Titkok, hazugságok, demokrácia

Titkok, hazugságok, demokrácia Noam Chomsky David Barsamian interjúkötete Független Média Kiadó

Cím: Susan McCallister Az eredeti interjúk 1993. XII 6., 1994. //. 1., 1994. IV. 11., 1994. V.2. Transcripts: David Barsamian, Sandy Adler Szerkesztés és tipográfia: Arthur Naiman Borítókép: Jerry Markatos

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Secrets, Lies and Democracy 10. kiadás 2003. augusztus ISBN: 963 86753 OS Sorozatszerkesztő: Gálai Éva Fordította: Erhardt Miklós Szerkesztette: Antal Csaba Tipográfia és műszaki szerkesztés: Antal Csaba Köszönet Marusnik Tündének © David Barsamian, 1994 Magyar kiadás © Független Média Kiadó, 2005 Felelős kiadó: A független Média Kiadó ügyvezetője

Tartalom Szerkesztői megjegyzések Noam Chomsky Az Egyesült Államok Tökéletlen demokrácia Tartsuk jól a gazdagokat! Egészségügy Bűn és büntetés A fegyvertartás fcor/átozása Hogyan süllyedünk a harmadik világ szintjére? A munkavállalók A CIA A média Sport Vallási fundamentalizmus Mindenki törődjön a saját dolgával! A világ Növekvő egyenlőtlenségek Szabad kereskedelem Mexikó és Dél-Közép-Los Angeles Haiti Nicaragua Kína Oroszország Adósságtörlesztés és tömeges gyermekhalál Történelmi háttér Mégis a nácik nyerték meg a háborút? Chile Kambodzsa Második világháborús hadifoglyok Egyéb kérdések Fogyasztás kontra jólét Szövetkezeti vállalkozások Közelgő ökokatasztrófa Nukleáris energia A család Mit tehetünk? Szójegyzék További könyvek a Független Média Kiadótól

Szerkesztői előszó Ezt a könyvet azokból az interjúkból állítottam össze, amelyeket David Barsamian készített Noam Chomskyval. Az anyagot igyekeztem tematikus rendbe szervezni, és amennyire csak lehetett, kivettem belőle az önismétléseket, ami ilyen nagy lélegzetű interjúkban óhatatlanul előfordul. Végül az egészet elküldtem Chomskynak és Barsamian-nak, hogy a végső javításokat és változtatásokat elvégezhessék benne. Barsamian és a betelefonáló rádióhallgatók kérdéseit ezzel a betűtípussal szedtem, külön jelezve a rádióhallgatók kérdéseit Néhány olyan kifejezés és név esetében, melyek első hallásra idegennek tűnhetnek, szövegközi [zárójeles], illetve lábjegyzetes magyarázatokkal segítjük a megértést. [Ezt a magyar változatban egyes helyeken szükség szerint kiegészítettük – a magyar szerk.] A könyv alapját képező interjúk eredetileg az „Alternative Radio” sorozatban hangzottak el, melyet százhuszonöt állomáson lehet fogni az Egyesült Államokban, Kanadában, Európában és Ausztráliában. Az Alternative Radio több száz, Chomskyval és más tehetséges szónokokkal készült interjút és riportot őriz hangszalagon vagy leiratokban. Ezekről ingyenes katalógus rendelhető az [email protected] e-mail címen a http://alternativeradio.org internetes oldalon keresztül vagy pedig a Box 551, Boulder CO 80306 postafiók-címen levélben, illetve a 800 444 1977-es telefonszámon. Arthur Naiman

A szerzőről Noam Chomsky 1928-ban született Philadelphiában. 1955 óta tanít a Massachusetts Institute of Technologyn, ahol harminckét évesen egyetemi tanár lett. A huszadik századi nyelvészet kiemelkedő alakja, aki nyelvészeti munkásságán túlmenően számos könyvet írt korunk társadalmi-politikai kérdéseiről is. Politikai témájú előadásait rendszeresen telt házas rendezvényeken hallgatják az Egyesült Államokban és világszerte, számtalan elismerés, kitüntetés és díj birtokosa. Egy józanabb világban küzdelme az igazságosságért már régen meghozta volna számára a Nobel-békedíjat.

Az Egyesült Államok Tökéletlen demokrácia

Anthony Lake, Clinton nemzetbiztonsági tanácsadója, lelkesen szorgalmazza a demokrácia kibővítését a tengerentúlon. Az Egyesült Államokra is ki kellene ezt terjesztenie? Azt nem tudom megmondani, hogy mi Anthony Lake elgondolása, de napjainkban a demokráciának egy meglehetősen sajátságos értelmezése került előtérbe, amelyet elég pontosan leírtak a jobboldal őszintébb képviselői. Thomas Carothers, aki részt vett a „demokrácia megerősítését célzó program ” -ban [democracy assistance project] Reagan elnöksége idején, egy könyvet és több cikket is írt a témáról. Szerinte az Egyesült Államok a demokráciának egy olyan hierarchikus formáját igyekszik megvalósítani, melyben továbbra is a hagyományos hatalmi struktúrák, alapvetően a vállalatok és szövetségeseik, végzik a tényleges kormányzást. Így a demokrácia bármely olyan formája elfogadható számára, amely ezeket a struktúrákat érintetlenül hagyja, míg az olyanok, melyek meggyengítik a vállalatok hatalmát, továbbra is tűrhetetlenek. Ezek szerint a demokráciának két meghatározása létezik: egy elméleti és egy gyakorlatban megvalósuló. A gyakorlatban megvalósuló meghatározás többé-kevésbé egyezik azzal, amit Carothers leír. Az elméleti definíciónak sok különböző dimenziója létezik, de nagy általánosságban elmondható, hogy egy társadalom olyan mértékben demokratikus, amennyire az embereknek lehetőségük van részt venni a közügyek alakításában. Ez sokféleképpen valósulhat meg, de amíg ez a lehetőség adott, a társadalom demokratikus. Egy társadalom ékeskedhet a demokrácia formai jegyeivel úgy, hogy valójában egyáltalán nem is demokratikus. Például a Szovjetunióban is voltak választások. Az Egyesült Államok nyilvánvalóan rendelkezik a demokrácia formai jegyeivel: vannak előválasztások, választások, népszavazások, megvan a képviselők visszahívásának lehetősége, és így tovább. De milyen ez a demokrácia a társadalmi részvétel szempontjából? A közvélemény már hosszú ideje alig vehet részt a közügyek irányítási elveinek kialakításában és az elvek gyakorlati bevezetésében, A társadalmat üzleti érdekeltségek irányítják. A politikai pártok pedig már régóta ezeket az érdekeket képviselik. Ennek a nézőpontnak az egyik változata az, amit Thomas Ferguson politológus „a politikai befektetés elméleté”-nek nevez. Véleménye szerint az államot olyan befektetői csoportok irányítják, amelyeket valamilyen közös érdek fűz össze. Ahhoz, hogy valaki részt vehessen a politikai életben, megfelelő forrásokra és személyes befolyásra van szüksége, mert csak így válhat ilyen csoportok tagjává. Ferguson azt állítja, hogy a tizenkilencedik század eleje óta ilyen befektetői csoportok vetélkednek a hatalomért. Azok az időszakok, amelyekben látszólag nem történt semmi komolyabb, egyszerűen olyan periódusok voltak, amikor a jelentősebb befektetői csoportok többé-kevésbé egyetértettek a politika általános irányelveiben. Konfliktusok akkor alakulnak ki, amikor a befektetői csoportok álláspontja különbözik. A New Deal idején például a magántőke különböző csoportosulásai számos kérdésben konfliktusba kerültek egymással. Ferguson

körülhatárol egy fejlett technológiai háttérrel rendelkező, tőke-intenzív, exportorientált csoportosulást, amely határozottan támogatta a New Dealt és a reformokat. Ez a szektor fegyelmezett munkaerőt és külkereskedelmi nyitást akart. Egy másik, inkább munkaintenzív, a belső, helyi piacokra orientálódó csoportosulás, amely lényegében a National Association of Manufacturers köré tömörült, a New Deal ellen foglalt állást. Ők nem akarták egyik fent említett reformot sem, ellenezték a New Dealt, és elutasították annak minden reformját. [Persze nem csak ezek a csoportok játszottak ebben az időben szerepet, ott volt még a munkásmozgalom, a korszak erőteljes társadalmi erjedése és a hasonlók.] Ön szerint a nagyvállalatok befolyása összeegyeztethetetlen a demokráciával, és a szónak a politikai elemzésekben használt értelmében a nagyvállalatok fasiszták Ez nagyon erős vád Pontosan hogy érti? A fasizmus hagyományos felfogását értem alatta. Amikor [a brit közgazdász, John Maynard] Keynes életrajzírója, Robert Skidelsky úgy írja le a háború utáni rendszereket, mint amelyek fasiszta mintákat követnek, egyszerűen olyan rendszerekre gondol, amelyekben az állam a vállalati struktúrában egyesíti a munkát és a tőkét. Eredetileg is ez volt a fasiszta rendszer lényege. Megnyilvánulási formái változhatnak, de a célja egy ideális abszolutista állam létrehozása, amely hierarchikus, és amelyben a benne élők alapvetően utasításokat követnek, A fasizmus a politika területéről vett kifejezés, ezért szigorú értelemben véve nem alkalmazható a nagyvállalatokra, de ha az ember alaposabban megvizsgálja azokat, bennük a hatalom felülről halad lefelé: az igazgatói testület felől a menedzserek, alacsonyabb rangú menedzserek, végül pedig az eladók, gépírónők és a többiek felé. Semmiféle hatalom vagy tervezés nem áramlik alulról fölfelé. A végső döntés pedig a befektetők, a cégtulajdonosok és a bankok stb. kezében van. Az ember persze megakaszthatja a fogaskereket, élhet javaslatokkal, de ez lényegében igaz a rabszolgatartó társadalmakra is. Aki nem tulajdonos vagy befektető, annak itt nincs szava. Választhatja azt, hogy bérbe adja a munkaerejét a vállalatnak, vagy hogy megvásárolja az általa előállított javakat és szolgáltatásokat, avagy helyet talál magának az utasítás-teljesítés hierarchiájában, de ez minden. Ennyi az összes ellenőrzési lehetősége a vállalat felett. Ebben persze van azért némi túlzás, mert a vállalatoknak is meg kell felelniük néhány törvényi előírásnak, és korlátozott mértékben a nyilvánosság is ellenőrizheti őket. Vannak adók is és a többi. De annyi biztos, hogy a vállalatok mégis totalitáriusabbak, mint a legtöbb intézmény a politikai színtéren, amelyet totalitáriusnak minősítünk. Van egyáltalán bárminek jótékony hatása, amit a nagyvállalati konglomerátumok tesznek? Nagyon sok minden, amit egy vállalat tesz, véletlenségből kedvez az átlagembereknek. Ugyanez igaz a kormányra vagy bármi másra. De mi az, amit el akarnak érni? Nem a munkások élet- és munkakörülményeinek javítása, hanem a haszon és a piaci részesedés. Ez nem valami nagy titok, hanem olyasmi, amit az embereknek már az általános iskolában meg kéne tanulniuk. Az üzleti szféra szereplői a profit, a hatalom, a piaci részesedés és az állam feletti ellenőrzés maximalizálására törnek. Amit eközben tesznek, az néha segít másoknak, de ez merő véletlen. Sokan úgy tartják, hogy a Kennedy-merénylet óta az üzleti szféra és az elit hatalmi körei irányítják az állítólagos demokráciánkat Hozott valamilyen változást Clinton elnöksége? Először is Kennedy az üzleti szféra pártján állt. Alapvetően ennek az érdekcsoportnak volt a jelöltje. Meggyilkolása nem volt észrevehető hatással a politikára. [A korai hetvenes években,

Nixon idején volt egy fordulat, de ennek okai a nemzetközi gazdaságban beállt változásokra vezethetők vissza.] Clinton pontosan az, aminek mondja magát: egy üzleti köröket támogató elnök. A Wall Street Journal mindjárt a NAFTA-szavazás után címoldalon egy terjedelmes és rendkívül lelkes cikket hozott le róla. Az írás rámutat, hogy a Republikánus Párt inkább általában véve védi az üzleti érdekeket, a demokraták viszont a nagyvállalkozások érdekeit képviselik a kisvállalkozások érdekeivel szemben. Clinton, szerintük, ez utóbbinak a tipikus példája, A cikkben idézték a Ford Motor Company, az acélipar és más üzletágak felső vezetőit, akik úgy nyilatkoztak, hogy számukra ez minden idők egyik legelőnyösebb kormányzata. Egy napra rá, hogy a Kongresszus szavazott a NAFTA-ról, a New York Times is közölt egy rendkívül informatív, Clinton-párti címlapsztorit a lap washingtoni munkatársától, R. W. Apple-től, Apple azzal vádolta Clintont, hogy egyszerűen nincsenek elvei. Visszalépett Bosznia, Szomália, Haiti és a saját gazdaságélénkítő és egészségügyi programja kérdésében is – úgy tűnt, hogy egy olyan fickó, akinek igazából nincs tartása. De aztán bebizonyította, hogy igenis az elvek embere, és van vér a pucájában – amikor is kiállt a NAFTA nagyvállalati verziója mellett. Vannak tehát elvei – meghallja a nagy pénz szavát, Kennedy is éppen ilyen volt. Rádióhallgató: Sokszor eltűnődöm azokon az embereken, akiknek rengeteg a pénzük, és ezért óriási befolyással rendelkeznek. Ön szerint lehet logikus magyarázatot találni a viselkedésükre? Nagyon logikusan és racionálisan cselekszenek a saját érdekeik mentén. Vegyük például az Aetna Life Insurance főigazgatóját, akinek csak a fizetése 23 millió dollár egy évben. Ő egyike azoknak, akik az egészségvédelmi programunkat fogják működtetni, ha Clinton tervét elfogadják. Tegyük fel, hogy önnek sikerülne őt meggyőznie; lobbizzon az ellen, hogy a biztosítási szektor működtesse az egészségügyi programot, mert az igen káros lesz a népességre [és tényleg az lesz]. Tegyük fel, hogy sikerülne őt meggyőznie, hogy mondjon le a fizetéséről, és váljon rendes, dolgozó emberré. Vajon mi történne akkor? Kidobnák, és valaki mást ültetnének a helyére. Ezek itt intézményi problémák. Miért fontos, hogy a népesség beleszólását ennyire korlátozzák? Az összpontosított hatalom egyetlen formája sem akarja a közvélemény demokratikus ellenőrzésének alávetni magát, vagy ha már itt tartunk, a piaci fegyelemnek sem. Ezért van az, hogy a nagy hatalommal rendelkező ágazatok, és ideértem a vállalati vagyont is, természetszerűleg a működő demokrácia ellen vannak, csakúgy, mint a működő piacnak is. Ez persze természetes. Nem akarnak külső megszorításokat, amelyek korlátoznák őket a döntéshozatalban és a szabad cselekvésben. Mindig ez volt a helyzet? Mindig. Persze a kép kissé árnyaltabb, mert a „modern demokrácia-elmélet” világosabb és kifinomultabb, mint amilyen a múltban volt, amikor is a köznépet „csőcselék”-nek nevezték. Nemrég még Walter Lippmann is „tudatlan, minden lében kanál, kotnyeles outsiderek”-et emlegetett. Az a véleménye ugyanis, hogy a döntéseket „felelős embereknek” kell meghozniuk, a „megvadult csordát” pedig bent kell tartani a karámban. A „modern demokrácia-elmélet”-nek az az álláspontja, hogy a tömeg – Lippmann szép

szavaival: a „megvadult csorda” – szerepe az, hogy néző legyen, ne pedig résztvevő. Elvárják tőle, hogy néhány évente rendszeresen előálljon, és jóváhagyjon másutt meghozott döntéseket, vagy hogy kiválassza a domináns szektorok képviselői közül az egyiket a „választások”-nak nevezett eseményen. Ez utóbbi azért hasznos, mert legitimáló szerepe van. Érdemes megfigyelni, hogyan népszerűsítik ezt a gondolatot a jobboldali alapítványok trükkös PR-anyagai. Az ideológia porondon az egyik legbefolyásosabb szervezet a Bradley Alapítvány. Igazgatója, Michael Joyce, éppen mostanában publikált egy cikket erről a témáról. Nem tudom, ő írta-e, vagy valamelyik píárosa, mindenesetre igen érdekfeszítőnek, a maga nemében lenyűgözőnek találom. Egyfajta baloldali jellegű szónoki felvezetéssel indít a cikk, valószínűleg tudatosan, úgyhogy amikor baloldali liberálisok vagy radikális aktivisták olvasni kezdik, nem csoda, ha elfogja őket valamiféle ráismerés vagy szimpátia érzése [gyanítom, hogy az írással elsősorban őket és a fiatalokat célozták meg]. A cikk azzal kezdődik, hogy azt ecseteli, mennyire eltávolodott tőlünk a politikai rendszer, meg hogy csak arra kérnek minket, hogy nagy néha menjünk el egy választásra, dobjuk be a szavazatunkat, aztán menjünk szépen haza. Ennek nincs semmi tétje – folytatja a cikk –, ez nem valódi részvétel a világ dolgaiban. Valódi, működő, aktív civil társadalomra van szükségünk, ahol az emberek összejönnek, és fontos dolgokat visznek véghez, nem pedig csak gombokat nyomogatnak hébe-hóba. Ezután felteszi a kérdést: hogyan lehetünk úrrá az említett hiányosságokon? A válasz megdöbbentő: nem úgy, hogy ezentúl aktívabb résztvevői leszünk a politikai életnek. Nem. Hanem úgy, hogy otthagyjuk, hátat fordítunk neki, belépünk a PTA-ba, templomba járunk, munkába állunk, elmegyünk a bevásárlóközpontba, és vásárolunk valamit. így válhatunk egy demokratikus társadalom igazi polgáraivá. Mármost nincs abban semmi rossz, ha valaki belép a PTA-ba. De azért álljon meg a menet! Hová lett a politikai küzdőtér? Rögtön el is párolgott a gondolatmenetből, azokat a megjegyzéseket követően, hogy mennyire értelmetlen. Pedig ha mi kivonulunk a politikai színtérről, mások lépnek a helyünkre, A vállalatok ugyanis nem fognak szépen hazamenni, és csatlakozni a PTA-hoz, hanem továbbra is irányítani fogják a dolgokat. De erről már nem esik szó… A továbbiakban a szerző azt ecseteli, hogy mennyire elnyomnak minket a liberális bürokraták és azok, akik szociális kérdésekben döntenek, azzal, hogy arra próbálnak rábírni bennünket, hogy tegyünk valamit a szegényekért. Valójában ők azok, akik a dolgokat mozgatják az országban. Ők azok, akik valójában működtetik a rendszert. Ők az a személytelen, távoli, rejtélyes hatalom, amelytől meg kell szabadulnunk, miközben állampolgári kötelességeinket teljesítjük a PTA-ban és az irodában. Most persze nem lépésről lépésre adtam vissza a gondolatmenetet, úgy, ahogy a cikkben volt, hanem összesűrítettem. Nagyon okos, jól megtervezett, jól kimunkált, alaposan átgondolt propaganda. A célja pedig az, hogy az embereket annyira butává, tudatlanná, passzívvá és szófogadóvá tegye, amennyire csak lehet, ugyanakkor azt éreztesse velük, hogy valamiképpen mégis a társadalmi szerepvállalás magasabb formái felé haladnak. Mikor Ön a demokráciáról beszél, gyakran hivatkozik Thomas Jefferson gondolataira. Jefferson 1826. július 4-én halt meg – napra pontosan ötven évvel azután, hogy aláírták a Függetlenségi Nyilatkozatot, Élete vége felé aggodalommal vegyes reménykedéssel beszélt az addig elért eredményekről, és biztatta az embereket, hogy küzdjenek a demokrácia vívmányainak fenntartásáért. Két csoportot különböztetett meg; arisztokratákat és demokratákat. Az arisztokraták „félnek a néptől, nem bíznak benne, igyekeznek minden hatalmat megvonni tőle, hogy azután előkelőbb

osztályok kezébe adják”. Ezt az álláspontot napjainkban számos felelős értelmiségi osztja különböző társadalmakban; ráadásul igen hasonlít ahhoz a lenini doktrínához, amely szerint a hatalmat a radikális értelmiségiek élcsapatának kell magához ragadnia, és át kell vezetnie a tudatlan tömegeket a fényes jövő felé. A legtöbb liberális tulajdonképpen arisztokrata, a szó jeffersoni értelmében. Henry Kissinger [egykori külügyminiszter] egyik szélsőséges példája az arisztrokratának. A demokraták, folytatja Jefferson, „a néppel azonosítják magukat, bíznak benne, és úgy tekintenek rá, mint a közérdek legigazabb, legvalódibb, legbiztosabb, legmegbízhatóbb, ha nem is éppen a legbölcsebb letéteményesére”. Más szóval, a demokraták úgy tartják, hogy a népnek kell gyakorolnia a hatalmat, még akkor is, ha nem is mindig a legmegfelelőbb döntést hozza. Demokraták ma is vannak, de egyre inkább marginalizálódnak. Jefferson a bizalmatlanságának leginkább a „banki intézmények és pénzben dúskáló szervezetek” [mai szóval; „nagyvállalatok”] kapcsán adott hangot, mondván, hogy amennyiben tovább nőnek, akkor az arisztokraták fognak győzni, és az amerikai forradalom eszményei elvesznek. Jefferson legnagyobb félelmei bizony valósággá váltak [még ha nem is pontosan úgy, ahogy megjósolta]. Később Mihail Bakunyin, a szovjet anarchista azt jósolta, hogy a kortárs értelmiség két csoportra oszlik majd [amely két csoport tulajdonképpen a jeffersoni arisztokrácia egy-egy példája]. Az egyik, a „vörös bürokrácia”, a maga kezébe ragadja a hatalmat, és megalkotja az emberi történelem valaha létezett egyik leggonoszabb, legördögibb zsarnokságát. A másik csoport arra a következtetésre jut , hogy a hatalom a magánszektorban van, így az állami és a magánhatalom szolgálatába szegődik a ma államkapitalistának nevezett társadalmakban. Ők majd „a nép fegyverét fordítják a nép ellen”, ami alatt Bakunyin azt értette, hogy fenntartják a demokrácia látszatát, miközben az embereket elzárják tőle. Gyakran idézi a híres amerikai filozófust és pedagógust John Dewey-t is. Ő mit gondolt erről? Dewey volt az egyik utolsó szószólója a jeffersoni demokráciafelfogásnak, A század első felében írta le, hogy a demokrácia nem önmagáért való cél, hanem eszköz, melynek révén az emberek felfedezik, kiterjesztik és kinyilvánítják alapvető emberi természetüket és emberi jogaikat. A demokrácia a szabadságban, a szolidaritásban, a munka megválasztásában és a társadalmi rendben való részvétel képességében gyökerezik. A demokrácia valódi embereket termel ki. Ez a demokratikus társadalom legfőbb terméke – a valódi emberek. Felismerte azonban, hogy a létező demokrácia ebben az értelemben egy hervadt virághoz vált hasonlóvá. Ekkorra a Jefferson által említett „banki intézmények és pénzben dúskáló szervezetek” már óriási hatalomra tettek szert, és Dewey megérezte, hogy „a nagy üzletnek a társadalomra vetődő árnyéka” nagyon megnehezítene, ha éppen el nem lehetetlenítene bármiféle reformot. Úgy vélte, hogy a reformok hasznosak lehetnek, de amíg a munkahelyek demokratikus ellenőrzése hiányzik, a reform önmagában nem hozná el a demokráciát és a szabadságot. Jeffersonhoz és más klasszikus liberálisokhoz hasonlóan Dewey is felismerte, hogy a kizárólagos hatalmat birtokló szervezetek olyan abszolutista és rejtélyes intézmények, amelyek belső szerkezete alapvetően totalitárius. Manapság sokkalta nagyobb hatalommal rendelkeznek, mint bármi, amiről Dewey valaha is álmodott. Ezek a művek mind elérhetőek. Nehéz az amerikai történelemben Thomas Jeffersonnál és John Dewey-nál kiemelkedőbb személyiségeket találni. Annyira, jellegzetesen amerikaiak ők, mint a hamburger. Mégis, ha manapság olvassuk őket, az az érzésünk, hogy tébolyult marxistákkal van dolgunk. Ez azonban csak azt mutatja, hogy szellemi életünk mennyire

elkorcsosult. Sok szempontból ezek az eszmék legkorábban és gyakran a legerőteljesebben olyan szerzők műveiben jelentek meg, mint a német gondolkodó, Wilhelm von Humboldt, aki az angol filozófusra, John Stuart Millre is hatással volt, és egyike volt a klasszikus liberális hagyomány megalapozóinak a tizennyolcadik század vége felé. A skót morálfilozófushoz, Adam Smithhez és másokhoz hasonlóan Humboldt is ráérzett arra, hogy az emberi természet legmélyebb rétegeiben ott van az igény a szabad alkotómunkára, melyet az ember maga irányíthat. Ez kell hogy az alapja legyen bármely tisztességes társadalomnak. Azok az eszmék, amelyek elvezettek Dewey-hoz, mélyen antikapitalista természetűek. Adam Smith nem vallotta magát antikapitalistának, mivel a tizennyolcadik századi viszonyok közt még alapvetően kapita-lizmuspártinak számított, mindenesetre volt benne egy jó adag szkepticizmus a kapitalista ideológiával és gyakorlattal szemben, sőt még az általa részvény-társaságoknak nevezett formációkkal szemben is. [Ma nagyvállalatoknak mondanánk őket, ám az ő idejében még teljesen más formában léteztek.] Aggodalommal töltötte el a vállalatokat irányító vezetők és a tulajdonosi réteg különválása, és attól is tartott, hogy a személyiségi jogokkal rendelkező részvénytársaságok úgyszólván „halhatatlan személyekké” válnak. Ez be is következett a tizenkilencedik században, Smith halála után. Az átalakulás nem parlamenti döntések eredményeképpen ment végbe – erről senki sem szavazott a Kongresszusban. Az Egyesült Államokban, ahogyan a világon másutt is, törvénykezési döntések alakították ki ezt a helyzetet. Bírók és vállalati jogászok mesterkedéseikkel egy olyan új társadalmat teremtettek, amelyben a nagyvállalatok mérhetetlen hatalommal bírnak. Ma a világ kétszáz legnagyobb vállalata tartja ellenőrzése alatt a föld összes forrásának több mint egynegyedét, és befolyásuk egyre nő. A Fortune magazinnak a legnagyobb amerikai vállalatokról készített éves listája az egyre növekvő profit és a fokozódó tőkekoncentráció mellett a munkahelyek számának csökkenését mutatta – s ezek a tendenciák már jó pár éve léteznek. Humboldt és Smith gondolatai közvetlenül a szocialista-anarchista tradíciót és a kapitalizmus baloldali-libertárius kritikáját táplálták. Ez utóbbi kritika felöltheti a demokratikus szocializmus Dewey-féle, munkások által irányított változatának formáját, vagy a baloldali-marxista formát, melyet olyanok neve fémjelez, mint a holland csillagász és politológus, Anton Pannekoek, Rosa Luxemburg, a lengyel származású német forradalmár vagy Rudolf Rocker anarchista vezető és anarcho-szindikalizmusa. Mindezt a modern szellemi élet jócskán kiforgatta, vagy egyszerűen megfeledkezett róla, de nézeteim szerint ezek az eszmék a tizennyolcadik századi liberalizmusból sarjadtak ki. Sőt úgy gondolom, hogy a nyomaikat vissza lehetne vezetni egészen a tizenhetedik századi racionalizmusig.

Tartsuk jól a gazdagokat!

Az America: Who Payes the Taxes? [Amerika: Ki fizeti meg az adókat?] című könyv, melyet a Philadelphia Inquirer című lap néhány riportere írt, egyértelműen bemutatja, hogy a nagyvállalatok által befizetett adók drámaian csökkentek az utóbbi időben az Egyesült Államokban. Való igaz. A jelenség nagyon is szembeszökő volt az elmúlt tizenöt év során. Néhány éve egy vezető szakértő, Joseph Pechman rámutatott, hogy a jövedelmi adórendszerbe beépített, látszólag progresszív struktúra ellenére [amelynek az a lényege, hogy minél magasabb a jövedelmed, annál magasabb adósávba kerülsz] számos olyan regresszív tényező van, amely végül is mindenkinek az adóhányadát erősen közelíti egy rögzített százalékos értékhez. Történt egy érdekes dolog Alabamában, amibe a Daimler-Benz, a nagy német autógyár is belekeveredett Reagan elnöksége idején az Egyesült Államok a versenytársaié alá szorította a munkabérköltségeket [Nagy-Britanniát kivéve]. Ez nemcsak Mexikóra és az Egyesült Államokra volt hatással, hanem az egész ipari világra is. Például a Kanadával megkötött szabad kereskedelmi egyezmény egyik hatása az volt, hogy a kanadai munkahelyek tömegét kezdték „átköltöztetni” az Egyesült Államok délnyugati részére, mivel ebben a térségben gyakorlatilag nincsenek szakszervezetek. A bérek alacsonyabbak, a munkaadóknak nem kell vesződniük a segélyekkel, juttatásokkal, a munkásoknak alig van lehetőségük szervezkedni. Ez tehát támadás volt a kanadai munkavállalók ellen. A Daimler-Benz, amely Németország legnagyobb vállalati egyesülése, harmadik világbeli feltételeket keresett Sikerült elérniük, hogy délkeleti államaink egymással vetélkedve próbálják meg rászorítani a lakosságot, hogy a lehető legnagyobb kenőpénzt szavazzák meg ahhoz, hogy a saját államukba tudják hozni a Daimler-Benzt. Alabama nyert. Több százmillió dollárnyi adókedvezményt kínált a vállalatnak, tulajdonképpen ingyen odaadta a Daimler-Benznek a területet, amelyre felépítheti a gyártelepét, és vállalták, hogy szinte a teljes infrastruktúrát kiépítik neki. Néhány átlagember is hasznát látja majd a dolognak, azon kevesek például, akiket a telepen foglalkoztatnak. Lesz még némi ráhatása a környező hamburgerárusokra is. Azonban alapvetően a bankárok, vállalati jogászok, a befektetésben és finanszírozásban részt vevők fognak nyerni az ügyön. Nekik ez jó üzlet lesz, de a legtöbb alabamai polgár csak a jókora költségeket fogja fizetni. Még a Wall Street Journal is, mely pedig ritkán kritizálja a vállalatokat, rámutatott arra, hogy ez az eljárás nagyon hasonlít ahhoz, ahogyan a gazdag vállalatok betörnek a harmadik világ országaiba. A lap szerint még az is kérdéses, hogy Alabama hasznát látja-e egyáltalán az ügyletnek. Eközben pedig a Daimler-Benz még ki is használhatta a helyzetet, hogy lejjebb szállítsa a német munkások életszínvonalát. Német cégek Csehországban is építenek üzemeket, ahol a németországi bérszint töredékéért kaphatnak munkásokat. Csehország ott van a szomszédban, társadalma nyugati mintát követ, magas az oktatás színvonala, és kedves kék szemű, szőke hajú emberek lakják. Mivel a német vállalatok éppen annyira nem hisznek a szabadpiacban, mint általában a gazdagok, Csehországra fogják hagyni a szociális költségek, a környezetszennyezés, az adósságok és a többi megfizetését, miközben ők lefölözik a hasznot.

Pontosan ugyanez a helyzet azokkal az üzemekkel, amelyeket a General Motors épített Lengyelországban, ahol a cégóriás harminc százalékos védővám bevezetéséhez ragaszkodik. A szabadpiacot a szegényeknek találták ki. Kettős rendszer működik itt: védettség a gazdagoknak, mindenki másnak pedig piaci fegyelem. Nagyon szíven ütött a New York Times egyik szalagcíme, amely így szólt: „Mihez kezdjen a nemzet a felhalmozódott plutóniummal?” Ezek szerint a nemzetnek kell megoldást találnia arra a problémára, amit eredetileg a magántőke hozott létre? Ismerős gondolat: a profitot privatizálni kell, a költségeket viszont társadalmasítani A költségeket a nemzet és tagjai viselik, a haszon azonban nem az övék; mint ahogy azt a döntést sem ők hozták, hogy plutóniumot állítsunk elő. Ugyanígy nyilván nem ők döntik majd el, hogyan szabaduljunk meg tőle, s azt sem ők fogják meghatározni, hogy milyen lenne az ésszerű energiapolitika. Az önnel végzett közös munka során az egyik dolog, amit megtanultam, az volt, hogy milyen fontos a Business Week-et, a Fortune-t és a Wall Street Journalt olvasni. A New York Times üzleti mellékletében érdekes cikket olvastam egy japán bürokratáról, aki az MITI-ről [Nemzetközi Kereskedelmi és Iparügyi Minisztérium japánban] jött, és a Harvard Business Schoolban tanított. Az egyik óráján egy tönkrement légitársaságról volt szó, amelyik kivonult a piacról. Hangszalagról lejátszott egy interjút, mely a társaság elnökével készült, aki büszkén jegyezte meg, hogy sohasem kért kormányzati segítséget a pénzügyi krízis folyamán, sem a légitársaság végső csődjekor. A japán előadó legnagyobb meglepetésére a diákok tapsviharban törtek ki. Az oktató a következőket nyilatkozta az esetről: „Amerikában erős az ellenállás a kormányzati intervencióval szemben. Én ezt megértem, mégis teljesen megdöbbentem. Nagyon sok részvényese van egy vállalatnak. Mi történt például az alkalmazottakkal?” Majd pedig arról elmélkedett, amit ő úgy fogalmazott meg, hogy Amerika vak rajongással csügg a szabadpiac elvén. „Ez a jelenség nagyon közel áll a valláshoz. A legtöbb emberrel vitatkozni sem lehet róla. Vagy hisz benne az ember, vagy nem,” Ez igen érdekes dolog. Tényleg érdekes, részben azért, mert a japán előadó nem értette meg azt, ami az Egyesült Államokban valójában zajlik, és aminek nyilvánvalóan a diákjai is részesei. Amennyiben az Eastern Airlinesról van szó, nos, ott az volt a helyzet, hogy maga az igazgató, Frank Lorenzo próbálta csődbe juttatni a társaságot, mert ebből személyes haszna származott. Le akarta törni a szakszervezetet, hogy így támogassa a többi vállalkozását, amelyekhez az Eastern Airlinestól csoportosított át pénzeket. Az volt a célja, hogy a csődöt követően a légi közlekedési iparágban csökkenjen a szakszervezetek szava, és erősödjön a vállalati ellenőrzés, na meg, hogy jó sok pénzt keressen az ügyön. És mindez meg is történt. Így hát természetes, hogy nem folyamodott kormányzati segítségért, hogy megmentse a céget – hiszen minden úgy ment, ahogy ő akarta. Másfelől pedig az a vélekedés, hogy a vállalatok nem kérnek kormányzati segítséget, egyszerűen csak vicc. Éppen hogy folyton kormányzati beavatkozást követelnek. Például erről szól a Pentagon-szindróma. Vegyük például a légi közlekedési iparágat, amelyet a kormányzati beavatkozás maga hozott létre. A Pentagon nagymértékű növekedésének az 1940-es évek vége felé nagyrészt az volt a célja, hogy megmentse az összeomlófélben lévő légiipart, amely a háborús piac hiányában nem tudott volna életben maradni. És a dolog működött: ma a légi közlekedési ágazat az Egyesült Államok vezető exportiparága, a Boeing pedig a legnagyobb exportőr.

Frank Kofskynak a jelenséget elemző érdekes és fontos könyve a közelmúltban jelent meg. Ebben leírja, hogy a háborús hisztériakeltésnek 1947-48-ban az volt a célja, hogy a Kongresszuson átnyomják a légiipar megmentéséhez szükséges költségvetést. [A hisztériakeltésnek persze nem ez volt az egyedüli tétje, mindenesetre jelentős szerepet játszott benne.] Az állami támogatás egész iparágakat hozott létre, illetve tart életben. Számos nagyvállalat képtelen a túlélésre ennek hiányában. [Néhányuk esetében pillanatnyilag ugyan nem ez adja a profit nagy részét, de elsőrangú biztosítékként szolgál.] Az alapvető technológiák finanszírozásából – kohászat, repülőgép-elektronika és hasonlók – a lakosság is kiveszi a részét, a köztámogatási rendszeren keresztül. És ez mindenre egyformán igaz. Az Egyesült Államok ipari vagy szolgáltatói ágazatában nincs olyan szektora a gazdaságnak, amely valamikor ne kapott volna kormányzati támogatást, vagy, legalábbis közvetve, ne az tartaná fönn. A Clinton-adminisztráció új pénzforrásokat nyitott meg a Nemzeti Szabványügyi és Technológiai Hivatal számára. Ez eleinte tipikus sóhivatal volt, az volt a feladata, hogy megállapítsa, milyen hosszú egy láb, most azonban egyre aktívabban kezd majd részt venni a magántőke igényeinek kiszolgálásában. Több száz nagyvállalat kopogtat az ajtajukon, különböző anyagi támogatások reményében. Az elgondolás az, hogy megpróbálják kiváltani a némiképp hanyatló Pentagont. A hidegháború lezárultával ugyanis egyre nehezebb fenntartani a Pentagon köré csoportosuló vállalati rendszert, ugyanakkor a támogatásoknak folyamatosan áramlania kell a nagyvállalatokhoz. A kutatási és fejlesztési költségeket tehát a társadalomnak kell megfizetnie. Különös, hogy egy japán kutató képtelen meglátni mindezt. Ugyanis Japánban is meglehetősen jól ismerik ezt a rendszert.

Egészségügy

Nem hinném, hogy lexingtoni lakásából látni lehet Boston sziluettjét. De ha látná, melyik lenne a két legmagasabb épület? A John Hancock és a Prudential. Miféle épületek ezek? Ezekből fogják működtetni az egészségvédelmi programot, ha Clinton terve megvalósul. Általános egyetértés mutatkozik abban, hogy az Egyesült Államok egészségügyi rendszere megérett a reformra. Hogyan alakult ki ez a konszenzus? Nagyon egyszerűen. Az egészségügyi rendszerünk többé-kevésbé privatizált. Ennek eredményeként a rendszer a közegészségügy és a betegségmegelőzés területéről eltolódott a fejlett technológiájú beavatkozások felé. Ezenkívül hihetetlenül alacsony hatásfokkal dolgozik, és végletesen bürokratikus, ami nagy adminisztratív költségekkel jár. És ez egyszerre csak túl költséges kezdett lenni az amerikai üzleti világ számára. Valójában kissé meg is lepett, amikor a vezető üzleti lap, a Business Week a közelmúltban több cikket is közölt, melyekben a járulékfizetéses kanadai szisztéma előnyeit ecsetelik. Ebben a rendszerben az egészségügyi szolgáltatás alanyi jog, de a kormány adja a garanciát. Ehhez hasonló tervek a világ minden iparosodott országában léteznek, kivéve az Egyesült Államokat. Clintonnak ez a tervezete „irányított verseny” fantázianévre hallgat Mit is jelent ez, és vajon miért támogatják a nagy biztosítótársaságok? Az „irányított verseny” azt jelenti, hogy a nagy biztosítótársaságok tömörüléseket fognak létrehozni az egészségbiztosítókból, kórházakból, klinikákból, laboratóriumokból és más hasonló intézményekből. Ezután különböző alkuszszervezetek jönnek majd létre, hogy megállapítsák, ezek közül a tömörülések közül melyekkel érdemes együttműködni. Ettől azt az eredményt várják, hogy bevezet bizonyos piaci viszonyokat. Azonban ha túl kicsi ezeknek a tömörüléseknek a száma, és csak korlátozottan kényszerülnek versenyezni egymással, akkor nagyrészt ők fogják megszervezni az egészségügyet. [Ez a rendezési terv automatikusan kiszorítja a kis biztosítótársaságokat, ezért is nagy részükről az ellenállás.] Mivel a nagy biztosítótársaságok célja az üzletben a profitszerzés, nem pedig az emberek jóléte, kétségkívül a mikrogazdaság szabályai szerint fogják működtetni az egészségügyet, és megpróbálják a legalacsonyabb szintre leszorítani. Nem fognak foglalkozni betegségmegelőzéssel és közegészségügyi intézkedésekkel, mivel ez nem az ő gondjuk. Ezeknek a szervezeteknek a hatékonysága hihetetlenül alacsony lesz; hatalmas haszonnal, reklámköltséggel, magas vállalati fizetésekkel és más vállalati juttatásokkal fognak dolgozni, és kiterjedt bürokráciát fognak fenntartani, amely részletekbe menően meghatározza majd, hogy az orvosok és a nővérek mit tegyenek, és mit ne tegyenek. És mindezt mi fogjuk megfizetni.

Van itt egy másik szempont is, amely említést érdemel. A kanadai stílusú, kormányzatilag biztosított rendszerben a költségeket ugyanúgy osztják el, ahogyan az adókat. Ha az adórendszer progresszív – vagyis ha a gazdagok jövedelmük nagyobb hányadát fizetik be adó formájában [ami az összes többi ipari társadalom szerint az egyetlen etikus megközelítés] –, akkor a magasabb jövedelműek magasabb térítési díjat fizetnek az egészségügyi rendszerbe is. De a Clinton-program, csakúgy, mint a többi hasonló terv, radikálisan regresszív. Ezek szerint egy takarító és egy vállalatigazgató ugyanannyit fizet. Ez olyan, mintha mindketten ugyanannyit adóznának, amire pedig nincs példa egyetlen civilizált társadalomban sem. Valójában még ennél is rosszabb a helyzet, mert a takarító valószínűleg többet fog fizetni. Ő ugyanis feltehetően szegény környéken lakik, az igazgató pedig egy gazdag külvárosban vagy egy belvárosi felhőkarcolóban, ami annyit jelent, hogy más-más kockázati csoportba tartoznak. Mivel a takarító csoportjában sokkal több a szegény, és így magasabb kockázati tényezőkkel jellemezhető ember, a biztosítótársaság majd magasabb százalékot követel tőle, mint a vállalati vezetőtől, akinek a csoportjában csupa jómódú, alacsony egészségügyi kockázattal bíró személyt találni. A Harris piackutató cég felmérései szerint az amerikaiak túlnyomó többsége a kanadai mintájú egészségügyi rendszert részesítené előnyben. Ez eléggé meglepő, tekintve, hogy a média milyen kevés figyelmet szentel az egyéni befizetésen alapuló rendszernek. Ebben a témában az általam ismert legjobb munka Vicente Navarro nevéhez fűződik. Navarro professzor észrevette, hogy amióta csak közvélemény-kutatásokat végeznek a témában, és ez több mint negyven éve van így, mindig igen nagy volt a kanadai típusú rendszer támogatottsága. Az 1940-es években Truman is megpróbált elindítani egy hasonló programot, amely felhozhatta volna az Egyesült Államok egészségügyi rendszerét az iparosodott világ szintjére. Ez azonban példátlan erejű ellenállásba ütközött a nagyvállalati szektor részéről, olyanfajta hisztérikus kitörésekkel fűszerezve, hogy bolsevizálódik a társadalmunk, és így tovább. Ahányszor csak a kérdés felmerült, a nagyvállalatok hasonló hevességgel reagáltak. Ronald Reagan például azokkal az AMA által megírt, sötét tónusú beszédekkel alapozta meg politikai karrierjét a hatvanas évek végén, amelyekben azt ecsetelte, hogy amennyiben a Medicare programot elindító törvényeket elfogadják, egy-két évtized elteltével úgy kell majd elmesélnünk a gyerekeinknek és az unokáinknak, hogy milyen is volt régen az a bizonyos „szabadság” nevű dolog. Steffie Woolhandler és David Himmelstein [mindketten a Harvard Medical School munkatársai] más közvélemény-kutatások eredményeit is idézik. Amikor a kanadaiakat arról kérdezték, hogy átvennék-e az Egyesült Államok rendszerét, csupán 5 százalékuk mondott igent Mára már az üzleti világ nagy része is ellene van. Egyszerűen nem elég hatékony, túl bürokratikus és túl költséges számukra is. A gépkocsiipar úgy becsülte néhány éve, hogy autónként 500 dollár többletköltséget jelent nekik az Egyesült Államok egészségügyi rendszerének alacsonyabb hatásfoka összehasonlítva a kanadai termelési költségekkel. Ha valami elkezdi csípni az üzleti körök szemét, abból hamarosan közügy lesz. A közvélemény régóta gyökeres változtatásokat szeretett volna, de az átlagemberek véleménye nem sokat számít. Legutóbb az Economist, a vezető londoni gazdasági lap fogalmazta meg ezt igen érzékletesen.

A lap újságíróját kissé felzaklatta a tény, hogy Lengyelországban bevezették a demokratikus választásokon alapuló politikai rendszert. Valamennyi kelet-európai ország lakosságát tönkretették a torkukon lenyomott gazdasági változások. [Ezeket a változásokat arrafelé „reformok”-nak nevezik, mert így, úgymond, jobban cseng majd a fülüknek.] A legutóbbi választásokon a lengyelek „reform”-ellenes kormányt választottak. Az Economist rámutatott, hogy „mindez azért mégsem olyan nagy baj, mert az államigazgatás el van szigetelve a politikától”. Az ő meglátásuk szerint ez jó hír. Nos, az államigazgatás az Egyesült Államokban is el van szigetelve a politikától. Az embereknek lehet véleményük, még szavazhatnak is, ha jólesik nekik. Az államigazgatás azonban tovább járja a maga útját, amelyet más erők jelölnek ki számára. Amit a közvélemény akar, azt „politikailag irreális”-nak szokás nevezni. Magyarra fordítva ez annyit tesz, hogy a hatalom és kiváltságok birtokosai ellene vannak. Az egészségügyi rendszer „reformja” azért vált időszerűvé, mert a nagyvállalati szféra változást akar, mivel a jelenlegi rendszer sérti az érdekeit. Vicente Navarro úgy fogalmaz, hogy egy általános érvényű és átfogó egészségügyi program „közvetlenül a munkásosztály erejével, politikai és gazdasági eszközeivel áll kapcsolatban”. Ez minden bizonnyal így van Kanadában és Európában. A kanadai rendszer a hatvanas évek közepéig erősen hasonlított a miénkhez. Először csak Saskatchewan tartományban változtatták meg, ahol az NDP volt hatalmon. Az NDP-nek sikerült megvalósítania egy tartományi társadalombiztosítási programot, miközben kiszorították a biztosítótársaságokat az egészségügyből. A rendszer nagyon sikeresnek bizonyult. Színvonalas egészségügyi ellátást biztosított, csökkentette a költségeket és a költségelosztás szempontjából progresszív volt. A munkások nyomására más tartományok is átvették, gyakran éppen az NDP segítségével. Viszonylag hamar állami szinten is bevezették egész Kanadában. A folyamat Európában is hasonlóképpen játszódott le. A munkavállalók szervezetei jelentik a legfőbb [ha nem is az egyedüli] lehetőséget arra, hogy az igen korlátozott hatalommal és forrásokkal rendelkezők összetömörüljenek, és politikai érdekeket fejezhessenek ki. Ez az egyik oka annak, hogy miért utálják annyira a szakszervezeteket az üzleti és az általános értelemben vett elitek. Egyszerűen túlságosan demokratikus jellegűek számukra. Tehát Navarrónak valószínűleg igaza van. A munkavállalók ereje és szervezettsége, illetve arra való képességük, hogy részt vegyenek a közügyek alakításában, kétségkívül – s talán döntő módon – összefügg az ilyesfajta szociális programok megvalósulásával. Talán fel lehet ismerni valami párhuzamot abban a kaliforniai mozgalomban, melynek célja, hogy szavazást kezdeményezzenek az egyéni befizetésen alapuló egészségügyi rendszerről. A helyzet egy kicsit különbözik az Egyesült Államokban attól, amit Navarro leírt, mivel az üzleti szféra itt még mindig rendkívül nagy befolyással rendelkezik annak eldöntésében, hogy milyen rendszer fog kifejlődni. Hacsak nem lesznek lényegi változások az Egyesült Államokban – azaz, ha a nyilvánosság nyomása nem lesz elég nagy, és a különböző szervezetek, ideértve a munkavállalói képviseleteket is, nem tesznek jóval többet annál, mint amit ez idáig tettek –, akkor a végeredményt továbbra is csak az üzleti érdekek fogják meghatározni.

A média sokkal több figyelmet szentel az AIDS-nek, mint a mellráknak, pedig ebben az évtizedben félmillió nő fog ebbe a betegségbe belehalni az Egyesült Államokban. Számos férfit pedig a prosztatarák fog elvinni. Ezeket a kérdéseket fontolóra veszi a politika? Hát, szavazni nem szavaznak róluk, de ha arra céloz, hogy van-e a politikának felelőssége ezekben a kérdésekben, természetesen igen a válasz, A rák áldozatainak számához hozzáadhatja azokét a gyermekekét is, akik a szélsőségesen rossz csecsemő- és gyermekkori életkörülményeik miatt fognak súlyosan megbetegedni vagy meghalni. Vegyük például a nem megfelelő táplálkozást, amely jelentősen képes megrövidíteni az életet. Ha a halálozási statisztikát nézzük, az túltesz minden ön által említett adaton. Nem hiszem, hogy az egészségügyben dolgozók jelentős hányada megkérdőjelezné azt a következtetést, hogy az általános egészségi szint és az életminőség javításához, a halálozási arány csökkentéséhez a leghatékonyabban olyan egyszerű közegészségügyi intézkedésekkel lehetne hozzájárulni, mint a megfelelő táplálkozás, a kiszámítható, egészséges életkörülmények, a tiszta ivóvíz, a hatékony szennyvízelvezetés és az ehhez hasonlók biztosítása. Az ember azt gondolná, hogy egy ilyen gazdag országban ilyen kérdéseknek fel sem szabadna merülniük, de mégis felmerülnek, és a népesség jó részét érintik. A brit Lancet – a világ legtekintélyesebb orvosi lapja – rámutatott, hogy New York Cityben a gyerekek negyven százaléka a létminimum alatt él. Szenvednek a rossz táplálkozástól és egyéb nyomorúságos körülményektől, melyek együttes következménye a magas halálozási arány, illetve az, hogy ha meg is érik a felnőttkort, egész életükben súlyos egészségi problémákkal küszködnek majd. A New England Journal of Medicine néhány éve kimutatta, hogy a Harlemben élő fekete férfiak halálozási aránya ugyanakkora, mint a bangladesieké. Ennek fő oka pedig az alapvető egészségügyi és szociális feltételek nagymértékű romlása. A mellrákos és prosztatarákos megbetegedések számának növekedését sokan a környezetszennyezéssel, a rossz táplálkozási szokásokkal, illetve az adalékanyagok és tartósítószerek tömeges alkalmazásával hozzák összefüggésbe. Mi erről a véleménye? Minden bizonnyal ezek is szerepet játszanak, de hogy milyen mértékben, azt nem tudom megítélni. Foglalkoztatja önt egyáltalán a természetes vagy biotáplálékért folytatott mozgalom ? Természetesen. Úgy gondolom, fontos lenne táplálékunk minőségével foglalkozni. Szerintem ez az általános népegészségügy kérdéséhez tartozik, ugyanúgy, mint mondjuk a jó minőségű ivóvíz, a megfelelő színvonalú hulladékkezelés, vagy pedig annak biztosítása, hogy mindenkinek elegendő élelem jusson, és így tovább. Mindezek a dolgok nagyjából ugyanahhoz a témakörhöz tartoznak. Semmi közük az egészségügyi ellátáshoz, inkább az alapvető életfeltételek közé tartoznak. Ezek az általános közegészségügyi témák, melyeknek természetesen az is része, hogy olyan élelmiszereket fogyasszunk, amelyek nem tartalmaznak mérgeket, nagyban meghatározzák az életminőséget és a halandóság mértékét.

Bűn és büntetés

Az elmúlt néhány évben a helyi televíziós csatornák hírműsorai tendenciózusan a bűnözésre, az erőszakra, az emberrablásokra koncentráltak. Mostanra mindez kezd hasonló súlyt kapni a nemzeti csatornahálózatok hírműsoraiban is. Ez igaz, de ez csak felszíni jelenség. Vajon miért nő az érdeklődés az erőszakos cselekmények iránt? Van ennek valami köze ahhoz, hogy jelentősen csökkent a lakosság nagy többségének a jövedelme, illetve egyre kevesebb lehetőségük van építő jellegű munkát végezni? Amíg az ember nem teszi fel a kérdést, hogy miért növekszik a társadalmi széthullás mértéke, és hogy miért jutnak a vagyonosok és a kiváltságos szektorok egyre több forráshoz, melyeket a társadalom többi rétegétől vonnak el, addig nem érthetjük meg, hogy miért növekszik a bűnözés mértéke, és hogyan lehetne kezelni a helyzetet. Az elmúlt húsz-harminc év során jelentősen megnőttek a társadalmi egyenlőtlenségek. Ez a tendencia Reagan elnökségének ideje alatt gyorsult fel. A társadalom lát-hatóan egy harmadik világot idéző modell felé mozdult el. Az eredmény az emelkedő bűnözési ráta és a széthullás egyéb jelei. A legtöbb bűncselekményt szegények követik el szegények ellen, de a jelenség lassan átterjed a kiváltságosabb rétegekre is. Az emberek félnek – és erre minden okuk megvan, mert a társadalom egyre veszélyesebbé válik. A probléma konstruktív megközelítéséhez arra lenne szükség, hogy a kiváltó okokkal foglalkozzunk, de ez nem kerül napirendre, mert olyan szociálpolitikát kell folytatnunk, amelynek célja, hogy a jóléti államot a gazdagok számára erősítse meg. Az egyetlen megoldás, amelyhez a kormányzat folyamodhat ebben a helyzetben az, hogy a bűnözéstől való félelmet még táplálja is növekvő szigorúságával, az állampolgári szabadságjogok megtámadásával és azzal, hogy a szegényeket főként erővel fékezi meg. Bizonyára tudja, mit jelent a „smash and grab”? Amikor az ember az autójával megáll a pirosnál, valaki odamegy hozzá, betöri a kocsija ablakát, és kirántja a kézitáskáját vagy a pénztárcáját Ugyanez megy Boston környékén is. De vannak újabb módszerek is, ilyen például az „irgalmas szamaritánus” rablás. Úgy tesznek, mintha defektet kaptak volna, és amikor valaki megáll segíteni, rávetik magukat, elveszik a kocsiját, és ha szerencsés az illető, megússza egy veréssel, de lehet, hogy meg is ölik. Az okok között szerepel az elmúlt huszonöt év növekvő társadalmi polarizációja, és hogy a népesség egyre szélesebb rétegei sodródnak a perifériára. Miután feleslegessé váltak a jóléti [azaz a profit-] termelés számára, és mivel az alapideológia szerint az emberi jogok annak függvényében járnak, hogy ki mit tud a piaci rendszerben összekaparni magának, így ezeknek a rétegeknek nem nagyon van emberi értékük. A lakosság egyre szélesebb rétegeinek sem szervezett társadalmi formák, sem pedig hatékony, konstruktív reagálási, védekezési módok nem állnak rendelkezésére, ezért az éppen elérhető lehetőségeket ragadják meg, amelyek igen gyakran erőszakosak. A tömegkultúra is nagyrészt ezeket a lehetőségeket támogatja.

Az ember sok mindent megtudhat egy társadalomról, ha megvizsgálja az igazságszolgáltatási rendszerét. Mondana valamit Clinton törvényjavaslatáról, amely százezerrel több rendőr foglalkoztatását tenné lehetővé, újonckiképző táborokat hozna létre, több pénzt költene börtönökre, bevonna körülbelül ötven új bűncselekményt a halálbüntetéssel sújthatók kategóriájába és a bandákhoz való tartozást szövetségi hatáskörbe tartozó bűncselekménynek nyilvánítaná, ami külön érdekes, annak fényében, amit az Alkotmány a gyülekezési szabadságról ír. A szélsőjobb lelkesen üdvözölte a tervezetet, mint minden idők legjobb bűnözés elleni törvényjavaslatát. Az biztos, hogy ez az emberi történelem legszokatlanabb ilyen jellegű javaslata. Nagymértékben, azaz ötös vagy hatos szorzóval, növelte az elnyomásra fordított szövetségi kiadásokat. Nem sok konstruktív vonása van. Több a börtön, több a rendőr, szigorúbbak az ítéletek, több a halálos ítélet, több magatartásforma számít bűncselekménynek, az embernek három lehetősége van, aztán annyi. Nehéz megmondani, hogy mennyi nyomást, a szociális helyzet milyen mérvű hanyatlását és romlását fogják eltűrni az emberek. Az egyik taktika az, hogy városi nyomornegyedekbe kényszerítik őket, amelyek valójában koncentrációs táborok, és hagyják, hogy egymásnak essenek. De az emberek így is megtalálják a módját, hogy kitörjenek, ami már sérti a vagyonosok és kiváltságosok érdekeit. Így ki kell építeni a börtönrendszert, ami szintén érvágást jelent a gazdaságnak. Természetes, hogy Clinton ezt a törvényjavaslatot tette meg a legfőbb szociális kezdeményezésnek, nemcsak azért, mert mocskos politikai célokat, nevezetesen hisztériakeltést szolgált, hanem azért is, mert jól tükrözi az úgynevezett Új Demokratáknak, azaz a Demokrata Párt üzleti beállítottságú csoportjának, amelyhez Clinton is tartozik, jellemző álláspontját. Mi a véleménye a halálbüntetésről? Bűnnek tartom. Ezzel kapcsolatban az Amnesty Internationallel és tulajdonképpen a világ legnagyobb részével vagyok egy véleményen. Az államnak nem szabadna hogy joga legyen elvenni emberek életét. Rádióhallgató: Származik valami haszna ennek az országnak a drogkereskedelem támogatásából? A helyzet meglehetősen bonyolult, nem akarom pár szóval elintézni. Egyrészt a marihuánát és a kokaint nem lehet egy napon említeni. A marihuána használatának nincsenek végzetes hatásai, ellentétben a kokainnal. Lehet arról vitatkozni, hogy jó-e a marihuána, vagy sem, de hatvanmillió fogyasztója közül nem hiszem, hogy bárki is meghalt volna túladagolásban. A marihuána kriminalizálásának más okai vannak, nem a drogfogyasztás veszélyei miatt érzett aggodalom. Másrészt viszont a kemény drogok, melyekhez részben az vezeti el az embereket, hogy a lágy drogokat ugyanolyan szigorral tiltják, nagyon veszélyesek – bár meg sem közelítik mondjuk a dohányzás és az alkoholfogyasztás ártalmait, ha az össztársadalmi hatásaikat hasonlítjuk össze. Az amerikai társadalom bizonyos rétegei hasznot húznak a kemény drogok kereskedelméből. Ilyenek például a nagy nemzetközi bankok, amelyek a pénzmosást végzik, vagy azok a nagyvállalatok, amelyek a kemény drogok ipari előállításához szállítják a vegyi anyagokat. Másrészről viszont a belvárosokban élőket tönkreteszik ezek a szerek. Különböző érdekek ütköznek.

A fegyvertartás korlátozása

A szabad fegyvertartás jogának védelmezői általában a második alkotmánymódosítást idézik. Ön szerint a szöveg megengedi a minden megkötéstől mentes, korlátlan fegyverbirtoklást? Nyilvánvaló, hogy ha szöveg szerint értelmezzük, az alkotmánymódosítás nem engedi meg, hogy az emberek fegyvert tartsanak. A törvényeket, alkotmány-módosításokat és az alkotmányos jogokat azonban sosem szó szerint értelmezik. A törvények azt engedik meg, amit az idők szelének megfelelően éppen beléjük magyaráznak. A fegyvertartás körüli vita mélyén fontos kérdések rejlenek. Az országban kialakult egy közhangulat, hogy folyamatosan támadás fenyeget minket. Szerintem sokan rosszul határozzák meg a támadás forrását, de az biztos, hogy fenyegetve érzik magukat. A kormány az egyetlen olyan hatalmi struktúra, melyet a lakosság legalább részben számon kérhet, ezért természetesen az üzleti körök azt akarják elérni, hogy őt tekintsék ellenségnek, és ne a vállalati rendszert, amelyet abszolúte nem lehet felelősségre vonni. Az évtizedek óta tartó erőteljes propaganda után az emberek most úgy érzik, hogy a kormány valamiféle ellenség, amelytől meg kell magukat védeniük. Nem arról van sző, hogy ennek az érzésnek ne lenne alapja. A kormányzat tekintélyelvű, és egységesen ellenséges az emberekkel szemben. De a társadalmi nyomás képes befolyásolni, méghozzá jelentős mértékben. Sokan, akik a fegyvertartást támogatják, a lelkük mélyén a kormánytól félnek. De ez esztelen reagálás a problémára. Nem erősíti fel a média az embereknek azt a képzetét, hogy valamiféle támadás célpontjai lehetnek? Ha mélyebben megvizsgáljuk a kérdést, a média igenis felerősíti azt az érzést, hogy a kormány az ellenség, s emellett hallgat a valódi hatalom kilétéről a társadalomban: a gazdaságról és a társadalmi lét nagy hányadát ellenőrzésük alatt tartó totalitárius intézményekről, a mára nemzetközivé duzzadt nagyvállalatokról. Valójában a nagyvállalatok teremtik meg azokat a feltételeket, amelyek között a kormányok működnek, és ők ellenőrzik nagyrészt a kormányok tevékenységét. A médiák által mutatott kép nem változik, napról napra ugyanaz. Így az emberek egyszerűen nincsenek tudatában, hogy miféle hatalmi rend is az, amelytől szenvednek. Végül bekövetkezik az, ami az eredeti szándék is volt: minden haragjukat a kormány ellen fordítják. Az embereknek sokféle motivációja lehet, hogy ellene szegüljenek a fegyvertartás korlátozásának, de bizonyosan van a népességnek egy olyan része, amely úgy érzi, hogy a nagy halak fenyegetik – a Szövetségi Takarékbanktól a Külkapcsolatok Tanácsáig, a kormánytól a ki tudja miig, így hát a fegyverektől remélik, hogy meg tudják magukat védeni. Rádióhallgató: Nekem inkább úgy tűnik, hogy a fegyvertartás korlátozásának kérdésében az Egyesült Államok egyre jobban kezd egy harmadik világbeli országra hasonlítani, és ennek a folyamatnak mindenképpen gátat kellene vetni. Ha körülnézünk, rengeteg olyan harmadik világbeli országot látunk, ahol ha az embereknek volna fegyverük, bizony más kormányuk lenne, s nem olyan, amilyen van nekik. Szerintem az emberek egy kissé rövidlátóak, mikor a fegyvertartás korlátozása mellett teszik le a voksukat, miközben azt is látják, hogy a kormányuk nem éppen jóindulatú.

Az ön megjegyzése pontosan illusztrálja azt, amit az egyik legnagyobb közkeletű tévedésnek tartok. A kormány természetesen messze van attól, hogy jóindulatú legyen – ez igaz. De legalább részlegesen számon kérhető, így aztán olyan mértékben válhat jóindulatúvá, amennyire csak mi akarjuk. Ami viszont tényleg nem jóindulatú [sőt, nagyon is fenyegető ránk nézve], azt egyáltalán nem említette – ez pedig az üzleti hatalom, mely napjainkra igen nagy mértékben koncentrálódott és jórészt nemzetek felettivé vált. Ettől a hatalomtól valóban nagyon távol áll a jó szándék, ráadásul teljes mértékben számon kérhetetlen. Egy olyan totalitárius rendszerről van szó, mely óriási hatással van az életünkre, és egyben ez a legfőbb oka annak, hogy a kormány nem jóindulatú. De hogy erre a fegyverek lennének a megfelelő válasz – nos, ez nagyon furcsa gondolat. Mindenekelőtt Amerika nem egy gyenge, harmadik világbeli ország. Ha az emberek a pisztolyuk után nyúlnak, a kormány tankokkal áll elő. Ha az emberek tankokat szereznek, a kormány atomfegyvereket. Ezeket a kérdéseket nem lehet erőszak útján megoldani, még ha azt is gondoljuk, hogy ez morálisan igazolható lenne. Attól nem lesz az ország élhetőbb, ha a polgárok fegyverrel hadonásznak. Csak még brutálisabb, könyörtelenebb és erkölcsrombolóbb állapotok alakulnának ki. Tehát bár fel lehet ismerni a szabad fegyvertartást támogatóknál bizonyos motivációkat, úgy gondolom, hogy mindez az esetükben inkább egy sajnálatosan téves félreértésen alapul.

Hogyan süllyedünk a harmadik világ szintjére?

A Census Bureau friss felmérése szerint ötven százalékkal nőtt a dolgozó szegények, vagyis az olyan emberek száma, akiknek ugyan van munkájuk, de mégis a létminimum alatt élnek. Ez is része annak a folyamatnak, amelynek során a társadalom a harmadik világ színvonalára süllyed. Nemcsak munkanélküliségről van szó tehát, hanem a fizetések csökkenéséről is. A reáljövedelmek a hatvanas évek vége óta esnek, 1987 óta pedig ez a diplomásokra is érvényes, ami szembeötlő elmozdulás. Látszólag elindult némi fellendülés, és ez részben igaz is. De ennek mértéke mintegy a fele a háború utáni recessziókat követő fellendüléseknek [átéltünk már belőlük vagy féltucatot], az új munkahelyek létesítésének üteme pedig alig egyharmada a korábbiaknak. Ráadásul – az eddigi fellendülési időszakoktól eltérően – ezek a munkák rosszul fizetnek, és túlnyomó részük időszakos. A „tudományos” megnevezése ennek így szól: „növekvő munkaerőpiaci rugalmasság”. A rugalmasság kifejezés valamilyen reformot sejtet – hogy feltételezünk valami jó dolgot. Valójában azonban itt azt jelenti: bizonytalanság. Azt jelenti, hogy este lefekszünk, és nem tudjuk, hogy másnap lesz-e még munkánk. Bármelyik közgazdász kapásból elmagyarázza neked, hogy milyen jó is ez a gazdaságnak – természetesen a profittermelés, és nem az emberek életminőségének szempontjából. Az alacsony jövedelmek maguk is fokozzák a munkahelyek bizonytalanságát. Emellett alacsony szinten tartják az inflációt, ami nagyon kedvez azoknak, akiknek van pénzük – például a kötvények tulajdonosainak. A vállalati profit ugrásszerűen nő, a lakosság nagy része azonban kritikus helyzetbe kerül. A kritikus körülmények pedig, ha nincs kilátás pozitív változásokra vagy építő jellegű társadalmi részvételre, erőszakot szülnek. Érdekes, hogy ezt mondja. A legtöbb tömeggyilkosságot munkahelyeken követik el. Azokra a különböző gyilkosságokra gondolok, amelyek a postahivatalokban és gyorséttermekben történtek, ahol a dolgozók ezért vagy azért elégedetlenkedtek, vagy kirúgták őket Nemcsak a reálbérek stagnálnak vagy estek vissza, de a munkakörülmények is sokkal rosszabbak lettek. Ennek belátásához elég, ha csak a munkaórák alakulását megnézzük. Julie Schor, egy harvardi közgazdász pár éve írt egy könyvet a témában, Az agyonhajszolt amerikai [The Overworked American] címmel. Ha jól emlékszem a számadatokra, úgy 1990 körül a munkavállalóknak évente mintegy hat héttel kellett többet dolgozniuk, hogy megmaradjanak az 1970-es reáljövedelem-szinten. A munkaórák növekedésével párhuzamosan romlottak a munkakörülmények, nőtt a bizonytalanság, a szakszervezetek hanyatlása miatt pedig egyre kevesebb lehetőség adódik, hogy a dolgozók érdekvédelmet gyakorolhassanak. A reagani években még azokat a minimális kormányzati programokat is megnyirbálták, melyek a munkásokat védték a munkahelyi balesetekkel szemben, csak hogy maximalizálni lehessen a profitot. A konstruktív társadalmi tevékenység hiánya, mint amilyen például a szakszervezeti tevékenység, ami elvezetheti a feszültségeket, miközben reményt adhat az ügyek civilizált megoldására, ilyen esetekben erőszakhoz vezethet.

A munkavállalók

A harvardi professzor, Elaine Bernard és Tony Mazzocchi szakszervezeti vezető egy ideje arról beszélnek, hogy létre kéne hozni egy olyan új pártot, melynek tömegbázisát a munkavállalók adnák. Mi a véleménye erről? Úgy vélem, hogy ez egy fontos kezdeményezés. Az Egyesült Államok egyre jobban depolitizálódik, és egyre pesszimistább lesz. A lakosság több mint a felének az a véleménye, hogy mindkét jelenlegi politikai pártot fel kéne oszlatni. Valós szükség mutatkozik egy szervezetre, amely képviselhetné a társadalom alakításából és a politikai folyamatból kihullott többség problémáit. A szakszervezetek gyakran léptek fel számottevő erőként, tulajdonképpen a legfőbb társadalmi erőként a demokratizálásért és a fejlődésért. Másrészt, ha valamilyen, a munkavállalók bázisán álló párton keresztül nem kötődnek a politikai rendszerhez, a cselekvési lehetőségeik igen korlátozottak. Vegyük például az egészségügyet. Az Egyesült Államok erős szakszervezetei képesek voltak meglehetősen indokolt egészségügyi támogatásokat kicsikarni a maguk számára, Mivel azonban a politikai rendszertől függetlenül működtek, általában meg sem próbálták a lakosság egésze számára kiharcolni ezeket a feltételeket. Vessük össze ezt a kanadai példával, ahol a szakszervezetek munkavállalókat tömörítő pártokhoz kötődnek, és így képesek voltak a mindenkire kiterjedő egészségügyi ellátás bevezetésére. Ez az eset jól szemlélteti azt, hogy mit képes elérni egy politikailag céltudatos, össznépi mozgalom, mint amilyen a munkavállalóké. Ma már nem abban a világban élünk, ahol az ipari munkásság adhatná a dolgozók többségét vagy akár a magját. De a kérdések ugyanazok ma is. Azt hiszem, Bernardék és Mazzocchiék jó nyomon járnak, ha ilyen összefüggésekben gondolkodnak. Tegnap volt május elseje. Mi ennek az ünnepnek a történeti jelentősége? Ez a munka ünnepe, amelyet a munkásosztály már több mint száz éve ünnepel szerte a világon. Eredetileg azért vezették be, hogy kifejezzék szolidaritásukat az amerikai munkásokkal, akik az 1880-as években különösen sokat szenvedtek, amikor megpróbálták kivívni a nyolcórás munkanapot. Az Egyesült Államok egyike azoknak az országoknak, melyekben a szolidaritás eme napjáról alig tudnak. Ma reggel a Boston Globe valamelyik eldugott oldalán ezt olvastam; „Május elsejei ünnepségek Bostonban.” Nagyon meglepődtem, mivel nem hiszem, hogy valaha is találkoztam volna hasonlóval itt az Egyesült Államokban. Kiderült, hogy valóban hagyományos május elsejéről volt szó, azonban frissen bevándorolt latin-amerikai és kínai munkások szervezték. Drámai példája ez annak, hogy az üzleti körök milyen hatékony ideológiai kontrollt gyakorolnak mifelénk, hogy mennyire hatékonyan fosztja meg a propaganda és a dogmatizmus az embereket saját jogaik és történelmük ismeretétől. Szegény latin-amerikai és kínai munkásokra van szükség, hogy megünnepelhessük az amerikai munkássággal való nemzetközi szolidaritás napját.

A New York Times-beli rovatában Anthony Lewis a következőket írja: „Szomorú látni, hogy szakszervezeteink egyre jobban emlékeztetnek a brit szakszervezetekre… a múltba tekintőek, felvilágosulatlanok … Jól bizonyítja ezt az a durva, fenyegetésre épülő taktika, mellyel a szakszervezetek elérték, hogy a Kongresszus demokrata képviselői a NAFTA ellen szavazzanak.” Ez az idézet viszont világosan tükrözi Lewis valódi álláspontját. Amit ő „kegyetlen és fenyegető taktikának” nevez, tulajdonképpen a munkások kísérletei voltak, hogy elérjék, képviselőik képviseljék az érdekeiket, Az elit mércéjével mérve ez támadás a demokrácia ellen, mert a politikát a gazdagok és hatalmasok dolga irányítani. A vállalati lobbi nagyságrendekkel múlta felül a munkások lobbiját, de mégsem lehet őket egy lapon említeni. Ők nem tartottak nyers erődemonstrációkat, így senki nem tartotta durvának és antidemokratikusnak őket. Vagy írt Lewis leleplező cikket a NAFTA mellett folytatott vállalati lobbi ellen is? Nem tudok róla. Én sem. A hisztéria a szavazás előtti napon hágott a tetőfokára. A New York Times szerkesztői vezércikke pont ugyanazt a gondolatsort követte, mint az idézetben Lewis, és egy keretes részben felsorolta a New York-i régiónak azt a körülbelül tucatnyi képviselőjét, akik a NAFTA ellen foglaltak állást. A cikk felsorolta a támogatásokat, amelyeket ezek a képviselők a munkásoktól kaptak, és azt hangoztatta, hogy ez baljós kérdéseket vet fel a munkások politikai befolyását illetően, illetve megkérdőjelezi az őket támogató politikusok becsületességét és így tovább. Ahogy az érintett politikusok közül jó néhányan később megjegyezték, a Timesban nem volt olyan keretes írás, amely a NAFTA mellett álló képviselőknek, illetve más politikusoknak juttatott nagyvállalati támogatásokat szedte volna listába, S tegyük hozzá, olyan lista sem volt, melyben a New York Times hirdetőinek a neveit olvashattuk volna, a NAFTA-hoz való viszonyukkal összefüggésben, A szavazás napjának közeledtével megdöbbentő volt látni a hisztéria fokozódását ezekben a kivételezett szektorokban, mint a Times, a maga kommentárjaival és szerkesztőségi cikkeivel. Még azt is megengedték maguknak, hogy az „osztályellentét” megfogalmazást használják. Sosem láttam a Times-ban ilyesmit azelőtt. Általában tilos beismerni, hogy az Egyesült Államokban egyáltalán léteznének osztályok közötti határvonalak. Ez azonban nagyon komoly ügy volt, és minden korlát leomlott. A végeredmény nagyon elgondolkodtató. Egy friss közvélemény-kutatás szerint a megkérdezettek mintegy hetven százaléka arról számolt be, hogy ellenzi a munkásmozgalom NAFTA-ellenes akcióit, de az derült ki, hogy gyakorlatilag mindenben egyezett az álláspontjuk a munkásokéval. Akkor miért ellenezték? Azt hiszem, a válasz egyszerű- A média alig számolt be arról, hogy a munkások valójában mit mondtak, viszont lezajlott egy hisztériakeltő hadjárat a feltételezett taktikájukkal szemben.

A CIA

Mit gondol a CIA szerepéről egy demokratikus társadalomban? Nem zárja ki egymást a két dolog? Elképzelhető olyan demokratikus társadalom, melyben egy szervezet hírszerzői tevékenységet végez – azaz információkat gyújt. Ez azonban csak a töredéke annak, amit a CIA csinál. A szervezet főcélja, hogy titkos és igen gyakran törvényellenes tevékenységet végezzen a végrehajtó hatalom számára, mely a maga részéről azért akarja titokban tartani ezt a tevékenységet, mert tudja, hogy a nyilvánosság nem fogadná el. A szervezet tehát még amerikai viszonylatban is nagyon antidemokratikus. A CIA által folytatott tevékenység egész egyszerűen a demokrácia aláásására tett erőfeszítések együttese, ahogy azt Chilében is láthattuk a hatvanas években, egészen a hetvenes évek elejéig. És ez távolról sem az egyedüli példa. Mellesleg jegyzem meg, hogy jóllehet a legtöbben Nixonnak és Kissingernek a CIA-hoz fűződő kapcsolatára fókuszálnak, Kennedy és Johnson is nagyon hasonló politikát folytattak ezen a téren. A CIA az államigazgatás eszköze, vagy saját cselekvési tervvel rendelkezik? Nehéz biztosra menni ebben a kérdésben, de az én véleményem szerint a CIA igenis a végrehajtó hatalom irányítása alatt áll. Nagyon sok ügy aktáit részletekbe menően tanulmányoztam, és igen ritkán fordult elő, hogy a CIA bizonyíthatóan a saját szakállára tette volna, amit tett. Persze gyakran tűnhet úgy, mintha a CIA a maga ura lenne, de ez csak azért van, mert a hatalom szeretné megőrizni a lehetőséget, hogy kibújhasson a felelősségre vonás alól, A végrehajtó hatalomnak nem érdeke, hogy különböző dokumentumok heverjenek szerteszét olyasmikkel, hogy mondjuk: „Ezennel utasítalak, hogy gyilkold meg Lumumbát!”, vagy: „Döntsd meg a brazil kormányt!”, vagy: „Végeztesd ki Castrót!” A végrehajtó hatalom tehát szeretne árnyékban maradni, ez pedig azt jelenti, hogy adnak ugyan utasításokat a CIA-nak erre-arra vonatkozóan, de ennek sosincs írásos nyoma. Mikor a sztori előbb-utóbb napvilágra kerül, úgy tűnik, mintha a CIA a saját szakállára dolgozott volna. De ha alaposabban utánanézünk, kiderül, hogy ez szinte sohasem történik meg.

A média

Ejtsünk néhány szót a média és a demokrácia viszonyáról. Ön szerint milyenek egy demokratikus társadalom kommunikációs igényei? Ebben egyet kell értsek Adam Smithszel: jó lenne azt látni, hogy ezen a téren az egyenlőség felé haladunk. És nemcsak az esélyek egyenlőségére gondolok, hanem valódi egyenlőségre, arra a képességre és egyben lehetőségre, hogy egy ember életének minden szakaszában hozzáférhessen a megfelelő információkhoz, és ennek alapján hozhasson döntéseket. A demokratikus kommunikációs rendszer tehát széles körű állampolgári részvételt feltételez, és ugyanúgy tükrözi a közérdeket, mint a valódi értékeket: az igazságot, a teljességet, az emberi tisztességet vagy a tudomány felfedezéseit. Bob McChesney új könyvében, a Telecommunications, Mass Media and Democracy-ban [Tömegkommunikációs eszközök és demokrácia] részletesen ismerteti azokat a vitákat, amelyek a rádió feletti ellenőrzés megszerzése körül folytak az Egyesült Államokban 1928 és 1953 között Hogyan zajlott ez a csata? Ez egy rendkívül érdekes téma, és Bob nagy szolgálatot tett azzal, hogy előhozta. Ma is aktuális, mivel éppen egy hasonló küzdelem kellős közepén vagyunk: az úgynevezett „információs szupersztráda” ellenőrzéséért vívott küzdelemre célzok. 1920-ban a rádió volt a nyomtatott sajtó megjelenése óta az első és legfontosabb tömegkommuni-kációs eszköz. Közismert, hogy a rádió igen behatárolt médium, mivel csak egy meghatározott sávszélességen adhat, De senkiben sem merült fel a kérdés, hogy esetleg nem a kormánynak kellene a sávkiosztást szabályoznia. A kérdés inkább az volt, hogy vajon milyen formában fogja a kormány ezt megtenni. Az egyik lehetőség, amit a kormány választhatott, az volt, hogy „közrádiót” hoz létre, nagyfokú össznépi részvétellel. E megközelítés révén a rádió annyira lett volna demokratikus, amennyire a társadalom az. A közrádió a Szovjetunióban totalitárius volt, de mondjuk Kanadában vagy Angliában bizonyos részleteiben demokratikus [amennyire ezek a társadalmak demokratikusak]. Ez a vita a világon mindenütt lezajlott – legalábbis a gazdagabb társadalmakban, ahol egyáltalán fennállt a választás lehetősége. És csaknem minden ország [vagy tényleg mindegyik – most nem jut eszembe egyetlen kivétel sem] a közrádiót választotta, míg az Egyesült Államok a magánrádiót. Ez persze nem jelentett százszázalékos privatizálást; kaphattak engedélyt kisebb – mondjuk egyetemi – rádióállomások is amelyek néhány háztömbnyire sugároznak. Gyakorlatilag azonban az Egyesült Államokban minden rádiófrekvenciát a privát hatalom kezére juttattak. Ez nem ment egy kisebbfajta háború nélkül, ahogy arra McChesney a könyvében rámutat. Bizonyos egyházi csoportok és munkásképviseletek úgy gondolták, hogy az Egyesült Államoknak is abba az irányba kellene tartania, amerre a világ többi része halad. Ezt a társadalmat azonban olyannyira az üzlet irányítja, hogy alulmaradtak. Mi több, ezzel az érintett üzleti körök még egy ideológiai természetű győzelmet is elkönyvelhettek, mondván, hogy a rádió magánosítása a demokráciát erősíti azzal, hogy piaci helyzetet teremt az emberek számára.

Íme a nyakatekert demokráciafelfogás: annyi a hatalmad, ahány dollár csörög a zsebedben, a lehetőségeid pedig arra korlátozódnak, amit a valódi hatalmi koncentrációk megszabnak. Ennek ellenére ezt a fajta rendezést széles körben, még liberális oldalról is elfogadták, mint valódi demokratikus megoldást. A harmincas évek közepére-végére tehát a játszma véget ért. Azután ezt a meccset újrajátszották – legalábbis a világ más részein – körülbelül egy évtizeddel később, amikor megjelent a televízió. Az Egyesült Államokban ekkor már nem volt semmiféle felfordulás; a televízió teljes kommercializálása, azaz kereskedelmi alapokra helyezése semmilyen ellenállásba nem ütközött, De megint csak az történt, hogy a világ legtöbb – talán minden – országában a televízió a közszférát erősítette. A hatvanas években azután a televíziókat és rádiókat a többi országban is részben piacra dobták; ugyanaz a koncentrálódó magántőke, amelyet az Egyesült Államokban is megtalálunk, elkezdte kiszorítani a rádió és a televízió közszolgálati funkcióit. Ez idő tájt viszont az Egyesült Államokban egyfajta nyitás volt észlelhető a közszolgálati rádiózás és televíziózás felé. Ennek az okait, már amennyire én tudom, soha nem vizsgálták, de úgy tűnik, hogy a magán tévé-és rádió-társaságoknak elegük lett abból, hogy meg kell felelniük a Szövetségi Telekommunikációs Felügyelet hivatalos követelményeinek, azaz programidejük bizonyos részét közszolgálati témáknak kell szentelniük. A CBS-nek, hogy egy példát említsünk, fenn kellett tartania egy nagy irodát rengeteg alkalmazottal, akiknek évről évre össze kellett hordaniuk egy csomó hazugságot arról, hogy hogyan is feleltek meg a törvényi feltételnek. Púp volt tehát a hátukon. Egyszer aztán, úgy tűnik, eldöntötték, hogy az egésztől megszabadulnak, és lehetővé teszik egy kicsi, alulpénzelt közszolgálati rendszer működését. Ezután joggal állíthatták, hogy nekik tovább már nem kell ilyen szolgáltatást vállalniuk. Így született meg tehát a közszolgálati rádió és televízió – amit mára szintén a nagyvállalatok pénzelnek. Egyre inkább erről van szó. A PBS-t; [Public Broadcasting Service] néha már csak „olaj”-tévé”-nek [„Petroleum BS”-nek] hívják. Ez csak egy újabb jele a nagyon is erős osztálytudattal bíró és folytonosan a maga öntudatos osztályharcát vívó üzleti rendszer érdekeinek és hatalmának. Ugyanezek a problémák merülnek fel az internettel és az új interaktív kommunikációs technológiákkal kapcsolatban. És ugyanazokkal a konfliktusokkal találjuk majd szemben magunkat. Ez éppen most zajlik. Nem tudom, hogy is remélhettük igazán, hogy bármi is másképp történjen. A kereskedelmi elvű rádiózásnak mindig meglesznek a maga céljai – és ezeket a célokat a tulajdonosok határozzák meg, Ahogy már az előbb is említettem, nincs szükségük döntéshozókra és aktív résztvevőkre; olyan lakosságra van szükségük, amely passzív és engedelmes fogyasztókból és politikai nézőközönségből áll – egy olyan „közösségre”, mely annyira atomizált és elszigetelt egyedekből áll, hogy képtelen összefogni a maga korlátozott forrásait, hogy független, hatalommal bíró erővé váljon, olyanná, amely képes megnehezíteni a koncentrált hatalom dolgát. A tulajdonosi viszony mindig meghatározza a tartalmat? Bizonyos értelemben igen, mert ha a tartalom bármikor is túlmegy azon a határon, amit a tulajdonosok még tolerálnak, akkor ők biztos, hogy megteszik a megfelelő lépéseket a korlátozására. De a dolog meglehetősen rugalmas. A befektetők nem lebzselnek ott a tévéstúdiókban, hogy meggyőződjenek róla, a helyi

talk-show vendége vagy riportere azt teszi-e éppen, amit elvárnak tőle. Vannak más, jóval kifinomultabb és komplexebb mechanizmusok annak biztosítására, hogy aki adásba kerül, azt mondja, amit a tulajdonosok és a befektetők hallani akarnak. Egy átfogó, hosszadalmas szűrési folyamat végeztével az emberek csak akkor jutnak be a rendszerbe, és lesz belőlük menedzser, szerkesztő stb., ha megfelelően magukévá tették a tulajdonosok értékrendjét Ekkor már nyugodtan állíthatják magukról, hogy szabadok. Itt van például ez a lánglelkű, független liberális Tom Wicker, aki folyton azt hajtogatja: „Látod, nekem aztán senki nem mondja meg, hogy mit írjak. Azt írok és mondok, amit akarok. Ez egy tökéletesen szabad rendszer.” Az hát – neki. Miután főnökei megelégedésére hitelt érdemlően bizonyította, hogy magáévá tette értékrendjüket, már teljesen szabadon írhatja azt, amit csak akar. A köztévét és a közrádiót gyakran vádolják baloldalisággal. Ez a kritikának egy igen érdekes válfaja. Valójában a PBS és az NPR elit intézmények, amelyek jórészt olyan felső középosztálybeliek nézőpontját és érdekeit jelenítik meg, akik igen közel állnak az üzleti körökhöz, a vállalati vezetőket is ideértve. Bizonyos kritériumok szerint azonban történetesen liberálisok. Ha például végeznénk egy felmérést nagyvállalati vezetők körében egy olyan témáról, mint például az abortusz, a válaszaik feltehetően – hogy úgy mondjam – liberális válaszok lennének, Sőt, azt gyanítom, hogy a legtöbb társadalmi kérdésben is – mint a polgári jogok vagy a szólásszabadság kérdése – hasonló eredményt kapnánk. Nem vonzódnak a fundamentalista, újjászületett keresztények nézeteihez, és talán jobban ellenzik a halálbüntetést, mint a lakosság fennmaradó része. Biztos vagyok abban is, hogy óriási magánvagyon és vállalati hatalom áll az Amerikai Polgárjogi Unió mögött is. Mivel a társadalmi rendnek ezekből az aspektusaiból származik a pénzük, a nyereségük, szívesen támogatják is őket. Ezért hajlanak tehát a liberalizmusra azok, akik az országot uralják, és ez tükröződik az olyan intézményekben, mint például a PBS. A Nemzeti Közrádió huszonhárom év alatt mindössze kétszer hívta meg önt, és egyszer volt a MacNeil-Lehrer News Hour vendége a műsor fennállásának huszonhárom éve során. Mi lett volna, ha tízszer szerepel a MacNeil-Lehrerben? Akkor másképpen látná a helyzetet? Nem valószínű. Egyébként én nem vagyok teljesen biztos ezekben a számadatokban; hasonló dolgokban az emlékezetem nem túlságosan precíz. De úgy emlékszem, jó néhány városban meghívtak a helyi közszolgálati stúdiókba. Én a nemzeti hálózatra gondolok. Akkor jók ezek a számok. Mindenesetre nem változtatott volna sokat a helyzeten. Ami azt illeti, ha a propagandagépezet illetékesei kicsit intelligensebbek lennének, akkor szerintem több teret engednének igazi ellenzékieknek és a rendszer valódi kritikusainak. Ezzel azt éreztetnék, mintha széles körű vita zajlana, és ennek meglehetne a maga legitimáló funkciója. Sok vizet persze így sem zavarna, tekintve a propaganda óriási súlyát a másik oldalon. Mellesleg a propagandagépezetnek nemcsak az alkotja részét, hogy hogyan tárgyalják az egyes problémákat a hírműsorok, hanem az is, hogy hol kapnak helyet a szórakoztató

műsorokban – a médiának ebben a hatalmas szektorában, melynek egyedüli célja, hogy elterelje az emberek figyelmét, és még butábbá és passzívabbá tegye őket Nem azt akarom mondani, hogy ellene volnék valamiféle nyitásnak, csak azt mondom, hogy igen korlátozott hatása lenne. Valami olyasmire lenne szükség, ami világos és közérthető formában mindennap bemutat egy másfajta világképet, ami az egyszerű emberek érdekeit tükrözi, a gondjaikra reflektál, nagyjából a demokráciának és a társadalmi részvételnek azon szempontjait figyelembe véve, mint amelyekről Jefferson és Dewey esetében beszéltünk. Ahol ez megtörténik – és megtörténik, néha még a modern társadalmakban is –, ott van is hatása. Angliában például egészen a hatvanas évekig működött egy ilyen országos közszolgálati média, és ez nagyban támogatta és élénkítette a munkásosztály kultúráját. Igen nagy hatással volt a brit társadalomra. Mi a véleménye az internetről? Azt gondolom, hogy vannak benne jó dolgok, de vannak olyan oldalai is, amelyek aggodalommal töltenek el. Mindössze egy intuitív megjegyzés, bizonyítani nem tudom: de az az érzésem, hogy – mivel emberek vagyunk, és nem marslakók vagy robotok – a közvetlen, szemtől szembe kapcsolat végtelenül fontos eleme az emberi létezésnek. Hozzásegít önmagunk jobb megértéséhez, az egészséges személyiségfejlődéshez. Egyszerűen más viszony alakul ki közöttünk, ha rátekinthetünk valakire, mint mikor a billentyűzetet püföljük és néhány szimbólum érkezik válaszként. Az a gyanúm, hogy ha bővítjük az ilyen absztrakt és távoli érintkezések lehetőségeit a közvetlen, személyes kapcsolatok rovására, annak kellemetlen hatása lesz magukra az emberekre. Valamit el fog venni majd emberi minőségünkből, azt hiszem.

Sport

1990-ben számos interjúnk egyikében röviden beszélgettünk a sport szerepéről és funkciójáról az amerikai társadalomban. Ezeknek az interjúknak egy részét aztán a Harper's kivonatolta. Azt hiszem, erre a dologra többen reagáltak, mint bármire, amit valaha is rögzítettem. Úgy tűnik, nagyon beletenyerelt akkor valamibe. Hozzám is eljutottak vicces reakciók, meg egy csomó dühös is, mintha valamit el akarnék venni az emberektől. Semmi bajom a sporttal. Szeretek megnézni egy-egy jó kosármeccset, vagy akár más, kevésbé népszerű sportot is. Másrészt viszont észre kell vennünk, hogy milyen óriási befolyása van a látványsport körüli tömeghisztériának. Először is a látványsportok még passzívabbá teszik az embereket, mert nem vesznek részt bennük – hanem csak nézik azt, aki csinálja. Másrészt e sportágak gerjesztik a soviniszta jellegű magatartást, gyakran egészen szélsőséges módon. Minap láttam valamit az újságban arról, hogy a középiskolás csapatok között akkorára nőtt az ellenségeskedés, annyira minden áron győzni akarnak, hogy el kellett hagyni a hagyományos, meccsek előtti és utáni kézfogást. Ezek a srácok már képtelenek olyan egyszerű, civilizált gesztusokra, mint egymás üdvözlése, mert készek kicsinálni egymást És ebben nagy része van a látványsportoknak, különösen, ha direkt arra vannak kihegyezve, hogy „gladiátoraik” iránt hisztérikusan elkötelezett közösségeket teremtsenek. Ez nagyon veszélyes, rengeteg káros hatása van. Nemrég olvastam valamit az információs szupersztráda dicsőséges meneteléséről. Nem tudom szó szerint idézni, de olyasmiről beszélt, hogy milyen csodásak, és mennyi hatalommal ruházzák majd fel az embert ezek az új interaktív technológiák. Hozott is a cikk két konkrét példát. A nők számára az új interaktív technológia elhozza majd az otthonról való vásárlás sosem látott tökéletességű, új módszereit. Szóval csak meredsz a képernyőre, ahol megjelenik egy reklámember valami új termékkel, amikor is neked az kell hogy eszedbe jusson: Húú, a mindenit, nekem ez a cucc kell! Ekkor megnyomsz egy gombot, és a dolog pár óra leforgása alatt már a küszöböd előtt áll. Az interaktív technológia tehát ily módon fogja „felszabadítani” a nőket. A férfiak példája a Super Bowl-ra épített. Ez aztán egyetlen valamirevaló, tökös amerikait sem hagy hidegen. Ők ma mindössze annyit tehetnek, hogy bámulják, közben koccintanak, és isszák a sörüket; de az új, interaktív technológia révén viszont valóban részt is vehetnek benne. Miközben a hátvéd ott áll a kezdőkörben, és készül a következő játékra, a nézőknek lehetőségük lesz eldönteni, hogy mi is legyen az. Ha szerintük passzolnia kell, vagy megfutnia, vagy kapura lőnie, akkor csak beütik a komputerükbe, és a szavazatukat rögzítik. Ez ugyan semmi hatással nem lesz arra, hogy a hátvéd mit fog csinálni, de a meccs végén a tévécsatorna kihirdetheti a számokat; hatvanhárom százalék szerint passzolnia kellett volna, huszonnégy százalék azt mondta, hogy fusson stb. Ez tehát az interaktív technológia férfiaknak. Most aztán tényleg benne lehetünk a dolgok sűrűjében. Végre megfeledkezhetsz arról a fárasztó ügyről, hogy mi is történjen például az egészségüggyel – végre ott lehet az ujjad a világ ütőerén. Az interaktív technológia fejlődésének ez a forgatókönyve jól bemutatja a hatalom szakértelmét: tudja, miféle bódulatot válthatnak ki a látványsportok, passzívvá, atomizálttá,

engedelmes kívülállókká téve az embereket, akik nem kérdeznek már rá semmire, könnyen irányíthatókká és könnyen fegyelmezhetőkké válnak. A sportolókat ugyanakkor agyonünneplik, és néhányukat – Tonya Hardingot például – egyenesen istenítik. Ha a világ eseményeit egy-egy személyhez tudod kötni – legyen az Hillary Clinton vagy Tonya Harding –, már sikerűt is eltérítened az emberek figyelmét a valóban fontos kérdésekről. Jó példa erre a John F. Kennedy-kultusz, melynek káros következményeiből a baloldal azóta sem tudott kikeveredni.

Vallási fundamentalizmus

A történész, Paul Boyer „Mikor az idő letelik” [When Time Shall Be No More] című könyvében ezt írja: „…felmérések bizonyítják, hogy Amerika összlakosságának körülbelül egyharmada és fele között lehet azok száma, akik azt hiszik, hogy a jövő ott van megírva a bibliai próféciákban.” Ezt én egyenesen megdöbbentőnek találom. Ezzel a számadattal még nem találkoztam, de láttam rengeteg hasonlót. Olvastam például egy összehasonlító kulturális tanulmányt néhány éve – azt hiszem, Angliában adták ki –, mely egy sor társadalmat vetett össze az ilyesfajta meggyőződések szempontjából. Az Egyesült Államok adatai élesen szembeötlőek voltak – az iparosodott világból egyesegyedül szerepelt a listán. Gyakorlatilag hasonló mutatókkal rendelkezett, mint az iparosodás előtti társadalmak. Mi lehet ennek az oka? Ez egy érdekes kérdés. Nagyon erősen fundamentalista társadalomban élünk. Olyan szinten állunk, mint Irán a maga fanatikus vallási elkötelezettségével. Szerintem például az amerikai lakosság legalább hetvenöt százaléka hisz az ördögben. Néhány éve végeztek egy közvélemény-kutatást az evolúcióval kapcsolatban. Azt kérdezték az emberektől, hogy mi a véleményük a világ kialakulásának és fejlődésének egyes elméleteiről. A Darwin-féle evolúciós elméletet a megkérdezettek kevesebb mint tíz százaléka gondolta igaznak. Körülbelül a fele hitt az Isten által irányított evolúció egyházi tanításában. A maradék nagy része vélhetően úgy hiszi, hogy a világot pár ezer éve teremtették. Ezek nagyon szokatlan eredmények. Egy ideje már vita folyik arról, vajon miért ez az eltérés az USA és az iparosodott világ többi része között. Emlékszem, talán tíz-tizenöt évvel ezelőtt olvastam valamit a politológus Walter Dean Burnhamtől, aki általában ilyen témákat dolgoz fel. Szerinte ez valószínűleg a depolitizálódás következménye – vagyis annak az ellehetetlenülése, hogy értelmes módon részt vegyünk a politikai küzdelmekben. Ez jelentős pszichés hatással van ránk. Ezt nem tartom kizártnak. Az embereknek szükségük van az önazonosság érzésére, arra, hogy másokkal társuljanak, hogy részt vegyenek valamiben. Ezt így vagy úgy el is érik. Ha nincs meg a lehetőség, hogy valóban működő politikai szervezetek, szakszervezetek munkájában vegyenek részt, akkor találnak más utakat. A vallási fundamentalizmus és a különféle szekták erre a klasszikus példa. Látjuk, ahogy a világ más részein is éppen ez történik. Az iszlám fundamentalizmus erősödése nagyrészt a világi természetű nemzeti alternatívák bukásának az eredménye, amelyek vagy belülről hiteltelenedtek el, vagy eltaposták őket. A tizenkilencedik századból még olyan tudatos erőfeszítéseket is ismerünk, hogy az üzleti élet vezetői tüzes mennykővel fenyegető vándorprédikátorokat pénzeltek, akik arra igyekeztek rávenni az embereket, hogy jóval passzívabban viszonyuljanak a társadalomhoz. Ugyanez zajlott le az ipari forradalom kezdetén Angliában. E. P, Thompson ír erről klasszikus művében, a The Making of the English Working Class-ban [Az angol munkásosztály kialakulása, 1963]. Egyik év végi országértékelő beszédében azt mondta Clinton: „Nem újíthatjuk meg az országot, ha nem

vagyunk hajlandók egyre többen – úgy értem, mindannyian – csatlakozni az egyházakhoz.” Mihez lehet ezzel kezdeni? Nem tudom pontosan, mire gondolhatott, de ideológiai szempontból meglehetősen egyenes beszéd volt. Ha az emberek olyan tevékenységeknek szentelik az idejüket, melyek kívül esnek a politika területén, akkor mi majd úgy mozgathatjuk a szálakat, ahogy nekünk tetszik.

Mindenki törődjön a saját dolgával!

Nem is tudom, hogy fogalmazzam meg a következő kérdést Az amerikai társadalomnak arról a sajátos jellemvonásáról van szó, amely olyan kifejezésekben csapódik le, mint törődj a saját dolgoddal, csináld magad, ne foglalkozz velem, úttörő szellem stb. – csupa mélyen individualista gondolat. Mit lehet ebből levonni az amerikai társadalommal és kultúrával kapcsolatban? Hát azt, hogy a propagandagépezet éjt nappallá téve dolgozik, merthogy az Egyesült Államokban ilyen ideológia legfeljebb az egyének szintjén létezik. De üzleti körök bizonyosan nem osztják. Visszamehetünk egészen az amerikai társadalom gyökereihez, és azt láthatjuk, hogy az üzleti körök mindig is ragaszkodtak az erőteljes állami beavatkozásokhoz a saját érdekeik védelmében, és a mai napig ezt teszik. A nagyvállalatokban egyáltalán nincs semmi individualista jelleg. Ezek alapvetően óriási totalitárius intézményi konglomerátumok. Az egyes ember itt egyszerű csavar a gépezetben. Kevés olyan intézményét ismerjük az emberi társadalmak történetének, amely ennyire felülről vezérelt és hierarchikus lett volna, mint egy üzleti szervezet Még hogy ne foglalkozz velem – mikor éjjel-nappal ezt teszik! Ez az ideológia a lényegéből fakadóan arra törekszik, hogy megakadályozza, hogy azok az emberek, akik kívül vannak a koordinált hatalom körein, egymással szövetségre lépjenek, és döntéshozóként megjelenjenek a politikai színtéren. Emellett fenn akarja tartani a hatalmi szektor magas integrációs és szervezettségi fokát, mindenki mást pedig atomizálna. De azért van egy másik tényező is. Az amerikai kultúrában felfedezhető egy hagyományosan független és individuális szellemiség is, ami, azt hiszem, nagyon jó dolog. Ez a ne foglalkozz velem érzés sok szempontból igen egészséges – egészen addig, míg nem akadályoz bennünket abban, hogy együttműködjünk másokkal. Van tehát egy egészséges oldala, meg egy negatív oldala, A propaganda és a „lábhoz szoktatás” rendszere természetesen a negatív oldalt hangsúlyozza.

A világ Növekvő egyenlőtlenségek

Anthony Lewis a New York Timesban azt írja: „A második világháború óta a világ rendkívüli fejlődésen ment keresztül.” Eközben Juan de Dias Parra, a Latin-amerikai Emberi Jogi Társaság elnöke egy gyűlésen Quitóban arról beszélt, hogy „Latin-Amerikában hétmillióval több éhező, harmincmillióval több analfabéta, tízmillióval több otthontalan család és negyvenmillióval több munkanélküli él, mint húsz évvel ezelőtt. Kétszáznegyvenmillió azoknak a száma, akik nem rendelkeznek az alapvető életfeltételekkel és mindez akkor, amikor a régió gazdagabb és stabilabb, mint valaha.” Hogyan lehet egymással kibékíteni ezt a két állítást? Csak attól függ, hogy éppen miféle emberekről beszélünk. A Világbank kihozott egy tanulmányt, mely arra figyelmeztet, hogy Latin-Amerikában eluralkodhat a zűrzavar, mivel hatalmas – a világon a legmagasabb – a társadalmi egyenlőtlenség [mindez egy növekedési szakaszt követően]. Olyan dolgok is veszélybe kerülhetnek tehát, melyek érdeklik a Világbankot. Az egyenlőtlenség nem csak úgy az égből pottyant, A negyvenes évek közepén, amikor az akkori új világrendet kialakították, parázs viták folytak arról is, hogy mi legyen Latin-Amerika jövőbeni fejlődésének útja. Igen érdekesek az ezzel kapcsolatos amerikai állambiztonsági iratok. Azt olvasni bennük, hogy Latin-Amerikát elborította az úgynevezett „újnacionalista filozófia”, mely a belső szükségletek kielégítését célzó termelés fokozására és az egyenlőtlenségek csökkentésére szólítja fel az egyes országokat. Ennek az új nacionalizmusnak tehát az volt az alapelve, hogy az egyes országok forrásainak az első számú haszonélvezőinek az adott ország lakóinak kell lenniük. Az Egyesült Államok ennek élesen ellene szegült, és kiadott egy összamerikai chartát, mely a gazdasági nacionalizmus [ez az elnevezés is közkézen forgott] minden formájának elutasítására szólított fel, és amellett tette le a voksot, hogy Latin-Amerika és az Egyesült Államok fejlődésének „kéz a kézben” kell haladnia. Ez annyit jelentett, hogy nálunk marad a fejlett ipar és technológia, a latin-amerikai peonok pedig majd gabonatermelést végezhetnek exportra, meg néhány egyszerűbb tevékenységet, olyanokat, amelyekre egyáltalán képesek. Mindenesetre nem fognak gazdaságilag úgy fejlődni, mint mi. Hatalmi túlsúlyának köszönhetően természetesen az Egyesült Államok győzött. Olyan országokban, mint Brazília, egyszerűen átvettük a hatalmat – az országot csaknem teljes egészében amerikai technokraták irányították, mintegy ötven éven át. Hatalmas természeti gazdagsága folytán a világ egyik leggazdagabb országa lehetne, és az egyik legnagyobb gazdasági növekedést mondhatná a magáénak. Azonban, köszönhetően a brazil társadalmi és gazdasági rendszerre gyakorolt hatásunknak, életminőségi mutatóik ma körülbelül Albánia és Paraguay szintjén állnak a csecsemőhalandóság és más hasonló adatok alapján. Igaz, amit Lewis mond, hogy az egész világon rendkívüli fejlődés ment végbe. Ugyanakkor

észre kell vennünk a hihetetlen szegénységet és a nyomort is, mely még ennél is nagyobb mértékben nőtt. Ha összehasonlítjuk a világ össznépességének leggazdagabb és legszegényebb húsz százalékának jövedelmét, és megnézzük a változásokat az elmúlt harminc évben, akkor azt tapasztaljuk, hogy a különbségek drámaian megnőttek, A különbségek a gazdag és szegény országok összehasonlításában megduplázódtak, az egyes országokon belül pedig még nagyobb mértékben nőttek. Ez a növekedésnek egy nagyon különös fajtájára utal. Ön szerint folytatódni fog a szegénységi rátának és a növekedési rátának az egymással párhuzamos emelkedése? Valójában a növekedési ütem lelassult; az elmúlt húsz évben durván a felére esett vissza annak, mint ami az azt megelőző húsz évben volt tapasztalható. Valószínűleg a növekedési ütem lassulása folytatódni fog. Ennek az egyik oka a szabályozatlan, spekulatív tőke óriási térnyerése. A számadatok itt valóban megdöbbentőek. John Eatwellnek, a Cambridge Egyetem egyik vezető pénzügyi szakértőjének becslése szerint 1970-ben a nemzetközi tőke körülbelül kilencven százalékát fordították kereskedelemre és hosszú távú befektetésekre – tehát többé-kevésbé termelő ágazatokra –, tíz százalékát pedig spekulációra. 1990-re ez az arány megfordult: kilencven százalékot fordítottak spekulációra, tíz százalékot pedig kereskedelemre és hosszú távú befektetésre. Ráadásul nemcsak a szabályozatlan pénzügyi tőke természetében állt be ilyen radikális változás, de maga a mennyisége is hatalmasra nőtt. Az egyik friss világbanki becslés szerint [1995-ös adat] mintegy tizennégybillió dollár forog a föld körül, és ebből egybillió napi szinten. A spekulatív tőkének ez a hatalmas tömege a deflációs politikát erősíti, mivel a spekulatív tőke számára az alacsony növekedés és az alacsonyan tartott infláció a legmegfelelőbb közeg. Így hát a világot ez a jelenség az alacsony növekedés és az alacsony jövedelmek jellemezte egyensúlyi helyzetbe vezeti. Félelmetes támadás ez az olyan kormányzati erőfeszítések ellen, amelyek célja a gazdaság élénkítése. Ez még a gazdag társadalmakban is igen nehéz helyzetet teremt; a szegény társadalmakban pedig egyenesen kilátástalant. Jelzés értékű volt, ami a Clinton-féle triviális gazdaságélénkítő programmal történt. Minimális összegről volt szó – mintegy tizenkilenc milliárd dollárról –, mégis azonnal leszavazták. 1993 őszén a londoni Financial Times megfújta a harsonákat, mondván: „Mindenütt visszaszorulóban van a köztulajdon”. Igaz ez? Részben igaz, de a köztulajdon nagyobbik része köszöni, igen jól van – különösen az a része, amely a gazdagság és a hatalom érdekeit szolgálja. Némi hanyatlás ugyan észlelhető, de azért még igen jó bőrben van, és nem is fog egyhamar eltűnni. A jelenség mintegy harminc éve kezdődött, az okokat pedig a nemzetközi gazdaságban beállt változásokban kereshetjük, amelyek a hetvenes évek első felére kristályosodtak ki. Először is nagyjából ekkorra szűnt meg az Egyesült Államok világ feletti hegemóniája, és emelkedett újra Európa és Japán is a döntő világpolitikai és világgazdasági tényezők sorába. A vietnami háború költségei nagy érvágást jelentettek az USA gazdaságának, és végtelenül nagy hasznot hajtottak a riválisainak. Ez pedig elmozdította a világszintű egyensúlyt. Bárhogy is volt, az Egyesült Államok a hetvenes évek elejére felismerte, hogy hagyományos nemzetközi bankári szerepe többé nem tartható fenn. [Ezt a szerepet egyébként a második

világháború után megkötött Bretton Woods-i egyezmény kodifikálta, mely a különböző nemzeti valutákat egymással szemben lebegtette, míg a de facto nemzetközi valutát, az amerikai dollárt az arany értékéhez rögzítette.] Nixon 1970 körül érvényen kívül helyezte a Bretton Woods-i rendszert. Ez a szabályozatlan pénzügyi tőke félelmetes növekedéséhez vezetett. A növekedést nagyban gyorsította egyes áruféleségek, például az olaj rövid távú áremelkedése, ami hatalmas mennyiségű olajdollárt szivattyúzott a nemzetközi rendszerbe. A telekommunikációs forradalom pedig végtelenül leegyszerűsítette a tőkeátutalást – azaz a tőkének megfelelő elektronikus egységek átvitelét – egyik helyről a másikra. Volt egy nagyon lényeges növekedés a termelés nemzetközivé válásában is. Ma sokkal egyszerűbb kihelyezni a termelést külföldre – általában elnyomó politikai rendszerű országokba –, ahol olcsóbban lehet munkaerőhöz jutni. Így tehát az a vállalati vezető, aki a Connecticut állambeli Greenwichben él, és akinek a vállalati és banki székhelye New York, rendelkezhet egy gyárral valahol a harmadik világban. A valós banki tranzakciókat pedig célszerű valamelyik offshore területen bonyolítani, ahol nem kell ellenőrzésektől tartani – lehet tehát kábítószer-kereskedelemből származó pénzeket mosni, vagy amihez az embernek éppen kedve van. Mindez együttesen egy tökéletesen új típusú gazdaság kialakulásához vezetett. A nagyvállalati profit egyre fokozódó nyomásával, amely a hetvenes évek eleje óta érezhető, nagyszabású támadás indult a teljes társadalmi szerződés ellen, melyet évszázados küzdelmek formáltak, és amelyet a második világháború végén a New Deal és az európai jóléti rendszerek szentesítettek. A támadást az Egyesült Államok és Anglia vezette, de a hatás mostanára már elérte Európa többi részét is. Ez egyrészt a szakszervezeti befolyás komoly hanyatlásához vezetett, amiből egyenesen következett a jövedelmek csökkenése és a többi érdekvédelmi forma meggyengülése, másrészt élesen polarizálta a társadalmat, különösen az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában. Ezek a hatások napjainkban is terjedőben vannak. Ma munkába menet a BBC-t hallgattam. Egy új tanulmányt ismertettek, amely szerint mintegy száz évvel ezelőtt a munkásnegyedekben élő gyerekek táplálkozási normái jobbak voltak, mint több millió szegény gyereké ma [!] Nagy-Britanniában. Ez tehát a thatcheri reform egyik nagy fegyverténye. Sikerült szétzilálnia a brit társadalmat, és lerombolni a brit termelési kapacitás nagy részét. Anglia ma Európa egyik legszegényebb állama – nem sokkal előzi meg Spanyolországot és Portugáliát, és jóval Olaszország mögött kullog. Az amerikai „sikerek” sokban hasonlítanak ehhez. Mi ugyan jóval gazdagabb és hatalmasabb ország vagyunk, ezért nem tudtunk olyan sokat elérni, mint Nagy-Britannia. De a Reagan-hívőknek sikerült annyira leszorítaniuk az amerikai béreket, hogy jelenleg a második legalacsonyabbak a fejlett ipari országok között, alig valamivel állnak a brit munkabérek fölött. Az olasz fizetések körülbelül húsz százalékkal magasabbak, mint az amerikaiak, Németországban pedig hatvan százalékkal. Mindezzel együtt jár az általános társadalmi szerződés elcsökevényesedése, és tovább csökkennek a hátrányos helyzetűeket segítő költségvetési kiadások. Mondanom sem kell, hogy azok a közpénzek viszont, amelyek a vagyon és a hatalom érdekeit szolgálják – és hatalmas összegekről van szó –, meglehetősen stabil szinten maradnak.

„Szabad kereskedelem”

Lakóhelyem helyi lapja, a boulderi Daily Camera egy időben egy kérdezz-felelek rovatot vezetett a GATT-tal kapcsolatban. Arra a kérdésre, hogy „Kik lesznek a GATT-szerződés haszonélvezői?”, ezt írták: „A valódi győztesek a fogyasztók”. Önnek is ez a véleménye? Amennyiben a gazdag fogyasztókra gondoltak – nos, igen, ők valóban keresni fognak a dolgon. A lakosság nagy részének azonban csökkenni fog a munkabére mind a gazdag, mind a szegény országokban, Nézzük csak a NAFTA-t, mert ezzel kapcsolatban már állnak rendelkezésünkre hatáselemzések. A NAFTA elfogadását követő napon jelent meg a New York Timesban az első cikk a megállapodásnak New York körzetében várható hatásairól. [A következtetések érvényesek a GATT-ra is.] Rendkívül felvillanyozó írás volt. Arról szólt, hogy milyen csodálatos dolog is lesz ez a NAFTA. Azt állította, hogy a pénzügyi és szolgáltatási szféra lesz a legnagyobb győztes, de egyszerűen remek lesz a bankok, a befektető cégek, a PR-ügynökségek, a vállalati joggal foglalkozó ügyvédi irodák számára is. Néhány gyártó cég is hasznot remélhet – például a könyvkiadói ipar és a vegyipar, amely magasan tőkeintenzív, és nem kell a rengeteg munkásra gondot fordítania. Aztán még hozzátették, hogy lesznek azért vesztesek is; a nők, a spanyol ajkúak és egyéb kisebbségek, az alacsony képzettségű munkások – más szóval az ország teljes munkaerejének mintegy kétharmada. De mindenki másnak remek lesz. Mint azt bárki, aki egy kicsit is odafigyelt, kitalálhatta, a NAFTA célja az volt, hogy még tovább szűkítse a kivételezettek – befektetők, profik, menedzserek – körét. [Ne feledjük, hogy ez egy gazdag ország, tehát ez a kényeztetett csoport, még ha szűkül is, még mindig nem nevezhető nagyon kicsinek.] Nekik tehát remek lesz, a lakosság nagy része pedig nyögni fogja. Mexikó számára pontosan ugyanezek az előrejelzések. A vezető, igencsak NAFTA-párti mexikói pénzügyi lap becslése szerint az ország el fogja veszíteni termelőkapacitásának mintegy huszonöt százalékát az első évek során, valamint a termelésben alkalmazott munkaerőnek körülbelül a tizenöt százalékát. Ezen túlmenően az olcsó amerikai mezőgazdasági export várhatóan néhány millió embert el fog üldözni a földjéről. Ennek következtében pedig nagymértékben nőni fog a munkanélküliek aránya, ami persze bércsökkentő hatással lesz a gazdaságra. Mindennek tetejébe a munkavállalói szervezkedés lényegében lehetetlenné válik. A nagyvállalatok működhetnek nemzetközi szinten, de a szakszervezetek nem – így nincs lehetőség, hogy a munkások fellépjenek a termelés nemzetközivé tételével szemben. Ha a végeredményt összesítjük, az a legtöbb mexikói és amerikai vagyonának és jövedelmének csökkenése lesz. A leghangosabb NAFTA-pártiak mindezt persze csak apró betűvel szedik. Paul Krugman kollégám az MIT-n a nemzetközi kereskedelem szakértője; ő érdekes módon az egyik olyan gazdasági szakember, aki elméleti munkáiban rámutatott, hogy a szabad kereskedelem, mint olyan, egyszerűen nem működik. Ennek ellenére a NAFTA lelkes híve és védelmezője, de – és én ezt szeretném hangsúlyozni –, a NAFTA a nevével ellentétben nem szabad kereskedelmi megállapodás. Kollégám egyetértett például az említett Times-cikkel abban, hogy a képzetlen munkásoknak – a munkaerő mintegy hetven százalékának – a helyzete nagyban romlani fog. A

Clinton-vezetésnek ugyan vannak különféle elképzelései arról, hogy át fogja képezni a munkásokat, de ennek valószínűleg kevés hatása lenne, még akkor is, ha valóban tennének gyakorlati lépéseket az érdekében. De nem tesznek. Ugyanez érvényes a jól képzett „fehérgallérosokra”. Remekül képzett indiai programozók állnak készenlétben, az amerikai ár töredékéért. Valaki, aki ebben a bizniszben mozog, éppen mostanában mesélte nekem, hogy valóban hoznak indiai programozókat az USA-ba, s egyfajta rabszolgatáborra emlékeztető helyeken dolgoztatják őket különböző szoftverfejlesztéseken, indiai bérért – ami az amerikai munkabér töredéke. Tehát az ilyen típusú munkát is igen könnyű kihelyezni. A korlátozások és a nyilvánosság ellenőrzése alól felszabadult profithajhászás természetes módon arra törekszik, hogy annyira lerontsa az emberek életkörülményeit, amennyire csak lehetséges. Csak így éri meg ugyanis a tulajdonosoknak. Mi a magyarázata a NAFTA-val szembeni ellenállásnak? Az eredeti elképzelések szerint a NAFTA-ügy szép csendesen áthajózott volna a döntéshozatali procedúrán, Senkinek sem kellett volna sokat tudnia róla. Titokban írták alá. Gyorslistára tették a Kongresszusban, ami gyakorlatilag annyit tesz, hogy a döntést nem előzte volna meg vita. Jóformán nem volt róla szó a médiában. Kit érdekel egy komplex kereskedelmi megállapodás? Nos, ez mégsem így működött, és volt ennek jó néhány oka. Egyrészt a munkavállalói képviseletek valahogy összefogtak, és feldobták a témát. Aztán ott volt ez a különc, párton kívüli elnökjelölt, Ross Perot, akinek sikerült közügyet csinálnia belőle. És aztán hamar kiderült, hogy amint a nyilvánosság megtudott valamit a NAFTA-ról, jócskán ellenezni is kezdte. Figyelemmel követtem, hogy mindez hogyan jelent meg a médiában, és ez rendkívül érdekes tapasztalat volt. A média rendszerint megpróbálja valahogy mindig a háttérben tartani osztálypreferenciáit és lojalitásait, úgy téve, mintha nem is rendelkezne ilyesmivel. Ebben az ügyben azonban megfeledkeztek minden óvatosságról. Teljesen elvesztették a fejüket, a vége felé pedig, amikor úgy tűnt, hogy a NAFTA-ügy esetleg megfeneklik, egyszerűen vicsorgó őrültek módjára kezdtek viselkedni. Azonban a hatalmas médiaössztűz, a kormányzati támadások és a kiterjedt vállalati lobbi [amely mellett természetesen minden egyéb lobbi eltörpült] ellenére az ellenállás szintje meglehetősen stabil maradt. A megkérdezetteknek körülbelül a hatvan százaléka továbbra is ellene volt. Ugyanez a médiaössztűz befolyásolta a Gore és Perot közötti televíziós vita eredményét is. Én ugyan nem láttam, de a barátaim igen, és azt mondták, hogy Perot egyszerűen lemosta Gore-t a színről. A média viszont kijelentette, hogy Gore elsöprő győzelmet aratott. A másnapi közvélemény-kutatásban megkérdezték az embereket, hogy mit gondolnak a vitáról. Azoknak a százalékos aránya, akik szerint Perot-t kifektették, jóval magasabb volt, mint azoké, akik egyáltalán látták a vitát, ami azt jelenti, hogy a legtöbb embernek a média mondta meg, hogy mit is gondoljon az eredményről, és nem a saját meggyőződésük szerint válaszoltak. Még megjegyzem, hogy amit elterveztek a NAFTA esetében, az működött a GATT-nál: ez utóbbinak gyakorlatilag nem volt nyilvános ellenzéke, az emberek nem is igen voltak tudatában, hogy miről van szó. Szépen, titokban átnyomták az egészet, ahogy eredetileg is akarták. Mi a helyzet azzal a pozícióval, amelybe az olyanok kerültek, mint mi magunk is: hogy mindig valami „ellen” vagyunk, hogy „anti”-ezek vagy „anti”-azok vagyunk, ahelyett hogy valami „mellett” törnénk

lándzsát? A NAFTA jó példa, mivel a kritikusoknak csak nagyon kis része volt általában véve megállapodásellenes. Gyakorlatilag mindenki – a munkavállalói mozgalom, „A Kongresszus Technológiai Irodájának állásfoglalása” [ez egy nagy tanulmány, amit agyonhallgattak] és a többi kritikus [velem együtt] – azt mondta, hogy semmi baj nem lenne egy észak-amerikai szabad kereskedelmi megállapodással: ezzel a konkrét tervezettel van baj. Át kéne alakítani, és így és így kéne átalakítani. Még Perot-nak is voltak konstruktív javaslatai. De ezekről a dolgokról persze senki sem beszélt. Az emberekben az a kép maradt meg, amit mondjuk Anthony Lewis festett a Timesban: soviniszta fanatikusok üvöltöznek a NAFTA ellen. Mellesleg még a baloldalinak nevezett sajtó is ezt a játékot játszotta. James Galbraith gazdaságelméletet tanít a Texasi Egyetemen. Megjelentetett egy cikket egy baloldali-liberális lapban, a World Policy Review-ban, amelyben kommentálja egyik írásomat. Abban én éppen az ellenkezőjét állítottam annak, amit ő nekem tulajdonít. [Ez egy meglehetősen tipikus fogás.| Galbraith soviniszta baloldalról beszél – fanatikus nacionalistákról –, akik nem akarják, hogy a mexikói munkások javíthassanak az életminőségükön. Azután azt sorolja, hogy maguk a mexikóiak is a NAFTA mellett vannak. [Ez igaz, ha „mexikóiak” alatt az iparosokat, a vállalati vezetőket és jogászokat érti, és nem a mexikói lakosság többségét kitevő munkásokat és földműveseket.] Az olyanoktól kezdve, mint James Galbraith és Anthony Lewis egészen a jobboldalig érezteti a hatását ez a nagyon hasznos konspiráció – hogy tudniillik a NAFTA ellenzői reakciós, negatív soviniszták, akik nem támogatják a fejlődést, és vissza akarnak térni a jó öreg protekcionizmushoz. Ha gyakorlatilag a teljes információs rendszer a kezedben van, igen egyszerű ezt a képet eladni. Csak az a baj vele, hogy nem igaz. Anthony Lewis azt is írja, hogy „a [világ] fejlődés[ének] motorja… a nagyban megnövekedett… nemzetközi kereskedelem”. Egyetért ezzel? Igen félrevezető, ahogy a szerző a konvencionális kereskedelem kifejezést használja. A rendelkezésre álló legfrissebb számadatok azt mutatják, hogy az úgynevezett „világkereskedelem” teljes volumenének mintegy harminc-negyven százalékát valójában az egyes nagyvállalatok belső áru- és pénzmozgásai teszik ki [az említett adatok körülbelül tízévesek – ma ez az érték valószínűleg magasabb]. Úgy vélem, hogy az Egyesült Államokba érkező japán export mintegy hetven százalékát az ilyen, vállalaton belüli mozgások jelentik. Tehát például a Ford Motor Company az Amerikában előállított alkatrészeket egy mexikói összeszerelő üzembe szállítja, ahol a munkások bére alacsonyabb, és ahol a Fordnak nem kell törődnie a környezetszennyezéssel, a szakszervezetekkel meg egyéb ilyen badarságokkal. Utána pedig visszaszállítják az összeállított részeket. A Mexikóba irányuló amerikai exportnak mintegy a fele ilyen mozgásokból tevődik össze. Az áru nem kerül a mexikói piacra, semmiféle védhető értelemben nem export tehát. Mindennek ellenére ezt „kereskedelem”-nek nevezik. Az ilyen „kereskedelmet* folytató nagyvállalatok óriási, totalitárius intézmények, melyek nem a piaci elveknek engedelmeskednek – valójában éppen hogy súlyosan torzítják a piacot. Például egy amerikai nagyvállalat, amelynek van egy lerakata Puerto Ricóban, dönthet úgyis hogy az adó-visszatérítések miatt Puerto Ricóban tartja a profitját. Úgynevezett „transzfer árképzés”-sel megváltoztatja az árait, hogy itt úgy tűnjön, mintha nem is termelne profitot. Arra vonatkozólag vannak becslések, hogy a kormányzati beavatkozások milyen mértékben

torzítják a kereskedelmet, de olyan becslésekről nem tudok, amelyek a belső vállalati transzfereknek a piaci folyamatokra gyakorolt hatását értékelnék. A GATT-ot és a NAFTA-t „befektetői jogú megállapodások”-nak kellene nevezni, nem „szabadkereskedelmi egyezményeknek”. Egyik lényegi céljuk, hogy kiterjesszék a nagyvállalatok lehetőségét az ilyen piactorzító belső operációkra. Mikor tehát egy olyan ember, mint Anthony Lake, Clinton nemzetbiztonsági tanácsadója, a piaci demokrácia kiszélesítéséről beszél, akkor valamit ugyan szélesíteni akar, de az nem a piac, és nem is a demokrácia.

Mexikó és Dél-Közép-Los Angeles

Valahogy ingadozónak tűnt, ahogy a vezető médiák Mexikó kérdését kezelték a NAFTA-vita során. A New York Times több cikkben is elismerte, hogy a hivatali korrupció igen elterjedt jelenség Mexikóban, Az egyik szerkesztőségi cikkben még azt is elismerték, hogy Salinas 1988-ban csalással győzött az elnökválasztáson. Miért került napfényre ez az információ? Azt hiszem, lehetetlen volt elhallgatni. Ezenfelül volt még néhány töredékes riport is a Timesban a NAFTA-ellenes népi megmozdulásokról. A mexikói riporter, Tim Golden lehozott egy sztorit, néhány héttel a szavazás előtt – 1993 novemberében lehetett –, melyben arról beszélt, hogy rengeteg mexikói munkás fél, hogy a NAFTA aláírását követően a béreik tovább csökkennek majd. És most jön a vicc. Azt mondta ugyanis, hogy ez kétségessé teszi az olyanok álláspontját, mint Ross Perot és mások, akik szerint a NAFTA az amerikai munkásokat fogja károsítani a mexikóiak javára. Más szóval a tény, hogy mindenki rá fog fizetni, úgy lett bemutatva, mint a NAFTA itteni ellenzőivel szembeni kritika. Nagyon kevés szó esett nálunk a tömeges mexikói tiltakozó mozgalomról, melyben többek között részt vett a legnagyobb, kormánytól független szakszervezet is. [Persze a legnagyobb mexikói szakszervezet körülbelül annyira független, mint a szovjet szakszervezetek voltak, de van néhány valóban független is, és azok mind a megállapodás ellen foglaltak állást.] Az ellenzők sorában volt a környezetvédők mozgalma és a legtöbb más népi mozgalom. A Mexikói Püspöki Konferencia határozottan támogatta például azt az állásfoglalást, melyet a latinamerikai püspökök adtak ki a Santa Domingó-i [Dominikai Köztársaság] találkozót követően, 1992 decemberében. Ez a Santa Domingó-i konferencia volt a latinamerikai püspökök első fontosabb találkozója a hatvanas években rendezett pueblai [Mexikó] és a hetvenes években rendezett medellini [Kolumbia] konferenciák óta. A Vatikán ez alkalommal minden tőle telhetőt megtett, hogy megakadályozza az olyan perverz gondolatok felbukkanását, mint a felszabadítási teológia meg a szegények érdekeinek szem előtt tartása. De az erős vatikáni kontroll ellenére a püspökök meglehetősen határozottan szembeszegültek a neoliberalizmussal, a „szerkezetátalakítással” meg a „szabad piacot a szegényeknek” típusú politikával. Amennyire én tudom, erről a hazai sajtóban nem esett szó. Jelentős szakszervezet-ellenes intézkedéseket hoztak Mexikóban. A két nagy példa a Ford és a Volkswagen, Néhány éve a Ford az összes mexikói munkását elbocsátotta, és csak azokat volt hajlandó visszavenni, jóval alacsonyabb bérért, akik beleegyeztek, hogy nem csatlakoznak semmilyen szakszervezethez. A Fordot ebben támogatta az örökuralkodó PRI. A VW esete is nagyon hasonló. Kirúgták azokat a munkásokat, akik az egyik független szakszervezetet támogatták, és csak azokat vették vissza, alacsonyabb bérért, akik beleegyeztek, hogy kilépnek a szakszervezetből Néhány héttel az amerikai NAFTA-szavazást követően a General Electric & Honeywell egyik mexikói üzemében elbocsátották a dolgozókat szakszervezeti tevékenység vádjával. Nem tudom, mi lesz a dolog végkimenetele, de az olyan dolgokat, mint a NAFTA, éppen ilyen célra találták ki.

Január elején [1994] a Washington Post egyik szerkesztője arra kérte önt, hogy írjon cikket a Chiapasban újév napján lezajlott felkelésről. Ez volt az első alkalom, hogy a Post cikket rendelt Öntől? A legelső. Kicsit meglepődtem, mivel soha nem kért még fel egyetlen nagy nemzeti lap sem. A cikket megírtam – a Sunday Outlook rovatba szánták –, de végül is nem jelent meg. Mivel magyarázták? Nem magyarázták. A nyomdába még eljutott, amennyire én tudom. A szerkesztő, aki az írásra felkért, felhívott a határidő lejárta után, és elmondta, hogy neki úgy tűnt, rendben van, de magasabb szinten egyszerűen kivették. Ennél többet nem tudok a dologról De vannak ötleteim. A cikk ugyan Chiapasról szólt, de a NAFTA-ról is írtam benne, és azt hiszem, a Washington Post még a Timesnél is szélsőségesebb módon utasította el, hogy bármilyen, ezzel a témával kapcsolatos vitának helyt adjon. Ami Chiapasban történt, nem igazán ment meglepetésszámba. A mexikói kormány először azt gondolta, hogy óriási erők bevetésével egyszerűen leverik a felkelést, de azután meghátráltak, és az erőszak egy jóval körmönfontabb formája mellett döntöttek, hogy ne legyen olyan feltűnő. A visszalépés oka biztosan a nagyfokú szimpátia volt, amely az ügyet Mexikószerte övezte; ha túlságosan kardoskodnak az elnyomás mellett, rengeteg más probléma is felszínre kerülhetett volna, miközben a konfliktus országos méretűvé duzzad. A Chiapasban élő maya indiánok sok tekintetben a legelnyomottabb társadalmi csoport Mexikóban. Mindemellett Mexikó lakosságának nagy része osztozik a problémáikban. A neoliberális reformoknak ez az évtizede nagyon kis gazdasági fejlődést hozott az országnak, ellenben élesen polarizálta a társadalmat. A munkával szerzett jövedelem hányada radikálisan csökkent. A multimilliomosok száma megugrott. Ebben a publikálatlan Post-cikkében azt írja, hogy a chiapasi indián földművesek tiltakozó akciója „éppen csak bepillantást enged annak az időzített bombának a szerkezetébe, amely csak a megfelelő időt várja, hogy felrobbanjon, és nem csak Mexikóban”. Mire gondolt? Vegyük például Dél-Közép-Los Angelest. Különböző társadalmakról van szó, mindenesetre vannak átfedések a Chiapasban történtekkel. Dél-Közép-Los Angeles olyan hely, ahol az embereknek azelőtt volt munkájuk, és voltak életlehetőségeik, mára pedig ellehetetlenültek – jórészt azoknak a társadalmi-gazdasági folyamatoknak következtében, melyekről ezidáig beszéltünk. A bútorgyárak például Mexikóba költöztek, ahol a környezetszennyezést olcsóbban megússzák. A katonai ipar valahogy hanyatlásnak indult. Az emberek azelőtt a fémiparban dolgoztak, ma pedig nincs munkájuk. Ezért aztán fellázadtak. De a lázadás Chiapasban ettől meglehetősen eltért. Ott mindez szervezettebben zajlott, és jóval konstruktívabb volt. Ez a különbség egy végletesen demoralizált társadalom, mint amilyen a Dél-Közép-Los Angeles-i, és egy olyan társadalom között, amely még őrzi az integritását és a közösségi élet nyomait. Ha a fogyasztás szintjéről közelítünk, a chiapasi parasztok kétségtelenül jóval szegényebbek, mint Dél-Közép-Los Angeles lakói. Kevesebb tévékészülék esik egy főre. Ám egyéb, jóval jelentősebb mutatók alapján – mint amilyen a társadalmi kohézió mértéke – Chiapas jóval fejlettebbnek mondható. Nekünk az Egyesült Államokban nemcsak polarizálni sikerült a közösségeket, de a struktúrájukat is leromboltuk. Ezért van ez a céltalan erőszak.

Haiti

Maradjunk még Latin-Amerikában és a Karib-szigeteken. Ez utóbbi területet az egykori hadügyi és külbiztonsági miniszter, Henry Stimson gyakran nevezte „a mi kis szomszédos régiónk”-nak, „amivel soha nincs semmi baj”. Jean-Bertrand Aristide-et egyöntetűen szabadnak és demokratikusnak nevezett választások ültették Haiti elnöki székébe. Mondana valamit arról ami azóta történt? Aristide 1990. decemberi győzelme [hivatalát 1991 februárjában foglalta el] mindenkinek nagy meglepetést okozott. Elsöprő sikerét egy Lavalas [Áradás] nevű, alulról szerveződő népi mozgalomnak köszönhette, amelyről a megfigyelőknek egyszerűen nem volt tudomásuk [mivel általában nem túlságosan érdekli őket, hogy mivel töltik az idejüket a földönfutók]. Pedig széles körű, igen sikeres szervezőmunka kellett ahhoz, hogy csak úgy a semmiből előbukkanjon egy népi tömegszervezet, amely képes hatalomra juttatni a jelöltjét. Az Egyesült Államok hajlandónak mutatkozott a demokratikus választások támogatására, gondolván, hogy jelöltje, egy Marc Bazin nevű egykori világbanki alkalmazott könnyűszerrel nyerni fog. Minden forrás és támogatás a rendelkezésére állt – akár már ihatott is volna a medve bőrére. Végül a szavazatok tizennégy százalékát kapta, szemben Aristide körülbelül hatvanhét százalékával. Egyetlen kérdés merülhetett fel mindenki fejében, aki egy kicsit is ismeri a történelmet: Vajon hogyan fog az Egyesült Államok megszabadulni Aristide-től? Az új elnök hivatalba lépését követő hét hónap során a csőd csak még nyilvánvalóbbá vált. Ugyanis valóban hihetetlen változások történtek. Haiti egy nagyon szegény ország, borzalmas körülményekkel. Aristide ennek ellenére kezdte megvetni a lábát. Sikerült visszaszorítania a korrupciót, és racionalizálta az óriásira duzzadt állami bürokráciát. Mindezt jelentős nemzetközi támogatás kísérte, még a kölcsönintézetek részéről is, melyek kedvező feltételeket biztosítottak számára, mivel tetszett nekik, amit csinált. Ráadásul visszaszorította a kábítószer-kereskedelmet is. Gyakorlatilag leállt az Egyesült Államokba irányuló menekültáradat. Az atrocitások sokkal alacsonyabb szintre szorultak vissza, a korábbiakhoz képest, és mint ami azután következett. Tevékenységét jelentős lakossági támogatás övezte, jóllehet elkezdtek megmutatkozni az ellentmondások, melyek az idő haladtával korlátozni kezdték cselekvési lehetőségeit. Mindez amerikai szempontból csak még elfogad-hatatlanabbá tette Aristide-et, elkezdtük tehát aláásni a hatalmát, természetesen „a demokrácia megerősítését célzó program”-nak nevezett dolog segítségével. Az Egyesült Államok, mely korábban, mikor még kedvenc diktátorai voltak hatalmon, sosem foglalkozott a haiti hatalmi centralizáció kérdésével, most hirtelen elkezdett alternatív intézményeket állítani a végrehajtó hatalom útjába, úgymond, a demokrácia kiszélesítésének érdekében. Az ebben a „kiszélesítésben” részt vett, állítólagos emberi jogi és munkavállalói csoportok egy része alkotta később a kormányzati hatalmat, az 1991. szeptember 30-ai puccsot követően. Az államcsínyre válaszul az Amerikai Államok Szervezete meghirdette az embargót; az Egyesült Államok is csatlakozott hozzá, de nyilvánvalóan nem sok kedvvel. A Bush-vezetés Aristide feltételezett atrocitásaira és demokráciaellenes tevékenységére összpontosította a figyelmét, csökkentve ezzel a jóval nagyobb atrocitások jelentőségét, melyek közvetlenül a puccsot követően zajlottak. Miközben Haiti fővárosának, Port-au-Prince-nek az utcáin embereket mészároltak, az amerikai média az Aristide-kormányzat emberi jogi visszaéléseire

koncentrált. Mivel a helyzet gyorsan romlott, újra menekültáradat indult az USA felé. Ezt a Bush-vezetés megállította – gyakorlatilag blokádot vont eléjük –, és visszafordította őket. Bushnak röpke néhány hónap leforgása alatt sikerült feloldania az embargót is azzal, hogy kiharcolt egy kisebbfajta engedményt: amerikai tulajdonú vállalatok mentesültek alóla. A New York Times ezt pedig elnevezte „finomra hangolt” embargónak, amelynek célja a demokrácia visszaállítása! Eközben az Egyesült Államok, mely híres arról, hogy ott és akkor képes nyomást gyakorolni, ahol és amikor csak akar, valahogy nem találta meg a módját, hogy bárki mást is az embargó tiszteletben tartására bírjon – még a szomszédos Dominikai Köztársaságot is ideértve. Az egész egyfajta komédiává fajult, Marc Bazin, az Egyesült Államok jelöltje hamarosan a miniszterelnöki székben találta magát, a hatalmat gyakorló generálisokkal a háta mögött. Az úgynevezett embargó ellenére Amerika haiti kereskedelmi mérlege 1992-ben nem volt sokkal a korábbi évek átlaga alatt [mindezt a Kereskedelmi Hivatal számadatai igazolják, de nem hiszem, hogy a sajtó valaha is szóba hozta volna]. Az 1992-es kampányában Clinton elkeseredetten támadta a Bush-vezetés embertelen intézkedéseit, melyek nyomán a menekülteket visszaküldték a kínzókamrákba, ami történetesen az Emberi jogok egyetemes nyilatkozatának – melyet állítólag mi is támogatunk – durva megsértése. Clinton megígérte, hogy változtat a dolgon, de megválasztása után, még mielőtt a hivatalát elfoglalta volna, első dolga az volt, hogy még szigorúbb intézkedéseket léptessen életbe, a menekülteket visszakényszerítendő ebbe a pokolba. Azóta csak azt figyelhetjük, hogy miféle ügyeskedéssel sikerül éppen biztosítani, hogy a Haiti népe által megválasztott kormány ne térhessen vissza hivatalába. Sok ideje már amúgy sem lenne [a következő választásokat 1995 decemberére tűzték ki], az Egyesült Államok tehát tulajdonképpen megnyerte a játszmát. A terror és az atrocitások eközben egyre fokozódtak. A népi szervezeteket megtizedelték. Jóllehet az úgynevezett embargó még mindig érvényben van, az Egyesült Államokkal a kereskedés tovább folyik, sőt, Clinton alatt volumene mintegy ötven százalékkal nőtt. Haiti, ez az éhező szigetország élelmiszert exportál az Egyesült Államokba – Clinton alatt mintegy harmincötszörösét annak, amit Bush alatt exportált. A baseball-labdák is szépen érkeznek. Ezeket amerikai tulajdonban lévő gyárakban, állítják elő, ahol a női munkások tízcentes órabérért dolgoznak – már ha sikerül teljesíteniük a kvótát. Mivel pedig ez gyakorlatilag lehetetlen, körülbelül öt centet kapnak óránként, A reklámok szerint a Haitiban gyártott softball-labda rendkívül jő minőségű, mert olyan speciális vegyi anyaggal kezelik, amely kivételesen növeli az állékonyságát. A reklámok arról már nem szólnak, hogy az a vegyi anyag, amelybe a nők kézzel merítik a labdákat, mérgező, ezért aztán a haiti nők nem is végzik túl hosszú időn át ezt a munkát. Az országból kiutasított Aristide-et közben felkérték, hogy tegyen engedményeket a katonai rezsim javára. És a jobboldali üzleti körök számára. Ami igen különös: az áldozat – a sértett fél – tegyen engedményeket annak, aki ide juttatta. Tökéletesen érthető. Az Aristide-kormánynak teljes egészében rossz volt a támogatói bázisa. Az Egyesült Államok hosszú időn át próbálta meggyőzni, hogy „a demokrácia érdekében szélesítse ki a kormányát”. Ez annyit tesz, hogy dobja ki a rá szavazó népesség mintegy kétharmadát, és vonja be az üzleti közösség úgynevezett „mérsékelt” elemeit; a textil- és baseball-labdagyárak helyi tulajdonosait vagy menedzsereit és azokat, akik az Egyesült Államok

mezőgazdasági üzleteiben érdekeltek. Ha ők nincsenek hatalmon, az nem demokratikus. Az üzleti körök szélsőséges elemei azon a véleményen vannak, hogy egyszerűen mindenkit le kell mészárolni, darabokra vágni, lehasítani az arcukat és bedobni őket a kanálisba. A mérsékeltek azt vallják, hogy dolgoztatni kell őket az összeszerelő üzemekben, tizennégy centes órabérért, leírhatatlan körülmények között. Tehát: emeld be a mérsékelteket, adj hatalmat a kezükbe, és máris megvalósult az igazi demokrácia, Sajnálatos módon Aristide – aki nyilvánvalóan egy szellemileg visszamaradt, bomlasztó alak – nem volt hajlandó ezt elfogadni. Clinton intézkedései annyira cinikusnak és elfogadhatatlannak bizonyultak, hogy csaknem a teljes helyi támogatottságát elveszítette. Még a legtekintélyesebbnek számító sajtó is ellene kampányol. Szükség lesz tehát némi kozmetikázásra, Azonban, hacsak nem lesz óriási az össznépi nyomás, az USA politikájában nem lesz semmi változás, és hamarosan a „mérsékeltek” kerülnek hatalomra. Tegyük fel, hogy Aristide-et „visszahelyeznék”. Látva a népi szervezetek pusztulását és a civil társadalom felbomlását, mik lehetnének az ő és országa kilátásai? Az egyik legalaposabb vizsgálatot ebben a tekintetben az Americas Watch végezte. Az általuk adott válasz szerintem igen egyértelmű. 1993 elején azt mondták, hogy az események olyan pontra jutottak, hogy még ha vissza is helyeznék Aristide-et a székébe, az őt egykor hatalomra juttató, élénk, mozgásban lévő civil társadalom és az alulról szerveződő szervezetek már annyira szétzilálódtak, hogy igen valószínűtlen, hogy bármilyen tervéhez is megkapná a megfelelő támogatottságot. Nem tudom, hogy mindez így van-e, vagy sem. Senki sem tudja, mint ahogy azt sem tudta senki, mekkora hatalommal rendelkeztek ezek a csoportok annak idején. Az emberek bátorságtartalékait nehéz felmérni. De azt hiszem, a terv az, hogy annyira megtizedeljék a szervezeteket, annyira megfélemlítsék az embereket, hogy mindegy legyen, lesznek-e demokratikus választások, vagy sem. A jezsuiták El Salvadorban tartottak egy nagyon érdekes konferenciát, néhány hónappal a salvadori választások előtt; a konferenciáról szóló jelentés 1994 januárjában jött ki. A téma a választásokig tartó időszak és az azt kísérő folytonos terror volt. Arról beszéltek, hogy a terror hosszú távon – és ebben, ha valakinek, hát nekik van tapasztalatuk – visszaveti az emberek tenni akarását, elhiteti velük, hogy nincs alternatíva, elvesz tőlük minden reményt És ha ezt elérték, már nyugodtan megtarthatók a választások. Ha az emberek kellően meg vannak félemlítve, ha a népi szervezeteket sikerül felbomlasztani, és ha az emberek fejébe kellőképpen beleverték, hogy vagy elfogadják azok uralmát, akiknél a fegyverek vannak, vagy reménytelen nyomor lesz az osztályrészük, akkor a választásokon is minden úgy zajlik majd, mint a karikacsapás, És a végén mindenki ünnepel. A kubaiak azonnal megkapják a letelepedési engedélyt Amerikában mint politikai menekültek, míg a haitiak gazdasági menekültnek számítanak, ezért megtagadják tőlük a belépés lehetőségét Ha megnézzük a dokumentumokat, azt találjuk, hogy igen sok haiti állampolgárt, akik nem léphettek be az Egyesült Államok területére – nem számítván politikai menekülteknek –, néhány nappal később feldarabolva találtak Haiti utcáin. A Bevándorlási Hivatalból kiszivárgott néhány érdekes információ. Az egyik a szervezet egyik hivatalnokától származott, aki azelőtt a Port-au-Prince-i amerikai követségen dolgozott, ő

KPFA riporterével, Dennis Bernsteinnel készült interjúban elmondta, hogy annak idején a legrutinszerűbb erőfeszítéseket sem tették meg, hogy a politikai menekült státusért folyamodók indokainak hitelességét ellenőrizzék. Körülbelül ugyanekkor szivárgott ki egy dokumentum a havannai amerikai érdekképviseletről [ahol az amerikai letelepedési kérelmeket bírálják el], melyben az iroda alkalmazottai arról panaszkodnak, hogy nem találnak hiteles eseteket a politikai menedékjog megadásához. A menekült státusért folyamodók ugyanis nem tudnak semmiféle komoly üldöztetésről beszámolni, A legtöbb, amit megemlítenek, a különböző fenyegetések, és ez nem elég az esetek minősítéséhez. Most akkor hasonlítsuk össze a két dolgot. Érdemes még megemlíteni, hogy az amerikai Igazságügyi Minisztérium éppen most hajtott végre egy apró törvényi változtatást, amellyel még groteszkebb módon sértjük meg a nemzetközi jogot és az Emberi jogok egyetemes nyilatkozatát. Ha ma egy haiti menekült valami csoda folytán eléri az Egyesült Államok parti vizeit, azt azonnal vissza lehet fordítani. Ez mostanáig soha nem fordulhatott elő, és kétlem, hogy sok más országban ilyesmi megtörténhet.

Nicaragua

Biztosan emlékszik a nagy össznépi felzúdulásra a nyolcvanas években, válaszul a szandinistáknak a Nicaragua atlanti partjainál élő miszkitó indiánokkal szemben elkövetett visszaéléseire. Reagan elnök a maga utánozhatatlan, fennkölt stílusában „valóságos népirtó hadjárat”-ról beszélt Jeane Kirkpatrick, az Egyesült Államok ENSZ-nagykövete már kicsit visszafogottabban fogalmazott; ő „Közép-Amerika legsúlyosabb emberi jogi sérelme”-ként jellemezte az esetet. Mi a helyzet ma a miszkitókkal? Reagan és Kirkpatrick arra az incidensre utaltak, amelynek során – az Americas Watch információi szerint – több tucat miszkitót végeztek ki, és rengeteg embert erőszakkal soroztak be a kontrák elleni háborúba, Ez volt a szandinisták válasza, mikor amerikai terrorista erők nyomultak be a térségbe. Bizonyosan atrocitásról volt szó, jóllehet távolról sem olyan súlyú atrocitásról, mint amiket Jeane Kirkpatrick ezzel egy időben a szomszédos országokban üdvözölt – és persze Nicaraguában is, ahol az erőszakos cselekmények túlnyomó többségét az úgynevezett „szabadságharcosok” követték el Hogy ma mi történik a miszkitókkal? Mikor 1993 októberében Nicaraguában jártam, egyházi források – elsősorban az atlanti parton működő evangélikus egyház forrásai – arról számoltak be, hogy mintegy százezer miszkitó áll az éhhalál szélén, elsősorban az amerikai Nicaragua-politika eredményeképpen. Erről itt egy szó sem esett a médiában. [Később mégis megjelent néhány cikk.] Az embereket nálunk aggodalommal tölti el a tény, hogy az Egyesült Államok harmadik világbeli győzelmeinek egyik tipikus következménye, hogy azok az országok, ahol győztünk, azonnal nagy drogkereskedelmi központokká válnak. Mindennek megvan a maga magyarázata – ez része annak a piaci rendszernek, melyet rájuk erőltetünk. Nicaragua is fontos drogszállítmányozási központtá vált. Most, hogy Nicaragua teljes kormányzati rendje összeomlott, az atlanti parton át óriási mennyiségű drog behozatalát bonyolítják le. Az ilyen drogszállítási útvonalakhoz rendszerint súlyos drogproblémák kapcsolódnak az érintett területeken, és ez a járvány sújtja a miszkitókat is, különösen a languszta- és kagyló halászokat. Nicaraguában és Hondurasban is jellemző, hogy a miszkitó indián búvárokat arra kényszerítik a gazdasági körülmények, hogy egyre mélyebb merüléseket végezzenek, búvárfelszerelés nélkül, Agyuk hamar felmondja a szolgálatot, korán halnak. Hogy a munkatempót bírják, kokainnal tömik magukat, ami növeli a teljesítőképességet és segít elviselni a fájdalmat. Mivel általában aggódunk a drogok miatt, ez a sztori helyet kap a sajtóban. A munkakörülményekkel persze már senki sem törődik. Amúgy ez egy elfogadott szabadpiaci technika. Rengeteg felesleges ember él a földön, lehet tehát borzalmas körülmények között dolgoztatni őket; ha meghalnak, lesz helyettük más,

Kína

Beszéljünk kicsit Kínáról – egyik legnagyobb kereskedelmi partnerünkről – és az emberi jogok helyzetéről. A csendes-óceáni Ázsia csúcstalálkozón Seattle-ben [1993. november] Clinton bejelentette, hogy ezentúl több csúcstechnológiával felszerelt berendezést szállítunk Kínába. Ezzel az Egyesült Államok megszegi a tilalmat, melyet azért léptettek életbe, hogy megbüntessék Kínát a tömeges atomtöltet- és rakétagyártásáért. A végrehajtó kormányzat úgy döntött, hogy „felülvizsgálja” a tiltást; ezentúl tehát szállíthatunk atomgenerátorokat, mesterséges holdakat és csúcskomputereket Kínába. Éppen a felénél tarthatott a csúcstalálkozó, mikor egy aprócska hír jelent meg a sajtóban, A rohamosan fejlődő Kuangtung tartományban, Kínának ebben a gazdasági csodájában nyolcvanegy nő égett porrá egy gyárban, ahová be voltak zárva, Néhány héttel később hatvan munkás halt meg egy hongkongi tulajdonú üzemben. A kínai Munkaügyi Minisztérium adatai szerint csak 1993 első nyolc hónapja során tizenegyezer munkás vesztette életét üzemi balesetekben – kétszer annyian, mint az azt megelőző évben. Az efféle munkaadói gyakorlatok sosem kapnak helyet az emberi jogi vitákban, a börtönmunka felhasználásáról viszont óriási csinnadratta folyik: még a Times címoldalára is többször felkerült. Mi vajon a két dolog között a különbség? Igen egyszerű. A börtönmunka állami vállalkozás, amely nem termel privát profitot. Valójában éppen rontja a privát profit helyzetét, mert konkurenciát jelent. Amikor azonban nőket zárnak be gyárakba, ahol aztán halálra égnek, az valakiknek a privát nyeresége érdekében történik. A börtönmunka tehát emberi jogi kihágás, olyan jog viszont nincs, hogy ne égethessék el az embert. A profitot mindenáron maximalizálni kell. Minden egyéb ebből az elvből következik.

Oroszország

Rádióhallgató: Az Oroszországban zajló jelcin kontra demokrácia mérkőzés Egyesült Államok-beli támogatottságáról szeretném kérdezni. Jelcin azelőtt a szverdlovszki kommunista pártalapszervezet kőkemény, autokrata vezetője volt. Az általa irányított állami vezetést feltöltötte a sok régi pártapparatcsikkal, akik még a régi rendszer alatt intézték a dolgait. A Nyugat szereti Jelcint, mert könyörtelen, és hajlandó átnyomni az úgynevezett „reformokat” [ez igazán jó csengésű szó!]. Ezek a „reformok” úgy vannak kitalálva, hogy az egykori Szovjetuniót visszavessék arra a harmadik világbeli szintre, amely a bolsevik forradalmat megelőző öt évszázadon át az osztályrésze volt. A hidegháború maga is nagyrészt azért folyt, hogy a világnak ez a hatalmas szelete újra az legyen, mint azelőtt – nyersanyag, piac és olcsó munkaerő a Nyugat számára. Jelcin vezeti azokat, akik a „reformok” mellett vannak. Következésképp Jelcin „demokrata”. Mindenütt a világon az ilyen embereket nevezik demokratáknak – azokat, akik a nyugati üzleti programot támogatják.

Adósságtörlesztés és tömeges gyermekhalál

Mikor nemrég visszaérkezett Nicaraguából, arról beszélt nekem, hogy egyre nehezebb megkülönböztetni a gazdaság-tudósokat a náci orvosoktól. Mit értett ezalatt? Az UNESCO egyik jelentése [tudomásom szerint az itteni sajtó nem említette] becsléseket közölt azoknak a „reformoknak” a humán költségeiről, melyek célja, hogy visszajuttassák Kelet-Európát jól megérdemelt harmadik világbeli státusába. E becslés szerint 1989 óta Oroszországban mintegy félmillióan halnak meg évente a reformok következtében – az egészségügyi rendszer összeomlása, a tömeges megbetegedések, a fokozódó alultápláltság miatt. Évi félmillió embert eltenni láb alól – ez aztán reform a javából! A mutatók hasonlóak, bár ennél jóval alacsonyabb szinten, Kelet-Európa többi részén is. A számok a harmadik világban, pedig egyenesen felfoghatatlanok. Például az UNESCO egy másik jelentése szerint Afrikában évente mintegy félmillió gyerek hal meg tisztán az adósságtörlesztés eredményeképpen. Tehát nem a reformok összeadódó hatásának következtében – csak országuk adósságállományának kamatai miatt. Megint más számítások szerint körülbelül tizenegymillió gyerek hal meg évről évre könnyen gyógyítható betegségekben, melyek nagy részét néhány cent költséggel járó kezelések megszüntethetnék. A gazdaságtudósok azonban arra figyelmeztetnek, hogy ez károsan befolyásolná a piaci rendszert. Semmi újdonság nincs ebben. Érvelésük eszünkbe juttathatja azokat a brit gazdasági szakértőket, akik a tizenkilencedik századi írországi burgonyavész és éhínség idején úgy rendelkeztek, hogy Írország köteles Nagy-Britanniába élelmet exportálni – amit az meg is tett, még az éhínség ellenére is –, és hogy nem kaphat élelmiszersegélyt, mivel ez megsértené a politikai gazdaságtan szent elveit. Ezeknek az elveknek mindig megvan az a különös tulajdonságuk, hogy a gazdagok javára és a szegények kárára vannak.

TÖRTÉNELMI HÁTTÉR

Mégis a nácik nyerték meg a háborút?

Blowback című könyvében Chris Simpson részletesen bemutatja a Gémkapocs hadműveletet, melynek során nagyszámú ismert náci háborús bűnöst, rakétatudóst, tábori őrt stb. juttattak ki Amerikába. Volt egy másik hadművelet is, amelyben részt vett a Vatikán, az Egyesült Államok Belügyminisztériuma és a brit titkosszolgálat. Ennek során elfogták a legelvetemültebb náci bűnözőket, majd felhasználták őket különböző akciókban, először Európában. Klaus Barbie-t, a lyoni hóhért például az amerikai titkosszolgálat rabolta el, és fogta újra munkára. Később, amikor a dolog kiderült, Barbie amerikai felügyelői értetlenül álltak a közfelháborodás előtt. Hiszen bevonultunk – leváltottuk a németeket. Szükségünk van egy fickóra, aki letöri a baloldali ellenállási mozgalmat – és itt van erre egy specialista. Ezt csinálta a náciknak is, ki lehetne hát erre a munkára alkalmasabb? Mikor aztán az amerikaiak már nem tudták tovább védeni Barbie-t, átvitték a vatikáni felügyelet alatt álló „patkányútra”, amin keresztül horvát náci papoknak és társaiknak sikerült őt Latin-Amerikába csempészni. Ott aztán folytatta karrierjét, élvonalbeli drogbáró és drogkereskedő lett belőle, és szerepet vállalt az egyik bolíviai államcsínyben – mindezt amerikai támogatással. De Barbie lényegében kis halnak számított. Ez egy kiterjedt hadművelet volt, tele csúcsnácikkal. Walter Rauffot, aki megalkotta a gázkamrákat, sikerült Chilébe juttatnunk. Mások a náci Spanyolországban találtak menedéket. Reinhard Gehlen tábornok volt a német katonai hírszerzés feje a keleti fronton, ahol a legsúlyosabb háborús bűnök történtek. Elég Auschwitzot és a többi haláltábort említeni. Gehlent és kémekből, terroristákból álló hálózatát az amerikaiak gyorsan átvették, és lényegében ugyanazokra a feladatokra használták fel. Ha megnézzük az amerikai, felkelések és gerilla akciók letörésével foglalkozó katonai irodalmat [mára ennek igen jelentős részét feloldották a titkosítás alól], az Európában szerzett német tapasztalatok elemzésével kezdődik, melyet náci tisztek együttműködésével írtak, Mindenben a nácik tapasztalataira támaszkodnak: mely technikák működtek az ellenállás kézbentartására, melyek nem. Az amerikai gerilla hadviselés elleni irodalom ezt szinte változtatás nélkül átvette. Michael McClintock remek könyve, az Instruments of Statecraft [Az állami hatalomgyakorlás eszközei], bővebben kifejti a kérdést. A könyvről egyébként sehol sem láttam megjelenni ismertetőt. Az Egyesült Államok Kelet-Európában hátrahagyott olyan, katonai csoportokat, amelyeket még a nácik alakítottak, és legalább az ötvenes évek elejéig tovább támogatta őket. Ekkorra az oroszok beszivárogtak az amerikai hírszerzésbe, így ez tovább már nem működhetett. Ön mondta valahol hogy ha valaki végre megírná a második világháború igazi történetét, ez lehetne az első fejezet.

Benne volna az első fejezetben. Elég csúnya dolog náci háborús bűnösöket besorozni és megmenteni, de még csúnyább a tevékenységüket utánozni. Az első fejezet mindenekelőtt tehát leírná azokat az amerikai – és néhány esetben brit –, világszerte folytatott hadműveleteket, melyek célja az antifasiszta ellenállás megtörése és a hagyományos, tulajdonképpen fasiszta hatalmi berendezkedések visszaállítása volt. [What Uncle Sam Really Wants című könyvemben már tárgyaltam a kérdést.] Koreában például [ahol mi egyedül végeztük a hadműveletet], a hagyományos berendezkedés visszaállításához mintegy százezer embert kellett kivégezni a negyvenes évek végén, még mielőtt a koreai háború megkezdődött volna. Görögországban meg kellett törni az antifasiszta ellenállás munkás-paraszt bázisát, és náci kollaboránsokat kellett visszahozni a hatalomba. Amikor a brit és amerikai csapatok megszállták Dél-Olaszországot, egyszerűen újra intézményesítették a fasiszta rendet – az iparbárókét. A bajok akkor kezdődtek, mikor elérték Észak-Olaszországot, melyet az olasz ellenállás ekkorra felszabadított. Itt rend volt, az ipar működött. Mindent le kellett hát bontani ahhoz, hogy a régi rend visszaállhasson. A legnagyobb bajunk az ellenállással az volt, hogy elmozdították a régi tulajdonosokat, a munkás és közösségi irányítás javára. Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban ezt a jog szerinti tulajdonosok „önkényes eltávolításának” nevezték. Az ellenállás ráadásul több embernek juttatott munkát, mint amennyire szükség volt a legnagyobb gazdasági hatékonyság [azaz a maximális profit] eléréséhez. Ezt „túlalkalmazásnak” neveztük. Más szóval az ellenállás megpróbálta demokratizálni a munkahelyeket, és megpróbálta a lakosság gondját viselni – érthető módon, mivel Olaszország nagy része éhezett. Azonban az az ő problémájuk – a mienk az volt, hogy megszüntessük a „túlalkalmazást”, és a tulajdonosok önkényes elzavarását, és ezt meg is tettük. A továbbiakban a demokratikus folyamat megtörésén kezdtünk dolgozni. Biztosnak tűnt, hogy a baloldal fogja megnyerni a választásokat; az antifasiszta ellenállás hatalmasan megnövelte a presztízsét, a hagyományos, konzervatív rend pedig hiteltelenné vált. Ezt az Egyesült Államok nem tűrhette. A Nemzetbiztonsági Tanács 1947-es első ülésén azt a döntést hozta, hogy a választások ellehetetlenítése érdekében vissza kell tartani az élelmiszersegélyeket, és a nyomásgyakorlás más formáitól sem riadtunk vissza, De mi van akkor, ha a kommunisták mégis győznek? A Nemzetbiztonsági Tanács első jelentése erre a lehetőségre vonatkozólag is tartalmazott cselekvési tervet: az Egyesült Államok meghirdeti a nemzeti szükségállapotot, a Földközi-tengeren készültségbe helyezi a hatodik tengeri hadosztályt, és támogatja az olasz kormány megdöntésére irányuló félkatonai tevékenységet. Az események ezt a mintát követték újra és újra, Ha Franciaország, Németország vagy Japán esetét vesszük, a képlet csaknem ugyanez. Nicaragua már más eset. Előbb megfojtod, kiéhezteted őket, utána pedig megtartod a választásokat, és mindenki azt fújja majd, hogy milyen remek dolog is a demokrácia. Minderről [és még sok másról is] Gabriel Kolko írt elsőként, 1968-as Politics of War [Háborús politika] című klasszikus művében. Jórészt agyonhallgatták, de valóban félelmetes munka. Jóllehet a könyv írásakor számos dokumentum nem állhatott még a szerző rendelkezésére, az általa megrajzolt kép igencsak pontos.

Chile

Richard Nixon halála nagy felbolydulást okozott. Henry Kissinger gyászbeszédében hangsúlyozta; „Richard Nixon-nak köszönhetően a világ ma jobb, biztonságosabb hely.” Biztosan Laoszra, Kambodzsára és Vietnamra gondolt. De vegyük csak azt az országot, amelyről valahogy elfeledkeztek ebben a nagy médiazsivajban – Chilét –, és vizsgáljuk meg, mitől is „jobb és biztonságosabb hely”. 1970 szeptember elején a chilei lakosság demokratikus választásokon Salvador Allendét választotta elnöknek. Mik voltak Allende célkitűzései? Alapjában véve szociáldemokrata volt, az európai fajtából, A szegény rétegek támogatására kisebb jövedelem-újraelosztást hirdetett meg, [A chilei társadalomban igen nagyok voltak az egyenlőtlenségek.] Allende orvos volt, és az egyik dolog, amit intézményesített, egy ingyenes tejprogram volt a mintegy félmillió nagyon szegény, alultáplált kisgyerek számára. Ezenkívül meghirdette a legnagyobb iparágak, így a rézbányászat nemzeti tulajdonba vételét, a nemzetközi színtéren pedig független politikát akart folytatni. Ez utóbbi annyit jelentett, hogy Chile ezentúl nem egyszerűen az amerikai érdekek kiszolgálója lesz, hanem a saját útját kívánja járni. A választások, melyeket megnyert, valóban szabad és demokratikus választások voltak? Nem teljesen: hatalmas erőfeszítések történtek, főleg amerikai részről, az eredmények befolyásolására. Nem ez volt az első eset az Egyesült Államok történetében. Kormányunk például nagymértékben hozzájárult ahhoz is, hogy Allende nem nyerte meg már az ezt megelőző választásokat 1964-ben. Az Egyházügyi Bizottság évekkel később végzett kutatásából tényszerűen kiderül, hogy az Egyesült Államok egy főre számítva több pénzt költött arra, hogy az általa preferált jelölt győzzön Chilében 1964-ben, mint amennyit a két elnökjelölt [Johnson és Goldwater] együtt elköltött az ugyanabban az évben rendezett amerikai elnökválasztás során! Hasonló intézkedések léptek életbe 1970-ben is, hogy megakadályozzák egy szabad és demokratikus választás megvalósulását. Óriási mennyiségű földalatti propagandát pénzeltek például olyasmikkel, hogy ha Allende győz, az anyáknak Oroszországba kell küldeniük a gyerekeiket rab-szolgának, és hasonlók. Az Egyesült Államok azzal is fenyegetett, hogy tönkreteszi a gazdaságot – amit persze megtehetett, és meg is tett. Mindennek ellenére Allende győzött Néhány nappal a győzelem után Nixon összehívott néhány embert: Richard Helmst, a CIA igazgatóját, Kissingert és másokat Chile ügyében. Elmondaná, mi történt itt? Amint arról Helms a jegyzeteiben beszámol, két álláspont merült fel. A „puha vonalat” – Nixon saját szavaival – így jellemezhetjük: „ki kell véreztetni a gazdaságot”, A „kemény vonal” egyszerűen a katonai puccs lett volna. Chilei nagykövetünk, Edward Korry, egy Kennedy típusú liberális kapta a feladatot, hogy indítsa be a „puha” cselekvési tervet, Ő maga így fogalmazta meg a feladatát: „Mindent meg kellett tennünk, ami csak hatalmunkban állt, hogy Chilét és a chilei népet szélsőséges nyomorra ítéljük.” Ez volt tehát a puha vonal. Elindult egy masszív destabilizációs és dezinformációs kampány. A CIA különböző, légből kapott történeteket helyezett el a legmértékadóbb chilei lapban, az El Mercurióban, nyugtalanságot szított, és sztrájkokat provokált a munkások között. Tényleg nem ismertek határokat. Később, mikor végre megtörtént a katonai puccs [1973 szeptemberében], és a junta megdöntötte a kormányt – majd emberek ezreit vetette börtönbe, kínozta meg és gyilkolta halomra –, a befagyasztott gazdasági segélyek azonnal újra áramlani

kezdtek. A chilei demokrácia sikeres megdöntéséért hálából az Egyesült Államok jelentős támogatásában részesítette az új kormányt, A chilei nagykövet felvetette ugyan Kissingernek a kínzások kérdését, de az beléfojtotta a szót valami ilyesmivel: „Legyen szíves, ne oktasson ki politikatudományból! A kínzások nem a mi asztalunk – mi fontosabb dolgokkal foglalkozunk”. Azután elmagyarázta, mit is értett fontos dolgok alatt. Kissingernek, mint mondotta, az okozott gondot, hogy a chilei példa esetleg ragadós lesz. Átterjedhet Dél-Európára – Dél-Olaszországra például –, és az eurokommuni-zmusnak nevezett dolog politikai sikeréhez vezethet. [Az eurokommunizmus a kommunista és szociáldemokrata pártok közös frontját jelentette.] Valójában a Kreml ugyanannyira az eurokommunizmus ellen volt, mint Kissinger, de ez legalább világosan megmutatja, hogy miről is szól a dominóelv. Még Kissinger sem hihette, akármennyire őrült is, hogy a chilei hadsereg esetleg megszállja Rómát. Nem ilyen befolyástól félt tehát. Hanem attól, hogy egy esetleges sikeres gazdasági váltás, mely után olyan lesz a gazdaság fejlődése, hogy az egész lakosságnak – és nem csak a magánvállalatoknak – hasznot hajt, veszedelmes példát mutathat másoknak, Ezekkel a szavakkal Kissinger rávilágított az Egyesült Államok több évtizedes külpolitikájának lényegére. Ön szerint ez a modell ismétlődött meg Nicaraguában a nyolcvanas években. Mindenütt, Ugyanez történt Vietnamban, Kubában, Guatemalában, Görögországban. Mindig erről van szó – a jó példa veszélyeiről. Kissingertől idézhetnénk azt is, amit Chilével kapcsolatban mondott: „Nem értem, miért kéne hagynunk, hogy egy ország átálljon a kommunistákhoz, pusztán a saját népe felelőtlenségének következtében”. Utaljunk vissza az Economist megfogalmazására: biztosra kell mennünk abban, hogy a nagypolitika független legyen a valós intézkedésektől. Ha a lakosság felelőtlen, hát ki kell kapcsolni őket a rendszerből. Az elmúlt években a chilei gazdaság fejlődésének ünneplésétől hangos a sajtó. A chilei gazdaságnak nem megy rosszul, de szinte teljes egészében az exportra – gyümölcs, réz és így tovább – épül, ami nagyon sebezhetővé teszi a világpiacon. Elég vicces cikkpár jelent meg tegnap. Az egyik a New York Timesban) arról, hogy mindenki mennyire boldog és elégedett a politikai rendszerrel Chilében, úgyhogy nem is igen foglalkoztatja őket a közelgő választások kérdése. A londoni Financial Times viszont [mely a világ legbefolyásosabb üzleti lapja, és nem igazán nevezhető radikálisnak] épp az ellenkező véleményen volt. Felméréseket idéztek, melyek szerint a lakosság mintegy hetvenöt százaléka nagyon is „dühös” a politikai rendszerre [mely nem enged semmiféle választási lehetőséget]. Valóban megfigyelhető a választásokkal szembeni apátia, de ez a chilei társadalom strukturális bomlasztásának egyenes következménye, Chile hosszú éveken át – egészen a hetvenes évek elejéig – mozgásban lévő, lelkes, demokratikus társadalom volt, Ekkor a fasiszta terror az alapokig depolitizálta. Nem lehet nem észrevenni a társadalmi kapcsolatokban beállt változásokat. Az emberek egyedül dolgoznak, és csak a saját érdeküket nézik. A politikai apátia alapja az individualizmusba és a személyes gyarapodásba való visszavonulás. A New York Times cikkét Chiléről Nathaniel Nash írta. Azt mondja benne, hogy sok chilei számára igen fájdalmas felidézni Salvador Allende gyújtó hangú beszédeit, melyek a puccshoz vezettek, melyben több ezer ember [köztük maga Allende is] életét vesztette. Érdekes megfigyelni, hogy a szerző szerint nem a kínzások és a fasiszta terror jelentik számukra a fájdalmas emléket – hanem Allende beszédei, melyeket a nép jelöltjeként mondott.

Kambodzsa

Beszélne a „méltó” kontra „méltatlan” áldozat fogalmáról? A New York Times egykori riportere, Sidney Schanberg, közölt egy nyílt levelet a Boston Globe-ban, melyben sortűz alá veszi, kétszínűnek nevezi Kerry szenátort, a massachusettsi kormányzót, aki nem volt hajlandó elismerni, hogy a vietnamiak nem játszanak nyílt kártyákkal az amerikai hadifoglyokkal kapcsolatban. Schanberg szerint senki sem hajlandó kimondani az igazságot ezzel az üggyel kapcsolatban. Azt mondja, itt volna az idő, hogy a kormány becsületesen bevallja: anélkül vonult ki Indokínából, hogy minden amerikai katonával elszámolt volna. Persze azt már nem jut eszébe sugalmazni, hogy esetleg itt volna az idő, hogy a kormány becsületesen elismerje: elpusztított pár millió embert, három országot romokban hagyott, és azóta is tovább fojtogatja őket. Különösen szembeötlő, hogy Sidney Schanberg, ez a végtelenül becstelen ember mondja ezt. Mindenki úgy tekinti, mint a sajtó élő lelkiismeretét, mert volt olyan bátor, hogy rávilágított hivatalos ellenségünk, a lázadó vörös khmerek vezérének, Pol Potnak a bűneire. Véletlenül ő volt a vezető amerikai riporter Phnom Penhben is, Kambodzsa fővárosában 1973-ban. Ez volt a csúcspontja a Kambodzsa belső területeire irányuló amerikai bombatámadásoknak, melyekben a legóvatosabb becslések szerint is több százezer ember vesztette életét, és amelyek romokban hagyták a teljes társadalmat. Senki sem tud túl sokat a bombázásokról és azok hatásáról, mert az olyanok, mint Sidney Schanberg, nem voltak hajlandók tudósítani róluk. Pedig nem került volna sokba neki. Nem kellett volna a dzsungel ösvényeit járnia információért – elég lett volna, ha átmegy Phnom Penh-i luxusszállodájából az utca másik oldalára, és elbeszélget a több százezer menekült egyikével, akik a támadások elől a városba menekültek. Az összes riportját ismerem – részletesen elemzem őket az Edward Hermannal közösen jegyzett Manufacturing Consent című könyvemben. Van bennük itt-ott elszórva egy-egy mondat a bombázásokról, de nincs egyetlen interjú sem a menekültekkel. Csak egyetlen amerikai atrocitásról ad hírt [de arról három napon át]; a történetre épülő Killing Fields (Gyilkos mezők] című film ennek leírásával indul. Mi is volt ez tehát? Amerikai bombázók nem a megfelelő falura mértek csapást – egy kormánypárti falut pusztítottak el. Ezt nevezzük atrocitásnak; erről beszámolt. Mi van akkor, amikor a megfelelő falut bombázzuk le? Azzal nem foglalkozunk. Mellesleg megjegyzem, hogy az Egyesült Államok saját múltja a hadifoglyokkal való bánásmód tekintetében meglehetősen botrányos – nemcsak Vietnamban, ahol rettenetes dolgokat műveltünk, de Koreában is, ahol a helyzet még rosszabb volt. A második világháborút követően pedig illegálisan tartottunk vissza hadifoglyokat – csakúgy, mint a britek.

Második világháborús hadifoglyok

Az Other Losses [Egyéb veszteségek] című, Kanadában kiadott könyv feltételezése szerint az Egyesült Államok hivatalos döntés alapján nem biztosította a második világháborús német hadifoglyok élelmiszerellátását. Sok közülük feltehetően éhen halt. A könyvet James Bacque írta. A mű részleteiben sok helyen ellentmondásos, nem tudom, hogy mennyire felelnek meg az ott említett tények a valóságnak, Másrészt vannak benne olyan dolgok is, amelyek hitelességéhez kétség sem férhet; Ed Herman és jómagam is írtunk ezekről még a hetvenes évek végén. Tehát az amerikaiak „átnevelő táborokat” hoztak létre a német hadifoglyok számára [később a nevet megváltoztatták valami hasonlóan orwelli hangzású dologra]. Ezeket a táborokat mindenki úgy emlegette, mint humanizmusunk falrengető bizonyítékát, mivel demokráciára oktattuk a foglyokat [más szóval beléjük vertük meggyőződéseinket], A foglyoknak brutális bánásmódban volt részük, éheztek stb. Mivel ezeknek a táboroknak már maga a léte is nemzetközi egyezmények súlyos megsértése volt, titokban tartottuk őket. Féltünk ugyanis, hogy a németek bosszúból hasonló módon bánnak majd az amerikai hadifoglyokkal. Ezen túlmenően a táborok a háború végeztével is tovább működtek; nem emlékszem pontosan, meddig, de azt hiszem, egészen 1946 közepéig voltak német hadifoglyok az Egyesült Államokban. Kényszermunkára fogták, bántalmazták, illetve gyilkolták őket. Angliában még rosszabb volt a helyzet. Ők egészen 1948 közepéig tartották vissza a német hadifoglyokat. Mindez tökéletesen illegális volt. Végül Nagy-Britanniában a nyilvánosság emelte fel a szavát. A kampányt Peggy Duff indította el, ez a csodálatos asszony, aki néhány évvel ezelőtt hunyt el. Később ő lett a nukleáris leszerelési mozgalom és a nemzetközi békemozgalom egyik vezetője a hatvanas-hetvenes években, de karrierjét a német hadifoglyokkal való bánásmód elleni tiltakozással kezdte. Vajon miért csak német hadifoglyokról esik szó? Mi a helyzet az olaszokkal? Németország rendkívül hatékony ország, több kötetnyi dokumentumot publikáltak a hadifoglyok kérdésével kapcsolatban, Olaszországban nem folyt semmiféle kutatás – mintha ott kicsit ellustultak volna. Semmit nem tudni róluk, jóllehet valószínűleg még sokkal rosszabbul bántak velük.

EGYÉB KÉRDÉSEK

Fogyasztás kontra jólét

Az Egyesült Államok, a világ össznépességének mintegy öt százaléka, a világ összfogyasztásából negyven százalékban részesül. Nem kell zseninek lenni ahhoz, hogy elképzeljük, mire vezet ez. Egyrészt a fogyasztás nagy részét mesterségesen indukálják – nincs semmi köze az emberek akaratához és valós szükségleteihez. Az emberek valószínűleg jobban is éreznék magukat, ha kevesebb dolgot birtokolnának. Ha a gazdaság egészségét a profit alapján mérjük, az ilyen fogyasztás az egészséges. Ha úgy mérjük a fogyasztást, hogy mit jelent az emberek számára, akkor ez nagyon egészségtelen, különösen hosszú távon. Az üzleti propaganda – tehát a PR, és reklámipar – nagyrészt vágyak fabrikálására irányuló erőfeszítés. Ez régóta jól felfogott érdek; valójában az ipari forradalom kezdetétől így van. Másrészt akinek több a pénze, az hajlamos többet fogyasztani, érthető okokból. A fogyasztás tehát elsősorban a gazdagok luxusfogyasztását jelenti, és nem a szegények szükségleteinek kielégítését. Ez így van az Egyesült Államokon belül, és globális szinten is. A gazdagabb országokban magasabb a fogyasztás, a gazdag országokon belül pedig a gazdag rétegek fogyasztása jóval magasabb.

Szövetkezeti vállalkozások

Mondragónban, Spanyolország baszk területén folyik egy érdekes társadalmi kísérlet Beszélne erről? Alapjában véve Mondragón egy hatalmas, munkástulajdonban lévő szövetkezet, melyben számos iparág, köztük néhány meglehetősen magas szintű gyártó tevékenység van jelen. Gazdaságilag meglehetősen sikeres, de – miután kapitalista gazdasági környezetben működik – nem kötelezheti jobban el magát a fenntartható növekedés elvei mellett, mint a kapitalista gazdaság bármely egyéb része. A belső irányítás nem a munkások, hanem menedzserek kezében van. Tehát az úgynevezett „ipari demokrácia” – amely, legalábbis elviekben, munkástulajdont jelent – és a hierarchikus uralom és ellenőrzés (tehát a munkásirányítás ellentéte) elemeinek egyfajta keverékéről van szó. Korábban említettem már, hogy az üzleti vállalkozások közelebb állnak a merev totalitárius struktúrához, mint bármely egyéb humán intézmény. Az olyan kísérletekre, mint a mondragóni, ez lényegesen kevésbé igaz.

Közelgő ökokotosztrófa

Rádióhallgató: Hogyan áll a dolog a növekedésben lévő dél-kelet-ázsiai, kínai stb, gazdaságokkal? A kapitalista kizsákmányolás újabb esetéről lesz szó, vagy várható, hogy tudatosabban fogják kezelni a helyzetet? A helyzet jelenleg katasztrofális. Olyan országokban, mint Thaiföld vagy Kína ökológiai katasztrófa árnya fenyeget. Ezekben az országokban a növekedést olyan multinacionális befektetők indukálják, akik számára a környezeti ártalmak „külsődleges” tényezők (azaz semmiféle figyelmet nem fordítanak rájuk). Ha tehát kipusztítják a thaiföldi erdőségeket, ez egészen addig rendben van számukra, amíg rövid távú hasznot remélhetnek belőle. Kínában a nem túl távoli katasztrófa rendkívüli méreteket ölthet – egyszerűen az ország nagyságából adódóan. Ugyanez elmondható egész Délkelet-Ázsiáról. De ha a problémák odáig fokozódnak, hogy végül már az emberek túlélése kerül veszélybe, csak megváltozik a dolgok menete? Csak akkor, ha az emberek maguk tesznek valamit. Ha a hatalom a nemzetek feletti befektetők kezében marad, az emberek egyszerűen meghalnak

Nukleáris energia

Az egyik washingtoni előadásán egyszer csak felállt egy nő a közönségből és azzal vádolta meg önt, hogy támogatja a nukleáris energiát Igaz ez? Nem. Senki sem támogatja a nukleáris energiát, még az üzleti élet sem, mert túlságosan drága. Amit viszont támogatok, az, hogy legyünk ésszerűek ebben a kérdésben. Ez annyit tesz, hogy ismerjük fel: a nukleáris energia kérdése nem erkölcsi kérdés, hanem műszaki. Azt a kérdést kell feltennünk, hogy milyen következményekkel jár a nukleáris energia használata a lehetséges alternatívákkal szemben. Van egy sor más lehetőség: az energiamegőrzés, a napenergia és így tovább. Mindnek megvannak az előnyei és hátrányai. De tételezzük fel, hogy csak a hidrogén-karbonát és a nukleáris energia között választhatunk; akkor fel kell tennünk a kérdést hogy melyik ártalmasabb a környezetre, az emberi életre, az emberi társadalomra. Nem kifejezetten könnyű kérdés. Tegyük fel például, hogy a fúziós energia járható alternatíva. Kiderülhet róla, hogy nem szennyezi a környezetet. Ugyanakkor vannak negatív tényezők is. Mindenfajta nukleáris energia felveti a radioaktív hulladék elhelyezésének nagyon komoly problémáját, és hozzájárulhat a nukleáris fegyverek rohamos terjedéséhez. A fúziós energia tehát az állami hatalom nagyfokú centralizációját is megköveteli. Másrészt a hidrogén-karbonát-ipar, amely igen nagy méretekben környezetszennyező, szintén a központosítás irányába hat. Az energiaipari nagyvállalatok a világ leghatalmasabb vállalatai közé tartoznak, és a Pentagon-szisztéma jórészt azért jött létre, hogy a hatalmát védje. Más szóval, vannak kérdések, amelyeket végig kell gondolnunk. Nem egyszerű kérdések.

A család

Azt szokta mondani, hogy a demokrácia érdekében „fel kell kutatni a tekintélyelvű struktúrákat; és kihívást kell intézni ellenük, ki kell küszöbölni az abszolút hatalom és a hierarchikus hatalom minden formáját”. Hogyan működne ez a család rendszerében? Minden struktúrában, így a család struktúrájában is megvannak a tekintélyelvűség különböző változatai. Egy patriarchális családban ez lehet nagyon merev is: az apa állítja fel a rendszabályokat, melyekhez a többieknek alkalmazkodniuk kell; némely esetben szigorú büntetést is alkalmazhat, ha valaki kihágást követ el. Vannak egyéb hierarchikus viszonyok; a testvérek között, az apa és az anya között, ilyenek a nemek közötti viszonyok és így tovább. Ezeket mind meg kell kérdőjelezni. Néha úgy találja az ember, hogy a tekintélyelvűség indokolt – tehát meg lehet felelni a kihívásra. De a bizonyítási kötelezettség mindig a működő tekintély terhe. Például indokolható a gyermekek feletti ellenőrzés némely formája. Indokolt, ha megóvjuk őket attól, hogy a forró sütőbe dugják a kezüket, vagy hogy átszaladjanak az autók előtt. Hasznos és jogos, ha egyértelmű határokat állítunk elébük. Szükségük is van rájuk – meg akarják érteni, hogy hol a helyük a világban.

De mindezt nagy érzékenységgel és tudatossággal kell csinálni, valamint annak elismerésével, hogy minden tekintélyelvű szabály indoklást kíván. Sohasem lehet magától értetődő. Mikor éri el a gyerek azt a pontot, amikortól nincs többé szüksége a szülői tekintélyre? Nem hiszem, hogy lennének szabályok. Egyrészt nincsenek erről alapos tudományos ismereteink. A megértés igen korlátozott keretét ebben az esetben a tapasztalat és az intuíció meg egy bizonyos mennyiségű előtanulmány adja (és ebben kétségtelenül nagy különbségek lehetnek az egyes emberek között – nem beszélve az egyéni adottságok különbözőségéről). Egyszóval nem hiszem, hogy egyszerűen meg lehetne felelni a kérdésre. Az önállóság és az önfegyelem növekedése, a legitim választás lehetőségeinek bővülése és az ezekkel élni tudás képességének fejlődése – ez segít felnőni.

Mit tehetünk?

Rádióhallgató: Szeretném egy kicsit lehozni a beszélgetést a hétköznapok szintjére. A minap a közüzemi számlán volt egy közlemény, melyben hirtelen díjemelkedésről tájékoztatnak. Dolgozó ember vagyok, és egyáltalán nincs időm nekiülni egy tiltakozó levél megírásának. Mindig ugyanez van, és nem csak az én esetemben. A legtöbb embernek nincs ideje politikai szerepvállalásra, hogy valamin változtatni tudjon. Az ilyen áremelések tehát anélkül mennek végbe, hogy bárki is szóvá tette volna a dolgot. Gyakran tűnődöm azon, hogy miért nincs valami határa annak, hogy mennyi profitot termelhetnek az egyes üzletek (tudom persze, hogy ez nem volna demokratikus). Szerintem nagyon is az volna. Sehol nincs megírva, hogy a demokráciában a hatalomnak és a gazdagságnak olyan koncentrált szintet kell elérniük, hogy a demokráciát magát tegyék nevetségessé. Az első megjegyzése viszont nagyon is pontos. Aki dolgozik, annak – egyedül – egyszerűen nincs ideje szembeszállni az energiaszolgáltatójával. Éppen ezért vannak a szervezetek. Éppen ezért vannak kitalálva a szakszervezetek meg az olyan politikai pártok, amelyek a dolgozó emberek érdekeit védik. Ha volna ilyen párt, akkor nekik kellene felemelniük a szavukat, és elmondani, hogy mi az igazság az energia-áremeléssel kapcsolatban. Akkor aztán az „Anthony Lewis”-ok majd antidemokratikusnak fogják nevezni őket – más szóval olyanoknak, akik össznépi érdekeket képviselnek a hatalom érdekei helyett. Rádióhallgató: Attól félek, hogy inkább csak nyomasztja az embereket és így ront a helyzetükön, ha felfogják azoknak az igazságoknak a súlyát, amelyeket megoszt velünk. Nagyon szeretném rábírni Önt arra, hogy szentelje a nyilvános szerepléseinek, cikkeinek, könyveinek legalább tíz vagy tizenöt százalékát olyan konkrét, részletekig kidolgozott tanácsadásnak, hogy mivel érdemes az embereknek megpróbálkozni, hogy a világon változtathassanak. Jó párszor hallottam már, hogy ha valaki fejtette Önnek ezt a kérdést, a válasz mindig ugyanaz volt: Szervezkedj! Kezdd el most! Igyekszem nem elfelejteni, és folyton gondolkodom rajta, de attól tartok, hogy a válasz mindig ugyanaz lesz. Ezekkel a dolgokkal csak egyetlen módon lehet szembeszállni. Egyedül az ember semmit sem tehet, maximum a helyzetét kárhoztathatja. Ha azonban másokkal összefogunk, a változás valódi lehetőséggé lesz. Milliónyi dolog megvalósítható, attól függően, hogy hová akarjuk összpontosítani az erőnket.