.ARA-KOVÁCS ATTILA.
A kelet–nyugati átjáró
.Titkok és szolgálatok. nyos lételemükt√l, a titoktól, ám általában e törekvés csak addig szokott tartani, amíg lezajlik az ancien régime-hez h∫ régi garnitúra cseréje. Ezt követ√en a „titok újratermelése”, a különleges felhatalmazások, egy párhuzamos legalitás-szféra megteremtése már nem sokat várat magára. Az új demokráciák többnyire abból az illúzióból indulnak ki, hogy a múlt végleges eltörlése akkor lehet autentikus, ha az ancien régime-et történetileg megfosztják titokszférájától, illetve ha törvényellenesnek nyilvánítják a régi titkosszolgálatok párhuzamos legalitásait. Ez elég hatékony módszernek is bizonyul mindaddig, míg a régi létformák felszámolása a cél, ugyanakkor komoly tehertétel mindazok számára, akik az új struktúrák kialakításán dolgoznak. Felépíteni a kett√s köt√dés∫ legalitás új rendszerét, megteremteni a társadalmi törvények és a titkosszolgálat bels√ szabályainak együttélését ugyanis közel sem egyszer∫ feladat; annál is kevésbé, mert nemcsak a logika mond ennek olykor ellent, de a szubjektív formában megfogalmazott érdek is. A polgár számára, különösen egy diktatúra tapasztalatainak tehertételével, a szolgálatok kiváltságaként megadatott titok, bels√ szabályaik elkülönülése a társadalmi egészt√l, illetve az alkalmazottak hozzáférése olyan információkhoz, amelyek a nyilvánosság el√tt ismeretlenek, mindenképpen egy totális társadalom szellemiségének és tényeinek emlékét, olykor valóságát idézik fel. Éspedig nem véletlenül. Bár a demokráciák titkosszolgálatairól csak a hozzánemértés terjesztheti azt, hogy lényegükben mindig valamilyen diktatúra reprodukálódik, mindazonáltal igaz az, hogy a diktatúrák többnyire valóban a titkosszolgálati logika alapján szervezik meg a társadalmi élet egészét.
„A dolgoknak meg kell változniuk, hogy ugyanazok maradjanak.” (Giuseppe Tomasi di Lampedusa)
PÁRHUZAMOS LEGALITÁSOK
B
ár a hírszerz√ és az általa végzett munka közötti viszonyban az átlagember viszonya tükröz√dik saját társadalmához – így az adott történelmi helyzetre lehet következtetni e kapcsolatból –, mindazonáltal a titkosszolgálati kereteket minden korban sokkal egyetemesebb sémák alakították, mint más életformákét. Például a hírszerzés talán legf√bb és legizgatóbb paradoxona épp az, hogy bár céljai révén szervesen köt√dik egy adott – nemzeti vagy birodalmi – közeghez, ugyanakkor adottságai, kapcsolatai révén a globalitás része. Nemzetközi kitekintése szükségképp hangsúlyozottabb, mint a közösségi egészé, így többnyire lehet√sége van arra, hogy társadalmának egyetemes elképzeléseit képviselhesse és részben közvetíthesse. Nyilvánvalóan a titok a nyitja annak a különös viszonynak, mely e szolgálatok helyét meghatározza a társadalomban. A legalitás, mely létét és felhatalmazásait a demokráciákban épp a nyilvánosság erejéb√l meríti, e szolgálatokra hangsúlyozottan másként vonatkozik, mint a társadalmi együttes egyéb résztvev√ire. Meg-megújuló kísérletek történnek arra, hogy a szóban forgó intézményeket a társadalmi nyitások, a demokratizálódások, a rendszerváltások nagy történelmi pillanataiban megfosszák hagyomá-
179
Ara-Kovács Attila
ponti Bizottságának legtitkosabb híreit, és gy√zte meg Washingtont, illetve a NATO-vezetést arról, hogy Moszkva nem készít el√ taktikai atomtámadást Nyugat-Európa ellen.2 Az érzelmek elültével hasonló értékelés született a Clyde Lee Conrad-ügyr√l is.3 Mint ismeretes, a magyar katonai hírszerzés révén a GRU igen fontos NATO-iratokhoz jutott, melyek viszont a nyugati katonai tömb békés szándékát közvetítették a brezsnyevi vezetés felé, nagymértékben tompítva ezzel azokat a gyakran háborús hangulatú feszültségeket, amelyeket részben néhány agresszív szovjet lépés – így közvetlenül Afganisztán megszállása (1979), közvetve pedig a lengyelországi rendkívüli állapot kihirdetése (1981) – idézett el√.4 Mindazonáltal a kelet-európai titkosszolgálatokat – helyzetüknél fogva – és részben az említett bonyolult kapcsolatok és feladatok miatt, hosszú id√n át furcsa kétértelm∫ség jellemezte. A szovjet érdekeket sok tekintetben kiszolgáló nemzeti hírszerzések számára a Moszkvával fenntartott kapcsolat, illetve Moszkva hírigénye jelentette az egyetlen lehet√séget arra, hogy kivonják magukat a bels√ elhárítás mindent maga alá gy∫r√ szupremáciája alól. Ma már – visszaemlékezések és nyilvánosságra került egyes dokumentumok révén – elég jól nyomon követhet√, hogy az említett hírszerzések körében általánosan tapasztalható önmeghatározás egyik forrása is épp az volt, hogy – a szovjetekkel fenntartott kapcsolatokból fakadó, vélten vagy valósan megfogalmazódó globalitás révén – elitszer∫en tételezhette önmagát a „lenézett” elhárítással szemben. A szovjet hírszerzés birodalmi jelleg∫ igényeihez való alkalmazkodás, a KGB vagy a GRU tényleges kiszolgálása ma már többszörösen bizonyított módon korlátozta a nemzeti szuverenitást.5 Mindazonáltal – épp az el√bb említett vonatkozásban – a „birodalmi” jelleg, a szovjet szférába tartozó apró szatellit államok hírszerzésére és politikai elitjére bizonyos fokig rákényszerített egyfajta geopolitikai látásmódot, ami sokszor képes volt ellensúlyozni az adott ország lehet√ségeib√l – s√t tradícióiból – fakadó eredend√ provincialitást. Más kérdés persze, hogy e „távlatos látásmódnak” igen gyakran határt szabott az állandó ideológiai elvárás, az idegen érdekek szolgálatának – sokszorosan visszataszító – evidenciája, illetve a titkosszolgálati személyi állomány m∫veltségi hiányai. Hasonló kétértelm∫séget tükröznek azok a küzdelmek is, amelyek olyannyira jellemz√ek valamennyi kelet-európai állam 1989-et követ√ történelmére.
A nem-demokratikus társadalmakban a nyilvánosság mindinkább visszaszorul; a deklarált törvények és a rezsim bels√ szabályainak vitájában egyre gyakrabban az el√bbi húzza a rövidebbet; a társadalmi adminisztráció résztvev√i mindinkább olyan elit tagjaiként t∫nnek föl, amelynek „mozgási szabadsága” a deklarált jogokon és kötelességeken kívül, illetve azon felül érvényesül. A titkosszolgálati struktúra eredend√ kett√ssége szempontjából is megváltoznak az er√viszonyok az olyan társadalmakban, amelyek nélkülözik a demokráciát. A bels√ ellen√rzés (elhárítás) fontossága megn√, ráadásul immáron nem az adott társadalmi közösségt√l származik a felhatalmazás e tevékenység folytatására, hanem egy sz∫kebb adminisztratív rétegt√l. Ennek sajátos érdekei mindinkább meghatározókká válnak, ugyanakkor e réteg ellentéte a társadalmi egésszel egyre több feszültség forrása is lesz. Ám, ahogy növekednek e feszültségek, úgy szerez a struktúra egyre több önigazolást arra, hogy ellen√rz√ funkciójára szükség van. A rezsim pedig egyre inkább foglyává válik annak az intézménynek, amely ellen√rzése alatt tudja tartani – és így semlegesíteni is képes – a kialakuló feszültségeket. Nem véletlen, hogy a diktatúra körülményei között az elhárítás mindig meghatározóbb szerepet játszik, mint a hírszerzés; illetve a hírszerzési feladatok egy fontos része a bels√ és nem a küls√ stabilitás megteremtésére irányul, így közvetlenül az elhárítás befolyása alá kerül. Ebben az id√szakban nemcsak a struktúrák ismert vetélkedése von látványos határt a kétféle szolgálattípus közé, de bels√ politikai feladatrendszerük is markánsan elkülönült. Az elhárításra mindenekel√tt az ellenségkép megrajzolásának a feladata hárult, és bár javarészt az elhárítás is hírszerzési feladatokat tölt be, a konfrontációt életben tartó szerepe – a hírszerzéssel összevetve – filozófiáját sokkal agresszívabbá és offenzívabbá teszi. Századunkban például ez a politikai-funkcionális elkülönülés akkor vált ismét igazán fontossá, amikor – a két világrend úgynevezett „békés egymás mellett élése” id√szakában – mindenki igyekezett olyan érveket találni, amelyek a nukleáris fenyegetettség közepette is túlélhet√vé tehetik a konfrontációkat.1 E tekintetben a hírszerzési sikerek voltak a legf√bb garanciái annak, hogy az ellenoldal pontos, hiteles és – f√leg – megnyugtató információkat kapjon az ellenfél szándékairól. Ebben a vonatkozásban mérföldk√nek bizonyult a kés√bb kivégzett szovjet f√tiszt, Oleg Penkovszkij esete, aki a brit MI6-nek, és ezen keresztül a CIA-nak juttatta el az SZKP Köz-
180
A kelet–nyugati átjáró – Titkok és szolgálatok
litikához kapcsolódtak, köt√dvén természetesen az európai színtéren zajló nemzetközi eseményekhez. Egyetemességre törekv√ szellemük viszont már korábban, a spanyol udvarban, és még azt megel√z√en a Velencei Köztársaságban, a Vatikánban, majd a legnagyobb nemzetközi hálózatot kiépít√ Inkvizíció révén öltött tényleges intézményes formát. Nem véletlen, az „állami megrendeléseket” teljesít√ és pusztán aktuálpolitikai feladatokat ellátó angol és francia titkosszolgálati el√történet – a világ meghódításának, a gyarmati világ kiépítésének e korai szakaszában – még egyáltalán nem fogalmazott meg egyetemes elveket; így benne és általa az adott társadalom világképe nem módosult, nem is gazdagodott. A Szent Inkvizíció kísérlete volt az els√ próbálkozás arra, hogy általa eszmei támaszra leljen a Távol-Kelet és az atlanti térségt√l nyugatra elterül√ ismeretlen világ meghódításának európai kulturális szupremáciája. Ez az igény szolgáltatott példát a kortárs és a kés√bbi európai–oszmán ellentétek geopolitikai – és titkosszolgálati – értelmezéséhez is.9 Már e korai fejl√dés is sok olyan tanulsággal járt, melyek manapság is határozott formában befolyásolják a titkosszolgálatok eszmei énképét. Szinte teljes bizonyossággal állítható, hogy míg az azonos vagy közeli rokon kultúrákon belüli politikai rendszerek titkosszolgálati tapasztalatai – egymásra gyakorolt közvetlen hatásaik révén – ugyan jelent√s strukturális fejl√dést eredményeztek, az eszmeiség tekintetében és a geopolitikai igényesség szempontjából a különböz√ kultúrák ellentéte sokkal inspirálóbbnak bizonyult a titkosszolgálatok életében. Ha a titkosszolgálati fejl√dés megmaradt volna egyfajta „európai belügynek”, akkor a létrejöv√ szervezetek problémamentesen és nagyobb felt∫nés nélkül betagozódtak volna a felettük álló adminisztratív struktúrákba, azok szerves, el nem különül√ részét alkotván; és fel sem merült volna az a lehet√ség, hogy olykor világnézeti, vagy éppen világpolitikai eszmeforrássá váljanak. Igaz, a különböz√ korai titkosszolgálati fejl√dés elég sok eltér√ tradíciót teremtett, melyek aztán a kés√bb született intézményekben sajátos módon elegyedtek. A francia titkosszolgálati hagyomány szinte teljesen feloldódott a nemzeti nagypolitikában, és hatását ma a reneszánsszal meghonosodott politikai elvárások egyik fontos forrásaként tartják számon. A ma létez√ nagyszámú francia titkosszolgálat a Francia Forradalmat követ√ – f√ként bonapartista – tradíció eredménye, pontosabban a szül√i felel√sségben egyaránt osztozik I. és III. Napóleon.
A mindinkább meghatározó er√vé váló civil társadalom a rendszerváltást követ√en elborzadva fordult el a titkosszolgálati szférától, azt a korábbi rezsimmel azonosítva, nem tisztázva soha a felel√sség pontos határait. Így sok tekintetben a titkosszolgálati szféra elleni alkalmi kampányok nyújtották a legkényelmesebb lehet√séget a volt politikai nómenklatúrának, hogy kibújjon a felel√sség alól és a korábbi rendszer minden átkát arra a közegre hárítsa, melynek máig √rzött titkossága tág teret nyújtott a legvadabb találgatásoknak és persze gyanúsítgatásoknak.6 Az 1989–1990-et követ√en kialakuló új szolgálatok és az új politikai elit tagjai jórészt bénultan figyelték az eseményeket; a titkosszolgálatok megteltek olyan egyénekkel, akiket politikai kapcsolataik „hoztak helyzetbe”, nem pedig a szaktudás. Igaz, az új struktúrákban viszonylag gyorsan – ha nem is egészen könnyen – helyreállt a hírszerzés és az elhárítás kényes „egyensúlya”; viszonyukban tehát megsz∫nt az alárendeltség. Mindazonáltal a legtöbb kelet-európai titkosszolgálat máig sem találta meg új helyét,7 és messze van attól, hogy magáénak mondhassa a szóban forgó intézményekre oly jellemz√ – a társadalom számára pedig egyáltalán nem haszontalan – elit jelleget.
A KÖZEG, AMELYBEN ÉLÜNK
A
titkosszolgálatok genezisét tekintve, közvetlen politikai közegük tulajdonképpen másodlagos. Ennél sokkal lényegesebb az az értelmiségi igény, amely mindig is igyekezett rátalálni a közösségi törekvések magyarázatára, illetve modellezni próbálta – a vezet√i igényeknek megfelel√en – a lehet√ségeket.8 Ilyen értelemben a titkosszolgálati tapasztalat és tevékenység egyetemes érvény∫; többé-kevésbé azonos fontossággal bír, bármely társadalomról is legyen szó. Mindazonáltal mai értelemben vett intézményi feltételeik és öndefiníciójuk az újkorral együtt született; és bár mára eléggé egyértelm∫vé vált e struktúrák bels√ logikája, fejl√dése – épp a harmadik világ fokozódó világpolitikai szerepvállalása miatt – még jócskán rejthet magában meglepetéseket. A mai szolgálatok profilja lényegében a 15. századi Angliában alakult ki, és tovább formálódott az azt követ√ évtizedek francia kamarillapolitikái révén. E fejl√dési szakasz igazi igényei mindig az aktuálpo-
181
Ara-Kovács Attila
jellegük korántsem tekinthet√ egyedülállónak, hatékonyságuk pedig sok mitikus elemet tartalmaz. Nyilvánvalóan a roppant anyagi ráfordítás és az ezzel összefügg√ technikai fejlettség, valamint az USA nagypolitikai felértékel√dése a szovjet összeomlást követ√en, mára az amerikai hírszerz√ és elhárító szervezetek közösségét egyedülálló lehet√ségekkel ruházta fel.14 Ugyanakkor máig sem alakult még ki az az alkalmazotti garnitúra, amely elit jelleggel tudná betölteni feladatát. Más szóval, az amerikai struktúrákat nagyfokú profizmus és – egyel√re – kevés világnézeti kitekintés jellemzi; ez utóbbi hiányát próbálta ellensúlyozni a korábbi évtizedek során a közalkalmazotti tudat és a katonai szemlélet. Mindez persze aligha volt alkalmas arra, hogy – a hatalmi nyomatékon túl – meger√sítse az érintett tisztek képzettségével kapcsolatos pozitív társadalmi élményt. Az amerikai titkosszolgálati személyzet technikai képzettsége nemigen egészült ki általános m∫veltséggel. Pozitív tudásuk leginkább a németekkel rokonította √ket, ugyanakkor soha semmit sem tudtak kezdeni – az angolokat például olyannyira jellemz√ – kulturális missziók teremt√ illúziójával; vagy éppenséggel azzal a messianizmussal, mellyel az oroszok próbálták saját létüket újrafogalmazni a 20. században. Az apróbb államok – kell√ pénz és politikai kitekintés híján – legfeljebb imitálni tudták a nagyobb hatalmak titkosszolgálati aktivitását. Esetükben a célokat a napi nemzetvédelem és a kontinentális egyensúly fenntartására – vagy épp megbontására – irányuló, rivalizáló szándék inspirálta és szentesítette. Kelet-Európa 1947–1948 utáni történelmében egyértelm∫en és teljesen szervetlenül a szovjet példa vált uralkodóvá, ám a fellazulást követ√en – a hatvanas évek közepét√l – lassan visszatért a régi struktúrák néhány eleme, hol felszínesebben és szimbolikusabban, hol pedig hangsúlyosabban. Ez aztán 1989-et követ√en a két háború közötti múlt – alkalmasint a jobboldali, széls√jobboldali nemzetdoktrínák – részbeni rehabilitálását jelentette.15 Bár a távol-keleti hírszerzési és elhárítási tradíciók a civilizáció korai évezredei során szervezettségben és komolyságban megel√ztek minden más hasonló próbálkozást, 20. századi létük azonban tulajdonképpen semmit sem √rzött meg a korábbi igényb√l, és többnyire teljes egészében a nyugati társszervezetek megoldásait vették át. A mai kínai titkosszolgálatot több küls√ hatás formálta, és messze nem tekinthet√ e formálódási folyamat lezártnak. Követend√ példaként f√ként azok a nyugati (angol, francia) szolgálatok szolgáltak szá-
Kés√bb Charles de Gaulle meghatározó személyisége egy sor öntörvény∫ megoldást honosított meg, melyek a mai napig határozott pártpolitikai karaktert kölcsönöznek a francia szolgálatoknak. Ugyanakkor a bennük id√nként er√re kapó nacionalizmus miatt kevesebb globalitásra utaló jel fogalmazódik meg filozófiájukban. A franciák e téren megmaradtak kifejezetten európaiaknak, ami – világunk mai irányultsága folytán – inkább provinciális jelleget jelent.10 Talán az angol szolgálatok √rizték meg leginkább a korai tradíciót, ugyanakkor szemléletük, illetve a mai struktúrák némely alapeleme a múlt század legvégén alakult ki. Így nem csoda, hogy e szolgálatoknál még ma is némi klasszikus létszemlélet érvényesül, és ha már nem is a világbirodalom céljai és kulturális szupremáciája játssza náluk a f√szerepet, mégis megmaradtak világbirodalminak és kulturálisan militánsnak.11 A német titkosszolgálat jóval újkelet∫bb. Vele szemben a kezdetekkor a bismarcki centralizmus igényei fogalmazódtak meg, illetve annak a polgári elszántságnak az attit∫dje, mely pozitív realizmusával próbálta kitörölni a társadalmi emlékezetb√l a megosztó arisztokratikus tradíciókat, miközben maga is belemerevedett valamiféle els√generációs arisztokratikus – ez esetben konkrétan militarista – létformába.12 A kezdeti orosz szolgálatok – ha most eltekintünk a Nagy Péter-i, illetve a Nagy Katalin-i el√zményekt√l, melyekben inkább a francia kamarillapolitika normái érvényesültek – strukturálisan szinte teljes egészében a 19. századi német mintát másolták, miközben politikai legitimáció tekintetében egyre inkább III. Napóleon elképzeléseit tekintették mérvadónak. Az ekként fejl√d√ orosz titkosszolgálatok általában igyekeztek átvenni azokat az új gyakorlatokat amelyeket az éppen érvényes nemzetközi szövetségrendszerük tett aktuálissá.13 Meglehet, a sztálini korszak titkosszolgálati brutalitása is részben azzal a bizonytalansággal magyarázható, mely a jelzett tisztázatlan identitásból fakadt. Ugyanakkor az oroszoknak mégis sikerült magukra találniuk, még ha ideiglenesen is, és kialakítaniuk egyfajta stabilabb nagypolitikai önképet akkor, amikor – a „kapitalista” világgal, majd a nácikkal hadakozva – messianizmusukat rávetítették a század által felvetett egyetemes problémákra. A nemzetközi színtéren a hidegháború óta az amerikai szervezetek számítanak igazi etalonnak a titkosszolgálatok között. Mindazonáltal keletkezésük és
182
A kelet–nyugati átjáró – Titkok és szolgálatok
kidolgozását teszi szükségessé, hisz a 21. században alighanem épp ez a bizonyos „ázsiai front” válik els√dlegesen meghatározóvá a világpolitikában.20
mára, amelyek a húszas–harmincas években élénk aktivitást folytattak ottani koncessziós területeik biztosítása érdekében, illetve kínai befolyásuk er√sítéséért. Hasonlóan fontos el√történetnek bizonyult a húszas évekt√l Kínában, félhivatalos formában m∫köd√ titkosszolgálati tanácsadó-rendszer, mely kezdetben a republikánus nacionalista kormányzatot – nevezetesen Szun Jat-szent, illetve Csang Kai-seket – segítette, megosztva velük a hatalomgyakorlás európai tapasztalatait. Jellemz√ módon f√ként a szovjetek és a nácik játszották a f√ szerepet itt, olykor hadakozva, olykor békésebben tolerálva egymást kínai területen.16 Kés√bb aztán nyilvánvalóan a sztálini típusú nagyhatalmi modell vált dominánssá. Mára jelent√s átalakulás történt e tekintetben. Peking nyugati lehet√ségeket próbál meghonosítani, miközben még mindig igyekszik kihasználni a diktatúra körülményei között m∫köd√ titkos struktúrák érthet√ helyzeti el√nyét.17 Japán jelentékeny biztonsági szolgálatot épített ki, miután a századel√ orosz–japán háborúit követ√en Anglia – félvén a japánok megnövekv√ ázsiai erejét√l – lényegében visszafejlesztette a két ország között addig prosperáló kétoldalú gazdasági, politikai és katonapolitikai kapcsolatokat. Tokió ezt követ√en egyértelm∫en Németország felé tájékozódott; utóbbi – az els√ világháborút követ√ években – új típusú külkapcsolatokkal próbálta enyhíteni azokat a kudarcokat, melyek korábbi koloniális terveit szertefoszlatták. Így a sajátos japán hagyományok kisvártatva új er√re kaptak az egyre aktívabb német militarizmus példái nyomán.18 A második világháború után – jellemz√ módon – a japán átalakulás is hasonló forgatókönyv szerint zajlott, mint a német; azaz messzemen√en amerikanizálódott. Ugyanakkor azok a korábbi fenntartások, amelyek Japán Amerika-ellenességét táplálták, és amelyek Pearl Harborhoz vezettek, bizonyos fokig máig megmaradtak, ellentében a német–amerikai viszonnyal, amely – ilyen értelemben legalábbis – rálelt a közös érdekekre, és ki is aknázta a bennük lév√ lehet√ségeket.19 Mindennek magyarázata alighanem abban rejlik, hogy a hidegháborús korszakban, mely megteremtette a nemzetközi biztonsági, külpolitikai és titkosszolgálati együttm∫ködés máig létez√ kereteit, a f√ frontvonal Európában húzódott, a nyugati demokráciák és a szovjet diktatúra között. Az „ázsiai front” ez esetben is éppúgy másodlagosnak bizonyult, mint a világháború idején. Mindez a következ√ évtizedekben majd minden bizonnyal új stratégiák és fej√dési irányok
AZ EGYÉN ÉS A SZOLGÁLAT
A
válasz arra a minduntalan felmerül√ kérdésre, hogy milyen befolyást gyakorolhat egy bizonyos kultúra a titkosszolgálatokra, egyben jelzi azt is, hogy mekkora mozgástér marad az egyén számára az említett struktúrákon belül. E mozgástér pedig a legf√bb meghatározója az egyén és a szolgálatok közötti viszonynak. Az egyén döntésére alapozott lojalitás, illetve a moralitás mint az individuum szabadságának meghatározója, a titkosszolgálati munkában egyszerre forrása az elkötelezettségnek és az árulásnak. Egyben mindkett√ szorosan kapcsolódik ahhoz a világnézethez, amely az egyén és a közösség viszonyát egy adott kulturális közegben meghatározza.21 E törékeny, mégis mindent eldönteni képes viszony sajátos következményeit talán leginkább az angol és az amerikai titkosszolgálati lét különböz√sége tudja érzékeltetni. Sokan úgy vélik – talán a két országot összef∫z√ számos történelmi szolidáris tapasztalat nyomán –, hogy az amerikai rendszer el√zménye nem is lehet más, mint az angol MI5 (elhárítás), illetve a Secret Intelligence Service, közismertebben az MI6 (hírszerzés). A két világháborúban kialakított, majd a hidegháború folyamán általánossá váló, a NATO mai kereteit meghatározó angolszász együttm∫ködés dacára ez a „származástani” összefüggés egyáltalán nem igazolható. Az amerikaiak maguk alakították ki saját – és sajátos – titkosszolgálati rendszerüket, melyben mindig is bizonyos „pozitivista” hasznossági elv dominált; ezt kiegészítette és tovább hangsúlyozta a közalkalmazotti szakosodás. Az államok legjobb egyetemein végzett évenkénti toborzás következtében olyan szakemberekkel töltötték és töltik fel ma is a szolgálatokat, akiket els√sorban szakterületükhöz köt√d√ viszonyuk jellemez, nem pedig az az érdekl√dés, amely országuk világpolitikai szerepéhez igazítja a tárgyi tudást. Azaz saját technikai-tudományos lehet√ségeik szabják meg általános politikai – olykor pedig világnézeti – hovatartozásukat. Mindennek egyenes következménye, hogy személyes, individuális attit∫djük egyáltalán nem, vagy csak kis mértékben jelenik meg abban a munkában, amelyet élethivatásként végeznek; tehát
183
Ara-Kovács Attila
– a társadalmi elithez tartozás egyik kritériumaként – lényegében kívánatos is. Nem véletlen, hogy abban az id√szakban, amikor Amerikában a titkosszolgálatokat undorodva elutasító értelmiségi elit szinte versengve szolgált idegen hatalmi – f√ként szovjet – célokat, addig nem, vagy csak alig volt példa a szolgálatokon belüli árulásra.23 Angliában mindez egészen eltér√en történt. Mint ismeretes, egy adott pillanatban hírszerzésük és elhárításuk egész vezetését át- meg átsz√tte azoknak az árulóknak a tevékenysége, akiket nem – vagy nem els√sorban – anyagi haszonszerzés kergetett Moszkva karjaiba, még csak nem is valamiféle zsarolás, hanem a világ dolgait másként értékel√ szabad, individuális döntés vágya.24 Ami a diktatúrákat illeti, az efféle körülmények az egyén és a szolgálatok viszonyának különös formáit hozták mindig is világra. Ugyanakkor ma már végképp tarthatatlan az a korábbi szemlélet, mely például egybemosta az orosz és a kelet-európai titkosszolgálatok viselt dolgait. Mint már érintettem: a szovjet feltételek között – igaz, némi machiavellisztikus öncsalással – végig meg- és fennmaradt egyfajta messianisztikus szemlélet, mellyel könnyebben áthidalható volt a napi valósággal való kellemetlen szembesülés. A hatvanas évekt√l kezd√d√en az úgynevezett szatellit államokban lassan változni kezdtek a feltételek. A szakmai – és egyben az úgynevezett „helyspecifikus” – szempontok határozottabban kezdtek érvényesülni. Igaz, sok esetben ez nem jelentett mást, mint bizonyos kontraszelektív biztonsági szempontok érvényesítését a munkatársak kiválasztásakor. E szolgálatokat azonban továbbra is az értelmiség általános, kíméletlen megvetése szigetelte el a társadalom „jobbik felét√l”; Moszkva és egy embertelen társadalom ügynökeit látta – és láttatta – bennük; és ez nemcsak a belföldi felderítéssel megbízottakra vonatkozott, de a hírszerzés munkatársaira is.25 A legtöbb érintett államban így óhatatlanul egyértelm∫ választóvonal húzódott a társadalom és a titkosszolgálatok között, amelynek hatását csak kevéssé befolyásolta, hogy ez nem jelentett mindenütt olyan frontvonalat, mint például Kelet-Németországban, hanem olykor demarkációs vonallá szelídült (Magyarország). Sajátos eset volt a hetvenes–nyolcvanas évek Romániája, ahol a fokozódó terrort mindinkább nacionalizmussal próbálták elfogadhatóvá tenni a többségi lakossággal. E terror viszont annál tolakodóbbá és leplezetlenebbé vált, minél inkább kicsúszott
polgári és funkcionális létük egyaránt elkülönül a mérvadó értelmiségi közegt√l. E szolgálatok sajátos elit jellege a gettóba zárt kisebbségek kényszer-önaffirmációjára hasonlít a legjobban, amelyet a normákat meghatározó többségi elit elt∫r vagy elutasít, ám sohasem érez magához közel állónak. Az angol titkosszolgálatokkal pont fordítva áll a dolog. A mindenkori értelmiségi elit nemcsak befogadta, de kezdetekt√l fogva magáénak is érezte azt a létformát, mely a közalkalmazotti titkokhoz köt√dik. Értékként tételezte a titkosszolgálati tevékenységet, és ezért az értelmiség kapcsolódását e világhoz különleges arisztokratizmussal ruházta fel. Míg Amerikában a magára valamit is adó értelmiségi elit többnyire nagyon is visszautasító volt és maradt a titkosszolgálatokkal szemben, addig az angol tudósok, m∫vészek individuális világa mindig könnyen utat talált e közeghez, és szilárd köt√déseket tudott abban kialakítani.22 A magyarázat egyszer∫: az angol hagyományok – és ez részben a kontinentális hagyományokra is érvényes – közvetlenül, mintegy igényként tartalmaznak egyféle egyetemes politikai világmagyarázatot. Saját kultúrájukat pedig nem a világtól elkülönül√, hanem a világot értelmezni tudó entitásként fogják fel, melynek az individuális szemlélet szabadságélménye éppúgy szerves része, mint az a felel√sség, amellyel az egyén a közösségének – azaz hivatásának – tartozik. Ezzel szemben – bár szerencsére a nagypolitikai távlátás terén alapvet√ változás van mostanság a tengerentúli közéletben – az Egyesült Államokban egyel√re még eléggé domináns egy olyanfajta nézet, mely – leszámítva a nacionalista felszínt – az ország hatalmi és egyben értékhordozó egyetemességével nem sokat tud kezdeni. Egy efféle álláspont csak befelé képes prioritásokat megfogalmazni, jobbára a klasszikus tengerentúli izolacionizmus elvárásainak megfelel√en. Ráadásul olyan önképet mutat, mely „egyetemesnek” kizárólag azzal a megszorítással tekinthet√, hogy önmagán kívül mást nem képes észrevenni. Amerika kétértelm∫ hidegháborús sikerei és sokszor egyértelm∫ kudarcai is ebb√l fakadtak. Ugyanakkor a nagypolitikai értéktartalom hiánya és a tényleges értelmiségi elitt√l való merev elkülönülés az amerikai titkosszolgálati struktúrákat korábban sokkal jobban megvédte az ellenséges küls√ behatolásoktól, mint az angolt. A tengerentúli szemlélet nem adott – és nem is adhatott – lehet√séget világnézeti alapon, illetve az értékek morális vitatása szempontjából egyéni mérlegelésre, míg ez az angol szakszolgálatoknál nemcsak lehetséges volt, de
184
A kelet–nyugati átjáró – Titkok és szolgálatok
a jelek és a viták szerint – felváltja az érvényben lév√ 51/1991-es jogszabályt. A nagy igyekezetet, amely a törvényalkotást e téren jellemzi, tulajdonképpen már rég nemcsak a volt ügynökök és titkosszolgálati tisztek rehabilitációjának szándéka magyarázza, de az is, hogy Románia e téren végképp átírhassa saját múltját, mindenekel√tt közelmúltját. A törvény szelleme ugyanakkor mégis hasonló politikai szándékokat rejt, mint annak az id√szaknak a doktrínája, amelyt√l épp most szeretnének végképp megszabadulni.31 Arról nem is beszélve, hogy a tervezet elfogadása tételesen sérti a szólás és véleményalkotás szabadságát. Ráadásul a törvénytervezet szövege, bár kitér minden aktuális – uniós normák szerint értelmezhet√ – nemzetbiztonsági kockázatra, szellemisége mégis els√sorban a nemzetállami törekvéseknek igyekszik érvényt szerezni.32 Témánkkal kapcsolatos másik nagyon beszédes példa a háborút máig lezárni képtelen Jugoszlávia.33 Mind Románia, mind pedig Jugoszlávia elmúlt negyven éve sajátos titkosszolgálati fejl√dést mutatott. Mindkét ország f√ként a mesterséges – és az oly látványosan szervetlen – államszerkezet egybentartására fordította minden energiáját. Külföldi hírszerzésük figyelmét is f√ként az aktuális kormányzat egyetlen lehetséges ellenzékeként m∫köd√ emigráció kötötte le, befelé pedig a vélt vagy valós szeparatizmus megbénítása jelentette a legf√bb feladatot. Ett√l a Milosevic´ – illetve Ceaus¸escu – utáni korszak politikai kulcsfigurái sem képesek megszabadulni. Bizonyos megszorításokkal a titkosszolgálatok megváltoztatásának hiábavalósága jellemzi tehát az összes kelet-európai országot. E megállapítás nyilvánvalóan Magyarországra is érvényes, hisz az új struktúrák létrehozásakor, új filozófiájuk meghatározásakor itt is minduntalan szembesülni kell a korábbi vétkek mai következményeivel. Ezt csak az oldhatja fel, ha a szolgálatok – f√ként kulturális prioritásaikat tekintve – nem különülnek el az értékhordozó elitt√l, illetve nem sz∫kítik le világlátásukat a nemzeti-nacionalista szándékok körére, hanem az ország új geopolitikai – f√ként gazdasági – lehet√ségeinek tágítását, pontosabban: szolgálatát tekintik tényleges feladatuknak. A titkosszolgálatok legf√bb feladata manapság annak a törekvésnek a támogatása, amellyel Magyarország a maga regionális módján újrafogalmazhatja nagypolitikai lehet√ségeit; méghozzá annak függvényében, amiként Európa is újraértelmezi önnön világpolitikai vonatkozásait. Ez utóbbi az EU-csatlakozás szempontjából dönt√ lehet.
Nicolae Ceaus¸escu kezéb√l az átalakítás folyamatának ellen√rzése. A következmények önálló életre keltek, a rezsim pedig egyre inkább belebonyolódott a napi ügyek káoszába. Mindennek ellenére, bár az értelmiség meglep√dve és nagy elégtétellel vette tudomásul, hogy mennyire sz∫k a hatalom mozgástere, mégsem vonhatta ki magát azon központi törekvés alól, hogy – a lehet√ségekhez képest – együttm∫ködjön a gy∫lölt Securitaté-val. Ennek következményei csak az 1989-es fordulatot követ√en váltak egyértelm∫vé, akkor, amikor kiderült, hogy bizonyos szinten felül minden értelmiségi tettestárssá vált. A román társadalom iszonyú tehertételként hordozza ma is magával annak sötét ódiumát, hogy e tekintetben csak nagyon kevesen √rizhették meg autonómiájukat, és mindazon átokból, mely azóta is a korábbi rezsimre hull, valamelyest mindenkinek részesülnie muszáj.26 Különös jelent√séggel bír ez az ottani szolgálatokra, melyek ma sem képesek levetk√zni a mindenütt jelen lev√ kétes múlttal kapcsolatos komplexusaikat.27 A nagyon kritikus – bár csekély befolyású – román civiltársadalom épp ezért minden követ megmozgat, hogy a titkosszolgálatok újabb térnyerését megakadályozza.28 A sajtóban, s√t olykor a szakirodalomban is megjelen√ elemzések igen gyakran hivatkoznak arra, hogy az 1990–1996-os periódusban összesen kilenc titkosszolgálat29 m∫ködött az országban; azaz valamennyi biztonsági területen, illetve a külügyminisztériumban is legalább egy-egy, néhol kett√. Ezek száma mára hatra apadt, bár sokan ma is keveslik az 1996 és 2000 között kormányt adó demokratikus er√k ebbéli reformjait.30 Mindazonáltal e kritikák, melyek persze gyakran nélkülözik a szakszer∫séget, mégsem állnak messze a valóságtól, minthogy a régi, tényleges titkosszolgálati nómenklatúra valóban igyekezett – és olykor még ma is igyekszik – ott folytatni tevékenységét, ahol 1989–1990 fordulóján kényszer∫en abba kellett azt hagynia. Szemléletesen tükrözi ezt az az igyekezet, mely a 2000 novemberében történt ismételt utódpárti restaurációval vette kezdetét. A korábbi „polgári” kormány által hátrahagyott törvényt, mely inkább leplezni, semmint feltárni hivatott a múltat, most az ismét hatalomra került utódpárt az egykori ügynökök teljes rehabilitálására használja fel. A politikai kulcspozíciókat egymás után foglalják el olyan emberek, akik kétes hírnevüket 1989 el√tt szerezték, s az elmúlt évtizedet – visszahúzódva az utódpárt rejtett szolgálatába – „alvóügynökök” módján vészelték át. Romániában 2000 tavaszán kezdtek hozzá az új nemzetbiztonsági törvény megalkotásához, amely –
185
Ara-Kovács Attila Jegyzetek
1. Henri Eyraud: La fin de la guerre froide. Perspectives, Presse Universitaires de Lyon, Lyon 1992, 15 skk. 2. Oleg Penkowskij: Geheime Aufzeichnungen, Droemer-Knaur Verlag, München 1965, 16. old. 3. Az ügy egykor nagy port vert fel és a sajtó is sokat foglalkozott Clyde Lee Conrad √rmester és társainak leleplezésével. A legfrissebb összefoglalót az ügyr√l lásd a következ√ helyen: Kester Eddy: The spy who’s still out in the cold, in Financial Times, 1999. január 16, 4. old. 4. Mozsik Imre: Washingtoni emberünk. Hírszerz√ voltam Amerikában, Más Könyviadó, Budapest, 1995, 34. old. 5. Gorgyijevszkij híres könyve a KGB történetér√l tág teret szentel e kérdésnek; a 9, 10. és 11. fejezet kifejezetten ezzel a témakörrel foglalkozik. Oleg Gordiewski –Christopher Andrew: KGB. The inside Story of its Foreign Operations from Lenin to Gorbachev, Hodder & Stroughton, London 1989. 6. Az 1989-et követ√en megjelent titkosszolgálati visszaemlékezések legtöbbje osztja ezt a véleményt. Lásd: Horváth József: A tábornok vallomása, Pallwest, Budapest 1990.; Markus Wolf: Az arc nélküli ember, Zrínyi, Budapest, 1998.; Neagu Cosma: Cupola. Din culisele Securitãßii, Ed. Globus, Bucures¸ti, é.n.; Mihai Pelin: Culisele spionajului românesc, Ed. Evenimentul Românesc, Bucures¸ti, 1997. 7. Lásd b√vebben: Geheimdienste im Osten. Der lange Schatten des KGB, in: Gegen – Ost-West Informationen, November 1996, Graz. 8. Abram N. Shulsky: Silent Warfare. Understanding the World of Intelligence, Brassey’s, Wshington–New York–London 1993, 105–151. old.; Adda B. Bozeman– Angelo Codevilla: Covert Action and Foreign Policy, in: Roy Godson: Intelligence Requirements for the 1980’s – Covert Action, National Strategy Information Center, Inc., Washington 1981, 16 skk. 9. A hírszerzés korai történetére vonatkozóan a következ√ m∫ következtetéseit hasznosítottam a tanulmány írása során: Roger Faligot-Rémi Kauffer: Histoire mondiale du renseignement, I–II, Robert Laffont, Paris 1993 10. Douglas Porch: The French Secret Service, Farrar, Strauss and Giroux, New York 1995, 475. old. 11. Az angol titkosszolgálatra vonatkozó adatoknál f√ként a következ√ munkákra támaszkodtam: Nigel West: MI6, Panther Granada Publishing, London 1983.; Phillip Knightley: Die Geschichte der Spionage im 20. Jahrhundert, Verlag Volk und Welt, Berlin 1990, 263–287. old. 12. Roger Faligot–Rémi Kauffer: Id. m∫, I. kötet 67–72. old. 13. Uo. 43–50. old. 14. Ezzel kapcsolatban igen kiváló összképet nyújt a következ√ kötet: Jeffrey T. Richelson: The U.S. Intelligence Community, Harper, New York 1989. 15. Adam Michnik: Hero or Traitor?; in: Transitions, 1998/Septamber; Cristian Trancotã: Mihail Morozov i Serviciul Secret de Informaßii al Armatei Române, Ed. Evenimentul Românesc, Bucures¸ti, 1997. 16. E tényekre vonatkozóan b√ információval szolgál a következ√ két m∫: Roger Faligot–Rémi Kauffer: Kang Sheng et les services secrets chinois (1927–1987), Robert Laffont, Paris 1987. Richard Deacon: The Chinese Secret Service, Grafton Books, London 1989. 17. Nicholas Eftimiades: Chinese Intelligence Operations, Naval Institute Press, Annapolis 1994. 18. Peter Elphick: Far Eastern File. The Intelligence War in the Far East (1930–1945), Hodder & Stoughton, London 1997, 36 skk. 19. Erre vonatkozóan fontos megállapításokat találhatók a következ√ m∫vekben: Jeffrey T. Richelson: A Century of Spies. Intelligence in the Twentieth Century, Oxford University Press, New York–Oxford 1995.; Mary Ellen Reese: Der Deutsche Geheimdienst. Organisation Gehlen, Rowohlt, Berlin 1992.; Erich Schmidt-Eenboom: Der BND. Die unheimliche Macht im Staate, Econ Verlag, Düsseldorf 1993. 20. Minderre vonatkozóan igen tanulságos Samuel P. Huntington sokat vitatott könyve: A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása, Európa, Budapest 1998.
21. Alain Dewerpe: Espion. Une anthropologie historique du secret d’État contemporain, Éd. Gallimard, Paris 1994, 338 skk. 22. Alain Dewerpe: Id. m∫, 357. old. 23. Jellemz√ példa erre az atomtitok elárulásának ügye. Az akkori árulást olyan, a titkosszolgálatokon kívüli értelmiségiek követték el, akiket komoly világnézeti meggy√z√dés és az amerikai társadalommal szembeni ellenséges érzelem jellemzett. Ezt aztán a szovjetek messzemen√en ki is használták. Cinikus – és nem minden tekintetben megbízható – helyzetképet közöl err√l: Pavel Sudoplatov: Special Tasks. The Memoirs of an Unwanted Witness – A Soviet Spymaster, Warner Books, London 1995. 24. Mértékadónak számít e vonatkozásban Arthur Koestler memoár-trilógiája, mely magyarul az Osiris Kiadónál jelent meg: Nyílvessz√ a végtelenbe, 1996; A láthatatlan írás, 1997; A Föld söpredéke, 1998. Ugyanakkor ennek a különös értelmiségi létállapotnak sok érdekes részletét tárja fel Stephen Koch könyve: Double Lives. Stalin, Willi Münzenberg and the Seduction of the Intellectuals, HarperCollins, London 1996. Kár, hogy következtetései sok tekintetben a McCharthyizmus érveit visszhangozzák, csorbítva ekként a szerz√ álláspontjának hitelét. A kötet id√közben magyarul is megjelent (Kett√s szerepben. Az értelmiség elcsábítása, XX. Század Intézet, Budapest 2000.) 25. Emlékeztetni szeretnék rá, hogy egy Szabó Miklós nev∫, zavaros múltú hírszerz√ memoárja milyen nem kívánt szolgálatokat tett a nyolcvanas években a magyar hírszerzésnek. A féligazságokat és otromba ferdítéseket tartalmazó munka ismét meger√sítette az elitben azt a meggy√z√dést, hogy a magyar titkosszolgálat – és ezen belül a hírszerzés – lényegében semmit sem változott az ötvenes évek óta. (Csendes háború, Zrínyi, Budapest 1984.) 26. Antonia Rados: Die Verschwörung der Securitate. Rumäniens verratene Revolution, Hoffmann und Campe, Hamburg 1990. 27. V. G. Bãleanu: The Enemy Within: The Romanian Intelligence Service in Transition, Conflict Studies Research Centre, The Royal Military Academy, Sandhurst 1995/January.; Cornel Ivanciuc: Dezinformarea – o specialitate româneascã, I–XII. In: 22, Bucures¸ti, 1995/Aprilie-Julie. 28. Vezet√ szerepet játszik ebben a titkosszolgálati iratokat vizsgáló testület (Consiliul National pentru Studierea Archivelor Securitãßii [CNSAS, a Securitate Archívumainak Tanulmányozásával Megbízott Nemzeti Tanács]), amelyben a román civiltársadalom legnevesebb és legautentikusabb képvisel√i is részt vesznek, mint Mircea Dinescu vagy Horia Roman Patapievici. 29. Ara-Kovács Attila: Az UM 0215 – Egy a kilenc román titkosszolgálat közül, in: Magyar Hírlap, 1994. szeptember 22, 8. old. 30. Intelligence Monitor, in: Jane’s Intelligence Review, July 1, 1997, 336. old; illetve uo: October 1, 1997, 479. old. 31. Radu Tudor: Mâna de fier. Revolußie in serviciile secrete, in: Ziua, Bucuresti 2001. 04. 18. 32. Uo. Lásd b√vebben a törvénytervezet 20. cikkelyének (1)., (2), (8), (13) és (14) bekezdését. 33. A jugoszláv háborús hírszerz√ tevékenységet a külügyminisztérium egyik különleges szolgálata végezte és koordinálta (Sluzba Informativna u Dokumenti, SID). A katonai jelleg∫ elhárítás, illetve a külföldi szervezetek tevékenységének megfigyelése lényegében a védelmi minisztériumon belüli szolgálat feladata volt (Kontraobavesajna Sluzba, KOS). A belföldi elhárítás és hírszerzés a belügyminisztérium keretében tényked√ Állambiztonsági Szolgálat (Sluzba Drzavne Bezbednosti, SDB), a Közbiztonsági Szolgálat (Sluzba Javne Bezbednosti, SJB), és ezen belül a „Vörös Sapkásoknak” nevezett Különleges Rend√ri Er√k (Specijalnih Jedinica Policije, SJP), illetve a Különleges Antiterrorista Er√k (Specijalna Antiteroristicka Jedinica, SAJ) feladata volt. E „hivatalos” szervezetek tevékenységét egészítették ki a velük együttm∫köd√ paramilitáris er√k hírszerz√csoportjai: a „Tigrisek”-nek nevezett Szerb Önkéntes Gárda (SDG/SSJ), a Szürke Farkasok (Sivi Vukovi), valamint a Fehér Sasok. A balkáni konfliktusok körül kialakult titkosszolgálati tevékenységre vonatkozóan lásd b√vebben: Ara-Kovács Attila: Koszovó és a titkosszolgálatok. Belgrád heroinszállítmányai, in: Magyar Narancs, 1999. június 24.
186
