeléséhez elmélyülten kanalazta ujjával az üvegből a narancshéj darabokat. A boríték félig kilátszott az ezüsttálca alól; de ez most nem érdekelte túlzottan. A szavakra figyelt, amiket szinte újra hallott, és még mindig nem értett pontosan: supertentatív…, extrapoimozus hypertéring…, sána huza körö… A történet így is kezdődhetne. De nem így kezdődött. Pontosabban: nem egészen így. A felhívással kezdődött minden, amit a Mansfield és Fia könyv- és papírkereskedésében pillantott meg:

131

Találjon ki Talányos Történetet! A Legjobbat Megjutalmazzuk Vetélkedővel egybekötött Bemutatón. Jelige: From Torquay.

Nem is igen figyelt fel rá. Egy keményfedelű kötött füzetért jött, amin halvány arannyal nyomott J. M. monogram volt. Az elmúlt héten rendelte, mert úgy tervezte, hogy naplót ír és nagyon megtetszett neki a bőrgerincű világosbarna füzet. Fizetett és robogott ki az ajtón észre sem véve a kis papírlapot, amit Mansfield úr csúsztatott bele a füzetbe s kezdte magyarázni, hogy …, pedig láthatta volna, mennyire siet. Volt még öt perce. Végig a Croft Road-on a kereszteződésnél balra, el Jarmanné vegyesboltja előtt; futtában bekiáltott még egy Hello-t az idős hölgynek, akinél a cukrot, vajat és nagyanyja hajcsavaróit (hová tűntek el állandóan?) szokta volt venni, jobbra a kis sikátor a Love Lane és a Pizzaro’s. Szombat délelőtt volt. Mindjárt tizenegy. Keze már a kilincsen, amikor eszébe villannak nagyanyja szavai: ’!Egy úrilány sohasem rohan!’. Kifújta hát magát. Kétszer. Hanyag megfontoltsággal lépett be a kávéházba. Dugig! A francba! – gondolta. Újra a villanás! Lassan körül nézett és megnyugodva fedezte fel az üres sarki kis asztalt. Villanás ide vagy oda, odaszólt gyorsan a pincérlánynak: Egy kávét sok habbal és fahéjas barna cukorral! Mire leült, már kezdődött is a zene. Minden hónap első szombatján a Délelőtti Kamara Muzsika. Peter Townshead és zenekara. Játszott. De nem látszott. Innen. Sajnos. Teljesen a fülére volt utalva (mint később is annyiszor). A mézes kekszet rágta és elmerült a hegedű hangjának hullámaiban. Szerette ezeket a szombat délelőttöket. Ilyenkor úgy érezte magát mint a királylány a kelta meséből, aki a tengerparton, ahol öböl öbölt követ, követ kövek, kövek; egy elsüllyedt kalózhajó tépett vitorlavászon darabjába tekerte az aranyszelencét, amelynek tetejébe a múló időt feledve gondosan bevésett a törött tőrrel egy elképesztően szép kemencét, ahol kisleány korában kedves nagyanyjával üldögélt; a szeles parton a sziesztázó sirályokat riogatván a tengerparti szürke kagyló tanyák közt tett délutáni séta után a szokásos mézes-fahéjas kekszet ropogtatva nézte ahogy a kusza indákkal, kéklő virágokkal 132

díszített kis tejszínes kannából a kedvenc porcelán csészéjébe csurranó cseppek feloldódnak a teájában, mint a sokat hallott atlantiszi mesében az elfeledett szigetek, s ahogy a mikroörvény magába szippantotta a pillantását még látta a sziget utolsó fellobbanását, az égő zsiráfok vakító táncát, a sivatag fullasztó porában tevék titokzatos mosolyát; gyémántbányák, halott pávák, ázott utcán fényes lámpák, apró szikrázó napok; apa kopott zubbonyán a gombok, árva leány a rakparton, könnycseppek egy fáradt arcon, tengerparton magányos lábnyom, távolban egy korall zátony, sziklás hegyek mélyén átok, a harangszó már távoli álom, s ahogy kavarog percekre beleszédül. Pedig a harangszó nem volt távoli. Még kevésbé álom. A közeli Régi Város még régebbi templomából szólt és rántotta vissza őt a kávéház kissé rideg valóságába. A Zenének Vége. A közönség kissé megfogyatkozott. Álmodozását leplezve, gyorsan lapozni kezdte a füzetet. Üres. Hát persze! Ettől meg elpirult. De mielőtt újabb ’villanástidéző’ dolgot tehetett volna, kihullott a füzetből a kis papírdarabka. Mit is mondott Mansfield bácsi? Mindig fecseg valamit! Ki emlékszik már? Majd hazafelé megkérdezi. Nézte a papírdarabkát: ’Találjon ki Talányos Történetet!’… Hmm! Lisa mama rengeteget mesélt hideg esős délutánokon. Különösen az Eltűnt Szigeteseket szerette. Meg a Hegyi Király Barlangjában-t. És a törpéset, aminek sohasem volt vége. Ezt együtt álmodták a nagyanyjával… … mi lenne, ha leírná, ahogy menekülnek az időben, ahol a törékeny történetek, melyek a múltban kezdődnek, a jövőben végződnének és fordítva; magukkal cipelve, védve fényből és álmaikból szőtt szőttesüket… Legyen a címe, mondjuk: A szőttes, avagy a Törvénytelen Törpék Története. Nem, inkább az, hogy ’Törött tőrök törtek törvénytelen törpék törékeny történeteire’. Talán itt kezdődött minden. Ahogy a mesefolyamba bekapcsolódott, felgyorsult az idő, a türelmetlen világ azonban lépten- nyomon kilökte belőle. Pincérnők, hideg kávék, házvezetőnőjük, a kiürült süteményes doboz, hűvös alkony a teraszon, s még sorolhatná. A mű mégis elkészült. És be is mutatták. Habár az idő sürget – mégse rohanjunk annyira!

133

A következő héten benézett a könyvkereskedésbe, hogy a részletekről érdeklődjön. Annyit sikerült megtudnia, hogy egy ismeretlen fiatal hölgy hozta a hirdetést és, hogy a jövő hét vége a határidő. Az előadás az Alexander parkban lesz, az itt sátorozó komédiások fogják a legjobbat előadni. Talán elkészül addigra – gondolta. Nade ki dönti el, melyik a legjobb? Álmodozott és írt. Lisa nagyanyja ’bórakék’ szeme lebegett előtte. Meg a ködös délutánok. Még kedvenc időtöltését, a kötést is félredobta. A teái, a kávéi mindig kihűltek, mire dühödten egy szuszra húzta le őket. Ült a teraszon, órákig bámulta a felhőket, majd berohant, írt és álmodozott. Vasárnap volt. Kellemes, napos tavaszi délelőtt. A vetélkedőt az iskolában rendezték meg. Mindenki, aki írt és beadott egy történetet, kapott egy tesztlapot, amin logikai rejtvények voltak. Szerette az ilyeneket, és ezek nem is voltak túl nehezek. Nem így a második forduló. Öt vagy hat lapból húzott egyet, amin a következő történet volt: Egy ember ’A’ városból ’B’ városba utazik. Ott valami történik vele. Ettől boldog lesz. Másnap visszafelé utazik és elalszik a vonaton. A vonat épp egy alagúton halad keresztül, amikor felébred. Az ember felkiált, pisztolyához kap és főbe lövi magát. Miért? Mi történt vele ’B’-ben? Ezt minél rövidebb idő alatt meg kellett oldania vagy valami észszerű magyarázatot adnia rá. Nem volt könnyű. Azért sem, mert ekkor észre vette a fiút, aki kissé kizökkentette a koncentrálásból. Alacsony, bajuszos, feltűnően jól fésült volt. A haja ragyogott az olajtól. Elképzelte, ahogy áll a tükör előtt, igazgatja a haját, de az mindig visszarakoncátlankodik a homlokába, mérgesen löttyint az olajos üvegből a tenyerébe, a hajára keni, napszemüvegéért nyúl, de előtte még végigsimít a bajuszán, s peckesen kihúzza magát. Elégedettnek tűnik. Jane ezen kicsit elmosolyodott. Lehet, hogy nem is kicsit! Mondjuk ki: nevetett! A fiatalember hirtelen megfordult. Meghallotta? Egészen jóképű! Nocsak, nocsak! Napszemüveg! – Megvan! – kiáltott fel. S már mondta is a magyarázatot. 134

– Gratulálunk, kisasszony! Most a bajuszos ifjú következett. Olyan távol állt meg, hogy még hallja a megoldást, ami bizony nagyon hamar követte a lap húzását. Miközben fülelt, arra gondolt, vajon ki lehet ez a fiú, mert még sosem látta. Komédiásnak túl elegáns és úgy tűnik, az esze is több annál. Nem szerette a komédiásokat (később mégis mennyi dolga akadt velük). Kiejtése is idegen, biztosan külföldi. Az előbb mondta pedig a nevét: valami Pierrot? Francia? (!belgát még sosem látott!) Biztos gazdag úrfi gyerek, aki megszökött otthonról (nem gazdag, nem otthonról, de szökött!) Kicsit okoskodó. Miért akar még egyet húzni? Kezdte megérezni benne a konkurenciát és ez kicsit idegessé tette. Kiment a teremből. Az eredményhirdetésre várva sétált az udvaron. Nyugtatónak egy Schubert dalt dudorászott. Egyszer csak hallja megint azt a fura akcentust: ’…az idő supertentatív elemei spirális alakzatba rendeződve támaszkodnak a hypertér extrapoimozus rácsainak, elgörbítve ezzel a jövő kútjának tengelyét; ahogy kedves filozófusom B. H. mondaná: „sána huza körö”…’ ?…mi van..? – mintha darázs csípte volna meg; megpördült; és már mondta volna… de a kis bajuszos hozzálépett, udvariasan meghajolt és így szólt: – Kisasszony, engedje meg, hogy bemutatkozzam és gratuláljak! – … tudom; Pierrot! – gondolta dühösen Marple kisasszony. – Hercule Poirot. Hallottam a megoldását. Lenyűgöző! És milyen rövid idő alatt rájött! – …hah! hallgatózott! hallatlan! – gondolta, mert megszólalni valamiért még mindig nem tudott. – Megkérhetem, mondja el pontosan a történetet! Felettébb érdekelne. Tudja, titokzatos történeteket gyűjtök. De ekkor megszólalt a gong, ami az eredményhirdetést jelezte. Marple kisasszony döbbenten állt. Percek óta nem jutott szóhoz. Ilyen nem sűrűn szokott előfordulni vele. Mi történt? A kézfogásba beleremegett, a hajolaj kesernyés illata felkavarta, a hang kellemes, megnyugtató, hallgatná még…; nem sok ez egy kicsit? Lassan elindult befelé. A teremben éppen egy fiatal hölgyet mutattak be aki a díjakat fogja átadni. A.M.C.M. (’emsziem’). Fura egy név ez egy nőnek, mégsem lepődik meg senki. Jane mereng. Nevének hallatára riad fel.

135

’A vetélkedő nyertese: Hercule Poirot, minimális különbséggel előzve meg Jane Marple-t. Kérem, fáradjanak fel a színpadra. A legjobb, legtalányosabb történet: Jane Marple: ’A szőttes, avagy törött tőrök törtek törvénytelen törpék törékeny történeteire’. Ezt a mesefolyam-időutazást láthatják délután 5 órakor az Alexander parkban felállított színpadon. Szeretettel várjuk Önöket’ Marple kisasszony Poirot mellett áll a színpadon, előttük a fiatal hölgy A.M.C.M. (’emsziem’) amint átadja a lezárt borítékokat a nyerteseknek. Odakint meleg tavaszi délelőtt. A szívekben béke és boldogság. Véssék jól emlékezetükbe ezt a jelenetet, mert ilyen többé nem lesz.

Epilógus Igen, az egész délutánt és az este nagy részét is együtt töltötték. Dee… És engedtessék meg nekem, hogy néhány pillanatszilánkot villantsak csak fel Jane és ’Pierrot’ (!Ő már csak így hívja!) délutánjából: …Pebble Beach, a tengerparti sziklákon át…, Old Royal Albion, sziesztázó sirályok, hintázó fehér labdák…, Sink Port, sárgálló tüskés bokrok a meredek dombok oldalán, illatuk kókuszra emlékeztet…, két gyöngyöző pohár cider…, Love Lane, a kastély romjai…; a többit az Önök képzeletére bízom. *** A.M.C.M. (’emsziem’) -től folyamatosan érkeztek borítékok Jane és Poirot címére talányos történetekkel (bűntényekkel), megfejtésre várva. A gyorsabb válasz visszaküldője szerepelhetett megfejtésével a történetben. *** és végezetül egyetlen rövid részlet Marple kisasszony naplójából: …a napok, mint sárga tolató mozdonyok dohognak át rajtam és a Régi Városi kávéházakon, a fények fekete kalapban kihajolnak ablakomon és nézik, ahogy a szél piros-sárga tulipánok szirmait kergeti a téren, tegnap még együtt álmodtuk a tavaszt s most hegedűsírástól körülölelve ballagok a város felett, ahol még látszanak a távoli fények, de odább a kastély ódon romjai felett már csak a kényes hold követ…

136