KILÉPHETSZ TESTEDBŐL (A spiritiszták titkai)

NNCL687-3DEv1.0

Nemere István

KILÉPHETSZ TESTEDBŐL (A spiritiszták titkai)

“Íme, lelked kilép testedből, de nem száll rád a halál, Ketten léteztek egy ideig, majd lelked újra visszaszáll..." (Ókori szövegtöredék részlete)

Libroservo Kft 1991 Cím: Budapest VIII. ker. Kenyérmező u. 2.

Borítófotó: Fejér Zoltán Borítót tervezte: Flórián Gábor

1. Bevezetés

ISBN 963 571413 0

Kiadja a Libroservo Kft Felelős kiadó: Lőrincz Ernesztina Készült a Múzsák Közművelődési Kiadó Vállalat Nyomdaüzemében Felelős vezető: Horváth László

Manapság nálunk is egyre többet hallani a parapszichológiái jelenségekről, amelyekről több évtizeden keresztül nem is lehetett beszélni, írni Magyarországon. Mivel szerencsére ezek a láncok is lehullottak, mind több könyv jelenik meg UFO-król, Bermuda-háromszögről, okkultnak, sőt (hibásan) természetfelettinek is nevezett jelenségekről, különleges képességű emberekről és nem hagyományos gyógymódokról. Azonban – úgy vettem észre e könyv megírásáig – kevesen érintették eddig a jelenségek egy bizonyos részletét, amely pedig roppant érdekes és már több mint száz éve ismert. Talán attól tartottak az esetleges reménybeli szerzők, hogy rájuk sütik a spiritizmus vádját? Aggodalmuk (aggodalmunk) talán nem is alaptalan. Ám úgy vélem, ma már minden olyannal lehet foglalkozni, ami a természettudományos tanulmányozásra éppen úgy számot tarthat, mint a kívülálló kíváncsiak egyszerű érdeklődésére. Ebben a könyvben most nem térek ki a spiritizmus több mint száz éves történetére, sem az általa feltárt – vagy feltárni vélt – jelenségek, folyamatok nagyobb részére. Kevés szó esik majd a klasszikus értelemben vett “médiumokról", ektoplazmáról, asztaltáncoltatásról, stb. Volt és van azonban a jelenségeknek egy olyan oldala, amellyel ma már a tudományos érdeklődésű emberek, kutatók is egyre többet foglalkoznak. A jelenséget különös képességű emberek révén is tanulmányozhatják, és meg is teszik azt. Vannak szerzők, akik a kor egyik legérdekesebb problémájaként vetik fel a “testenkívüliséget" (mert er-

ről van szó), és akadnak olyanok is, akik a huszadik század végén a pszichológia legérdekesebb felfedezéseit várják ettől és a hasonló képességek jövőbeli tudományos magyarázatától. Az biztos, hogy a pszichotronika – másnéven parapszichológia – jelenségei között is különleges helyet foglal el ez a meglehetősen ritka tulajdonság. Persze ez sem mai találmány. “Az ember, aki a lelkét távolba küldi", felbukkan már az őskorban, majd a különféle természeti népeknél (pl. indiánoknál) is. Régi szövegek olvasásakor úgy tűnik, hogy a telepátiával egyenértékű, sőt annál mindenesetre hatásosabb fegyvere is lehetett ez egy bizonyos kor embereinek. Bármilyen meglepő a dolog, ma is előfordul, hogy léteznek emberek, akik mintegy “kiléphetnek saját testükből" és a “lelkűk" (?) eközben elmehet valahová máshová – pár méterre, vagy akár sok kilométerre! – és ott elvégezhet feladatokat, tapasztalhat dolgokat. Tisztában vagyok vele, hogy ez eléggé hihetetlenül hangzik. Kétségkívül így voltak vele azok a kutatók is, akik az elmúlt évtizedekben komolyan vették e híreket és kísérletezni kezdtek vele. Ebben a könyvben igyekszem majd a rendelkezésemre álló anyagok alapján érthetően és nem túl hosszan bemutatni, mi is történt a tizenkilencedik és huszadik században azokkal az egyénekkel, akik képesek voltak “létezni testükön kívül is".

6

A jelenség taglalását óhatatlanul a spiritizmussal kell kezdeni. Ugyanakkor úgy vélem, nem érdemes kitérni most ennek a társadalmi mozgalomnak a hátterére és kezdetére; tény, hogy a múlt század második felében Európa- és Amerika-szerte rendkívüli mértékben elterjedt. A jobb társaságban, de a társadalmi ranglétra középső fokain elhelyezkedő rétegekben is egyrészt divattá, később valós érdeklődéssé fajult a spiritizmus iránti érdeklődés. Nem hiszem, hogy igazuk lenne azoknak a szerzőknek és “ismeretterjesztőknek", akik (Magyarországon is az ötvenes-hatvanas-hetvenes években) a szellemekbe, médiumokba vetett hitet a világháború és egyáltalán, a nagy háborúk okozta megrázkódtatásokkal magyarázták. Először is, amikor a mozgalom elkezdődött, Európában egy többé-kevésbé békés korszak volt, nem is szólva arról, hogy a legbékésebb éppen az az Anglia volt, ahol a legtöbb spiritiszta klub, majd szervezet működött. Azonfelül, amíg az első világháború valóban hozott a spiritisztáknak egy újabb tömeges fellendülést, addig a második világháború után semmi ilyesmit nem tapasztaltunk. Magyarországon a tizenkilencedik században ismert emberek is részt vettek e szervezetek munkájában. Mikszáth egyik-másik regényében, és persze más szerzőknél is megtaláljuk a spiritiszta mozgalmak nyomait, kinél komolyan, kinél kevésbé komolyan lelhetők fel a korabeli szellemi áramlatok hatásai. A jelenségekkel kezdetben csak a parapszichológia foglalkozott, amelyet viszont az igazi pszichológia – egészen a legújabb időkig, és sokfelé ma sem – ismert-ismer el mint önálló tudományt, vagy akárcsak a pszichológiai kutatások egyik ágát. Szerencsére akadnak intézmények és kiváló kutatók is, akik semmibe vették ezt – az olykor

7

kategorikusan és nyíltan ki is mondott – tiltást és foglalkoztak egyikmásik addig csak a parapszichológiában kutatott eseménysorozattal vagy személlyel. Valójában mindez 1869-ben kezdődött. Akkor már javában “dúlt" a spiritizmus. Ebben az évben Londonban megkezdte működését a Dialektikai Társaság. Ennek (szerencsére) semmi köze sem volt a marxiengelsi dialektikához, annál inkább a szó igazi, még el sem csúfított görögkori filozófiai jelentéséhez. A társaságot 1869 januárjában dr. J. W. Edmonds alapította azzal a céllal, hogy a spiritizmus során felbukkanó érthetetlen jelenségekre tudományos magyarázatokat adjanak. Hogy erre volt is esélyük, azt a tagság összetétele biztosította: Edmondsnak a kor igen kiváló szakembereit sikerült e zászló alá gyűjtenie. Harminchat, javarészt ismert és elismert tudós vállalkozott a feladat végrehajtására. Például Sir John Lubbock (ő lett az elnök), Thomas Henry Huxley, Alfréd Russel Wallace, Fletwood Varley, John Tyndall és mások. A bizottság megbízta őket, hogy vizsgálják meg a kor akkor leghíresebb londoni médiumát, a skót Dániel Dunglas Hume “mutatványait". A bizottság szigorúan tudományos feltételek közé kényszerítette e spiritiszta “szeánszokat" és, bár talált durva csalásokat is, számos vizsgálata után kénytelen volt megállapítani: a médium jelenlétében tapasztalható jelenségeket nem okozhatták csalással. Hume jelenlétében különféle hangokat lehetett hallani, emberi beszédet is, amit nem ő adott ki magából. Minden közreműködés nélkül, a fizikai törvények ellenére mozdultak el közelében súlyos tárgyak, amelyekhez senki sem nyúlt. Kérdésekre “asztaltáncoltatás" és kopogtatás révén adott választ. E válaszok – hangsúlyozta a bizottság alapos jelentésében – bár banálisak voltak, olykor tartalmaztak olyan részleteket is, amelyekre sem Hume, sem bárki jelenlévő nem adhatott kielégítő választ, csupáncsak a “megidézett", már elhalt személy. (Vagyis a “lelke", ahogyan akkoriban hitték.) A bizottság jelentése második részében mindezt valósnak ismerte el, valamint azt is írásba adta, hogy ezenfelül tapasztalta még: tárgyak és emberek levegőbe emelkedését, emberi végtagok megjelenését és láthatóvá tételét a kutatás folyamán a helyiségekben, és szükségesnek tartották hangsúlyozni, hogy e végtagok “nem tartoztak egyetlen jelenlévőhöz sem", hogy szó szerint is 8

idézzünk a jelentésből. A tizenöt komoly tudósból álló bizottság kénytelen volt leírni, hogy szemük láttára több ízben megtörtént: e levegőben felbukkanó kezek megérintettek hangszereket, játszottak is azokon, valamint rajzoltak és festettek is! Paul Ginier erről írott Spiritizmus c. műve már a nyolcvanas években megjelent számos európai országban. Nem csoda hát, ha akkoriban a dolgot komolyan vették, bár az akadémiák igencsak tiltakoztak ellene. Ám kórusuk még korántsem volt olyan egybehangzó, mint mondjuk a második világháború után az UFO-k és egyéb rejtélyes jelenségek ügyében. Talán nem árt megjegyezni: a fenti jegyzőkönyvet olyan ismert kutatók írták alá, mint például prof. C. Flammarion, A. Lewis és mások, az élen pedig August Morgan professzor, aki egyszerre volt a londoni Matematikai Társaság elnöke és a Királyi Csillagászati Társaság titkára... (1) Azt hiszem, már ez is eléggé jelzi, hogy a spiritizmus, és főképpen akkori eredményei igen nagy érdeklődést keltettek tudományos körökben is. E kutatásokhoz csatlakozott később a híres William Crookes professzor is, aki szintén kénytelen volt megállapítani, hogy e jelenségek a valóságban is megtörténnek. Tudós kortársai gúnyolták és szidalmazták érte, ő azonban sziklaszilárdan kijelentette: “Nem azt mondom, hogy e jelenségek lehetségesek – én azt mondom, hogy megtörténtek!" Mondanom sem kell, hogy hihetetlenkedő kollégái ezért sem zárták különösebben a szívükbe. Nem árt, ha tudjuk: ez volt az az időszak, amikor Európában és Észak-Amerikában rendkívül sok spiritiszta társaság működött (talán stílszerű itt az “asztaltársaság" szót használni, nem véletlenül), és gazdag emberek milliókat adományoztak mindenféle kutatóknak, hogy tárják fel a jelenséget. A közvélemény hamarosan két egymásra acsarkodó pártra esett szét. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, egyesek esküdtek arra, hogy minden médium csodálatos dolgokat képes művelni, a halottak visszajárnak, kisértetek igenis vannak, stb. stb., ellenben a másik oldal képviselői még azt is tagadták, amiről pedig saját maguk is meggyőződhettek volna. Akkoriban születtek azok az erőltetett magyarázatok is, amelyekkel még századunk második felében is találkoz-

9

hattunk: hogy például az asztaltáncoltatás nem egyéb, mint a résztvevők akaratukon kívüli izommozgásaból eredő bútor-helyváltoztatás, és ehhez hasonlók. Egy biztos: a nagyközönség, nem lévén tudományos képzettsége, maga nem adhatta meg a magyarázatot, ezért ezt a tudósoktól várta el. Nos, a kutatók pedig összekülönböztek és mindkét oldalra jutott belőlük. Ezért a vita továbbra sem dőlt el. Ismeretes, hogy a neves filozófus, fiziológus és orvos, a német Lud-% wig Büchner (1824-1899) egyszer 10 ezer dollárt vesztett fogcsikorgatva a spiritizmus miatt. New Yorkban egy egyesület ekkora díjat tűzött ki annak, aki tudományosan bebizonyítja, hogy a spiritiszta szeánszokon fellépő jelenségek csaláson alapulnak. Büchner megpróbálta, de kudarcot vallott és az akkor óriási összeg nem került a zsebébe. Európában 1868 október 1-én egy másik társaság 30.000 frankot ígért annak, aki ugyanezt végrehajtja. John Tyndall és G. H. Lewes álltak sorompóba, de nekik sem sikerült a dolog. Nem vitás – ha itt valóban csak csalásról lett volna sző, azt a három, igen jól felkészült ember játszi könnyedséggel leleplezhette volna. Mint ismeretes, 1882-ben hozták létre Londonban a Pszichikai Kutató Társaságot, amely azóta is létezik, és a parapszichológiái kutatások egyik fellegvára. Nem árt megjegyezni, hogy tagjaik között az eltelt csaknem 110 év alatt igen neves kutatók is voltak – csak az elnökök között is olyan neveket említhetnénk, mint Henri Bergson, Camille Flammarion, Charles Richet. Túlzás nélkül mondhatjuk: a korabeli tudományos élet elitje foglalt helyet ama székekben. Hamarosan tagszervezeteik működtek az Egyesült Államokban, Francia- Német- és Oroszországban is. Jó, ha tudjuk, hogy – például – az orosz nyelvterületen együttműködött velük egy bizonyos Dmitrij Ivánovics Mengyelejev is, aki nem más, mint a róla elnevezett táblázat, a periódusos rendszer megalkotója, amiről annakidején mindnyájan tanultunk az iskolában. (Nem véletlen, hogy tankönyveinkben egy árva szó sem esett a neves tudós ilyen irányú érdeklődéséről...) Mengyelejev (1834-1907) kisebb könyvet is írt a spiritizmusról, amellyel ma már nem nagyon dicsekszenek a tudományos, róla szóló lexikon-szócikkek és irodalomjegyzékek szerzői. Szóval, Mengyelejev úr az 1876-ban kiadott 10

“Véleményadő anyagok a spiritizmus tárgyában" c. művében kerek-perec megírta: alaposan kutatni kell e jelenségeket, hogy elválaszthassuk a búzát az ocsútől, megállapítsuk, mi az új, ismeretlen, és mi a csalás vagy a már ismert, csak másképpen fellépő jelenség. “Ezután – írta Mengyelejev – a jelenségek elveszítik a sokak számára oly vonzó titokzatosságot és ily módon a miszticizmust megfosztjuk minden alapjától". (2) Számos lengyel kutatót is foglalkoztatott a téma; róluk is szó esik majd e kötetben. Szintén nem árt fellebbenteni a fátylat egy olyan eseménysorozatról, amelyet a hivatalos életrajzokban és tudományos emlékkönyvekben mind a mai napig gondosan eltitkolnak: Marié Curie és Pierre Curie, akik a rádium és a radioaktivitás felfedezése körül szereztek múlhatatlan érdemeket, életük egy szakaszában élénken foglalkoztak parapszichológiával, sőt több éven át (1905-1908) spiritiszta médium-szeánszokon is részt vettek. Marié Curie le is írta ilyetén élményeit, de hangsúlyozta, hogy ő mindig csak mint néző volt jelen. Férje azonban nyilvánosan is hirdette, hogy saját szemével látott asztalokat levitálni – levegőbe emelkedni – a szeánszokon, sőt olyan berendezéseket is készített, amelyekkel a médium-jelenségeket kutatni lehetne. Tudós énjét tehát itt sem tagadta meg. Nincs itt értelme elmesélni, hogyan született újjá a spiritizmus az első világháború után; olvashatjuk ezeket az e témában megjelent (külföldi) krónikákban. Kár lenne tagadni azt is, hogy ezen tömeges érdeklődés és a kutatások, nem kevés alapját adták a későbbi parapszichológiái kutatásoknak is. De mi csak maradjunk e könyvben e jelenségek talán legérdekesebb fajtájánál: a testenkívüliségnél. Tisztában vagyok vele, hogy magyarul esetlenül hangzik ez a szó. Az idegen nyelvekben – legyen ez nekünk vígasz – szintén hosszú és nehézkesen kimondható. A latin eredetű nyelvekben mindenfelé az “exteriorisatio" különféle formáit és eseteit variálják.

11

Miről is van szó? Bár a pszichológiai szakkönyvekben általában egyetlen szóval sem említik a dolgot, a parapszichológiái művekben annál többször esik róla sző. Sajnos a szaknyelvezet e tárgyban sem túl egyértelmű és nagy a zavar é terminológiában. Amit régen mindenesetre úgy mondtak volna: “a lélek elhagyja a testet", azt itt sokkal tudományosabban eképpen fogalmaznak meg: “a tudat a fizikai szervezeten kívül kerül". Különféle specifikus elnevezések is divatban vannak, amelyek éppen sokféleségük miatt nemhogy csökkentenék, inkább növelik a káoszt. Például a jelenséget nevezik még így is: telefánia, excursio, bilokáció, autofánia, autoszkópia, exteriorizáció, sőt extázis. Régebben akadtak, akik egy bizonyos lelki “hasonmás" feltűnését, avagy bizonyos ,fluidál" vagy “fantom" felbukkanását emlegették. A francia extériorisarion külsővé lényegülést, külsővé válást jelent. Ez az a klasszikus eset, amiről beszélünk. A tudat elhagyja a testet, a fizikailag létező emberi szervezetet. A kutatók szerint ez bekövetkezhet spontán, és szándékosan is, tehát valamilyen külső erő ezt az állapotot létrehozhatja. Ilyen esetekben alapvető, hogy az illető tudata a téridőben eltávolodik saját testétől és azt távolabbról is szemügyre veheti. Ha a tudat messzebbre megy valami célból, azt nevezik exeursio-nak, latinul kirándulásnak. Ha ilyenkor felbukkan az illetőnek egy hasonmása is – amit a megfigyelők látnak – akkor egyrészt ezt a hasonmást latinosán alteregonak, a jelenséget pedig bilokációnak, vagyis kéthelyűségnek nevezik, célozva arra, hogy ugyanaz az illető a térnek egyszerre két pontján helyezkedik el ugyanabban az időben. A modern angol nyelvű szakirodalomban gyakran az OOBE rövidítést alkalmazzák – Out of the Body Experiences – “testen kívüliség tapasztalása", esetlenül így fordíthatnánk magyarra. Nyilvánvaló, hogy bármelyik kifejezést használjuk, mindenképpen csak részlegesen tudjuk vele jelezni ezt a sokrétű jelenséget. Az igazi szakirodalomban láttam, hogy oldalakon keresztül sorolják az alfajokat, pontokra osztva, mikor melyiket hogyan kellene nevezni. Mert hiszen előfordul állító-

12

lag, hogy e jelenségek különböző környezetben, különféle okok által mintegy előhíva jönnek létre, sőt az is, hogy vegyi anyagokkal vagy mechanikus úton alakítani, fékezni, változtatni lehet lefolyásukat. Ezekre inkább az ellenőrzött esetek leírásakor térnék ki.

Mikor kezdődött? Mióta tart már? Mert azt ugye senki sem hiszi, hogy mindezekkel a dolgokkal az emberek csak a múlt század közepétől kezdve találkoztak. Mint annyi más pszichikai és nem pszichikai képességnek és jelenségnek, úgy ennek is voltak történelmi előzményei. Ezek egy részéről (könnyen meglehet, hogy csak egy töredékéről) maradtak fenn emlékek vagy bizonyítékok, de mindenképpen említések is. Számos ókori vallás – és a ma létezők lényegében mindmáig – azt állítja, hogy az ember teste csak egy anyag, egy eszköz, mondhatni “jármű" vagy “fészek", amely a lelket óvja és a halál után a lélek megy tovább a közelebbről nem pontosított, illetve vitatott “útján". Már a régi egyiptomiak is úgy vélték, hogy a halál csak a testet pusztítja el, a lélek tovább élhet. A Napisten sem volt más, mint a halál és feltámadás jelképe. “Az élet örökké tart", olvashatjuk egy fellelt egyiptomi papirusztekercsen. Ugyanez az elv bukkan elő a Halottak Könyvéből, és persze a Biblia számos helyén is. Ókori történetírók, szerzők, filozófusok állították mindezt teljes hittel, és nincs okunk feltételezni, hogy milliók ne követték volna őket. Ám mindez a már halott emberek lelkére vonatkozott. És mi van, mi volt az élők “leikével"? Josephus Flavius és mások úgy vélték: az álom közben az embert el-elhagyhatja a lelke, és amit aközben “lát", az az álmunk. A hasonmásokba vetett hitet használták ki a mágusok, a korabeli tudósok, és sokan sokféleképpen írtak róluk. Egyesek úgy vélik, a testenkívüliség és hasonmás-jelenség nyomai fedezhetők fel Hermes Trismegistos, Philotratos Flavius műveiben, sőt a tibeti Holtak Könyvében is. A spiritiszta tankönyvek szerzői példákat minderre bőven idéznek a szóbanforgó művekből.

13

Egyes szentek életének leírásában találunk említést efféle testenkívüli eseményekről, valamint valós történelmi személyek az újabb korokban is átéltek ilyesmit, amint arról emlékirataikban beszámoltak. Például Gerolamo Cardano (latinosán Hieronymus Cardanus, 15011576) olasz matematikus, filozófus és orvos “kijött" egyszer önnön testéből, megállt önmaga mellett és nézte testét; de ez álmában történt, tehát lehet, csupán álom volt. Mindenesetre a dolog oly rendkívüli hatást tett rá, hogy feljegyezte. Heinrich Heine egyik versében (“Hasonmás") oly pontosan és plasztikusan írta le önmagát, hogy egyesek ebből is arra gyanakodnak, látta önmagát. (Netán tükörből? – kérdezhetnénk ironikusan.) Maga Immánuel Kant írta le, hogyan történt ilyesmi a híres svéd gondolkodóval és misztikus filozófussal, Swedenborggal. Swedenborg egy tipikus testenkívüriség-jelenséget produkált, méghozzá bizonyíthatóan: elküldte a lelkét egy több mint 80 kilométerre lévő pontra és egy ott éppen akkor lezajlott eseményt (nagy tűzvészt) pontosan elmondott az ittmaradottaknak. A korabeli technika szintjén egyidejűleg semmilyen, tudományosan magyarázható módon nem szerezhetett tudomást arról az eseményről. Mindez számos tanú előtt játszódott le (1756 szeptember végén, egy szombat délután). (3) A spontán “elválás" az illető személy teljes tudatánál következik be. Ez általában nagyon rövid ideig tart, és azok számára, akik mélyebben foglalkoznak a dologgal, számos ilyen példa leírása máris elérhető a szakirodalomban. E. Bozzano, C. Green, E. Mattiesen és mások nevénél találnak ilyent a könyv végén az irodalomjegyzékben. Akik ezt átélték, sokszor meglehetősen különös, olykor meg teljesen normális körülmények között tapasztalták és a legtöbbjük számára döbbenetes élmény volt. Volt köztük, aki látta a folyamatot, amint elválik a lelke a testétől, vagy “egyik teste a másiktól", akadt, aki kábulatszerű állapotban csak annyit érzett, hogy mintha önmagát nézné valahonnan, gondolatai rendkívül élessé válnak, a kábulat elmúlik, és olyan dolgokat is látnak, amit másképpen sohasem vehetnének észre. Például látják a szobában lévő, de magasan elhelyezkedő tárgyaknak a tetejét is – amit onnan “lentről" sohasem láthatnának. Megesett, hogy elveszettnek hitt tárgyakat így fedeztek fel, találtak meg. Egy cseh beszámoló14

ból tudjuk, hogy a jelenséget átélt tudományos képzettségű férfi látta önmagát felülről, majd amikor ismét “visszatért" – mondhatni: magához tért – megpróbálta megkeresni azt a pontot, ahonnan az imént lenézett önmagára. Meg is találta – csak az a bökkenő, hogy ez a pont csaknem két méter magasan, a szoba mennyezete alatt volt, ahol érthető módon a helyiség lakója amúgy soha nem tartózkodott. Hasonló éJményben volt része 1936-ban egy angliai panzió tulajdonosnőjének, csak éppen úgy hitte, hogy közben elaludt és az egész dolgot álmodja. Ám amikor ellenőrizte a fentről látott “látképet", kiderült, hogy azt valóban látnia kellett – ha nem is a szónak köznapi értelmében. Van leírás olyan férfitól, aki hasonló helyzetben a fekve maradt “hasonmásának" a vérét is látta az erekben folyni. Mintha átlátott volna a test szövetein. Akadt, aki néhány másodperc vagy perc alatt (az idő ilyenkor összemosódik a tudatban) külföldre “szaladt el", majd onnan tért vissza. Legalábbis így érezte. Valódi álom közben még gyakrabban fordul elő a jelenség. Erről is sok beszámolót olvashatunk, nagyjából megegyeznek azokkal, amelyekről előzőleg esett szó. A legtöbben önmagukat látják, és néhány tárgyat a helyiségben, ritkább az, hogy a tudat, vagy a “hasonmás" messzebbre távozik. Mindenképpen úgy tűnik, hogy a jelenség igen rövid idő alatt játszódik le. Vannak, akikkel nem is egyszer, hanem többször fordul elő életük során, és a leggyakrabban nincs folytatása, a dolog általában emlék marad. Nem válik állapottá, különleges képességgé. Betegség vagy baleset közben is előfordul ilyesmi. Számos tanú közölte, hogy súlyos állapotukban előfordult velük: látták önmagukat és környezetüket, orvosokat, ápolónőket, családtagokat, amint betegágyuk körül vannak, olykor azt is, hogy az orvos milyen beavatkozást végez “hasonmásukon" aki ott maradt az ágyban, miközben a “másik énjük" mindezt távolabbról nézte végig. Nem ritka, hogy egyesek látták saját klinikai halálukat. Erről még szót ejtünk majd a későbbiekben. Ide kell sorolni egy különleges csoportot: azokat, akik hipnotikus »álomba" merítve éltek át hasonlót.

15

1966-ban a Nemzetközi Parapszichológiái Kongresszuson egy hipnotizőr bemutatóján történt a következő eset: Nagy közönség előtt egy asszonyt úgynevezett “mélyhipnózisba" vittek; ebben az állapotban a jelek szerint teste-tudata kettévált, és hirtelen éles kiáltást hallatott, majd ájultán esett össze. Miután eszméletre térítették, elmondta: tudata elment valahová és ott váratlanul szembetalálkozott a saját nővérével, aki éppen egy pisztolyt szegezett a homlokához. Nyilván öngyilkos akart lenni. A jelenet után azonnal valóságos küldöttség indult a nővér lakására, és kiderült: valóban így történt. Azokban a percekben a nővér öngyilkos akart lenni, de a döntő pillanatban hirtelen megpillantotta a nővérét (vagyis, úgy hitte, őt látja, pedig csak testenkívüli “hasonmása" volt az! ) és ijedtében ő is elvesztette az eszméletét, majd mikor magához tért, már eszébe sem jutott megvalósítani tragikus szándékát. Nem sokkal később idegen emberek kopogtattak az ajtaján – ez volt a bizottság, amelyik jött ellenőrizni: a történtek mennyiben felelnek meg a valóságnak. Ne tévesszen meg senkit, hogy ezek a beszámolók nagyobbrészt vagy az első, vagy a második világháború előtti időkből származnak. Éppen elég gyakran előfordulnak ma is, csak a róluk szóló hírek nagyon ritkán kerülnek a sajtóba. Erről győzhet meg bennünket a már említett dr. Celia Green asszony, az oxfordi Pszichofizikai Kutató Intézet igazgatójának több könyve, például az Out-of-the-Body Experiences is.

16

Kísérletek 1. KATIE ÉS FLORENCE

Már említettük William Crookest, a kutatót, aki a múlt században nagyobb mértékben hozzájárult a spiritiszta jelenségek felderítésében. Crookes lelkiismeretes ember lévén addig nem nyugodott, amíg a szóbanforgó jelenséget a lehető legalaposabban meg nem vizsgálhatta. A maga korában (élt 1832-1919) egyike volt a leghíresebb brit vegyészeknek és fizikusoknak. Már húszévesen nagy feltűnést keltett, kitűnő dolgozatot tett közzé a polarizált fényről, majd hamarosan az oxfordi tudományos társulat meteorológiai szekcióját vezette. Huszonhét évesen kezdte a “Chemical News" kiadását, amit élete végéig szerkesztett. Más tudományos folyóiratokat is kiadott, rengeteg kémiai tárgyú munkát írt. Ő találta fel a polarizációs fénymérőt, a mikrospektroszkópot és a radiométert. Csillagászattal is foglalkozott, ő írta például 1855ben (!) a Hold fényképezéséről szóló munkát, amellyel díjat is nyert. (A fényképezést mint módszert – látjuk majd később – a spiritiszta tárgyú kísérleteknél is alkalmazta.) Az elemek közül ő fedezte fel többek között az indiumot, céziumot és rubídiumot. De foglalkozott a napfogyatkozásokkal, orvostudománnyal, sőt a sugárzó anyagokkal is. Később a mágneses terek iránt érdeklődött, és 1890-ben felfedezte a thórium 234-es elemet. Nem kétséges, hogy ő volt az egyik utolsó, szinte reneszánsz-méretű polihisztor, csaknem mindenhez értő tudós.

17

És 1870 körül ez az ember kezdett érdeklődni a metafizika iránt. Ez akkoriban elsősorban a spiritizmust jelentette. Amikor pedig a Dialektikai Társaság őt kérte fel a médiumok ellenőrzésére, kezdetét vették a nagy kísérletek. Ezekről szól a fejezet. Crookes előtt is akadtak kutatók, akik foglalkoztak a témával, de jelentéseik kevéssé voltak kritikusak, és inkább csak összemosták a probléma különféle jellegzetességeit, nem választották el őket eléggé világosan. 1871-ben – minden túlzás nélkül mondhatjuk – világhírű lett a Katie King-ügy, és Crookes itt “jön bele a képbe". London egyik negyedében élt egy 15 éves kislány, Florence Cook. 1871 májusában tapasztalták nála első ízben a furcsa jelenséget. Egy korabeli spiritiszta leírása szerint így zajlott le: Cook asszony, Florence édesanyja egy ismeretlen “hang" hallatára rendkívüli kísérletre tett előkészületeket. A lakás vendégszobája ajtajára függönyt erősítettek, a szobát elsötétítették, közepére egy székre ültették a kis Florence-ot, a háziak pedig az előszobában gyűltek össze. Csak az előszobában gyújtottak egy gyengefényű lámpát, Florence a függöny mögött a sötétben maradt. Egy idő után a függöny előtt a levegőben megjelent egy “szellem" (“olyan volt, mint egy halott arca"). Ezt akkoriban materializációnak nevezték, vagyis feltételezték, hogy a médium (Florence) testéből-tudatából származó “szellem" anyagi testet öltve jelent meg a nézők előtt. Ez az első kísérlet különben nem volt túl sikeres, mert az ismeretlen alaknak csak feje és felső teste volt, alsótestét egy “meghatározhatatlan fénylő felhő" (ahogy akkoriban leírták) alkotta. A nézőknek az volt a benyomásuk, hogy a jelenés szeretne valamit közölni velük, mert mozgott az ajka is –ám minden erőlködése dacára hangot nem hallottak. A leírások szerint a kis Cook-lány eközben teljesen magánál volt, a vendégszoba székéről nem kelt fel, sőt a függöny résén át ő is érdeklődve szemlélte a jelenést. Majd maga írta le mindezt, aláíratta a tanúkkal és elküldte az ismert kutatónak, William H. Harrisonnak.

18

Három nappal később újabb szeánszra került sor, ezen már Harrison is részt vett. Ő számolt be arról, hogy ezúttal már hosszabb beszélgetés zajlott le a jelenés és Florence között, ráadásul ennek során Florence nem teljesítette a jelenés egyik, többször megismételt kérését (hogy érintse meg őt ruhája egy darabjával). A kísérleteket folytatták. A jelenés egyre erősebben manifesztálódott. Végül már nem is kellett elsötétíteni a helyiséget, a “szellemet" szinte nappali fényben is láthatták – ám Florence közben továbbra is a sötét szobában ült és egyre inkább úgy érezte, jobb, ha eközben afféle transzba esik. Később más kutatók is részt vettek e szeánszokon, például dr. J. E. Purdon. Nagyon fontos: amikor már nappali fényben is láthatták, mindenki megállapította: a jelenés meglehetősen hasonlít Florence Cookra. A szkeptikus olvasó itt bizonyára arra gondol: hát persze, hogy hasonlított, hiszen biztosan 6 maga volt az. A mi racionális agyunk jelenleg csak azt az egyetlen feltételezést hajlandó elfogadni, hogy a kislány valahogy megtévesztette a jelenlévő “közönséget", és maga játszotta el a “szellem" szerepét is. Eltekintve attól, hogy egy erre addig felkészületlen, 15 éves kislány nehezen alakíthat például egy csak fejből és felsőtestből álló jelenést – miként volt az kezdetben – de nappali fényben már igen nehezen játszhatna meg mindezt, ha tudjuk, hogy különböző módszerekkel azért ellenőrizhették, hogy közben ott ül-e a szobában igazi alakja? Purdon és mások úgy vélték, a megjelenő alak csak hasonlít Florence-hoz, de nem azonos vele. Maga a jelenés közölte az emberekkel, hogy a neve Katie King és előre megmondta azt is, hogy csak három évig fog megjelenni (1871 májusától 1874 májusáig), majd – idézem – “ezután küldetése lejár, már nem lesz elég ereje ahhoz, hogy fizikailag felbukkanjon, már nem láthatják és nem érinthetik meg őt, mert átmegy majd egy magasabb szférába, és ily anyagi módon többé nem teremthet kapcsolatot médiumával". Ahogy szaporodtak a jelenések, a közönség és a Cook-házban szintén megjelenő kutatók egyre újabb óvatossági rendszabályokat foganatosítottak, hogy kizárhassák a csalás lehetőségét. Minden szeánsz előtt 19

gondosan összekötözték Florence-ot (aki ez ellen nem tiltakozott), kötelékeinek csomóit pecsétviasszal leöntötték és lepecsételték, sőt olykor a jelenlévő hölgyek előzőleg meg is motozták őt, nem rejtett-e ruhájába valamilyen tárgyat. Ráadásul – erről kevés szó esett eddig nálunk a háború utáni időkben, amikor is a materialista tanok nagyobb dicsőségére a mi “ismeretterjesztőink" elhallgattak minden érvet, ami e jelenségek mellett szólt – több jelenlévő kutató minderről fényképfelvételeket is készített! Az angolok – B. Coleman, dr. James M. Gully és dr. George Sexton mellett egy akkoriban igen ismert orosz kutató, Alekszander N. Akszakov is részletesen írt műveiben a Katie King-jelenésről. (4) Akszakov könyvében így írja le saját tapasztalatait: “1873-ban külföldön járva szándékosan csak azért mentem Londonba, hogy saját szememmel győződhessek meg a Katie-jelenségről. Megismerkedtem a Cook-családdal és ők szívélyesen meghívtak a legközelebbi szeánszra, amely 1876 október 22-én történt." Ezután leírja a lakás berendezését, azt, hogy Cook kisasszonyt egy gurítható állványra szerelt függöny mögé ültették, a jelenlévő kutató (ezúttal egy bizonyos J. C. Luxmoore volt az) megkötözte a kislányt és felkérte Akszakovot, szemlélje meg az összes óvatossági rendszabályt. Tömérdek zsinór, szalag és pecsét biztosította a kísérlet tisztaságát: Florence Cook semmiképpen sem kelhetett fel székéről. Már csak azért sem, mert egy szalagot hozzákötöttek és azt a függöny alatt kivezették a nézők közé; egy kutató azt végig a kezében tartotta. Ha csak megmozdult a kislány, ily módon már érezte. A függöny mögötti szobarészletet kicsiny lámpával megvilágították. És elkezdődött a szeánsz. Akszakov írja: “Még egy negyedóra sem múlott el, a függöny félkönyéknyi távolságra elmozdult és ott állt egy emberalak fehér ruhában, fedetlen arccal, de haját ugyanolyan fehér anyag fedte; viselete ingre emlékeztetett, ám széles ingujjából meztelen karok nyúltak ki. Az alak suttogva kérte Luxmoore urat, adjon át nekem egy tárgyat, amit oda is adott annak az úrnak, az pedig továbbította nekem. Egy doboz cukorka volt! Kitört a nevetés. íme, ismeretségünket nem lehet misztikusnak nevezni. “Honnan van ez a doboz?" – kérdeztem. “A konyhából" – felelte Katie. Mint látják, a magyarázat igen prózai volt." 20

Akszakov azonban vérbeli kutató volt és ennyi neki távolról sem volt elég. Nagyon figyelt, és szerencsére később mindent nagyon pontosan papírra is vetett. Lássuk hát, mi történt még azon a szeánszon: “Bár csaknem Katie-vel szemben ültem, mindössze öt lépés távolságra tőle, félhomályban, nem láthattam elég tisztán az arcát. Fizikailag testesebbnek és magasabbnak tűnt, mint a médium, ámbátor mezítláb volt. Az arca és a keze is nagyobbnak tűnt, mint Cook kisaszszonyé. Katie egész idő alatt félhangosan beszélgetett a jelenlévőkkel. Többször is kérte: “Tegyenek fel kérdéseket, tárgyilagos kérdéseket." erre megkérdeztem tőle: “Levághatok egy darabkát a ruhája anyagából?" Azt felelte, ezúttal ez lehetetlen, de máskor mások már megtették azt. Akkor azt kérdeztem, megmutatná-e most a médiumot? “Igen, jöjjön ide, gyorsan, és nézze meg őt." Máris ott termettem a függönynél és elrántottam – a fehér alak eltűnt, a sötétben láttam-a médium homályos alakját. Fekete selyemruha volt rajta, ezért nem láttam őt túl jól. Alig ültem vissza a helyemre, a függöny mögül ismét előbukkant Katie fehér alakja és megkérdezte tőlem: “Jól látta?" Azt mondtam, nem túl jól. “Akkor fogjon egy lámpát és nézze meg a lehető leggyorsabban" – felelte. Egy szempillantás alatt a függönynél voltam a lámpával a kezemben – de Katie-nek nyoma sem volt, viszont ott ült a széken a médium mély álomba merülve, hátrakötözött kezekkel... Alig ültem vissza a helyemre, Katie ismét kinézett a függöny mögül." Itt ismét felmerülhet az olvasóban – vajon miért nem volt soha egyszerre látható a két lány? Amikor Akszakov megnézhette a székhez kötözött Florence-t, Katie eltűnt, és amikor a függöny miatt nem láthatta Florence-t, felbukkant Katie. Ez megint csak arra utalna, hogy nem volt két különböző lény (bármit is értünk e szó alatt), hanem csak egy és ugyanaz. Ez sajnos még nem magyarázza meg a kötelékek, pecsétszalagok stb. által “bebiztosított", mozdulatlan Florence kétalakos megjelenésének rejtélyét. De lássuk tovább az orosz kutató beszámolóját.

21

“Közben az a tény, hogy megvilágítottam a transzba esett médiumot, változást okozott. Florence feljajdult és ébredezni kezdett. Ekkor a függöny mögött érdekes párbeszéd zajlott le. Florence már szeretett volna magához térni, Katie viszont ismét el akarta altatni, de ez nem sikerült neki. Ezért Katie búcsút vett tőle és eltűnt. Rögtön ezt követően, Luxmoore úr felszólított, hogy tekintsem meg a médium kötelékeit és a csomókat a karjain. Mindegyik érintetlen volt. Megkértek, hogy vágjam el a szalagot a kezén; alig tudtam az olló szárait a bőre és a szalagok közé tolni, oly szoros volt a kötés. Amikor Cook kisasszony kijött a szobából, azt ismét átkutattam. Körös-körül kőfalak voltak. Hogy mindez nem lehetett vásári mutatvány, biztos volt számomra. De akkor honnan került elő az a fehér alak, aki oly élő módon beszélgetett, egyszóval, ha csak félig öltözött is, de normális nő volt? Máig emlékszem akkori benyomásaimra. Bár fel voltam készülve a dologra, mégsem tudtam elhinni, amit átéltem. Az érzékeim és a logika arra késztettek, hogy higyjek, de az értelmem ellenkezett!" Megfigyelték az utolsó mondatot?... “Az értelem ellenkezik", és ez a döntő motívum mindmáig, amikor a kutatók szembetalálkoznak a parajelenségek bármelyikével. Méginkább, ha csak hallanak róla. Persze, ez nem korlátozódik kizárólag a kutatókra. Bármelyikünk hajlamos legyinteni, ha ilyesmit hall – míg saját szemével nem tapasztalja. Nyilvánvaló persze, hogy a szemünket be tudják csapni (lásd bűvészek), de azért vannak olyan körülmények, amelyek között a dolog magas szinten ellenőrizhető. Akszakov és Crookes korában sem volt egyszerű elhitetni a nagyközönséggel, hogy mindez valóság. Ezért fényképek is készültek, mint már említettem. “Katie King" több fotón is látható. Igaz, ezek a fényképek nem túl élesek, különösen a széleiken, de az egyiken például a Katie-nek nevezett árnylény (?) együtt látható az őt figyelő egyik kutatóval, a már említett Dr. James M. Gullyval – és Gully alakja sem túl éles a fotón, tehát ezt inkább a korabeli technika hiányosságainak köszönhetjük. Később készült fénykép laboratóriumi körülmények között is, erről alább.

22

Ugyanis nagyon téved, aki azt hiszi, hogy a Katie-Florence páros csak a Cook-házban, mondhatni “hazai pályán" lépett fel, jelent meg a döbbent érdeklődők szeme előtt. Nagyon is érhető módon feltételezték az akkori kutatók is, hogy Katie szerepét eljátszhatja egy másik fiatal nő, aki valamilyen rejtekúton hatolt be a szóbanforgó helyiségbe a szeánszok alatt. De... Tehát a szeánszok nem mindig a Cook-házban történtek. Akszakov a következő héten, pontosabban 1873 október 28-án Luxmoore úr házában találkozhatott ismét Katie-vel. “Tizenöt vendég látogatott el a gazdag egykori békebíró, J. C. Luxmoore úr otthonába. Mielőtt Cook kisasszony megérkezett volna, megszemléltük azt a szobát, ahol a sötétben a médiumnak kellett majd tartózkodnia. A másik ajtaját jelenlétünkben zárta le Henry M. Dunphy úr, a Morning Post egyik szerkesztője, és a kulcsot is magával vitte. Hamarosan megjött Florence Cook kisasszony a szüleivel." Akszakov itt ismét leírja, hogyan kötözték meg Florence-t, kezeit, lábait külön, testét a székhez, szalagot vezettek ki a függöny alatt, pecsétekkel látták el, stb. stb. Odakünn a szalonban – jegyzi meg tárgyilagosan – “a megvilágítás elegendő volt." Aztán ismét: elhajolt a függöny, a résben felbukkant Katie King és szabadon társalogni kezdett a jelenlévőkkel. Ugyanazt a ruhát viselte, mint az előző, fentebb leírt alkalommal. A padlón heverő szalag, mellyel ellenőrizték, vajon Florence nem mozdul-e meg, mozdulatlan maradt. Katie ezúttal is tárgyilagos kérdéseket kért a vendégektől. Akszakov kifejezte azon kívánságát, hogy a lány jöjjön közelebb, de az erre nem volt hajlandó. Mivel sejthette, hogy ezzel bizalmatlanságot keltett a jelenlévőkben, visszament a függöny mögé és kihozott a másik szobából egy japán serleget. Ez előzőleg a megkötözött Florencetól több méternyire volt. Katie-től valaki átvette a poharat, ő pedig háromszor is megperdült a közönség előtt, hogy lássák: nincs rajta semmiféle kötelék – vagyis ő nem azonos Florence Cook-kal! A szeánsz Akszakov feljegyzései szerint körülbelül egy óráig tartott, Katie többször eltűnt és felbukkant ismét, kérdésekre válaszolt. Majd ismét az történt, ami a Cook-házban: Florence ébredezni kezdett, ekkor a

23

függöny mögül mindnyájan hallották Florence és Katie párbeszédét. Aztán Katie végleg eltűnt, a jelenlévők pedig csoportosan szemlélték meg Florence érintetlen kötelékeit és pecsétjeit. Akszakov leírta kétségeit is. Többek között nem fért a fejébe, miért nem láthatták egyszerre a médiumot és a jelenést? Legalább azt szerette volna, ha a megkötözött médium valamelyik testrészét, például a karját kiteszi a függöny elé egy asztalkára, míg teste többi része lehet éppenséggel a függöny mögött is. így egyszerre láthatták volna, hogy a “második test" nem azonos az elsővel. Azt kell mondanunk, hogy ez a kívánság természetesen másokban is felmerült, és... később megvalósult! Érdekes módon a kutató ezt “Katie-nek" mondotta el, aki azt válaszolta: a médiumnak ilyenkor sötétben kell lennie, nem viseli el a fényt. Aztán megígérte Akszakovnak: eljön az idő, amikor mindkettejüket egyszerre lefényképezhetik. Itt jött létre Crookes és Akszakov első személyes találkozója. Természetesen nagyon érdekelte az oroszt, miképpen vélekedik minderről a híres brit tudós. Ebben az időben Crookes nem hitt az efféle “materializálódásban", ahogyan akkor nevezték a Florence Cook – Katie King körül történő ügyeket. Mint szilárd természettudományos alapokon álló, gondolkodó ember, ő is úgy vélte: a lezárt helyiségbe nem kerülhet be egy másik ember a maga testi valóságában, akit egy “médium" hozna létre valamilyen pszichikai folyamattal. (Ha jól meggondoljuk a dolgot, a tudomány még ma is itt tart.) Crookes közölte: semmit sem hisz el ebből mindaddig, amíg nem látja meg egyidőben a médiumot és azt a másikat. Akszakov ezután elhagyta Londont és tovább járta Európát. Ám hamarosan bekövetkezett egy esemény, amelyre senki sem számított, és paradox módon éppen ez nyitotta meg az utat a jelenség igazán alapos, tudományos elemzésére – Crookes által. 1873 december 9-én egy William Volckman nevezetű spiritiszta úgy döntött, hogy végre leleplezi a két lány titkát; ezért egy szeánszon váratlanul elkapta az előtte sürgölődő Katie Kinget. Hatalmas zűrzavar támadt, és a szkeptikus úr azt állította: akit ő akkor a karjaiba kapott, nem volt más, mint Florence Cook! Vagyis az állítólag megkötözött “médium"!

24

A “leleplezésnek" nagy visszhangja támadt. Ám a Cook-lány szülei nem bírták elviselni a tudatot, hogy lányukat ország-világ előtt csalónak kiáltják ki, és ekkor meglepő lépést tettek. Azt állították, hogy Volckman lejáratta lányukat és elégtételt követeltek – méghozzá tudományos elégtételt Ez abban állt, hogy felkérték Crookest, vegye védelmébe lányukat és bizonyítsa be: a szeánszokon valóban megjelenik egy másik lény, Katie King, és az nem azonos Florence Cook-kal. Crookes természetesen örömmel vállalta a feladatot. Számos fényképet is készített Katierői, ezek egy része többfelé megjelent. Például egy N. Peterov nevű szerző Mediumicseszkaja materializacija c. orosz nyelvű könyvében. Akszakov tehát megtekintette e képeket két évvel később, amikor ismét találkozott Crookes-szel, és írta is: a fotókon ugyanazt a Katie Kinget látta, akivel ő maga is találkozott a Cook-házban és másutt rendezett szeánszokon. Crookes tehát 1873 decemberében kezdett foglalkozni az üggyel és kísérleteit 1874 május 21-ig végezte. Ezen a napon – pontosan úgy, ahogyan annak idején előre közölte – Katie King végleg eltűnt és többé nem látták. Ekkor telt le a három év... Crookes úgy kezdte, ahogyan az egy kutatóhoz illik: attól kezdve a legtöbb szeánszot már nem a Cook-liázban, hanem nála, a lakásában berendezett laboratóriumban és a vele egybenyíló könyvtárszobában rendezték. Itt jobban szemügyre vehette a jelenségeket. Kár, hogy mindazok, akik később e jelenségről negatíve írtak (nem hitték el az egészet és igyekeztek Crookest gúny tárgyává tenni), elhallgatták ezt a tényt. Ráadásul Crookes nem volt egyedül, és a kutatásban nem akárki segédkezett neki. Már említettük a kor másik nagy tudósát, Cromwell Fleetwood Varleyt (1828-1883), aki előbb a gázok, majd az elektromosság területén végzett úttörő jellegű kutatómunkát. Később az ő ötlete volt az óceánok alatti tengeri kábelek alkalmazása, és feltalált egy róla elnevezett hatalmas kondenzátort is.

25

Kutatásaikhoz saját maguk építették a szükséges műszereket is. Alább csupa olyan adatokat közlünk – olykor szó szerint – amit maga Crookes vagy Varley, esetleg a szeánszokon gyakran részt vevő Harrison, a The Spirituálist c. folyóirat kiadója vetett papírra. Crookes – helyesen – végig amellett kardoskodott: be kell bizonyítani, hogy Katie nem azonos Florence-szal. Amíg ez nem történik meg, senki sem mossa le a gyanút a fiatal lányról, hogy egy nagyméretű csalás főszereplője, értelemszerűen maga is csaló. Crookes kikérdezte mindazokat, akik a korábbi évek során résztvettek a Cook-éknál rendezett szeánszokon, de senkivel sem találkozott, aki ilyenkor egyszerre látta volna Florence-ot és Katie-t. Nem csoda hát, ha a férfi eléggé szkeptikus volt (ami kifejezetten jó tulajdonsága a kutatónak). Az első kísérletek során csak annyi volt a változás: Crookes a függöny közelében ült és miközben “Katie" többször is megjelent a függöny előtt, a kutató hallotta a függöny mögül a transzba esett Florence Cook sóhajtásait, sőt egyszer halk sírását is. Akusztikusán tehát ketten voltak, de ez persze nem elégítette ki a bizonyítékokra vágyó Crookest. Nem volt kétséges, hogy Cook kisasszony sohasem ellenkezett, bármilyen próbára akarták tenni. A legcsekélyebb mértékben sem ellenezte a tudományos kutatómunkát. Crookes 1874 február elején írott levelében – ez megjelent a fent említett újságban – türelemre inti a nagyközönséget és kéri, addig ne hozzanak ítéletet, ne alkossanak véleményt az ügyről, míg több bizonyíték nem kerül eléjük. A maga részéről Crookes ezért mindent meg is tett. Varley szintén közzétett leírásából tudjuk, milyen intézkedéseket foganatosítottak a csalás kizárására. Például a médium, vagyis Florence testén a kísérlet alatt gyenge áramot vezettek át, ezt egy műszerrel kapcsolták össze, amely már a megvilágított másik szobában állt. A rendkívül precíz leírásokban nemcsak a kísérleteknél jelenlévő tanúk névsorát olvashatjuk, de azt is, hány lépésre volt ez a galvanométer a függönytől, mivel világították meg a szobát, hol ültek a résztvevők, stb. stb. A műszer kimutatta volna, ha Florence elmozdul a helyéről, ha pedig feláll és elmozdulnak az érintkező pontok, valósággal “riadót vert" volna. De semmi ilyesmire nem került sor. A kísérlet alatt tehát a fiatal lány végig ott ült a széken, persze megkötözve, ahogyan régebben is. 26

Ezekután Katie King felbukkant a függöny előtt, papírt és ceruzát kért, majd számos szemtanú előtt írni kezdett. Később megszorította Varley kezét (tehát létrejött egy fizikai kapcsolat is, Katie nem lehetett csak “jelenség", bármit is értsünk a szó alatt; a maga fizikai valóságában volt jelen a laboratóriumban!), és eltűnt. A műszer közben nagyobb elváltozást nem mutatott, ám mégis volt egy nyugtalanító jel. A jelenség a második próbánál három percig tartott, ezalatt a galvanométer a 191-es pontról a 155-ösre esett le, de ez csak egy pillanatig tartott. Először azzal magyarázták, hogy a kábult Florence ekkor megmozdult. Ám később folyamatosan ugyanazon értékeket mutatta, amikor Katie a függöny előtt produkálta magát. Mi lehetett a kezdeti esés...? Varley természetesnek tartja a történteket: a médium testének ellenállása megszűnt, mivel ez ugyanakkor elvesztette materiális anyagának egy részét az éppen materializálódó Katie számára... A szeánsz alatt – mondták – Florence Cook teste “megritkult" és ezért elektromos ellenállása azonnal megnőtt. Akadtak, akik állították, hogy a médium ezalatt nem volt eszméletlen transz-állapotban, hanem nagyon is tudatosan csúsztatta el a csuklójához erősített elektromos pontokat. így már majdnem biztosnak látszott, hogy a két lezárt és előtte gondosan átkutatott helyiségben a szeánsz percei alatt eggyel többen voltak, mint előtte és utána. Talán nem árt ismét megjegyezni: Florence a kísérletek alatt mindig sötét ruhát viselt. Katie viszont fehér öltözetben jelent meg, ennek sem anyaga, sem szabása nem emlékeztetett Florence ruháira. A következő alkalommal Crookes még szigorított a feltételeken. Florence-ra egy drótot is kötött, és oly közel helyezte el a lányt a függönyhöz – persze annak másik oldalán – hogy ha csak megmozdult volna, már felbukkan a függöny réseiben. Ezzel szemben akkor Katie megjelent a függöny előtt, sőt attól hat-hét lépésre is eltávolodott és mindenki láthatta, hogy nincs a kezén sem kötés, sem drót. A galvanométer egész idő alatt mutatta, hogy Florence meg sem mozdult. Ráadásul a talpraesett Crookes megkérte a jelenést, vagyis Katie-t, hogy mártsa bele a kezét az előkészített tálba. Ebben egy olyan oldat volt, amely biztosan megváltoztatta volna a testnek az áramvezető képessé27

gét – ha az a test azonos a médium, vagyis Florence testével. Katie szívesen teljesítette a kérést, és a galvanométer mutatója mozdulatlan maradt. Tehát a két test nem volt azonos – nem Florence Cook játszotta el Katie szerepét valamilyen ördögi módon villámgyorsan kibújva kötelékeiből... Ezt a kísérletet többen is leírták a szemtanúk közül, mindnyájan egyformán. Megjelent szakfolyóiratokban is. (5) Talán meglepően hangzik, de igaz: a két megszállott szkeptikusnak, Varleynek és Crookes-nek ez sem volt elég. Varley javaslatára még egy módszert alkalmaztak: egy higannyal teli edényt is beiktattak az áramkörbe. Amikor legközelebb Katie ismét megjelent, kérték, merítse bele a kezét a higanyba, amit az habozás nélkül meg is tett. A rendszerben az áram feszültsége nem nőtt, az ellenállás sem csökkent. Ám amikor Katie eltűnése után kihívták Florence-ot és ő is belemerítette a kezét a higanyos tálba, a galvanométer mutatója csaknem letört a hirtelen kilendüléstől. Egy másik kísérlet során Katie King ötször nagyobb elektromos ellenállást tanúsított, mint Florence Cook. Ebből nyilvánvaló – vonták le a következtetést a kutatók – hogy az emberi test elektromos vezetőképessége ötször nagyobb, mint a materializált testé. A “fantom" különb dolgokat is művelt. Egyszer Crookes-nek az az ötlete támadt, hogy anilinfestéket kever a higany tetejére. Ezeket a festőanyagokat nem lehet egykönnyen lemosni – például a kísérlet után maga Crookes hetekig hordozta ujjain a festéket, míg végre az lekopott a bőréről. Katie King a kérésnek engedelmeskedve ujjait belemártotta a tálba – de később az ellenőrzés során Florence ujjai tiszták voltak. Érdekes, viszont a könyöke táján találtak egy pénzdarab nagyságú anilinfestékes foltot! Ezt csak Katie vihette át valamilyen módon a médium testére, pedig akkor úgy látták, hogy Florence-nak a közelébe sem ment... Ez arra mutatott volna, hogy a médium és a materializálódó “fantomja" között van valamilyen “vezeték" (nincs rá jobb szó), amely egy bizonyos átváltozási fázisban összekapcsolja a két testet.

28

Már lassan bebizonyított ténynek látszott, hogy Florence és Katie két különböző személy, akik egymástól függetlenül cselekszenek. De a kutató további bizonyítékokat keresett és talált is. Méghozzá – vélte – az abszolút bizonyítékot. Akkor már egy különleges lámpát is használt, hogy nagyobb legyen a fény a függöny előtt és a résztvevők jobban láthassák Katie Kinget. A (fehér foszforos) lámpa fényében remélték a kutatók megtapasztalni, milyen rejtélyes jelenségek is történnek a két ember (?) között. Erre a kísérletre 1874 március 12-én került sor. Katie annak rendje és módja szerint meg is jelent és beszélgetett a jelenlévőkkel, majd egy pillanatra eltűnt a függöny mögött (ahol a sötét szobában a médium feküdt megkötözve). Majd ismét felbukkant és így szólt Crookes-hez: “Legyen szíves, jöjjön be és emelje fel a médiumot, lecsúszott a padlóra!" Amikor ezt mondta, egy turbánszerű fejfedővel, fehér ruhában állt Crookes előtt. Majd félreállt, hogy utat engedjen a férfinak. Crookes bement a függönnyel lezárt másik szobába. Florence ott feküdt a díványon, mély transzban, és csakugyan, kissé lecsúszott úgy, hogy a feje igen kényelmetlen tartással a padlót érintette. A kutató feljegyezte: maximum három másodperc telhetett el, hogy ott állt előtte Katie, majd megpillantotta a fekete bársonyruhát viselő Florence-ot. Egyszerűen lehetetlen, hogy Katie és Florence ugyanaz a személy legyenek hát. A következő kísérletek alatt egyszer Katie maga vezette Crookest hátra a függöny mögé, lámpával a kezében. Egy szemtanú a függöny résén át ezt úgy látta, hogy a lámpát senki sem tartja, az csak lebeg a levegőben. A két alakot Crookes addig még sohasem látta egyidejűleg, de – mondhatjuk – látta őket majdnem egyidejűleg. Volt olyan kísérlet is, ahol Katie csaknem két óra hosszat megjelent és eltűnt, ismét megjelent, beszélgetett, többször megfogta Crookes kezét, és a férfinak az volt a benyomása, hogy egy valós, fizikailag létező ember érintette meg őt. Egyszer Crookes megkérte, hadd ölelje meg őt – “természetesen a jóízlés határain belül" –, amit Katie megengedett, és ezekután Crookes kénytelen volt papírra vetni: “a 'fantom' éppolyan materiális lény, mint maga Cook kisasszony." Amikor pedig egy alkalommal Katie végre közölte vele, hogy megnézheti őket egyidőben, Crookes fogta 29

a foszforlámpát, de mielőtt bement.volna a függöny mögé, kérte az egyik szemtanút, aki remek gyorsíró volt, hogy majd jegyezze fel minden kihallatszó szavát. Ez meg is történt. És eljött a nagy pillanat. Florence Cook transz-állapotban hevert a díványon. Crookes a félhomályban odatalált, felcsavarta a lámpa fényét. És akkor meglátta azt a másikat is. Ott állt Florence mellett, fehér ruhában (Florence ismét feketében volt). Crookes fogta Florence kezét, már nem is engedte el, felemelkedett és emelte a lámpát is, hogy megvilágítsa Katie-t. Meg akart győződni róla, hogy ez ugyanaz a Katie-e, akit odakünn a függöny előtt is láttak oly sokszor? Katie nem szólt, csak a fejét mozgatta és szépen mosolygott Crookes-ra. A férfi háromszor egymásután tapogatta meg Florence kezét és ugyanannyiszor emelte fel a lámpát Katie-re, hogy meggyőződhessen róla: két különböző személlyel van dolga. Aztán Katie intett, hogy távolodjon el. Crookes nem ment ki a helyiségből, csak a falig hátrált. Katie-t már nem látta, de várt, amíg Florence kezd magához térni. Akkor több szemtanú is átjött a függönyön lámpákkal, az a szoba megtelt fénnyel – Katie nem volt sehol. Crookes még ugyanabban a leírásban említ néhány jellegzetességet is. Például: Katie alakja nem mindig ugyanakkora. Egyszer 6, másszor 4,5 hüvelykkel magasabb Florence-nál, de lehet azért, mert az utóbbi esetben mezítláb jelent meg. Egyik alkalommal Katie szabadon hagyta a nyakát, amely sima, selymes külsejű – míg Florence Cook-nak ugyanott egy sebhely látható, érintésre pedig bőre kemény, érdes. Katie fülcimpája nincs átlyukasztva, míg Florence-é igen, és hord is fülbevalókat. Katie bőre inkább fehér, míg Florence bőre barnás. Katie ujjai jóval hosszabbak, mint a médiumé. Különben pedig igen nagy a különbség mozgásuk, viselkedésük között, más szavakat is használnak. Ezen alkalmak során ívfénnyel fotókat is készítettek Katie-ről. A dolog számunkra talán érdekes magyar vonatkozása, hogy egy hazánkbéli spiritiszta szerző, Fodor Nándor egyik könyvében (6) is megjelent egy jó minőségű kép, méghozzá olyan, amelyen együtt látni a fehérruhás, “turbános" Katie-t és a szakállas Crookest!

30

A leírásokból tudjuk, hogy egyszerre öt fényképezőgépet is előkészítettek a kísérletek helyszínén, ezek mind mesterséges fénnyel (elektromos ívfénnyel) működtek. Minden gép más méretű (egészfél-negyed kliséket, stb.) képet készíthetett, és ha Katie megengedte, hogy fényképezzék, mindegyiket elsütötték. A fotókat Crookes és egyik segítője készítették és a szomszédos helyiségekben minden készen állt azonnali előhívásukhoz is. Előfordult, hogy egy este 15 képet is készítettek, de ezek egyrésze nagyon rossz minőségű volt, míg mások remekül sikerültek. Crookes egy levelében 44, nagyobbrészt sikeres fotót említ. Attól kezdve különben Crookes gyakran bemehetett a függöny mögé, hogy megnézze egyszerre Cook kisasszonyt és Katie-t, bár az esetek többségében – tegyük hozzá – ilyenkor Katie egyetlen szempillantás alatt eltűnt, mintha szétfolyt volna a levegőben, hogy percek múlva ismét felbukkanjon. Tegyük hozzá, hogy akkoriban Florence Cook már szinte a Crookes-házban lakott, napközben a kutató feleségével volt együtt, és folyton szem előtt. Aligha készülhetett volna fel arra, hogy eljátssza Katie King szerepét. Nem is rendelkezett ehhez kellékekkel, például ruhákkal sem, hisz azt is ellenőrizték. Később a dolog odáig fejlődött, hogy Katie megengedte: egyszerre fényképezzék le őt és Florence-ot, és ilyen alkalmakkor 7-8 személy is láthatta őket egyidőben! Ilyenkor Florence mindig transzban volt, tehát szinte eszméletlen állapotban, Katie pedig eltakarta a lány fejét, nehogy a felvillanó ívfény kizökkentse a transzból. Láttam olyan fotót is, ahol csak Katie van, és ugyan látható Florence Cook is – de úgy, hogy Katie saját testével takarja el a lány arcát-fejét. Mellesleg akkor már senki sem állította, hogy a két lány hasonlít egymáshoz. Idővel mind több különbséget fedeztek fel közöttük. Odáig fejlődtek a dolgok, hogy Katie mintegy megkedvelte Crookest, és maga is csak akkor volt nyugodt, ha mindenről a kutató gondoskodott. Crookes-nak egyre többet engedett meg, míg a többi jelenlévő a fényképész-segítőn kívül általában kénytelen volt mozdulatlanul ülni a székén és csak nézőként részt venni az eseményekben.

31

Ami a fotózást illeti: készültek ellenőrző képek is. Kísérleten kívül beállították Florence-ot ugyanolyan pózokba, mint amilyenekben már előzőleg lefényképezték Katie-t, ugyanazon személyek mellé. Itt derült ki a magasságbeli különbség köztük; az arcuk szélessége sem volt azonos, és egyéb apró eltéréseket is találtak a két alak között. Ahogy múltak a hetek és hónapok, Crookes mind többször győződhetett meg arról, hogy nem azonos a két személy (“legalábbis testileg nem azonosak", írta), másszínű a hajuk, az egyikük arcán apró anyajegyek is vannak, amik nem találhatók a másikon, stb. Crookes engedélyt kapott, hogy levágjon egy fürtöt Katie hajából, miután megtapogathatta azt a lány fején egészen tövig és meggyőződhetett arról, hogy nem parókát visel, a haja természetes. Sőt, egyik alkalommal Crookes megmérhette Katie pulzusát is! Azt hiszem, nyugodtan mondhatjuk, pulzusa nincs a “kísérteteknek" vagy “szellemeknek", csak biológiailag élő embereknek. Katie szíve percenként 75-ször vert, míg a szintén megvizsgált Florence-é 90-szer! Crookes, akár egy orvos, meghallgathatta Katie szívét annak melléhez tett füllel is – kiderült, a “fantom" szíve sokkal szabályosabban ver, mint Florence Cooké. A kor szintjén megejtett “orvosi vizsgálat" azt is kiderítette, hogy Katie tüdeje egészségesebb, mint Florence-é. Katie, mint már említettük, már 1871-ben közölte, hogy megjelenései csupán három évre korlátozódnak. Ezt azzal is magyarázta, hogy médiuma, Florence ezen idő után már nem rendelkezik majd elégséges erővel, hogy őt “előhívja" abból a közelebbről meg nem határozott másik állapotából, amelyben most van. Nem ismeretes persze, honnan tudhatta ezt előre? Tény, hogy 1874 május 21-én, az aznap rendezett szeánszon bejelentette: ez az utolsó alkalom. Crookes ekkor megkérte: hadd legyen ő az utolsó, aki láthatja Katie-t mielőtt végleg eltűnne. Talán valami nosztalgikus vágy beszélt a professzorból, vagy – ami hihetőbb – az eltűnés folyamatát is szerette volna megtapasztalni? Katie sorban szólott a jelenlévőkhöz (gyorsíró jegyezte szavait), mindenkinek utasításokat adott, hogyan viselkedjen a jövőben, és kérte őket, vigyázzanak Florence kisasszonyra. Ezután Katie és Crookes bemehettek a függöny mögé, ahol Florence feküdt transzban. “Ébredj, Florence, ébredj! El kell téged hagynom!" 32

Cook kisasszony azonnal felébredt és könnyek között kérlelte Katie-t, ne menjen el, de az hajthatatlan volt. “A küldetésem befejeződött, drágám", közölte a lánnyal. Florence úgy sírt, hogy már nem tudott beszélni, aztán elgyengült és csaknem összeesett. Crookes elkapta, megtartotta, és amikor ismét felnézett, Katie-t nem látta többé. Sem ő, sem más. Crookes írásaiban úgy véli, Florence Cook sohasem csapta be őt vagy másokat, nagyon becsületesen viselkedett, csalásnak még nyomát sem fedezték fel nála. Kevéssé valószínű, hogy a 15 – majd 16,17 éves – kislány egy ilyen gigantikus csalást végrehajthatott volna oly sok tudós ember ellen laboratóriumi környezetben, nem is szólva a műszeres vizsgálatokról és fotókról. Talán nem árt, ha megjegyezzük: Katie többet is tett annál, mint amit eddig leírtunk. Crookes ugyanis alig említ, vagy éppenséggel néni is ír le sok “apróságot", amelyek pedig szintén megtörténtek. Más beszámolókból tudjuk, hogy Katie képes volt egy ollóval darabokat kivágni ruhájából, majd egyetlen érintéssel eltűntetni ezeket a kivágott részeket; ruhája ismét együtt volt. Ez bűvésztrükknek tetszik, de aligha az volt. Valamilyen általunk ismeretlen módon pótolni tudta az anyaghiányt, méghozzá időigény nélkül. Leveleket is írt és azokat odaadta a szemtanúknak, meg is őrizhették azokat. Egy, az utolsó találkozásonszeánszon jelenlévő hölgyet megkért, hogy csúsztassa ujjait a ruhája alá, aki ilymódon meggyőződhetett meleg bőréről, verő szívéről, stb. Tehát arról, hogy egy élő emberről van szó. Ugyanakkor Katie hangsúlyozta, hogy ő nincs ezen a világon, az valamilyen másik világ, egyelőre bűneiért bűnhődik, de a három év leteltével egy magasabb szellemi-lelki fokot ér el, és már nem térhet ide vissza. Ha egy Katie-szerű ember ma állna elénk, nyilván azt mondanánk rá: parafenomenális tulajdonságokkal rendelkezik. Ezek közül a legnagyobb kétségkívül az volt, hogy kívánságra materializálhatta vagy dematerializálhatta magát. Méghozzá olyan személyek jelenlétében, akik éppen azért voltak ott, hogy ezt a jelenséget tapasztalják, kutassák. Tehát nem műveletlen, könnyen becsapható egyszerű emberek előtt, afféle “vásári mutatványosként", hanem laboratóriumi körülmények között.

33

Katie nem bírta elviselni a túl erős fényt. Mindig kérte, hogy csak egyetlen lámpa, vagy egyetlen gázláng világítsa meg a helyiséget, ha megjelenik. Ha nagyobb volt a fény, hiába várták. Később, amikor már erről is lehetett vele beszélni, közölte: maga sem tudja, miért van ez így, de nem bírja elviselni a nagyobb fényt. Egyszer sikerült rábeszélni, hogy végezzenek el egy kísérletet éppen arról, mi történik vele, ha erős fénnyel megvilágítják. Nem árt megjegyezni, hogy ekkor éppen jelen volt a kor kitűnő kutatója, S. C. Hall is. Katie szemlátomást ideges volt, mert mint mondotta, a fény nagy gyötrelem számára. De odaállt egy fal mellé, karjait mellén összekulcsolta. Felcsavarták a helyiségben az összes gázlámpát. Csakugyan! A jelenlévők szeme elé döbbenetes látvány tárult. Katie egyetlen pillanatig nézett csak ki úgy, mint a félhomályban – aztán elvesztette szokásos külsejét és egyszerűen szétolvadt a fényben, elfoszlott a levegőben! Valaki később (F. Marryat asszony, szintén szemtanú több szeánszon is) azt írta: először az arcvonásai olvadtak össze, akár egy tűz mellett álló viaszbabáé, szeme belemélyedt üregeibe, eltűnt orra és a homloka is. Aztán egyre rövidült a lába, a nő felsőteste mind alacsonyabb volt, egyre közeledett a padlóhoz, végül csak a feje maradt a padlón és egy halom fehér ruha, aztán hirtelen eltűnt mindez, mintha egy láthatatlan kéz rántotta volna ki ebből a világból. A jelenlévők pedig döbbenten álltak és nem hittek a szemüknek, nézték a padlót, ahol az imént még ott állt Katie King. (7) Most egy pillanatra szakítsuk félbe a dolgot és töprengjünk el az olvasottak fölött. Aki olvasott néhány könyvet a gömbvillám-jelenségről és egyáltalán arról, miket tételez fel a mai fizika (egyelőre sajnos még nagyon bátortalanul) a más dimenziók létéről, az biztosan ugyanarra gondol, amire én. Ha nem is könnyen, de talán így magyarázható meg mindaz, amit az előbbi tízegynéhány oldalon olvastunk... Mi van akkor, ha létezik “itt mellettünk" (és mindenhol) néhány másik térdimenzió is, és időnként akadnak emberek, akik különleges képességeik révén áttörhetik ennek képzeletbeli falait? Ilyen lehetett Katie – de az sincs kizárva, hogy a titok nyitja nem benne, hanem Florence Cook valamely különös képességében vagy energiájában keresendő. Hiszen Katie sohasem volt képes megjelenni Florence együttműködése nélkül. Ugyan-

34

így lehetséges, hogy a fény valamilyen módon csakugyan hatott Katiere és viszavitte őt abba a másik dimenzióba. A fenti leírás Katie King eltűnéséről nagyon hasonlít bizonyos eseményekhez, folyamatokhoz, amelyek a dimenziók kapcsán állítólag megtörténtek, vagy amiket szemtanúk megfigyeltek (UFO, gömbvillám, stb. Ld. magyarul pl. Dr. Egely György műveit). A leírásokban felfedezhető viszont egy lényeges ellentmondás: ha Katie ennyire félt, sőt irtózott a fénytől, miért engedte meg számtalan esetben, hogy lefényképezzék? Az ívlámpák fénye – ha csak rövid időre is – de jóval erősebb volt a korabeli gázlámpák fényénél. Lehetséges, hogy a felvillanó, töredékmásodperces fény nem hatott rá ily “megsemmisítőén"? Nem véletlen, hogy itt idézőjelek közé tettem a szót, hiszen Katie még a fenti rémisztő jelenet után sem pusztult el a szónak semmilyen értelmében, hanem legközelebb ismét megjelent az érdeklődők előtt. Ugyanakkor érdemes megjegyezni: alakja nem volt állandó. (Polimorfizmusnak nevezi ezt a tudomány, magyarra sokalakúságnak fordíthatnánk.) A hároméves periódus kezdetén külsőleg valóban hasonlított Florence-hez, ezért is vélték úgy sokan (egy időben maga Crookes is), hogy azonos a lánnyal. Külalakja később azonban megváltozott. Mint már írtam, észrevették, hogy más a haja, körme, bőre, magassága. És még valami: mint azt egy, a témában annak idején Európa-szerte ismert lengyel, Julián Ochorowicz írta (8): kiderült, hogy Katie King képes teljes alakjának tetszés szerinti elváltoztatására. “Egyetlen perc alatt megváltoztathatta az arcbőre színét fehérről csaknem feketére és fordítva", sőt olyasmit is tett, ami a cirkuszi artistákhoz hasonlóan demonstrálta, hogy végtagjaiban szinte nincs is csont, oly hajlékonyak, majd hirtelen ismét “lett bennük csont", vagyis megtapogathatták pl. a karját és érezték csontjait. Ezeket a folyamatokat a többi szemtanú is láthatta nemegyszer. Akszakov – mint megrögzött természettudós! – még valamilyen törvényszerűségeket is szeretett volna felállítani a materializálódó emberalak tárgyában; az egyik ilyen szerinte azon alapul, hogy kezdetben egyes testrészei vagy akár egész teste megdöbbentően hasonlít a médium testéhez, arcvonásaihoz, stb.,

35

később azonban ez a tulajdonsága bár nem tűnik el véglegesen, de helyt ad másféle képességeknek. Már bárkihez tud hasonlítani, ha akar – tételezték fel mások is, merészen. Emlékezetes volt Katie egyik jelenése 1873 május 7-én. Aznap is sok szemtanú előtt jelent meg, négy fényképet is készített róla W. Harrison – és ekkor furcsa dolog történt. Katie King bejelentette, hogy “fogytán van ereje", és csakugyan, alakja kisebbedni kezdett, lábai eltűntek, már szinte dereka érte a padlót. Arra kérte a jelenlévőket, énekeljenek. Majd eltűnt. Pár percig csönd volt, a vendégek is hallgattak. Aztán Katie ismét felbukkant teljes alakjában és ismét fényképezhették. Mintha mi sem történt volna. Pedig valaminek történnie kellett...! De mi okozhatta a “műszaki hibát", valamilyen energiaszint váratlan esése? Nem derült ki. Katie mintha rákapott volna a mutatványok ízére, percekkel ezután szándékosan “produkálta magát": saját akaratából eltűntette egész testét, kivéve a fejét. Szörnyű látvány volt az ide-oda mozgó magányos női fej, amely közben beszélt is. A következő alkalmakkor is számos fénykép készült, és azokat korántsem mindig ugyanaz a személy készítette. Crookes-on és segítőjén kívül számos fotót készítettek: Luxmoore, Gully, Harrison és mások is. Kénytelenek vagyunk ugyanazt mondani, amit a korabeli szakértők is kinyilvánítottak: az összes kép egy és ugyanazt a személyt ábrázolja. E tárgyban sem érhető tetten semmiféle csalás. Mégis, sokan úgy vélték, akkor is, később is, hogy ez mind, így együtt, egyetlen nagy világcsalás volt. Az ügy sokáig korbácsolta fel az indulatokat mindkét táborban. Csak jellemzésképpen említem, hogy még kilenc évtizeddel később is írtak erről vitázó könyvet; 1962-ben jelent meg Londonban T. Hall műve (9). Valójában kijelenthetjük: az ügy némely aspektusa a mai napig sincs kellőképpen megvilágítva. Némely kutatók – mindkét táborból – abban az irányban indultak el, hogy létezett-e valaha egy Katie King nevezetű fiatal nő? Természetesen függetlenül a Florence Cook és William Crookes nevével fémjelzett spiritiszta kísérletektől. Sajnos, a King név meglehetősen népszerű volt a brit birodalom területén. Ugyanakkor azt sem szabad elfelejteni, hogy Katie fényképeit rengeteg újság közölte akkoriban és függetlenül a korabeli technika tökéletlenségétől, sok földrészen ke36

ringtek arcmásai. Felismerhették volna hát azok, akik régebben vagy akkoriban találkoztak vele. Ráadásul akkoriban az ilyen típusú nőket “rendkívül szépnek" tartották és a szó szoros értelmében a fotókat milliók forgatták. Mégsem találtak rá. Mintha sohasem létezett volna. És itt hadd tegyek én is egy saját elmémből fakadó, abszolúte tudománytalan megjegyzést. Az a gyanúm, a kutatók és a Katie Kinget világszerte keresők abból a hibás feltételezésből indultak ki, hogy nevezett hölgy már létezett és meghalt, vagy akkor létezik, amikor Crookes kísérletei folynak. A legtöbben persze úgy vélték – és ezt támasztotta alá Katie egynémely állítólagos megnyilatkozása is arról, hogy ő “most bűneiért vezekel, azért van ilyen állapotban", stb. – hogy a fiatal hölgy e világon élt és már meghalt. Ezzel szemben feltételezhetjük azt is, hogy a többféle térdimenzióban nemcsak a terek érintkezhetnek vagy “csúszhatnak el" egymáshoz viszonyítva, hanem az idők is. Nincs hát kizárva, hogy Katie King valóban létező személy, de nem volt, hanem lesz. Még tán meg sem született, majd a jövőben kerül erre sor, aztán valamilyen bonyolult és számunkra ma még teljességgel ismeretlen dimenzió-szövevényben mintegy eltévedve felbukkan Londonban az 1870-es években. Akár egy, a fantasztikus regényekből ismert időutas... A feltételezés tovább folytatható – ismétlem, ez ma még egy csöppet sincs tudományosan alátámasztva, de ez nem zárja ki utólagos bizonyítását és majdani érvényességét. Mi történik akkor, ha a miénkhez fizikai külsejükben hasonlító, de talán más viszonyok között élő emberi (?) társadalom – több példányban is létezik? Többféle emberek élnek több dimenzióban? Több Föld is van, ezzel együtt több, már lezajlott történelem, vagyis többféle múlt, jelen és jövő...? így már nem olyan nehéz feltételezni, hogy egy Katie King (vagy ma egy nagyszemű UFOemberke) valahogyan, szándékosan vagy véletlenül, átcsúszik egy dimenzióhatáron és más időben, más térben találván magát, olyanokra képes, mint Katie King annak idején Londonban. A dolgon lehet még egyet csavarni (beismerem, ezt már csak regényírói fantáziám mondatja velem:) – tegyük fel, hogy közülünk való emberekkel is előfordult ez, csak fordítva? Vagyis úgy régebben, mint talán ma is “átcsúsznak" egyesen más téridő-koordináták közé? Ezek

37

lehetnek, akik innen tűnnek el nyomtalanul (rengeteg eltűnés van manapság, a tökéletes személyellenőrzések és modern technika korában is!). Akkor ezek az innen eltűnt személyek tán egy – vagy több! – más dimenzióban “produkálhatják magukat" olyan, számukra természetes, itteni tulajdonságokkal és képességekkel, amelyek azokban a világokban, az ott élők számára lesznek “természetfölöttiek", csodálatosak, hihetetlenek és... áltudományosak! Az ellenfelek természetesen kezdettől azt állították, hogy valamilyen remekül megrendezett csalásnak esett áldozatul Crookes és lényegében az összes többi szemtanú, vagy kísérletező-ellenőrző kutató. Szegény Crookes élete végéig nem tudott szabadulni ezektől a gyanúsítgatásoktól, de társainak is bőven kijutott belőlük. A spiritizmus ellenfelei azt állították, hogy kezdettől két nő csinálta az egészet (egyesek ugyan úgy vélték, hogy eleinte Florence játszotta mindkét szerepet, ezért hasonlított rá annyira kezdetben Katie King, csak később, az ellenőrzés szigorodásával avattak be valaki mást is), és így szó sincs semmiféle “materializációról", “tudat alatt létrehozott másik lényről", stb. De ezek az ellenkezők sohasem tudtak és nem is próbáltak értelmes magyarázatot adni arra a pár egyszerű kérdésre: hogyan jutott volna be a titokzatos másik nő Crookes, Luxmoore vagy mások lakására, a kutatólaborba, és hogyan jutott volna ki onnan észrevétlenül? Milyen technikai trükkel csinálta volna Katie emlékezetes eltűnését a teljes fényben, és a többi “mutatványt"? No és persze azok, akik az egészet nem vették komolyan, sőt tudós létükre a tudomány megcsúfolását látták Crookes kísérleteiben, számos vádat vágtak a kutató fejéhez. Például azt, hogy nem tudományos folyóiratban írta meg észrevételeit. Csak azt felejtették el hozzátenni, hogy ilyen jellegű anyagokat az igazán komoly szaklapok akkoriban nem közöltek volna. Mellesleg a régmúlt kísértetiesen visszaköszön a közelmúltnak: Magyarországon még a hetvenes években, sőt a nyolcvanas évek elején sem közölt egyetlen szakfolyóirat sem ehhez hasonló parapszichológiái kutatási anyagot; ha pedig ilyesmi szinte véletlenül mégis előfor-

38

dúlt – mint a Központi Fizikai Kutató Intézet saját sorozatának egyes füzeteivel – akkor a kiadó intézmény a megjelenés időpontjában azonnal megtiltotta azok terjesztését! Ez az érv tehát nem tartható. Ugyanakkor azt sem szabad elfelejteni, hogy Crookes számos szkeptikus kollégáját hívta meg, vegyenek részt ők is e kísérletekben – de azok ettől mereven elzárkóztak! A tudománytörténetekben régen, sőt ma is eléggé ismeretes ez az “álláspont". Kényelmes, veszélytelen a szkeptikusok számára... Crookes erről elég keserűen számolt be egy francia tudományos folyóiratnak írott anyagában, amely a jelek szerint kivételt képezett és legalább közölte a világhírű kutató egyes eredményeit. (10) Másutt erről így írt: “A nép még mindig hisz a természetfölöttiben és tőlünk is kérdi: hisztek-e vagy sem? Mi erre azt válaszoljuk: vegyészek és fizikusok vagyunk, nem a mi feladatunk hinni vagy nem hinni – hanem kutatni, hogy valamely jelenség valóban létezik-e, avagy sem. Minden más ezen a körön kívül esik. Ami e jelenségek valódiságát illeti, meg kell azt erősítenünk, hiszen nyilvánvalóságuk erre kényszerít bennünket. Emlékeztetőül: semmiféle hipotézist vagy bizonytalan dolgot nem állítunk. Bizonyos tényeket állapítunk meg csupán, és azokat is csak azért, mert valóban léteznek. Hosszú életünket az igazság kutatásának szenteltük." Hosszan bizonyított még hasonló érvekkel, hivatkozott a soknemzetiségű kutatógárdára, amely a hasonló tényeket szintén tapasztalta és megerősítette azok létezését. Majd hozzátette: “Ne hibáztassanak bennünket azért, ha az általunk feltárt tények nem egyeznek az önök nézeteivel!" Ezt a mondatot sok mai kutatóintézet bejárata fölé is kiírhatnánk. Crookes egyetlen támadásra sem felelt nyomtatott formában, de élete végéig nem vonta vissza akkori állításait, és jelentéseit. Hű maradt kutatásaihoz és méginkább azok meglepő eredményeihez. Megalázónak tartotta volna az évtizedek során újra és újra felvenni a kesztyűt és olyanoknak bizonygatni, mi történt a szeánszokon, akik nem voltak és nem is akartak ott lenni. Bár sokszor elhíresztelték, hogy visszavonta állításait, és az “igazi tudomány megtért báránya lett", ez nem igaz. Éppen ellenkezőleg, kollégáit több ízben megbízta, nyilatkozzanak a nevében, hogy igenis minden úgy volt a Katie King39

ügyben, ahogyan annakidején tapasztalták. (Például ilyen írásos megbízást adott 1883 július 27-én Elliot Coves filozófus-orvosnak.) 1898ban a Brit Tudományos Társaság kongresszusán “A fizikai tudományok fejlődése" című előadásában is tett egy kis kitérőt és többek között ezt mondta: “...közzétettem annak idején egy jelentést, amelyben igyekeztem bizonyítani, hogy tudományos tudatunkon kívül létezik más erő, más intelligencia is... Nincs mit visszavonnom, továbbra is fenntartom, amit akkor közöltem, sőt, ehhez még sokat tehetnék hozzá!" (11) Sokan ebből tévesen arra következtettek, hogy Crookes megrögzött spiritiszta lett. Pedig hát erről szó sem volt. Hosszú élete során még számos alkalommal beszélgetett a kor neves kutatóival és mindig fenntartotta véleményét Katie King-ügyben. Akkoriban igen neves asszony volt Heléna Petrovna Blavatszkaja, egy orosz teozófiai “profétanő", aki a nyolcvanas években szintén találkozott Crookes-szal és mind tanúk előtt, mind négyszemközt feltette neki a szokásos kérdéseket. Crookes habozás nélkül közölte: a szellemekben nem hisz, soha nem is hitt, Katie King kilétére vonatkozóan csak annyit mondott: a lány valamilyen módon a médium alteregója volt és reméli, a filozófia és a biológia “hamarosan" megmagyarázzák, miképpen volt lehetséges mindaz, aminek létét ő kísérleti úton is bizonyította. Szerinte az emberi szervezetnek (nem tudni, mindegyiknek-é?) van egy ilyen félig anyagi, – félig “materializált" vagy “materializálható" – hasonmása. Sajnos, Crookes családja erős nyomásnak volt kitéve a kutató halála után és ezért nemcsak sok jegyzetét, de a már említett 44 Katie Kingfénykép negatívját is megsemmisítették. így nem maradt fenn más, mint az a sok újságban közölt fénykép, amely a hetvenes években szerte a sajtóban napvilágot látott. A huszadik században – amikor időben meglehetősen eltávolodtunk már az e fejezetben ismertetett eseményektől – a spiritizmus és Crookes ellenfelei egyre bátrabbak lettek és szokás szerint a tények sem zavarták őket abban, hogy lejárassák nemcsak őt, hanem az általa oly lelkiismeretesen megfigyelt eseményeket. Kelet-európai tudományos (?) és népszerű könyvekben, cikkekben a legvadabb állításokat találtam szegény professzor működéséről. A legenyhébb az volt, ha

40

“megszállott spiritisztának" nevezték. De sokkal aljasabb dolgokra is képesek voltak a “tudományos ismeretterjesztő" cikkek és művek szerzői. Azt állították, hogy Katie King maga ismerte el később, hogy becsapta a tudóst... Mintha nem tudnák, hogy Katie sohasem került elő. Miközben kíméletlenül csalónak vagy csalás áldozatának jelzik Crookest, egyetlen szóval sem említik, hogy műszerekkel, festékekkel stb., tehát objektív eszközökkel is kísérletezett. Szó nem esik más neves szemtanúkról, akik ugyanazt állították és látták, amit ő. Egy szerző – gondolom, nagyon megkönnyebbülten – odáig merészkedett, hogy felsóhajt: “Mivel a fantom (Katie King) fotói megsemmisültek, nyilvánvalóan el kell vetnünk Crookes megfigyeléseinek hitelességét..." Egy lengyel szerző pedig azzal vádolta meg poszthumusz Crookest: annyira elvakult spiritiszta volt, hogy a csak a túlvilágon létező szellemgyerekekhez nevelőnőt is fogadott." (12) Azt hiszem, ehhez már nem kell kommentár. Úgy vélem, azon is el kellene gondolkozni, hogy a tudománynak milyen sokat ártanak az efféle “támogatások". Már a régi korokban is rossz vért szültek a túlbuzgó hívek, manapság pedig – amikor az emberek tudományba vetett hite korántsem olyan általános, mint egykoron – még sokkal rombolóbb lett. Azért szerencsére minden korból tudunk ellenpéldákat említeni. Magán Crookes-on kívül is akadtak néhányan, akik nem elvakultan hadakoztak a meglepő újdonság ellen – bármennyire is ütközött az mindazzal, amit addig tanultak, tanítottak. Példa rá a nagy fizikus, John William S. Rayleight (1842-1919), aki később többek között a részecskefizika egyik nagy alakja is lett és 1904-ben (notabene éppen akkor, amikor Florence Cook negyvennyolc évesen meghalt) megkapta a Nobel-díjat is. A maga idejében az egyik legjózanabb elmének tartották, amint azt a számos róla szóló cikkben, életrajzban, sőt lexikonszócikkben is olvashatjuk. Nos, Crookes kísérleteiről Rayleight határozottan kijelentette: ezeknek a kutatásoknak igen nagy a jelentőségük, talán nagyobb is, mint bármilyen másirányú kutatásnak!

41

Kérem majd jusson eszükbe mindez, ha e könyvet tovább olvassák. Ha Crookes csaló volt, vagy megtévesztették - hogyan lehetséges, hogy a világ más pontjain, más időkben, más körülmények között más kutatók hasonló eredményekre jutottak, mint Crookes professzor úr...?

42

Kísérletek 2. E. Paladino

Eusapia Paladino a maga korában híres olasz médium volt. 1854-1918 között élt és beutazta szinte egész Európát. Szép nőnek egyáltalán nem lehet nevezni – egy századvégi fényképen középkorú, szigorú tekintetű jó ötvenes nőt látunk – vagyis éppen annyi idős volt akkor és úgy hiszem, külsejével biztosan nem tűnt ki az akkori átlagból. Ennek persze nincs jelentősége. Megfordult az Egyesült Államokban is. Nagyon híres emberek társaságában forgott, természetesen éppen és kizárólag médium-volta miatt. Hogy e nevek közül csak néhányat említsek mindjárt a róla szóló fejezet elején: Pierre Curie, Marié Curie, Cesare Lombroso, Charles Richet, Henri Bergson, és mások. Már a huszadik században, pontosabban 1905 és 1908 között Párizsban igen komoly kísérleteket és vizsgálatokat folytattak ezzel az asz-szonnyal. Amelyek mellesleg – mondjuk ki ezt is – nem is voltak olyan olcsók. Ritkán jut eszünkbe, hogy a nem magánházaknál, társasági alapon rendezett spiritiszta szeánszok bizony tetemes költséggel is jártak. Ha tudományos célú vizsgálatokról volt szó, még több pénzt kellett költeni rájuk. És nehogy félreértés legyen – nem-a médiumok kerültek pénzbe, azok általában nem kértek pénzt fellépésükért. A tudósok ideje, a műszerek, az esetlegesen felhasznált energia, laboratórium-bérletek stb. ez esetben például a csaknem négy évig tartó kutatás alatt 25 ezer akkori frankot tett ki, ami elég nagy összeg. Összesen 43

negyvenhárom szeánszra került sor. A spiritizmus iránt érdeklődőket mindez nagyon érdekelte és a sajtó is beszámolt egyes részleteiről. Végül pedig a megfigyeléseket egy összefoglaló munkában gyűjtötték össze. (13) < E kísérletekre a párizsi Általános Pszichológiai Intézetben került sor. A Curie-házaspárt főleg az exteriorizáció, a materializáció, az ún. “fluidumos kezek" megjelenése érdekelte, de nem csak ez. Marié Curie nem tartotta Eusapiát csalónak, aminthogy a többi résztvevő neves kutató sem. Bár többen – főleg azok, akik sohasem látták, mire képes az olasz asszony! – nemegyszer próbálták rávenni őt és férjét olyan nyilatkozat aláírására, amelyben elítélnék a “csalót"; a két neves kutató ezt nem tette meg. De mit is tudott Eusapia asszony? Az egyik szeánszon – ez esetben nyugodtan nevezhetjük kísérletnek – a Curie-házaspáron kívül jelen volt egy neves lengyel parapszichológus, Julián Ochorowicz, akiről még majd esik szó e lapokon, valamint az ismert francia vegyész, az aktin nevű elem felfedezője, André Louis Debierne vett részt, valamint több meg nem nevezett ellenőrző személy. Paladino asszony többek között arról is híres volt, hogy tetszés szerint... fényt árasztott. De persze másra is képes volt. Mellesleg meg volt róla győződve és sziklaszilárdan állította, hogy rajta keresztül egy bizonyos “John King" nevezetű illető hat, akit – talán jobb híján – “lelki vezetőjének" is nevezett. Minden szeánszán – és ilyen csak Európában több mint száz történt azokban az években – ez a “John King" gyakorolt hatást. Ezt az utolsó szót szoros fizikai értelemben vehetjük: ugyanis a médium kérésre bárhol “kopogást" rendezhetett vagy bútorokat tolhatott el messziről is, a médium vagy bárki más fizikai közreműködése, minden látható beavatkozása nélkül. Már a párizsi kísérletsorozat előtt többen megfigyelték, hogy Paladino asszony jelenlétében a helyiségben fény terjed szét, megvilágítva a falakat is – ez azonban nem a lámpáktól eredt (azokat nemegyszer el is oltották, a fény mégis ott volt). Volt, amikor csak a levegőben bukkantak fel fénylő pontok; leggyakrabban az asszony feje fölött és körül, közel hozzá – ritkábban tőle távolabb. E pontok nem álltak mozdulatlanul a levegőben, hanem ívalakban el-elmozdultak, akárcsak a csil44

lagok az égen, csak persze sokkal gyorsabban. E jelenség sohasem tartott tovább néhány percnél. A pontocskák a szentjánosbogarakra emlékeztettek és kissé lilás-zöldes fénnyel jelentek meg. De előfordultak aranysárga fényben is. E fény gyenge volt, gyengébb, mint a fent említett rovarok fénye. A Párizst megelőző szeánszok hosszú során más is kiderült. (Akadt olyan érdeklődő, aki Európa-szerte kísérte Paladino asszonyt és száznál több szeánszán vett részt... az ilyenek nyilván össze tudták hasonlítani a jelenségeket.) Egyesek szerint a fényfoltok csak akkor jelentek meg, ha az asszony nem beszélt. A beszéd idején a jelek eltűntek, a csöndben sokszor – de nem mindig – ismét felbukkantak. Ha egyhelyben álltak kis ideig, fényük erősebb volt, mint amikor mozogtak. Ilyenkor elhalványultak, majd később persze teljesen eltűntek. Több kutató arra a belátásra jutott, hogy az egyenletesen szétterjedő fény, akárcsak afféle háttérvilágítás, nem más, mint a más médiumok szeánszairól ismert éteri test, vagyis alterego, hasonmás szeme. Állítólag akkoriban gyakorta megesett, hogy az alterego testének csak egyik fele jelent meg, vagy annyi sem, csupán néhány testrésze. így hát a kutatók egyetlen világító szemnek vélték azt a különleges fényt. Párizsban Eusapia Paladino több ízben is fura fényeket demonstrált. A jegyzőkönyvek szerint különösen a tizedik és tizenharmadik szeánszon (1907-ben) történtek ilyenek. A fent említetteken kívül jelen volt egy Courtier nevű francia, és egy Jurewicz nevezetű lengyel kutató is. Amint megjelent a levegőben több ilyen fényes pont, Paladino aszszony kérte, hozzák oda az elektromos gépet és pattintsanak ki belőle három szikrát. Ezt Courtier tette meg. Akkor Paladino asszony létrehozott három pontosan ugyanolyan szikrát a levegőben, kissé el is nyújtotta őket, mintha repülő szikrák lennének. Hallották azt is, hogyan pattognak. Az egyik kutató igen talpraesetten azt kérdezte a médiumtól – vagyis “John Ringtől" –, hogy ezek elektromos jelenségek-e, mire “John" így válaszolt: nem, de a jelenség létrejöttében segít a levegőben lévő elektromosság is. Szóval “John", aki ilyenkor Paladino asszonyon keresztül beszélt, elég jól ismerhette az elektromosságot..

45

Ezt követően két fénylő pont az asszony feje fölött, egy harmadik pedig a szoba egy másik pontján, Jurewicz térde magasságában jelent meg, majd halványodni kezdtek. A kísérletezők tudták már tapasztalatból, mit jelent ez: közeledik az alterego. És csakugyan – a szoba sarkában álló függöny megmozdult és több jelenlévő úgy érezte, hogy egy láthatatlan kéz erősen megszorítja a vállukat vagy a karjukat. Csak a “fényes szemet" látták ugyanakkor. Amikor az ismeretlen “lény" eltávozott, és ezt valahogyan ők is érezték, ismét feltűntek a fénypontok a levegőben. Paladino asszony többször is megcsinálta egyetlen szeánszon, hogy a gép által csiholt szikrákat leutánozta és valamilyen ismeretlen módon ugyanolyanokat produkált, mint azok. így történt nem csak 1907-ben, hanem 1908 június 30-án is. Hadd jegyezzem meg, hogy a médium kezeit nemegyszer a közelében ülő egyik férfi karjához kötözték, és helyéről nem mozdulhatott el. Mellesleg mindenki jól látta őt egész idő alatt. Aztán az asztal többször megmozdult és koppantott, majd legalább húsz fénypont jelent meg egyszerre a szoba különböző pontjain, a levegőben. Közben a spiritiszta szeánsz résztvevői nem mutatták egy tudósgyülekezet képét. Ugyanis az asztal körül ültek, mindkét kezükkel az asztal lapján úgy, hogy szélső ujjaikat összeértették szomszédaikéval. Mint tudjuk, ebben a műfajban klasszikus helyzet ez. Ám a fentebb leírt pillanatban – amikor is a fények javarésze Paladino asszony feje fölött, és az asztal közepe fölött volt látható, Madame Curie – nem szakítva meg az élő láncot – megdörzsölte a kezét, és ekkor előtte is fénypontok bukkantak fel. Ezt követően “John" arra kérte az egyik résztvevőt, szakítsa meg a láncot, lépjen oda a médiumhoz és dörzsölje meg a feje tetejét. Amikor ez megtörtént, Paladino-“John" feje körül is – de nem a megdörzsölt ponton, hanem attól körülbelül 10 centiméter távolságra – fénypontok bukkantak fel. Ugyanakkor Curie asszony több ízben kérte a médiumot, hogy egy általa megjelölt pontra tegyen fénypontot, de ez nem sikerült. A fény megjelent ugyan, méghozzá a Madame Curie által jelölt hely közelében, de sohasem pontosan ugyanott. Paladino asszony szerint ezt az ő alteregója “teszi fel", ám e pontok mindig olyan magasan voltak, hogy

46

azt egy normális termetű ember nem érhette el. És a fénypontok mégis megjelentek ott. Tehát a jelek szerint volt ott még valaki, aki így tevékenykedett... A jegyzőkönyvek azért is érdekesek, mert közlik mindazt, amit a kutatók és a médium a szeánszok során elmondtak, beszéltek. Ugyanis gyorsírással jegyzetelték őket; néha olyan benyomása van az olvasónak, mintha mai modern helyszíni közvetítés szövegét olvasná az idők távlatából. Elmondhatjuk: Eusapia Paladino a fénylő pontokat kétféle módon tudta létrehozni – vélik a kutatók – egyszerűen odaképzelte őket és a képzelete valamilyen ismeretlen energiával realizálta, valóssá tette e pontokat, a másik módozat a hasonmás volt. Ami Florence Cook esetében Crookes és tucatnyi egyéb megfigyelő előtt Katie King volt, az itt az olasz asszony esetében egy mindig láthatatlan, vagy csak világító félszemét mutató hasonmás, aki hol fénypontokat produkált, hol zajt csapott, hol megérintette a jelenlévőket, stb. Tehát kétségtelennek tűnik, hogy itt is volt valaki, egy másik személy – bár ezt az utolsó szót talán meg kellene kérdőjeleznünk. Nemegyszer előfordult, hogy a fénypontokat csak egy jelenlévő látta – nem világos, azért-e, mert “John" ezt a személyt kiválasztotta és csak neki mutatta meg, vagy más okból. Az egyik jegyzőkönyvben olvashattunk egy kísérletről, amikor minden fényt csak Madame Curie látott, a többiek semmit. Később a médium felhívta a figyelmüket, nézzenek Madame Curie-re, és ott is fényeket fognak látni. Ekkor a jelek szerint egyszerűen átvitte rá a fényeket és azok ott ragyogtak a fizikus és kémikus teste körül. Nem árt belegondolni a paradox helyzetbe: mindez a Sorbonne Egyetem tanárával, a másfélszeres Nobel díjassal (az elsőt 1903-ban férjével együtt, a másodikat, a “teljeset" már egyedül kapta 1911-ben) történt, és nem pályája kezdetén, amikor még kevesebbet tudott és ismeretlen volt, hanem már az első díj után és a második előtt. Számomra nem kétséges, hogy a Curie-házaspárt a tiszta tudományos kíváncsiság vitte el ezekre a szeánszokra. Példájukat követhetnék a mai szkeptikus, de mereven elutasító és látni-tapasztalni semmit sem akaró parapszichológia-ellenzők...

47

Meg kell mondani, hogy ezek a fény-ügyek annyira lefoglalták a kísérletezőket, hogy végső soron erről nagyon sokat írtak a kutatási anyagokban, míg más témákról aránytalanul kevesebbet. Az Intézet nevéhez képest elég kevés itt a pszichológiai anyag... írjuk itt le egy másik kísérlet lefolyását. Ennél a vezérlő egyéniség a már többször említett Charles Richet professzor volt. Rajta kívül ott volt természetesen Eusapia Paladino, Courtier professzor, az intézet titkára, Madame Curie, annak egy meg nem nevezett lengyel barátnője. Tehát öt ember; három nő és két férfi. Bezárkóztak a pszichológiai intézet egyik helyiségébe, majd azt gondosan ellenőrizték. Meggyőződtek róla, hogy rajtuk kívül ott senki sem tartózkodik. Ezután félhomályban ültek az asztal köré. Eusapia mellé egyik oldalról Madame Curie, a másikról Richet professzor ültek, és szemmel tartották a médiumot. A többiek is jól látták, hiszen pár méterre tőle az asztal körül foglaltak helyet. A csak Madame X-nek nevezett lengyel hölgy készítette a jegyzeteket. Courtier előkészített egy függönyt, felakasztotta, és kész. A félhomályban mindent jól láttak a résztvevők. Látták hát egymás asztalon fekvő kezeit is, de Richet-nek ez nem volt elég: egyik kezét rátette Paladino asszony kézfejére, mintegy lefogta, mozdulatlanná tette azt. És akkor... Paladino asszony, a médium megfeszítette akaratát és előhívta a hasonmást. Az alteregót, vagyis “John Kinget", aki a függöny mögött volt... A függöny mozogni kezdett és egy ponton kidudorodott. Richet felállt, odalépett hozzá. Ezenközben Paladino asszony elég messze volt a függönytől ahhoz, hogy őt gyanúsítsák valamiféle manipulációval. Fizikai lehetetlenség lett volna, hogy ő okozza ezeket a mozgásokat. Richet látva a függöny mozgását, odanyúlt. Paladino asszony ekkor kijelentette, hogy amit látnak, az “John King" keze a függöny mögött. Richet ekkor a következőket tapasztalta (mondta közben és azt gyorsírással jegyezték): “Szeretném megérinteni azt a kezet... Eusapia feje fölött átnyúlva jobb kézzel megérintem a függönyt, és érzem, hogy egy igazi kéz az, érzem az anyag ellenállását. A függönyön keresztül is annyira valós az a test, hogy érzem az ujjak alakját, a kéz alakját – úgy tűnik, sokkal nagyobb Eusapia Paladino kicsiny kezénél. Fogom a ke48

zet, miközben látom Eusapia kezét az asztalon, és huszonkilencig számolok. Eközben folyton látom Eusapia kezét, hallom, hogy Madame Curie megkérdezi: biztos az ellenőrzés? – és hallom, hogy Courtier úr is észreveszi a jelenséget, mindeközben tapogatom azt az idegen kezet. Huszonkilenc másodperc után azt mondom: 'Hiányzik itt nekem valami, szeretnék az egyik ujjon egy pecsétgyűrűt érezni' – és abban a pillanatban az idegen már éreztette is velem, hogy van ott egy gyűrű. Akkor azt mondtam: 'Adesso un braceletto'..." (Itt hadd szakítsam meg egy pillanatra: Eusapia csak olaszul beszélt, ebből kifolyólag logikusnak tűnik, hogy “John King", angolos hangzású neve ellenére, szintén csak olaszul értett. Hiszen állítólag valamilyen módon Eusapia Paladino testének egy része, belőle – a leikéből? tudatából? – kiszakadt hasonmás volt... A fenti olasz mondat különben azt jelenti: “Most egy karperecet!") Richet így folytatta beszámolóját: “És azonnal éreztem, hogy azon kéz csuklóján egy kétrészes női karperec jelenik meg, még azt is éreztem, hogy kis pánttal kapcsolódnak össze a részei. Aztán kértem, hogy a kéz most tűnjön el, oszoljon szét a levegőben, vagyis a kezemben. Ám John hirtelen kirántotta kezemből a kezét és többé semmit sem éreztem." A dematerializációra irányuló kérés tehát teljesült, ha nem is pontosan úgy, ahogyan azt a neves kutató kívánta. Gondoljuk csak végig ismét ezt az utolsó kísérletet. A médium utasításra materializálta “hasonmásának" egyik testrészét, bár azt a jelenlévők – Katie King esetével ellentétben – úgy igazán egyszer sem láthatták. Fizikailag csak az egyik résztvevő érezte az ismeretlen eredetű kéz létezését, és csak egy szöveten keresztül. Huszonkilenc másodperc éppen elég hosszú idő ahhoz, hogy Richet-nek elmúljon a meglepődése, hogy felkészülten tapogathassa végig azt a kezet, és megtapasztalja, hogy valóban arról van szó. Még az egyes ujjakat is világosan, tisztán érezte. Az a kéz úgy viselkedett az ő kezében, mint egy igazi emberi végtag – mozogtak az ujjak, szorítottak, elernyedtek, stb. De van itt még egy dolog. Eusapia Paladino képes volt létrehozni egy emberi (?) kezet, de ennél többet is: kívánságra gyakorlatilag időigény nélkül, azonnal materializálta a kívánt ékszereket, vagyis fémtár49

gyakat is! Gyűrűt, karperecet – és ha Richet többet kívánt volna, nyilván azt is. A kéz ujjai között (persze, a függöny mögött) felbukkanhatott volna egy revolver, írótoll, kődarab, zsebóra vagy bármilyen egyéb tárgy is. Richet eme beszámolóját egyik könyvének német fordításából vettük. (14) Nem kétséges, hogy őszintén hitte, amit írt, sőt – számomra az sem kétséges: Madame Curie, Pierre Curie, Richet és mások valóban átélték és tapasztalták mindazt, amit e jegyzőkönyvekben leírtak és ami Párizsban azokban az években lejátszódott. Tehát ismét egy bizonyíték Crookes tétele mellett: valami van. Léteznek emberek, akik képesek valamilyen módon úgymond létrehozni egy belőlük kiinduló, vagy csak általuk létező másik lényt, amely fizikai hatásokat is tud kelteni ebben a minket körülvevő fizikai valóságban. Ám a példák sorozatának ezzel nincs vége.

50

Régebbi esetek

Ugorjunk kicsit hátrább az időben. Nyilvánvaló, hogy a régebbi korokban nemhogy nem rendeztek tudományos kísérleteket a különleges parapszichológiái képességű egyénekkel, sőt... Örülhettek, ha ezek miatt nem kerültek máglyára, kínpadra, bíróságok elé, stb. Hiszen nagyon fontos dolog ám az, miképpen reagál egy társadalom, egy közősség arra, ha egyik vagy több tagja hirtelen ilyen, a normálistól teljesen eltérő tulajdonságokkal lepi meg környezetét. A középkorban a reakció tragikus lehetett számára – az ókorban esetleg hihetetlen magasságokba emelhette, királyok fölött rendelkezhetett, népek sorsát dönthette el egy igazi előrelátó jós vagy különleges képességű egyén. A későbbi korokban – mondjuk, a tizennyolcadik század második felétől a huszadik századig – a társadalmi közeg reakciója már nem volt ennyire erőszakos, de azért nem mindig kellemes a delikvens számára. Ma is elmondhatjuk, hogy ritkán díjazzák ezt pozitívan. Nos, lássuk a régebbi “testenkívüliség-eseteket". A bilokáció, tehát az egyazon személy egyazon időben két helyen történő megjelenésének esete rendkívül ritkán fordult elő eddig az emberi történelemben – ha hihetünk az ezekről szóló ilyen vagy olyan feljegyzéseknek. Az is feltehető, hogy több is volt, csak nem mindegyikről maradt fenn írásos emlék, beszámoló. Mindenesetre itt arról van szó, hogy valamilyen formában bizonyítható (pl. szemtanúk által) a következő feltétel: az a második személy, a hasonmás az első, az igazi személy testéből származik, olykor sikerül az átváltozás, a második “születésének" fázisait is megszemlélni, sőt... azt lefényképezni! Egy 51

mai szakértő úgy mondaná, hogy bizonyítható: ezek a hasonmások az esetek egy részében autonóm pszichikummal is rendelkeznek, sőt mechanikus, fizikai cselekvéssorozatokra is képesek (pl. tárgyak, személyek érintése, elmozdítása, stb.). Természetes, hogy különösen a régebbi eseteknél – mondjuk, hogy a tizenkilencedik század közepe előttieknél, ha már valamilyen időbeli határvonalat kell húznunk – a leírások nem felelnek meg a mai tudományos követelményeknek és olykor annyira hiányosak, zavarosak, hogy nem lehet őket értékelni. Nem csoda, ha a jelenség készületlenül érte a korabeli, erre pszichikailag különben sem felkészített embereket. Ezért több ilyen esetet csak említünk, és nem próbáljuk értékelni. Tehát biztosan előfordult az ókorban is, erről azonban nincsenek említések. Hitelesebbnek tekinthető egy tizenhetedik századi esetleírás. A helyszín Anglia, az időpont 1691 júniusa. Feltehetően június 3án vagy 4-én, mindenképpen a két nap közötti éjszakán történt, hogy egy súlyosan beteg fiatal nőt, bizonyos Mary Goffét Rochesterből Westmullingbe szállítottak. A halála előtti napon mindenképpen szerette volna látni a Rochesterben hagyott gyermekeit, akikre ott egy házvezetőnő vigyázott. Betegsége olyan súlyos volt, hogy erről természetesen szó sem lehetett. Személyzet vigyázott rá, ám Mary Goffe éjjel egy óra után valamilyen különleges állapotba zuhant, amit persze a környezete nem tudott mire vélni és így később meghatározni, leírni sem. Ma úgy mondanánk, a médiumokhoz hasonló módon “transzba", különleges lelkiállapotba került. Szeme egy pontra meredt, az ápolónők pedig nem tapasztaltak nála légzést. Ám másnap reggel magához tért és közölte, az éjszaka folyamán meglátogatta gyermekeit Rochesterben. És hiába magyarázták neki, hogy egész éjszaka ott feküdt az ágyban, hiszen látták, ő csak mondta, hogy mi van a gyerekekkel, hogyan néznek ki. Másnap viszont a rochesteri házvezetőnő eskü alatt vallotta, hogy éjjel két óra előtt látta Mary Goffét; bement előbb az egyik, később a másik gyermek szobájába. A kisebbik ágyánál negyedóra hosszat állt, ezt is látta. A házvezetőnő is ebben a szobában aludt és mindent látott. Leírta az asszony viselkedését, (“néma csodálattal nézte a kicsit, a szája mozgott, de hangot nem adott ki"). A házvezetőnő a jelenséget per52

sze kísértetnek hitte, és Isten nevében felszólította, közölje, kicsoda – ekkor a “másodpéldány" eltűnt. Az eset nagy feltűnést keltett a városban, ezért is jegyezték fel. Az összes tanú vallomása pontosan egyezett. Eléggé híres eset volt 1845-ben is a mai Riga közelében, amely akkoriban (gyakorlatilag az egész Észak-Baltikummal együtt) német terület volt. A Neuwelcke-leányiskolában francia nyelvet oktatott egy 32 éves szőke, kékszemű, dijoni származású francia tanítónő, Emilie Sagée. Alig érkezett a helyszínre és kezdett tanítani, fura dolgok történtek körülötte. Egyszer tizenhárom kislánynak tartott órát (akkoriban a jobb iskolákban ennyien jártak egy osztályba...) és a gyerekek egyszer csak rémülten látták, hogy “az egyik Sagée kisasszony a táblánál áll és krétával a szavakat írja fel, míg oldalt a teremben felbukkan egy másik Sagée kisasszony, ugyanúgy öltözve, de nem szól, csak utánozza az igazi kisasszony mozdulatait. Mintha ő is írna valamilyen láthatatlan táblára..." De előfordult az is, hogy az egyik Sagée kisasszony a tanteremben volt; és arccal az ablakok felé ülő lányok látták a “másik Sagée kisasszonyt", amint a kertben sétált... Az esetek érthető rémületet keltettek, főleg, mivel korántsem csupán egyszer történtek. Több-kevesebb rendszereséggel ismétlődtek a következő, 1846-os évben is. Az egyik kisleány, az akkor 13 éves kis bárónő, Júlia von Güldenstubbe később ismert spiritiszta és ilyen tárgyú könyvek szerzője is lett. Feltételezhető, hogy éppen e gyermekkori élmények hatására. A Sagée-esetekről jóval később írtak a lapok is (15), és sok spiritizmussal foglalkozó könyvben, különböző szerzők neve alatt ismertették. A már többször említett orosz kutató, Akszakov is ír róla. Az összes kislány ugyanúgy írta le a “másodpéldányt" és mozdulatait, tehát aligha lehet szó csalásról. Később az is előfordult, hogy külön is látták. Az egyik kislánynak Sagée segített átöltözni, és a lány egyszercsak a tükörben látott két tanítónőt. Az eseteknek csak nem akart vége szakadni; a tanárok közös ebédlőjében a pedagógusok is látták egyszer, hogy amíg az “igazi" Sagée kisasszony ült és ebédjét fogyasztotta, az alterego megjelent mellette és ugyanazokat a mozdulatokat végezte, holott nem volt előtte tányér és kezében nem volt kanál. Más esetben viszont a hasonmás nemcsak imitálta az igazi Sagée kisasszony 53

mozdulatait – például egyszer az igazi alak felkelt a székéről, a mellette álló másolat pedig egyszerűen leült, elfoglalva az ő iménti székét. Megesett, hogy mialatt Sagée kisasszony betegen feküdt szobájában, más helyiségekben az alterego sétálgatott. Egy alkalommal negyvenkét kislány – a bennlakásos iskola összes növendéke! – egy teremben hímzett, ott volt köztük Sagée is, vigyázott rájuk. Közben az ablaknál ülők látták, hogy a másik Sagée – vagy az volt az igazi és a teremben ülő a hasonmás? – a kertben virágokat ápol. Ám a jelenségnek ezzel nem szakadt vége, sőt, tudományos szempontból itt kezd valóban izgalmas lenni. Az ablakhoz közelebb ülő lányok ugyanis azt látták, hogy a kertben dolgozó Sagée kisasszony valahogy lassan, gyengén, mintegy lusta mozdulatokkal dolgozik a virágok között. Ami nem volt szokása. Ugyanakkor egy pillanatra eltűnt a teremben lévő hasonmás, majd ismét megjelent. (Ma azt mondhatjuk: a hasonmás “előállítása" nem kis energiaveszteségébe került az erre képes embernek.) A lányok némaságából és közelebbről meg nem határozott kisebb jelekből arra következtettek, hogy ez itt a hasonmás, az “élettelen példány", és a két legbátrabb közelebb ment hozzá, sőt meg is érintették. Az alterego nem reagált. Az érintők később elmondták: éreztek ugyan ellenállást, de korántsem annyit, mint egy normális emberi test esetében érezniök kellett volna, kezük mélyebben hatolt be az ismeretlen anyagba. Úgy vélték későbbi tanúvallomásaikban, hogy mintha valamilyen szövetbe merült volna a kezük. Az egyik kislány túl közel lépett és... átment a hasonmás kinyújtott lábán, vagyis minden ellenállás nélkül hatolt át a “testén". De az a láb egész idő alatt, az áthatolás ellenére olyan maradt, mint annak előtte. Aztán a hasonmás egyetlen perc alatt fokozatosan eltűnt. Akkor ismét az ablakhoz mentek és látták, hogy Sagée kisasszony megint gyorsan, energikusan dolgozik a virágok között. Az összes lány látta ezt, és mind ugyanúgy mondták el később. Néhányan aztán megkérdezték Sagée kisasszonyt, hogy a kerti sürgés-forgás közben nem érzett-e valami furcsát. A válasz eléggé meglepő volt, ugyanis kiderült belőle, hogy Sagée kisasszony a kertben is tudta, mi történik ezen idő alatt a teremben, mintha látta volna. Sőt, elmondása

54

szerint még arra is gondolt: jobb lenne, ha hasonmása most nem menne be a terembe, mert a felügyelet nélküli lányok biztosan “elkövetnek vele valamilyen csínyt..." Ebből az is világossá válik, hogy Emilie Sagée nagyon is tisztában volt a jelenség folyamatos létezésével, gyakori felbukkanásával. Másfél éven át ismétlődtek akkor Riga mellett, olykor néhányhetes kihagyásokkal. A tanítónő – mint nemrégen ezt a Reader's Digest című amerikai újságban olvashattuk – beismerte, hogy kizárólag saját akaratereje révén bármikor előállíthatja, létrehozhatja a másodpéldány alakját, sőt azonnal meg is ideologizálta a dolgot. Úgy vélte, a pedagógiai munkában segítségére is van, ha például a tanteremben két példányban létezhet, ez csak erősítheti a tanulólányok figyelmét. Ugye, nem csodáljuk, ha ez a magyarázat egy csöppet sem nyugtatta meg az iskola vezetőségét és a szülőket; egy ideig még elviselték a jelenségek szaporodását, aztán felmondtak Sagée kisasszonynak. Ekkor ő azt is beismerte, hogy ez nem először történik meg vele. Európa különféle pontjain dolgozott eddig, és minden munkavállalása így végződött. Felmerül a kérdés: ha ennyi baja volt a hasonmás miatt, miért hozta azt létre? Ugyanis magyarázatából olybá tűnik, annak megjelenése csak az ő akaratától függ. A dolog azonban mégsem lehetett ilyen egyszerű, ha a hasonmás miatt folyton elvesztette munkáját. A korabeli megfigyelők elbeszéléseiből kiderül: minél erősebbnek, fizikailag valóságosabbnak, hogy úgy mondjam: “életrevalóbbnak" látszott a hasonmás, ugyanabban az időben annál gyengébbnek tűnt maga Sagée kisasszony. És ez fordítva is igaz volt: amikor az erős megjelenésű hasonmás eltűnt, Sagée visszanyerte erejét. Ez nyilvánvalóan valamilyen nagyon is létező és erős energetikai összefüggést tételez fel a két létezésforma, a két test között. A fenti állításokkal különben ellentétes jelentések is fennmaradtak ránk; egyesek azt írták, hogy a tanítónő nem mindig volt tudatában a hasonmás megjelenésének, az nem teljesen tőle függött, sőt – ő maga azt nem is látta soha! Csak testi állapotának változásából, elgyengüléséből következtetett rá, hogy a hasonmás ismét megjelent valahol a környezetében.

55

Meg kell jegyeznünk: a szóbanforgó másfél év alatt, amikor gyakran manifesztálódott a hasonmás, nem tudunk egyetlen olyan esetről sem, amikor az jelentős távolságban bukkant volna fel. Magyarul: mindig nagyon közel volt Sagée kisasszonyhoz. Nem kilométerekre vagy száz méterekre, hanem látótávolságon belül, vagy annak közvetlen közelében, és olyankor kortól, nemtől függetlenül mindenki láthatta. Mint említettem volt, kezdetben az iskola vezetősége még kitartott az amúgy jó tanerő mellett – ezért dolgozhatott ott másfél éven át – ám 1846 őszén jóval kevesebb gyermeket engedtek vissza a szüleik, félvén e “furcsa és természetellenes" dologtól. Ekkor kénytelenek voltak megszabadulni tőle. Júlia von Güldenstubbe emlékiratai szerint Sagée kisasszony nagyon elkeseredett és közölte, hogy ez már tizenkilencedik (!) alkalommal fordul elő vele. Szerencsére, mivel jó tanítónő volt, az iskolaigazgatók minden alkalommal remek tanúsítványt adtak neki, amelyekben szó sem volt különös “bajáról". így valahol másutt mindig könnyen talált magának új iskolát vagy egyéb munkahelyet. A rigai eset után Oroszországba utazott, és többé nem hallottak róla. Az esetet a század hetvenes éveiben, sőt még az első világháború után is visszamenőleg ellenőrizték különféle kutatók, és a még élő szemtanúk annyi idő után is hasonlóképpen nyilatkoztak. Az erről szóló irodalomban több leírást találunk olyan esetekről, amikor valaki egyszerűen elhatározza, hogy ő most csupáncsak akaraterejével előállítja hasonmását és azt elküldi ide és oda. Nagyon primitíven hangzik ez, de valóban megesett. A spiritiszta irodalomban ismerősen cseng Gurney, Myers és Podmore neve; az urak számos esetleírást közöltek. Ezek közül röviden elmondom az egyiket. Egy angol úr 1881 novemberében egy könyvből olvasott erről a jelenségről. Azelőtt soha nem tudott a dologról, nem is hallott ilyen esetekről, fogalma sem volt az exteriorizációról, a kéthelyűségről. Ezért természetesen önmagánál sem észlelt ilyen képességet. A könyvet elolvasta, majd becsukta a szemét, és úgy döntött, összeszedi minden akaraterejét, hogy hasonmását (tudatát?) elküldhesse a tőle három mérföldre, de szintén Nagy-Londonban lakó két ismerőséhez. A hölgyek egyike huszonöt éves volt, a húga tizenegy", és a férfi tudta, melyik 56

házban, melyik szobában alszanak együtt. A dolog éjszaka történt. Odaküldte hát magát, majd négy nappal később elment hozzájuk nappal és nem szólt semmit. Arra várt, hogy a lányok kezdjék el a témát. És nem várt hiába. Az idősebbik kis habozás után, látható (és érthető) zavarral elmondta, hogy vasárnap éjjel arra riadt fel: egy “kísértet" az ismerős férfi alakjában közelít ágyához. Rémülten felkiáltott, de az csak közeledett. A kiáltás felébresztette a húgát is, aki szintén látta az alakot. Mindezt a két nő írásba is adta; a spiritiszta művekben olvashatjuk e leveleket, írásokat. Többes számot használtam, mert ezekből aztán több is lett. Ugyanis a meg nem nevezett férfiú megismételte a kísérleteket – ha úgy nevezhetjük tapasztalatait. Például az 1882 december 1én, pénteken végzett hasonló “alterego-elküldés" is sikerrel járt, és még egy harmadik személy is látta őt, aki különben alig ismerte őt. Ezúttal a férfi előzőleg leírta az éjjel történteket a saját szemszögéből és miután abban a pár kilométerre lévő házban többen állították, hogy látták őt előző éjjel – elővette a korábban írt nyilatkozatot és felolvasta. Később ugyanígy mindenki írásba adta, hogy az eseménysorozat így is történt. Az egyik hölgy azon az éjszakán kétszer is látta a férfit – vagyis annak alteregóját. Most jön egy érdekes fordulat – maga a férfi nem emlékezett az eseményekre! Nála ez mindig úgy játszódott le, hogy erős akarattal elhatározta: ma éjjel odamegy. Aztán valamilyen kábult félálomszerű állapotba esett, és ebből ébredt órákkal később. Tagjait kezdetben alig tudta mozdítani, és eltartott egy ideig, amíg mozgásképes és tudatos lett ismét. Csak hát – ami az éjszaka a hasonmásával történt abban a másik, távoli házban, azt mindig a szemtanúktól tudta meg. így kénytelenek vagyunk hozzátenni, hogy számára az egésznek gyakorlati haszna nem volt, csupáncsak a jelenség létezését sikerült ilymódon bebizonyítani. A fenti esetnél valamivel korábban történt, hogy egy anglikán lelkész, William Stainton-Moses (spiritiszta körökben ez sem ismeretlen név), aki egyben médium és kutató is volt, 1878 elején szintén szeretett volna egy alterego-kísérletet végezni. Úgy vélte, hogy képes mint médi57

um a hasonmás létrehozására. Kísérlete sikerrel járt, nem is egy alkalommal, pedig számunkra elég furcsa módon zajlott le: a lelkész úr elalvás előtt elhatározta, hogy az éjjel majd “meglátogatja" barátját, bizonyos Z. urat, aki tőle több mérföldnyi távolságban lakott. Ezt követően egyszerűen elaludt, és kész, ennyi. Az előző esetben ismertetett londoni úrhoz hasonlóan később megtudta, hogy Z. úrnál csakugyan megjelent, a lakásában ült egy fotelben, némán. A lelkész ezek után felszólította barátját: ha ismét megjelenik nála, kérdezzen tőle valamit az őket érdeklő témákból, amikről mellesleg nem egyszer szép vitákat is folytattak. A következő alkalommal – miközben a lelkész úr édesdeden aludt otthon és fogalma sem volt róla, merre csavarog most alteregója, az megjelent Z. úr házában és vitázott is vele egy ideig. Figyelem: tehát a Katie King-effektus ismétlődött, a hasonmás nemcsak megjelent a maga fizikai (?) valóságában, de értelmes intellektuális beszélgetésre, érvelésre és vitára is képes volt, egészen úgy (vagy tán majdnem úgy), mint igazi alakja, mondjuk “tulajdonosa". A dologban itt is történt egy érdekesség. Azon az éjszakán a házigazda, Z. úr nem akarta oly hamar elengedni a hasonmást, és akaraterejével visszatartotta, rávette, hogy maradjon még egy ideig. Amikor erről a lelkész később értesült, megértette, miért ébredt másnap reggel erős fejfájással, méghozzá olyan fura fájdalommal, amit soha azelőtt nem érzett. Mintha az idegen akarat rá is hatott volna? Ezekben az esetekben a médium, vagyis a jelenség okozója, bármennyire is szándékosan követte el a dolgokat, nem emlékezett az eseményekre, azokban nagyon korlátolt mértékben vehetett csak részt (ha ugyan egyáltalán). Hogy ezekben az esetekben sem csalásról van szó, bizonyítják a levelek, amelyeket például a kezdeményezők küldtek az eseteket megelőző estéken harmadik személyeknek és ezekben tudatták velük; ma éjszaka történik a kísérlet X. Y. lakásán. Majd odaküldtek hasonmásukat, és másnap vagy később az előre mit sem sejtő “címzettek" mondták el, hogy ekkor és ekkor (a levelekben jósolt időpontokban; még az órák is egyeztek!) megjelent lakásukban ennek és ennek az úrnak a hasonmása, aki így vagy úgy, de mindenképpen kissé furcsán viselkedett. (16) 58

Tőrtént olyan eset is, amelyet sokan tudományos szempontból teljesen hihetetlennek tartanak. Egy német építészmérnök egész délelőtt dolgozott lakásában, rajzolta terveit, végezte számításait – egy színház terveit kellett elkészítenie – majd elment ebédelni, bevásárolni, és utána jött haza. Dolgozószobájába lépve egy idegent pillantott meg az asztalnál, aki ott ült és dolgozott a terveken. Először nagyon dühös lett, azt hitte, a házvezetőnő engedett be egy idegent a szobájába... És akkor észrevette, hogy az az idegen férfi nem más, mint ő maga. Vagyis – a hasonmása! Ugyanazt a ruhát viselte, amit ő, megismerte a házikabátja kifeslett zsebét is. De a mérnök kalapját kint hagyta az előszobában, a hasonmás kalappal a fején ült és rajzolt, méricskélt. Olyannyira elfoglalta magát, hogy bár az építész körülbelül 10 percig állt ott döbbenten és nézte, az nem is figyelt fel rá. Később először a lába kezdett “olvadni", majd rövid idő alatt az egész jelenség eltűnt. Az építész ekkor látta, hogy a hasonmás nem csak imitálta az ő munkáját, hanem folytatta azt. Ahol ebéd előtt abbahagyta, ott egy másik ceruzával folytatódtak a számítások, méghozzá helyesen. Csak a fantom valamivel gyengébben nyomta a ceruzát a papírra, ezért az írása halványabb lett... Ismétlem, a tudósok ezt az esetet még kevésbé fogadják el, mint a többit. Bár Max Kemmerich kultúrtörténész és író egész tekintélyét latba vetette az ügy mellett, könyvében is pozitívan említi (17), de le kell szögeznünk: egy kultúrtörténészt ez esetben aligha nevezhetünk szakértőnek. Mellesleg Kemmerich állítása szerint röviddel később az építész ismét átélte a “bilokációt", a “kéthelyűséget", az előzőhöz hasonló körülmények között. A hasonmás ezúttal is íróasztala mellett ült, de most sokkal kisebb volt, nem dolgozott, és amint az építész meglátta, szétfolyt a levegőben, eltűnt. Többé soha nem jelentkezett. Megemlíthetjük tehát azt a jellegzetességet is, hogy előfordult: olyan emberek hozzák létre a jelenséget, akik nem is gondolnak rá – ahogy mondani szokták, “álmukban sem jutna eszükbe" – és az mégis realizálódik velük kapcsolatban. Ezen érdemes elgondolkozni. A rigai tanítónőről szóló jelentések ugyan e témában nem világosak, de úgy tűnik, a fantom megjelenhetett az ő akarata ellenére is, legalábbis nem 59

kellett túlságosan akarnia. A német építész, és több más, itt le nem írt példa azt bizonyítaná viszont, hogy a jelenség létrejöhet a médium részvétele nélkül is. Kérdés, hogy ezért itt használható-e egyáltalán ez aszó? Leírtak egy másik esetet is, ez szintén elgondolkoztató. Itt persze már ismét az akarat dominál. Egy fiatal hölgy a nagy téli hidegben elment a városba bevásárolni. Útközben nagyon fázott, és eszébe jutott, milyen jó lenne most otthon a meleg szobában... Nagyon szeretett volna otthon lenni. És ekkor – ő nem tudott róla! – otthon a lakásban furcsa dolog történt. Az időpontok későbbi egyeztetésénél kiderült, hogy pontosan ekkor két cselédlány megpillantotta a fiatal hölgyet, amint bejön a főbejáraton, megy a nappaliba és a kandallónál melegíti a kezét. A kezein zöld kesztyű volt – a cselédek pedig tudták, hogy a hölgynek nincsen zöld kesztyűje! Aztán a jelenés váratlanul és hirtelen eltűnt; a cselédek rohantak a háziaszonyhoz, a fiatal hölgy anyjához, és elmondták, mit láttak. Egy óra múlva hazajött az ifjú hölgy – kezén zöld kesztyűvel, amit a városban vásárolt, éppen azért, mert nagyon fázott. Gurney, Myers és Podmore már említett könyvükben leírtak egy esetet, amikor a hasonmást nemcsak emberek, hanem egy macska is látta – erre egyértelműen következtetni lehetett az állat viselkedéséből. A házban, mellesleg jeges hideget árasztva, a házigazda egy barátja jelent meg, aki – mint másnap kiderült – éppen elhunyt. Hozzá kell tenni, hogy a fantom nem néma csöndben érkezett, hanem hatalmas ajtócsapódás kíséretében. Az irodalomban számtalan ilyen esetet olvashatunk, hol Amerikában, hol Dániában, hol Angliában vagy valahol másutt történtek meg. Erős a gyanú, hogy nem mindegyik bizonyítható, és már a megtörténés idején sem volt az. Elgondolkoztató persze, hogy milyen sok ilyen jelenségről írnak (viszonylag) egy bizonyos korban, éppen a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben, vagyis a spiritiszta tanok elterjedésekor. Nehéz lenne ezt véletlennek nevezni. Az ellentáborban számosan ezt is gyanúsnak tartják és valóságos tömeghisztériáról beszélnek. Ne feledjük azonban, hogy amíg valóban afféle sajátságos tömegmozgalommá

60

fejlődött az asztal táncolta tás és a holtak szellemének megidézése, addig a bilokáció, a “testenkívüliség" esetei egyáltalán nem voltak tömegesnek mondhatók. Századunk tízes-húszas éveiben is előfordult hasonmásmegjelenés. A lengyelek nagy médiuma, Teofil Modrzejewski mondhatni gyakran megjelent ismerőseinél, persze nem személyesen, hanem hasonmásalakban. Ez már a telefonos korszakban történt. 1920-ban Modrzejewski – ha szabad ezt így mondani – hasonmása által igencsak “elszaporodott" Varsóban és Párizsban (Modrzejewski felváltva élt a két városban). Ha valahol meglátták, ismerősök, barátok, jelenlétét tapasztalták lakásukban, azonnal telefonáltak otthonába. És kiderült, hogy az igazi Modrzejewski ilyenkor otthon tartózkodott. Nemegyszer késő éjjel vagy éppen hajnal felé, álmából ébresztette a kíváncsiskodók érdeklődése. De – és itt jön be a képbe a bilokációnak egy nagyon érdekes, új vonása – Modrzejewski nemcsak pár mérföldre, hanem ezer kilométerekre is képes volt elküldeni hasonmását! Ugyanis előfordult, hogy Párizsban, a lakása körül látták világos nappal, amikor... Varsóban tartózkodott, és ezt Párizsba érkezve az útlevele pecsétjeivel is bizonyította. Amikor meg Párizsban volt, hasonmása felbukkant Varsóban is. Érdekes módon a hasonmás mindig ugyanolyan öltözetet viselt, mint amilyent az adott időpontban Modrzejewski hordott – bárhol legyen is. Tehát ha a férfi a valóságban a kellemes éghajlatú Párizsban volt ősszel vagy tavasszal, miközben Varsóban éppen hideg napok jöttek – a lengyel fővárosban felbukkanó hasonmása könnyed párizsi, csaknem nyárias öltözetet viselt, ami éppenhogy nagyon is feltűnővé tette a varsói utcán. De persze ez megtörtént fordítva is. Élete egy bizonyos szakaszában Modrzejewski is csak “transzban", szeánszokon, mint médium volt képes elküldeni hasonmását valahová, később erre már képes volt bármikor, bármilyen fizikai állapotban is. Hogy valóban így történt, azt is bizonyítani lehetett: elmesélte ismerőseinek, kinek a lakásában járt mint hasonmás, ott hogyan viselkedett, mit látott, stb. Ő volt az, aki képes volt szeánsz alkalmával egyszerre két hasonmást produkálni. Előfordult, hogy a szemtanúk, a szeánsz résztvevői látták az egyik hasonmást, amely nevéhez illően nagyon hasonlított rá, kékes 61

fényben ragyogott, de mintha fiatalabbkori mása lett volna a férfinak, míg ugyanakkor ugyanott megjelent egy más külsejű fantom, például egy szép fiatal lány... Az is előfordult, hogy a szeánszon a levegőben felbukkant Modrzejewski arcmása, és csak az – ám olyan szakállal, amilyent ő korábban viselt az életben, és nem sokkal e szeánsz napja előtt leborotváltatott. A fantom tehát nemcsak hogy nem volt pontosan ő maga,, hanem a jelek szerint időben kissé “el is késett"... 1924-ben Modrzejewski szeánszait jól ellenőrizték. Megfelelően kiválasztott személyek (köztük egy magas rangú katonatiszt) garantálták, hogy megvesztegetésre vagy hazugságokra nem fog sor kerülni. A kísérlet színhelyéül szolgáló helyiségben még a hőmérsékletet is megmérték, pontosan leírták a megvilágítás eszközeit és fényerejét, ezt követően a szeánsz előtt és után megvizsgálták a médiumot is (például a pulzusa a jelenség előtt percenként 80, utána 120 volt). Használtak fényvisszaverő fémlapokat, stb. Az 1924 március 24-ei szeánszon is történt valami különös. Eddig ugyanis megszokták, hogy a médiumok általában a saját fantomjukat hozzák létre. Itt viszont Modrzejewski az egyik ottlévő hölgy távol lakó apját realizálta a szobában. De az az alak csak deréktői felfelé létezett és arckifejezése, tekintete enyhén kábult állapotra vallott. A látvány oly aggodalmat keltett a hölgyben, hogy azonnal információkat kért otthonról, mi van az apjával. Kiderült, hogy gyors lefolyású, nehéz betegségbe esett és a szeánsz időpontjában otthon eszméletlenül feküdt. Modrzejewski ugyanazon a szeánszon két másik személyt is “megidézett", és a jelenlévők őket is látták, de ezek egészségi állapotát később nem ellenőrizték. Lengyelországban akkoriban akadt még egy híres médium, Stefan Ossowiecki mérnök, akire ma is sokan emlékeznek még (1877-1944). Az ő esetében számunkra az az érdekes, hogy eddig mindig csak másodkézből szereztük értesüléseinket, mi és hogyan történt a médiumokkal; ha pedig maguk írták le, sajnos olyanok voltak, akik a lényegi időszakokból éppen semmire sem emlékeztek (alvás, transz, stb. állapotban voltak). Ossowiecki maga egyszerre médium és kutató volt. így izgalmas elolvasni, amikor maga a médium közli velünk, mit hogyan

62

tett ahhoz, hogy létrehozza hasonmását és utána mintegy annak szemével lássa a történteket. Ossowiecki a mi emberünk, leírása nagyon hasznos információkat tartalmaz. (18) A dolog röviden így zajlott le: barátai megkérték a mérnököt, végezzen el egy exteriorizációs kísérletet. Ebben részt vett dr. Gustave Geley is, aki akkoriban a spiritiszta mozgalom ismert kutatója és szerzője volt. Többeket előre beavattak az esetbe, csak éppen a másik főszereplőt nem: akinek a lakásában lezajlik majd a fura esemény. Végül kiválasztottak egy ismert varsói színésznőt, aki baráti társaságukhoz tartozott. Éjjel tizenegy körül Ossowiecki varsói belvárosi lakásában láttak munkához. A színésznő is a belvárosban lakott, nem sokkal távolabb. Geley doktor, ismerve Ossowiecki nem túl kielégítő egészségi állapotát, hajlamát a hirtelen rosszullétekre, már egy kámforinjekciót is kikészített még a kísérlet megkezdése előtt. (Ossowieckit a hasonmás-kísérletek és szeánszok annyira megviselték, hogy Lengyelországban az évtizedek folyamán mindössze hét ízben sikerült szeánszra rábeszélni.) A kísérlet előtt Ossowiecki egyetlen egyszer járt a színésznő lakásán; most a saját lakásában, tanúk előtt óriási akaraterővel összpontosított, míg sikerült szinte teljesen eltűntetni saját énjét és... “Abban a pillanatban máris L. asszony lakásában voltam. Ő is meglátott, kiabálni kezdett: Ossowiecki! Ossowiecki! Amennyire emlékszem, háromszor kiáltotta a nevemet, tehát látott engem, felriadt álmából, lámpát gyújtott. Testem a levegőben úszott, nem éreztem a lábaimat, sem a kezeimet. Egyetlen szót sem voltam képes kimondani, és halálos rémület fogott el arra a gondolatra, hogyan kerülök én innen haza, és hogy egyáltalán visszakerülök-e? Nagyon élesen, tisztán láttam L. asszonyt és a hálószobáját. Egy perc múlva éreztem, hogy lassan ébredezni kezdek. Geley doktor már kézbe vette az injekciós tűt, mert a szívem mintha megszűnt volna dobogni. Végre magamhoz tértem és mindent elmondtam a jelenlévőknek." A történet természetes folytatása: másnap reggel a kísérletet vezető doktor telefonált a színésznőnek és meghívta ebédre egy semleges, harmadik helyre. A kísérlet résztvevői ott találkoztak. A színésznő még mindig az események hatása alatt állt, remegő hangon mesélte el, 63

mi történt az éjszaka a lakásában. Utána az egész társaság “kiszállt a helyszínre", vagyis a színésznő lakásán végeztek szemlét. A legapróbb részletekig egyezett minden azzal, amit Ossowiecki előző éjjel, “visszatérte" után mondott el. Megmutatta, hol hatolt át a falon, és hol lebegett, amikor L. asszony őt észrevette. Az is a történethez tartozik, hogy Ossowiecki ezt is megszenvedte; a kísérlet után még sokáig voltak fájdalmai és a szívére is panaszkodott. Érdekes, hogy az eddigi példákban (kivéve az éppen halálukon lévőket, mint a rochesteri Mary Goffét) a médiumokat ennyire soha nem viselte meg a hasonmás létrehozása. Ossowiecki ezután két hétig feküdt betegen és azt állította, az asztráltest-jelenség után szervezetéből sok foszfort vesztett, fájt a feje, sőt – úgy érezte – még a csontjai is. Az esetről különben fennmaradt a színésznő visszaemlékezése is. Itt is hangsúlyozódik, hogy Ossowiecki, bár egyszer járt a színésznő lakásán, soha nem volt a hálószobájában, így annak berendezését, tárgyait stb. nem ismerhette. A jelek szerint a lelke-tudata-hasonmása-asztrálteste tehát valóban ott járt, azon az emlékezetes éjszakán. Ossowiecki mérnök úr pár évvel később hagyta magát rábeszélni egy hasonló kísérletre, de sokkal nagyobb közönség, baráti társaság jelenlétében. Feljegyezték, hogy amikor transzba esett, az ottlévők megállapították; már nem is él, hiszen nem érezték a pulzusát. De bár ezt egy orvos állapította meg, hamarosan mégis magához tért. Ám közben a városban valahol történt valami... Ezúttal mindent egyeztettek. Egy másik negyedben, egy lakásban összegyűlt egy másik társaság, éjjel egy előtt telefonon felhívták Ossowiecki lakását és egyeztették az időket. Pontban egy órakor leoltották a fényeket, kikapcsolták a telefont, és vártak. Egyszercsak felbukkant Ossowiecki. Előbb egy zöldes fénypont volt, majd kiteljesedett, foszforeszkáló alakja kitöltötte az egyik ablakot. Mosolygott, intett a jelenlévőknek, hangot nem adott ki, majd halványodni kezdett és szétfolyt, eltűnt. Felkapcsolták a fényeket: az órák egy után négy percet mutattak. Volt egy harmadik lengyel is, de az ő esetei azokban az időkben történtek, amikor Lengyelország keleti része, beleértve Varsót is, a cári orosz birodalom részét képezte (1918-ig). Czeslaw Czynski (1859-

64

1932) szintén képes volt erős akarattal létrehozni hasonmását, mint az kiderül a korabeli feljegyzésekből és sajtóhírekből. A leghíresebb esetére azonban nem Lengyelország területén, hanem az orosz birodalom fővárosában, Szentpéterváron, vagy más néven Petersburgban került sor. Az eset teljességgel bűnügyként indult, viszont a folytatása beleillik abba a sorozatba, amit a parapszichológia és az igazságszolgáltatás, a bűnüldözés kapcsolatáról eddig feljegyeztek. 1909-ben egy petersburgi (Leningrád régi neve) szállodában holtan találtak egy ismeretlen férfit. Kilétét már csak azért sem lehetett megállapítani, mert a fejét az ismeretlen tettes vagy tettesek szétverték. A szállodai dokumentumok szerint az áldozat egy Gilevics nevű mérnök volt. A nyomozás viszont kiderítette, hogy az áldozat nem Gilevics, hanem éppen ellenkezőleg, ő volt a tettes, aki utána megszökött. A gyilkosság célja az lett volna, hogy Gilevics álnéven, elváltoztatott külsővel felmarkolja a halála után járó 250.000 rubeles életbiztosítást. Akkori (és későbbi...) orosz szokás szerint mivel a tettest nem tudták elfogni, hát letartóztatták az anyját és fivérét, aki különben a börtönben kétségbeesésében öngyilkos lett. A nyomozás ezután csak annyit tudott megállapítani, hogy az áldozat egy bizonyos Andrejev; a tettest hiába keresték. Pár nappal később a sajtó felhívta a Petersburgban élő jósokat, hipnotizőröket és egyéb “mágusokat": lépjenek be az ügybe és derítsék ki a gyilkos hollétét. (19) Szinte azonnal álnévvel (“Okkultista") jelentkezett is egy ismeretlen parapszichológus és közölte észrevételeit. Az említett újság azt három nappal később kinyomtatta. Ebben a szerző közölte: a körözött Gilevics már nincs Oroszországban és oda élve nem is fog visszatérni. Hiába keresi fél Európa rendőrsége (ami igaz is volt, teszem hozzá én, mert más forrásokból tudjuk, hogy Szerbiában, Németországban, az Osztrák-Magyar Monarchia és Svédország területén is körözték a gyilkost), Gilevics már átutazott Németországon, most Franciaországban van, Le Havre kikötőjében akar feljutni egy Dél-Amerikába induló hajóra. Az ismeretlen azt is közölte, hogy Gilevics nincs egyedül, egy nő kíséri.

65

A nyomozás elindult ezen az új nyomon (igen, a cári és a külföldi rendőrség komolyan vette az ismeretlen “mágus" bejelentését) és... sikerrel járt. 1909 december 16-án még Párizsban elkapták a Le Havre felé tartó Gilevicset, akinek a kíséretében valóban volt egy nő. Már megvolt a jegyük egy Le Havre-ból Brazíliába induló hajóra. Ám a pétervári “mágus" egy nappal korábban, december 15-én közölte kilétét a lap szerkesztőségével. Czeslaw Czynski olyannyira biztos volt a dolgában, hogy nyugodtan felfedte magát a világ előtt. Tehát még mielőtt megérkezett volna a hír Gilevics letartóztatásáról. Amikor az újságírók azt kérdezték, miért tette mindezt, így válaszolt: “Egy új tudomány létezésére próbáltam ily módon felhívni a világ figyelmét. E tudás kézzelfogható tényekkel dönti halomra a szkeptikusok hitetlenségét." Mint látjuk, Czynski nem volt híjával a költői vénának sem. Természetesen igen nagy híre lett az esetnek, miután kiderült, hogy jóslata beteljesedett az utolsó szóig és a gyilkos mérnököt éppen az ő segítségével fogták el. A magyarázatot persze már nem mindenki hitte el – Czynski ugyanis közölte: úgy jutott Gilevics nyomára, hogy utánaküldte hasonmását és az bejárta Európát, míg rátalált a tettesre. A magyarázat, bármennyire volt hihetetlen akkor, és sokak számára nyilván ma is – logikus. Hiszen a gyilkos “lemerült" és eltűnt. Mielőtt tettére fény derülhetett volna, már nem is volt a birodalom területén, Európában pedig egyszerűen nyoma veszett. Ki tudhatta volna, hogy egy nő társaságában utazik, mit tervez, merre járhat...? Hiszen e tények egy részét előre még maga Gilevics sem ismerhette, nem tudhatta, útközben hogyan alakul majd menekülése. Gilevics különben, amikor a francia rendőrök kezére került és látta, nincs kiút (és nyilván tudatában volt annak, mi várhat rá Oroszországban, ha kiadják a franciák) kérte a rendőröket, hadd menjen ki a mosdóba. Kérését teljesítették. Ott egy elrejtett méregampullát vett elő, és percekkel később már nem élt. ílymódon tehát – mint azt a pétervári sajtó akkoriban gondosan, pontokba szedve meg is írta – Czynski jóslata teljes egészében beigazolódott. Hiszen Gilevics élve nem tért vissza Oroszországba. Igaz volt, hogy a jóslat idejében már Franciaor-

66

szagban volt, és nem Németországban, Svédországban, Szerbiában stb. Bebizonyosodott, hogy Dél-Amerikába szándékozott utazni (Brazíliába), és hogy Le Havre-ban szállt volna hajóra, hogy egy nő kisérte, stb. Az ügy természetesen nagy port vert fel akkoriban és maga Czynski is megírta orosz nyelven (20). A Czynski-ügy a hozzáértők szerint új távlatokat nyitott meg a hasonmás-ügy előtt. Egyrészt bebizonyosodott, hogy ezen a módon is bizonyítani lehet a kétkedők számára a dolog létezését, másrészt a tudomány is nyert az üggyel. Ugyanis megerősíteni látták a következő feltételezést: ha a médium, vagyis a hasonmást létrehozó személy valamilyen ösztökélés hatására nagyon akarja, hogy a hasonmás eltávolodjon tőle, akkor azt megteheti igen nagy távolság (akár több ezer kilométer) esetében is. Czynski nagyon akarta, hogy hasonmása nemcsak hogy eltávolodjon tőle, de meghatározott feladatot is végezzen a távolban. Az viszont nem derült ki, hogy a hasonmás hogyan találta meg sokmillió ember között Gilevicset? Aki mellesleg el is változtatta a külsejét, éppen azért, nehogy megtalálja a rendőrség. Itt már valamilyen más telepatikus tulajdonság is “bejöhetett a képbe", olyasmi, amivel például számos mai parapszichológus dicsekedhet, akik képesek nagy távolságban ezt-azt észrevenni vagy megtenni, messziről információkat hozni. Ki tudja, ebben az esetben is nem erről van-e szó? Mielőtt tovább mennénk, töprengjünk el egy kicsit az egész jelenségen. Amint azt annak idején megtették a kor nagy kutatói is. Charles Richet, a lengyel Józef Switkowski és mások rengeteg jellemzőt vettek bonckés alá és igyekeztek minden lehetséges oldalról megvilágítani a problémát, amely nagyobb részben – és ez természetes! – számukra sem volt világos. (21, 22) Annyit mindenképpen bizonyosnak láttak, hogy 1.: a hasonmás megjelenése nem választható el egy “médiumnak" is nevezett másik személy létezésétől, aki ezt az alteregót létrehozza; és 2.: a hasonmás létrehozásának mechanizmusa teljesen ismeretlen, viszont 3.: a folyamat a jelek szerint energiaigényes, tehát energiaátvitel nélkül nem valósulhat meg – ami annak nagyon is e világi voltára utal, továbbá 4.: a hasonmás létezése, viselkedése, megjelenésének “erőssége" és az általa végzett tevékenység visszahat a hasonmást létrehozó személyre.

67

Az utolsó pontnál gondoljunk csak Ossowiecki egészségromlására minden egyes hasonmás-létrehozás után, vagy Sagée kisasszony mozgásának lelassulására, fáradtságára, ahányszor csak a hasonmás létrejött és megjelent másoknak. Ám sokkal fontosabb az, hogy számos szemtanú szerint – akik megérinthették a hasonmást – az mindig fizikailag létező tárgy vagy élőlény benyomását keltette, akkor is, ha csak testének egy része jelent meg (az ököl a függöny mögött, mint emlékezünk rá). Tehát – tételezték fel ezek a korukat megelőző kutatók – ami fizikailag létezik, annak a létrehozásához is fizikailag mérhető, megtapasztalható energia kell. Feltehetően helyes nyomon jártak, ám nem tudhattak arról, amit sok oldallal korábban a több térdimenzióról említettem. Ez bizony nagyon megnehezíti a további kutatást, jóidőre számunkra lehetetlenné is teszi – de persze a harcot nem szabad feladni. És az sincs kizárva, hogy nincs igazam, a megfejtést más, dimenziókkal össze nem függő új természeti törvények megismerése hozza majd el. A másik kérdés inkább pszichológiai jellegű és vonatkozik az összes eddig ismertetett esetre. A kutatók nem értették, miért annyira sokféle az okozati háttér? Miért van az, hogy annyi különféle ok miatt jöhet létre a hasonmás? Hiszen emlékszünk: akadt olyan “médium ", aki minden különösebb ok nélkül egyszerűen szinte csak kíváncsiságból, “mi lenne, ha én is megpróbálnám"-alapon, minden addig erre mutató jel és felkészülés nélkül egyszerűen csak elhatározta, hogy ő pedig most elküldi valahová a hasonmását – és sikerült neki. De volt olyan eset is, amikor az szinte a “médium" akaratán, tudtán kívül is előfordult sokszor (E. Sagée), vagy éppenséggel nagyon kellett akarnia és akkor sem mindig sikerült. Volt, akinek ez kifejezetten hátrányos volt (betegség, leromlott egészségi állapot származott belőle), ám másoknak az égvilágon semmi bajuk sem lett. Olyasmi is előfordult (a zöld kesztyűben hazatért fiatal nőre gondolok), akinél a hasonmás létrejöttének oka teljesen jelentéktelen volt: az utcán fázott és szeretett volna fűtött helyiségben lenni. Nem világos, mi a célja a hasonmás megjelenésének? A kísérleteknél világos a dolog: a médium a kutatók rábeszélésére akarja őt meg-

68

mutatni, be akarja bizonyítani, hogy a hasonmás igenis létezhet, létre tudja őt hozni. De az eddig ismertetett esetek között is volt, amikor az egésznek a célja homályba veszett. A fenti problémák közül a legérdekesebbnek az energiakérdés látszik, már csak azért is, mert ez bizonyítékként szolgálhat a szigorúan természettudományos alapon vett kutatásokban is. Bár ez sem törvényszerű – hiszen amíg Modrzejewski valóságos kataleptikus álomba, szélsőségesen kimerült csaknem-halál állapotba zuhant a hasonmás ténykedése és létezése alatt – Ossowiecki szintén –, addig olyanok is akadtak, akikre ez nem tett észrevehető hatást. Sőt, akik talán nem is tudtak róla, hogy közben csak úgy “mellékesen" létrehozták hasonmásukat! (A már többször említett zöld kesztyűs hölgy, például. Vagy az építészmérnök, aki “önmagával" találkozott.) A legelső példánkban szereplő angol beteg asszony a hasonmás létezésének idejére valóságos halottnak tűnt a szemtanúk számára, és ez másokkal is előfordult. Mindez persze, mint már említettem, azt jelzi, hogy a hasonmás létrehozásának folyamata nem kizárólag lelki, tudati eredetű és nem csak azokban a régiókban zajlik le. Az általunk ma ismert és áthághatatlannak tartott törvények – például az energiamegmaradás törvénye – alapján ki kell jelentenünk: ha valóban olyan szoros kapcsolat létezik a médium és hasonmása között, akkor a dolog így áll: amennyi energiát e létezés alatt veszít a “médium", annyit nyer tőle a hasonmás, “aki" azt fel is használja valamiképpen, vagy “visszatérése" esetén annak fennmaradt, el nem használt részét visszatáplálja a médium szervezetébe. Ismétlem, mindez csak akkor igaz, ha itt nem más, általunk még nem ismert törvények (is) szerepelnek. Mindezektől függetlenül továbbra is rejtély néhány más kérdés. Például az, hogyan képes a hasonmás materializálni önmagával együtt más tárgyakat? Például az öltözetét? A feljegyzésekből kiderül, hogy a szemtanúk még sohasem találkoztak meztelen hasonmásokkal. Ennek mi lehet vajon az oka? Mert azt kevéssé hihetjük, hogy létezik valahol egy “hasonmások világa" a maga erkölcsi és egyéb törvényeivel, szokásaival, és ebből következően a hasonmásoknak “nem illik" meztelenül kószálniok. Tehát ez egy érdekes plusz kérdés.

69

Kérdés az is, hogyan zajlik le a ruhaszövet materializálása? Miből, miképpen? És a másik: hogyan lehetséges, hogy a hasonmás ruhája – nem mindig, lásd Katie King esetét, “aki" szinte mindig egy saját kreációban jelent meg, amely sohasem egyezett (még csak nem is hasonlított) Florence Cook ruhájához – gyakran azonos a médium öltözetével? Ez nemegyszer a legkisebb részletekre is kínosan vonatkozik... Sok még a kérdőjel. Annyi mindenesetre biztos, hogy az esetek valamilyen szinten hasonlítanak egymáshoz – ha másban nem, hát abban, hogy több korban, földrajzi szélességen stb. megtörténtek. Az irodalomban nem találunk leírásokat arról, hogy ilyesmiket láttak-e mondjuk Afrikában, vagy más, kevésbé fejlett vidékein a Földnek – de ebből nem kell túl messzire menő következtetéseket levonni. Feltehetően nem jegyezték fel őket. Nem látom okát, miért ne történhetne meg mindez más kultúrákban, más körülmények között élő társadalmakban is. Ne feledjük: sokszor hallani olyan régen élt, vagy ma élő “primitív" törzsi varázslókról, akik bizony a mi parapszichológusaink és “médiumaink" képességeivel rendelkeznek; amit produkálnak, az nem más, mint amit mi telepátiának, telekinézisnek hívunk, és így tovább. Tudunk olyan esetekről is, amikor egy ilyen varázsló tudomást szerzett olyan eseményekről, amelyek tőle sokszáz kilométer távolságban történtek (útleírásokban olvashattunk ilyesmiről). Nincs okunk feltételezni, hogy talán nem éppen a hasonmás létrehozásával és elküldésével volt kapcsolatos mindez – korábbi példáinkhoz hasonlatosan.

70

Kísértet-áradat?

A múlt század hetvenes éveitől kezdve a huszadik század húszas éveiig számos “médium" bukkant fel. A spiritiszta mozgalomnak ez az időszak volt a fénykora. Aki csak egy kicsit is forgatta az idevágó irodalmat (megjegyzem, magyarul nagyon kevés elérhető manapság), annak nem lehet idegen a következő névsor: Eusapia Paladino, Kathleen Goligher, Linda Gazzera, Tosie Osanami, Eileen Garrett, Gemma Galgani, William Eglington, Éve Carriére (valódi nevén M. Béraud), Henry Slade, Cecil Husk, Auguste Henri Jacob, Kari Kraus (igazi nevén EL Weber), Elisabeth d' Espérance, Matthew Manning, Carlos Mirabelli, D. Dunglas Home, Therese Naumann és mások. Még legalább ugyanennyit lehetne hozzáírni, és számosan akadtak a harmincas évektől napjainkig is. Persze, ezek távolról sem mindnyájan a hasonmások létrehozása terén tevékenykedtek és lettek ismertek. A már néhányszor említett Dániel Dunglas Home (1833-1866) a maga korában nagyon ismert médium volt, aki a kutatóknak is szívesen rendelkezésére állt. Nappali fényben (!) produkált olyan képességeket, amelyeket más médiumok olykor a félhomályban sem vállaltak, vagy csak ritkán sikerült nekik. Levitáit (felemelkedett a levegőbe), és más “fura" dolgokat művelt. Például anélkül, hogy hozzáért volna, a tőle pár méterre elhelyezett hangszereken ismert dallamokat játszott el. Róla, Crookes, Ochorowicz, Tomczyk (hamarosan én is említést teszek róla) és más “spiritiszták" és kutatók kísérleteiről nagyon sok érdekes olvasható magyarul Dús Magdolna-Egely György közös kötetében, a Titokzatos erők tudománya? c. műben. 71

Többen csak a szokásos spiritiszta asztaltáncoltatás, szellemidézés tárgyában ügyködtek. Másokról már említést tettünk e lapokon. Volt még néhány lengyel médium is. akikről eddig nem esett szó: Stanislawa Tomczyk, Stanislawa Popielska és Jan Guzik. De a legsokoldalúbb és e könyv témájában is leginkább érdekelt az a Teofil Modrzejewski volt, akinek most íme egy kisebb, külön fejezetet is szentelünk, nem ok nélkül. Modrzejewski 1921-ben vált ismertté. 1920-ban és 21-ben ugyanis a párizsi Metafizikai Kutató Intézet igazgatója, a már említett dr. Gustave Geley közzétette jelentéseit a vele folytatott kísérletekről. Ezek egy része Párizsban, más része Varsóban zajlott le. A leírások bő beszámolókat közölnek képességeiről. (23) De Geley több más helyen is publikált erről, például az Ektoplazma és jóslás c. kötetében (24). Itt kell hozzátennünk: ektoplazmának a spiritiszták azt az anyagot nevezték, amelyet egyes médiumok teste választott ki, leggyakrabban a szájon át és amelyből különféle alakzatok keletkeztek. Számosan vélték úgy, hogy a hasonmás nem egyéb, mint egy ilyen “plazma". Meg kell jegyezni azt is, hogy T. Modrzejewski, ki tudja miért, élete egyes szakaszaiban nem saját nevén, hanem “Franek Kluski" álnéven vett részt a szeánszokon és némelyik kísérlet-leírás címében is így szerepel. Teofil Modrzejewski 1873-ban született Varsóban; kezdetben bankszakember, majd közgazdász-újságíró volt, de nevét verseskötetek szerzőjeként is megismerték. A húszas évektől lapoknak tárcákat is írt. Sokat utazott, több nyelven beszélt, műfordításokat is készített olaszból, és a lengyel nyelv kihalóban lévő szavainak egyik szakértőjeként tartották számon. 1943-ban a megszállt Varsóban, tüdőbajban halt meg. Nem maradt fenn olyan fénykép, amely csak őt ábrázolná, kizárólag csoportképeken szerepel. Kortársai leírásából tudjuk, hogy alacsony, rövidlátó, csendes szavú férfi volt. A pszichológiai jellegű kísérletek megkezdése előtt a párizsi orvosok a fizikai állapotát is vizsgálták. Szervi bajt nem találtak nála, viszont “idegrendszere igen érzékeny", mint írták jelentésükben a lelkiismeretes doktorok. Akik közelebbről ismerték, emlékirataikban úgy írták őt le, mint aki nappal inkább afféle apátiába zuhant, viszont estefelé és éjszaka felélénkült. Huszonnégy óránként csak három órát aludt és ennyi elég volt neki. A 72

párizsi doktorok nem vehették észre, amit mások annál inkább: volt egy különleges tulajdonsága. Sok betegségen ment át, de úgy, hogy azok néhány óra leforgása alatt kifejlődtek, majd el is tűntek szervezetéből. Sokszor hozta zavarba orvosait azzal, hogy reggel kapott el valami kórt, délben állapota már igen súlyos volt, estére pedig gyógyultan kelt ki az ágyból és munkához látott. Talán ide tartozik az is, hogy 1900-ban, tehát meglett fiatalember korában (27 éves volt) pisztolypárbajt vívott valakivel, minek következtében az ellenfél golyója állítólag átment a szívén (ahogyan ezt akkoriban elképzelték... Nyilvánvaló, hogy ez nem egészen így lehetett.) Attól kezdve problémái voltak a mellkasban maradt golyó miatt. Már 45 éves volt, amikor kiderültek különös képességei. 1918-ban egyszer meghívták egy akkoriban divatos “médiumhoz", szeánszra. Ám a jelenlévők nagy megrökönyödésére a kopogtatás, zajok, érintések stb. – tehát az efféle szeánszok szokványos “műsorszámai" – nem a médium, hanem Modrzejewski körül nyilvánultak meg, ő vonzotta őket. Másodszorra az eredeti médiumot már el sem hívták, és Modrzejewski mindazt képes volt produkálni, amit amaz, sőt többet is! Például kísérteties fényhatásokat... Ettől kezdve hat éven át, 1918 decemberétől 1925 márciusáig tartottak a vele folytatott szeánszok és kísérletek. Akkor kezdett odajárni a párizsi Geley doktor, és más nemzetközileg ismert kutató, majd többször magukkal vitték őt. De térjünk át a kísérletekre. Modrzejewskit Párizsban, egy kutatóintézeti laboratóriumban vizsgálták, ahol megfelelő műszerek is helyet kaptak. Az ablakokat elfedték, a helyiséget 50 wattos, változtatható fényerősségű lámpa világította meg. A kísérletek előtt Modrzejewski kiürítette zsebeit, leült középre egy székre az asztal mellé. Mögötte fekete függönyt akasztottak fel, két ellenőr ült a férfi mellé és – talán hihetetlen, de igaz: – az egész szeánsz alatt szorosan fogták a kezeit. Amelyeket különben soha egy centire sem mozdított el. Néha a fejét, vagy felsőtestét mozdította csak, azt sem mindig. A kutatók – a spiritiszta szokásnak engedelmeskedve – úgy ülték körül az asztalt, hogy egymás kezét érintették, így minden jelenlévő tagja volt a “láncnak".

73

Nagy a gyanúm, hogy ennek valójában más jelentősége és szerepe volt: így biztosították, hogy egyikük sem tett közben semmit, amivel a médium cinkosaként azt segítette volna, vagy ellenkezőleg, gátolta volna. Talán nem árt mindjárt kezdetben megjegyezni, hogy Modrzejewski soha nem fogadott el pénzt a fellépéseiért, és soha senki nem kapta rajta csaláson. Ez fontos. Már akkor is akadtak olyan tudósok, akik az efféle “mutatványokat" kizárólag bűvészkedésnek tartották; ez vele is megesett. 1921-ben egy bűvész inkognitóban jött Varsóba, és a kutatók tudtával – de Modrzejewski tudta nélkül – részt vett több szeánszán is. Bár feltett szándéka volt, hogy bebizonyítja: Teofil barátunk csak bűvész – utóbb kénytelen volt írásban is elismerni, hogy Teofil Modrzejewskinél semmi olyant nem tapasztalt, amit bűvészkedésnek lehetne nevezni. De térjünk vissza a kísérletekhez. Teofil, a fentebb említett külsőségek után a félhomályos laboratóriumban elkezdte képességei demonstrálását. Általában a kezdet után pár perccel, vagy tízegynéhány perccel mutatkoztak jelei a tevékenységének. Kívánságra fényeket, illatokat és zajokat produkált, pl. nemegyszer emberi vagy állati hangokat. Az irodalomban oldalakon át sorolják, mi mindenre volt képes Teofil a fénylétrehozás terén: kívánt fényerejű, formájú, nagyságú fényeket produkált, például miniatűr vulkánkitöréseket is. A legérdekesebb egy tulajdonképpen mellékesnek tűnő körülmény volt: ha már elég sok ilyen fény tűnt fel a szobában egymás után, a helyiség hőmérséklete csökkent – olykor 10 celsius fokkal is. Mivel ilyesmi más szeánszokon is előfordult, a kutatók eltöprenghettek rajta: vajon miféle folyamatok zajlanak valójában azokban a helyiségekben, amelyek nagy hőt vonnak el környezetüktől? A másik megerősíti az előző fejezet végén írottakat: Teofil mozgása úgy csökkent, ahogy szaporodtak azok a fények – vagyis nőtt erőkifejtése. A fények sajátságos “hasonmások" lehettek hát, vagy legalábbis éppen olyan nehézséget, fizikai kimerültséget okozott neki azok létrehozása, mint más médiumoknak az alterego kibocsátása. A résztvevők általában el voltak ragadtatva e fények formagazdagságától, szépségétől. Az ellenfelek természetesen fehér foszfor alkalmazásával is vádolták az efféle hatásokat létrehozó médiumokat, de ez

74

több okból is lehetetlen. Már csak azért is, mert az szobahőmérsékleten könnyen lángragyúlhat, no és a médium kezeit állandóan fogták, így ő nem vehette elő az anyagot (amit különben is, az imént említett tulajdonsága miatt, edényben, víz alatt kell tartani). Azonkívül igen mérgező is; ha egy médium testfelületével érintkezik, szegény perceken belül elhalálozik. A lényeg azonban az, amiről eddig kevés szó esett. Mi ugyanis mindeddig csak hasonmások létrehozását emlegettük e lapokon. Ám szép számban léteztek médiumok, akik valódi exteriorizációt voltak képesek létrehozni. Vagyis – nemcsak önmagukat, hanem valamilyen más alakot (személyt?) produkáltak a tudatuk, akaratuk, testük segítségével! Az ilyen szeánszok kezdetén Teofilnál is a szokásos dolgok jelentkeztek: láthatatlan kezek érintették a jelenlévőket, kopogott az asztal vagy más bútorok (kívánságra bármelyik!). Ha kellett, Teofil egyszerű-" en kikapcsolta a szobát megvilágító lámpát, vagy “villogtatta" annak fényét. A jelenlévők szerint – különösen a kezdeti fázisban – a testi érintkezések gyengék voltak. Mintha női vagy gyermekkéz érintené őket. Ne feledjük, a médium közben a szokott helyén ült, mindkét kezét fogták az ellerőrök. De akadt, aki úgy érezte, mintha műkéz, protézis érintette volna őket. Nincs kizárva, hogy itt egyszerűen a jelenlévők különböző reakcióiról lehet szó. Ezenközben Teofil mindinkább transzba esett, ami afféle álomnak tetszett. Érdekes, hogy a Teofil által létrehozott “alakok" feketék voltak, és nagyon életszerűen mozogtak. Minél erőteljesebb volt a mozgásuk, megjelenésük, maga Teofil annál erőtlenebbnek látszott. Amikor létrehozott egy nagyon is élénk, cselekvő “lényt", ő maga szinte halottként ült, feje az asztalra koppant és élettelennek látszott. Egyik fekete árnya több kisebb fekete árnyra tudott oszlani. De ez utóbbiak már nem mind egyformán materializált állapotban voltak – némelyik jobban, a másik kevésbé vált valószerűvé. Ezen árnyak körbejártak a laboratóriumi helyiségben, ha kellett, megérintettek valakit, írtak az odakészített írógépen vagy ceruzával papírra – és mindez a tökéletes sötétben, leoltott lámpa mellett történt, a tanúk csak a neszeket hallották. Nemegyszer egyidőben több ilyen lény is “garázdálko75

dott" a laboratóriumban. Közülük némelyiket – úgy tűnik – nagyon izgatta, mi történik a szeánsz során, míg másokat ez abszolút nem érdekelt. Az egyik sokszor megjelent és hogy ugyanarról a “lényről" van szó, a jelenlévők arról ismerték fel: minduntalan az egyik leoltott lámpa buráját kopogtatta és ügyet sem vetett a szemtanúk utasításaira, hogy hagyja abba. Ez a kis rosszindulatú alak kifejezetten akadályozta a koncentrációt az egyidejűleg zajló többi jelenség irányába. Több résztvevő leírta, hogy többször feltűnt egy majomszerű ősember – ők nevezték így – aki nem beszélt, csak morgott és csámcsogott. Éppen e hangok miatt nevezték így. Teofil egyszer lámpafényben is létrehozott egy ködös emberalakot, amely a bútorok fölött a levegőben úszkált, majd megérintette az egyik résztvevőt, és eltűnt. Persze, nem minden esetben mentek ilyen tökéletesen a dolgok. Számtalanszor előfordult, hogy tökéletlen, befejezetlen alakok bukkantak fel – végtagok, fejek, féltestű emberfigurák. Emlékezetes egy férfialak esete, akit Teofil többször megpróbált létrehozni, de mindig csak részben sikerült: a körben ülő tanúk előtt az asztalon jelent meg, csak felsőteste volt, aztán eltűnt. Ismét egy újdonságra kell felhívnom a figyelmet. Teofil szeánszain – illetve nyugodtan mondhatjuk úgy: kísérletein – tudományos célból az előre elkészített parafinos edények segítségével mintákat vettek a “szellemlények" (?) testrészeiről. Ezekből később gipszöntvényeket lehetett csinálni, így mintegy gipszbe öntve kapták meg a lények kezének, lábának formáját. Fontos: ahogyan a szemtanúk a normálisnál kisebb méretű, de arányos embertesteket láttak lebegni a környezetükben, úgy az esetek többségében a gipszminták is a médium kezénél kisebb – fele, vagy egy-a-háromhoz arányú – mintákat kaptak. Különben pedig a fényképek tanúbizonysága szerint ezek az öntvények az emberi kézhez nagyon hasonló, vagy éppenséggel pontosan ugyanolyan mintákat formáznak. Gondolom, nem kell megismételnem az ilyenkor szokásos kérdést: vajon csak a gondolatban, vagy képzeletben létrehozott lények, a fantazmagória, a tömegpszichózis termékei otthagyják-e fizikailag létező nyomaikat...?

76

Néhány oldallal előbb már töprengtünk azon, hogyan lehetséges a szövetek és egyéb tárgyak “létrehozása" a semmiből? Feltehetően itt is a negyedik térdimenzióban rejlik a magyarázat, de erre természetesen semmi bizonyítékunk nincs. Ez csak egy hipotézis. Mindazonáltal elgondolkoztató mindaz, ami ezen a téren történt Teofil Modrzejewski szeánszain. Mivel évekig tartó kísérletsorozatról volt szó, ebből sokféle alapvető következtetést levonhatunk – amit a kísérletek gyakori szemtanúi meg is tettek. Végső soron megállapították, hogy a fantomok (zavarban vagyunk, milyen elnevezést használjunk?) az első pillanatokban olyan öltözetben jelentek meg, amelyek a médium öltözetének részeit alkották akkor is, ha a fantom nem a médium hasonmása volt. De egy-egy pillanattal később ez a ruhadarab hirtelen átalakult valamivé, ami jobban illett a fantomhoz. Például: megjelent egy katonatiszt alakja, a sapkája ugyan valódi katonasapka volt, ám a többi ruhája a médium civil öltözetét mintázta. Egy pillanattal később azonban a civil ruhából valami egyenruha-féle lett. Az mindennapos volt, hogy a fantomok megjelenésük után elsuhantak a résztvevő emberek mellett, megérintették azok ruháit, mintha csak “mintát vennének az anyagról", ahogy az egyik résztvevő annak idején feljegyezte. Egyetlen röpke érintés elég volt, hogy azonnal tudják, miből van az anyag, vagy milyen sajátosságokkal rendelkezik, és azonnal megjelent ez az ő öltözetükben. Nemegyszer bizonyos tárgyakat – például ruhához gombokat, egyenruhához jelvényeket, rangjelző csillagokat stb. – a fantomok, akár a mesében, a “semmiből" varázsoltak elő, mintha egy láthatatlan világból vették volna ki a tárgyakat és azok rögtön fizikailag létező testté váltak – ebben a világban is. (Ami ismét csak a dimenzióelméletet támasztaná alá.) Ha valaki például szóvá tette, hogy a fantom ruháján nincsenek gombok vagy azok kevéssé láthatók, valamelyik jelenlévő azonnal érezte, hogy az ő gombjait megérintik, mintegy mintát véve róluk, és másodpercekkel később ugyanolyan gombok fénylettek fel a fantom ruháján. A beszámolók szerint jellegzetes volt a következő kis esemény is. Teofil akarata folytán felbukkant a teremben egy egzotikus külsejű, szép nő. A “hölgy" odament az egyik női résztvevőhöz, megdörzsölte annak gyöngysor-ékszerét, majd hamarosan egy ugyanolyan jelent meg 77

az ő nyakában is – csak legalább kétszer olyan hosszú! És, hogy még -legyen min töprengenünk: másnap, a következő szeánszon ismét felbukkant a női fantom, ugyanazzal a nyaklánccal – bár a résztvevő hölgy aznap nem jelent meg a szeánszon, nem volt a szemtanúk között. A jelenlévők meg voltak győződve – úgy látták –, hogy e tárgyak mintegy megkétszereződtek, vagyis pontosan olyan “hasonmásuk" jelent meg a fantomoknál, mint az övék volt. (Kivéve mondjuk ezt az utolsó esetet.) Ezt mellesleg mások más kísérletek, szeánszok alkalmával is megfigyelték. Aminthogy még egy érdekes dolgot is: a résztvevők ruhái mintha erősebben használódtak volna el a szeánszokon... Ez persze lehet szubjektív, netán egészében véve csak képzelt dolog is, de nem biztos. Akadt olyan résztvevő, aki később könyvben számolt be a Teofil-szeánszokról és az illető határozottan állította, hogy a ruhái ezen idő alatt elvékonyodtak, olykor szinte átlátszóvá vált az anyag, mintha hosszú ideig dörzsölték, hordták, “fárasztották" volna azt. Pedig nem minden szeánszon viselte ugyanazt a darabot. Ez mellesleg mintha ismét az anyag megmaradásának törvényét támasztaná alá, együtt az energiamegmaradással. Nem lehetséges, hogy a fantomok valamilyen módon “használták" a jelenlévők ruháit, valamilyen szükséges anyagot kivontak belőle? De ez a feltételezés túl messzire vezetne bennünket olyankor, amikor szinte semmilyen információval nem rendelkezünk a történtek igazi mibenlétéről. A fantomok értették a résztvevők kívánságait és azoknak gyakran engedelmeskedtek is. Például, ha valaki kritizálta öltözetüket, azt gyorsan “kijavították" vagy “megigazították", miközben ezáltal az öltözet olykor teljesen átalakult. Volt, hogy egy női fantom haját bírálták, mire az elővette az egyik jelenlévő hölgy fésűjét és megfésülködött. Az is megtörtént, hogy más helyiségekből hoztak be tárgyakat, nyilván a falon át, mivel a szeánszok ideje alatt az ajtókat természetesen kulcsra zárták (előfordult, hogy le is pecsételték...). A korabeli résztvevők azon sem csodálkoztak, ha távolabbi helyiségekből áthozott virágvázákat, kisebb tárgyakat, sőt egyszer – télvíz idején – egy frissen letört almafa-ágat, gyümölccsel láthattak. Ez utóbbi ismét a dimenziókat juttatja eszünkbe és azt a feltételezésünket, hogy talán mégis van “itt valahol, körülöttünk" egy másik dimenzióban egy vagy

78

több másik Föld a maga más, de éppen olyannyira létező fizikai valóságában, évszakokkal, gyümölcsfákkal, vagyis társadalommal, mezőgazdasággal, iparral, történelmi múlttal és jövővel? És találkozik-e valaha a két világ, vagy csak a Katie King-féle “fantomok" tudnak részlegesen, időlegesen átjönni olykor, és mi oda sokáig nem juthatunk el? Állatok, holtak, fények Eddig nem beszéltünk arról, hogy ha a médium elégséges akaraterővel rendelkezik különös képessége mellé, akkor nemcsak emberalakú fantomokat, de állatokat is megidézhet, azok létrejöttét is elősegítheti. Teofil szeánszain is történt ilyesmi. Létrehozott például egy vad külsejű, emberszabású majmot, amely külsőre átmenetet képezett az állat és az ősember között. Továbbá megjelent nála egy monguz (Kipling indiai történeteiből ismerjük ezt a kis, bátor kígyóvadászt), egy ragadozó madár, és egy kutya. Ez utóbbi megnyalta a résztvevők kezét. A madár ráült Teofil Modrzejewski vállára, és így együtt sikerült őket lefényképezni. A majom-ember vagy “ősember" többször is megjelent, nemcsak Varsóban, hanem Teofil párizsi szeánszain is. Az utóbbi helyszínen, a metafizikai társaság nemzetközi szemtanúi előtt ez a “fantom" (?) nehéz bútorokat tolt el, és bár bizonyíthatóan igen nagy fizikai erővel rendelkezett, azt sohasem használta fel az emberek ellen, igen jóindulatú volt... ' A korabeli szeánszokon gyakran használtak foszforeszkáló ernyőket is. Ezeknek megvolt a maguk rendeltetése (később lesz még errőíszó.) A fantomok egy része csak ezeken az ernyőkön jelent meg, más része szabadon közlekedett a helyiségekben. Meg keli említeni, hogy az általános döbbeneten és aggodalmon túlmenően akadtak olyan fantomok, akik –■• vagy amelyek – a jelenlévőkben félelmet és undort keltettek. Teofil több ízben is előhívott egy általa afgánnak nevezett embert, egy vad külsejű harcost, aki egy sörény nélküli oroszlánhoz hasonló állattal bukkant fel; mindketten nagyon ellenszenvesen, félelmet keltőén viselkedtek. Ha összeszámoljuk, a kísérletek során hány különböző fantom bukkant fel Teofil szeánszain, akkor e szám megközelíti a kétszázat.

79

Összesen 650 kísérlet során tehát sok fantom többször is felbukkant. A már említett “ősembert" nagyon megcsodálta a többi fantom, jelezvén, hogy ez náluk teljesen szokatlan. (Kérdés: hol van ez a “náluk", hol van az az “ott"? Valamilyen másik világban? Lásd előbbi fejtegetéseinket!) A spiritizmus egyik alappillére volt a már elhunyt személyekkel való információcsere. Mondhatjuk úgy is: a halottak szellemeinek megidézése. Végső soron az egész mozgalom azon alapult, hogy valójában az ember nem hal meg, és ami belőle a halála után fennmarad, azzal az ittmaradottak valamilyen módon kommunikálhatnak is. Ezt alátámasztani látszik Teofil kísérlete is, amikor felbukkant ott két fantom, akik a résztvevők szeme láttára... összeverekedtek, mondván, hogy életükben is folytattak egymással már egy halálos verekedést... Politikai aktualitás: az 1905-ös megmozdulások idején az egyik tűntető munkás, a másik rendőr volt, közölték. Ez ismét a “lelkek", az egykori holtak felé mutat – feltéve, hogy igaz... 1924 június 30-án megjelent egy fantom, amelyben a jelenlévő idősebb házaspár a néhány évvel korábban a háborúban elesett fiát ismerte fel, és nagyon meghatódtak. Szintúgy a “fantom" is, aki ölelgettecSókolgatta szüleit, suttogott velük, majd eltűnt, egy perc múlva ismét megjelent, beszélt hozzájuk, és végleg nyoma veszett. Ugyanez a fantom nem sokkal később, 1924 július 11-én ismét megjelent és azonnal ahhoz a székhez ment, ahol korábban az apja ült. De ott most egy francia kutató foglalt helyet. A fantom lehajolt és megcsókolta a férfi kezét, majd észrevéve tévedését, szomorúan suttogta: “Nincs itt az apám", és eltűnt. Ez arra vall, hogy bár a látszat szerint a fantomok érzékszervei aránylag jól működtek és a sötétben is tájékozódtak, ez nem minden esetben volt így. A kísérletekre nem mindig ugyanabban a házban került sor. A lengyel szerzők számos esetet írnak le, amikor magánházaknál gyűlt össze a társaság Teofillal és másokkal, lengyelekkel és külföldiekkel vegyesen. Előfordult, hogy a nagyon szkeptikusok (milyen jó, hogy ilyenek is voltak közöttük!) olykor párbeszédbe bonyolódtak a fantomokkal, akik erre általában készséggel ráálltak. Akadt olyan is, aki szándékosan valamilyen rendkívül ritka és magas műveltséget feltételező témá-

80

ról kérte véleményüket, vagy ilyesmit kérdezett tőlük – és legnagyobb csodálkozásukra a fantomok minderről igen magas szinten válaszoltak. Olyannyira, hogy az egyik résztvevő később írott könyvében fel is jegyezte: olybá tűnt, mintha saját magával beszélgetne, hisz e dolgokról, akkor ilyen szinten, egész Varsóban csak ő tudott. Felmerül a kérdés, valóban ilyen szuper intelligensek voltak-e a fantomok, vagy másról volt szó? Netán arról, hogy a kérdező agyában ott volt a válasz is minden kérdésre, és így “egyszerű" telepátiával is megtudhatták a választ a fantomok? Elég volt belemerülniök a kérdező tudatába? Ha erre volt lehetőségük, természetesen. Említettük az előbb azt az esetet, amikor egy halott “szelleme" (?) jelent meg Teofil egyik szeánszán. Nos, ez természetesen máskor is megtörtént, de ezekről a fantomokról kegyeleti okokból (?) sajnos soha nem készült fényképfelvétel. Az viszont tény, hogy számos jegyzőkönyv maradt fenn, ezeket a hozzátartozók is aláírták, bizonyítva, hogy Teofil szeánszán elhalt hozzátartozójukkal találkoztak. Nyilván feltehető a kérdés: nem a jelenlévők tudata hozza elő ezeket a jelenségeket? Hogy a médium csak egy eszköz, talán nem is a legfontosabb eszköz az egész folyamatban, és amikor eljön a megfelelő pillanat, a szülők mindenképpen halott gyermeküket szeretnék látni, ezért meg is “látják" őt? Tehát csak pszichikai lenne a folyamat, a többi mind képzelődés? Ennek ejlentmond többek között az is, hogy ilyenkor nem csak a szülők látják a “halott szellemét", hanem olyanok is, akik azt nem is ismerték az életében, sőt talán még a létezéséről sem tudtak. A másik: számtalanszor olyan fantomok bukkantak fel, akik nem voltak egyetlen jelenlévő egykori hozzátartozója sem, és úgy tűnik, megjelenésük csak a médiumtól függött. Némely esetben – hisszük ma mi, pedig talán nincs igazunk – a dolgok vígjátékba illő fordulatot is vehettek. Mert bizony akadt olyan fantom, amely megjelent, ha kellett, ha nem – például egy magát Cesare Battistinek nevező olasz katonatiszt 88-szor bukkant fel Teofil szeánszain, 1918 decembere és 1925 márciusa között. De mint mondottam volt, más fantomokból is sok száz akadt.

81

A fantomok – akár állítólagos holtak lelkei, akár mások voltak – különbséget tettek a jelenlévők között, viselkedésükkel egyesek iránt rokonszenvet mutattak ki, másokkal szemben közömbösek, vagy éppenséggel ellenségesek voltak. Az más kérdés, hogy a résztvevők gyakran nehezen viselték el a felbukkanó “szellemek" látványát, hisztérikus rohamokban törtek ki, vagy éppen sokkot, esetleg sírógörcsöt kaptak. Ez főleg az ismert halottak, hozzátartozók felbukkanása alkalmával történt. Más médiumok “halottidézéséről" viszont vannak fényképeink is. Itt ezek a fantomok alig különböznek a mellettük szintén látható élőktől. Számos ilyen fotó jelent meg már a század elején egy olasz szakíró könyvében (25). Teofilnál többször is lefotóztak egy “asszír főpapot", aki összesen 29 alkalommal jelent meg és saját fénnyel rendelkezett (ez könnyítette meg a fotózást is). Két ízben felbukkant az “asszír főpap fivére" is, valóban hasonlított hozzá, sikerült őt is lefényképezni. Ezek a képek megjelentek a húszas években az egyik leghűségesebb résztvevő és ellenőr, a katonatiszt N. Okolowicz könyvében (26). Sokan csak azért kérték Modrzejewskit, hadd vegyenek részt a szeánszain, mert szeretett halottjukat akarták látni. Teofilnak soha nem volt ereje megtagadni tőlük, azért egy időben oly sok szeánszra kényszerítették, hogy az már egészségét rongálta. Tudjuk a pontos dátumokat, amikor a médium komoly betegségbe esett, éppen emiatt. Azokban az években egyszer szívrohama is volt. Mint korábban említettük, kezdetben a fantomok így vagy úgy hasonlítanak a médiumhoz. Ez Teofil esetében is így volt. De ez itt is rövid ideig tartott. Amelyik fantom már másodszor – vagy sokadszor – jelent meg, az semmiben sem hasonlított hozzá, bár az első megjelenése első perceiben még felfedezhettek bizonyos hasonlóságot a mozdulatukban, hangjukban, olykor arcvonásaikban is. Aztán ez megszűnt. Számos fantom, mint már említettem, saját fénnyel megvilágítva bukkant fel. Ezeket jól lehetett látni. Megjelenésük nagyon kimerítette a médiumot, sokkal inkább, mint a többi, sötétben járkáló “fekete alak" létrehozása. Ráadásul a nemzetközi kutatók azt is észrevették, hogy ezen alakoknak több mint háromnegyede nem európai külsejű, hanem egzotikus vonásokat és ruhákat viselő, Európán kívüli alakokat 82

mintázott. Ezeknek alig egytizede volt biztosan már elhunyt személy fantomja. Nem tudni, miért, az európaiak között akadt több olasz is. A már említett katonatiszten kívül 1924 május 9-én felbukkant egy másik honfitársa is. Bemutatkozott: Nino Bixio – akiről kiderítették, hogy a maga idejében Garibaldi tábornok hadseregében volt. Erre egyesek úgy próbáltak magyarázatot adni, hogy Teofil Modrzejewski tudott olaszul, irodalmukból fordított is, és tudatában az olaszok tekintélyes helyet foglalhattak el – de nincs semmi bizonyíték arra, hogy ennek valóban lehetett-e ilyen mellékhatása. Rengeteg fantom úgy jelent meg, hogy valamelyik saját testrészével, általában kezével, vagy kezében tartott ékszer-szerű valamivel világította meg magát. Egy fotón aránylag jól látható az “asszír főpap" is a kezéből áradó sajátfény-megvilágításában. Nem árt hozzátenni, hogy a fényes fantomokat gyakran illat-hatások is kísérték: megjelenésük alatt virágok, szantálfa, menta stb. illat terjengett a levegőben. Módszerek és vélemények Szó volt már a fényképezésről, ami a múlt században – például a hetvenes években, amikor Crookes és társai fotózták Katie Kinget – nem is volt olyan egyszerű dolog. Annak idején egy fényképcsinálás előkészítése 3-4 percig tartott a bonyolult emulziós lemez miatt; nem is beszélve a megvilágítás nehézségeiről. A húszas években ez már gyorsabban ment. De például a mintavételre, majd gipszöntvények készítésére szolgáló parafínos tartályokat Geley és mások Varsóban és Párizsban nagyon ravasz módon készítették elő: már csak akkor láttak hozzá, amikor a résztvevők bezárkóztak a laboratóriumba. Nehogy a médium csalhasson, e tartályokat csak akkor töltötték meg parafinnal, amikor őt már ellenőrzés alá helyezték (fogták a kezét, vagy odakötözték a székhez). A parafinhoz titokban festőanyagokat vagy más vegyi anyagokat kevertek, és később ellenőrizték, hogy ugyanaz a parafin-e? No és sokszor logikai úton is bizonyítható volt, hogy az elkészült kéz-

83

és láb-lenyomatok nem származhattak a jelenlévőktől, lévén azok mind felnőttek – a lenyomatok pedig élethű, de gyermekméretűek voltak. Egy alkalommal szeánsz közben mérték a médium testsúlyát is. Teofil azon a napon kétszer is transzba esett, majd a második után kataleptikus álom jött rá. Ekkor kiderült, hogy a súlya (kb. 66 kg-ot nyomott normálisan) csaknem kétharmadával csökkent, tehát ekkor kb. 22 kg-ot nyomhatott. A gravitáció nem vonatkozna mindenkire egyformán ebben a világban? Vagy itt is valamilyen “dimenzió-ügy" játszott közre? A résztvevőknek, különösen azoknak, akik nem tudományos céllal, hanem csak érdeklődőként vettek részt e szeánszokon, természetesen sokféle véleményük volt. Akik legalább egyszer látták a fantomokat, többé nem kételkedtek – nemcsak Teofil képességeiben, de általában véve a spiritizmusban sem. Teofil nemcsak a már említett két fővárosban, hanem Milánóban, Bécsben, Firenzében és más városokban is fellépett szeánszaival. Sok száz nézője között – számos tábornok, egyetemi tanár, különféle tudományágak doktorai, filozófus, mérnök, diák stb. akadt. Azt senki sem állíthatja ma sem, hogy mindez csalás lett volna. Tizenöt fotó, negyvenegynéhány gipszöntvény, no és rengeteg tanú látta az általa életre hívott fantomokat. A róla szóló szakkönyvekben szó szerint idézik azokat az írásbeli tanúsítványokat, részletes, sőt aprólékos jegyzőkönyveket, amelyeket a kor bizony nem éppen ismeretlen emberei írtak alá, bizonyítva, hogy amit e lapokon leírtak, az mind megtörtént. Nem idézem őket – a lényeg, hogy tudományos intézmények, kutatóintézetek, egyetemek professzorai és vezetői sorban állították: Franek Kluski, alias Teofil Modrzejewski számukra érthetetlen módon, de minden kétséget kizáróan tudati, pszichikai erejével materializálhat, anyagivá tehet különféle lényeket. Ezen személyek gyakran azt is írták, hogy szerintük mindezt csalással létrehozni nem lehet. Ez fontos, hiszen nem amatőrök, hanem éppenséggel – tekintélyes részük – természettudományos képzettségű személy volt. Mások leírták, hogy a szemük előtt megjelent fantomban felismerték X. Y.-t, aki meghalt ekkor és ekkor, de akit ők halálukig személyesen ismertek. Többen leírták a parafinos tartályokat, majd a

84

belőlük készült gipszöntvényeket. E tartályok sok esetben célzatosan olyan kicsik voltak, hogy azokba csak a lenyomandó kézfej fért bele. Tehát a lenyomatot nem lehetett élő ember kezével készíteni, mert az egyszerűen nem fért volna bele a csukló folytatása, a kar miatt. A lenyomatok mégis ott voltak – olybá tűnt mindez, mintha csuklóból levágott kezeket helyeztek volna a parafinba, majd kivették volna azokat... Maga Modrzejewski a lehető legritkábban mondott bármit is a szeánszokról, arról, mit tapasztal ott ő maga. Ismerőseinek úgy tetszett, talán nem is tudja, mi játszódik le, miközben ő “transzban" van. Egyik közeli barátja és kutatója szerint Teofil nem volt biztos benne: az egész médium-ügy és a szeánszok nem ártanak-e többet, mint amenynyit használnak? Nincs kizárva, hogy nem volt tisztában azokkal az erőkkel, amelyeket képességei révén uralt, de ezt nem akarta elárulni. Ha efelől kérdezték, egyszerűen így felelt: “Nem tudom". Ahogyan a mai parapszichológiailag különleges képességű emberek sem tudják, honnan van tehetségük és az hogyan működik. Olykor találnak erre vallási magyarázatot (ez a leggyakoribb), máskor mindezt UFO-kon száguldozó idegen lényeknek tulajdonítják – talán azért, mert érzik, hogy ez a képesség valamilyen nem “evilági" erőt képvisel. De hogy valójában miről is van szó, azt {még) nem tudhatjuk.

85

Tudományos kutatások – a kezdet

Nem titok és teljességgel érthető, hogy e különleges jelenségeket – a spiritizmus egyéb, kétségkívül felmutatható eredményeivel együtt – már korán kezdték kutatni a tudósok. Igaz, ezek mindig nagyon kevesen voltak, és bátrabb kollégáik a legtöbbször hiába próbálták rábeszélni szkeptikusabb társaikat, azok nem álltak kötélnek. Nem vettek részt a kísérletekben – ami ugyan egy csöppet sem akadályozta meg őket abban, hogy később minden rosszat elmondjanak a spiritizmusról és kollégáikról is, akik a jelenségek egy részét komolyan vették és azokat kutatni merték. Természetesen, mint azt a bevezetőben már írtam, a legrégebbi korokban sokan hittek abban, hogy az ember lénye kettős: nemcsak testből, hanem egy másik részből is áll, amit minden időben másképpen értelmeztek. Valójában logikus, hogy a kutatók mindig próbáltak magyarázatot találni az eseményekre és tendenciákra, és ezt a kor színvonalán tették – nem is tehették másképpen. A testen kívüli rejtélyes valamit filozófiák és vallások különféleképpen nevezték, de lényegében mindig valamilyen szellemi részről, leiekről beszéltek. Azt is mondták mindig, hogy ez a másik, titokzatos és kevéssé ismert rész meglehetősen röpke, gyengének tűnik, ám időben tovább tart (esetleg: örökké...), mint a nagyon is fizikai, földhöz kötött biológiai test, amely csak anyagból van.

86

Az egyiptomiak ezt a másikat Ka-nak nevezték, és hitték: ha a fizikai testet bebalzsamozzák, tán a Ka is visszatér belé, valamikor a jövőben. Püthagorasz hívei és mások is vallották, hogy az ember lelke akkor vándorol és tevékenykedik, amikor a fizikai test alszik. Paracelsus is említi ezt a kettősséget. A dolog tehát mintegy kezdettől kíséri az emberiséget. Nyilvánvaló, hogy folyamatosan ugyanilyen két szálon futottak az emberek e körül járó gondolatai is. Az egyik szálon elfogadták axiómaként, elhitték, hogy így van, és képzeletükben felépítették azt a “másik világot" is, ki így, ki úgy. A másik szál az volt, hogy egyesek a későbbi korokban szerették volna ezt a kettősséget valahogyan alátámasztani, bebizonyítani. Nem volt könnyű dolguk. Mindez a hit birodalmán belül maradt volna, ha közben a tudomány és a technika, az orvostudomány technikai része nem fejlődik olyan gyorsan az elmúlt nem egészen száz évben. Különösen az utóbbi évtizedek jelentettek itt világosan meghúzható határt. Ugyanis amikor a tudomány fejlődése folytán egyre több embert sikerült visszahozni a klinikai halál állapotából, valami történt. Paradox módon a hideg racionalitás diadala hozta az első kétségeket e téren: amikor a kizárólag tudományos alapokon álló orvostudomány megmentette azokat az embereket az életnek, akik azelőtt – oly sok ezer éven át – menthetetlenül a halálba csúsztak át ebből a köztes állapotból, “túlvilági" dolgokról kezdtünk hallani. A megmentettek közül mind többen jelezték, hogy a klinikai halál állapotában valahol járt a leikük. Száznál több ilyen beszámolót gyűjtött össze egyik könyvében a kérdéssel komolyan foglalkozó amerikai kutató, Raymond Moody, majd kutatásait folytatta, kiterjesztette, azokhoz más kutatók is csatlakoztak. Ezek mind tudományos képzettségű szakemberek voltak, tehát a csalás, az önámítás vagy a szándékos szélhámosság esete azonnal kizárható. Moody az Élet az élet után c. (magyarul is megjelent) könyvében, majd egy másik, kisebb művében (27) leírja hát, hogy ilyen állapotban sok emberrel (ám közel sem mindnyájukkal!) megtörtént: “lelkűk" elvált testüktől, bár ez a lélek vagy tudat, vagy nevezzük bárminek – akár hasonmásnak is, akit azonban a jelenlévő egészséges emberek nem láttak – látta, hallotta, mi történik a baleset, műtét stb. színhe87

lyén, tehát ahol számára beállt a klinikai halál állapota. Hallják és látják, “halálukra" miképpen reagál a környezet, majd eltávolodva onnan valamiféle alagúton át egy csodálatos érzésekkel teli másik világba jutnak, ott találkoznak már elhunyt hozzátartozóikkal és egy “fénylénynyel", amely (aki?) mindenkiben egy jóságos és mindenttudó lény benyomását kelti. (“Isten".) Ezekután igen sajnálják, amikor a fénylény mégis arra készteti őket, hogy visszatérjenek testükbe, vagyis az életbe. Utána már testükben ébrednek-élednek fel – az orvosok időközben visszahozták őket a klinikai halál állapotából. Míg a régebbi korokban ilyesmi csak rendkívül ritkán, valamilyen belejátszó külső körülmény hatására fordulhatott elő, száz évenként talán egyszer – a huszadik század második felében szinte tömegessé váló és tudományosan irányított beavatkozásról, jelenségről van szó. Naponta a világban száz és száz embert hoznak vissza az életbe műtőasztalokon, balesetek színhelyén, robogó mentőautókban – hát bizony ehhez képest nagyon kevesen jeleztek ilyent. Ám akik jelezték, azok “túlvilági kalandjaikat" leírva tíznél több hasonló jellegzetességet említettek, egymástól függetlenül. Vagyis valaminek lennie kell a dologban, ha ezek az emberek a világ különböző részein, keresztények, mohamedánok, animisták, ateisták stb. ugyanúgy azt a fénylényt emlegetik... Bár az egyházak nem sietnek keblükre ölelni e kutatókat, kifejezetten nem is ellenzik közzétett anyagaikat és nyilvánvaló, miért tesznek így. A halálközeli élmények valamiféle túlvilág és mindenek felett rendelkező jóságos LÉNY létezését tanúsítják. Mi köze mindennek a mi témánkhoz? Csak annyi, hogy ez is egy lehetséges módja a testenkívüliségnek. Aminthogy sokan elérték és le is írták ezt az állapotot... kábítószerek segítségével is. De ezt a változatot csak említjük, nem érdemes vele foglalkozni, hiszen az egy teljesen mesterséges dolog. A baj a mi számunkra ott kezdődik, hogy a Moody-féle esetek aligha hozhatók létre mesterségesen. Tehát nem lehet őket kívánságra megismételni laboratóriumi körülmények között csak azért, hogy szépen, kényelmesen, alaposan ellenőrizhessük mindazt, amit állítanak a delikvensek. Ugyanakkor azt sem hisszük, hogy a kutatók és a klinikai halálból visszahozottak hazudtak volna. Átélték azt, amit átéltek. Mi

88

lehet a magyarázata? Ezen töprengenek néhányan és születtek olyan munkák, amelyek próbáltak megoldást találni. Egy olyan orvos is bekapcsolódott a kutatásokba, aki maga is megélte a “halálközeli élményt", ahogyan szakmai berkekben ezt nevezik. (28) Mivel mégsem pontosan ugyanarról van szó, erről ne beszéljünk többet. Azok, akik baleset folytán látják messziről a testüket, egy rajtuk kívülálló ok révén kerültek ebbe az állapotba. Számos leírás maradt ránk szakkönyvekben pl. baleset utáni sokkos állapotban bekövetkezett “testenkívüliségről" (29), vagy sebesült katonák, rendőrök stb. esetei a kórházakban, különösen a második világháború idejéből. (30) Ezeknek az embereknek nem jött létre megtapasztalható “hasonmásuk", sem más “lény", akit valamiféle nemlétező (?) állapotból ők hoztak volna át ismét a létező állapotba. Nem küldhették valamilyen feladatot elvégezni ezt a lényt, hanem az teljesen az ő tudtukkal egy külső erőnek engedelmeskedve minden esetben ugyanazt csinálta: eltávolodva a klinikai halálba esett testtől elment egy “másik" világba, majd onnan visszajött. Ugyanilyen vagy hasonló ál-testenkívüliség előidézhető hipnotikus álomban is. Az OBE vagy OOBE-jelenség (“Out of the Body Experiences") a tudomány határán áll jelenleg, és hogy ott sok hasonló jelenség is létezik ezzel egyidejűleg, a felvilágosultabb kutatók számára már nem kétséges. Amikor a halálközeli élménnyel párosulva jelentkezik, magyarázhatjuk másképpen is. Már csak azért is, mert a halálos veszélybe vagy szélsőséges élethelyzetekbe került embereknél tapasztalható kizárólag. Reinhold Meissner, aki neve ellenére olasz, a világ legismertebb hegymászója (a Föld összes nyolcezres csúcsát megmászta már), “A halálövezet szélén" című könyvében leírja: amikor az ember végletesen kimerült odafönt a jeges hegycsúcsok közelében, ha magára maradt, vagy leesett és balesetet szenvedett és nem tudja, megmentik-e, akkor – bizony előfordul, hogy a lélek úgymond felülkerekedik a testen. Az alpinista ilyenkor nem érzi testét és annak fájdalmait, bajait, lelke szinte kívülről tekint le rá, és a körülményekre. Ez persze nem ugyanaz, amiről ez a könyv szól, ám értésünkre adja: a lélek vagy tudat nagy úr, és legyőzheti a testet is. Más alpinisták, akik lezuhantak, de mégis megmenekültek, sokszor elmondták utána: látták

89

saját zuhanásukat. Lelkűk-tudatuk a zuhanás alatt kilépett testükből, “páholyból" nézte végig a tragikus esést. Meissner nem véletlenül nevezi a 8000 méter feletti magasságot “halálövezetnek". Amikor ez az alpinista 1978-ban egyedül vágott neki a Nanga Parbat csúcsnak, félúton először azt érezte, hogy egy kislány van vele. Később, amikor sátrat vert egy kiugró sziklapadon a hóban, már kisebb tömeget vélt maga körül látni, akik különböző utasításokat sugalltak neki, és mind hasznosnak bizonyult. Mondhatnánk: a hegymászó érthetően halálosan kimerült. Kétségkívül így is lehetett, de ez még nem magyarázza meg, miért látott maga körül másokat, hogyan lehetséges az, hogy beszélt velük több nyelven – köztük olyanon is, amit nem ismert! – és hogy eközben nem volt magánkívül, sem sokkban, sem eszméletlenül, hisz akkor minderre aligha kerülhetett volna sor. Tény, hogy visszatérve útjáról, le merte írni: nem először van ilyen tapasztalata, és sokszor érezte úgy, hogy ezek a lények segítik őt útjain. Nos, mások is közöltek hasonlót a hegyekből visszaérkezve. De térjünk vissza témánkhoz. Ha valóban felbukkannak “nem evilági lények" a minket körülvevő fizikai valóságban, valahogyan mérni kellene az e jelenléthez kapcsolódó fizikai elváltozásokat, amelyeket e lények okoznak felbukkanásukkal. Az ötlet persze nem új. Többen már megpróbálták összekapcsolni az egész jelenséget a bioplazmával, vagyis az anyag negyedik halmazállapotával. A Kirlián-effektus is arra mutat, hogy a dolognak köze lehet az energetikához. Ha egy falevélből kitépnek egy darabot és a megfelelő készülékbe helyezik, jó ideig egész falevélnek látszik a képernyőkön, mert a már nem létező része is sugározza ugyanazokat a jellemzőket, amelyeket sugároz a növény megmaradt része. Állítólag frissiben amputált emberek hiányzó keze vagy lába helyén is ugyanúgy látható még a nemrégen ott volt végtag körvonala... Nem sok kellett hát, hogy a régebbi kutatók összekapcsolják a fizikailag létező testet – testünket – ezzel a “fluidummal", “asztráltesttel". (Régebben egyszerűen szellemnek vagy még régebben “kísértetnek" is nevezték). H. Durville úgy vélte: amíg az ember fizikai teste pihen, az asztrális test elválhat tőle. És hogy ez a fluidum-test sokkal nagyobb lehetőségekkel rendelkezik, mint a valódi test, hiszen

90

—olvashattuk eddig e könyvben – átmehet a falakon, pillanatok alatt messze eltávolodhat... Sőt, Durville úgy látta, hogy ez a másik test idő igény nélkül elváltozhat vagy hihetetlen távolságokra mehet, mintha az általunk ismert és elismert fizikai törvények rájuk nem vonatkozná nak. És bizony azt kell mondanunk: ha valóban így van, nyilván más törvényeknek engedelmeskednek. Ezért tűnik számunkra az egész do log egyszerűen hihetetlennek, vagyis “természetfelettinek". Az álta lunk ismert természet felett lévőnek... És így a tudományosság igénye sem szenved csorbát. Hiszen ez egy másik állapot és más feltételek kö zött működő jelenség, bár természetesen ugyanúgy része a mi termé szetünknek, hiszen az csak egy van. Próbáljuk meg az egészet egy sokemeletes házhoz hasonlítani. Már feljebb kerültünk a primitív ko rok “emeletein", meghaladtuk a newtoni fizikát, sőt még a koperniku szi világképet is részben kijavíthattuk, Einstein most az úr ezen a szinten, és a jelenlegi tudomány és technika. No de hány emelet van még...? Számuk feltehetően végtelen. Amiről mi most itt töprengünk —bioplazma, negyedik dimenzió, másvilági lények – egyszerűen a kö vetkező emeletet jelenti. Durville esküdött rá, hogy eme másik testek nagyon ritka anyagból vannak, a legtöbbször ezért számunkra észrevehetetlenek. Vagyis arra célzott ezzel, hogy máskor is köztünk lehetnek, nemcsak akkor, amikor tapasztaljuk jelenlétüket. Ám elgondolkoztató: voltak esetek, amelyek ezt alátámasztják, és voltak, amelyek ennek az ellenkezőjét bizonyítják. Gondoljunk csak arra a jelenetre, amikor a rigai franciatanárnő hasonmása megjelent a teremben negyven lány előtt, miközben az igazi a kertben dolgozott, és akadtak, akik egyszerre látták mindkettőjüket. A teremben lévő hasonmáshoz túl közel lépve, több szemtanú akadálytalanul átment a testén. Tehát valóban igencsak ritka anyagból lehetett... volna, ha pár másodperccel később az őt szándékosan megérintő szemtanúk viszont ne éreztek volna valamilyen ellenállást – ha nem is olyan keményet, amilyet egy igazi test érintésekor kellett volna érezniök. Ellenpélda: Charles Richet a párizsi laboratóriumban, amikor E. Palladino a függöny mögé egy, csupán kezével-karjával materia-

91

lizálódó hasonmását produkálta, akinek esetében a kutató valós, embertestre emlékeztető fizikai anyagot, ellenállást tapasztalhatott huzamosabb érintések, tapogatások során is. Tehát a “testenkívüli lény" lehet ilyen is, olyan is. Netán ő is valamilyen természetes fejlődési folyamatnak van alávetve és egyik stádiumban még il yen, majd ol yanná válik? A tények ennek ellentmondanak, hiszen némelyik szinte egyszerre volt megfoghatatlan és mutatott fizikai jellemzőket is. Egy ezzel foglalkozó New York-i kutatóintézetben a balti származású dr. Karlis Ozis úgy véli, a jelenleg létező mintegy ötmilliárd ember közül nagyon kevés képes az OBE-jelenséget létrehozni. Szerinte erre leginkább akkor kerülhet sor, amikor az illető a legnagyobb pszichikai és fizikai ellazultság állapotában van, tehát: amikor alszik. Egy másik kutató, Dr. Maxey kerek-perec kijelentette: “Vagy tömeghisztéria miatt hallottunk az elmúlt időkben száz és száz ilyen esetről, vagy bizonyos körülmények között az agykéreg és a pszichikum egymástól függetlenül is működhetnek..." Számos, a jelenséget átélt emberrel történt beszélgetés után R. Monroe, az Utazások a testen kívül c. könyv (“Journeys of the Body") szerzője úgy véli: abban az állapotban a test energetikai állapota kizárólag az illető tudatától függ. Vagyis az illető bármilyen alakot ölthet, ami csak eszébe jut. Lehet esőcsepp nagyságú, vagy ágyúgolyó, vagy állat, ember, tárgy, száguldhat a gondolatnál sebesebben és vánszoroghat lassan. Átmehet a kulcslyukon, de a betonfalon is, mert nincs számára akadály és a meglévő anyagi struktúrákat nem rombolja le. Egy másik kutató, Celia Green (31) művében úgy véli: amikor az energetikai test látható mások számára is, akkor valamilyen, a körülményekhez illő ruhát visel, a legtöbbször olyant, amilyent e tudat hordozója is viselne olyankor. Mivel maga a lény – nevezzük most energetikai testnek – tulajdonképpen csak fényből áll, az “öltözete" is csak olyan ad hoc “csinált" ruha, nem igazi. Green még azt is mondja, hogy talán csak megfelelően irányított fénysugarak keltik az öltözet benyomását, miközben az nem létezik. Ennek, hacsak részben is, ellentmondani látszanak azok a kísérletek és szeánszok, amiket már bemutattunk e

92

könyvben, és ahol a “lények" megmutatták ruhájukat, a résztvevők azokat meg is tapogathatták. Bár azokban a kísérletekben is szó esik arról, hogy a lények öltözetüket a jelenlévők ruháiról másolták. A jelenségnek érdekes eleme a mozgás is. Minden olyan beszámoló, ami a jelenséget véletlenül átélt emberektől származik, egyértelműen és egybehangzóan közli: teljesen szabadon mozoghattak, számukra nem létezett fizikai akadály vagy bármiképpen értelmezett sebességkorlátozás. Ez megint egy másik dimenzióban uralkodó, a miénktől erősen eltérő fizikai törvényekre utal. Az idő és a tér az OBE-jelenség kapcsán persze nem játszik szerepet. Statisztikát persze nehéz lenne készíteni, de néhány kutató úgy véli: körülbelül egy az egymillióból képes minderre. Ha ez igaz, akkor is több ezren vannak, és ők tudatosan bármikor elhagyhatják testüket. Azon csak töprengeni lehet, hogy az “energetikai lény" milyen hatást tud gyakorolni ránk, normális helyzetben és állapotban lévő, általában mit sem sejtő emberekre, ha nem is tudunk arról, hogy egy ilyen van a közelünkben. Sci-fi regénybe illő gondolatok sorozatát idézheti fel, ha elkezdünk kérdezgetni magunktól ilyesmiket: lehet, hogy ezek a lények állandóan itt vannak, csak mi nem tapasztaljuk őket? Lehet, hogy számos, ma még számunkra megmagyarázhatatlan jelenségnek ők az okozói? Tehát: UFO, rejtélyes katasztrófák, jelenségek, képességek? Ha “benne vannak" a hipnózisban, reinkarnációs “álmokban" is? Ha az emberiség távolabbi múltjának sok homályos pontját is velük magyarázhatjuk: például idő előtti találmányokat? Vagy azt, hogy egyes népek, kisebb társadalmak olyasmiket tudtak, amiket nem szabadott volna tudniok az adott szinten? Boszorkányokat, csodálatos gyógyításokat? De ne cifrázzuk tovább, a dolog önmagában, az eddig tapasztalt szigorú adattal is rendkívül érdekes. OBE-jelenséget az ismert emberek közül többen is átéltek már. Különböző szóbeli vagy írásbeli beszámolóikból kiderül, hogy találkozott vele E. Hemingway, Alfréd Tennyson, D. H. Lawrence, George Elliot, a magyar származású Arthur Köstler, és számosan még. Egy amerikai egyetemen végzett felmérés (Luké University, Észak-Karolina állam) szerint a megkérdezett 150 diák kö-

93

rülbelül 20 %-a vallotta, hogy átélt ilyesmit, ami gyanúsan soknak tűnik és nem zárható ki: a diákok nem tudták pontosan, mit kell érteni a jelenség alatt. Egy másik felmérés, ezúttal az angliai Oxford egyetemen még meglepőbb, 34 %-os eredményt hozott, vagyis minden harmadik átlagember tudata legalább egyszer már huszonéves kora előtt elhagyta volna a testét...? Ismétlem, nem tűnik ez valószínűnek. Az angliai felmérésnél 300 diákot kérdeztek meg. Erősen ellenkezik ez az adat azokkal a feltevésekkel, hogy csak minden egymilliomodik ember képes rá. Persze, a két dolog nem fedi egymást: egyfelől azokról szólnak a felmérések, akik már így vagy úgy átéltek valami hasonlót, míg másfelől azok száma valóban ritka, akik bármikor elő tudják idézni a dolgot. Kérdés, mi a valós helyzet. Egy amerikai pszichiáter, H. Greenhouse könyvében (“The Astral Journey", New York), saját kutatásai alapján úgy véli, hogy honfitársainak 25 %-a átélt ilyesmit, azonban túlnyomó többségűk ezt álmában “élte meg", vagyis nem zárható ki, hogy ezek nagyobb része mindössze álmodta a dolgot... Korábban a már említett Hector Durville szentül állította, hogy az “élő fantomok" mindig is voltak és sok középkori szellemhistóriát is ezzel lehet magyarázni. Nagyon sikeres könyvében (32) komolyan hozzálátott, hogy igazolja ezeket az elméleteket (is), ő úgy vélte, a legigazolhatóbbnak az iker- vagy hasonmás-felbukkanások látszanak, ezekről voltak is korabeli anyagai. A bilokáció, tehát az egyidejű kéthelyűség felbukkanása a régebbi korokban is nagy szenzációt keltett, ám a fennmaradt emlékek vagy beszámolók nem sok hitelt kaptak addig. Durville aztán felhagyott a történelmi esetek magyarázatával és nagyon is korabeli, élő emberekkel kezdett kísérletezni. Kilenc nő volt a médiuma, akiket hipnózisnak vetett alá. Mindeközben különféle készülékeket is alkalmazott, a kísérletekre sötétben került sor és a hasonmások általában láthatatlanok voltak, néhányszor viszont anyaguk annyira “megsűrűsödött", hogy néhány, nem túl jó fényképet is készíthettek. Ha nem lehetett őket látni, hogyan bizonyíthatók, hogy egyáltalán ott voltak?

94

A legtöbb információt maguk a médiumok adták, akik nemegyszer állítólag látták hasonmásaikat, leírták külsejüket és tevékenységüket. Ez – ismerjük el – meglehetősen gyenge lábakon álló “bizonyíték" egy tudományos igényű kísérletsorozatban. A másik információs rendszer már komolyabb, és az elsőtől független. Durville bevetett olyan érzékeny személyeket is, akik ugyanebben az időben a közelben tartózkodtak és valamilyen módon érzékelték e hasonmások felbukkanását. Beszámolóik – állítja Durville – tökéletesen megegyeztek a médiumok elmondásaival. A harmadik, ismét csak az előzőektől független információs rendszert a már említett műszaki berendezések jelentették. Durville kénes mésszel borított ernyőket használt, amelyeket 4-5 napig erős napfényben tartottak künn a szabad levegőn, majd sötét helyiségbe vitték, ahol semmilyen fényt nem bocsátottak ki magukból. Ám amikor a hasonmások a közelükben voltak, az ernyők foszforeszkálva fényleni kezdtek. Az ugyanilyen, ámde távolabb elhelyezett ernyők nem adtak fényt. Tehát a “hasonmások" csak akkor hatottak vegyileg ezekre az anyagokra, ha megfelelően közel voltak hozzá. így a jelenség közben ellenőrizni lehetett, egy teremben vajon úgy mozognak-e a láthatatlan alteregók, ahogyan róluk a hipnotizált médiumok beszélnek. Alkalmazott automata mérlegeket, ezek elektromos elven működtek, és fényképezőgépeket. Durville azt állította, hogy e módszerek egyidejű alkalmazásával meglehetősen jó képet kapott a “lények" mibenlétéről, viselkedéséről, megjelenésük különféle törvényszerűségéről. Röviden: látott egyesülő és szétváló masszákat, amelyek egy része később állítólag valamiféle emberalakot öltött. Ha sikerült nagyon is emberalakú “fluidumot" létrehozni, az nagyon hasonlított a szóbanforgó médiumra és mindig annak bal oldalán jelent meg. Ekkor a hasonmás elkezdte utánozni a médium mozdulatait. Ha a hipnotikus parancsra a médium ide-oda járkált, ezt tette a hasonmás is; ha leült egy székre, a hasonmás is helyet foglalt egy üres széken. Akár az árnyéka, úgy viselkedett. A médiumok és a tőlük független személyek szerint a hasonmás nagyon is reális lény, és ha eléggé “megsűrűsödött", fényképezni is lehetett, képe megjelent a tükrökben is.

95

Amikor a médiumnak ilyenkor kezébe adtak valamilyen tárgyat, más hipnotizált médiumok ilyenkor is üresnek látták a kezét, többen viszont úgy vélték, hirtelen nála van annak a tárgynak a másolata. Ha az egész jelenség több percig tartott, akkor ezen idő elteltével a hasonmás már nem hasonlított a médiumhoz, mássá váltak arcvonásai és többé nem cselekedett úgy, mint annak árnyéka. Önállósult. Durville úgy vélte: ha elegendő energiát kap a médiumtól, már saját teste és akarata van, tud gondolkodni, ítéletet alkotni – tehát saját tudattal is rendelkezik. Kezdetben a hasonmás nehézkes, szétfolyó, mozdulatai nem eléggé koordináltak, akár egy gyereké. Aztán egyre ügyesebb és “összetartóbb" lesz. Ha járás közben nekiütődik valamilyen bútornak, ezt megérzi a médium, olykor fájdalmasan, hogy testén a kísérlet után is észrevehetőek a nyomok. Előfordult, hogy egy hasonmás nem akart átmenni egy tárt ajtónyíláson, félvén, hogy nekimegy az ott álló valóságos személynek. Viszont amikor azt tanácsolták, hogy ez esetben fáradjon inkább át a falon, ezt habozás nélkül megtette – állítja Durville. A hasonmásoknak sokszor alsó végtagjuk nem volt, szinte úsztak a levegőben, felsőtestük viszont fénylett, különösen a fejük. Ilyenkor jól lehetett őket fotózni is. E képek persze igen halványak, viszont az az értékük, hogy több szemtanú egyidejű jelenlétében készültek. Durville végül összeírta “tízparancsolatát" az őt követő kutatóknak. Felsorolta, milyen fizikai körülményeket kell teremteni a laboratóriumban ahhoz, hogy a kísérletek sikeresek lehessenek. Semmit sem hagyott ki, még a kívánt hőmérsékletet vagy a megvilágítás minimumát-maximumát sem. Ez önmagában is érdekes olvasmány. Ezenfelül Durville nem egy kísérletben azt célozza, vajon a hasonmások más helyiségekben végezhetnek-e olyan tevékenységet, amely ott érzékelhető, tehát fizikailag átmehetnek-e oda? Ez a másik helyiség olykor tízegynéhány kilométerre volt a laboratóriumtól! Úgy vehetjük, tanúk, ellenőrök is bizonyították, hogy a hasonmások igenis elmentek a távolabbi helyiségbe is, és ott azt csinálták, amit a távolból a médiumon keresztül parancsoltak nekik. Egy érdekes apróság: 1907 októbe-

96

rében, amikor meglehetősen hideg ősz volt Párizsban, a hasonmást elküldték valamiért egy fűteüen szobába huzamosabb időre, ebből kifolyólag később a médium fázott meg. Ha valaki önök közül, kedves olvasók, primitívnek tartja a mészkénes ernyők használatát, hadd ellenkezzem vele: a maga korában ezt a módszert egyenesen a tudományosság egyik alapfeltételeként értékelték, és amelyik parapszichológiái kísérletben használták, ott az ellenfelek nem oly hevesen támadták a dolgot. Gondoljunk csak bele: az említett anyag csak akkor kezd foszforeszkálni, ha valamilyen, emberi szemmel láthatatlan sugárzás éri, pl. Röntgen-sugarak, vagy elektronsugár, protonok, alfa-részecskék, ionok, stb. Amikor azok a közelebbről meg nem határozható “energetikai lények", “hasonmások", “fantomok" stb. felbukkannak a közelükben, ez a felfénylés, ez a vegyi reakció jelzi, hogy sugárhatás érte az ernyőket. De még mindig nem tudjuk, hogy ez miféle hatás. Milyen erő okozza a pszichikai energia átalakulását fizikai energiává? Említettük, hogy az ötletes Durville automata mérlegeket is használt. Ezeket a teremben össze-vissza helyezte el és egy ízben sikerült az egyikre “rácsalnia" egy fantomot. A berendezés ekkor automatikusan regisztrálta az őt ért hatást: vagyis a fantomnak volt fizikailag mérhető súlya. Ez körülbelül 30 grammot tett ki. Mindnyájan tudjuk, hogy csak fizikailag létező tárgyaknak vagy személyeknek lehet súlyuk. Ha már a súlynál tartunk, és – kimondva vagy kimondatlanul valamiféle “lélek"-ről esik szó – hadd említsünk meg egy másfajta kísérletet is. Ezekre jóval később került sor. A kutatókat már nagyon régen izgatta, hogy valóban van-e lelke az embernek, és ha igen, akkor az a testben hol található? Ezt nem sikerült megállapítani, ellenben érdekes eredményekre jutottak azok, akik más feltevésből indultak ki. Abból, hogy ha van lélek, az a halál pillanatában távozik a testből. Ha távozik, akkor a test súlyának változnia kell...?! 1926-ban Massachusetsben egy dr. McDougall egyszerű mérlegekre állította a haldoklók ágyait egy kórházban. Amikor az orvostudomány már elégtelennek bizonyul, hamarosan várható a páciens halála. Ezek az ágyak és bennük

97

a betegek kerültek McDougall nagyméretű mérlegeire. Az érdekes végeredmény: minden beteg halála pillanatában a súly 21 grammal csökkent. Ez annyira izgatta a későbbi időkben – pontosabban a hetvenes években – a svéd dr. Nils Olof Jacobsont Svédországban, hogy megismételte a kísérletet. Azzal a különbséggel, hogy – modern kor! – már rendkívül pontos elektronikus mérlegeket alkalmazott. Minden haláleset pillanatában... 21 grammal lett könnyebb a test, vagyis ennyit nyomott volna az eltávozott lélek? Tegyük hozzá: a kísérletet sokféle emberrel ismételték, és ez a 21 grammos érték nem változott akkor sem, ha a szerencsétlen páciens kövér volt vagy sovány, férfi vagy nő, fiatal vagy öreg. Ez kivédeni látszik az ellentábor egyik fő érvét, miszerint az a 21 gramm a halottá váló ember tüdejéből távozó levegő súlya lett volna. Először is, nagyon sok levegő súlya nyom csak ennyit, másrészt nyilván nem egyforma mennyiségű – tehát súlyú – levegő lehet egy nagy, testes ember, és egy vékony tizenéves gyerek tüdejében. De térjünk vissza a fantomokhoz. Durville tehát lemért egy fantomot és azt 30 grammosnak találta. Ebből és az egész, hároméves kísérletsorozatból (1907-1909) több, szerinte igen megfontolandó következtetést vont le. Először is: az ember szervezete nem egy – mint eddig hittük –, hanem két részből áll. A fizikai testen kívül van a másik, láthatatlan test, a hasonmás, amelyet igenis lehet tudományos módszerekkel kutatni! Továbbá – folytatta Durville a sort – ez a másik test rendelkezik tudattal, emlékezettel, lelkierővel, akarattal, értelemmel, tehetséggel. Miután materiálják, láthatóvá válik. Az idő alatt az ember, a fizikailag létező ember elveszti minden lelki tehetségét, érzékelését, és akkor ezeket a képességeket vagy funkciókat a fantom veszi át. Már akkor sem volt kétséges, hogy a tudósok többségét sem Durville, sem mások ilyen irányú kutatásai nem győzték meg. Durville-nek általában még a nevét is elhallgatják az utóbbi nyolcvan évben, és az igazán komoly tudományos intézetek soha nem ismételték meg kutatásait. Amikről mégis hallottunk az elmúlt évtizedekből, azok független intézmények vagy kutatók vizsgálatai voltak.

98

Fantomok és gondolat-fényképek A lengyelek már korán jeleskedtek ezen a téren. Említettük például Julián Ochorowicz nevét, aki az Eusapia Palladinóval folytatott kísérletekben is részt vett. Nos, a Durville kísérleteit követő években – még az első világháború előtt – feltűnt egy Stanislawa Tomczyk nevezetű fiatal hölgy. Ochorowicz főleg 1909-1912 között folytatta vizsgálatait. Tomczyk egy varsói lány volt, nem különösebben iskolázott, de intelligens és a maga idejében még csinosnak is tartották. A fennmaradt fényképeken általában szigorú tekintetű, és magas kontyot visel. Német lexikonok és más források nagy tisztelettel írnak róla, sok teret szentel neki a kor német szakírója, Schrenk-Notzing is. (33) Meg kell jegyezni, hogy a hölgy egy csöppet sem volt egzaltált, nyoma sem volt benne oly sok médium színpadias vagy affektált viselkedésének, sőt – eleve nem is volt spiritisz-ta! Sohasem volt azelőtt szeánszokon. Tomczyk kisasszony képes volt fluidelis kezet létrehozni, vagy ha kellett, egészalakos fantomlényt is. Ám ez a lény általában egy kb. 55 centiméteres miniatűr emberke volt – a médium saját elképzelése önnön gyermekkorából. Anélkül, hogy valaha is hallott volna az alteregókról, már az első kérdésre – ez kicsoda? – így felelt: “A hasonmásom". Három különböző személyként szerepelt. Mint “médium" adta önmagát, aztán hipnotikus álomban volt egy “Másik" vagy “Második" nevezetű személyisége, és “fluid" állapotban, fantomként felbukkant a “Kicsi", a gyermektesttel manifesztálódó “energetikai lény" is. A kísérletek javát vele is Párizsban, nemzetközi résztvevők és ellenőrök előtt folytatták. A kutatók szerint ezek fantasztikus eredményeket hoztak; ám a tudományos világ korántsem volt ennyire elragadtatva mindettől és mindmáig keveset emlegetik Tomczykot éppen úgy, mint Durville vagy előtte Crookes kísérleteit. Csak a lényeges dolgokat soroljuk fel a Tomczyk (ejtsd: tomcsik) kísérletekből. A fantomlény gyakorta maga követelte, hogy lefényképezzék (szerepelni vágyott?) és kívánságát természetesen teljesítették is. Született erről egyaránt jó és rosszabb minőségű felvétel. Meg kell jegyezni, hogy 1911 szeptemberétől a kísérleteken gyakran jelen volt 99

Marié Curie is. A fotózás – az előző médiumoktól és hasonmásoktól eltérően – eléggé különös körülmények között játszódott le, kérdés, hogy egyáltalán nevezhető-e fényképezésnek a szó hagyományos értelmében? Mert például egy alkalommal ez úgy történt: a médium, Ochorowicz és a tanúk az egyik szobában maradtak, a másikba bevittek egy fényképlemezt – természetesen sötétben, becsomagolva, nehogy fény érje; ezt követően kijöttek és a szobát lezárták. A médium szerint a fantom bent volt a lezárt szobában, de őt senki sem látta. Vártak. Aztán – legalábbis a médium szerint – fény villant a másik szobában, és a fantom kopogással jelezte, hogy bemehetnek. A fényérzékeny lemez burkolólapja letépve hevert a padlón. A lemezt betették az előhívóba, és nagyon sokáig, körülbelül 45 percig tartott, amíg sikerült előhívni. Akkor viszont egy aránylag éles fotót kaptak, amelyen egy hosszúhajú, fehérruhás kislány látható. Aki mellesleg nem is hasonlít Tomczyk kisasszonyra. A médium állítása szerint ez volt a “Kicsi", gyermekméretűés korú hasonmása. A médium egyébként nem “élvezte" ezeket a sikereket; Stanislawa Tomczyk az egykori beszámolók szerint nem kis árat fizetett azért, hogy hagyta magát kutatóktól vizsgálni, és méginkább a hasonmás “előállítása" követelt sok energiát. A fiatal nő szinte minden szeánsz után rosszullétekre, görcsös fájdalmakra, ájulásokra panaszkodott. Az előbb leírt fénykép készítése után két napig nem tudta kiheverni roszszulléteit. Ennek ellenére hajlandó volt még hasonló kísérletekre. Emlékezetes marad ugyanabból az időből a következő, nagyon izgalmas “fantom-ügy" is: Ochorowicz és Madame Curie rábeszélték a lányt, hagyja magát hipnotizálni és egy egészen különleges fényképezést végezzenek el. A lengyel kutató szerette volna megtudni, hogy a kis fantom át tudná-e dugni a kezét egy palack száján azért, hogy az előzőleg beletett filmre rávigye saját kezét? A ráfotózásnak ez a módszere, mint tudjuk, normális ember (ember!?...) számára kivihetetlen. Érdekes módon Tomczyk nemcsak ráállt a dologra, de még mielőtt hipnotizálták volna, talán némi kárörömmel maga javasolta a kutatóknak: nehezítsék meg a “Kicsi" dolgát, és valamilyen módon dugaszolják be a palackot!

100

Ezekután hipnotizálták őt. Ochorowicz a sötétben levágott egy darabot egy még érintetlen, gyári csomagolású fényérzékeny lemezből és ezt a kb. 13-szor 18 cm-es darabot összetekerte, bedugta a palack keskeny nyakán, aztán leült az előkészített szobába, természetesen a többi ellenőrrel együtt. A szobában a médium kívánságának megfelelően sötét volt. Ochorowicz térdére fektette a palackot és erősen tartotta, miközben az üveg nyílását befogta ujjaival. A médium az utasításokat követve odaült mellé és egyik kezét könnyedén a palackra helyezte. Arra vártak hát, hogy bekövetkezzen a jelenség: a fluidális lénynek, vagyis fantomnak, Tomczyk kiskorú hasonmásának valahogyan oda kellett férkőznie a fényérzékeny lemezhez, hiszen csak sugárzó kézzel megérintve azt, lehetett rávinni bármilyen vegyi elváltozást... A hipnotizált médium közben arról beszélt, mit érez. Például úgy tűnt neki, hogy a palack a keze alatt egyre csak növekszik, mind nagyobb lesz, Tomczyk keze elzsibbadt, aztán egy rémisztő kiáltással elhanyatlott, izmai görcsösen összerándultak. Ochorowicz, a kutatás vezetője ekkor sem engedte el a palackot, az tehát elejétől végéig a kezében volt és a nyílást befogta. Az természetesen nem növekedett a valóságban – egyáltalán, semmi érzékelhető dolog nem történt vele. Ochorowicz most felkelt és kivitte a palackot az előhívó helyiségbe. Csak úgy tudta kivenni a filmet, hogy széttörte a palackot. A kép gyorsan láthatóvá lett, és egy kezet ábrázolt, világosan látták az ujjakat. Nem tudni, valóban a “Kicsi" tette-e, hiszen a lemezen az ujjak és egyáltalán a kéz nagyobb volt, mint a médium keze – sőt nagyobb, mint a kutató férfi keze! Látszott, hogy aki a filmet érintette, hüvelykujját kissé odaszorította egy másik ujjához, hogy a keze egyáltalán ráférjen a lemezre! Amely lemez pedig – ismétlem – egész idő alatt a sötét szobában egy keskeny nyakú palackban volt úgy, hogy a nyílást is befogták és a palack végig a kutatás vezetőjének kezében volt! Az eset érthetően óriási feltűnést keltett. Különösen a radiológiával, sugárzásokkal különben is foglalkozó Marié Curie asszony nem tudott napirendre térni a dolog fölött. A kísérlet minden szempontból ellenkezett az akkori (és a mostani, teszem hozzá) fizika törvényeivel, amelyeket pedig univerzálisnak, minden körülmények között érvényes101

nek hiszünk. Hiszen nem elég, hogy “valaki" minden furfangos biztosítás ellenére belenyúlt a palackba – a nyakán, vagy netán az üveg falán keresztül? Hogyan? –, még a fényképlemezhez is hozzáfért, amely pedig össze volt csavarva, és így részei között talán ha milliméteres szabad térség maradt. Mivel nem ez volt az egyetlen ilyen jellegű kísérlet, és a médium előre megmondta, hogy ez lesz az eredmény, nem lehetett semmibe venni a dolgot. Tévedés vagy csalás ki volt zárva. Hiszen, ha maga Ochorowicz akart volna csalni, kezét semmiképpen sem tudta volna bedugni a palack kisujjnyi széles nyakán és a fent említett okokból a lemezre sem tudta volna ráfotózni a kezét. Ha pedig még a kísérlet előtt valahogyan, ügyesen, lopva sikerül kezét a kis lemezdarabra helyeznie és valahogyan megvilágítania – akkor hogyan lehetett a fotón egy, az övénél is nagyobb kéz lenyomata? Ezt is elfelejthetjük tehát. A sötétben manipulált volna a lemezzel? Ha mindezt megteszi valahogyan, akkor sem keletkezik fénykép lemezen – hiszen ahhoz az érintőnek sugároznia kellett volna! A hiányzó fény helyett az ismeretlen testből áradó sugárzás váltotta ki az emulziós réteg kémiai reakcióját. A szakkönyvekben számos hasonló kísérlet leírása található. A kísérletek vezetői semmiképpen sem akartak hinni a szemüknek, amikor Tomczyk ilyesmit művelt. Saját, szintén hipnózis alatt tett vallomása szerint ő maga, mint hasonmás, olyan kicsivé tehette a kezét, amekkorára csak akarta, és nem csoda – szerinte – ha az ilyenkor befér a milliméteres résbe is. Ezt bármikor meg tudja ismételni, közölte. Még azt is megteheti, közölte, hogy a hasonmás kezét többszörösen összecsavarja a milliméternél is vékonyabbra megnyújtva, hogy beférjen bármilyen összecsavart filmtekercs közé. És csakugyan. Nem egyszer és nem kétszer ismételte, miközben a francia és lengyel kutatók a hasonmást egyre ravaszabb és lehetetlennek látszó feladatok elé állították. Hogy világos legyen a dolog: csináltak olyan kísérleteket is a fotólemezekkel, amelyeknek lényegét maga a médium sem ismerte – aminthogy a jól elrejtett, külső világosságtól elszigetelt lemez helyét sem tudta a laborban. A sötétben a hasonmás mégis rátalált nemcsak az elrejtett kísérleti dobozra, de megtalálta raj-

102

ta azt a szándékosan hagyott, kicsinyke nyílást is, ahol beférkőzhetett és a milliméternél is keskenyebb résen ismét exponálhatta a filmet. Erre csupán pár percre volt szüksége. Az efféle kísérletek újabb távlatokat nyitottak a kísérletezők számára, bár méginkább éthetetlenné tették a dolgot. A hasonmás tehát rendelkezett olyan információkkal is, amelyekről a médium nem tudott! Azon persze rengeteget gondolkoztak – eredménytelenül – hogyan, és mi módon változtatja a hasonmás, az ismeretlen lény saját testének méreteit. Még ha csak egyetlen végtagját, mondjuk a kezét képes milliméteresre csökkenteni – mi lehet ennek a módja és a magyarázata? Ők 1911-ben abban maradtak, hogy ez szuggesztióval lehetséges, de ezzel természetesen nem jutottak közelebb az igazi magyarázathoz. Úgy gyanítom, ma már a sokszor emlegetett más dimenziókkal talán megmagyarázhatnánk ezt is, bár így sem értjük teljesen a dolgot. A dolgot méginkább bonyolította az a tény, hogy nemegy ilyen fotón világosan lehetett látni valamelyik ujjon Tomczyk kisasszony gyűrűjét, amely e kísérletek alatt is ujján volt. Márpedig szóba sem jöhetett, hogy ő maga nyomta volna bele kezét a filmtekercsbe – már csak azért sem, mert bizonyos kísérletek alkalmával attól messzebb ült. Több kísérletnél ezt a hatást ellenőrizendő, ujjara egy gyűszűt tettek, majd az előbb leírt módokon kísérleteztek. Ezúttal sem engedték, hogy Tomczyk kezével érintse a filmet, legfeljebb tőle 40 centiméterre tarthatta a kezét a levegőben. Percekkel később, amikor aztán előhívták a filmet, nrögis lehetett látni az ujjakat, és az egyik végén... a gyűszűt! Itt tehát már arról volt szó, hogy minden eddigi furcsaságot fokozva, az “energetikai lény" képes arra is, hogy nemlétező tárgy képét vigye filmre! Mert hiszen a gyűszű a médium kezén volt, 40-50 centire a filmtől, és közben senki nem vette le azt a nő kezéről. Tehát a fantom a fotókészítéshez olyan gyűszűt használt, amely akkor csak távolról állt a rendelkezésére, nem érintette meg, nem vihette el, nem is vihette be a lemez közelébe saját ujjaival együtt. A tárgynak nem volt hasonmása a valóságban – vagy mégis lett volna? Gondoljunk csak a korábban ismertetett kísérletekre, amikor is a fantomok bármikor, a “semmiből", akár a bűvészek elővarázsoltak ékszereket, és egyéb, nekik akkor szükséges és fontos tárgyakat (mint pl. 103

nyaklánc, gombok, virágok, stb.). Itt nem árt emlékeztetni a kedves Olvasót arra, hogy ma is léteznek olyan emberek, felnőttek és gyerekek egyaránt, akik “gondolati úton" a legmodernebb fényképezőgépekbe rejtett lemezekre is rávihetik érintés és egyéb manipuláció nélkül a kívánt tájképet vagy bármi mást – fotografikus pontossággal... A gondolat-fotózás – amely szinte egyidős a fényképezés felfedezésével – és más képességek sem voltak idegenek Tomczyktól. Más kutatók feljegyzéseiből tudjuk, hogy a hölgy eközben, mintegy mellékesen, képes volt még másféle dolgokra is. A világon elsőként tudott világos nappal asztalokat, bútorokat “levitálni", vagyis a gravitáció ellenére azokat a levegőbe emelni. Csinált ilyesmit állítólag egy napfényben fürdő teraszon is. Ott is készültek fényképek. Ennek azért van jelentősége, mert annak előtte állítólag minden asztal-“táncoltatásra" csak elsötétített helyiségekben kerülhetett sor. De minket a hasonmás-ügy érdekel továbbra is. Nem véletlen, hogy ezt nyomozták a kutatók is. Úgy vélték, a legegyszerűbb, ha magától a médiumtól érdeklődnek eziránt. A Tomczykkal hipnózisban folytatott beszélgetésekben a kutatók szerettek volna minél többet megtudni a fantomokról. Sajnos, a válaszok nem voltak eléggé érthetőek és egyértelműek. Egyes mondatokból az derült ki, hogy a fantom már akkor is létezett, mielőtt médiuma megszületett volna, ezzel viszont nehezen kapcsolható össze, hogy csak a médiumon keresztül tud megnyilvánulni. Nincs neme és kora, mérete változó, de “nem túl nagy", és csak akkor képes jelenségeket előállítani, ha a médiummal van kapcsolatban. A dolog egy bizonyos ponton mintha a lélekvándorlással, a reinkarnációval is összefüggene, bár ez nagyon homályos – legalábbis Tomczyk 191 l-es kijelentései, “információi" alapján.

104

További kutatások

A belfasti egyetem fizikaprofesszora, William Jackson Crawford (meghalt 1920-ban) a kor egyik ismert kísérletező természettudósa volt. 1915-1916-ban nagy fába vágta a fejszéjét: a médiumként ismert Goligher-családdal fogott kísérletekbe. A szakirodalom a családot GoligherKörnek ismeri (“Goligher-Zirkel", írják a német lexikonok, “Goligher-Circle", szerepel sok angol nyelvű műben). Eredményeiről a maga korában nagyon nagy feltűnést keltő könyvben számolt be (34), de a témát mások is megírták. A Goligher-család spiritiszta vagy parapszichológiái szempontból valóban rendkívül érdekes volt. Ugyanis egyszerre rendelkezett különféle képességekkel. Kathleen Goligher, az apja, három nővére, egyik fivére, sőt, egyik sógora is. A hét személlyel sokan sokféle kísérletet végeztek. A legjobb képességekkel Kathleen rendelkezett, de a többiek is tudtak “asztalt táncoltatni", vagyis levitációt végrehajtani. Ektoplazmát bocsátottak ki magukból és egyéb akkoriban szokásos paranormális dolgokat műveltek. Crawford hangfelvételeket készített, természetesen mérlegeket és fényképezőgépeket is használt. A kutató a testenkívüliséggel magyarázott meg néhány, máskülönben szerinte érthetetlen jelenséget. Kathleen Goligherrel a kísérleteket mindig résztvevők, ellenőrök jelenlétében folytatták, a médiumot nem kellett tudatától megfosztani, szó sem volt hipnózisról vagy “transzállapotról". A laboratóriumot, vagy a kísérletek egyéb helyszíneit minden alkalommal vörös gázlámpa-fénnyel világították meg, amelyben azért jól láthattak mindent. A spiritizmus többi “kellékét" 105

sem nagyon alkalmazták, nem ültek az asztal mellett kezeikkel egymást érintve. A lány általában egy mérlegre helyezett széken ült, és a résztvevők számtalanszor tapasztalhatták, hogy a nagyméretű asztal, amelyhez senki sem nyúlt, olykor egy méterre is felemelkedett. Hogy valamiféle “hasonmások" is lehettek a dologban, bizonyítja: a jelenlévők hallották, hogy valakik járkálnak körülöttük, olykor láthatatlan kezek is érintették őket. Ami a levitációt illeti: Crawford nem ok nélkül használt mérleget. Nagyon meglepő dologra derült fény: Kathleen testsúlya – mialatt 1-2 percen át a levegőben “tartotta" az asztalt – éppen annyival nőtt a mérleg tanúbizonysága szerint, amennyit az asztal nyomott...! Talán mondanom sem kell, hogy a kísérletet sokszor megismételték, mindig más nagyságú, súlyú és formájú asztalokkal. Az eredmény ettől függetlenül mindig ugyanaz volt. A források nem mulasztják el megjegyezni, hogy mégis volt azért némi különbség: Kathleen súlya plusz az asztal súlya az esetek többségében 3 százalékkal maradt el kettőjük normális, nyugalmi állapotban mért súlyától. A “hiány" nem túl jelentős, ám elgondolkoztató, és a dolog ismét csak növelte a homályt. Hová tűnt ez a valójában jelentéktelen súlymennyiség – ami azért tudományos kísérletben mégis fontos? Okvetlenül hozzá kell tenni, hogy a “kegyetlen" Crawford kitalálta: amikor Kathleen a távolból megemeli az asztalt, a többi jelenlévő próbálja meg izomerejével azt lenyomni, visszahozni a padlóra! Gondoljunk csak bele, milyen látvány lehetett – a terem közepén lebeg egy asztal, teljesen érthetetlenül, magyarázat nélkül. Több erős férfi ekkor rátéve kezeit a lapjára, megpróbálja visszanyomni a földre – de nem sikerül! Az. ellenállása, rugalmas volt, mintha lett volna alatta egy láthatatlan valaki, aki ugyanakkor felfelé nyomta azt. Ez utóbbi észrevétel természetesen nem tudományos igényű állítás, csupán a jelenlévők érezték így. Ha felülről fénycsóvát vetítettek az asztalra, nem történt változás, tovább lebegett. Ám ha alája vetítették azt, azonnal leesett a padlóra. Ott volt tehát az az erő, amely tevékenykedett, de a fényre azonnal felhagyott erőfeszítéseivel. Ha a jelenet közben a fény a médiumra esett, ugyanígy félbeszakadt a jelenség. Különböző egyéb kísérletek arra mutattak, hogy az asztalt levitáló médiumnak is dolgoznak az

izmai, mintha saját erejével “dolgozna". Nem világos, miért szűnt meg azonnal a hatás, ha a médiumot megvilágították. Ami a hasonmás asztalt emelgető erőfeszítéseit illeti, a két dolgot össze kell kapcsolni. A fény valahogyan mindig ellensége volt az alteregónak – gondoljunk csak “Katie King" valóságos előadására és szemléltető bemutatójára! Crawford még egy különös észrevételt tett: szerinte ilyenkor nem az egész energia ered a médiumból, hanem annak egy kis része... a jelenlévő résztvevőkből! Erre azok reakcióiból és súlyveszteségeiből jött rá, beleértve önmagát is! Úgy vélte, hogy az ismeretlen erő 95 %-át adta a médium, vagyis láthatatlan hasonmása, míg 5 %-ot valamilyen öntudatlan, de pszichikai módon a résztvevők szolgáltattak. A szakemberek máig sem békültek ki Crawford megállapításaival, sokkal vitáztak, vitáznak. Azonban felfedezései egy részét később mások is bebizonyították, többet máig elméletnek tartanak csupán. Nem tudjuk, mennyiben tartozik könyvünk témájához a Goligher-lány esete. Nem kétséges, hogy ő is képes volt hasonmást, vagy legalábbis valamilyen más lényt létrehozni, de tehetségének nem ez volt a legfőbb jellemzője. A francia Pierre Janet professzor pszichológus és neurológus volt. Egyik kísérlete során a tengerparti Le Havre városában egy hölgy-médiummal folytatott kísérleteket, természetesen szemtanúk jelenlétében. A médiumot hipnotizálták és rávették, hozza létre hasonmását, küldje el azt a másik parapszichológus kolléga, Charles Richet párizsi laboratóriumába. A hasonmás nyilván azonnal – időigény nélkül! – Párizsban termett, mert Le Havre-ban a médium felkiáltott, hogy a jelzett helyen nagy tüzet tapasztal. Nem hittek neki, próbálták megnyugtatni, de váratlanul felébredt a hipnotikus állapotból és ébren is megerősítette, hogy ott egy tűzvészt látott. Később kiderült, hogy azon a napon – ellenőrizhető: 1919 november 15-ről van szó, Richet laboratóriuma pedig a Vauquelin utcában volt – valóban tűzvész pusztította el azt a laboratóriumot. Az irodalomjegyzékben már szereplő művében maga Richet is említi ezt az esetet. (21) Talán fölösleges hozzátennem: Le Havre és Párizs között légvonalban körülbelül kétszáz kilométer a távolság, vagy valamivel több.

107 106

Lehetne most ismételni, kimásolni a könyvekből azokat az eseteket – nem kevés ilyen volt a huszadik században is! – amikor szigorúan kísérleti körülmények között, igazolható módon juttatták el egyesek a tudatukat – vagy hasonmásukat – egy másik helyiségbe, más városba, stb. Onnan rengeteg információval tértek haza, amelyeket az ellenőrzés nagyobbrészt igen pontosnak ismert el. Röviden: megtették ezek a médiumok, hogy hasonmásukat elküldték a megjelölt lakásba, számukra vadidegen ember sosem látott házába, annak egy szobájába, és leírták, mit “látnak" most ott. Még olyan kérdésekre is kielégítően feleltek, hogy például “a polcon fekszik egy zöldszínű fényképalbum, nyissa fel a nyolcadik oldalon, ott milyen fotók vannak?" – ami már valóban kizárja a csalásnak még a lehetőségét is. Aztán megjelentek olyan saját beszámolók, amelyeknek a szerzői álmukban mentek el ismeretlen helyekre és ott felfedeztek ezt és azt, láttak lakásokat, eseményeket, embereket, akiket pedig nem ismertek. Később elmondták tapasztalataikat és azok bizonyságot szereztek. Itt ismét felmerül egy érdekes általános kérdés. Nem lehetséges-e, hogy a pszichológiában és a gyakorlati életben egyaránt ismert “déjá vu" érzése is innen táplálkozik? Talán mindnyájunkkal előfordult már: egy számunkra addig ismeretlen városban vagy lakásban hirtelen úgy érezzük, jártunk már itt, tudjuk, mi vár ránk a következő helyiségben vagy a másik utcán – és csakugyan, pontosan úgy van. Előfordul másképpen is: ülünk, beszélgetünk egy társaságban, egyszercsak valaki mond valamit és hirtelen “beugrik" az “emlékezés": erre Z. ezt fogja mondani, Y. azt válaszolja, stb. És csakugyan így zajlik le a párbeszéd! Mintha már hallottuk volna... Lehet, szinte mindenki képes hasonmás előállítására? Az átlagemberek többségével ez tényleg csak álmában esik meg és arra sem emlékszik, csak ha bekövetkezik az emlék felelevenítése. Előfordul: odaér arra a helyre, ahol fizikailag valóban nem járt, de a hasonmása már megfordult ott. Vagy esetleg a hasonmás időben megelőzte korát és kihallgatott-hallott egy olyan beszélgetést, amelyre a valóságban majd csak évek vagy évtizedek múlva kerül sor? Ez ismét csak a tér- és idődimenziók közti elcsúszásokra, vagy azok tudatos, szándékos átlépésére utalna.

108

A kutatók nemcsak régebben foglalkoztak a témával. Ideje megnézni, mire mentek azok a bátrak, akik a hivatalos tudomány képviselőinek lényegében mindvégig merev ellenállásával szemben mégis megpróbálkoztak az efféle dolgok kutatásával?

109

Mai kutatások

Rengeteg nevet lehetne felsorolni, bár ez a szó eleve nagy tömegű kutatót sejtet – amiről persze szó sincs. A Szovjetunióban Alekszander Dubrov és Venjamin Puskin nevét kell okvetlenül megemlíteni. Ök nem kifejezetten a minket érdeklő jelenséggel, hanem általában parapszichológiával foglalkoztak. Közös könyvükben arról próbálták meggyőzni kétkedő kollégáikat, hogy a legtöbb ilyen jelenség vagy képesség kutatható a már ismert műszaki és egyéb eszközökkel, tehát “normálisan" is. (35) Közben nyugaton is dolgoztak, Puthoffról és Targról majd még ejtünk szót (említettem őket az első “Titkok könyvében" is, Bp. 1986). Kísérletek folytak nemcsak az Egyesült Államokban, hanem Svédországban, Kanadában, Finnországban, Nagy-Britanniában és másutt. Általában az történt, hogy egy magányos kutató – vagy ketten, esetleg hárman egy csapatban – valamelyik magánegyetemen váratlanul pénzadományhoz jutott, például örökség részeként hullott a vagyon az egyetemre, kutatóintézetre és az kénytelen volt az összeget parapszichológiái kutatásokra fordítani. (Ez történt a világhírű, magyar származású Arthur Köstler esetében is. Az író-filozófus igen nagy érdeklődést mutatott a parapszichológia iránt; nem kis vagyonát az edinburghi egyetemre hagyta azzal a megszorítással, hogy ebből a pénzből hozzanak ott létre egy parapszichológiával is foglalkozó katedrát.) Az Egyesült Államokban talán nem véletlenül volt mindig sok híve a spiritizmusnak, parapszichológiának. Már Lincoln elnökkel megesett, méghozzá pontosan négy nappal halála előtt, hogy álmában látta 110

önmagát (vagy kérdem én: nem hasonmása ment előre az időben, és az elnök erre mint álomra emlékezett vissza másnap, hisz más módját a dolgoknak el sem tudta képzelni?), szóval Lincoln látomása az volt, hogy a néptelen Fehér Házban lépked egyedül, végre a kápolnában lát csak embereket, a katafalkon fekvő halott körül sirdogálnak csendesen. Az elnök csodálkozik, miért nem veszi őt észre valaki, miért nem reagálnak közeledésére? Akkor látja, hogy a koporsóban a virágok között... ő maga fekszik. A dolog ismertté vált még a halálos végű merénylet előtt. Később a kutatók úgy magyarázták, hogy Lincoln tudat alatt félt a merényletektől, tudta, milyen sok ellensége van, stb., stb. De szerintünk ez erőltetett belemagyarázás csupán, a lényeg feltehetően másutt van. Talán éppen ott, ahol most mi keresgéljük. Tehát Amerika. Ha fellapozzuk valamelyik hasonló tárgyú magyar művet– kevés ilyen van eddig, szinte két kezünkön megszámolhatjuk őket! – az ott közölt irodalomjegyzékben a legtöbb szerző amerikai, és kísérleteik, kutatásaik, elméleteik is abban a nagy országban születtek meg. Mindenesetre örvendetes tény, hogy végre nálunk is megjelennek szintézist próbáló kicsiny összefoglaló művek erről a témáról (36). De még a szóbanforgó magyar szakkönyv sem mentes az inszinuációktól (1989-ben még azt állította a szerző, hogy Uri Geller egyszerű csaló, aki egyetlen fémdarabot sem hajlít meg távolról, hanem érintéses manipulációval, stb.), és az is jellemző, hogy az egész műben lényegében egyetlen szó sem esik a minket itt érdeklő jelenségről és annak sok évtizedes kutatásáról. De hát ezt már megszoktuk másfelé, más szerzőkkel kapcsolatban is. Amerikában sokfelé foglalkoztak a dologgal. Virginia államban egy külön intézet is létesült a parapszichológiái kutatások céljaira, és ezek közé sorolhatjuk a nagyhírű Stanford Intézetet is Kaliforniában. Nagyon sokat segített, hogy az ismert űrhajós, dr. Edgár D. Mitchell, aki az “Apolló-14-es" űrhajóval a Holdra is leszállt, keményen foglalkozott parapszichológiával. A Hold körüli repülés során ő és a Földön lévő partnerei közös telepatikus kísérleteket is végeztek, állítólag a NASA tudta nélkül (ami azért nem egészen biztos...), és később a repülőmérnöki tudományok doktora... parapszichológiái intézetet alapí-

111

tott. Erről a magyar Űrhajózási Lexikon szemérmesen csak annyit említ, idézem: “kivált a NASA kötelékéből és egy filozófiai (ismeretelméleti) tudományos intézetet alapított." A szépen hangzó elnevezés persze mást is takarhat. Ráleltem egy, a szélesebb olvasóközönség számára teljesen ismeretlen interjúra, amit Edgár Mitchell adott egy amerikai kutatókkal folytatott beszélgetésgyűjtemény szerzőjének (37). Ebből egyértelműbben kiderül, hogy miről van szó. “A parapszichológia csak eszköz", közli megfellebbezhetetlenül az ex-űrhajós. Bár sokat tett érte... Kevesen tudják, hogy ő és intézete szervezték meg Uri Geller világhírre vergődött vizsgálatát a Stanford Research Institute részéről, és más nagy port felvert kutatásokkal. Például öt katedrát állítottak fel olyan neves tudósok számára, akik a hivatalos tudomány hirdetett elveitől eltérő kutatásokra adják a fejüket. Nézeteit Mitchell egy parapszichológiái könyvben is összefoglalta (38). Az ex-űrhajós és egyben tudós nem titkolja: az a célja, hogy a parapszichológiái – “természetfeletti" – jelenségeket a tudomány egzakt módszereivel kutassa, és ha lehet, bizonyítsa be azok létezését és magyarázatát. Az interjúban szinte semmi újat nem mond, következtetései mégis megkapóak: “A célunk: megismerni a világot, és benne az embert. Ha a tudomány eszközei erre alkalmasak, nos használjuk őket. Ám ha azok tanácstalannak bizonyulnak, új eszközöket kell találnunk, vagy a régieket megújítanunk úgy, hogy hatásosabbak legyenek. Az utóbbi években sok esemény – különösen a parapszichológia területén – arra enged következtetni, hogy a tudomány több elfogadott alapelve és módszere nem olyan hatásos, mint kellene lennie, és újra kellene gondolni őket." Az interjú más helyén határozottan nemmel felel a kérdésre: a tudomány általunk alkalmazott eszközei jelenleg nem teszik lehetővé a világmindenség teljes megismerését? És igennel válaszol, amikor az a kérdés: a parapszichológia eszközeivel jobban megérthetjük-e ezt a világot. Széles képet kapunk átfogó nézeteiről. Állítja, hogy léteznie kell egy értékrendnek, amely nem csak itt a Földön, az emberek számára lenne kötelező (ha végre rátalálnánk), hanem kozmikus méretekben, tehát más civilizációk és az emberek számára közösen is. Mitchell mint az etika és értékrend megszállottja úgy véli, a parapszi112

chológia sokat segíthet ennek elérésében, de persze az nem cél, hanem csak eszköz. “A parapszichológia nagyon fontos, mert jelenleg a tudomány azt állítja, hogy parapszichológiái jelenségek nem léteznek. Ha tehát a parapszichológia bebizonyítja, hogy léteznek a szellemi aktivitásnak olyan formái is, amelyek nem egyeznek a világegyetem általunk elképzelt elveivel, a tudósok kénytelenek lesznek átértékelni feltevéseiket. Röviden szólva: a parapszichológia eszköz, amely azért van, hogy bebizonyítsuk: a jelenleg uralkozó paradigma hibás." Világos beszéd. Később Mitchell kifejti, hogy amint ez bekövetkezik, a parapszichológiái képességeket a társadalom is elismeri, normálisnak tartja és persze jobban ki is használja majd, mint ma. A lényeg továbbra is az, hogy a parapszichológiái kutatások mindenekelőtt eszközt jelentenek az emberiség nagy erkölcsi céljainak elérésében. Az biztos, hogy személye sok neves embert vonzott az intézménybe. Hamarosan hívei között bukkant fel az egykori német, majd az amerikai űrkutatás nagyja, Wernher von Braun is. Rajta kívül körülbelül nyolcvan ismert fizikus, pszichológus stb. csatlakozott munkájához és az űrhajós intézete hamarosan többfelé alapított más intézeteket. A nyolc fő téma között, amellyel foglalkoznak, szinte első helyen szerepel az OOBE-jelenség, vagyis a testenkívüliség esetei; de érdeklődésük homlokterében található ezenkívül a pszichikai energia mérésére szolgáló berendezések készítése, a növények pszichikai reakcióinak vizsgálata, a mesterséges intelligencia építése, más égitesteken idegen civilizációk kutatása, a meditáció, az elváltoztatott tudati állapotok (transz, hipnózis, kábítószerhatás, extázis, álom, stb.) kutatása is. Mitchell tevékenységének köszönhetően 1972 óta sokan kezdtek foglalkozni az OOBE-témával is. Egyikük, doktor Charles T. Tart Mitchell már említett könyvében közölte erről szóló anyagait. Ő úgy véli, a testenkívüliség nagyon elterjedt jelenség a Földön annak ellenére, hogy számokban kifejezve nagyon kevés ember képes rá (véli dr. Tart), ám minden korban és kultúrában felbukkant, tehát így érti ő az időbeli és térbeli gyakoriságot. Ő maga is végzett ilyen kísérleteket, már 1956ban is. Más kutatókhoz hasonlóan abból indult ki: be kell valahogyan bizonyítania a médiumnak, hogy olyan dolgokra képes, amit fizikailag 6 maga sohasem végezhet el, de ha valóban létezik egy “segítője", va113

gyis hasonmása, egy általa létrehozott másik lény, akkor a feladat elvégezhető. És mindezt úgy, hogy kísérleti körülmények, ellenőrizhetőség, és ha kell, tanúk is jelezzék: a tudományos feltételeknek eleget tettek. Nem Tart jött rá, mi kell ehhez. Már régebbi kutatók mutatták az irányt, és a szükségleteket. Egy helyiség, ahol mindent előkészítenek és folyamatosan ellenőriznek. Mondjuk, bejön oda a médium, az ellenőrök is elfoglalják a helyüket. Illetve, helyesebben így kell mondani: először jönnek az ellenőrök, és csak utánuk a médium. Az tehát a kísérleti helyiségben egyetlen pillanatra sem marad magára, folyton figyelik. Lefektetik egy ágyra, akár a pszichiáter rendelőjében. Nem tudja, hogy a feje fölött lévő polcon – ennek magassága meghaladja egy átlagos ember testmagasságát, és persze okvetlenül magasabban van, mint a médium feje – fekszik egy papírlap, amire egy számot írnak. A lapot feltehetik előre, de a médium lefektetése után is. A lényeg, hogy ne lássa, ne tudjon róla. így, ha hipnotikus vagy más módon álomba “ringatják", ebben a kábult, nem egészen öntudatos állapotában teste kettéválhat és a hasonmás felszállhat a mennyezet alá, leolvashatja a lapról a számot, majd visszatér a testbe, a kísérlet alanya felébred, és közli vagy leírja a számot. Ez persze nem mindig ilyen egyszerű. Tart 1956-os kísérleti alanya, egy nő, számtalanszor megtette ezt, de csak normális álmában. Ott kellett aludnia a kísérleti helyiségben és három-négy ott töltött éjszakára jutott egy testenkívüli élménye (mellesleg gyermekkorától gyakran átélte azt). A számok véletlenszerűek voltak, ötjegyűek, és a papírlapot úgy helyezték el, hogy a kísérleti alany akkor sem érhette volna el normális fizikai módon, ha a szoba egyetlen bútorát, az ágyat a polc alá húzza. Mellesleg folyton figyelték, nem mozdul-e álmában. A kutatók jelenlétére már csak azért is szükség volt, hogy a jelenség után azonnal felébredő alany elmondhassa neki a számot. Ha már ott voltak, eszükbe jutott: mérrúök kellene az alany agyműködését is, hátha abban is látható lesz a testenkívüliség perce...? Zseniális ötlet volt. Éjszakáról éjszakára ismétlődtek a fantom-létrehozás percei, és ilyenkor az agyhullámok teljesen egyedülálló összképet adtak a kutatóknak. Az ezt közlő szakkönyvekben igen

meggyőzőek az elektroencefalogrammok. A vonalak jelentős elváltozást mutattak, együttes képük pedig nem tapasztalható az ismert emberi állapotokban (39). Ingó Swann amerikai festő-író régóta ismert ilyen paraképességeiről és előszeretettel kísérleteztek vele az évek során a kutatók. A minket érdeklő kísérletekre New Yorkban került sor. Az Amerikai Parapszichológiái Kutatások Társasága megbízásából Janet Lee Mitchell vizsgálta őt és egy szaklapban számolt be az eredményekről (40). A szóbanforgó férfiről már előtte és utána is sokat olvashattunk különféle sajtótermékekben és sokat szerepelt a televíziók műsoraiban is. Annyiban különbözik az általunk eddig bemutatott egyénektől, hogy nem “médium" a szó egykori, főleg spiritiszta értelmezésében. Nem álomban, hipnózis alatt, “transzban" képes arra, amit csinál, hanem teljesen normális állapotban. Tudatánál van; a laboratóriumokban természetesen ebben az állapotban orvosi vizsgálat alá is vetették. Az idegrendszerében semmi elváltozást nem találtak, egyedül bizonyos amplitúdók, alfa-változások tűntek fel, de ezek sem voltak jelentősek. Swann egyik kísérletsorozata alatt a következő volt a feladat: leültették a laboratórium közepére, majd a mennyezetre erősített dobozban lévő tárgyakat, rajzokat kellett “megnéznie" – természetesen úgy, hogy a székből nem kel fel. Ehhez mai ismereteink szerint csak kétféle úton juthatott el: vagy gondolatolvasó – ekkor azonban a dolog továbbra is nagyon érdekes és a parapszichológiái kutatások határán belül marad – vagy “elküldi a tudatát" oda fel és annak révén szerzi be a szükséges információkat a dobozok tartalmáról. Hogy az első változatot kivédhessek, nagyon egyszerű módszert alkalmaztak: gyakran a kísérletben közvetlenül résztvevők sem tudták, aktuálisan éppen mi található, a dobozban. Ezt más személyek helyezték be, még mielőtt Swann és a kísérletezők bejöttek a laboratóriumba. Utána ezek a személyek elmentek máshová, és a már megszokott felállásban (kutatók és kísérleti alany) kezdetét vette az érdemi munka.

115 114

Amikor a dobozban rajzokat helyeztek el, Swann nyolcból nyolc esetben ezeket pontosan leírta. Ugyanígy volt a dobozba rakott kisebb tárgyakkal is. Ha a valószínűségszámítást hívják segítségül és úgy próbálják kiszámítani, sikerülhet-e például nyolc esetben eltalálni ilyesmit – az eredmény az lesz, hogy erre az esély egy a negyvenezerhez. Vagyis nem valószínű, hogy Swann egy szélhámos, aki ráadásul ilyen hihetetlen szerencsével rendelkezik. Ha más nem is történt volna, már bizonyítva lenne az exteriorizáció létezése, ráadásul laboratóriumi körülmények között. A New York-i kísérletek során Ingó Swann még egyéb dolgokra is képes volt. Bebizonyította, hogy akaratával képes ki- és bekapcsolni elektromos szerkezeteket, amelyeket előtte és utána is megvizsgáltak a szakemberek és azokat rendben találták. De ezt csak úgy mellékesen említjük meg – bizonyítékul, hogy a magyar tévében is látott para-képességű személyekhez (Uri Geller és mások) hasonlóan ezek az emberek nem csak egyféléhez “értenek", nem csak arra képesek. Egyesek számára itt egy nagy igazságtalanság körvonalai bontakoznak ki: a természet millióktól megtagadja a legkisebb parapszichológiái képességet is, miközben néhány “kiválasztottnak" bőkezűen osztogatja azokat... Már többször szóba került a stanfordi kutatóintézet, ahol az évtizedek során számos különleges képességű egyént vizsgáltak. Nagyon is természetes tehát, hogy Swannra is sor került. Dr. Russel Targ és dr. Harold Puthoff, az SRI (“Stanford Research Institute"; nem tévesztendő össze a hasonló nevű híres egyetemmel) híresen jól ellenőrzött kísérleteik során Swannal is hasonlóan elgondolkoztató eredményeket értek el. Itt még világosabbá vált például, hogy Swann nemcsak egy épületen, pl. a laboratóriumon és közvetlen környezetén belül képes “elküldeni a tudatát", hanem ez a távolság gyakorlatilag nem korlátozható. Ha előre megadták neki a földrajzi koordinátákat, akkor bolygónk bármelyik pontjára “elmehetett" és onnan meghozta a kért információkat. Tisztában vagyok vele, hogy ez eléggé hihetetlenül hangzik. Számomra is. Mert ha ez így van, több merész gondolat jut eszünkbe. Az egyik például a kővetkező: nem véletlenül hallottunk annyit, már a hatvanas évektől kezdve a kémszolgálatok fokozott érdeklődéséről a 116

parapszichológiái kutatások iránt. Ma már egyre világosabb, hogy a két szuperhatalom, az USA és a Szovjetunió (amíg ez utóbbi is az volt...), kísérletek százait végezte titokban. A lemerült tengeralattjáróknak történő telepatikus “üzengetés", a gondolatolvasási és a telekinetikus kísérletek stb. nem önzetlenül folytak tehát, nem csupán a tudomány érdekében. Nyilvánvalóan nagyon is “földi", hatalmi érdekeket szolgáltak. De világunkban sajnos mindez nagyon is normális dolog. Tehát a kérdésünk: ha Swann valóban képes elküldeni tudatát bárhová a Földön, fel kell tételeznünk, hogy a képességét leginkább nem a tudomány, hanem a kémszolgálatok tudnák a leginkább hasznosítani. Egy példa: a CIA megtudja, hogy Moszkvában egy bizonyos tervezőintézetben hadászatilag rendkívül fontos új berendezés tervei készülnek. Egy időpontban – mondjuk, amikor Moszkvában éppen éjszaka van – elküldik Swann “hasonmását", lelki alteregóját, tudatát (nevezzük, ahogyan akarjuk), és az ugyanabban a percben bejutva az intézetbe (hiszen átmehet a falon is...) megszerzi a kért információt. Ad absurdum fokozva a dolgot, kijelenthetnénk: ha minden országnak lenne csak egyetlen “Swannja", már minden hadászati titok megszűnne titok lenni, nem is szólva az ipari kémkedés előtt megnyíló távlatokról... A másik: miért lenne határ a Föld...? Hiszen, ha a különleges képességű kísérleti alany gyakorlatilag bárhová elküldheti a tudatát, nem valószínű, hogy ez a képesség csak az általa aránylag ismert földi viszonyok között működne (bár elképzelhető valamiféle korlátozás, de ez inkább csak a kísérleti alany pszichikumában létezik, kis adag bátorsággal áthágható?), így a Világűrben is csaponghatna! Elmehetne a közeli bolygókra, például a Marsra és megoldhatna számos olyan rejtélyt, amelyek ma még ismeretlenek a csillagászok és más tudományágak képviselői számára. Ugyanígy természetesen elmehetne a tudata távoli galaxisokba, sőt, az általunk ismeretlen Világegyetem távoli vidékeire, és... a Végtelenbe is! Mindenesetre Ingó Swann sem száz százalékig sikeres, és ez így sokkal hihetőbben hangzik. Az említett két kutatóval végzett kísérletek során száz próbából 43 volt teljesen sikeres, 32 kevésbé sikeres (mondhatjuk Targ és Puthoff után így is: “csaknem sikeresek"), és 19 teljesen hibás. Ilyenkor mintha az “alterego" nem működött volna. Az említett 117

száz kísérletből hat olyan is akadt, amelyek végeredménye nem volt világos, ilyen-olyan okokból nem lehetett besorolni egyik csoportba sem. Mindenesetre ez az arány sokkal jobb, mint amennyit statisztikailag véletlen-alapon várni lehetett volna, ezért a parapszichológusok Swann esetéből kiindulva a testenkívüliség létezését és képességét ezzel laboratóriumi körülmények között is bebizonyítottnak tartják. Nem így az ellenfelek. Nekik ez is kevés, túlságosan esetleges, a módszerekkel is bajuk van. Swann ennek ellenére más kísérletezők elismerését is megszerezte. 1964-7? között egy másik, parapszichológiái berkekben nagyon jól ismert kutató-páros, dr. Stanley Rrippner és dr. Montague Ullman érdeklődését is felkeltette, ők a New York-i Maimonides Egészségügyi Központ Álomkutató Laboratóriumának vezetői. Természetesen több kísérletet végeztek Swannal, szemtanúk, “ellenőrök" jelenlétében, műszereket is bevetettek. Például ebben az esetben is elektroenecfalográf érzékelőit helyezték el Swann fején. A kísérletre, amelyet most röviden ismertetünk, világos nappal került sor, a biológiai aktivitás kellős közepén; álomról szó sem volt. Ingó Swann éber állapotban végezte a feladatot. Ez pedig abban állt, hogy a tudatát el kellett küldenie valahová, egy másik épületbe, annak egy bizonyos szobájába és az ott lévő festményt kellett szavakkal leírnia, ismertetnie. Nyolc ilyen kísérletet végeztek el. A kísérlet vezetői sem tudták, hogy az általuk megadott címen milyen kép látható, a gondolatolvasás-verzió tehát kizárható. A helyes “megfejtést" tartalmazó borítékot a kísérletezők is csak akkor bonthatták fel, amikor Swann már befejezte a kép leírását. Nos kérem, megismétlődött a Stanford Intézetben regisztrált eredmény: Swann nyolc esetből nyolcban meglehetős pontossággal írta le a képeket! Annyira, hogy a szavaiból kiderülhetett, valóban az a keresett tárgy. Nemegyszer meglepő kis részletekkel is szolgált. A kísérletben szemtanúként résztvevő pszichológusok, meglátván később a képeket, kénytelenek voltak egyhangúan elismerni, hogy ez bizony “telitalálat" volt.

118

És mit mondtak a műszerek? Nos, az elektroenecfalográf a testenkívüliség állapotának kezdetekor hirtelen eltéréseket mutatott. Ilyenkor például gyakran fellépett az alfa-állapot. Ezenkívül a szakemberek arra is rájöttek, hogy azokban a percekben, amikor Swann a kísérlet közben azt mondja: most ér a kép elé, most kezdi azt “látni" – a műszerek szerint az agyban pontosan ugyanolyan elváltozások láthatók, mint amikor az a szemen keresztül normális látás révén szerzi információit... Vagyis, az elküldött tudat valójában továbbra is ugyanaz a tudat, ugyanazé az emberé, vele valamilyen szerves (?) kapcsolatban áll, amit az a tudat – hasonmás – a távolban-közelben észrevesz, lát, azt ennek az ittmaradt embernek az ittmaradt agya látja valamiképpen! Vagy az elküldött tudat csak “hazajelenti", amit tapasztal...? A logika arra mutat, hogy itt csak egyetlen magyarázat van, és ezt már többször bizonygattuk a könyvben. A különleges képességű vagy állapotú ember tudata annak parancsára vagy tőle függetlenül, mintegy önálló életre kel és eltávozhat, majd a fizikai tér egy másik pontján ta pasztaltakat tudatja az ittmaradt tudattal (ha ez eleve egy másik tudat lenne, de a jelek szerint ugyanaz!), ezekután “visszajön" és a két tudat vagy test ismét egyesül. Bárhogyan csűrjük-csavarjuk a dolgot, más el fogadható magyarázatot nem találunk. Itt kell megjegyeznünk, hogy más könyveimben már leírt jóslási esetek is ide sorolhatók, csak ezt egyelőre nem bizonyították be. Mert elképzelhető: vannak emberek, akik a tudatukat nem a tér egyik pontjáról küldik el egy másikra, hanem... az időben előre, vagy hátrál Gyakorlati okokból a mi esetünkben sokkal nagyobb jelentősége van annak, ha az időben előre történt utazást választják, vagy arra képesek (esetleg csak arra). így valóban értesülést szerezhetnek később beálló eseményekről – aminthogy erre már számos példa volt az emberiség történetében. De nem olyan sok, hogy ebből valamiféle rendszerre következtethetnénk. Ingó Swann arra is képes volt, hogy a kísérletezők kérésére a tesztek alatt a fellelt képhez egy bizonyos szögben közelítse tudatát. így azokon először mást kellett észrevennie, az egész ábrázolásnak csak egy részét, a legjobban szembeszökő részletét, stb. így ismét sikerült bizo-

119

nyítania, hogy valóban “ott van" a tudata. Minderről szó esik egy valódi szakfolyóirat hasábjain is. (41) Swannal kísérleteket folytattak több más jóhírű egyetemen is. Elgondolkoztató továbbá, hogy Swann – a régebbi “médiumokkal" ellentétben – a készenléti állapothoz és az egész jelenség végrehajtásához bármikor készen állt, nem volt szükség semmilyen módszerre, eljárásra, hogy testét-tudatát elkábítsák, a normálistól eltérő állapotba hozzák, mint már említettem. Felleltek néhány hasonló képességű embert még Amerikában (pl. Róbert A. Monroe-t), de Swann eredményei a legismertebbek. Vannak kutatók, akik nemcsak hisznek mindebben, hanem ezen az ösvényen elindulva – úgy érzik – széles utakra juthatunk ki a tudomány egyéb területeire is. Akad, aki határozottan állítja: sok elmebetegségnek az igazi okát is megtalálhatnánk abban, hogy felkészületlen, mit sem értő emberek találkoztak a testenkívüliség jelenségével, az esetleg gyermekkoruktól “üldözte" őket gyakori élményként, és nem bírták elviselni ezt a számukra teljesen érthetetlen dolgot. Van, aki ezen túlmenően még az egyéb, fizikai-biológiai különleges teljesítmények és képességek magyarázatát is ezekben lelné fel – például a fakí-rok érthetetlen mutatványai esetében. Mert nem vitás, hogy fakírok, jógik, lámák stb. oly fokon képesek a test biológiai tulajdonságait alárendelni akaratuknak, amit a mai tudomány vagy egyáltalán nem, vagy csak nagyon gyengén és csöppet sem meggyőzően képes magyarázni. Ráadásul olyan professzor is akadt, aki a krónikus fejfájás, a migrén és a testenkívüliség jelensége között vélt felfedezni összefüggést. A dolog Swann esetében sem korlátozódott csupán festményekre. Az ő esetében talán azért folyamodtak ehhez a tesztfajtához, mivel maga Swann is festő volt. De a laboratórium melletti helyiségben elhelyezett egyéb tárgyakat is képes volt felismerni, “körüljárni", sőt – éppen festői mivolta miatt – azokat vázlatosan le is rajzolni. Méghozzá abból a szögből vagy arról az oldalról, ahonnan a kísérletek vezetői kívánták tőle. Ha kellett, felülről, jobbról, balról – mindegy volt neki, ill. a tudatának. Természetesen elolvasott papírlapra írt sokjegyű számokat is. Puthoff és Targ egyik beszámolójukban éppen ilyenekkel foglalkoznak. Jellemző, hogy Swann használati tárgyakat, azok szű120

jcebb környezetét is lerajzolta, ha kérték. Ha például a másik szobában elhelyeztek egy asztalt és arra tettek valamit, akkor lerajzolta az asztalt is (a kívánt oldalról), majd a rajta lévő tárgyat. (42) Mindenképpen úgy tűnik azonban, hogy Ingó Swann – ha nincs is egyedül – nagyon kevés társának örülhetne. Az ismert politikai okok miatt az elmúlt évtizedekben például a Szovjetunióban bár felfedeztek sok parapszichológiái képességű személyt, de az erről szóló hírek nagyon ritkán jutottak ki nyugatra és egyetlen esetben sem voltak azok teljes, jól értelmezhető információk. Nyilvánvaló azonban, hogy különösen a nagyobb létszámú társadalmakban, a nagy országokban várható elsősorban az ilyen képességű emberek felbukkanása. Amerika nem véletlenül vezet ezen a téren: ahol a társadalom nyílt, nincs elnyomó rendszer és a tudomány vaskalaposainak is sokkal kisebb a hangjukszorításuk, ott előbb-utóbb előkerülnek ezek az emberek. Különösen akkor, ha a hírközlő eszközök elég gyakran szellőztetik ezeket a témákat. Hiszen számtalanszor tapasztaltuk már, hogy ahol a tévében is fellépnek a személyek és bemutatják, mit tudnak – kiderül, hogy nem egy ember akad, aki képes ugyanarra, mint ők. Különösen sokszor bukkannak fel ilyen tulajdonságú gyerekek. Ami nem meglepő azért, mert a gyerekek tudatába még nem verték bele az iskolai fizikai és egyéb oktatás során, hogy mi az, ami törvényeink szerint “lehetséges", és mi az, ami “lehetetlen"... Ez lejátszódott sokfelé, Magyarországon is: amíg az úgynevezett “ismeretterjesztők" kegyetlen-kellemetlen, a módszerekben sem válogató nyomásának eltávolítása után hazánkban is felbukkant több ilyen egyén, láttuk őket a televízióban és élő bemutatókon is. Nem kétséges tehát, hogy a Szovjetunióban, Kínában és másutt is lehetnek még “elrejtve". Nem is szólva Afrikáról, ahol azonban más, társadalmi, anyagi okok miatt nem foglalkozik senki a különleges képességű gyerekek és felnőttek felkutatásával.

121

Befejezés

Tehát bonyolult kép rajzolódott ki előttünk. Az esetek fenti, eléggé vázlatos leírása csak arra volt elég, hogy nagyjából megismerjük a jelenség bekövetkezésének módjait, körülményeit, határait, egyes régebben élt vagy éppenséggel ma is élő különleges képességű személyt. De mindettől nem jutottunk közelebb a megoldáshoz – tisztában vagyunk vele. A tudomány képviselői többek között azzal is érvelnek, hogy ilyen kevés eset leírása alapján nem lehet végleges véleményt mondani. Nincs kizárva, hogy ez csupán kényelmes álláspont, egyelőre. De egyszer úgyis eljön a határozott véleményformálás ideje. Sokan akadnak, akik magát a tudatot sem képesek meghatározni; ez régi probléma. így még nehezebb “megfogni" a jelenséget. Mi lehet hát a kettéválni is képes tudat? Hogyan működik mindez? Kari Popper, W. Sedlak, az okkultista C. W. Leadheater és mások is – ahányan vannak, annyiféleképpen állnak a kérdéshez. Van, aki a bioplazmára esküszik, van, aki az óindiai filozófiában véli fellelni a megoldást. Mások számára az öntudat az, ami a tudatot uralja, itt látják a kettősséget. Akad, aki szerint a tudatot remekül lehet kutatni kibernetikai módszerekkel. Másoknak a tudat önszervező rendszer. Ismét mások esküsznek, hogy a tudatot nem lehet kutatni tudományos módszerekkel. A dolog századokra nyúlik vissza. A minket érdeklő jelenségen túlmenően is sok a kérdőjel. Ha elfogadjuk – és miért ne fogadnánk el, hiszen bebizonyították –, hogy mindez létezik, hogy a tudat képes megkettőzni önmagát és az a másik olyan dolgokra képes, amelyre ez az első, ismert tudat sohasem lenne 122

képes – akkor hát itt van ezer egyéb kérdés. Például: mi volt a természet célja mindezzel? Miért adott valamit az ember nevű élőlénynek úgy, hogy az egyáltalán nem tömegesen elterjedt tulajdonsága, hanem csak kivételesen található meg némelyik egyedben? Ezen egyedek száma miért olyan aránytalanul kicsi? Vagy nem is kicsi, csak még nem jött el az ideje, hogy a társadalom szélesebb rétegei számára is mintegy “felfedeződjön" a dolog? Az agy befogadóképességéhez hasonlóan felmerülhet a következő kérdés is: lehet, hogy minderre valamikor a jövőben lesz szükség? A fejlődésünk egy következő, az eddigieknél intenzívebb szakaszában? Mert akadnak, akik szerint egy hosszútávú tervezés alanyai vagyunk és az agyunk is ezt bizonyítja. A természetben minden szerv – legalábbis itt a Földön így tapasztaljuk – olyan mértékben fejlődött, hogy működése a fejlődés adott fokán legyen a legoptimálisabb. így látjuk a növény- és állatvilágban, és az embernél is. Ezzel szemben, mint egyetlen ismert kivétel, az emberi agy kapacitása sokszorosan megelőzte a korát, már most oly sok ismeret befogadására lenne képes, amennyire az embernek még közel sincs szüksége. Ebből következtetnek arra, hogy ez az agy már a távoli jövőre készült. Vagyis: valaki előre látta fejlődésünk folyamatát annak összes buktatójával, elágazásával stb. együtt. Nem kell ez esetben okvetlenül egy istenre gondolni – bár persze senkinek sem tiltható meg, hogy ezt a megoldást válassza. Nincs kizárva, hogy fejlődésünk a Kozmosz értelmes lényei fejlődésének általános törvényszerűségeit követi, és az is lehetséges: másutt, régebben élő “szuperlények" hozták létre a biológiai életet a Földön is. Ha ez igaz, (egyelőre nem bizonyítható!) akkor megmagyarázható az agy fejlettsége – és sok más, ma minket nyugtalanító tény vagy képesség is. Mint például a testenkívüliség fogalma is. Az embernek talán erre is később lesz szüksége, amikor a tudomány megoldja a dimenziókon át történő helyváltoztatás jelenleg leküzdhetetlen problémáit. Lehet, amit e könyvben olvastak, csak előjáték volt a jövő egyik nagy kalandjához? Lehet, hogy az ókori megmagyarázhatatlan képességek (jóslások: Sybilla, Kasszandra, Delphoi, stb. időigény nélküli helyváltoztatások és csodálatos eszközök alkalmazása: óindiai mondák tartalma, Gilgames-eposz, indián mondák, stb.) a középkor boszorká123

nyai, varázslói, az újkor egyes bűvészei és mindenekelőtt a para-képességű személyek – valamikor majd egyetlen láncolattá állnak össze és utólag megmagyarázhatókká válnak? Lehetséges, hogy a legtöbb “mágus", “főpap" és később tudósnak tartott “varázsló", csodálatos gyógyító és “félisten" nem volt egyéb, mint olyan para-képességű ember, aki akkor egyik-másik itt is leírt tudással rendelkezett? Olykor esetleg anélkül, hogy ő maga bármit tett volna ezen tudás megszerzéséért, és olyanok is lehettek közöttük, akik képességeiket eltanulták a mesterektől és szorgos gyakorlással mélyítették azt igazi tudássá? Egy azonban bizonyos: láttuk, hogy steril, tudományosan megkövetelt (és ellenőrzött) vizsgálati körülmények között is lehetséges bizonyítani: létezik ez a jelenség. Egyesek képesek a mások számára láthatatlan tudatukat elválasztani saját testüktől, és azt kisebb vagy nagyobb távolságra, a tér egy másik pontjára egyidejűleg elküldeni, ott információkat gyűjteni és azokat visszaadni. Mások, talán másféle, esetleg ugyanolyan, de nagyobb hatásfokú erővel alkalmazva képességüket, ezt a másik tudatot kívülállók számára, tehát fizikailag is láthatóvá tudják tenni, és ezek a másodlények sok – de korántsem minden – szempontból úgy viselkedhetnek, mint egy emberi lény. Ezen a tényen az sem változtat, ha világszerte igyekeznek befeketíteni az ezirányú kutatásokat, ha egyformán csaló szélhámosoknak nevezik a különleges képességű embereket és a velük foglalkozó kutatókat. Az igazságot ezzel természetesen nem lehet megváltoztatni, legfeljebb elfedni. Sok jel mutat arra, hogy az emberi természet kettős, és bizonyos, meghatározott, de általunk még nem kellően ismert körülmények között ez a kettősség nem csupán elméleti, de gyakorlativá is válhat. Ennek vannak energetikai, anyagi jellemzői is. Itt van hát a kutatási terület. A feladat adott. És hadd tegyem hozzá: igen nehéz. De a kutató, aki megtalálja az egyetlen helyes, célhozvezető ösvényt, elnyerheti az emberiség csodálatát és háláját.

1991 január

124

Irodalomjegyzék

1.Vesme, CB. von: Geschichte der Spiritismus (ford. olasz nyelvből).

3. kötet, Leipzig 1900. 2.Mendelejev, D.I.: Materiali dija szuzsdenyija o szpiritizme. Peterszburg, 1876. 3.Nielsen, E.: Das Unerkannte aufseinem Wegdurch die Jahrtausende. München, 1922. 4.Akszakov, A.N.:Animtm iszpiritizm. Sz. Peterszburg, 1893.1.köt. 5.A már említett The Spiritualist-en kívül a Médium c. folyóiratban 1874-ben, 187. oldal. 6.Fodor Nándor: These Mysterious People. London, 1935. 7.Marryat, R: There Is No Death. London, 1891. 8.Ochorowicz, J.: Zjawiska mediumiczne (Médium-jelenségek). Warszawa, 1913 I.kötet. 9.Hall, Trevor: The Spirituálist. The Story ofFlorence Cook and William Crookes. London, 1962. 10.Quarterfy Journal ofScience, 1871. július 1. 11.Crookes, W.: Discours Récents sur le Recherches Psychiques. Paris, 1903. 12.Wolicki, Krzysztof: Nauka i duchy (Tudomány és kísértetek). Odra folyóirat, 1974,6-7.sz. lS.Bulletin de l'Institut Général Psychologique, Paris, 1908. Rapport sur les séances d'Eusapia Paladino ...en 1905,1906,1907 et 1908. 125

14.Richet, Ch: Grundriss der Parapsychologie und Parapsychophysik. Stuttgart, 1923. 15.Light, London, 1883. 16.Gurney, Myers, Podmore: Phantoms ofthe Living. London, 1918. 17.Kemmerich, Max: Gespenster und Spuk Ludwigshafen, 1921. 18.Ossowiecki, Stefan: Swiat mego ducha i wizja prszyszlosci (Lelkem világa és a jövő látomása), Warszawa, 1933. 19.Gazeta Peterszburszkaja, 1909 október 24. 20.Czynski, Cz.: Magicseszkije poiszki Gilevicsa. Asztralnüj vühod. S. Peterszburg, 1910. 21.Richet, Ch.: Traité de métapsychique. Paris, 1922. 22.Switkowski, J.: Okultyzm i mágia w swietleparapsychologii. (Okkul tizmus és mágia a parapszichológia fényében). Lwów, 1939. 23.Bulletin de ITnstitut Mótaphysique International. Paris, 1921-22-23. 24.Geley, G.: L'Ectoplasmie et la Clairvoyance. Observations et Expéríencespersonelles. Paris, 1925. 25.Imoda, Enrico: Annales des Sciences Psychiques. Torino, 1912. 26.Okolowicz, N.: Wspomnienia z seansów z médium Frankiem Kluskim. (Visszaemlékezések Franek Kluski szeánszairól.) Warszawa, 1926. (Megj.: F.K. valójában Teofil Modrzejewski spiritiszta körök ben használatos álneve, “művészneve" volt. – N.I.) 27.Mody, R. A.: A fényen túl. Szent István Társulat, Bp. 1989. 28.Ritchie, George G.: Visszatérés a holnapból. Ecclesia, Bp. 1989. 29.Audren, ?.: Die phantastische Wissenschaft. Düsseldorf, 1973. 30.Currie, Ian: You CannotDie. New York, 1978. 31.Green, C: Out ofthe Body Experiences. London, 1968. 32.Durville, H.: Le Fantomé des Vwants. Paris, 1909. 33.Schrenck-Notzing, A.: Physikalische Phaenomene des Mediumismus. München, 1920. 34.Crawford, W.J.: The Reality ofPhysic Phenomena. London, 1916. 35.Dubrov, A. – Puskin, V.: Parapszichologija i szovremennoje jesztyesztvoznanije. (Lengyel nyelvű kiadás, Warszawa, 1989.)

126

36.Vassy Zoltán: A parapszichológia tudományos irányzata. Akadémiai Kiadó, Bp. 1989. 37.Osiatynski, Wiktor: Zrozumiec swiat. (Megérteni a világot). War szawa, 1977, 275-285. oldal. 38. Mitchell, E.: Psychic Exploration. A Challengefor Science. 197'4. yj.Journal of the American Society for Physical Research. 62-ik kötet, 1968. á&.Psychic. 1973 április: Out ofthe Body Vision. ' Al.Psychology Today, 1974. 42.Procedings ofthe IREE, Vol. 64. No. 3.1976 március

127

Nemere-Könyvklub ajánlata

AKARJA előre tudni, mi fog történni a világban pár év múlva? LÉPJEN BE A NEMERE-KLUBBA! Szeretné ellenőrizni a jelen és a jövő eseményeit? Nemere az első, aki merte elmondani, bemutatni, hinni mindazt, amit Ön ma a televízióban láthat! AKAR Ön tagja lenni egy a világon egyedülálló társaságnak? A már két éve működő klub az egyetlen, amely élő író köré tömörült!

JELENTKEZÉSI LAP

Alulírott a fenti feltételek alapján belépek a Nemere-Könyvklubba. Vállalom, hogy a Könyvklub által szállított újonnan megjelent Nemere-könyveket átveszem, s árukat a postaköltséggel együtt a mellékelt csekken befizetem a Könyvklub folyószámlájára. Dátum: aláírás

LÉPJEN BE A NEMERE-KLUBBA! Szeretné megismerni őt közelről? Az ő szemével látni a világot a Földön és a Földön kívül? LÉPJEN BE A NEMERE-KLUBBA! Mi vállaljuk, hogy otthonába küldünk minden frissen megjelent könyvet, közvetlen a megjelenés napján! Sohasem kell többé keresgélnie a boltokban! Évente egyszer a klubtagok dedikált példányt kapnak! Biztosítjuk Önnek a kis példányszámban megjelenő külön kiadványokat, melyeket hiába keresne a könyvárusoknál! Minden évben megjelentetünk egy, csak a klubtagok számára írt Nemere művet! Évente zártkörű klub találkozó híres előadókkal, filmvetítéssel! Könyvbörzénken hozzájuthat régi Nemere könyvekhez, ha hiányzik a gyűjteményéből! Ha mindez tetszik Önnek, és vállalja, hogy az általunk kiküldött könyvek árát 8 napon belül postán befizeti és az első könyvvel a 100,- forintos évi tagdíjat is, ha elmúlott 14 éves, (de ha 100, az sem akadály) várja önt a Nemere Könyv-Klub különleges szolgáltatásaival! Kitárul Ön előtt a világ a legnépszerűbb magyar író segítségével! Tartozzon közénk! Járjon egy lépéssel a hitetlenek előtt!

Név:............................................................................ ....................... Lakcím (irányítószámmal):......................................................... ......... Születési év:................................................................................. ....... A “Jelentkezési lap"-ot nem szükséges innen kivágnia, külön papírra is felírhatja a nyilatkozat szövegét és a kért adatokat. Jelentkezését szíveskedjék az alábbi címre küldeni: LIBROSERVO KFT Budapest 1426 Pf. 54. Telefon: 133-4343

A borítékra szíveskedjék felírni: “Nemere-Könyvklub"

Még kapható Nemere könyvek: Elszabadul a pokol Hol vagytok idegenek? Ugrás a sötétben A sátán csapdája Aranyháló A kikötő hiénái Az Atlantisz Alapítvány Támadás Tingrában A téridő istenei Ahol csontjaid fehérlenek Csak te hallod a dalt Rejtelmes óceánok Tények és talányok Titkok könyve UFO a láthatáron Új titkok könyve Vízlépcső Sem út sem ösvény Az utolsó esély A legnagyobb tét A számítógépes gyilkos Alfa művelet Amíg köztünk voltál Az esemény Fejvadászok Gátszakadás

27,- Ft 87,- Ft 92,- Ft 98,- Ft 75,- Ft 35,- Ft 83,- Ft 87,- Ft 118,- Ft 98,- Ft 135,- Ft 169,- Ft 95,- Ft 65,- Ft 86,- Ft 65,- Ft 48,- Ft 78,- Ft 82,- Ft 59,- Ft 59,- Ft 53,- Ft 58,- Ft 59,- Ft 88,- Ft 89,- Ft

Gránitmező Hajnal a Trendalon Hajóm partot ér Holnap kezdődik az élet Holnap már késő Keresd meg álmomat Nulla óra nulla perc

55,- Ft 53,- Ft 58,- Ft 62,- Ft 75,- Ft 45,- Ft 53,- Ft

Postai szállítással megrendelhető: CÍM: LIBROSERVO KFT BUDAPEST 1426 PF. 54.